The Project Gutenberg eBook of Az erkölcsi törvény alkalmazása by Zsigmond Bodnár

Egy új könyvet teszek a t. olvasó elé, mely csupa ismétlésből áll. Igazán örökös ismétlés! De mentsen ki maga az erkölcsi világ törvénye, mely annyira egyszerű, hogy lehetetlen a bölcsészek és más gondolkodók nehézkes, homályos vagy az adott helyzetből és időből kiinduló magyarázatait figyelmemre méltatnom. Ők, mint saját koruk gyermekei czáfolgatták a letünt idők úgynevezett tévedéseit. Socrates, Plato czáfolgatták az V. század sophistáit, eszményi koruk érveivel állottak elő, melyeket utódjuk, az ideal-realismus nagy képviselője, Aristoteles, szedett szét és téveseknek mutatott be. A jó Aristoteles állítólagos tévedéseit pedig realisabb tanítványai tárták fel a bámuló világnak. Így folyt ez az ember szellemi, erkölcsi, aestheticai és gazdasági életében. A haladás egy-egy hullámában a kezdő idealistákat a szép, jó és igaz egységének lazulásával megtámadta a fölpezsdülő rationalista irány, ennek képviselőit háttérbe szorította a nemzeti realismus, melynek végén egyeduralkodó lett az individualismus. Tehát nem azt kell kutatnunk, miben tévedett Renan, Cousin, Hegel, Kant, Locke, Hobbes, Des Cartes és más gondolkodó, hanem hogy mennyire tudta kifejezni korának uralkodó eszméjét, miért tetszettek tanai saját korukban és az idő haladtával, miért módosultak a rendszerek, elméletek?

Csak e munkában lehetséges a legteljesebb objectivitás, az igazi tárgyilagos hang. Való ugyan, hogy én is ember vagyok, tehát az uralkodó eszme nyomása alatt az idők árjának tanaihoz kisebb-nagyobb vonzalmat érezek; -4- de az erkölcsi törvény ismeretével meg tudom érteni és méltányolni más idők szellemét is. Épen e törvény ismerete tanít meg bennünket arra, miért volt népszerű ez a bölcsész, theologus, államférfiú, történetíró, művész, költő, tudós, gazda, kereskedő stb. a maga korában. Nekünk tehát semmi közünk Plato és Berkeley, Locke és Kant nézeteinek czáfolatához; legfölebb azt vitathatjuk, mennyire egyeztek meg az idealismus vagy realismus azon időszakával, melyben köztudomásra jutottak.

Vagy ha nemzetünk életéből akarunk példát idézni, nekünk nem feladatunk Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferencz, Tisza Kálmán, Apponyi és Ugron stb. egymás elleni vitáiban a feltétlen igazságot keresni, mert ilyent még csak a physica, logika és mathematica körében találhatni, hanem politikai sikereik vagy bukásaik okát eszmei és közvetlen okokból kimagyarázni s így teljesen objectiv történetet írni. És az idők árja annyira körülszabja, meghatározza ítéletünket, hogyha akarnánk se tudnánk hizelkedni, az egyik vagy másik részére hajlani a nélkül, hogy bármelyik olvasónk észre ne vehetné önkényes vagy önkénytelen hibánkat.

Ennek folytán tudomány lett a theologia, a bölcsészet, a politika, az összes történetírás, szóval az ember erkölcsi világa. Ma ugyan még nincs kikutatva, részleteiben átvizsgálva ez a világ, nem egy tévedésemet kell kiigazítani, tudásom számtalan hiányát kiegészíteni; de mihelyt úrrá lesz az erkölcsi törvény ismerete, mihelyt ezer meg ezer tudós száll le a részletekbe, nemcsak az én hiányaimat fogják pótolni, tévedéseimet kiigazítani, hanem magát a világ egész történelmét meg fogják korrigálni.

Az itt közlött czikkek többnyire apróbb dolgozatok, melyek a vallási, erkölcsi, politikai, irodalmi, tanügyi és gazdasági élet egy-egy kérdését világítják meg s vezérfonalul akarnak szolgálni arra, hogy az erkölcsi törvény -5- ismeretével maga a t. olvasó is nyugodtan, elfogultság nélkül ítélhessen meg bármely értelmi, erkölcsi, aesthetikai és gazdasági tüneményt. E törvény ismerete oly kulcs, melylyel nemcsak a sötét idők labyrinthjait, a történeti mult hatalmas mausoleumait nyithatjuk meg és pillanthatunk be a letünt korok történelmi hőseinek szívébe, hanem a jelenkor hírneves szereplőinek igaz érzését, gondolkodását is feltárhatjuk, sőt a közeli vagy távoli jövő sem lesz egészen homályos előttünk. Rávonatkozó jövendöléseink nem egy geniális szellem elmefuttatásai, hanem legalább nagy vonásokban biztos alapból kiinduló visiók.

Öt év óta minden gondolatom e törvény kifejtése és ismertetésére irányult. Úton-útfélen szóval és írásban magyaráztam kevés hallgatómnak és olvasómnak; mintegy harminczezer füzetet és kisebb kötetet nyomattam és jórészt szétszórtam ismerősök és ismeretleneknek, csakhogy olvassák és vallják; a mi tetemes költséggel járt és sokszor magam is bámulom, honnan fedezhettem kiadásaimat, mivel egy-két barátomat kivéve, senki sem járult hozzá, senki sem könnyített nehéz helyzetemen. Óh hányszor keseredtem el munkaközben, hányszor fogott el a bosszúság, mikor hiába házaltam kéziratommal a kiadóknál, lapok- és folyóiratoknál; hányszor tettem föl, hogy nem írok többé, hanem legfölebb, mint Socrates, szóval hirdetem tanaimat; eljárok a társaságba és ott magyarázom fűnek-fának, de csakhamar csalódva tértem vissza íróasztalomhoz, mert hiába beszéltem, kevés ember vagy épen senki sem értett meg.

Őrültség! kiált fel a realista, kinek nincs érzéke ily összefoglaló hatalmas rendszerhez, a legnagyobb fölfedezéshez, melyre idáig emberi elme az erkölcsi élet terén juthatott; ezt az őrültséget azonban megmagyarázza, érthetővé teszi előttem az isteni törvény, mely ellenállhatlanul kerget, hogy hirdessem az igét, melylyel épen engem áldott meg! -6-

Szerencsémre ma már van egy kis vigasztalásom. Szemlátomást jelentkezik az idealismus s vele nő embertársaim összefoglaló tehetsége. A kik idáig csak elemezni, szétszedni, megkülönböztetni tudtak, most a legmesszebb eső dolgok rokonvonásait, közös jegyeit föl kezdik ismerni vagyis összefoglalnak, a mi okvetlenül szükséges, hogy az erkölcs, a becsület, a tisztesség, az isteni és erkölcsi világrend fogalmához legyen érzékünk. Egy idő óta tapasztalom, hogy nem süket füleknek beszélek és nem korlátolt realistáknak írok. Ha kezdettől fogva megdöbbentették a hallgatót és olvasót vallási, bölcsészeti, erkölcsi, jogi, politikai, irodalmi, gazdasági stb. fejtegetéseim, most már akad olyan is, a ki megérti és az adott nyomokon tovább halad; az egyetemen pedig egy jeles tanár, kitünő történetíró és alapos tudós lelkesedéssel hallgatott előadásokat tart az erkölcsi törvény szellemében. Az ő spartai jelleme és tisztelt tudománya lesz az erkölcsi törvény általános megismertetésének legnagyobb biztosítéka. Éljen sokáig és érje meg, hogy a tan, melynek lánglelkű hirdetője és geniális alkalmazója, nemsokára elfoglalja helyét a gondolkodók elméjében.

I.
AZ IDEALISMUS KITÖRÉSE 1815 KÖRÜL.

A realismus az aránylagos béke korszaka szokott lenni. Ilyenkor nem szívesen bocsátkozik az ember valamely háborúba. Mivel nemünk egészen elmerűl az anyagi jólétben és az érzékiségben, nincsenek inyére a háborúval járó viszontagságok és veszedelmek. A realismus legszebb napjai épen azok voltak, melyekben virágzott az ipar és a kereskedés, a müvészet és a tudomány, pompázott a fény, diadalát űlte a féktelen érzékiség, a grasszáló individualismus. Ilyen volt például a Kr. u. II. század, a jó császárok korszaka, a római birodalom aranykora; ilyen a X. század, mikor az arabok gyönyörű palotákat emelnek Spanyolországban, virágzásra juttatják a művészetet és tudományt, hatalmas ipart és kereskedést teremtenek. A XV. század jólétéről, gazdagságáról, érzéki életéről, óriási fényéről, pompájáról tömérdek adatunk van. A XVII. század második felének édes békéjét némileg megzavarták XIV. Lajos hadjáratai, XII. Károly nyugtalan vére, a mi török háboruink és fölkeléseink stb.

De soha sem volt nyugtalanabb reális korszaka Európának, mint 1790–1815-ig. Egy bámulatos lángelme, I. Napoleon titáni individualismusa örökös háborúra kényszerítette Európát, feldulta nyugalmát, megzavarta édes békéjét, noha nem tudta megakadályozni, hogy a realismus minden sajátsága: fény és pompa szeretete, az érzékiség féktelen tombolása, a családélet bomlása s az egyetemesnek kigúnyolása, az apai, férji, vallási, erkölcsi tekintély összeomlása be ne következzék. Csak a realismus vége felé, 1812-ben képesek a nemzetek összetiporni -8- a zsarnok hatalmát. Máskor a realismus alatt könnyen ki szokták verni a támadó ellenséget, a mi Hunyadynk maroknyi sereggel visszaveri a török óriási hadait. Napoleon azonban győzhetetlen volt egész a realismus alkonyáig.

De alig küldték a szövetséges hatalmak Szent-Ilona szigetére, teljes erővel fellépett az idealismus.

És mi az idealismus? Az egyetemesnek uralomra jutása az egyedi ellenében. Mikor az ember gondolkozik, vagy összefoglal vagy megkülömböztet. Az idealismus épen abban áll, hogy az emberiség nagy része elkezd összefoglalólag gondolkozni, a lét összes tüneményeiben a rokon, az egyező vonásokat keresni, szóval minden gondolatát, érzését egységre vinni. A realismus alatt a szép, jó és igaz eszméje annyira szétválik, hogy ellenséges viszonyba jönnek egymással: a szép buja, hitvány, erkölcsileg rossz teremtés, az érzékiség kiváló ingere, tényezője, néha eszköze lesz; a lét nagy igazsága: mint az emberiség, haza, nemzet, közérdek, becsület, erény, isten, halhatatlanság stb. merő hazugságokká vagy szokásos phrasisokká válnak az ember szájában; a jó megszünik az egyetemest tartani szem előtt, léha nyájassággá, humoros elnézéssé, az érzéki gyöngyök élvezetévé, fensőbb elv nélküli jótékonysággá változik.

Az idealismus kitörésével magasba száll az emberi elme és széles látkörével meglátja az istent és a vallást, az erkölcsöt és az erényt, a becsületet és a tisztességet, a világot és az emberiséget, a nemzetet és a hazát stb. szóval az egyetemest. És ha 1815 körül széttekintünk, mit látunk? A köznép jó része rajong a vallásért, nemcsak egyes papok, hanem világiak is, férfiak, nők állanak a mozgalom élére, mint Krűdenerné. Az aristocratia visszanyeri elvesztett befolyását. Kitünő gondolkodók mint Lamennais, Bonald, de Maistre gróf, Haller és mások apostolai lesznek a katholikus világnézetnek, a pápai tekintélynek; -9- kiváló protestáns írók, bölcsészek, politikusok mint Gentz, Schlegel stb. a kath. egyház kebelébe térnek. A protestáns egyházak támaszai aggódva tekintenek előkelő hiveikre, mert habár nem mutatnak kedvet az áttérésre, mégis bizonyos töprengés látszik rajtok. Keresik a világosságot, melyet nem találnak meg. Keresztyén államról szeretnek beszélni, mely a monarchia felé hajlik: Das Christenthum hat eine entschiedene Tendenz zur Monarchie, mondja Schlegel Frigyes; pedig nem a keresztyénség oka a monarchikus érzés gyarapodásának, hanem az ébredező idealismus, mely minden téren kedvez az egységnek, a központ erősbödésének. Gyülölettel írnak a forradalomról, mely az individualismus győzelme az egyetemes fölött. A forradalom, mondják, a börtönéből kiszabadult anarchia lázadása és győzelme az elgyengült tekintélyen. A végtelen mélységből tör elő, felhasználja, kiaknázza az emberi gyarlóságot, őrjöngővé teszi nemünket. Pedig minden forradalom a reálisabb elemek lázadása az ideálisabb gondolkodásúak uralma ellen. 1830-ban lejárták magukat a szélső idealisták, azért menekülni kelle X. Károlynak; 1848-ban már annyira változott az uralkodó eszme, hogy X. Károlynak és kormányának ellenségei, Lajos Fülöp hivei, nem voltak eléggé reálisak s így bukniok kelle. 1870-ben pedig annyira növekedett az individualismus, oly erős volt a realismus szétmállása, hogy buknia kellett III. Napoleon kártyavárának s győzött a köztársaság, e megtestesült politikai realismus, melyet hiába akart megbuktatni a kevés monarchista. A többi monarchia is csak úgy tarthatta fenn magát, hogy engedett a szétmálló részeknek, vagyis lassan decentralizált.

Az idealismus alatt mindenfelé tiltakoznak a democratia egyenlőség tana ellen. Maga a híres államférfiú, Stein báró, sem szereti a Gleichheits-aposteleket, mint a kik mindent nivellálni és az egész polgári társaságot nagy tömeg -10- kásává akarták kotyvasztani. Ekkor Goethenek sem tetszenek az individualismus tanai: «Ezek az emberek bódultságuk- és dühökben, mindent az egyedekre akarnak visszavezetni és az önállóság isteneivé tenni őket: hol vannak a vallásos, hol az erkölcsi elvek, melyek egyedül óvhatják meg őket?»

A költők is elfordulnak régi tárgyuktól, az individuum magasztalásától, blazirt lelkek, léha teremtések rajzolásától; az egyetemes felé hajlanak, tisztelettel, csodálattal szólanak róla. A becsület és tisztesség, a vallás és az erény, az adott szó szentsége magasztalásuk tárgya. Scott Valter 1814-ben megkezdi a Waverley-regények írását, melyek az egész művelt világ kedvencz olvasmányai lesznek. Mint ideálista nem mélyed el a lelki élet redőibe, a realismus finom elemzésébe. Feltárni, mozgatni e külső természetet kitünően tudja; erkölcsi érzése azonban erkölcsiekké teszi hőseit is. Erkölcsi szempont vezeti előadásában, így szerette saját szervezete és a kor uralkodó eszményisége. Ugyanakkor szívesen írnak végzettragédiákat, melyekben fensőbb erő hatalmát mutatják be. Werner Zachariás, Grillparzer stb. efféle művei szíves otthonra találnak a művelt világ minden színpadán. Nálunk Gombos, Bólyai, Kisfaludy Károly, tragédiái telvék az egyetemes dicsőitésével, az individuum kárhoztatásával. A költők és nem költők kebelében hatalmasan nyilatkozik a patriotismus, a lángoló hazaszeretet, mely a hon fiában nem keresi a nyelv egyenlőségét, nem követeli a magyaros nemzeties szokásokat, hanem csak a haza iránti hűséget, lelkes ragaszkodást. És támadnak a Vörösmartyak, a kik elragadtatással tolmácsolják ezt a magasztos érzelmet.

De míg a szélső idealisták egy része tovább halad a megkezdett úton, már 1825 előtt jelentkezik a realismus halavány sugara, mely megtámadja az egyetemesnek feltétlen uralmát. A szigorú erkölcsű Schlosser, a híres történetíró, azt hiszi és fájó szívvel mondja, hogy «az erkölcsi -11- romlottság és a lélek meg a tettek nagysága, fájdalom, mindig, elválaszthatlan az emberben!» Valóban szomorú, mélyen leverő állítás. Szerencsére nem igaz, mert az eszményi gondolkozású nagy ember, épen úgy lehet nagy tettek szülőoka, mint a reálisabb gondolkozású, a ki természetesen nem lehet el bizonyos fokú romlottság nélkül. Mi azonban csak azért hoztuk fel Schlossert, hogy bemutassuk lelke fölháborodását, mikor az emberiség megindul a civilisatio felé. Mert mi a civilisatio? A legszélesebb idealismusnak szakadatlan összébbzsugorodása, míg végre az egyetemes egységből annyira kiválik az egyes ember, hogy magánálló individuum lesz belőle.

Az idealismus annyira az isteni szép, jó és igaz egységének uralma, hogy a legmerevebb theocratiát szülné és minden anyagi haladást lehetetlenné tenne. Az emberiség megvetné a léha realismus örömeit és gyönyöreit, rideg, szent világot teremtene, mely kizárna ugyan minden hazugságot, hizelgést, csunya önzést, de az anyagaiak tartós megvetése miatt, elpusztítaná magát a civilisatiót. Így rombolta le a VII. és XI. század idealismusa az előbbi civilisatio számos nyomát.

1825 körül már hanyatlott, lohadt a szélső idealismus. Az elmult tíz év alatt lelkesnek, rajongónak, eszményinek akart látszani minden jóravaló ember. 1825 után a blazirt, hideg udvariasság kezdett divatozni. Az előkelőség egyik jele volt hév, szenvedély, tűz nélkül beszélni, és tenni, közönyösnek mutatni magát az illusiók iránt, lenézni az előitéleteket, szépen ruházkodni és finoman enni-inni. A nagyhangú szavakra gúnyos kételylyel kelle válaszolni. Az első reális sugárral megjelent a gúny, a skepsis és a rationalismus. Idáig az egyház és az aristoctratia, a vallás és a legitimitas voltak a hatalmon; becsülésben, tiszteletben részesültek; a kik megtámadták tekintélyöket, bomlott realisták valának, a léha napok simulni nem tudó képviselői, -12- mint lord Byron, Benjamin Constant és mások. Most lassan megváltozott a történeti kép. Egy új nemzedék lépett föl támadónak, mely nagy erővel döngette a tekintély várának falait, gyülöletesnek rajzolta uralmát s néhány rövid év alatt meg is buktatta. A régiek közül maradt ugyan egynéhány magul mint Lafayette, Talleyrand, Benjamin Constant, Varnhagen von Ense, Tieck stb., de igazi mozgatói az új iránynak rendesen új emberek vagy a szélső idealismusból kiváló férfiak voltak. Ilyen vala Hugo Viktor, az enfant sublime, mint Chateaubriand nevezte, a ki már húsz éves korában királyi kegydijat kapott; de a ki csakhamar a realisabb iránynak lánglelkű apostola lőn. Az ő Hernani-ja már hatalmas előszó az 1830-iki forradalomhoz. Általában a költők és írók egy része fanatikus gyülölettel ostorozza az egyetemes képviselőit, csupa gyanúsítás, rágalmazásból áll a szabadabb irányú sajtó, a melyet e kor több történetírója, közöttük Hillebrand, lelkiismeretlennek mond. De hát azt mutatja a történelem, hogy a lejárt irányok sorsa mindig a megtámadtatás és leveretés volt. Szorosan véve, mindig igazuk van a támadóknak, mert, a mely irány lejárta magát, csak erőszakkal tarthatja fenn uralmát. A támadás eszközei azonban legtöbbször igazságtalanok, hazugságon, rágalmon alapulnak. Még legtisztességesebb és legjogosabb a kitörő idealismus támadása, mely a léha és zsebelő realismus hőseit a vallás és erkölcs nevében korbácsolja és kergeti el. Lázadozni sem igen szoktak a szélső idealismus apostolai, fegyverök a szó és a toll. A nagy Socrates a tollat sem használta, csak szóval hirdette eszményi tanait.

Már 1824-ben megindította Pierre Leroux, Dubois a Globe czímű folyóiratot, melyben többi közt Jouffroy tette közzé híres tanulmányát; Comment les dogmes finissent? Ampére, Damiron, Duchâtel, Duvergier de Haurannne, Vitet és mások, támadták a szélső idealismust. Hévvel és -13- fiatal túlzással szólottak a nagy erkölcsi, aestheticai és társadalmi kérdésekhez. Spiritualisták voltak ugyan a bölcsészetben, de gyülölték az ultrákat, változatosságot, szabadságot követeltek az irodalomnak, s lenézték a szélső idealismus egyhangúságát. A huszas évek vége felé tetemesen gyarapodott az új írói nemzedék, mely otthagyta az egyetemes eszméjét, követelte az érzékiség, a szerelem, a lelkiismeret, a gondolkodás, az érzés nagyobb szabadságát, hévvel hirdette az emberi természet jóságát, melyet tagadott a szélső idealismus s szigorú rendszabályokat hozott ellene. Az új nemzedék jelesebb tagjai Sand György, Balsac, Dumas père, Saint-Beuve, Stendhal, Vitet, Janin és mások, a kik 1830 körül léptek föl s csakhamar európai névre tettek szert, mivel ez időben a reformidealismus minden bajnoka Francziaországra tekintett, hol a júliusi forradalom megteremtette az igéret földjét. Csodálatos az a rajongás, melyre az eszme lelkesíti az embert. Mily nagynak, dicsőnek, boldognak tartják e rajongók a francziákat, mily elragadtatással szólanak Gallia ragyogó szelleméről, irodalmának újabb remekeiről, melyekre ma nem kapni olvasót; az egész ország és benne Páris a művelt emberiség bucsuhelye lesz, hová minden író és művész, politikus és államférfi el szeretne menni.

És minek köszönhette Francziaország ezt az általános csodálatot? Nagyobb rationalismusának, melylyel az összes európai népeket felülmulja. Míg más országban a nép reálisabb természeténél fogva lassabban tud érvényre jutni az uralkodó eszme, a francziáknál rögtön jelentkezik az irodalomban és a társadalmi életben. Irodalmuk legkorábban megérzi és kifejezi az uralkodó eszmét, fellépésük ezért bátor és merész a politikai és társas élet terén; ezért ugranak belé oly könnyen a forradalmakba, melyek annyi gondot okoznak nemesebb gondolkodóiknak, egy Guizotnak, Tocquevillenak, Cousinnek, Laboulayenek stb. -14-

Francziaországba vágyott a német Heine is 1830 után; ez ország második hazája lőn. A huszas évek elején ő is rajong az egyetemesért, lelkes tanítványa lesz Schlegelnek, de bár a keresztyén hitre tér, nem tud népszerűbb lenni, csak 1826 után, mikor Reisebilderjeit és verseit szívesen olvasták és énekelték. Ugyanakkor csúfolta ki a sorstragédiát és eszményi drámát gróf Platen Die verhängnissvolle Gabel (1826) és Der romantische Oedipus (1828) czímű vígjátékaival. Pückler herczeg csakhamar kikezdé a régi aristocratia tekintélyét, eloszlatá nymbusukat, lerántotta róluk a fensőbb morál leplét, melylyel a szélső idealismus takarta le őket. Léha, könnyed, szellemes és gúnyos irályával nevetségessé tette a büszke mágnásvilágot, melyre áhitatos tisztelettel néztek 1820 körül. Angliában ugyanazt tevék Bulwer regényei; hősei szintén kiépültek az illusiókból és balitéletekből, tudnak élvezni és gyönyörködni.

Az irodalom ez új jelenségei mellett azonban tovább is él, párhuzamosan halad mellette az eszményi költészet; nem ugyan a szélső idealismus ösvényén; ennek le kelle tünnie; hanem azon félénk, lemondó, elégiai hangon, melyet a realismus folytonos növekedése okozott s nálunk báró Eötvös Carthausijának, Bajza, Vachott Sándor s társai sentimentális, olykor világfájdalmas poesisának édes anyja volt.

II.
AZ ÁRPÁDOK.

A görög történetírás két mesterének, Herodotosnak és Thukydidesnek születése között csak tizenhárom év folyt le, mert az első 484-ben, a másik 471-ben született, mégis mily nagy különbség van a két mester alkotása között. Herodotos a realismus alkonyán ír, tehát könnyed és kedves, egyszerű és naiv elbeszélő; Thukydides az idealismus hajnalán teremti meg művét s történet-bölcselő lesz belőle, a ki nem elégszik meg a közvetlen és látszatos okokkal, hanem messzebb eső kapcsolatokat keres és úgy készíti munkáját, hogy mint maga mondja, «minden időre szóló birtok legyen.»

Husz év óta a történetírás azon termékeit olvastuk szívesen, melyek egyszerűen, nagyobb igények nélkül mesélték el az idők históriáit, a kik legfölebb a nemzeti és a korszellemre mertek hivatkozni, a nélkül, hogy e szellem miértje után kutattak volna, vagy pedig itt-ott a földrajzi helyzetet emlegették, de az események eszmei kapcsolatára senki sem gondolt. A realismus nem tűri a mélyebb okok vizsgálatát, az ember nem tud messzebb látni, oknak csak azt ismeri el, a mi közvetlenül mutatkozik az esemény előtt.

Most, úgy látszik, az idealismus hajnalán, mindez megváltozik. Nemcsak azt kérdezzük, hogyan történt valami, hanem azt is: miért. Még pár év előtt lelkesedéssel üdvözölték nálunk is Pauler Gyula nagy történeti munkáját az Árpádokról, mely regét, mondát és komoly történetet összeolvasztva kedvesen elmesél, nagy jutalommal tüntette ki az Akadémia, melynek fényes nagy termében egy másik -16- történetíró 1896. május 17-én egy bölcselő dolgozatot olvasott fel magának a királynak jelenlétében szintén az Árpádokról, még pedig nagy hatással. Kállay Béni már lenézi a közvetlen okokat, van fogalma a benső szükségességről, az idők reális vagy ideális irányáról s több efféléről, melyek nélkülözhetetlenek az eszmei okok magyarázatánál. A szerzőnek azonban még nincs érzéke a gondolkodás egységéhez, az egyik tüneményt eszmei, a másikat közvetlen okból magyarázza; nincs egységes bölcsészeti rendszere, melyből ki kellene magyaráznia az események szülő okait. De mégis nagyon érdemes jelensége történetírásunknak s azért helyén van, hogy egy kissé foglalkozzunk vele.

A szerző magáévá teszi azt a nézetet, hogy a hunok és avarok rokonaink valának, de sem a hunok világrendítő hatalma, sem az avarok ereje nem tudott tartós államot alkotni, e képességünk csak nekünk magyaroknak volt e földön. Itt azonban megáll a szerző az egyszerű tény előtt s nem iparkodik megkérdezni az okát, pedig megvárhatnók, hogy pár szóval jelezze: miért van nekünk államalkotó képességünk és miért nem volt a hunoknak és avaroknak, vagy most nincs a zsidóknak és czigányoknak.

Miért nem jöhet létre most Zsidó- vagy Czigányország, kissé nehéz megfejteni. Nagyon valószinűnek tartom azt az okot, hogy a zsidók, arabok, turkomannok, czigányok, nem képesek a haladás egy-egy hullámát elejétől végig megjárni. A szélső idealismus vallási rajongása ép oly ismeretlen előttük, mint a realismus alkonyának édes, meleg, kedves mysticismusa. Azért annyira józanok, okosak, rationálisták mint a chinaiak. De valahányszor valamely tökéletesebb faj közelébe jutnak, csakhamar pusztulniok kell s legfölebb parasyta életet lehet élniök. -17-

Mennyire szerepel ez az ok a hunok és avarok életében, mivel keveset tudunk róluk, nem állíthatni, vagy nem tagadhatni határozottan. Azért némileg henye kérdés e népek államalkotó képességéről szólani, de annál szükségesebb a miénkről.

Általában ki kell mondanunk, hogy minden népnek megvan az államalkotó képessége, sőt néppé, nemzetté sem fejlődhetett volna, ha nincs meg a saját országa. Az államalkotó képességről beszélni tehát henye kérdés. Csupán arról szólhatunk, miképp volt lehetséges nekünk, turáni vagy ural-altaji fajnak, itt hazánk földjén országot alapítani és ezer évig fentartani, mert kétségtelen, hogy a turáni fajok nem tudnak versenyezni a germán és szláv népekkel.

Én azt hiszem, hogy első sorban a bevándorlás ideje mentett meg bennünket. A magyar a kilenczedik század végén, erősen reális időben költözött be mostani hazájába. Mint főleg nomád nép, elfoglalta a sík Alföldet és más kevésbbé hegyes és nem igen lakott területeket. Szláv és german törzsek laktak az ország nyugati, déli és északi részein, románok a keletin. Az Alföld az ő nagy síkságával árvizeivel és mocsaraival, hihetőleg lakatlan volt. Oda hajthatták barmaikat bármikor a hegyi lakosok, de télre haza takarodtak. A realisabb időkben ritkán szokott valamely nép földjéről kimozdulni, legfölebb, ha szorítják. Ha az idealismus, vagy idealrealismus idején költözik be valamely nép, rendesen szörnyű pusztítást követ el a meghódított földön, esetleg kiírtja az ottani népeket. A realisabb időkben békésen, szeliden bánik velök, ekkor nem tudnak oly kegyetlenek lenni, legtöbbször meghagyják hatóságaikat, némi autonomiával ruházzák fel őket. Ezt mutatja a történelem. Hihetőleg mi magyarok szintén így jártunk el. Úgy, hogy e népek megmaradtak napjainkig, fogytak vagy szaporodtak, a kedvező vagy kedvezőtlen viszonyok szerint, de megéltek. -18-

Kállay a magyar honszerzés és alapítás sikerét az idealismus hatása alatt a nagy fejedelemnek, Árpádnak és a centralizált vezetésnek, meg a magyar nemzet hadi szervezetének tulajdonítja. Eszményi napokban mindezekért lelkesedni szoktunk, kiemeljük, felmagasztaljuk a király személyét. A realismus alatt a király és a fejedelem személye csak akkor népszerű, ha kedvez a részeknek, enged az alulról jövő nyomásnak, pártolja a szegény embert; az idealismus alatt megfordul ez a gondolkodás, lelkes ragaszkodás keletkezik bennünk, ha az egyetemest tartja szeme előtt a fejedelem; ha a vallás és erkölcs, a haza és nemzet mint egész tölti el bensejét; ha magas személyével sikeresen tudja támogatni a felháborodó erkölcsi érzés kitöréseit; ha nem riad vissza saját hatalmának, független akaratának nyilványításától. Ilyenkor könnyen zsarnokságra, vagy önkényes eljárásra indítja a kor szelleme a királyokat, sőt gyöngének, tehetetlennek szokták tartani, ha nem tud kellő erélyt mutatni.

Ugy látszik, Kállay is az idealismus hatása alatt dicsőíti Árpádot, sőt irányzatossá teszi egész felolvasását, melyben minden lépten hangoztatja a nemzet simulását uralkodója akaratához, pedig a lefolyt félszázad története világosan feltárhatta Kállay előtt, hogy csak ott volt nyugalom, a hol az uralkodó simult a nemzeti többség akaratához, mely, kivált az utóbbi időkben, a reálisabb napokban az alkotó részeknek, a decentraliatiónak kedvezett.

Kállay ez idealis hatás folytán azt hiszi, hogy a magyar nép, mint egységes nemzet, egységes fejedelmi hatalom vezérlete alatt költözött be új hazájába. A mennyire a multat ismerem, mindig így fogták fel beköltözésünket az idealismus idején. 1815 után jó ideig az összes történeti és költői, hazai és külföldi művek így képzelik a magyarok bevándorlását, csak később találkozunk a lassú és fokozatos beköltözés gondolatával. Az idealista sehogy -19- sem tudja elgondolni, hogy magyar törzseink csak beszállingóztak volna e földre. Ő megérti és természetesnek találja Anonymus előadását, maga elé képzeli a hét vezért, közöttük Álmost, utóbb Árpádot, a ki nemzetének élére állítva megindul, hogy hazát alapítson, országot szerezzen. A realistának jobban tetszik, természetesebbnek látja, hogy egy nomád nép folyton szorongatva, más nemzetektől nyomatva, kedvező tanyát és jó legelőt keres magának és nyájainak s részenkint húzódik az ily tájakra. Rationalismusa nem is tudja elhinni, hogy másként vándoroljon egy szorongatott nomád nép. Büszkeségről, nagy nemzeti önérzetről, kegyetlen hódításról, ily esetben alig lehet szó. Az idealista persze megvetéssel utasítja vissza az ilyen felfogást, melyet reális történetíróinknál kisebb-nagyobb eltéréssel, de rendesen megtalálunk. Sőt a reálista Vámbéry, annyira módosítja időnkint nézeteit, hogy végre e földön alakíttatja meg a magyar nemzetet.

Ugyanezen ideális felfogás vezeti Kállayt, mikor azt állítja, hogy a nomád magyar, mint egységes nemzet költözött e hazába. Helytelenség, melynek ellentmond a realismus törvénye. Igaz, hogy mikor valamely nagyobb actióra készül a nomád nép vagy népek és törzsek, rendesen vezért választanak maguknak, de mihelyt bevégezték az actiót, megszünik vagy enged a hatalmas központi erő. Hogy Árpád a honszerzés után, kivált utódai, megtartották volna centralizált hatalmukat, éppen a realismus alatt elképzelhetetlen valami. Mikor a IX. és X. században a realismus nyomása alatt mindenütt beáll a szétmállás, a részek uralma az egész fölött, akkor a széles világon kivételt képezne a magyar, mely centralizálna. No, de annyit Kállay is belát, hogy akkor a magyar se központosított, ennek okát azonban Árpád utódjaiban keresi, kik alatt rossz útra tévedt a nemzet. E gyönge fejedelmek alatt a kitűnő hadiszervezet nem engedte nyugodni a -20- magyart. Mivel nagyon is jó katona volt, a honszerzés után se gondolt másra, mint harczra, háborura. Miért? A harcz kedvéért. Kállay bölcselkedve mondja, hogy a legkiválóbb intézmények, minő a hadiszervezet is volt, sajátságos, hogy idővel elvesztik eredeti jellegöket s utóbb önmagukban is, mint czél tünnek fel. Biz ez semmit mondó, elavult magyarázat. Minden intézmény eleinte addig életerős, egészséges, üdvös, míg fennállanak a viszonyok, melyek miatt létre jött. Mihelyt változik, módosul az uralkodó eszme, például az ideal-real nagy nemzeti egységét a realismus decentralisatiója váltotta fel, a központosító intézmény is felmondja a szolgálatot. Gyűlölni, támadni kezdik, lassankint magától összeomlik, ha előbb el nem törlik. De míg e törlés bekövetkezik, jó sokáig eltengődik. Ekkor mondják róla, hogy czélnek tűnik fel, pedig csak eszköz akart lenni. A nomád és turk-magyar élhetett-e más mint rabló életet? Baromtenyésztése mellett ez volt a foglalkozása. Összeállott pár száz vagy ezer magyar, s gyors lovaikon messze elszáguldoztak, nem várták meg az ellenséget, hanem rabolva, bő zsákmánynyal tértek vissza új hazájokba. Ezt Árpád sem akadályozhatta volna, de legalább részben korlátozta az ágostai vereség 955-ben. Valószinű, hogy már előbb is nem egy csapás érte az ily portyázókat. Ágostánál hihetőleg több ezer magyarra csapott le a vész. Azt hiszi Kállay, hogy e vereség mente meg bennünket a tespedéstől, ez rázta fel ismét a már lankadó nemzeti erőt. Kissé furcsa gondolat. Nem természetesebb-e, hogy a realismus nyomása és az ily vereségek honmaradása, földművelésre, gazdálkodásra taníták a magyart? Reális időkben az anyagira veti magát az ember, a honmaradásra kényszerített magyar nem mehetett rabolni, zsákmányolni, tehát az itteni szlávoktól, germánoktól némi ipart és földművelést tanult, vagyis civilizálódott, lévén a civilisatió nem egyéb, mint az idealismusból a realismusba való haladás. -21-

Valóban a X. század realismusa mentette meg a magyart, hogy nem jutott a hunok és avarok sorsára. Ilyenkor békésebb, nyugodtabb az ember, még ha nomád népet alkot is. Tanulékony a gazdaság és ipar terén. Nemzetisége pusztulásától, a beolvadástól sem kell tartania, mert az egy-egy csomóban élő nemzetiség nem hagyja vallását, nyelvét, társadalmi szokásait. A realismus alatt nem szoktak vallást és nyelvet változtatni, legfölebb az idegen nemzetiség körébe eső egyes családok olvadnak fel a nagy tömegben. Tanulunk ipart és gazdaságot másoktól, de nem adjuk fel nemzetiségünket. A realismus alatt állandó lakhelyre szoktatott, kezdetleges iparban és gazdálkodásban járatos magyar azután szerencsésebben mehetett neki a 875 körül kitörő idealismus vallási és erkölcsi reformjának. Ha mi is, mint az avarok, az idealismus idején költözünk e hazába, hihetőleg borzasztó mészárlást követünk el, de azért mégis elpusztulunk, mert a százados harczok, az örökös háboruk, nem engedik pihenni, fejlődni, gyarapodni, civilizálódni a magyart.

II.

Géza fejedelemségével egyszerre kitör az idealismus, éppen úgy, mint napjainkban. Kállay úr tehát láthatná, könnyen észlelhetné, tanulmányozhatná ezt az érdekes fordulatot az ember erkölcsi világában. Ő azonban régi, elavult fejtegetésekhez folyamodik. Most szeme előtt történik a nagy erkölcsi változás. Számos ember, kik még néhány év előtt léha realisták voltak, kezdenek az erkölcsről és a vallásról máskép gondolkodni. Könnyen felháborodnak, zúgolódnak felebarátjaik kevésbbé tisztességes eljárása ellen. Tisztelettel szólanak a vallásról, melyre nem sokat adtak. Némelyek rajongással, lelkesedéssel fordúlnak feléje, holott nem is érintkeznek papjaikkal, a kik között még -22- nagyon sok a realista. Az emberek általában kezdenek összefoglalóan gondolkozni, tiltakoznak az alkotó részek uralma, a családban az asszony és az érzékiség túlnyomósága ellen, tekintélyét követeli a családfő és így tovább.

Kállay alig látja ezeket, pedig értekezésében számos jele van az idealismusnak. Géza fejedelemről mondja a históriával, hogy bátor, kitartó, erős akarat jellemzi, de e mellett műveletlen, durva, sőt talán még kegyetlen is volt. Számító előrelátás, látnoki ihletség nem vezették terveiben, mégis ő rakta le ezeréves létünk alapjait. Mélyen érezte ő is az augsburgi vereség szégyenét (?). De nem gondolt megtorlásra, békét köt a német császárral, minek közvetlen okát nem akarja kutatni Kállay. Szerinte a német barátságból önkényt következnék, hogy a keresztény hitre térjen a magyar. De nem így történik; a fejedelmi hatalomnak erőszakkal, vérengzéssel kell behozni az új vallást, mert a magyar jelleméből hiányzik a hajlam a vallásos rajongásra. Maga Géza is pogánynak születvén, szívében, úgy látszik, pogány maradt haláláig. A felesége, a szép Sarolta, kedvéért mégis megkeresztelkedett. És ez a pogány Géza, tűzzel-vassal terjeszti a keresztény hitet, kereszténynyé lesz a magyar; de nem benső meggyőződés volt az indító ok. Azok, kik az ősi vallást elhagyták, nem az új hít kedvéért tették ezt. Csak az uralkodó akaratának engedtek. Komolyabb tömeges ellenszegülésről nem is emlékeznek krónikáink.

Ez tehát hazánkban a kereszténység behozatalának kivonatos története. Egy, pogány vallásához szívósan ragaszkodó nép, mely ezt az ősi nemzeti szokások symbolumának tekinté, meghajol a szintén, pogány érzésű és gondolkodású fejedelem zsarnoki akarata előtt. Ki látott ilyesmit? Ha Géza maga sem hiszi, a mit hirdettet, miért erőszakolja nemzetére? És lehet-e egy nemzetre külső hatalom segítsége, öldöklése nélkül új vallást erőszakolni? – Minél -23- tovább gondolkodom ez állításokon, annál gyöngébbnek találom az egész okoskodást.

Nemzetünk e hazájában a nyugati népek eszmekörébe jutott. A X. század realismusa alatt nem változott meg a hite, nyelve, szokása, megtartotta nemzeti szelleme jeleit, symbolumait. De mikor fölébred az idealismus, látja keresztény földijeinél a nemesebb hitet, tisztább erkölcsöket, meg akar tisztulni, nemesebb óhajt lenni és a keresztény hittérítők buzgó szózatára, hathatós buzdítására, keresztény lesz. Ezt teszi a nemzet nagy része, teszi maga a fejedelem. Most következik az érem másik lapja. Az idealismus alatt is akad számos realista, a ki nem tud simulni az uralkodó eszméhez, ezek szívósan ragaszkodnak az ősi valláshoz és a nemzeti szokásokhoz, nemzeti törvényekhez; ha van erejök, ellenszegülnek, néha fellázadnak. De ott van Géza, a vasmarkú fejedelem, a ki nemcsak szigorú, hanem kegyetlen is tud lenni; sújtja-tiporja az ellenszegülőket.

Azt hiszem, így érthető lesz népünknek a keresztény hitre térése. Abból is megérthetné Kállay tanításom igazságát, hogy ugyanakkor egyszerre több nemzet hagyja el ősi vallását és áttér a keresztény hitre.

Abban a régi állításban, hogy a magyar nem hajlandó a vallásos rajongásra, van egy kis igazság. Bár sok árja vér van közöttünk és bennünk, mégis fajunk turk eredete akadályozza, hogy az egész nemzet a legszélsőbb idealismusba csapjon át, vagy a realismus alatt az édes, lágy, vallásos mysticismusba sülyedjen. A magyar ekkor rendesen léha, érzéki realista lesz, vagyis a magyar eszmeköre, jobban mondva, eszmeskálája nem oly magas és nem oly mély, mint a germán fajoké, de mégis hosszabb, mint a szemitáké. Azért, ha kitör az eszményibb érzés, gondolkodás, a magyar is lelkesedik a vallásáért; igaz, -24- hogy gyorsan lohad e buzgósága és a nemzeti nagyság utáni rajongás foglalja el a helyét. E rövidebb ideig tartó lelkesedés azonban elég hosszú volt arra, hogy Géza és Szent István alatt, erős gyökeret verjen a kereszténység, melyet a későbbi rationalisabb gondolkodás ébredése, az általa előidézett pogány lázadás sem tudott többé kiírtani.

Kállay elmondja, hogy Géza határokat nem ismerő akarata, nem tűrheté ama ziláltságot és széthúzást, mely a hosszas kalandozások közben új életre ébredő törzsrendszert jellemzi, azért oly szabályokat hozott, melyek megszünteték e rendszert. Mintha a realismus alatt bármely erős akarat képes volna egy törzsekből álló nemzetet egységessé tenni! Géza azonban az idealismus hatása alatt szervezi az országot, azért könnyebben megy neki, mert maga a nemzet is úgy gondolkodik. A X. század végén többnyire erélyes, ideális fejedelmek vezetése alatt megindultak a népek az erkölcsi egység eszménye felé. Nálunk sem történhetett más, mint a világ többi részein. Az idealismus egysége, természetesen erkölcsi egység. A vallás és erkölcs nemessége ragad meg bennünket. Akkor nem rajongunk a nyelv és nemzeties szokások egységéért. Ezért mondhatta Szent-István, hogy jó, ha az országot többféle nemzetiség lakja. Nagy Lajos nem ejthet ki ily szavakat, neki az idealrealismus második felében rajongani kell az ország magyarságáért. Annál furcsább, mikor Kállay azt mondja Szent-Istvánról, hogy jó magyar volt. Negyven év óta kitünő hazánkfiai alig mondották ki e szavakat, legfölebb Szent-István-napi beszédekben lehetett ilyesmit hallani. Mikor hazánk politikai és nyelvi egysége és nagyságaért rajongunk, nem tarthatjuk Szent-Istvánt jó magyar embernek. Sokan éppen az ellenkezőt hirdették róla. Akárhányan még a kereszténység terjesztését is kárhoztatták. Mindez érthető, mert Szent-István kivetköztette a nemzetet régi nemzeti vallásából, erkölcseiből és szokásaiból, -25- állami és jogi életéből; a nemzeti nyelv iránt pedig közönyös volt. Nem lehetetlen, hogy a magyar nyelvnél többre becsülte a latint, az olaszt, a szlávot vagy németet, hisz sok idealista buzog az egyik vagy másik műveltebb nyelvért, rajta szeret beszélni s elhanyagolja anyanyelvét. Ha tehát azt mondja Kállay, hogy Szent-István magyar volt egész lényében, ez oly frázis, melynek csupán erkölcsi szempontból van némi értelme és csak boszantja a realista nemzeti szellemű kritikáját.

Elmondja a szerző, hogy István nem hiuságból és becsvágyból vette föl a királyi czímet, hanem a magyar nemzet nagyságának öregbedését látta benne s mivel függetlennek óhajtá hatalmát, nem a császártól, az akkori fogalmak szerint az egyetemes világi fensőség képviselőjétől, hanem a római egyház fejétől kért és kapott koronát.

Ez megint hibás magyarázat. Az idealismusnak erősen theocratikus jelleme van. A szélső idealis irány lelkesedik az egyházért, kivált a középkorban hódoló tisztelettel fordúl feléje. Az idealismus mostani hajnalán is látni már az egyháziak iránti tisztelet jelentkezését. Nagyon természetes tehát, hogy István nem a császárhoz, hanem a pápához, Istennek földi helytartójához, szent Péter utódjához, fordul. Ezt nagyobbnak, szentebbnek tartja, azért kér tőle koronát, nem pedig, hogy függetlennek óhajtá hatalmát. Az is téves, mintha István tisztelete emelte volna fel hazánk első rendjévé az egyházi rendet. Az ezredik év körül ez mindenütt első lett az idealismus nyomása alatt. De azért, Kállay szerint, mégis az uralkodónak volt alávetve az egyház, csak az ő akaratától függött. Megint túlzó és érthetetlen szólam. A ki valamely intézmény javára nagy áldozatokat hoz, a ki egész lelkével csügg rajta, mindenesetre tekintélyre, befolyásra tesz szert, mivel áldozatai az intézmény javát mozdítják elő. De tévednénk, ha azt hirdetnők, hogy az egyház István akaratától függött, mint -26- a realismus idején példáúl Mátyás király, XIV. Lajos, I. Napoleon alatt történt. Az egyház szívesen megbízott a szent király intézkedéseiben, mert az ő szellemében járt el, az egyház felfogását tartotta szem előtt, midőn országát a kereszténység intézményeivel árasztotta el. – De mihelyt bár csak halványan jelentkezik a realis irány, mikor mutatkozik a nemzeti szempont, mikor megszünik az egyetemes feltétlenül uralkodni, mint például Kálmán idejében, beállanak a kisebb-nagyobb összeütközések, surlódások az egyház és állam között. A XI. század második fele már számos ily összeütközést mutat fel.

Kállay ezt a realis gondolkodás közvetlen okaival magyarázza. Szerinte szakadás fenyegetvén a nyugati egyházat, így Magyarországot is, a bölcs Kálmán azzal hárítá el, hogy önként lemondott a koronának némely addig gyakorolt jogáról az egyház javára. Nem a lehető küzdelemtől riadt vissza Kálmán, hanem a nemzet nyugalmának és egységének megbontásától rettegett. Mert kétségtelen, hogy miként egykor a pogányság, úgy utóbb a schisma szolgált volna politikai téren is a particularisticus törekvések zászlajáúl. És a nemzet ellenzés nélkül követte királyát az ujonnan kijelölt ösvényen, mert érezte, hogy a király, a nemzet javára dolgozván, bölcsen cselekedett. Az Árpádok monarchiájában tehát szoros szövetségre léptek vallás és királyság, amaz támaszt és oltalmat, emez pedig még nagyobb erőt nyervén e viszonyból.

Mindez szépen van kiokoskodva, de nem igaz. Kálmánnak le kellett mondani a korona némely jogáról, mert erősebb volt az egyház, neki pedig nem volt ereje szembeszállani vele. Ha nemzetibb szellemű és kevésbbé hivő lelkű, okvetlenül megkezdi a harczot, mely talán hazánk nagyobb romlásával végződik. Szerencsére bölcs fejedelem volt, azaz érzése és gondolkodása megfelelt az idők árjának és helyesen, okosan járt el. Az egész nyugaton, mintegy -27- 1250-ig, mindenfelé győz az egyház központosító, egységre törekvő szelleme, a legnagyobb fejedelmek és császárok megtörnek előtte, még a lángeszű és realisabb, nemzetibb gondolkodású II. Frigyes is engedni kényszerűl. 1250 után gyarapszik a realismus, növekszik a nemzetek befolyása, mutatkozik a részek uralma, jelentkezik a szétmállás. Ezután többnyire a pápák veszítenek a harczban, rendesen engednek a súrlódásban, sok esetben a császárok, királyok döntő szerepet játszanak az egyház sorsában. Ezt az erősödő realismus hozta magával. A XV. század realismusa alatt azt mondhatni, hogy a királyok uralkodnak az egyházon, éppen úgy, mint 1650-től 1700-ig; 1770-től 1815-ig, 1875-től napjainkig. Lehetőleg a részeknek kedvez az egyház. A diakovári püspök, Strossmayer, sürgetésére XIII. Leo már a központosítás, a nagy egység legkiválóbb jelét: a latin nyelvet is feláldozza a szláv részeknek. Valószinű, hogy a haladás most kezdődő hullámának realisabb napjaiban, a katholikus egyház több népénél érvényre jut a nemzeti nyelv.

III.

Noha az eddigi magyarázatok után kevés újat mondhatok, legyen szabad mégis Kállay értekezésének egy-két pontját fölemlítenem.

Ilyen az, hogy mindenekelőtt magyar volt a szent király állama. Igaz ugyan, hogy a nyugati keresztény papok nevelése új hitre, új eszmekörre, új állami szervezésre tanították s így egész műveltségét a külföldtől nyerte, még sem lett pusztán utánzóvá, megőrzé híven a magyar szellem eredetiségét. Talán gondolt a Karolingok állami szervezetére, alkotása azonban fővonásaiban a magyar nemzet szükségeihez és így szelleméhez alkalmazkodott.

Régi elavult frázisok! Megőrzé híven a magyar szellem -28- eredetiségét! Hisz éppen ezt a magyar szellemet, a mennyiben eszmekört ért alatta Kállay, ezt akarta szent István gyökeresen átalakítani, új vallást, új szokásokat és erkölcsöket, új politikai és jogi rendet akart a haza földjére és a nemzet szívébe átplántálni. A mennyiben pedig a nemzet faji szervezetéről szólhatunk, az idealismus ezen is módosított egy kissé. Eszményi időkben nem azt kérdezzük, hogy magyar, német, tót vagy más nemzetiségű vagy-e, hanem hogy becsületes, tisztességes, vallásos lélek vagy-e? Legalább is tetemesen megfogynak a nemzeti elválasztó, elkülönítő korlátok, sorompók. Ilyenkor könnyebben összeházasodnak az eltérő nemzetiségek, törzsök, fajok. Tény, hogy Géza, Szent István király stb. kitüntették, kedvezményekkel halmozták el a külföldi egyháziakat és nemeseket. Az idegen urak könnyen házasságra keltek a magyar urak családjaival, ugyanazt tevé sokszor az alsóbb osztályok gyermeke is. Ezzel megkezdődött a faj szervezetének, a magyar nemzet szellemének kisebb-nagyobb módosítása. Később az ideal-real erőszakos nemzeti centralisatiója még jobban teljesítette ezt a feladatot, sok német, szláv és olasz olvadt a magyar nemzetbe, úgy, hogy a bevándorolt turk-ugor származású magyarból jó részben árja nép lett. Szóval, az ily frázisnak, hogy megőrzé a nemzeti szellemet, Gézánál, Szent Istvánnál nincs értelme.

Magyarázatra szorúl az a nézet, hogy fejlődési irányunk kezdettől fogva az egységesítés felé terelt bennünket; az Árpádok Magyarországa teljesen centralisalt állam volt, az egyetlen akkor egész Nyugat-Európában s hogy Szent István meg sem kísérté a nyugat-európai hűbérességet meghonosítani.

Láttuk, hogy a X. század realismusának sehol sem kellett az egységesítés, a centralisatio. Sőt Európában teljesen kifejlődik, uralomra jut a feudalismus. Nálunk a -29- törzsrendszer dominál. A század utolsó negyedében kitör az idealismus s lassankint megkezdődik a királyi hatalom gyarapodása, a hűbérurak, a széthúzó elemek fékezése, nálunk a törzsrendszer megtörése. – Szent István tehát nem honosíthatja meg a hűbériséget, nem istápolhatja a törzsrendszert, neki az egyiket, úgy mint a másikat fékezni, korlátozni kell az eszme nyomása alatt. Ő az idealista nem pártolhatja a szétmállást, neki centralisalnia kell, a mennyire a szót alkalmazhatni a XI. század viszonyai között. Nyugaton, a hol kifejlett hűbérrendszer korlátozta a fejedelem akaratát, nehezen ment a királyi hatalom gyarapítása, de nálunk az ős vallás pusztulásával mintegy vele járt a törzsuralom elenyészte. A XIII. század azonban már megkezdi az autonomicus törekvéseket. Maga az aranybulla nemcsak megerősítése a nemesség jogainak, mint Kállay mondja, hanem inkább a királyi hatalom fékezése. Azt is tudja a szerző, hogy II. Endre meg IV. Béla uralkodása alatt, egyes megyékben némi önkormányzati bíráskodás kezd lábra kapni. A önállóságra törekvés növekszik, erősödik a realismus gyarapodásával a XIV. és XV. században.

E század végén újra kitör az idealismus, mindenütt erősödik a királyi hatalom, a hol erélyes férfiú áll az ország élén. Nálunk azonban a tehetetlen Ulászló, a gyönge II. Lajos jutnak a trónra és beáll a legnagyobb bomlás. Mivel az idealista eped és sóvárog az erélyes fejedelem után, szeretné támogatni a központi hatalmat, felháborodva látja a gyönge embert a trónon, s mellette a kegyenczek, a követelő oligarchák gyűlölt hadát. Szerencsés az ország, melynek ilyenkor erélyes, férfias királyai vannak. Szegény hazánkban a mohácsi vész, meg a török másfélszázados uralma volt a rémes válasz szerencsétlen királyaink uralkodására. Az 1700 körüli idealismus I. Lipót, I. József és III. Károly uralma alatt ismét emelte a királyi -30- hatalmat, éppen úgy, mint az 1815-iki idealismus létrehozta a szent szövetséget, a királyok független intézkedéseit, a nemzeti eltérések, sajátságos ignorálását, Francziaországban az engedékeny, símuló parlamentet, a chambre introuvablet, mint XVIII. Lajos nevezte. Így végig tekintve az egész világtörténeten, nemcsak az eszmei magyarázat, a bölcsészeti fejtegetés, hanem a történelem is igazolja, hogy az idealismus napjaiban növekedni kell a királyi hatalomnak s mivel Gézától kezdve a haladás hullámának (975–1490) első vagyis idealisabb felébe esnek az Árpádok, szólhat Kállay az ő centralisatiojukról. Csak azt szeretném tudni, kitől tanulta a politikai idealismus fogalmát. Ha valaki oly kifejezéseket használ, minőket Kállay elég sokszor, melyeknek csak az én philosophiámban van értelmök, meg szoktuk nevezni a mestert is.

Most legyen elég Kállay felolvasásáról. Azt hiszem, hogy bár nagy vonásokban, érthetővé tettem az Árpádok történetét. Ezután már nem lesz szabad egy felvilágosúlt történetírónak másképp írni rólok. Én ugyan nem érek rá ilyen munkára, de talán akad egy jó barátom vagy jeles tanítványom, a ki magára vállalja a derék feladatot és az erkölcsi világ törvénye szerint megírja az Árpádok vagy az egész magyar nemzet történelmét. Gyönyörű és hálás feladat, melynek végrehajtása «örök időkre szóló alkotás lehet», hogy Thukydides szavaival éljek.

III.
ERKÖLCSI SÜLYEDÉSÜNK.

Ma már sehol sem tagadják, hogy erkölcsileg mélyen sülyedt az emberiség. Még pár év előtt sokan tagadták, tíz-húsz év előtt csak egy-két bomlott ember vette észre. De most éppen úgy elismerik ezt a sülyedést Amerikában és Európában, mint Japánban és Ausztráliában. Nemcsak számtalan czikk és tanulmány hangoztatja az emberiség elfajulását, hanem kötetes munkák is hirdetik. Például dr. Nordau Miksa izraelita hazánkfia, hírneves párizsi orvos, két kötetes munkát írt e fontos kérdésről.

Sokan vallják, hogy növekszik a bűnösök száma és a művelt társadalomból is kihalt az erkölcsi érzés. E jelenség okait is keresik. Szokás szerint azt mondják, hogy az erkölcsi érzés pusztulása a különböző világnézetek természetes következménye. A demoralizáló világnézet behat a nép lelkébe s kiöli vagy megbénítja az erkölcsi érzést.

Ez a magyarázat megjárta idáig. De az erkölcsi törvény ismerete után, nem lehet vele előállani. Mert erkölcsi felfogásunk éppen úgy, mint a magyarázatára kitalált szellemes világnézetek, nem egyebek, mint az uralkodó realismus nyomása alatt született elméletek. Az ember ugyanis indokolni akarja érzését, gondolkodását, igazolni eljárását, cselekvésmódját.

Erkölcsi felfogásunk indokolására szolgáló nézetek között első a történeti magyarázat. Azért vagyunk annyira romlottak, mert látjuk, hogy az erkölcsiség nem egyéb mint a vérünkké vált szolgai szellem. Azok a jó és minden akarathoz símuló lelkek semmitmondó, becsülésünkre érdeklődésünkre érdemetlen egyének. Az erkölcsi szabályok, -32- a vallás tanai csak a tömegnek, a tudatlan népnek valók. A történetírók mit sem adnak a morálra. Ranke fényes és nyugodt tárgyiasságával kimutatja, mily csekély jelentősége van az erkölcsnek a históriában. Maguk a politikusok, az államférfiak sem látják valami nagy szükségét az erkölcsnek. A világ szépen megél erkölcsi érzés nélkül. Végre azt sem tagadhatni, hogy a romlottság mellett végtelen az emberi jóság, határtalan a felebaráti szeretet. A világtörténelem egyetlen százada sem tud felmutatni annyi jótékonyságot mint a miénk. Nincs határa a bámulatos leleményességnek, melylyel a szenvedők és inségesek baján akarunk segíteni. Ha nincs vége az emberi szenvedésnek, a mi könyörületünknek, jóságunknak, irgalmunknak sincs határa; ez is kimeríthetetlen.

Ez a történeti szempontból való magyarázat mindjárt mutatkozik a szélső idealismus hanyatlásával. Például 1700 körül kitör az idealismus, mikor az egyetemesért vagyis az Isten, vallás és erkölcsért rajong az emberiség. De már húsz-harmincz év múlva sokszor találkozunk a papi zsarnokság kárhoztatásával, a vallásnak a népre szorításával. Ez a felfogás azután folyton terjed és általános lesz a nyolczvanas-kilenczvenes években.

Századunk második tizedében ismét uralomra jut az idealismus; de már 1830 körül, győz a liberalismus, az erkölcsnek a vallástól való függetlenségét kezdik hirdetni, a hitet csak a nép számára valónak tartják, mindenfelé zúgolódnak a papi zsarnokság ellen. Ez a felfogás folyton terjedt napjainkig.

A szolgai szellem emlegetése nagyon megfelelt a gyarapodó realismusnak. A mint növekszik a realis gondolkodás, vele nő az egyén önállóságának, függetlenségének érzete vagyis nem az egész, az egyetemes, a tekintély lesz kiinduló pontja, forrása az erkölcsiségnek, hanem az alkotó rész, az egyén. Az ember önmaga az erkölcs és a jog -33- forrása. Ez szüli a realis időkben a féktelen individualismust, melyet csupán anyagi javakkal és örökös szórakozással, panem et circenses-sel lehet megzabolázni, kissé csillapítani. Ilyenkor csak az hallgat, az engedelmeskedik, a kit mint szolgát fizetnek vagy reméli, hogy fizetni fogják. Ezek odaadók, hűségesek, a központi hatalom támogatói; a többi zúgolódik és elégedetlen vagy szórakozik és felejt.

A másik magyarázat, melylyel erkölcsi sülyedésünket indokolják, a természettudományi világnézet. A természettudomány nem ismeri az erkölcsöket. Szerinte a világ mechanice találkozó és elváló parányok játéka. Ma egy emberi agyat alkotnak, holnap elválnak és a vegyi rokonságnak vagy más molecularis erőnek engedve, új kapcsolatba, összeköttetésbe jutnak. Azért semmi sem tartozik össze a világon, hanem csak összekerűl, a minek a vége általános nyugalom, örökös megdermedés lesz. Megszünvén a parányok torlódása, megszünik minden mozgás.

E természettudományi felfogásból hiányzik a czélszerűség eszméje. Nem ismeri a világ fensőbb czélját. Az ember is éppen úgy, mint a parány, czéltalan lény. Kapcsolata más emberekkel a politikai, gazdasági és egyéni helyzet véletlen és pillanatnyi találkozása, melyből semmi erkölcsi kötelesség sem hárúl az egyes emberre. Ezt a felfogást csak megerősíti a Darwin-féle elmélet, a létért való küzdelem. Az erősebb érvényre akarván jutni, örökös versenyben áll embertársaival. A parányok vagyis az emberi egyének körül forog a lét minden kérdése, túl nem megy rajtuk. A ki erőteljesen végig tudja küzdeni létünk őrűlt hajszáját, az érvényre jut, a ki szerényen vagy gyöngeségben félreáll, azt csakhamar eltiporják és szót sem érdemel. E harczban csak kárát valljuk minden erkölcsös gondolkodásnak. A kötelesség fogalmának nincs értelme ott, a hol élethalálharczot ví egyik ember a másikkal, -34- legfölebb kétessé teszi győzelmünket. Győz, a ki nem ismer kíméletet, nem ismer kötelességet.

Csakhogy ez a természettudományi világnézet sem egyéb, mint a realis gondolkodás leleménye. Így gondolkodunk, mert a realismus idején élünk. Ez épen úgy okozat, mint az erkölcsi sülyedés, az általános léhaság, a féktelen érzékiség, a határtalan irgalmasság.

Mikor az idealismus kitör, egyesűl a szép, jó és igaz eszméje, csodálatosan kiszélesedik az ember látköre, felmagasztosúl érzése és gondolkodása, szóval megnemesedik. A szélső idealismus lohadásával folyton szűkűl az ember látköre, összezsugorodik. Már nem tud az egyetemesért lelkesedni. Ekkor a haza és nemzet foglalja el az egyetemes helyét az ember szívében. A hazáért nem csupán, mint erkölcsi egészért rajongunk, hanem a benső, a részletes élet is vonz. Vagyis követeljük, hogy magyaros legyen e haza, magyarúl beszéljenek benne, magyar nemzeti szokások uralkodjanak széles rónáján és erdős-hegyes vidékein. Kezd jelentkezni az individualismus, mikor a magunk képére akarjuk átváltoztatni embertársainkat, képmásainkká akarjuk tenni felebarátjainkat. Ez a törekvés folyton erősödik az emberi látkör szűkülésével. Végre elenyészik a haza forgalma, csupán a nemzeti szellemé marad meg.

A látkör szűkülésével megszününk érdeklődni az erkölcs, az erény iránt, mert már nincs érzékünk hozzá; de annál jobban tetszenek a realismeretek, melyekben ilyenkor roppant haladást teszünk. Az aprózó, részletező kutatás, elemzés mindennapi kenyerünk. A mechanicai, természeti, orvosi stb. megfigyelés, ezer, meg ezer apró jelenséget fedez föl vagy talál ki, melyek összeségükben alkotják a civilisatiót. A történetírás sem foglalkozik eszmei kapcsolatokkal, melyekhez szélesebb látkörre van szükségünk, hanem kedvesen elbeszél, adatokat nyomoz és -35- okiratok után kutat. A bölcsészet tapasztalati tudomány lesz s a természettudomány kiegészítője. Az erkölcs relativ valami, mely hely és idő szerint változik, nem pedig az egyetemesből kiinduló világnézet. Szóval minden szétmállik, alkotó részeire bomlik s e részek az uralkodók. Ezek dominálnak érzésünkben, gondolkodásunkban. És mivel nincs magasabb szempont, melyből kiindulnánk magunktartásában, erkölcsiségünk nem ismer magasabb elvet, mint a felebaráti szeretetet, a határtalan jóságot, mely azonban nagyon megfér az általános erkölcsi sülyedéssel.

IV.
A TÁRSADALMI BÉKE.

Harmincz esztendő óta töméntelen sok munka jelent meg a társadalom erkölcsi, szellemi, aestheticai és gazdasági életéről. Ma már minden socialis. A szép, igaz és jó eszméje a társadalom szempontjából lesz vitatás tárgya. Az aesthetica éppen úgy társadalmi kérdés, mint a gazdaság, az ipar és a kereskedés fejlődése. A bölcsészet a társadalom viszonyaiból fejtegeti az erkölcstant, a psychologiát és más ágazatait. Szóval minden kérdés össze van forrva a társadalom kérdésével.

Azt hinné az ember, hogy az egyetemesért, az általánosért, a nagy és szükségképi elvekért kezdünk rajongni, mert az egész társadalmat hangoztatjuk, el akarjuk tűntetni a nemzeti korlátokat, kigúnyoljuk a haza fogalmát, megvetjük az elkülönítő nemzeti nyelveket s nemzetközi, internationalis társadalomról beszélünk. De a kik ismerik az erkölcsi világ törvényét, tudják, hogy mindez nem egyéb, mint a legszélsőbb individualismus; tudják, hogy a haladás egy-egy hullámának elején az egyetemesért: az Istenért, a vallásért, a szép, jó és igaz egységeért rajongunk. A szélső idealismus lohadásával és a realismus első jelentkezésével a haza és nemzet fogalma kezd lassan elhatalmasodni s mikor elérte tetőpontját, fokozatosan hanyatlik s már csak a faj, a törzs, a rész, az egyed tudja felkölteni érdeklődésünket.

Ez a socialismus igazi kora, a gyönge, lágy, tehetetlen individiumé, a ki szegre akasztotta az egyetemestől függő erkölcsi elveket, nem tudja nézni mások nyomorát, szenvedését, erkölcsi eszme hiányában elnéző, könyörülő, -37- jószívű, síma és nyájas s mivel az anyagira veti magát, nem sokat törődik az Istennel, vallással, morállal, csupán a testi jólétről és az érzéki gyönyörökről ábrándozik, ezeket akarja megszerezni magának és családjának s ezért a szegényebbjei nemzeti különbség nélkül összeállva, vállvetve iparkodnak megszerezni azt, a mi betölti minden vágyukat. Ezért socialista mindig a realismus kora. Az országok viszonyai szerint eltérők lehetnek a socialismus tüneményei, más színt öltenek keleten, mint nyugaton, máskép mutatkozik a germán és szláv fajoknál, mint Japán, China népeinél, az alap azonban mindenütt ugyanaz, vagyis az individualismus.

Krisztus előtt 450 és 200 körül éppen úgy találkozunk e socialista irány elhatalmasodásával, mint Krisztus utáni II., VI., X. és XV. században vagy a XVII. század második felében vagy 1800 körül és különösen napjainkban. S mivel most a bámulatosan kifejlett ipar tömérdek munkást foglalkoztat, képzelhetni, mily erővel léphet föl korunk socialis mozgalma.

Tömérdek a gyár és rengeteg az értelmes munkások száma, a kik a realismus növekedésével csodálatos erőt tudtak kifejteni. De nem csupán a munkás a socialista, mert habár ily név nélkül, ily felforgató doctrinák nélkül is, ugyanazt teszi minden függő állású egyén, fizetett tisztviselő, a ministerelnöktől kezdve az utolsó díjnokig. A magántisztviselők csak úgy megkövetelik sorsuk javítását, mint az államiak. És az államok, intézetek, gyárak, gazdák, iparosok nem képesek ellentállani munkásaik követelésének. A tanárok, tisztviselők ugyan nem strikeolnak, mint a gyári munkások, de annyiszor, annyi oldalról támadják, ostromolják kenyéradóikat, hogy rendesen elérik czéljokat. Mivel nagyobb az állam jóléte a realismus alatt s mindnyájan gyöngék, lágyak, szánakozók vagyunk, nem tudjuk megtagadni kérő embertársaink követelését. Vagy ha nincs -38- módunkban kérelmöket egész nagyságában teljesíteni, legalább egyben-másban iparkodunk rajtok segíteni. Szóval, a realismus idején igazi részvéttel viseltetünk felebarátjaink iránt s mivel csupa szív az ember fensőbb erkölcsi elvek nélkül, soha sem nagyobb a jótékonyság, a közadakozás mint a realismus napjaiban. Ma például hallatlan a jótékony egyesületek száma; a művelt világon sok ezer nő és férfi foglalkozik a jótékonysággal, gazdagok és jómódúak évenkint milliókat áldoznak a szegények javára.

A mult hetekben egy feltünést keltő munka jelent meg irodalmunkban: Czíme: Társadalmi béke a közgazdasági patriarchalismus alapján, irta dr. Gaal Jenő. A szerző egy volt országgyűlési képviselő, később ministeri tanácsos, most műegyetemi tanár. Azon szeretetreméltó, jószívű, irgalmas lelkek közül való, a minő most a társadalom nagy része, azért könyve rögtön visszhangra talált. A szív hangján szólal meg a társadalmi béke érdekében s az atyáskodó jóság, az úgynevezett patriarchalismus módjával akar segíteni a szegényebbeken. Ezzel reméli enyhíteni szenvedéseiket, kibékíteni sorsukat, csillapítani felháborodásukat. Ő nem barátja a meseszerű socialista államnak, azt gondolja, hogy nem lehet összeegyeztetni az emberi természettel. A miket e tétel bizonyítására felhoz, oly régiek, mint maga a communismus és a socialismus s elmondhatni, hogy többnyire nem igazak. Mert ha örökös realismus uralkodnék, fejlődésében okvetlenül bekövetkeznék a socialista állam. Hisz látjuk, hogy némely országban rendkívüli politikai és társadalmi jogokat értek el a munkások, különösen a nők, a kik közigazgatási hivatalokat is viselhetnek. A dolog magyarázatát egyebütt kell keresnünk.

A socialismus országa lehetetlen, mert az idealis napokban az egyetemesért szabad lelkesednünk, az erkölcsi jóért rajonganunk, az ideal-real alatt a nemzeti sajátságok -39- szeretete, a nemzeti egység és nagyság vágya tölti el bensőnket s csak a realismus idején válhatik áramlattá a socialismus. Az eszményibb napokban hatalmas lesz a király, az aristocratia, különösen a papság. Így látni, hogy 1820 körül elenyészik minden érdeklődés a socialisticus nézetek iránt, noha egyes rajongók, mint Saint Simon, fűzik, fonják az ő ábrándjaikat.

Később is csak lassan jelentkezik a népben és mint igazi socialismus-tan, csak a hetvenes években jutott nagy erőhöz. Most pedig, az idealismus hajnalán, szemlátomást bomladozik.

De minden haladás, minden civilisatio nem egyéb, mint utazás a realismus bomlása felé, melyet egy-egy hullám idealis kitörése megnemesít, erkölcsösebbé tesz; hanem azért – néha úgy látom – a realismus erkölcsi bomlását az idealis lelkesedés sem lesz képes egységessé tenni s a civilisatio pusztulása fog bekövetkezni, a socialista állam azonban még sem jön létre.

A t. szerző a socialista állammal és más socialis ábrándokkal szemben azt hirdeti, hogy a jogosult egyéni érdeken nyugvó individualismust telíteni kell ethicai elemekkel, melyek a socialismus egyetlen megvalósítható alkatrészeit képezik. Úgy látszik, a szerző tudja, hogy a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán vagyunk, ki is jelenti e nézetét, mikor mondja, hogy az individualis irány túlsúlyának az ideje egyelőre lejárt, azért ethicai elemekkel töltsük meg az individualismust, mert különben borzasztó bomlás állhat be, kivált a német, franczia és belga földön. Itt persze téves az okoskodás, helytelen az ijesztgetés. Ha lejárt az individualismus túlsúlya, akkor ne aggódjunk, mert beállanak az egyetemes utáni lelkesedés napjai, azaz a vallás és erkölcs korszaka, mint 975, 1490, 1700, 1815 körül. Ilyenkor eltörpűl a socialismus, mely igazában a realismus alatt és akkor virágzik, mikor bő keresete van a munkásnak. -40-

A szélső idealismus alatt azonban legtöbbször súlyos anyagi bajok nyomják az emberiséget, mikor éhezik a szegény munkás és földműves, mikor vevő hiányában csak felére dolgozik vagy egészen megbukik a gyár, csődöt mond sok pénzintézet: ilyenkor megszünik a socialismus; de helyette beáll a rablás, pusztítás, öldöklés, koldulás, a realismus léha, de külsőleg szabályos és rendes társadalmának bomlása. Ilyenkor áthatnak bennünket az úgynevezett ethicai elemek, vagyis az egyetemes szempontjából kezdjük tekinteni a világot.

Jól esik az olvasónak, ha a t. szerzőnél az ethicai elemek hangoztatásával találkozik. Világos fogalmat azonban nem szerez belőlük. Mik azok az ethicai elemek? Ilyen volna a szerző szerint az individualismus önzésével szemben a közszellem ápolása, az erkölcsi kötelességtudásra való nevelés, a mai társadalmi rend szükségének bemutatása stb. Mindezek többé-kevésbé üres szólamok. Hisz a socialista éppen azt tartja, hogy sehol sincs nagyobb közszellem, mint az ő társaságában és soha sincs kevesebb önzés, mint a realismus napjaiban, mikor hallatlan mérveket ölt a jótékonyság, végtelen az irgalmasság. És e kötelességtudás lehet-e nagyobb, mint a realismus idején, mikor jelszó a munka, mikor azt hiszik, hogy már maga a munka nemesít. Szóval, a szerzőnek még nincs világos fogalma az erkölcsről. A szerző melegen szól Angliáról, hol a társadalom hathatós önfegyelmezésnek veti alá magát. Ez részben téves, részben másképp kell magyarázni. Mert mindenekelőtt el kell ismernünk, hogy Angliában, átlag véve, ugyanoly erkölcsi bomlás és demoralisatio uralkodik, mint más országokban.

A mi ez átlag mellett eltérés mutatkozik, azt az angolok faji jellemének kell tulajdonítanunk.

Az angol ugyanis a legtökéletesebb minden európai faj között. Ezzel azt akarom mondani, hogy az angol a -41- haladás egy-egy hullámának elejétől végeig minden érzésébe és gondolkodásába kitünően benne találja magát. A mire például a semita, a sárga faj stb. nem képes. Nincs elég érzékök a hullám szélső idealis és realis árjához. Világrészünkön a latin faj és a félig-meddig turáni magyar a legjózanabb. Sőt a latin fajok között is van különbség, például az olaszba több germán elem olvadt bele. A latinok után jönnek a szlávok s végűl a germánok s közöttük utolsók az északiak meg az angolok. E népek sajátságos változáson mennek át a realisabb időkben. A magyar és a franczia léha materialista lesz és kevésbé mysticus; a szlávok jóval mysticusabbak; de legmélyebben bocsátkozik a mysticismusba az angol. Ez alatt azt az édes, meleg, lágy, kenetes, vallásos érzést gondolom, mely a realisabb időknek egyik kedves tüneménye. Ez éppen úgy megvolt a XVII. század második felének Angolországában, mint most a hetvenes-nyolczvanas években. Az idealis vallásosság 1700 körül tört ki, éppen úgy, mint napjainkban Balfour és mások műveiben. Realis természeténél fogva az angol legkevésbbé szereti a központosítást, a realismus napjaiban széleskörű jogokat ad a birodalom alkotórészeinek, legtöbbet áldoz jótékony czélokra, engedékeny és könyörülő, szíves és jóakaró munkásai, cselédjei iránt. Többé-kevésbbé mindnyájan ilyenek vagyunk, de messze elhagy bennünket az angol. Decentralisatiojának köszönheti, hogy a realismus idején nem fojtogathatja egy központi zsebelő érdektársaság, legfölebb helyi klikkek nyomhatják, melyeket mégis könnyebb lerázni.

Gaal melegen emlékszik meg Carlyle Tamás történetíróról, a ki lelkesen felszólalt a munkások érdekében: talán még többet írhatott volna a mysticus Ruskinról, ők mindketten az angol jellemnek az uralkodó eszme nyomása alatti érdekes módosulásai. -42-

A szerző könyvének többi része általában a munkások istápolásával, a munkaadók viselkedésével és idevágó feladatainkkal foglalkozik. Ez a rész nagyon tanulságos, haszonnal forgathatják a gyárosok, a gazdák, az iparosok, megtanulhatják belőle, hogy bánjanak munkásaikkal a realismus idején. Az idealistát persze nem igen fogják kielégíteni e tanácsok. Ő az egyetemes iránti lelkesedést szereti látni cselédjeiben. Keblében első és legszentebb a vallás és az erkölcs, ezeket fogja sürgetni és hozzájok szabja viselkedését.

Mindenesetre sajnálom, hogy a t. szerzőnek nincs elég összefoglaló tehetsége, se szélesebb és alaposabb történeti tudománya, mert akkor megértené az erkölcsi világ törvényét és belőle többi közt azt is megmagyarázhatná, miért hajlik ő most a közgazdasági patriarchalismus felé, miért buzog annyira a társadalmi békéért.

Mindamellett becsülni való munkát végzett, a homályos ethicai elemek emlegetése tiszteletreméltóvá teszi előttünk s nem szeretnők elhallgatni a szerző iránti rokonszenvünket.

V.
DUMAS.

A legterméketlenebb bírálatok egyike volt idáig a drámai kritika. Ifjú korom óta szorgalmasan olvasgattam Saint-Beuve, Janin, Armand de Pontmartin, Saint-Marc-Girardin, Gottschall, Schmidt Julián, Lindau és mások bírálatait, buzgó olvasója valék a sok német, franczia, angol stb. irodalomtörténeteknek és rokon tanulmányoknak. Mindezek a nevek, ítéletek és fejtegetések óriási halmazával tömték tele agyamat és világos betekintést nyerhettem a drámai költők belvilágába. Az ismeret és ítélet e tömkelege sok volt arra, hogy beszélhessek róluk, képet adhassak működésükről; de nem elég, hogy biztos és megnyugtató ítéletet mondhassak a fölmerülő miért-ekre. Azt megtanultam belőlük, hogyan ír ez vagy az a drámaíró; de nem, hogy miért ír úgy. Pedig én éppen ezt szerettem volna tudni. Ha valamelyik kritikus ebbe mert belé bocsátkozni, a legfurcsább magyarázatok kerültek ki tollából; pedig, kivált az idealisabb időkben, minden kritikus fölvetette a miért-et. A realismus napjaiban jobbára megelégszenek a hogyan-nal. De bármily szellemesek is e bírálatok, igazán elmondhatni rólok, hogy többé-kevésbbé gyarló dolgok. A legtarkább ítéletek minden vezérfonal nélkül. A huszas évek egyik-másik jeles költőjét, például, elragadtatással bírálta meg valamelyik kortársa, de már 1860 körül rendesen fitymálva szólott róla az irodalomtörténet munkása; 1890 körül pedig nem talált elég sujtó kifejezést irodalmi ferdeségeinek megrovására. Ebbe a chaosba is az eszme törvényének felfedezése hozott belé világosságot. E fáklya segélyével elég könnyűvé válik -44- minden drámai alkotás bírálata. Könnyű feltárnunk a költő hatásának titkát, csak ismernünk kell a kort, melyben sikkerrel adták művét.

De hát hogy hangzik az a szabály, melyhez hozzá kell szabnunk a drámai műveket? Nagyon egyszerűen és röviden, annyira, hogy első pillanatra a legnagyobb kételylyel fogadjuk. De ha ismerjük az erkölcsi világ törvényét, azonnal belátjuk igazságát.

A szabály így hangzik: Az idealismus napjaiban, a szép, igaz és jó eszméinek egysége idején, az egyetemest, az istenit, az erkölcsit, az általános emberit kell magasztalnia a költőnek az individuum rovására. De mivel folyton szűkül az idealismus látköre, míg végre a realismus alkonyán egy-egy individuumra zsugorodik össze; a szerint kell módosulnia a költő alkotásának is, úgy hogy a realis napokban az egyetemes képviselőit kell léháknak, aljasoknak, becsteleneknek bemutatnia, mert ezek okozzák az individuum minden baját, nyomorát; le kell rombolnia az erkölcs, a vallás támaszait, mindenben az alkotó elemeknek, a részeknek kell igazat adnia az egész ellenében; az államban a fejedelmet, a ministereket, a hatóságot kell leszállítania trónjokról, a társadalomban a születés, a vagyon aristocratiáját kell lerántania, a katonaságnál a tiszteket, az iskolában a tanárt, a családban az apát, a házasságban a férjet és így tovább. Természetes, hogy mivel az eszme zsugorodása lassan és fokozatosan történik, a költői alkotásnak szintén meg kell tartania az idők finom árnyalatát. Azért hiába írja meg egy realis szervezetű drámaíró pl. Ibsen az ő Nóráját harmincz év előtt, műve csak akkor arat sikert, mikor a társadalom e darab erkölcsi színvonalára szállott alá; ekkor azután, ha jól van megalkotva, rajongani fognak érette.

Ez elv alapján lássunk hozzá egy előkelő drámaíró rövid bírálatához. Legalkalmasabb lesz e czélra a nemrég -45- elhunyt franczia költő, Dumas, kinek ifjú kora óta bámulatos sikerei valának az egész művelt világon. De alig tették a sírba, egy új szemle, a Mercure de France, jónak látta megkérdezni felőle az ifjabb írói nemzedéket, mely nagyon lenézőleg nyilatkozott a még mindig ünnepelt drámaíróról. A fiatal írók nyilatkozatai azonban elég éretlenek. Többnyire felszines és helytelen kifogások, melyek semmit se vagy keveset magyaráznak meg. Némelyik észrevétele igazán boszantó fecsegés. Azért Dumas tisztelői azt mondanák rájok, hogy nem érdemes velök foglalkozni. Minket azonban az erkölcsi élet minden tüneménye érdekel s így e kifogások is lekötik figyelmünket és azt kérdezzük magunktól: Mi lehet az oka, hogy egy harmincz év óta ünnepelt költőről ily fitymálással nyilatkozhatnak az ujdonsült poéták? Honnét merítik ehhez a bátorságot? E kérdésre nem lesz nehéz válaszolnunk, mert oly rohamosan változik az idők árja és mint egy laptársunk kifejezi, annyira dühöng a morál, hogy Dumas műveit csakhamar lejárjuk s pár év alatt sutba dobjuk.

De hát miért sujtanók ennyire éppen Dumast? Azért, mert Sardou, Ibsen, Sudermann, Hauptmann Gellért és néhány más drámaíró mellett ő volt a realis idők legnagyobb poétája. Ha tudni akarjuk, milyenek a realismus drámái, csak Dumas darabjait kell megtekintenünk s mindjárt tájékozódhatunk.

Először is minden műve egy-egy eszme tolmácsa, még pedig feltünő, kirivó eszméé. Már a szélső idealismus lohadásával fellépnek a költők egy-egy eszmével, ezek azonban nemesebb gondolatok, például a tiszta szerelem jogosultságát vitatják az apai tekintély kényszere ellen, vagy a lelkiismeret szabadságát védik az egyházi vagy állami törvények szigorával szemben. Ezek és hasonló eszmék az egyén védelmére kelnek az egyetemes nyomása ellen. De mily tisztelet lángja lobog még a költők keblében -46- az egyetemes iránt! Szűkül ugyan az egyetemes köre, már gyűlölik theocraticus jelenségeit, a szélső idealismus zsarnoki követeléseit; a vallás és az erkölcs, az istenség és az erény azonban még nem üres szó, hanem igaz és szent érzés a legtöbb írónál. Sőt az idealreal időszak első felében sem igen tűrik a vallás és erkölcs sorompóinak eltávolítását; noha már itt-ott messzebb állítják fel. Csak erősen realis időkben szabad annyira jutni, oly eszméket felvetni, mint a minőket Dumas dolgozott fel s az individuum javára dönteni el. Mert minő kérdéseket szeretett fölvetni? A társadalom alapkérdéseit, minő a hit, a vallás, a hitetlenség, a lelkiismeret, a becsület, a házasság, a család, a házasságtörés, a prostitutio, a faj, a nemzetiség, a jog, az igazságszolgáltatás stb. kérdései. E kérdések nagyobb része előfordul idealisabb napokban is, de a megoldás mindig az egyetemes javára történik. Az egyénnek bűnhődnie kell, mert megsérti az egyetemest.

Shakespeare az idealreal delén mily kicsinylőleg szól a polgárokról, a népről, mily romlottnak mutatja be a fattyú gyermeket, sújtja az össze nem illők házasságát s számtalan más effélét; de már a realismus napjaiban nem szabad az ő módján tárgyalni e kérdéseket; hanem mindig a résznek kell adni igazat az egész, az egyénnek az egyetemes ellenében. Dumas vele ellenkezőleg, a megejtett leányt, a courtisanet, a természetes gyermeket stb. védi. Doumic René azt hiszi, hogy jobb lett volna a társadalom e kitaszított tagjait bántatlanul hagyni félhomályukban; de nagyon téved, mert éppen e kérdések felvetése és megoldása az individuum javára emelte Dumas színműveit arra a színvonalra, melyen harmincz év óta állottak. Azt is gondolhatná valaki, hogy a házassági elválásért vívott sikeres küzdelme csak ártott műve becsének, mert mindenütt behozatván az elválás, fölösleges és tárgytalan lesz a darab. Pedig nem a politikai vagy társadalmi -47- siker buktatja meg Dumas színdarabjait, hanem az idealismus ébredezése, mely a házasság szentségét, elválaszthatlanságát szereti magasztalni.

Doumic a legőszintebben üdvözli Dumast, mert a polgári eszmék egész sorával találkozik nála. Tehát vannak polgári eszmék is? Igen, vannak. Meg is magyarázza őket Doumic, mikor elmondja, hogy mindig forradalmár óhajtott lenni Dumas s ezért sok ellenséget szerzett magának. A polgári eszmék tehát forradalmi nézetek, azaz a realisabb individuum lázadása az idealisabbak uralkodása ellen. Vagyis Dumas az idáig uralkodó realismus egyik irodalmi, még pedig drámaírói apostola volt. És ha ezért még most is üdvözli Doumic, nagyon hihető, hogy pár év múlva már nem fog neki gratulálni, mert újra az egyetemest fogjuk magasztalni az individuum ellenében. Az is tetszik Doumicnak, hogy a két nem viszonyának tárgyalásában oly fontosságot tulajdonított Dumas az élettani elemnek, a minőt idáig jelezni is alig mert a színház s ezt oly merész kifejezésekkel, annyira nyers szavakkal tevé, a minőket színpadról még nem hallott a közönség. Egyszer meg is történt, hogy valaki a nézőtérről oda kiáltott a színészeknek: Ez már undorító! Pedig az ily nézők száma eleinte legio volt.

Íme egy újabb polgári eszme! A dolog magyarázata azonban elég könnyű. A szélső idealismus drámai nyelve annyira kényes, finnyás, tapintatos, hogy a költő tele van vigyázattal s minden közönséges és trivialis szótól írtózik. A realismus halavány jelentkezésével megjelennek a merészebb, a nyersebb szólamok is. Ismeretes dolog, mily harczott vívott Hugo Viktor egy-egy ily kifejezésért nemcsak a közönséggel, hanem a színészekkel is. Nálunk is a harminczas évek végén kárhoztatva emlegették a Bánk bán nyerseségeit, piszkolódásait. Természetes, hogy Dumas az ötvenes, hatvanas években Hugónál is nyersebb, népiesebb, -48- trivialisabb lett; ez vele járt a realismussal, mely szereti a népies és nyers, közvetlen és keresetlen kifejezéseket. Ilyenkor a színpad nyelve sem igen térhet el a mindennapi élet nyelvétől. Az idealisabb napokban lehetetlen az ily meztelen és becstelen beszéd minő Dumas minden művében bőven fordul elő, de csak egyet idézünk a La Princesse Georges-ból, itt egy jó barátnéja mondja Sylvanie grófnéról: «Úgy látszik, hogy a grófné az egyenlítő vagy a sarkok valamely istennőjének vagy minek képzeli magát, a ki szentélynek tartja nyughelyét. Ide bezárkózik és ha férje, az ő főpapja, el akarja végezni áhítatát, előbb áldozatát kell benyujtania.» Azaz férji kötelességének teljesítése előtt gazdag ajándékokkal kell megnyernie feleségét.

Dumas ellensége volt a l’art pour l’art elméletének. Szerinte legyen hasznos a szinház, czélzatos a dráma. Minden irodalom, mely nem tartja szem előtt a tökélyesbülést, az erkölcsiséget, az ideált, tüdővészes és egészségtelen: holtan született irodalom, mondja Dumas.

Tehát moralizáljon, a szinház. Valóban a szinpad mindig moralizál, csakhogy e morál nem különb, mint a kor morálja. A szélső idealisták is erkölcsöket hirdetnek, csakhogy az ő erkölcseik az Isten és vallás, a becsület és tisztesség, világ és emberiség, nemzet és hazaszeretet körül forognak.

Ilyen a szinpad morálja 1820 körül. Scribe a harminczas években szabadabb morált kezd hirdetni, de még sem hirdet erkölcstelenséget. Nem áll ugyan magasabb erkölcsi szinvonalon, inkább gyakorlati tanácsokat ad, melyek nem valami nemes gondolkozásra vallanak. Józan, egészséges, gyakorlati erkölcstan szólal meg soraiban, bár még van érzéke az igazi tisztesség iránt is. Alfred de Musset itt-ott még szabadabb, de költői és heves. Beőthy azt hiszi, hogy a romantikának az indulatok hevében, a szinek gazdagsága iránti hajlamában volt nagyon sok rokon -49- vonása a mi nemzeti szellemünkkel. Bajza égig magasztalja ez idők franczia drámáját, mely egész mezítelenségében szemünk elé tárja a vétket; de azután meg is utáltatja a nézőkkel. Egyiknek sincs egészen igaza. Nem az a dolog magyarázata, mintha a harminczas évek franczia drámái jobban egyeztek volna nemzetünk szellemével, mint a maiak, hanem csak az, hogy mi ugyanazon uralkodó eszme nyomása alatt állottunk. A harminczas évek drámái jóval ideálisabbak levén a mostaniaknál, még iparkodnak megutáltatni a vétket, melyet elénkbe tárnak. A harminczas években még nem távozott el annyira egymástól a morál és aesthetica, a jó és szép eszméje mint napjainkban, azért akkor megutáltatják a vétket. Akkor más volt a vétekfogalom is. Az egyetemes elleni bűn volt a vétek, most a realismus alatt az individuum megsértése a hiba. A harminczas években oly halavány volt a realis elem, hogy csak kevéssé szállították le az egyetemest magas szinvonaláról. Az olvasott, az ünnepelt költők szűkebb korlátok közé szorították az idealis elemet, de mégis tisztelték a vallást, az erényt, a becsületet, az adott szó szentségét, a nemes patriotismust stb.

Dumas morálja már határozottan az individuum morálja, az egyén szabadságának sürgetése az egyetemes zsarnoksága ellen. Erről a morálról jegyzi meg Beőthy, hogy kinosan, kibékítetlenül meghasonlásban vergődik az aestheticai és erkölcsi elv, melyeknek egybeolvadó harmoniája alapfeltétele minden szép műnek. Régi helytelen frázis! Minden szép mű kora erkölcsi érzésének, gondolkodásának kifejezése. Teljes lehetetlen, hogy valamely szép mű 1880 körül sikert arasson, ha nem az egyén szabadságát hirdeti az egyetemes ellenében. A szivesen olvasott költőnek csak ily morált lehetett tanítani. A mely munka az egyetemest dicsőítette az egyén rovására, csak karácsonyi ajándékul szolgáló ifjúsági irodalmi termék lehetett. Bizonyosan -50- nem olvasta a közönség. A szép és jó eszméje pedig csupán a szélső idealismus napjaiban olvad össze egymásba, azután fokozatosan lazul a három eszme viszonya, míg a realismus végén egymás ellenségei lesznek. Beőthy 1882-ben annyira nem lát, hogy szerinte Dumas alakjai, csak idegen, mesterséges virágok gyanánt tetszenek, melyek eredetiségeit természetesen nálunk alig láthatjuk, bár elismeri, hogy legsűrűbben látogatja Dumas darabjait a közönség, legjobban mulat rajtok és legzajosabban megtapsolja őket. Mintha lehetséges volna jól mulatni oly darabokon, zajosan megtapsolni oly műveket, melyeknek morálja minden lépten megsérti erkölcsi érzésünket. De hát mivel ragadnak el e darabok bennünket? Erre is megfelel Beőthy és az a szinek finomsága, üdesége, tökélye, a környezet ízlése. Mind haszontalan és üres frázisok, melyeket akkor használunk mi szegény megszorult kritikusok, mikor nem tudunk valami okosat mondani. Sőt e virágokról is elmondja Beőthy, hogy elragadják a közönséget, bár illattalanok.

Természetes, hogy ez utóbbi megjegyzés még nagyobb lelki szegénység jele. Sőt, hogy nagyon illatos virágok Dumas virágai, az is mutatja, hogy napjainkban (1896) nem győzik adni A nők barátja czímű darabját. Minden esetre nagyon fontos valamely műben a drámai szerkezet, a forma kerekdedsége, a jellemek kidomborítása; de legfőbb a darab erkölcsi világnézete. Bármily kerekded Kisfaludy Károly vigjátékainak szerkezete, élénk és szellemes a dialogja, ma nem tetszik, mert idealisabb a morálja, jellemeinek erkölcsi érzése, gondolkodása, mint a minőt elviselhetünk. Még Scribe gyakorlati morálja is magasan áll a mi szinvonalunkhoz képest, azért nem tetszik.

Dumas moraljára nézve van egy találó észrevétele Edmond Scherernek: Napjaink erénye alig egyéb, mint egy kifordított bűn. Ez igazán gyönyörű mondás, melynek -51- talán maga Scherer sem gyanította igazi horderejét. Vagyis az idealismus napjaiban az egyetemes megsértése a bűn, a realismus napjaiban pedig az individuum sérelme. Azonban nem kell hinnünk, hogy az egyén morálja szabatosan és határozottan körül van irva Dumasnál vagy más realista drámairónál. E költők akarhányszor magasztalják az egyetemest, csakhogy boszantók e magasztalások. Például mily ízetlen hazugság a La Princesse Georges-ban, mikor a herczeg mondja: «Akarom, hogy szüljön. Nekem szükségem van ez anya gyermekeire, szükségem van rájok hazámért és üdvömért!» Mintha csak Wlassics imaszerű áhítattal odadobott és fensőbb közéleti erkölcstanának cultusából merített frázisai volnának, annyira boszantók és nevetségesek! Ugyanis a realista sem lehet el az egyetemes nélkül, legalább czégérül kell használnia, rendesen az egyetemessel iparkodik igazolni az ő individualis morálját, a mi csak úgy lehetséges, ha tótágast áll a logikája és czigánykereket vet az eszejárása. Ezt a czigánykereket sokszor megtaláljuk Dumas műveiben, például mikor azt mondja, hogy a hatalmas szerelem majdnem egyenlő az erénynyel. Hisz e kettő a két sarkat jelenti: az erény az egyetemesnek érvényre jutása, a szerelem pedig rendesen az egyén szabadsága vagy szabadossága, tehát individualismus. Dumasnak alig több a házasság, mint egy physicai ösztön társadalmi szabályozása. Ily módon könnyű lesz a realista költőnek a szerelemről szólani. És igaza van, mert a realismus idején háttérbe szorulnak ama sajátságai, minő a szűzesség, a lelki tisztaság, a continentia, a szemérem stb. Ezekhez ő nem ért, nem is érthet, éppen mivel realista. A szerelmet csak az idealismus tudja felemelni, megnemesíteni, mert az egyetemes alá rendeli. A tiszta nőt a szűzesség aranyos fénykörével vonja be, a férjes nőt pedig a szemérem tisztes leplével borítja be; mig a realismus leányai és asszonyai -52- szépen fel vannak ugyan öltözve, divat szempontjából kifogástalanok; de tekintsük meg őket közelebbről, vizsgáljuk tekintetöket, maguktartását, bocsátkozzunk velök társalgásba, vagy olvassuk a lapok által fölvetett kérdéseket, minő például napjainkban a csunya férfi problemája, fussunk végig az ujságok kishirdetésein, melyeket minden asszony, minden lány el szokott olvasni és mindjárt látjuk a realismus asszonyait lelki meztelenségökben. Az idealismus napjaiban nem igen viszik a leányokat szinházba, a szülők féltik lelkök tisztaságát; a realismus idején az orfeumokat is elég tisztáknak tartják. Ilyenkor a Theâtre Françaistől a legutolsó k.-kátai szinpadig az individuum érzékiségének és jogainak problemáit szokták fejtegetni, az igazi morált pedig nyakatekert okoskodásokkal kijátszani. Mert mi a morál? Az egyetemes szempontjából intézni cselekvésünket; a realista azonban az egyén szempontjából indul ki és azért összes erénye rendesen a felebaráti szeretet körül forog, melyben felöleli a tisztességes és aljas embereket is személyválogatás nélkül. Irgalom és szánakozás, léha jóság és elvtelen jóakarat vezeti még a jobb realistákat is, mint egy Tolstojt; az idealista a felebaráti szeretetet is az egyetemes szempontja alá helyezi s üldözi, gyűlöli embertársát, ha becstelennek, bűnösnek tartja.

Az eszme változásának szempontjából is érdekes tudnunk, hogy fogadta a közönség és kritika egy része Dumas darabjait. Armand de Pontmartin, az ötvenes-hatvanas évek egyik szellemes kritikusa felháborodással veszi tudomásul Dumas roppant sikereit s mindenféleképp magyarázgatja. Tiltakozik ellene, hogy e sikerekből a franczia nemzet erkölcsi szinvonalára következtessenek. Dumasnak szerinte csak egy bizonyos közönsége van: a Párisba tóduló sok élvhajhászó idegen és a főváros mulató ifjúsága; de a jámbor és józan gondolkodású polgár, kit a sajtó magasztalása vezetett félre, csalódva tér haza. Az előkelő, finom -53- világ pedig éppen nem nézi meg e műveket. A vidék erkölcsösebb közönségét annyira boszantják, hogy alig lehet őket előadni. A kik Scribe discret immoralitásaiban gyönyörködnek, Dumas művein csak boszankodnak. E kifogások és észrevételek egy része igaz volt az ötvenes években. Akkor még távoltartotta magát e művektől a közönség finomabb, erkölcsösebb része. E tartózkodás azonban tíz-húsz év alatt teljesen megszünt. A nyolczvanas években a társadalom erkölcsi szinvonala annyira leszállott, hogy Dumasnál pusztítóbb moralistákban is gyönyörködött a szinházak közönsége. Ibsen, Sudermann még a franczia szinpadokon is nagyobb sikert aratott.

De ha csak részben volt igaza Armand de Pontmartinnak a lefolyt negyven esztendőre nézve; igaza lesz néhány év mulva, mikor az idealismus hatása alatt az egyetemest fogjuk magasztaljuk, mikor nagy tisztelettel fogunk szólani a vallás és erkölcs, a becsület és tisztesség képviselőiről s e változás első jelenségének tartom én az a fitymáló hangot, melyen a Mercure de France fiatal irói a realismus ünnepelt drámairójáról szólanak.

VI.
A DRÁMA TÖRVÉNYE.

– Bácsi! tegnap este Pistával a nemzeti színházban voltunk, Kisfaludy Károly emlékezetére egyik vígjátékát adták. Bizony csak úgy kongott a színház. A jelenlevőkön is meglátszott, hogy ingyenjegyesek. Egy előkelő kritikus mellett ültem, a ki elég fenhangú megjegyzéseket mondogatott egy barátjának. Az is bíráló lehetett, de a ki szívesen hallgatta, mondhatnám, csak úgy leste szomszédom ajkáról a fitymáló megjegyzéseket. Milyen naiv, milyen elavúlt régiség, mondogatta minden jelenet után. Kisfaludy Károly emlékezetét máskép kellene megünnepelni, jegyezte meg a másik. Magunk is unalmasnak találtuk a darabot, Pista nagyokat ásított, pedig nagyapáink igazán mulattak rajta. Ugy-e sokat haladtunk azóta?

– Csakhogy nem ezt várom én bácsitól; az okát szeretném tudni, miért ásítunk mi Kisfaludy vígjátékában és hogy miben áll a mi haladásunk. Úgylátszik, ma nincs kedve a bácsinak!

– Testileg-lelkileg fáradt vagyok. Két nehéz fejű barátomnak magyaráztam az erkölcsi világ törvényét s nem akartak megérteni. Nincs semmi összefoglaló tehetségök. Egész délután járkálva beszéltem nekik, azután beültünk egy üres kávéházba, ott folytattuk a vitát. Természetesen, sokban igazat adtak nekem, de végre is azzal állottak elő, hogy mindig ilyen volt az ember.

– Azt, a mit neked is annyiszor mondottam, hogy olyan az ember, a milyen az olvasmánya. -55-

– Vagyis olyan naiv, együgyű lelkek voltak nagyapáink, a milyen Kisfaludy Károly volt.

– Természetesen, mert ha nem tetszik nekik Kisfaludy darabja, bizonynyal megbukik.

– Épen azt kérdem bácsitól, miért tetszettek nagyapáinknak Kisfaludy darabjai és miért ásítunk mi előadásukon?

– Édes fiam, idáig valóban nem tudtuk okát adni. Úgy tettünk, mint a te kritikusod, egyszerűen naivoknak, együgyűeknek mondottuk darabjait, melyekben sok a lélektani tévedés, áradozó nyelvéből hiányzik a tragikai erő, hogy jóízű tréfái már elavultak s a régi, patriarchalis magyar házak ártatlan vígságára emlékeztetnek.

– De kedves bácsi, az a patriarchalis ártatlan vígság mesébe való, hisz Csokonai Vitéz Mihály a mult század végén az ő Dorottyájában trágár rajzát adja ez ártatlan vígságnak.

– Igazad van, édes fiam, Csokonai korában bizony trágár beszédekben gyönyörködött a magyar ember. Most is sok mocskos adomát, szennyes élczet hallani a férfiak társaságában, sőt némely családban a nők sem idegenkednek tőlük. A műveltség ugyan simábbá tesz bennünket, óvakodunk a vaskos kifejezésektől, de a realis időkben csak oly érzékiek vagyunk, mint őseink valának. Az ő feleségeik és leányaik mocskos dolgot olvasgattak, például Salamon és Markalf históriáját.

– Tehát itt is áll az, a mit bácsi mond, hogy máskép érez és gondolkodik az ember az idealis és realis időkben?

– Úgy van. Mikor kitör az idealismus, az egyetemesért rajong, lelkesedik az emberiség nagy része. Isten, vallás, erkölcs, becsület, tisztesség kell neki. Mivel a szép, jó és igaz eszméje isteni egységet alkot, az egyik áthatja a másikat és megnemesíti. A gondolkodók, a bölcsészek -56- alig tudják elválasztani egymástól. Náluk a szép meghatározásában ott szerepel a jó és igaz. Ilyenkor a drámaírók mély tisztelettel viseltetnek az egyetemes képviselői iránt. A férj, az atya, az egyházi és világi felsőség tisztes szerepet játszik a drámában; büntetlenül nem lehet velök szembe szállani. A hit, a kötelesség, a becsület mindig legyőzi a szerelmet, az egyéni, a családi és nemzeti érdekeket. A vígjátékban az egyén kudarczán nevetünk, kigúnyoljuk, megvetjük a kikapós asszonyt, az érzéki csábítót stb. A szélső idealismus alatt csaknem epicussá teszszük a dráma hősét, a ki az árral úszik és feláldozza magát.

– Kisebb-nagyobb fokban ilyenek. Vannak oly szomorújátékai, melyeket ma nem nézhetnénk végig a legnagyobb unalom nélkül. Vígjátékaiban pedig az egyén kudarczán kell nevetnünk.

– Lassan és fokozatosan. A szép, jó és igaz eszméje kezd elválni egymástól. A mint lazul a három eszme viszonya, az irodalom és benne a dráma lassankint átalakul. Mivel még erős bennünk az egyetemes iránti tisztelet, bonyodalmas és rémes mesékkel, groteszk és borzasztó ellentétekkel akarnak drámai érdeklődést kelteni. A darab hőse megsérti ugyan az egyetemest, de szörnyen meglakol miatta. Ilyen tragédiákat írtak 1830 körül és utána jó ideig az úgynevezett franczia romantikusok. Nálunk Vörösmarty volt ez irány legtermékenyebb tragédiaírója. A vígjátékban szintén érvényre jut az individuum, például igazat adunk a tiszta szerelemnek a szülői és egyházi tekintély ellenében. Módjával már szabad nevetségessé tenni ez utóbbiakat. Az idealreal második felében éltek a világ legnagyobb tragédiaírói, mert ilyenkor még némi tiszteletben részesül az egyetemes vagy egyenrangú az egyénnel. Kettejök harcza -57- magasra fokozza érdeklődésünket, a hős bukása szüli az igazi tagikai érzést, melyről már Aristoteles elmondotta a maga idealrealis napjaiban, hogy félelmet és részvétet kelt. A realismus alkonyán annyira gyengül az egyetemes tisztelete, hogy a hős bukásán csak szánakozni és az egyetemes ellen felháborodni tudunk. Az idealismus napjaiban emelkedett lélekkel távozunk a szinházból, a realismus idején nyomott hangulattal, sőt elkeseredve. Körülbelül tizenöt év óta minden népszerű tragédia ilyen hatással van reánk, lesújt, elnyom bennünket. A vígjáték terén pedig az egyetemes képviselőinek, tehát az atyának, a férjnek, az egyházi és világi felsőségnek rovására nevetünk. Ezeket romlottaknak, önzőknek, érzékieknek kell bemutatni és igazat adunk az egyén érdekeinek. Ez, fiam, röviden a dráma törvénye, mely a haladás minden hullámában uralkodik.

– Minden bizonynyal. Ezt mutatja a világ háromezer éves története és pedig nem csupán az irodalom, hanem a vallás, a bölcsészet, a politika, az erkölcs, a nyelv, az irály, a művészet, a realis tudományok, a gazdaság és ipar terén is, a mint neked néha magyarázgattam. A nagyon világos történeti időkből a haladás hullámai így mutatkoznak: 650–425; 425–150; 150 Kr. e. – 180 Kr. u; 180–590; 590–975; 975–1490; 1490–1700; 1700–1815; 1815–1900. Természetesen ezt csak kerek számokkal lehet jelezni, mert kivált a hosszabb hullámokban tíz-húsz évvel előbb is találkozunk az idealismus egy-egy tüneményével. Ez azonban kevésbbé fontos, mert igazán népszerű és sikeres, áldásos és csodás csak akkor lesz valamely jelenség, ha kifejezi az akkori idők érzését, gondolkodását.

VII.
A MODERN MAGYAR DRÁMA.

A XVII. század végén a franczia Perrault élénk csatát vivott az ugynevezett modernség mellett. A realismus uralma alatt, mikor összezsugorodik az ember látköre s magát, családját, érdektársait, vidékét, községét látja legjobban, nem igen vonzanak bennünket a nagy nemzeti küzdelmek, úgy hogy a költők rítkábban dolgozzák fel a nagyszerű történeti tárgyakat, szivesebben foglalkoznak a mai közeleső társadalom kérdéseivel. De ha mégis megteszik, nem tehetik másképpen, mint realis szempontból.

És mi az a realis felfogás? Ezt, fájdalom, nagyon kevesen tudják, legkevésbbé drámai kritikusaink. Legalább erről győzött meg Alexander Bernát legujabb drámai jelentése, melyet a Nemzeti Szinház drámai pályázatáról adott. – Alexander elég ügyes egy-egy érzelem, lelki állapot rajzolásában, elemzésében, de mint jóizű realista nem tud összefoglalni, a tünemények messzebb eső okait meglátni. Eszmei kapcsolatra nincs semmi tehetsége.

E jelentése kiáltó példája az összefoglaló tehetség hiányának. – Először is azt állítja, hogy «korunk izlésének egyik sajátsága, hogy egyetemesebb, mint bármely megelőző koré. – Minden történetileg kifejlődött stilusnak megvan a maga közönsége, sőt azonegy közönség tudja élvezni a szépség megjelenésének legkülönbözőbb formáit». Később azonban bevallja, hogy mintha szünetelne a romantikus drámának a termő ereje, de ennek okát sem kell a kor irányának változásában, hanem a romantikus tehetségek hiányában keresnünk, mert a modernség annyi, mint az izlés egyetemessége, históriai kiműveltsége, vagyis -59- ma minden darab előadható, csak elég ügyesen legyen megalkotva. Gyanus ugyan a kifejezés, hogy megvan a maga közönsége, mert Sakuntalát is megnézi egy-két iskola ifjusága, de hagyjuk a kifejezések helytelenségéből vagy homályából eredő kérdéseket, hagyjuk a semmitmondó bizonyítékokat, minő, hogy utczáinkon a legkülönbözőbb stilu épületekkel találkozunk, mert ezek mind megfelelnek a realismusnak: diszesek, pompásak, aranyosak, tornyosak, czifrák, bent is kényelmesek, szobáik téresek, lehetőleg világosak. Még az unitárius kápolna, a budai református egyház, az új országház is csucsives, ezt különösen szereti a realista, mert föl lehet czifrázni, belsejének mysticus sajátsága szintén tetszik a realismusnak, holott nagyon ellenkezik a protestáns rationalismussal, a vizsgálódó vallással, az új országházé pedig a mai naturalista és zsebelő politikával.

Mindenekelőtt ki kell mondanunk, hogy izlésünk éppen nem egyetemes. A mai izlés csak oly darabokban tud gyönyörködni, melyekben a szép, jó és igaz eszméje teljesen elvált egymástól, melyekben az egyetemes képviselői: az atya, a férj, a felsőség, a vallás, az erkölcs guny tárgyává vannak téve, melyekben ezek az individuum nyomorának, bajának okai, melyekben az erkölcs sorompói lehetőleg el vannak távolítva. Ma csak szánalommal tudunk megnézni egy Kisfaludy Károly-féle vigjátékot, melyekben az individuum kópésága van pellengérre téve, pedig apáink és nagyapáink jókat tudtak rajtok nevetni. Nekünk Dumas, Sardou, Rákosi, Moliére, Katona, Bisson, Herczeg, Dóczy, Csiky és hasonlók tetszenek, mert meg van bennök a realismus legfőbb követelése, a szép, jó és igaz eszméjének elválása, az egyetemes ellenében az individuum morálja. Azért tetszik Sudermann, Ibsen, Hauptmann és korunk számos realista drámairója is. -60-

Más részről nagyon természetes, hogy nem kellenek a romantikus drámák, mert e művek a szélső idealismus lohadásával 1830 körül kezdődtek ugyan és már az individuum egyes jogait hirdetik az egyetemes ellenében, de még bűnösnek rajzolják a bűnt, becstelennek az aljasságot, nem igen merik gúny tárgyává tenni a családapát, a férjet, a felsőséget, a vallást, az erkölcsöt, csak itt-ott engednek meg maguknak egyes discret immoralitásokat.

Mivel még ekkor oly erős az egyetemes tisztelete, hogy csak ritkán sikerűl a dráma hősében igazi belső ellenmondást ébreszteni, azért a phantasia csapongásával és rémes eszközökkel iparkodnak hatásra szert tenni. De mihelyt jobban lazul a három eszme, a szép, jó és igaz egysége, mikor az individuum jogait kezdjük elismerni az egyetemes ellenében, akkor szivesen látjuk Sophocles, Shakespeare és más classicusok darabjait, sőt Katona Bánk bánját is, melyet még kegyetlenül megrónak 1839-ben; de égig magasztalnak 1860 után, mert a királyi udvar, a királyné, Ottó herczeg, a meraniak, tehát az egyetemes képviselői úgy vannak bemutatva, mint a magyar nemzeti individuum romlásának okai.

A mit Alexander a megfigyelésről mond, üres magyarázgatások. Fontosabb a pályázó drámák nyelvéről szóló kijelentése. Igaz, hogy ebben is hemzseg a tévedés, a füllentés, a hizelgés; de van benne igazság is. A Gyulai irálya elég nemes, komoly, férfias, hangzatos, gördülékeny és magyaros. Az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekből való, mikor rajonganak a formáért, mikor egy Flaubert szemében a stilszépségek a tárgy lényegénél is becsesebb igazságok; ez a l’art pour l’art kora, a stil cultusának napjai. A nyolczvanas évek lágy, szines, kedves, kenetes, sokszor keresett, mesterkélt stilusát Beöthy fejezi ki legjobban. A nagy többség már sokszor pongyola, lapos; népies és idegen szókkal van tele. A fenséges, ünnepélyes, -61- ódai stil ilyenkor izetlen és hamis, mert nem érezheti az individualismus léhasága. Így Váradi szép szólamai igen sok olvasóját vagy hallgatóját felháborították. A realismus nyelve, kivált a végén, igazán pongyola, hétköznapi, nyers beszéd, melyet az ébredező idealismus fog betegségéből kigyógyítani, léhaságából kiemelni. Ma Ibsen, Sudermann és mások darabjait óriási hatással adják mindenfelé, pedig sokszor gyarló fordításokban hallja a mámoros néző. Vagyis napjainkban alacsony, másodrendű szerepet játszik a költői mű nyelve. Ugy látszik, hogy eleinte a szélső idealismus sem fog érette nagyon rajongani, mert az eszme tölti el az ember lelkét, habár egyesek ekkor is megragadó, valóban fenséges irálylyal tolmácsolják gondolataikat, érzelmeiket.

VIII.
MI A CIVILISATIO?

Sohasem beszéltünk annyit a műveltségről, a culturáról, a civilisatioról, mint napjainkban; tudjuk is a szavak értelmét, de magának a művelődésnek nyitját nagyon kevesen tudják.

Ha végigtekintünk a világ történelmén, bámulva látjuk, mily roppant haladást tesz az emberiség a művelődés útján. Különösen kitünnek egyes századok. Ilyen az V. század Kr. e., különösen Pericles kora, a III. század és a II.-nak első fele, a Kr. u. I. és II. század, a VI. X. XV. XVII. századok, a XVIII.-nak második fele, azután a XIX.-nek szintén utóbbi része.

E századok csodálatos fölfedezéseket és találmányokat mutatnak fel. A történetírók rendesen a birodalmak vagy egyes népek aranykorának rajzolják. Ez országokban virágzanak a tudományok és művészetek, előre haladott az ipar, roppant erőt fejt ki a kereskedés. Távol országok partjaira járnak a gazdag kereskedővilág hajói. Tömérdek kincset visznek ki és hoznak haza, úgy, hogy jólétben úszik az ember. Könnyen megkeresi kenyerét a munkás, a gazdag pedig kényelemben, gyönyörű paloták fényes termeiben éli napjait. Mint a hangya, ernyedetlenül munkálkodik az ember, a munka a jelszó, hogy azután élvezhessen, boldogulhasson.

Ha a régi és az új idők romjaival vagy gyönyörű emlékműveivel találkozunk és kérdezzük, mikor emelték, mikor készítették; többnyire e századokat vagy a hozzájok közeli időket emlegetik. -63-

Mert uralomra jutott a realismus. De ismét az a kérdés merűl fel, hogy miért ily gazdag, ily ragyogó a realismus? Miért nem lehetnek ily fényesek az idealisabb idők?

Tudnunk kell, hogy az emberiség haladása hullámos mozgásban történik. Minden egyes hullám kitörésekor egyesűl a szép, jó és igaz eszméje, úgy, hogy alig tudjuk megkülönböztetni. Ez az egység csodálatos magasságba emel bennünket, lelki szemeink majdnem a végtelenben látnak s e végtelenben felmagasztosúlva szemlélik a mindenség urát, az Istent. Akármire tekintünk, alig méltatjuk figyelmünkre a részeket, mindig az egyetemes, az egész áll előttünk, ennek szempontjából nézzük a világot. Ekkor lelkesedünk az erényért, a becsület- és tisztességért, szóval minden nemesért.

De ha annyira elfoglal bennünket az erkölcs és vallás, nincs kedvünk a világi hiúságok fényéhez, pompájához. A vallás és moral győzelmét követeljük, ezeket sürgetjük a családi és társadalmi életben, az iskolában, a politikai küzdelemben, az irodalmi és művészeti alkotásban. Ostorozzuk, korbácsoljuk, sőt esetleg kiírtjuk, a mi velök ellenkezik. Ilyenkor bármily remek művészi alkotás legyen, de ha sérti szemérmünket, nem sajnáljuk megsemmisíteni, összetiporni, mert az Isten és az erény tölti el bensőnket. A Kr. utáni VII. század eltaposta a régi görög római műveltséget, kiírtott minden fényt és pompát, megszüntette az irodalmat és művészetet, korlátlanná tette az egyházi és világi hatóságot. Isteni rajongás fogta el az embert és szent életre buzdította. Azért van annyi szentünk e századból.

De mihelyt lazúl a szép, jó és igaz egysége, halványan föllép az egyén jogosúltsága, az individuum érvényre kezd jutni az egyetemessel szemben. Eleinte csekély mérvben -64- érvényesül; de minél tovább haladunk a hullámban, annál több jogot követel magának. A hullám közepén már lehet gúnytárgyává tenni az egyetemesnek, a tekintélynek némely képviselőjét, egyes, kevésbbé fontos kérdésben győzhet az individuum. Például ha arról van szó, hogy egy előkelő mágnás leánya szülei akarata ellenére férjhez menjen egy tisztességes polgárhoz, ilyenkor a leány védelmére kelünk és kárhoztatjuk az atyai tekintély erőszakoskodását.

Később a realismus gyarapodásával már majd mindent az egyén szempontjából tekintünk. Az erkölcsi egészen háttérbe szorúl s teljes uralomra jut az individualismus. Cselekvésünk egyedüli korlátja embertársaink sértett érdeke. Ha ez nem zúgolódik, ha ezt ki tudjuk elégíteni, akkor tehetünk, a mit akarunk. Mivel megszünt a magasabb erkölcsi szempont, lelkünkkel, testünkkel az anyagira, az érzékire vethetjük magunkat, azaz létre jön az emberi szabadság országa. A tekintély képviselője ilyenkor jól érzi magát, ha kedvezhet az alkotó részeknek; a családban csak akkor boldog az atya, ha teljesítheti az anya és a gyermekek kívánságait; a férj, ha engedhet neje követelésének; az országban ismét akkor érzi jól magát a király, a fejedelem, a felsőbbség, ha jóságával, adományaival halmozhatja el népeit, kérő alattvalóit, könyörgő jobbágyait.

Szóval ez időszak az alkotó részek uralkodása, a mi nem egyéb, mint a szabadság uralma. Ilyenkor az egyetemes akadékoskodása nélkül gyönyörűbbnél-gyönyörűbb remekeket alkothat az ember. Mívelődésének főczélja saját jólétének, földi boldogságának előmozdítása, keres-kutat oly dolgok után, melyekkel családja kényelmét, örömét, szórakozását megteremtheti. A tudós, az építész, a mérnök, az orvos, a gépész, a vegyész, a művész stb. mind azon töri az eszét, hogy tökéletesebbé tegye eszközeit, jövedelmezőkké -65- alkotását, pompásabbá, ragyogóbbá remekeit, mert szívesen megfizeti árukat a dúsgazdag kereskedő és gyáros, a milliomos bankár és a hivalgó kéjencz.

Hogy tehát virágozzék a műveltség, emelkedjék a civilisatio, uralkodjék a nemzeti cultura, szükséges az egyetemesnek, az erkölcsinek hanyatlása, az egyénnek felszabadulása, az alkotó részek győzelme, az anyagiság és érzékiség uralma.

De hát akkor mindig félnünk kell az idealis gondolkodás kitörésétől, az erény és becsület, a vallás és erkölcs győzelmétől?

A civilisatio szempontjából igen. Csakhogy ennél sokkal erősebb ok sürgeti a vallás és erkölcs uralomrajutását. Látjátok, ifjú barátim! a tömérdek öngyilkost, a számtalan őrültet, az általános idegességet, az egyetemes belső nyugtalanságot. A féktelen individuum át akar törni minden korlátot, meg akarja semmisíteni az erkölcs minden sorompóját s mivel nem teheti, nem becsüli az életet, meg akar semmisűlni, el akarja magát és övéit emészteni. Akkora már ez az erkölcsi bomlás, hogyha képesek volnánk még harmincz évig befelé haladni a realismusba, tömegesen rohanna az emberiség a halálba, mert senki sem tudná elviselni az élet terhét. Mint az őrültek járnánk-kelnénk e világon s végre megsemmisítenők egymást és magunkat.

Ezért kell kitörnie az idealismusnak, ezért kell visszatérni az Isten országának, ismét uralomra jutnia az erénynek és becsületnek. Az emberiség fenmaradásának legfőbb feltétele a vallás és erkölcs s az emberiség fenmaradásával ezek mentik meg a civilisatiót is.

IX.
A KIÁLLÍTÁSOK JÖVŐJE.

A nagy nemzeti és világkiállítások oly anyagi ünnepek, országos vásárok, melyek az emberi haladás hullámának második felébe esnek. A gazdag iparos és kereskedőországok meg akarják mutatni a bámuló világnak, mit tudtak teremteni a tudományok és az ipar terén. Mivel a haladás hullámának első fele túlnyomóan eszmei és erkölcsi irányú, mikor az emberiség idealis bölcsészetért, vallásos és erkölcsi igazságokért, eszmei történetírásért és hasonlókért rajong: nem jut eszébe oly drága ünnepeket rendezni, melyeken anyagi jólétét, ipari haladását, realis tudományát mutatja be. Általában a realisabb idők napjai az igazán nagyszerű ünnepek kora. Ilyen volt a Kr. e. V. század, különösen Pericles ideje, a III. század és II. első fele; a Kr. u. I. és II. század, továbbá a VI., X., XIV. és XV., a XVII., azután 1800 körül és most 30–40 év óta. A mint gyarapodott a realismus, a szerint szaporodtak a legkülönfélébb ünnepek, melyekre a világ minden részéből ezrek, sőt százezrek vándoroltak.

De mihelyt beköszönt az idealismus és vele az emberek erkölcsi felháborodása, gyűlölködése, vallási lelkesedése, eszmei rajongása, lassankint lenézzük, léháknak, üreseknek kezdjük tartani a nagy, országos, megyei, városi ünnepeket, úgy, hogy bajos lesz a rendezésök, mert nehéz lesz vendégeket, látogatókat fogni rájok. Mással lévén elfoglalva az emberiség, nem kellenek neki azok a frivol látványosságok, melyeket az ilyen ünnepek nyújtanak. -67- Ilyenkor honn maradnak az emberek és nehéz őket mulatságért kimozdítani fészkökből. Az erkölcsi felháborodás, gyűlölködés pedig annyira ingerli, boszszantja őket, hogy nem szívesen találkoznak egymással az ellenkező irányok és pártok. A realismus idején a legtüzesebb beszédek után akárhányszor karonfogva megy ki a kormánypárti és ellenzéki képviselő az ország házából; a chicagoi világkiállításon a különféle vallások papjai ültek egymás mellé egy congressusra, nagy nemzeti banketteken a ministerek mellett felköszöntőket mondanak az ellenzék vezérszónokai, kölcsönösen éljeneznek, gratulálnak egymásnak, a mi lehetetlen az idealismus napjaiban, annyira eltérnek egymástól a nézetek, a meggyőződések. Az idealista csak a rokonérzésűeket és gondolkozásúakat tűri meg maga mellett, Az idealista Kölcseyt szívesen, barátságosan fogadják Pesten Vitkovichék és Horváth Istvánék, de hiába hívják kedélyes vacsoráikra, a fiatal ember nagyon elárulja, hogy rosszul érzi magát léha társaságukban, mert más eszmények töltik el a lelkét. Kisfaludy Károly társaságából is lassankint elhúzódnak a másféle gondolkodásúak, csak Vörösmarty, Toldy, Bajza és elvtársaik tartanak ki mellette.

De nemcsak az erkölcsi és eszmei okok nehezítik meg az országos és más ünnepek, különösen a kiállítások létrejöttét; hanem az anyagi bomlás is. Nagyjából elmondhatni, hogy ha a realismus kora az anyagi jólét, a vagyonosság, a gazdagság ideje; az idealismus a relativ szegénységé. A realismus idején rémes csapásokat is ki tudunk heverni egy pár év alatt; a francziák nem sokáig várakoztatják meg a németeket az öt milliárd kifizetésével; nehány év mulva alig van nyoma a háború pusztításainak; 1879-ben már nagyszerű világkiállítást rendeznek, melyet mindenki megbámul s irigykedve tekintenek meg a németek. Bezzeg az idealismus napjaiban egészen máskép folynak a dolgok. Kisebb anyagi bajok is országos -68- szerencsétlenséget, ínséget, nyomort okoznak, melyeknek nyomait nem egykönnyen háríthatni, tüntethetni el. Néha egy pár évtized sem elég a baj megszüntetésére.

Századunk második tizedében, 1815 körül mutatkozott az idealismus. Míg a napoleoni háborúk borzasztó pusztításait elég könnyen kiheverték, most mindenfelé nyomor, inség mutatkozott. Az akkori Anglia akkora ipari és gazdasági fejlettséget mutatott, mint jelenleg Európa nagy része és az Egyesült-Államok. Valószinű, hogy most a bajok is affélék és akkorák lesznek a ránk következő napokban, mint a minők az angol földön uralkodtak.

Az első nagy baj, a mi az idealismus jelentkezésével mutatkozik, a gazdasági válság. Ezzel ma az egész művelt világon találkozunk, pedig még nem mondhatnók, hogy inséges évek következményei sújtanak bennünket, mint 1816–1817-ben, mikor éhhalál pusztított Európában. A XI. század idealismusa alatt 70 év termése közül 40 volt inséges; a XVI. és XVIII. század gazdasági bajai sokszor rémesek valának. Hiszem azonban, hogy a mai gőzösök és vasutak tetemesen enyhíteni fogják a gazdasági bajokat. Mint napjainkban is látni, ilyenkor az állam vezetői komolyan törődnek a gazdaság válságával és helyes, majd helytelen rendszabályokkal iparkodnak segíteni az ország gazdasági bajain.

Van azonban a gazdasági mellett más anyagi baja is az idealismusnak: az ipar és kereskedés válsága. Ennek borzasztó következményeit alig tudjuk elképzelni. Ha oly enyhén fog lefolyni a válság, mint a század második, harmadik tizedében, akkor is megdöbbentő dolgokat fognak róla elbeszélhetni a történetírók; ha pedig teljes mértékben tör ki, ha a gyárak harmada vagy fele megszünteti a munkát, ha a tömérdek iparos alig kap egy kis dolgot, ha csak kevés embernek nyujtanak keresetet a bányák: mily rémséges állapotok következnek be Európában és -69- Amerikában. Mi lesz azzal a sok millió munkással, a kik 40–50 év óta a fejlődő ipar és kereskedés jóvoltából majd jól, majd tűrhetően meg tudtak élni? Ha Anglia 1817-ben minden tizenegyedik lakosát közsegélyben részesítette; ma nincs oly gazdag állam, mely a segélyt a munkások számához képest osztogathatná, ma akkora a munkások és fizetett vezetőik, továbbá a különféle iparosok és kereskedők száma, hogy nincs állam, mely az inséges napokban kevéssel is segélyezhetné nyomorgó alattvalóit. Mi fog tehát bekövetkezni? Az angol földön a tizes évek második felében ezer meg ezer ember pusztult el éhen, borzasztó nyomorban, felbomlott a társadalmi rend, ölték, gyilkolták az urakat, a zsidókat, a kereskedőket, kirabolták a boltokat, a raktárakat, számtalan rablóbanda keletkezett, melyek megrendítették a közbiztonságot.

A súlyos baj magyarázatára többféle okot hoznak fel a történetírók. Többi közt az angol gyárak túltermelését említik, mely elözönlötte a háborúk alatt kimerült szárazföldet. Különös, hogy Napoleon titáni harczai alatt kelendőségnek örvendenek az angol gyárak termékei; mikor pedig beáll az egyetemes nyugalom, uralomra jut a világbéke: megszünik a vásárlás, mert nincs pénz. Valóban nem a béke, sem a túltermelés volt az anyagi romlás oka, hanem az eszményi, az erkölcsi rajongás 1815 után. Napjainkig sem ártott a gyárak bő termelése, a realismus roppant gazdagsága tudott fogyasztani: most azonban apadni kezd a fogyasztás, az ébredező idealismus szegénynyé tesz bennünket.

Azt hihetnék a socialismus ábrándos hívei, hogy ekkor sikerülhet a socialisticus társadalom megalapítása. Nagyon tévednek. Az idealismus a socialismus halála. A socialisticus felfogás ugyanis a legszélsőbb individualismus, mely az egyes ember anyagi jólétét tartja szeme előtt, minden jog forrásává az egyedet teszi, az individuum az istene; -70- míg az idealista az egyetemesért rajong, isten és vallás, erkölcs és becsület, fenkölt gondolkodás, az adott szó szentsége s hasonlók lelkesítik, ekkor tehát lehetetlen a socialismus. Hisz már most is látjuk őket bomladozni, pedig még az idealismus hajnalán vagyunk, még csak pitymallik. Az idealismus alatti paraszt- és munkásháborúk sem socialisticus elméletek következményei, hanem anyagi nyomor és valláserkölcsi rajongás. A socialismus fokozatosan nőtt a realismus gyarapodásával; de már látjuk, hogy bomlik, romlik és elveszti ijesztő képét. Még jól megy a gyáros és kereskedő dolga; míg szüksége van a munkásra, addig lehet strikeolni, socialista-tanokat hirdetni: de mikor a gyáros és kereskedő megszünteti a munkát, elbocsátja embereit, akkor csak rabolni, öldökölni és koldulni lehet: theoriákat csinálni már nem. Legfölebb egy-egy bölcsész vagy nemzetgazda ábrándozik róla békés födél alatt. A munkás- és pór-izgatók és vezetők sorsa ilyenkor a halál és börtön.

Hogy a kiállítások iránti lelkesedés már alábbhagyott, annak érdekes tüneménye a Francziaországban folyó küzdelem az 1900-iki kiállítás ellen. Megtámadják a vidék nevében, melynek csak kárára van, felhozzák, hogy Páris nem lelkesedik érette; kétségbe vonják anyagi hasznát, veszélyesnek mondják erkölcsi befolyását, tagadják politikai előnyeit. Nem igazolja a technicai szempont, vagy valamely nemzeti érdekű tudományos alkalmazás vagy valamely socialis kérdés megoldása. Sokan azt hirdetik, hogy a világkiállítás egy nagy hazugság, mely árt az iparnak és kereskedésnek, példákat hoznak fel rá, hogy tanulta el a külföld nehány év alatt a franczia ipar specialitásait, melyekre azelőtt büszkék voltak, melyek százezreket vagy milliókat jövedelmeztek nekik. Mások remegnek a roppant drágaságtól és akárhányan a féktelen érzékiség tombolását, az erkölcsi romlást emlegetik. Különösen kárhoztatják az -71- 1889-iki kiállítást, melynek borzasztó szédelgéseit okiratokkal bizonyíthatni.

Tíz-húsz év előtt e kifogások lehetetlenek valának. Akkor egy-két idealisabb, tehát: bomlott gondolkozó mormogott efféle kifogásokat, melyekre nem hallgatott senki. Ma uton-utfélen találkozunk velök. A kiállítás ellenségei azonban nem tudják megmondani, mi az igazi oka ellenzésöknek, mely nem egyéb, mint az ébredező idealismus, érzésünk, gondolkodásunk gyökeres átváltozása, mely megveti az aranyborjút, rajong az eszményiért, lenézi a realismus léhaságát és érzékiségét.

X.
«A TUDOMÁNY ÉRDEKÉBEN».

Ambrózovics Béla miniszteri tanácsos a fentebbi czím alatt egy röpiratot írt. A hazai tudományosságot akarja vele emelni. Nagy szorgalommal hord össze jót és rosszat, helyest és helytelent, de nem találja fején a szöget.

Most 1896-ban fölösleges beszélnünk a tudomány érdekében. Nemcsak külföldön, hanem nálunk is roppant sokat tettek a tudomány érdekében. Egyetemünkön csaknem minden képzelhető szaknak van rendes tanára, sőt talán fölösleges szakoknak is. Például hozom fel a Diplomaticát, mely nem egyéb, mint az okiratok olvasása, a mihez minden történetbuvárnak értenie kell és játszva megtanulhatja a történelem tanáraitól.

Ez nem is tudomány, csak egy kis ügyesség, melyet mindenki könnyen elsajátíthat.

Az egyetemi katedrákon kivül számos ember foglalkozik a tudománynyal, sok középiskolai tanár szivesen foglalkozik tárgyával. Szóval gazdagságunk és jólétünkhöz képest nem panaszkodhatni tudósok hiányáról.

Az emberiség haladása ugyanis hullámosan történik. Egy-egy ilyen hullám az idealismussal kezdődik és a realismuson végződik. A mostan végződő hullám 1815 körül lépett föl. A hullám elején, az idealismus kitörésekor az egyetemesért rajong az emberiség, széles látkörében a vallás és erkölcs, a tekintélyi vallás és idealis morál uralkodik felette, ezek vezérlik érzését, gondolkodását és így tetteit is. -73-

E széles látás, mely összeesik a szép, jó és igaz egységével, fokozatosan zsugorodik össze. Az idealismus elején csak az isten és világ, erény és becsület tudják magával ragadni, később a scepticismus és rationalismus jelentkezésével rajong a szabadságért, az egyén jogaiért, különösen a nemzeti egység és nagyságért. Ilyenkor tetemesen összébb szorult látköre.

Végre a realismus alatt már csak önmagát, családját, törzsét, helyi sajátságait, szokásaít látja. Léhaságának, aprózó, részletező kis világának él. Ilyenkor sürgeti a nemzeti szellemet, mert individualismusa nem tűr meg mást a maga körében, mint egyéniségének képmásaít. Sohasem beszélnek annyit a nemzeti szellemről mint a realismus alatt. Élünk, halunk érette. Gyönyörködünk a jóizű magyaros szokásokban, magyaros, népies, sokszor triviális nyelvben, magyaros magatartásban, magyaros ételekben, italokban. Ilyenkor lehetőleg minden magyaros legyen. Ez a nemzeti szellem, ez a magyarosság megfér a legnagyobb demoralisatioval, a mit nem türne meg az idealismus rajongása az egyetemesért, de még az idealrealismusé sem a nemzeti egységért és nagyságért.

A három főeszmének, a szép, jó és igaz eszméjének fokozatos elválása és az emberiség látkörének lassú zsugorodása nagy hatással van a vallásra, az erkölcsökre, a nyelvre, az irodalomra, művészetekre, az iparra, a kereskedésre, a földművelésre; de legjobban szemünkbe tünik az irodalom terén. Ez mutatja legvilágosabban, hogy válik szét a három eszme, hogy lesznek egymás ellenségei, szóval hogyan változik az ember lelki világa. Mert olyan az ember érzése, gondolkodása, a minő az olvasmánya.

Most azonban nem erről van szó, Ambrózovics a tudomány kérdését vetette föl. Hát erre is befolyása lehet az eszmék fokozatos elválásának? Valóban a tudomány nagyon megérzi, mily viszonyban van a három eszme egymáshoz. -74-

Miért? kérdezi a t. olvasó. Az emberi elme látkörének összezsugorodása szerint változik a tudomány egyes ágaihoz való vonzódásunk és tehetségünk. Hát még a tehetségünk is? Igen az emberi tehetség is.

Az idealista széles látköre nem alkalmas a realis tudományokra. Mikor mindenben az egészet látjuk, csak az erkölcsiekért tudunk rajongani. Ekkor virágzik a theologia, a philosophia, az eszmei történetirás, a jogbölcsészet. Ilyenkor lehetetlen a Pasteur-féle buvárkodás. A mi Semmelweiszunk tudományos fölfedezése iránt sem érdeklődnek az ötvenes években, az őrületbe kergetik a magyar tudóst, mert mindenki szélesebben lát és az erdőtől nem tudja megkülönböztetni a fákat. Az idealisabb idők összefoglaló gondolkodása képtelen a realista lelkek apró és finom megkülönböztetésére. Sir Newton Izsák 1687-ben, a legnagyobb realismus napjaiban megteheti nagy fölfedezését; 1700 körül az idealismus kitörése után hiányzott volna lelkében a szükséges aprózás, részletezés, finom megkülönböztetés.

Mayer Róbert is hiába fedezi föl az energia fönmaradását a negyvenes években, nem értik meg, maga is ködösen látja a dolgot, de már Helmholtz pár tizeddel később kellő világosságba helyezi. Ellenkezőleg egy Hegel lehetetlen a hetvenes években, pedig 1825 körül érette rajongott a művelt világ. Egy derék német tudós azt irta nekem róla minapában, a mit egykor Schopenhauer hangoztatott, hogy Hegel war der grösste Schwindler des Jahrhunderts! Egy oly vallásbölcsész mint Gioberti, Feuerbach, mint Rosmini-Serbati csak oly lehetetlen 1880 körül, mint egy Rossini a zene terén, Vörösmarty a költészetben. És így tovább.

A realis tudományok kora tehát a haladás hullámának második felében kezdődik. Azért találkozunk virágzásával 1300-tól 1490-ig, 1600-tól 1700-ig, 1760-tól 1815-ig, -75- 1850-től napjainkig. Mentől jobban belemegyünk a realis gondolkodásba, annál jobban haladnak a tudományok. Bámulatos, a mi az utóbbi harmincz év alatt e téren történt. Csodálatos volt az arabok haladása a tizedik században; de mi az ő haladásuk a miénkhez képest, mikor napjainkban közönséges munkások oly találmányokat mutathatnak fel, melyek milliomosokká tették őket; mikor alig mulik el egy hét, hogy becsesebb ujításokkal ne lepnének meg bennünket; mikor legujabban is a Lénard-Röntgen sugarak keltik fel bámulatunkat?

Valóban a realismus szűk látkörére, eszmétlenségére, erkölcsi léhaságára, erős érzékiségére, emancipált asszonyaira, a családi szentély bomlására, az erkölcsi érzés tompulására, a roppant fény és pompa kifejtésére, szóval az anyagiság uralmára van szükség, hogy virágozzanak a realis tudományok.

Ambrózovics nem látja a haladás törvényének e szigorú korlátjait. Azt hiszi, hogy az idealismus széles látköre is alkalmas arra az apró megfigyelésre, a mi a chemia, a mechanica, az architectura, a fizika és más realis tudományok rendkivül finom és fáradságos részleteinél annyira nélkülözhetlen. Azt hiszi, hogy a realis világban is lelkesedhetünk az erkölcsiségért, pedig ez lehetetlen. Legfölebb a realis idők mysticusai érezhetnek iránta melegebben; de az összes emberiségnek okvetlenül közönyösnek kell lennie a fensőbb morál iránt, mert ez csupán oly idők szülöttje, mikor gondolkodásunk, érzésünk tulnyomóan összefoglaló, mikor a finom analysisre alkalmatlanok vagyunk.

A realismus erkölcstana minden fensőbb elv nélkül csak az irgalomra, lágyságra, gyöngédségre, nyájasságra, határtalan jótékonyságra szorítkozik. Ezt prédikálják most mindenfelé, a templomban és iskolában, a parlamentben és a sajtóban, a választmányi hölgyek gyülésén épen úgy, mint a realista bölcsészek, jogászok, moralisták műveiben. -76- Ez azonban nem morál, ezzel megfér az általános érzékiség, a tekintély képviselőinek lealacsonyítása, az egyetemes hazudozás, a pénz, a jólét hajhászása, minden meggyőződés, hír, becsület áruba bocsátása.

Ambrózovics tanácsai, magyarázatai tisztán realis gondolkodásának gyümölcsei. Például hosszasan ir a tanulók osztályozása ellen. Ez mindig nyilvánul a realismus idején. Gyermekeink iránti szeretetünk, a tanulás könnyítésének sürgetése, a testi nevelés általánosítása, a külsőség, a csin ápolása, az örökös zúgolódás a tulterhelés ellen, mindezek mellett folyton halljuk az osztályozás elleni kifakadást. Ma már jóformán alig van egy-két osztályozó jegy, alig van osztályozó vizsgálat. Az idealisabb napokban nem győznek elég jegyet kitalálni az osztályozásra, szóval egészen máskép gondolkodunk.

De legyen elég Ambrózovics füzetjéről. A ki összefoglalólag tud gondolkozni, az itt felhozottakból is könnyen megérti az erkölcsi világ törvényének a realis tudományokra vonatkozó részét.

XI.
HAZAFISÁG ÉS NEMZETI SZELLEM.

– Bácsi, kérem, mit mond ahhoz, hogy soha se dicsőítették annyi melegséggel a hazát, mint az ezredévi ünnepélyek alatt. A hazaszeretet lángja lobog minden hazafi szívében. Zsidó atyánkfiai el vannak ragadtatva a magyar haza boldogító szeretetétől. Az államférfiak, kivált a ministerek ajkairól naponkint számtalanszor halljuk a haza szent nevét, a kiállítás buzgó tisztviselői örökké a hazáról álmodhatnak. Képzelem, ha álmából felráznák a kiállítás szegény igazgatóját, minden bevezetés nélkül elkiáltaná magát: Éljen a haza.

– Miért zúgolódol már te is a sok hazafias beszédre, ki tudná azt ilyenkor kikerülni? A kormány szónokának arany szája kipállik a hazafias dictióktól. Ez azonban ne bántson tégedet.

– Én nem tudom, minek tulajdonítsam; de már engem is bánt. Valahányszor valaki a hazát és nemzetet, a közérdeket és közügyet dicsőíti, mindig érthetetlen, de igazán kelletlen érzés hatja át egész valómat. Honnan van ez?

– Mert a realismus részletezés, aprózás, szétmállás, megkülönböztetés levén, nincs érzékünk az egészhez, az általánoshoz, az egyetemeshez, hanem annál több az alkotó részek és egyének érdekeinek felfogásához. S mivel a realismus idején sem szereted másban a hazugságot, bánt a haza örökös emlegetése. -78-

– Igazán lehetetlen. Ilyenkor szeretjük a szülőföldet; melyen tanyázunk, édes-kedves pajtásainkat, a kiknek társasága elviselhetővé teszi az életet, családunkat mint a magunk képmásait. Szeretjük a magyar embert, a ki úgy érez, úgy gondolkodik, úgy cselekszik mint mi, ugyanazon szokásai vannak, mint nekünk.

– Éppen nem. Látod, sohase magyarosítunk annyira, mint a realismus idején. A mennyire csak kiterjed hatáskörünk, mindenkit magyarrá akarunk tenni, azaz olyanná, a milyenek mi vagyunk. A lapok hangoztatják a magyar nyelv terjesztését, mindenfelé magyar iskolát alapítunk, örökké a magyar culturáról, a nemzeti műveltségről beszélünk. Füllentünk ugyan, hogy nem akarjuk elvenni mások nemzetiségét, csupán azt akarjuk, hogy ismerjék, szeressék a magyar culturát, hogy tudjanak magyarul beszélni, de igazában nem óhajtunk egyebet, mint hogy azok is olyanok legyenek, milyenek mi vagyunk.

– Ez csak nemzeti szellem, ezért rajonghatunk a realismus idején. Ez a nemzeti szellem megfér a legerősebb invidualismussal is. Az ember lehet romlott, zsebelő, érzéki, léha, becstelen teremtés s a mellett lelkes előmozdítója a nemzeti szellemnek, buzgó harczosa a közművelődési egyesületnek, mindenféle magyarosító társulatoknak.

– Fiam, azt csak akkor érezheted, tudhatod, mikor a te valódat is áthatja az idealismus, mikor összefoglalólag tudsz gondolkodni, mikor lesz érzéked az általános iránt. Ekkor fel tudod fogni a haza szent nevét, magasztos rajongás tölti el iránta egész bensődet s olyan lelkesedve, átszellemülve beszélsz róla, a hogy Kisfaludy Károly, Kölcsey, Vörösmarty stb. szólottak a hazáról. Ilyen -79- érzésünk csak akkor lehet, mikor szent lángra gyújtott bennünket az idealismus. A haza, a nagy erkölcsi testület képe áll előttünk, áhitattal gondolunk rá és minden törekvésünk a szent haza javán munkálkodni. Az, hogy magyarúl beszél-e honfitársunk, magyarosak-e szokásai, hogy magyar-e az életmódja, másodrendű kérdéssé válik vagy egészen eltünik előttünk. Csupán annyit kívánunk, hogy szeresse a magyar hazát. Ilyenkor hallani a némettől, romántól, szlávtól, hogy magyarnak vallja magát, büszke az ő magyar hazájára s kivált idegen földön örömest emlegeti édes és szép hazáját.

– Elég hamar. Öt-tíz év alatt átalakít bennünket a kitörő idealismus. Már most is számos jelenségével találkozunk az egész világon. Először azonban a szélső idealismus uralkodik számos ember szívében. Ezek az egyetemesért rajonganak, lelkök az isten országáért, a mennyei hazáért buzog. A magyar faj azonban csak igen kis részben lelkesedik ily szent hévvel az egyetemesért. A germán és szláv fajok, különösen az angol, az éjszaknémet sokkal rajongóbbak. Még a franczia, általában a latin faj is jóval meghaladja a magyart. Fajunk nagy részét akkor hatja át a realismus, mikor lazulni kezd a szép, jó és igaz eszméjének egysége, mikor a haza szent neve tölti el bensőnket.

– Bizonyosan ezért. De ne hidd, hogy az idealis időkben nem szeretjük a vallást, a vallásos életet. A magyar is igazán híve, követője lesz a valláserkölcsi életnek, csupán nem tud annyira emelkedni, a mennyire a germán, szláv és latin fajok. A hazáért már csak úgy lelkesedik mint azok. E hazafiság azonban magasztos erkölcsi érzés, mely minden aljastól, becstelentől, hitvány és önző -80- cselekvéstől megvetéssel fordul el. Persze, hogy a három eszme egységének lazulásával nemsokára jelentkeznek a léhaság, az önzés tüneményei is, csakhogy még ritkábbak és méltó megrovásban részesülnek.

– Fiam, ezt maholnap mindenki tudja. Az ifjúság éppen úgy fogja tanúlni az iskolában, mint eddig tanúlták az emberi élet jelenségeinek magyarázatait.

– Csakhogy nehéz lesz az embereknek tárgyilagosan megítélni lelkök állapotját. Az a realista nem fogja elhinni, hogy ő nem szeretheti úgy a hazát mint egy idealista.

– Nagyon lehet. Sőt akadhat olyan is, a ki lenézve, fitymálva szól az idealisták üres, tartalmatlan hazafiságáról, rajongó patriotismusáról. A nagyobbrész azonban végre is belátja és megnyugszik benne. Azt mondja rá, hogy nem tehet róla. Ez a világ sorja.

XII.
AZ EZREDÉV.

Löw Immanuel szegedi főrabbi egy pompás kötetben gyűjtötte össze nyolcz beszédét és «Az ezredév» czím alatt kiadta. Zsidó egyházi szózatok ezek, tele rationalismussal s nem annyira vallásos áhitatra és erkölcsi megújhodásra buzdítják a hallgatóságot, mint inkább a hazaszeretet tolmácsai. A zsidóság hálája a keblére ölelő haza iránt. A zsidóság ragaszkodása a magyar nemzeti szellemhez, tüntető kifejezése a magyar érzésnek és gondolkodásnak. A könyv elejétől végig oly szép honszerető nyilatkozatok gyűjteménye, a minőket mondott Kiss Áron püspök vagy Erdély igazságügyminister Munkácson és számos más jelesünk a kiállítás és a millennium ünnepélyein.

Rendesen kik mondották e beszédeket? Jóízű, egészséges, kedélyes realisták, a nemzeti szellem síma, nyájas apostolai, ugyanazok, a kik jó barátjai Bánffynak, Széll Kálmánnak, Wekerlének, Szilágyi Dezsőnek, Hegedűs Sándornak, Falk Miksának, Gajárynak, Lánczy Leónak, édes jó pajtásai a sok vicinálistának, bankigazgatónak, részvénytársasági tanácsosnak, számos buzgó főispánnak, számtalan léha, élvhajlász, zsebelő, és könnyűvérű realistának. Vagyis a mit Kiss Áron, Erdély és a többiek mondottak, nem egyéb, mint a mit Bokross Elek, Fenyvessy, Münnich, Miklós Gyula és a többi a legjámborabb szavazóig mondott volna.

E beszédekben annyira lángoló kitörése van a hazaszeretetnek, a minőt nagy ritkán van szerencsénk olvasni. E lángot látva, mindjárt fölmerül a kérdés, vajjon igazat beszélnek-e a szónokok? -82-

Ismerjük őket, látjuk tetteiket, tanúi vagyunk mindennapi érzésöknek, gondolkodásuknak. Ez a látásunk, tapasztalásunk nem tanít másra, mint hogy az ünnepelt szónokok a legkitünőbb realisták, kifogástalan modorú emberek, a kor szellemének igazi képviselői.

De az erkölcstan arra tanít bennünket, hogy egy erős érzelem annyira uralkodik az emberen, hogy egész viselete elárulja; hogy a magasztos hazaszeretet nem fér meg az anyagisággal, a léha érzékiséggel, a féktelen individualismussal, a nyomorult önzéssel, az általános zsebeléssel.

Azt azonban még sem lehet föltenni, hogy e jeleseink nyiltan hazudjanak, oly érzelmeket mutassanak, melyeket nem éreznek és így bennünket jámbor hallgatókat rászedjenek.

Nem, ezek az urak nem hazudnak, nem akarnak bennünket rászedni. Én elhiszem, hogy a mit Kiss Áron vagy Erdély minister mondott, azt igazán érezte.

De akkor a régi erkölcstannak, az eszményi morálnak nincs igaza: az emberben legalább egymásután vagy talán egyszerre is, uralkodhatik az egyetemes iránti lelkesedés meg az anyagiság és érzékiség individualismusa. Az egyik perczben rajongunk az egyetemesért, a másikban anyagi és társadalmi előnyökért áldozatul dobjuk a köz, a haza, a nemzet legszentebb érdekeit, szavazatunkkal, beszédünkkel támogatjuk a romlottság, az erkölcsi bomlás, a léhaság követeléseit.

Pedig én azt hiszem, hogy a régi eszményi erkölcstannak mégis igaza van a maga idején; ez a két érzelem: hazaszeretet és a realis idők individualismusa kizárja egymást. Az egyik a köz, a másik az egyed érdekeit tartja szeme előtt.

Ez azonban még nem magyarázza meg a mi individualistáink lángoló hazaszeretetének örökös emlegetését. Mert ha nem fér meg a két lelki állapot, akkor nem mondhattak igazat. -83-

És én újra mondom, hogy igazat mondanak, nem füllentenek, nem akarnak bennünket rászedni.

Tehát akkor a hazaszeretet fogalmának kellett megváltozni? A hogy Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferencz, Vörösmarty Mihály, Széchenyi István, Deák Ferencz a régi idealisabb napokban felfogják a hazát, ez teljesen elüt a mi realistáink édes, kedves hazaszeretetétől. Azoké nem fért volna meg a mai individualismussal; mostani ünneplő szónokainké azonban nagyon összefér. Azoknak a haza magasztos szent fogalom, melynek javára minden óránkat, minden perczünket, önmagunkat és csalándunkat fel kell áldoznunk, ha úgy kívánja a sor; a mi realistáinknak pedig a haza egy kitűnő, igazán becsülni való fejős tehén, melynek teje táplál mindnyájunkat, de különösen jeleseinket. Nemzeti szellemű, magyaros, régi jó fajú tehén e haza, melynek semmi köze fejőinek erkölcséhez, becsületéhez, tisztességéhez, egy szóval morális felfogásához. Mindegyik lehet frivol individualista, önző, zsebelő kópé, a ki szereti hazáját, a fejős tehenet, mert jól táplálja. Ezek a jól táplált hazafiak azután lángoló lelkesedéssel magasztalják a fejős tehenet, akarom mondani a hazát és nincs igazunk, ha megtagadjuk tőlük az érzés igazságát.

Löw Immanueltől sem akarjuk megtagadni, hogy igazán szereti hazáját. Az ő helyzete azonban kényesebb. Ő egy híres rabbinak derék, buzgó realista gyermeke, tehát izraelita. Kitűnő és elég magyaros szónok. Mint zsidó ahhoz a fajhoz tartozik, mely az ország északkeleti részét nem tekintve, bámulatosan elmagyarosodott, harmincz év alatt beszédében teljesen magyar lett. Ügyes, tehetséges munkása az irodalomnak, művészetnek, tudománynak s majdnem kizárólagos vezetője a hírlapi sajtónak és kereskedelemnek. Negyven év óta a realis gondolkodás fokozatos gyarapodása mellett e faj magyarosodását -84- kiváló előnynek, a magyarság kitűnő támaszának tekintettük.

Igaz ugyan, hogy a zsidó egyéni szervezeténél, páratlanul józan gondolkodásánál fogva kevés kivétellel csak kormánypárti vagy anarkhista lehet; de általános magyar szempontból tekintve szerencséseknek tartottuk magunkat, hogy a legfélreesőbb pontokon is egy-egy teljesen megbízható híve van a magyarságnak.

Most azonban változik az emberiség érzése, gondolkodása. Jelentkezik a szélső idealismus, mikor kisebb-nagyobb mértékben az egyetemesért kezdünk rajongani. Lesznek közöttünk vakbuzgók, a szentség lehétől áthatott egyének, lesznek szelidebb, engedékenyebb jellemek, de általában mindnyájunkat át fog hatni öt-tíz év alatt a tekintélyi vallás és eszményi morál tisztelete.

Szerencsétlenségére a zsidó faj, ez a rationalista nép, nem tud belé menni e lelki állapotba. A sémi, a török-tatár, a sárga faj, a czigány stb. úgy látszik a haladás egy hullámának se az elejét, se a végét nem tudja magáévá tenni. A realismus alatt materialista lesz, a ki nem szállhat le a mysticismusba; az idealismus elején kelletlen lelkiállapotba jut, többé-kevésbbé rosszúl érzi magát s kivált az árja fajok kegyetlenűl gyűlölik, azért rendesen erősebb vagy gyöngébb üldözésnek van kitéve. Ilyenkor hiába francziásodik, németesedik vagy szlávosodik el a zsidó, ez nem menti meg a kisebb-nagyobb nyomástól. Öt-tíz év alatt nálunk sem lesz különben. Most a hírlapírók háromnegyede izraelita, tíz év múlva jó lesz, ha egy negyede e fajból kerűl ki. Vagy úgy tesznek mint Heine, a ki rajong Schlegelért s áttér a keresztény hitre.

Vigasztalásukra legyen mondva, negyven-ötven év múlva újra izraelita honfitársaink foglalják el a napisajtó íróasztalait, ismét ők lesznek a leleményes interjuvolók, velök gyűlik meg a rendőrség baja, mikor mindenütt -85- jelen akarnak lenni. Addig azonban sok víz foly le a Dunán.

Mikor a szép, jó és igaz eszméje, melyek az idealismus alatt egyesűlnek, annyira elválnak egymástól, hogy erőre kap a rationalismus és skepticismus; a gazdaság terén háttérbe szorul az oeconomismus, az agrarismus és lábra kel a szabad verseny; az irodalomban fogy, apad az egyetemes tisztelete és a színpadon nem csupán az individuum kudarczán nevetünk, hanem kikezdjük az egyetemes képviselőit, az atyát, a férjet, a főnököt, a papot, stb.: akkor újra beállanak zsidó atyánkfiainak aranyos napjai.

XIII.
ALFRÉD FOUILLÉEHEZ.1)

I.
Bevezetés.

Mikor öt év előtt az erkölcsi világ törvényének nyomaira akadtam az emberiség művelődéstörténelmében, mély tisztelettel tudattam önnel fölfedezésemet. Azóta hosszas vizsgálódásaim után rájöttem, hogy a világ történelmét hullámokra lehet osztani, melyekben az idealis és realis tünemények szabályszerűen váltakoznak. E hullámok: 1200–900, 900–650, 650–425, 425–150, 150 Kr. előtt – 180 Kr. után; 180–580, 580–975, 975–1490, 1490–1700, 1700–1815, 1815–1900. Minden egyes hullám azzal kezdődik, hogy a szép, jó és igaz eszméje egységbe olvad össze, melyek fokozatosan és lassankint mindjobban elválnak egymástól. E fokozatos elválás megmagyarázza az összes vallási, erkölcsi, jogi, politikai, társadalmi, nyelvi, irodalmi, művészeti és gazdasági élet tüneményeit. Magyarázataim közben nem egy hibát követtem el, sokszor tapasztaltam, hogy nincs elég széles és mély történeti tudományom, hogy felszinesek a theologiai, philosophiai, jogi, politikai, nemzetgazdasági stb. ismereteim; hogy egy-egy tünemény legyőzhetlen nehézségeket -87- gördít elém, de minél tovább haladtam, annál világosabban láttam, hogy jó úton járok és végre is győznöm kell.

E bizalom folytán eljutottam odáig, hogy a metaphysica nagy kérdésein kívül nem csupán a «hogyan»-ra tudok felelni, hanem a «miért»-ekre is. Tudom, hogy az egyes hullám elejétől végeig minő érzésnek, gondolkodásnak kellett uralkodnia; ha tudom az évszámot és az illető ember szervezetét, megmondhatom: jól vagy rosszul érezte-e magát, megfejthetem sikereit vagy csalódásait, szerencséjét vagy szerencsétlenségét; ha kezembe kerül valamely irodalmi alkotás és alaposan megvizsgálhatom, nagyjából meg tudom határozni, hogy a haladás hullámának mely időszakában készülhetett, legalább hasznát vehetem tudásomnak a kétes történeti, philosophiai, politikai és más okok kifejtésénél. Szóval új alapon kell fölépíteni az összes erkölcsi, bölcsészeti és történeti tudományokat. Újra kell megírni minden nemzet történetét.

Azt hittem, hogy az ön mély gondolkodása és nagy tudománya az alapvonások közlése után mindjárt meg fogja érteni fölfedezésem roppant horderejét, de még legújabb munkája: «Le mouvement idéaliste» is mutatja, hogy nem értett meg s habár némi nyomát látom közléseimnek, az egész ismeretlen ön előtt. Legyen szabad azért nagy vonásokban és röviden előadnom tanaimat. Meg vagyok győződve, hogy az idealismus mai fokán már nagyobb sikert aratok, jóval többen fognak megérteni és talán ön is átlátja igazságomat.

II.
A haladás törvénye.

Az ember gondolkodása közben két műtétet végez, tudniillik vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Az idealismus hajnalán a legszélesebb lesz ez az összefoglaló -88- tehetségünk, azért az Istent, a vallást, az erkölcsöt, a világot, az emberiséget látjuk magunk előtt, ezekért rajongunk, lelkesedünk, a tekintélyi vallást követjük, az idealis morált valljuk. Ilyenkor egy Luther, a ki már vizsgálódik, még lehetetlen; a vallásújítók csak a scepticismus és rationalismus első sugárával lehetségesek, mikor a bölcsészek sem hiányzanak. 1490, 1700, 1815 körül csak a theologiai és theocratiai irány lehet népszerű. Savonarola, Bossuet, Bonald, Haller és mások tolmácsai ennek az érzésnek. Ma rohamlépésekkel megyünk belé a legszélsőbb vallási lelkesedésbe, melyben nagy befolyásra tesz szert a catholicismus mint tekintélyi vallás; látjuk, mily hatalommal lép fel a papság és a vallásos aristocratia, mily lenézésben részesűl a democratia, a köztársasági és a radicalis világnézet.

Tessék bármely hullám elejét megvizsgálni, mindig megtaláljuk ezt az érzést, gondolkodást. Mindig jelentkezik a realismus elleni nagy erkölcsi felháborodás, a művészetben és irodalomban a forma háttérbe szorulása és az eszme hangoztatása, az elbeszélésben és a drámában az egyetemes, a tekintély képviselőinek tisztelete, a társadalomban az érzékiség, a nőuralom kárhoztatása. Ilyenkor dívnak a sors-tragédiák. Nehéz a dráma hősében belső ellenmondást létrehozni, mert annyira elnyom mindent az egyetemes iránti tisztelet, hogy jó részt epicussá kell válnia a tragédia hősének, az előadás pedig lyrikus, áradozó és sentimentalis lesz.

Mihelyt beáll a három eszme egységének lazulása, mindjárt hallani az egyetemes uralma elleni zúgolódást, a papi zsarnokság iránti gyűlöletet, az individuum jogának, a polgári, vallási, lelkiismereti szabadságnak követelését.

1515 körül már ott szerepel a bölcsészetben Pomponazzi, a politikában Macchiavelli, az irodalomban Ariosto, éppen úgy, mint 1825 körül a megváltozott Chateaubriand, -89- Hugo, Cousin, továbbá Jouffroy, Guizot, Heine (Reisebilder), Platen (Die verhängnisvolle Gabel, 1826. Der romantische Oedipus. 1828.). Pückler herczeg kikezdi a régi, a tekintélyes aristocratiát, melyet Walter Scott-tól és másoktól tanultunk meg szeretni, tisztelni, eloszlatja nymbusukat, lerántja róluk a felsőbb morál leplét. Angliában Bulwer regényei teszik ugyanezt, hősei kiépültek az illusiókból és balítéletekből, tudnak élvezni, gyönyörködni. Az erősödő skepticismus és rationalismus már hangoztatja azt a nézetet, hogy a papok csinálták a kinyilatkoztatott vallást, hogy a művelt embernek elég a bölcsészeti vagy természeti vallás, itt-ott felhangzik a morálnak utilitarius és altruisticus igazolása. Ennek azonban később jön meg a kora.

1830-ban már győz Francziaországban a szabadelvűség, a kezdődő individualismus, a politikai, vallási, lelkiismereti és sajtószabadság, az egész művelt világ rajong a francziákért; az irodalom tetemesen átalakúl; még ugyan nehéz a drámai belső ellenmondást a hős szívébe helyezni és azért külső hatásos eszközökkel, rémes jelenetekkel iparkodnak pótolni, mint azt a romanticismus tevé. Hugo, Dumas père, Sue és mások, az egész művelt vílágon ily regényeket és tragédiákat írnak, a vígjátékban már itt-ott kikezdik az egyetemes képviselőit: az atyát, a férjet, a felsőséget, a vallást. A társadalomban felhangzik a gazdagság dicsőítése, a nemzeti jólét magasztalása, a szabad verseny tana. A politikában élénk vita tárgya a nemzeti központosítás. Sokan írnak ellene, de az áramlat győz. A nemzeti nagyság, nemzeti egység eszméje mindenfelé hódít. A költészet melegebb, bensőbb lesz, az ünnepélyes hideg ódai lyra hanyatlik, bár még az 1848-iki forradalom idején sokszor találkozunk vele.

Az ötvenes években mindenütt meghonosúl a központosító törekvés az államban, az orthodoxia az egyházban, a nemzeti egység, a nemzeti nagyság eszméjétől lelkesednek -90- a polgárok. Már nem igen rajongnak a politikai szabadságért, a nemzeti dicsőség foglalja el helyét. Guizot, Tocqueville és mások, a kik rajongtak a harminczas, negyvenes évek szabadságidealjáért, rosszúl érzik magukat. A pánszlávok, a pangermánok, a panitalok, lengyelek s más nemzetek jövő nagyságukról ábrándoznak.

A hatvanas években a lyra melegebb, bensőbb, közvetlenebb lett. A kritika lélektani alapból indul ki. A dráma és epos nyugodt, tárgyias és meleg rajzát akarja adni az életnek. Mindenfelé haldoklott a romantikus előadás. Nem szerették többé a nagy ecsettel, nagy vonásokkal való munkát. Örömüket találták a lelki állapotok finom elemzésében, az emberi nyomor rajzolásában, mindjobban kedvelék a humort, mely az emberi léhaság rajzolása. A vallás, a moral több pontját tevék vitatás tárgyává a regényírók; a komikusok kigúnyolták az egyetemes némely képviselőit. Már lehet igazi nagy tragédiákat írni, lehet belső ellenmondást tenni a tragédia hősének szívébe, mert tetemesen hanyatlott az egyetemes tisztelete, érvényre juthat az Aristotelesi tragicai érzés. A társadalomból pusztul a sentimentalismus, mely a haldokló idealismus panaszos hangja a hódító realismus ellen, jelentkezik és terjed a pessimismus, mely az idealisabb, az összefoglalóbb elmék betegsége a realisabb napokban.

Szépen erőteljesen, férfiasan tudnak írni, mások hívei lesznek az affektált szép előadásnak, a cicerói nyelvnek, a marinismusnak, a styl precieuxnek. De már sokan tiltakoznak az új szók, a merészebb fordulatok ellen, buzgón harczolnak az orthologiáért. Az irodalomban hatalomra jut az akademismus.

A gazdasági téren hanyatlik a földművelés tisztelete, az iparra és kereskedésre s velök az anyagira és érzékire vetik magukat a nemzetek, tiltakoznak a szabad kereskedés ellen, sürgetik a védvámokat. Uralomra jut a plutocratia. -91- A társadalom szereti a fényt, a pompát. Emelkedik a külső csín és tisztaság. Gyönyörű középületeket, palotákat emelnek és a régieket is gyakrabban tatarozzák.

Mindenfelé rajongnak a természettudományokért, tőlük várják a nagy kérdések megoldását. A vallásos érzelmek már nem igen tudnak lelkesíteni bennünket. Sokan megvetéssel tekintenek a bölcsészetre, melyet az iskolákban is elhanyagolnak. A jogászok gúnyolódva olvassák a bölcsészeti jogot.

De a mint növekszik a realismus s mindjobban elválik a három eszme, a szép, a jó, igaz eszméje egymástól, mindenfelé szembetűnik az individualismus, az egyedek, az alkotó részek győzelme az egész fölött. Az államnak tekintettel kell lennie a tartományokra, a gyarmatokra, a nemzetiségekre; az egyházi kormány engedékeny a nemzeti és tartományi egyházak iránt, minden ország, nagyobb testület decentralisalja hatalmát; a gyáros előzékeny munkásaival szemben, gondoskodik jólétökről, patriarchalis jóakarattal bánik velök, noha újra meg újra sztrájkolnak, követelődznek. A harminczas-hatvanas évek honleányai gúny tárgyai lesznek és elényésznek; a hetvenes évek választmányi hölgyei pedig roppant elszaporodnak, ők a jótékonyság apostolai. A családban a hivalkodó asszony parancsol és háttérbe szorúl a férj, a szülőkön a követelődző gyermekek regnálnak.

Az irodalomban páratlan tökélyre jut a verselés, noha hosszabb verset senki sem szeret olvasni. Annál jobban kedvelik a rövid prózai tárczákat, apró életképeket, rajzokat. Regényben, drámában nevetséges, vagy aljas szerepet juttatnak az egyetemes képviselőinek, ezek az individuum nyomorának, szerencsétlenségének okai, a vallás, az erkölcs, a felsőség, az atya és férj rovására kell nevetni a színpadon. -92- Általános lesz a léha humor, mely nevetségessé tesz minden szentet. De míg az idealis tragédia lélekemelő, az ideal-realis igazi tragicai hatású, azaz félelmet és részvétet keltő, addig a realis tragédia leverő hatással van a nézőre.

Az individualismus féktelensége őrjöng a szórakozásért, a játékért, a ló- és más versenyekért, a színházért és mindennemű mulatságokért. Bál, kirándulás, nyaralás, fürdőzés: életszüksége minden tehetős asszonynak. Hazafias, országos, megyei, városi ünnepeket, jubileumokat, temetéseket, kiállításokat stb. rendezni ekkor lehet igazán. Mint a gyermek ujjong és sír a nézők és hallgatók roppant tömege, örömtől, meghatottságtól könnybe lábbadnak szemeik s talán egy kissé megnemesednek, talán rövid időre felmagasztosul a lelkök, hogy csakhamar visszaessék szokott léhaságába. Különösen a zenéért bolondúl az egész világ. Ennek mámorában pillanatra felejti nyomorúságát, rossz kedvét, általános idegességét. Nem becsűljük az életet, agyunkban sokszor megfordúl az öngyilkosság gondolata. Számosan megőrűlnek.

Másrészről terjed a mysticismus és pietismus. Sok realista az ő aprózó, részletező lelki munkájában meglátja a titkost, a rejtelmest, az istenit; gyönyörködik és boldog az ő lágy, vallásos érzésében, noha még sem gyűlöli az érzéki gyönyöröket.

Ez nagyjából az erkölcsi világ törvénye, ez jut érvényre a haladás minden egyes hullámában az idealismus kitörésétől a realismus alkonyáig.

XIV.
A TUDOMÁNY CSŐDJE.

A Budapesti Szemle 1896. októberi füzetében Török Aurél egyetemi tanár a tudomány csődjéről szól emberbuvárlati szempontból. Elmondja, hogy e csődöt Francziaországban Brunetière, Németországban a többek között a Rembrandt als Erzieher névtelen szerzője, Oroszországban pedig gróf Tolstoj Leo hirdetik hangosan. És hazánkban e vészjóslat fő szószólója én vagyok.

Ha az értekezés szerzője Brunetière és mások ellen állna ki sikra, talán nem írom e sorokat; de mivel engem is belevont a vészjóslók sorába, szivesen felhasználom az alkalmat, hogy az értekezés tartalmához szóljak.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy az értekező talán semmit sem olvasott tőlem. Teljesen tájékozatlan az én bölcsészetemben; sértés nélkül legyen mondva, fogalma sincs róla. Mert ha csak a lapokban megjelent apróbb czikkeimet olvassa, mindjárt szemébe tünhetik, hogy én bölcsészeti magyarázatát adom korunk erkölcsi sülyedésének éppen úgy, mint vallási, politikai, jogi, irodalmi, művészeti és gazdasági tüneményeinek.

Öt éve mult, hogy az erkölcsi világ törvényét hirdetem és a budapesti egyetem egy tanárának fogalma sincs róla. Megemlít a nélkül, hogy tudná, mit tanítok, hacsak a Pascalból vett idézet: La bonté et la malice du monde en général reste la même, a világ jósága és rosszasága általában ugyanaz marad, nem vonatkozik reám, alig találok egy-két pontot, melyet engem illetőnek tarthatnék.

De a ki ily idézettel tud előállani annyi bizonyíték után, a mennyit én felhoztam, arról bátran elmondhatom, -94- hogy nem áll a kérdés mai színvonalán. Tudnia kellene, hogy a szélső idealismustól a realismus alkonyáig a jóság és romlottság mérlege fokozatosan változik, az első lassan apad, a másik folyton növekszik. Az idealismus győzelmével megnemesedik az emberiség érzése, gondolkodása, fenköltebb lesz a magaviselete az egyetemes szempontjából indúl ki a cselekvése, lelkesedik a vallás s erkölcsért, a becsület és tisztességért. Élnek ugyan ekkor is gonosz emberek, bomlott egyének, de maga az idők árja az erény becsét hirdeti, követeli. Ezt mutatja ekkor a politika, a családi és társadalmi élet, a művészetek; de legszembetünőbben elárulják a művelt népek irodalmai.

Én annyiszor felhozakodtam már az irodalmi bizonyítékkal, hogy igazán restellek vele előállani és rosszúl esik, hogy az egyetem egyik tanárának fogalma sincs róla. Ha Gyulai ur, a szerkesztő, nem tudja, azt nem csudálom, hisz rég elszokott az olvasástól, de Török ur tanúlja meg ha ily kérdésből akar irni.

Röviden kimondva, az ember mindig olyan, mint a minő az olvasmánya. Ha föltehetném egyesekről, hogy nem úgy éreznek és gondolkodnak, mint a hogy költőik írnak, egy egész világról ezt nem állíthatom. Ha Mikszáth, Mark Twain, Zola, Guy de Maupassant kedves olvasmányom, lehetetlen hogy gyönyörűségemet találjam az 1820, 1700, 1490 körüli irodalomban. Csak a kiváncsiság adhatja kezembe ez idők irodalmi alkotásait a nélkül, hogy tetszenének. Menjünk a szinházba és nézzük meg valamely régi ideális költőnek tragédiáját vagy vígjátékát, melyet halála évfordulóján adnak elő és unalmasnak, elavultnak fogjuk találni a darabot, mert az egyetemes iránti tisztelet uralkodik benne; a tragédia hősében alig van belső ellenmondás, mert akkora az egyetemes tisztelete, hogy az egyén nem szállhat vele szembe; a vígjátékban nem -95- az egyetemes képviselőjének léhaságán, hanem az individuum kudarczán nevetünk. A férj és atya, az egyházi és világi felsőség szent és tiszteletreméltó előttünk, az ő rovásukra nem szabad kaczagni.

A három eszme, a szép, jó és igaz, egységének lazulásával kezdődik az individuum jogának hangoztatása, a szabadság sürgetése, de még sokáig nehéz a tragédia hősében nagyfokú ellenmondást kelteni, mert erős az egyetemes iránti tisztelet. A hullám közepe táján azonban már nagyob szerepe van az individuumnak, bátrabban lép föl az érzékiség, az alkotórészek merészen szembe szállhatnak a tekintély, az egész, az egyetemes képviselőjével. E joguk folyton gyarapszik a realismus végéig, mikor vadul tombol az individualismus.

Tessék megvizsgálni a haladás minden egyes hullámának irodalmát s világosan fogja látni, hogy a legkülönbözőbb népeknél találkozunk az irodalom, az aestheticai élet e törvényével. Némely hullámban kevés irodalmi alkotás maradt ránk; de akárhányban gazdag és termékeny az irodalom, ilyenek például 650–425; 425–150; 150 Kr. e. – 180 Kr. u.; 180–590; 975–1490; de különösen gazdagok az 1490–1700; 1700–1815; 1815–1900-ig terjedő hullámok.

Mivel az erkölcsi világ e törvényét nem ismeri Török Aurél, természetesen egész értekezésében hemzsegnek a helytelen állítások. Ha ismerné ezt a törvényt, akkor nem mondaná, hogy mindannyian másképpen képzeljük az idealismust, mert tudná, hogy az a szép, jó, igaz egysége, az egyetemes uralma, összefoglaló gondolkodás, az isten országa, a tekintélyi vallás és ideális morál győzelme, a családban az atya és férj, az országban az egyházi és világi felsőség hatalmának emelkedése, a theocraticus világnézet gyarapodása, a bölcsészetnek eszmei iránya, immateriális nézetre való hajlama stb. stb. Vele szemben áll a realismus, mely ez alkotó részek uralma, elemző, szétszedő -96- gondolkodás, a dolgokban az eltérő sajátságok keresése, a családban a feleség és gyermekek, az országban az alattvalók, a szegény emberek, a munkások, a vidékek tartományok érvényre jutása, szóval decentralisatióra való törekvés a társadalom minden részében. Ez a szétmállás, ez az individualismus teszi érthetővé a realismus vallási, bölcsészeti, politikai, jogi, irodalmi és művészeti jelenségeit. Ez magyarázza meg a természeti, orvosi és más realis tudományok hatalmas virágzását, belőle értjük meg a családi élet bomlását, az érzékiség féktelen csapongását, szóval minden realisticus tünetet.

Mint jó realista, Török Aurél, nem igen ismeri el, hogy a házi és iskolai oktatás, nevelés, az életpálya, a társadalmi élet nagyobb befolyást gyakorolna az ember jellemére. Lényege megmarad, bár romolhat vagy javulhat. Az értekező a tojások között tánczol s nem tudja megoldani az ellenmondásokat. Ha ismerné az erkölcsi világ törvényét, tudhatná, hogy jellemünknek, melyet szüleinktől örököltünk, folyton simulnia kell az uralkodó eszméhez. Tehát a ki hosszú életet él, láthatta 1815-ben a szélső idealismus uralmát, 1825 körül a Vörösmarty-féle hazafias, patrioticus érzést, gondolkodást, a harminczas években a romanticismus szertelenségeit, a negyvenes, ötvenes, hatvanas években a nemzetiesb, melegebb, bensőbb, közvetlenebb érzés, gondolkodás fokozatos győzelmét, az idealis idők patriotismusának pusztulását és a nemzeti szellem fokozatos növekedését, az eszményi morál, az egyetemesből kiinduló erkölcsiség szembetünő hanyatlását, az erkölcsi érzés tompulását, az összefoglaló gondolkodás, az idealis bölcsészet törpülésél, kigunyoltatását, a hetvenes években az anyagiság és érzékiség gyakorlását, a családi élet fokozatos bomlását, az egész ellenében az alkotó részek követelő fellépését, a nyolczvanas években a realismus összes tüneményeinek megjelenését. -97-

A ki ezt át tudja élni, jellemének fokozatosan változnia, átalakúlni kelle, különben megőrűl, elbetegesedik, elpusztul, Mert mi a jellem? Érzésünk és gondolkodásunk és a nekik megfelelő cselekvésünk. Ha jellemünk nem tud símúlni az idők árjához, kétségbeejtő helyzetbe jut, melyet minden lépten elárúl bomlott magunktartása. Ilyenkor meghasonlott kedélyűek, idegesek, melancholikusok leszünk, vagy italnak, kártyának, tivornyának stb. adjuk át magunkat, mert különben türhetetlen az élet. Ha pedig szépen símulunk, aránylag boldogok vagyunk, tisztelet és becsülés környez bennünket, esetleg a legfényesebb pályák nyílnak meg számunkra.

A jellem símulásának tényezői, előmozdítói pedig nem mások, mint a házi és iskolai oktatás és nevelés, az életpálya, a társadalomban való részvétel, a sokféle olvasmány és tapasztalás.

Maga az eszme nyomása az igazi erő, mely folyton átalakítólag hat reánk, mégis e tényezők játszszák mellette az elsőrendű szerepet jellemünk szakadatlan módosításában. Szüleink, tanítóink, barátaink és pártfogóink, ellenségeink és üldözőink mind az eszme hatásának eszközei. Ezzel megérthetni a nevelés, az oktatás, az életpálya és a társadalom fontos szerepét jellemünk fejlődésében, melynek folytonosan, észrevétlenül módosulnia kell.

Az embernek mosolyognia kell azon a naivságon, melylyel a szerző az utilitarismust indokolja. Az utilitarismus legközelebbi oka egyenesen a megdrágult életben keresendő. Szerinte a mai tudós nem élhet remete-életet; a nagy nyilvánosság, melybe a verseny sodorja az embert, tömérdek költséggel jár, melegágya korunk capitalismusának, mely nem engedi, hogy egyhamar beálljon az idealismus.

A természettudományok csak annyiban járultak a mai utilitarismushoz, a mennyiben gyakorlati találmányai az -98- emberi munka értékét felemelték s a mindennapi életet megdrágították. E mederben folyik tovább Török Aurél okoskodása.

A szerző nincs tisztában a kérdéssel. Összezavarja a gyakorlati utilitaris életet az utilitarismussal, melylyel a reális gondolkodás az erkölcsi életet magyarázza. Az utilitarismus bölcsészeti elmélet, mely a haszon, az érdek, az önzés szempontjából akarja megérteni az erkölcsi tüneményeket. Ez a legdurvább erkölcstani elméletek egyike, melyet tanítóik itt-ott szebb színben iparkodnak bemutatni.

Ez az utilitarismus nevét a mindennapi utilitáris élettől vette, melyhez tulajdonképp semmi köze. A gazdasági életet nem is tudnók másnak elképzelni mint utilitárisnak. Az ember haszonért dolgozik, e haszonból él meg, tartja fenn magát és családját. Ez a haszon a pap és tanár, a tisztviselő és szolga fizetése, a munkás bére, a gyáros és kereskedő nyeresége, az író tiszteletdíja. És így tovább. Ezzel az utilitaris élettel, a haszonra, nyereségre való munkával nagyon megfér a leghatalmasabb idealismus is, mely szent lelkesedés a vallás- és erkölcs, a becsület és tisztesség iránt. A tisztességes gazdagodás nem ellenkezik az idealismussal.

Ezért nem lehet Török Auréllal vitatkozni, mert összezavarja a fogalmakat, mint jóravaló realista igen rossz logikus. Nem is érdemes ellenmondásait, homályos gondolkodását elemezni, hanem pár szóval meg kell világítanunk a kérdés mivoltját.

A három eszme: a szép, igaz és jó egységével, az idealismus kitörésével az emberiség az erkölcsire veti magát, érzése, gondolkodása és cselekvése az egyetemes szempontjából indul ki. Ilyenkor a moralisták az istenre, a vallásra, a tekintélyre alapítják a morált, ezekre viszik vissza erkölcsiségünket; megvetéssel szólanak a letűnt idők utilitarismusáról, sensualismusáról, stoicismusáról, stb. -99- Nekik az Isten az erkölcs, a jog, a tekintély forrása. Ilyen idealis morál uralkodik 1700, 1815 körül. Most is már sokan hangoztatják az idealis morált; a nép, sőt a a műveltebb közönség is rajongani kezd e fensőbb, tisztább erkölcsökért. Öt-tíz év mulva győzni fog ez a gondolkodás az egész világon. Remélem, hogy ha él, Török Aurél sem idegenkedik tőle.

De a három eszme egységének lazulásával, szellemi látkörünk összébb-zsugorodásával, az individuum jogának hangoztatásával halványabb, gyöngébb lesz az idealis erkölcs. Az egész ellenében követelőleg lépnek föl az alkotó részek és e követeléseket igazolniok kell a bölcsészeknek, moralistáknak. Ilyenkor, bár még szerényen, kezdik hangoztatni a reálisabb erkölcstani theoriákat, minők az egoismus, az utilitarismus, az epicureismus, a stoicismus, az altruismus stb.

Az idők árja elég korán kedvez az epicurei és a stoicus tanoknak. 1720, 1830 körül már hangoztatják némely műveltebb és magasabb körökben, noha a társadalom átlag véve nagyon erkölcsös. Még nem olvasnának el olyan regényt, nem néznének meg olyan szindarabot, melyben az egyetemes képviselője van pellengére téve. A közönség nem igen tud az egyetemes képviselőjének kudarczán nevetni.

Komolyabb férfiak és nők különösen magasztalják a stoa büszke, aristocrata erkölcstanát. A hullám közepe táján sok művelt ember vallja ez elméletet, vagy legalább gyakorlatilag mutatja s rajongva olvassa az öreg Dumas, Sue, Jókai és mások regényeit, melyek telvék effajta hősökkel. Igaz, hogy gyönge az elmélet tudományos igazolása, az egyéni önérzet ingadozó alapot nyújt, de megfelel a nemzeti egység és nagyság rajongó napjainak.

A realismus gyarapodásával az emberiség mindinkább az anyagira veti magát és tompúl az erkölcsi -100- érzés. Már szabad gúny tárgyává tenni a tekintély képviselőit, a közönség jóízűen mulat a pap, az atya, a férj, a világi felsőség stb. rovására. Erkölcsiségünk alapját már nem tudja megtalálni a bölcsészet; az egyetemesre, az istenre, nincs módja felépíteni; némelyek ugyan hangoztatják az erkölcsi világrendet, de nincs vezéreszméjök; legtöbben az utilitarismust, a sensualismust, az egoismust és többé-kevésbbé az altruismust vallják.

Sőt mondjuk ki, hogy a realis időkben mindnyájan altruisták vagyunk. Akármelyik elméletet hirdessük, a gyakorlatban többé-kevésbbé az altruismus, a felebaráti szeretet hívei vagyunk. A realismus vége felé minden ember altruista lesz. Ilyenkor a féktelen individuum, a ki úgyszólván csak érzékileg tud szeretni, a kit nem vezérelnek magasabb erkölcsi elvek, nem támogatják az élet küzdelmeiben, nyájas, gyöngéd, engedékeny, könyörülő, irgalmas lesz. A dúsgazdag millióit, a szegény ember filléreit adja ilyenkor felebarátjának, nem tudja nézni mások szenvedését, nyomorát, nélkülözését; mivel maga eléggé bővelkedik, bőven szórja másoknak is. Mulatság, szórakozás, nyaralás, fürdőzés, érzéki gyönyör, testi élvezet, színi előadás, különösen zene, majd mindenféle játék, ló és más verseny kell a szegény individualistának, melyekre rémes összegeket pazarol, csakhogy elviselhetővé tegye az élet terhét. A bankár, a bőrzelovag és báró, a vállalkozó és mindazok, a kik tisztességes és tisztességtelen úton-módon milliókat zsebeltek össze, nem tudják megállani, hogy millióik egy részét nyilvános és magánjótékonyságra ne fordítsák.

A realismus idején ritkaságszámba megy a fösvény ember. Ekkor tehetsége szerint mindenki pazarol, fényt űz, a földi jólét ezer meg ezer fajtáját hajhászsza; de midőn maga és övéi élveznek, felebarátjainak is juttat, szóval altruista lesz. Olvassa el Török Aurél Gaál Jenő -101- munkáját, A társadalmi békét és meglepetve látja, mennyit tesznek a zsebelő gyárosok munkásaik örömére, szenvedéseik enyhítésére, szórakoztatására. Maga a törvényhozás is kénytelen altruista lenni. Az individuum, az alkotó részek, a szegény emberek javára változtatja meg a régi törvényeket, elveszi a tekintély képviselőinek régi jogait s kiterjeszti a szabadságot. Rómában a Kr. utáni I. és II. században, kivált ez utóbbiban, tömérdek gabonát osztogatnak a népnek, circusi és más mulatságokat rendeztek, hisz Panem et circenses volt a jelszó.

Húsz-harmincz év óta a mai törvényhozás is számos jogot adott az alkotó részeknek itt-ott előkelő jogokkal ruházta fel a nőket, kedvezett a házassági elválásnak, támogatta a successiv polygamiát stb.

Igen, a realismus alatt mindnyájan altruisták lettünk; altruista a fejedelemtől le az utolsó polgárig minden ember, csupa irgalom és szánakozás, elnézés, eltussolás, nyilvános és magán jótékonyság uralkodik mindnyájuk szívében. Azért magasztalja annyira Török Aurél Hirsch báró jótékonyságát, a ki szórta milliót, el van ragadtatva a bárói szív nemesebb vonzalmainak sugallatától, pedig ő is csak azt tette, a mit kisebb mértékben mindnyájan tettünk, azaz minden erkölcsi elv nélkül juttatunk embertársainknak, ha van magunknak.

De hát beszéltünk-e, írtunk-e valamit a tudomány csődjéről emberbuvárlati szempontból? A mint Török Aurél nem igen szólott hozzá, mi sem fejtegettük, azért most czikkünk végén kell röviden megmagyaráznunk a kérdést.

Én már annyiszor megvilágítottam és érthetővé tettem e kérdést, hogy alig érdemes vele foglalkozni s irataimra kellene utasítanom a t. olvasót; de hát ismételni nem árt. Repetitió non nocet, mondaná Török Aurél.

Az idealismus napjaiban annyira kiszélesbűl az ember -102- látköre, hogy túlnyomóan az erkölcsi, a bölcsészeti, a történeti tudományok iránt érdeklődik és elfordúl a természettudományok aprózó, elemző, szétszedő kutatásától, búvárlataitól. Ilyenkor nincs érzékünk hozzá. Egyes realisabb tehetségek ugyan foglalkoznak vele, de maga a társadalom nem igen érdeklődik iránta. Igy látni ezt 1490, 1700, 1815 körül. Az iskolákban is elhanyagolják tanítását, a műveltek sem igen törődnek vele.

A mint lazúl a három eszme egysége, szűkűl az emberiség látköre, lassankint hátat fordítunk az erkölcsi tudományoknak és a természetiek kezdenek érdekelni, úgy hogy a haladás egy hullámának első felét túlnyomóan az erkölcsi, a másodikat a természeti tudományok foglalják le.

Arra tehát, hogy a természettudományok virágozzanak, hogy érdeklődjünk irántok, szellemi látkörünk oly szűkülésére van szükségünk, a minővel az utóbbi húsz-harmincz év alatt találkoztunk. Ekkor tudunk elemezni, bonczolni. Nem látunk tovább annál a pontnál, melyet szét akarunk szedni. Belé tudunk mélyedni, mélységes titkait feltárni.

A természettudományok virágzása azonban nem oka az erkölcsi léhaság, az anyagiság, az érzékiség, az elvtelenség általános elterjedésének. Hanem mindkettő a gyarapodó s végre uralomra jutott realismus következménye.

A tömérdek öngyilkosság, őrültség, általános idegesség, a féktelen individualismus szintén nem a természettudományok okozata, hanem a realismus alkonyának elmaradhatlan tüneménye.

A jó Gyulai Pál és derék munkatársa, Török Aurél, nem tudnak ezekről semmit, régi, elcsépelt szólamokkal és lejárt okokkal tiltakoznak a tudomány csődje ellen. Szerencsére még nem jutott csődbe a tudomány, a realis idők tudományos nyereségeit, hódításait mind megtartja az -103- emberiség; de csődbe jutott Gyulai és Török tudománya, ezen a csődön akartam czikkemmel segíteni. Czélom elérése azonban nem függ tőlem, hanem az ébredező idealismustól, mely talán Gyulai és Török elméjét is annyira összefoglalóvá, széles látkörűvé tudja átalakítani, a mennyi e tárgy megértésére szükséges.

XV.
I. FERENCZ JÓZSEF.

Az erkölcsi törvény szempontjából nagyon érdekes a magyar nemzet és felséges királyának története. Ha visszapillantunk ötven év eseményeire, szinte látjuk, hogy válik el a három eszme egymástól, hogy jutnak fokonkint uralomra a birodalom alkotórészei. Az ily bomlás azonban erős viharokkal jár és örömmel mondhatjuk, hogy ő felsége jó egészségben élte le a rémes napokat épen úgy, mint a békés fejlődés esztendeit. Most is jó kitűnő egészségnek örvend.

Pedig valóban nehéz időket élt át a jó király. A negyvenes évek leglázasabb napjaiban, a forradalmak zugó árjában lépett a birodalom élére, mikor rég lelohadt az egyetemes iránti rajongás, mikor összébb szorult az ember erkölcsi látköre és határtalanul lelkesedik a nemzeti egység és nemzeti nagyság után. Vörösmarty már a huszas években kezdi hangoztatni e gondolatot; az ő lelke azonban még hideg, ünnepélyes ódai hangon szólal meg. A nemzetinek meleg hangjával csak a negyvenes években találkozunk, ekkor mindenfelé a nemzeti nagyság, dicsőség és egység eszméje uralkodik az ember szivében és agyában. Nálunk Petőfi és Kossuth ez érzés lánglelkű tolmácsai. Bár szivesen hivatkoztak az általános ideákra, mégis jóval realisabbak valának, mint Széchenyi és Vörösmarty s azért voltak oly lelkes apostolai a nemzeti szabadságharcznak.

De a nemzeti egység gondolata ekkor már oly erős az egész világon, hogy mikor trónra lép a király és leveretnek a forradalmak, az ő körében se uralkodott más gondolat, -105- mint az egész birodalomnak központosított egységes formája német vezetés alatt. Így jött létre az összbirodalom, az abszolut hatalom alatti Ausztria.

Csakhogy nem lehetett megállítani az eszme folytonos változását, a realismus gyarapodását. Az egyetemes eszmék, melyek annyira kedveznek a feltétlen királyi hatalomnak, mind jobban elenyésztek, az objektiv realis világnézet mindenfelé hódított, az emberek rajongani kezdtek a természettudományokért, ezektől várták a nagy kérdések megoldását, melyekre az erkölcsi tudományok nem tudtak válaszolni; a költők az elbeszélők és drámaírók felhagytak a kalandos mesék előadásával, hanem bonczolni, elemezni kezdették az életet, jelentkezett bennök a pessimismus és a léha humor, a lyrából lassankint pusztult az ódai hang; a politikai életben érvényesűlni akartak a nemzetiségek és csak roppant erőszakkal, zsarnoki kényszerrel lehetett germanizálni, a mire a birodalom sehogy se volt képes. Ugy hogy egy pár csatavesztés után meg kelle alkudnia a monarchia alkotó elmeivel.

Így jött létre az 1860-iki októberi diploma, mely az egyes tartományoknak korlátolt alkotmányt akart engedni.

A régibb, conservativebb elemek talán elfogadhatták volna az ily alkotmányt, de a növekedő realismus annyira megerősítette a nemzet nagy tömegét, hogy nagyobb önállóságot követelt. Újabb csapásoknak kellett tehát következniök, a birodalomnak a sír szélére kellett jutnia, hogy 1867-ben létrejöhessen egy jóval realisabb alkotmány, mely két részre osztotta a birodalmat a németek és magyarok hegemoniája alatt. Ő felsége a király bölcseségének, az eszme változásához simuló lelkének köszönhetni, hogy létesűlhetett az alkotmány, hogy a magyar nemzet kibékűlt fejedelmével és erős támasza lőn ingadozó trónjának.

De míg nálunk mindvégig meg tudott maradni a magyar hegemonia, mert a részek szorosabban csatlakoznak -106- az egészhez; addig az osztrák tartományokban csak rövid életű volt a német vezetés. Hisz oly lazán függnek össze az alkotó részek, hogy a realismus idején engedni kellett követeléseiknek s nagy jogokat adni a nemzetiségeknek. A király jósága itt is segített, nem állott útjában az idők árjának, simult és engedett.

Mi magyarok ez idő alatt kevesebb alkalmatlanságot okoztunk ő felségének. Bár a realismus nyomása alatt folyton növekedett a függetlenségi párt, ugy hogy a néhány főből álló töredék száz képviselőre emelkedett, sőt az 1867-es alapon álló másik párt is nemzeti kivánságokkal állott elő és vezérének ragyogó beszédeivel lángra lobbantotta a nemzetet: mindamellett az uralkodó pártnak sikerült harmincz éven keresztül megtartani a hatalmat.

Mily eszközökkel munkálkodott, mindenki tudja; hisz ugyanily módon jártak el az egész művelt világon, különösen így a centralizált országokban, hol rendesen egy érdektársaság kezébe kerűlt a nemzet sorsa, míg a decentralizált országokban csupán helyi bandák keletkeztek, melyek uralmát könnyebben le lehetne rázni. Legalább is nem keseríti el annyira a realis idők léha individuumját, ha tudja, hogy nem egy óriási polyp szorongatja, hanem csak egy kisebb czimborasággal kell megküzdenie. Nálunk a nemzetiségek is kedveztek a kormánypártnak, melyeket majd helyi és egyéni kedvezményekkel, majd erőszakkal ártalmatlanokká tudott tenni. És mivel fönt, a koronánál nem állott elő követelésekkel, ő felsége szivesen támogatta, nem kérdezte Tisza Kálmánnak, vagy Széll Kálmánnak, vagy Wekerle Sándornak, Bánffy Dezsőnek, vagy Perczel Dezsőnek hiják a tehetséges férfiut, egy kis nyugtalanság után rendesen kinevezte az ország kormányelnökét.

Ilyen bölcs simulás, az idők árjához való szerencsés alkalmazkodás volt ő felségének majdnem ötven éves uralkodása. Szerencsés időbe, a realismus fényes napjaiba -107- esett uralkodásának jó része. Mikor az anyagira és az érzékire veti magát az emberiség, mikor jólét és gyönyör kiséri földi útjában az embert, rendesen jó dolguk van a királyoknak is. Az irodalom és művészet az ipar és kereskedés szolgálatukra áll, hogy fényesebbnél-fényesebb ünnepeket, pompás kiállításokat, óriási katonai szemléket és gyakorlatokat és más mulatságokat rendeztessenek a népnek, mely ilyenkor: Panem et Circenses-t kiált.

Most azonban fordulóponton állunk. Új szellemi és erkölcsi világ küszöbére lépett az emberiség és benne a magyar nemzet, hol az egyetemes iránti magasztos rajongás tölti el bensőnket, hol a központ, az egység képviselője már nem enged az alkotó részeknek, hanem erélylyel követeli a vallás és morál tiszteletét, a becsület és tisztesség visszaszállítását. Nehéz lesz az átalakulás, mert visszatér a nemzetek tettereje, harczi kedve, könnyebben kitörhet egy-egy háború, nagy bomlás állhat be az országban is.

Szivünkből kivánjuk, hogy ő felsége könnyen meg tudja tenni azt az utat, mely az idealis eszme áramlásánál fogva előtte áll, legyen boldog és szerencsés uralkodó az új idők erkölcsileg nemesebb, szellemileg szélesebb látkörű nemzedéke fölött; és a ki bölcs uralmával zárta le a magyar nemzet első ezredéves életét, még sok esztendeig vezethesse hű alattvalóit második ezredéves útjokon. Ha eddig is dicső volt, legyen még dicsőbb az uralkodása!

XVI.
A DEMOCRATIA HALÁLA.

A democratia agonizál. Betegágyát körülveszi a síró és ujjongó sokaság s azt hiszi, hogy zajával életet lehelhet a haldoklóba. Pedig már csak mesterségesen hosszabbítják napjait. Aethert lehelnek belé, galvanizálják elhidegülő végtagjait, gyorsítják szívverését; de meg kell halnia az agonizálónak, ezt kivánja az erkölcsi világ törvénye.

Egy geniális barátom e napokban lelkesen vitatta előttem, hogy meg kell nemesíteni a szabadelvűséget, becsületessé kell tenni a democratiát és morális alapon újra meg lehet erősíteni. Nagyon szép, de lehetetlen gondolat.

De hát miért ne lehetne megnemesíteni a democratiát? kérdi a t. olvasó. Egyszerűen azért nem, mert a democratia nem egyéb mint a realismus szétmállása, decentralisatiója, a szép, jó, igaz eszméinek teljes elválása, egymás közötti bomlása. A szépnek ellensége lesz a jó, a jónak az igaz. Mindegyik felmondja a szolgálatot. Ilyenkor minden szétmállik. A családban az atya helyét elfoglalja az asszony, a szülőkön követelőznek a gyermekek. A testületek élén síma, nyájas főnökök állanak, mert az erélyes és szigorú elüljárót megbuktatják az alattvalói vagy ezek pártfogói. A ministertől lefelé minden főnöknek nyájasnak, szeretetreméltónak kell lennie, különben ezer kellemetlenség éri; a vidék fellép a központ ellen és nem lehet megtagadni kérelmét, dohánygyárakat, vasúti üzletvezetőségeket, vicinálisokat, királyi táblákat és törvényszékeket stb. stb. kell neki juttatni, különben felzúdúl és nem választ kormánypárti képviselőket. Az ország érdeke -109- ilyenkor a vidék érdeke. Hivatalokat teremtenek, mert a realismus alatt soha sincs elég hivatal és a vidék legtávolabbi korteseinek állásokat szereznek s pályát nyitnak a szegény ember tehetséges és élelmes fiának.

A politika és erkölcs is elválik egymástól. A minister, államtitkár hazudozik mint a megszorúlt gyermek. Csűri, csavarja az igazságot, melyet nem lehet kimondani. A fölebbvalónak nincs érzéke az igazság iránt, mert hazudozással kell elaltatni, csillapítani az alattvalók féktelen individualismusát. A férj hazudozik nejének, a szülők apró hazugságokkal csitítgatják követelődző gyermeiket, a polgármester, a főispán meg az alispán és szolgabiró komoly füllentésekkel hallgattatják el a panaszos feleket. Hazudozva udvarol a férfi a nőnek, szóval a tekintély képviselői, a társadalmi, közigazgatási, politikai stb. ügyek vezetői nem lehetnek el folytonos füllentés, nyájas hazudozás, ügyes furfang és ravaszkodás nélkül.

Igy rajzolhatnám a jónak és szépnek szerepét a realismus democratiája alatt. Tessék már most megnemesíteni ezt a democratiát. Lelki, erkölcsi nemesség és democratia annyi, mint fából vaskarika. Együtt véve képtelen állítás, mely önmagának mond ellene.

A társadalomnak azonban meg kell nemesednie. Igy nem maradhat. A szép, jó és igaz eszméje annyira elvált egymástól az egész világon Londontól Pekingig és San-Franciscótól New-Yorkig, hogy tovább nem mehet ez a szétválás. Most tehát e három eszmének egyesülnie kell.

Ez az egység azonban a legsötétebb reactió, a mitől a bécsi és budapesti democraták éppen úgy rettegnek, mint a pekingi vagy chicagói realisták. Ez a reactió megveti az anyagiságot és érzékiséget, rajong az istenért, a vallásért, a morálért; gyülöli felebarátját, ha hitvány, jellemtelen ember; tiszteli az erényt, az igazságot, szigorú törvényeket hoz érdekökben, édes testvérekké lesznek a politika -110- és vallás emberei, a mitől retteg minden léha realista, derék szabadelvű és democrata.

Ilyenkor kisebb-nagyobb mértékben theocraticus lesz a politika, nagy befolyásra tesz szert a papság és az aristocratia, uralomra jut az igazi tisztesség és a valódi becsület, miután oly sokáig uralkodott a talmi vagyis a lovagias becsület.

A democratia tehát nem kerülheti ki sorsát, neki szegénynek meg kell buknia. Keresztyén és zsidó democratáink éppen oly kevéssé tarthatják életben, mint a socialisták, a kiknek szintén el kell pusztulniok az idealismus nyomása alatt, mert mikor az egyetemesért rajongunk, nem lelkesedhetünk a leghatártalanabb individualismusért, melynek képviselői a szegény socialisták.

Vigasztalásukra legyen mondva, hogy mivel aránylag rövid ideig tart a szélső idealismus uralma, annak idején újra feltámadnak a demokraták és socialisták. Beatam resurrectionem!

XVII.
A TANÜGY HANYATLÁSA.

Az erkölcsi világ törvénye nagyon érthetővé teszi a mostani meddő iskolai vitákat. Ma a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán vagyunk. Az egész világon mutatkozó erkölcsi felháborodás jelezi, hogy nemsokára új napok virradnak reánk. Ez az időszak nem kedvez a tanügynek.

Körülbelűl ezt a benyomást meríthetjük abból a másfél ezer oldalos jelentésből is, melyet a vallás- és közoktatásügyi m. kir. minister 1895-ről kiadott.

A természettudományok, a realis ismeretek veszítenek becsükből. Nemcsak a tudomány előkelő munkásaira tekintenek közönynyel, hanem általában nem sokra becsülik a realis tudást. Már a realisabb időkben felhozakodnak a túlterheléssel. Ez a vád folyton növekszik. Mindinkább sürgetik az egészség ápolását. A játék, korcsolyázás, fürdés, úszás emlegetésével találkozunk.

Még elemi iskolában is látunk matinéeket, élőképeket; a középiskolákban hangversenyeket, bálokat stb., melyek elvonják az ifjúságot a tanulástól. A tanárok ministeri rendelet nélkül is kurtítják a tananyagot. A nyelvtanból alig tanítanak valamit. Helyette történeti mondákat, kedves meséket és kisebb-nagyobb költők verseit taníttatják be. Harmincz-negyven év előtt vaskos ékesszólás-tanokkal tömték tele az ifjú elméjét, néha még ezekkel sem elégedett meg a tanár, aesthetikai tanokat diktált beléjök; most alig 60–80 oldalra terjed az elmélet, sőt ennek is felét kihagyja némely professor. Az irodalomtörténetből kiesnek az apróbb írók és költők, csak az elsőrendűekkel foglalkozunk. -112- Így járunk el a többi tantárgygyal is, mert a fődolog keveset és okosan tanítani, a mit már az iskolában megtanulhasson az ifjú, hogy ne kelljen otthon foglalkoznia, mivel szabad idejét zenének, szórakozásnak kell szentelnie. Ilyenkor hallatlan mélyre sülyed az ifjú tudásának színvonala. Gyakorlataiban a füzet külseje a fő, nem a tartalom. Egy-egy osztály gyönyörűbbnél gyönyörűbb füzetbe írja dolgozatát. Csakhogy e dolgozatok eszmei szempontból gyarlók. A classicus nyelvek tanulása teljesen el van hanyagolva. A franczia baccalaureatusi (nálunk az érettségi) vizsgálaton, a jelölt embernek tartja a Piraeust, nálunk más bohó dolgokat hallani. És ha a tanulók megbuknak az első vizsgálaton, bizonynyal áteresztik őket a javító érettségi vizsgálaton, mert buktatni nem szabad. Magas állású politikusok, tisztviselők stb. vetik közbe magukat, hogy ne bukjék kegyenczök, rokonuk stb.

De maguk a tanárok sem tudnak szigorúak lenni az eszme nyomása alatt. A tanár csak akkor lehet követelő, mikor az egész társadalom rajong a tudományért, Most pedig e rajongás teljesen hiányzik. Egyetemi tanárok, a helyett, hogy tudományuknak élnének, politikával, pénzintézetekkel, részvénytársaságokkal, az anyagi jólét tényezőivel foglalkoznak; az ügyetlenebbek egy pár kézikönyv után darálják le leczkéiket.

Széles látköre, egységes tudása, fensőbb eszmei szempontja kevésnek vagy senkinek sincs. Egy-egy specialista behatólag érti a tudomány valamelyik ágát, az egésznek egységes felfogása iránt azonban nincs érzéke.

A könyvmolyok tudománya is merő adathalmaz, melyben kevés a köszönet. Ma ott állunk, a hol az emberiség talán 1812-ben állott, mikor Hegel kiadta Logikáját, melynek előszavában keservesen panaszkodik, hogy nem kell semmi eszmei, becse csupán a gyakorlati tudásnak, ügyességnek van. Napjaink gyakorlati tudósai szintén nagy megvetéssel -113- szólanak minden eszmeiről s így magáról Hegelről is, úgy hogy nemrég azt írta nekem egy jónevű német tanár, hogy Beneke philosophiájának volt a híve és csak annyit tud Hegelről, hogy századunk legnagyobb szédelgője: Der grösste Schwindler des Jahrhunderts!

A szélső realismus e hangulatában természetes, hogy nem vezet czélra a tanárképzés annyiszor emlegetett reformja sem. Eszmétlen és realista professorok nem lelkesíthetnek a tanulásra senkit, hisz maguknak sem lehet lelkesedésök. Csak ismerni kell a különféle tanárképző intézeteket nemcsak nálunk, hanem az egész világon, hogy belássuk, mily gyarló lábon áll az egyetemi tanulás. Számos jobb nevű egyetemi tanárt, mint Paulsen, Treitschke, Brunetière stb. idézhetnénk, a kik keservesen panaszkodnak a tanuló ifjúságra, és kárhoztatják a tanárokat. Ez utóbbiakat teszik felelőssé az ifjúság tudatlanságáért. Ils ne sont pas assez exigeans, nem elég követelők, mondja Brunetière.

Pedig a tanár sem tehet róla, ő is az eszme nyomása alatt áll éppen úgy, mint a tanulók és a rendelkező minister. Mert mit tehet most egyebet a minister, mint decentralizáló és könnyítő rendeleteket adni, melyek nem emelik az ifjúság tanuló képességét. Ma csak decentralizálni, iskolákat építeni, felszerelni, a tanítók fizetését emelni, a testi nevelést előmozdítani, a közoktatási tanács hatáskörét megszorítani, az érettségi vizsgálatot részben vagy egészen eltörülni, az önállóbb és követelőbb tanférfiakat nyugdíjba küldeni stb. lehet. Ezeket megengedi, sőt követeli a realis gondolkodás.

Eleinte még az ébredező idealismustól sem várhatni a tanulás fellendülését, mert ez nem annyira a tudást, mint a valláserkölcsi nevelést sürgeti. Már most sokfelé hallani, hogy lelketlen és közönyös a tanítói kar, nincs vallásos meggyőződése, nem törődik az ifjúság erkölcsi -114- állapotával; megelégszik, ha ledarálja és kikérdezi a feladott tananyagot. Egyébre nincs semmi gondja. Pár év mulva az egész művelt világot betölti ez a panasz; a mi számos tanár megrovása és elmozdításával jár. 1818 körül az idealismus uralomra jutásával sok tanárt nyugdíjaztak vagy elmozdítottak, némelyik csak a censura által helybenhagyott füzetet olvashatta fel tanszékén. A német birodalom keresztény jellegű iskolában kezdik már korlátozni a zsidó tanárok alkalmazását, el akarják őket tiltani az irodalom és a történelem tanításaitól, mit csakhamar a bölcsészet és más humaniorák elvonása fog követni s legfölebb egy-két realis tantárgyat hagynak meg kezökben.

Azt hiszem azonban, hogy az idealismus kitörése, a moral «dühöngése» nem lesz oly erőszakos, mint 1818 körül volt. De nem lehet oly enyhe, hogy meg ne tisztitsa a mai individualismus romlottságát. Hivatása az emberiség erkölcsi és vallási színvonalát újra felemelni, nemünk erkölcsi tisztaságát visszaállítani. Ez annyira szükséges, hogy nélküle az európai és amerikai civilisatió pusztulása következnék be. Oly magasra kell emelkedni az idealismusnak, hogy legyen mit apasztani és fogyasztani egy egész hullámon keresztül a realismusnak. De hogy e szolgálatot megtehesse az idealismus, a mennyire a történelemből látom, egy konkrét vallásra van szüksége. A görög-római polytheismus egy ezredéven keresztül teljesítette e szerepet; a kereszténység több mint másfélezer éven át elégítette ki az európai emberiség valláserkölcsi szükségét.

Vajjon meddig lesz képes e magasztos hivatásnak megfelelni? nehéz lenne megmondani. Azt azonban világosan látom, hogy a tiszta erkölcsi idealismus, mely nem tud valamely vallásba fogódzni, oly gyönge, hogy nem akadályozhatja meg a társadalom teljes felbomlását és a civilisatió pusztulását. Mert ne higyje senki, hogy a vasútak -115- és gőzhajók, meg az ipar más csodái és természettudományok bámulatos sikerei képesek lesznek fentartani a civilisatiót. Az iskolák és egyetemek, a művészet és ipar csodái alkotják a civilisatiót; fentartása azonban az emberiség valláserkölcsi erejétől függ. A vallás pusztulásával elenyészik a civilisatió is. Az ázsiai, afrikai, európai, amerikai stb. romok mutatják, hogy földjükön egykor hatalmas civilisatió virágzott s a történelem földeríti, hogy némelyeké a vallás pusztulásával ment tönkre; az erkölcsi törvény ismerete pedig elárulja nekünk, hogy mindegyik pusztulásának ez lehetett az eszmei, bár nem közvetlen és látszatos oka.

Ezek előrebocsátása után könnyű tudnunk, minő eredménye lesz hazánk és a külföld mostan folyó tanügyi vitáinak. Vajjon emelhetik-e a tanügy belső, eszmei színvonalát? Fognak-e virágzani az egyetemek; kitűnő tanárok foglalják-e el a tanszékeket, melyek köré lelkesedéssel csoportosúl a hallgatóság? Vajjon kitör-e a középiskolai ifjúságban a tudás szenvedélye? Egész odaadással, nemes enthusiasmussal szentelik-e magukat az erkölcsi és realis tudományokra? Mindez hiú remény. Itt nincs vigasztalás. Előbb az erkölcsi tisztuláson kell keresztűl vergődni az emberiségnek. Ha megtörtént e nagy valláserkölcsi mosakodás, ha beállott az emberiség vallás-erkölcsi fölemelkedése, ha újra tudunk összefoglalni, egységre törekedni gondolkodásunkban, fenköltek lenni érzésünkben s kezd lohadni a szélső idealismus: akkor beáll a tudás szenvedélye, a tudomány iránt való boldogító lelkesedés; akkor nem hiába beszélnek az egyes országok gyűlésein. Ma csak aes sonans és cymbalum tinniens a ministerek és képviselők, tanárok és tanítók szónoki vitája, a kötetes jelentések s a tanügyi congressus elavult határozatai.

XVIII.
A TANÜGYI CONGRESSUS.

1896. júl. 3-ikán űlt össze a tanügyi congressus. Tanítók és tanítónők nagy számban jöttek fel Budapestre, hogy néhány buzdító felolvasást hallgassanak meg és központi vezetés által megállapított határozatokat hozzanak.

A hazafias frázisok és fényes ünnepélyek napjaiban emelkedett hangulattal álljátok körül a felolvasások és szónokok asztalát, szünni nem akaró tapssal, perczekig tartó éljenekkel honoráljátok előadásaikat. Végül tömérdek felköszöntéssel háláljátok meg a minister jóakaratát, vezetőitek buzgóságát.

Ez természetes a realismus idején. Ünnepelni, jubilálni, örömkönnyekbe és éljenekbe kitörni, ekkor tudunk legjobban.

Olyanok vagyunk, mint a gyermekek, a kiket pár percz alatt könnyű megríkatni és nevetésre gerjeszteni. Sírunk és mosolygunk, a mint a pillanat követeli. A szórakozás mámorában, a ló-, a torna-, a regatta-, a hang- és más versenyek mámorában, kell élnünk s többé-kevésbbé ily verseny a tanügyi congressus is.

Tudom, hogy elég jól fogtok mulatni. Koplaltatok eleget szegénységtekben, most felejtsétek el és vígadjatok!

Ne féljetek, senki sem zavarja mulatságtokat. A kik komolyabban veszik az életet, azok otthon maradtak és töprengve, merengve gondolkoznak korunk erkölcsi és értelmi anarchiájáról. Ti zavartalanul játszhatjátok el a nagy tanügyi komédiát, ki vannak osztva a szerepek, a játékosok jól betanulták azokat s talán kifogástalanul darálják le előttetek. Mert csakugyan egész ünnepélytek nem egyéb -117- mint egy mesterileg rendezett komédia s ti is alig vagytok egyebek mint szegény komédiások.

Hiszen a szellem, mely sziveteket és elméteket betölti, már haldoklik, pusztulóban van. A miket beszéltek, a miket határoztok, papiroson marad vagy rövid idő alatt megvetésben részesűl. Sírjába készűl a realis idők individulismusa s ti öntudatlanúl jöttetek el a temetésére. Minél többen vagytok, annál ünnepélyesebb, fényesebb ez a temetés; de mégis csak temetés.

Az ébredező idealismus férfias akaratot, magasztos összefoglaló gondolkodást, az egyetemes iránti szent lelkesedést, a szép, jó és igaz egységében való isteni hitet követel tőletek; de nem értitek hivő szózatát, léha realisták vagytok, a kik nem lehettek az ő apostolai.

Azt mondjátok, hogy összejöttetek tanúbizonyságot tenni a magyar cultura állapotjáról, kívánságairól, szükségleteiről. A congressus az iskola beszámolója a magyar culturáról. Az ezerév ünnepe nagyon fogyatékossá lett volna e congressus nélkül. Üres frázisok! Hány iskola és hány tanuló van hazánkban, azt tudtuk e congressus nélkül is. A magyar cultura állapotját és szükségleteit pedig ti ismeritek legkevésbbé.

Ti, a realismus gyermekei, nem érzitek, hová sülyedt húsz év óta az iskola; pedig tömérdek tanszéket állítottak, tanárt és tanítót alkalmaztak, gyönyörűbbnél gyönyörűbb palotát emeltek, szóval sok milliót költöttünk az iskolára; de nem önthettük belé az éltető szellemet, nem ébreszthettük fel ifjúságunkban a tudás vágyát, nem állíthattuk meg tanítványaink keblének küszöbén azt az erkölcsi, értelmi és aestheticai bomlást, mely földúlta a társadalom békéjét, a szivek és elmék nyugalmát, a családok szentélyét.

Azzal biztatnak benneteket, hogy a congressuson fölvetett eszmék, a kellő formába öntött gondolatok, majd szárnyra kelnek és átrepülve az egész országon, gazdagítani -118- fogják az ország közvéleményét. Hiú remény! sőt rosszabb, nyilt hazugság! Hol van most ez a közvélemény? A budapesti kiállításon vagy Pusztaszeren? Talán Nagyváradon vagy Kolozsvárott? A ki tud gondolkodni, látja a bomlást, a ki nem akar másokat rászedni, az őszintén kimondja, hogy napjaink haldokló realismusának nincs közvéleménye, nincsenek eszméi, melyek tettre gyulasztanák. Tudós tanáraink eszmétlenül, hév és lelkesedés nélkül adják tovább a tudás száraz anyagát vagy gondolatnélküli, meddő frázisokkal czifrázzák fel, de összefoglaló gondolkodása, termékeny eszméje egynek sincs. Férfiakra volna szükség e congressuson, a kik fenekestül felforgatnák a XVIII szakosztály megállapított tételeit, a kik egy éjszaka mind a százhetven előadó gondolkodását idealizálnák, vagyis összefoglaló gondolkodásra tanítanák. Hisz ezek mind léha elemzők, fecsegő analysálók, a kiknek nem adatott lelket önteni a realista tömegbe.

De hisz maguk az iskola emberei, a congressus a maga impozáns erejével kézzelfoghatólag megmagyarázza majd az országnak az iskola ügyének mindeneket meghaladó fontosságát. Igen a nemzeti közoktatás egységének, fontosságának, hivatásának, a közoktatás munkásai összetartozásának ügye győzelmesen kerűl ki a congresszus tárgyalásaiból. Az iskola emberei fokozott magaérzéssel és eszmélettel fognak távozni a gyűlésekből! Szegény ámító! A haldokló realismus napjaiban fog most az ország elragadtatva hallgatni jámbor tanítóinak rég elavult csevegéseire; mikor egész bensőnk csupa ellenmondás, mikor hit, remény és szeretet nélkül néznek polgártársaink a kétes jövőbe, mikor nagy és egyetemes principiumok után epedünk és sóhajtozunk: most álmélkodva hallgassuk az oly bölcseséget, mely egy órával többet vagy kevesebbet követel a német nyelvnek, a természettannak, a szépírásnak s az idealismus hajnalán sürgeti a népies, magyaros, vagy -119- inkább triviális stílust, kiemeli a füzetek egyenlő és csinos külsejét, vitatkozik a játék és a torna előnyei fölött. És a többi és a többi. E gyűlésekből csak egy korlátolt realista mehet haza önérzettel, büszkeséggel; mert ha egy kissé tud összefoglalóan gondolkodni, szégyenleni, röstelleni fogja hogy végig hallgatott ennyi üres, tartalmatlan, elcsépelt zagyvalékot.

Rengeteg sokaságtok megtanítja az országot az iskola ügyének fontosságára!? Azt hiszitek? Mikor állítanak több iskolát, mikor beszélnek többet az iskoláról, mikor járnak legtöbben az iskolába, ha nem a realismus alatt? Harmincz év óta minden újság, minden gyűlés, minden hatóság közvetve vagy közvetlenül az iskola fontosságáról írt, beszélt, tanácskozott. A szegény német tanítókkal verették meg a francziákat, hódítatták meg a világot! Hatalom lett a tudomány és általa az iskola s mivel a hatalom pénzzel jár, egyetemi tanáraitok beléptek az országházba, a különféle részvénytársaságokba, takarékpénztárak igazgatótanácsába. Íme mennyire megbecsült a világ benneteket! Sőt a tanítók és középiskolai tanárokról sem feledkezett meg, ezeket sok helyütt választási korteseknek avanzsiroztatta és így egy kis mellékjövedelemhez juttatta. Íme ennyire meggyőződött a világ az iskola ügyének fontosságáról.

Az ébredező idealismusnak egészen más tanítók és más iskolák kellenek: olyanok, melyek lelket öntsenek a bomlott ifjúságba, melyek átalakítsák érzését, gondolkodását, megnemesítsék erkölcseit, hogy át tudják érezni és felfogni az isteninek szentségét!

Ti talán még azt sem látjátok, hogy ma fenekestől fel van fordulva az emberiség köz- és magánélete. Hazugság lett ajkainkon az igazság; érzékiség és anyagiság a jó; léha gyönyör és rút a szép. Testi neveléssé vált az iskola, melyből fáradtan távozik az elernyedt lélek. Merészen mondva, öngyilkos-jelölt minden tanuló, mert nincsenek -120- vallási és erkölcsi alapelvei, nincsenek, nem lehetnek magasztos principiumai, melyek vezérfonalul szolgálhassanak az élet tömkelegében. Ti nem adhattok nekik ilyeneket, mert magatoknak sincs, ti a romlott társadalom szegény gyermekei vagytok, a kik talán nem is sejtitek, milyen fertőnek vagytok békés lakosai.

E fertő sarával akarjátok betapasztani és bemeszelni a magyar közoktatás épületét. De hiú minden fáradozástok. Mert mennydörögve közeledik az új eszme vihara, elsöpri érzésteket, gondolkozástokat és egy rátok nézve ismeretlen szellemmel árasztja el a világot s benne az iskolát. Rohamának a ti jámbor komédiátok sem állhat ellene. Beszédeiteket, határozataitokat a pusztuló realismus sugallja, melynek uralma alatt szétmállott a társadalom; az egyed foglalta el az egyetemes oltárát; furfanggá, cselszövénynyé, zsebeléssé vált a politika; ravasz önkénynyé a közigazgatás; pajtáskodás és czimboraság lett a barátság, felbomlott a családi élet szentsége, csupán érzéki ösztön kielégítése lett a két nem szerelme; gúny tárgya és nevetséges lőn a tekintély képviselője; sárba rántatott minden isteni és erkölcsi. De azért csak beszéljetek, határozzatok és éljenezzetek!

XIX.
A SZELLEMI ANARCHIA.

Napjaink kiváló gondolkodói mind megegyeznek abban, hogy az erkölcsi, szellemi és aesthetikai anarchia idején élünk. Számtalan czikk és tanulmány foglalkozik e kérdéssel, legújabban korunk egyik legtehetségesebb bölcsésze, Fouillée Le mouvement idealiste czímű nagy munkájában hozakodik fel e gondolattal s bemutatja franczia jelenségeit.

Természetes, hogy e nagy anarchiáról legjobban tájékozódva kellene lenniök az egyetemi, középiskolai, praeparandiai tanároknak és tanítóknak. Ismerniök kellene a haldokló realismus tüneményeit és a feltámadó idealismus követeléseit.

Pedig a mi jámbor tanárainknak fogalmuk sincs róla. Most ötezer tanító és tanár űl együtt a congressuson, három nagy beszédet hallottunk: egyet az elnök, egyet a minister és egyet Berzeviczy Albert szájából s mind a három beszéd, hozzászámítva Beőthy Zsolt jelentéktelen frázisait, a régi mederben, félszázados szólamokban pereg le, egyetlen termékeny gondolat nélkül.

Az elnök szavai például a körül forognak, hogy össze kell forrasztani, szerves egészszé átalakítani az európait és a magyart. Ez a nagy föladat! kiált fel. De hisz ezt fél század óta milliószor hallottuk; csakhogy ez az európai éppen úgy bomlik mint a magyar. A bomladozóval nem forraszthatunk össze semmit. Nincs oly ragasztékunk, mely a kettőt egyesíteni tudná. Bomlás itt, bomlás ott. Eddig éppen a szerint jártunk el, az európai intézményeket meghonosítani iparkodtunk; de most a realismus alkonyán egy új világnak megyünk neki. Az agrarismus például alapjában felforgatja az egész nemzetgazdaságtant. Ötven év előtt rajongtunk a Smith Ádám-féle szabad versenyért, -122- harmincz év előtt mindenfelé rajongni kezdtek a plutocratiáért, a védvámokért, a mercantilismus azon irányáért, melynek Ricardo prófétája, tizenöt év óta mindenütt védjük a munkást, a szegény embert a gyáros zsarnoksága ellen. Most pedig föllép az agrárismus, az oeconomismus, mely hangoztatja, hogy ez az egyedüli biztos alapja a nemzeti életnek, legyen vége az egyoldalú mercantilismusnak. Ez a mozgalom ellenállhatlanul győzni fog a világ minden részében.

Így vagyunk a közoktatás ügyével is. Negyven év előtt a realis tudományokra vetette magát az emberiség. Több tudományt vittek a gymnasiumba, külön középiskolát teremtettek a reáltudományoknak, az egyetemen hanyatlottak a bölcsészeti disciplinák, gúny tárgya lett a jogphilosophia, világszerte virágzottak a természettudományok és a műegyetemek. Mintegy tizenöt év óta hanyatlott a tudás vágya, a classicai és erkölcsi tudományok megvetésben részesűltek, a természeti ismeretek szűk körre szorultak, a művészeti képzés gyarapodott, a testi nevelés, külsőség, a csín uralkodó lett.

Most az idealismus hajnalán a paedagógia terén is kitört az anarchia; a magyar congresszus elnöke azonban nem lát, nem hall és régi, elavult szólamokkal mulattat ötezer embert.

Utána jött a minister barátságos buzdítása. Leszállott az ő kedves tanítóihoz, éppen úgy, mint a realismus nyájassága követeli, mikor a ministerek mindenfelé szivesen koczintgatnak a sajtó napszámosaival. Nemcsak nálunk, hanem külföldön is sok minister tegezi hirlapiró barátjait. Ez is a realista kormányzás titkaihoz tartozik.

De mondott-e valami tájékoztatót a minister korunk erkölcsi és értelmi anarchiájáról? Semmit. Elmondja, hogy az együttes és egyetemes érdekek átérzése hozta létre a congressust; de ő se látja a nagy bomlást. Körülötte villámlik és mennydörög, a nemesebb, a gondolkodó lelkek mentő eszmét keresnek, melynek védelme alatt megvonják magukat; a minister azonban csak a tanítók nagy számának örvend. -123-

Végül Berzeviczy nagy beszédéről kellene szólanunk. Ha a két első szónok alkalmi frázisokból táplálkozott, méltán megvárhattuk volna, hogy a congressus főszónoka nagy, általános eszméket fog fejtegetni. Azonban mit sem hallottunk ilyeneket. Nem csoda, mert Berzeviczy gyakorlati és nem bölcselő elme. Gyakorlati politikus és kitűnő üzletember, részvénytársasági elnök és igazgatótanácsos. Pedig az ily fényes gyülekezet méltán követelhetné, hogy alap- és vezéreszméket kapjon utasításul. Pár év előtt a franczia közoktatásügyi minister, Spuller, számos ünnepi szónoklatában eszmére iparkodott visszavinni a jelenségeket s kimondott egy képtelenséget, egy önmagának ellenmondó állítást, az ugynevezett relativ, viszonylagos eszméket. E férfiuban tehát volt némi ambitio, magasabb szempontból kiinduló, eszmefejtegető beszédeket mondani.

Berzeviczy letett erről az ambitioról. Mondott egy gyakorlati, részletező, eszmétlen beszédet, melyet a congressus némely kolomposai is restelve hallgattak. Bizonyos, hogy egy jelentékeny bölcselővel kellett volna elmondatni egy nagy paedagogiai beszédet. De hol találtak volna ily bölcselőt és tudott volna-e most a realismus alkonyán oly beszédet mondani, mely fölemelte, megnemesítette volna hallgatóit?

Ha egy Paulsen, egy Brunetiére, egy Fouillée-féle gondolkodót állítottak volna a congressus főelőadójának, ez legalább bölcselő elmével megmagyarázta volna az ötezer tanférfiunak, hogy hová jutottunk az eszmék világában, mily bomlás állott be az emberiség keblében, minő szemmel kell hátratekintenünk a multba és előre a kétes jövőbe; vigasztaló vagy fenyegető lesz-e reánk, a magyar tanügyre, a kibontakozás; mit kell tennünk a beálló viharral szemben? Mindezekre nem gondol az előadó úr, félszázad óta milliószor hangoztatott frázisok után apró házikérdésekről terjesztett javaslatokat a congressus elé.

XX.
A TANÜGYI CONGRESSUS HATÁROZATAI.

A tanügyi congressus ötezer tagja közt nincs egyetlen egy ember, a kinek a kor színvonalán állva, fogalma volna a nagy erkölcsi, szellemi és aestheticai bomlásról.

Mi ennek a magyarázata? Hazánk annyi tanítója közt egy sem érezné ezt a lelki állapotot? És ha még annyira realista ez a sok tanító, egy sem olvasna bölcsészeti, paedagogiai, erkölcsi műveket? Azt tudom, hogy a magyar tanárság keveset olvas; de hogy ennyire általános volna a tudatlanság, nem tudom elhinni s csak annak tulajdoníthatom, hogy a gondolkodó fők otthon maradtak s a kapaszkodók jöttek el. Annyi bizonyos, hogy a mennyire őket ismerem, sokat látok közülök. Csak úgy hemzsegnek a congressuson.

Először lássuk az egyetemes tanítógyűlés neve alatt szereplő osztályt. Az első kérdés volt a magyar nyelv tanítása a nem magyar ajkú iskolában. A realismus idején nem ismerhetünk más nyelvtanító módszert, mint a gyakorlatit, mely beszélve tanítja az idegen nyelvet. Láng Mihály előadó szintén ezt ajánlja. Egy-két társa indítványozta, hogy a magyarúl nem tudó mestert nyugdíjazza az ország. A realis idők individualismusa nem tűr meg más nyelvet, szokásokat, mint a magunkét. Szellemi látkörünk teljesen összeszorúl és csak az kell, a mi magyaros, azért követeljük oly erősen a magyar nyelvet iskoláinkban, de éppen azért oly nehéz magyarosítani oly vidékeken, a -125- hol a nemzetiségek nagy tömegekben laknak, mert ezek is individualisták és felzúdúlnak, ha nyelvökben, szokásaikban bolygatjuk őket. Sikertelen is ily helyeken a magyarosítás s csupán gyűlöletet okoz. Azért még a realismus alatt sem tanácsos a teljesen nemzetiségi vidékeken erőszakolni a magyar nyelv tanulását, csak ott sikeres ez, hol a nép érintkezhetik a magyarsággal, különben a legszigorúbb törvények végrehajtása is nehéz a realismus alatt, mert számos pártra bomlik szét az országgyűlés, melyekkel folyton alkudozni kell a kormánynak, a minek a törvény végrehajtása vallja kárát.

A kitörő idealismus azonban nem nyomja a nemzetiségeket, mert a vallás és moral levén egyedüli czélja, mindenkit magához ölel nemzetiségi különbség nélkül, akár tud magyarúl, akár nem.

Az iskola egységes jogának kérdésénél Földes Géza előadó egységes tantervet követel, melyet az állam adjon ki. Szerinte az iskolának egyetlen alapföltétele a tanító. Reformtörekvéseinek alapja a józan ész és a nemzeti szellem. Ez teljesen igaz a realismus napjaiban, ekkor uralkodik a józan ész, vagyis mindenki bolond. Olvassuk ez időszak irodalmát és látjuk, hogy a világ összes írói a féleszűek jellemrajzát adják. Nem levén a társadalomban erkölcsi és vallási alap, megbomlik családi és társadalmi életünk, szétmállik minden erkölcsi intézmény, a mint napjainkban az egész világ képe mutatja. Földesnek fogalma sincs e rémséges bomlásról, mely szerencsétlenné teszi az emberiséget. Ő még most is az úgynevezett józan ész borát méri, melyet ujjongva szürcsöl ötezer tanító.

Szegény együgyű barátaim! A józan ész, ez a lapos, hitvány, léha, zsebelő gondolkodás lejárta magát. Most az idealismus hajnalán vagyunk, mikor nemes, fenkölt és becsületes érzés, gondolkodás lopódzik bensőnkbe; mikor rajongani fogunk az egyetemesért, mikor az Isten és vallás, -126- erkölcs és tisztesség tölti el keblünket. Ekkor mindenki az egyház segélyét veszi igénybe az iskola reformjánál; az állam felekezetiekké változtatja iskoláit, legelső, legfontosabb tantárgy lesz a káté, a hit- és erkölcstan.

A középiskola tanulmányi rendjéről Kármán Mór szólott. Az előadó lelkes ember és philosophus gondolkodó, a ki sok helyes nézetet fejtett ki. De mivel mindig bizarr fő volt, azért sok helytelen is van beszédében. Például az ilyenek: «A nemzeti vonás nem kész, hanem a történelmi munkásság gyümölcse. Majd ha Európa népei egyszer azt mondják, hogy a nagy emberi feladatban a magyar segített – akkor lesz kifejlődve a nemzeti jellem». A ki tud gondolkodni, mindjárt látja, hogy ezek helytelen és hatásvadászó frázisok. Mert minden népnek megvan a maga nemzeti jelleme, mely nagyon kevéssé módosulhat. A zsidóság például nem képes se a szélső idealismusba, se a mély mysticus realismusba belemenni. Ezen nem változtatott négyezer év üldözése, a szerencsétlen nép hazátlan vándorlása. Hogy a magyar török-tatár jelleme majdnem eléri a haladás hullámának mind a két szélét, a belénk olvadt germánoknak és szlávoknak köszönhetni. Ezért élhetünk meg török-tatár-ugor fajunk daczára Európa közepén.

Kármán jobban rokonszenvez a gymnasiummal, mint a realiskolával. Ez utóbbira végzetes lehet az ébredező idealismus. Ha nem törli el, bizonyára nagyon leszállítja értékét. Mivel az idealismus rajong az erkölcsi tudományokért, a realiskolának sokat kell veszítenie a közbecsűlésben. A tanár urak azonban nem veszik észre az eszme rohamos közeledését, mert még a realiskolát is felruházzák a latin érettségi vizsgálat jogával. Az idealismus alighanem rendes tantárgygyá teszi a latin nyelvet ez iskolában is.

Beőthy Zsolt a művészeti képzésről szólott. Szerinte korunk jobban becsűli a művészi élvezeteket, mint előzője. -127- Az irodalom mellett tehát előtérbe kell lépniök a képzőművészeteknek. S mivel mi nem élünk művészi életet, erre kell nevelni az ifjúságot. Azért tanuljuk a művészettörténetet, a művészet remekei legyenek állandó szemlélet tárgyai, gondoskodjunk olcsó művészeti illustratiókról, járjunk a képtárakba s tanítsuk a szabadkézi rajzot a gymnasium mind a nyolcz osztályában. Szegény jó ember! Neki fogalma sincs arról, hogy az idealismus mély megvetéssel szól erről a művészeti képzésről. Mikor az emberiség az erkölcsire veti magát, felháborodik azon a sok szennyes képen, szobron, melyet a realista annyira szeret és nem engedi gyermekeit a múzeumokba járni. S mivel egész gondolkodása eszmei, összefoglaló, gyűlöli a szemléltető, illustrált munkákat, melyek a realismus alatt nagyon el vannak terjedve. Mert ekkor képben tudjuk csak felfogni a gondolatot, fárasztó ránk nézve az elvont; érzéki az ember, azért csügg a szertartásokon, a képeken, tetszik a művészeti képzés, melyet csak ügyességnek, utolsó rendűnek tart az idealista. Ilyenkor többé-kevésbbé hanyatlik a rajztanítás. Beőthy azonban most a realismus alkonyán kenetes, színes és mesterkélt nyelven édeskés lágysággal sürgeti a művészeti képzést, a léha ifjúságot meg akarja ismertetni a múzeumok meztelen hölgyeivel. Csak rajta, t. barátom! de az előadó úrnak mégis jobban kellene ismerni a bölcsészet, a művészet, a világirodalom és a politika történelmét!

II.

Mielőtt tovább mennénk, egy fontos kérdés tisztába hozására kell szorítkoznom. Ez a nemzeti szellem kérdése. Az elnöktől kezdve az utolsó felszólalóig mindenki emlegette a nemzeti szellemet. A dolog magyarázata nagyon egyszerű.

Az emberiség a haladás hullámának elején (a mai hullám 1815 körül kezdődött), a három eszme, a szép, igaz és jó egységének napjaiban, a szélső idealismus -128- korában az egyetemesért lelkesedik. Lángolóan szereti hazáját, de erkölcsi szempontból tekinti. Ilyenkor hódolunk a tekintélyi vallásnak, az idealis moralnak, melynek képviselői az orthodox egyházak, főleg a katholikus egyház. Ezeknek tehát nagy befolyásra kell szert tenniök.

Csak később, a mint a három eszme egysége lazúlni kezd, jelentkezik halaványan a rationalismus és skepticismus. Ennek a lelki állapotnak a nemzetre vonatkozó felfogása 1825 körül Vörösmarty Zalán futása. Ő még nem akar erőszakosan magyarosítani, hisz a nemzetiségek is ragaszkodnak hozzánk.

1840 körül már jóval szűkebb az emberiség eszmeköre, háttérbe szorúl az egyetemes és a nemzetiért, a magyar haza egysége- és nagyságaért rajong a magyar. Végtelenűl tetszenek a magyaros szokások és erkölcsök. Meleg, közvetlen és benső lesz a dal, melynek Petőfi a nagymestere.

A nemzeti egység és nagyság eszméje, noha folyton átalakulva, több realis elemmel bővülve, mintegy 1875-ig egyedül uralkodik. Azután rohamosan hanyatlik.

Tíz évvel utóbb már csak az egyén léhasága és zsebelése, az ember érzékisége, legjobb esetben a kenetes mysticismus lágysága uralkodik bensőnkben. Nyájasak, kedvesek, szeretetreméltók, finomak, ennivalók vagyunk; de kiveszett belőlünk az erkölcsi erő, nincs jellemünk, könnyen hazudozunk, elvesztjük a becsület, az igazi tisztesség fogalmát. Az egész helyett az alkotó részek dominálnak. A három eszme teljesen szétvált egymástól, a jó nem támogatja a szépet és mindkettő az igazat.

Van-e tehát ilyenkor lelkesedés a nemzeti nagyságért, a nemzeti egységért? Ezt nem érezheti senki, mert szétmállott a család, a nemzet, az ország. Mindenütt decentralisálnak. Hát mégis hogy magyarázzuk a nemzeti szellem örökös emlegetését? A zsebelő politikusoknak, az államférfiaknak, a vármegye urainak, a városatyáknak, a társulatok -129- elnökeinek, igazgatóinak egy nemesebb frázisra van szükségök a sokezer dictióban s e nemesebb frázis a haza és nemzet. Hiába, a realis, a szétmálló időkben sem nélkülözhetünk egy-egy általánosabb gondolatot, ezek nélkül nem is lehet beszédet mondani; azért dicsőítik annyiszor a hazát a realismus ünnepi szónokai. De nem értenek mást alatta, mint az ő körüket, társaságukat, családjokat. Ettől egyöntetűséget, egyformaságot, egyenlőséget, azonos gondolkodást, érzést vagyis nemzeti szellemet követelnek, mert csak ily körben érzi jól magát a realista egyed. Ez az ő édes, kedves, benső és közvetlen világa; ezt sürgeti és követeli. Ennek meséiben gyönyörködik, bűbájos regéit elragadtatva hallgatja, beléjök mélyed és minden legkisebb része elvarázsolja, megigézi.

Csakhogy ugyanazt érzi ilyenkor minden nemzetiség; mindegyik boldog az ő aprólékos, kicsinyes szokásaiban, gyönyörködik meséiben, él nyelvében és dalaiban. Ezért oly nehéz ilyenkor magyarosítani. Az idealismus ugyan nem magyarosít hivatalosan, de mivel lenézzük az ily kicsinyes nemzeti sajátságokat, meg akarunk nemesedni a művelt emberiség által, tetemesen hódít az uralkodó nemzetiség s így hazánkban a magyarság. Legfölebb ott lehet nagyobb baj, a hol a vallás különbsége választja el a polgárokat.

Mindezeket azért kelle elmondanom, hogy megértsük az annyiszor emlegetett nemzeti szellemet. Röviden összefoglalva: az idealista lángolón szereti a hazát, de megveti a nemzeti szellemet, ezt meg akarja nemesíteni. A realista ajkán pedig füllentés a hazafiság, a hazaszeretet, a patriotismus; de annál jobban szereti a nemzeti szellemet, a magyaros érzést, gondolkodást, a magyaros beszédet és magaviseletet. Csak ennek körében érzi jól magát; ezt követeli övéitől, környezetétől; ezt akarja meghonosítani az iskolában, ezért beszéltek róla annyit a jámbor tanítók és tanárok a nélkül, hogy igazán megértették volna. -130-

Waldapfel János elítéli a középiskolai rendtartásnak az osztályozásra és vizsgálatra vonatkozó intézkedéseit, melyek nem annyira a lelkiismeretes kötelességtudást, hanem a ki-, sőt feltünni vágyásig menő versenyzést fejlesztik ki a tanulók lelkében. Szüntessék meg a vizsgálatokat és érdemjegyeket. Ez utóbbi helyett egy kis jellemrajzot írjanak a szülőknek. Vizsgálat csupán a harmadik, hatodik és nyolczadik osztályban legyen. Az érettségi csak az egyetemre jogosítson; a többi jog már vele járjon a VIII. osztály bizonyítványával.

Az előadó nem érzi, hogy a realismus nyomása alatt beszél. Idealisabb időkben minden megengedhető módon tanulásra szorítják az ifjút, számos érdemjegyet találnak ki; a realismus gyöngédsége, gyermekszeretete, testi nevelése, a mennyire lehet, törli a vizsgálatokat, apasztja vagy néhol megsemmisíti az érdemjegyeket. Lehetőleg egyenlőkké teszi a tanulókat.

A realista Kármán hévvel pártolta az előadó indítványát, a congressus azonban mellőzte, hisz már ma is odajutottunk, hogy gúny tárgya az osztályvizsgálat; az érettségin pedig jó és rossz úton könnyítenek. Ma ezer kellemetlenség éri a tanárt, a vizsgáló-bizottság elnökét, a kormánybiztost, ha egy kissé becsületes erélyt akar kifejteni. Ismeretes, hogy a legtöbb középiskolában a dolgozatokat kiírják vagy másoktól leírják a tanulók, hogy itt-ott pénzen vásárolják meg a tanárokat; a hol pedig tiszteségesebbek a viszonyok, ott győz a realismus protectiós és irgalmazó gondolkodása. Szóval nem tehetünk mást, mint könnyítünk, engedünk, irgalmazunk.

Sebestyén Gyula az állam és az iskola viszonyáról szólott és úgy gondolja, hogy közoktatásügy tekintetében a társadalom még nem símulhatott ahhoz az államalakuláshoz, a mely, nem is egészen félszázad előtt a modern -131- jogállamot teremtette meg nálunk. Ez helytelen állítás. Az állam nem alakul magától és nem követi őt a társadalom és a közoktatás, hanem az ember egész erkölcsi világa módosul a három eszme egységének lazulása szerint. A nyelv, az irodalom, a művészet, a vallás, az erkölcs, a politika, a jog stb. mind e szerint módosúl. Az iskola szelleme sem lehet más, mint az uralkodó eszméé. Minden testület, sőt minden egyes ember magaviselete az uralkodó eszmének van alávetve és boldog, ha szervezete a szerint tud módosúlni.

Beke Manó a társadalom és az iskola viszonyát fejtegette. Szerinte csak a jó iskolát támogatja a társadalom Ez így odavetve, nagyon helytelen. Jó iskola az, mely az uralkodó eszme követeléseinek meg tud felelni. Idealis időkben más szellem van az iskolában, más a realismus alatt. A huszas évek iskolája, a tanító magaviselete, előadásmódja, methodusa és nyelve, elvont és kevésbbé érzékelhető gondolkodása kiállhatatlan lett volna a nyolczvanas évek realista gyermekének; de nagyon jól érezte volna magát az 1800 körüli idők iskolájában. A tanító és tanár úr realismusa teljesen megfelelt volna vágyainak. Ezt különösen az irodalomtörténet tanára tapasztalhatja, ha a huszas évek drámai, eposzi termékeit olvashatja mostani tanítványaival.

XXI.
A VALLÁS AZ ISKOLÁBAN.

Mikor a tanáregyesület közlönyének ápril 19-iki számában ülésének jegyzőkönyvi kivonatát s benne a tanügyi congressus programmját olvastam, azonnal több választmányi tag előtt kijelentettem, hogy az egyesület bomlását idézheti elő a vallás kérdésének fölvetése. A programm többi pontja is szerencsétlen, legalább a kijelölt realista felolvasók szájában az; de a vallástanítás feszegetése éppen veszedelmes. Miért? kérdi a t. olvasó. Egyszerűen azért, mert az egész világon ébredezik az idealismus, mely rajong a vallásért. Az emberiség haladása ugyanis hullámosan történik. A mostani hullám, melynek végén vagyunk, 1815 körül kezdődött. Szivünket lassankint elfogta az egyetemes iránti lelkesedés, rajongva szólottak az istenről, a vallásról, az erkölcsről, rohamosan átalakult a társadalom erkölcsi magaviselete, a bölcsészek a szép, jó és igaz eszméjének egységét hirdették, az államférfiak a moral és politika testvériségét taníták, az irodalomban a tekintély képviselőiről, az atyáról, a férjről, a felsőségről, a becsületről, az adott szó szentségéről stb. lelkesen kezdettek szólani, a drámában epicusok lettek a jellemek, lyrai az előadás, olykor sentimentalis a hang. Az elbeszélő költészet a régi dicsőség, a hajdani nagyság magasztalásához fordúlt, ódai, fensőbb vagy mély elegiás hangon szólalt meg a lyra, megvetéssel tekintett a népiesre, a nemzetiesre, melyet meg akart nemesíteni. Tekintélyre, hatalomra tőn szert az aristocratia, nagy befolyása volt a papságnak a közéletben s felháborodással szólottak a democratia léhaságáról, az erkölcsök elaljasodásáról, a pénz szagáról, -133- az általános jellemtelenségről, éppen mint napjainkban. Tehát ily sors várakozik reánk? kérdi az olvasó. Kétségkivül más lesz a történet, mások az emberek; de a forma örök, a forma változatlan. A szép, jó és igaz eszméje csodálatos egységet fog alkotni, melyek fokozatos elválása teszi lehetővé a civilisatio rendes menetét, szüli a vallás, a bölcsészet, az erkölcs, a politika, az irodalom, a művészet, s a gazdasági élet sajátságos módosulását.

Most tehát az idealismus hajnalán a legnagyobb hibák egyike a tanáregyesületben a vallás tanítása ellen szólani, mikor a szülők erősen sürgetik nemcsak külföldön, hanem nálunk is. De talán helyén lesz a vallástanítás reformját sürgetni? Ez már inkább. Erről lehet szólani, csakhogy itt az a nehézség merül fel, hogy az egyházi hatóságok maguknak követelik a javítás keresztülvitelét, az iskolai hatóságtól csupán a szükséges előzékenységet követelik meg. Sőt ha rendkivüli erővel találna kitörni az idealismus, ez minden tanintézetet a szakiskolák egy részének kivételével felekezetivé változtatna. Talán négy-öt év mulva beáll ez az idealis reform, hogy azután tiz-húsz év mulva a szélső idealismus lohadásával újra megkezdődjék a szabadságért való rajongás, föllépjen a papság elleni harcz, hangoztassák, a megnemesedett liberalismus szükségét. Az ostromlók ugyan még tisztelik a vallást, a gondolkodók, a bölcsészek, az államférfiak nemes hangon szólanak a vallásos igazságokról: de már sokan gyülölik az ugynevezett papi zsarnokságot. A haladás hullámának második felében, mikor nagy bizodalommal fordulunk a természettudományokhoz, mikor az irodalomban uralomra jut az academismus, a nyelvben az orthologia, az államban a nemzeti egység, a gazdasági életben a plutocratia, a közéletben az érzékiség és a jólét hajhászása, akkor legjobban elhanyagoljuk a vallás tanítását. Igy láttuk ezt a hetvenes években. -134-

De a mint növekszik a realismus; mikor erkölcsileg teljesen szétmállik a társadalom: lassankint hódít a vallásos mysticismus. Ez nem az idealisták merész, követelő, szigorú föllépése, hanem az az édes, lágy mysticus érzés, mely 1880 óta mindjobban elharapódzott s a catholicismus felé fordította a nemzetek figyelmét. Mert minél intensivebben behatunk a lét mélységeibe, annál jobban látjuk, hogy valami titkos, sejtelmes, mysticus van tudásunk mögött, melyet semmiféle természettudomány nem tud megfejteni. A realismus e nyomása alatt reformálták a nyolczvanas években a vallásoktatást. Nálunk számos hitoktatót alkalmaztak; mindenfelé, különösen Oroszországban terjedtek a mysticus, vallásos érzelem hivei. Kivált a reálisabb nemzetek, minők a germán fajok, különösen az angol, szivesen belémerültek ebbe az édes, lágy vallásos érzésbe, mikor, oly szívesen olvassuk Kempis Tamás könyvét Krisztus követéséről. A múlt század alkonyán hatalomra jutott realismus, melynek féktelen individualismusa szülte a nagy forradalmat és benne a legnagyobb individuumot, I-ső Napoleont, rendkivül elterjesztette a mysticismust, mely a catholicismus visszaállítására birta a franczia császárt és kitűnő gondolkodókat, mint Schleiermacher, Stolberg, Novalis, Jakobi, Fichte, Schelling, Baader stb. az érzelmi vallás kebelébe hajtott. Ma pedig egy kitűnő orosz költő és gondolkodó, gróf Tolstoi, ennek a mysticus vallásos érzésnek a legzseniálisabb tolmácsa. A mysticismus azonban most már senkit sem tud megnyugtatni. Az emberiségben rohamosan jelentkezik az idealismus s vele az a magasztos fenkölt vallásosság, mely hivatva van megnemesíteni a világot.

XXII.
A LEÁNYGYMNASIUM.

– No bácsi, végre elértük czélunkat. Lesz nekünk is gymnasiumunk, nemcsak maguknak. Hej, be szeretnék még egyszer kis leány lenni, hogy én is járhatnék e gymnasiumba! Az elsőt természetesen a nőképző-egylet állítja fel, ez megfelel nemes hagyományainak, de ma-holnap lesz több is. Hiszem, hogy Kolozsvár, Pozsony, Kassa, Debreczen, Arad és ki tudja, hány más város, államsegélylyel vagy anélkül sietnek felállítani a leánygymnasiumot. Legolcsóbb lett volna a leányokat is beereszteni a fiuk iskolájába, úgy mint Amerikában vagy Ausztráliában teszik, de minket még visszatart a régi czopf. Elképzelem, hogy tizenöt-húsz év mulva, hány orvos, hány ügyvéd, bíró, hány tisztviselő, talán országgyűlési képviselő s idővel miniszter is válik belőlünk. Hej bácsi, végre beáll az emberiség aranykora! Idáig a költők a paradicsomba, az ős időkbe igtatták be az aranykort, pedig csak a jövőbe helyezhetjük, a jövő századokban virrad fel a szegény szenvedő emberiségnek.

– Jó kedvvel ébredtél fel, édesem. Én már nem lelkesedem a te leánygymnasiumodon, pedig még egy tizeddel ezelőtt nekem is tetszetős gondolat volt a nők egyetemi műveltsége.

– Persze, mert vénűl a bácsi, szürke a haja, rá se pillant már az asszonyokra, legfölebb tréfál vagy gáncsoskodik velünk.

– Nem úgy van, édes fiam. E jelenségnek másutt van a magyarázata. Vénségemtől vagy fiatalságomtól nem függ az én rokonszenvem valamely új eszme iránt. Bárminő -136- vén legyen az ember, de ha összhangban van a lelke az idők árjával, tetszeni fognak a fölmerülő és divatos érzések, gondolatok.

– Hát akkor mi az oka, hogy bácsi nem rajong a leánygymnasiumért? Pedig rajongani kellene!

– Igen egyszerű oka van. Most már beköszöntött az idealismus. Minden téren találkozunk vele a politikában, a vallásban, az erkölcsi, a családi élet terén, az irodalomban, sőt a szinpadon is. Például «A garasos alispán» már pedzi gondolkodásunk új irányát.

– Mi köze az idealismusnak a leánygymnasiumhoz? Nagyon megélhetnek egymás mellett. A leánygymnasium épen úgy virágozhatik az idealismus alatt, mint más iskolák. Bácsi mondotta, hogy az idealismus napjaiban jobban tetszenek az erkölcsi, bölcsészeti, a történeti tudományok, a realismus alatt pedig a természeti, földrajzi stb. szóval a realis ismeretek. Harmincz év óta csak nevetnek a tudósok, ha a bölcsészetet emlegetik, minden jogász mosolyog, ha jogphilosophiárol van szó és így tovább. Most mindez megváltozik. Rajongani fognak az általános eszmékért, az egyetemes elvekért. Az egyetemi tanárok bölcsészete megszűnik természettudomány lenni, a történelem nem lesz adatok halmaza, való és mesés események kedves elbeszélése, hanem eszmei kapcsok, felsőbb okok keresése. Mindezeket sokszor hallottam a bácsitól, már úgy tudom, mint maga, de az nem megy a fejembe, miért nem tanulhatnák ezeket az idealis tudományokat épen úgy a magyar leányok mint a fiuk. A magyar leánynak van annyi esze, mint a magyar fiúnak. Sokat írtak az asszonyok gyönge testalkatáról, hosszú hajáról és rövid eszéről, de mindezeket megczáfolta a civilisatio. Most legfölebb vaskalapos tudósok mernek efféle kifogásokat állítani fel a leánygymnasiumok ellen.

– Nem ez a magyarázata, édes fiam. A férfinak és nőnek meg vannak a maguk nemi eltérései, különbsége -137- szellemi és testi életökben egyaránt. E különbségek még nem képesek megakadályozni, hogy Pepi nénéd kitűnő polgármestere ne legyen Budapest fő- és székvárosának, vagy Máli hugom nem írhatná meg férje pörös aktáit, a hogy eddig is meg tudta írni. Jeles orvos lehet az asszonyból is. A XV. század közepe táján igazán realis időkben egy bolognai jogtanár özvegye foglalta el férje tanszékét. A görög-római világban, kivált a realisabb napokban, számos nő foglalkozott bölcsészettel és más tudományokkal. Számtalan példát idézhetnénk arra, hogy a nő jelesen megállotta helyét a tudomány, az irodalom, a művészet, a bölcsészet, a politika és a gazdaság terén. Az én lelkesedésem hiányának egészen más oka van. Te, a kinek annyit beszéltem az erkölcsi világról, magadtól is kitalálhatnád.

– Sejtem ugyan, mit akar bácsi mondani, hol keresi e tünemény okát, de mégis szivesen hallom magyarázatát, noha igazán megvallva, nem hiszem, hogy úgy legyen.

– Nem hiszed? Jól mondod, hogy nem hiszed és nem is hiheted. Idáig azt tartottuk, hogy ha számos okkal, bizonyítékkal támogatunk valamely állítást, azt el is kell hinnünk. Ez áll a természeti, a realis igazságokra, melyeknek az a sajátságuk, hogy egyesek és érzékeinkkel fogjuk fel. Az erkölcsi igazságok azonban nem ilyenek. Ezeknél okvetlenül szükséges, hogy az uralkodó eszmeirány, az idők árja ragadjon magával bennünket. A nagy erkölcsi igazságokat csak akkor tehetem magamévá, ha gondolkodásom összefoglaló, általánosító, az egészből kiinduló. Ez pedig lehetetlen máskor, mint csak az idealisabb napokban. Mikor hatalomra jut az idealismus, mindnyájunknak kiszélesedik szellemi látköre, rajongunk az egyetemesért, tisztelettel hajlunk meg a tekintély elve előtt, áhitattal hallgatjuk az ősök dicső tetteit. Ilyenkor kezdünk lelkesedni a történeti emlékekért, ilyenkor mondhatja Vörösmarty: «Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?» és ilyen -138- gondolkodás hajnalán dörögheti Berzsenyi: «Mi a magyar most? Rút sybaríta váz».

– Kedves bácsi, már megint belecsap a pathos hangjába. Ezeket a hazafias frázisokat annyiszor hallottam, e helyett mondja meg minden teketória nélkül, miért nem kellenek magának a leánygymnasiumok?

– De én azt szeretném, ha magad próbálkoznál meg a kérdés megfejtésével.

– Ám legyen meg az akarata: de ne gúnyoljon ki. Bácsinak egész magyarázata a körül forog, hogy az emberiség egyszer csak elkezd összefoglalóan gondolkozni, ilyenkor legszélesebb a látköre, de mindjárt megindúl a lassú fokozatos szűkülés, összezsugorodás, azaz mindig jobban gyarapszik megkülönböztető gondolkozásunk, vagyis a szélső idealismus kitörése után mindjárt beáll és folyton erősbödik a realis visszahatás, mely az alkotó részeknek kedvez. A család, a község, a társaság lényeges alkotó része a nő, a feleség, az anya, azért, mihelyt jelentkezik a realisabb gondolkodás, a visszaszorított alkotó részre nagyobb lesz a figyelem, gyöngűl a házi, a családi tekintély, több gondot fordítunk a nőre és a gyermekekre, lazul a nevelés-oktatás szigora, tanítással, elméleti és gyakorlati képzéssel emeljük a nő és a gyermekek társadalmi szinvonalát. Az idealis napokban azt kivánják a nőktől, hogy otthon és gyermekeiknek éljenek, szigorú erkölcsöket, nemes, vallásos magatartást követelnek tőlük, a realismus alatt szivesen közelednek a szabadabb erkölcsű hölgyekhez is, kivált ha bájjal és szellemmel vannak felruházva. Ilyenkor számtalan előnyben, kedvezményben részesítik a női nemet, melynek egyik jelensége a sokféle leányiskola, különösen nálunk a most felállítandó leánygymnasium. Bácsi, kérem, jól megmagyaráztam-e?

– Nagyon jól fiam. Én részemről úgy látom, hogy a megnyítandó leánygymnasiumot néhány év alatt befogják -139- zárni, mert nem akad tanítvány. Az erősödő idealismus a család szentélyébe szorítja a nőt. Ma már számtalan hirlap és folyóirat ostorozza a nőket, s keményebbnél-keményebb czikkeket irnak a feminismus ellen, öt-tíz év alatt még az orosz és angol, az észak-német és amerikai nők is eltünnek az egyetemekről vagy legalább nagyon megapad a számuk, mert megvetés, kisebb-nagyobb zaklatás vagy faggatás kiűzi őket. De igazi oka távozásuknak az idealismus kitörése, mely saját bensejökben is érezteti velök, hogy nem jó helyen járnak. Természetes, hogy mihelyt jelentkezik a realis gondolkodás halvány sugara, ismét szerepelni kezd a realis és az érzéki asszony, föllépnek a Sand George-ok és újabb hódításokkal szaporítják régi diadalaikat.

– De mi lesz a világból, ha az alkotó részek teljesen egyenlők lesznek a tekintélynek, az egésznek, a központi hatalomnak képviselőjével: ha a nő egyenjogúsága törvénynyel lesz védve, ha felbomlik a házasság, ha létre jön a szabad szerelem, ha győz a socialismus és a társadalom szétmálik elemeire, ha a jog forrása nem a tekintély és a moral alapja, nem a vallás, hanem kizárólag az egyed vagyis az alkotó rész, más szóval: nem tör ki többé az idealismus, hanem szépen éljük világunkat örökké élvezve, gyönyörködve, dolgozva és szórakozva a paradicsom édes, bűbájos egyhangúságában?

– Ettől ne félj, ez soha sem következhetik be. Mikor annyira jut a civilisatio, hogy az alkotó részek befolyása, ereje már megmérkőzik a tekintély képviselőjének, az atyának, a férjnek, a felsőségnek, az isteni és erkölcsi világrendnek az erejével: akkor összeomlik a civilisatio, összetörik a társadalom és romjaiból egy új keletkezik, melyben ismét a férj, az atya, a felsőség és az isten lesz az úr, mert a társadalom fenmaradásának talpköve a tiszta erkölcs.

XXIII.
AZ ASSZONY JOGA.

A realismus végtelenül kedvez az alkotó részeknek. Ez a szétmállás kora. De mi sem mállik annyira szét mint a család, mert a férj tekintélyét az asszony veszi át s igazi nyugalom, csend, béke csupán az oly családban lehetséges, melyben engedékeny a férj. Az erős akaratú férjek ilyenkor kiállhatatlanok és ezer panaszra adnak okot. Az ily családban hiányzik minden bensőség, édes melegség. Nemcsak az asszony kárhoztatja férjét, hanem az egész atyafiság is ellene fordúl, őt tartják minden baj forrásának, sőt ha válóperre kerűl a dolog, bizonynyal ő veszít, őt ítéli el a bíróság tartáspénzre, mert a realismus bűnnek, hibának tartja a férj erős akaratát. A tekintély képviselőjének csak azt szabad akarnia, a mi tetszik a részeknek.

Harmincz-negyven év óta a családon kívül is nagy befolyásra tettek szert a nők. Úgy látszik, legelőször Amerikában jelentkezett ez a befolyás. A sok férfi bevándorló nehezen kapott feleséget, úgy hogy még a hatvanas évek elején is megrohanták a hajókat, melyeken nőket szállítottak és nagy igéretekkel osztozkodtak a zsákmányon, a kiket természetesen nagyon meg kellett becsűlniök. Valóban az amerikai nők némely államban kiváló politikai jogokra tettek szert.

Európában már nem ment oly könnyen. Itt sok volt a nő. De kedvezett neki a realis időszak. Először az elemi, később a polgári iskolákban kezdték őket alkalmazni, majd a különféle pénztáraknál, utóbb a kereskedők és pénzintézetek irodáiban. A parlamentek kisebb-nagyobb jogokkal -141- ruházták fel a házasság körében, különösen vagyonukat illetőleg nyertek intézkedési jogokat. Majd megengedték nekik, hogy a főiskolákat is látogathassák, utóbb módot nyújtottak, hogy okleveleket szerezhessenek, különösen orvosi diplomákra tehessenek szert.

A társaságban is nagy szerepet kezdtek játszani. Természetesen a nő, különösen az emancipált nő lett a társaság központja. A gazdag és előkelő, emancipált és szép asszony ellenállhatlan erővel hódított. Boldog volt, a ki körében megfordúlhatott; boldogabb, a kit elhalmozott kegyeivel. Néha vagy talán sokszor neki köszönhette pályája sikereit, gyors haladását, politikai győzelmeit.

Megszünvén az erkölcsi érzék, csak suttogni lehetett a nő viszonyairól, szent lett a nő becsülete, a mi annyit jelentett, hogy félvilágért sem volt szabad elárulni az asszony kalandjait. A nő szabadon űzhette, folytathatta szabadabb életmódját, biztos volt róla, hogy senki sem árúlja el, mert szent a becsülete.

A társaságban, még a legelőkelőbb társaságokban is megfordúlt az emancipált, de bájos asszony, soha sem tiltakozott ellene a társaság, ha elég szeretetreméltó, vonzó tudott lenni.

Még a harminczas-negyvenes években nehezen tudta magát elhatározni egy jobb családból való, de szegény leány, hogy színésznő legyen. Az egész rokonság fellázadt ellene. A hetvenes években könnyen megtehette ezt a lépést, a nyolczvanas években már a jobb módú is művésznőnek készűlt, ha némi tehetséget érzett reá. A család és a rokonság szívesen gratulált sikereinek.

Az ötvenes években sokszor élénk vita és összeütközés tárgya volt, hogy a házi hangverseny után a vacsorához ültessék-e a művésznőt, a ki énekével vagy szavalatával gyönyörködtette az aristocrata világot. Pár száz forintot nyomtak a markába és távoznia kellett. -142- Utóbb már szó sem lehetett róla, hogy távozzék, ott mulatott a társasággal, ő vitte a szót, körülötte forgolódott az előkelő világ. Szegény főurak szívesen forogtak a dús jövedelmű színésznő körül, esengtek kezéért, nem kérdezték kétes vagy nem kétes múltját, hanem boldog férjeik lettek.

A ki szeret az erkölcstörténettel foglalkozni, érdekes, mondjuk, legérdekesebb tárgya lesz az asszony története a haladás egy hullámán keresztül, példáúl 1815-től napjainkig. A század második tizedében kezdik visszaszorítani a féktelen realista asszonyt, sokan kerülik társaságát, az előkelő körök megválogatják összeköttetéseiket, kényesek a szalonképesség kimondásában. Egy lord Byron-t egyetlen előkelő társaságba sem bocsátanak be, úgy, hogy ott hagyja hazáját. Kivált sok nőnek kell félrevonulva magányban töltenie napjait.

De már 1830 körül kezd szerepelni a szabadabb nő. Igaz, hogy viselete megvetésben részesül, de ha mint író vagy művész nagy sikerre tőn szert, a társaságon kívül szóba állanak vele. A harminczas-negyvenes években ünnepelni kezdik a honleányokat, a kik megszaporodva a hetvenes-nyolczvanas években választmányi hölgyekké változnak át.

Most a fordulóponton vagyunk. Rosszabb idők állanak be a szép asszonyokra, az emancipált hölgyekre, a hivalkodó nőkre. Pár év óta számtalan czikk, tanulmány és könyv szól az asszonyok ellen. A külföldi lapok, folyóiratok telvék ilyenekkel, a mi az idealismus közeledtét jelenti.

Úgy látszik a berlini országgyűlés sem lelkesedik már a nők jogai iránt. Ott éppen most tárgyalják a polgári törvénykönyvet és benne a házassági jog egyes kérdései közt a nők jogait és a többség nem kedvez a hölgyvilágnak. Nem hiába, mert a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán vagyunk. Háttérbe szorúl az érzéki nő s csodálatunkat, tiszteletünket csupán a Cornéliák érdemlik ki.

XXIV.
AZ ASSZONYI LOGIKA.

Van-e az asszonynak logikája? Hogy ne volna? Az asszony is úgynevezett eszes lény, minő a férfi, csakhogy nőnemű.

De ha van logikája, miért szidja naponkint ezer meg ezer férfi e széles világon. Az amerikai férfit éppen úgy bosszantja most az asszony logikája, mint az európait, köztük a magyart.

Az emberi haladás minden egyes hullámában mindjárt a szélső idealismus kitörésétől kezdve a realismus alkonyáig szidják az asszonyi logikát, de legjobban a reális időkben. Húsz-harmincz év óta ezer meg ezer kifogást hallani az asszony eszejárása ellen. Regényírók és kivált pessimista bölcsészek minden lépten kárhoztatják az asszonyi logikát.

A XV. században, a XVII. második felében majd 1760-tól 1815-ig, 1870-től napjainkig tömérdek szidalmat, megrovást szedhetni össze. Néhány kötetre rugna, a mit a világirodalomból gyűjthetnénk egybe.

Pedig az asszonynak is csak olyan logikája van, mint nekünk férfiaknak. Ők is az elégséges ok törvénye szerint járnak el s megtartják a gondolkodás alaptörvényeit. Aristoteles óta egyetlen bölcsész sem tudott külön logikai törvényeket felállítani az asszonyok számára, nincsenek is külön törvényeik.

Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy idáig senki sem tudta, hogy az idealismus kitörésekor kiszélesedik az -144- ember látköre, nagy egységben látja a szép, jó és igaz eszméjét, rajong az egyetemesért, hódolattal hajlik meg az isteni előtt, vonzódik a tekintélyi vallás és idealis morálhoz, nagy tiszteletet mutat minden jogos tekintély iránt.

Ez a széles látkör azután fokozatosan szűkül az idealismus gyöngülésével, míg végre az ember csak önmagát, legfölebb övéit, pajtásait, czimboráit látja. Ekkor már teljesen elvált a szép, jó és igaz eszméje egymástól s a léha individualismus lesz az uralkodó.

Már most mi származik ebből? Mivel az elégséges ok törvénye szerint mindnyájunkat bizonyos oknak kell vezetnie cselekvésében, az idealisabb napokban a tekintély iránti tisztelet szolgáltatja az okokat. A férj, az atya viselvén a tekintély szerepét, az ő akarata nyújtja az elégséges okot.

De mihelyt gyarapszik a realismus, a központ akarata ellenében az alkotó részek követeléseinek kell érvényesűlniök. Ily alkotó részek a nő és a gyermekek.

A legtöbb férfiú annyira-mennyire tud símulni az idők árjához. Bár ellene, mint a tekintély képviselője ellen fordúl az emberiség érzése, gondolkodása, megnyugszik, sőt jól találja magát benne, mert ő is a változó eszme nyomása alatt érez és gondolkodik. Neki is jól esik, ha valamivel kedveskedhetik az alkotó részeknek, a feleségnek és a gyermekeknek.

De ezt csak úgy általában mondhatni. Az élet ezer meg ezer súlyosabb vagy kedvezőbb helyzetbe sodorja a férfit, melyben összeütközésbe jut az alkotó részek érzésével, gondolkodásával. Igaz, hogy rendesen ezeké a jogos, a helyes okoskodás, nekik kedvez az idők árja; de ha kivánataik teljesítését korlátozza az anyagi helyzet, a társadalmi, különösen a családi viszony, a különféle összeköttetés: akkor a szegény férfi nem érti meg az asszonyi logikát. -145-

Még érthetetlenebb lesz neki ez a logika, ha egyéni szervezete nem tud szépen símulni az idők árjához. Pedig ilyen is nagyon sok van. Nem tud egészen lemondani férfiszerepéről, mely őt a tekintély képviselőjévé teszi. Külsőleg a realismus alatt is viseli ugyan a férfi ezt a szerepet, de kevés a belső tartalma. Már most igen sok férfi nem elégszik meg a tartalomnélküli szereppel, nem tud belé nyugodni abba, hogy ő csak a koronát viseli, uralkodik, de nem kormányoz, azért belé ütközik az asszonyi logikába, melyet nem tud megérteni. Felháborodik azon, hogy mindig az alkotó részek szempontja legyen az irányadó.

Az idealismus alatt könnyebb a férfi helyzete, mert elismerik koronáját, követik parancsát; akkora az egyetemes iránti tisztelet, hogy még a színpadon se merik a férjet, az atyát gúny tárgyává tenni. Ilyenkor a férj, az atya logikáját vallja a feleség, az asszony, a gyermekek.

Még az idealrealismus alatt is elég jó dolga van a férfinak, mert noha gyengűl az egyetemes tisztelete, a nagy nemzeti eszmék iránti lelkesedés annyira általános s kivált ő e lelkesedés zászlóvivője, hogy az asszonyi logika vagyis a női és családi érdekek logikája meghajlik előtte. Az asszony többé-kevésbbé érti a férfit és ez az asszonyt.

A realismus alatt azonban már nem értheti az asszony logikáját az önálló férfi. Minden lépten kisebb-nagyobb ütközet támad a férfi és nő között. Ilyenkor hallani azután az asszonyi logika szidását, örökös kárhoztatását, ilyenkor mondjuk mi féleszüeknek a szegény asszonyokat. Pedig ha szervezetünk megengedné, hogy mindíg szót fogadjunk reális gondolkodású feleségeinknek, sokkal nagyobb anyagi siker és elismerés jutalmazná tetteinket; de az is igaz, hogy még kevesebb becsület és tisztesség volna a világon, mint a mennyi van.

XXV.
«FÉRJED ROKONAIT.»

– Nézd kicsikém, mit olvastam Barthos Miklósné szép erkölcsi tanácsai között! Nektek szól mai asszonyoknak!

– Tudtam, hogy újra faggat. Hát nem látom én szívesen a borízű Palit, a politikus Zoltánt, a pikáns Amáliát, a csípős sógorasszonyt, Pepit és a többi édes-kedves atyafiságot, a kik minden lépten bekopogtatnak az ajtón, hol ez, hol az kell nekik! az én Pistám nem tud eleget lótni-futni érdekökben. A mult héten ott járt a közoktatási ministernél Pali ügyében, azelőtt a Pepi fiát tette be a pénzügyminiszteriumba, a Zomboryné árváját elhelyezte az Andrássy-úti nevelőbe. És igy végig. Ki tudná mindezt elsorolni?

– Igaz, édesem! De nem erről van szó. Neked kell igaz szívvel, meleg rokonszenvvel, barátsággal fogadnod őket. Lásd, hogy itthon érezzék magukat a körödben, te is keresd fel őket és tedd szerető rokonaiddá.

– Én nem tehetek többet, mint a mit teszek. Az én Pistámnak sem kell több. Maga sem örül, ha sokáig itt űlnek a nyakunkon. Alig várja hogy magunk maradjunk.

– Édes gyermekem, talán igazad van, mikor azt állítod, hogy nem tehetsz többet. Mert ha szétnézünk és figyelemmel kisérjük az egyes családok életét, bizony kevés helyen látják annyi szívességgel a férj rokonait, -147- mint a hogy te látod. Nem szivesen vagy velök, csupa udvariasságból és gyöngédségből fogadod őket s örülsz, ha távoznak; de máshol egy év alatt is ritkán találkoznak a férj rokonaival, néha gyűlölségben élnek, örökös haragban vannak a drága anyóssal és ha közéjök vetődik a férj, nem merik bántani a feleséget, de annál jobban szapulják az anyóst.

– Nincs igaza, kedves bácsi! Lássa, Kövesiéknél mindig ott van a férj bátyja, eljönnek leány testvérei is. Nagyon bizalmasan vannak együtt.

– Az más, édes gyermekem. Kövessyné egy mostoha leánya, a kinek nincsenek közeli rokonai. Férjén kivül egyedül áll a világon. De a kinek bő rokonsága van, a kinek él még az édes anyja, közel vannak testvérei, annak majdnem lehetetlen, hogy szivesen lássa férje rokonait.

– Nagyon egyszerűen. Az emberiség haladása hullámszerű mozgásnak történik. Egy végtelen nagy tengernek látom az emberiséget, melyet az idealismus hatalmas lökése fenékig fölkavar, míg lassankint elenyészik a nagy hullám és végre elsimúl a tenger. Mikor beáll az idealismus lökése, egyesűl a három eszme, a szép, jó és igaz eszméje, s a vallás és erkölcs iránti lelkesedés kezdi eltölteni az ember szívét. Mindenütt a becsület, a tisztesség, a tekintély szava nyilatkozik meg. A férj, az atya, a felsőség stb. tekintélye követeli hatalmát és uralmát a családban, a községben, az országban.

De a szélső idealis lökés után beáll a realis gondolkodás visszahatása. Mindjobban gyöngűl az idealismus és a hullám teljes elsímúlásáig, a realismus végeig apad és enyészik a tekintély hatalma és befolyása. A hullám közepe táján még nagy és erős a tekintély szava, de mentől jobban közeledünk a végéhez, annál inkább enyészik, -148- erőtlenedik. A realismus alkonyán már teljesen elreked. Csakhogy a mennyivel gyöngül a tekintély befolyása, annyival gyarapszik a család, a község, az ország alkotó részeinek ereje, érvényre jut a részek akarata.

A családban a férj, az atya a tekintély képviselője; ti asszonyok és a gyermekek vagytok az alkotó részek. A realismus idején a ti szavatok a döntő. A férj csak akkor érzi jól magát, ha nem saját akaratát kivánja érvényesíteni, hanem a ti kivánságtoknak, szeszélyteknek hódol. Csak akkor örűl az atya, ha nejének és gyermekeinek valamivel kedveskedhetik. Ha mulatságba vihet benneteket, ha csinos játékokat hozhat gyermekeinek, szép ruhát és ékszereket nejének. Nehány év előtt ítéltek el egy sikkasztó tisztviselőt, a ki ezreket érő ajándékokat hordott haza feleségének, gyermekeinek. A mit ez nagyban csinált, azt teszi most kisebb mértékben minden jó férj és családapa.

– Várj egy kissé, rátérünk erre is. Mert lásd, mi a családi élet kicsinyben? Nem egyéb mint a haladás hullámának kezdetétől végéig az alkotó részek küzdelme az egésznek képviselője ellen. Ti asszonyok és gyermekek örökös harczot, háborut viseltek a férj és atya ellen. E háboru még nagyon gyönge és erőtlen az idealisabb napokban; de a mint gyarapszik a realismus, a nő és gyermekek követelőbbek lesznek. Az idealisabb napokban nem háborodunk fel, ha erélyesebb eszközökkel torolja meg a férj és atya tekintélyének megsértését, szigorúbb a családélet, fegyelmet követel a gyermekek nevelése. Mihelyt növekszik a realismus, bosszankodunk a fér durvaságán, a gyermekek bántalmazásán, készek vagyunk saját atyja ellen védelmezni fiát, könnyen elnézzük a fiú kisebb-nagyobb szemtelenségét, és jaj a tanítónak, ha érinteni meri gyermekünket.

– Ott vagyunk már, édes fiam. A család e harczában a férj és asszony természetes szövetségesei az ő rokonaik, hisz e rokonság utján jutnak a család körébe. A férj rokonai tehát önkéntelen ellenségei az asszonykának; ez mindjárt esküvő után megkezdi ellenök a harczot, lehetőleg távol tartja őket és annál közelebb hozza saját rokonait, különösen az édes anyját.

Ez az édes jó anyai szív lesz azután intézője az egész háborúnak, fővezére a férj elleni csatákban s szülője a tömérdek anyósviccznek. Mert végre nincs más, nem marad más fegyvere a férjnek, a tekintély képviselőjének, mint a derék anyós háta mögött kicsinyes élczekkel venni elégtételt magának. Innét ered, hogy élczlapjaink, naptáraink és mulattató könyveink most tele vannak anyós vicczekkel. Ennek köszönhetni, hogy este nem ülhetünk össze egy pohár sör vagy bor mellett a nélkül, hogy néhány anyósvicczen ne kelljen nevetnünk. A lefolyt húsz esztendőt bátran elnevezhetnők az anyósvicczek korszakának.

Minél jobban ritkúlnak az anyósvicczek, mentől szivesebben fogadják a nők férjeik rokonait, annál biztosabbak lehetünk róla, hogy megjelent már az idealismus.

XXVI.
AZ ÖNGYILKOSSÁG.

Egy honvédszázadost temetnek, a ki önkezével oltotta ki életét. A katonazene méla hangjai oly bánatosan szólanak és önkénytelenül fogtam meg tollamat, hogy néhány sort írjak az öngyilkosságról, melyről száz meg száz kötet jelent meg a világirodalomban.

Mikor valamelyik felebarátunk, esetleg jó ismerősünk, kioltja életét, akárhányszor fel kell kiáltanunk: Hát még ez a kedves, enyelgő, tréfás ember is ily úton végezte! Máskor meg azt mondjuk reá, hogy rég sejtettük, előbb-utóbb be kellett következnie. Majd azt szoktuk kérdezni, miért tette? És halljuk az okokat: adósság, hivatalbeli kellemetlenség, családi viszály, viszonzatlan szerelem, gyógyíthatlan betegség, borús kedélyállapot. És így tovább, mert leleményesek vagyunk az okok felhozakodásában. Kivált az elmekórtan professorai nem tudnak kimerülni. A realismus finom megkülönböztetései, aprózó szétválasztásai ezer meg ezer nevet adnak a különféle tüneményeknek, melyek azonban csak a hogyanra tudnak felelni, a miért ismeretlen előttük. Mert az idegbontó munkásság, családi viszály, féktelen szerelem és hasonlók csak látszatos és közeli okok, mint a jeles tudós Claude Bernard mondaná.

Tehát miért ölné meg magát az ember, ha nem a fentebbi okok miatt? Miért ragadna pisztolyt vagy kötelet, vagy mérget, vagy tenne más egyebet magán, ha jól folyik a dolga, ha könnyen éli világát, ha tisztelet és jólét környezi? Pedig igen sokszor éppen ilyenek is kioltják -151- életöket. Sőt többet mondok: Ma alig van ember, vagy legalább nagyon kevés, a ki nagy rémülettel nézne a halál elé, a ki könnyen át ne tudná lépni az élet sorompóját, a kinek eszébe ne jutna az öngyilkosság gondolata. Szörnyű mérveket ölt az emberiség idegessége, pedig őrült hajsza folyik az örökös szórakozás, a tömérdek bál és bankett, verseny és sorsjáték, jubileum és jour, nyaralás és fürdőzés stb. után. Mégis honnét ered ez a bomlott kedélyállapot?

A Krafft-Ebingek, Lombrosók s társai magyarázatai alig mondanak valamit. Maga az öröklés tana, melyet legtöbbször hallunk emlegetni, csekély jelentőségű. Csak amolyan közeli vagy látszatos ok, melyet sutra kell dobnunk az ily világra szóló tünemény magyarázatánál. Hisz ha egyesek öröklik is a bajt, nem örökli az emberiség nagy tömege, mely most rosszul érzi magát.

Nekünk tehát fensőbb eszmei okot kell keresnünk. És a ki ismeri az erkölcsi világ törvényét, igen könnyen megtalálja.

Próbáljuk tehát megkeresni. Az emberi haladás egy-egy hullámának az elején nekünk az egyetemesért kell rajonganunk.

Isten, vallás, erény, világ, emberiség, az erkölcsi haza és a nemzet gondolata tölti el egész valónkat, ezekért rajongunk és lelkesedünk. Ilyenkor az egyetemesnek rendeli magát alá az egyes ember s dicsőült, magasztos érzelemmel nézi a világot.

De csakhamar lohad a szélső eszményiség, mikor a tekintélyi vallás és idealis moral uralkodik és beáll az idealrealis gondolkodás, mikor jogokat követelünk az egyes embernek, az individuumnak az egyetemes ellenében, mikor például a tiszta szerelem jogát védjük a felekezeti házassági joggal vagy az apai tekintélylyel szemben.

Ilyenkor összébb szorúl az emberiség látköre, az egyetemes helyett a nemzeti nagyság és egység gondolatáért -152- lelkesedünk, bár a realisabb érzésűek az anyagiság és érzékiség után is törik magukat. Ilyenkor még nemesebb, fensőbb valami buzog bennünk. Az emberi cselekvésre, tevékenységre magasabb feladat vár. A haza dicsősége, a nemzet nagysága és egysége még mindíg gyönyörű feladat, melynek megoldásán a haza minden fiának munkálkodnia kell. Ilyenkor mindenki talál dolgot, mely megnemesíti, megnyugtatja s aránylag boldogítja őt.

De mikor tovább jutunk a haladás hullámán és elérjük a realismus napjait, az individualismus korát; mikor az életben és irodalomban gúny tárgya lesz az egyetemes képviselője, minő a családapa, a férj, a felsőség, a vallás, az erkölcs; mikor ezeket a társadalmi romlás okának tekintjük; mikor az érzékire és anyagira veti magát az emberiség; mikor léha jóság, erkölcsi elvnélküli irgalmasság, altruismus tölti el bensőnket; mikor nevelésünk főleg a testre, a külsőre, a csínra, a hasznos ismeretek megszerzésére irányúl; mikor nagy nyilvános tornaversenyeket rendezünk és ujjongunk az izmok gyarapodásán: ekkor nincs erkölcsi támasza az individuumnak, mely féktelenűl akar érvényesülni.

A családban a gyermekek követelődznek, a nő uralkodik, a feleség és szerető nevetnek a férjen, a felsőség, a hatalom képviselője zsarolónak, az egyéni romlás okának tekintetik, a haza és nemzet üres frázis és rendesen a zsebelő individuumok nagyhangú szólama lesz, melyet a választások és felköszöntések alkalmával unos-untig emlegetünk, de nem érezünk.

Ilyenkor mindent kiforgatunk a maga természetéből, az anyagiság és érzékiség uralkodik, bomlik az ember erkölcsi élete, minden baj és kellemetlenség összetöri, nem tudja tűrni az élet viszontagságait; dühösködnek, felháborodnak az erősebb individuumok; zúgolódnak, elégedetlenkednek mindazok, a kik nem zsebelhetnek, a kik pedig -153- kizsákmányolják a kedvező helyzetet, szívökben még sem boldogok. A legcsekélyebb baj is lesújtja őket, mások megcsömörlenek a kéjtől, a jóléttől s könnyen magukra durrantják a pisztolyt, melyet övéik védelmére szereztek. E nagy szellemi, erkölcsi és aestheticai bomlás oka a tömérdek öngyilkosságnak, a számtalan őrűltségnek, az általános idegességnek. A realismus az egyedüli és igazi oka e szerencsétlen helyzetnek, melyen senki sem tud segíteni, csupán a jelentkező idealismus.

XXVII.
RECTORI MAGNIFICO.

Nagybecsű felszólításukra, hogy részt vegyek a tanügyi congressuson, van szerencsém tisztelettel válaszolni, hogy ezt a lépést megtenni most nem tartom érdemesnek. Eljutottunk ugyanis a realismus alkonyához, mikor mindazok a nézetek, melyek tizenöt év óta az emberiség keblét eltöltötték, megvetésre méltóknak kezdenek látszani. A szép, jó és igaz eszméje a realismus alatt teljesen elválván egymástól, az erkölcsi érzés mélyen hanyatlott, az eszmei helyett az anyagi jólét, az érzékiség, az egyetemes léhaság tölti be egész valónkat, kihalt az igazság szeretete; államférfiak és publicisták, ha úgy kívánja a politika, hazudoznak, vagy mint az V. század sophistái csűrik-csavarják az igazságot; az irodalomban gúnytárgya az egyetemes; a színpadon az apa, a férj, a felsőség, az isteni és az erkölcs rovására nevetnek, az emberben az állati elemet dicsőítik, a társadalomban az emancipált asszonyok, a családban a nő és a követelő gyermekek uralkodnak. A vallásból elenyészett az idealis lelkesedés s vagy léha közöny, vagy tehetetlen lágy, mysticus érzés foglalta el helyét, melynek nincs ereje fellázadni az általános demoralisatió ellen. A politikában megszünt az erkölcs munkálkodni, hanem zsebelő társaságok zsákmányaivá lettek a centralisált országok. Sok tekintetben hazugság lett ajkainkon a nemzet és haza fogalma, melyeket szélhámos jellemek szeretnek kihasználni, vagy pedig az üdvözlések és felköszöntések üres szólama vált belőlük, melyeknek nincs értelmök. Kivált az ezredéves ünnepély számos gyülekezetében -155- hány százezer léha ajak veszi hiába e szent szavakat!

És mily szomorú képet nyújt a tanügy! Körülbelül igaza van Brunetièrenek, a ki húsz évre datálja az oktatás hanyatlását. De különösen az utóbbi években mélyen sülyedt az egész világ tanügye. Nem az iskolák építését, az intézetek fölszerelését, tanszékek állítását, a tanárok fizetését értem; mert e téren rendkívül sok történt. De mind az, a mi eszmei, a mi erkölcsi, a mi az ifjúság tudás-vágyát, a tanárok tudományos haladását illeti, csak mély sülyedést, egyetemes hanyatlást mutat. Tíz-tizenöt év óta mit se hallunk és olvasunk mást a tanügyi conferentiákon és a közoktatási folyóiratokban, mint a test neveléséről, a tanítás könnyítéséről, a tananyag rövidítéséről, a gondolkozás nélküli szemléltetés terjesztéséről, minden eszmeinek kiszorításáról, a classicusok megvetéséről, hangversenyek, szinielőadások, tánczmulatságok rendezéséről, a külsőség, a formaság, a csín gyarapításáról. De nemcsak a fő- és középiskolák ifjúságának tudvágya hanyatlott, hanem maguk a tanárok sem igazi tudósok, többnyire korlátolt realisták, a kik irtóznak minden összefoglalástól, jámbor mesteremberek, a kiknek fogalmuk sincs az erkölcsi, a metaphysicai tudományokról, melynek fölemelnék, megkoronáznák tudásukat, vagy pedig elhanyagolva tudományos foglalkozásukat mindenféle pénzintézetnél, részvénytársaságoknál és más üzleteknél kereskednek.

Hogy vehessek én részt ily férfiak társaságában, hogy hirdessem én ily anyagilag lekötött, erkölcsileg közönyös és fensőbb eszmei gondolkodásra képtelen férfiaknak, hogy mindaz, a mit vallanak, lejárta magát, hogy itt vagyunk az idealismus hajnalán, hogy nemesebb alapokon kell felépíteni az egész tanügyet, mikor maguk a congressus vezetői a legismertebb realisták, a kiktől éppen nem várhatni valami nemesebbet, magasztosabbat. A congressus -156- fő mozgatója buzgó polyhistor, ügyes kiíró és átíró, fáradhatlan gyűlésező és üzletember; de minden idealisabb felfogás iránt érzéktelen férfiú.

A mit a congressus ily vezetés alatt határoz, a mit a tanügy terén üdvösnek, hasznosnak vagy szükségesnek kijelent, mindazt néhány év múlva nagyrészt gúny tárgyává teszi az ébredő idealismus. Azt pedig, hogy a kiállítás bacchanáliai közepette én álljak ki egy érzéketlen tömegnek az új eszme tanai mellett apostolkodni; én hirdessem komoly gondolkodásra alkalmatlan időben, hogy a mit határozni akarnak, elavult valami: igen szép, de sikertelen kísérletnek tartom. Azért jobb lesz nekem magányomba vonulva a szellemi világ nagy kérdéseiről elmélkednem.

XXVIII.
JÓKAI MÓRNAK.

Ön a Petőfi-társaság díszgyűlésén gyönyörű szavaival meglepte az egész hazát. Elragadta hallgatóit és olvasóit, mert azt fejtegette, a mit homályosan mindenki észrevesz, többé-kevésbbé mindenki lát. Ez a jelentkező idealismus. Még erőtlen ugyan, nem tudja felvillanyozni, átalakítani a léhaságba, ledérségbe vagy mysticus és pietista lágyságba sülyedt emberiséget: de már megingatja alattunk a földet, észrevétlenül a szivünkbe lopódzik s lassankint meghódít bennünket. Eddig a részeket láttuk, ezután az egyetemesért fogunk lelkesedni.

Ön, a jóizű humorista, öntudatlanul dolgozott rajta, hogy a realismus aranyos humorával lassankint nevetségessé tegye az egyetemesnek fenséges pathosát, magasztos igazságait; de mivel tisztább kézzel munkálkodott, mint egy Dumas fils, Zola, Guy de Maupassant és annyi száz író, költő s mert nagyobb az összefoglaló tehetsége: természetesnek találom, hogy önt erősebben és könnyebben megragadta az idealismus, mely nem egyéb, mint a három nagy eszme: a szép, jó és igaz isteni egysége. Gyönyörűen rajzolja ön beszédében, mivé lett e három eszme a realismus uralma alatt. Ez az állapot azonban mindig beáll, mikor teljesen elválnak, sőt ellenségeik lesznek egymásnak.

Az emberi haladás egy-egy hulláma nem levén egyéb, mint e nagy eszmék fokozatos és lassú elválása, egymástól való távolodásuk megmagyarázza a vallási, erkölcsi, jogi, politikai, irodalmi, művészeti és gazdasági élet tüneményeit, -158- 1815 után csak Gombos, Bólyay, Kisfaludy Károly stb. drámai művei lehetségesek, melyekben az egyetemes iránti hódoló tisztelet nyilvánul, mikor egy Bánk bán nem tetszhetik, mert az egyetemes képviselője, a királyi udvar a nemzeti romlás, az országos nyomor okának van bemutatva. 1825 után már szembetűnő a három eszme egységének lazulása; Széchenyi és Vörösmarty érzése, gondolkodása minden lépten érezteti velünk, hogy az egyetemessel szemben az individiumnak is vannak jogai. Mikor pedig ön a század közepén föllép, elgyengűlt az egyetemesért való rajongás, összébb szorúlt az általános fogalma, a nemzeti nagyság, nemzeti egység, magyaros élet iránti szeretet töltötte el bensőnket: Petőfi, Arany és Ön mélyen tisztelt férfiú, voltak e dicső korszaknak mesteri tanácsosai. A lánglelkű lantos korán elveszett; Arany maradt a nemzeti realis élet mesteri rajzolója, édes bensőséggel, vonzó melegséggel festette le nekünk a magyar embert örömében és bánatában, harczaiban és családi otthonában.

De már a hetvenes évek alatt, mikor a szép, jó, igaz eszméje kiáltóan távozni kezdett egymástól, mikor az anyagira és az érzékire vetette magát a nemzet, mikor beállott a plutocratia uralma, mikor szegre akasztottuk az erkölcsi elveket, mikor elbeszéléseink és szinműveinkben gúny tárgyává tettük az egyetemes képviselőit, mikor a társaságban szalonképessé lett a félvilág: Arany is érezte, hogy nem e világba való és hosszas betegeskedés után sírjába lép. Ön, uram, a nemzeti lelkesedés nagy időszakában, az ötvenes-hatvanas években bűbájos rajzaival vigasztalt bennünket, teremtette azokat a büszke, önérzetes, férfias honfiakat, kiket realisabb bírálói lélektanilag hibás alakoknak tekintettek, mi azonban ritka élvezettel láttuk és olvastuk.

De a mint haladt az idő, a mint győzött a hódító realismus, Ön is iparkodott hűségesen tolni a szekerét, -159- mosolygott a kor aranyos léhaságán, szavával és szavazatával támogatta az erkölcsi élet bomlását s nem érezte, hogy velünk együtt sepretlen utakon jár.

Ma azonban, az idealismus hajnalán, a haladás egy új hullámának kezdetén Ön in látja, hová sülyedt az emberiség és oda kiált nekik, hogy keljetek, emelkedjetek föl! Elönt benneteket az erkölcsi szemét, bepiszkol a moralis szenny, mosakodjatok meg!

Csakhogy most kezdődnek még az Ön bajai, kellemetlensége. Idáig aranyos volt az élete. Lágy és enyelgő, kedves és mosolygó realista volt, most átalakul egész erkölcsi érzése, gondolkodása, mert az egyetemes szempontjából kezdi látni az embert, a férfit és az asszonyt, az irodalmat és a művészetet, a társadalmat és a politikát. Elképzelem, minő bosszúsággal veszi kezébe reggel-este saját lapját, a Nemzet-et, melynek minden hasábja bánthatja az Ön idealis felfogását s nincs módjában a lap irányán változtatni s talán a főszerkesztő szerény tiszteletdijáról lemondani. Elképzelem, mily megvetéssel hallgatja ön az ország házában a képviselők realista beszédeit, melyek minden során meglátszik a felfogás korlátoltsága, a szavak árjából kilátszik a magánérdek lólába, az igazság elcsürése-csavarása. Elképzelem, mennyire felháborodva nyugtázza ön politikus létére igazgatótanácsosi dijait, mert mint idealista jól tudja, hogy ennek a pénznek szaga van. Bizonynyal nehéz volt önnek azt is kimondani, hogy a Petőfi-társaságban az idealisabb napok képviselőinek egész phalanxa van, mert mint idealista teljesen tájékozott lehet arra nézve, hogy társaságunk tagjai kevés kivétellel, jóízű, egészséges realisták. Szóval sok oly kellemetlensége, baja lehet önnek, melyekért legyen szabad kifejeznem részvétemet, sajnálatomat.

XXIX.
LUEGER.

Kicsoda az a bécsi agitátor és mi az oka fényes sikerének? Miféle bűbájos erővel rendelkezik, melylyel megigézi a nőket és férfiakat? kérdi a t. olvasó.

Legyen szabad röviden megmagyarázni. E magyarázat realis vagy idealis lehet. Ha realista képet akarnék a bécsi agitátorról rajzolni, beszélnem kellene egyéniségéröl, testalkotásról, jelleméről, élet- és előadásmódjáról. Ezt jó színben megteszik az antisemita írók; rossz színben pedig a nagy világ hirlapírói, kik tudvalevőleg zsidók vagy más realisták. Én nem akarom a két fél munkáját, az egyiket vagy másikat, ismételni. Nekem tisztán az eszmei magyarázat a kötelességem, a hogy az erkölcsi törvény segélyével látom. És e magyarázat így hangzik.

Mikor az ember gondolkozik, vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Ha az emberiség különféle fajait tekintjük, úgy találjuk, hogy a sémi faj nem képes belémenni a legszélsőbb összefoglalásba vagy a legmélyebb elemzésbe. A zsidó például örökké józan, világos rationalista gondolkodású, egyenes logikáju nép. Ezért csak oly pályára szeret lépni, a hol ezt a józanságot legjobban erényesítheti, mint a kereskedői, orvosi, jogi, bankári, hirlapírói stb. pályán.

Mindenütt szemes üzletember. Még ha iparos vagy földművelő kénytelen lenni, ott is meghonosítja az üzletet. De a mily előnyük ez a józanság, ez az egyenes logika az üzleti világban, oly veszedelmes a politikai életben. A zsidó például csak kormánypárti vagy anarchista lehet. A zsidó történet nem egyéb, mint a despotismus története, mondja Renan. -161-

Ez az egyenes logika magyarázza meg a zsidó bátor, kihívó modorát, tolakodó föllépését, mert érzi, mily fölénye van más nemzetek fölött. Mig a realisabban gondolkodó európai gyöngéd, figyelmes, körültekintő; a sémi faj egyenes logikája követelő, parancsoló.

Ezért sujtja annyi üldözés, ezért gyűlölik társaságát, mert gúnyos és kihívó. Ez a rationalista tehetség az oka az egész antisemitismusnak, melyet évezredek óta ezerféleképp magyaráztak; ez az oka a zsidó, arab, phoeniciai, pun birodalmak elenyésztének; ez az oka a zsidóság szerencsétlen existentiájának, ez az egyedüli oka, hogy nem tudnak símulni más nemzetekhez, nem pedig a szag, a talmud és más badarságok, melyeket sokszor kitűnő gondolkodók hoztak fel magyarázatul. Vagyis mondjuk ki röviden: a zsidó a legrationalisabb faj a világon.

Az európai nemzetek között a latin fajok állanak hozzá legközelebb, bár nagyon messze esnek tőle. Még távolabb jutnak a szlávok s legutoljára jönnek a germánok, különösen az angolok. E népek között a realismus idején legmystikusabb az angol, azután a többi germán, majd a szláv, legkevésbé a román faj, melynek egyenesebb logikája nem igen tud nagyon mystikus lenni, azért társadalmuk nagyobb része léha, élvhajhászó, könnyű lelkiismeretű realista lesz. A sémi faj egyenes látásával, világos eszejárásával a realis napokban csak számító materialista lehet.

Mikor a realismus idején más nemzeteknél csak a nagyobb rész veti magát az anyagira, az érzékire, a kisebb rész pedig lágy, kedves, kenetes, mysticus, a zsidó egyenes logikájával a pénz és a gyönyör uralmát látja és mint léha materialista tisztán ezekre veti magát.

Ha vakmerő, biztos és gyöngédséget nem ismerő fellépésénél fogva máskor sem szeretik a realisabb, simább, nyájasabb nemzetek, az idealismus hajnalán vak gyülölettel -162- fordúlnak ellene s borzasztó zsidóüldözéseket rendeznek. Így 1492-ben három hónap alatt az összes zsidóságnak ki kelle takarodni Spanyolországból, ugyanazon időtájban másutt is kegyetlenül bántak velük. 1700 körül az új idealismus kitöréskor megint sokáig bántalmazták őket; 1815 után újfent, kivált 1819-ben Németországban sújtotta őket a nagy üldözés. Mikor azonban lohad a szélső idealismus, kezdenek egyes kiváló emberek felszólalni mellettök s az idealreal első felében, a szabadverseny korában némi philosemitismus keletkezik. Így látjuk ezt 1580 táján, mikor nálunk a szombatosok, a zsidózók felekezete támadt, a mi teljes lehetetlen némi rokonszenv nélkül; 1760 körül számos kitűnő férfiú szólal fel a zsidók érdekében; 1840 körül pedig nálunk báró Eötvös József szép tanulmányt írt mellettök. Az idealreal második felének vége felé, mikor erőszakos eszközökkel kisérlik megteremteni a nemzeti szellemet, mint nálunk Nagy Lajos korában, vagy 1660 körül újra kegyetlenül bánnak a zsidókkal; a realismus alatt azonban, noha uralkodik a csendes antisemitismus, de mivel az egész világ az anyagira veti magát, sokszor nagy szükségét érzi a zsidók spekulativ eszejárásának, zsebelő államférfiak és politikusok támogatásával roppant üzleteket csinálnak és boldogulnak.

Mikor azonban kitör az idealismus és benne a vallás és erkölcs iránti rajongás, rendesen ellenök fordulnak a nemzetek s ennek a fordulatnak zászlóvivője a bécsi agitátor. Valószinű, hogy e fordulat az egész művelt világon be fog állani. Néhol kegyetlenebb lesz, másutt enyhébb. A hol erősebb központi hatalom áll az ország élén, ott hihetőleg enyhébb lesz a láz lefolyása; de mivel most a legtöbb országban alkotmányos a kormány, a többségből kerűlnek ki az állam vezérei, könnyen megtörténhetik, hogy szigorú törvényeket hoznak a zsidók ellen. Kivált ha az idealismussal járó szertelen anyagi bomlás, rendkívüli -163- szegénység, tömérdek csőd, sok részvénytársaság és pénzintézet bukása következik be: akkor a jó ég lesz a megmondhatója, minő ádáz kitörésekben nyilatkozik meg az antisemitismus. Ha pedig, a mi nagyon valószínű, a most ébredező idealismus kevesebb veszélyt hozna a zsidóságra s a haladás hullámának többi részében, főleg a realismus alatt még a mostaninál is nagyobb hatalomra, gazdagságra, erőre tenne szert: a jövő idealismus kitörésekor talán a spanyolországihoz hasonló zsidóüldözés fog beállani.

Vagy pedig, a mi szintén elképzelhető, bár valószínűtlen, hogy a nemzetek ellentálló erejét megtörné a zsidóság: oly világra szóló történeti jelenség állana elő, mely az egész európai és amerikai civilisatió összeomlását vonná maga után, mert a zsidóság hatalmánál fogva a legborzasztóbb ázsiai despotismust honosítaná meg, és szülő oka lenne a legrémségesebb anarchikus mozgalmaknak s megásná a sírját az egész nyugati civilisatiónak.

XXX.
SIMONYI MAGYAR NYELVTANA.

(Tüzetes magyar nyelvtan történelmi alapon. Balassa József közreműködésével írta Simonyi Zsigmond, I. kötet. Magyar hangtan és alaktan. Budapest, 1896. A magyar tudományos akadémia kiadása XVI. 734 lap. Ára 6 frt.)

Simonyi Zsigmond, a budapesti egy. ny. r. tanára, mintegy 25 évvel ezelőtt lépett föl, mikor az egész világon az orthologiáért rajongott a művelt emberiség. Mindenfelé Nyelvőrök keletkeztek s más lapok és folyóiratok is szívesen foglalkoztak a nyelv nemzetiessé tételével, történeti és etymologiai alapon a nyelvtan fölépítésével; az idealisabb időkben meghonosult idegenszerűségek és neologismusok kiirtásával. Ismeretes, hogy maga az öreg Manzoni is kötelességének tartotta az I promessi sposi purificatióját. Simonyi lelkes, sokszor meggondolatlan munkása volt ennek az általános iránynak. Mikor az állami életben a központosítás, a vallás terén az orthodoxia, az irodalomban az academismus, a gazdaság és ipar életében a plutocratia és a védvámok uralkodtak, a nyelv sem maradhatott ki a nemzeti actióból, itt az orthologiának kelle uralkodnia.

A realismus gyarapodásával azonban nem lehete sokáig fentartani az orthologiát. A helyesírásban mindenfelé követelték a phonetikus irány diadalát; a német helyesírást többé-kevésbbé ez alapon egyszerűsítették; Angliában, Francziaországban és a szláv országokban is hasonló törekvések mutatkoztak, nálunk pedig rendkívüli bomlás állott be; a történeti és etymologiai alapon épűlt nyelvtan ellen is sok kifogást emeltek, az irodalomban uralomra jutott a népies nyelv, mely megvetette a hivatalos grammatica -165- szabályait s nem idegenkedett többé az egykori nyelvújítók szokottabb szavaitól sem. Úgy látszik, Simonyi volt az első a hetvenes évek orthologusai közül, a ki megérezte az eszme változását s az analogia hatásáról szóló dolgozatában beismerte, hogy nem afféle productum a nyelv, minőnek Müller Miksa, Schleicher, Budenz és majd minden nyelvész szerette feltüntetni, hanem nagy szerepe van benne az analogiának is.

Simonyi Tüzetes magyar nyelvtana a realismus grammaticája. Bár azt mondja a czímlap, hogy történelmi alapon áll, nagyon tévednénk, hogy ha ebből egy orthologiai irányú nyelvtanra következtetnénk. Megvan ugyan benne a szók és alakok történeti változása is, de gondosan előadja, az egyes nyelvjárásokban és a rokon nyelvekben minő módosulásokban jelentkeznek; szóval oly nyelvtant adott nekünk a szerző, mely nem szabályozni, hanem csak lehetőleg magyarázni akar. A idealrealismus napjaiban, mikor a nemzetek egységre törekszenek, a legtöbb grammaticus szabályozni kívánja az irodalmi nyelvet; Simonyinak mint realistának, a népies nyelv barátjának, nincsenek ily czéljai; de nagy nehézséggel áll szemben, hogy ő, ki azelőtt annyira physisnak tartotta a nyelvet s követte mesterének ily irányú, sokszor erőszakos fejtegetéseit, most egyszerre az analogiát is fel kell használnia a szók és alakjaik megfejtésére. Ez nem egyszer feltűnő ellenmondásokba keveri.

Simonyi realismusának kiáltó jele továbbá a meghatározásoktól való idegenkedése vagy a definitiók külsősége. Már a hatvanas években sokszor kikeltek a tanárok és tudósok a meghatározások ellen. Mert nincs érzékünk az egész meglátására, eszmei felfogására, azért a realista jobban szereti a dolgokat leírni, részeiben feltüntetni.

A mű hangtani részét realista aprózással készítette el Balassa József. Húsz év óta nagy mérvet öltött a nyelv -166- elemeinek szétszedése és megkülönböztetése. Például a mai nyelvtudomány tömérdek a hangot ismer s ha még sokáig tart a realismus, valószínű, hogy egy harmadával növekedni fog a számuk. Csak jó füle legyen a nyelvésznek, nem lesz határa a megkülönböztetésnek. Azelőtt csak egyes és kettős mássalhangzókat ismertünk, ma már vannak rövidek és hosszúk is.

Az alaktan kidolgozása is szorgalommal és ismerettel készült. Simonyi e művében alaposabb akart lenni, nincs meg az a gondatlanság és könnyelműség, mely a nem rég megjelent Deutsche und ungarische Redensarten, továbbá a nagy nyelvtörténeti szótár-t jellemzi és sok tekintetben hasznavehetetlenekké teszi, noha mindkét munkát megkoszorúzta a m. tud. akadémia. Az egyes alakok megfejtésére felhozza, a mit a régi irodalmi és a rokon nyelvekben, meg az élő dialectusokban talált; csakhogy itt is csupán a végső esetben szeret az analogiához fordulni; pedig az ébredező idealismus maholnap jóval többet fog megmagyarázni az öntudatos és öntudatlan analogiából. Általában a szerzők a realismus hatása alatt erősen hangoztatják, hogy a nyelv életében minden változás öntudatlanul történik s az olyan tudatos, egyúttal erőszakos változások, mint pl. nálunk a nyelvújítás, kivételek a nyelv életében. (43. l.) Nagy tévedés azt hinni, hogy vannak kivételek. A nyelv terén épen oly kevéssé vannak kivételek, mint az ember erkölcsi világának más térein, minő a vallás, az erkölcs, a politika, az irodalom, a művészetek stb. Mindezekben az ember cselekszik az uralkodó idealismus vagy realismus nyomása alatt. Minden látszatos kivétel az emberi faj és egyed eltérő szervezetéből származik. De általában elmondhatni, hogy az emberi haladás egy-egy hullámának első vagyis idealisabb felében, a szélső idealismus lohadásával beáll kisebb-nagyobb mértékben a vallás, a bölcsészet, a nyelv stb. terén az újítás. -167- Tessék bármely nép történetét vizsgálni, mindjárt látni, hogy az idealisabb időkben több vagy kevesebb változáson megy keresztül a nyelv.

A kivétel frázisával nem magyarázunk meg semmit. A tudománynak az okot kell kutatni. És mivel az uralkodó eszme egyenlően hat az egész világon, az úgynevezett kivételek okát mindig a fajban és egyedben fogjuk megtalálni. A nyelvújítás azonban nem kivétel, mert vele bizonyos fokban mindig találkozunk a hullám első felében Kivételes eset volna, ha a realismus idején mutatkoznék, mikor nincs inyünkre az új szók faragása, a nyelvtani alakok megváltoztatása, az idegen szólásmódok meghonosítása; előfordulhat ugyan oly eset, de nem áramlat. Nagyon lehet, hogy egy öreg ember élte alkonyán a mostani realismus alatt egy új szót farag, idegen szólásmódot használ vagy valamely merész inversiót csinál, mint fiatal korában tette; de már alig talál követőre, míg a harminczas, negyvenes, ötvenes években mindjárt eltanulta tőle a lelkes olvasó, mert egyetemes áramlat volt.

Mindezekkel nem akarjuk a mű becsét leszállítani, majd leszállítja az idő, a kitörő idealismus, mely megveti a népiest, követeli a szabatos meghatározást; szívesen elismerjük a szerzők szorgalmát és alaposságát; csak okait kerestük annak a tüneménynek, miért írták így műveiket és nem másképp.

XXXI.
A PAPSÁG POLITIKAI SZEREPE.

Rendkívűl érdekes intézkedés akart lenni a kuriai bíráskodásról szóló törvény, mely általában mondva, a politikától tiltotta volna el a papságot. Mert bármennyire óvatos a pap, a nagy küzdelmek hevében alig tarthat egyházi beszédet, mely kisebb-nagyobb mértékben politikai izgatásnak ne czímezhetnének. Egy lelkes pap, a kit áthatott a vallási és erkölcsi idealismus, könnyen börtönbe kerűl, ha realista bírák tesznek igazságot fölötte.

Szerencséjökre ez a korszak nem tart soká. Mindnyájan átváltozunk. Ne higyje senki, hogy csak a népet ragadja meg az egész világon a valláserkölcsi rajongás. Ez kitör a tanuló ifjúság, a művelt középosztály és a főurak szívében is. A zsebelés nagymesterei és az országgyűlési képviselők sem maradhatnak ki. A pénz emberei, a kisebb-nagyobb bankárok is megérzik az idealismus nyomását, nekik is lelkesedniök kell az erkölcsért, a vallásért. Talán a legutolsók lesznek, de végre ők sem kerűlhetik ki mindnyájunk sorsát. Mert erkölcsileg meg kell tisztulnia az emberiségnek, hogy legyen mit fogyasztanunk, apasztanunk a haladás jövő hullámának végeig.

Ha tehát be is zárnának néhány papot, a mai real irány még sem érné el czélját, néhány esztendő múlva uralomra jut az emberiség szívében a vallás és erkölcs tisztelete és eltörlik vagy ignorálják ezt a törvényt. Azaz vagy magától elavúl vagy oly irányban alkalmazzák, melyet éppen nem kívánt a mai realista gondolkodás. Például a néhány év alatt hatalomra jutó szélső idealis, katholikus -169- irány fogja alkalmazni a protestáns papok ellenében, kik most nagyrészt a kormány szekerét tolják.

A dolog magyarázata abban áll, hogy a szélső idealismus kedvez a tekintélyi hitnek és az idealis moralnak. Ennek hazánkban legelső képviselője a katholikus egyház. Neki tehát szükségképp hatalomra kell jutnia. Nem egyszer hallom ugyan azt az ellenvetést, hogy ez lehetetlen a villanyosság vagy a Röntgen-sugarak napjaiban. Tudós barátaim azonban mint jámbor realisták nem ismerik az erkölcsi világ rendjét. A maguk jóízű léhaságában és eszmétlenségökben érzéketlenek minden erkölcsi iránt; nem tudván összefoglalni, az ő aprózó megfigyelésöknek, vizsgálódásuknak élnek s nincs fogalmuk ama nagy erkölcsi átalakulásról, melyen most vergődik át az ember. A katholikus irány győzelmét megállítani valóban lehetetlen. A hol pedig, mint egyes északi országokban, gyönge vagy nincs is katholikus egyház, ott mégis nagy tiszteletben részesűl a tekintélyi hit és idealis moral, mint azt a jeles angol szónok és államférfiú Balfour minister vallásbölcsészeti munkája is tanúsítja.

Századunk második tizedében számtalan protestáns gondolkodóval együtt a mi Kölcseynk is azt tartotta, hogy kár volt annyi százezer vagy millió ember vérét ontani a protestantismusért; hinni kell a katholikusnak, hinni kel a protestánsnak: az egyik vizsgálat nélkűl hisz, a másik vizsgálat után hisz, de okvetlenűl hinnie kell. Ilyet persze csak a szélső idealismus napjaiban lehet igazán mondani, mikor az erkölcsi eszme nyomása alatt örömmel látjuk a vallás és moral uralmát embertársaink magán és közéletében.

De mihelyt beállanak azok a napok, melyekben az egyén jogát kezdjük hangoztatni az egyetemessel szemben; mikor szívünkben megjelenik a kétely és a rationalismus: ekkor heves támadásoknak lesz kitéve a katholikus egyház, -170- rokonszenvünk a protestánsok felé kezd fordulni, mint ezt 1830 körül és után lehetett látni. Most az egész művelt világon az orthodox irány győzedelmeskedik; az ő zászlaját lobogtatva tisztúl meg az ember az anyagiság szennyétől, emelkedik ki az érzékiség pocsolyájából, a családban elfoglalja helyét az atya, melyről leszorította a hivalkodó asszony és a követelő gyermeknépség, ritkulnak az úgynevezett honleányok és választmányi hölgyek, betöltik igazi szerepöket a családanyák, megnövekszik a szófogadó gyermekek száma; a társaságban és a színpadon nem fogunk nevetni a szegény férj rovására, hanem a kikapós asszonyt és a csábítót gúnyoljuk ki, ezeknek kell rosszúl járniok, hogy kimulathassuk rajtuk magunkat. Szóval éppen ellenkezőbe kell átcsapnia érzésünknek, gondolkodásunknak. A mit ma teszünk, csak a magunk, családunk, fajunk, pajtásaink, küzdő embertársaink örömére teszszük; nem igen keressük az erkölcsi szempontot: akkor pedig az egyetemes szempontjából cselekszünk, isten, vallás, erkölcs, becsület, tisztesség, nemes önzetlenség vezet eljárásunkban, megvetjük a léha zsebelőt, a hitvány kapaszkodót s a kiket ma királyok ünnepelnek és a panem et circenses-t kiáltó tömegek megtapsolnak és éljeneznek: akkor lelkökben megszégyenülve tekintenek vissza kevésbbé tisztes multjokra s megvetéssel emlegeti nevöket az átalakúlt emberiség.

XXXII.
A SZENTSZÉK RENDELETE.

Csatára szólítja fel papjait a szentszék. Most könnyen teheti. Ma mindenfelé neki virrad. Az emberiség rajongani kezd az egyetemesért; természetes, hogy hivatalos képviselői, különösen a papok mozognak leginkább. És ilyenkor van hatása a szentszék rendeletének. Még néhány év előtt mosolyogtak az efféle rendeletre. Most tisztelettel fogadják.

Mikor több évvel ezelőtt a Ferenczrendi barátokat akarta szabályozni a római központ, alig érhetett el valamit. A legszigorubb fenyegetés sem használt, sikere majdnem semmi volt.

Miért? Mert a realismus napjaiban minden testület decentralisálódik. A családban az atya elveszti hatalmát a gyermekekkel szemben. Ilyenkor az atyának nincs nagyobb boldogsága, mint gyermekeinek vágyait, követeléseit kielégiteni. Érzéki gyönyörrel tekintenek a szülők gyermekeikre s a kik tehetik, sok játékot és drága ruhákat hordanak haza. Szegény Kókán sikkasztott, hogy többek között ezreket költsön gyermekei játékára, mulatságára. A jámbor férj nem tud eleget kiadni az asszony cziczomájára, estélyeire, szinházaira, kirándulásaira, fürdőzésére. A hol mind ez nem lehet, ott kisebb mértékben, de mégis érvényesűl az asszony akarata.

A testületek, hivatalok vezetésében mindenütt ez a szétmállás, a részek uralma nyilvánult. Egy erélyes főnök sehol sem tudta hosszú időre felütni sátorát, ha tisztességes és becsületes szigorral mert fellépni. Ha pedig tisztviselőtársai szólaltak fel hivatalos működése ellen, csakhamar távozni kényszerűlt. Az erélyes tanfelügyelő -172- például mindjárt összetűzött az alispánnal, vagy más megyei hatalmasokkal s csak azt láttuk, hogy az ország egyik végéből a másikba dobálja, vagy más téren alkalmazza, főleg nyugdijba küldi a minister. Ezer meg ezer példával illustrálhatnók a részek uralmának, befolyásának tüneményeit a realismus napjaiban.

A katholikus egyház története szintén csak ezt mutatja. A VI., X., XV. század a catholicismus roppant megaláztatásával járt. A XVII. század második fele nem különben. Csak 1690 után, mikor ébredezik az idealismus, kezd újra magához térni a katholikus egyház. A XVIII-ban, 1773-ban újra engedni kell a részeknek, eltörlik a Jezsuita-rendet, mindenfelé üldözni kezdik az egyházat, József császár nálunk gyökerestűl átváltoztatja az egyháziak közéletét, eltörli a sok imádságos szerzetet. És így tovább. 1810 után ismét erőt kezd mutatni a katholikus központ. Róma parancsol s engedelmeskedik a papság. 1817-ben már mindenfelé lelkesednek az egyetemesért, benne a katholikus egyházért és szánalmas benyomást ébreszt a hitújitás háromszázados emlékünnepe.

Most hasonló napok fognak bekövetkezni. A római központ erőt érez magában és erejének súlya van.

A jámborság, szentség, magasztos erély tudja magával ragadni a hiveket. A szentszék a magyar alsó papságnak ad igazat, tőle és a világi uraktól várja a vallásos élet fölébredését, mikor megrója a püspökök túlzott óvatosságát, engedékenységét.

A főpapoktól a seminariumi nevelés reformját követeli a római szék. Ez kissé nehéz. A papi nevelés a realisabb időkben veszit egyetemes jelleméből és nemzeties, magyaros lesz. Igy volt ez a XVII. században, így a XVIII. század utolsó negyedében, mikor a pozsonyi és más növeldékben világi szindarabokat játszottak. Mintegy húsz év óta szintén szabadabb lőn a papi nevelés. -173-

Alig remélhetni, hogy a mi jó magyaros püspökeink seminariumi tanáraikat szent buzgóságra kényszeritsék, vagy rögtön eltávolitsák. Öt-tíz év alatt azonban sok minden megváltozik, uralomra jut a katholikus irány és buzgóbb lesz a papi nevelés, melyet elhanyagolt a realismus annyira, hogy például Ipolyi Arnold mint nagyváradi püspök állítólag egy családos papot nevezett ki seminariuma igazgatójának; pedig egykor maga is a pesti központi papnövelde rectoia volt a szentéletű Kubinszky Mihály után, a ki itt tehetetlennek bizonyúlt, noha előbb Kalocsán rajongtak érette a clericusok. Csakhogy e rajongás még az ötvenes években volt.

Végül a magyar nyelvnek erőszakos terjesztése ellen is tiltakozik a szentszék, mikor a nemzetiségek vallásos tanitásánál kárhoztatja használatát. A rendelet e része egy lustrum előtt még nagy vihart keltett volna. Ma annyira hanyatlik a nemzeties, a népies, a magyaros iránti lelkesedés, hogy szép csendesen fogadják. Mikor az egyetemesért kezdünk rajongani, beszélünk ugyan, még pedig hévvel a hazáról és nemzetről, de már egészen más, tudniillik erkölcsi szempontból emeljük ki. Az ily hazában szeretettel ölelkezhetnek a legkülönfélébb nemzetiségek. Csupán a zsidó és czigány van ilyenkor kizárva a kölcsönös szeretetből. Azért lesz érthető, hogy 1815-ben a bécsi congressus minden rosszakarat nélkül csapja egymáshoz Belgiumot és Hollandiát, nincs érzéke a nemzetiség eszméjéhez, éppen úgy, mint Szent-István király nem érzi szükségét az egynyelvű magyar hazának, vagy a XVI-ik század első felében német, tót és magyar származású reformátorok vegyesen hirdetik a vallásújítást, Rákóczy oroszai egész lélekkel csüggnek a magyar hazán; szepesi németek, felvidéki tótok ugyanazon hévvel harczolnak az ország szabadságáért, mert megszünt a nemzetiségi érzés.

Ennek lehetőségét azonban még sok realista nem tudja elhinni. Azt tartja, hogy a nemzeti érzés örök és -174- változhatatlan érzelem. Pedig nagyon természetes a hanyatlása. Mert mikor az egyetemesért kezdünk lelkesedni, mint az idealismus napjaiban, akkor nem rajonghatunk a szűkebb nemzeti és a még szűkebb individualis eszme után.

Ezek iránt közönyösek vagyunk, sőt megvetéssel viseltetünk. Persze a szélső idealismus hamar lejárta magát. 1825-ben Vörösmarty már ostrozza a gyáva kort, melyben álom öldösi a magyar ember szivét.

A szélső egyetemes iránti rajongás kora nagyon rövid szokott lenni, de elég arra, hogy az emberiség megtisztúljon a realis idők erkölcsi szennyétől, a népben uralomra jusson a vallási és erkölcsi tekintély tisztelete, a családban elfoglalja szerepét az atya és férj, az irodalomból és művészetből eltünjék az érzéki, az állati kéj, különösen háttérbe szorúljon a meztelen nő, kit annyi változatban másol a realis idők művésze és fényképésze.

XXXIII.
AZ ISTEN.

Az idealismus kitörésekor az emberiség nagyon eped az Isten után. 1815 körűl az Isten eszméje hatja át az egész társadalmat. Ezt mutatja a politika épen úgy, mint az irodalom. Az egyetemes elvekről, az örök és szükségképi principiumokról szólanak a bölcsészek, szivesen foglalkoznak a metaphysica és erkölcstan fontos kérdéseivel, még a természettudományba is belé viszik a philosophiát. Az állam- és jogtudomány egy Haller, Bonald, de Maistre és mások kezében theocraticus színt ölt magára; az ember lelki világának, a három eszmének, a szép, jó és igaz eszméjének egységéből indulnak ki s a szerint a politika, a moral, a vallás stb. mind egységbe olvadnak össze, úgy, hogy az ember nem látja az alkotó részeket, legalább nem tulajdonít nekik nagyobb jelentőséget, mindent az egész szempontjából ítél meg.

De már a század harmadik és negyedik tizedében lazul a három eszme egysége s azért észre kezdjük venni az egésznek alkotó részeit; a tekintély uralma bomladozik, mind hatalmasabbá lesz a scepticismus és a rationalismus, velök jelentkezik az egyházi zsarnokság elleni zúgolódás és a lelkiismeret-, a vallás-, a sajtó-, a polgári szabadságért való rajongás; kevés embert vigasztal a tekintélyi vallás és idealis moral. A katholikus egyházzal szemben magasztalják a protestans vallást, a vizsgáló hitet és mindenfelé ostorozzák a vakhitet.

Az ötvenes években a nemzeti egység, az állami -176- központosítás eszméjével együtt megjelenik az egyházi centralisatio, az orthodoxia is. Ez azonban már nem a szélső idealismus magasztos rajongása az isteniért, az egyetemesért s benne a tekintélyi vallásért; hanem politikai tendentia, mely szintén üldözi a szabadságot, ha útjába áll.

Csakhogy az egyházi központosítás sem tudja megakadályozni a három főeszme fokozatos szétválását, a realismus gyarapodását. Az ember folyton rationalisabb, észszerűbb lesz. Minden erőnkkel az észszerűség felé törekszünk. Észszerű vagyis lélektani alapon áll a szépirodalmi, művészeti kritika. Észszerűség szempontjából bíráljuk a politikai, jogi, társadalmi, nevelési stb. intézményeket.

A tiszta ész lesz nemcsak a realis tudományoknak, hanem az ember testi-lelki életének is egyedül jogos bírája. Nagyon természetes, hogy e bíró előtt nem állhat meg a tekintélyi vallás, sőt akárhány ember szemében semmiféle vallás sem. A hetvenes-nyolczvanas években nagyon elterjedt a nyilt atheismus, az ember közönyös lett minden isteni iránt. Az iskolákban is elhanyagolták a vallás tanítását, a család nem törődék az ifjúság vallásos nevelésével. Az egyház papjait gúny tárgyává tette a szépirodalom, különösen a színpad. Legfölebb a katholikus egyház gyönyörű érzéki szertartásai tetszettek, úgy hogy egyiket-másikat meghonosította a protestantismus is.

Az Istennel ilyenkor csak a mysticusok törődnek, a kik nagyon elszaporodnak, mert a realis ember szétválasztó, aprózó, megkülömböztető elemzése a dolgok mélyében sejti az istenit, a mysticus valamit.

A realismus gyarapodásával tehát hódít a mysticus vallásos érzés. Igy látni ezt kivált a II. és a XV. században, továbbá a XVII. század második felében, azután 1800 körűl. Theologusok és philosophusok szívesen foglalkoznak -177- az édes, lágy, vallásos mysticus érzéssel, melynek Kempis Tamás, Schleiermacher, újabban Renan és mások voltak tehetséges képviselői. A katholikus egyháznak különösen a XIV. és XV. században sok jeles mysticus írója volt.

De mihelyt a netovábbig jutott a három főeszme elválása és az egész ellenében mindenfelé uralomra tettek szert az alkotó részek; az egyetemes képviselőit pedig sárba rántotta az individuum: kitör az idealismus s újra az egyetemes, az egész, az isteni felé fordúl az emberiség.

Azonban meddig terjed a realismus e netovábbja, még nem tudom megmondani. Az alkotó részek uralomra jutásának határait nehéz pontosan megjelölni. Annyit látok, hogy a családban a nő, tehát a legfontosabb alkotó rész, befolyása haladást mutat három ezer év óta. A görögöknél még el volt tiltva a nyilvános élettől a feleség, már szabadabb volt a rómaiaknál, a keresztyénség ismét függetlenebbé, önállóbbá tette, napjainkban pedig sokfelé majdnem egyenlő jogokat élvez a férfival. A családban tehát halaványan ki lehetne mutatni a fokozatos fejlődést, vagyis a részek érvényre jutását. De nehezebb a politikai életben. Noha itt is jóval fejlődöttebb a mai közélet mint a középkorban, sőt talán a görög-római világban volt.

Talán úgy lehetne megtalálni e netovábbat vagyis az idealismus jelentkezését, ha az individualismus azon állapotját veszszük föl, melyben féktelen és zsarnok kezd lenni. De ez sem deríti föl, világítja meg a kérdést. Legalább én nem tudom földeríteni.

A mi napjainkat illeti, már több év óta számos jelenségével találkozunk a kitörő idealismusnak. Legkitünőbb jele a vallásos irodalom roppant elterjedése. Valamire való egyházi mű sok ezer példányban jelenik meg, holott gombamódra szaporodik a számuk. A lapok, a folyóiratok telvék moralizáló czikkekkel, vallási kérdések fejtegetéseivel. A magyar, noha fajánál fogva nem igen rohan a -178- szélső idealismusba, szintén elég örömest olvassa most a vallás-erkölcsi tünemények magyarázatait.

E lelki szükség egyik jelenségének tartom én dr. Wekerle László Isten czímű bölcsészeti munkáját, mely buzgó hirdetője a valásosságnak, kárhoztatója a hitetlenségnek. Wekerle bölcsészetét a necessismus metaphysikájának nevezi s czélja bebizonyítani, hogy az ember szükségképen rájön az Isten ismeretére. Általános, feltétlen fogalomnak és nem egyéninek tartja az istent; nem concessio ez, melyet az ész a szívnek tesz, hanem absolut valóság. A szerző vallja, hogy isten létét idáig tudományos alapon még nem tudták bebizonyítani, milyenségét felfogni. Tehát e nagy feladatra vállalkozik. Neki nem elég az Istent, e szabad értelmes, végtelen tökéletességű, személyes nagy szellemet hinni, hanem tudományosan is meg kell ismerni.

Wekerle bölcsészete tulajdonkép természetphilosophia, mely szívesen alkalmazza a tudomány mai eredményeit, ügyesen felhasználja mindazt, a mivel nehéz tételét bizonyíthatja. Természetes, hogy érvei, noha itt-ott elég mysticusok, összefoglaló gondoskodásának szüleményei. És mikor az Isten szükségképiségét bizonyítja, csak azt látjuk irataiból, hogy igazán szüksége van az Istenre. Ma már sokan érezik e szükséget, s majd a régi érvekkel, majd ezek modernizálásával, különféle átirásukkal hirdetik, hogy van Isten, van élő hit, van igaz vallás, van magasztosabb, nemesebb erkölcs, van isteni erény. A szerző sokszor költői lelkesedéssel hirdeti a nézeteket.

Erkölcstanának czélja az erkölcsi és szellemi tökély, világosabban mondva: az istenes élet. Csakhogy ez is homályos, melyet nem világosít fel az a szabály, hogy a nemes egoismus mindíg túlsúlyban legyen az altruismus felett, a jellemerély pedig a szívjóság mellett soha ne hiányozzék. -179-

Mindezek annyira határozatlanok, hogy senki sem tájékozhatná magát belőlük. A moral története világosan mutatja, hogy az idealis napokban az egyetemesért kell rajonganunk, lelkesednünk; az isteni, az erkölcsi ragad meg bennünket. Ilyenkor csak az oly irodalmi művek tetszenek, melyekben az egyetemes tiszteletével, az isteninek imádásával találkozunk, a színpadon is meg kell becsültetniök a tekintély képviselőinek, nevetnünk csak az egyén kudarczán szabad. Némi undorral fordulunk el az érzékiség szemléltetésétől, sokan követelik, hogy fügefalevelekkel takarjuk be a meztelen szobrokat vagy egyszerűen távolítsuk el.

De fokonkint annyira átváltozik érzésünk, gondolkodásunk, hogy a realismus alkonyán szemünk elől elveszítjük az egyetemest. Lágy jóság, léha gyöngédség, altruisticus szánalom, válogatás nélküli irgalom tölti el bensőnket. Létünk legelső gyönyöreit ilyenkor az érzékiség szolgáltatja. Örökös szórakozásra, folytonos élvezetre és tartós munkára van szükségünk, hogy ne érezzük vagy legalább enyhítsük a realismus nyomását, még úgy is sok ember öngyilkos lesz, mások megőrülnek vagy idegesekké válnak. Annyira, hogy ha képesek volnának még tetemesen beljebb hatni a realismusba, az egész emberiséget borzasztó életúntság sújtaná és tömeges lenne az öngyilkosság.

Valóban ez a haladás egy-egy hullámának erkölcstana, melyet azonban Wekerle nem ismer. Vajjon összefoglaló gondolkodásának növekedésével be fogja-e látni, oly kérdés, melyre nem tudok válaszolni.

XXXIV.
A KÉTFÉLE OK BÖLCSÉSZETE.

Ezer meg ezer tünemény mutatta az embernek, hogy a dolgoknak fensőbb okaik is vannak. Az idealisabb időkben igazán átérezték az isteni gondviselés fogalmát, belőle magyarázták az erkölcsi és legtöbbször a természeti élet tüneményeit. A realisabb napokban jobbadán bizonyos determinista és fatalista világnézet vett erőt az embereken. Még azok is, a kik az isteni gondviselést emlegették, bizonyos fatalis, végzetes jelentést tulajdonítottak neki. Az isteni gondviselés édes és vigasztaló gondolat volt, mely megnyugtatta a jámbor hivőt; a realisabb idők végzete, determinista felfogása azonban nem tudta fölemelni az ember nyomott lelki hangulatát. A féktelen individualismus zabolátlankodott mindenfelé, még a X. században is úgy, mint a XV-ikben.

Néhány század óta leginkább a korszellemet és a divatot emlegetik az erkölcsi tünemények magyarázatánál. Csakhogy a kor szellemének és az uralkodó divatnak emlegetése minden magyarázat nélkül odavetve csak egy-egy zajos frázis. Pedig nehezen használtunk valamely hézagpótló varázsigét annyiszor, mint épen ezeket.

A kor szelleme valami fensőbb volt. A komolyabb jelenségeket szoktuk vele indokolni; a divattal pedig az alsóbbrendűeket. Ez utóbbit szeszélyes valaminek tartottuk. Pedig mind a korszellem, mind a divat, ugyanazon magasabb eszmei oknak természetes okozata.

Az erkölcsi világ törvényének ismeretével mindjárt -181- tudjuk, hogy az erkölcsi tüneményeknek kétféle okuk van, egy közvetett vagyis eszmei, egy közvetlen és alkalmi.

Az első a tulajdonképeni, az igazi ok. Az uralkodó eszme folytonos változása, ritmusos módosulása hat az emberre, a ki e hatás szerint tartozik átalakulni, érezni, gondolkodni és cselekedni. Ez ok hatása alatt van nekünk az idealis napokban széles látásunk, e nyomás alatt rajongunk az egyetemesért vagyis az isten, a vallás, az erkölcs, a tekintély győzelméért. A szép, jó és igaz egységének lazulásával tiltakozunk a tekintély, a vakhit, a papi zsarnokság uralma ellen, hirdetjük az egyéni szabadság jogát, követeljük a vallás, a lelkiismeret, a sajtó, a bölcselkedés, a gondolkodás és a politikai élet szabadságát.

A haladás hullámának közepén látkörünk szűkűlésével rajongunk a nemzeti egység és nagyság után, melylyel az idealisabb idők szabadságapostolai sokszor ellentétbe jutnak és összetiportatnak. De a mint meghaladtuk az idealrealis gondolkodást, mindjobban győz az individualismus, az egyéni szabadság eszméje; a politika, a jog, a társadalmi élet elfordul a vallástól, az erkölcstől, ezek alapja, forrása többé nem az isteni tekintély, nem az egyetemes, hanem az egyén. E szerint módosítjuk törvényeinket, e szerint módosúl a bíró és a társadalom itélete. Mindenfelé uralomra jut az érzékiség, sokan beléhelyezik boldogságukat, az emberiség a léhaság, az anyagiság, az elvtelenség prédája lesz, mert nincs a mi egyediségét meg tudná fékezni. Mindenütt az alkotó részek uralkodnak, a családban, a községben, az országban és magában az egyházban is; így semmivé lesz az egésznek, a tekintélynek hatalma.

A haladás egy hullámának elejétől végeig ezeket az érzelmeket és gondolatokat találjuk, melyek az eszme ránk való hatásának következményei. Természetes, hogy a nemzetek műveltségi szinvonala szerint ez érzelmek és gondolatok -182- más-más alakban, kisebb vagy nagyobb zajjal jelennek meg. Például 1830 körül Francziaországban, Belgiumban, az angol földön győzött a liberalismus, úton-útfélen dicsőitették a szabadságot, míg a kevésbé művelt népeknél nem találkozunk e tüneményekkel; de azért e műveletlen nemzeteknél is fogy a tekintély, az egyetemes, az erkölcsi és az isteni iránti lelkesedés, ők szintén hangoztatják az individuum jogát s a gyakorlatban keresztül visznek, egyet-mást; műveltségök azonban annyira alantas, hogy külső törvényekkel még nem képesek megbuktatni a theocraticus jogrendet. Az idealrealismus idején ők is lelkesednek a nemzeti egység és nagyság iránt, a realismus alatt pedig léhák, érzékiek, az anyagiságra vetik magukat, noha sokkal korlátoltabb viszonyok között tehetik, mint a művelt nemzetek.

Az egyénnek az a rendeltetése, hogy símuljon az erkölcsi világ törvényéhez. A ki nem tud símulni, az boldogtalan, szerencsétlen lesz; míg a ki símul, szerencsés elégedett, vidám, tisztelt és egészséges.

Millió példával bizonyíthatjuk ezt az állítást, mert csak elő kell vennünk bármely ismert gondolkodó, politikus, költő, művész, tudós, ügyvéd, orvos stb. életrajzát, mindjárt látjuk az eszme befolyását.

Például álljon itt a nagy szónok, Demosthenes. Ő a 425–150-ig tartó hullám első felében élt. 380-ban született. Görögország akkor apró államokra oszlott. Demosthenes Athenben szerepelt és lánglelkű hirdetője volt a szabadságnak. De szemben állott vele az idealrealismus nemzeti egysége és nagysága. Az idealisták autonomicus szabadság utáni rajongása már nem igen kellett, helyette a nemzeti egység utáni vágy folyton növekedett. Pedig Demosthenesnek az előbbi volt az eszménye, melyet nem tudott cserben -183- hagyni. Csodálatos erélylyel és szónoki tehetsége bámulatos varázsával védte a szabadságot Macedoni Fülöp, az egység képviselője ellen. Mikor ezt meggyilkolták, Nagy Sándor ellen is folytatta a harczot, míg végre 322-ben megmérgezte magát. Hiába való volt égő szabadságszeretete, hiába minden fáradozása, elkeserednie, buknia kelle, mert az uralkodó eszmével állott szemben.

XIV. Lajos franczia király 1638-ban született és 1643-ban már trónra lépett. 1661-ben kezdett önállóan uralkodni. Ez időszak már erősen realis volt és Lajos kitünően érezte magát benne. Minden sikerült neki. Kül- és belpolitikája ritka szerencsével járt. Mint jó realista élte világát, páratlanúl tudott símulni az idők árjához. Udvara a fény és pompa, az ünnepélyek és mulatságok központja, a jutalmak és ajándékok kiapadhatlan forrása volt, úgy, hogy nagynak nevezték el franczia magasztalói. Körülbelül 1690-ig tartott e dicsőség. 1690 körül már jelentkeztek az idealismus előfutárai. Beállott a pénzzavar, az ország elszegényedett; éhség, nyomor tizedelte meg a népet. A király elvette egyik kedvesét és ezzel együtt az áhitatnak kezdett élni. Szomorú lőn az udvar képe. Hozzájárult még, hogy az egyik csapás a másik után érte a fejedelmet, 1710 után elvesztette fiát, a dauphint, több unokáját. E veszteségek csupán alkalmi és közvetlen okai valának a nagy király szomorú életének, azzá tette a fölébredő idealismus, mely a vallást, az erényt, a becsületet, a tisztességet stb. hirdette és tartotta egyedül jónak.

Wordsworth Vilmos angol költő 1770-ben született nagyon realis időkben, a kilenczvenes években elragadtatással tekint a franczia forradalomra, a féktelen szabadság kitörésére, 1800 körül kezd átváltozni, a vallás és erkölcs tisztelete jut uralomra lelkében. Igazi teremtő kora a tizes évekre, a szélső idealismus uralkodására esik, ekkor készül: The excursion, melyet sokan magasztalnak és legjobb -184- művének tartják. The white doe of Rylstone (1815), Peter Bell (1819), The Waggoner (1820) és más jeles alkotásai többnyire ez időtájt készülnek.

Main de Biran, a francziák jeles metaphysicusa 1766-ban született. Mivel szerette a bölcsészetet, már a kilenczvenes években foglalkozott vele realis irányban. 1810 körül szembetünőbb változáson ment át, úgy, hogy Royer-Collard mindnyájok mesterének nevezte, aki újra megszerezte Francziaországnak a spiritualismust. Lelke azonban az idealismus erősbödésével nem tudott pihenni, mindjobban epedett az Isten után. Mélyen meghatók naplójának, a Journal intime-nek sorai. Ő, a ki a sensualismussal kezdette, Cabanis és Condillac tanaiból indúlt ki, 1817-ben érzi, hogy biztos alapra van szüksége. «Én szenvedek! Támaszt keresek és mindjobban érzem, hogy azt nem találhatom magamban!» (1819) Ugyanakkor irja: «Mint minden lélek, én is érzem, hogy valami feltétlenbe, változhatlanba kell fogódznom.» És így tovább.

Tehát minden tüneménynek kétféle oka van, az egyik, a fő, az eszmei ok, melynek hatása alatt módosúl érzésünk, gondolkodásunk; másik az alkalmi ok, melynek egyéni szervezetünk és környezetünk a forrása.

Például egy öngyilkosságról van szó. Mi az oka? kérdezik. Az alkalmi okok között szerepel az adósság, sikkasztás, családi viszály, mellőztetés, gyógyíthatlan betegség, igazságtalan bánásmód, félelem, szégyen stb.

Ezek azonban csupán alkalmi okok. Legfőbb az eszmei ok, az öngyilkos ugyanis nem tudott símulni az uralkodó eszméhez, azért az egyik nyomott szenvedő lelki állapotjában könnyelmű pazarló, henye életet folytatott, adósságot csinált, sikkasztott, a másik ideges, rossz kedvű otthon családjában, künn a társadalmi élet terén vagy hivatalában kiállhatatlan vagy pedig zárkozott, elégedetlen, meghasonlott lélek volt. Az efféle okoknak ezer meg ezer változata van. Ki tudná mind elszámlálni? -185-

A történetirás rendesen a közvetlen, az alkalmi, a közelfekvő okokat nyomozza a realismus idején, nincs érzékünk a fensőbb eszmei kapcsolatokhoz. De az erkölcsi világ törvényének ismeretével nemcsak az idealis időkben fogják kutatni az eszmei okokat, hanem a realismus alatt is. Csupán azon különbség lesz a régi és az új realista előadás között, hogy röviden megemlítvén az eszmei okot, bővebben tárgyalják, szellemesen részletezik az események és intézmények alkalmi, közvetlen okait.

XXXV.
A HÁZASSÁG.

– Bácsi, kérem, ne haragudjék, de jó kedvemben szeretném egy kissé megboszantani. Maga oly pedans és unalmas, ha mindig békén hagyják.

– A házassággal. Maga, a ki öreg napjaira agglegény maradt, most barátja és apostola a házasságnak.

– Bácsi igazán rosszul járt. Mikor fiatal ember volt, a művésznők és más szép asszonyok társaságában elmulasztotta a házasságot, pedig akkor még sürgette az erkölcsi világ a tisztességes házas életet; most azonban, mikor kitűnő gondolkodók, előkelő poéták és regényírók küzdenek a házasság ellen, bácsi elszegődik lelkes védőjének, buzgó apostolának. Úgy látszik, bácsi mindig mást tesz, mint a mit az emberek tesznek.

– Nem jól mondod, édesem. Ez csak látszik. Szervezetem könnyen tud simulni az idők árjához. A gyarapodó realismus nyomása alatt a hatvanas és hetvenes években gondtalanul éltem világomat s a te regényíróid nézeteit úton-útfélen hirdettem; de most hajnalodik, mutatkozik az idealismus ragyogó sugara s engem mindjárt megvilágosít, noha melegítő erejét csak öt-tíz év mulva érzi meg az egész társadalom. Most még kevesen rajongunk érette. Sokszor hallod a társaságban, hogy ez vagy -187- az mindig máskép cselekszik, érez és gondolkodik, mint a hogy a józan eszű emberek szoktak; jegyezd meg, hogy az ilyenek finom szervezetöknél fogva könnyen simulnak az idők árjához, vagy pedig kemény, hajlíthatlan egyéniségek, a kik alig tudnak az eszme változásával haladni s azért bomlott emberek. Mindkét állapot veszélyes, az első épen úgy, mint a második. Comte Ágost az őrültek házába kerűl, mert positivismusa jóval megelőzte korát; a magyar Semmelweisz szintén ott végzi be napjait, mert gyermekágyi lázának elméletét nevetségesnek találják orvostársai. Arra a finom elemzésre még ritka ember volt képes.

– De bácsi nem sokat törődött a világ ítéletével, mikor a szép asszonyok szerelme boldogította.

– Nem mondhatnám. Kivált a hatvanas években még sokszor resteltem azt a kivételes helyzetet, melybe az ily viszonyok juttattak. Néha igazán bántott a világ ítélete.

– Édes fiam, a ki megelőzi korát, sohasem lesz pessimista, mert még ha őrűltségig izgatottá válik is, nem jut abba a sötét világnézetbe, melyet pessimismusnak neveznek. Azok esnek e bajba, a kik elmaradnak koruktól, a kikben több az összefoglaló, az idealis gondolkodás, mint a mennyit az idők árja megenged. Én mindig optimista voltam, most is az vagyok, mert hiszem, hogy nem sokára megnemesedik az emberiség. A realismus örökös mulatsága mellett az összefoglaló gondolkodású ember látja az emberi nyomort, az egyetemes léhaságot, a nemzeti szellem sikerein való határtalan örömet, de egyúttal a féktelen érzékiséget, kapzsiságot, jellemtelenséget és hasonlókat. Ezen azután töpreng és háborog, elkeseredik és kifakad. Nekem nem volt ennyire összefoglaló tehetségem, én sohasem láttam oly sötétnek a világot, mint egy Schopenhauer.

– De hát mit mond ahhoz, hogy már oly jeles -188- regényíró is, mint az angol Thomas Hardy, nem igen rajong a házasságért.

– Fiam, ez régi dolog. A realismus az alkotórészek uralma lévén, alatta szétmállik minden intézmény. A politikai életben győz a decentralisatio; a gyarmatok, a tartományok, a nemzetiségek, a hol könnyen tehetik, a hol nem fűzik erős kapcsok az egészhez, érvényesülnek, nagyobb jogokat követelnek és kapnak; a nagy testületetek, mint nálunk a királyi tábla, az államvasút stb. decentralizálódik. Ez a család sorsa is. Annyira követelő a feleség, követelők a gyermekek, hogy aggadalommal tekint a házasságra minden komolyabb, önállóbb férfi. Így volt ez a II., VI., X. és XV. században, a XVII.-nek második felében és 1800 körül, mikor a két Schlegel, Schelling és mások kárhoztatták a házasságot. Napjainkban pedig számos realista gondolkodó, különösen a socialista hajlamúak megvetéssel szólanak a törvényes házasságról. Bebel vaskos munkája: Die Frau und der Socialismus 1883-ban jelent meg s csak oly szabadnak, függetlennek tekinti a nőt, mint a férfit. Ez a függetlenség azonban nem fér meg a törvényes házasság fogalmával. Különben a szélső idealismus lohadásával, a tekintély uralmának hanyatlásával mindjárt megkezdődik a szenvedély jogosultságának hangoztatása. Sand George már a harminczas években rendkivüli hévvel, lelkesedéssel hirdeti e tant. Igaz, hogy még nemesebb gondolkodás mutatkozik irataiban, még sokszor elismeri a tekintély némi jogosultságát, de a későbbi, kivált az alsóbb rendű elbeszélők rémes historiákkal bizonyítgatják a tisztes házasság hibáit, bajait s benne a nő szenvedéseit. A kitűnő regényírók csak újabban kezdik hangoztatni a nő szabadságát, függetlenségét.

– Hát nem ez a szép, az egyedül boldogító a házasságban? A független asszony édes szerelemmel csügg szerető férjén! Mily szép, mily magasztos gondolat! És -189- ha később elhűlnek egymás iránt, ha a férfi szíve más nőhöz, a nőé más férfihoz vonzódik, miért maradjanak egymáshoz bilincselve egy hosszú életen keresztül? Lássa, mily boldog most Aranka és volt férje, mindegyik megtalálta a magáét! Nem igen törődnek a mi czopfos világunk balítéletével, sőt bátran szembe szállottak vele, mikor szépen fogatukba űlve párosan jelentették be barátjaiknak, jó ismerőseiknek, hogy nem sokára elválnak egymástól. Bácsi bizonyosan emlékszik Kovács Bélánéra, a ki most egy új férj ölében boldogan éli világát; de azért gyöngéd leveleivel sokszor fölkeresi az ő régi gyámoltalan Béláját, tavalyi nagy betegségében gondoskodott ápolásáról, néha maga is órákat töltött beteg ágyánál. Lássa, ez a szép, ez a nemes, ez az idealis gondolkodás!

– Fiam, ebben szikrája sincs az idealis gondolkodásoknak. Ez a realismus gyöngédsége, irgalma, nyájassága, határtalan jósága, mely nem ismer ellenséget. A realismus alatt mindnyájan jólelkű szamaritánusok vagyunk, szeretünk minden hozzánk hasonlót, csak ne állja el utunkat. Kovács Béláné nem tudja volt férjét gyűlölni, szivesen gondol első szerelmök boldog óráira, csak ne zavarja új szerelmének bűbájos napjait. Béla nem is zavarja. Mint kedves realista annak is örül, ha volt felesége vidáman éli világát.

– Hát ez nem idealis gondolkodás, nemes önzetlenség, igazán magasztos önfeláldozás? Ha ez nem idealismus, mi lesz akkor az eszményiség?

– Biz ebben nyoma sincs az idealismusnak, mely nem egyéb, mint az egyetemesből, az egészből, a központból való kiindulás. Az egyetemes, az egész, az isteni, az erkölcsi lesz tetteinknek rugója, indító oka. A mit teszünk, az egyetemes szempontjából teszszük. Béláné minden cselekedete az alkotó részből, az individuumból indúl ki. Mivel megszerette új férjét, senkivel és semmivel sem törődve -190- elhagyta az urát és gyönyörű kis fiacskáját. Igaz, hogy sokszor megemlékezett róluk, tömérdek virágot, finom süteményeket, szép ruhákat küldözget elhagyott gyermekének, egygyel-mással kedveskedik volt férjének: ez azonban nem egyéb a realismus irgalmánál, gyöngédségénél, léha jóságánál. Ebben nincs igazi moral, mely csak az egyetemes szempontjából lehetséges. A törvényes házasság egyedül biztos alapja az idealis családéletnek, mely minden tettében az egyetemest tartja szeme előtt. Az egyénnek föl kell magát áldoznia az egyetemesért, az egészért. A férjnek és atyának kell uralkodnia az idealismus alatt s az erényt követve kell boldogítania nejét és gyermekeit. Ez az idealis korszak házassága, igazán boldog családi élete. A nő és a gyermekek megtanulnak engedelmeskedni, meghajolnak a férj és atya tekintélye előtt s akkor érzik jól magukat, akkor igazán boldogok, ha tisztelettel és hű ragaszkodással hajolnak meg az isteni és erkölcsi világrend e képviselője előtt.

– Bácsi mindig realistának csúfol engemet; de talán még sem vagyok az, mert szavaival egészen magával ragadott. Szentűl fogadom magának, hogy ellenünk sohasem lesz kifogása Pistának!

XXXVI.
A HITVES HŰSÉGE.

– Ugyan bácsi, ki mondta, hogy az a legjobb asszony, a kiről se jót, se rosszat nem hallani?

– Lehet, hogy ősrégi mondás, de mi Thukydides görög történetíróról olvastuk, a ki az idealismus hajnalán írta munkáját.

– A görög asszonyról könnyű volt se jót, se rosszat nem beszélni, mert mindig elvonulva élt családja körében; a modern nő azonban más szabály alá esik. A görög asszony igazi anya volt, én ha akarnám, se tehetném. Még e héten két választmányi ülésen, azután egy küldöttségben, holnap az ős-budavári ünnepélyen, szombaton a margitszigeti mulatságon kell részt vennem. Lehetek-e én jó anya?

– De kell, Pista is akarja. Azután ott lesznek barátaink, ott lesz a mi társaságunk. Pistának érdekében áll, hogy találkozzunk a miniszterrel és különösen én hassak reá.

– A realismus alatt mindig előkelő szerepet játszott az asszony. A görögöknél otthon maradt a feleség, a külső szerepet a hetära, a szerető vitte. Perikles Aspasiája történelmi alak lőn. A rómaiaknál kijárhatott a nő, azért maga vitte a realisabb időkben a politikai és társadalmi szerepet. Számos adatunk van a római nő szabadabb életéről, nyilvános szerepléséről a III. században Kr. e. és a II. század első feléről, továbbá a Kr. u. I. és II. századból. -192- Plutarch, a ki 120 körül halt meg, számos görög és római jeles embernek írta meg az életrajzát, melyekben erősen hangoztatja a nő szabadságát, önállóságát, követeli az asszony kiműveltetését.

– Hát a kitörő idealismus a rómaiaknál is megnemesítette az erkölcsöket?

– Meg bizony. Eszményibb napokban róhatták meg azt a senatort, a ki leányai jelenlétében csókolta meg feleségét; róhatták meg az anyát, a ki nem maga szoptatta gyermekét; kárhoztatták az elvált asszonyt és a másodszor nősülő férfit. Nagy tiszteletben tartották a matronát, a hitvest s nagyra becsülték a női erényt. De mihelyt realisabb lőn az érzés, gondolkodás, önállóbb, függetlenebb lett az asszony s annyira tetszett a nőtlen élet, hogy Augusztus törvényeket hozott ellene, melyek keveset használtak. Ez időtájban mondhatta Numidius Metellus a tanácsban: Rómaiak! Ha feleség nélkül élhetnénk, mindnyájan elhárítanók ezt a bajt; de mivel így rendelte a természet, hogy se velök elég nyugalmasan, se nélkülök valami módon nem élhetünk, azért inkább tartsuk szemünk előtt örök üdvünket mint rövid gyönyörünket. Azonban a senator lelkesítő szavai szintén elhangzottak. Az eredmény kevés vagy semmi sem volt. S némi joggal mondhatta a görög költő, hogy csak két boldog nap van a házasságban; az első, mikor először szorítja szívéhez nejét a férfi, a második, mikor sírjába teszi, a mit a római így fejezett ki: In thalamo vel in tumulo, a nászágyban vagy a sírban.

– Bácsi olyan sötét képet rajzol a házas életről, a minő egy-egy satyricus fejéből kerülhet ki; pedig a női hűség, gyöngédség, hitvesi szerelem a realis időkben is virágzik.

– Igen fiam. A lágy, kedves, gyöngéd, síma nő, a kinek hasonló realis természetű férje van, szóval mindketten -193- harmoniában vannak az idők árjával, ezek aránylag boldogan élhetik világukat, nevelhetik gyermekeiket, részt vehetnek a különféle szórakozásokban. Nincs ugyan erkölcsi érzésök, de barátságosak, kedvesek, irgalmasok, jótékonyak: ők a realismus szép jellemei. Szerencsére nem ritkák; elég sokan vannak. De sokkal többre rúg a féktelenek száma. Az erős individualismus erkölcsi korlát nélkül féktelenül csapong ide-oda. A realis élet millió alkalma, tömérdek szórakozása, érzéki társalgása, művészete és irodalma folyton izgatja a hitvest s egy-egy ballépésre vagy tartós viszonyra csábítja. Szerencsére a realista könnyen elnézi az efféle kihágást, nem üldözi oly kegyetlenül mint az idealisabb napokban teszik. Nemcsak a realismus vígjátékai mutatják ezt a könnyű megbocsátást, hanem a komolyabb drámai és elbeszélő munkák is. A ki közelebbről ismeri a társadalmat, az tudja, hogy számtalan Marcus Aurelius van a realismus idején.

– E római császár a II. században a realismus alkonyán élt, mikor vadul tombolt a realis világ, féktelen orgiát űlt a római társadalom; a jó császár kicsapongó nejének, a bájos Faustinának, kegyenczeit magas hivatalokra emelte és mikor meghalt, oltárt állított neki, melyen az ifjú házasoknak kelle áldozniok. A realista szemében csak kis hiba vagy épen előny a szerelem ballépése, sokan nem törődnek hitvesök múltjával, sőt jelenök sem nagyon aggasztja őket, mintha maguk jeleznék, hogy „Csalj meg édes!“ A jó realista szemében szent a nő becsülete, a mi annyit jelent, hogy a hallgatás leplével takarjuk be a nő életmódját. Az idealisabb időkben egész magunktartása elárulja, hogy megvetjük vagy kárhoztatjuk a hibás asszonyt; a realismus napjaiban szívesen mulatunk vele, magunk is kegyeibe akarunk férkőzni, bájaiban részesülni. -194-

– Igazad van, mint idealista, a kinek összefoglaló gondolkodása van, nem is láthatom máskép. Bezzeg nem így láttam 10–15 év előtt. Mint jó realista könnyedén éltem világomat, nem nyugtalanított az erkölcsi érzés hiánya. Szívesen forgolódtam a szép asszonyok körül és nem panaszkodhatom rájok.

– De hisz a realismus idején is vannak szigorú törvények, melyek sújtják az asszonyt.

– Édes fiam, hiába vannak a törvények, ha máskép ítél a társadalom. Még a bíró is az idők árja szerint magyarázza a törvény betüit. Mikor Rómában a realis élet biztosította a nő öröklési jogát s jogtanácsosa, jószágigazgatója, kedvencz alakja lőn a vígjátékíróknak, törvényt hoztak az öröklés korlátozására (Lex Voconia), de csakhamar kijátszotta azt a jogtudósok genialitása. A realismus különben át szokta alakítani, megváltoztatni a régi szigorú törvényeket, melyek a férjnek és atyának kedveznek. A realis idők törvényei az alkotó részeknek vagyis a családban a nőnek és gyermekeknek jogait biztosítják, a férj és atya hatalmát pedig megszorítják. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint ha az elválás törvényének változását tekintjük. Háromezer év történetéből látni, hogy a civilisatio mindig szabadabbá tette a nőt; a kikitörő idealismus egy kevéssé visszaszorította, korlátozta e szabadságot, hogy a jövő realismus még szabadabbá tegye. Így látni ezt a görög-római civilisatio történetében, hasonlót látni másfélezer év óta a keresztyén társadalomban.

– Ha így megy, végre megszűnik a hitvesi kapocs és hűség s uralomra jut a folytatólagos polygamia, mikor oly könnyen elválnak egymástól a házasok mint Rómában, hol bácsi szavai szerint egy nőnek huszonharmadik férje volt és ő ugyanennek huszonnegyedik felesége. Vagy pedig -195- létrejön a korlátlan szabad szerelem, melyről némely socialisták ábrándoznak s teljesen elenyészik a hitvesi hüség.

– Az ily bomlásból, még ha bekövetkeznék is, tartós állapot nem lehet, mert semmiféle társadalom sem állhat fen, melyben az alkotó részek, milyen a nő, a feleség, az anya egyenlőkké válnak a tekintély képviselőjével, a férjjel és az atyával. Az ily bomlás mindig a társadalom pusztulása volt.

XXXVII.
CIVILISATIÓNK VESZEDELME.

A civilisatió haladása nem egyéb, mint az idealismusból a realismusba, az összefoglaló gondolkodásból a megkülönböztetőbe, a tulnyomóan erkölcsi felfogásból az anyagiba, a majdnem kizárólag eszmeiből a formaiba, a szép, jó és igaz egységéből teljes elválásukba, az egésznek, a központnak uralmából az alkotó részekébe, a tekintély hatalmából a realis ész hatalmába, az egyetemesből az individualisba, a patriotismusból a nemzeti szellembe, az asceticus világnézetből a mysticusba, a szellemiből az érzékibe stb. való fokozatos és lassú leszállás, lebocsátkozás, illetőleg szétmállás.

Az ember ugyanis az idealismus alatt nagy eszmei és erkölcsi egységben fogja fel a világot, és midőn az egészet látja, elnyomja, esetleg összetiporja az alkotórészek munkáját, megsemmisíti realis alkotásait. Így a Kr. u. VII. század majdnem elpusztította az előbbi századok civilisatióját. A III., XI. és XVI. század idealismusa kevesebb pusztítást okozott, 1700 és 1815 körül még csekélyebb volt e rombolás. Az idealismus vagyis az erkölcsi érzés uralma ellensége, sőt összetiprója lehet a civilisatiónak, melyet az alkotórészek munkája teremtett.

Az eszményi gondolkodás erkölcsi érzése csak megnemesíteni tudja lelkünket, fenköltté, istenessé, becsületessé teszi magunktartását, de nem tudja előmozdítani anyagi haladásunkat. Mikor eltelünk az istenivel, az erkölcsivel, megváltozik egész életmódunk, tetemesen alábbhagyunk -197- a realis idők tömérdek szórakozásával, roppant költekezéseivel, rendkivüli fényűzésével, szellemi, aestheticai és érzéki gyönyöreivel.

Igaz ugyan, hogy az emberiség kisebb része nem tud fölemelkedni a szélső idealismusba, ők tehát lehetőleg folytatják a régi életmódot; de már meg van oszolva a társadalom, az idealisabbak megvetéssel nézik és kerülik sőt üldözik a realisak társaságát. Már nem lehet olyan osztatlan jó kedvű mulatságokat rendezni, ritkábban és nehezen tarthatni jubilaeumokat, banketteket, országos, megyei és városi ünnepélyeket, mert a társadalom javának erős erkölcsi érzése, vallásos magatartása, önérzete, büszkesége, sőt gyülölete óvakodik oly körökben megjelenni, melyeket lenéz és megvet.

A realis napokban a társadalom minden rétege szivesen találkozik egymással. Az egyes körök, osztályok, testületek kivánatosnak tartják a többiek bevonását is. Lelki szükségünk levén az örökös szórakozás, szivesen megyünk és költekezünk, csak híjanak. Ilyenkor a legtöbb helyen kitűnően tudunk mulatni. Egy pár barátságos szó után mindjárt otthon érezzük magunkat. Felköszöntjük, ünnepeljük egymást. A realismus alatt megtelnek a szinházak, az orfeumok, a vendéglők, a kirándulóhelyek, a tengeri és más fürdők, szóval mindazon telepek, melyek fáradt testünk-lelkünk meggyógyítására és földerítésére szolgálnak.

Míg az idealismus idején szerény lakással is megelégszünk, realisabb napokban tágas és szellős, kényelmes és pompás tanya után eped a szívünk. Féktelen egyéniségünket bántja a szűk helyiség, boszant az egyszerű és kemény, a dísztelen és kopott butor. Azt akarjuk, hogy lehetőleg díszes, sőt pompás legyen. A sok mulatság és ünnepi megjelenés szebbnél-szebb ruhát, ragyogó ékszereket és a kik tehetik, fényes fogatokat kiván. Ki van zárva -198- az egyszerűség és igénytelenség. Szivesen csinálunk adósságot, nagy készséggel irjuk alá a váltókat, csakhogy fürdőkre, bálokra, fővárosi és vidéki ünnepélyekre mehessünk.

Mindez ritkúl, vagy itt-ott egészen eltünik az idealismus napjaiban. Magába száll az ember. Összehúzza magát és kevesebbet költ a család.

Ha csak egy kis része tenné ezt a társadalomnak, nagyobb anyagi bomlás nélkül folyna a világ sora. Azonban az emberiség java része ezen az uton halad, a mi roppant bajokat, esetleg szörnyű nyomort okozhat. Gondoljuk el, hogy Anglia és Belgium, Franczia- és Németország, továbbá Észak-Amerika néhány állama, azután Ausztrália, melynek felénél nagyobb lakossága a négy-öt fővárosban tartózkodik majd Japán és China, mindezen országok jóléte oly szoros kapcsolatban van hatalmas iparukkal és kereskedésökkel, hogyha az egész világon beáll az idealismus, ma még talán elképzelhetetlen bomlás következhetik be. Sok millió embernek nem lesz kenyere.

Való, hogy az idealismus mostani kitörése már nem vet annyira vissza, hogy melégedhetnénk a VII. vagy a XI. század kényelmetlenségeivel, tehát számos iparczikkre lesz szükségünk, melyeket azok a századok nem ismertek és nem kivántak. De oly nagy lesz a takarékos életmód, hogy ezer meg ezer gyár, melyek most sok millió embernek biztosították megélhetését, megszünteti üzemét, tömérdek kereskedő bezárja a boltját.

1815 körül csak Angliában volt hatalmasabb ipar. A franczia, német és olasz industria nem volt annyira világraszóló. Míg most bámulatos virágzásra jutott az angol, a franczia, a német, az amerikai, az osztrák ipar, sőt a magyar, az olasz, az orosz stb. szintén számot tesz.

Mily szörnyű bomlás következhetik be, ha beáll az idealismus, ki tudná megmondani? Ha alig tudjuk elég élénken lerajzolni Anglia roppant szerencsétlenségét, szörnyű -199- anyagi nyomorát 1815 után, mily rémséges mérveket ölthet e pusztulás a jelentkező, idealismus kitörése után! Bár Napoleon a század elején elzárta a szárazföldet a Szigetországtól, Anglia kevéssé érezte meg e nyomást, eléggé virágzottak gyárai, hallatlan mérvben gyarapodott az ország gazdagsága, a nép jóléte. A lipcsei csata után nem volt semmi akadálya az iparnak és kereskedésnek, szabadon szállíthatták a gyárak czikkeit, mégis beköszöntött a szörnyű nyomor.

A történelem mutatja, hogy az eszményi gondolkodás rendesen súlyos anyagi bajokat szűlt. Nyomor, elszegényedés, üzleti pangás szokott ilyenkor beállani. Legelőször is agrár bajokkal köszönt be. Nem tud megélni a gazda, a földmives. Éhezik, nyomorog a pórnép. Így látni ezt 1815, 1700, 1500, 1000 stb. körül. Néhány év óta most is mindenfelé mutatkozik a gazdasági válság. Államférfiak és tudósok keresik e jelenség okait, de nem tudják világos magyarázatát adni. Legalább én, se a túltermelésből, se a börze papirosbúzájából, se az aranyvaluta uralomra jutásából nem tudom kimagyarázni a mostani gazdasági válságot. Lehet valami bennök, mert az ember ösztönszerűleg megérzi ellenségeit, csupán a magyarázatot hibázza el.

De bármiként legyen, annyit sejtek és a történelem tanusága szerint valószinűséggel következtetek, hogy a jelentkező idealismus nagy anyagi bajokat hord méhében s világra jöttük mai civilisatiónk tetemes romlását okozhatja.

XXXVIII.
MÁRIA DOROTHEA JÖVŐJE.

A mi főherczegünk derék leánya oly időben megy férjhez, mikor általános bomlás állott be az emberi társadalomban. A kik megették kenyerök javát, félszázad óta láthatták azt a fokozatos haladást az erkölcsi, szellemi és aesthetikai életben, melynek egy-egy lustruma csak kevéssé tért el az előbbítől, mikor érzésünk gondolkodásunk csak lejtős folytatása volt a mult idők világnézetének. Az anyagiság ösvényén szerencsés napok alatt haladtunk előre a nemzeti jólét, a gazdagság, kényelem és élvezet földjére.

A realismus és benne az egyén vidám napjai voltak ezek. E vidámság azonban most már jobbadán külső lett. Az örökös nyájasság és derűltség, az aránylagos jólét és kényelem daczára a legtöbben elégedetlenek lévénk, lelki életünkből hiányzott a fensőbb morál és idealis vallás, mely megnemesítette volna a család szentélyét, a társadalom érzését, gondolkodását. Az individualismus napjaiban senki sem törődött az erkölcsi és vallási eszmékkel; a mysticismusra hajló kebleket kivéve, mindnyájan léha, elvtelen és sima realisták valánk.

Most rohamosan megváltozik érzésünk, gondolkodásunk. Öt-tíz év alatt egy új társadalom keletkezik, mely az egyetemesért rajong, istent és hitet vall, erényt és becsületet követel, a családfő visszanyeri tekintélyét, a szinpadon az egyén kudarczán nevet a világ, tisztelettel viseltetik a tekintély képviselői iránt, nagy befolyásra tesz szert a papság és az aristocratia. -201-

De miért érdekli közelebbről Mária Dorothea főherczegnőt ez a nagy erkölcsi és szellemi átalakulás, mint akármelyikünket? Azért, mert Orleansi Fülöp herczeg vette el. Egy oly királyi család fiának lett a neje, a melynek sok kilátása van a franczia királyi trónra.

A realismus nem kedvez a központi hatalomnak. Mintegy húsz év óta minden központ engedett az alkotó részeknek, kedvezett az alkotó elemeknek. Ilyenkor a fejedelmi bölcseség egyik sarkalatos elve a részek követeléseinek, az egyedek kivánságainak teljesítése. A nagy realista fejedelmek mint az Antoninusok, Justinián, Mátyás király, XIV. Lajos és mások kitűnően értettek hozzá. Kormányzásuk egyik fő alapelve volt elhallgattatni a részeket és egyedeket.

Most az idealismusba csapunk át, mely erkölcsi egységet szül gondolkodásunkban, megveti a liberalismust, mely az individuum szabadsága volt az egyetemes, a vallás és erény rovására. Lenézi a köztársaságot, melyet vezetői az ő szemében is kompromíttáltak, lelkesedik egy erélyes és keresztény monarkhiáért. Keresztény állam kell neki, melyben vallási és erkölcsi rend uralkodik. Das Christenthum hat eine entschiedene Tendenz zur Monarchie, mondja ily idealis napokban nyolczvan évvel ezelőtt Schlegel Frigyes.

Ez az idealismus alighanem végzetes lesz a franczia köztársaságra nézve. Öt-tíz év alatt annyira gyarapszik az erkölcsi és vallásos érzés, a fejedelmi hatalom iránti lelkesedés, hogy fejedelmet állítanak maguk fölé.

E fejedelem valószinüleg csak két családból lehet. Vagy az Orleans vagy a Napoleon családból. Az idealismus idején azonban oly nagy a legitimitas tisztelete, hogy csaknem lehetetlen egy legitim trónkövetelővel más valakinek versenyezni. A napoleoni praetendens túlnyomóan a forradalom emberének unokája, a realisabb idők érzésének, gondolkodásának képviselője, úgy hogy a döntő pillanatban -202- erős párt nem is gondolhat reá; míg az Orleansok Bourbon eredetűek, noha az ő történetök is szoros kapcsolatban áll a forradalommal; csakhogy az igazi franczia Bourbonok kihaltak és Orleans Fülöpöt tekinti a növekedő royalista párt az egyedűl legitim trónörökösnek.

Jövője tehát nagy valószinüséggel a mi főherczegnőnk férjének lehet. Az ő trónkövetelése az idealismus kitörésekor alighanem teljesedésbe megy. És ekkor a szeretett magyar főherczeg derék leánya, magyar leánya űl a franczia trónra.

XXXIX.
AZ IRODALOM NAGY TÜKRE.

Ha az ember gondolkodik: vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Az egyikkel a messzeeső tárgyak közös jegyeit, rokon vonásait köti össze; a másikkal a szeme alatti tárgyat, pontocskát szedi szét, elemzi, megkülönbözteti, eltérő jegyeit keresi.

Ha az emberiség irodalmi alkotásait, különösen bölcsészete történetét, továbbá históriai műveit, szépirodalmi termékeit vizsgáljuk, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy bizonyos időkben túlnyomóan összefoglalnak embertársaink, máskor meg lenézéssel fogadnak minden általánosító, összefoglaló gondolkodást. Ez időszak bölcsészei semmi jelentőséget sem tulajdonítanak az eszméknek, az egyetemes gondolatoknak, míg a másikban csak ezeknek van realis igazságuk.

Ha még mélyebben bocsátkozunk bele az emberi alkotások vizsgálatába, arra is ráakadunk, hogy az összefoglaló gondolkodásból nem egyszerre csapunk át a megkülönböztetőbe, hanem fokozatosan, lassú lépésben. Igaz, hogy ezt nehéz meglátni, sőt az elemző gondolkodás napjaiban, mikor a távolban csak egyes kimagasló tüneményeket tudunk észrevenni; mikor a jelenségek nem egységökben, hanem mintegy széthullva, belső összefüggésök nélkül állanak előttünk: nem is láthatjuk az összefoglaló gondolkodás lassú zsugorodását. Azután, mikor 4–500 esztendeig tartott ez a lépcsőzetes átalakulás, nehéz volt a gondolkodóknak észrevenni e tüneményt. Most azonban, mikor jóval rövidebb ideig, például 1490-től 1700-ig, 1700-tól 1815-ig, 1815-től napjainkig tart, tehát egy -204- nyolczvan éves ember végig élheti, most már jóval könnyebb észrevenni, fölfedezni az erkölcsi világ e tüneményét.

Magam is eleinte csak annyit láttam, hogy az összefoglaló gondolkodást az elemző váltja el, csupán később jutottam el a lassú és folyton szűkülő gondolkodás felismerésére. Alig lehet két-három éve ebbeli világosabb látásomnak.

Azóta ezer meg ezer bizonyítékkal állottam elő e tétel megvilágítására. De mivel éppen a tanárok, tudósok és írók között lassan mutatkozik és hódít az összefoglaló gondolkodás, nem csoda, ha Beőthy Zsolt kis munkája a régi helytelen alapon készűlt és szerzője nem képes megérteni magyarázatomat. Ő egyik legkedveltebb írói egyénisége napjainknak a hetvenes évek közepétől kezdve. Igen sok lelki tulajdona ez időszak jellemző sajátsága. Így kenetes, lágy, szines az irálya, gyöngéd, síma, nyájas a modora, eszmétlen és elemző a gondolkodása, léha, elnéző, irgalmas és altruisticus a moralja, tősgyökeresen magyaros a nemzeti szelleme, szóval, a mint szokták mondani, a századvégi emberek egyik kiváló egyénisége. Ezért volt annyira népszerű.

Most egy kis munkája: A magyar irodalom kis tükre fekszik előttem, mely előadásainak vezérfonala, szellemi életünk fejlődéséről való felfogása akar lenni. Nyilatkozata szerint megtalálhatni benne az ő irodalomelméletét vagy legalább nyomát hagyta e szerény vázlatban.

E kijelentés okán kerestem az ő irodalom-elméletének nyomait, de nem találtam. A mi szemem elé kerűlt, az mind nagyon régi és elcsépelt valami. A mint irodalomtörténete nem egyéb, mint Toldy tankönyvének átírása a nemzeti szellemnek erősebb hangoztatásával, úgy e munkácska sem más, mint a Toldy-féle irodalom-történet édes-kedves kivonata.

Új eszme, új felfogás éppen nincs, de nem is lehet benne. Miért? kérdi a t. olvasó. Egyszerűen azért, mert -205- a realismus egyedüli gondolata a magyarság, a nemzeti szellem. A szélső idealismus idején, mikor leghatalmasabb az összefoglaló tehetségünk, lelkesedünk a magyarságért és a magyar hazáért, de csak mint erkölcsi fogalom szent előttünk, melybe beléolvasztjuk és testvéreinknek tekintjük az összes nemzetiségeket. Keblünkre öleljük a tótot, a ruthént, a szerbet, a horvátot, a németet, a románt stb. és azok bennünket.

Mihelyt zsugorodni kezd ez az összefoglaló és egységes gondolkodás, halványan megkezdődik az a patriotismus, mely Kisfaludy Károlyt, Vörösmartyt, Kölcseyt és másokat lelkesített a huszas években. Ők még nem tudtak elég melegek, bensők, közvetlenek lenni. Annyira szélesen és messze látnak, hogy szivökben nem rakhat fészket a szűk látkörű, de édes és meleg nemzeti szellem. Toldy Ferencz, hű barátjok, dolgozataiban magasztalja őket, ünnepli magyarságukat; de még ő is csak oly hideg lehet, mint Vörösmarty, Kölcsey, Bajza, Kisfaludy Károly és más társaik.

Az általánosító gondolkodás azonban folyton szűkűl, az egyetemes iránti csodálat hanyatlik, az ember észre kezdi venni a nemzeti szellemet, gyönyörködik a magyaros, népies, nemzeties nyelvben, szokásokban, magatartásban. Aesthetikusok, kritikusok, irodalom-történetírók műveikben már kiemelik az egyes írók nemzeties irányát, nemzeti szellemét.

Toldy Ferencz sem tehetett másképpen. Még erős a Kazinczy, Vörösmarty stb. iránti rokonszenve, nagyságuk iránti tisztelete; de már az eszme nyomása alatt kénytelen érezni, hogy Petőfi, Arany stb. magyarosabbak, melegebbek, bensőbbek. És ezt ki kellett fejezni irodalom-történeti dolgozataiban.

Talán az övénél is nehezebb volt Gyulai Pál helyzete. A hatvanas években megbizták Vörösmarty életrajzának -206- megírásával. Az utolsó ívek kivételével Deák Ferencz volt az életrajz ellenőre. Neki olvasta fel a szerző és tette rá megjegyzéseit. De hogy írhasson a hideg, ünnepélyes, fenséges Vörösmartyról a meleg, lágy, népies, magyaros realista Gyulai Pál? Hogy emelhesse ki Zalán futását, Egert, Cserhalmot stb., mikor elemző gondolkodásának nehéz belőlük egy pár lapot is elolvasni? Hogyan csodálja Vörösmarty romantikus színműveit szertelenségeikkel, borzasztó, groteszk ellentéteikkel? Ezt már nem lehetett megtenni a hatvanas években.

Az idők árjához símuló Toldy Ferencz még egy kissé csodálhatta e műveket, Gyulai nem. A kegyelet, a megbizás körülményei azonban nem engedték, hogy szabadon írhasson, bántani nem volt szabad; de keresni kelle oly sajátságokat, melyeket a hatvanas évek gyarapodó nemzeti szelleme is tisztelt. Ilyen volt Vörösmarty nyelve, Csongor és Tünde népies drámája és benne a manók csilingelő dialógja, az eposzok között a romantikus Két szomszédvár, hisz ezt még akkor el lehetett olvasni, lyrai költeményei közűl, különösen ki kelle emelni A szegény asszony könyvét, mert ez legmelegebb mindnyájok között. Gyulai tapintatosan végezte feladatát. Méltányos volt az oly művek iránt, melyet a hatvanas években alig tudtak olvasni, elismerő azok iránt, melyek még tetszettek.

Midőn Beőthy Zsolt a hetvenes évek második felében az irodalomtörténetíráshoz fogott, már úgyszólván elenyészett, vagy összezsugorodott az általánosító gondolkodás, realismusunk szűk felfogása csupán a nemzeti szellem melegét élvezhette, összefoglaláshoz csak egy pár bomlott embernek volt érzéke. Beőthy tehát kezébe vette Toldy tankönyvét, kissé megváltoztatta a felosztást, mert a Toldyéban volt némi egység, leszállította, vagy törölte Kazinczy, Bugát és a hidegebb poéták, írók stb. nagyságát, kiemelte a magyarosabb, nemzetibb szelleműeket. E munkájában -207- szintoly tapintattal járt el, a minővel Gyulai Pál Vörösmarty életrajzában.

De ha önálló felfogást, Beőthy-féle eszmét keresünk, egyet sem találunk. Vannak benne eltérések, apróbb variansok, de önálló, eredeti gondolkodásnak nyoma sincs. És ez volt a szerencséje, mert különben kevesen vagy épen nem olvasták, tanulták volna. A nemzeti szellem apostolának kelle lennie, ez volt a világon minden olvasott irodalom-történetíró. Ő sem lehetett más. A szűk, individualis, meleg, benső és léha nemzeti szellemnek volt szines és kenetes tolmácsa. Mikor tehát eredeti irodalomelméletével hozakodik fel, melynek nyomait e vázlatban hiába keressük, melylyel tanítványainak állítólag nem maradt adósuk, oly kincset emleget, mely hiányzik elméjének ládafiában vagy papirosbúzával kereskedik a szellemi világ börzéjén. Világosabb vagy sötétebb árnyalat, kisebb-nagyobb eltérés még senkit sem jogosít fel, hogy önálló, eredeti elméletnek mondhassa a maga apróságát, mely egyéni szervezetének elmaradhatlan következménye.

Az irodalom bölcsészetének, az irodalom elméletének, egyetemesnek kell lennie, a világ minden irodalmára kell illenie, sőt fel kell ölelnie az emberiség erkölcsi, szellemi és aesthetikai életét is, meg kell vele magyarázni, érthetővé tenni az ember lelki életének minden tüneményét. Ily összefoglalásra se Beőthy, se a világ egyetlen realistája sem képes, mert éppen azért jónevű, kedvelt és szívesen olvasott gondolkodó, költő, író, művész, politikus, tudós, mivel nincs összefoglaló tehetsége, szűkkörű a szellemi láthatára, elemző, szétszedő, individuális a gondolkodása. Tőlük tehát senki se várjon új, eredeti összefoglaló és erkölcsi világunkat megfejtő egységes eszmét!

De hátha? kérdi a kétkedő realista, aki éppen szűk látkörénél fogva nem hiheti el, hogy más érzés, gondolkozás is igaz lehessen az övén kivűl. Tessék kimutatni -208- Beőthy munkáján, hogy nincs benne új elmélet, nincs benne eredeti irodalmi bölcsészet. Idáig csak azt magyarázta, miért kellett Beőthynek és vele ezer meg ezer aesthetikusnak kisebb-nagyobb eltéréssel a nemzeti szellem sugallata szerint írnia. Bizonyítsa be pontonkint, hogy ez vagy az csak régi felfogás, nem pedig új elmélet sarktétele.

Mindenesetre túlságos és igazán sok. Túlságos, mert ha az uralkodó eszme haladása fonalán bemutattam, hogy Beőthy nem írhatott másképpen, magától elesik a pontonkint való magyarázat szüksége; sok, mert ha belébocsátkozunk az egyes pontok fejtegetésébe, csakhamar azon vehetnők észre magunkat, hogy új irodalomtörténetet írtunk, a mit most nem szándékozunk. De ha az egészre nézve adósak maradunk realista barátainknak, néhány pontra nézve szívesen teljesítjük követelésöket.

Mindjárt érdekes a kezdet. Beőthy szeme előtt az ősidők homályából egy volgamelléki lovas bontakozik ki, szerinte e lovas véréből mindnyájunkban van egy csepp, mely a magyar szellem mivoltából és fejlődéséből is sokat megmagyaráz. A haladás megelőző hullámának realis alkonyán mondotta de Maistre gróf, a mit különben minden realista érez: Én nem ismerem az embert, hanem csak francziát, oroszt, németet stb. ismerek. A realismus e sajátságára mutat Beőthy felfogása is, a ki egy volgamelléki lovas képében akarja bemutatni a magyar nemzetet.

E nép szerinte rablásból, félig-meddig zsákmányból él (3. l.), műveltsége azonban fejlettebb és magasabb, mint azoké a népeké, melyeket itt talált (8. l.), tehát a volgamelléki lovas műveltebb volt, mint a pannoniai germán és szláv.

A magyar egész lényét áthatja a nemzetiségi érzés, ez tölti el bensejét, ez irányozza egész külső és belső életét (5. l.). Mintha más nemzetét nem töltené el. E hibás -209- tétel bizonyítása a könyvecske feladata. Talán ez akar lenni az az ismeretlen irodalom-elmélet, litteraturai bölcsészet. Csakhogy ez annyira ismert és általános, hogy a legkorlátoltabb Széchy Károlytól kezdve Taineig, a legelvtelenebb Heinrich Gusztávtól Gervinusig egyetlen nagy emberünk sem tudott más elméletet megalkotni, kisebb-nagyobb eltéréssel mind egy húron pendűlnek.

Más felfogás hirdetője Nisard, a ki a tekintély elvének apostola; de a mit még lehetett hirdetni a negyvenes-ötvenes években, kinek kellett volna a realismus későbbi napjaiban?

Beöthy is, mint annyian, elmondja a magyarról, különösen Szent-Istvánról, hogy az idegenből átvett eszméket és formákat mindig akként módosítja és idomítja, hogy a magyar nemzeti érdek szolgálatára minél alkalmasabbakká tegye. (5. l.)

Hagyjunk fel e régi, elavúlt frázissal. Mindenkinek tudnia kell, hogy az idealismus vagy realismus nyomása alatt, ha a civilisatio rokon színvonalán vagyunk, átveszünk intézményeket; ez azonban sehol sem lehet másképp, mint a helyi és nemzeti bélyeg ráütésével. Még a catholicismus sem kerűlheti ki egyben-másban ezt a nemzeti jelleget. A világi intézmények még inkább. Éppen ez lenne csoda, ha az ország és nemzet viszonyának tekintetbevétele nélkül lehetne átvenni egyházi és világi intézményeket.

Olvasom, olvasom e szerencsétlen könyvet, de elméletet, philosophiát sehol sem találok benne. Persze annál több hibát és helytelen felfogást. Legalább eszmei kapcsolatokra akadnék, melyek megállanák helyöket! Ilyen sincs. Rendesen a közel fekvő, a közvetlen, a látszatos okokat bújja, velök hozakodik fel. Ha mégis látni akar valamit, össze akar kötni valamely jelenséget, helytelenűl teszi. Példáúl a XV. század műveltségének legszélső sugarait egy század mulva Báthori Zsigmond kolozsvári palotájában látja elenyészni (29. l.). -210-

A jó ember nem tudja, hogy a XV. század civilisatiója a realismus léhasága, erkölcsi, aesthetikai és szellemi bomlása, Mátyás halálával bezáródik s az egész világon beáll a Bánffy-korszak, az anyaginak és erkölcsinek élethalálharcza; az egyetemesnek uralomra törekvése, az erénynek és becsületnek lázas kitörése a század demoralisatiója ellen. Csak így lehetséges elképzelni, hogy Fra Girolamo, az egyszerű florenczi barát egy hatalmas köztársaság élére áll. Nem veszi észre a társadalmi osztályok harczát; azt gondolja, hogy folytatódik a XV. század léhasága, a Janus Pannonius pécsi püspök, verses pornografiája, frivol, érzékisége, Mátyás királynak és kortársainak immorális anyagisága.

Pedig csak 27 év múlva Mátyás halála után a rationalismus és scepticismus halvány megjelenésével lesz lehetséges egy Luther Márton, egy Pomponazzi, egy Ariosto, egy Macchiavelli, mikor már lohad a szélső idealismus, hanyatlik a tekintélyi hit és idealis morál. Idáig nem lehete félredobni egyetlen dogmát sem, mert az emberiség rajongott a tekintélyi vallásért és nem kérdezte, miért higyjük ezt vagy azt a dogmát.

Neki Temesvári Pelbárt a franciscanismusnak, a népszerű, maradi és bátor áhitat szellemének képviselője; pedig a magyar barát a kitörő idealismus tekintélyes tolmácsa és nagynevű apostola. Úgy fogja fel őt, mint ha két politikai párt küzdelmében a conservatív irány egyik maradi szónoka volna. Pedig több volt a mi Pelbártunk. A társadalom individualismusának halálos ellenségét tiszteljük benne. A legnagyobb reformátor, olyan mint Socrates, mint Tertullián, mint Nagy Gergely pápa, mint Géza fejedelem, mint Savonarola és mindazok, a kik a kitörő idealismus apostolai közé állanak. A társadalom idáig az individuum jogait terjesztette ki, a realismus nyomása alatt az egyetemes képviselőinek tekintélyét sárba tiprotta és az alkotó részeket emelte a hatalom trónjára: -211- a családban a feleség és a gyermekek uralkodtak, a társadalomban a szép és kikapós asszony, az országban az alkotó részek, a tartományok, vidékek, megyék, a szegény ember stb. Más szóval, megingott a társadalom alapja, eltünt a morál, kiforgatták a kifejezések értelmét. A Savonarolák, a Pelbártok munkája a morál visszahozása, az igazság, a becsület, a tisztesség meghonosítása, a vallásnak a szivekbe oltása volt.

Beöthy állítólagos irodalom-elmélete olyan szegény, hogy semmit se tud megmagyarázni. Neki minden magasabb ok nélkül be tudnak köszönteni a leghatalmasabb tünemények. A protestantismus gyorsan utat talál hazánkba (33. l.) a magyarság lelki alkatának megfelelően (?) a kritikai és fatalisticus calvinismust karolja fel. Valószínűleg azért kellett a calvinismus, mert sok a török vér bennünk, a török pedig fatalista; de hát miért fatalista?

Nála egyszerűen megindul az antireformatio, (42. l.) Pázmány visszatéríti a főnemességet talán (?) a gyökeres magyarság gondolatával; a zsidózók azonban kiválni látszanak a magyar érzés közösségéből (45. l.), bár gyönyörű egyházi énekeket teremtenek. Szenczi Molnár Albert életének tragicuma, hogy tudós és költő volt, mikor szenvedélyes katonára lett volna szükség. És így tovább. Beöthy csak a helyi, a közel fekvő, közvetlen és látszatos okkal tud előállani. De lehet-e ilyenekből elméletet, philosophiát alkotni? Nem lehet. A közvetlen ok nem szolgáltat eszmei kapcsolatot, azért nem lehet belőle összefoglaló elméletet, igazi philosophiát alkotni. Beöthy állítólagos irodalom-elmélete tehát nem külömb az orvos eljárásánál, a ki ha fejfájásról panaszkodunk, vizes borogatást, antipyrint és hasonlókat rendel s ezt orvostudománynak nevezi. Ha ideges lesz valaki, a sok munkában s hasonló közeli okokban keresi a baj forrását, ha oly emberről van szó, a kinek sok dolga van; ha pedig léha, dologtalan ember -212- esik e bajba, akkor kézi munkával, slőjddel és hasonlókkal akarja meggyógyítani és nem veszi észre, hogy a szegény beteg szervezete nincs összhangban az uralkodó eszmével s el kell pusztulnia e disharmónia miatt, vagy legalább sinylődnie.

Zrinyi eposza 1651-ben csak darabos nyelve miatt nem tesz nagy hatást (48. l.); az érzéki és gyönyörű szólású Gyöngyösi István pedig egy költőietlen kor legköltőbb képviselője Majláth szavaival mondva. Az ilyen semmitmondó ellentét tetszik neki. Költőietlennek nevezi a kort, melyben virágzott a verselés, ismert és ismeretlen poéták verseitől, a szegény legények és bujdosók szép dalaitól visszhangzott az ország és nem látja, hogy a realismus nyomása alatt érzéki és léha, de meleg, közvetlen, benső és magyaros volt ez idők poezise, mely sajátságok hiányoztak a nagy Zrinyi költészetében.

Katona Józsefről mondja, hogy kora nem értette meg, de miért, már nem tudja. Pedig Katona a realismus utolsó poetája, a ki az egyetemes képviselőjét, a királyi udvart, a királynét, Ottó herczeget stb. a nemzeti individuum romlásának okául mutatja be; Kisfaludy Károly hatásának titka színszerűsége, de különösen dicsekvő magyar szelleme (83. l.); pedig sikerét főleg az magyarázza meg, hogy égig magasztalja az egyetemes képviselőjét és hitványnak mutatja be az individuumot, tehát idealista. Vörösmarty epikai muzsáját az 1825 után beálló reformkorszak ihlette, pedig mindkettőnek csak egy forrása lehetett; nem látja, hogy az ébredő halavány realismus minden művelt országban rokon mozgalmakat kelt; Széchenyi Istvánnál is csak azt látja, hogy valahára megindul a reformmunka (105. l.). Jósika Miklósnál nem tudja okát adni, miért rajzolja akkora bőséggel, annyi szélességgel a külső életet, miért tetszik kezdetben és később miért fordulnak el tőle (107. l.). Beszél báró -213- Eötvös József törhetetlen idealismusáról, pedig tudnia kellene, hogy a Carthausi, a Falu jegyzője jóval reálisabb alkotások, mint Kisfaludy Károly, Vörösmarty stb. művei. Bennök az egyetemes képviselői már le vannak szedve magas trónjukról. Kemény Zsigmond az idealreal delén szivesen rajzolja az emberi élet nyomorúságát, sötét tragikus világításban festi nemünk küzdelmét, de természetesen Beöthy irodalom-elméletében hiába keressük az okát, noha ugyanekkor mindenfelé kezdik ezt az irányt, mert a növekedő realismus látja az individuum nyomorát. Beőthy nem sejti, miben rejlik Szigligeti hatásának titka, aki jóval reálisabb mint az előbbi drámaírók s nem gyanítja, hogy Czakó Zsigmond, gróf Teleki László annak a szertelen romanticismusnak utószülöttei, melynek nálunk Vörösmarty a főképviselője.

Tompa, Petőfi, Arany megítélése és az idők árjába való beillesztése, szintén csak oly helytelen. Nem levén vezérfonala, mely az irodalmi alkotások tömkelegében vezethetné, nem látja, hogy tompúl Rákosi Jenőnél, Dóczynál, Csikynél az erkölcsi érzés, hogyan sülyed az egyetemes tisztelete és grasszál a reális érzés, gondolkodás féktelen individualismusa s minő tombolást visz véghez néha az érzékiség. Jókai, Mikszáth Kálmán és az egész irodalom léhasága, az uralkodó humor erkölcsi silánysága, a Herczeg Ferenczek morális sülyedése, a tárczák, rajzok, életképek, vígjátékok, bohózatok, becsület és tisztesség szempontjától való nihilismusa mind ismeretlen a jámbor, kenetes, lágy és színes Beöthy lelkében.

Valóban a magyar irodalom kis tükre, mely irodalomelmélet nyomait akarta a nagy közönségnek nyújtani, nem egyébb színes és szellemes, de tartalmatlan fecsegésnél, melynél üresebb csak a Széchy Károlyoké lehet. Hiába, egységes, bölcselő gondolkodás nélkül lehet szépen rajzolni, csinosan festeni, kellemesen elbeszélni, egyes -214- érzelmeket és irodalmi műveket finoman elemezni, de magasabb értékű, fensőbb becsű irodalom-történeti munkát alkotni lehetetlen. Rákosi Jenő, Alexander Bernát, Ambrus Zoltán, és mások szellemes tárczáihoz hasonlók lehetnek az ily munkák; de nincs igazi becsök, mert hiányzik az összefoglaló egységes eszme, mely, mint a világító torony fényt lövellne az olvasóra és tájékoztatná, merre jár a szellemi világ viharos tengerén.

XL.
A REALISTA VAKSÁGA.

Valahányszor az ezredévi kiállításba mentem, rendesen találkoztam egy régi ismerősömmel, egy öreg orvossal, a kinek fogalma sincs az erkölcsi világ törvényéről. Többször bizalmasan megkérdeztem, hogy érzi magát, gyönyörködik-e a kiállítás szépségében? Elragadtatva felelt, mindent szépnek, gyönyörűnek talált, nem győzte dicsérni, magasztalni.

Nem árultam el neki lelkem hangulatát, nem magyaráztam az erkölcsi világ törvényét és benne az idealismus hajnalát, pedig kevés embert szoktam tőle megkimélni. Csak időnkint ismételtem kérdésemet, melyre mindig boldog megelégedéssel válaszolt.

Ime, gondolám magamban, egy boldog realista, minőt már alig találni, a kinek lelke teljes összhangban van az uralkodó realismussal, a kit még nem érintett az ébredező eszményiség! Eszembe jutott a magam lelki állapotja 1885-ben, mikor gyönyörködve sétáltam nappal és este a kiállítás területén.

A fővárosi és vidéki lapok szintén tele voltak a kiállítás dicsőségével. Csupa újjongó öröm és boldogság sugárzott soraikból. Nemcsak az ünnepi szónokok, a fáradhatlan miniszterek és más államférfiak szólottak az öröm mámorában, hanem oly jeles kékharisnya is mint Geőcze Sarolta, a kinek nem ártana a házasság szentségében részesülni.

A kiállítás bezárását is elsiratták a realista lapok, többi közt a Budapesti Hirlapban Alexander Bernát. -216- «Egyelőre nem is beszélünk róla talán, hogy emléke meg ne zavarjon bennünket… Díszes volt és nagy szabású, kedves és mégis nagyszerű. Olyan volt mint egy jó magyar szónoklat (?) a régi jó időkben; erős gondolatotok hangzatos nyelven kifejezve. Általában a magyar jellemet tükrözte: komoly és méltóságos; de minden nehézkesség nélkül». Ezek persze amolyan semmit mondó frázisok, melyeket a realista szeret legjobban. Neki a kiállítás egy régi jó magyar szónoklatt. Mi ez? Erős gondolatok: mi ez? Hangzatos nyelven: hát ez micsoda? Nem hangzatosabb a mai szónokok nyelve? Kit nem fáraszt ma el egy Eötvös, egy Kossuth Lajos beszédének olvasása a negyvenes évekből?

Alexander keresi, kutatja a kiállítás hatását a magyar lélekre, mely gyarapodott az anyagiakban, de sokat vesztett idealismusából, szerinte nagy küzdelmek befejezése után hasonlót tapasztalni minden népnél. A német szörnyű brutalis lett 1870 után, Olaszországban sűlyed a közerkölcsiség egységének létrejöttével; a franczia köztársaság megszilárdulása után támadtak a botrányok és az irodalmi sülyedés. A jó ember nem látja, hogy az egész világon hanyatlott az egyetemes szempontja, uralomra jutott az individualismus, vele az érzékiség, a családi élet bomlása, a tekintély képviselőinek lealacsonyítása az egyik országban úgy, mint a másikban. A világ minden szinpadán adták a legerkölcstelenebb szindarabokat, melyek magukkal ragadták a közönséget, tehát egyenlőnek kellett lenni az erkölcsi szinvonalnak akár voltak botrányok, akár nem. De ő szegény nem látja ezt az egyenlőséget, szerinte a nemzet erkölcsi ereje, a velő, ép, egészséges, csak egy kissé elernyedt.

Ez az elernyedés abban mutatkozik, hogy nem lelkesedünk -217- nagyon, még a mélyebb közérdeklődés is ritka. Ki tud nagyobb lelkesedést mutatni, mint a realista? Húsz év óta minden országos ünnep, mulatság, temetés stb. óriási tömegeket tudott összecsődíteni nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Mikor tudnak az emberek a lelkesedéstől őrjöngeni, ha nem a realis időkben? A czár párisi látogatása százszorosan felül multa még a Kossuth Lajos temetését is. Csupa lelkesedéstől sír, nevet, kaczag, éljenez a jó realista.

Persze most gyökeresen átalakul az idők szelleme. Az eszményiség hajnalán sokan vannak közöttünk, a kik nem tudnak lelkesedni, tapsolni, éljenezni, őrjöngeni; hanem az erkölcsi szempontot nézik. És az én flótás barátom azzal áll elő, hogy a mostani választásoknál az idealis jelszavak közül egy sem hatott! Nem tudja, mi az idealis, különben nem használná ily értelemben. Pedig a bölcsészet tanárának tudnia kellene. Mert épen az idealis jelszó rendítette meg e hazát a mostani választások alkalmával; ezt az idealis jelszót a nemzet milliói hangoztatták, t. i. a néppárt hívei; míg hideg maradt a realis jelszókra, minők a függetlenségi, a nemzeti és szabadelvű párt jelszavai. E pártoknak majd az idealismus napjaiban meg kell szünniök, azért maholnap senkit sem lelkesíthetnek.

A jó tárczaíró az elernyedt magyarságra, az elszikkadt néplélekre jó hatást vár a kiállítás nagy idealis vonásaitól. Igazán megdöbbentő gyöngeség egy bölcsészettanártól! Már 1870 körül megirta Renan, hogy korunk nagy kiállításai országos vásárok, kirakodó sokadalmak, melyekből hiányzik minden erkölcsi, minden idealis elem. De a magyar tárczaírónak nincs fogalma a nagy idealis vonásokról, azért ezeken az országos vásárokon és talán Ős-Budavárában meg a kelenföldi Konstantinápolyban találja meg őket. Nem lenne csuda, mert a realis időkben kiforgattuk -218- a szók értelmét, elferdítettük jelentésöket. Ezért kell tótágast állania Alexander logikájának. Érzem, hogy udvariatlan vagyok e kitűnő realistával szemben; de nem tudom megállani, mert tanár létére annyira közönyös az idealis bölcsészet mesterei iránt, mint ők Plato, Leibnitz, Hegel, Cousin, Rosmini, Gioberti és számos más. A ki csak kissé tud velök foglalkozni, lehetetlen, hogy tisztábban ne lássa az erkölcsi világot, mint a hogy ő és más bölcsész társai látják. Nekik a bölcsészet alig egyéb természettudománynál.

«Nagyon emelkedtünk minden téren, mondja a tárczaíró, mégis ridegebb kietlenebb lett életünk». Valóban mulatságos ennek a haladásnak, emelkedésnek részletező bemutatása. Nem vagyunk nagyon önzők mint a német és az angol, praktikusok mint az amerikai, kétségbeesett játékosok mint az olasz, erkölcsi érzékünk sem romlott meg annyira mint osztrák szomszédainknak! Mennyi helytelenség néhány sorban; Csak is egy jó realista képes rájok, a ki nincs tisztában az erkölcsi fogalmakkal. Neki önző a német és különösen az angol, a ki a realismus alatt csak úgy szórta millióit jótékony czélokra, decentralisálta óriási birodalmát, majd nem függetlenítette gyarmatait, vissza akarta adni Irország önállóságát stb., most pedig a nép rajong a keresztyén örményekért, mikor az egész világ mozdulatlanúl látszik nézni a törökök mészárlásait! Neki csak praktikus az amerikai és nem látja, hogy napjainkban kezd kiemelkedni a realismusból, rajong az egyetemesért, az erkölcsiért, vad erővel tör ki náluk az antisemitismus, hatalmas az agrarismus, a bimetallismus, vissza akarják szorítani a nők féktelen individualismusát, erkölcsileg fölemelni a házasságot, újra meghonosítani a családélet szentségét. Az olaszoknál csak a játékosokat látja, de nem veszi észre nálunk az őrült játék szenvedélyt száz meg száz fajtájával, az olaszoknál sem tünik fel neki az erkölcsi és vallási megújhodás felé törekvés. -219- De hogy is lehetne fogalma az affélékről, mikor azt állítja az osztrákokról, hogy jobban megromlott az erkölcsi érzékök mint a miénk. Hisz épen az osztrák mozgalom nem egyéb mint az idealismus kitörése, az erkölcsi és vallási életnek jelentkezése. Nálunk is mutatkozik ez a jelenség, csakhogy túlnyomóan a szláv és german fajoknál, melyeket lassan követ a magyarság. Kálvinista és lutheranus papjaink szintén észre kezdik venni a tekintélyi hit, az idealis moral visszatértét, gr. Degenfeld József az új tiszántúli ref. főgondnok aggódva híja fel a kálvinista papok figyelmét, inti őket, hogy legyenek résen, nehogy a sötét középkornak már-már veszedelmesen mozogni kezdő irányzata ismét felülkerekedjék. Pedig felül fog kerekedni, győznie kell a tekintélyi hitnek és eszményi moralnak, különben teljes bomlás állana be az erkölcsi élet terén s öngyilkos lenne az emberiség jó része, a másik pedig mint az őrült bolyongana a föld szinén. A protestans egyház belső fejlődését, erkölcsi megújhodását az államsegélytől és a szabadelvűségtől teszi függővé a jámbor főgondnok, mintha az anyagi jólét és az individualismus (szabadelvűség) képes volna erkölcsileg megnemesíteni, vallásos életre buzdítani az embert. De a főgondnok lajkus fráter, nem gondolkodó, a ki egész életében az anyagi és a realis önző politikával törődött; Alexander azonban bölcsész meg tanár, a kinek nem szabad az országos vásárok és nemzeti bacchanaliák, világraszóló zabálások idealis vonásairól beszélni.

Történeti tudománya is csámpás lábon állhat oly férfiúnak, a ki a németek állítólagos brutalismusával nem tudja megegyeztetni a Schiller-Goethe-Kant korszak fenkölt érzésmódját. Pedig 1790 nagyon közel áll 1875-hez. Az egyetemes tisztelete mindenütt hanyatlott, az individuum hatalomra jutott a családban, a községben, a franczia földön kitört a legrémesebb forradalom, mely sárba rántotta -220- az egyetemest és a megtestesült érzékiséget, egy szép leányt, meg az emberi észt emelte az istenség oltárára. Németországban rajongtak az édes, meleg, benső, érzéki életért; Schiller, Goethe drámái csak erősen realis időkben születhetnek épen úgy, mint Kant philosophiája. Egy Don Carlos, egy Tell Vilmos stb. nagyon realis drámák. Az egyetemes képviselői bennök az individuum minden bajának okai. Alexandernek mint bölcsésznek tudnia kellene, mi lehet az a fenkölt érzés. Igaz, hogy a nagy közönség össze-vissza használja, az írók is sok mindenre alkalmazzák, de helyesen csak az idealisabb érzésre, gondolkodásra használhatjuk, mikor az egyetemesből indulunk ki. Az altruista lehet gyöngéd, kedves, irgalmas, önzetlen, de nem fenkölt, mert jósága csak a realis idők felebaráti szeretete. Kant erős realista irányát pedig az is mutatja, hogy Alexander foglalkozhatik vele. Ha idealisabb bölcsész, mint a lajkusok gondolják, annyira élvezhetlen, olvashatlan volna előtte, mint más eszményi philosophus.

A nemzet erkölcsi erejét nem emészti nagyobb betegség, gondolja Alexander, a velő, úgy látszik, ép, egészséges: ha meg volna támadva, azt látni kellene. Mélyen megdöbbentő vakság! A szegény jó ember mint jámbor realista nem lát, nem hall; nem veszi észre az erkölcsi bomlást a családi és társadalmi életben, az érzékiség tombolását, a hazugság, az önérdek féktelen fellépését nemcsak az egész világon, hanem nálunk is. A ki ennyire vak, azzal igazán kár szóba állani, realis korlátoltságát senki sem lesz képes elhárítani, az ilyennek nincs semmi érzéke az igazság, az erkölcs és a valóban szép iránt. Összefoglalni, az erkölcsi világ tüneményeit egységökben felfogni nem adatott neki. És most a realismus alkonyán, az idealismus hajnalán kevés embernek betegebb a veleje, mint az övé és hogy mennyire meg van támadva, azt minden gondolkozónak látnia kell. -221-

Alexander kevésnek találja a kiállítás érdekében tett reclámot. A külföldi látogatók elmaradásának főoka azonban ellenségeink nagy számában keresendő, mondja tovább. Az európai sajtó általában nem barátságos hozzánk, szövetségeseink sem azok, a Kölnische Zeitung a legmagyarfalóbb lap Európában. De mint realista nem tudja okát adni, hogy miért. Pedig nagyon egyszerű. A népek rokonszenve mindig azon ország felé fordul, mely az uralkodó eszme élén halad. 1830-ban az egész művelt világ rajongott Francziaországért, mert az új liberalismus ott győzött legelőször. A mult században a franczia encyclopaedisták mozgalma következtében szintén a francziákért rajongtak. 1789-ben hasonlóan. Most pedig az idealismusba megyünk belé és azon országok ébresztik fel a népek rokonszenvét, melyek elül mennek a mozgalomban. Ma az egész világon gyűlölik a Crispieket, a Bánffyakat és más szabadelvűeket s a népek rokonszenve a Balfourok és hasonlók felé fordul, a kik a moral és vallás apostolai. Az egyszerű ember nem tudja okát adni rokonszenvének vagy gyűlöletének, de érzi. A tömérdek etetés-itatás daczára csak a népek megvetését vonta magára a magyar, mert hazánkban a legromlottabb individualismus uralkodik, a zsebelő szabadelvű többség vezeti az ország ügyeit és a legembertelenebb önkény gazdálkodik a nemzet politikai jogaival. Ezért járt oly kevés idegen a kiállításon, legfölebb a realista és zsidó hirlapírók, szabadelvű publicisták és parlamenti tagok, korlátolt specialista tudósok és bécsi democraták stb. fordultak meg nálunk, mondottak nagyszerű felköszöntéseket, írtak rólunk egy-egy hálás ismertetést, de mindez nem használ semmit az idők árja ellenében. Hiába irattunk e pár év alatt rémséges költséggel köteteket, füzeteket és czikkeket franczia, angol, német, olasz és talán más nyelveken is a magyar nemzet magasztalására; hiába volt minden pazarlás: a nemzetek rokonszenve elfordult tőlünk, -222- pedig 1825-től 1875-ig mindenfelé rokonszenvvel tekintettek a magyarra.

A kiállítás belföldi látogatását nagyobbnak remélte Alexander. Én bizony ennyit sem vártam. Esténkint, ha meguntam magam, kimentem a kiállításba. Rendesen sok embert találtam ott. Igaz, hogy négy-ötöd részök izraelita polgártársainkból került ki. Csaknem elenyészett az árja és a magyar elem kivált a nyári hónapokban. Aránylag sok katholikus papot láttam ott lézengeni. Arczuk is elárulta, hogy korlátolt realisták, a kik nem örülnek paptársaik idealis lelkesedésének. Igen sokszor nők társaságában valának.

Alexander azt hiszi, hogy az alsóbb nép és az ifjúság felhozásában remekeltünk, de a nemzet középső rétegei cserben hagytak bennünket. Mint jó realista a vendéglősöket, a kiállítás helyét stb. okolja. Hisz ezek nem okok! Potom pénzen, csaknem ingyen lehetett feljönni a kiállításra, s a városban majdnem a rendes áron szobát kapni és étkezni. Bizonyosan többeket megzsaroltak; a hol tehették, magasabb árakat követeltek; de mivel a közönség legnagyobb része óvatos volt, aránylag kevés visszaélés mutatkozott.

Másutt rejlett a baj, másutt kell a látogatás csekélyebb mérvének okát keresnünk.

A kiállításra nézve baj volt, hogy az idealismus hajnalán vagyunk. Ez az idealismus rendesen együtt jár a szegénységgel, egyszerre jelenik meg az agrarismus, az oeconomismussal, a földmívelők inségével vagy legalább súlyos helyzetével. Tehát épen annak az osztálynak, melyen a nemzet fölépül, nincs pénze. Különben is, mikor az erkölcsért, vallásért kezd lelkesedni, az ember nem rajonghat anyagi vásárokért. Nagyon sokan vannak a vidéken művelt, tanult emberek, a kik dicsekesznek vele, hogy nem látták a kiállítást; magában a fővárosban is vannak, a kik alig egyszer-kétszer pillantottak be. Már nem gyönyörködtette -223- őket. Lelköknek jobban esék a magány, a csend, a zárkózott családi élet, mint az a hiú vásár, hazug lárma, érzéki tombolás, örökös fecsegés, melyekben azelőtt annyi örömüket találták. Hisz a föld népének egy részét csaknem erőszakkal hozták fel a szolgabírák, a jegyzők, a papok és a tanítók főispáni parancsra. Majdnem minden kiadásukat fedezték és mégis nehéz volt kimozdítani őket. A középiskolai tanulók kiváncsiságát könnyebb volt felébreszteni. A nemzet középső rétege azonban nem jött el, mondja Alexander. Bizony kevesen fordúltak meg a kiállításon, hol az az örvendező, derült hangulat, igazi jókedv is hiányzott a látogatók arczáról, mely a hetvenes, nyolczvanas évek kiállításait nemcsak nálunk, hanem mindenütt jellemezte. Akkor még mindenki tudott mulatni, örvendezni, ma már csak a realista tombol, féktelenül őrjöng, a közönség egy része visszavonul, az engedékenyebb rész pedig csendesen, hallgatagon nézi a mulatságot.

És mivel folyvást gyarapszik az idealismus, azért sejtem én, hogy nem jön létre az 1900-iki párisi kiállítás, vagy ha létrejön, óriási bukással végződik.

Csakhogy hiába beszélek és írok, mert hályog takarja a realista lelki szemeit, nem lát és e hályogot majd csak a diadalmas idealismus fogja eltávolítani,

XLI.
TOLSTOJ LEO: AZ ÁLLAM ÉS A KERESZTYÉNSÉG.

A nagy orosz költőről akárhányszor olvasom, hogy igazán nagy idealista. A művelt világ legkiválóbb írói és gondolkodói mindig mint nagy ideálistáról szólanak róla. Nem is tudják máskép elképzelni e tiszta, a felebaráti szeretettől áradazó, valóban meleg keblű férfiut mint eszményi rajongót.

Természetes, mert nincsenek tisztában az alapfogalmakkal. Csak az önfeláldozó és szerető szivet látják és azt hiszik, hogy ez idealismus. Nagyon tévednek.

Önzetlenség és önfeláldozás magában még nem jelent semmit. Az embernek rajongani, lelkesedni kell az uralkodó eszme hatása alatt, e rajongás lehet idealis vagy realis, teljesen a kortól és szervezetünktől függ, hogy milyen.

Az idealismus alatt rajongunk az egyetemesért, a realismus alatt az egyedért. Itt is lehetünk önzetlenek, önfeláldozók, a realismus vértanúi vagy hitvallói. Igaz, hogy kevesebb a számuk, de vannak, akadnak ilyenek.

Az emberi haladás egy-egy hullámának elején egyesül a lelki világ három eszméje: a szép, igaz és jó. E három eszme egysége egy egészet alkot, azért bármire gondol az ember, mindig a maguk egészében fogja fel a szellemi, erkölcsi és aestheticai élet tüneményeit. Az egészből indul ki. Az egész szempontjából ítéli meg a dolgokat, a társadalmi kérdéseket. Mindig az egyetemest látja maga előtt, az a delejtű, a vezérfonal a lelki élet tengerén. -225-

A realismus a három eszme szétválása, a lelki egység teljes felbomlása. A lelki világ alkotó részei szétmállanak; a szép, a jó és az igaz fogalma, nem az egyetemes, hanem az egyén szempontjából ítéltetvén meg, elvesztik igazi értelmöket. A realista kiforgatja valódi jelentésökből.

A szép az egyed szépsége lesz, támogatója az érzékiségnek, az ember léhaságának, csupa idegizgató és csábító formaság. Háttérbe szorulván az erkölcsi elem: a jó és az igaz, nincs támasza, nemesítő sajátsága a szépnek. Megbomlott idegeink mámorosan kedvelik a fenségest, a borzasztót, az irtózatost, egy szóval minden kábítót. Azért kellenek ilyenkor a gladiatorok, a circusok, az alpes-mászások, párbajok, életünk gyakori koczkáztatása. A kevésbé bomlott idegűeknek elég mulattatók és szórakoztatók az érzéki gyönyörök, izgató, ingerlő szinházi, orpheumi, circusi és más látványok.

Mihelyt az igaz eszméje ki kezd válni az egységből, a nagy eszményi igazságok mint Isten, vallás, erkölcs, világ, emberiség pl. halványulni kezdenek, a realismus napjaiban pedig már a nemzet és haza fogalma is enyészőben van. Csak az egyén szempontjából tekintvén mindent, ezek megszünnek igazságok lenni. Az egyed biráló elméje nem találhatja igazaknak. A közérdek és közügy a realisabb gondolkodásuak szemében hazugsággá válik. Tömérdek visszaélést, gazságot követnek el épen a közérdek nevében. Igen sokszor romlott zsebelők kezébe kerűl a hatalom, a kik a közérdek czímén rabolják meg embertársaikat, mert a nagy emberi és nemzeti igazságok megszüntek azok lenni.

A jó szintoly változáson megy keresztűl. A jó eszméje legszűkebb értelmében magunkviselete embertársaink iránt. Az eszményiség napjaiban az egyetemesből indulván ki, a vallás és erkölcs szabályozza magunkviseletét. Szeretjük vallásos és erkölcsös felebarátjainkat, gyülöljük azokat, a kik az uralkodó eszméhez kevésbbé tudnak -226- símulni vagyis rosszak, bűnösök. Annyira uralkodik felettünk és bennünk az egyetemes, hogy saját gyermekét is el tudja pusztitani az atya, ha nem engedelmeskedik. Ilyenkor szófogadóvá kell válnia az alkotó résznek, a családban az asszonynak és gyermekeknek, az országban az alattvalóknak. Meg kell alázkodnunk az egyetemes, a tekintély képviselője előtt, kivált az egyházi előtt.

Mihelyt ki kezd válni a jó a három eszme egységéből, bomlani kezd az egyetemesnek hegemoniája, föllép a haza és nemzet szempontja, míg végre a realismus végén már csak az individuum, legfölebb a család érdeke szabályozza magunkviseletét. Sőt talán elmondhatni, hogy a realista családjában is önmagát szereti.

De mikép magyarázhatni meg az egyed szempontjából, hogy soha sem jobb, irgalmasabb, lágyabb, kedvesebb az ember mint épen a realismus alatt? Honnét ered az a mérhetlen jótékonyság, melynél csak az emberi nyomor általánosabb. Hisz a realista önző, zsebelő, a közérdeket kizsákmányoló, léha, elvtelen individualista?!

Könnyen érthető. Az idealismus alatt az Isten, az egyetemes képmásai akarunk lenni, a realismus alatt mindenkit a magunk képmására akarunk átváltoztatni. Akkor csak azt becsűljük, a ki velünk együtt a nagy általános igazságokat vallja, a vallás és erkölcs buzgó hive; ekkor azt becsüljük, a ki hozzánk hasonlít, a mi képmásunk, a mi édes-kedves testvérünk, felebarátunk. És mivel az emberi szívnek okvetlenül és szüntelen szeretnie kell: az idealismus idején csak az Istenért és az Istenben tudja szeretni felebarátjait, míg a realismus napjaiban csak önmagáért. Végtelenül jól esik neki, ha valami jót tehet embertársaival. Azért ilyenkor alig van rossz ember, realis szempontból rossz ember. Bárkihez folyamodjunk, ha van neki, juttat belőle a hozzá közelebb állóknak, sokszor elfelejti tolakodó követelésünket, szemtelen föllépésünket, nem -227- kérdezi vallásunkat, erkölcsi magunkviseletét; protegál, istápol, támogat szóval és tettel. A realista nem tudja nézni a szenvedőket, az inséggel, nyomorral sujtottakat. Vannak közöttünk végtelenül realis lelkek, a kik csupa szívből állanak. Ilyen nagy realista az oroszok hirneves költője és gondolkodója: Tolstoj Leo. Műveiben az egyetemes képviselői, a tekintély hordozói az individuum romlásának, inségének, nyomorának szülő okai, ezek bénítják meg az egyén boldogulásra való törekvését, ezek ássák a sánczokat, emelik a gátakat, gördítik útjába az akadályokat. A közügy, közérdek czime alatt kizsákmányolják az egyént, elállják a felebaráti szeretet megnyilatkozását.

Legújabb levele, melyet dr. Schmitt Jenőhöz intézett, hirdeti, hogy az államszolgálatban való részvétel nem fér össze a keresztyénséggel. A katonai szolgálat sem egyezik meg vele. Helyesli Schmitt Jenő nézetét, mely nem tartja összeegyezhetőnek az erkölcsi becsülettel állami szolgálatokat tenni egy oly intézménynek, mely képviselője a törvényesen szentesített emberölésnek és a törvényesen szentesített kizsákmányolásnak. Szerinte mindenki belátja, hogy a keresztyén nem vehet részt a gyilkosságban, hogy a gyilkosok vezére által a szegényektől erőszakkal kizsarolt fizetést nem húzhatja. Azért csak számtalanszor kell hangoztatni: Carthago delenda est, el kell törülni Carthagót a föld szinéről és bizonynyal el fog esni Carthago. Végre is a hatalom birtokosai meg fognak szünni tekintélyöket a keresztyénség szentségével támogatni. Hisz az állam erőszak, a kereszténység pedig szeretet és türelem: ezért az állam nem lehet keresztyén s a ki keresztyén akar lenni, nem szolgálhatja az államot. Keresztyén állam lehetetlen.

Tolstoj Leo doctrinája a legszélsőbb realismus tana. Az ő nézete szerint a keresztyén vallás tiszta felebaráti szeretet, mely nem tűri a központi hatalom erőszakos föllépését s azért az állami egység hatalma és a keresztyénség -228- egymást kizáró fogalmak olyanok mint a béke és háború, az egészség és betegség, a világosság és sötétség stb.

Pedig a realismus alatt az állami központi hatalom, a kormány, is nagyon engedékeny, igazán elnéző, decentralisáló az alkotó részek iránt. De a mostani szélső realismus idején nem elégítheti ki Tolstojt, se más erősen realista gondolkodásuakat. Ilyenek nem csupán az anarchisták és socialisták, hanem a művelt társadalomban élő számos polgár is.

Az orosz költő keresztyénsége azonban nagyon realis, mely nem felel meg az idealis napok keresztyénségének. Az ő christianismusa rokon az I. és II. század keresztyénségével, melynek utószülött testvére a mi nazarénus hitünk vagy több orosz felekezet, a realis idők mysticismusának socialis tüneményei; de nem olyan, minő a III. század idealismusa alatt lőn, mikor az eszme nyomásával nagyszerű, egységes, központi kormányzattá alakult és kifejlődött a catholicismus idealis hierarchiája, a miről a II. század első felében szó sem lehetett.

Most szemlátomást közeledünk az idealismushoz, erősen hajnalodik, a mi épen nem kedvez Tolstoj realis gondolkodásának. Csakhamar észre fogja venni, hogy sokan elfordulnak tőle. Már emlegetik, hírlelik a lapok, hogy Sziberiába akarja deportáltatni a kormány. Sajnálnók szegényt, mert ő is egyik vértanúja lenne a realismus önzetlen felebaráti szeretetének, sorsosa Krisztus, a nagy vallásalapító, szenvedéseinek azzal a különbséggel, hogy az itteni mestert az idealreál nemzeti és vallási orthodoxiája, melyet phariseismusnak csúfolnak, feszítette a keresztfára, míg az orosz reformatort az ébredező eszményiség hurczoltatná a jeges hazába. Lehet, hogy e súlyos bajtól megkíméli a jótékony halál.

Hogy át tudna változni, hogy a legszélsőbb realismusból -229- át tudna csapni az eszményi gondolkodásba: alig hihetem el róla, annyira határozottan és mereven realis egyéniség. Öreg ember és a vén tölgy már nem hajlik. Valószínű, hogy nem sokára el fog némulni s e némaság legfőbb okát nem az orosz kormány zsarnoki fellépésében kell keresnünk, hanem az eszményi gondolkodás győzelmében, mely megbénítja a realis embert, közönyössé teszi azon nagy kérdések iránt, melyekért annyira lelkesedett a realis napokban, mert a legnagyobb hatalom a szellemi világban az uralkodó eszme. Mindnyájan öntudatlan szolgái valánk, csak fölfedezésem ismeretével leszünk öntudatosakká; de ne higyje senki, hogy valaha más lehessen, mint a minővé az isteni eszme alakítja. Hozzá kell símulnunk vagy összetör bennünket.

Lábjegyzetek.

1) A nyáron egy franczia röpiratban akartam magyarázni az erkölcsi világ törvényét. Hozzá is fogtam, de csakhamar abbanhagytam, mert bár régóta érintkezem a nagynevű bölcsészszel, még sem tudja átérteni, hogy minden bölcsészeti, történeti stb. doctrina csak saját korának vagy pontosabban a hullám illető szakának felel meg s az idők árjával szüntelen módosulnia kell. Ő Guyauval és másokkal együtt tekintélyes realista volt a nyolczvanas években, most már simul egy kissé az idealisabb irányhoz, de még messze van a tiszta idealismustól.

2) E levélhez a Hazánk 1896. ápril 7-iki száma a következő megjegyzést fűzi:

Bodnár Zsigmond egyetemi magántanár az egyetem rektorához levelet intézett, a melyben kijelenti, hogy a millenniumi tanügyi kongresszuson nem vesz részt. Soha komolyabb szó még nem hangzott el korunk jellemzésére, mint az, a melylyel Bodnár e kijelentését indokolja. Minden szava hétszeres igazság, minden sora az enyészet egy-egy jelenetét festi s az egész levél hangos jajkiáltás, a melyet csak azért mernek olyan keservesen kimondani, mert a nagy többség erkölcstelen tulkiabálásaitól félnek. Bodnár Zsigmondban meg volt a bátorság a közfigyelmet arra a lejtőre fordítani, a melyen haladva máris elérte a világ az aljasság posványának a szélét s már-már a fertőbe való sülyedés veszedelmével áll szemben. Nagyérdekű levelét szószerint közöljük részint tükörül azoknak, a kiket illet, részint lelki gyönyörüségül azoknak, a kik rokongondolkozásuknál fogva szivesen fogadják a dekadencziának megszólalt komoly ellenfelét.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14	élvezni és gyönyöködni	élvezni és gyönyörködni
25	tisztelet jelentkezésését	tisztelet jelentkezését
72	kis ügyessség	kis ügyesség
114	kereszténzség több	kereszténység több
119	nkább triviális	inkább triviális
136	meg vanank	meg vannak
137	nem is hideted	nem is hiheted
138	realisabb godolkodás	realisabb gondolkodás
144	tekintéy iránti	tekintély iránti
148	játétokat hozhat	játékokat hozhat
166	Nagy tévédés	Nagy tévedés
188	törvényes házassságról	törvényes házasságról
189	magasztos önfeleláldozás	magasztos önfeláldozás
222	Cssaknem elenyészett	Csaknem elenyészett
225	életünk gyakorí	életünk gyakori
226	testvérüuk, felebarátunk	testvérünk, felebarátunk

Megjegyzések:

AZ ERKÖLCSI TÖRVÉNY ALKALMAZÁSA

ELŐSZÓ.

I. AZ IDEALISMUS KITÖRÉSE 1815 KÖRÜL.

II. AZ ÁRPÁDOK.

I.

II.

III.

III. ERKÖLCSI SÜLYEDÉSÜNK.

IV. A TÁRSADALMI BÉKE.

V. DUMAS.

VI. A DRÁMA TÖRVÉNYE.

VII. A MODERN MAGYAR DRÁMA.

VIII. MI A CIVILISATIO?

IX. A KIÁLLÍTÁSOK JÖVŐJE.

X. «A TUDOMÁNY ÉRDEKÉBEN».

XI. HAZAFISÁG ÉS NEMZETI SZELLEM.

XII. AZ EZREDÉV.

XIII. ALFRÉD FOUILLÉEHEZ.1)

I. Bevezetés.

II. A haladás törvénye.

XIV. A TUDOMÁNY CSŐDJE.

XV. I. FERENCZ JÓZSEF.

XVI. A DEMOCRATIA HALÁLA.

XVII. A TANÜGY HANYATLÁSA.

XVIII. A TANÜGYI CONGRESSUS.

XIX. A SZELLEMI ANARCHIA.

XX. A TANÜGYI CONGRESSUS HATÁROZATAI.

I.

II.

XXI. A VALLÁS AZ ISKOLÁBAN.

XXII. A LEÁNYGYMNASIUM.

XXIII. AZ ASSZONY JOGA.

XXIV. AZ ASSZONYI LOGIKA.

XXV. «FÉRJED ROKONAIT.»

XXVI. AZ ÖNGYILKOSSÁG.

XXVII. RECTORI MAGNIFICO.

XXVIII. JÓKAI MÓRNAK.

XXIX. LUEGER.

XXX. SIMONYI MAGYAR NYELVTANA.

XXXI. A PAPSÁG POLITIKAI SZEREPE.

XXXII. A SZENTSZÉK RENDELETE.

XXXIII. AZ ISTEN.

XXXIV. A KÉTFÉLE OK BÖLCSÉSZETE.

XXXV. A HÁZASSÁG.

XXXVI. A HITVES HŰSÉGE.

XXXVII. CIVILISATIÓNK VESZEDELME.

XXXVIII. MÁRIA DOROTHEA JÖVŐJE.

XXXIX. AZ IRODALOM NAGY TÜKRE.

XL. A REALISTA VAKSÁGA.

XLI. TOLSTOJ LEO: AZ ÁLLAM ÉS A KERESZTYÉNSÉG.