The Project Gutenberg eBook of Az oszlopbáró by Lajos Tolnai

Valamikor az én édes szüleim is jó módban voltak; látni ugyan ebből a szép és kedves állapotból én már mitsem láttam, de hogy a dolog a legtisztább valóság: onnan mondhatom, mert anyám, mikor varrt, s egyszer-egyszer holmi jó kocsi pompás lovakkal el-elsurrant a lakásunk előtt – letette a vásznat, vagy paraszt kacabajkát s hirtelen a lovak után nézett, egy kissé elgondolkozott, azután vagy sirt, vagy dalolt, vagy nevetett, de rendesen a multra tért, és számos fényes részletet beszélt el életükből.

Csakugyan ugy kell lenni, hogy nekünk is voltak olyan szép lovaink. Lehetett házunk, kertünk, szőlőnk, rétünk, de sőt malacunk is az erdő alatt, a patakon. Ugy látom teheneink is voltak, borjasok és nem borjasok, magyar és hollandi teheneink, -2- nagyszerüen tejelők. Annyi turó, tejfel, aludttej, sajt, hogy ki se lehet mondani! Ritka faju sertésekről is hallottam; különös tyukokról, nagy selyem-ludakról, két hires vizsláról, s egy olyan hamuszin agárról, a milyen egy, de vakon a Ladár báróék márvány pitvarában is heverészgetett.

Nem mondom, hogy ezek a történetek ne hatottak volna reám, különösen a gőgös tót Subick vaskereskedő fiaival szemben, kik ugy fenláttak a nemzetségükkel, holott, – de maradjanak! Nem mondom, hogy almaéréskor ne vágytunk volna vissza a tágas gyümölcsös kertbe, melyben anyám szerint csak körtve több volt öt-hat fajtánál, hát még szilva, kék szilva, fehér szilva, sárga szilva, királyszilva. Teremtő jó isten! Azt se mondom, hogy szüret idején ne vágytunk volna vissza a nagy szőlőbe, hol egy hatalmas kőprésház is létezett, ebédlő- és lakószobával. De én jelen helyzetünkben is boldognak éreztem magamat, – jóllehet most már a más házában laktunk mindig, hol ide, hol oda költözve, – és udvarunk, kertünk ha volt is: szűk és másokkal közös. Mindamellett a mienknél vidámabb, megelégedettebb család nem igen hiszem, hogy élt volna akkor Erdőháton. -3-

– Légy becsületes fiam. Ne lopj, ne csalj, ne hazudjál, váltót soha alá ne irj, s bátran szeme közé nézhetsz a világnak. Soha ne szomorkodjál, mert az olyan ember kiállhatatlan, a panaszolkodást pedig még a csirájában is elfojtsd. Dalolj, nevess, táncolj s a cukrot nem keresik jobban a legyek, mint téged fognak barátaid.

Körülbelől e szavakkal bucsuzott el apám, idősb Illyés Sándor a világtól, épen mikor én a tizenharmadik esztendőmbe fordultam.

Utolsó napjaiban emlegette, hogy ha majd felnövök: mindent elmond az életéből, mert nem érdemelné meg, hogy követ dobjunk a sirjára, ha ült is néhány hónapot a börtönben. Le fogja irni mitől őrizkedjünk és ha lesz hozzá pénzünk, hát akkor okvetetlen, hogy inditsuk meg a pert, mert ha van isten (a mit egyik erdőháti professzor régóta nem hisz), hát akkor igazság is létezik a földön.

– Ezekre Sándor, mint a szemed világára, ugy vigyázz. Akkor behajthatlanok voltak, a furfang olyanokká tette őket, de bizonyosan el fog jőni az ő idejük is. Anyám -4- megigérte nekem esküvel, hogy soha nem szól rólok: ne is bolygasd. Meg fogom neked mutatni azt az embert, – most még nem szabad, mert lakat van a nevén – a kinek minden nyomoruságomat köszönhetem. Egyébiránt siess, hogy anyádat és testvéreidet minél előbb magadhoz szedhesd. A hivatalokban ne válogass, mindegy a kenyér az éhezőnél akár fehér, akár fekete, csak legyen a ki adja. Tudod Sándor a jó agár ne kergesse jobban a nyulat, mint te űzd azt az embert, mikor az isten rászabadit. A pokolba sülyedjen a koporsóm, ha gyáva találnál lenni.

És Szent János-nap estvéjén kilenc és tiz óra között meghalt apám, hosszan, hosszan tartó nevetés között.

Nem azért mondom, – bár látom én most kéjenc uzsorásoknál is divatba jött – hogy emléktáblával jelöljék meg azt a házat, a hol laktunk, de legalább ott laktunk a gymnasiummal szemközt, a Wagner csizmadia házában, abban, a melyiknek az elejét egy magas cserfaoszlop védi a szelektől -5- és őszi viharoktól. A csizmadia, mivel főgyönyörüsége volt a pénz: a két első jobb szobát nekünk adta, ő maga majdnem a part alá, a pincébe költözött, azt állitván, hogy ez nyáron hüvös, télen pedig meleg és hogy hosszu életét is ennek az alkalmatosságnak tulajdonithatja leges-legfőképen.

Anyám a haláleset után nem adta át szivét a bánatnak, még többet dolgozott, néhány szegényebb kosztos fiut tartott és időről-időre malacokat hizlalt. Esténként pedig nekünk történeteket mesélt.

Igy következett el lassankint az a szomoru és kedves idő, hogy az erdőháti hatosztályu gymnasiumot szerencsésen elvégeztem. Mi módon? közben-közben mennyi bajjal? óh azért a jó isten ellen sem akkor, sem ma egyetlen panaszszót is nem tettem és nem tennék.

A bizonyitványomat latin nyelven adták ki. Innen van, hogy mikor anyám nagy dicsekedésekkel a szomszédoknak mutogatta és magyarázta, milyen fiu vagyok, azok egyszerüen nem hitték, azt mondván: Hohó Ilyésné asszony, deákul sokat lehet hazudni. Az urak rendesen ezen adják el a szegény embert. -6-

Fájt, hogy egyszer-egyszer anyám is kételkedett. Nem hazudom-e? Beszélt történeteket a francia regényekből, a hol a gyerekek gyilkolnak, hamisitanak és borzasztó gonoszságokat követnek el.

Mivel sok mindenhez értett szülei után is, de apám után is: megtapogatta a fejemet, elmondta, hogy mely csucsok, dudorodások mutatják a részegest, a csalót, a verekedőt, a nagyevőt, az erkölcstelen életűt és némileg megkönnyebbedett, hogy az én koponyámon csak két forradás volt, melyek közül az egyiket apám okozta a lineával, a másikat egy kő valami játékban.

Bizonyitványomat, egyéb szükséges és nem szükséges irásaimmal jól elzártam és többet senkinek sem engedtem mutatni.

Szerencsésebb, gazdagabb tanulótársaim mind beszélgették már jóval a vizsgálatok előtt: no én Kőrösre megyek, ott van Arany; én Kecskemétre, ott van Tatay; én Pápára, ott van Tarczy; én Patakra, ott van Erdélyi; én Debrecenbe, ott van a száz mázsás harang.

Én sokkal kisebb haranggal is megelégedtem volna, csak lehetett volna valahova mennem.

Mekkora munkával, dallal, serénységgel -7- voltak nővéreim; hogy készitettek, mint egy urfit; fiutestvéreim osztakoztak az elnyűtt ruháimon és szinte jól levetkőztettek, hogy már ez se jó, az se jó; ez is kicsiny, az is kurta.

Anyám ujra vizsgálat alá vette az egyes darabokat s mindezeket jól össze-vissza foltozták, ott is, a hol még maradhatott volna, különösen a térdeimen. A gombokat háromszorosan is megerősitették, nehogy valahogy elszabaduljon.

Volt egy aranyom »A boldogság« cimű versemért és három tallérom »Julius Caesar életéért.« S remélhettem, hogy egy malacot is eladhatunk az őszi bucsura, mely Erdőháton nagyszerü szokott lenni.

Tanáraim adtak ajánló leveleket, egyik Pápára, másik Nagy-Kőrösre. Kaptam egy-egy latin klasszikust is és egyik tanáromtól összes költeményeit, a legszebb aranyosszélü diszkötésben. -8-

Anyám, mivel nem ösmerte föl a könyv értékét: két pengőt készpénzben örömestebb vett volna azért a sok irásért, a mit ennek a tanáromnak végeztem.

A tisztelendő ur sok keresés után, mely mutatta, hogy mily örömest adna valami segitséget, de egyik zsebében se talált: megajándékozott egy még egészen jó magas tetejü cilinderkalappal. Mindjárt a fejembe is nyomta s benne kellett hazamennem.

Otthon óriási nevetéssel fogadtak. – Anyám, hogy a kalaptól ne vegye el a kedvemet, fölment a padlásra, de onnan is lehallatszott a harsány nevetése.

Már láttam egy-egy boritós kocsit, melyen baranyai és somogymegyei rektor- és papfiuk mentek Kecskemétre nagy ládákkal és vidám kurjongatásokkal. Az én legfontosabb ajánló-levelem Öreg-Telekre szólt, tehát az odavaló gymnáziumba kellett mennem. Reménylem, hogy a papnál, ki egyik tanárom bátyja – alkalmazást kapok.

Csak eredj Sándor bizvást, – mondá -9- tanárom – ha ott vagy, ne félj, éhen meg nem halsz. Kezdjed a csontokon s majd végezheted a sülteken. Lesd meg, hol nem verik ki a kutyákat: ott gazdag és jószivü emberek laknak. Aztán meg az országban sincs oly temető, mint a teleki temető. Csak az megérdemli, hogy Öreg-Telekre menj.

Ilyen bátoritások után mi volt természetesebb, mint hogy Öreg-Telekre vágytam.

Kocsin ekkora utat lehetetlenség volt megjárni, gyalog kellett hogy megtegyem. Csak tudnám merre menjek?

– Elmegyek én veled fiam – ajánlkozott anyám – én jártam már Teleken. Hisz elhalt öcsém is ott tanult. Milyen hatalmas három sárgán vitte be apám Eleket! De foghattunk volna be négyet is – egészité ki anyám nagy büszkeséggel – mert volt.

S észre se vette, hogy megint sir, holott a három ló azt nem érdemlette meg.

– Elmegyek, anyám, magam. Sötér Pista bácsi elhozza a nehezebb holmimat, a kisebbeket majd viszem én. Ugy elmegyünk, mint a madarak, még port se verünk. -10- Erdőkön, réteken, buzaföldeken, a hol senki se lát.

– Jaj Sándornak – szólott közbe nagy örömmel Juliska nővérem – mondok én valamit.

– A Bévárdi Sárika mondta, hogy az ifju bárót is most viszik iskolába és épen Öreg-Telekre, maga a kasznár ur viszi.

– Ezzel Juliska semmit se mondtál – fordultam felé, hirtelen támadt reménységgel.

– Majd a kevély Ladár báró – jegyzé meg anyám lángvörös arccal, inkább térden csuszva mennék a világ végeig. Kapunk meszes szekeret fiam.

– Én ettem a báróék udvarában epret s nem vertek le a fákról – mondá Károly öcsém. -11-

– Te ettél Károly? – fordult villogó szemekkel anyám öcsém felé – azt mondom, oda többet be ne lépj – ha szent előtted apád emléke, koldulj inkább.

– A bárónét nagyon jólelkünek mondják – állott elő Juliska testvérem.

– Sokszor láttam én is ott papokat, tanitókat, vármegyei urakat szekerestől együtt – anyámnak rosszul mondták, hogy a báró kevély. Nem kevély.

Anyám hol pirosodott, hol meg sápadt és nyers szavakat mondott a báróékról. De én semmit sem értettem.

Tehát Sötér Pistához kellett fordulnunk. Ez egy erős, katonaviselt, mindenre vállalkozó, de részeges ember volt. Odaigérte a talyigáját, a mit persze én sehogyse fogadtam el. Kijelentettem, hogy a gyalogolástól semmit se félek.

– Hát megyünk gyalog – nyugodott a dologba Sötér Pista bácsi; tettem én már száz mértföldeket is Taliánországban, polák földön…

S még azon estve vacsora után, tettünk egy kis próbapakolást és egy sétát a Dobogó felé. Meg sem éreztem a terhet. Adtam néhány hatost Pista bácsinak dohányra és pálinkára s azzal, holnap hajnalig elváltunk. -12-

Mekkora bánat ért azonban bennünket, mikor eljött a négy óra, öt óra, hat óra, már hátamon volt négyszer-ötször is a tarisznya – és nincs Sötér.

Másnap hajnalban elindultunk, anyám, Juliska és én, mintha csak a szomszéd hetivásárra mennénk, a mit igy már sokszor megtettünk.

Pompás gyalogösvényre bukkantunk a szőlők között, ugy hogy mire megvirradt, ott voltunk a pálfalvi hidnál. Pálfalván tul már egy lélek sem ösmert bennünket.

Milyen erdő a pálfalvi erdő; gyönyörüség benne utazni. Csillogott a harmatos leveleken a nap, ugrándoztak a pintyikék, kalapáltak a harkályok, bugott a vadgalamb, sivitott a rigó s a nagy terebély cserfákról reánk hullott a fényes, zsiros gubics. Juliska minden lépten-nyomon le-lehajolt, hogy egy szép erdei virágot szakitson, mig anyám folyvást tartotta a tanitásokat, hogy milyen legyek össze ne veszszek ám senkivel, mert a kit az ember egyszer megbántott: az meg nem bocsát soha.

– Kos tanár urnak ugy-e, a kinél ősztől fogva egész tavaszig dolgoztam a telekfölvételeknél, sokszor éjszakán egy óráig s a végén reám fogta, hogy én rontottam el a munkát s egy krajcárt sem adott?

A báróné, ki egy felette kövér, szőkepiros asszonyság volt, megállittatta a két hintót s magához intette anyámat.

A báróné kinyujtotta a kezét a hintóból, -14- de anyám nem csókolta meg, hanem én odaszaladtam és megcsókoltam. Valami odavonzott hozzá.

– Hová megyen igy asszonyság? – fordult a báróné elkomorodott arccal anyámhoz, mig az én kezemet kezében tartotta.

Anyám oda szegezte szemeit a bárónéra, egy darabig gondolkozott, aztán mintha megbánta volna, hogy olyan nyersen beszélt. Láttam, itt van valami.

– Üljön ide hozzánk maga – szólt -15- hozzám az ifju báró, halavány sárga arcán élénk pirossággal. És nyujtotta felém a kezeit.

– No lássa, édes szomszédasszony, ez már itt van s én le nem eresztem. Tudja?

A kocsisok leugráltak, s az én holmimat anyám akarata ellenére leszijjazták.

A báróné észrevette, hogy Juliska egy nagy darab kalácsot akar nekem feladni, a miből az imént együtt eddegéltünk.

– Hagyja el édes leányom, – intett a báróné – lesz a kis bőröndjeinkben elég. Tőlem ne féljen szomszédasszony – az én kezeim tiszták.

– Ha a nagyságos báróné – tördelé anyám a szavakat siró hangon mindenképen – oh nem a báróné, tudom én – de – nem, nem!

– De semmikép sem, én édes asszonyom! Hanem hogy nem tudott maga eljönni hozzám, ha tudta, hogy a fiamat én s Telekre viszem? Ezt lehetetlen, hogy ne -16- tudta volna. A fiuk tudják egymás dolgait. (A báróné olyan veres lett.)

– Hány éves ez a nyulánk, barna leány? – kérdé nyájasan a báróné anyámtól.

És néhány igen magasztaló szót mondott hugomról a báróné. Valóban Juliskánál aligha volt szebb leány a városban; karcsu, sugár termetü, hosszas, barna arcu, nagy sötétkék szemü, és örökké jókedvü. Az egyik szeme alatt egy kis fekete lencse volt, innen reá fogták, hogy szerencsés lesz, mert a lencse szerencse.

– Okvetlenül jőjjön be hozzám minél előbb. Sok beszélni valónk lesz. Addig is menjen el és mondja a kulcsárnőnek: a gyermekek bejárhatnak a gyümölcsösbe. Én parancsoltam. Kicsinyek még?

– Inasa volt Kos professor úrnak, s hallom, hogy kalkulussal fizetett – szólt a kasznár ur – nevetve, igy akarván lerontani bizonyitványomat.

Anyám elsápadt erre a szóra, s a már odanyujtott bizonyitványt hirtelen visszarántotta.

– Fiam nem volt inas, mint ön kasznár ur, s ha irt is és dolgozott is Kos urnak, és ha nem is kapott érette semmit, ezt a szegény bizonyitványt nem ugy loptuk és nem is mesterkedtük ki – mint – –

– A fiu inas volt, mire való azt tagadni? – kiáltott a kasznár mérgesen.

– Bévárdi – én magától ilyen felvilágositásokat sem nem kértem, sem nem fogok kérni. Azonnal megindul s a péli kastély előtt bevár. – Én ezzel a szegény asszonynyal maradok. Kedves szomszédném, a bagázsiát viszik, én pedig magukat viszem, s Pélen egy jó kocsit fogok adni magának s a leányának. Fia azonban itt marad Ádám báróval. Most lássuk a bizonyitványt. -18-

A kasznár ur haragosan megindult, mi pedig még maradtunk. Felolvastam a kalkulusokat latinul és elmondtam magyarul is.

– S mi alatt a báróné megcsókolta fiát – nehány könyet törült ki a szeméből.

– De szeretném, ha ilyen kitünői lennének és nem a minőket az erdőháti professor urak adnak. Hallottam, hogy minden kérdésre ők maguk feleltek meg, s mégis a bárót dicsérték: jól van, kitünően van báró ur. Ez gazság, erkölcsi hamisság, sikkasztás.

– Hogyan? – kérdé az ifju báró, ki egy igen erőtlen, sápadt ifju volt, szörnyü sovány ujjakkal és nevető szintelen szájjal. – Hogyan? – mert én szeretnék valamit tudni. Unom, hogy a deklinációt se tudom jól, holott a hat osztályt elvégeztem már. Teleken ki fognak nevetni – ha valamit -19- kérdezni találnak. Csak a históriát tudom, abból is a mohácsi vészt, és Zrinyi Miklós kirohanását, és valamit a kalifák legyilkoltatásáról. De ezeket jól tudom legalább, azt hiszem kitünően. S gunyosan nevetett.

– És meg tudná maga tenni – fordult hozzám a báróné karomat erősen megragadva, – hogy a báró mindent értsen? Alaposan?

– Hogy? – kérdé reám hajolva a báró. Oh, én olyan szamár vagyok s az ugy bosszant engemet. De mihelyt akartam valamit derekasan tanulni: a tanárok elbeszélgették az időt s most félek, hogy mily csufot vallok Teleken. Mire tudna maga engem tanitani az uton a latinból, mert azt épen nem tudom.

– Valamit mindnyájából, de képzelje nem tudok deklinálni. Az ezredes, a mama bátyja örökké evvel öl. Erre tanitson meg minél előbb.

– Megtanitom erre báró ur, én mindenre megtanitom, ha engedelmeskedik. -20-

– Hogy akarja, hogy engedelmeskedjem? Fejtse föl. No ez furcsa! Engedelmeskedjem.

– Addig soha se keljünk föl az asztaltól és sohase feküdjünk le, mig mindent nem tudunk. Ez az első regula.

– Oda ülsz Sándor – jegyzé meg örömmel anyám, ki ugy látszik elfelejtette a Bévárdi kasznár ur gorombaságát. És ügyelsz, hogy a kis báró ur el ne szunnyadjon. Gyenge egészségü ő, innét van álmossága. Bizonyos.

– Hogy? Szeretném tudni. Ez nagyszerü. Mondja, hogy erősit meg engemet? Ezt a báró kérdezte.

– Sokat kell enni a báró urnak – tette hozzá anyám: Sándor is sokat eszik.

– Az istenért – kiáltott a báróné, ki akarván kapni a kalácsot a báró kezéből – lázat kap.

– Nem kap, én sütöttem – biztatá Juliska – jó mákos és nem száradt.

– Nem lehetett birni Ádám báróval, ugy evett, de jó kedvvel két-három darabot is.

Ekkor én leugrottam s a kabátom zsebjében levő pohárral egy ital jó forrásvizet hoztam. Ivott, s látszott, hogy épül.

Csupa elevenség és vidámság volt a báró; arca kipirult, fakó, sápadt szine eltünt és pontról-pontra kikérdezett mindenben, hogy mikép haladhatna ő legbiztosabban a deklinációban.

A konjugációról és egyéb syntactikai szabályokról még egyetlen szót se tehettünk. -22- Oly természetes, kedves ember volt, hogy a Zrinyi kirohanását ott mindjárt elmondta a fontosabb nevek és évszámok nélkül ugyan – de elég szépen.

– Akkor engem itt is megcsalt Kardos ur. Én is hatodosztályos voltam, maga is és maga négyszer annyit tud. Igy akarom tudni én is. -23-

El-elkomorodott s ilyenkor sápadtsága kékre változott s a szemébe könyek gyültek. Hánykolódott, hogy majd leesett a hintóból.

Biztatni akarta-e Juliska vagy vigasztalni, elég az, hogy folyvást nézte a bárót s a báró őt. Sajnálta Juliska – azt hiszem.

– No, ha maga fiam – szólt a báróné, egy aranyat adva Juliskának a kalácsért – Ádámot ugy megtanitja, hogy –

– Jó, tehát az ezredestől: akkor a maga édes anyjára és testvéreire nekem lesz gondom. De ugy értsen meg, hogy el ne ámitson, mint a professoratus és csalót, hazugot ne csináljon a fiamból. Nekem ez az egyetlen fiam van csak; leányom, igaz, van négy, de már mind férjnél; ennek kell a Ladár nevet föntartani becsülettel, tisztességgel Én nem vagyok nagyon gazdag, de azért Ádámnak oszlopembernek kell lenni, olyannak, a ki minden egyletben, társaságban, osztályban emberül megtegye a magáét. Az öreg báró már beteges: Ádám fogja betölteni a helyét és nem szeretném, ha olyan tedd ide, tedd -24- oda ember találna lenni. Ösmerjen, lásson mindent és járjon a maga lábán.

Anyámnak és Juliskának fel kellett ülni a hintóba. Anyám a báróné mellé ült, szemben vele a báró és Juliska – én meg az inas, meg a kocsis a bakon ültünk.

A kik igy láttak, pedig sokan láttak, mondhatták: a Ladár báróné megint megbolondult, felszedte a koldusokat.

A péli kastély előtt, mely a Hetényi grófoké – várt reánk a kasznár ur, kire a báróné egyetlen tekintetet se vetett.

Mivel anyám még az uton kijelentette, hogy Juliskával visszamegy: oda fordult a kasznár ur kocsisához a báróné és kiadta a rendeletet, hogy ez a hintó visszaviszi Erdőhátra Ilyésnét és rögtön utánunk jő.

– Kedves, jó szomszédasszony, a fia az én fiam lesz és az édes anyja: az én szomszédném. Ott fogunk lakni a régi kertészházban a Diós mellett. Érti?

II.

Anyám megkérte a bárónét, hogy a mig ő nagyságaik a grófi udvarban ülnek, én hadd maradhassak ő vele.

– Azt gondolja – mosolygott jóakarattal a báróné – hogy egy kissé jobban fel kellene fiát öltöztetni? Nem bánom.

Nem, a világért sem ezt gondolta anyám; hiszen a rajtamlevőnél jobb őszi ruhám nem is volt, hacsak a téli kabátot föl nem veszem. De azt meg ilyen forróságban hogyan?

Mégis mikor magunk maradtunk, kivétette anyám a holmimat a hintóból és sírva, szégyenkezve egy juhistálló mellett felöltöztetett. Csakugyan a téli kabát került reám, s a nagy uj téli csizma.

– Fiam – kezdé anyám, szemmel láthatólag megvigasztalódva a majd sarkamig érő kávébarna kabáton s egy hid melletti lombos akácfa mellé huzódván, közel a hintóhoz – istennek adjunk hálákat, tégedet -26- ma nagy szerencse ért. Tanitsd meg azt a kis bárót mindenre az ég alatt, rágj szépen minden betűt a kedves, okos szájába és azon légy, hogy többet tudjon náladnál is. És most fiam megmondom, de soha el ne áruld és soha ne éreztesd a báróékkal, hogy apádat ők tették tönkre, az öreg István báró uzsorája. István báró is oszlopember, adakozik, mindenütt ott van, a hol segiteni kell, de még a kocsisa pipájából is kivenné a dohányt. Most ne kérdezz többet, én mindeneket tiszta szivem szerint megbocsátottam, elfelejtettem, csak a báróné jó legyen hozzád: én, ugy áldjon meg minket az isten, soha semmit fel nem hozok és nem követelek.

– No, fiu – szólalt meg dörgő, kemény hangján Bévárdi kasznár ur a hátunk mögött – te ma oly szemtelenül viselted magadat irántam s anyád olyat cselekedett, hogy – hogy. Csak ezt akartam megmondani édes Ilyésné asszonyom. Irja oda a füle mellé.

Azzal hirtelen eltünt, kocsira ült s mikor a dombra felért, a Krisztus urunk keresztjéhez – láttam, hogy felénk fordul – és botjával fenyeget.

Igy kellett életem legszerencsésebb napján mindjárt hamar megtanulnom, hogy: mindazért, a mi bennem valami -27- jobb volt és van, rettentő árral kell fizetnem.

Sirtunk és vigasztaltuk egymást, hogy ne féljünk, mert a rosz ember mellett mindig ott áll az isten és ő tudja mikor mit tegyen.

– Jézus Mária, hát maguk hova bujtak – szidott és nevetett a cifra ruhás inas, Károly, hajadon főn, göndör, szőke haját meg megnyalt ujja hegyével kondoritgatva. Most rögtön jőjjenek az officérek szobájába. Én itt mindent tűvé teszek, kiabálok, hogy a drága torkomat összetöröm és sehol, mintha elnyelte volna a föld magukat. Teritve az asztal. Pedig nekünk Sándor – ölelt át – jó barátoknak kell lenünk, ha azt akarjuk, hogy mindenből kapjunk, a mi jó.

S egész az officérek (udvari tisztek) szobájáig arról beszélt, hogy ő milyen nagy és kedves embere az öreg bárónak, a ki pedig egy országos smucig. Csak nagy gyorsan elmesélte egy utazásukat.

– Füredre mentünk, Köcscsén, az uton egy sánta, vak koldus kunyorált. Adj neki, mondja a báró, egy krajcárt. S oda tartott elém egy négykrajcárost. Én oda dobtam az egészet. Hát mit? egy báró inasa egy krajcárt csak nem ad. No, hogy hazakerülünk, a sok virágos, diadalkapus jószágainkon átvergődünk, számoltat ám a báró. -28- Három krajcárral a többek közt nem tudok beszámolni. Igaz, mondám, Köcscsén a koldusnak adtam. Hát nem meg kellett adnom a három krajcárt? Hanem azért ne félj vén cudar – ez a jó kis eszem megsegitett. Ugy kell oktatnunk ezt a kis penészbogarat is, nehogy a vén oszlopra üssön. Csak tegye mindig azt, a mit én mondok. Tiz esztendeje, hogy szolgálom a bárót – egy pof kicsi, de annyi nem érte az orcám bőrét. Urak csak az együgyü embert ki nem állhatják. Tudjon az ember hirt mondani, örökké fris hirt; a mit nem szabad, azt ne lássa meg: s nem hal meg éhen. Ha ur nem volna, jó világ se volna. Igyanak asszonyság, pompás pecsétes bor van az asztalon. Egyenek. Arra való az ur, hogy a szegény éljen utána.

S egyet csipett a Juliska orcáján, mire én akkorát taszitottam a szemtelenen, hogy orra bukott.

A báróné már ott állt a gazdagon megrakott asztal mellett és igazán a legjobb indulattal pirongatott bennünket, hogy hova tüntünk. Ez többet ne történjék.

Ádám báró ujjongott, ugrált örömében, -29- hogy én olyan furcsán vagyok öltözve és a Hetényi grófok is jókat kacagtak.

Csak anyám volt szomoru, ki nem szerette, hogy a mulatság a mi rovásunkra történik. Szegény asszony volt és mégis azt óhajtotta volna, hogy ugy megbecsüljék, mint a gazdagot, a mi épen lehetetlen.

Nagy kegyességet mutattak irántuk a grófok s a báróné is mindent elkövetett, hogy anyámék a lehető vidáman menjenek haza.

Egy darabig én a bagázsiás kocsin mentem, de a mint kiértünk a péli határból, ismét csak oda kellett ülnöm a báróékhoz.

Azt gondoltam, egész uton deklinálunk. Ebből indultam ki és kezdtem Ádám bárót csöndesen bevezetni az első deklináció mélyedéseibe.

Mindenkép elpróbáltam; külön vettem az egyenlő végzetű eseteket, igy – azt mondta a báró: zavaros, érthetetlen; majd sorba vettem, igy a dativust mindig elugrotta. Arra is rámentem, hogy – de mit tehettem mást, hogy énekeljem: rósa, rosáe rósáe – – Erre nevetett ő is, a báróné is, s mivel a családhoz tartozónak gondolta magát: az inas is.

Láttam, igen gyerekes utra tévedtem. De a báró is olyan gyermeknek látszott. Azt gondoltam, jó lesz, ha rövid kivonatban -30- közlöm a legfontosabb szabályokat és hogy közelebb férjek a báróhoz, tehát versben. No, igy még legjobban ment és hiszem, hogy még az nap délelőtt eljutottunk volna a harmadik névragozásig, azonban a báróné a nagy forróságban elaludt s utána csakhamar Ádám báró is.

Nem is bántam, mert igazán kezdtem dühbe jönni. Ennyire elhanyagolni egy bárót, hogy tizenhét-tizennyolc éves korában ne tudjon annyit, mint Grosch, a ki a legostobább fiu volt az osztályunkban – mégis megfoghatatlan. És minden esztendőben, minden tárgyból kitünő osztályzatai voltak. Hogy lehet az? Lehetne annyira romlott egy professzor, megvesztegethető egy egész tanári kar, hogy idáíg menjen? Hisz nálunk a szegény kis Jánosit csak azért vetették vissza, mert az igazgató, Cseh Gáspár ur, évenkint sokszor elmondott goromba trágár vicceire soha sem akart nevetni. S Nyári Károlyt meg azért, mert borotválhatta a bajuszát, holott Jupiter tanár urnak még egy szál se volt s ezt az ő bosszantásának vélte.

Kezdtem ezen gondolkozni s azon vettem észre magamat, hogy sirok és inkább mennék gyalog anyámmal s Juliskával, vinném az ágyat hátamon vagy fejemen, csak ne kellene ezt a rettentő meleg kabátot magamon tűrnöm s ezt a nagy téli csizmát, mely miatt nem tudok mozdulni.

Nagy homokon gázolt keresztül a hintó, meleg, forró homokon, mely vereslett és csillogott az égető naptól.

Én hol egyik, hol a másik sarokba huzódtam, azért is, hogy kapnék egy kis árnyékot és azért is, nehogy fel találjam költeni a bárót vagy a báróné ő nagyságát.

Ebben a türhetetlen hőségben hát ime az a gondolat csap a fejemhez, hogy ha a báróné nincs, hát akor én most a mi szekerünkön megyek apámmal, talán édesanyámmal, három csengős lovon, jó boritós, bőrös ülésü kocsin, mint a baranyai módosabb papfiak, megyünk talán többedmagunkkal Pápára vagy Nagy-Kőrösre, erdőszélen, viz mentén, de hűvös helyen és dalolunk, tréfálkozunk, nevetünk és megyek vékony nyári ruhában, talán ingujjban, szalmakalappal. Égett a fejem és le akartam ugrani.

Harag, düh, gyülölet, bosszuállás forralta a véremet s azokra, a kik jóakarattal felvettek hintójukra, most ugy néztem, mint -32- a kik engemet meg most láncra vertek. Apámat, anyámat kifosztották, apámat megölték, ah, még bizonyosan ezek börtönbe is vettették és én most itt üljek?…

Oda-odatekintettem a kondorhaju inasra, a kit feltaszitottam a szemtelenségeért, hogy vajjon nem veszi-e észre valamiről, hogy miket forgatok az eszemben? nem ragad-e meg, mint gonosztevőt, a vállamnál fogva és nem adja-e vissza a kölcsönt?

Valóban rab voltam. Itt az inas őrzött engemet, a miért nem tudtam elnézni, hogy hugomat valaki csak egy ujjal is megsértse; otthon meg, Erdőháton, Bévárdi ur fogja kinozni szegény anyámat és testvéreimet, mikor épen az isten már rájuk tekintett volna. Lenne lakásuk a Dióserdő mellett, a régi, szép kertészházban és – Ah istenem, végig gondoltam, hogy mivel és hol állhat bosszut anyámon vagy rajtam, mert azt tudtam, hogy a kevély ember anyám kifakadását soha meg nem bocsátja. De hiszen még Pélen tudtunkra is adta, hogy megálljunk.

Miért nem tudott anyám hallgatni, hagyta volna reá, hogy igenis inasa voltam Kos professzor urnak. Nem volt-e Antal János püspök is Erdélyben inas gyermekkorában? Hisz olvastam. Nem volt-e kályhafütő annyi érsek? Főkép tót érsek. -33-

Mit ér? Bár napszámos lett volna az apám, most őseim tisztességeért nem kellene lakolnom. Bizonyosan boldog volnék, hogy valaki mint egy darab sarat megtűr a ruháján és odább visz.

– A szegények türelmetlenek és minden nyomoruságuk innen származik. Ha boldogulnak: akkor kevélyek lesznek és nagyravágyók; ha elmaradnak, irigy lelküekké válnak és bosszuállókká. Ha ember akar lenni, azt mondom, jókor kezdje. Keresse a -34- hibát mindig magában és ne ott, a hol nincs. Legyen alázatos, engedelmes, mindenkihez alkalmazkodó. Mondja a legény, hogy maga felrugta. Igaz ez?

– Soha nem loptam, nem csaltam, senkit nem árultam el, kötelességemet pontosan teljesitettem, soha büntetést nem róttak még reám.

– Látod (igy, erre a hangra vette a báróné) nekem most azt kellene tennem, hogy leszállitsalak, eredj, takarodjál semmirevaló, a ki meg nem becsüli magát, szenvedjen. Te nyilván egy alattomos ember vagy s ezzel nyerted meg professoraidat. Itt jó, hogy hamar kimutattad a körmödet. Ez is foglalkozásaim körébe tartozik, hogy az ilyen embert megjavitsam. Oh, én hamar átlátok a szitán. A kivel én egyszer találkozom: azt megismerem az első nap. Te makacs vagy, eszed van, de szived nincs, használni foglak a magad helyén. Tanitod a bárót és te tanulj tőle szivet, nemességet, gyöngédséget, szerénységet: -35- akkor hatáskörödben te is lehetsz oszlopember. Mig igy, hamar odább löknek s a ki egy helyt kiállhatatlan volt, az olyan, tudd meg, mindenütt kiállhatatlan.

Mosott, mosott, kegyetlenül mosott, mert azt hitte, megérdemlem és nem engedett szóhoz jutnom; dicsérte az inast, a ki példányképe a jó, hű embereknek s a ki ma ártatlanul olyan goromba, neveletlen bánásmódban részesült attól, a kit én a pártfogásomba vettem.

– Meg fogod kérni, mert a ki az én cselédjeimet bántja: az engemet is sért. Be fogod-e vallani hibádat? Bevallod. Jó. Elég.

Megsimogatott és mint egy igazi nemes, jólelkü asszony néhány könyet is ejtett.

– Ne szólj – utasitott vissza, mikor látta, hogy szólni akarok. Nem szeretem a sentimentál bocsánatkéréseket. Látom, beösmerted hibádat, megbocsátok. Ez lett légyen az első bűnöd! Szeretem, hogy rögtön szarvaidnál kaphattalak. Ebből láthatod, hogy engem megcsalni soha nem lehet. Oh, bár Ádám báró is ily éles szemeket nyert volna a természettől, mert nagy missiojához semmi sem kivántatnék meg inkább, mint a jó szem. Annak, a ki életét mások üdvére, javára akarja föláldozni – s én ezt kértem -36- istenemtől – erősen kell látnia erősen. És most Ilyés Sándor, erről a mai cselekedetedről nem akarok tudni egy szót is. Fait accomplie, azaz be van végezve.

Ugy örvendett a báróné s olyan jó volt hozzám, hogy mind a két kezét összecsókoltam.

Ha azt a fellökést el nem követem s bűnbe nem keveredem előtte: majd azt hiszem, hogy felényi jó kedve se lett volna az uton.

Mindjárt-mindjárt egy-egy megtéritett gonoszról beszélt s oly édesen, oly ékesen, olyan boldogságtól csillogó szemekkel, hogy ő a rosszakban sokkal több örömet találhatott, mint a jókban.

Mondta, hogy ha bizalmára érdemes leszek, ha gonosz természetemet merőben megváltoztatom és szabványai szerint élek: többeket fog mondani. Kiképezhetném magamat arra, hogy majdan mellette titkár legyek, de erre feltétlen engedelmesség kell, eszméinek elsajátitása és mindenek fölött jézusi sziv. A pap is volt titkára, de fájdalmasan tapasztalta, hogy a papok leghitetlenebbek és legönzőbbek. Mindenkiben ördögöt látnak és a szegények ügyét nem képesek felfogni. Koldusház, szegényház, árvaház, menedékház betegház – nekik mindez csak a restség, korhelység, -37- dologtalanság melegágya. Mindez a voltairismus még. Hanem irtogatom. A tanárokat is sorra vettem, de azok meg, mint a pincérek, minden lépésüket fizettetik. Müveletleneket nem használhatok, pedig maholnap át kell venni Ádámnak az egészet. Kezeim nehezek – elkövéredtem.

Sirt, hogy az isten csak őt verte meg ezzel a kinos teherrel, holott neki annyi dolga volna. Irigyléssel szólt a napszámosokról, kik mennyi temérdeket esznek és még sem hiznak meg. A szegények már csak ezért is százszor boldogabbak, mint az urak.

Egy gazdag ember jól nem is ehetik, mert rögtön ott terem rajta a rettenetes kövérség.

És sokat beszélt a szegénység előnyeiről, kellemes helyzetéről, szerencsés állapotáról.

Igen, én bevallom – és ma is állitom, hogy a szegénység nem teher, nem büntetés, nem nyomoruság. Mi nagyon boldogok voltunk otthon. A mi édes anyánk, a mint ő szokta mondani tréfásan, – mikor egy-egy nagyobbacska vasárnapi ebéd után kiültünk a folyosóra s mindnyájan egy uj dalba kezdtünk, a mit én vittem az iskolából – meg politurozta a szegénységet. Csodálatos módon nekem ugy is tetszik, mintha a mi dombon -38- fekvő házunk ablakába sütött volna legtovább a nap. Már másutt régen sötét volt és a mi kis ablakunk még mind csillogott.

Tehát addig is, mig a sors oda emel és készit engemet, hogy egykor a báróné titkárja lehetek majd: siettem dologhoz látni. Átléptem a harmadik deklinációra. Összes fogásaimat elővettem, hogy a báróval megkedveltessem a latin nyelvet.

Soha se felejtem el, ugy ült ott a hintóban kövér édes anyja mellett, mint egy kis szent. Sötét fekete haja, mely kékes szint játszott, rá-ráesett szép, magas, tiszta homlokára, nagy álló szemei, melyeket hosszu vékony szivárvány szemöldek ékesitettek, olyan bizodalmasan, figyelemmel néztek, reám; csontos, vékony ujjait egybefoglaltat mintha imádkoznék, s nagyocska széles szájával engedelmesen pörgette a him, nő és köznemü szavakat. Mint egy gyermek, holott lehetett már annyi idős, mint én.

Mekkora büntetésre méltók isten előtt azok a tanárok, nevelők, kik ezt a szelid, figyelmes ifjut annyira elrontották. Egy szó nem fogott az esze.

Hogy jobban menjen: a báróné maga is próbálta. Egyszerre deklináltunk mind a hárman.

– De jól megy, pompásan megy – miért nem mondja maga is – szólt Ádám báró. A professorok mindig azt mondták.

Ovidiusból kezdte a Metamorfosist. Pörgette sebesen: az első sorokat olvasta és mondta a második lap magyarját.

– Varju ur azt mondta csak mondjam sebesen, Cseh tanár ur nem is tudja, hol járok.

– Nálunk az iskolában bezzeg kiporoltatta volna azt, a ki ilyesmit merészel.

– Azok nem fognak majd felelni én helyettem, mint az erdőháti professzorok. Nem megyek, anyám, igy nem megyek.

A báró ugy megkötötte magát, hogy nem tudtunk vele birni. Vádolta apját, anyját, nevelőjét, tanárait. Lökött, rugott, hogy hajtassunk vissza, mert ő a szégyenpadra nem áll.

Előbb csöndesebben, majd szikrázó szemekkel szidott, mocskolt, mint egy igen-igen ravasz, alattomos intrikus kölyköt, a kinek csak abban telik öröme, ha rosszat tehet, ha másokat vádolhat, mások becsületében gázol, régi, hires tanárokat, tudósokat – a kik bizonyosan ezer meg ezer hazafit adtak már a hazának – leránt, besároz.

Az inas a bakról felénk fordult és vigyorgó szemekkel integetett felém és készen állott bizonyosan, hogy engem ledobjon az első intésre. -41-

Nem marad más hátra szivemben, mint egy szerencsésen kezdődött és nyakas modorom miatt szerencsétlenül végződött utazás emléke. Anyámék nem költöznek a kertészházba, Juliska – – de azt gondolom, szükséges lépésről-lépésre mennem.

Nagyon kipirulhattam, a szemeim igen kivörösödhettek, a jó isten tudja milyen zavaros tekintetem lehetett, mert a báró megragadta anyja kezét és rimánkodva esdekelt:

– Ne bántsa Sándor, ő nem oka annak, hogy engemet megcsaltak, bár lett volna énnekem valakim, a ki az igazat igy megmondta volna, most bátran mennék Öreg-Telekre.

Felém nyujtotta fehér, puha kezét, s annyi szeretettel, oly meleg, tiszta szivvel simogatta -42- a vállamat és szólt: Sándor, lássa, ilyen ám ez az én mamám! De ne haragudjék. Meg fogják egymást maguk szeretni. Anyám is hóbortos egy kicsit és maga is az. Én is az vagyok, minden Rétvári gróf az volt, csak a papa nem hóbortos. De ő öreg és nem gondol másra, csak a pénzeire. Menjünk át egy kissé a történelemre – a Zrinyi Miklós szigetvári kirohanására. Maga beszéljen. De vesse le azt a nagy, bolond téli kabátot, hiszen egyenesen az az oka, hogy olyan indulatos; azokat a nagy bérescsizmákat is rugja le. Vegyen az én ruháim közül, lesz talán olyan cipőm is, hogy használhatja. S meglássa, mindjárt máskép megy ez a bolond veszekedés.

A báróné nem szidott többet, sőt számos drága ajándékot adott, hogy nem tudtam eléggé megköszönni. Ujra a megtérités munkájához látott, mert azt mondta: visszaestem. Egy visszaesett beteg pedig sokkal nagyobb dolgot ád az orvosnak, mint bármely nagy beteg az első stádiumon.

Ugy is vigyázott és vigyáztatott reám az inassal, és kocsissal, mint egy kötözni valóra. Minden kivánságomat azonnal teljesitették és folyvást oktatott és mint mondá: gyomlált a szivemben.

III.

»Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között. Hogy ne?«

Öreg-Telek olyanforma város, mint Cegléd, vagy Nagykőrös, vagy Kecskemét, vagy Szabadszállás vagy épen Halas. Homok, mindenütt homok, szárazmalom, az utcákon padló, a hol csak megállapodhatik a viz, eső hólé; pocsolya, sárga-zöldes vizű tó és itt-ott gyéren egy-egy akácfa. Gyümölcsös, a minő nálunk a legkisebb faluban is bőven van, itt talán még egyetlenegy sincs. A házak rendetlenül össze-vissza hányva. Egy utca megindulna már és hirtelen, mint valami irigy ember, keresztülvágja a másik. De a templom és főiskola pompás épület. Egymás mellett van. A diákok belátnak a templomba s a templomban levők láthatják, hogy mit csinál a diákság. Nem lehetetlen, hogy ebben van valami haszon. Mindjárt gondoltam. -44-

Mi a nagy vendéglőbe szálltunk. Onnan mondom, hogy nagy vendéglő, mert ez volt fölirva cimül a homlokzatra. Különben az épület alacsony is volt, piszkos is és egy jókora istállónál nem sokkal nagyobb. Egyik szögetjén kávéház volt, akkora, mint egy bolt. Az ajtajában állott egy csomó szinész, dalolva, fütyörészve, ásitozva és huzódozva – mintha minket észre sem akarnának venni, holott a mint kisült: a báróné kedveért még az nap este – mert mi déltájt érkeztünk meg – diszelőadást rendeztek hangversenynyel, operettel, vigjátékkal és egy felvonás tragoediával, teljes kivilágitás mellett.

A bárónét igen megörvendeztette az, hogy itt szinészek is vannak. Rögtön hozatott is három páholyjegyet, a mit egy egész szinészi küldöttség adott át.

De ezekről csak futólag akarok megemlékezni, jóllehet mind hármunk szivét nem a jeles főiskola és professzorátusa foglalta el, hanem a diszelőadás.

»Az országosan tisztelt, nagynevü honleány és hő műpártoló báró Ladár Istvánné született gróf Rétvári Róza urhölgy tiszteletére.«

Öreg-Teleken először adatik felséges, világhirü stb., stb. operette, vigjáték, dráma, -45- tragoedia-részlet – hangversenynyel és Poczok Izsák hannoveri magánhegedüs játékával stb., stb.

Járt-kelt ablakunk alatt fölebb-alább a népség, főkép hivatalnokok és cigányok tudakozódtak utánunk; az előbbiek, hogy kitünő szállást és kosztot ajánljanak fel a bárónak, az utóbbiak, hogy hegedüljenek és ha lehet, hát azonnal. Diákokat is láttunk.

Épen ebédeltünk, mikor egy köpcös, veres, kis ember, erősen a tarkójára lapitott fényes, veres hajjal és nagy, husos orral, sárga kabátban, egy levéllel belép hozzánk.

– A főiskola tekintetös igazgatójától, csókolom kegyös kezeit nassás báróné, báró ur és nevelő ur.

– Én, csókolom kegyös kezeit, a pedellus vagyok, ugy mint Sámuel. Csak igy hivnak. Ne is tessék máskép mondani, csak Sámuel vagy akár Samu. Igenis. Nagy az meleg, röttentő.

– Üdvözlöm a tekintetes igazgató urat – szólt nyájasan a báróné, elolvasván a levelet – várni fogom. -46-

Sámuel vidáman vitte az izenetet, de még vidámabban, a mit a markába csusztattak.

– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között – morzsolgatá a báróné örömteljesen. – Hogy ne? Ez igazán szép. Általában a milyen szegényes ez a kis város – olyan szivélyes a népe.

A vendéglős ur is becsoszogott. Szikár, mozgékony nyaku, nevető szemü, ritkás szakállu kicsided ember, egy kis táblácskával, melyre akárki is láthatta, hogy minden percben kész irni.

– A direktor ur azzal biztatta a szinészeket, hogy a diszelőadás után a méltóságos bárónő egy kis vacsorát – no persze egyszerüen, a legegyszerüebben – én azt igen értem – kegyeskedik adatni a játszó személyeknek, nagyon jól játszanak, de a jövedelem igazán kicsiny. Még nálunk igen tudatlan a nép. Lassan szokik. Ha parancsolja a méltóságos báróné – én kész örömmel készittetek számukra egy parányi kis -47- vacsorát. Valami kis kulás – nagyon fognak örvendeni. Szerenádra is készültek.

– Kérem tisztességes vacsorát tessék készittetni. Szives figyelmöket mindenesetre meg kell köszönnöm.

– És ha igazi oszlopember akar lenni Ádám, a mi kell is, hogy legyen, akkor az ilyen csekélységek elodázhatlan teendők.

– Oh, oh, édes mama! – csóválgatta fejét Ádám báró – apám mind veri a pénzt élire, maga meg mind szórja ki az ablakon. Látom, hogy az ablak alá kell állanom a kalapommal.

– Ne féljen Ádám, a mit isten nevében adunk: az százszorosan visszakerül. A főrend ellen mostanában különben is sok a panasz, elhuzódik, szűkkeblü, nem mondom épen, hogy fösvény, de mindenesetre rosz uton van. Nincs vezetője, Széchenyi rom; mi nők, kell, hogy megőrizzük a magyar mágnásság jó hirét.

– Ne legyen olyan kiállhatatlan vén gyerek. Jó, ha atyjától épen semmit sem tanul. A Ladároktól soha se lehetett valami szépet tanulni. Rablók, uzsorások, kalmárok voltak, mig a Rétváriak tiszta gavallérok. Érti?

S a vékony, erőtlen, cingár ifju gyöngéd nyájaskodással ölelgette édes anyját.

Szörnyü magas ember, hozzánk képest egész óriás lépett be, világos, dohányszin hosszu kabátban, magastetejü kalapját hóna alá véve, és vörös nagy bajuszával és kiborotvált kövér képével barátságosan üdvözölve mindhármunkat.

– Nagy örömömre válik, hogy a méltóságos bárónét, kinek nemes tetteit a hir hozzánk is hamar elhozta, – első perceiben már hódolattal köszönthetem. Tudomásunkra -49- jutott hogy a báró ur főiskolánkat tiszteli meg azzal, hogy egyetlen fiát gondjainkba helyezi. Felette kedves kitüntetés ez reánk nézve, ugy Kőrössel, mint Kecskeméttel szemközt. Büszkék vagyunk reá – hajlongott, s olyan mélyen, hogy egy olyan kövér embernek az igazán nehezére eshetett.

– Nem, én a latin és görög nyelv tanára vagyok és a hetedik osztály főnöke Rizs Lajos, hosszu éveken át a gróf Bayaknál nevelő, majd a herceg Tömöri család prefektusa. Igen, méltsás báróné, én a legjobb családoknál voltam szerencsés tapasztalataimat szerezhetni. Kötelességemnek tartottam, hogy szolgálataimat rögtön felajánljam. Épen a főiskolával szemben lakom, lakással és teljes ellátással ugy a nevelő, mint az inas, sőt lovász és vadász részére tudok szolgálni. Gyermekeim nincsenek – s ez okból teljes atyai gondomat a báró urra fordithatom. Nőm német egyetemi tanár leánya, Grün Lucsia – nem akarom dicsérni – de müveltségével messze kimagaslik az itteni hölgyek fölött. Zongorában, angol, francia, német, sőt a klasszikus studiumban is helyes oktatást képes adni. Ugyanazért distingvált szülő -50- gyermekét rendesen elsőben is hozzánk hozza – ha t. i. valamely mágnás-család már előre el nem foglalja a helyet.

– Oh mennyire örvendek – mondá a báróné, maga mellé ültetve az óriás embert, ki a kanapén oly csepp helyet foglalt el, hogy azon tán én sem tudtam volna elférni.

Rizs Lajos tanár ur hamar áttért a tantárgyakra, mi közben mindegyre kitekintgetett az ablakon.

Mivel ruházatomról és bizonyosan egész orcámról látta, hogy én csak ki vagyok, alig fordult felém egyetlen egyszer, akkor is a szemüvegével, s ugy nézve, hogy sok dologgal tisztába jöhettem hamar. Ádám bárót ugy simogatta, mint egy kis hét éves gyermekecskét.

– Mikor teszünk vizsgát? – kérdé a sok hizelgő, magasztaló beszédet ketté vágva Ádám báró.

– Vizsgát, báró ur? – s játszott a tanár szemüvegével. – No azt majd meglátjuk, lehet, fogunk módot találni abban, hogy – –

– Igen, igen, édes Rizs – veté közbe a báróné – Ádám a görögöt és latint eddig nem igen szerette. Bár kitünő.

Mocskolta a kis gymnáziumi tanárokat, kik igen olcsón megvehetők s kik kibeszélhetlen sok kárt okoznak ez által. Nincs náluk összhangzás, a mi a teleki tanároknál igen erős; nincs egyöntetüség, a mi itt példányszerü. Jobbára mind Erdélyből származtunk ide. Testvérekül tekintjük egymást. Csak az igazgató bennszületett. Régi, elvavult ember, nagy német, de rendesen minden baj nélkül mellőzzük. Különben a harmoniát soha meg nem bontja. Épen jő.

Odasugta a bárónak, hogy a latin és görög a főtárgy, de ne féljen, mert az ő rendszere gyermekesen könnyü. Játszva haladnak. S ugy illegette, kedveltette magát, mintha vastag lábaival és karjaival és nagy, dohányszin kabátjával már megkezdte volna a játszást.

– Én Timár János vagyok – tekintgetett szerteszéjjel a belépett sovány, őszes ember, nyájas mosolylyal közeledvén a bárónéhoz – a helyi főiskola igazgatója.

A bárónénak több versen kezet csókolt és nemcsak Ádám bárónak, de nekem is számtalanszor oda-oda nyujtotta a kezét, melyen szakadozott ujju, barna keztyük fityegtek.

– Szép, szép. Az erdélyiek minden mágnást ösmernek. Soha se láttam még olyan erdélyi tanárt, a ki elejétől végig nem ismerte volna a mágnásokat. Szép, szép. Mi alig ismerünk kettőt-hármat. Nem tolakodunk, azaz, mágnás ritkán jő iskoláinkba. Ha vagy egy kerül is, rendesen igen gyenge. Megöli őket a házi nevelői rendszer. Nagyon kell becsülnöm a báróné azon elhatározását, hogy a bárót nyilvános iskolába adja. Helyes. Embert csak emberek között lehet megösmerni. Vajjon igazat ad nekem a báróné?

– Mint Marikám. Játszhatnak együtt. Nos, nos – azt vélném báróné, itt első teendő lenne a jó elhelyeztetés.

– Abban a kitüntető szerencsében részeltetett a méltsás báróné kegyessége, hogy Ádám báró a mi szülei gondoskodásunk kedves tárgya leend.

A két professzor hamarosan összekoccant s az igazgató ur néhány éles szót mondott bizonyos emberek és faj élelmességéről, miközben előadta, hogy Ádám báró épen az ő házát találta volna. Ej, ej!

Azonban gyorsan kibékültek. Csak a felett tört ki heves disputa, hogy ki legyen mint correpetitor Ádám báró mellett.

– Pistámat kellene pedig, ki minden dologgal ösmerős. Nos, nos? – fordult a báróné felé. Neked öcsém (ez engem illetett) juttatok én más helyet. Tanitasz nálam. A báró mellé egy értelmes fiu kell, jó fiu. Te ugy veszem észre gyönge vagy még.

A báróné néhány szót mondott, melyből kivettem, hogy a tanárok mellé állott.

– Sándor maga velem fog lakni. Igen mama, senkit sem fogadok el mást. Jön velem Sándor?

Én rámondtam – a nélkül, hogy latolgattam: jól mondom-e, hogy igen is megyek.

Rizs ur latinul mondta az igazgatónak: a kölyök nekem se tetszik, várjunk pár hetet. Impertinens pofája van.

– Mégis jó lesz nagyságod, ha az ifjak -55- együtt maradnak. Ragaszkodnak egymáshoz. Tegyük meg a báró kedvét. Ez nevelési elv.

Még azon délután, az összes tanári kar vezetése mellett, megnéztük a főiskolát; bementünk abba a terembe, mely a hetedik osztály tanterme; megnéztük a báróné akaratából, ki igen vallásos urhölgy vala, a templomot minden zege-zugában és természetesen Rizs tanár ur lakását is, mely valóban csinos uri helyiség, kényelmes, tágas, tiszta épület. Csak az a sok apró-cseprő német kutyája ne volna. Ezek összeszakgatták a ruhánkat s annyit ugattak, hogy a báróné többet nem is ment oda s csak kicsiben mult (gondolom az erdélyi származáson), hogy a bárót is el nem vitte onnan.

– Mire tartja a professzorné – kérdé bizony jó haragosan a báróné – Rizs tanár ur fehér őszhaju, téglaveres arcu nejét – ezt a sok haszontalan kutyát? Valjon nem jobb volna egy-két árva leánykát tartani helyette?

– Mindig tartunk – mosolygott alázatosan a tanár ur, s feleségének intve a vastag lehajló szemöldökével, hogy hallgasson -56- – most is kettőt adtunk férjhez, de a kutyák háládatosabbak méltsás báróné.

A tanár urak a báróné háta mögött összenéztek s kacagtak. A kutyákat nevették-e vagy a haragos professzornét, a ki kedves kutyáit egyre csókolgatta, vagy a férjhez adott árvákat, vagy épen, hogy a báróné az istenre utalt, hogy ő fizet – nem tudom. Annyit hallottam, hogy dicsérték az erdélyi mágnások nagy vallásosságát s fölkérték a bárónét, hogy mivel az idő igen szép, néznék meg talán a hires teleki temetőt.

– Jösz te csak – intett engemet magához az igazgató-tanár ur, ki elmaradt egy kissé a bárónétól s a tanári kartól. Állj ide egészen mellém. Kérdezek némely dolgokat, de bizalmasan s felelsz. Hanem ugy tudd meg, hogy egyetlen szót is tovább ne adj. Értettél domine?

– Látom, mert nagyon fösvényecske a báróné, pedig olyan tökfejü fiuval, a milyen Ádám báró, itt nálunk bajos lesz prosperálni. Hiszen az egy sült szamár. Hogy vagy te a báróval vagy a bárónéval? Azt veszem észre szeretnek. No, ha igen, hát ide hallgass. A báró holnap vizsgálatot tesz minden tantárgyból és te is. Egyszerre kérdezünk. Ha nem találná el a kérdést, mert hiszen annak az esze sem ott jár – hát megfelelsz te. – Érted? Gyorsan megfelelsz.

– Mindig inteni fogok a plajbászommal (s egy hosszu, fekete plajbászra mutatott), a mikor aztán felelsz. Ezek az erdélyi urak, már csak azért is, mert a báró földijük – a lehető kiméletesek fognak lenni. Igen becsületes emberek, hanem te hatalmasan résen állj.

– Nos, nos, a tiz tanárnak legalább kétszáz forintot fizet a báróné. Add fiam értésére, de szépen, modeste, domine. Nos ezt el ne felejtsd, kétszáz forintot akár aranyban vagy akár bankjegyekben. Csak cimezze az összeget a báróné hozzám és mindenesetre a vizsgálat előtt. Nálunk igy szokás. Adhatna különben többet is, de mi senkit meg nem huzunk. Hallod-e fiam, ajánlani -58- fogod a bárónénak, hogy a concernens tanárokhoz privátórára járjon a báró, mivelhogy a fiu felette tökfilkó, azaz igy mondod: gyenge és beteges. Ilyen legényre mi nagyon szoktunk ügyelni. Jól megmagyarázd. Ha ügyeskedel, be fogod látni alkalmas voltát. Engem sürűn meglátogattok. Értsd meg. Akarom, hogy a báró valóságos atyát kapjon bennem. Most mehetsz. Megállj. A pénzt a lelkedre kötöm, mert ugy veszem észre, a báróné igen szépen beszél, de fizetni is ezzel szeretne. Ohó! Tehát magyarázz meg mindent jól. Te igen okos és becsületes fickónak látszol domine. Atyai gondom lesz reád. Most mehetsz.

Mikor este felé hazaérkeztünk s a vendéglőben magunk maradtunk, a báróné igen megelégedve mondá:

– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzorok közt. Hogy ne?

Épen előakartam adni, hogy az igazgató ur mit mondott a holnapi vizsgálatra nézve, mikor hirtelen beugrik Rizs tanár, néhány darab könyvvel.

Mivel a kávéházba nem akartam menni s gondoltam, hátha hamar hivatnak, a kocsiszinbe mentem s beültem a hintóba. Onnan néztem, mikor szólitanak. -59-

Öt tanár fog ott kérdezni: a latin és görög, történelem és földrajz, számtan és vallás, magyar és német nyelv és a természettan tanára. Mindenik eljött, egyik a másik után.

Most volt még a báróné igazi jó kedvében, most dicsérte még a professzor urak rendkivüli finomságát.

Ádám báró kedvetlenül ült az ablakban és egy csomó papirosra könyökölt.

Hát minden tantárgyból ki volt adva hat-hét kérdés és közülök egy minden tárgyból jól meg volt plajbászozva.

Olyan könnyü kérdések voltak, hogy nálunk csak Berci vagy Gros örvendhetett volna ily semmiségeknek. Ma is nevetem, a történelemből ott volt a Zrinyi Miklós kirohanása és hősi halála.

Ovidius husz első sora leirva és minden latin pont alá szép, öreg betükkel odaalkalmazva a szószerinti forditás. A számtani példa apró betükkel félig kidolgozva és a vallástanból ez: hol született urunk Jézus, a Messiás?

– Most ne gondolkozzék, hanem tanitsa a bárót. Szegénynek ugyan fogós kérdéseket adtak.

– Ha én minden időmet a szegényeknek áldozom s ha én most is egy szegény fiut hoztam ide s annak a szerencséjét megalapitom: a jó isten csak atyai módon cselekszik, ha ezeknek a professzoroknak a szivét igy kormányozza. Ne féljen Ádám, az isten mindenért fizet.

Most már szükségesnek találtam, hogy elmondjam: mit bizott reám az igazgató ur.

Nem. Tanitottam inkább egész éjfélig a bárót. Oh, mily szivesen tanult. Gyermekkoromtól fogva egész maig sokféle teremtés volt a kezemen, de soha engedelmesebb, szelidebb, figyelmezőbb tanitványt nem adott a sors. Ugy ette volna a betüt, ha lett volna alapja, ha a lelketlen emberek el nem rontják: ugy szeretett volna szépen, értelmesen felelni, ha lett volna hozzá ereje. Egy szegény, -61- nyomorult árva fiuban nem lehet tisztább, munkásabb szivet kivánni.

A báróné rég aludt már a másik szobában, mikor Ádám báró még mind messiásozott, algebrázott, zrinyizett és gyúrta a latint, görögöt és a többit.

Azt gondoltam, már most csakugyan szólok a bárónénak a pénzről: azonban mert néhány elejtett szavából azt vettem ki, hogy ez iránt már intézkedett – jónak láttam hallgatni.

Négylovas hintón, magas tetejü kalapos, hosszu német kabátos, fehér keztyüs inassal és kocsissal mentünk a főiskola elé.

Itt is talált alkalmat az igazgató ur, hogy atyailag figyelmeztessen a pénz iránt, hogy kétszáz forint, hozzá, ő hozzá cimezve.

Épen három rongyos, nagy kamasz fiut censeáltak valamelyik osztályból. De keményen, mérgesen, hogy ugyancsak.

Minden tanár kimutatta, hogy lelkiismeretes ember, s az igazgatót tartja fődolognak.

Egyik sem volt nyersebb, gorombább, mint Rizs tanár ur. Minden szóba beleakadt, s ha nem volt helyes a felelet: nagyokat csapott öklével az asztalra.

Istenem! hogy sirtak, különösen a legkisebbik, egy sárgás-zöld képü, kis erőtlen fiu, valami Jánosi nevü, a falhoz forditotta orcáját s ugy zokogott.

A tanár urak egymás közt tréfálóztak és ijesztették a bárót, hogy no báró ur: itt az idő, most vagy soha!

Minden tárgyból – a plajbászolt kérdést adták neki, de hogy? Mintha az épen csak most jutott volna az eszükbe.

– Hát, hát édes báró – néztek sokáig az ég felé, vagy a padimentumra, vagy a -63- király és királyné ő felsége gyönyörü aranyrámás, nagy képére – hát álljon meg csak, mondja meg – ne feleljen mindjárt, gondolkozzék, hát – kezdé a vallástanár egy veres, harcsa bajuszu, kis pökhendi emberke, kifeszitett mellel és fényes laktopánnal, s az ujjain egy csomó gyürűvel – mondja meg nekem, miféle nevezetes világesemény, epochale momentum történt a caesarismus arany korszakában Káá-bannn, vallási tekintetbenn? bennnn?

Szegény báró, már azt hitte meg van fogva és sápadozva nézett rám, fogta a kezemet – mikor a végén felkacagott és kiáltott: Augusztus római császár uralkodása utolsó évében született Jézus Krisztus.

A tanárok összenéztek és kalapjaikkal verték a térdeiket, hogy ez nagyon jól van.

Utána én kaptam egy kérdést a különböző vallásfelekezetekről s azoknak leglényegesebb tanairól párhuzamos egybehasonlitásban.

A báróra nézve azonban minden jól ment. Zrinyi Miklós vitézül harcolt. -64-

A vizsgálatot nagyszerü diszebéd fejezte be a nagy vendéglő fölékesitett és bezárt kávéházában, igen sok pohárköszöntővel ugy a bárónéra, mint az öreg báró urra, a hazafiak egyik legáldozatkészebbikére és a báróra, az ujkor Széchenyiére, kinek kötelessége lesz valósitani, mint a nagy, halhatatlan Rétváriak utódjának, hogy Magyarország, ha nem volt, tehát legyen. Sirt a báróné örömében.

– Hm, domine – motyogott az igazgató ur, egy percre a zajban magához intvén – itt furcsán vagyunk. Három-három arany egy tanárnak – hm, hm, tisztelem Erdélyt! Ezt hozza helyre a báróné.

Egyébiránt távozása előtt ugy nyilatkozott a báróné Ádám báró előtt s előttem, hogy:

– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között. Hogyne?

IV.

Az egész nyolcosztályu öreg-teleki gymnáziumban egyetlenegy báró volt. Ennek kell tulajdonitanom, hogy minden tanár az ő kedvét kereste. Hol ide ültették: itt jó világos van; hol amoda helyezték, oda nem süt a nap. Én is vándoroltam vele, mert Ádám báró nem hagyott el magától. Az erdélyi születésü tanár urak minden percben ugy szólitották: nagysád: instálom; kegyeskedjék nekem ezt megmondani méltsás báró ur; parancsoljon leülni Méltóságod. Eleinte a tanulók nevették ezt a csodálatos tiszteletet, azt hitték tréfa; de majd ők is nagysádozták, mint egy falusi kisasszonyt.

– Mondja meg nekem Ladár Ádám… (Igy, se ur, se domine, se fráter, se báró.) -66-

Gondoltam, a három arany miatt beszél ilyen hidegen. Lehet is. Majd azonban, hogy a tanári kar részére mindjárt mindjárt finom erdélyi borok és vaddisznók és különös sajtok érkeztek: ők is, a magyarországi születésü professzor urak is igen szépen kimondták: nagysád, méltsád, instálom, kegyeskedjék, méltóztassék, könyörgöm, sőt, mint az istenhez szokás szólni imádkozásban: esedezem.

– Báró ur tanuljunk, nagyon sok lecke van – kérém Ádám bárót az első hetekben, tudja-e, megigérte, hogy kitünő fog lenni. A báró és báróné ő Nagyságaik számitanak ám erre otthon.

Nem mondom: huzakodott, mert leült, belekönyökölt a könyvbe, figyelmesen hallgatott reám, de azon vettem észre: alszik. Költögettem, Ádám, hej, báró ur, zabban vannak a lovak… Hangosabban beszéltem, mire indulatosan nyitott reánk Rizs tanár ur s gonoszul lehordott s kikergetett a szobából.

Jöttek délutánonkint a tanár urak s karon fogták a bárót. Vitték a temetőre, a a hires Máté-kertbe, a huszár-kaszárnyába, hol mulatni szoktak s késő estéken hozták haza.

Tanulni se tudtam, mint Erdőháton, -67- ugy busultam, féltem, hogy istenem, mi lesz majd ebből?

Ők bizonyosan nem tudták, hogy Ádám bárót mire szánták a szülői, hogy neki oszlopembernek kell lennie, okos, tanult, munkás, igazi lelkiismeretes, derék embernek. Ők azt gondolhatták – – de lehetetlen eltalálnom mit gondolhattak.

Sallustiust forditottuk. Épen Jugurthát. Szép történet, mindenki okulhat belőle. A két hitvány királyfi példája, mintha egyenesen arra való lett volna, hogy a báró lássa meg: mivé teszi az embert a munkátlanság.

Rizs tanár szép öreg betűkkel leirt minden pontot latinul és mellé mindjárt oda helyeztette a magyart. A bárónak csak olvasni kellett, a mint következik. Igy is felelt mindig az irásból és sohasem a latin könyvből.

– Ugy, ugy – mondogatta, föltartott kevély, husos fejével Rizs ur – ugy nagysád. Nagyon jól van, instálok még egy pon tot méltsás báró ur. Ugy, igen helyes. Még egy pontocskát báró ur. Elég, kitünően van. Köszönöm.

Oda nem mertem nézni sem a tanár urra, sem a báróra. Égett a képem a szégyentől, mert azt hittem, mindenki tudja, hogy itt milyen ocsmány játék foly. -68-

– Báró ur – szóltam egy alkalommal, mikor már nem tudtam többé magamat türtőztetni – ha ez igy megy, akkor az első deklinációt is elfelejtheti bátran.

Lángveres lett. Átölelte a nyakamat és kért, hogy meg ne mondjam senkinek, hogy ő miből és hogyan felelt, nem fogja többet tenni, Rizs ur egy szemtelen gazember.

Megöleltem, megcsókoltam a bárót, mint tulajdon kedves testvéremet és kértem, hogy ne menjen a tanárokkal sétálni. Mondja meg, hogy dolgozni akarunk.

A forditásokat azonnal összetéptem és elkészitettem a bárót a magam módja szerint. Hogy örvendett, ugrált, majd nem tudott hova lenni örömében, hogy igy is megy a munka.

Reggel behozta Rizs ur az uj készitményt. Csak arra kérte a bárót, hogy tanulja meg jól elolvasni.

– Üljön le – nyomta meg a szót érdesen. Kérem méltóztassék folytatni nagysád. -69-

– Hol a szöveg – kérdé ijedten. No, báró ur, tegnap fájt a feje – ma nem kérdem.

Igen – de nem jutott eszébe egy szó is, egyetlen sort vagy mondatot nem tudott leforditani. Mind olvasta, mind kezdte, hol itt, hol ott, a negyedik caput helyett mondta az első caput magyarját. Kacagott, röhögött az egész osztály. Lássa, lássa – mondogatta Rizs ur – ugy-e, hogy fáj a feje, báró.

Rizs ur alig várta, hogy beérjünk a szobába, nekem ugrott. Erős kezeivel fölkapott a vállaimnál fogva s rázni kezdett.

– Mi ez? – kérdé a tanárné – egyet csipve rajtam előre is. Lopott? Mennyit -70- lopott? Policáj – policáj – hamar. Kazzemperr neki!

– Nem gazember – állott az asszony elé a báró – itt semmi policiára nincs szükség, de igenis egyébre. Sándor, mi innen még ma elköltözködünk. Tegye le tanár ur azt a fiut, mert velem gyülik meg a baja.

S a mindig sápadt s oly könnyen el-elaluszó cingár ifju lekapta a falról a vitőrt s jobb térdét előre feszitve, készen várta a tanárt.

Ádám báró kék ajkáról, mint a nyavalyatörős kis Pap Petiről, mikor elérte a betegség – foszlányokban szakadt alá a hab. De nem reszketett, csak előrébb, előrébb feszitette a lábait.

– Nagysád – fogta össze alázatosan kezeit – hát ezt érdemlem én méltóságodtól, a miért védelmére keltem?

A tanárné ordított és emberekért kiabált. De mintha mindenkit elnyelt volna -71- a föld: egy teremtett lélek nem látszott sehol.

– Kit ért ön az alatt a csúf szó alatt – kérdé a báró, tőrével egy arasznyira a tanártól. Rögtön keresztüldöföm, ha bocsánatot nem kér.

Könyörgött, rimánkodott s mindent megigért, csak azt fogadjuk meg, hogy nem megyünk el s erről a jelenetről nem szólunk. Ő nagymérvü szivbajban szenved s mikor a görcs elfogja – nem ura magának. A forradalomban kapta ezt a szivbajt, mikor Batthyáni grófot agyonlőtték, a kit rendkivül szeretett. Erről a mai dologról az ő esze mit sem tud. Ez egy borzasztó álom, valóságos szerencse, hogy a báró közbe vetette magát. Máskor neje Lucsia (egy fehér ősz haju, paprikaveres arcu német nő) szokta a gondviselés szerepét játszani.

Jó, hogy bevégződött a jelenet, mert jöttek az erdélyi tanárok, s hivták a bárót, hogy menjen sétálni.

– Miért nem? – kérdé a számtanár, egy görbe hátu, homály képü, majdnem gyermekes arcu, szőke ember, nagy hosszuszáru vadászcsizmákban – hogy ne jönne nagysád? Egy szép verset fogok felolvasni, legujabb költeményemet, mely ma jött a Délibábban. »Álmos herceg.« Ballada Arany modorában.

A számtanár költő volt, Rácz Károly ur. Furcsa, de különben nagyon jó ember. Szemüveggel járt, bár szemüveg nélkül is jól meglátott mindent. Szokása volt mindig, mikor a tanterembe jött, egy csomó ujságot hozni, ugy lökni be a lábával az ajtót s felkuporodni az asztalra vagy valamelyik pad tetejére s ott majd mindig dudorászva olvasgatni. Egyet kihivott közülünk, annak diktált egy fogós példát. S az osztály pihenhetett.

Egyébiránt sokszor kijelentette, hogy nincs valami unalmasabb dolog, mint a mathesis. Nem is bánja, ha nem törjük utána valami nagyon magunkat. Csak tanuljunk jó modort, ez a fő. Ez a horog, mely nélkül -73- nincs hal. Rácz ur volt az egész ifjuság kedvence.

Rizs tanár kivezette a másik szobába társait, azután pár percre visszajött, megsimogatott s ajánlotta, hogy azt a pár felhevült percet dobjuk a Lethe folyamába. Ő részéről odavetette édesörömest.

– Csupa sziv vagyok, azt láthattátok fiuk eddig is, de mint minden nemes érzésü ember: – kissé lobbanékony. Ám a báró felséges gavallér, nem hittem volna. Ilyesmit csak egy báró tehet. Becsülöm.

A hizelgő szavakra csak egy vonás se változott Ádám báró arcán. Hidegen vette a magasztalásokat s hátat forditott a tanár urnak, ki egész jó kedvvel távozott.

– Megjegyzem báró ur – szólt még egyszer visszatekintve az ajtóból, ha helyében vagyok, én is ugy tettem volna. Nincs valami szebb, mint a gavallérság. Gondolom érzi: hogy én se tettem mást a báró irányában. Szeretném, ha felfogott volna.

A báró most, mikor már mindennek vége volt, most kezdett el reszketni: elsápadt és egy perc alatt elaludt. Átöleltem, dörzsöltem, hogy meg ne haljon és egyszer -74- csak, mikor már egészen elboritottam homlokát, orcáját könyeimmel – fölvetette szemeit.

– Oh be bolond maga Sándor – szólt mosolyogva. Maga engem mindig felébreszt. Látja én nem vagyok olyan erős, mint maga. Mindjárt kimerülök.

Félreforditottam orcámat, mert ugy rángatódzott az ajakam; azt akartam mondani, hogy ezt a cselekedetét soha el nem felejtem és nem tudtam ezt a három-négy szót összetenni.

Csak néztem reá, néztem pirosodó, halavány orcáját és néztem, hogy mosolyog, nevet és egy könyvvel kettőt-hármat a fejemre ütött, hogy ne legyek olyan nagy szamár, mert itt hagy.

Azért vett fel a báróné, hogy ezt a gyenge, beteges fiut, ha valaki bántaná: védjem, ki sokkal izmosabb, erősebb vagyok és ime, ő állott az oltalmamra. Épen ezen gondolkoztam talán és e miatt szégyenlettem magamat, mikor a báró szól:

– Miért nem rugta mellbe azt a semmirevaló embert? Taszitotta volna ki a fogát. Oh, milyen gyávák maguk; csak a -75- korcsmában s az utcán tudnak verekedni. Láttam, mikor Bévárdi egy embert, egy hatalmas fiatal embert össze vissza korbácsolt, a miért egy durva szóért az visszafelelt. Hát nem tudta megmondani, hogy a kasznár urnak nincs igaza, engem meg ne merjen ütni, mert megfojtom. Mire való akkor az embernek esze, ereje, ha még egy állatnál is ostobább és félénkebb? Maga is ugy viselte magát, mint egy szánandó eb. Maga mindig gyáva marad.

– Nem, báró ur – pattantam fel az eb szóra – én tudtam volna mit csináljak, ha otthon vagyok.

– Nem az a kérdés, más mit mond: az ön szive mit mond. De igaza van apámnak, hogy a köznépnek jóformán szive egyátalán nincs is.

A báró ilyenekben fölötte mód fejlettebb eszü volt, mint én; ő már a harmadik kérdést tette, mikor én még az elsőre alig tudtam felelni.

– Meg fogja a báró ur látni, hogy nekünk van szivünk és mi nem félünk a haláltól sem. Egyszer az apám testvére a -76- szomszéd faluban cholerában feküdt, de édes anyám meg otthon tifusban és mi gyerekek igen kicsinyek voltunk még s apánk szegény. Meghozzák a hirt, hogy Károly bácsi az utolsót járja. Apám rögtön kocsira ült s bár tudta, hogy a betegség ragadós, s anyám se tehet semmit: elment, s még az estve ölében haza hozta a testvérét. És meggyógyitotta. Hát ha mind elkaptuk volna a bajt; hát ha elkapja anyánk: nem! mondá apám, első a kötelesség, a becsület.

– Jó. Szeretném látni, hogy itt mi volt a kötelesség, mikor magát felpofozta az a gaz? Ez a becsület?

– Ez szép. No csak Sándor védje a gyávaságát máskor is igy: akkor magából még igen derék ember lehet valamikor. De nem előttem.

Ha egy furkos bottal a fejem tetejére sujtanak: nem szédülök ugy el, mint erre a kegyetlen szóra. – –

– Mily kevélyek vagytok, ha egy kis szép dolgot cselekesztek? mekkora árt fizettettek érette: mily mélyen megalázzátok az embert, hogy kiforduljon szivünkből képetek, mint a felpanaszolt falat szánkból! -77-

Gondolhattam ilyenformákat, mert elhallgattam, s egy szót se válaszoltam a báró – hiszem – szeretetteljes vagdalódzásaira. Kimentem a kertbe s elővettem ajánló leveleimet, hogy – de hát anyám? hát akkor testvéreim?

Most elolvastam azt a levelet is ujból, a mit anyám csak négy nappal ezelőtt küldött. Tolvajsággal vádolnak otthon, hogy a süket kertésztől valami galambokat loptam volna és Bévárdi kasznár ur vádol, Ő keresi a tanukat és ő sürgeti, hogy ez az igazság okvetetlen kiderüljön. Hiszen eddig senki se vádolt, soha egy tűérőt el nem loptam; uram teremtőm, hogy kerülök én most ebbe a lopásba? Mi akar ez lenni? Igaz, nagyon szerettem a galambokat s a könyvemet oda adtam volna egy szép, fehér gatyás galambért vagy dolgoztam volna érette akármit, de lopni – én? a ki a bizonyitványaimban is a legjobbat kaptam mindig az erkölcsből. Soha, se otthon, se az iskolában nem büntettek. Most még ki is csaphatnak egy galambért, sőt a börtönbe is juthatok, mint az a szegény zsidó asszony, a kit a papné, gyanuból – egy ezüst kanálért három hétre lezáratott, hogy majd ott is halt meg. -78-

Ez a pont, hogy ha lezáratnának: a tömlöcben én is meghalhatnék, megvigasztalt.

Tudtam, hogy Bévárdi ur boszujából történik az egész, mert ártatlan voltam, elsőben nem is féltem, hanem most emlékeztem, hogy Rizs tanár ur szólott akkor, hogy a levelet kaptam – valami madártolvajról. És összenevetett a feleségével.

Egész ebéd alatt szomoru voltam nagyon; nem a durva bánásmódért, mert azt szinte elfelejtettem már, nem is a báró igen sértő szavai miatt, mert láttam a jóságos, szelid tekintetéből, hogy ő nem ugy értette azokat, hanem a galamblopás nyomódott a szivemre.

Tudtam, hogy van egy régi tanulótársam, az özvegy Dúzs Jánosné korcs, tolvaj, szabólegény fia, a ki pénzért vagy egy üveg borért mindenre képes És haragszik is, hogy néhány hozzám szokott galambját egyszer-egyszer nem adtam vissza.

Anyám irja a levelében, hogy a báróné igen lehordta miattam és bosszusan panaszolta, hogy szivemben sok gyom maradt még és nem hiszi, hogy ki lehetne mind irtani. – Miféle gyomok azok fiam? hol -79- szerezted? Itthon nem. Nem loptál-e valami kést, gombot vagy valamit az uton – Valld be és én addig kérem térden állva a nagyságos bárónét, hogy a milyen jólelkü, mert valóságos anyja a koldusoknak – hogy megbocsát. Mi az fiam: nálam is a napokban gyomlálni kezdett. Azt mondta, én is olyan vagyok, mint a fiam – – nálam is van mit gyomlálni. Mi ez?«

Rizs tanár ur és a felesége is szokatlan nyájasak voltak hozzám. Egy-egy ételből, a miről tudták, hogy igen szeretem – kétszer is tettek a tányéromra. Tréfálkoztak velem, hogy milyen nagy fejem van, mint egy tök, de mintha itt-ott ez a tök most be volna horpadva. Sohse busuljak. A szamárnak is mentől többet ütik, fésülik, annál szebb a szőre.

Rácz ur, ki most is – mint számtalanszor – nálunk ebédelt, nem győzött ezeken eleget nevetni s a báró ur is egészen belejött a kacagásba. Az apró, fehér kis kutyák mind a székekre, asztalokra szöktek s ugy ugattak, mintha mindent értenének. -80-

Egy percben elhatároztam, hogy fölkelek s inkább a legszegényebb módon keresem kenyeremet, de ilyeneket nem tűrök tovább.

Ha nem ugrottam volna olyan hamar a hintóba! Most se Bévárdi urtól nem kellene tartanom, se ennyi sértegetésnek nem volnék kitéve.

Pedig hogy irigykedtek reám tanulótársaim s az igazgató fiai, hogy én milyen ur vagyok!

Mikor már nem birtam és sirni kezdtem, Rizs tanár gunyosan oda nyujtotta az asztalon át kezét és szólt:

– Tisztelt barátom béküljünk, de ne hogy ragadós legyen a keze. Én gavallér vagyok s megfogom mutatni, hogy ebben nem is lesz hiány. Megértett? Ezt a szót jól tartsa meg. Hát a galambok? Mi? Otthon furcsán turbékolnak – tevé hozzá nagy röhögéssel.

Otthon sokszor volt az ebédünk csak krumplileves, itt most öt tál étel – óh, de az isten ilyen gazdag asztal mellé – mégis egy szegény fiut se ültessen többé! Hagyja -81- meg a szegényeket szegényekül és ne engedje, hogy azért a falatért, a mit megesznek, minden hitvány, kedvét tölthesse rajtuk.

Az én egykori értelmes, bátor és jó feleleteim napról-napra zavarosabbak, dadogóbbak és silányabbak lettek. Elültettek a báró mellől, mivel nem voltam többé reá nézve tisztesség és az igazgató-tanár ur fia foglalta el helyemet. Most már a báró bátran olvashatta a leirt forditásokat, kidolgozott számpéldákat, sőt azt is megengedte neki a vallás és történet tanára, hogy a leckét ugy lesse és olvassa ki a kalapja mellé tett könyvből, mint a gazdagabb, hetykébb fiuk.

Néhányszor megdorgáltam ezekért otthon, hiszen nem tudtam még akkor, mekkora különbség van egy báró s egy szegény fiu között.

– Ne izetlenkedjék – mordult reám Ádám báró – a többi is ugy felel, a hogy tud. Szuper mindig csal, pedig első és Balla is. Hát Rizs csak épen annyit tud a görögből, a mennyit reggelenként bevág, egy árva szóval se többet. Kivallották egymásnak a tanárok. Mit szégyeljek akkor én? A bácsi (a történelem tanárát csufolták igy) millió -82- szamarat mond egy órán: Mária Terézia nagy férfiu volt, de József se maradt hátrább; mikor őseink a szorosokon áttörtettek, megdördültek az ellen ágyui… no, ilyen magyarázatok után nem vagyok bolond, hogy komolyan tanuljak. Vagy hazudom?

– De mégis báró ur – kérem – nagyságodnak más lesz a pályája, oszlopember –

– Ezt hagyja el kedves gyermekem – a becsületet más valakitől kell megtanulnom.

– Hagyja, hagyja, maga mindenkivel összevesz és mindenkivel haragot tart – holott – –

– Megtiltom magának Ilyés Sándor, hogy velem igy beszéljen. Tudja meg, ma egy szót se beszélünk többet. -83-

Kizöldült, kikékült, mintha töviseken járna, kapkodta a lábait és csettegtetett az ujjaival.

– Báró ur engem nagyon elárulhattak, kérem beszéljen őszintén, mondja meg, mivel vádoltak, felelni akarok, mert én mindenben igaznak és ártatlannak tartom magamat és sértegetéseket senkitől sem tűrök tovább; a báró ur rosz uton van, holott a legjobban indult; ne fogadja el a falábakat, lépjen saját lábaival, vesse el azt a sok hazug munkát, dolgozzék velem becsületesen, a mint igérte és én fogadom a jó istenre, hogy a báró ur édes atyja és a báróné ő nagysága édes anyja meg lesz velünk elégedve. De igy, édes báró, nem élhetünk. Ez cudarság, ily fedezgetésekkel a tanári kar megöli önt és önben azt, a kinek oszlopemberré kell lennie.

– Megállj Ilyés – szólt az ő szép, csengő, érces hangján. Eljösz velem, megengedi a báró?

– Oh, tőlem mehet a püspök ur – szólt nevetve és kikelve arcából. -84-

– Te szerencsétlen – kezdé, a mint beléptünk hozzá – tégedet tönkre tesz az az átkozott paraszt hencegő modor.

– Épen most velem szemközt is hánykolódol. Te, ha akarsz, jó fiu lehetsz és tudd meg: nagyon szerencsés. Nálunk Erdélyben, ha egy szegény fiu beveheti magát valami mágnás családhoz, kész a szerencséje; lehet pap, a legjobb eklézsiákban; professzor pompás fizetéssel és biztosan; ha használja az alkalmat, meggazdagodhatik. De a modor, a jó modor nélkülözhetetlen. Itt Magyarországon, ha valaki a te rendedből tud valamit, egy kis esze van, szörnyü öntudatos, makacs, veszekedő, uralomvágyó, nem akar ösmerni sem istent, sem embert. Hát várjon; előbb jusson fel a fára, akkor eheti a legszebb gyümölcsöt; bottal verni le – az nem ér pénzt. Te igy tész. Cudarul bántál Rizs tanárral, megszégyenitetted. Szerencséd, hogy ő gavallér. De kérd meg, csókolj kezet, dicsérd, abban nem tört még ki senki foga, emeld ki hatalmas -85- rendszerét. Jól esik az. Most ide figyelj, néhány verset fogok felolvasni.

Ma már mindenki ösmeri a Rácz Károly verseit. Cifrák azok, de rosszak, hol Hugo Viktor, hol Goethe, hol Arany, hol az isten tudná kinek az utánzásai – de hiresek.

Lelkemre kötötte, hogy vegyek fel egészségesebb modort, ráspolyozzam meg a nyelvemet s ne azt keressem, hogy nekem mi tetszik, hanem mivel szerezhetek kedvet másnak. A báró el van tőlem idegenedve, nem csodálja, ne leckéztessem örökké, hanem mulattassam. Ő született ur, főispán, akár miniszter. Ő egy állandóan teritett asztal, megrakva finom borokkal, ételekkel annak, a ki okos.

– Sajnálnám – fejezé be jószivü tanitásait -86- – ha elbocsátana, pedig elfog, ha számitásba nem veszem, hogy Rizs gavallér s egy jó szóra mindent megbocsát. A báróné husvétra okvetetlen itt lesz: akkorra sorsod, fiu, elválik.

Kezét nyujtotta, hogy csókoljam meg, ehhez is szoknom kell. Erdélyben szegény fiuk, sőt vén emberek is kezet csókolnak magasabb rendüeknek. Hódolat, tisztelet, mindig kedves kötelesség. Légy hozzám hű, ne láss, ne hallj; a mit láttál, temesd el, a mit hallottál, zárd a szivedbe. Mi szeretjük a mulatságot, kártyát, egyebet; mellettünk te is jól élhetsz, kellő modorral, simasággal, szolgálatkészséggel. Irásod nagyon jó: verseimet ezentul te fogod tisztázni.

S miután egy nagy papirköteget és tiszta papirost átadott, kijelentette, hogy ne féljek, mert jó modorral sokat helyre lehet hozni. Névnapok, születésnapok – mind alkalmas eszközök, hogy általok szegény ember emelkedhessék.

Egész hazamenet mindig a modorról gondolkoztam, melynek körvonalai kezdtek előttem homályosan lerajzolódni. Otthon elővettem a szótárakat, a görögöt, a latint, a németet, -87- mert gondoltam, hogy valamelyikben csak megkapom tiszta, határozott értelmét.

Ha egyik szótár utba igazitott, már a másik megzavart. »Ha az ember valamit jól eltalál…« Ez ez. De hogyan találjam el? Egy azt is mondja, hogy: erőltetett, mesterkélt dolog lenne. Gondolom is. »Finomság, illedelmes ravaszság, melyet sokszor szerencsésen lehet alkalmazni.«… De hogyan? Ezt nem mondja. »Mérték, a melyet nem lehet áthágni…« Érzem, hogy – nem, nem, én a törvényt nem hágtam át. »Szélnek kedvire…« »Szőr mentében…« Azaz sohasem mondani ellent? Hiszen akkor…

Volt az osztályunkban egy nagyon jó tanuló, valami igen szegény, rongyos zsidó fiu, ki ruhájáról, sovány, elaszott ábrázatáról itélve, még nálam is szegényebb lehetett. Ugy hitták: öreg Kohn, pedig fiatal volt. Megkérdem ezt – gondolám. Ő soha senkit sem bánt, neki jó modora van és okos, még franciául is tud: ő bizonyosan tud a modorról.

Szűk, piszkos, nedves szobácskában lakott egy boltosnál, hátul az udvarban, a tyukól mellett. Épen öt-hat kisebb-nagyobb gyermeket tanított, kik rugták, csipték. De -88- egy kövér zsidó asszony is ott ült számtalan ékszerekkel.

– Öreg Kohn – kezdém, én kérdeznék tőled valamit. Ha tudod, felelj nekem tisztán.

– Hát ha száraz kenyeret kapsz vacsorára, megköszönöd és kezet csókolsz gazdának is, gazdaasszonynak is. És vidám képet vágsz.

– Nem? Akkor hát az, ha jól pofon vágnak – ártatlanul: egy szót se szólj.

– Ha igérnek uj öltözetet és olyat adnak, mint ez az enyém, foltosat, rongyosat, pecséteset és olyan bővet, hogy négy olyan ember, mint te, elférne benne: ugorsz egy nagyot örömödben. Ez is a jó modorhoz tartozik. -89-

– Te gunyolódol, pedig én is olyan szegény fiu vagyok, mint te, Kohn és lehetnél hozzám őszinte.

– Mit használok én valakinek az őszinteségemmel; hogy leszid s ha eddig jó volt hozzám – elkerül. Mondd el nekem, ma mit ebédeltél, hadd csókolom meg a fogaimat.

– Látod, ez a modor, az enyém is ez. És csak azt akartam tudni, jó és helyes modor-e ez. Többet ne szólj.

Megvigasztalódva váltam el a kis öreg Kohntól, ki nem tudta mit akartam s a nélkül hogy akarta volna – felfogása szerint – kimondta az igazat.

Ez megerősitett eddigi eljárásaimban. Becsületérzés, igazság, egyenesség, tiszta munka: ez lesz a modor.

(Akkor még nem tudtam, hogy a ki ezekre elhatározza magát, legalább egy jó hosszu időre, vessen számot a világgal.)

Most már még keményebben tartottam -90- magamat. Kezeim közé vettem a bárót mint egy eltévedt, tékozló fiút, s törekedtem hatalmasan ráncba szedni. Gondoltam, ha ő kitette magát érettem a tanár urral szemben fegyverrel és nem félt: akkor, ha jót akarok végezni, nekem sem szabad megijednem. Mintha fáradtan sokáig ültem volna utazásom közben, valamely utszéli akácfa alatt és igen-igen elmaradtam volna kitüzött célomtól, ugy pattantam fel most tétovázásomból, s ragadtam meg az időt.

– Ide üljön a báró, vegye azt a könyvet, vigan, tanuljon; itt lesz a félév, s a ki becsületes ember, megtartja szavát.

Tekintetemben vagy szavamban, mozdulataimban, hangomban volt-e valami parancsoló: elég az, hogy Ádám báró bár duzzogott, hánykolódott, fenyegetődzött, dörömbölt, karmolt – végre is napról-napra megpuhult, nem mondom mint egy rugós csikó, de bizony tisztességgel essék – mégis csak ilyenformán.

A forditásokat tűzbe dobtuk, a kész munkákat szétszakitottuk, s leültünk, s néha éjfélig is eltörtük magunkat a munkával. A báró felségesen aludt a munka után, de nem alatta, s izmosodott, szépült, és vidámodott. -91-

Nem engedtem, hogy a professzorokkal csavarogjon. Csak rá néztem, s hiába hivták, azt mondta nem megyek.

Édes istenem, nem birtam az örömömmel. Én is vissza kaptam kedvemet, érzelmemet, becsületesen feleltem, bátran. Előbb a tanulótársaim, majd a tanáraim is kezdték mondogatni: ez az Ilyés megpendült. – Szuper, Balla, Fekete, aligha le nem maradnak.

De a báró – oh istenem, milyen szépen haladt. Csupa tűz, elevenség és mozgalom lett.

»Ilyés Sándor hetedosztályos tanuló, erdőháti születés, 17 éves, árva fiu, lopás és sikkasztás miatt, február 2-án, d. e. 11 órára az igazgató-terembe megidéztetik, meg nem jelenés esetében, kicsapatás terhe alatt, átadatván további fenyitő eljárás végett a világi hatóságnak.«

Rizs tanár ur mindjárt ott a vendégek előtt (mert vendég mindig volt) fel is olvasta. -92- Hajtogatta a fejét s igen nagyon sajnálkozott rajtam.

Pénzről, kanalakról, óráról, gyürűkről, arany gombokról suttogtak a nők.

– No ez fiu – fordult felém mosolyogva, mert nem tudta megállani, hogy ne nevessen a tanár ur – csuf csáva lesz. De reménylem, meg fogom mutatni, hogy bennem lovagias embert találsz. Maradj a helyeden, egyél, még nem vagy elitélve, még a család tagja vagy. Sok parasztdölyf volt és van benned fickó, de most láss példát arra is, mi a gavallérság, nóbelség. Egyél.

A bárónak tudni kellett erről valamit, mert sem meg nem ütődött, sem védelmemre egyetlen szót is nem szólt.

Megkeményitettem magamat; végig gondoltam tetteimen, s azt mondtam, engemet az isten nem hagyhat el.

Aznap én is kerültem a bárót, ő is mind kitért előlem. Egyszer-egyszer láttam orcáján a régi zöldes sápadtságot és ajkán -93- azt a furcsa kék szint. S mintha lelte volna a hideg, mert mind a meleg kemencéhez huzódott és reszketett.

Különben talán csak én gondolom, hogy oly gunyosan, megvetőleg néztek reám.

Felmutatták és felolvasták a Bévárdi ur vádlevelét, a helység előljáróságának jegyzőkönyvét a kihallgatásokról, a tanukról, kik majd mind azt vallották, hogy látták, mikor a galambot éjjel kivettem a fészkéből és ugyanakkor egy fejszét is elloptam. Valami iratok elsikkasztásáról is szóltak.

– Fiu, ezek a vádak terhesek, a tanuvallomások nyomósak, bár nem megdönthetlenek – nos, nos? mit szólasz ezekhez?

Egy hetet adtak, hogy tisztázzam magamat. Addig is – elmozditottak a bárótól. Rácz ur fölkelt és kijelentette, hogy ő addig gondoskodik ellátásomról, költségeimet viseli.

Ott az egész tanári kar előtt oda jött -94- hozzám Rizs tanár ur, a vállamra tette kezét és nyájasan mondá:

– Tudd meg, hogy ezt a kedvezményt én szereztem meg a számodra, holott nem érdemelted meg és még jobban is megfogom mutatni, hogy gavallér ember vagyok. Sziv. Tudod-e mi ez: sziv. A mi neked fickó nincs.

Most már oda képzelhettem magamat a pálfalvi uton az erdőszélbe, a hol a szép, meleg szeptember végén, egy kora reggel édes anyámmal és Juliskával üldögéltem, a legszebb reményekkel tekintve a jövőt és a legjobb kedvvel és étvágygyal törögetve a jó anya sütötte fonatos kalácsot. Nem marasztott volna Öreg-Teleken senki, ha azonnal véglegesen fölszedem sátorfámat és bucsut mondok minden rendü ismerősömnek.

A bárót elvitték a professzor urak egy gazdag odavaló urfihoz, ki rosz erkölcsü, korhely tanuló volt ugyan, de a kinek szüleinél sürűn báloztak, névnapoztak, hangversenyeztek és – kártyáztak az előkelőbbek. Azt akarták, szó nélkül váljunk el, vagy hogy egy tolvajjal még csak kezet se szoritson. Künn a város végén, közel a szőlőkhöz s a nagy nádastóhoz, egy parasztemberhez -96- tettek, kinek már nagy, felnőtt legényfiai és férjhezmenő leányai voltak.

Az volt a kötelességem, hogy az öreg asszonynak, ki állandóan az ágyban feküdt és nem is remélte, hogy valaha még fölkeljen – reggel, délben és este imádságot olvassak s bár reggel és estve, de estve bizonyosan és jó sokáig énekeljek.

Szives jóindulattal voltak hozzám, csak mindent szorgalmatosan elzártak előlem és minden léptemre gondosan vigyáztak. Észrevettem, hogy éjelenként a legöregebbik leány, Zsuzsánna fölkel, minden zsebemet kikutatja, aztán oda csoszog az öreg asszonyhoz és a fülébe sugja: lelkem, szülém, én most se találtam a zsebében semmit.

Én tehát felügyelet alatt való rab voltam. Miért? mert rosz modorom volt, s szerettem volna, ha a bárót egy kis rendre tanithatom, a mit azonban a tanár urak paraszthencegésnek vettek.

Irtam minden ismerősömnek Erdőháton, hogy mondják meg, mit tudtak rólam, de valaki ugy elzárhatta az utakat, hogy eleinte még az édes anyám leveleit se kaphattam meg. Csak azzal kellett maradnom, hogy várjak, a lopás egészen reám van sütve, a -97- báróné el is takarittatta anyámékat a kertészházból, de annyit kivitt a biróságoknál, hogy engem még nem csuknak el. Talán husvétkor vagy pünkösdkor vagy a nagy vakáción fognak bezáratni.

Teremtő isten, nem sok hija volt, hogy meg nem bolondultam. Talán ha nem imádkozom és énekelek az öreg Kusztora Pálnénak annyit és hovatovább lelkesebben nem veszem a zsoltárokat: elvesztem az eszemet, mielőtt az óra üt vagy a nagy tóba ereszkedem.

A nagy tó mély is volt, kevesen is jártak a partján s csak gyenge jégkéreg boritotta, mert az idő már március felé járt: felette könnyen el lehetett volna benne végezni egy szerencsétlen életet: de az állott előttem, ártatlan is vagyok, meg ha igy pusztitom el magamat, soha sem veszi le rólam senki, hogy csakugyan gazember voltam és Bévárdi urnak s a gavallér Rizs tanár urnak tökéletes igaza volt.

Apám is olyan különös módon halt meg, hát én is ugy menjek a másvilágra? Majd ott, ha apámmal találkozom: nem az lesz-e az első kérdése:

– Lássuk Sándor, bosszut állottál-e érettem, a miért Ladár István báró (no kimondom -98- a dolgot!) pár száz forintokért uzsora utján mindenemtől megfosztott? Igy mertél te ide jönni az isten elé, te kölyök?

Mintha hallottam volna ilyenkor apámnak s a másvilágiaknak szavát: te tolvaj… tolvaj! Takarodol innen azonnal.

És anyám is, a testvéreim is mit szólanának? Én vagyok a legöregebb testvéreim között, ma-holnap tőlem várnák, hogy segitsek rajtuk, s igy csaljam meg őket is? Mikor semmi okom sincs erre a nehéz cselekedetre.

Nem tagadom, ezeket a gondolataimat az is szülhette, hogy Kusztoráék szörnyü vékony kosztra fogtak. Egy kis kenyér reggel, délben egy tál leves, estve nem is tudom mi, mert mire hazakerültem, már ők megvacsoráltak.

Eszembe jutott ilyenkor az öreg Kohn, kinél én mégis szerencsésebbnek tartottam magamat, mert egészen hittem, hogy ártatlanságom ki fog mennél előbb derülni s én a báróhoz visszakerülök.

Azt az isten, a ki van, meg nem engedheti, hogy semmiért valaki elveszitse becsületét, kenyerét, egész ifju életét. Az imádságok is mind egytől-egyig ezt bizonyitották. Megvallom azonban, hogy az olyan -99- imádságokat, melyek igy szóltak: »Hálát mondunk neked, életünknek adója, örök jóság, örök szeretet«, különösen vettem. »Ki mérhetné meg jóságod feneketlen tengerét? Ki tudhatná számba venni adományaid sokaságát – – Ezekre fejem megkábult s ugy láttam, hogy itt az isten ki van csufolva.

»Oh isten! most, midőn a tél puszta ábrázatján oly döbbentő vonásokban látjuk a változás törvényeit, most serkents minket, hogy az ifjuságban szerezzünk tiszta erkölcsöket, feddhetlenséget…«

– No fiacskám, ezeket a drágalátos tanitásokat igya be ám a szive jól. De persze otthon édes szüléje elfelejtette, hogy mire kellene oktatni a csemetéket.

– Nem, néni, az én édes anyám nem volt rosz asszony, mi mindnyájan jók voltunk, csak igen szerencsétlenek. És én is…

– Persze – dörmögé az öreg, folytassa csak fiacskám és megmutatta: hol.

»Oh mily boldogok vagyünk mi, oh Atyánk, hogy benned való örömeinket az idők változása el nem veheti; mily boldogok vagyunk, hogy a rosz emberek rajtunk -100- erőt nem vehetnek s hogy örökké gyönyörüséges mezőkön legeltetsz…«

Félre löktem a könyvet, kimentem és sirtam, hogy az imádság is tele van hazugságokkal!

Mondtam tán erről valamit az öreg asszonynak, mert a pap, főtisztelendő Tóth Xavér ur, ezekben a napokban magához rendelt.

– Mit áll ott az ajtóban – kiáltott reám, kövér, előre nyuló hasán tartva a vastag pipaszárat – mit alázatoskodik? Nem most, akkor kellett volna jobban meggondolni a dolgot, mikor kezünk a tiltott portéka után nyult és megszoptuk a mézet és nem ma? Álljon egyenesen.

Sétált fölebb, alább diszes, jó meleg fekete köntösében, meg-megcsikorgatta a csizmája sarkát és apró, éles szemeivel nekem döfött.

– Igen istentelen vagy. Ne beszélj, hallgas. Igen istentelen vagy. Jársz-e templomba.

– Ilyen fráternek többször is kellene. Hogy áll az a lopás, beszéld el, a testvérem irt, ugy mondja, hogy mi… mi…

– Minden tolvaj igy beszél. Szegénynek pedig meg kellene magát becsülni. Valld ki a dolgot – ülj le. Segitek rajtad. Öcsém dicsér és nem hiszi, a mit rólad beszélnek. De nekem egészen tudnom kell a környülállásokat Mit loptál? pénzt? mennyit? ezüstöt? aranyat?

– Kutya teremtette, hát velem szemközt is igy hazudozol? Nem jobb volna azt mondani: Csókolom a kegyes kezeit főtisztelendő atyám, loptam, a sátán rávitt, három tallért loptam, vagy ötöt, de nem teszem többet… Mi? nem tudnád te nekem igy bevallani a dolgot? Én akkor átirnék a professzoratushoz, az egy kis büntetést alkalmazna reád, te kikerülnél a kalodából, tanulnál a magad kárán és szégyenén és ember lehetne belőled. Igy, huznak, vonnak, mindenki megvet s ott lehetne a szép eszed, mert azt dicsérik – a kutya is el fog kerülni.

– Nem, főtisztelendő atyám, én semmit sem mondhatok mást, mint hogy ártatlan vagyok.

– Szerencsétlen! Hát nem tudod-e, hogy a biblia szerint odafönt a mennyben nagyobb öröm van egy gonosz megtértén, mint 99 jó cselekedetén: hát nem akarsz te örömet csinálni az istennek?

– Rosz ember maradsz öcsém. Én, látod, a lelkemet adnám éretted, gyermekemnek fogadnálak, büszkeségemet találnám abban, hogy visszavezéreltelek az igaz utra, de ha neked jobb a bűn, mint a fölséges megtérés, hát eredj utadon. Ha te meggondolnád magadat: én, szeretett gyermekem, tárt karokkal fogadlak.

Arról, hogy mit eszem, van-e ruhám, egy darab könyvem, egy szót se szólt. Csak hogy térjek meg és mondjam, hogy loptam. Ebben nagy örömét találta volna ő is és mondá: az isten is.

De hát hazudjam? Akkor kedvesebb -103- lennék? Mondjam, hogy loptam, akkor szerencsésebb ösvényre lépnék? Valjon visszanyerném régi jó állásomat – mert kinzott az éhség – a báró jobban biznék bennem? S a tanár urak nem tartanának hencegő parasztnak? Anyám visszajutna a kertészházba? Bévárdi megelégednék, hogy bosszut állott rajtam s nem üldözne tovább?

Ezek a kérdések sokszor megkörnyékeztek és sokszor ingadozó állapotban találtak.

Láttam, hogy Kusztoraék mindennap hordják a szőlőkből a karót és senki sem fogja meg őket és jó melegek a szobáik; láttam, hogy a báró jól felel a puskából és a lesésből és kapja a dicséreteket, mig engemet egy hibáért leszamaraznak; láttam, hogy onnan hazulról mitsem kapok, csak kesergő leveleket, de fölmentő vagy igazságomat kideritő iratot egy betünyit sem; láttam, hogy osztályomban azok, kik egész napot ültek carcerben, ezáltal semmit sem vesztettek; hogy a kik szemtelenül odamondogatnak a tanároknak, azoknak több a becsületük, mint nekem: mindezek arra serkentettek, hogy egy ügyes hazugsággal vessek véget e kinos állapotoknak. Isten előtt – tanultam a sok imádságból – kedves ajándék a töredelmes -104- sziv: hát az emberek előtt is ezzel lehetne boldogulni?

Igy tépelődtem, gyötrődtem, keresve az utat, melyen a miket elvesztettem, föltalálnám, mikor bodultságom, kétségbeesésem Rácz tanár urhoz vitt.

S ugy hullottak a nagy öreg könyjei, a mellett azonban folyvást mosolygott, borzolgotta előre-hátra kevés, gyér, szőke haját s igen elégedetten járt-kelt a szobában, még dalolt is egy bus nótát. Tehát egyáltalában különös módon gyászolt.

– Együgyü! vén szamár te! Hát nem szoktál te verseket olvasni? Nem ismered -105- te Bajzát, Kölcseyt, Petőfit, Tóth Kálmánt, Lévayt? Azok tele vannak könynyel, búval, gyászszal. Ez költői szokás, egy nemes jog. Fölállitjuk az eszményt, azt halálra üldözzük s mikor meghalt: elsiratjuk költőileg a legmeghatóbban. Nem az a kérdés: a leány meghalt-e valóban – Panna, Sára, Jutka, Evelin, Elvira, Tilda, Laura – legegészségesebbek lehetnek és talán mit sem tudnak rólunk – hanem azt keresi a kritika: a vers milyen.

– Csakhogy a tanár urnak senkije sem halt meg, istennek hála – mondám megvigasztalódva.

– Én nem hiszem, hogy loptál volna, sokkal együgyübb és pedánsabb vagy – kezdé. De megölt a modor. Erősen erkölcsösnek, igaznak tartod magadat, meglehet vagy is – de az fiu, kiállhatatlan valami. -106- Olyan embernek egy barátja sincs. Hogy igyék, bolondoskodjék, szamárkodjék, korhelykedjék az ember az olyan faszenttel, a kinek mindig arra áll a szája: én nem, oh, én soha – mit gondol? Lophattál volna nem galambot, de akár lovat, csak kellemmel tetted volna, izléssel, finom modorral, senki se keresné; kidobhattak volna korcsmából, lebujból, csak elegánsan szedted volna magadat össze; csalhatnál, hazudhatnál, hisz az egész okosabb rész ebből él, csak szellemmel, gráciával fiu és szerencsét csinálsz vala: de igy, ezzel a förtelmes daccal, egyenes, követelő modorral el fogsz veszni. Te fiu, én szeretem az ifjuságot, hisz költőnek szült anyám, én adok neked jó tanácsot, hanem kikötöm, hogy az utolsó betüig megtartsd.

Pipát keresett, kapott is egy szutykos, fekete selmeci pipát, rágyujtott, az az próbált, mert szörnyü rosz lehetett a szár: addig én elgondoltam, hogy bevallom, a mivel gyanusitanak, ha akkor szerencsésebb lennék…

– Már négyszer volt részeg, de pompás részeg, csókolni való. Alig tudtuk kivájni egy köpcös nymfa hatalmas karjai közül. Rizs Lajossal ugy táncolt, mint egy kóbor szinész a mecenása kedveért valamely csárdában. Igen jót tett neki, hogy a vaskörmeid közül kiszabadult. Legyen ember, hus és vér. Van elég pénze, élvezzen, mulasson és bizony fizessen. A dicsőséget, népszerüséget, tiszteletet ingyen nem adjuk.

– Ki kéri számon tőled? Szegény bolond fiu, te most is azt gondolod, hogy az ő mentora vagy. Lehettél volna, ha szavamra hallgatsz. Ismerek egy hires irót, az lopott, mint rab: utcát söprött s ma a legelőkelőbb körök kedvence, grófok barátja. Hallod ezt fiu? -108-

– Istenem! Tanár ur – én loptam – vetettem oda e szót kábultan, minden tagomban reszketve.

– No? simult hozzám közelebb a tanár ur. Légy őszinte Sándor, ez az első ut arra, hogy becsületes emberré válj. Mondd el a dolgot apróra, körülményesen. Nagyon szép, hogy bizodalommal voltál hozzám és legfőkép én hozzám. Ezt, azt gondolom meg is érdemeltem tőled. Beszélj, örömömre fog válni, ha a társadalomnak visszaadhatlak. Te még ifju vagy, az első botlást mindenki megbocsátja, ha ezután alázatos, alkalmazkodó, engedelmes, jó modoru ember lész. Rizst nagyon-nagyon szépen megkéred, azután mindenben a parancsolatát lesed, ő igen gavallér, határtalan jószivü, de a dacos, pökhendi embert nem állhatja. A bárónénak -109- irunk, a vén igazgató fiát visszaküldjük Ádám mellől, hogy ne spicliskedjék ellenünk, a báró megbocsát, de azt mondom: feltétlen megadás mindenekben. Nos, hát loptál és valami iratot sikkasztottál is? Szegény bárány!

Oh, uram teremtőm, hogy ragyogtak a tanár ur szemei. A kezeit hogy morzsolgatta s engem hogy simogatott.

Szivart keresett magának is, nekem is. S bár eddig még sohasem szivaroztam, erőnek erejével rá kellett gyujtanom.

Kezdtem valamit össze-vissza beszélni, de mert egy szó se volt igaz, nem tudtam megkapni a rendjét.

– Megállj, átküldök Lajosért (Rizs tanár ur) vegyünk az egészről jegyzőkönyvet, legyen egyszer a lábunk alatt biztos alap.

A halálos beteghez nem mehet nagyobb gyorsasággal egy lelkiismeretes, jó doktor, mint Rizs ur hozzánk a hogy jött.

Előbb megvető pillantásokat vetett reám, -110- mint tolvajra, s a ki mégis oly fennen hordtam az orromat, majd, hogy meg ne riaszszon, nyájaskodni kezdett.

Ilyenformán készült otthon Gergely Náci a kovács és hires böllér a disznóöléshez. Simogatta a disznó hátát, nyakát, szép szavakat mondogatott neki, miközben jól elrejtette az éles, hosszu kést. Topogott mosolyogva, a szájával csömcsögve a válu körül, holott már egyik kezében erősen tartotta a vaskampót, a melylyel a szegény ijedt állatot megragadta egy pillanatban s izmos karjaival kirántotta. Eddig tartott a barátság.

Most megvillant a széles pengéjü kés, kibugygyant vastag sugárban az ömlő fekete vér és Gergely nagyokat rugott a jószágon, hogy a testben egy csöpp vér se maradjon. Igy jó.

Rizs ur egyik kezében volt a széles éles kés, a másikban a vaskampó; Rácz ur a vérvevő fazékkal szorgalmatoskodott.

Jegyzőkönyv felvétetett 186* március 24-én Öreg-Teleken Rácz Károly tanár magánlakásán. Ügy: Ilyés Sándor tanuló lopási és sikkasztási bűncselekménye. -111-

1. Kérdeztetvén Ilyés Sándor által, miként történt az erdőháti lopás és sikkasztás: vádlott, önmagától, minden szellemi és anyagi kényszerités nélkül a 2-ik pont alatt következőleg vall…

– Ird igy: »Ezeket vallottam önkéntesen, minden szellemi és testi kényszerités nélkül, megnevezett tanuk előtt: én Ilyés Sándor tanuló.«

Még egyszer végig futott a szivemen, hogy ez mind hazugság, én istenem mi lesz ebből? Szerencsésebb ember leszek-e most már csakugyan? Édesanyámékon segitek-e ezáltal? Nem fognak-e most kicsapni, elzárni és nem teszem-e most önmagam saját kezeimmel magamat tönkre?

– Most ne tétovázz. Nincs idő, a dolgot bevallottad, ez csak formalitás – nógatott Rizs Lajos ur, kipirult arccal és látható jó kedvvel.

– Ártatlan formalitás – biztatott Rácz ur, kezével szemeit eltakarva. -112-

A nélkül, hogy csak egyetlen tekintetre is méltattak volna: kiküldtek az előszobába.

– Hitvány gazember most a kezeimben vagy – kiáltozott, dörömbölt oda bent Rizs ur. Hát ez a tolvaj mert oly szemtelen arrogans lenni? Ki gondolta volna! Rögtön igazgató-gyülést hivatok; kicsapatom; de megcsapatom, átadatom a világi hatóságnak – porrá kell törnöm egész életére. Ő mert, még ő mert engemet az osztály előtt megszégyeniteni, de mellbe rugom. Hah! ez pompás, irtóztató elégtételt veszek.

– Semmi hallatlan. Ez a fiu mindent tud, véletlenül magam beszéltem el, hogy mit csináltunk Ádámmal –

– Nem, csak őszinte, nyilt, a minő egy költő tartozik lenni mindenkor. Te gavallér vagy – a fiu feltétlenül szolgád, ha kell rabod lesz. Most már kezünkben van. Jól tudja, hogy azt tehetjük vele, a mit akarunk, bármely percben megsemmisithetjük, mint ő a báróné előtt minket.

VI.

Mi itthon, kedves gyerekem, istennek hála, jó egészségben vagyunk, csakhogy igen nagy bánatban, a mit hasonlóképen neked is mindnyájan tiszta szivből kivánunk, ki vévén, hogy a mi fájdalmas szomoruságunktól és leverő bánatunktól oltalmazzanak az fennvaló magas Egek. Szerelmes gyermekem ugyan szállj magadba: mit tettél? Mert a gyászos hir, mint a sebes szél, futvást, pihenés nélkül sietett hozzánk. Hát a Krausz süket kertész galambjait – oh, vesztek volna pokolba azok a galambok – te loptad volna el? Hiszen nem tudtunk mi arról semmit. Mikor eshetett az? Teremtő egy atya isten! ezért voltál te hát elmeneteled előtt mindig olyan bus! Maga a nagyságos -115- báróné adta tudtunkra, hogy rögtön kitakarodunk a házából, künn áll a bivalos s a mi együnk-másunk van, eltakarittassam iziben. Bévárdi ur nagy kevélyen ugy hányta vetette a portékáimat, hogy a nagy tükör is összetörött és vele szerencsénk, s a diófaasztal háromba hasadt, az a drága, 24 személyre való jószág, a melyikért apád halálakor Simli zsidó husz darab huszast igért. Most ott van az is. De a poharaink, csészéink, kinek a füle, kinek a szája! oh, hogy soha galambra ne tetted volna a kezeidet. Nem mondtam-e mindig: Sándor megadod te annak az árát még egyszer, hogy te azokért a hitvány galambokért még a negyedik határba is elcsavarogsz, minden kis krajcárt azoknak a gyomrába tömsz. Nem jobb volna egy pár malacocskát hizlalni vagy péntekenként gabonát szedni nyereségre, mint más szegény fiuk. Nem, én nem uzsoráskodom – mondogattad. Most im, ehol! hova vittek a drágalátos madaraid! De még a padláson háltál volna velük, a fészkeik mellett tanultál, minden idődet ott vesztegetted el. Hanem csak ne loptál volna bár! Hát erre neveltelek én tégedet, ezért imádkoztam én éjelenként olyan áhitatosan a jó istenhez, hogy te belőled embert -116- formáljon, a kit a többi testvéreid bátran kövessenek, a kiért engem megbecsüljenek, egy szegény, szerencsétlen öt árvával elmaradott özvegy asszonyt valahol befogadjanak, mert a mészáros Rozika örömest el is ment volna hozzád s milyen módunk lett volna akkor!

S szent isten! mire jutottam. Mikor szültelek, karácsony másodnapján délután három órakor, nagy fergeteges havazásban, a szél egy kis fióka-galambot vert az ablakunkba. No, mondom, ez istentől jel, hogy ez a gyerek holtig becsületes ember lesz. Igaz, a csizióban a kosjegy, a kiben születtél – mást mondott!

Bévárdi ur azt mondja, hogy sikkasztottál is, a Tóth professzor ur levelét, a mit a bátyjához irt és veled küldött el, s a mibe valami pénzek is lettek volna zárva – elsikkasztottad, s a pénzeket elkorcsoskottad. Uram istenem, hát már ilyen hamar a boritalra kaptál volna? Nem az én fajtám, az Ilyések vére, a kik mind jobbadán részegesek, kártyások és fajtalan életüek voltak. Apád, igaz, hogy elütött tőlük, de vele is volt elég bajom. Fejes volt, nyakas volt, s ugy szedte rá a báró s vitte el mindenünket.

Most már mit csináljak én, hova forduljak, -117- egy olyan gyerek anyja – de ne sirj, ne busulj lelkem jó fiam, nem hiszem én, hogy te loptál volna, megérezte volna azt az én anyai szivem. Kiláttam volna én azt a te szemedből, hanem a levél – oh fiam, fiam! Ugy-e elvesztetted? mert az istenre mernék megesküdni, hogy elvesztetted, akkor vesztetted el, mikor a péli kutnál a juh-akol mellett ruhát váltottál. Felkapta a juhász, megtalálhatta valami vándorló legény s most az ő részeges torka miatt kell az én drága szülöttömnek szenvedni. Nem fiam, azért ne busulj, a mig én élek, a szent szűz előtt, addig imádkozom, mig minden ki nem világosodik. Minden bucsura elmegyek, minden processiót végig könyörgök, a hőgyeszi kápolnába minden héten alamizsnát vetek, halottak napján a legnagyobb ellenségnek sirján gyertyát égetek; nem lehet az, hogy az én Sándorom megfeledkezett volna mi rólunk.

Kijöttünk a temető-sorba, az öreg Hegedüs uram házába. Ne félj, ha kicsi is szobánk, elférünk benne, gyere haza, a mágocsiak most is itt jártak Juliannakor; mester kell nekik, azt mondták, az én familiámért egyben megválasztanak. Hadd ott fiam azt a sok rosz embert, szegénynek szegény a -118- szerencséje, ha netalán tán valamiben hibáztál volna is: egy hibát megbocsát a jó isten, leimádkozom, lesirom én azt, meglásd gyermekem, még boldogok leszünk.

Akkor vert meg bennünket az isten, mikor apád, – nyugodjék a szegény feje! – Erdőhátra jött, a bárótól árendát vett s hogy a rosz esztendők csomósan jártak, s nem tudott fizetni – nagy uzsorára kölcsönért folyamodott s a kétszáz forint elvitte mindenünket. De hogy egy báró – hagyjuk el, ha isten ugy akarta, ha a jó isten inkább találja örömét abban, hogy a bárók gyarapodjanak, a nagy fák jobban növekedjenek: mit érne minden zúgolódásunk. Azt mondja a jó Snájder rektor ur is, a ki e levelünket – isten áldja meg – irta, s a kit a báró hasonlóképen jól behuzott egy darabocska feles kukoricafölddel. Gyere haza, nem jó urakkal egy tálból cseresznyét enni: lám, mig itthon voltál az én szárnyaim alatt, senki se bántott, senki egy rosz szót nem mert volna rólad mondani – s most, a hogy az asztalukhoz ültél: tolvaj vagy, tömlöcre való vagy!

Elmegyünk innen fiam Baranyába, vagy a világ végére, csak ne szomorkodjál, az eszedet el ne veszitsd, valami rosszat ne -119- tégy – mi istennek hála itt a temető mellett jó egészségben vagyunk; olyan szépen ide látszanak a keresztek; a kalvárián, a két latrok között, urunk Jézus Krisztus mikor erre néz felénk a könyes szemeivel, mintha mondaná: látod jó asszony, én is igy szenvedtem, én is tömlöcre vettettem, megcsufoltattam, pedig jól tudja az én Atyám, a ki mindeneket lát, hogy ártatlanul.

Kedves Jézusom! Köszönöm a szép, édes szavaidat, koszoruzzon meg a jó isten minden dicsőséggel, a mért a szegényeket meg nem veted, egy-két bátoritó szóval vigasztald meg azt a szegény gyermeket is, csak haza jöhessen, csak egyszer köztünk lehess fiam, ne félj, mert majd kikeresem én a te igazságodat. Mészáros Rózika tisztel, csókol, minő derék szép leány, de milyen dolgos, jószivü; te fiam siess, ha megirod, elébed megyünk a Dunáig. A mágocsiaknak rektor kell…

Ha haza érsz, első gondod legyen, hogy -120- a jó Snájder urnak ezt e szép levelet nagyon szépen megköszönd, mert megérdemli. És Mészáros Rózikáékhoz Juliskával elmégysz, de elmegyünk együtt. Sötér Pistától küldöm ezen soraimat, és ezt a kis elemózsiát, költsd el jó egészséggel, de keveset beszélj vele, katona volt, nagy ravasz. Az uton józan légy, nehogy igyál a poharából. Szálljatok meg a Köblösz uram bátyáméknál, az akart engem elvenni. Ne busulj gyerekem, megsegit a jó isten. Ne szólj a lopásról, azt mondd: Mágócsra hivnak ki tanitónak, a mi igaz is –«

Hogy mi a levél tartalma, hiába akartam eltitkolni: nem volt hozzá elegendő erőm. Minden, minden egyszerre a szivemre nyomódott, az az öröm, hogy istennek legyen hála, édes anyám mégis nem hiszi el, hogy loptam és sikkasztottam s az a szégyen, hogy épen ma dől el a sorsom, kicsapnak-e vagy a mint Rácz Károly tanár ur biztat – megbocsátanak, és visszatesznek a báró urhoz.

Lehetetlen volt megállani, hogy ne sir jak, az ablakhoz mentem, hogy Sötér Pista bácsi ne vegye ki az arcomból a valóságos állapotokat, de mig én szivem szerint keseregtem, a vén Kusztoráné (még mindig -121- ott laktam) oda intette Sötért és suttogva elmondta a dolgaimat: a gyerek nagy bajban van, lopott, aligha le nem zárják, de meg is vesszőzik.

– No akkor ugyan jó, hogy épen most vagyok itt – nevetett Sötér Pista. – Ne féljen Sándor, tudok én olyan orvosságot, hogy a vesszőzés alatt akár a legszebben alhatik. Mikor vesszőzik? Ma, vagy holnap? Csak két jó órám legyen a stróf előtt, ellátom én magát mindennel. Ecetes korpa, jó rozs korpa, ha volna prófunt korpa – az az, de ha olyan nincs, eresztek belé egy fél fertály söprő pálinkát és egy kanálnyi szinmézet. Ezzel megszitatom jól a lapockáit, mert a vessző különösen arra jár, de persze a deákot másutt – s nagyokat röhögött. Ne busuljon, ugy elkészitem én a padhoz, mint a menyasszonyt édes szüléje a lakodalomhoz. Ejnye, ejnye, hogy ilyen szerencsésen érkeztem.

– No, no, ne szemérmeskedjék, először Milanóban én is ugy voltam. Azt hittem, -122- szégyenletemben soha haza nem megyek. Micsoda? még jobban szerettek a barátaim; az a katona-élethez tartozik, mint a vitézkötés a nadrághoz. Becsületes embernek mai világban mindent meg kell próbálni. Hát azt Sándor meg se nézi, mi van a tarisznyában? Mi? kolbász ám ez, tapogassa csak. Ez meg a pogácsa. Csak a szaga micsoda fáin. Egynehány krajcár ára söprő egészen megszabná. Hol a pénz, adja, hozok én szivesen. A söprőre ugy is lesz szükség. Bizzon rám mindent, a hol én vagyok, ott kivül kerül a baj.

Azt se tudtam, mit csinálok, de ugy rám esett, hogy átadtam neki a pénzt s néhány pillanat mulva a hazai ott állott az asztalon. A legények s a leányok is mind bekerültek, a vén Kusztora is addig dicsért engemet, hogy meg kellett kinálnom. Az öreg asszony azt mondta: ő nem eszik, de lássa, egy darabocska pogácsát szivesen eltesz a vánkosa alá. Evett is, meg egy párt el is tett.

– Igy van az – vigasztalt Sötér Pista bácsi, mikor már az utolsó morzsákat csipegette körmeivel – jó szive csak a katonának van, csak a katona tudja, mi a barátság. -123-

Ugy beszélt, mintha minden az övé lett volna, s az ő pogácsája, kalácsa, kenyere, kolbásza fogyott volna el.

– Jaj édes fiam, én most nagyon el vagyok fáradva, én eddig a szent percig furton-furt a te ügyeidben jártam-keltem, az ördög elvisz, ha nem pihenek egy makulányit. Hova is feküdjem jó emberek, mert ezek a drága lábaim mindjárt leszakadnak.

Nem várta meg hol mutatnak neki helyet, lefeküdt az én ágyamra s másnap hajnalig onnan meg se mozdult.

Magamra maradtam tehát a levéllel, a melyet ezerszer elolvastam, s szörnyü aggodalmaimmal, hogy délután hova dől el sorsom. Első percben azt gondoltam, nem várom meg mit végeznek, ugy se lesz az jó, látom Rizs ur rettentő durvaságából, mert most, hogy magamra vettem a bűnt, még kegyetlenebb lett hozzám s az igazgató sajnálkozásaiból, ki mindegyre mondogatta: jaj domine, én ugyan minden szegény legénynek apja vagyok, de tolvajok meg sikkasztók nem ülhetnek iskolánk szent falai között. Láttam, hogy a báró is végkép elhidegedett -124- tőlem és Rácz ur is kevesebb részvéttel van irántam a vallomás után, mint azelőtt. Felköltöm Sötér Pistát, összepakolunk és elmegyünk.

Tanulótársaimnak nem is mertem a szemökbe nézni, pedig istenre mondom, büntelenebb egy se volt köztük, mint én.

Két órakor már ott kellett lennem, pedig a gyülés csak háromkor kezdődött.

Azt gondolom igen sirhattam künn a nagy terem előtti lócán, mert eleinte a gyengébbek, majd a legjobb tanulók is odaültek mellém s egy-két szóval vigasztalni igyekeztek.

– Ilyés, ne félj, semmi bajod se lesz – szólt egy középes tanuló, a himlőhelyes Nagy Józsi – kitünőt nem csapnak ki olyan hamar. Azt fogják mondani bizonyitékok elégtelensége miatt fölmentetik. Garai Pállal is ez történt, ki egy huszárkápláron eltörte a kardot. Gyere hozzánk lakni, egy testvérem sincs, valahogy eligazitjuk, hogy – ne busulj, tartsd magadat keményen: -125- nem láttam, nem tudom, nem ismerem. Ezeket kell mondani, sógorom mondja, a ki irnok a policiánál. Tagadj lelkesen.

– No hallja bátya – ölelgette meg a nyakamat a széles száju, örökké zabolás Kontra Lajos – kendre ma aligha meg nem huzzuk azt a szép kis harangot, a melyik igy szól: kivve-lee, kivve-lee. Hagyja kend bátya, átmegy Kecskemétre, ott ugy is sok most az üres szoba. Meghuzza kend magát valamelyik öreg deák mellett s a kutya se keresi, hogy ez a szép legény hogy s mint vetődött a nagy cseber mellé. Vagy pedig csipünk kendből egy zöld kabátos dali financot. Huj, huj! odajött hozzám két uri fiuval a gazdag Balla Ákos is, csorba fehér fogán át inkább sziszegve, mint mondva:

– Te, tudod-e, gyüjtöttünk a számodra tizenöt forint harminchét krajcárt s a cifra kertben megvendégelünk. Pajtás, leisszuk magunkat a báró is ott lesz. Meglásd, holnap visszavesznek a professzorok, de a kire fáj a foguk, azt előbb hatalmasan megcsépelik. Kutya nyelves, kemény legény voltál.

S mindkettő – a mit eddig soha sem tett – szeretettel megsimogatott. Szivarkákat tettek a zsebembe, s azon esetre, ha -126- talán mindjárt el is csuknának – néhány forintot is előjáróban.

Balla, ki a leggavallérabb és leghencegőbb fiu volt – könyes szemekkel nézett reám s hosszan csóválgatta sárga, tömött, lebegő hajjal fedett fejét: – Öreg, öreg, hogy csinálhattál te olyan bolondot. Ha nem volt pénzed – mért nem szóltál, de abból a levélből – –

– Értelek pajtás, most már a 15 forinthoz én teszek még tizet. Hát az a lopás?

– Megbántad-e a miket tettél?… No jól van. Legyen elég a sirásból, büntetésből, de eddig szörnyü kiállhatatlan paraszt voltál. -127- Micsoda? emeld föl a fejedet. Nem vagyunk mi hóhérok – – No ha sirsz, hát sirj – látod milyen gyáva vagy.

Rizs ur kövér szőke orcáin is alá peregtek a könyek – s lassu léptekkel távozott.

– Jegyző ur olvassa az itéletet – fordult az igazgató ur Rácz urhoz, ki a tanári gyülés jegyzője volt.

»A nagyteleki főgymnázium igazgatótanácsa nevében Ilyés Sándor, erdőháti hetedosztályos tanuló, eddig feddhetlen életü és osztályzatu ifju bizonyitékok elégtelensége okán a két rendbeli vád alól fölmentetik – azonban csak ideiglenesen, beváratván ugy későbbi magaviselete, mint a patrónus bárói ház, a Méltóságos Ladár István ur véleménye és további akarata. Főtisztelendő Tóth Xavér ur minden keresetről lemondván és teljesleg igazgató-tanácsunk atyás belátására bizván a későbbi teendőket.

Indokok: teljes megalázódás, magábatérés s a nyomozat lefolyása alatt tapasztalt szivbeli megtörődés.«

– Ezek szerint – vette át a szót az igazgató-tanár ur, te Ilyés Sándor szavazattöbbséggel, ugymint héttel öt ellenében, ideiglenesen fölmentetel, ugyanakkor ideiglenesen -128- báró Ladár Ádám ur ő nagysága mellett tekintetes Rizs Lajos tanár ur házánál – – zánál, hogyan is volt kérem: ez év végével vagy – –

Rácz ur, ki eddig nem is akart észrevenni: kezét nyujtá és melegen megcsókolt.

– Rosz fiu – mondá – aztán ne légy többet rosz. Modorodon változtass – sugá mind lassabb, lassabban – gyökeresen változtass. A társadalom kevély embert nem tűr meg kebelében. Rizs ur egy igazi gavallér. Ne hencegj, ha boldogulni akarsz. Modort, modort fiu.

Még az nap visszaköltözködtem a báró urhoz, ki ugrándozva, sivalkodva, ölelgetésekkel fogadott, s elbeszélte, hogy mennyi bort tud már meginni, hány kártyajátékot ért, Cecil kisasszonytól, ki az alatt jött a házhoz, mig én távol voltam – épen tegnap estve a vacsora után egy csókot lopott – és én – –

De ezek nem ide való dolgok már, illetlenségek, korcsmás, bordélyházi kalandok Rizs urék kalauzolása mellett. -129-

Mindenki a lehető nyájas volt hozzám. Tanulótársaim csakugyan kikérték a tanár uraktól, hogy számomra egy kis testvér, vacsorát rendezzenek a Cifra kertben.

Rendeztek is annyi odaadó jósággal, igazi testvéri szeretettel, hogy azt soha el nem felejtem.

Egy külön asztalnál ott ültek az ifjabb tanár urak is és felhivtak, hogy járuljak hozzájuk, mert koccintani akartak velem.

Ott ült egy sarokban Sötér Pista bácsi is, mohón evén, iván a tiszteletemre és folyvást integetvén és mondogatván, hogy vele is igy történt, mikor Mila nóban először megvesszőzték. Megmondta ő előre.

Későn, későn, dalolva, ölelkezve értünk haza. A Kusztora fiuk és Sötér utánam kiáltották egy szűk utcából: – Az is bolond a ki nem lop.

VII.

Mélyen a szivembe furódott a Sötér Pista és a Kusztora fiuk szava; minden mámort, örömöt, boldog érzést egyszerre kirázott a fejemből s nem láttam magam előtt mást, – jóllehet a holdvilág tiszta fényénél a vidáman dülöngéző tanár urakat egészen kivehettem – mint Bévárdi urat gunyos tekintetével, és erdőháti volt tanulótársaimat, a Császár asztalos fiait, kiket gyümölcslopásért akárhányszor megbüntettek, de azért a kik most mégis tolvajnak mondhatnak s Dús Jánost, a szabó fiát, ki a kertész galambját ellopta s ki a Császár fiukkal gonosz tettét rám kente.

Bár a jókedvü, de rosz hangon daloló Ádám báró egészen belém kapaszkodott s mindjárt-mindjárt kijelentette, hogy egyik legjobb barátjának tart, s csak ugy szeret, mint Pótharanay Kálmánt, Tánczos Zsigát, -131- Fülöp Janit, Balla Ákost, Gézát, (ezek mind gazdag, nemes fiuk voltak, a szomszéd falvakból és Telekről): én mégis ugy éreztem, hogy mind ő, mind társai, mind – az egész város magában engemet egy semmirevalónak hisz és hogy az máskép nem is lehet.

Dalolnom kellett és mivel a báró derékon kapott és táncra erőltetett, hát mellé táncoltam is.

A többiek is táncoltak. A Hajós Pál szárazmalma mellett ugy orditottunk, táncoltunk, levett kalappal, kigombolt mellénynyel, inggel, hogy a legrészegebb és müveletlenebb mesterlegények nem csaphattak volna nagyobb lármát.

Parancsolta, hogy én is fogjak egy követ s dobjam be a Hajós kisasszonyok ablakát. Lássa fölebrednek-e, az ablakhoz futnak-e?

A malom alatt megpillantottam Sötér Pista bácsit, ki ugy látszik mindenfelé kisért.

– Báró – szóltam, alázattal kérve a bárót – egy földim van ott, menjünk odább, ne vigye haza a hirt.

– Kicsoda? erdőháti ember? Hallja maga, jőjjön ide maga erdőháti ember, mit akar itt? mit leselkedik? Fiuk, ezt a gazembert le kell verni. Üssed Sándor, te üssed legelébb, te vetted észre.

Csakhogy nem kellett bedobnom a Hajós kisasszonyok ablakát, szivesen ütöttem egyet Pista bácsira, hirtelen a markába nyomva egy pár hatost s oda sugva neki, hogy menjen, s ne ellenkezzék.

Ekkorra megérkeztek a cigányok és oda sorakoztunk a Rizs tanár ur háza elé, a Cecil kisasszony ablaka alá.

A báró a hátunk mögé került s illetlen szavakkal magyarázta, hogy Lucia, a professzorné, hogy fog odabenn ábrándozni fehér háló-köntösében s majd hogy jelenik meg csókokkal és Cecillel.

Vörös, téglaszin képét hirtelen bepuderozza, hogy angyaliabbnak tessék s olyan állást vesz, mint Rómeó előtt Julia az erkélyen.

Oh, a vén csont, nem szégyenli magát. Hogy lehet egy negyvenöt esztendős asszony olyan bolond. Ahol ni, látjátok…

Én csak Cecil kisasszonyt láttam fehér köntösében, vidám mosolyával. Tizenöt éves, nyulánk, magas, karcsu, szőke leány volt, vállára eresztett sárga göndör hajjal s olyan szép, hajlékony termettel, a milyet álmomban se láttam soha. Ha lehet angyal, csak az lehet olyan, de szebb az sem.

Rizs tanárné csakugyan integetett a báró urnak és hányta ujjaival a csókokat.

– Sem istenért, se senkiért, maga ne gondoljon semmit, hanem tegye azt, a mit mondok. Hányja azt a csókot.

Ott künn, Kusztoráéknál, mikor egész nap éheztem és busultam, nem voltam oly nyomorult, mint most, mikor daloltam a muzsika mellé.

De im, mindnyájan kitüntettek jóindulatukkal. A tanárné szemembe mondta, hogy én egy ravasz Tartuffe (nem tudtam ki ez) vagyok, adom az alázatost, szenteskedőt, holott kész – (valami német szóval mondta) vagyok. Szép hangom van, sokszor igénybe fogja venni.

Rizs ur pedig kijelentette, hogy mindent elfelejtett s azon lesz, hogy én szerencsémet megalapitsam. Még valamikori professorságot is emlitett.

– Vidám kedély, dal, ének, tánc, zene, ügyes magaalkalmazás, ezek egy ifju ember lépcsői fölfelé. Ragadjam meg az alkalmat mindig. Ilyenek által sok szegény nevelőlegény -135- elvette a növendékei anyját, igaz, huszonkét évvel ötven-hatvan esztendős dámát, de grófi, bárói birtokba ült, s a hol a hatalom, csakis ott a tisztelet. Tegnapi szereplésemhez szerencsét kivánt.

– Azt hiszem fiam – ütött atyai szeretettel a vállamra, te a jó utra léptél.

Az a félénk, deklinálni nem tudó, s mindjárt-mindjárt elálmosodó, erőtelen, sápadt, reszkető gyermek-ember – mintha öt évet fejlődött volna. Egy hetyke, merész, gunyolódó, csufondáros ifjuvá lőn, a ki előtt asszony és leány és tisztességes asszony és leány alig több egy utcai rongynál.

Hát született ő ezzel? Tanitották ennek, hogy mindenkit semminek vegyen; hogy egy ártatlan szép leánynyal, a minő Cecil kisasszony, oly különös hangon beszélhessen? Szép, magas homloka, melyet ugy bámultam egész uton – mintha megráncosodott volna! Hangja megvastagodott, mohódzó bajusza a korai borotválásoktól kiálló szögekké hegyesedett. -136-

Milyen kedves, szerény ifju volt az első hetekben; hogy igyekezett, hogy törte magát, még jobban, nagyobb szorgalommal, mint gondolni mertem.

Valóban, olyannak láttam, a ki szivében, lelkében el volt arra készülve, hogy oszlopember legyen, oszlopa templomnak, iskolának, minden szép és igaz ügynek – s most mivé vált!

Már akkor sok volt természetemben abból, hogy szerettem kiképzelni a jövőt. Anyámtól örököltem ezt, a ki bár nagy szegénységben élt, minket mindnyájunkat szerencsés, boldog embereknek látott.

Igy láttam én a bárót, hatalmasnak, tisztelt, dicsőitett embernek, nagyon jónak, a ki áldása lesz szegénynek gazdagnak egyaránt; igazságosnak, mert annyi gonoszság van a földön, kapzsiság, erőszakosság, csalás, hazudozás; tiszta szemünek, a ki minden istentelenséget keresztül lát majd s ki tudja választani, kit méltó emelni és kit sujtani. Láttam, hogy lesz majd az erdőháti kis gymnasiumnak főgondnoka, nem olyan -137- mint a mostani, a ki minden jutalmat, dicséretet atyafiainak oszt, egy megbukott gyalázatos ügyvéd gunyolódó fiainak; veje gyönge gyermekeinek, fia korhely fiainak s az előtte kedvesebb emberek gyermekeinek; nem ilyen lesz, hanem részrehajthatlan, a ki tudni fogja, hol az érdem, hol a valóság s abban találja fő gyönyörüségét, mikor azt beszélik a vidéken, megyében, tán messzebb is: az isten soha se adjon jobb embert, mint Ádám bárót.

Láttam, hogy fog majd elnökölni a gyüléseken, mint főispán, a mostani öreg süket Pély Tamás helyett, a kivel azt tesznek, a mit akarnak; hogy villámlik a szép, fekete szeme, mikor fölfedezi a csalást s hogy üti le egy csapással a gazot s hallottam, hogy harsan fel reá az: éljen! éljen!

Láttam, hogy pártfogolja az ügyefogyottat s hogy áldja meg érette az isten szép, nagy családdal, kicsinyekkel és nagyokkal, mint az öreg Vizsolyi urat, a kinek 12 szép nagy fia volt; hogy szólitja meg a paraszt embert nyájasan és kérdezgeti el búját, baját, hogy simogatja meg az utcai kis gyermekeket és ad nekik örökké telt zsebjeiből. Láttam, hogy jő be a templomba, anyjával, testvéreivel, más nagy urakkal és -138- mily barátságos mosolylyal fogadja, mikor a nép föláll jöttére és még a pap is meghajtja magát székében, mert a báró megérdemli; láttam, igen sokszor láttam igy, mikor elmerült a tanulásába; mikor vidáman beszélt el valamit, egy-egy tettét, mert jó volt mindenkihez; mikor reám hajolt, kedveskedett és atyuskájának mondott, a ki neki parancsol s a ki csak parancsoljon is.

És most, – mintha szive helyett más szivet tettek volna kebelébe, mert az a mostani szive sehogy sem is lehet a régi.

Elszomorodtam. De majd hirtelen öröm töltötte be lelkemet, mert meg voltam győződve róla, hogy lassanként visszaszerzem azt a régi szivet és megmutatom a tanároknak és a bárónénak, hogy Ádám báró mégis az lett, a mivé édes anyja már kicsiny korában tenni akarta.

Napról-napra, hétről-hétre inkább megismertem, hogy kicsoda Cecil kisasszony. Sok küzdelemmel folyt ifju korom első édes álma, hajnali fénye, mocsoktalan, ragyogó -139- tündére, mindene, a miért megszépült előttem az élet, megédesedett a keserü s könnyüvé lett az a szégyen, melyért sokszor fizettem, de melyet egy bódult órában önként vettem magamra.

Nagy, kék szemei fölött vékony szivárvány szemöldök huzódott, elenyésző gyengén összeérve, a hosszu, finom tövénél; szája keskeny, piros, de szélesecske volt, főkép ha nevetett, a mi hamar állott nála; fogai aprók, egyenletes, fehér egérfogak, nyaka vastag, mint egy erős ifjué és vállai oly szélesek, tömöttek, hogy a felette karcsu derékhoz mérve aránytalanoknak látszottak, magas termetü volt, majdnem mint a legmagasabb férfi. De ez a magasság igen illet széles, domboru, okos homlokához.

Talán senkit soha meg nem bántott; azt hiszem, ugy érezte szivében, hogy neki mindenkihez egyaránt jónak, igaznak, kedvesnek kell lenni. Annyi szépséggel, annyi gyöngédséggel, annyi jósággal, annyi szenvedést, megaláztatást (óh még az enyimnél is sokkal többet) nem hordozott talán még nő.

Nem áldotta meg az isten zenei tehetséggel s bár a tanárné és nehány zongoramester folyvást kinozták egy távollevő magas cél érdekében és kedvéért: alig tudott -140- valami keveset. Se magyar, se német, sem semmi idegen darabot nem volt képes jól megtanulni. Mindig eltévesztette s akkor lesütötte szép szemeit, kezeit ölébe helyezve és jóllehet nevetni akart, de helyette sirt. Meglehet nem is tudta, hogy orcáin végig csorognak a nagy, csillogó könyek. Hogy szidta, csipte ilyenkor Rizs tanárné s milyen sértő szavakat kellett hallania magától Ádám bárótól is.

Kérdem, van-e arra szükség, hogy ennek a müvelt századnak legkevesebb becsü és hasznu ékszerét, minden szegény leánynak stafirungjába iktassák. Tudom, durván és müveletlenül vélekedtem, de én épen olyan szabad választásra biznám minden leánynak a zongorát, mint a mesterséget a hogy engedik a polgári fiuknak.

Lehet, hogy ezt csak azért mondom ily élesen, mert Cecil kisasszonyt tulságosan gyötörték és ma látszik – egészen céltalanul – azzal a rettentő hangszerrel.

Cecil kisasszony irta szép, vékony, tiszta betükkel a báró forditásait és minden feladványait; ő irta a magyar munkálatait, a szüret leirását, az ősz festését. Philemon és Baucis, Thysbe és Pyramis bus történeteit; a tárnokvölgyi ütközetet versben és a mohácsi vészt prózában; leirta egyszer a szigeti -141- veszedelem után Zrinyi Miklós hősi halálát is. De hogyan, hogy mindenki bámulta és Rácz ur a legnagyobb magasztalásokkal olvasta fel az osztályban, mint az Ádám báró remekét, a minőt csak egy báró és csakis erdélyi magyar báró irhat.

Odáig ment Cecil kisasszony, hogy ő élőszóval tizszer-huszszor elmondta a leckét a báró előtt – a néni meg a bácsi parancsolatjára.

S a báró azzal köszönte meg, hogy trágár anekdotákat mondott érette, olyan ostobaságokat, a miket a korcsmában hallott és az iskolában a folyosón.

Miért tette? Mert a tanár urak szellemdusnak és lángeszünek mondták ezekért Ádám bárót; nagy humoristának, a ki epochát fog bizonyosan alkotni az erdélyi irók élén. Olyan nagy lesz, mint Gyulai vagy Szász Károly vagy Deák Farkas, általában mint a ki Erdélyből származik.

Elfutott a düh, kigyujtott a harag, mikor láttam hova megy a báró izetlen élcelődéseiben. Föltettem magamban, hogy a legkeményebben szemére hányom ezt ő nagyságának.

– Maga Sándor – szólt nyersen a báró ilyenkor – vegye a tükröt s takaritsa meg azt a frátert, a kit benne lát – -142-

– És ki lenne az báró ur? – kérdém, hogy mint egy gyávát a földre verjem.

– Egy tolvaj, sikkasztó, édes ur, a kitől nem szoktunk tanácsokat semmi esetben is elfogadni. Nos? fricskázta meg orromat, mint egy kutyáét.

Lássa édes öreg atyus – ölelt meg ily szavak után – maga egy nagyon jó fiu, a kit én szeretek, de ne elegyedjék maga az én dolgomba. A gyalog ember térjen ki a lovas elől. Igaz öregem? Hagyjon engem a magam utján. Ez a mi jogunk, modorunk; ne féljen, nem eszszük meg egészen a vadat; csak tartsa készen a fogait. Maga nagyon védi Cecilt. Ráér még.

S nevetett azzal a nevetéssel, mely élesebb a kardnál és halálosabb a tőrnél.

Oly gyenge volt Ádám báró, ilyenekre ugy reszkettek a lábai, hogy egy ujjal szétmorzsolhattam volna.

Nem tehettem. Kétszer mentett meg, egyszer a tanár ur ellenében s most nem oly rég a kicsapástól. Egyenesen az ő munkája volt, hogy visszamehettem hozzá s hogy tanáraim, tanulótársaim egész jóindulatukba fogadtak.

Ugy sétált, mellén összefogott karokkal, mint egy állatszeliditő a vasketrecben, s csodálatos -143- mosolylyal nézett reám, mely tele volt jósággal, daccal, gúnynyal, melegséggel.

Addig, mig magamra nem vallottam, hogy bűnös vagyok, ráugrottam volna, hogy szétszakgassam – most? be kellett huznom körmeimet. Tanultam tűrni, várni – és hallgatni.

Azért a husért, a mit megeszem? Nem, nem, az istenre mondom, hogy nem azért, ha még oly zsiros lett volna is. Őrködtem – jogtalanul – Cecil kisasszony fölött.

Ha szereted – vetettem föl lelkemben a szót – Ádám; ha elveszed, áldjon meg a legjobbal, a legszebbel, a legbéketürőbbel a jó isten; de ha egyetlen egy ujjal mocskosan érinted, ha mindenedet anyámnak, testvéreimnek s nekem adnád vagy hagynád is, ha ezer kegygyel árasztanál is el anyáddal, apáddal együtt s te volnál az egyetlen, az utolsó férfi sarj nemzetségedből, a mi ugy is van: leszurnálak s boldogan adnám nyakamat a hóhér kezébe.

Menj, de örvény fölött, üveghidon jársz. Lépten-nyomon kisérlek. Ha betöröd, mind a ketten alázuhanunk.

Igy futott el szemeim elől minden s borult sürű ködbe anyám, neveletlen sok -144- testvérem, a jövő – hogy csak egyetlen egy maradjon meg előttem célul, örömül, biztatóul, világitó fáklyául: ez a reám nem bizott kötelesség, hogy egy leányt védjek, a ki erről mitsem tud, s a ki, ha megtudná, hogy egy tolvaj, sikkasztó, kegyelemből tönkre nem tett ember szenteli becstelen életét oltalmára, talán megvetéssel utasitana el magától.

A tanár ur családja nagy ünnepélyre készült. Vége felé siettünk az iskolai évnek, a bucsut fényessé akarta tenni – talán az egész tanári kar – a báró ur előtt.

Az, hogy a bárót komoly, lelkiismeretes munkához vezessem, a mi az első hónapokban neki és nekem is annyi édes örömet okozott, többé lehetetlenségnek látszék. Nem szándékom sérteni az igen tisztelt tanári kart, de meg kell mondanom, hogy a báróval szemközt – igaz, csak egyetlen báró volt az egész gymnasiumban – különös elnézést és megfoghatatlan kedvezést tanusitottak. Rendről-rendre, a nélkül, hogy erre akár a báró, akár a báróné, vagy Ádám felkérte volna: magán és pedig titkos órákon, -145- hogy nekem sem volt szabad ott lennem. Kijelölték tárgyról-tárgyra a pontokat, rövid, fölötte semmi kérdéseket, azokat átadták a főgondnok urnak – s a rendes vizsgálatokon, szigorlatokon pusztán ezekből kérdezték s ezekből faggatta szigoru, ravasz képpel a vén főgondnok is, a dadogó feleletek után minden tisztességet mellőző magasztalásokkal jelentve ki, hogy ily excellens, bátor feleletekkel ő nagysága arany betükkel irta be nevét iskolánk évkönyveibe.

A tanár urak, hogy hajlongtak, hogy szoritottak kezet a báróval, hogy igyekeztek még szebbeket, lekötelezőbb magasztalásokat mondani: most is különös érzéssel töltik be lelkemet a férfiatlan hazudozások.

Ma azonban, midőn e sorokat irom, örömmel kell kijelentenem – – eh, kirázom tollamból a téntát, hátha sok tanár gunyolodásnak venné, a mit megvesztegethetlen igazságszeretetükről, személyválogatást nem ösmerő egyenességükről mondanék.

Busan láttam, mint röppennek el a napok napok után s a könnyen szerzett fényes osztályzatok, győzelmek következtén -146- mint lesz a báró óráról órára kevélyebb, elbizakodottabb és munkátlanabb s mint tér el amaz utról, melyen felfogásom szerint egy valódi oszlopbárónak okvetetlen járnia kell.

– Báró ur – szólitottam fel pár nappal az ünnepély előtt (óh, már ekkora egy alázatos és minden kitörőbb, nemesebb érzéseket visszaszoritani kész fickóvá alakultam!) – nem kellene-e átismételnünk csak röviden minden tárgyat?

Azt is meg akartam emliteni, hogy Pótharaszthy Kálmán egy buta tökfilkó s nagyon rosz hatással van a báróra, Tánczos Zsiga sohasem tud másról beszélni, csak a korcsmákról s táncestélyekről; Fülep Jani telhetetlen a maga magasztalásában és Balla se fog lemondani a kártyáról – más szerényebb fiukat választana talán barátokul. De egyetlen komor tekintete visszariasztott. Reszkettem csak a gondolatára is, hogy megint arcomba vágja a tolvaj szót.

– Miért bifláznánk össze-vissza annyi szamárságot? – válaszolt kérésemre jókedvü kacagással. – Menjünk a temető mellé, ott Török uram kitünő sört kapott. -147- Lássam, hogy áll magának, ha Kálmán az asztal alá issza. Meleg van, szomjazom, utálom ezeket a szesztelen tanárokat, náluk nélkül akarok mulatni.

– Ne féljen, nem halok meg, csak edzem magamat, ha lótejet kell innom a cserkeszek közt s meg kell verekednem a német burkosokkal: legyen gyakorlatom. Maga is készüljön, mert velem fog utazni.

– Nem, ha csak paraszt akarok maradni. Vesse el azt a könyvet, tegye azt a mit én teszek, használja fel az emberek hitványságát és az alkalmat; vegye ki a részét mindenből. Első sorban ezek a tanárok sem tesznek mást. Tudja-e, hogy Rizs ur csak épen annyit tud a görögből, a mennyit egy-egy leckére megtanul. Én láttam. És hogy káromkodik, ha valaki egy szót rosszul ejt ki. Nevetem. A latinnal is ugy áll, forditás nélkül egy pontban se biztos a tanár! – Hát a történelmet ugy kell tanitani, mint a Rácz teszi? Hogy les, mint egy komisz tanuló. Tudomány ez, becsület ez? Menjen, maga is csak ne szineskedjék a nagy okos képével. No és Rácz ur, hát az olyan megérdemli, hogy tanár nevet -148- viseljen? És én tisztelettel hajoljak meg előtte? Neki étel kell, bor kell, pénz kell, dicsőség kell s veszi a dolognak azt a végét, a melyik semmi. Hanem én tanuljak. Egy pár szivarért kidolgozza a feladataimat s jó vacsorákért megkitünőz. Szégyenlje magát Sándor, hogy maga is, mint ez a sok tudós, bolonditani akar. Vagy az igazgató-tanár? Délelőtt tizenegykor serre, délután ötkor borra, estve éjfélig kártyára, nappal hűhóval a katedrán izetlenkedik és ropogtatja gyerekes, goromba vicceit. Eh maga is csak ilyen ember. Hagyjuk el kedves öregem, ne ámitsuk egymást, én otthon is, itt is mindenütt azt látok – megcsömörlöttem. Élvezni akarok.

Hátra vetette magát a széles fekete bőr diványon s fehéres, sárga arcán kékes szin terjedt el, nagy fekete szemei megállottak és lélekzete a nagy erőtlenség miatt, mintha egészen megakadt volna.

Vártam, hallgattam, mert nem tudtam, mit szóljak ily különös, éles szavakra. Honnan vette ezeket a szemeket, hogy ugy lát; azt az észt, hogy mindent fölismerjen; hiszen gyermek még, csak a feje öreg. Valóban -149- az, mintha 20–25 éves ember feje lett volna.

Nem holdas-e? Azok szoktak ilyen gyengék és tulokosak lenni; elszivja erejöket a hold és megnöveli eszöket az ég. Vagy nincsen-e valami hiba elméjében? Mert milyen csufondáros és mily jószivü; mily erőtelen s hogy birja az éjszakázásokat; milyen alázatos, mikor felel s itt hogy beszél tanárairól! Hogy akart tudni eleinte mindent jól, alaposan, mint egy szegény fiu. S most ime engemet is arra akar rávenni, hogy ne tanuljak semmit. Menjek az ő utain, egyem, igyam, élvezzek, nevessem ki a világot és használjam fel az emberek gonoszságait, ostobaságait, mint azok felhasználják a mi hibáinkat.

És valjon akkor lehetne célt érni, akkor lehetne az ember boldog? Ha igy tesznek szüleim, akkor én most nem vagyok koldus, egy rab, a kinek nem szabad többet kimondani azt, a mi nyelvén van.

– Menjünk – ugrott fel egyszerre – beszélek magának Cecilről. Akarja, hogy beszéljek?

S a terjedelmes temető sürü, magas szilfái közt járatlan ösvényen törtettünk ki a Török uram sörháza felé. -150-

– Csak egyszer olyan embert találnék, a ki nem csal, nem ámit, nem hizeleg, kimondja a mit gondol és főkép a mit akar. – Maga sem olyan ember többé Sándor, a milyen volt, de magánál értem – –

(Oh, hogy vágott ez a szó! Értette bizonyosan: mióta tolvaj és sikkasztó lettem!)

– Mindenki hasznot akar huzni a másiktól. Cudar dolog. Akkor én miért lennék különb? Hogy őrültnek tartsanak? Innom kell és hitványkodnom, mert eszem és tehetségem hiján ezzel szerzem meg tanáraim és osztálytársaim szeretetét. Korcsmáról korcsmára, kártyaasztaltól kártyaasztalhoz járok; trágárkodom, mint egy kocsis – és mindenki becsül; azt mondják érte: sok eszem van és látszik, hogy minden izem báró. Semmirekelők? Ezeknek az oszlopa legyek? Nem oszlopot akarnak ők, hanem bolondot, a ki viselje a zsiros sapkájukat és fizesse az adósságaikat. Legyek király, olyan Bethlehemes király, a milyennel karácsonkor a parasztgyerekek kéregetnek. Üljünk le arra a dombra. Elfáradtam. Lássa, mihelyt nem iszom: fáradok. -151- Az anyám is ilyen Bethlehemes asszony, koldulnak a szemeivel, a bolondságával, oszlopasszonynak mondják, a ki tartja a szegények kunyhóját, meg a részeg mesteremberek üres sátorát, meg egy csomó düledező házat. S aztán jót nevetnek rajta. Ezeknek a professoroknak legyek én oszlopa? hogy többet szamárkodhassanak és lelketlenkedhessenek? Élvezni akarok; jól teszi, ha maga is élvez. Mit gondol Cecil különb mint mi?

– Három hétig, lássa Sándor én, is ugy gondoltam. Tudja mit akartam? Hogy elveszem, ő lesz a feleségem, vagy soha senki más.

– Oh báró ur – tettem össze kezeimet – ne változtassa meg akaratát, higyje el, nem lehet a földön jobb, nemesebb, tisztább, munkásabb és igazabb (azt nem mertem mondani: szebb) mint ő.

– Szegény Sándor. Lássa magát azért szeretem, mert magában nagyon sok bolondság van és még nem olyan ravasz, hogy mindent el akarjon rejteni. Maradjon még igy, legyen ilyen emberem is. Cecil is olyan, mint a többi. – -152-

A báró ölembe hajtotta fejét s ugy feküdt a mellemen, mint egy erőtlen gyermek a bölcsőben. Hosszan nézett a tiszta kék nyári égre s szemeiben annyi jóság, bánat és nyomoruság látszott.

– Anyám nem ellenezné, hogy azt vegyem el, a kit akarok, mert leánytestvéreim is mind maguk választották férjeiket, a kik nem mágnások, de Cecil itt csak háló; Rizsné azért hozta a házához, hogy engem vele ide kössenek, holott nem jövök többet Telekre, inkább Afrikába, a vadak közé. Rizsék mindig tartanak egy szép rokonleányt s azzal a jól fizető kosztos urfiak kedvök szerént bolondoskodhatnak. Rizsék szeretnek nagy házat vinni, pompásan élni, nagy urakkal barátkozni, mindenütt főszerepet vinni – egy-egy áldozat árán. S ez mindig sikerült is. Ez is életmód és nagyon kényelmes. Mikor az urfiak elmennek s a kisasszonyok bevégezték szerepöket: akkor kerül a házhoz egy-egy nőtelen fiatal tanár, azt addig etetik, itatják Rizsék, hogy vő lesz belőle. Most Rácz uron a sor.

– A német nyelv tanára Kóbi, a ki -153- szinte innen kapta feleségét – ki a mult évben halt meg.

– Se madár nem vagyok, hogy kalickába csaljanak, se hal, hogy horgon akadjak. Nagyon csalódni fognak bennem. Oh, hogy nevetek, hogy fogok nevetni akkor…

S a báró az alatt is mig ivott Török uramnál, otthon is egész éjjel Cecil kasasszonyról beszélt, mindent elmondva róla, hogy egy özvegy őrnagyné leánya, egy szerencsétlen teremtés, ki jobb sorsra lett volna méltó. Hanem kapja meg, a mit keres.

A bucsu-ünnepély kitünő volt, hangversenynyel, bállal, nagyszerü kártyázással összekötve. A báró órákig mulatott Cecil kisasszonynyal; vele táncolt, vele bohóskodott, kissé durván is, de elnézték Ádámnak, mert azt mondták, megártott neki a bor s mágnás!

Éjfél után, három óra tájt a báró nesztelenül -154- kiment a mulató-teremből, mikor Cecil kisasszony épen eltávozott volt.

– Báró ur! – kiálték – az istenre, mit gondol? Nem az a szobája – –

Cecil kisasszony éjeli köntösben, mezitláb ott áll a folyosón s előtte a földön véresen – –

– Vezesse be Ilyés a bárót szobájába – szólt Cecil kisasszony kemény, érces hangon, mint egy parancsnokló katonatiszt. Én felmosom a vért. Senki se látott bennünket. Siessen és – tevé utána halkan, majdnem fülembe sugva: igérje meg becsületszavára, hogy erről itt, a mi történt, senkinek se szól egyetlen szót is. Mondja meg neki, hogy én megbocsátottam. De soha, sohasem akarom látni, sem itt, sem sehol.

Fölvettem a bárót – éreztem, hogy csak egy gyermek, mert olyan könnyü volt, szobájába vittem, az ajtókat bezártam és megnéztem, hol van megsérülve, honnan foly a vér.

Mig mosom, borongatom – egyszerre csak felszökik, hogy alig tudtam visszatartani s kiáltja:

– Nem nem, édes báró ur – nyomtam le erősen kezeit. Ön elesett a folyosón, egy ládába ütötte magát a sötétben – senki sem tud semmit.

– Cecil kisasszony megigértette velem, hogy arról a szerencsétlenségről soha senkinek sem szólok. Ő is hallgatni fog örökké – – de…

– Nem, egy tapodtat sem. Az én életem az öné, Ádám báró, hanem az ön élete sokaké.

Birkozás közben ugy összegyurtam, törtem, hogy végre elalélt s csöndes zokogásban tört ki. -156-

Hagytam, hogy sirjon; jobban illett az hozzá, mint a mire a tanár urak tanitották. Majd megfogta kezemet és kért, könyörgött, hogy azt, a mit elkövetett, soha el ne áruljam, mert a legelső szónál golyót röpit agyába.

Megmosogattam, bekötözgettem és simogatással – nem szégyenlem ide irni – és csókjaimmal elaltattam.

Oh, hogy örvendtem ennek az esetnek. Kedves Ádám, most megint az én báróm lész – forgatám lelkemben, az isten bizonyosan – –

És a mit eddig soha se láttam, láttam, hogy egy alvó embernek a könnyei hullanak.

VIII.

A tanár urak nagyon jók voltak a báróhoz; mindent elkövettek, hogy mulattassák. Maga az öreg igazgató járt elől, megjelent délelőtt, délután, elmondogatta deák, cigány, zsidó és mesterlegény anekdotáit s egy-egy szebbhez, cifrábbhoz odatette, hogy Laci fiam, de hát még Pista minő mester ezekben. Oda adom a báró mellé, tanitsák be nagysádat ügyesen. Egy leendő főispánt semmi sem emel jobban, mintha sok anekdotát tud. Százféle emberrel van dolga, egy-egy fáin anekdotával a legdühösebbnek is be lehet tömni a száját. A báró rázta a fejét.

– De tudok én olyan minisztert is, a ki egész életében nem hallgatott meg mást figyelemmel, mint a zsidó anekdotákat. Fráter, szólt oda hozzám, maga ezeket szépen -158- irja le s egy kis politurral elmondhatja a báró ur ő méltóságának otthon s a báróné ő nagyságának. Lehet ezekkel papságot is szerezni. Ez a mi papunk is az anekdotáinak köszönheti parochiáját. A mai világ a vidám embereké. Kant, Hegel, Pestallozi, Plato, de még Cicero is Demokritos háta mögé kerültek. Eljött az ideje, hogy egy kis fris levegő tisztitsa meg az emberiséget.

Három, négy nap mulva egészen fölépült Ádám báró s most a tanárnék akartak még egy nagy leányos zártkörü zene- és táncestélyt adni. Ezt az ünnepélyt Túr Gergely tanárné szándékozott adni négy kereszteletlen gyermekének egy napon való beavatása s nagyszerü énekmüvészetének bemutatása céljából.

A tanárné, ki valami szegény bajorországi, német báró katona-doktor leánya volt s kit ennek dacára csak ténsasszonynak cimeztek Teleken, kimondhatatlan boldogságát találta abban, ha a báró urral beszélhetett s közbe-közbe szurhatta: Mi bárók, tudja maga édes Ádám. -159-

Túrné és Kálné személyesen jöttek meghivni Ádám bárót a keresztelési ünnepélyre.

– Az istenért – kérdé nagy hangon Túr tanárné – csak nem teszi azt a báró, hogy épen mi előlünk távozzék. Ön mind a négy fiamnak a keresztatyja fog lenni. Micsoda? Azt az egyetlen elégtételt, mikor épen itt a kedvező alkalom, csak meg adhatja nekem a sors, hogy egy rangombéli ember legyen a kedves fiaimnak keresztapja. Bár Juliskámnak –

– Hadd el Mari – békité Kál tanárné roppant gyors beszéddel – annak már fogtál egy gazdag zsidónőt, elégedjél meg vele. A jövőben – s elnevette magát a fiatal Kál tanárné – megnyerem én a bárót. Oh, hogy sajnálom…

– Kit sajnálsz – rántott egyet Tur tanárné a fiatal, csinos asszonyság karján.

– Titeket sajnállak, tégedet is, Réznét is, Fehérnét is, Láczaynét is, Vörösnét is, mert mind szerencsétlenek vagytok. Képzelje a báró – és nem lehetett megállitani a fiatal nőt – ezek az asszonyok mind rémitő féltékenyek. Igazán sajnálom szegény Réznét, borzasztó paraszt férje van; egy napig, de egy óráig sem élnék vele. És Fehérné, a biróné! Ah, az egy sajnálni való teremtés. -160- Mindenkinek beszéli, boltokban, sétatéren, templomban, szinházban, hogy az ő Károlya egy gazember. Szegény Fehér, igaz az én ablakom alatt is megáll egy nap tizszer. De hát tehetek én arról? Ne legyen Fehérné oly dacos, oly kócos, keressen jobb szabónét és fésülőnét és ne egyék annyit, hogy oly rútul elhizzék. És Láczayné – oh mennyire sajnálom ezt a kis Láczaynét, a kinek a férjébe, te, te édes Mari, te voltál oly hosszasan bele bolondulva. Én ura vagyok házamnak. Az én Károlyom az iskolában a legdurvább, hogy rettegnek tőle, de itthon csitt a neve. S oda megyek a hova akarok, azt teszem, a mi nekem tetszik, attól fogadom el az udvarlást, a kitől tiszteletnek veszem. S köztünk szent a házi béke. De legyen az asszony, asszony.

S Kálné olyan lármát csapott, hogy annak rendjén még vagy tizenöt asszonyt sajnált, a kiket a férjeik roppantul féltenek.

– S oly sok volna itt a »szegény« asszony – jegyzé meg mosolyogva a báró.

– Ez egy elromlott város báró ur, de megtisztitom; én Kálné fogom megtisztitani, -161- hogy minden semmirevaló férjet nevetségessé teszek.

– Báró ugy-e, eljő szombaton – hajolt Ádám báróhoz Turné. – Nagyszerü darabokat fogok énekelni. »Oh Róbert« – ismeri ezt Schuberttől.

S kezdte énekelni. Oh Róbert! De igen rekedt volt s a báró elrejtette arcát. Magyar népdalokba fogott, azok se mentek. Azután kiabált, azután panaszkodott férjére, a ki nem tud egy jó énekmestert szerezni a városba – és végre, mikor sehogyse tudott énekelni, még akkor se, mikor tánclépésekkel próbálta: hát sirva fakadt.

– Te Mari, tudod-e, ha nekem annyi sok szép gyermekem volna, mint neked, sohasem tennék mást, mint egész nap otthon ülnék, mosdatnám, fésülném őket, a rongyos köntöseiket varrogatnám s egy szót sem énekelnék soha és nem vártam volna meg, hogy négy nagy gyermekemet kelljen egyszerre kereszteltetnem.

A két asszony csufosan összeveszett erre, egymást a leghatározottabban kezdték sajnálni, Turné a nyomorult Kált, kinek kacér felesége miatt örökös máj, sziv, vese, -162- lép és gyomorbaja van és Kálné Turt, a ki soha egy jó falat ételt nem ehetik, a ki évek óta nem látott jó kenyeret és tiszta tányért s a kinek azért van oly hosszu nyakig érő mellénye, hogy ingét eltakarja.

Azon természetnél és jóságnál fogva azonban, mely a legtöbb nőnek állandóan sajátja: a két professzorné heves disputa után egész békében, karon fogva távozott, szivökben néma bánattal, hogy a báró mégis csak nem szerencsélteti házukat.

– Majd hát a jövő évben, addig elmarad a keresztelő is – volt Tur tanárné bucsuszava.

Én azt gondoltam, ezek után a báró a legélesebb szavakban fog kitörni, mikor magunkra maradunk, ugy az igazgató ur anekdótái, mint a két tanárné beszéde miatt. Nem, egyetlen gúnyos, vagy elitélő szót sem szólt, csak arra kért, hogy pakoljak és a lehetőleg rendben legyünk a holnap reggeli utazásra.

Még két nehéz jeleneten kellett átesnünk. A Rizs ur és Rácz urral való jeleneten.

Rizs ur ujból és ujból meg akarta mutatni, hogy ő gavallér és hogy ő egyetlen -163- feladatot ösmer: a bárót nagy missiójára tökéletesen elkésziteni. Reménylem Ilyés, bizonyos tények után a te háládra feltétlenül számithatok. Mi, nőm, Cecil és én a nyarat Erdőháton akarjuk tölteni, erre tehát a báróné ő nagyságát a legszebben elkészited. Nem szabad engednem, hogy Ádám báró unatkozzék, különben is rendszerem akkor lesz hatásos, ha a nevelést kezeimben tartom. Az irányokat változtatni a legveszedelmesebb tapogatódzás. Egy ut, egy irány. Vigyáznom kell.

És Rizs Lajos tanár ur széles hátával, melyen szinte rezgett a sok hus, olyan hajlongva, óvatosan, lábujjhegyen ment ki, mintha minden lépte, gondolata, tekintete a báró ur boldogsága tekintetéből történnék.

Valjon az ilyen ember gondolja-e, vagy legalább sejti-e, hogy még afféle gyermeklegény is, a milyen akkor én voltam s a báró ur: bepillanthat a szive rejtekébe? Mert hogy az egész Rizs ur semmit sem akart mást, mint mindig igen jól élni és mivel csekély fizetéséből az nem igen lehetett, e szerint jó kosztos urfiak után. Én láttam különben mennyit izzadt, mikor roppant vastag ökleivel (ugy tünt fel, mintha inkább öklével mint kezével irna) órákon -164- keresztül másolta Sallustiust, Cicerot, Ovidiust s a latin pontok után öreg, borsónyi betükkel oda alkalmazta a forditást. A szavakból, a mi hitem szerint fontosabb lett volna, két-három jelentéktelen szót irt ki, mint teszem: et, ita, sed, ne – a többi maradt. A bárótól ezt a néhány szót el is kérdezte mindig és meg is dicsérte értök a legszebb magasztalással. Igen jól van báró, kitünően vagyon, excellenterrr!

Mert nem igen osztotta, hanem nevetett, a ki mert és magában azt mondta bizonyosan; csuf dolog Rizs ur, csuf dolog!

Ma mikor ez emlékiratokat jegyezgetem, igen magas állásu kormányhivatalnok, ur és sok sok társaság, egylet, üzlet, kör vezértagja felséges modora után! – ám akkor inkább rongyos, mint csinos; inkább nevetséges, mint tiszteletreméltó; de jó indulatu, minden tanuló iránt, felette szivélyes.

Verseit hozta, ugy az eredetieket, mint a forditásokat kéziratban, pompás aranyozott bőrkötésben.

– Engedd meg, édes Ádám (már akkor -165- tegeződtek, mi a jó modorból folyt), hogy, szivem szülötteit Neked ajánlhassam. Aranynak akartam, de neki később éposaimat fogom: Álmost, Árpádot, Lászlót, Salamont Mátyást, mert egy-egy tavaszon mindnyáját megörökitem. Ezek dalaim, hymnuszaim és világirodalmi műforditásaim.

– Kérlek, talán inkább atyámnak – utasitá el magától a báró a nagy megtiszteltetést.

– Neki Imáimat akarom. Vagy jól van Ádám, irhatok számtant, történelmet, növénytant, csinálhatok anthologiákat, Virágos kertet, Gyümölcsös kertet, Ezer jót, Százszor szépet. Irok, forditok, nekem az ilyen munka balzsamom, éltetőm. Parancsolj, csak válaszsz.

– De hisz én egy levélen napokig eltöröm a fejemet, hogy lehet oly gyorsan?

– Bátorság – jó modorral. Öt testvérem van, mind ezzel a zsenivel és modorral. Meg fogja őket ösmerni a két haza. -166-

Valóban annyi édesség volt Rácz ur kék szemeiben, annyi fény magas, tiszta homlokán s oly kimondhatatlan kedvesség mozdulataiban, hogy ezeket ily szabályos alakban és mértékben már kisded korától fogva tanulni kellett.

A báró végre is elfogadta a verseket és egy pár igen értékes gyűrűt ajándékozott Rácz urnak.

Rácz ur ezekkel kezdte meg hires alkalmi ódáit, melyekben mai nap rettegett ember és versenytárs nélkül áll.

Vártam, hogy a báró szokott éles modorában itt bizonyosan meg teszi észrevételeit. Azt a sok és merész kapkodást nem hagyja szó nélkül. Hisz én is majd kiszalasztottam ajkamon…

Nem, a báró csak nézett, szítta cigarettáit, sétált keményen a szobában és néha el-elmosolyodott.

Akkor nem értettem a lélekváltozást, vagy csak homályosan gyanithattam valamit, magamról véve a mértéket, hogy én is türelmesebb és vigyázóbb vagyok mások iránt, mióta magamra vettem, hogy tolvaj vagyok s mióta azon a kinos, lealázó itéleten átvitt a jó isten. -167-

De hiszen én nem vagyok tolvaj; tudja az isten, hogy nem vagyok és a világ is meg fogja tudni. Megkeresem a gaz vádlót!

Ott feküdt véresen, a küszöbön, nyakkendő nélkül, mellén széthasogatott ingben, betört szájjal és orral.

Nem bántotta többé a gyengeségekkel megrakott tanár urakat, sem a tanárnékat és én sem hallottam többé: tolvaj, sikkasztó.

Csak nem tartotta magát rosznak, hogy a rosszakat meg ne merje többé itélni? Hiszen a kemény itéletben elégtétele van a szivnek és öröme, hogy ő nem olyan, mint amaz. Vagy nem volna az szabad és jogos, hogy kimondjuk: te hibáztál, erkölcstelen vagy –

Hosszan vizsgáltam a bárót. Halavány fehér arca, mikor felém fordult, fekete szeme, mikor végig mért: nem tudtam, ő sajnál-e engemet, vagy én őt; de szivem megnyilallott s alig birtam megtartóztatni magamat, hogy fel ne kiáltsak: oh báró ur mi történt önnel?

IX.

Ugyanaz az inas jött el értünk, a ki testvéremet a péli pusztán ugy megsértette, a cifra ruhás, kikondoritott, szőke haju Károly. Most is, mintha tiz leány nézné, egyre nyalogatta az ujjait és kondoritgatta a sárgás veres haját és ritkás, hosszu bajuszát, a sarkantyus csizmáját össze-össze ütögette és egyre vigyorgott, nevetett. Látszott, hogy igen jól megy az állapota, tudott élni az eszével s merőben megnyerhette az öreg István báró ur kedvét.

Hetykén, föl sem vevőleg vigyorgott reám s utasitott, hogy üljek át a málhás szekérre, mert a hintón Bévárdi fog ülni a báróval. -169-

Igen, hogy az egész utam meg legyen keseritve: a kevély, durva Bévárdi kasznár ur is eljött.

– Nini báró ur – sugta oda Ádám báró fülébe Bévárdi pakolás közben – valami hires galambokat ne vinnénk? Tán Ilyés tudna hamarosan szerezni, ő ebben nagy mester.

Nézett folytonosan reám és várta, hogy mit mondok erre a gorombaságra. Oh istenem, mintha leragadt volna a nyelvem. Ártatlan voltam, éreztem jól a lelkemben, de mégis elkerültem a gunyolódó ember éles tekintetét, holott tökéletes jogom lett volna visszavágni a durva pofot. Alázattal hajtottam le fejemet és ugy tettem, mint a ki nagyot hall.

Az inas is mulatott rajtam s emlitette, hogy Sötér Pista sokat beszélt otthon ezekről.

– Hát a bizonyitvány, mi? Sándor öcsém? – fotytatá a kasznár ur – most szeretném ám látni. Ehol a nagysás báró uré – s egyet pöckölt a vastag fekete ujjaival a kabátja belső zsebéből kivett iraton – kivettem. Ez a bizonyitvány domine, igazságos, tiszta kitünő, aztán, magaviselete mintaszerü, feddhetetlen. Nos, hát a magáé -170- jó uram? Lássam. Ugyan várják ám otthon is, a mama tudom elhordozza minden házhoz. Benne van-e a galambhistória? De nem vette ki ugy-e? Elhiszem. Igy jár ám öcsém az olyan ember, a ki az öregebbet nem becsüli, felfuvalkodik, csunyául letiporja az isten. Lássa Sándor, én jobb vagyok, mint maga, kivettem a maga bizonyitványát is, magam tettem le érte a taksát. Itt van, de kitünő, csak elvétve sétál benne vagy egy. Ilyen ám az igazságos sors.

– Teringettét domine ugy-e? De Öreg-Telek nem Erdőhát ám, a hol egy kis kézcsókolással, subickolással eminenciákat lehetett szerezni: im, itt meglátszik, ki hogy igyekezett. Itt igazság, lelkiismeretesség uralkodik a professor uraknál. Álljon is, mig a világ hogy: fiat justitia aut pereat mundus.

A báró ur intett, hogy hallgassak, a mely körülmény még kegyetlenebbé tette az ugy is lelketlen embert. Össze-vissza beszélt Kusztoráékról, mindennemü viselt dolgaimról, Sötér Pistáról, ki fainul lefestett s -171- ki ellátott utravalóval a deres cimü iskolai paripához. Általában kifogyhatatlan volt a sulyosabbnál-sulyosabb csapásokban.

Rizs tanár ur vágta ketté a csufolódásokat, midőn a hosszu folyosón papucsban hozzánk csoszogott.

– Nőm és Cecil nevében, édes Ádám – szólt ölelgetve és csókolgatva. Reménylem a legjobb véleménynyel fogsz eltávozni szerető házunktól, a melynek csillaga, koronája voltál.

– Fiu! itt a kasznár ur előtt kell kinyilatkoztatnom, miszerént, de tartozom is ezzel az igazságnak – miszerént, hogy nagyon sokat változtál családi körömben. Paraszt hányavetiségedet merejében elhagytad, jó modort vettél fel, szerény, emberiséges modort, emberré lettél. A mi történt veled: hasznodra vált. Légy továbra is növendékem, alázatos, mindenki iránt nyájas, szolgálatkész. A nyelveden állandóan ott legyen a lakat és szivedben a mult képe – –

– Mely intsen, a mint a megszabadult juhtolvajt a bitó – mormogá a kasznár ur hátam megett. -172-

– A miket, Sándor, nálam tanultál, forditsd hasznodra, a bárót mint a szemed világát ugy őrizd mindentől. Gyakorold magad az énekben, szép hangod van, feleségem dicséri a tenorodat. Szegény fiu, azzal szerzi szerencséjét a mivel lehet. Ének, tánc főkellék.

Benne voltam-e már az alázatoskodásban, vagy jobb, nemesebb természetemet végkép elvesztettem talán: elég az, hogy én a kasznár ur előtt megcsókoltam a tanár ur kezét. De sőt – midőn a báró maga mellé akart ültetni – én egész tisztelettel fölkértem Bévárdi urat, hogy öregebb és méltóbb erre, ő foglalja el a nekem szánt helyet.

Bévárdi ur rögtön fel is ugrott a báró mellé a hintóba és épen nem várta meg, hogy erre Ádám báró is felszólitsa.

E felette csekély körülmény azonnal meg is termette gyümölcsét, mert a gőgös ember nyájasabb lett hozzám, a mennyiben szives volt megigérni, hogy édes anyámnak lakását a legközelebbi héten igen szépen rendbe hozatja. Szólott arról is, hogy Sárikája haza jött már Szedresről a nevelőből, nagy énekes, nagy táncos, nagy gitáros. -173- Ha én olyan szépen tudok énekelni – nála lehet benne módom. Ne féljek, mert ő is, mint a professor ur, becsületes, nyilt szivü magyar ember, meg tud bocsátani s jó helyébe jót ád, de még duplán. Az is a betegsége, hogy igen jó szivü. No, csak látogassak el hozzájuk bátran, Sárika igen nagyszerü énekes.

– Én tudok felejteni Sándor – nyujtotta le hozzám kezét a hintóból, fölötte megváltozott tekintettel – ez emberi kötelesség is, azt tartom. A tékozló fiut tudod-e, hogy a moslék tette becsületes, engedelmes emberré? Korbácscsal neveljük ám jó a futó paripát, meg a mely vizsla el nem tud menni a gazdájáig, a szájában levő nyullal – hason csuszva: hát az olyan eb egy falat kenyeret sem érdemel. Lecke kell mindenkinek édes barátom. No Károly – indulhatunk. Az a két első bokros egy kissé – ügyeljetek.

A kocsis megpattogtatta hosszan kinyujtott korbácsát s mint a villám rohantunk át a városon.

Egyedül ültem a málhás szekéren és hovatovább inkább megnyugodtam, hogy magam lehetek. Nem bántott többé senki és szabadon gondolhattam szomoru tárgyaimra – -174-

Nekem középszerü osztályzatom van a latin nyelvből és a bárónak kitünő, a ki az első deklinációt sem tudja jól és biztosan.

Nekem a görögből, a számtanból, a történelemből – – oh istenem, csorogtak a könyeim. De nem bánnám ezeket, csak a magamviselete, az erkölcs ne volna megbélyegezve.

Magam bélyegeztem meg magamat gyávaságom által. Az a szegény, nyomorult zsidó fiu tudott tűrni – s én – –

S itt önkénytelenül is arra kellett gondolnom, hogy tanáraim, a báró, osztálytársaim – és mindenki jobb indulatu lett hozzám, hogy azt a szerencsétlen dolgot, a galamblopást magamra vettem.

Mi ez, miképen van ez? Micsoda játéka ez a sorsnak? Rosznak kell-e lennünk, hogy az emberek szeressenek? Fáj az a világnak, ha tiszták, igazak, nemesek vagyunk? Nem élne-e most szegény apám is, ha jó arcot tudott volna csinálni a veszteségekhez, nem vádolta volna a bárót és nem kereste volna – ugy is hiában – igazát? Ha édes anyám is – nem, nem, ő maradjon tiszta, a milyen mindig volt és maradjanak ilyenek testvéreim is. Hátha az isten igy is megsegiti őket. -175-

Szenvedtetek-e sokat ettől a dölyfös kasznártól? Juliskát nem bántotta-e az a hitvány inas? Mariska, Károly és Jánoska jól viselték e magukat, nem hoztak-e szégyent…

De hogy is nézek én a szemeitek közé, mig ártatlanságomat ki nem deritem? Valjon szólnak-e hozzám régi, kedves tanáraim? Mit mond a jó lelkész ur? S hogy fogja szivemből az igazi gyomot gyomlálni a báróné, most, mikor már kénytelen leszek ezt a gyomlálást el is tűrni?

Igy, ily rettentő gyötrelmekkel kellett nekem lakolnom, a miért megfeledkeztem magamról és nem tudtam elhordozni a reám mért nyomoruságot.

Milyen boldog volnék most, ha gyalog mennék szegényebb társaimmal mezitláb, rongyos ruhában, éhesen – de tiszta szivvel – haza! És nem kellene mindenki előtt lesütni a szemeimet; ha nem kellene eltűrni minden mocskot, megaláztatást, nekem, a ki épen olyan tiszta vagyok ma, mint mikor édes anyámékkal megindultunk a péli erdő -176- alatt! Nem tudtam: mi történik velem; szemeim elsötétedtek, hol a hideg borzongatott, hol a forróság égetett. Semmit se láttam, ugy utaztam, mintha veremben ültem volna, a hova magam taszitottam magamat. Hiába kinált, biztatott a kocsis: van ám bor is, sült is a kosárban bőven, egyem, igyam: csak kinlódtam, sirtam és vertem magamat a gondolataimmal.

– Urfi, itt meg kell állanunk – szólt késő délután, mikor jó közel lehettünk már Erdőháthoz – itt vagyunk Körtvélyesen. Az uj tanitó urat kell fölvennünk.

Nem kellett sokat várnunk, mert az az ember, a ki az uj tanitó volt, egy kis batyuval már ott várt a korcsma tornácában.

Alacsony, kis kurta ember volt, széles vállakkal, kifeszülő hatalmas mellel és sutára nyirott, tüskés, őszbe csavarodott vastag bajuszszal. Szakálla nem volt, de a sok ősz, apró, kibuvó sörte elboritotta kövéres, barna, égett arcát.

Ruhája olyan lehetett, mint a jobb módu falusi mestereké. Tisztának akart látszani, ha ezt a viseltesség és foltosság megengedte -177- volna. De – a mi különös ily öltözet mellett – keztyüt viselt.

Azt kellett gondolnom ismeri bűnömet, azért nem méltat egyetlen kérdésre is.

– Az a sok kocsi a varsádi, szakadási, kenderesi uton – mutatott a mondott utak felé, kezében tartott zöldes kalapjával – bizonyosan jobbadán mind a koncszagra megy.

Nem tudhattam micsoda koncot ért, de csupa illedelemből a szekerek felé néztem.

Istennek hála, tehát e szerint – gondolám – most még nem tart annak. Meg könnyebbült szivvel hallgattam.

– Értem. Oh, egy bárónak akármilyen esze van, nem határoz; de szeretném, ha legalább szive volna igaz, egyenes, áldozatkész. Isten ugy osztotta be, hogy az ész a szegénynek, a szerencse, boldogság a gazdagnak jusson. Nekem is adott az isten szárnyakat (és mintha röpülni akarna, hirtelen kiterjesztette a két izmos karját), de ha nem adott hozzá levegőt. Vergődöm a porban öt gyermekkel és egy jó, de semmihez sem értő feleséggel.

– Akkor jó segitségem lehet ön. Én vagyok az uj iskola tanitója. Tanitó vagyok, kinek méltóságos urnak kellene lennem, királyi táblabirónak, a mik egykori tanulótársaim, képviselőnek – eh! Ide csapott a sors. Csak azért, hogy mertem tizenkét éven át folyvást első eminens lenni. Ez rosszul esett az intéző égi hatalomnak, hogy egy ember erősebb, mint ő, s mikor osztogatni kellett a hivatalokat: akkor egy taszitással -179- mindig utolsónak lökött. Persze szidtam az igazságot, vádoltam minden elnököt, összevesztem minden gazemberrel, de hát mit csináljak? A számat csak be nem foghatom, ugy-e?

– Most ebbe a bárófiuba helyezném minden reménységemet, de gondolom ő is meg fog gyülölni, ha megtudja, hogy 12 éven át folytonosan első eminens voltam, Azt hiszi elitélt fegyenc voltam, azért nem vihettem többre. Hogy is lehet, minden bizonyitványom kitünő, jogot végeztem, ördögöt végeztem, filozofiát ittam, csillagokon ültem, s itt vagyok.

Kiemelte az ülés alól a kosarat, kiszedte a sülteket, üvegeket, s mintha ugy találta volna, nagy örömmel hozzájuk fogott.

Ragyogtak a szürkés-barna szemei, sárgás orcái kipirultak s a kezei oly felette gyorsan szedték szét a csontokat, hogy az az éhes ember, a ki lopottból vendégeskedik: nem tudna gyorsabban dolgozni.

Mert érezte, hogy ez étel és italnemüek számomra lehettek elhelyezve, nagy barátsággal fordult hozzám.

Mikor készen volt, megtörölte kezeit, száját, még a szemeit is, melyek hasonlóképen jól lakhattak és megveregette a vállamat.

– Akkor ez a találkozás talán fordulópontot jelez életemben – emelgette a kezeit nagy örömmel a tanitó ur. A bárónénak sok szegény javára isten azt a bogarat röpitette a fejébe, hogy oszlopasszony legyen, a férjét is oszloppá tegye, azt a vén, fukar uzsorást és a fiából meg épen országos oszlopot faragtasson. Ez a passioja. Ki verte a fejébe, a szent isten tudná, de ugyan jó, hogy a fejébe verte. Most már meg volna az alap, csak erre kellene nekünk barátom ügyesen épiteni. Mit épitsünk? Szörnyü szeszélyes asszony, irtóztató makacs. A mennyi csavargó, részeges, rest, bukott mesterember, meg eliszákosodott cselédasszony, szakácsné, varróné, mosóné van a vidéken: azt mind összefogdostatta és épittetett a számukra egy granariumból menházat. Ezek most itt a Mátyás király lustái. Akasztani kellene őket, de a báróné passioja szerencséjük. Istenem, mennyi nyomorult, éhező, szerencsétlen, valóságos -181- ügyefogyott van ebben a kis városkában is, bizony nem kellene őket lámpával keresnünk: de künn maradnak, mert nem tudnak orditani. Mig itt a mieink között sok olyan van, a ki uzsorára adja a havi pénzeit és titkon meggazdagszik. Jó volna, igazán jó volna, ha az ifju bárónak lenne esze, hogy látná ezt a sok bolondságot és csapna szét ebben a kötnivaló Falstaff-hadban. Engem esz a méreg és szólnék is, de a feleségem térden állva kér: hogy ne kockáztassam állásomat, hadd fusson a bolond a maga utján, csak a gyerekeid ne éhezzenek. Borzasztó! meg kell tagadnom az igazságot, be kell fognom a látó szemeimet, betömnöm a füleimet, táncolnom egy bolond muzsikájára, hogy élhessek. Nem állom ki, megbolondulok, még ma beadom a lemondásomat, de a mit nem lehet eltűrni: azt nem tűröm. Fel kell világositanom a bárónét, hogy lopják, csalják, kacagják, csufolják az oszlopságával. Önnek pártomon kell lenni. Csak nem tűrheti, hogy egy csomó tömlöcbe való ringy-rongy bolondot űzzön belőlünk. Jó, legyenek a bárónék oszlopok, segitsenek a szegényen, ez a legszebb feladatuk, de ne játszanak komédiát. No nézze, a vén báró a legkegyetlenebb uzsorás, -182- oly fukar, hogy egy krajcárért megenné az embert, s a felesége mint valamely rongy- és csontszedő cigány szedi a szegényeket, sir velök és kötözi a fekélyeiket. Valjon őszintén teszi e? Ha igen, akkor ha bolondnak tartom is: becsülöm; de ha csak hiuságból teszi, hogy az ujságok emlegessék, magasztalják és elnyerje a palotadámaságot, a fia meg a főispánságot, akkor egy ilyen oszlopasszony alábbvaló annál a zsidó korcsmárosnénál, a ki addig itat, mig az ingedet is lehuzza a hátadról. Az legalább gyerekei számára gyüjt.

A kocsis visszafordult, hogy hallgassa a beszédet. Intettem a tanitó urnak, hogy ne beszélne, mert otthon elmondhatja. Magam is féltem, hogy engemet is elárul, azt hivén, hogy osztom ennek a szegény embernek a nézeteit.

– Eh, ne integessen nekem barátom! én azt mondom, a mit érzek. Tizenkét évig voltam első eminens, jogom van hozzá. Mindig tanitásból tartottam magamat: kötelességem az oktatás. És igazán, ez nekem is passio, mint a bárónénak a koldustartás. De világositsuk fel az ifju bárót, ezen törekedjünk barátom. -183-

Épen Pélen mentünk keresztül, a nagy kut mellett, a hol Bévárdi urnak egykor jól oda mondogattam. Most akaratlanul is látnom kellett, hogy mi lesz az olyan emberből, a ki mindig odamondogat. De feltettem azt az égető kérdést is: melyik a tiszteségesebb ember, az e, a ki maga-magát bűnösnek teszi, hogy élhessen; vagy az, a ki nyomoruságban marad inkább, semhogy hazudjék.

– Van iskolánk is, derék nagyszerü iskolánk – fogott némi szünet után ujból a beszédbe – de ez is komédia. Minden gyereket összefogdostunk közel, távol, mert a kormány rendeli, hogy 6–15 évig minden gyermek, leány tanköteles és iskolába hajtandó vaspálcával is. Tanfelügyelők járnak kötéllel, csizma, ruha és kenyér helyett: s erőnek erejével, mint valamely bitang juhot vagy borjut ide terelik őket a kastélyba. Csupa tiszta rabok, ugy bőgnek.

– Dehogy verik? Én nem verem, de gyermeknek, a ki épkézláb, munkabiró, a mezőn ilyenkor a helye apja mellett. S most ennek a sok szánandó teremtésnek éjjel-nappal -184- itt ólálkodik az apja, anyja vagy a bátyja, nénje, hogy kiszabaditsa, kisirja és hazalopja valahogy. Az ember szive megesik a szegényeken. Barátom itt magára is sok tenni való vár. A bárót oktassa, világositsa, hogy a komédia szünjék meg.

– A báróné odáig megy, hogy gyóntat is. Hogy állsz a lelki üdvösséggel, mennyit törlesztettél örök adósságaidból; a szegények, árvák számára hány fillért raktál félre hetenkint; hát a betegek számára mit adtál és igy ni. Mit? Hát dolgozzanak ők is valamit. Ne lopják a napot, én is árván nőttem fel. Ki törődött valjon velem? Az isten. Nevethetném.

– A belső cseléd hét számra fekhetik betegen, azt ütik, verik; fizetését minden csekély hibáért lefogják, végkép el is fogják; éhezhetik, mint a kutya, vagy eszik rosz, egészségtelen korpa-kenyeret: ezeket nem látja meg a jó oszlopbáróné. De a kik be vannak könyvelve, rubrikázva, a kik csókolják a báróné lábait és tudnak jól hazudozni: -185- azoknak egy csomó komédiás uri asszonynyal maga visz a báróné eledelt. Hol itt a józanság? Erkölcs? Itten? Furcsa. Most a napokban meghal egy uri származásu vén leány, de uri nem. Nos, mi történik? A dámák gyüléseznek, lótnak futnak s eltemetik az öreg kisasszonyt, a ki mindig a más kenyerén élt, a más ruhájában járt – pompával. Három pap, négylovas halotti kocsi hat halál-legény fáklyával. – Tizenöt-husz dáma a koporsó után a bárónéval mély gyászban, elől-hátul tenger kiváncsi nép. Erre volt pénz, segedelem. De mikor meghal egy szegény asztalos, a ki után hat árva marad: azt takaritsa el a jó isten. Ezeket kell jól megértetni az ifju báróval. Alig várom, hogy lássam. Ezt, ezt a fiatal lelket kell jól elkészitenünk. Ha oszlop: legyen igazi oszlop. A porig meghajlom előtte, ha kebelében igaz, okos, egyenes szivet hordoz. De ha ő is komédiából csinálná a Krisztus munkáját: akkor jobban teszi ha uzsorából él, mint apja, pénzt gyüjt, embert nyúz, vért szí és élő hust eszik. Az ilyenre isten, ember rámondhatja: akasztófára való, uzsorás gazember; de az olyan asszonyra, a ki oszlopot játszik és a mellett tele van a szive nevetséggel, hiusággal, dicsvágygyal, önzéssel: mit szóljak?

Ádám báró már rég otthon volt s a hogy megtudta, hogy megérkeztem, nyájas, derült képpel jött elém; karon fogott s majdnem mint édes tesvérét – annyi kitüntető szivélyességgel vezetett be szüleihez. Az a mély komorság, mely az utóbbi napokban erőtt vett lelkén, mintha itthon végkép elenyészett volna fehér, halavány arcáról.

– Tudja-e Sándor, hogy temérdek dolgunk lesz a szünnapok alatt; a mama egész telepeket rendezett be számunkra gyerekekből és koldusokból. Most már igazán elemében van, varrat, főzet, tanit, büntet, még prédikál is. Oh szegény mama! Mindig ilyen volt, de ekkora mértékben még soha se adta át magát szenvedélyének. Valami -187- angol könyveket olvas, afféle három leveles kis füzetkéket s azok teljességgel hatalmukba keritették. Ne szóljon ellene, mert dühös; hagyjunk mindezt reá, ugy is minél előbb megszökünk innen Erdélybe. Nem akarok találkozni Rizsékkel és Ráczékkal. Soha, soha többet.

Most voltam legelőször a nagy, emeleti társalgóban. Mivel alkonyat volt már, égtek a lámpák s a drága aranyos butorok ezer meg ezer sugárban verték felém a fényt. Sokan ültek jobbra-balra – mások csoportokban állottak.

Soha szebb, tiszteletreméltóbb embert nem láttam, mint az öreg báró. Öregben, őszben ugyanaz volt, a mi Ádám ifjuságában. Nagy, magas, egyenes homloka, melyet a fehér ezüst haj, mint valamely koszoru ölelt át, villogó, apró szemei, melyek vereslő lángban égtek, tömött, szürkés szemöldei, egyenes, hosszu orra, melyből vastag, fehér szőrök nyultak elé, mellére simuló ritkás, fényes szakálla, melybe a bajusz egészen beleolvadni látszott: csodálatos, soha el nem felejthető hatással voltak reám. -188-

Oly tisztán, ünnepiesen vala öltözve fehér nyakkendővel, fehér mellénynyel, nadrággal, fekete kabátban, behorpadt mellén nagy, vastag arany lánccal, rendkivül pirosas kezein sok-sok kisebb-nagyobb gyürüvel.

Aprókat köhögött halkan és folyvást mosolygott azokra, a kik reá néztek.

Egy nemes prófétának mertem volna tartani, mindamellett, hogy annyi rosszat beszéltek róla, ha apró szemeinek hunyorgatása más gondolatokra nem térit. Azonban oly szép, tiszteletgerjesztő arc volt igy is, hogy midőn kezei után nyultam, hogy megcsókoljam: majd leborultam előtte. Senki se gondolhatta volna, hogy az az aggastyán egy gonosz, lelketlen uzsorás, a ki szüleimet tönkre tette és annyiakat koldusbotra juttatott.

Meg is voltam győződve azonnal, hogy ezekből egyetlen szó se lehet igaz. Mély dörgő, érces hangon, mint az orgona szólt:

– Ádám báró szeret tégedet, annak örülök; légy hű, engedelmes és igaz és nem fogok megfeledkezni rólad fiam. Apádat ismertem, makacs, indulatos ember volt, nehogy kövesd. Anyád jó asszony, nagyon becsületes, jó asszony. -189-

Ő nagysága a báróné felé mentem, de felindulva, haraggal és szégyennel, hogy a báró apámról oly keményen nyilatkozott, holott anyám szerint épen nem apám volt a hibás.

A báróné törpe, gömbölyü kis termetével, mintha még jobban elhizva volna, mióta nem láttam. Szeretettel, élénk, szapora kérdésekkel ültetett maga mellé. Alig győztem válaszolni kérdéseire. Mindenről és mindenkiről kikérdezett pár perc alatt. Professorokról, professornékról, tanulókról, templomról, papokról, szinházról, városi egyletekről, kórházakról, menházakról és egyszersmind gyorsan előadta, hogy mi teendő vár reám az udvarban.

– Holnap lesz az uj iskola és menház felszentelése. Akkorra halasztottam, mire Ádám báró haza érkezik.

Elmondta, de milyen lelkesedéssel, boldogan, hogy hány növendéke van az iskolának és hány szegénye az egyletnek; mit esznek, hogy élnek, hogy haladnak az üdv ösvényein és mily biztosan.

Ekkor bemutatott a vendégeknek a vidék küldöttségének, főbiráknak, papoknak, -190- alispánoknak, elnököknek, nevezetes oszlopoknak, kik egyes falvak, községek, városok sőt megyék oszlopai.

Hogy emelkedtek többen e nevezetes férfiak közül a dicsérő szavakra. Tisztán látszott nem egynek a sugárzó tekintetéből, hogy magasan nyuló, hatalmas oszlopnak tartja magát.

De másfelől azt is észrevettem, hogy többen mind egyre az oldaltermek felé tekintgettek, a hol hosszu, patkóalaku asztalok voltak fölteritve csillogó ezüst késekkel, villákkal és tündöklő poharakkal.

Minden vendég akart Ádám báróval egy-egy szót váltani, ha csak ugy röptiben is és mindenki el volt ragadtatva, hogy mily nagyszerü ember az ifju báró, kész férfi, már is egy valódi oszlopbáró – éljen! Ah!

Ádám báró vissza is nyerte élénkségét, de nem régi, gunyolódó fanyarságát, – a min nem győztem eléggé csodálkozni; – beszélt, tréfálódzott, ölelkezett az emberekkel és törekedett mindenkinek visszaadni a bókot, magasztalást hasonló nagy szavakkal.

– Öregem – szólitott egy ablakmélyedésbe a vacsora előtt – maga nagyon szomoru. Vacsora után elmegyünk együtt édes anyjáékhoz, de most még maradnia -191- kell. Megizentem, hogy nincs semmi bajunk. Mondja: mért olyan szomoru? Hogy én annyi bolondot össze-vissza fecsegek s a helyett, hogy ezt a sok csinált oszlopot kidobatnám, magam is beállottam oszlopembernek? De lássa, hátha ezek jobbak, mint mi minden bolondságuk mellett is? Gondolkozzék.

Én arra gondoltam, hogy egész tiszta lelkem szerint felvilágositom a bárót, a mint az uj tanitó elbeszélte a dolgokat; föltárom a temérdek visszaélést, komédiát, hiuságot, csalást: de volt tekintetében valami oly sötét, gunyos, feddő, tipró vonás, mely hallgatást parancsolt. Bizonyosan arra emlékezett, hogy engemet tolvajságért és sikkasztásért pereltek s csak az ő nemeslelküsége mentett meg a gyalázatos börtöntől: s im most ezeket a hiu oszlopokat mégis be merném vádolni, a kiknek csak az a bünök, hogy nagyitják azt a kicsit, a mit a szegények érdekében tesznek, vagy nagyon magas kitüntetést várnak érette, rendjeleket, a minőkkel némelyik alázatos és kevély ember melle tele volt és a minőkre mindnyájan áhitoztak a kik ilyenekre még nem birtak eddig szert tenni. -192-

Meg lehet mondta is magában a báró: te akarnál itéletet mondani ezek fölött, a ki mindnyájánál bünösebb vagy; te akarnád ezeket itt kicsufolni, a kit csak a szerencse juttatott e körbe; és te akarnál nekem tanácsokat és oktatásokat adni…

Mélyen éreztem, hogy kezem, lábam, nyelvem kötve van és bár isten előtt tisztán állok: nekem most nem lehet szólnom egy szót is. Várnom kell, mig a maga idején és helyén mindeneket a maguk nevén nevezhetek meg. Akkor mindent százszorosan kipótolok.

De a bárót; – ki oly éleseszü, tiszta látásu, kiméletlen itéletü, igazságos ember volt ez előtt még csak pár hónappal, de héttel is – mi korlátozza, hogy ugy ne beszéljen, a mint érez? Vagy volna valami hatalom, a mi a szivet, lelket egyszerre hirtelen megváltoztatja és rendeli, hogy a legbecsületesebb ember is egészen máskép cselekedjék, mint azt az egyenesség magával hozná? Hogy bókoljon, mikor gunyolódnia lehetne; dicsérjen, mikor feddeni tartoznék; és simogassa, ölelgesse azt, a ki magában is beösmeri, hogy kilöketésre méltó? Az talán csak lehetetlen! -193-

Akarja azt az isten és van abban kedve, hogy ily alacsonyságok történjenek még olyanok által is, mint a báró, a ki jó és nemes és ifju még?

Kivertem a fejemből a szegény, örökös eminens öreg tanitó vádjait, panaszait, tételeit, felvilágositásait, annyival is inkább, mert egy szögeletben őt is ott láttam egy fiatal, hetyke alispánnal, a ki a tanitó ur hosszu nyakravalójával játszott és táncoló lábaival az öreg tanférfi térdeit rugdalgatta.

Láttam, hogy az öreg férfiu, ki az egész uton egyebet sem tett csak mind panaszkodott és feddőzött, most mily boldogan mosolyog, tördeli a kezeit, hogy egy alispán szóba állott vele és dicsekszik neki a szövőszékeivel, felhajszolt tanköteleseivel s minta bikaborjuival.

Törekedtem én is vidámabb lenni, a mit a báró hamar észre vőn és jó néven is vett.

A vacsora nagyszerü volt, majd éjfélig tartott – és a mint ma mondják és irják a lapok – »felséges pohárköszöntésekkel füszereztetett.«

Különösen egy széles vállu, nagy, lapos orru, kidudorodott száju alacsony emberke mondott rendkivül erős hangon számtalan -194- pohárköszöntőt igen nagy magasztalásokkal, melyeket az asztal végén, a hol én is ültem az öreg tanitóval – sokan pirulva, bosszankodva, sőt nevetve és sértő megjegyzések közt hallgattak.

– Ki ez az ifju ember? – kérdém egy vidéki polgármestertől, ki fölötte mód bosszankodott, hogy ily alant helyre került.

– Ki? hát egy szemtelen, tolakodó fertálymágnás, egy megyei aljegyző, a ki ezt a kis hivatalát is az orcátlankodásainak köszönheti. Hitvány verseket ir miniszterre, főispánra, a grófokra; leirja őket hosszu, vidéki levelekben mint oszlopembereket, a melyekre ő rátekerődzik, mint lánc a keritésekre. Hallgassunk csak, most a vén uzsorás bárót dicséri… No, no bolond… mondjad: elévülhetetlen érdemeid… feddhetlen hazafiságod… áldozatkészséged, kimerithetlen bőkezüséged… istápja a megyei ügyeknek – fényes árpádkori ősök utódja, nádorok sarja, királyok oszlopa – – No, no pergesd bolond, pergesd…«

Egyszerre mindnyájan felállottak, kirugták a széket maguk alul és sorban, mint gyónásnál, oda mentek az öreg báróhoz, ki mindenkivel koccintott, némelyikkel kezet szoritott és hulló könyekkel, melyek végetlenül -195- tiszteletreméltóvá tették urias arcát – mondott köszönetet az ifju aljegyző urnak.

Most meg mindenki ezt a fiatal urat dicsérte és hát még hogyan az én polgármesterem:

– Laji, ma nagyszerüen kitettél magadért, isteni ember vagy, lángész. Te, te maholnap alispán lész és egy szökéssel főispán. Csókollak.

– Maga bátyám uram mindenütt tulságos magasztalóm. Egy szép minta bikaborjut adatok a városnak – de csak a kedves Mihály bátyám kedveért. Hát sikerült? Mi? Jól ment?

– Teljességgel kedves Laji öcsém – de az ifju báróra is s a bárónéra s az alispánra, a törvényszéki elnökre – a főispánra, ha nincs is itt – tudod fukar, smutzig ember – de ne nézd, emeld föl, hátha megszégyenli magát és nem szökik el mint mostanában is – a hivatalos ebédadás elől. Tedd meg. Élhal a dicséretekért a komisz.

S az ifju ember széles szájával folyvást mosolyogva és mindenünnen lesve és követelve az elismerő dicséreteket – döcögött -196- poharával helyére, mint győztes, mint a kire minden szem sóvárogva fordul.

– Ezek igazgatják a megyét – szólt hozzám az öreg tanitó ur, mellettem foglalva helyet, – mig én, a ki tizenkét éven át voltam első eminens, jogot végeztem, filisofiát faltam, Kantot ettem, Hegelt vacsoráltam, Fichtével sétáltam, Verbőczyvel intim voltam, egy nyomorult tanitó vagyok, öt gyermekkel és sivár jövővel. Mit szól erre fiatal barátom? Van ezen a földön igazság, erkölcs – mi? Van isten?

– Majd megtanulja, hogy nincs. Adja ide a borát, maga látom ugy sem iszik. Tegye ide azt a másik üveget is. Pakol barátom, pakol a cukorból? Többet ér a bor, lelket ád, szivet gyógyit, helyre állitja az egyensulyt ezen a megvesztegetett földi mérlegen. Tizenkét évig voltam első eminens…

Nem igen hallgathattam reá, mert az aljegyző fölemelkedett és rettentő erős basszus hangján megszólalt: Midőn… a nap alászáll, feltünik a biborajku hajnal…

Mindenki az ifju báróra nézett – és Ádám egy szemvillanattal én reám. -197-

A mi nekem legjobban feltünt a pohárbeszédben: az aljegyző ur eleinte méltóságolta, nagyságolta, nagysádolta, önözte, magázta – a végén mikor az emberek rettentő éljenzésekben kezdtek kitörni tegezte Ádám bárót. A mennyi oszlop elképzelhető, egyház oszlopa, iskola oszlopa, megye oszlopa, jog oszlopa, női erények oszlopa, lovagiasság oszlopa, a mezei gazdászat oszlopa, a közmunka oszlopa, a felvirágzandó athletika oszlopa, halászat, vadászat, irodalom, nemzetiség, haza, emberiség, egyetértés, egyenlőség és szabadság – és még némely szép dolgok oszlopa – ez mind-mind báró Ladár Ádám volt.

Én is oda mentem a csörömpölő, ujjongó vendégekkel a báróhoz – és tartottam a poharamat.

Sokan azt gondolták, megölelt és megcsókolt és gratuláltak a nagy szerencséhez, hogy ilyen barátom van.

Mikor a báróné Ő Nagysága is felköszöntetett és a nagy közönség az ő igen tisztelt személye iránt is kifejezte a legnagyobb hódolatot a fentebbi odacsörtetéssel és itt a -198- koccintás helyett kézcsókokkal és mély meghajlásokkal; mikor minden valamire való főbb ember megkapta a maga éljeneit: a báróné intésére felkeltünk s a számtalan kisebb-nagyobb termekbe eloszoltunk.

– Kedves barátom uram – fogott engemet körül három élemedett ember és kért hogy vonulnánk félre egy szögletbe, a hol egyedül lehetünk – egy kis bizodalmas kérésünk lenne Önhez.

– Én – kérdé egy kis görbe emberke igen nyájas kék szemekkel és a szemöldöke fölött egy jókora holttetemmel – a maga édes atyjának tanulótársa voltam, kedves barátom volt ő, még ugyan igen kedves barátom és soha sem is fogom elfelejteni – én alszámvevő vagyok a megyénél, Kormos Pál. Nem tetszett ura atyjának emliteni az én nevemet, Kormos Pál, a ki sok galambot tart – –

– Tudom, öcsém uram is igen szereti. Oh szolgálhatok, ezer örömmel, csak egyszer legyen szerencsém Tamásvárán. Ez itt hivataltársam, árvaszéki ülnök Rétes Károly – és im itt Tollas Jakab nyugalmazott városi pénztárnok. Önt uram az isten nagyon megsegitette – – -199-

– Mert a mágnások jobbára lenézik a szegény embert – jegyzé meg Rétes ur, élénk fejmozdulatokkal. Én is ösmertem atyja urát. Nagyon becsültem. Sándor öcsém szakasztott atyja – ugy-e Jakab? Ugy-e Pali?

(Ezeket az urakat sem nem hallottam emlegetni, sem soha nem láttam boldogult édes atyámnál.)

– Hej volna nekünk egy kis kérésünk – furta magát egészen mellém Kormos Pál ur – vagyon nekem egy nyolc osztályt végzett fiam, ha azt ide helyezhetnők a báró ur udvarába valaminek. Derék fiu, erősen szereti a gazdálkodást, azért a tanulásban egy kissé gyenge is volt. Hej ha ide tehetnők! Csak Ilyés öcsém mondana egy szót, egy kicsi igét a bárónak, hogy Kormos Pál megyei alszámvevőnek (átadta névjegyét), a ki atyjának igen kedves barátja és tanulótársa volt – vagyon egy derék, ügyes fia. Kormos István, szeretne ide jönni – ispán… -200- no mert a fiu nagyon életre való. Oh, hogy megszolgálnám, minő galambokat küldenék.

– Hej, hej – sóhajtozá, fel-feltologatva szemölde fölött a holttetemét – ha ide helyheztethetnők… ide ide.

Rétes Károly ur egy csomó irást vett ki belső zsebéből és busan elém helyezte.

– El vagyok vádolva lelkem öcsém az alispán előtt – miért? egy semmiért, nehány haszontalan száz forintokért. Ha az én kedves Sándor barátom élne most, az ön édes atyja, oh akkor eligazitaná ő a bárónál, mert az öreg báróval nagy barátok voltak, de isten elvette. Im azonban hagyott egy lelkes fiat.

És nekem minden okmányt el kellett olvasnom szóról-szóra és meg kellett reá hallanom a magyarázatokat.

– Hát nem igaz-e, lelkem, jó öcsém, hogy itt az én ártatlanságom tisztán áll, de naptisztán? Csak egy kis jó információcskát a fiatal báró urnak, az aztán megnyerheti az alispánt – és én akkor holtomig hű alattvalója leszek kedves öcsém uramnak.

Ugyan tegye meg, látogasson meg; fiaim, nagy leányaim vannak. Jőjjön el az édes anyjával, a kedves testvéreivel – – Hogy -201- fognánk örvendeni. De isten ugyse eljőjjön. Kocsit küldök, különben itt a báró hintaja – majd elfelejtem. Csak egy kis, lelkes, jó információcskát kedves Sándor öcsém, lelkem, galambom. Oh milyen lelki testi barátom volt az édes atyja. Az volt ám a becsületes, tiszta lelkü ember. Gyémánt karakter, egy Cátó. Megteszi édes öcsém, ugy-e megteszi? Hogyne tenné, hisz Berzsenyi mondja: Csak sast nemzenek a sasok. Én most egy sok gyermekü, szerencsétlen családapa egy ilyen dicső sas szárnya alá folyamodom.

– Nekem, de igazán nem tudom, mondjam-e? – állott most elő Tollas Jakab nyugalmazott pénztárnok ur – csak egy parányi kis kérésem volna. Csekélység. Ha édes atyja nem lett volna legjobb barátom s ha azt nem látnám, hogy a tekintetes ur öcsém mily bent van a Nagyságos báró családnál, de főkép az ifju méltóságosnál, ki maholnap excellenciás lesz: hát egyet se szólnék, de igy készt az alkalom.

Itt a menháznál, avagy az uj iskolánál hallottam, szükség van egy hű, értelmes és kauciós gondnokra. No én épen alkalmas lennék erre az állásra. Tisztes hetven évem, -202- ötven éves közszolgálatom és hogy családtalan vagyok, hát egészen az ügy szentségének áldozhatnám hátralevő éveimet – mondom, de persze protekció nélkül, ma csak bélyegeket vesztegetünk. Ugyan elnyerhetném-e én ezt a kis állást? Persze hogy el, ha a tekintetes ur öcsém beajánlana az ifju báró Ő nagyságának bár. Elmondhat minden dicsérőt, tele marékkal, mert a ki édes atyjának legbensőbb barátságát tudta kiérdemelni: az bizonyára megállja a sarat.

Jött két három érdemrendes ur, egy elnök, egy képviselő s a legnyájasabban vettek karjaikra: hogy Adám báróhoz vigyenek, a ki már régóta keres mindenütt.

– Hol volt maga Sándor? – kérdé a báró egy könnyü köpenybe burkolózva. – Csakhogy megkaptuk. Menjünk gyorsan édes anyjához.

A báró – oh nemes, magas szivü ifju ember volt – megölelte, megcsókolta anyámat, azután oda állt Juliska elé, kezét nyujtotta és hosszan-hosszan nézte húgomat.

Édes anyámékat szűkös, de tiszta, egészséges hajlékban találtam, jó egészségben és vidámságban. -203-

Ragyogott minden a tisztaságtól. Annyi volt a virág szobánkban – nem hiába hogy kertészház volt valamikor – hogy ablak, asztal, almáriom, sublát egy csupa virágerdő vala.

Anyám erőnek erejével azt akarta, hogy a báró nálunk vacsoráljon, holott ez lehetetlen volt oly nagy vacsora után. Ám a báró leült és a mi egyszerü ételeinkből ha keveset is, de evett és jó kedvvel.

Sohasem láttam ilyen derültnek. Minden testvéremnek tudott valami szépet mondani, hogy azok nevettek, ugrándoztak, s a ruhájába csimpalykóztak. Hogy az ágyon gitárt látott s megtudta, hogy Juliska játszik – csupa udvarias jólelküségből bizonyosan – felkérte hugomat hogy játszék és és –

Nagyon jó az isten, fölötte jó: az én édes jó anyámat annyi sirás, nyomoruság, után dalolni hallottam a gitár mellett a báróval.

– Hogy megnőtt Juliska, milyen kedves, és tudja-e Sándor, milyen szép leány! Sokszor eljövök magukhoz. Ugy-e szabad lesz te Sándor?…

XI.

Nem tudom én, valjon a szegény embert az isten nem ugy teremtette-e, hogy a legnagyobb csapások és veszteségek után is mindig higyjen – és soha ne tanuljon? Nem adott-e csupa áldásból az égi gondviselés az özvegyek és árvák szivébe, agyába csupán egy mákszemnyit abból a kelesztőből, a mely a legédesebb álmokat adja, bátorságot, reményt, teljes bizodalmat, s azt a csodálatos mámort, mely a legóvatosabb embert is leveri? Vagy telik-e abban kedve a legfőbb hatalomnak, hogy az ész egyszerre csak kiforduljon, – mint a gyenge ajtó szélvész idején – sarkaiból s a tolvajok, gonosztevők számára tárva, nyitva hagyjon minden fiókot, szekrényt, rejtegetett, takargatott kincset?

Hát az én anyám, az én okos, óvatos jó anyám, mikor magunkra maradtunk, alig -205- kérdezett valamit, hogy én mit csináltam; hogy éltem; most hogy vagyok; bámultam-e a Bévárdiék alacsonysága miatt, hogy szinte börtönbe kerültem s alig-alig hogy megszabadulhattam: hanem minden szava: oh be kedves ifju ez a báró, micsoda egy gyöngyszív, de milyen ügyes, szép ember, milyen jól állott rajta az a kis fekete köpenyeg, egész megszakállasodott, egy kész férfi, de van is husz esztendős, nálamnál három évvel bizonyosan több s hogy megnőtt, soha egy Ladár báró se volt ekkora, meg ilyen deli szép férfi. S ma már másodszor van nálunk, de milyen jó kedvvel…

Igy ment ez mámorosan, sebesen, hogy szegény anyám arcái kipirultak, a szemei forogtak, égtek s mind szüntelen Juliskát nézte, mérte tetőtől-talpig, a ki egy év alatt valóban, mintha négy évet szépült és fejlődött volna. Rózsaszin ruhája mintha csak ugy lett volna öntve karcsu, szép, magas termetére; szemei élénkebbek, nagyobbak lettek, orra, mint apámé, kissé sasforma, de vékony, fehér szép orr; a közepén egy kis emelkedéssel, mely mintha homlokát is magasabbá tette volna; haja fekete, mint a szén és vastag; szemöldei dusak, hogy ilyen fiatal leánykának a fele is elég lenne és -206- keskeny kis ajkai pirosak mint a megygy; s fogai fehérek, – mikor nevetett, szinte csillogók.

Anyám csak őt nézte, őt hallgatta, rám olykor-olykor vetett egy pillantást. Valami egészen beszőtte világos elméjét. Nem ilyen volt ő eddig –

Juliska se volt óvatosabb. Dalolt, gitározott, holott mindkettő felette gyengén ment; a gitár hamisan, az ének elnyujtva, falusiasan minden taktus nélkül és egyáltalán igen fátyolozottan.

De nem figyelmeztettem, gondoltam holnap, mikor elmulik a mámor: minden máskép lesz. Kisebb testvéreim, mire a bárótól elváltam – már aludtak. Magunk voltunk tehát, cak hárman. (Nem, nem – szégyen!)

Anyám, mintha mindent elfelejtett volna a multból, apám életéből: kifogyhatatlan volt oly szerencsés történetek elbeszélésében, mikor az isten egy-egy választottra tele marékkal szórja az áldást. Királyfiak, hercegek, grófok fordultak elő, kik szegény polgárleányokat, postamesterleányt, papleányt de sőt pásztorleányt választottak feleségül. -207-

– Mit? oh édes fiam, te, azt csak egy anya tudhatja. Az én eleim gazdag emberek voltak, a Ferenciek főispánokkal voltak rokonságban.

– És hát fiam, ezt a báró is olvashatta, de hallhatta. Látszik a beszédéből.

– Mi? Az, hogy a Ferenci nemzetség nem áll hátrább a Ladároknál. Ez az Erdőhát is valamely Ferenci birtoka volt egykor. Csippel-csuppal ették meg, mint a tűz a nádat – a Ladárok. Igaz jószág fiam – azt szokták mondani: nem vész el. Visszakerülhet az még.

Láttam, hogy anyám ma a legszélső határon is tulment; nehány szó után vetkeződni kezdtem s pár perc mulva ugy tettem, mintha aludnám.

Most közdődött még a csöndes, susogó beszédben anyám és Juliska között a báró -208- ur égig magasztalása. Hogy szerette azt a paprikás csirkét (pedig alig evett belőle egy szárnyacskát) – de a turós csusza hogy megnyerte tetszését, pedig – susogá anyám büszkeséggel – otthon a sok német szakács érti is mi a jó tészta, a magyar étel? Majd a palacsintát Juliska, azt próbáld te meg, ordával, finom tejföllel, malozsával, rá egy kis vaniliát. Szegény báró! mennyi rosszat megetetnek egy báróval. Igazán örülök, hogy mindenből olyan jól evett. De hogy félt ettől a Sándortól, alig merte megfogni a kezedet s te is olyan együgyü voltál, hogy nem nyujtottad neki nyájasan, mikor láttad, hogy ő…

– A kék ruhámat holnap el kel vinnem a Hajnal leányokhoz, a fehér csipkével. – Csak Oláh Laci ne jönne most el hozzánk – mondá az utóbbi szavakat alig hallhatón.

– De az ünnepen, a holnapi iskolaszentelésen a kékben fogsz megjelenni. Ah csak meg volna négy sor gyöngyöm – – atyád betegsége, meg a temetése elvitte. Egyetlen gyürűm volna bár. Mit szól a báró, -209- hogy te neked még csak egy mákszemnyi smukkod sincs! – –

Hallottam, hogy anyám csöndesen zokog és siratja, hogy még csak egy mákszemnyi smukja sincs – holott a Ferenciek – hires nemzetség…

Kezdett már bevilágitani a hajnal, nem kisérhettem édes anyámékat tovább; aggódva, félve, mosolyogva, nevetve elaludtam.

Arra ébredtem fel, hogy két legkisebb testvérem ott feküsznek – fejemnél, a másik lábamnál. Vidáman köszöntöttek, csókoltak és kináltak azzal a nagy darab főtt kukoricával a mit kis kezükben tartottak.

– Sándor bácsi – csacsogott Jánoska, gömbölyü, barna arcát oda nyomkodva arcomhoz – mit hoztál? Hoztál képet? a sárga nyőstén galamb megtojott –

– A fekete búbos társát elvitte a macska – értesitett a gyászról Marika busan. A kertész itt járt és megkérte mamát ne haragudjék, hogy Sándor bácsira fogta a galambot, mert nem Sándor bácsi lopta el, hanem a Dús János meg a Pintér Marci.

– Aztán be is csukták őket – toldá meg Jánoska, végig hengergőzve a mellemen.

– Megverte az isten a gonosz Dús Jancsinét, mert összeveszett a kertész feleségével s elárulta – no menjetek ki gyerekek, hozzatok almát.

A reggeli hűs lég volt-e, vagy a gyermekek vidám zaja tette: szerettem volna ugrándozni, nevetni, kiabálni, szivem annyira megtelt örömmel. Egyszerre a régi jókedvü fiu lettem, a ki semmitől se fél s a kinek kezét, lábát, nyelvét semmi sem köti többé. Ártatlan vagyok, tiszta vagyok, becsületes vagyok, az egész világnak oda nézhetek a szeme közé bátran, senki sem vádolhat tolvajsággal, sikkasztással.

Örömemet azonban hamar ketté vágta az a tény, hogy a lopást tanáraim előtt magamra vettem. Most igy még gonoszabbnak, alattomosabbnak tartanak.

– Ne sirj fiam – vigasztalt anyám, látva, hogy könyeim hullanak – az isten mindeneket kivilágosit, bűn büntetlenül nem marad, de József is kikerült a Pharaó börtönéből. Ugy volt édes fiam, hogy – de ne mutasd iránta haragodat, bizd az istenre – – hogy Bévárdi csinálta az egészet azon való bosszujában, hogy Pélen oda mondogattál -211- neki. Dús Jancsi meg az anyja felbiztatták a süket kertészt, hogy adjon fel tégedet, mert a galambokat te loptad el. Az volt a cél, hogy te kiessél a báró gráciájából. No nem hagyta az isten végkép rajtad száradni a szégyent, forditott a bajon. De mégis – – Fiam, fiam, mennyit sirtunk. Mint a kutyát ugy szóratott ki bennünket a báróné dühösen. Térden állva könyörögtem neki – nem nem – még, bocsássa meg neki a jólelkü fiáért az isten – még meg is rúgott. Hanem, hogy te visszamentél a báróhoz: minket is visszaköltöztetett a báróné s azóta százszor jobb, mint volt. Talán minden falat ételéből küldene, olyan kegyes. Éretted fiam mindent elfelejtettem – de Bévárdit – száradjon le édes fiam ez a két szép fehér karod – ha büntetlenül ereszted el. Ne ma, ne most még, de ha az órája üt, mert bizonyosan fog ütni. Akkor mutasd meg, hogy Ferenci vér vagy, az én fiam, és tipord szét, mint a szeméten túró férget. A kertészné vallott ki mindent, a ki féltette a kasznárt Dús Jánosnétól. Igy került ki az istentelen gonoszság. Megkaptad-e a levelet fiam?

– Mindent tudnak fiam. Pünkösd másodnapján, mikor mentünk volna a templomba: akkor derült ki a dolog. Az az akasztófára való Sötér Pista volt a kasznár spiónja, a ki most gazda a munkások mellett. Mennyi minden rosszat beszélt az itthon rólad, hogy részeges vagy, hogy becsuknak, hogy megveretnek – hogy – – jaj fiam –

Im, hát e szavakra hegyesen, tisztességes kék ruhában, hosszu pálcával, veres orral, az orcáján sürü kék buborcsékokkal, de kikent, hegyes, fekete bajuszszal, vigyorogva állit be Sötér István ur.

– Hát a deák még az ágyban! Ne bántsa asszonyság, mikor haza kerültem a katonaságból én is fél délekig elheverésztem a szénában, a réten, vagy a hol gusztusosan pihenhettem. Hadd heverészszen. Nagy ur lesz ő belőle még. Második Bévárdi. Mert a kasznár ur is azt beszélte ma reggel, még hozzá minő magasztalásokkal, hogy: te Pista, az az Ilyés Sándor pompás egy fiu, milyen becsülettudó, alázatos, igazi finom egy gyerek, ugy szeretem, mint a legkedvesebb véremet, -213- a Sárikámat tán nem szeretem jobban. Hej Sándor! a maga napja is aligha fel nem virradt ám. Hanem azt mondhatom, de tudja ön kedves asszonyság, hogy arra én is sokat tettem. Én voltam, a ki dicsértem a kasznár urnál, a ki beszéltem a báróné ő nagyságánál, hogy az ifjuság, hogy szereti Ilyés Sándort, micsoda nagy mulatságot adott a tiszteletére. De mit dicsekedjem én itt, látja és tudja az isten, hogy miket tettem én itt. Hát azért is legyünk jó barátok; én is a kastélyhoz tartozom már, támogassuk egymást lelkesen. Én a véremet adom magáért, mert tudom, hogy nem lesz háládatlan. Most is egy kosár fain-fain sárga koránérő muskotály körtvét küldött a kasznárné teinsasszony – én bizony nem tudom, hogy asszonyságnak-e, vagy Sándor urfinak.

S nagy tüntetéssel beemelte a kosár körtvét, melyben egy névjegy is volt a kasznár urtól, hogy holnap délután egy kis barátságos uzsonára jó szivvel látja Ilyésné asszonyságot Sándor öcsémmel és Juliska hugommal. Más tisztességes családok is fognak lenni. Várjuk.

Anyám elsápadt, majd elpirosodott a mint olvasta e sorokat a névjegyen; nem -214- mert se reám nézni, sem Sötér urra, nehogy elárulja mit gondol erre az alázatos, barátságos szemtelenségre, csak lefedte egy kendővel a szőlőlevelekkel csinosan betakart körtvét és halkan mormogta:

– Mondja meg Sötér uram a kasznár urnak, hogy a jót a jó isten jóval szokta viszonozni. Én egy szegény özvegy asszony vagyok, a kitől mindent elszedtek; nem is tudom mivel viszonozzam barátságát.

– Hát csupándon azzal teins asszony, hogy Sándor urfi járogasson el a nyáron kasznár urékhoz, mert ugy hallottam – már hogy tiszta egyeneslelkü ember vagyok, hát kimondom: Sárika kisasszony, ugy vettem ki a tegnap estvéli szavakból, különösen jó indulattal van – hanem ha megölnek se mondok többet.

Két-három pohár szilvóriumot ivott, a mit Juliska tett elébe egy csinos kis fatálcán s még egyszer kijelentve, hogy itt valakinek a napja erősen kezd fölfelé menni, de ugyan gyorsan, röptiben: eltávozott, lábaszárait, mintha táncolna, folyvást ütögetve.

A hosszu nyomoruság, bánat és nélkülözések után, édes anyám igazán nem tudta, mit csináljon. Ennek tulajdonitom, hogy erős ellenmondásokba esett. De valjon nincsen -215- igy más árva fiunak édes anyja is, a kit sok-sok csapás ért s egyszerre csak szakadni kezd rá az áldás. És nem kellene-e, hogy az ilyen asszony be fogja a szerencse sugara előtt a szemeit és befogja a hizelgés édes szavai alatt füleit?

– Fiam – ragadta meg anyám kezemet – a szent irás mondja: a ki megtér, idvezül. Ugy látszik az a gaz Bévárdi megtért; ha megtért, isten téritette meg: legyen az ur akaratja.

– Én Ferenci vér vagyok s ha te is az vagy, hát akkor nem hordod szivedben a haragot s elmégysz ahhoz a kevély néphez Juliskával. Én nem megyek. Nekik esik az keservesen, hogy meg kellett magukat alázniok, mert tudom, hogy Bévárdi örömestebb hányna ki maga tulajdon kezeivel bennünket, mintsem igy megjuhászodjék: de csak hadd törje a büne. Elmentek. Ha isten csakugyan felhozta a napunkat, nem illenék, hogy mi truccoljunk. Isten nem gyönyörködik a makacs lélekben. Apád is több jót látott volna, ugy lehet, ha eltalálja a gonoszok nyelvét. Te fiam, kis korodban is igy hitt apád – nagy farizeus vagy, no a farizeusok okos emberek voltak: hát élj az -216- eszeddel. Igaz, te Ilyés vagy s az Ilyések az apádon kivül, még mind talpra estek, de én fiam Ferenci vér vagyok.

Anyám, ugy gondolom, folytatta volna még a Ferenci-vér magasztalását – ha egy igen kedves körülmény azt félbe nem szakasztja.

Ádám báró nyitott be keztyüsen, lovagostorral, ugy öltözködve, olyan elragadó öszhangzattal, a mint csak bárók tudnak, kik ezt már születésükkel öröklik.

Szerencsémre már én is fel voltam öltözködve – és hozzá legjobb ruhámban. De mi voltam én a báróhoz képest.

A ruha, a gyönyörüen álló, feszes kék kvekker, tündöklő fehérségü nadrág, fényes lak-topán s a kigöndöritett fekete hollóhaj s kis pofaszakáll és mohodzó fekete selyembajusz tette-e, vagy fölötte jó kedve, vagy a mi virágos, sugaras boldog hajlékunk: de rendkivül csinos volt Ádám báró.

Lehuzta keztyüjét s fehér, átlátszó fehér, kicsinyke, vékony kezeivel sötét, göndör fürtjeit babrálgatta s ugy egyengette el magas, szép, okos homlokán, hogy még hóditóbbnak lássék.

És szegény Juliska is, hogy fel volt cifrázva. Hajában virág, nyakán gyöngy (a Schwarcz pékné gyöngye), szép, csinos, bár nem fehér ujjain gyürűk (mind a Schwarcz pékné gyürűi.)

Isten, jó isten! hogy örömed telhetik a szegény ember oktalanságában! Hogy fölemeled – és – –

– Sándor, a mama hivat; gyorsan, valakinek be akar mutatni. Kérlek, aztán ne nevess és ne szánakozzál szegény Ádámon. Rögtön otthon leszek én is. De Juliska kisasszonynak kell valamit elbeszélnem a mai iskolaszentelésről és hogy a templomban hova üljön. Rettentő sokan leszünk; a mama az egész világot ide gyüjtötte s azt akarja, hogy ezt a roppant tömeget én tartsam, mint egy bolond oszlop. Igen, ha segit valaki.

Égő agygyal, vergődő szivvel mentem át a báróné ő Nagysága parancsolatára.

– Ilyés – ültetett le a báróné maga mellé kegyesen – magának egy ügyes kis nővére van.

– Én tudom. Akarom, hogy itt a kastélyban történjék, ma délután az ő eljegyeztetésök is, tiz más leányéval együtt, mert a tizenkettedik a hercegnő lesz, Hohenau Matild hercegnő, az Ádám báró menyasszonya. Adja ezt hirül édes anyjának s még ma a templomi szertartás előtt jelenjenek meg előttem a vőlegénynyel. Ádám kitünő lett, maga Sándor jól viselte magát. Itt a jutalom.

A ki egyetlen fiamhoz oly jó, oly hű és igaz volt, s a ki meg tudja szavát tartani – a mi szinte példátlan az én gyakorlatomban: az megérdemli tőlem, hogy életem e szebb órájában közelebb hozzam családomhoz. Ádám 19 éves ma. Huszonhárom éves korában átveheti birtokait, addig utazni fog magával édes Ilyés. Tanuljon egy kis jogot, gazdászatot vagy a mit szeret, ösmerjen embert, világot, értse meg, minő feladat vár reá; mi az, mikor valaki elnyeri az oszlop nevezetet, s három év mulva itt, ezen a helyen, ezen a napon, őseim kastélyában megtarthatja lakodalmát a hercegnővel. -219-

Jőjjön, bemutatom a hercegnek s a hercegnőnek. Nagyon előkelő család. Egyik ága souverain a német földön. Ádám hivatva van, hogy följebb emelje a Ladárok cimerét. Semmi fáradtságot sem sajnálok; örömest áldozom időmet, pénzemet, nyugalmamat, de a mit leányaimban megtagadott tőlem a sors: azt meg kell, hogy adja nekem fiamban. Hallottam, hogy Öreg-Teleken valami német katonatiszt leányával akarták összehozni. Mondja ki volt az? Miért nem irt nekem erről?

– Ide jönnek, de akkorra mi beutazunk Erdélybe. A Ladároknak mindig az volt a betegsége, hogy futottak a polgárleányok után. Jó, nem bánom; Adám is élvezzen, ajándékozzon: az tetszik nekem, ha egy ifju itt is ismereteket akar szerezni; ennyivel tartozunk a polgárosztályoknak, csak arra vigyázzon, hogy egy csinos kis viaszbaba rá ne kösse magát végzetesen. A pénzt, ha kell, ne sajnálja, legyen gavallér s ezzel törleszsze le adósságait apró szivviszonyaiban. -220-

Éreztem, hogy az alatt, mig lelkemmel anyáméknál jártam s szivem a félelem miatt szét akart hasadni, a báróné erősebben megragadta karomat.

– Édes Ilyés, az első kérésemet megtette, szavát, mint egy becsületes férfi be is váltotta: most egy második, de nagyobb kötelességgel bizom meg. Vállalkozik-e reá?

– Tudja, én mindent megteszek magukért, anyjáért, testvéreiért, magáért, de itt, ebben e pontban, a mit mondani akarok, feltétlen hűséget követelek. Édesanyja meg van-e elégedve a lakással s gondozásommal?

– Boldogok-e nálam? Olvassák-e szorgalmatosan a füzeteket, miket küldök időnkint? »Az ég bárányát« ajánlja nővérének, az egy igen szép történet, egészen fiatal leányoknak való. Ovakodásra és alázatosságra tanit. És hát: »A liliom«-ot; »A szép eltévedtet«? »A nagyravágyás áldozatát«? Vagy édes anyja olvassa-e »A hét főbűnt«?

– A kasznártól hallom, hogy anyja tulságosan öltözteti Juliskát. Ez minden anyát veszedelembe visz, a mint »A hét főbűn« -221- ezt nagyon jól kifejti; el a csipkékkel, kenőcsökkel, apró tükrökkel. El, el, gyorsan fiam. De nem ezt akarom mondani, hanem azt, hogy maga minden lépten-nyomon sarkában lesz Ádám bárónak. Jegyezze meg, hogy a báró menyasszonya Hohenau Matild hercegnő és nincs a földön senki más, a ki ezt a helyet betöltse fiam mellett. Ezeket azért mondom, mert Ádám báró szenvedélyes, könnyen lángra lobbanó. Ah, nővérei is azok voltak mind, azért lettek polgáremberek nejei s azért nem léphetik át küszöbömet soha. Tartson Ádám szeretőt – ezt meg kell engednem, mivel gyermekes, polgári tilalmakat a mi rangunk nem ismer: de ezen túl senkiért, semmiért soha egy lépést is. Adám báró felesége csak Hohenau hercegnő. Ennek a szent jognak őrizője lesz ön. S ha itt férfiasan teljesiti kötelességét: tudja meg, hogy nem lesz önnek soha oka megbánnia, hogy a péli erdő mellett akkor a szekerünkbe ült. Anyja az én testvérem lesz és a testvérei az én gyermekeim. Ezzel a kezébe vette ön ifju ember a kulcsot a szerencséhez. Emlékszik-e, hogy atyja koldusmódra halt meg s hogy anyja a varrásából élt: nos, ön urrá, boldog emberekké teheti családját. Megértett ön engemet -222- édes fiam? Ne válaszoljon, maradjon itt pár percre.

S a báróné kövér, vastag termetével térdre vetette magát egy régi, fekete festésü kép előtt.

Hevesen, gyorsan, suttogva imádkozott, de én szinte minden szavát megértettem. Könyörgött, kérte az istent, hogy ezt az egyetlen gyermekét oltalmazza meg; hozza haza majd tisztán, nemesen; oltalmazza meg a kisértésektől, rosz nőktől; mentse meg az alacsony családok tőreitől és adja, hogy sok vesztesége, bánata, megaláztatása után, élete legfőbb célját fiában elérhesse. »Te arra tanitasz Uram – szólt hangosabban, majdnem énekelve: megemlékezzetek azokról, a kik nyomorusággal terheltetnek – te látod, hogy én engedelmeskedem; te arra tanitasz: a tiszta és szeplő nélkül való isteni szolgálat ebben áll: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomoruságukban – te látod, hogy én ezt tenni sohasem vonakodtam. De ha te édes Atyám ezekben hűnek találsz és találtál engemet: akkor te is tedd meg az én egyetlen kérésemet: hallgasd meg imádságomat és tartsd meg egyetlen fiamat!… -223-

Soha sem érzett melegség fogott el e szavak hallatára. Én is összetettem kezeimet, én is térdre ereszkedtem és imádkoztam.

És mintha abból a képből szegény haldokló édes atyám nézett volna felém: nekem csodálatosan ugy tetszett. Mintha láttam volna, a mint megnyitja száját és figyelmeztet, hogy ő is bizott rám valamit – és hogy első egyetlen kötelesség a világon isten és ember előtt: a becsület!

Mikor a báróné elvégezte imádságát – fölkelt, s intett, hogy kövessem.

Középtermetü, veres pofaszakállas, nagy fityegő, veres bajuszu, szemüveges katonatiszthez vezetett ő Nagysága. Mondott neki valamit franciául, melyből, legujabb tudományom után pár szót értettem, s azután reám mutatva folytatá németül, a mely nyelvet már beszéltem gyermekkoromtól fogva:

– Fiamnak, Ádám bárónak tanitója egy igen megbizható, lelkiismeretes, szegény fiu. Anyját, egész családját én tartom. Feltétlenül bizom benne.

– Herceg Hohenau tábornok, fiam leendő apósa. Nagyon nemeslelkü ember. -224- A magyaroknak nagy barátja. Tisztelje és szeresse édes Ilyés. És itt a hercegnő – ugrott a báróné, mint egy gyermek, nagy örömmel egy elhizott, veres, szeplős, szemüveges – már épen nem igen fiatal leányhoz.

De a hercegnő nagyon nyájas volt és bizonyosan azt hivén, hogy én valami előkelő ifju ember vagyok, felszökött helyéről, és hosszan, hosszan megrázta kezemet.

– Ön – mondá németül – Ádám barátja, akkor nekem is az. Jőjjön kérem, s beszéljen nekem sokat a báróról. Vidám ember, szeret vadászni – – s ön is?

– Épen itt a báró ur – figyelmeztetém a hercegnőt a báróra, ki a fenyves mellett, levett kalappal s azzal magát legyezve nagy kipirulva jött.

XII.

A virágház udvaráról egy magastetejű kalapos, fekete ruhába öltözött uriember köszöntött.

– Oly régóta várjuk önt. Szabad karomat ajánlani, menjünk együtt; én Oláh László vasuti segédmérnök vagyok, de mindennap remélhetem rendes mérnöki kineveztetésemet. Nagybátyám, Horváth igazgatósági tanácsos, s a Horváthok mind igen segitik egymást. Borzasztó jó rokonok. A ki egy Horváthnak, Szásznak, Magyarnak rokona: az bizton számithat előmenetelre. Nagyon örvendek, hogy eljegyeztetésünkre megérkezett ön. Azonban tudatnom kell, hogy édesanyjánál valami hidegséget tapasztaltam -226- ma reggel, csak ma reggel. Mondja mi történt? Nem akar ön a Horváthokkal, Szászokkal és Magyarokkal rokonságba lépni. Azon igen csodálkoznám.

Valóban a mérnök ur igen csinos, szőke ember volt és nem lehetett több huszonnégy évesnél. Csak fogai voltak felette rútak, főkép elől, a hol majd ugy tetszett, mintha egy sor helyett két, sőt három sor foga is lett volna. De fogyatkozás nélkül mely ember van a földön? Bizonyára a Horváthok, Szászok és Magyarok sem.

Észrevehette, hogy fogait nézem, s kék selyemkendőjével szorgalmatosan eltakarta a száját.

– Öt és fél hava s két napja, hogy ismerjük egymást Juliával, de komoly nyilatkozatra nem birhattam egész tegnapig Oh, mi igen-igen szeretjük egymást és hiszem a legboldogabb párok leszünk. Képzelheti, -227- hogy mennyire vártam önt. De most itt van, vagy mondjuk itt vagy –

– Hiszed-e Sándor, hogy mi boldogok leszünk? Én még senkit sem szerettem s főbe lőném magam, ha Julia anyád miatt – ki igen büszke a nemzetségére, holott a Horváthok, Szászok, Magyarok barátom – hohó, mind főemberek. Különben hallottam, hogy apád gazdag ember volt. No, én nekem egy krajcár se kell, csak sziv, mely szeressen, forrón.

– Megállj Sándor – folytatá nehány hosszu lélegzetvétel után – te jól vagy az ifju báróval, de tudod ugy értem, hogy a kedvedért megtenne valami csekélységet.

– Kainz, az igazgató, igen le van kötelezve az öreg bárónak. Most már a ti családotok tagja vagyok, bizodalmasan kell beszélnem. Kainz igen sokkal tartozik az öreg bárónak, no és egy osztálymérnöki üresedés van jelenleg nálunk. Bévárdi, a kasznár mindent elkövet, hogy házához kössön rút, szeplős leánya által, ám abból semmi sem lesz. Ő tette nekem azt az ajánlatot: mérnök ur, tekintetes mérnök ur, -228- én önt az öreg báró által kineveztetem osztálymérnöknek, de persze – no persze, én nem az az ember vagyok Sándor, a ki eladja magát. Nagynevü rokonaim azt meg nem engednék. Hanem te tehetsz nehány nyomós szót az ifju bárónál s én – a többiben értesz engemet. Protekció nélkül képtelenség mai nap haladni. Rokonaim a Magyarok, Németek, Szászok mind protekció által jutottak magas állásaikhoz, jól lehet – de hibáikról később. Egyik hatvanezer forintig buktatott meg egy intézetet, megérdemelte volna, hogy becsukják: és a protekció oly tisztára mosta, mint a nap. Nehány erdélyi báró. Ezt a bárót nekünk is meg kell fognunk; oszlop ő, a kibe kapaszkodnunk kell. Tehát te jól vagy vele, azt megértettem leveleidből, melyeket édes anyádnál volt szerencsém olvasni. Nagyon kivánatos lenne, ha lakodalmunk előtt megnyerhetném kinevezésemet. Kérlek feküdj ebbe a dologba, még ma feküdj bele. Oh mi igen boldog házasok fogunk lenni. Rokonaim a Magyarok, Németek, Szászok, no és Oláhok, Tótok a legmagasabbra emelhetnek bennünket. De kérlek feküdj bele a dologba, még ma bele feküdj.

Oláh ur felette udvariasan csókolt kezet anyámnak, de kétszer, háromszor is, s mint a ki már egészen fent, fent magasan áll, egy szökéssel benn termett nővérem szobájában.

– Talán – nem tudom – dadogá anyám kedvetlen mozdulatokkal, száraz hangon – meglehet Bévárdiékhoz ment át, hogy együtt menjenek a templomba – nem tudom…

– Ah, megyek. Jössz Sándor? Maradsz Sándor? Isten veled Sándor! kérlek Sándor – de ekkor már futott – feküdj a dologba, csak… jól… s hangzott mind elenyészőbben – erősen… bele… feküdj.

– Nem engedem – toppantott anyám – hogy ez a szélhajtó ide járjon. Már minden valamire való leányt megkért itt a környéken, most ide kapott. Kereszteséknél pénzt keresett, Benkőéknél hivatalt, Madarászéknál a házat kérte.

– De Juliskát szereti, s mondja, hogy -230- féléve jár már házunkhoz s Juliskával szeretik egymást.

– Miért anyám? Juliska szegény leány, s Oláh ur elég csinos ember. Igen előkelő rokonai vannak… ha egymást szeretik…

S látszott édes anyám arcán az a végtelen boldog kifejezés, melyet bizonyos remények támasztottak.

– Oh, beszélte a báró, hogy egy vén német leányt akarnának a nyakára kötni – hanem abból semmi se lesz. Ő férfi és korlátozást nem tűr. Ezt itt mondta, ezen a helyen, Juliska előtt.

– A báró egy igen lelkes, jó ember, elütött apjától, látom én azt, hogy elütött. S aztán, ha isten akarja…

– Oh, királyfiak is vettek el szegény leányt s aztán a Ferenczy vér olyan vér, hogy azzal egy bárócska se szégyelheti meg magát.

– Csak ne pattogj fiam. Én vagyok az anya, nekem kell mindent látnom. A Ladárok tönkre tették apádat, isten a Ladár-nemzetségben akarja visszaadni a szerencsét – és miért volna az lehetetlen, hogy épen Ádám báróban.

– Tehát anyám elhiszi, hogy egy látás… egy szegény leány – egy báró, egy hercegnő…

– Az ugy van fiam, a kitől isten mindent elvett: annak egy napon fog visszaadni mindent. A templomban is ezt tanulhatni, de százszor föltárták ezt nekem az álmok.

– Csak az Ilyés nemzetség volt a szegény, a Ferenczy vér, az más. Az én vérem uri vér, a tied fiam bocskoros Ilyés vér, azért nem tudsz följebb látni. Asztalfőre akar ültetni a szerencse: s te a pad alá dugnál bennünket. Ezért kár volt annyit tanulnod. Alispánné is lehettem volna.

– Nem anyám irta-e a levelében, hogy szálljunk meg hazajövet a köblösi urambátyáméknál – az akarta édes anyámat elvenni. Molnár bácsi pedig csak rektor.

Anyám sirni és átkozódni kezdett, hogy őt a sors milyen rosz gyermekkel verte meg, a ki egy irigylelkü, csufolódó, gonosz Ilyés-vér; a ki nem átallaná egy hitvány lánchordozónak oda vesztegetni a drága, szép testvérét, mikor épen a szerencse… de ugy van az, – légy bolond anya jó, igaz; add a véredet gyerekeidért, tedd rájuk a csillagokat – azt kapod, hogy kigunyolnak érte.

Nem csodálom, ha megtántorodtam a tiszta nézetemben s egy percig elvesztettem a látásomat s meghajoltam a többség előtt. -233-

– Mi lesz hát Juliska – mondám enyhültebben – hisz már készülődnöd kellene, az idő itt van, a báróné vár – –

– Hogy Oláh mérnök urral eljegyeztessél. A báróné azt akarja, hogy mind a tizenkét pár lakodalma egyszerre legyen.

– Az én leányom se lud, se réce, hogy a vásárra vigyék – pattant fel anyám, holott jól emlékszem reá, mennyire dicsérte azokat a kegyes asszonyokat, a kik egy csomó szegény leányt szoktak kiházasitani.

– Nem értem mi ludság és réceség lenne abban, ha valakit egy báróné akar férjhez adni.

– Ki nem állhatja – válaszolt hugom helyett anyám. – Az olyan ember, a ki egy látásra kész házasodni – nem becsületes szándéku ember.

– Mikor voltam én vak gyermekeim? -234- Hiszen a sors csak egyetlen-egyet nem vehetett el tőlem – a tiszta eszemet. Bizzátok én rám ezt a dolgot; érzi a szivem, hogy itt isten munkálkodik. Ha elküldte a kedves vendéget: fogadjuk illő tisztességgel.

– Aztán még egyet mondok fiam – tette hozzá anyám kiderült, vidám orcával, e jelenet után néhány perccel, mikor már másról kezdtünk beszélgetni, – hogy a ki oszlopnak készül: az csak egy tiszta, egyenes lelkü, nagy szivü ifju lehet, a milyennek én Ádám bárót tartom is.

Gondoltam felhozom anyám előtt a szegény Cecil kisasszonyt, a ki mennyivel okosabb, szebb és kitünőbb leány volt Juliskánál, s a kivel mégis hogy bánt a báró: de Cecil kisasszonynak csak az emléke is oly különös hatással volt reám – hogy hallgattam.

Pedig lehet, hogy ha körülményesen elmondom a dolgot: a történetnek más vége lesz.

– Csak tegyünk mindeneket gyermekeim az isten kezébe – erősitett bennünket jó anyánk – én ugy látom – –

Kibontotta fekete sürü haját, mely szinte a földig ért s fésülte, fésülte egy szép ünnepélyhez, egy ragyogó jövőhöz s beszélte, hogy neki is épen ilyen haja volt s az isten őt is igy megkisértette a szerencsével; de nem volt eszem fiam – nevetett buskomolyan.

Besütött a nap a kis alacsony ablakokon, a tükörből felém verődött egy büszke, szegény, szép leánynak s egy boldog anyának a képe – s teljes megadással indultam a templom felé.

XIII.

Fiatal szivem egész bizodalmával tekintettem tehát a jövőbe, melyet édes anyám vallásos lelke oly tiszta fényben látott. Nem tagadom, örvendtem, hogy a nagy rokonságu, léha mérnöksegéden anyámék kiadtak. Rosszul hatott reám az a három erőszakos fogsor Oláh ur szájában, mintha a Németh, Szász, Magyar és Oláh családokat láttam volna egymás hátán emelkedni és előretörni. Mindig borzadtam a tolakodástól. – Szörnyü szemtelennek, aljas gondolkozásunak és gonosz szivünek kell az olyan embernek lennie, a ki mindig ökleivel és rokonaival csinálja, fesziti, töri az utat.

Hogy én tegyem hivatalba a báró által s hogy abban ugy is nekünk lesz hasznunk: -237- de hát nem szégyenl egy ifju ilyen ajánlattal és kéréssel előállani?

Mily boldogság, ha az embernek egy őszinte jó barátja van, a kivel minden titkát közölheti. Nekem – szégyenkezve vallom be – ilyen jó barátom sem akkor sem később nem igen volt. Mit tette ezt?

Nem tudtam belátni soha e két nyomós vád alapos voltát, de meg kellett nyugodnom a végzeten, hogy magam intéztem minden ügyemet, ha jól, ha rosszul, ha nem találtam célszerünek, hogy idejében kössem magamat a Németh, Szász és Magyar családok valamelyikéhez, mint egy harmadik, – örökké készen álló fogsor az előretörekvés fáradhatlan állkapcájában, ha a közös munkában családilag segiteni kell.

Az egész Erdőhát, de a megye nagyszerüen készült az ünnepélyre; még testvéreim is – Juliska kivételével, mert ő isten kezébe tette sorsát a báró kedveért – százszor beszaladtak és felkiáltottak: anyám -238- egy gombot a kabátomra; egy zsebkendőt nekem; egy csipkét a nyakamra; egy tollat, egy tűt! Anyám, hallja már harangoznak – én megyek! Juliska nem láttad, az Oláh Laci bácsi Bévárdi Sárikát kiséri ám a karján – – Hát mért nem jösz? És édes anya, mit akar itthon?

Ezek a rohamos kérdések egyik testvéremtől a másikhoz csapódtak gyorsan, mint egy lapda.

Anyámon egy cseppet se látszott, hogy sajnálná az elmaradást és igy meg kellett győződnöm, hogy itt csakugyan titkos ügyben isten keze müködik.

Igaz, a báró leánytestvérei mind szegény erdélyi nemesekhez és pedig szegény nemesekhez mentek, a kiknek csak a katonaruhájuk volt – és a nagy szerencséjük. Hát ez a szerencse nem érhetné-e folytatólag Juliskát, a ki igaz, becsületes, munkás és bizony csinos leány. Ha most a báró eljegyeztetése – szülői kényszer folytán ma megtörténik is a hercegnővel: három évig még sok minden megváltozhatik.

Olyan szépen, nyugodtan szövögettem -239- a jövőt, hogy lassanként Ádám báró mind fényesebb, magasztosabb alakban kezdett előttem megjelenni. Ő oszlopember, egyháznak, községnek, minden szép ügynek oszlopa, sőt a haza leendő szilárd oszlopa. Anyja akarja igy.

Egy ily ifju miért ne tehetné meg azt, egy ily magas pályáju ifju, a mit gyengébb, és nem is oszlop-leánytestvérei önálló, szép gondolkozásból meg mertek és meg is tudtak tenni.

És itt szent lángolással gondoltam arra, hogy az én szent képemért mit meg nem tennék, talán rabja tudnék lenni Rizs uréknak.

Az ég, mintha ketté vált volna s én innen is, tulról is egy nő-alakot láttam volna, egyiket feketében, a másikat ragyogó fehérben – ki lehet a fekete ruhás – és ki a fehér ruhás?

Hirtelen felöltözködtem s a lehető csinos ruhában megindultam az ünnepélyre.

– Juliska jön? – kérdé nagy felindulással Ádám báró a kastély parkjában, egyenesen felém tartva.

De mintha fázott, reszketett volna. A szemei zavarosak voltak s alig tudott egy helyben állani, oly izgatott volt.

– Oh egy oszlopember – – nevetett s a kezeivel hadonászott a levegőben, mint a ki ott valamivel dobálódzik.

S kedvesen tünt fel előttem, hogy Adám báró a régi tréfás, vidám hangján beszél. Ettől a hangjától már nem féltem. Most a régi természetes ember ismét – gondolám örömmel.

S ha azt nézem, hogy az ünnepély kezdete épen a küszöbön van, s az idő rövid, meg mertem volna ragadni az alkalmat, hogy az uj tanitó igen üdvös javitásairól szóljak.

Hogy köszöntötték az emberek, egész földig hajolva, a legmélyebb tisztelettel. Sokan kezeit csókolták, az asszonyok még a ruháját is. Felséges, oh, dicső dolog magasan születni s már kora ifjukorban oly müveket -241- végezni, minőkre más középsorsu embernek férfi idejében sincs ereje és módja.

Felkeltek előttem egy pillanatra a régi görög és római hősök, kik egész életüket nemzetüknek s az emberiségnek szentelték, Míltiades, Cimon, Aristides, a nagy Brutus, Mucius Scaevola, Manlius, s Cato, ki készebb volt öngyilkos lenni, semhogy egy aljas korban tovább éljen. Láttam, szinte könyeken keresztül láttam, hogy Ádám báró ezek mellé sorakozik fölemelt homlokkal, tiszta szivvel, mint Aristides és áldozatkészséggel, mint Cimon.

Menj nemes ifju, vezessen a kedvező sors, légy disze hazádnak, fölemelője kihalni készülő nemzetségednek; támogasd a gyengét, mert bizony ritka az ilyen; mondd ki az igazat és ne félj szenvedni érette, mert mindnyájunknak hálája követ utadon; rántsd le a gonosz hizelgő álarcát és vágd szeme közé bűnét, óh az égiek is megéljenezik az ilyen bátort; épits iskolákat pincék és istállók helyett, találj gyönyörüséget a megmentett boldogtalanok könyeiben és ne az uzsorás pénzekben, mint az öreg báró; oh menj, menj kedves ifju, ott leszek mindenütt nyomodban, hogyha elfáradnál, karjaimban pihend ki magadat, hogyha bántanának: -242- én fogjam fel az ütéseket s hogy ha majd koszorukkal ékesiti egykor fejedet a világ, én legyek az első, a ki szivből kiáltsam: tudtam, hogy ilyen lesz Ádám báró – az igazi oszlopbáró.

A sok vidéki ur, megyei tisztviselő kalap levéve közeledett felé és mindenki tudott neki mondani valami szépet, magasztalót, a minek az igazi édességét mind az én szivem érezte legjobban.

– Szervusz Ádám! – kiáltott eléje messziről a vastag, kurta kis pohárköszöntő, a megyei aljegyző. – Jer, jer, informáljalak egy kicsit. Készitettem a számodra nehány jeles, de igazán fenkölt hangu, hivatalos toasztot. Ma minden ember szeme te reád néz, a nap hőse te vagy, illő, hogy homlokodról a nemzetiség, hazafiság, emberszabadság fénye sugározzék. Ne félj, a nép mindenért kamatostól fizet, ha értünk hozzá. Megtanitalak. Te Ádám, le kell vernünk az alispánt, ki magát hiszi első szónoknak a megyei életben, pedig egy talpraesett, jó konstrukciója nincs. Haza beszél mindig, örökké magát dicséri. Majd megösmered. Beszélj csak az én számmal – az öreg Csibi báró is, a gazdasági egylet elnöke, folyvást az én beszédemmel pompázik s -243- mekkora hatásokat tesz. Majd megösmered. Beszélj csak az én számmal.

S kitátotta hatalmas száját, hogy a báró meggyőződjék, hogy akkora szájjal lehet beszélni.

– Hóditani fogunk. A magyarnál fő, édes barátom, a beszéd, a ki beszélni nem tud, órálni, dikciózni, föllengősen, hazafiasan, ellenzékiesen: az nálunk szerencsétlen csillag alatt született. Már ez igy áll. Első a beszéd. Beszélj csak te fiu az én számmal s meglátod rajongani fognak éretted. Nyeregbe teszünk az első nap, mindenki rólad beszél, kunyhó, palota a te neveddel lesz betöltve. Aztán, ha egyszer népszerü lettél: azt teheted a mit akarsz, válogathatsz hivatalokban – s te, te fiu: válogathatsz asszonyban, leányban kedved szerént. De beszélj csak az én számmal.

Az aljegyző ur kivette nagy, ökölnyi ezüst óráját s odatartotta elém, hogy néznem meg jól, mert antik, a hires kancellárus őséé volt. Megnézte hány óra s átölelte bizodalmasan a bárót.

S oda vonta egy nagy hársfa alá, melynek vastag törzsét bokrok takarták el a szem elől. -244-

– Majd maga öcsém ezeket azonnal lekapja, jó öreg betűkkel – fordult felém fél fejjel. – Hát Ádám, mit szólasz erre a beszédre? Ugy-e? Pompásan fog menni, de bátor légy, vágd a jobb kezedet a mellényed elejébe s a bal kézzel csöndesen babrálsz a pohárral. Ez az én modorom s igen hatásos. Egy uj Wesselényit csinálunk belőled. Csak a végén ezt a citatumot, hogy: minden erkölcs támasza talpköve a tiszta ország, mely ha egyszer megvész – –

– Csiba! utasitott rendre… Róma megdől s rabigába görnyed – ezt hangsulyozd hatalmasan. Ezt hogy »rabigába« – ezt szereti a magyar. Talpra! Előre! ezek a főszavak. Ezt mondod a magyar nemességre. Ez a választó. Ennek nem kell pénz, bár szegény jobbadán – csak dicsérő beszéd. A magyart csak dicsérni kell: s verebet fogathatsz vele. De hizelgés nélkül, parulázás nélkül, csókolódzás nélkül egy tapodtat se mozdul. Nesze ez a második a hölgyekért. »Magyar hölgyeknek születni, -245- szép és nagy gondolat« – ez a fő théma. A magyar hölgy a legszebb hölgy a világon, a magyar hölgy a legmiveltebb a világon – no csak mondd el, tettem én ide annyi dicséretet, hogy egy országutat ki lehetne vele kavicsozni. De ez adja meg a savát, borsát. Van a várlaki esperesnek két hóbortos, ferde száju leánya, azok felé nézz; legjobban ők vannak felcifrázva – megösmered őket – feléjük nézz s az egész megye a tied. Egy vastag, fekete-vörös asszony ül mellettük – a nagynénjük. Százezeres. Érted? No és végre Ádám – csöndesité mély, basszus hangját – ugy-e megteszed – ezt a toasztot reám fogod emelni. Ha én neked adom a megyét, a fél országot – ennyit te is megtehetsz pajtás érettem. Főjegyző akarok lenni. Ha te dicsérsz: meg van. Rád aztán meg vannak már téve előkészületeim. A hercegnőért, a bárónéért – éretted én iszom. Vessünk fiam vállat-vállhoz s te pár évek mulva főispán, én alispán s a megye a mienk. Értesz? No de most pajtás siess, jönnek a küldöttségek. Én rendeltem, hogy a templomi dolgok előtt történjenek meg ezek, hogy már ott fel légy ékesitve. Bele kell markolni ám fiam a tárcába, -246- hanem ott leszek én melletted. Csak beszélj az én számmal.

Fölmentünk az emeletre, a báró szobájába – s én irni kezdtem a toasztokat. Nem vehettem külön a bárót, hogy ezt a szájas embert elkergettessem vele. Ott ült a nyakán.

A hidegháti polgári és uri egyesült dalárdák küldöttsége nyitott a terembe.

Ádám báró, mivel ilyes dolog még nem érte eddig – elsápadt és reszketett.

Hosszu, hizelgő, égig emelő beszéd után, melyet egy vörös-szőke, sürű haju, gőgös magatartásu, huszáros bajuszu fiatal ember tartott – fölajánlotta a küldöttség az elnökséget.

Dadogva mondott nehány szót – s kétszáz forint alapitványt ajánlott fel.

Hirtelen uj küldöttség lépett be, mely hallotta az egetverő éljenzéseket és magasztalásokat.

A megyei testületek gyámintézete. Sovány tanitók, őszbe csavarodott, kopott fekete -247- ruhás, de hódoló tekintetü, tisztes férfiak, heten, nyolcan.

Oh istenem – mondám magamban – bár ezeknek a szegény embereknek adott volna inkább többet. Hiszen a dalárdisták fölbálozzák ugyis; ezek otthon levő rongyos gyermekeiket takargatták volna be egy kis tisztességesebb összeggel. Én pirultam, az én orcám égett, mert szerettem a bárót.

Uj ajtónyitások és sorakozások. Ezek már derék, tehetős emberek voltak jobbára piros, pofók orcával.

– No – nevetett a báró – lesz még? – kérdé a borászok távozása után.

Honvédrokkantak fiók-egylete – elnöki szék – bizony nem lehet, de azért egy kis segedelem. Öregebb férfiak ajánlatba hozatala. Ej – ej… Pedig…

Szövőipar – tehenészet, juhászat, kis birtokosok-egylete – elnöki ujabb meg ujabb székek – –

Csak akkor vettem észre, hogy egy teremből a báróné, a herceg, a hercegnő s s egy csomó megyei mágnás ur és urhölgy nézik e jeleneteket, mikor valami kacagás, taps és nehány durva szó szakitotta meg a távozók éljenzéseit.

– Mennyi éhes kutya – sivitott egy görbe hátu, apróra nyirt, ősz haju, rák-piros vén ember. Libapál báró. – Majd adtam volna én ennek a sok szemtelen disznónak korbácsot.

A hölgyek nevettek és éljenezték Ádám bárót. Mily jól viselted magadat Ádám; -249- pompásan álltál; magnifique, superbe: te egy kész elnök vagy – hangzottak a dicsérő megjegyzések.

– De hát mi lesz ebből a sok koldulásból – csavargatta bajuszát kedvetlenül a herceg. Hisz ezt lehetetlen eltürni. Nincs itt policia? Ezek valóságos zsebmetszők…

– Ez nálunk igy van! hercegséged – mondá az aljegyző ur. – Ősi szokás.

– Hát a magyar igy árulja elnöki székeit – egy gyermekembernek? Nincsenek itt tisztességes vén emberek, szakférfiak?

– Hát persze – orditott Libapál báró – hogy legyen a ki fizesse az ételt meg az italt. Jönnének csak én hozzám.

Oh, nagyon gunyos szavakat mondtak a magyarra, hogy nem mertem föltekinteni; hogy a magyar polgári osztály, egy megvásárolható csőcselék, hogy – nem, nem, inkább a nyelvemet szakitom ki, semhogy tovább mondjam.

De a mi ennél is jobban bántott, hogy Ádám báró is kifigurázta a küldöttségeket; utánozta a szónokok fölfujt modorát, vagy alázatos hebegését, orrhangból, krákogva, bassus hangon, hogy a nők nem tudtak hova -250- lenni nevettükben s a férfiak nem tudtak betelni az Ádám báró oszlopságának dicsőitésével, hogy ebből a kölökből mi lesz még; egy nagyszerü fickó; egy uj modern oszlop, korbács alakjában, hogy hasitsa a szemtelen, éhes, talpnyaló ebek hátát – –

De jött a főrendező s jelentette, hogy a nép s a papság teljes segédlettel várja az urakat, ő Méltóságaikat, Nagyságaikat, ő hercegségeiket – a templomban.

XIV.

Minden okos, józan, világi gondolkozásu ember (most már annyi idő után én is hiszem!) abban a határozott vélekedésben van, hogy inkább nekem is jót kellett volna nevetnem ezeken a nagyuri mulatságokon, semhogy fölháborodjam miattuk s elveszitsem a kedvemet. Csak hadd kacagjanak az urak, de épitsenek, ajándékozzanak és alapitványozzanak – ez a fő. Csak hadd gunyolja ki Ádám báró egy csomó küldöttség őszinte vagy nem őszinte hódolatát, de nyuljon könyökig az erszénybe: ez marad meg a történelem számára. Ki tudja, mikor Cimon levetette felső drága köntösét és ráakasztotta a koldusokra: ő is nem nevetett-e lelkéből s barátai előtt nem satyrizálta-e ki a hiu világot? De azért Cimon ma nagy és nemes lelkü férfiu. Ki tudja Aristides, -252- mikor saját feje betörése árán is kimondta az igazat, nem gondolt-e arra, hogy ezért őt minden idők dicső alaknak tartják s a mellett nem a hosszu nyakasság, hóbort vezette-e az igazi szó kimondásában? Mikor Brutus a haza üdveért kész volt halálra vetni saját fiait: nem volt-e már meghibázva elméjében? Nem lehet tudni. És meg lehet a Mucius Scaevola keze elégetése sem tiszta dolog. Meg lehet.

De e férfiak dicső, fenséges példák és ragyognak jobban, mint a nap; melegitenek forróbban, mint a nap; és örökebbek, mint a nap.

Gyermekember voltam; azokon a magasztos példákon növekedtem fel és sokért nem adtam volna, ha hazámért mind a két kezemet elégethetem.

Mondják sokan, nem is ártott volna, most ezeket a keserű dolgokat nem irogatnám.

Milyen alázattal, szemlesütve mentek a hölgyek a templomba és a magas uraságok is diszruháikban: kardosan, csattosan, boglárosan, sarkantyusan, kalpagosan; mily megható tekintettel lépkedtek a fehér ruhás leánysorok között s mily gyöngéden bólingattak fejökkel az üdvözlő sokaságnak. -253-

Az öreg István báró felrakta rendjeleit. Jutott egy a háta végére is, valami kulcs forma, a melle pedig nem is látszott a sok tündöklő drágaságtól. Kalapját a kezében tartotta, hogy szép, tisztes, jámbor képét járja meg a fris levegő s csillogó fehér haját, szakállát, nagy sürű ősz szemöldeit aranyozza be a nap verőfénye. Ugy mosolygott, oly áhitatosan s ugy lógázta a vékony karjait, mint az oltár előtt a ministráló káplánok. Nem látszott most belőle: csak a jó ember, az istenfélő, emberszerető aggastyán, ki boldogan megy nagy fia eljegyeztetésére. Más se gondolt, de bizonyosan ő nagysága sem most arra, hogy mily fukar, lelketlen és uzsorás egy ember – otthon. Szóltak a harangok elébe-elébe, meg a többi uraságok elé.

A báróné, mivel igazán buzgó asszony volt – imádkozott folyvást és csöndesen sirt, a mint ezt az illedelem eltürte, vagy talán némi részben kivánta is, és föl-föltekintett a hercegnőre – hogy valjon ő is nem imádkozik-e és egy kicsit nem sir-e? A hercegné nyaka, füle, keze, karja tele volt ezereket érő ékszerekkel – ezekre ügyelt tehát – s ezeket igazgatta hol idébb, hol odább – szorgalmasan. -254-

Ádám báró – óh nem tudtam most ugy nézni reá, mint eddig, holott teljes meghatottsággal, kikékült, kizöldült arccal haladt az isten háza felé és meg vagyok győződve, hogy egy csöpp se volt most szivében a csufolódó gunyból.

Minden nagyszerüen, szivet, lelket megható módon folyt le a kis templomban – s a báró eljegyzése megtörtént a hercegkisasszonynyal, valamint az Oláh László mérnöksegéd uré is – Bévárdi Sárikával.

Bévárdi ur egész idő alatt szakadatlanul Oláh urat nézte, de oly ragyogó, elégedett, boldog tekintettel, hogy ezt látni kellett volna anyámnak és Juliskának és gondolkoznia a felett, hogy szabad-e egy szegény leánynak csak a legszerényebb, házassági alkalmat is – elszalasztani.

Oláh ur egyszer jól odafordult felém s hirtelen mind a három fogsorával mutatta, hogy: nos, ugy-e ez megtörtént?

Mintha láttam volna, hogy a Németh, Szász és Magyar egyesült családok, mily megelégedéssel veszik ezt tudomásul és támaszkodnak rögtön a báróra, bárónéra sőt magára a német hercegre, kinél isten tudja hány jó hivatal lehet üresedésben. -255-

E kinzó érzés tehette, hogy sok fényes és megemlitésre méltó jelenet elveszett szemeim előtt és csak ott ébredtem fel merengéseimből, midőn délután három órakor megkezdődött a nagy ebéd.

Én a második terembe kerültem, de jó, mert a báróné ugy sem méltatott egyetlen tekintetre sem. Tudom azért, mert engemet is bünösnek talált a Juliska elmaradásában.

De Bévárdi ur mint örömapa az első terembe jutott nejével, leányával együtt. Mellém az uj tanitó ur került Kormos, Tollas és Rétes urakkal, mint szegény boldogult édes atyám legbensőbb barátaival.

– Itt is igazságtalan a sors – kezdett reá már az első fogás ételnél az uj tanitó ur – hát nem adhatott volna, bár az én nagyobbik leányomnak is egy valamire való szerencsét? De értem! a sors is bosszuálló, hogy mért voltam csupa truccára 12 évig első eminens. Szégyenli ezt a zsarnok sors, hogy egy egyszerü ember annyi éven át dacolni tudott vele. Tizenkét évig voltam első eminens – fordult teljes páthossal az én néhai jó atyám legbensőbb barátaihoz. Te Rétes, te tanulótársam voltál Debrecenben. -256-

– Elmondhatod itt a fiatal barátomnak, hogy ki voltam és mi voltam? Ki nyerte a pályadijakat? És, ki üdvözölte névnapi ünnepélyeiken a tanárokat? És, ki helyettesitette, ha valamelyik beteg volt? És, ki kormányozta az ifjuságot, mikor a vén Tulok ablakait be akarta verni, a miért a vén Tulok igen helyesen egy szemtelen grófocskának azt mondta: szamár! Én mentettem meg az ifjuság becsületét. Mi a jutalmam? Mellőzés, üldöztetés – mert tizenkét évig voltam első eminens. És?…

– És nem tudtál fiam – mormogá Rétes, felém fordulva inkább – megférni a gőg miatt a bőrödben.

– Miért nem tanultak? Évről-évre ugyanazt darálták, ugyanazon hibákkal.

– Belőled a régi bosszu beszél, Rétes! – s hátat forditott a tanulótársnak.

Bele tenyerelt majdnem a sültes-tálba s evett hatalmasan és ivott sürűn, s egy-egy könye perdült a pohárba. -257-

– A nyomoruság nagy ur – sugá fülembe Rétes – elvette a szolgálóját, mikor vehette volna a professzor Ágnesét. Ágnes, igaz, vén, sovány leány volt, de professzor lehetett volna utána. Most? a mit vetett: arassa.

Az uj tanitó ur gyuladt képpel, lesütött szemekkel odább-odább huzódott tőlünk, s maga elé szedegette a gazdátlan tele üvegeket.

Szerettem volna mellé ülni, hogy egy szót szóljak neki – mit? hogy mégis ne busuljon – talán még megfordulhat a sors – hiszen jó az isten!

Néztem, néztem, s hogy láttam, mint csurognak a könyei – fölkeltem, de az emberek is mind fölkeltek, valami toasztot hallgattak.

– Fiu! – üt valaki e toaszt után nemsokára a vállamra – te neked velem kell innod. Te tetszel nekem. Tudod-e, hogy a báró nagyon szeret? Tudod-e?

Összenézett apám három benső barátja, s közelébb tolta hozzám tele poharát. -258-

Hamar odabent egymásután sok, zajos pohárköszöntő hangzott s nekünk mindnyájára kellett innunk.

Pompás legény vagy te Ilyés, te nagyszerüen iszol – dicsért az aljegyző, téged beosztunk a megyéhez. Mellém osztalak. Igyál. Urak! igyunk a báróért.

Sohasem éreztem még igy a bor hatását. Ereimben forrott a vér, mind szüntelen nevetni akartam – (és restellem): csókolózni. Ha Ádám báró idejő, bizonyosan össze-visszacsókolom.

– Hej, kedves öcsém, simogatott Kormos Pál ur, ha beszélne az ifju báróval, csak egy szavába kerülne – milyen hálás lennék, a tatájának legkedvesebb barátja voltam – ugy-e megteszi?

– Bolond szerencséje van öcsém – magasztalt Rétes ur – biztos a fölfelé haladása. Vigyázzon, el ne essék. Fogja meg kezét – a bárónak, magasra mehet. Vigyázzon. Hej, ha szegény boldogult barátom látná, minő ember lett a fiából, milyen szerencsés! – teringettét minő szerencsés. -259-

– Mit akarsz te itt? szóltam legkisebb fiutestvéremhez, ki észrevétlenül odafurakodott mellém. Már alkonyat volt.

– A mama – huzta le fejemet öcsém – azt kérdezteti, miért hivatja Sándor bácsi?

– Én? ütődtem meg egyszerre – hogy a mámor kezdett kiszökni a fejemből – én Jánoska nem hivattam, hogy hivattam volna. Hol van anyám?

– A folyosón. Olyan cukrot, mint a ki ott van az üvegen – mutatott a kis fiu a csemegés tál felé – a báró bácsi is hozott Juliskának.

– Hova, hova barátom s – fogott meg erős szoritással az aljegyző ur – innét nem fiu, mig egy pohár bort meg nem iszunk. De kettőt – –

– Azzal holnap is ráérsz. Most igyál – kevés örömödet a borba találd.

S széles, vastag szájával nevetett az aljegyző, de olyan csufosan, hogy meghült bennem a vér. Kirántottam magamat a kezei közül s székeken, asztalokon keresztül törve – kifelé siettem. -260-

– Megálljon, ragadta meg vállamat Rétes ur – maradjon, teremtette, maradjon! Fogadjon nekem szót, én az apja legbensőbb…

– Ne törje össze fiatal ember a szerencséjét. Álljon meg. Ne halljon meg minden bolondot és ne lásson meg minden gyerekséget. Magáé a fényes jövő – tudja mit? – Küszködött velem, hogy leteperjen – én a boldogult atyja legbensőbb jó… Vigyázzon a szerencséjére…

Hallottam az erdőcskéből a Rétes ur hangját – te megállj! de ugyanekkor a lámpa csekély fénye mellett az ablaknál ott támaszkodott – apám, reám szegezett tekintettel.

Ah, de egy nyomorult, szegény ifju mit kergessen egy oszlopbárót? Ő a hazáé!

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

AZ OSZLOPBÁRÓ

TARTALOM.

I.

II.