The Project Gutenberg eBook of A tengerszemü hölgy by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 284. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=PxkLAQAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

A TENGERSZEMÜ HÖLGY

I. FEJEZET.

Soha sem láttam életemben olyan csoda szemeket. Pedig sok szép szemekkel volt találkozásom. Egész astronomiát irhatnék róluk. De ennek annyiféle volt a szeme, a mennyiszer változott az indulatja. Azért neveztem azt el tengerszemnek. Milyen a tengerszem? A hegytetőről nézve élénk zöld, az átelleni hegyoldal szálfái félig árnyékban tartják, a nap visszaragyog a másik feléből; vidám nevetés ez. Majd meg ha végig fodrozza a szellő, haragos zöldre válik, majd barnára, bakacsinra; a felhő színét adja vissza, villámokat is lövell. Mikor leszáll az éj, fekete tükrében ragyognak a száz, meg száz csillagok; egy-egy futó fény végig ivlik benne, egy úszó vadmadár ezüst vonalat húz rajta végig: ez a megfordított mennyország. Két magas hegy vágánya közül előtünik a telehold; egyszerre aranynyá válik az egész tengerszem, fehér ködfoszlányok lebegnek fölötte, szellemalakot mimelve; elkezdenek a hullámai tánczolni, minden ok nélkül, nagy fénykarikák terjengnek a közepéből, egymást előbbre tolva; a hold megint eltünik a hegyoldal mögé: világos kék marad a tükörlap. Ha pedig egészen leszállunk hozzá, összetákolt tutajon beevezünk rajta, akkor se nem kék, se nem zöld, hanem kristály tiszta, átlátszó a tengerszem. A part mentén zöld mohát, virágos kertet látunk a víz alatt. Eddig soha nem látott növények eregetik fel hosszú indáikon napvilágon nősző virágkelyheiket. Nagy, egyenesen -2- álló növények, alakra a fenyőhöz hasonlók, emelkednek fel a mélységből, a vízszín alatt maradva; fák, a miknek igazán meg van tiltva az égbe nőni. Csupa virágos kert a vízfenék. S e virágos kertnek nincs élő lakója. Se hal, se hüllő nem lakik benne. De egy lakója még is van: a syrén. Nem az a mythosi csábalak, hanem egy torzalakú szörny, nagy fekete fejjel, veres kopoltyuval, két békalábbal s lomha halfarkkal. Ez is ritkán jön elő a maga rejtett sziklaodujából; csak mikor nagy időváltozást érez. Én láttam egynehányszor ezt a mesés amphibiumot.

Mikor legelőszőr találkoztam a szép Erzsikével, akkor mind a ketten gyermekek voltunk. Ő tizenkét esztendős, én pedig tizenhat éves kamasz. Együtt tanultunk tánczolni.

Egy franczia vetődött a városunkba: egy vándor tánczmester, a ki az egész várost tánczra kerekedtette.

Rendkívül nagy feje volt, cserbarna arczszíne, összeérő szemöldökei, kurta lábszárai; a nagy sasorrának épen a hegyén volt egy nagy szemölcs.

Mikor tánczolt, mikor beszélt, valami varázs szállt ki minden porczikájából, egyszerre hódító alak lett. A nőnem tagjai oda voltak érte: a kilencz évestől elkezdve, a kiszámíthatlan korszakig.

Én is örök hálával emlékszem e derék férfiura: neki köszönhetem a walzert és a quadrillt, meg azt, hogyan kell egy elejtett legyezőt felvenni s a mellett az arczot a hölgy felé fordítva tartani.

Erzsikével volt a legtöbb baja a mæstronak. Soha sem tartotta meg a tempót: nem akart az elegáns «pli»-hez szokni, szilaj, dévaj allürjeit nem tudta vele elhagyatni. Jaj volt annak a tánczosnak, a ki társul akadt vele össze. Az rendesen hajótörést szenvedett a terem közepén. S hozzá még ki is kaczagta. A mesternek is a szeme közé -3- nevetett, s rendesen az ellenkezőjét tette annak, a mit az vezényelt.

Én mindezt igen természetesnek találtam. Mikor valaki olyan szép, és gazdag és előkelő, akkor fel van jogosítva kivételt képezni mindenféle szabály alól. Hogy szép, azt az első tekintetre meg lehetett tudni, hogy gazdag, azt kitalálhatta az ember az ezüstös hintóról, a min járt, s hogy előkelő, azt lehetett kombinálni abból, hogy a mamáját mindenki nagyságos asszonynak czímezte, s a «vármegye urai» is kezet csókoltak neki. A nagyságos asszony minden tánczleczkén jelen volt, s kívüle még eljött a nagynénje is, egy nyugdíjazott őrnagyné, meg a társalkodónője, egy élte javában levő nemes kisasszony. Ily módon az Erzsike folyton hármas felügyelet alatt volt tartva, a minek természetes következése az volt, hogy azt tehette, a mit akart, mert felügyelőnői közül egyenkint mindegyik azt tartotta, hogy minek vigyázzon ő a kisasszonykára, mikor a másik kettő úgy is vigyáz? S aztán mind a három egyenkint el volt foglalva a saját ügyeivel.

A nagyságos mama még az élet naposabb oldalát kereső hölgy volt: özvegysége vigaszt óhajtott. Voltak nyilt udvarlói, többé-kevésbbé komoly szándékuak s rang és qualitás szerint megkülömböztetvék.

A társalkodónő hires nemesi család tagja, bátyjai katonatisztek. Az atyja udvari kamarás. A saját kamarájában nem igen volt neki mit keresni. A kisasszony toilettjei a legdivatosabbak voltak, maga is szépségnek tartatott, s a legjobb tánczosnő hirében állt. Azonban az idő figyelmezteté a komoly körültekintésre; mert Erzsike, a család leánya kezdett már veszedelmesen felnőni s négy-öt esztendő mulva versenytárs lesz belőle. Ennek is volt tehát a tánczóra alatt foglalkozása, a mely miatt félre kellett húzódnia, nehogy meglássák, kivel társalog és minő modorban, mert ez a sok gonosz asszonyi szem mindent kitalál egy tekintetváltásból, egy kézszorításból, s aztán «szétszólják» őket. -4-

A nagynéne pedig leginkább kereste az ürügyeket a tánczteremből észrevétlenül eltünésre. A buffetben neki kellett minden süteményt és frissítőt legelébb megízlelni, s a hogy alapos történetbuvárok utána jártak, még az a sötét szenvedélye is megvolt, hogy tubákolni szeretett, a mi nagy titkolózással jár. Ha pedig a teremben volt és összeült valami nyelvrokon pályatársnéval, akkor úgy elfoglalták egymást a többiek megszólásával, hogy egyébre nem lehetett gondjuk.

Így aztán az Erzsike tehette azt, hogy a damensolóban csárdásfigurát tánczolt, s a tour de mainnél a vis-à-vis tánczosának a kezére ütögetett; adomákat mesélt olyan fennhangon, hogy az egész terem meghallhatta, s mikor kaczagott, a két kezét a térdei közé szorította, monsieur Galifard ismételt ellenmondásai daczára.

Egy délután főpróbát tartottak a táncziskolában. A kis leányokkal jöttek nagy leányok is; s a nagy leányokkal nagy legények. Az ilyen ficzkók különös jogot vélnek élvezhetni, hogy az olyan kezdő sihedernek, mint én voltam, a lábára tapossanak.

Szerencsémre a derék Galifard úr igen jó szivű ember volt: nem engedte a maga protegéit háttérbe szoríttatni.

– Nix cache-cache spielen, monsieur Maurice. Allons! Walzer geht an. Nur courage. Ne cherchez pas toujours das allerschlekteste Tänzerin! Fangen sie Fräulein Erzsike par l’And. Valsez la!

S azzal karon fogott, odavezetett Erzsikéhez, kezembe adta a kezét, s aztán «eins, zwei.»

Az akkori walzer pedig «grundverschieden» volt a mostanitól. Ez a mostani csak tréfa; de az komoly dolog volt. Tánczos és tánczosnő a testük felső részével, a milyen messze csak lehetett, olyan tágan elálltak egymástól, ellenben a lábaikat egymásnak feszíték. Akkor aztán a test felső része egyszerre nagyot lódult; azt mind a kettőnek egy tempóra kellett tenni, a repülni indult testnek kénytelen volt a láb gyorsan utána szaladni. A tánczoló pár, -5- mint a tenger hátán himbáló sajka, föl- és leemelkedett és sülyedezett, s mentől gyorsabban perdült, annál messzebbre tartotta magát egymástól a két hátraszegett fej. Az volt a villitáncz!

A mester folyvást kisért bennünket a körben és nem szünt meg biztatásaival lelkesíteni.

– Tres bien, monsieur Maurice. Ça va ausgezeiknet! Alten sie brav la demoiselle. Nix auf die Füsse schauen. Regardez aux yeux. Das ist riktig. Embrassieren ist besser, als embarrassiren! Pouah! Da liegst shon alle beide!

De hát azért sem «liegst!» Én láttam előre az elkerülhetetlen bukást, s hogy a tánczosnémat megmentsem, saját magamat vetettem oda áldozatul, a térdemre esve: neki még a könyöke sem érte a parquettet. A térdemért nem lett volna kár; hanem a pantallóm kiszakadt a térd fölött. Semmivé voltam téve. Nagyobb csapás ennél nem érheti az embert.

Erzsike nevetett az én kétségbeesett állapotomon. Aztán megkönyörült rajtam.

Azzal kirántott valahonnan a ruhája fodrai közül egy gombostűt, s leguggolva elém, nagy hirtelen összetűzte vele a vadgalambszin pantallómon támadt félbeszakítást. A nagy gyorsaságban az elevenig találta szúrni a veszedelmes kisegítő szert.

– Nem szúrtam meg? kérdezé, felnézve rám igaz jó szivét eláruló nagy szemeivel.

Azzal tánczoltunk tovább. Én csodamódon kitettem magamért. Egy gombostűvel a térdemben, a másikkal ki tudja hol? háromszor körülkeringtem Erzsikével a táncztermet; mikor visszavittem a garde des damesjaihoz, úgy tetszett, mintha harminczhárom mama, nagynéne és társalkodónő forogna körülöttem. -6-

II. FEJEZET.

AZ ÉN ELSŐ KITÜNTETÉSEM. – AZ ELSŐ SÉRELEM. – A DAMENWALZER. – A FÉLELMES FENEVAD. – A MEGIGAZÍTOTT CSOKOR. – A MÁSODIK TŰSZÚRÁS.

És én valóban nagy hálával tartozom monsieur Galifardnak. Neki köszönhetem a legelső kitüntetést, mely az életben ért. Ez volt azon örökké feledhetetlen eset, a midőn pályatársaim, a kecskeméti jogakadémia reményteljes tagjai, az általuk rendezett jogászbálra engemet választottak meg egyhangulag «előtánczosnak.»

Nyomban következett rá egy másik megtiszteltetés: ugyanazon évben a magyar tudományos akadémia, a Teleki pályázaton versenyzett szomorújátékomat dicsérettel említé fel, sőt két biráló: Vörösmarty és Bajza a pályadíjra tartá érdemesnek. A darab czíme volt: «A zsidó fiu.» Nem valami gyufát áruló suhancz, hanem Fortunátus Imre, II. Lajos király alatt magyar pénzügyminiszter, a kit az ország rendei máglyára ítéltek.

E szerint, midőn három évi távollét után szülővárosomba visszakerültem, már bizonyos «renommée» járt előttem.

Hogy minek tértem vissza, annak is helyes oka volt. Az én időmben is négy évből állt a jogászati kursus. A harmadik év volt a «patvaria», a negyedik a «jurateria». A patvariát rendes ember a saját megyéjében töltötte, a jurateriát Budapesten.

Még egy eldicsekedni valóm van. Üres óráimban arczképeket festettem. Olajminiatüröket. Az ó-szőnyi tiszttartót, a nélkül, hogy előttem ült volna, úgy eltaláltam, hogy mindenki ráismert; de még annál is nagyobb sensatiót -7- gerjesztett a főfiskálisnénak az arczképe, a kit a legszebb asszonynak tartottak a városban.

És még is az történt, hogy mikor a következő farsangon a főispán bált adott a megyeházán, (még akkor olyan főispánok voltak) hát abba nem engem szólítottak föl «előtánczosnak.»

És aztán ki volt, a ki miatt engem ez a keserű mellőztetés ért? Egy stuczer, egy arszlán, nem a városunkból való: valami Bagotay Muki. Csak annyit tudott felőle a világ, hogy Párisban is kinn járt, s igen «jó partie.»

Boszuból elhatároztam, hogy nem fogok tánczolni a főispáni bálon; bár a meghívót én is megkaptam.

Nevelte az elbúsúlásomat az a körülmény is, hogy az előtánczosnak hivatalosan designált tánczosnőjéül, épen Erzsikét nevezte meg a közhir.

Erzsike azon a bálon à l’anglaise frizurát viselt, a mi határozottan nem illett az arczához. Előre örültem annak a balesetnek, a mikor ezekkel a szerteszét repkedő fürtökkel egyik-másik tánczosnak a frakkgombjába bele fog akadni.

A Bagotay Muki felől pedig, a mint legelőször megláttuk, mind nekem, mind az ifju barátaimnak az az általános véleményünk támadt, hogy ilyen szépnek lenni már valóságos impertinentia. Ilyen tökéletes férfialakot csak egy regényirónak van joga megteremteni; de a valóságban az nem létezhetik. Én azzal vigasztaltam magamat, hogy az ilyen szép fej ostoba. Még akkor nem tudtam, hogy az ostobaság épen a haut gout. Az arany pengése rekedt hang.

Még akkor nagyon tapasztalatlan ifjoncz voltam. Az arczomon még semmi szőr nem volt, dohányozni nem tudtam, bort nem ittam volna egy világért, s asszonyt még csak a szemeimmel láttam.

A tánczrend walzerrel kezdődött. – Ha engem decretáltak volna előtánczosnak, hát a «körmagyarral» kezdtem volna. Hja, a körmagyar! Az a valami! Azt nem elég eljárni, ahhoz lelkesülés kell; – vagy nyolcz pár járhatja, vagy tizenhat. S mind a harminczkettőnek össze kell tanulva lenni színpadi pontossággal. Az nem olyan könnyü feladat. Hanem hát Bagotay Muki a walzert protegálja. (A «pecsovics»!)

Hát az történt, hogy rendes bevett szokás szerint a zenekar minden táncz előtt a következő számból tiz-tizenkét tactust eljátszik, s aztán öt perczig abba hagyja. Ez arra való, hogy a közönség tudja meg, mi következik? polka, quadrill vagy walzer.

Ezt a Bagotay Muki nem tudta (ugyan mit tud hát?) s a mint a jelző zene megszólalt, ölre kapta a tánczosnőjét, s elindult vele keringeni, a míg egyszer aztán a zene abba maradt s ők ott találták magukat a terem tulsó végén, a szárazon: elfogyott a lábuk alól a nóta. Aztán úgy kellett nekik szégyenszemre visszagázolni, a honnan elindultak, a bálanya tribune-jéig. Erzsike úgy pörölt, Muki úgy szabadkozott; a ki látta őket, azt hihette, hogy félesztendős házasok.

Nem is néztem aztán, hogy tánczolnak; leültem egy szögletbe s a meghívó jegyemnek a hátlapjára carricaturákat rajzoltam. Majd bementem a buffetbe mandulatejet inni, magam körül gyüjtöttem még három-négy életunott, blazirt fiatal embert, s azokkal együtt vitatkoztam a «védegylet» czélszerüsége fölött. Tessék nálunk nélkül mulatni odabenn a fényes uraságoknak.

Egyszer csak a vállamra üt valaki legyezővel; de már akkor a hangjáról is ráismertem: Erzsike volt.

– Magának nem elég, hogy maga elszökik a teremből, hanem még a többi tánczosokat is visszatartja. Jőjjön hamar! Damenwalzer van! -9-

A hölgykeringő privilegiuma előtt kénytelen voltam capitulálni. Az obligat tourt megtéve a felhívó tánczosnővel, visszavezettem Erzsikét a mamájához, megköszönve a felejthetetlen kitüntetést. Neki rögtön menni kellett, az előtánczos vezényszava hangzott, «cotillon.» A párok repültek villisebességgel. A mama pedig ott marasztott. Egy üres szék volt mellette.

– Ön egészen elhanyagolja a régi ismerőseit, mondá nehéz lélekzéssel. (Kövér volt és asthmában szenvedett.) Felénk sem jön, a mióta olyan híres emberré lett.

Híres ember! vajjon ő is tudná már, hogy a szomorújátékomat megdicsérte az akadémia? – Nem! Nem! A másik hírem jutott el hozzá. A piktori sikereim.

– Láttuk azt a gyönyörű arczképet, a mit festett. Igazán olyan volt a Müllerné – ezelőtt tizenhat esztendővel. Miért nem festette ön le inkább a leányát, az sokkal szebb? Ön nem szeret leányokat festeni, fél, hogy elveszti velük a játszmát, ugy-e?

Erre már csakugyan lehetetlen volt mást mondanom, mint hogy igen is nem félek, s ha megengedi, nagy örömömet fogom benne találni, ha Erzsi kisasszonyt lefesthetem.

Csak azt kellett megállapítani, hogy mikor? Rögtön nem lehet, mert bál utáni napokon a hölgyek rosszul néznek ki; azután megint új tánczestélyre készülnek, el vannak foglalva; vasárnap templomba kell menni. Végre kikalkuláltunk egy tehermentes napot, a melyen Erzsike nekem ülni fog.

Még az a kérdés is megvitatás alá került, hogy vajjon elefántcsont lapra fessem-e az arczképet aquarellben, vagy vászonra olajban? «Az elefántcsont azért jobb, ajánlám, hogy az ember letörölheti róla egy vizes szivacscsal az aquarell képet, a mikor akarja.»

Az úrnő elérté az öngúnyt s kegyes volt azt neutralizálni ez ellentmondással: -10-

– Tehát inkább olajban, mert mi azt akarjuk, hogy az a kép örökké megmaradjon.

Ez alatt vége lett a cotillonnak; Erzsike visszatért a mamájához; a társalgónő is helyére került: ő rá várt az általam bitorlott szék; én azt jogos tulajdonosnőjének átengedve, búcsuzni akartam; de az úrnő még feladatának tartotta engemet bemutatni a mai nap uralkodó planetájának, Bagotay Mukinak, ki tánczosnőjét hazakezelte. S egyuttal művészi minőségem megismertetése után közhírré tette, hogy e napokban le fogom arczképezni a leányát, még pedig olajfestékkel; a mire Bagotay Muki rögtön kész volt a bókjával.

Óh, hogy szerettem volna a peniczilusomat az oldalába bökni: hadd lám: indigo jön-e hát ki belőle? (Az anyja bárónő volt: attól volt olyan kékhetnémje.)

A kitűzött nap délutánján megjelentem Erzsikéék házánál. A festékes ládámat és a vásznat előre elküldtem a cselédünktől.

Nem találtam semmi szolgálattevő lelket, se a corridoron, se az előszobában. Kénytelen voltam ott állni és várni, míg valaki előkerül, a ki bejelentsen.

Ez alatt azonban óvhatlanul meg kellett hallanom, a mit a közvetlen szomszéd szobában beszélnek.

Ezenben kinyilt az ajtó, s kijött rajta az inas, az egyik kezével a másikat tapogatva. Fájt neki.

A mint aztán beléptem, egyszerre világos lett előttem a rejtélyes állapot. A kinek a nagyságos asszony azokat a becsületbevágó megszólításokat osztogatja, s a ki oly becsmérlő válaszokat felesel vissza: – egy szürke papagály, a ki épen most harapta meg az inasnak a kezefejét, s e kihágásért megfenyítésben részesül.

Az egész társaság lázas emotióban volt tartva. Nagy frequentia volt jelen: hölgyek és urak; az utóbbiak között egyszerre szemet szúrt nálam Bagotay Muki. De főszemély volt a papagáj. Ez a szürke libériás, veres farkú, nagy orrú szörnyeteg ott állt a kávés asztal közepén, fenyegető positióban. Valahogy kinyitotta a rézkalitkája ajtaját s egyszerre csak ott termett a kávézó-társaság közepett, a terített asztalon. «Jaj, csak a fejemre ne repüljön!» sikongatott egy éltes asszonyság, az oldal hajcsigáit takarva a két kezével. Senki sem mert támadólag fellépni. Az inast, ki el akarta a szökevényt fogni, már harczképtelenné tette a szárnyas lázadó. A szobaleány azt nyilvánítá, hogy hozzá nem nyúl, ha azt a házat neki adják is. A házi asszony egy kurta spanyolnáddal ütögetett feléje, becsületsértő czímeket osztogatva; de a harczias kegyencz mindig elkapta a spanyolnád végét erős csőrével s alig adta vissza; ellenben a szidalmakat visszaadta kamatostól.

Mikor én velem is megszaporodott a társaság, alig vettek észre. Az úrnő arra a szavamra, hogy «csókolom a kezét, nagysám,» azt mondta, hogy «infamer Halunk». -12- De hozzá tette: «no nem magának mondtam». – «Selber áner!» kiáltotta vissza a hős madár.

– No rhytmuscsináló uram, erre találjon cadentiát! apostrophált, egyenesen engemet értve, Bagotay Muki.

– Oda ne menjen! – kiáltott Erzsike, – mert a maga kezét is megharapja, aztán majd nem tud festeni.

Az kellett még, hogy ijesztgessenek. Azért is odamentem a madárhoz. Hátha maga lett volna az orosz kétfejü sas!

Divinatio volt talán, hogy eltaláltam, mit kell az ilyen embernyelvü állatnak mondani?

S erre a szóra a félelmes lidércz egyszerre lehajtotta a fejét, úgy, hogy a görbe orrára támaszkodott; én aztán a mutató újjammal megvakargattam a fejét, a mi annyira tetszett neki, hogy a szárnyaival repesett.

És akkor, közbámulatra, felemelé a kajdács azt a furcsa három ujju lábát s a mutató ujjam körül fonta a karmait, azután a másik lábával is átfogta az ujjamat s engedte magát az asztalról felemeltetni. – Még ez nem volt elég. A mint a kezemen tartottam, mint a lovagkori vadászok a sólymot, az orrát a kezem fejére nyugtatva, elkezdett csókokat osztani. De úgy végig csinálta az a csókolásnak mindenféle változatait, hogy az valóságos botrány volt. A hölgyek nevettek. Kitől tanulhatta? «Még a boldogúlt férjem életében jutottam hozzá.» Magyarázá a háziasszony.

Végre a meghódított sphinx bizalmasan közlé velem, hogy őt kinek hívják: «Kokócska! Kedves Kókócska!»

Én aztán az ujjamra szedett Kokócskát hazavittem a kaliczkájába s rátettem a függő karikájára, melyet ő el is fogadott, az orrával lépvén előre. Valóságos három lábu állat. S onnan egy mély bókot csinálva felém, naiv hangnyomattal hallatá ez üdvözlést: «alászolgája!» -13-

– No ez valóságos csoda! – hálálkodék a nagyságos mama; – önnek igazán állatszelidítőnek kellene lenni.

– No, poéta uram, ez a ballada sikerült! – tréfálkozék Bagotay Muki. – Majd meglássuk, a pictura is úgy fog-e szuperálni?

– Csalatkozik, ha azt hiszi. Mikor én arczképet festek, akkor nem szabad senkinek a szobában lenni, csak nekünk kettőnknek.

Az egész társaság el volt ámulva. Mindenki azt hitte, hogy itt most nyilvános productio lesz; azért csődültek össze, hogy meglássák, hogyan, mi módon lesz az embernek szeme, szája, füle? Egy nagy kerek asztal volt a számomra elkészítve, hogy jó sokan körül könyökölhessék s aztán dirigálhassanak, hogy ezt a szemet egy kicsit feljebb, azt a hunczutkát alább! Ide egy kis pirosat még! Amoda több fehéret!

Én azonban categorice kinyilatkoztattam, hogy sokaság előtt nem festek; ez a festői regula. Mikor arczképeznek, nincs másnak helye az atelierben, mint a festőnek és a modellnek. Ezt Barabás is így csinálja.

Imponált a magamtartása a társaságnak. Csak szép dolog az, mikor az ember tud valamit! Bele kellett nyugodniok, hogy Erzsike én velem egyedül üljön egy mellékszobácskában, a melynek csak egy ablaka van. Még annak az ablaknak az alsó részét is el kellett takarni spanyolfallal, a világhatás végett. És senkinek, a míg az ülés tart, bennünket háborgatni nem szabad.

Az első ülés nem tartott sokáig. Olajfestménynél elébb alá kell festeni a képet; szennyes, közönyös színekkel; -14- primfestésnek még én nem hallottam hírét. Ilyenkor az arczkép még nem megnézni való. Valósággal csunya. Annál rosszabb, ha a hasonlatosság megvan. Nem is engedtem azt senkinek megtekinteni; még Erzsikének sem. A megkezdett képet elzártam a festékládámba; miniatur mű volt. Ezuttal elég volt, ha a beállítás sikerült; az alak féloldalvást, az arcz pedig egészen szemközt; az árnyékok felrakva, a háttér hozzávetőleg megkisértve; a ruházatnak az alapszíne kipuhatolva. Mindenki tudni fogja, hogy ez a legnehezebb.

A társaság nagyon meg volt csalatkozva a várakozásában, a mikor megtudta, hogy semmi megmutatni valóm nincs. Mindenki azt várta, hogy legalább a szemét, vagy a száját csak elkészíthettem másfél óra alatt. – Gondolták magukban, hogy nem is lesz abból semmi.

Bamba képet kelle csinálnom erre a kérdésre. Hát tudom én, hogy szép ruhája van-e az Erzsikének? Azt tudom, hogy kell hozzá «krapp», meg «angol lakk», «nápolyi sárga» és «velenczei fehér» és nagyon kevés «égetett okker».

– Hallja! Ez nagyon unalmas mulatság volt, – mondá Erzsike. – Egy kicsit errébb az arczát! – Ne olyan komolyan! – Ne olyan nevetősen! – Ne üljön olyan egyenesen. – Emelje fel a mutató ujját. – Ne mozogjon annyit! – Aztán mennyi medveczukrot felfestett a képemre: azt hiszem, czigányleány leszek.

Én aztán megbiztattam, hogy az csak alapfestés volt; majd holnap vigabban fog menni a munka.

Másnap megint ott voltam, jókor ebéd után. Délelőtt dolgom volt a princzipálisomnál a patvarián. Az ember délelőtt jogtudós volt; délután művész, költő és declamator.

Ezuttal nem volt már semmi társaság a háznál. A mama, a nagynéne, a társalkodónő voltak egyedül otthon. A kép -15- szépen haladt előre. Most már meg volt engedve a családtagoknak, hogy egyesével bejöhetnek, időnként megtekinteni a képet.

Most már aztán apróra tanulmányoztam az arczát. – Érdekes «fej». Csaknem szivalaku arcz, alul keskeny állban végződő, mely egy gödröcske által finomul kétfelé van osztva. A csigára emlékeztető ajkak, csattanó piros zománczczal; kissé fölfelé álló orr, nyughatatlan czímpákkal; gömbölyü, rózsapiros orczák, egy-egy szeplőcskével, melyeket én «fekete csillagoknak a hajnalodó égen» kereszteltem. Sűrű, tömött, gesztenyeszín haja magától langos volt s aranyzománczba játszott, phydiasi Venus-ideálként keskenyítve a legsimább homlokot s ingerkedő hunczutkákat nyújtva ki a kék eres halántékokra. (Nekem ezt ilyen részletesen kell tudnom, mert hiszen minden az ecsetem szálain ment keresztül.) – – Hanem aztán, a mi ecsettel visszaadhatatlan: az a csodálatos szempár! Az engem egészen kétségbeejtett. Azt hiszem, hogy ha valóságos művész lettem volna, nem jámbor dilettans, még akkor sem birtam volna ennek a titkát kibuvárkodni. Mikor már azt hittem, hogy hiven visszaadtam, egyet villant a szeme s kárbaveszett az egész munkám. – Utoljára megállapodtam mégis egy ábrándos kifejezésben, a mi nekem legjobban megtetszett. A három felügyelő családtag ugyan azt mondta, hogy ők ilyen kifejezést sohasem láttak az Erzsike arczán, hanem azért egyhangú volt az elismerésük, hogy az a megszólalásig el van találva.

Ezen a napon préférence-parthie volt a várban, a tábornoknénál. Erzsike mamája szenvedélyes préférence-játszó volt. Naponként változott a színhely. Ő maga tehát nem volt otthon. Az unokahúg is vele ment. Annak meg más parthieja volt a fortificatio területén. Leányőrzőnek csak a nagynéne maradt a háznál. Az meg délután elszokott szunnyadni, vagy patience-t játszott. -16-

Nem tudom, ki ügyelt fel ez alkalommal az Erzsike öltöztetésénél? Talán senki sem.

Az a kivágott, halvány rózsaszín ruhaderék egyéb napokon is elég érvényre juttatá a bájos idomokat, de ezen a napon a szokottnál is bizodalmasabb volt; nekem úgy tetszett, mintha az a tüll anglais fodor nagyon le volna csúszva a válláról – és azon is alól.

Soha a teremtő kezének szebb remekét nem lehetett látni ennél a büste-nél. S egy festőnek joga, sőt kötelessége, nem csak látni, de nézni. Kárhozatos privilegium! Nekem reszketett a kezem, azt gondoltam, a hideg lel. Pedig az üstököm izzadt. – Megjegyzem, hogy azon időkben a fiatal leányok nem viseltek vállfűzőt; ezt tánczközben, közvetlen érintés útján tapasztaltuk.

És ő látszott észrevenni a hevülésemet. A szemeiben csalfa láng lobogott; épen nem hasonlított a tegnapi képéhez. Csúfolódni látszott.

Én aztán (ezt nevezem igazán «corriger la fortune») azt tettem, hogy azt az áruló fodrot a képen helyreigazítottam: úgy, a hogy kellett volna neki lenni.

Azzal az üléssel teljesen elkészült az arczkép, a ruha is meg lett festve. Én szépen megköszöntem az önfeláldozását s mondám neki, hogy már most megnézheti a képét: készen van.

– No lám, én napok óta elnéztem önt, a mint itt babrál s folyvást látok önön valamit, a mi rút, a mi nekem nem tetszik.

A jobb kezemnek a csuklóján, épen a hüvelyk alatt, volt egy csakugyan dísztelen kinövés, a mit irás és festés közben mindenkinek meg kellett látni.

– Nem vágathatom le, mert épen az ütér fölött van. Mutattam egy orvosnak: azt mondta, veszélylyel jár az operatio.

– Mit ért ahoz az orvos? Adja ide, én elvesztem onnan. Semmi baja sem lesz utána. – Én a nevelőben tanultam azt a leánytársnéimtól. Mindjárt elvesztem én!

Azzal ő gyertyát gyújtott, azt letette mellém az asztalra. Azután egy gombostűt kerített elő valahonnan. (Már megint gombostű!) Azt fogta, keresztül szúrta a szemölcsöm alatt tőben. Azután felemelte a kezemet s a gombostű fejét a lángra tartotta, míg az fehéren izzóvá lett.

És az alatt az a két csodálatos szem kerekre fel volt nyilva s lefelé fordított szivárványaival nézett a szemembe. Így néznek a dæmonok a pokolra került elkárhozottakra, mikor azokat sütögetik.

– Fáj? sziszegé a fogai közül. Látszott, hogy gyönyörüsége telt benne.

– A tűszúrás nem. (Hanem, hogy az a fodor még jobban lecsúszott, az igen.)

… Két nap mulva leesett magától a kezemről a kiégetett szemölcs s maradt a helyén egy lencsényi folt, mely ma is ott van; fehér színével a kéz alapszínétől erősen elválva. S nekem mindennap kell látnom azt a kis fehér foltot, a mikor a kezemet az irásra teszem s mikor sokáig elnézem azt a pontot, úgy tetszik, mintha abból a kis kerek jegyből az ő arczát látnám előtünni, a milyennek -18- akkor láttam s aztán annak további változatait, egész a legutolsó, álomriasztó képig.

Eddig titok volt mindez: másoknak a titka. Most már csak az enyim. A többiek nyugosznak. Elmondhatom már.

III. FEJEZET.

A festés alatt később lehetett már beszélgetni is. Sőt ez szükséges is az arczképezett jellemének tanulmányozása végett; és azért is, hogy az «ülő» ne érezze olyan nagyon kényszerhelyzetének kellemetlen voltát.

– Dehogy! A regényirás nem abból áll, hogy az ember azt, a mit maga körül látott és hallott, lemásolja.

– Igen. Azután megalkotom ennek a történetnek az alakjait. Akkor ezeknek az alakoknak az egymáshoz való viszonyából kiokoskodom, hogy minek kellett a közben lefolyni, a mig a történet katastrophája bekövetkezett.

– Ezt nem értem. Aztán minek tölti ön azzal az időt, hogy regényt ir? Meg fog az jelenni?

– Az igaz, önnek könnyü. Van egy gazdag nagynénje Ó-Gyallán, ha ennek egy szót szól, hát kinyomatja a könyvét. Szokta tenni, ha neki ajánlják?

– Hát maga fogja kinyomatni a munkáját Weinmüller Fáninál? No hallja, ez nem jó gondolat. Én ismertem már egy irót, a ki a könyvét maga adta ki, aztán faluról-falura járt vele, minden háznál rádisputált a komposszesorokra egy példányt. Ez göröngyös pálya.

– De az én regényem nem olyan lesz, a mit a szerző maga hord el házról-házra, hanem a miért a kiadó fizetni fog tiszteletdíjt.

Nevetnivaló is volt az, hogy valaki előálljon azzal a szóval, hogy «én most irtam valamit, a miből egy szó sem igaz; de azért követelem, hogy ezt elolvassák és fizessenek érte.»

– Azt gondolja, Erzsi kisasszony, hogy Petőfi költeményeit nem díjazzák? A «Szerelem gyöngyei»-ért kétszáz forintot kapott.

– No ez derék. Tehát valaki udvarol egy hölgynek, ezt -20- versbe szedi, végül kosarat kap s akkor előáll ezzel a kosárral, hogy töltsék meg huszasokkal.

Még az nap elküldtem neki Petőfi «Szerelem gyöngyei»-t és «Czipruslomb»-jait.

Csak harmadnap folytattam a festést. Rögtön azon kezdtem, hogy vette-e kezébe a «Szerelem gyöngyei»-t?

– Nem szeretem az ilyen dolgokat; mindjárt elpityeredem rajta s aztán vörös lesz az orrom.

Erzsi kisasszony ellenben sietett megédesíteni az okozott elfanyalítást azzal a kellemes hírrel, hogy az én ajánlatom folytán a mama csakugyan prænumeráltatott a «Pesti Divatlap»-ra, még pedig egész félévre.

Még ott voltam, a mikor a posta elhozta a megrendelt lapot. Akkor minden lapot borítékba zárva kellett szétküldeni a postán. A levélbélyeg még nem volt feltalálva: a posta maga lehúzta előre az előfizetési díjból a maga illetményét.

Minthogy az előfizetés elkésve küldetett, tehát egyszerre négy heti szám volt a borítékba téve.

Az ünnepélyes felbontás után a család összes hölgyei, természetesen mind azt vették szemle alá, hogy vannak-e a lapban képek? Különösen divatképek? Hisz azért «Divatlap!» Egy divatkép csakugyan volt. A derék, hazafias érzelmű Vahot Imre, vas következetességgel törekedett a divatot nemzetiessé tenni. «No, a ki azt felvenné, pénzért mutogathatná magát!» Ez volt rá a hölgyek egyhangú véleménye.

A második számnak a képmelléklete volt Egressy Gábor, mint III. Richárd az álomjelenetben, kisértetektől körülvéve: Kiss Bálint hazánkfiától.

A nagyságos asszony azt kérdezte tőlem, hogy merre van ennek a képnek fejtől, merre lábtól? Magam sem tudtam elképzelni, hogy került III. Richardnak a feje a térde közé? -21-

A harmadik szám mellékletével már meg voltak elégedve. Ez volt Laborfalvy Róza, mint Gertrud királyné, Barabástól. Művészi becsű rajz. Ez már érdekelte a hölgytársaságot.

– Azt mondják, hogy olyan csodaszép szemei vannak, a minőkhöz hasonló nincsen, mondá Erzsi kisasszony.

Erre logikai következetesség lett volna részemről azonnal egy hizelgő bókkal ellenvéleményt mondani: de egyszerre, mintha rögtön valami megszorította volna a torkomat, hogy ki ne jöjjön rajta az udvariasság szava. «Még soha sem láttam» felelém.

A negyedik számból végre egy fiatal, nyulánk, borzasfejű alak kőnyomatú képe került elő, mely alá e név volt irva: «Petőfi Sándor». Barabás legjobb rajza. Ez az egyetlen igazi hű arczképe a halhatatlannak. Ilyennek ismerték őt mindazok, a kik vele együtt éltek; ez a távolba néző szem, ez a jóslatra nyiló száj; két keze hátratéve, mintha rejtegetne bennük valamit. Ez a képe azt látszik mondani: «én leszek Petőfi», a többi képei már mind azt mondják: «én vagyok Petőfi».

Ennek a képnek nagy hatása volt a hölgyek véleményére. Egy kőnyomatú arczkép megjelenése hirlap mellett, abban a korszakban nagy esemény volt. Akkoriban még nem voltak jótékony krajczár-lapok, a miknek czímlapján megjelenhetésre elég jog, ha valaki egy vén asszonyt fejbe üt baltával; ez idő szerint még csak a nagyon nevezetes hazafiak részesültek e dicsőségben, a photographia sem volt még feltalálva s alig emlékezem rá, hogy egyéb arczképet láttunk volna berámázva, mint Wesselényi Miklósét, Balogh Jánossal karöltve. A 836-iki országgyülés követeinek a képei ugyan szintén megjelentek egy közös lapon, de az nagy ritkaság volt. Mind valamennyi arczélben: mind valamennyi hasonlított egymáshoz.

Tehát ez valódi sensatiót keltő esemény volt, hogy Petőfi arczképe megjelent a «Divatlap» mellett. Akkor ez -22- mégis több, mint egy országkerülő! Hisz ez nevezetes férfiu!

Ekkor aztán a társalkodónő vállalkozott rá, hogy mégis elolvassa majd az általam odaküldött verses könyveket.

Erzsike azonban arra volt kiváncsi, hogy mit találhatna tőlem a lap szépirodalmi részében. Csakugyan ráakadt. A regényemből kiadott mutatványnak ez volt a czíme: «Az ingovány oáza».

– Most már kiváncsi vagyok rá, hogy mi volt ennek a történetnek az eleje s mi lesz a vége? Ön már tudja?

Én aztán megmagyaráztam neki, hogy az «oáz» nem valami repülő állat; hanem egy sivatagba rejtőzött virány.

– Apropos «sziget». Önt sokszor látom a szigeti filagoriánk verandájáról, a kertünk előtt végig sétálni; de még csak felénk sem néz; pedig elég nagy lármával vagyunk.

– Úgy szoktam. Előbb a fejemben kidolgozom az egész jelenetet a legapróbb részletekig: s mikor leülök azt leirni, az már csak gépies betűvetés.

– E szerint, mikor ön azon a hosszú sétányon végig vágtat sebes léptekkel, olyankor sem lát, sem hall?

– De igen: látok füvet, fát, virágot, gombát, fatörzset, szederindával befutott nádkunyhót. Azokhoz hozzákötöm -23- a gondolataimat, mint a pókfonalat; hallok is sárgarigó füttyöt, czinegecsevegést, távol hajókról jövő tülkölést, szúnyograj zümmögését; az nekem mind sug, mesél valamit, a döngő darázs kölcsön adja a szárnyát a képzeletemnek; hanem ha egy emberarczczal találkozom, az kiver a gondolataimból s egy «servus» szó szétfujja az egész fata morganámat; a míg azután újra vissza nem fordulok s a feltalált nádkunyhóról, fatörzsről, bércsevirágról össze nem szedem a hozzá kötött pókfonalaimat s a magány lakóinak ismerős hangjai újra elém nem idézik az elfutott eszméket: akkor aztán beveszem magamat a mi kertünk kis fakunyhójába s ott senkitől nem háborgatva, leirom azt a képet, a mi a lelkem előtt áll.

És Erzsike, várakozásom ellenére, nem nevetett ki ezért az elucubratioért. Sőt inkább nagyon elkomolyodott. Hasonlított a szemei kifejezése ahoz, a mit az arczképen eltaláltam.

– És ez önnek gyönyörűséget okoz? suttogá. Olyanforma, mintha az ember álmodnék, aztán ráparancsolhatna, hogy szépet álmodjék.

Én aztán vettem a kalapomat. Ki nem állhattam ezt az embert. Ez már mindent élvezett, a miről nekem még csak a képzeletem mesélt.

… Most már megvallhatom őszintén. Én nagyon szerettem magamat. Most már elmondhatom: nincs vetélytársam. Úgy szerettem mindig az egyedüllétet. Úgy eltudtam beszélgetni mindig magam magammal. Kerestük egymást. Mindig volt mit beszélnünk egymással. Hitet, reményt, bizodalmat kölcsönöztünk egymásnak. Az Én az Énnek. Néha meg is hasonlottunk egymással. Valami elhibázott dolog. Mindig én voltam a hibás: ez a húsból, csontból álló Én; ez az éhező, élvhajhász, hiu, önhitt Én; az a másik volt az igazságban. Kibékített magammal. Az volt a tanácsadóm, a mulattatóm, a szükségben megsegítőm; az itélő birám! -24-

Az a kis fakunyhó ott a dunaszigeti gyümölcsöskertben, (nem tudom, meg van-e még?) az volt az én legdrágább palotám, a miben valaha tanyáztam. Ott irtam meg az első regényemet.

Biz ahhoz sok kritika hozzá fér. Hogy is értene ahhoz egy ifjoncz kedély, a ki még se embert, se világot nem ismer. De én azért azt az első munkámat mégis úgy szeretem, mint a hogy szereti minden ember az első szülöttét, habár testi-lelki hibáktól el van is torzítva.

Mintha most is előttem állnának még azok a nagy terebély reine claude-fák, érettségtől repedező gyümölcsökkel rakva, a mik a kis kunyhót eltakarták; távolabb egy almafa, vérpiros gyümölcsökkel, meg egy másik tafota fehérrel, aztán egy harmadik, paszomántos almákkal; a nyitott kunyhóajtóból a begyepesedett útra lehetett látni, melyet kétfelől szőlőlugas szegélyezett. A mint a vigályos lombok között átszürődött a meleg nyári verőfény, úgy tetszett, mintha zöld aranyból volna minden árnyék. Nagy távolból hallatszott a Dunán át az «angol kert»-ben muzsikáló katonai zenekar hangicsálása, a közben a közelben a sárgarigó fütyült, meg egy-egy béka ümmögött az öntöző árokban. Én a regényemnek legnehezebb részét irtam: a szerelmet. Minden ismeretlen világok között ez a legkitalálhatatlanabb. Képzeletből le lehet irni a mocsárvilágot; de nem a szerelmet. Ha sziv ki nem találja, fej meg nem tanulja.

Egyszer csak az aranyos-zöld félárnyékot valami világosság deríti fel. Ő áll ott a kunyhóm ajtaja előtt: fehér ruha volt rajta; kék szalagra kötött szalmakalapja a karjára akasztva, a felbontott haja hosszan leeresztve. Egy pilanatig azt gondoltam, hogy képzeletem álomképe elevenült meg. Csengő nevetése azonban azt bizonyítá, hogy valóban élő alak.

– Hát persze, hogy egyedül. Kit kellett volna még magammal hoznom? Mással csak nem kisértetem magamat a szomszédba.

A kertjeink, az igaz, hogy csak egy pár száz lépésnyire voltak egymáshoz, ugyanazon hosszú középút mentében, mely az egész szigetet végig szelte.

– Oh, inkább nagyon örülök a szerencsének, Erzsi kisasszony… Mindjárt szedek önnek a mi herczegszilvánkból. (Olyan még nem volt senki másnak.)

– Nem jöttem én önnek a herczegszilvájáért; megloptam én azt már, mielőtt ön megkóstolta volna. Én most azért jöttem ide, hogy meglássam, hogyan csinálják hát azt a regényt.

Mutattam neki, hogy itt van a papiros, itt van a toll, ezt az ember a kezébe fogja s aztán megy magától a papiroson.

Azzal nem várva a beleegyezésemet, odaült a hárspamlagom végére, engemet is abba a kényszerhelyzetbe hozva, hogy az asztal mellé leüljek. (A kunyhó olyan szük volt, hogy az asztal az ajtótól az ablakig ért.)

A hiuság a férfinak a szarva, a minél fogva bizton meg lehet fogni. Nekem hizelgett az, hogy felolvashatom valakinek azt, a mit irtam. Más vidékeiben az országnak már akkor is zajos sikereim voltak a felolvasásaimmal; csak a szülő városomban nem hallott megszólalni soha senki. «Nemo profeta in patria.»

És Erzsike nagyon háladatos közönség volt. Lehetett látni az arczán a hatást, az érdeklődést. Odatámasztá a tenyerébe az arczát, úgy figyelt, a haját félresimította, hogy jobban hallhasson; a hol valami megdöbbentő jelenet volt, látszott, hogy fél: a szemei és az ajkai felnyiltak. Nem dicsekedésből mondom, csak mint igazoló körülményt, hogy igen sok hatással tudtam declamálni. Hanem egy helynél el kezdett a szavam akadozni.

– Micsoda? Hát irhat ön olyan dolgot, a mit egy leánynak nem szabad megtudni?

– Oh, én miattam ne aggódjék ön. Olvastunk mi a nevelő intézetben olyan dolgokat, minőkről ön nem is álmodott. Egyebek közt az a régi szövetség volt közöttünk, hogy minden leány, a ki férjhez megy, az intézetbeli barátnénak irni fog egy levelet a nászéje után. Egész gyüjtemény volt már belőle.

– És ön is megigérte, hogy e gyűjteményt szaporítani fogja? kérdezém én, ifjúi kedélyem egész felháborodásával.

A leánynak észre kellett venni arczomon az indulatot, mert a szemeit lesüté s halkan rebegte: -27-

– Ön fél attól, hogy vallomásnak fogom venni? Talán attól is, hogy ki fogom érte nevetni?

– Nézze ön, ez a kis deszkabódé most az én egész birtokom; ez a halom papir az egész jussom a világhoz; de van a lelkemben valami erős láng, a minek a nevét meg nem mondhatom. Ez a láng elég arra, hogy valaki trónkövetelő legyen; de nem elég arra, hogy leánykérő legyen.

– Én még gazdagabb vagyok, mert én egy darab kenyérrel dusan lakomázom s a szalmaágyon édesen alszom.

– No hát nekem az is tetszik. A száraz kenyér meg a szalmaágy. Ön engem nem ismer. Belőlem csinálhat valaki ördögöt, ha mindjárt templomot épit is a számomra s oda tesz oltárkép helyett és imádkozni jár hozzám. De tehet angyallá, a kit igazán szeretek. S én is tudnék boldog lenni – akárhol: a pásztor kunyhójában, a vándor komédiás ponyvasátorában, a katona bivouactüzénél, az iskolamester vedlettfalú vályogviskójában; és álmodnám az üdvösségről, a szalmaágyon!

S ezzel végigvetette magát az én takarótlan hárságyamon, két karját a feje fölé csapva. -28-

Áldás volt-e, vagy verés a sorsintéző hatalomtól rajtam, hogy én a lelkemmel is láttam, nemcsak a szememmel?

Más szerencsés halandó el nem szalasztotta volna megrabolatlanul e kedvező pillanatát a paradicsomvesztő mámornak. Senki sem volt ott rajtunk kívül, sem távol, sem közel, csak mi ketten: Ádám és Éva.

Ez a leány abban a néhány szóban az egész jövő életsorsát elmondta előttem – és én egy villámlobbanásnyi világnál, egy pillanat alatt láttam őt mind azokban a helyzetekben.

Odaültem a lábához a hárságyra, odanéztem a szemeibe. Azokban a félig lehunyt szemekben leskelődött a fenevadak legszilajabbika, mely több embert szélylyeltép, összemarczangol, mint Keletindia minden királytigrisei.

– A kit én szeretek, az nekem nem rabnőm, hanem királynőm lesz. Én boldogságomat nem lopom, de kivívom. Én annak, a ki az én lelkemet megérti – a hogy a gazdagok gyöngyökkel, gyémántokkal árasztják el kedveseiket – én annak a feje körül glóriát fogok köríteni. Az én hölgyemet tisztelni kell az egész világnak, – de legelől nekem.

Szavaim alatt a félig lecsukott szempillák felnyiltak; valami csoda-átváltozáson ment át az a szempár. A lángszomjú szörnyeteg elveszett a tengerszem vizébe. Két ragyogó könnycsepp eltemette. A leány elkezdett hevesen zokogni, azután felugrott, átölelt mind a két karjával, megcsókolt és elfutott.

– Én, mint az álmodó, néztem utána, míg a szőlőlevelek, a bokrok eltakarták eltünő alakját.

És én nekem akkor mindjárt eszembe jutott annak a legénynek az adomája, a kinek a gyóntató papja egy marék -29- szénát szab ki – elfogyasztásra – vezeklésül a be nem fejezett vétkezésért.

És most is, mikor megállok az előtt a nagy bolond könyvtár előtt, mely csupa saját munkáimmal van tele, azon gondolkozom, hogy nem jobb lett volna-e mind ennek kigondolatlan maradni? A helyett, hogy annyit irtam az egész világnak, nem jobb lett volna-e, ha csak magamnak irtam volna annyit, a mennyi egy bibliának a belső táblájára elfér?

Manapság egy egész utczám van szülővárosomban, a melyet nevemről kereszteltek el; nem jobb volna-e, ha a helyett egy gunyhóm lenne ottan?

Nem! Én akartam így! S ha még egyszer visszatérhetnék az életem útkezdetére, megint újra azokba a lábnyomokba lépnék bele, a miket már egyszer hátrahagytam.

IV. FEJEZET.

PETŐFI NÁLUNK. – TERVEK A JÖVŐRE. – MENYASSZONYRABLÁS. – KOMÉDIÁZÁS. – AZ ÉN MENCSIKOFFOM. – DIVATSZABADSÁG. – TITOKTELJES TEMETÉS.

Mindenkor szivesen látott vendég voltam a nagyuri háznál s jour fixeik rendes látogatója lettem. Ilyen alkalmaknál Erzsikét egy ujabb oldaláról is megismertem. Ő művésznő is volt. Hegedülni tudott. Hogy igazán művészileg játszott-e, azt ma sem tudnám megmondani, mert a zenéhez nem értek s nem tudom, mi külömbség van Rácz Pali és Sarasate között; hanem annyi bizonyos, hogy mindazokat a poseokat és mesterfogásokat meg tudta csinálni, a melyeket később hirhedett hegedűművészektől -30- bámultam; arpeggiokat és pizzicatokat, mint Ole Bull, fuga di diavolokat, mint Reményi, pianissimokat, mint Sarasate; tudta a hegedüt ríkatni gyöngéden, mint Milanollo és Terezina Tua kisasszonyok s szilajon korbácsolni a nyirettyüvel, mint Korinszka Olga orosz herczegnő; vagy épen fülbe muzsikálni, akár egy czigányprimás. Mikor játszott, olyan ördögien szép volt: minden tagja mozgásba jött; a vállai verték a rhythmust, a keble hullámzott, a dereka hajladozott, hátra és oldalra dőlt, a csipői ringatództak, a szája ingerkedőn nevetett, a szemei szikráztak; a nyirettyüjével majd szeliden czirógatta a hegedüt, majd kegyetlenül csapkodott a húrokra s mikor vége volt a játéknak, olyan mozdulattal állt meg, mint egy diadalmas torreadrix. – Ilyenkor természetesen mindenki el volt általa ragadtatva. Hát én hogy ne?

Egy napon levelet kaptam Petőfitől, melyben tudatja velem, hogy a legközelebbi vasárnap meg fog látogatni.

Én természetesen rögtön beszaladtam az egész várost s minden ismerősömnek megmutogattam a kapott levelet.

Petőfinek már akkor országszerte nagy volt a népszerüsége. Látogatása rendkívüli kitüntetés volt az egész városunkra nézve. Ki is jött vasárnap délután a szigetre (akkor ott volt a gőzös kiszállója) a fél város népe. Erzsikéék is ott voltak. A benczések, meg a kálvinista és lutheránus pap által minden bevett vallásfelekezet képviselve vala. A város-kapitány, két darab zöld libériás hajduval személyesíté a magistratust s a vármegye részéről ott volt Bagotay Muki (valami tiszteletbeli hivatalt viselt), a ki azt állítá, hogy nagyon jó ismerős Petőfivel – a Pilwaxból. Készültek üdvözlő szónoklatokat tartani s virágcsokrok voltak szép kezek által átnyujtandók az érkezőnek.

Petőfi azonban, a mint a gőzhajó hidján át kiszállt a partra, nem törődött a tisztelgő csoporttal, keresztül törte magát rajta, ott hagyva szép asszonyokat bokrétástól, nagy urakat szónoklatostól, s odarohant hozzám, kurta -31- carbonári köpönyegben; nyakamba ugrott, kiverte a kalapot a fejemből: «Marczi! Te czudar Marczi!» (Soha sem hítt az igazi nevemen), s azzal a félköpönyegével betakarva, vitt magával ragadva a város felé, mintha ő tudná itt legjobban az utat. A város főutczáinak az ablakai virágokkal és szép hölgyekkel voltak Petőfi tiszteletére feldiszítve; a mint ő azt észrevette, félrecsapott egy mellékutczába s úgy kerültünk el a mi házunkig, olyan utakon, a miken ember nem került elénk.

Az én kedves jó anyám igen szivesen fogadta az én kedves vendégemet. Nem azért, mert ő olyan hires nagy költő, hanem azért, mert énnekem jó barátom. Még azon időkből ismerte őt, a mikor Pápán együtt tanultunk, a mikor még Petrovicsnak hitták. Annál fogva most is «Petrekovics»-nak szólította, még egy szótaggal megtoldva a nevét.

Petőfit pedig semmivel sem lehetett olyan nagyon dühbe hozni, mintha valaki az elhagyott családi nevére emlékeztette. De az anyámtól még ezt is jó néven vette. Nem kivánta a helyreigazitást.

«Csak hadd maradjak én a kegyed házánál mindvégig Petrekovics!» – s kezet csókolt az anyámnak. Ez sem volt szokása. Csak a saját anyjának tette meg.

Persze, hogy az volt aztán az első kérdés, hogy mi a kedvencz étele? Az anyám maga látott a konyhához. Másnap az ebédre összegyült az egész családunk, a Károly bátyám, az Eszter néném s a sógorom, Vály Ferencz tanár.

Alig keltünk fel az asztaltól, midőn megjelenik az Erzsike nagyságos mamájának az ezüst libériás inasa; aranyszegélyes levélkét adva át Petőfinek, melyben ő nagysága tisztelettel meghivja őt mai estélyére. Ez az ő tiszteletére volt rendezve. A város minden szépségei és notabilitásai együtt leendenek. Természetesen én is kaptam hasonló meghivót, de még napok előtt.

Erre Petőfi így válaszolt a küldöncznek (szavai fel vannak jegyezve családi krónikánkban): -32-

«Mondja meg ön a nagyságos asszonyának, hogy vigasztalhatatlan vagyok, hogy ma nem mehetek el az ő estélyére; de én ezuttal az én lelkem Marczimnak a látogatására jöttem és máshoz senkihez nem megyek».

De nem mondtam ám én! Megvallom igazán, hogy abban a korban akármilyen jó barátnál s akármilyen nagy férfiunál többre becsültem egy szép leányt.

– Hegedülni! Dejsz, akkor magadat se add oda neki. Tudod, hogy három dolgot gyülölök a világon: a tejfeles tormát, a kritikust, aztán meg a muzsikát.

– Hát a szomszédunkban lakik valami lump kártyás, a ki minden éjjel két-három órakor kerül haza s akkor elkezd dalolni; én aztán fellovalom a Tónit: «Kelj fel, hegedüld meg azt az embert!» Akkor aztán elkezd hegedülni, borzasztóképen való módon, tíz percz mulva a szomszéd térden csúszva könyörög kegyelemért, hogy inkább ő is elhallgat. Egyébiránt mától fogva nem lakom már együtt a «Tonelé»-vel.

– Sőt nagyon is jó barátok lettünk. Majd elmondom később; most beszéljünk komoly dolgokról. Mit dolgoztál azóta, hogy nem láttalak?

– No az eredeti gondolat volt tőled, hogy a fejezetekhez népdalokból válogattál mottókat. Ezt hát viszem magammal Pestre, kiadatni.

– Dehogy nem. Bajza, Vörösmarty kérdezősködnek utánad. A mutatványod nagyon tetszett. Vahot Imréből kiszorítottam érte tizenkét forintot. Frankenburg bőkezübb volt; ő a «Nepean sziget»-edért küld tőlem tizenöt forintot.

S azzal Petőfi leszámlált az asztalra huszonhét ezüst forintokat. Ez volt az első honoráriumom. Rothschildnak éreztem magamat!

– Én nem ismerem a németet; hanem Nagy Ignácz regényeinek ő a kiadója s Nagy Ignácz ajánlani fogja neki.

– Hogyne? Ha én viszem oda hozzá a munkádat! Hiszen nekem nagy ellenségem; hanem becsületes ember.

Ez is jellemzi azt a kort; hogy egy vén iró protegáljon egy fiatal pályatörőt azért, mert az jó barátja az ő haragosának.

Azzal bedugta az utitáskájába a kéziratomat; de nem zárta le kulcscsal a zárát.

– Azt nem teszed. Azt én nem engedem. Egyszer pályáztál, akkor nem adták neked a jutalmat; pedig a két akadémikus melletted volt; többet oda nem mégy! A darabodat add a szinháznak.

– Majd elviszem a darabodat Szigligetihez. Az egyszerre fel fogja benned ismerni a veszedelmes vetélytársát – s éppen azért elő fogja adatni a szinmüvedet. Az is olyan ember!

– Aztán csak iparkodjál minél hamarább feljutni Pestre; ne korhelykedjél olyan sokat itt falun.

– Nem keresünk, de rablunk! Várady Tóninak a menyasszonyát raboljuk el. Ezért nem lakom már vele együtt.

Petőfi aztán nagy nyugodtan elbeszélte, hogy közös jóbarátunk, az ügyvéd, egy esztergomi földbirtokos kisasszonyát akarja nőül venni. A leány szülői katholikusok, a vőlegény református; nem akarják hozzáadni. A fiatalok pedig szeretik egymást. Így nincs más mód, mint elrabolni a menyasszonyt.

Ez már tiszta munka! Nekem nem lehetett kifogást tennem. Ha az ember költő és protestáns, ilyen helyzetben kötelessége a leányrablás. Éppen azon években folyt nagy országos parlamenti harcz a «vegyes házasságok» kérdése fölött. «Hie Welf! Hie Ghibellin!» Itt állást kellett foglalni! -35-

S én másnap Petőfivel csakugyan neki indultam leányt rabolni egy harmadik jóbarát számára. A merénylet várakozáson felül jól sikerült; nem volt szükség sötét éjszakára és kötél-lajtorjára; elég volt Petőfinek a megjelenése velem együtt a menyasszonyi háznál; a szülők engedtek s a pap összeeskette az egymást szeretőket. De azért mi örökké nagyra voltunk e leányrablási kalandunkkal.

Hanem én azzal a csendes bűntudattal tértem vissza, hogy bezzeg elrontottam az Erzsike nagyságos mamájának a soiréeját. Sejtettem, hogy ott most én rám erősen apprehendálnak. Mivel hozzam ezt most helyre? Ide kell a fantasia!

Székes városunk nem csak megyei központ, de erődített várhely. Annálfogva utczánkon gyakran lehetett találkozni járművekkel, melyek álltak egy két kerekü curriculumból, a mi Dunavizes lajttal, prófonttal, lisztes zsákokkal volt megrakva, s melynek a rudja mellé két emberi lény volt befogva, a kik szürke darócz öltözetet s a lábaikon húsz fontos lánczokat viseltek. Ezeket magyarul raboknak hitták. Messziről hallatszott már a csörömpölésük. Ugyanezeknek bizonyos napokon, a rájuk itélt botbüntetés kiszenvedése alatt, az egész városon végig hangzott a jajgatásuk. Lánczcsörömpölés, jajgatás, valóságos specialitása volt a városunknak. Hát még azoknak a kiéhezett arczoknak a látása! Gyermekkorom óta rontotta az álmaimat ez a rab-élet.

Megindítottam egy mozgalmat városunk lelkesült hölgyei és ifjai között, a szegény rabok segélyezésére.

Ha sikerült volna a vállalat, bizonyára nem dicsekedném vele, de mert én rontottam el, hát bevallom.

Mikor már többen meg voltak nyerve ez eszme valósításának, akkor az én indítványom folytán, megállapodánk -36- abban, hogy az Erzsike mamáját kérjük fel a philantrop egylet elnökéül. Deputatio menesztetett hozzá s annak, természetesen, én voltam a szónoka.

A siker elmaradhatatlan volt. A megtiszteltetés kiegyenlíté a minapi megbántást s én ismét visszakerültem a kegybe.

Első feladat volt mindenesetre, a jótékony czél számára rendelkezési alapot teremteni. Erre a legegyszerübb mód a műkedvelői előadás. Annak is én voltam a rendezője. A programm nagy fáradtsággal meg lett állapítva. Nyitány: Beatrice di Tenda-ból. «Mi a jelszó? Kín, halál, vész, a hazát elárulókra». Előadja a collegium énekkara. Azután kettős fuvolajáték Lammermoori Luciából, furulyázzák a helybeli regenschori és egy fiatal ügyvéd. Következik az én humoristicus felolvasásom: «Sonkolyi Gergely», majd bűvészeti mutatványok, előadva Bagotay Muki által; végül a pièce de resistance. Erzsike hegedüjátéka.

Nagy munka volt ezt összehozni! Mindennap próbát tartottunk Erzsikééknél. Iszonyuan el voltam foglalva. Joggyakornok lettem volna, de nem tudom, hogy látott-e engem a törvénykönyv, mert én ugyan nem láttam őtet.

Ez alatt közeledett az az idő, a mikor az én patvaristaságom véget ér s át kell lépnem a jurateriába. Károly bátyám írt egy ismerős ügyvéd barátjának Pestre, a kinek nagy praxisa volt, hogy fogadjon fel juratusnak.

S minthogy a tél is közeledett s én nekem olyan messze, idegen világba kellett utaznom, az én áldott jó anyám gondoskodott az ellátásomról. – Mesemondásnak fogják azt már venni mai napság, de elmondom, hogy a mi fehérneműt én viseltem juratus koromban, azt az én anyám saját keze fonta. Azt hiszem, hogy ez az anyakézfonta ing volt rajtam a bűvös szövet, melyről a sorsnak annyi csapása visszapattant. -37-

Takács és szabó a kisebbik házunkban lakott, nem szorultunk idegenre. Jó téli kabátot is az anyám rendelt számomra.

Igazán derék kabát volt. Egész sarkig betakart. Valóságos Mencsikoff kabát. Negyven évvel később egészen fess gavallér lettem volna benne. Csakhogy abban a korszakban hasonló szabásu kabátot senki sem viselt, a Benedictinusok gvárdiánján kivül.

Mikor én ebben a koránszületett Mencsikoffban megjelentem az Erzsikéék műkedvelői próbáján, minden ember körülfogott s iróniás magasztalással kérdezte kiki, hogy hol csináltattam azt? Lehet-e még ennek párját kapni? Az Erzsike azt mondta, hogy ebben ketten is elférnénk. – Én nem bánom.

Aztán mikor eltávoztam, (hazahivattak, levelem érkezett Pestről), alig tettem be magam után az ajtót, hallhattam a kitörő jó kedvet odabenn. Mikor pedig az utczára kikerültem s visszanéztem az elhagyott házra, hát minden ablak tele volt négyesében nevető arczokkal, azok között láttam az Erzsike arczát is. – De jó kedvük van ma, gondolám magamban.

Hazasietve, ott találtam a pesti ügyvéd levelét, melyben hivatalos rövidséggel tudósítanak, hogy egy jurátusi hely megürült az irodában, melyet azonnal elfoglalhatok. Ha azonban három nap alatt be nem állok, akkor az üres helyet mással fogják betölteni.

No ez szép kis vásárfia! A műkedvelői előadás jövő vasárnapra van kitűzve s ma még csak kedd van. Ha pénteken ott nem vagyok, más ül a helyembe.

De mi lesz akkor a hangversenyből? Hát az Erzsikét hogy hagyjam el ilyen – hűtelenül?

Talán enged magával alkudni az a pesti fiskális. Ád még egy pár napi haladékot?

«Nagy becsü értesítése folytán kötelességemnek tartom sietve válaszolni…»

Valamit kellene hazudni. Nem, nem hazugság az, csak fantázia. Valamit ki kellene találni a fantáziának. Rögtöni betegség? Ezzel nem jó tréfálni. Befejezetlen peres munka, a mivel a régi princzipálisomnak tartozom? – Ezt nem hiszi el egy pesti fiskális. – Mi ürügyet találjak ki az időlopásra?

A mint így rágom a toll szárát, bejön az anyám a szobámba s azt kérdi tőlem, «hol voltál, édes fiam?»

– Ugyan, édes fiam, mit szaladgálsz te azok után a nagy urak után? hisz azok téged csak kinevetnek.

Hisz én magam láttam és hallottam, hogy kinevettek, – és még sem tudom, – az anyám nem látta, nem is hallotta és mégis tudja!

… «miszerint a holnapi napon azonnal indulok Pestre, az ön által felajánlott jurátusi helyet elfoglalni.»

Azzal megmutattam az anyámnak mind a két levelet, a mire ő azzal az áldott mosolygással felelt, mely arczát oly feledhetetlenné tette.

Rögtön összepakolta a holmiaimat; kezembe adta a megtakarított pénzecskéjét, hogy a drága fővárosban inséget ne szenvedjek.

– Soha se irdogálj te azoknak, majd én magam elmegyek a nagyságos asszonyhoz s elmondom neki, hogy mi történt veled.

Másnap délben már gőzhajón ültem s harmadnap reggel megérkeztem Pestre. A gőzhajó éjszakára horgonyt -39- vetett Almásnál, a hogy illett, becsületes, jó lelkiismeretü gőzhajóhoz.

És mindezt a rögtöni sorsfordulatot egyenesen az én Mencsikoffomnak köszönhetem.

Azért nem is válhatok meg tőle, anélkül, hogy egy illustráló körülményt napvilágra ne hozzak.

Abban az időben tökéletes divatszabadság uralkodott hazánkban, még Budapesten is.

Hogy Petőfi Csokonai-mentét viselt s hozzá kurta carbonári köpönyeget, azt mindenki tudja. – Egressy Gábornak virágos atlaszból volt attilája, a minőből paplant varrnak s ránczba tűrt magyar csizmája hozzá. – Lisznyay Kálmán világoskék viktoriában járt, öt sor apró ólompitykével, tulipiros hajtókával és gombos rájthúzliban. – Vasváry Pálnak fűzöld Kossuthkája, rózsaszín bélésü bő ujjakkal s nagy zöld köpönyege eléggé ismeretes. – Sükei Károly oláhországi costumeöt hordott, hol egy kéménymagasságu cilinderrel, hol pedig egy veres török fezzel a fején. A princzipálisom zsemlyeszín kabátban járt, melyen csak négy gyöngyház gomb volt; de azok akkorák, mint egy szivarhamutartó. Dobsa Lajos nevezetes volt az amerikai gumilasztik köpenyegéről, Várady Tóni a pengős sarkantyuiról, Podmaniczky Frigyes az exorbitáns Vatermördereiről; csak Irinyi Józsi ragaszkodott a párizsi divathoz, fekete frakk, rövid szárnyakkal, hozzá fehér mellény: így járt csikorgó télen is az utczán; Pálffy Albert is fekete frakkot viselt, de az már angol szabásu volt, hosszú, keresztbe fekvő fecskefark-szárnyakkal; fél szemüveg s a bajuszát támogató hegyes inggallér egészíté ki a megjelenését.

És senkinek sem jutott eszébe a másiknak a viseletén megbotránkozni. Ugyan ki akadt fel Bérczy Károlynak a fényes, borzas szőrü castorkalapján? vagy Vahot Imrének a veres mellényén, aranyrojtos nyakravalóján? Kuthy Lajos épen valami extra ideális jelmezt talált ki a maga számára. S mind ezt a quodlibetjét a szabad divatnak, -40- sűrün tarkította a juratus sereg scythiai viselete, mindenféle traditionális mintázatokban.

Csak nekem nem volt szabad a Mencsikoffomat viselnem. A fölött még Obernyik is megbotránkozott.

Egy napon Petőfi és Várady Tóni összeesküdtek ellenem. Koporsót csináltattak a Mencsikoffom számára, belefektették, kivitték a Rákosra, eltemették, el is prédikálták, nekem csak a fekete szegélyes pártéczéduláját hozták el.

V. FEJEZET.

Ha Homérnak elnézi a világ, hogy egy olyan hiábavalóságról hőskölteményt írt, mint a szép asszony köténye miatt támadt trójai háboru, akkor ráadásul még ezt a mi olympi harczunkat is csak vegye be, mert ennek legalább olyan czélja volt, a mely megérdemelte a küzdelmet.

Gyönyörű kis társaság volt az, mely az «én időmben» a «közvélemény asztalát» délutánonként körülülte. Csupa fiatal írók. Pálffy Albert, Bérczy Károly, Pákh Albert, Obernyik, Lisznyay Kálmán, Degré Alajos; – néha, Pestre vetődtében, Tompa Mihály, aztán Irinyi József, a «Külföld» vezérczikkírója, Emődy Dániel, a «Belföld» vezetője a «Pesti Hirlap»-nál, Királyi Pál, a «Jelenkor» főmunkatársa. No meg a groteszk humor képviselője, Lauka Guszti. Mind megannyi «név». De legismeretesebb valamennyi között Petőfié. – Az ő bevezetése mellett nekem is szorítottak helyet a «Közvélemény asztalánál». Így hítták a Pilwax kávéházban, a pénztár közelében levő hosszú asztalt.

«Ez az igazi franczia.» E szóval mutatott be Petőfi az ifju seregnek. – Ez volt a lehető legnagyobb magasztalás abban az időben. Francziaország felé volt fordulva minden -41- szabadságvágyó nemzetnek az arcza; onnan várták egy új korszak hajnalhasadását. Franczia könyveket olvastunk, Lamartine Girondisták története, Tocqueville Democratiaja volt a bibliánk. – Petőfi Berangert imádta, én Hugo Viktorban találtam eszményképemet. Pálffy Albert volt a Sue Jenőnk, Degré a Paul de Kockunk, Irinyi Józsi a Girardin Emilünk, Pákh Albert a Jules Janinunk. – S az iskola könnyen veszedelmessé válhatott volna az adeptusokra nézve, ha szerencsére hozzá nem járult volna az új, eddig még járatlan irány, az irodalom népiessége. – Ez ideig az volt a magyar író feladata, hogy valami olyan stylusban írjon, a mely a közélet nyelvétől dicséretesen külömbözik. A mi csoportunk indította meg azt az eszmét, hogy a magyar írónak épen azt a szófűzést, eszmejárást, szólásmódot kell érvényre juttatni a költészetben, a mit a mindennapi életben használnak, sőt magát az eszményi szépet, a költészetet, a népéletből kell kifejleszteni.

Hatalmas előharczosa volt ez iránynak Szigligeti, ki «Szökött katoná»-jával a magyar népszínművet diadalmasan vezette be a színpadra. (Ő sem kapta meg a művével a 100 aranyas akadémiai jutalmat; valami «Kalandor» cziműnek itéltek oda; a darab megbukott, a szerzője nevét elfeledtem.) Szigligeti azonban nem járt közénk; ő már akkor négy gyermekes családapa volt; az ujszülöttének én voltam a keresztapja; ő nála laktam, valóságos második otthonom volt a családjánál.

Szintén a magunk táborához kell számítanom Czakó Zsigmondot, ki a modern drámát honosította meg a színpadon, sensatios sikerrel; és végül Csengery Antalt, a «Pesti Hirlap» szerkesztőjét, ki maga nem írt ugyan szépirodalmi műveket, de magas műveltséggel és általános irodalom-ismerettel birva, egész csoportunkra jótékony befolyást gyakorolt.

Biztatva, buzdítva, velünk tartott az öregek közül Vörösmarty és Bajza, de különösen Nagy Ignácz, a kire -42- most is olyan édesdeden emlékezem vissza. Ő volt a «Budapesti rejtelmek» szerzője.

Testben megbénult már. Ritkán lehetett látni az utczán, neje által karon vezetve. Egész nap otthon ült, az íróasztala mellett és írta azokat az élethű rajzokat a budapesti kis világról, a melyek olyan derült kedélyről tanuskodnak. Akkor láttam először, a mikor hozzám izent, hogy a «Hétköznapok»-ról akar velem beszélni. Megdöbbentő arcz volt, sötétveres foltokkal, egész fel a túlmagas homlokáig, melynek fényes kopaszságát, simára kent fekete paróka szakította félbe. Hozzá egy elképzelhetetlen nagyságu veres orr,1) de a melyen nem ért rá az ember elálmélkodni, annyira megigézte az a szélylyel kancsalító szempár, melyek közül az egyenesen ránk néző egészen kőmerevnek látszott. – A hangja pedig hasonlított egy beteg gyermekéhez. És ezen visszataszító külső alatt élt a legnemesebb lélek, e béna testben a legerélyesebb jellem. Jóságosabb tekintet idegen arczról nem nézett rám soha, mint e hal-merev szemekből. S az a beteg hang hirdette nekem a legelső örömhírt. – Az ő ajánlatára elfogadja Hartleben az első regényemet kiadásra s ád nekem érte háromszáz hatvan ezüst forintokat. – Az akkor – és nekem – egy egész kapitális volt! – nem kellett többé az ügyvédi irodában körmölnöm naphosszant, hat forint havidijért.

Még tovább is kiterjedt rám atyai gondossága. Beajánlott Frankenburghoz színházi birálónak. Az «Életképek» szerkesztője épen akkor megvált a színbirálójától, (a ki kegyetlenül bánt a művészekkel) s kapott az új munkatárson. Jutalmul igértetett egy szabad zártszék és tiz forint -43- hópénz. – Én nekem azonban az első héten már kitelt az esztendőm. Hogy jóvá tegyem azt a vétket, a mit az elődöm elkövetett, én meg úgy feldicsértem valamennyi művészt, a hogy csak a lelkesedésem dictálta. És mondhatom, hogy szívem szerint irtam. Akkor láttam életemben először balletet. Szentül azt tartottam, hogy mély hálával tartozom annak a jeles hölgynek, a ki termetének bájait ily szabadelvü nyiltsággal közszemlére bocsátja. No iszen lett nekem ezért mit hallgatnom Frankenburgtól. «Bájos sylphid! Az ám! Gólya!» Ez még hagyján. De a «Londoni koldusok»-ban meg Szilágyi Lillát magasztaltam fel Smike szerepében, azt írtam róla, hogy «szeretetreméltó csemete». S fényes jövendőt jósoltam neki a művészi pályán. «Hagyd ott, a hol találtad! Hiszen nincs neki szíve!» – mondá a szerkesztő. «Hát majd lesz neki!» – feleltem rá. – «De belőled nem lesz kritikus.»

És így én Szilágyi Lilla miatt lemaradtam a kritikai pályáról, pedig nekem volt igazam, ő csakugyan híres művésznő lett: «Bulyovszkyné». De már most áldom a sorsot, hogy így következett. Rettenetes gondolat! Ha én most valami hírhedett kritikus volnék!

Néhány nap mulva azonban új pályakör nyilt előttem; Királyi Pál felszólított, hogy nem állnék-e be a «Jelenkor»-hoz ujdondásznak? (Pákh Albert csinálta e szót: hadd maradjon, a míg benne tart.) Fizetés harminczöt forint havonkint. Hogyne fogadtam volna el? Az ujdonságirás nagyon háladatos feladat volt akkoriban. Hetenkint háromszor jelent meg a lap; ma napság egy huszonnégy óra alatt több gyilkosság, önkivégzés és betörés történik, mint akkor egész esztendőben.

Mint már említém, Szigligetiéknél laktam. A nyáron együtt fogadtunk ki egy sip-utczai, újdonatuj házban egy szállást s ott volt nekem egy szobám, a lépcsőre kijárattal. A mellettünk levő szállás még üres volt; Szigligetiék -44- nyáron át a budai városmajorban tanyáztak. Így én egyes-egyedül laktam az új ház egész első emeletén, a mi nekem nagyon tetszett: háborítlanul lehetett dolgoznom. – Őszszel aztán Szigligetiék bejöttek; a mellettünk levő szállásba is beköltözött az új lakó.

Mindjárt az első éjszaka elszörnyedve tudtam meg, hogy kivel kerültem egy födél alá. Az egy virágoskert tulajdonosnéja volt, összekötve táncziskolával. Minő délutánok! Minő éjszakák!

Ezt én nem állhattam ki sokáig; felszólítottam Szigligetit, hogy lépjen fel erélyesen a hatóságnál.

Szigligeti maga is osztotta felháborodásomat s azonnal sietett a városkapitányhoz panaszt tenni.

A városkapitány félvállról vette a dolgot, hogy ő ezen nem segíthet, bajos dolog beavatkozni, nem tartozik az ő hatásköréhez, et caetera.

– Az én lakóm, a «Jelenkor» újdondásza egész éjeken át nem tud miattuk aludni, – akkor egyszerre ugrott a székéről a városkapitány; futtatá a biztosait s másnapra át lett a virágoskert költöztetve, más meleg ágyba.

Ez volt a tábornak az artilleriája. S ilyenek voltunk hárman, a kik puskáztunk: Petőfi a «Pesti Divatlap»-nál, Pákh Albert a «Pesti Hirlap»-nál, magam a «Jelenkor»-nál.

Volt egy ellentábor. Az pedig állt a «pecsovics» lapok -45- munkatársaiból. Ha nekünk voltak költőink, azoknak voltak kritikusaik. Irályban, eszmejárásban, ethikában, politikai hitvallásban egyaránt ellentéte volt a «Gyülde» hada a mi «közvélemény asztalunk»-nak. Mi voltunk a radikálisok, a democraták, a liberálisok, az újítók: azok voltak a conservativok, a feudalisok, a maradiak; mi a nép nyelvét használtuk költészetre, azok a salonok nyelvét gorombáskodásra. Volt egy szépirodalmi lapjuk: a «Honderü», annak a szerkesztője Petrichevich Horváth Lázár. Ez volt a fővezére az ellentábornak. Egy geniális bonvivant, alakra furcsa; törpe és pupos, vállhoz nőtt fejjel, melynek hátrafelé hegyesült a tarkója; satyr kifejezésü arczczal, térdig érő karokkal, és a mellett a tökéletes gentleman hódító applombjával.

Volt egy látszólagos előnye fölöttünk: az, hogy a félvilágot beutazta, s a magas köröknek és a külföldnek kiváló celebritásairól, mint jó pajtásokról beszélhetett. Otthon volt a mágnási casinóban, a turfot ismerte, a főúri családokban létrejövendő házasságokat előre jelezni tudta, s a divatról igen szakavatott ismertetéseket közölt. Aztán elegáns szállást tartott; matinéeket adott s azokon az aristocratia «arany fiatalságát» érintkezésbe hozta a müvészi körök ünnepeltjeivel. És a mellett maga körül gyüjté az írók közül azokat az érvényre jutni nem tudó féltehetségeket, a kik kínnal faragják verseiket reminiscentiákból tengődnek, idegen fényből kölcsönzik a sugaracskáikat, bukott drámák irói, kritikusokká eczetesedve; irigyei mindennek, a mi eredeti. Ezekhez még egy importált «didaskalia» író, egy «ffy» ragasztékkal megmagyarosított nevü indigena.

Az volt aztán a hadjárat! Mintha sejtette volna mindenki, hogy ez az előharcz az ó és az új világ között, melynek csak az egyik fél megsemmisülésével lehet bevégződni.

Döntő csapás volt az ellenfélre Szigligeti vigjátéka, melynek főalakja egy pasquill-író, a kit Egressy Gábor -46- maszkban, beszédmodorban, taglejtésben tökéletes Horváth Lazinak mutatott be. A darabnak roppant hatása volt: a közönség tombolt, s maga Horváth Lazi, a proscenium páholyban, a két hosszu karját kinyujtva tapsolt legjobban a jól talált képmásának. (Másnap betiltották a darabot.)

Végre oly elkeseredetté vált az írói harcz, hogy Horváth Lazi kifogyott a műszavakból s a «Pesti Divatlap»-ot szerkesztőjével, íróival együtt e classicus czímmel tisztelé meg, Adelung szerint: «ein Lumpengesindel von Gemeinheiten!»

Ezért aztán Vahot Imrének, mint szerkesztőnek, fegyveres elégtételt kellett kérni a «Honderű» szerkesztőjétől. Pisztolyra verekedtek, s mind a ketten igen bátran viselték magukat. Vahot lőtt először és nem talált, ekkor Horváth Lazi azt mondá: «te engem puposnak csufolsz: most én ellőhetném a lábadat, s aztán én csufolhatnálak, hogy «te sánta!» S ezzel kilőtte a levegőbe a pisztolyát.

Kevésbbé simán folyott le az Irinyi József és Vida közötti párbaj, mely a szabadelvű és a conservativ lapok polemiáit befejezte. Itt Irinyinek a golyója átfurta Vidának a karját.

Hanem ezekkel a párbajokkal aztán vége volt az egész hadjáratnak. A hogy a magán életben el kell hallgatni annak a sérelmes ügynek, mely párbajjal el lett intézve, úgy a hirlapokban is félre kell tenni az odiosus themát. A szerkesztők kezet fogtak, kibékültek.

Ennek aztán az lett a következése, hogy Petőfi maga körül gyűjté a «Közvélemény asztalának» matadorait s egy nyilatkozatot iratott velük alá, melyben kötelezik magukat mindannyian, hogy egyetlen egy akkor létező magyar lapba sem fognak egy betüt sem irni, hanem alapítanak egy saját organumot s abba dolgoznak. Tizen irtuk alá a pronunciamentot. Innen maradt fenn a «tizek társaságának» a neve.

Ez a strike veszedelmesen hatott a belletristikus lapokra. -47- A tíz legszorgalmasabb fiatal munkatárs abstinentiája leapasztá a közönséget. A vén irókkal nem lehetett őket pótolni; mert ezek csak igérnek, de nem adnak s aztán nagyon magasra tartják a szolgálatukat.

Ellenben mi tizek is tétlenségre voltunk kárhoztatva: mert a helytartó tanács nem adott «concessiót» új lapra. Ha annyi lap lenne, ki győzné censorral? Protectiónk nem volt.

Végre Frankenburg volt az a bölcs, a ki megtalálta az «et capram et caules» helyes megoldását. Azt mondta: «nektek lap kell, nekem munkatárs kell; hát itt van az én lapom, lépjetek bele.»

Az ajánlat el lett fogadva: a tizek (Obernyik kivételével, a ki Vahothoz ment) átvették az «Életképek»-et, s a kiadó, Heckenast Gusztáv engem bizott meg a szerkesztőséggel. Frankenburgot felvitték Bécsbe, a magyar udvari kanczelláriához.

Ma is gyönyörrel veszem kezembe azt a három nagy kötetet, melyek a szerkesztésem alatti «Életképek» czímet viselik.

Itt vannak Petőfi legszebb költeményei, itt az új irodalmi csillag (nem! nap!) Arany János művei, Tompa Mihály, Gyulai Pál, Szász Károly, Lévay, Pálffy Albert, Lisznyay, Mentovich, Vasvári, Papp Gábor, Helfy Ignácz, Lauka, Degré, Vajda János, Tóth Endre, Tóth Kálmán, Dobsa, Roboz, Ludasy Mór, Bozzai, Samarjay, Kolmár, Bulyovszky Gyula, Szendrei Julia, Pákh Albert, Sarolta, csupa ifju tűz, túlömlő lelkesülés, igaz érzés, költészet, rajongás! Aztán magam is ott voltam. És mindannyiunk jelszava egy volt: «Fel a magasba!» «Excelsior!» Mellettünk a régi gárdának a java; Vörösmarty, Jósika, Frankenburg, Garai, Egressy Gábor, Bernát Gáspár, Antunovics, Adorján Boldizsár. -48-

És még akkor mind az fényes remény volt, a mi most már csak borongó emlékezet. Maga a szabadság ritka drága gyémánt, akkor! ma már úttöltő kavics, a min rajta járunk.

… Tehát nem voltam már Zérus! Voltam már valaki. És azon fölül még «valami» is voltam. Ez időközben letettem az ügyvédi vizsgát és voltam «okleveles köz- és váltóügyvéd.»

A diplomám nem volt ugyan «præclárumos» csak «laudábilés». A szóbeli rigorosumot fényesen kiálltam; hanem a «scripturistikánál» (de szép szittya-latin szó!) a magyar stylusom nem találtatott kielégítőnek.

És az ügyvédi diplomát kihirdettetni a megye gyülésén, elég ünnepélyes ok volt a szülővárosom meglátogatására.

Most azután felemelt fővel léphetek a szép tündérleány ragyogó két tengerszeme elé!

VI. FEJEZET.

FURCSA PÁRBAJ. – A VÉGZETES «J» BETŰ. – VAGYOK MÉG GYURICZA PÉTER IS.

Egy epizódot kell még elmondanom, mely compositióm staffage-át kiegészíti.

Vahot Imre, hogy a tizek elpártolását ellensúlyozza, a még fiatal nemzedéknél ujonczozott s fel is fedezett egy fiatal humoristát, a kit oda fogadott a lapjához segédszerkesztőnek. Később kitünő iró lett belőle; hanem eleinte egészen vad genie volt. Nem értett más nyelvet, mint magyart és diákot. Külömben igen jó fiu volt. Ő is odajárt közénk a közvélemény asztalához s még egy pár vendéget is hozott magával. Az egyik volt egy ferdevállú kritikus, a ki a szinpadot nyelvtani tekintetekből birálta, a másik pedig volt Bagotay Muki. Ez nem volt iró, csak balek. Minthogy velünk együtt ivott, annálfogva közénk tartozónak tekintette magát. -49-

Egy délután a humorista és Muki összeakaszkodtak. Muki jónak látta valami hódításával dicsekedni, a humorista erre valami élczet mondott; ebből csetepaté lett; azt mondják, tettlegességig ment a dolog. Én nem voltam ott, csak másoktól hallottam. Kétségtelenül párbaj lesz a vége.

Este későn, mikor már feküdni készültem, beállít hozzám a ferdevállu czimbora. Arcza még baljóslatubb volt, mint egyébkor.

– Titkot közlök önnel. De elvárom lovagiasságától, hogy nem adja tovább.

– Hogy a tatárba? Először az egyik fog vele lőni s ha ez nem talált, átadja a másiknak s ez lő vele vissza?

A görbe kritikus olyan komoly arczczal mondta ezt, hogy nekem el kellett hinnem. Ime egy egészen új módja a párbajvívásnak, és nem is rossz ötlet.

Másnap korán reggel, még föl sem keltem, már rám nyitott a secundans. Hozta vissza a végzetes pisztolyt.

Sietve felöltöztem s vágtattam a Pilvaxba. A közvélemény asztalánál már ott találtam a jó barátokat, kik -50- mindnyájan osztozának velem a szánakodásban. A kritikus elbeszélte a szomorú részleteket.

– «Kohlmarkt» az egész párbaj! Nincs neki semmi baja. Nem sebesült meg! Fekszik az ágyban, a karja bekötve, az inge véres, jéggel borogatják! Csupa komédia!

Ezt én is határozottan elleneztem s pártját fogtam az irótársnak. Találtam más expedienst.

Doktor K...y igen derék, becsületes jellemű férfiu volt, a ki a közönség tiszteletét méltán kiérdemelte.

Ebben aztán meg kellett nyugodniok a barátaimnak. Tovább inquirálni már nem szabad.

Én azonban még hátramaradtam az orvosnál, mikor a két bajtársam eltávozott, s azt mondám neki:

– Kedves doktorom. Arra a kérdésre felelt ön, hogy ki vette ki a bajtársunk sebéből a golyót; de már most arra feleljen ön nekem, hogy ki tette bele?

– Ejnye, ejnye, ejnye! zsémbelt a doktor. De rossz ember az ilyen ember, a kinek olyan sok fantáziája van.

Hát az volt az eset, hogy a mi humoristánk, meg Bagotay -51- Muki amerikai párbajt vívtak; a ki a fekete golyót huzta, annak kellett no, nem meghalni, hanem doctor K...y-val a karján sebet csináltatni. A doktor tett a lánczétával egy, két centiméter hosszúságú s négy milliméter mélységű hasítást a biceps fölött az epidermisen, abba beleillesztett egy golyót, meg kivette, aztán bekötötte a sebet s a sértett becsület tökéletesen helyre volt állítva. Egy szóval sem vitatom, hogy ez nem a legkorrektebb eljárás, a mit csak képzelni lehet.

Én tehát haza mentem a szülővárosomba, kihirdetni az ügyvédi diplomámat. Tulajdonképpen, hogy rég nem látott ábrándomat újra felkeressem.

Talán emlékezik még arra a jelenetre, a mi a reineclaude fák árnyékában történt?

Családunk körében igen jól fogadtak; ebédre az anyámnál jött össze a rokonság, vacsorára a sógoromnál, Vály Ferencznél. Ide hivatalos volt a két kálvinista lelkész is s azok közül az egyik felköszöntött, mint «egy gyámnak a fiát és két gyámnak az atyját.» (Példálózás az atyám hivatalára s az új szindarabomra.) Ez volt az első toast, mely arczomat megpirítá.

Másnap volt a megyegyülés, melynek végén, nyilt teremajtók mellett, ünnepélyesen ki lett hirdetve a diplomám. Ezen a napon az édes anyám nekem adta az atyám ezüstös kardját és az általa viselt pecsétnyomós gyűrűt, a karniolba vésett ősi czímerrel. Akármilyen demokrata vagyok is, mégis be kell vallanom, hogy van benne valami lélekaczélozó eszme, hogy ezzel a karddal nálamnál jobb elődöm hazát, nemzetet, igazságot, alkotmányt védett valaha s ez a pecsétnyomó örök időkre szóló jogokat szentesített. Hajdani bevett szokás szerint az apai kard és pecsétnyomó gyűrű a legkisebb fiut illette örökségben; a bátyámnak még életében adott az apám kardot és gyűrűt, a mikor a diplomáját hazahozta.

Azután még hivatalos látogatásokat kellett tennem a megyei és városi előljáróságnál; a volt principálisomat is -52- meglátogattam; ott is volt egy szép kis leány, a kinek az arczképét megörökítettem; de az még akkor nevelőbe járt. Annak nem volt regénye; ifjan halt meg: üdvöt talált.

Mi mulja fel a világ minden örömei között azt az első szívdobogást, a mit az ifju ember érez, mikor hosszú távollét után ismét közeledik ahhoz az ábrándképhez, a kiről azt hiszi, hogy az is épen úgy ábrándozott ő róla azóta mindig, hogy elváltak egymástól.

Igaz, hogy az elválás nagyon rögtönözve volt, talán némi tövishegy is törhetett benn miatta; de hiszen bevallott czélja volt az eltávozásomnak: hírt, nevet, világi állást vívni ki magamnak. S ime másfél év telt le s mind ez megvan, szerkesztő vagyok. Jogom van pluralisban beszélni, mint a királynak, sőt több jogom van; mert a király csak a parasztokat adóztathatja meg, de én a nemes embereket is. S ez is «Dei gratia.»

Azt hittem, hogy az egész világ az enyém s a hova belépek, a diadal jár előttem, utánam.

A legutolsó divat szerint voltam öltözve, «Martinek és Korsinek» világhírű szabászczég remekelt rajtam s a lábamon fénymázos czipő volt; a sétapálczám halcsontból, arany fogantyuval. Jaquemár keztyük hozzá. A hajamat most már nem magam sütöttem fel megtüzesített czirkalomszárral, mint patvarista koromban: fodrász szedte csigákba; s most már nyalka, kipödrött bajuszom is volt és körszakállam.

A jól ismert társalgó teremben a nagyságos mamát találtam, meg a nagynénét; a társalgó kisasszony haza utazott a rokonaihoz.

Az üdvözlő kézcsók után az volt a kérdésem: «hát Erzsike kisasszony?»

Ugyanazon emlékezetes kis szoba volt ez, a melyben az ő arczképét festettem.

A leányka egyedül volt, az asztalkája mellett ült és a himző ráma fölé volt hajolva. Nagyon el kellett merülve lennie a munkában, mert külömben meglátta volna az ablakon át, hogy ide jövök.

Valami gyöngyhimzés volt előtte; úgy látszik, hogy tárczaborítéknak készült. A mint észrevette beléptemet, hirtelen rádobta a zsebkendőjét, de az én szemeim azért egy pillantás alatt észrevették, hogy a gyöngyös lapon egy nagy «J» betü van formálva. Mi lehetne az más, mint az én nevem kezdőbetüje? Megerősített ebben az is, hogy ugyanazon asztalkán állt az én festményem is, díszes támlányra téve. Tehát van, a mi folyton fentartja az emlékemet előtte.

Nyájasan üdvözölt, de én a mosolygásán keresztül észrevettem valami ellenséges indulatot. Benne van az a szemekben s gyakorlott kardvívók még azt is ki tudják az ellenfél szeméből nézni, hogy az hova vág most?

Ő kérdezősködött mindenféléről, én feleltem nagy pontossággal; de ezek a kérdések és feleletek mind csak finták voltak; a kardhegyek kerülgették egymást.

– Hát az a kedves kis színpadi tündér, a kiért ön annyira fellelkesült.

Itt van ni! Már itt is a szememre lobbantják! Hát nem elég volt nekem egyszer meglakolnom a szép Lilláért? Hiába szabadkoztam, hogy én soha életemben másutt, mint a szinpadon nem láttam e fiatal művésznőt, ott mindenesetre, nagyon tisztelem, de semmi gyöngéd érzelemmel -54- nem viseltetem se ő hozzá, se semmi más, nőnemen levő halandóhoz egész Budapesten.

– Hagyjuk ezt el! mondta Erzsike gunyolódva. Mindenről jól értesülve vagyunk! Hát a házigazdájának a három szép leánya?

– No, ez már szörnyűség! (Itt még csak el sem mondhattam az igazat.) De hisz épen én voltam az…

– A ki miatt a városkapitánynak be kellett avatkozni… oh, mi mindent jól tudunk. Megsugja nekem az én kisujjam…

Nem sokáig kellett kétségben maradnom. Valami új látogató jött, már a külső teremben felismertem a hangját; ez ő, Bagotay Muki.

Törte be magát a szobába. Infamisan szép volt megint. Az én hajbodrozatom egészen elsilányult az övé mellett. Az öltözete is sokkal fessebb volt, mint az enyém. S milyen biztos fellépése volt. Én még kezet sem mertem szorítani Erzsikével s ő már le is térdepelt előtte, a kalapját, szivével együtt a lábaihoz téve.

– Servus, pajtás! mondá erre a Muki, észrevéve jelenlétemet. Hol is találkoztunk utoljára?

Erzsike nagyot nevetett. Ő azt is tudta, hogy a Pillvax-kávéháznak van egy kis mellékszobája, a hol Makaót játszanak s annak Muki állandó látogatója.

– Eh, hisz te nem jársz oda! mondá Muki s ezzel kicsinylő lenézését akarta kifejezni. Ő nem foglalkozott velem -55- tovább, hanem Erzsikéhez fordult, azt a himzésre vetett zsebkendőt akarva eltávolítani, a mit Erzsike teljes erélyével megakadályozott.

A nevenapján! Ekkor villámlott az agyamba. Hisz Mukinak a becsületes neve «János». Az ő kezdőbetűje ez, nem az enyém.

Rettenetes drámai fordulat! Hogy most egyszerre Muki lett az okos ember, és én lettem az ostoba!

Nagyon furcsa figurát kellett személyesítenem e perczben. Mintaképe voltam a bamba meglepetésnek.

Muki azután magyarázatul megfogá Erzsikének a kezét és az ajkaihoz emelte, forma szerint tudatva velem:

Hja, hát ezért kell énnekem azokat a sardanapáli vádakat a fejemre halmoztatnom! A szinpadi csemete, a virágoskert, meg a házikisasszonyok, ez mind csak aranyhid a visszavonulásra.

Ekkor aztán én is megtaláltam az okosabbik eszemet s azt mondtam, hogy gratulálok hozzá.

Már most aztán csak azért is ott maradtam. Lássák, hogy egészen közönyös rám nézve ez a dolog.

– Hiszen bizonyosan tudhatod, – mondá Muki – hogy a legutóbbi párbajomnak mi volt az oka?

– Gondolom, hogy elég hires. Nekem igen jó pajtásom volt szegény fiu, a kit meglőttem. De ha édes testvérem lett volna is, a miért az én menyasszonyomról tiszteletlenűl nyilatkozott, mégis meglőttem volna.

És ezt én előttem mondja el, a ki jól tudom az egész párbaj historiáját! Milyen nevetségessé tehetném most, ha elmondanám, hogyan történt. – Azért sem teszem: ti ketten megérdemlitek egymást. -56-

– El kell ismernem Muki pajtás, hogy fantázia dolgában erősebb vagy nálamnál.

– Talán egyébben is erősebb vagyok. – Szólt Muki a karját kinyujtva felém.

– Eh mit? A vivás kohlmarkt! Birokra mutatja meg, a ki legény, hogy mit tud? Az a divatos gymnastica tiszta komédia. Azt kell megtenni, a mit én teszek, mikor kimegyek a pusztámra. Van ott nekem egy számadó gulyásom, a Gyuricza Péter. Azzal szoktam én birkózni. Pedig az kemény legény. A ki száz ökröt tart rendben. Mégis három mérkőzésben kétszer én terítem Gyuricza Pétert a gyepre s csak egyszer a Gyuricza Péter engem.

Rá kellett hagynom: a mi igaz, az igaz. Nem csak az az igaz, hogy én Sámson nem vagyok, de még az is igaz, hogy száz ökör ellenében az én szegény pegazusom nagyon sovány vontató marha.

Bagotay Muki pedig nem érte be a diadalával; egészen a lába alá akart gázolni. Mintha csak most akadna meg a szeme azon az általam festett arczképen, abba kötött bele.

– Addig is, a míg az eredetijét birhatom, ezt az arczképet elviszem magammal.

De már akkor a Muki felkapta az asztalról az arczképet s feltartá azt magasra, úgy, hogy Erzsike nem érte el a kezével. Kért, könyörgött, mérgeskedett, de a Muki csak nevetett és azt allegálta, hogy ő az arczképet viszi.

– Uram, – mondám, vállára téve a kezemet, – tegye le azt a képet; azt én nem az ön számára festettem. -57-

S azzal nekem veté magát, azzal a jámbor szándékkal, hogy Erzsike szobájából kitoljon a terembe. Mikor aztán látta, hogy ellenállok, nyalábra kapott mind a két karjával. Én is átöleltem. Aztán elkezdtünk dulakodni. Biz ez nem elegans hölgy boudoirjába illő productio, de megtörtént. A Muki dühös volt, hogy a derekamat nem hagyom olyan könnyedén betörni. Erzsike sikongatott s felmenekült az ablakzsámolyra. Egyszer aztán én neki veselkedtem s úgy teremtettem le a Mukit a kanapéra, hogy mindjárt letört a kanapé karja.

A nagyságos mama és a nagynéne rémülten szaladtak át a nagy birkózási zajra s nagy volt a megbotránkozásuk, mikor azt látták, hogy én ott térdelek a Mukinak a mellén.

Hát hiszen én sem akartam egyebet, mint az arczképet elvenni a jogtalan követelőtől.

A szegény arczkép azonban pórul járt: a küzdelem alatt leesett a földre, a lábaink alá s valamelyikünknek a sarka ott hagyta rajta az önlenyomatát.

Erzsike sirva fakadt, mikor meglátta az arczképen esett havariát; a nagyságos mama pedig a letört pamlag felett lamentált.

Erzsikét aztán megvigasztaltam, hogy majd kiigazítom a képen esett hibát; van festékem hozzá.

– De azért nem kell neki ülni. – Sietett közbeszólni a mama. (Megijedt, hogy megint elkezdek a házhoz járni s még elrontom a jó házasságot.)

Én aztán biztosítám őket, hogy ki tudom a képet javítani otthon, magamtól is. – S azzal eltettem azt a zsebembe. – Nem jön az ide többet vissza.

A mama és a nagynéne ostentative foglalkoztak Mukival, sajnálkozó részvétüket kifejezve, a mitől az egészen megvadult.

Az Erzsike azonban utánam futott s az ajtóban utolérve, megfogá a kezemet, meleg hangon sugva:

Egy óra mulva a gőzösön ültem s néztem az elmaradó füstöt, mely szülővárosomat eltakarta. Úgy volt, mintha temetésről térnék vissza.

VII. FEJEZET.

Mikor Pestre hazaérkeztem, két levelet találtam az iróasztalomon; az egyiket Várady Tóni irta, meghivott az újszülött fiának a keresztelőjére; a másikban Petőfi tudatta velem a végbement házasságát Szendrőy Juliával; most a koltói Teleky-kastélyban töltik a boldog napokat.

Mind a két barátom velem egyenlő sorsu szegény legény volt. És a hölgyeik, kik őket élettársként követték, előkelő, gazdag családok leányai, kényelemhez, pompához szokva, udvarlóktól körülhizelegve, anyáik szemefénye. – Családjaik ellenezték a házasságukat. – És a szerető hölgyek a szülői kitagadás sulyát hurczolva magukkal, követték mégis a kedvesüket.

Tehát nem ábránd, de meglevő arany az igazi szerelem! Csak engem neveznek bolond alchimistának, ha ezt az aranyat keresem. -59-

Petőfi azzal bizott meg a levelében, hogy fogadjak valahol egy alkalmas szállást, a hol ők és én együtt lakhassunk.

Én csakhamar találtam a dohány-utczában egy csinos első emeleti szállást három szobával és a hozzá tartozókkal, a mi alkalmasnak látszott; az egyik első szoba Petőfiéknek, a másik nekem, a közbeeső közös ebédlőnek hagyva; külön bejárás mindkettőnk számára.

Őszre beköltözött az ifju pár; ők tartottak egy cselédet, nekem volt egy öreg szolgám. Egyszerű butorzatunk volt mindkettőnknek. Petőfiné úgy jött el hazulról, kelengye nélkül; még csak egy divatos kalapja sem volt; maga horgacsolt magának fejkötőt, azt viselte. A haja rövidre volt vágva, úgy nézett ki, mint egy kis fiu.

Semmijük sem volt és mégis milyen boldogok voltak! Juliának az volt az egyedüli mulatsága, hogy Petőfitől tanult angolul s aztán ebéd fölött (a mit a «Sas»-ból hozattunk) beszéltünk angolul, egymás rovására mulatva.

Ezen korszak alatt jelentek meg az «Életképek»-ben bizonyos «Aggteleki»-től «Viszhang szavai» czím alatt több rendbeli költemények, állítólag egy művésznőhöz irva. Ma már bevallhatom, hogy azoknak a költeményeknek a szerzője én voltam. Hanem azért (daczára annak, hogy a versek nem rosszak) ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy valaha valaki ezeket az én munkáim sorába beiktassa; mert én még ma, negyven év után, sem vagyok olyan vén, mint a milyen életunt, decrepitus, halálra vágyó ficzkó volt az a bizonyos Aggteleki.

De ugyanez a keserű, világgyülölő hangulat vonul végig minden egyéb akkor irt munkámon; az összetört kedély kifakadásai, rémlátások beteg képzelet álmaiból, önmegvetés, holdkóros világnézetek jellemzik valamennyi -60- akkori elbeszélésemet. S ezek akkor tetszettek. Akadtak utánzóim. Még Petőfit is félrevezettem az igaz utról. Maga bevallá, hogy a «Hóhér kötele» czímü regényét az én «Nyomorék naplója» czímü elbeszélésem hatása alatt irta; a mi azután a szörnyetegségek netovábbja.

Ki tudja hová építettem volna fel ezt a Bábeltornyot, ha egy egészséges földindulás le nem dönti.

Petőfi egyszer rajtakapott, mikor azt a bizonyos arczképet kijavítgattam. Észrevette a szemeimen, hogy könyeztek.

– Így van ez jól, fiu – mondá ekkor, – szükség van a világban most olyan emberekre, a kik nem boldogok.

Akkoriban irta ezeket: «Véres napokkal álmodom». – «Dalaim». Ez égverő végstrófával: «De mit tür a szolgaságnak népe? Mért nem kél fel, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy Isten kegyelméből, azt a rozsda rágja le kezéről?»

Aztán átvitt a maga szobájába. Annak a falain voltak díszes rámákban felakasztva a franczia forradalom főfő vezetőinek remek kőrajzu arczképei. Ez volt az egyedüli fényüzése, Danton, Robespierre, Desmoulins Camille, Saint Juste, madame Roland. Ott azután feleségestől együtt kiosztották a szerepeket; nekem volt szánva Saint Juste, Juliának madame Roland. És azután beszéltünk a «véres napokról». Nem soká lesz az már álom, ébren látjuk. S ott leszünk az elsők között.

Más ép eszü ember, az ilyen beszédekre, az ablakon át szökött volna ki ebből a házból; én hozzá voltam bűvölve. Nekem éppen hozzá illett a lelkiállapotomhoz: meggyujtani magamon a Dejanira-köntöst s aztán kiszaladni a nép közé, hogy az is gyuladjon tőlem lángra.

Ha akkor az a hölgy, a mikor utoljára a kezében volt a kezem, azt mondja: «maradj itt!» bizony ott maradok. -61- Bizony beérem a magam kis boldogságával s nem futok a hír holdvilága után. Manapság valószinüleg királyi táblai ülnök volnék s magam is nagyokat nevetnék rajta, mikor barátságos lakomázás végén a kollegáim szörnyeteg mondatokat idéznek a legelső regényemből, a melynek egy-egy defectus példánya még valamely antiquarius kaczatjai közül curiosumképpen előkerül.

Ha pedig azt mondja az a hölgy, hogy «fuss!» hát akkor futottam volna én is a futó csillagok utján, a merre a többiek.

Hisz azok közül, a kik márczius tizenötödikén velem együtt ott álltak a népsokaság előtt a városház erkélyén, hirdetve, hogy «itt a népszabadság napja!» az én szép, fiatalarczu, lángszivű munkatársaim közül hárman tüntek el, az akkor kimondott szóért: «szabadság», úgy, hogy a sirjukra sem találni, Petőfi, – Vasváry, – Bozzai.

És bizonyára nekem is elég lett volna akár az a négy lat ólom, akár az a kozáklándzsa, akár az a granátszilánk, mely azt a hármat megölte…

Sorsom feladta a talányt: «vagy élni elfeledtetve, vagy ifju halálomról megemlegettetni».

A szemem egyszerre megakadt rajta, a mi olyan nevetni való volt. – Szülővárosomból pompás leirása annak az esküvőnek, mely Bagotay Nepumok János úr és a világhírü -62- szép hölgy között végbement. (A nevét nem olvastam el.) A boldog pár mézesheteit Párisban fogja élvezni.

VIII. FEJEZET.

A márcziusi napok után elköltöztem Petőfitől más szállásra. Annyira felvittem a dolgomat, hogy magam tarthattam már saját butoraimmal ellátott két szobás garçonlakást. – Ez tulajdonképpen csak az én beköltözésemmel lett garçonlakás; mert előttem egy öregecske hölgy lakott benne, a ki cselédszerzéssel foglalkozott. Ismerte mindenki a «mámit». Ott lakott a hatvani-utczában, a nemzeti casino palotája és a most épült vas-ház közötti két emeletes házban: udvarra.

Én nagyon meg voltam elégedve a lakásommal, mely az én életföladatomnak egészen megfelelt; csak az az egy hátránya volt, hogy az a sok odaszokott szakácsné, szobalány, pesztonka egyre rám nyitogatta az ajtót, azt gondolva, hogy én fogok nekik helyet szerezni. Sokszor kivertek a munkából. – Azután még gyanuba is keverhette az embert az a sok vászoncseléd, a ki az ajtómra járt. – Az átelleni szállás korridorjáról éppen oda lehetett látni az én ajtómra. S azon a szálláson Laborfalvy Róza lakott. Resteltem volna, ha valami rosszat gondolna felőlem.

Ismét belejöttem az arczképfestésbe. Egy karcsu, magas hölgy, fehér atlasz ruhában, nagy fekete szemekkel, vállig omló szénfekete angolos hajfürtökkel volt készülőben a támlányomon; az utolsó ecsetvonásokat tettem rajta, az eredetinek nem kellett modellt állni. (Ez a kép ma is megvan nálam.) -63-

Egyszer csak kopogtatnak az ajtómon. «Szabad!» Kinyitják, belép rajta egy kaczkiás paraszt menyecske.

– Nincs semmi! Nem lakik itt a czupringerné! – mondám én mérgesen, az arczképemmel levén elfoglalva; s aztán, hogy az alkalmatlankodó még sem vonult vissza, elég nyersen rivalltam rá: «no hát csak Isten hirével odább, hugám».

Oda fordultam, ránéztem; és mentül tovább néztem, annál jobban elámultam.

Delipiros viganó volt rajta, sárgazöld virágokkal, a fölött sötét kék damisz kétszél kötény, fekete selyem pruszlik, puffatag ujjakkal. Azon fölül a derekán átkötött pálmavirágos cziczkendő, a fején tarajos főkötő, kikeményített czérnacsipkékkel fodrozva; a karjára öltve hozott egy füles, födeles kosarat.

Az arcza barnapiros volt a napsütéstől s valami dévaj ördögöcske incselkedett a nevető vonásaiban. – Nem akartam hinni a két szememnek.

– Hát nem ismer rám? – szólalt meg nevetésre hajló hangon. – Én vagyok, az Erzsike!

Láttam ám, hogy az, de el nem tudtam gondolni, hogy mi oka lehet rá, ebben a maskarában járni végig fényes nappal Budapest utczáin és éppen nálam látogatást tenni.

– De hisz ez olyan hét vármegyére szóló botrány, a milyen nem volt a városunkban a «franczia-futás» óta. Ön pedig lapszerkesztő!

Erzsike arcza úgy égett: a két tenyerét végig simogatta rajta; azt hitte tán, hogy letörülheti róla a pirulás áruló szinét.

Erről eszembe jutott, hogy talán le is kellene ültetni nálam a látogatót. Megkináltam a pamlaggal.

– Oh nem! Oda nem! Az uri asszonynak való! Jó lesz nekem itt, – mondá s azzal leült a ládámra; a karján hozott kosarat letette maga mellé. «El vagyok ám fáradva igazán; Váczig gabonás hajóval utaztam, onnan Pestig gyalog».

– De az «uram» nem adhat ám gőzhajóra valót. Csak úgy szegény ember sorjában. Nézze, itt van az egész útravalóm.

Azzal feltakarta a füles kosár födelét, megmutatta, hogy mi van benne: egy darab fekete kenyér és valami zsíros papirosba takarva; valószinüleg sajt és fokhagymás kolbász.

– De már most mégis szeretném megtudni, hogy farsangi bohózat-e az, a mit itt most kegyed játszik, vagy mi?

– Oh, nem! Dehogy! Bizony ne gondolja, hogy a maga kedvéért öltöztem maskarának. Én most valóságos parasztasszony vagyok. Az is akarok maradni. Ez igen komoly ügy rám nézve s a miért ide jöttem önhöz: – nem hogy kiirjon valahogy az ujságba, hanem, hogy tanácsot adjon.

– Hát kitől kérjek mástól? Az egész világ elitél, eltaszít. Pedig senkinek sem vétettem, még gondolatban sem. Egyedül ön az, a kit megbántottam – keservesen. Tehát önnél kell keresnem védelmet.

Odaálltam eléje, az asztalom széléhez támaszkodva. Speculatio volt tőlem, hogy ne láthasson arra az arczképre, a mit festek.

– Hát, hogy az elején kezdjem, folytatá a hölgy hosszú szempilláit lesütve, odáig tudja ön, hogy én férjhez mentem; megültük a fényes lakodalmat. Az egész város, a fél vármegye ott volt. Gondolom, le is irták az ujságban. Hogyne? Mikor a város leggazdagabb, híres, szép leánya esküszik meg a gavallérok ideáljával? Az egyik visz százezer forintnyi hozományt magával, a másik ősi kastélyba viszi a menyasszonyát négy tüzes paripán. Nem a pap áldása a malaszt, hanem az az általános irigykedés. A férfiak a menyasszonyt irigylik a vőlegénytől, a leányok a vőlegényt s kénytelenek mind azt mondani magukban: «egymáshoz illő pár!» Ah, csak ez az egy gyönyörüség maradt meg belőle a szivemben, mikor a templomból kilépve szétnéztem a sokaságon s azt gondoltam: «ugy-e, irigykedtek rám?»

Erzsike folytatá: «A templomból egyenesen hajtottunk a férjem kastélyába; megszámláltam, harminczkét hintó kisért bennünket odáig. Következett a fényes lakzi. Én aznap négyszer öltöztem át. Ötödször aztán himzett pongyolába, mikor a nyoszolyóasszonyok a menyasszonyi szobámba kisértek. Remekül volt az berendezve, bécsi tapeczéros fáradt vele. Egész éjjel nem tudtam aludni. A bőgő, meg a klarinét hangja fölhangzott hozzám a lakomateremből, meg a férfisereg danája, rikongatása. Reggelig nem láttam a férjemet. Akkor kezdett oszlani a társaság. Egyes danolók rikács hangja vegyült össze még a czigányok bőszült zenéjével. Akkor került elő a férjem. Csupa szánalom volt ránézni. Engem kedves «nénikéjének» -66- nevezett s saját maga után tudakozódott tőlem. Azután öltözetestől levetette magát a pamlagra s olyan bolondokat beszélt, hogy utoljára is kaczagnom kellett rajta. No, de azt mondtam magamban, ez már így szokás, mikor valaki búcsút vesz a legénységétől. Azután csak erőt vett rajtam az álom. S álmodtam őrült dolgokat. Ön is ott volt mindig. Eh, mit emlegetem ezt?»

«– Dél volt, mikor felébredtem. Álmomban sokat kellett sirnom, mert vánkosom nedves volt, a hol az arczom feküdt. Az én ideálom már akkor nem hevert a pamlagon, hanem a szőnyegen, szétnyulva, mint egy béka. Nagy munkámba került, a míg életre birtam ránczigálni. Még nagyobb tudomány volt, megértetni vele, hogy micsoda világrészben vagyunk s minő összeköttetés áll fenn közöttünk. Akkor aztán minden áron azt követelte tőlem, hogy bujjak be vele együtt a kanapé alá s hogy erre nem álltam rá, elkezdett keservesen sirni s a pisztolyát követelte tőlem, hogy ő lövi magát főbe. Én aztán odahoztam a mosdótálat, megmosdattam az arczát s egy párszor bele is buktattam a hideg vízbe. Az én hősöm ordított, mint a mosdatott gyermek, de aztán szerencsésen magához tért s fel engedte magát szedni a földről. Egy korsó vizet kiivott s attól kinyiltak a szemei. De azok is oly kicsinyek voltak ma, mint a puczoké s először vettem észre, hogy egy kissé keresztbe állanak.

«– De hogyan nézett ki! A haja boglyas, a bajusza csurgóra álló, az öltönyei összedúlva, piszkolva. Újra kellett egészen öltöztetnem. Egy kicsit zsémbeltem is vele: «Szép állapot, mondhatom.» A mire ő azzal felelt, hogy de hát a czimborák! a Nusi, az a Lenczi, meg a Blikus! hogyan lettek elkészítve! Elhullottak, ő maradt a győztes! S a közben akkorát ásított, hogy kérnem kellett, hogy ne nyeljen el. Utoljára leültettem egy székre, hogy a haját -67- rendbehozzam. E közben meg folyvást jajgatott és káromkodott, hogy ő neki minden hajaszála úgy fáj, mintha ördögök húzogatnák vasfogóval.

«– Ez önnek mind új dolog, ugy-e? Ilyet nem látott soha? Hát azért lesz az ember az első dandy menyasszonya, hogy tapasztaljon rendkívüli dolgokat. Külömben talán nem is rendkívüli. Következett a lakoma folytatása, a korhely-levesen kezdve. Már itt főkötővel a fejemen elnököltem. Vendégeink mind mámorosak voltak még. Különös megjegyzéseket kellett hallanom. Ilyenkor az a virtus, hogy ki tud az új menyecskének valami olyan bókot mondani, a mitől az jobban elpiruljon? Valamennyinek olyan borizű hangja volt már. A násznép női tagjai reggel mind eltávoztak már, sorban búcsút véve tőlem. Kiki megsiratott; ez is szokás. Magam maradtam asszony a társaságban. Örültem, mikor megszökhettem közülök. Gondolom, hogy azok is epedve várták az eltünésemet; folytathatták a félbeszakadt mulatságot. Én megint nem tudtam aludni. Megfájdult a fejem. Megismertem először életemben a migrainet, azt a rettenetes átkát az asszonyi idegeknek, a miről addig azt hittem, hogy csak kényeskedés, képzelődés. Olyan jól esett volna, ha valaki a homlokomra tette volna a hüsítő kezét. Talán egy vigasztaló szó enyhítette volna a bajomat! Hasztalan vártam rá. Izentem is neki. Felém sem jött. Egyszer aztán, mikor a nagy fájdalomtól elnyomott az álom, valami pokoli lárma riasztott fel. Azt gondoltam, valamennyi ördög szabadult el. Nem az, csak a férjem érkezett meg, de magával hozta az egész részeg czimboraságot. Egész légióját láttam magam előtt a röhögő, gúnykaczagó, kéjkiváncsi torzpofáknak s azok között az én ábrándomat, dőre satyr-vigyorgással az arczán. Elszörnyedve ugrottam ki az ágyamból, takarómat magam körül burkolva s kifutottam a szobaleányom szobájába, bereteszelve mögöttem az ajtót. Ott dörömbözött sokáig. Én azzal fenyegetődztem, hogy ha erőszakkal betör, -68- én kiugrom az ablakon. Erre aztán nagynehezen elvonszolták onnan a czimborái, a kikben helylyel-közzel volt még egy kis emberi érzés. Akkor aztán következett egy kis neheztelő duzzogás mindkét részről. Én sem mentem ki egy huszonnégy óráig a szobámból, ő sem jött felém. Hogy nem követett el öngyilkosságot, arról elég tudomást szerezhettem abból a neszből, a mi a fejem fölötti szobából lehangzott hozzám. A harmadik napot már hasznos foglalkozással töltötte a násznép. Kártyáztak. Hirdette a működésüket az ököllel ütögetett asztal. Mintha kovácslegények nyújtanák a vasat pőrölylyel az üllőn. Csak reggel felé került elé az én «uram», mikor már én föl voltam öltözve. Ezúttal józan volt; sőt annál is több: rosszkedvű. Mint a bűnös lelkiismeret, úgy van a kártyaveszteség a férfi arczvonásaiban visszatükrözve. El is mondta őszintén. Iszonyu szurokban volt; társai pedig «czudar druckerek». Ráhagyták tizenegy tarokkal a kézben a talont. Tíz tarokkal, quint majorral, touslestroisval, két blanc királylyal megbukta a sólot, négy skart volt ellene. Aztán meg ötödik vételre csináltak ellene harminczhármat, contra, recontrával. Nekem szörnyűködnöm kellett a sorsnak ilyetén ádáz csapásai fölött. Ez volt az én menyegzőm!»

Erzsike a két tenyerébe temette az arczát. Talán nevetett? Talán sirt? Nem tudtam kivenni.

– Hiszen csak azt az időt fordítom rá, a mivel nem tudok mit kezdeni, mikor belefáradtam a munkába s a gondolataimat el akarom pihentetni. Erre jó a kártya.

– Akkor kár, hogy a leányoknak is nem tanítják a nevelőben a kártya tudományát, mint a hogy tanítják nekik térképről a városok ismeretét, meg az állattani albumból az exotikus virágok és állatok sajátságait; akkor legalább -69- képes volna megérteni a férjhez ment új menyecske, hogy miért szükséges neki a hozományából annyit, meg annyit áldozatul hozni olyan mythologiai istenségeknek, minő a «skiz», meg a «pagát»?

– Természetesen. Az én «uram» nemcsak a repcze, meg a gyapju árát hagyta «elúszni», de még «lovagias tartozásban» is maradt, a mit egy huszonnégy óra alatt ki kell fizetni minden gentlemannek. Hát nem halogathatta az őszinte leleplezést. Aztán meg Párisba is készültünk nászutazásra s azt sem járják meg pénz nélkül. – Ezek igen prózai jelenetek voltak, nem fárasztom önt a megismertetésükkel. – Ez különben nem is fájt: én a pénzzel nem törődtem soha. Keserű utóízt hagyott csupán az, hogy a hitvesi gyöngédséget nekem kellett pénzzel megfizetnem. Valahányszor egy hizelgő szót, egy édelgő ölelést kaptam, mindig azt számítgattam, vajjon, mi lesz ennek az ára? S mondhatom, hogy a számításom sohasem csalt; legfeljebb az összeg nagyságára nézve: az túlment a várakozásomon rendesen.

Én nem szóltam közbe, csak álltam és néztem rá, a két kezemmel az asztalra támaszkodva. Ez feszélyezte a nőt.

– Emlékezhetnék rá kegyed, hogy mindig gúnyolódott velem, a miért nem szivarozom.

– Igaz, hogy ez a férfinak jól áll; a szivar, a pipa olyan bizalmassá teszi az arczot. Mikor valaki így néz az emberre, fejébe dugott pipa nélkül, olyan, mintha biró volna, a ki itéletet mond, vagy pap, a ki gyóntat. Higyje el ön, hogy az egyik ok, a miért önhöz hűtlen lettem, az, hogy nem szivarozott. No, de meg is kaptam aztán a jutalmamat érte.

– Az még csak a havannaht, de a Gyuricza kapadohányt szí és bagót is rág.

Muszáj volt nagyot kaczagnom. Mivel nem nyerik meg -70- az asszonyok kegyét! Nem! Bagót nem rágok, ha mindjárt maga Melpomene istennő köti is hozzá a kegyosztását!

– Nem untatom önt a párisi mulatságainkkal. Ott úgy láttam, hogy a rendes szokáshoz tartozik, hogy a férj és nő külön keresik az élvezeteket. Az én férjem nem tett mást, mint a mit a többi nős férfiak tesznek. A hajnalban hazatérő férjtől megkérdezni, hogy hol járt? nem is jó ízlés már. Egyébiránt elmondta azt Muki maga is s egész őszinteséggel megismertette velem a nyilvános mulatóhelyek és a petits souperk gyönyöreit; egyszer el is vitt ilyen mulatságba magával. Többször nem kivánkoztam oda. Belenyugodtam, hogy ennek így kell lenni. Megismerkedtem rangomhoz illő nőkkel, a kiktől megtudtam, hogy minden méregnek van antidotuma. Ha vannak Párisban «Kaméliás hölgyek», vannak «Kaméliás urak» is; csakhogy én ezt a fajtáját az emberi középlénynek rendkívül undorítónak találtam.

– Örültem, mikor a saison végeztével visszakerültünk megint a falura; s a sok zajos mulatság, kaczérkodás, hivalkodás és unatkozás után ismét egyedül lehettem s az árokpartról tele szedhettem a szalmakalapomat nefelejtscsel, mint hajdan a szigeten; emlékezik ön rá, mikor önt meglátogattam a gunyhójában? Oda is eljöttek a sárga rigók. Tudja, azok a sárga rigók, a kik önnel szoktak beszélni. Önnek azt mondták: «bohó fiu, bohó fiu!» nekem pedig azt kiabálták, hogy: «mi hát a jó!» – Az én férjem, a jószágára visszakerülve, egészen átalakult; mintha kicserélték volna. A nyalka dandyből tüzes mezei gazda lett. Korán kelt, egész nap lóháton volt; egyik pusztájáról a másikra látogatott; a kalapja mellett árpakalászokat hozott haza. Odahaza előttem csak a birkanyiratásról beszélt, meg a szarvasmarhák nyavalyáiról. Volt neki ménese, gulyája s erre az utóbbira különös büszke látszott lenni. Néha engem is körülhordott könnyű neutischánkán az egész birtokában. Szép uradalom volt! Egy nap be nem lehetett -71- járni az egészet. A gulyáját is megmutatta. Azt mondta, hogy ehhez fogható nincs az egész országban. Törzsgulya! Nem értettem hozzá. Azt láttam, hogy nagyon nagy szarvaik vannak az ökröknek. Hanem a gulyásnak az alakja igazán meglepett. Valóságos ősember; a milyennek képzeljük azokat az ősmagyarokat, a kik Ázsiából idevándoroltak. Barnapiros arcza ragyog az egészségtől, sűrű fekete haja két vállát veri, hájtól fényes tekercsekben s aztán az a napbanéző tekintet, délczeg magatartás, tulipántos szűr a félvállára vetve, fehér gyolcs ruháját lobogtatja a szél s mikor felemeli a karját, hogy a süvegét leemelje, végig csúszik rajta a lobogós ingújj: olyan kar az, mint a bronzból öntött athléta szobroké. Megszólítám: «Péter! hát igaz az, hogy kenddel szokott birkózni az én uram?» A megszólított Hercules lesüté a szemét restelkedve s azt felelé: «Igaz.» – «De, hogy még földhöz is tudja kendet ütni az uram a birkózásban?» – Erre a kérdésre a Gyuricza Péter egyik válláról a másikra vetve a szürét s a bajuszát kétfelé törülve, azt mondá: «Hát mikor földhöz tud ütni a nagyságos úr, olyankor mindig öt forintot kapok.» – Ez hát a titka az acrobatai diadaloknak. Azután a gulyás major tanyájára hajtattunk, mely jó messze esik a karámtól, a hol a tulkok delelnek. Ott ízletes ozsonna várt ránk, melyet a gulyás felesége készített számunkra. Tűzről pattant, kaczkiás menyecske, hamis tolvajszemű, sugár szemöldökű; csupa élet és frisseség. Igazi pusztai virágszál. Azon vettem észre, hogy sokat nézegetek a tükörbe, összehasonlítást téve a magam arcza és az övé között. Ozsonna után körüljártuk a majorságot, a gulyásné kalauzolt mindenféle ólba. Nekem egy tövis ment a lábamba a czipőmön keresztül. A gulyásné leguggolt és kivette a tövist. «Nem érzi már a tövist?» – kérdezé tőlem, felpillantva tüzes parázs két szemével. – «A lábamban nem érzem.»

Erzsike itt pihenőt tartott, a homlokát simogatva a két tenyerével, mintha rendezni akarná az emlékeit. -72-

– Valami tövist vittem magammal. Kezdett nekem gyanús lenni az uramnak a nagy gazdálkodási buzgalma. Ez a serénység nincs az ő természetében. Egy reggel ismét lóra kapott s magával szólítva az agarait, azt mondá, ne várjam haza az ebédre, csak este jön vissza. Engem valami ösztön nem hagyott nyugodnom. Kimentem a kertbe, onnan végig az árokparton a tarlóra s aztán neki indultam gyalog a pusztának, keresztül a répaföldeken és a kukoriczákon. Senki sem látott meg. A faluban delet harangoztak már, mikor kijutottam a majorházhoz. A tarlón megláttam a két agarat, a mint magukban hajtottak egy nyulat. Ejh, de felcsapni való vadász az, a ki az agarait a maguk kényére engedi nyulászni! Füttyentettem nekik, arra visszatértek; rám ismertek, körülugráltak. – «Hol van a gazdátok?» – A kutya megérti, a mit hozzá szólnak. Az én két agaram elkezdett csaholva előreszaladni, a fejét hátra-hátra vetve, mintha integetne, hogy menjek utánuk, majd ők helybe vezetnek. Egyenesen a tanyára vezettek. Bizonyosan azt hitték, hogy igen okos dolgot cselekesznek. A mikor a konyhaajtón betoppantam, a kis szolgáló «Jézus Máriát!» kiáltott s kiejté kezéből a fatálat, a miben valami tésztát kevert nagy főzőkanállal. S a mint én a szobaajtó felé mentem, elállta az utamat: «Ne tessék most bemenni!» – Én adtam neki egy pofont jobbról is, balról is, azzal belöktem a kamrába s rázártam az ajtót. Azután benyitottam a szobába. No, ott nem volt senki. Hanem a benyiló ajtaja be volt zárva, a mi a parasztháznál mindig tárva szokott állni. Az asztalon megláttam az uramnak a kalapját, meg a karikás ostorát. Nem csaptam lármát. A gulyásnénak a gunyája oda volt rakva a lóczára. Én a magam ruháit levetettem s felvettem az övéit rendre. A hogy most látja ön rajtam.

– Azután kimentem a konyhába, felvettem a fatálat a földről, a mit a szolgáló kiejtett a kezéből ijedtében. Szalonnás -73- gombócz készült benne. Én hozzáfogtam a gombóczok kiszakajtásához. Szépen kigömbölygettem belőle tizenkettőt, kifőztem, jó hagymás levet habartam rá, aztán beletöltöttem a mázos fazékba, meg is kóstoltam a levét, hogy nincs-e nagyon elsózva? Akkor aztán bekötöttem a fazekat a szakajtókendőbe s elindultam vele a karám felé. Még valami jutott eszembe. Azt az asztalon heverő lovagkorbácsot is bedugtam a kendőm alá s magammal vittem.

A karám meglehetős messze van a tanyától; bizony jó későre kerültem ki a nagy legelőre. A gulyás türelmetlenül várt már, felkapaszkodva a «látó» fára; s mikor megpillantá a tarka ruhát, a delipiros kendőt, elkezdett kiabálni: «Gyere csak, gyere! ilyen-olyan adta! Majd lesz dolga veled a keresetlen fának! Most kell hoznod az én ebédemet? Mikor elharangozták már a delet a faluban! Már megint a nagyságos uraddal enyelegtél, tudom! De csak egyszer rajtakapjalak: tudom, hogy kicserzem a bőrödet a karikással!» Mikor aztán odaértem eléje, a kendőt feltolva a fejemről, akkor csak tátva maradt a szája: «Nini! a nagyságos asszony!» – «Az ám, Péter, én főztem meg, én is hoztam ki az ebédet; a feleséged nem jöhet, ott tanúl francziául az én uramtól. El is hoztam magammal az uramnak a karikását; ott találtam a te asztalodon. Már most megverhetsz vele, a kit akarsz: akár engem, akár a feleségedet.»

– De ne sajnálkozzék ön én rajtam. Én tökéletes boldog vagyok. Nem engem vert meg a Gyuricza a korbácscsal. Most én vagyok az «asszony» a gulyástanyán!

Aztán elkezdett valódi rajongással beszélni az új ideáljáról. -74- A milyennek Isten teremté az embert. Csupa erő és igazság. Semmi nevelés, hazugság, gyöngeség.

Mikor éjszakára hazatér a «gazda», odajön a tűzhelyhez rágyujtani a pipára. Aztán fenékig üríti az «irós» kancsót. Bor csak vasárnaponként járja. Aztán azt kérdi, hogy: «van-e jó czibereleves, galambom?» Van bizony, még pedig füstölt szalonnával, meg daragombóczczal. Ha készen van, kitálalják, neki ülnek. Egy közös nagy tálból esznek czinkanállal. Nem kell ott kinálás. Vizet maga hoz az asszony a kútról. Felét maga üríti ki a gazda, aztán odaadja az asszonynak: igyál te is! – Ha nem becsülné az asszonyt, azt kivánná, hogy elébb igyék az a kancsóból, nehogy megrontsa az urát.

S aztán nem sokat vesződnek a csillagvizsgálással s a világ ezer bajával sem törődnek. Nyitott ajtóknál alusznak, a négy komondor elég jól megőrzi a házat.

Reggel három órakor már felkel az Erzsike. Kimegy az istállóba, a teheneket megfejni, mire pitymallik, már készen kell lenni. A kis fejős-szék most az ő trónusa. A habzó friss tejet aztán köcsögökbe önti, a szolgálóval együtt leviszi a pinczébe. Mire a csordás tülköl, már ki kell hajtani a teheneket; azok másutt legelnek, mint a törzsgulya. Azalatt a gazda elkölti a maga reggelijét: paprikás szalonnát zöld hagymával, jó papramorgóval, úgy indul ki az akolból kieresztett gulya után. Csak azért pattogat olyan nagyokat az ostorával, mert tudja, hogy ott áll a «valaki» a kis ajtóban, a ki utána néz. Akkor azután hozzá kell fogni az aludttej lefölözéséhez, a tejfelt megköpülni, a vajat megköveszteni. Ha ez megvan, hozzálátni a kenyérdagasztáshoz, a szolgálóval befűttetni a kemenczét; azalatt kiszakasztani a tésztát, a parazsat kihuzni a szénvonóval, a kemencze fenekét kiparáholni a nedves peméttel; azután a sütőlapáttal bevetni a kenyeret; (előbb azonban kisütni a lángost, mert azt a «lelkem» nagyon szereti); végre körültapasztani a «tévőt» agyaggal, úgy halmozni eléje a kihuzott parazsat s pontban eltalálni, mikor kell a kemencze -75- száját ujra kibontani s a kenyereket kiszedni. Ez idő alatt a tűzhelyen el lehetett készíteni a füstölt szalonnával megteremtettézett «fordított kását», azt azon fazekastól kivinni szaporán a karámhoz, hogy mire a déli harangszó hallik, már ott legyen az étel a leterített bundán. Ebéd után aztán a nagy vadkörtefa árnyékában egyet szunnyadni a gyepen, a kötényét az arczára terítve; – majdan hazatérve, elővenni a tilolt kendert s hozzáfogni a gerebenyezéshez, hogy mire a gazda megjön, asszony, cseléd, mind a guzsaly mellett üljön, együtt dalolva az idei nótát: «Lyányok fonják a lenszöszt. Beszélgetnek egymás közt. Jaj anyám, a fonás! Nehéz a várakozás». A míg aztán a malaczok hazajönnek, nagy röfögve estefelé s követelik a moslékot. Csupa gyönyörüség az ilyen élet!

– Megunni? Hát nem emlékszik ön rá, mikor ott a kis deszkagunyhóban azt mondtam önnek, hogy ez az élet az én eszményképem? Nádasgunyhó és szalmaágy. Ön akkor nekem hirről, dicsőségről beszélt… Tulokbőgés, kolomphang, ostordurrogás az én örömem. Már akkor is az volt. S hogy időközben megtanultam ismerni a nagy világot, az nem változtatott meg. Undorral teltem el minden iránt, a mi palotákban van. Azok a félférfiak, azok az ünnepnapi férjek, azok a nappal becsületes emberek, azok a czeremoniázó bűnösök, azok az etiquettetartó, erkölcsbiráló mintaképek, a kik mindennap végig vétkezik a tizparancsolatot, a kik versenyeznek a balettfiguránsnőkkel (csakhogy ezek titokban szemérmetesebbek). Hát én mind valamennyivel torkig laktam. Tetszik nekem az egész ember: egész bűn. Inkább az olyan férfi, a ki nem mossa ki a száját, ha fokhagymát evett, mint a ki az orgiából tér haza s azt hazudja, hogy conferentián volt. Megutáltam a parfümöket s vágyom a bűz után. Nincs se Felix Rachelnek, se Viardot Garcia asszonynak oly pompás salonja, mely tultegyen egy tehénistállón; s a hires «Hamilton-ágy», a -76- melyben száz arany egy éjszakai alvás, nyomoruság ahhoz a friss szénából vetett ágyhoz, a melyen én alszom. Higyje el ön, hogy én tökéletes boldog vagyok.

– Elhiszek én már mindent, csak egy körülményt nem tudok megérteni. Hogyan lehet az, hogy kegyednek ezt a boldog idylljét nem háborítja meg semmi? Hát az az ember, a kit ez a kegyed boldogsága olyan átkozott közelről érdekel, nincs már a világon? Bagotay Muki létezik még valahol?

– No és ha létezik, nem folyik-e már többé vér az ereiben, hanem savó? Belenyugszik-e, hogy a száz ökrének a szarvait ezentul mind ő viselje? A hatalmas, gazdag földesur, megyei tisztviselő és azon fölül az ön paraszt ideáljának a gazdája. Ezer villám! Ha én vagyok a helyében!

– Hát bizony nem hivom párbajra a Gyuricza Pétert, hanem arra az egy napra felfüggesztem a democratia elveit a szegre s összeszedem a hajduimat, béreseimet, rajta hajtok a gulyáson s úgy eldöngettetem, a hogy csak illik s kidobatom az egész hivatalból; más gulyást fogadok, az asszonyomat pedig odakötöm a lovam nyeregkápájához s úgy hurczolom haza a kastélyomba! Ha én vagyok a Bagotay Muki feleségének a férje!

Csakugyan tűzbe jöttem. Csak azután vettem észre magamat, hogy hát «Mi nekem Hecuba?» Miért bántom én a Gyuricza Pétert?

– Hahaha! Csakugyan azt tette volna velem? A ló mellé köt s korbácscsal ver hazáig? Akkor hát sajnálom, hogy mégis nem önt választottam. Milyen derék dolog volna, ha eldicsekedhetném vele, hogy viselem a testemen -77- az «ön» ütéseinek nyomát. Ugyan mondja ön: ütött ön már meg valaha valakit, a ki önt vissza nem üthette?

– Hagyja ön ezt! Ön nem tudna olyan jó Bagotay Muki lenni, mint a milyen Bagotay Muki volna ő maga, ha lehetne. Hiszen megpróbálta ő azt, a minek a reczeptjét ön most kiadta. Másnap mindjárt odaküldte az ispánját, azzal a szóbeli üzenettel a Gyuricza Péterhez, hogy rögtön takarodjék ki a jószágából, engem pedig az ispán vigyen haza brevi manu. Az ispán addig henczegett, erőszakoskodott, a míg én jól pofon nem felejtettem; erre aztán a Gyuricza Péter is vérszemet kapott, nyakon kapta az ispánt s úgy kidobta a házból, mint egy tacskó-kutyát.

Másnap aztán már erősebb rendszabályokhoz folyamodott a sértett férjibecsület. Most már hat vármegyei pandur jelent meg a tanyán kardostól, puskástól. Mi a Péterrel együtt künn voltunk a karámnál. Oda jöttek utánunk. Azonban a Péter sem volt rest, hirtelen összekurjantotta a bojtárjait, négyen voltak, furkósbotra kaptak, a négy komondor is az ő pártjukon volt; ne is álmodja az a hat pandur, hogy elbánjon velük. A pandurkáplár fenyegetőzött, hogy ha ellenállnak, lövetni fog. Én aztán odaugrottam a Péter elé s azt mondtam neki: «no, hát ide lövess!» Utoljára a nagy lármára, kutyaugatásra maga a rideg marha is megvadult; egyszer csak kirugtat a seregből a nagy vén bika s neki rohan a gazdáját szorongató panduroknak. Azok aztán futottak hatan hétfelé; az volt a boldogabb, a kinek a csákója ott nem maradt.

– Az ám! De még nincs vége. E második roham visszaverése után a Muki egész komoly hadjáratot szervezett. Egy este, a kémül kiküldött szolgáló rémülve jött a tanyára, hogy a nagyságos úr kiadta a rendeletet, hogy másnap valamennyi jobbágya jöjjön fel a kastélyudvarra, dorongokkal, cséplőkkel, vasvillákkal felfegyverkezve; a hajduinak, vadászainak puskákat osztott ki éles töltésekkel; -78- holnap jön a nagy hadd el hadd. Jó lenne elszöknünk idején. Csak azért sem szöktünk!

– Nagyon furcsa vége lett ennek. Mikor már legnagyobb volt a veszedelem, akkor küldött a jó sors egy szabadítót, egy jó barátot, a hogy szokás a jó drámákban, a ki hatalmas kézzel közbenyult és elfordította a fejünkről azt a csapást.

– Hát ugyan ki lett volna más, mint ennek a szép szőke szakállnak a viselője? S ezzel gonosz mosolygással czirógatá meg az államat.

– Hja, a költőknek is hosszú kezeik vannak. Hát épen akkor, a midőn a Muki a parasztjait fegyverbe öltöztette, kiáltotta ön ki itt Pesten a szabadságot. Repült a hir szerteszét az országban; kiütött a forradalom. Pozsonyban már azt beszélték, hogy Petőfi és ön ott állanak a Rákoson, negyvenezer parasztnak az élén s kezdik az új Dózsa-háborut. A Mukicza jobbágyai is feltódultak a kastély udvarára, de nem azért ám, hogy vele brachiumra menjenek, hanem, hogy követeljék a szabadságukat: «Nem robotolunk többet, nem adunk dézsmát, nincs füstpénz!» Kiütött a szabadság. Erre a Mukicza úgy megijedt, hogy a kastély hátulsó ajtaján szökött meg a komornyikjának a ruhájában s az országból is kifutott. Azóta hirét sem hallani. Hát így fordította el az ön hatalmas keze a nagy veszedelmet a mi árva fejünkről. Ittunk is aztán nagyot az egészségére.

– No hát, mondám, Bagotay Nepomuk János urral elkészültünk volna ideig-óráig: (mert hisz egyszer az is észreveszi majd, hogy Magyarországon nincs Dózsa-háboru s visszatér ujult erővel), de mit szól mindezekhez a nagyságos mama?

– Rátértem volna én erre, ha ön nem kérdezi is. Hiszen -79- épen ez hozott ide önhöz. Egy szép este, mikor a kukoriczaföldről hazatértem, a kötényem teleszedve paszulylyal, ott találok a tanyánk ajtajára kiszegezve valami hivatalos irást. A jurátus, a ki hozta, nagy örömére, senkit sem talált otthon s az ajtóra szegezte az idézést. Abból tudtam meg, hogy a Muki válópört indít ellenem, házasságtörés alapján. Ki van tüzve a terminus, a mikor bevett szokás szerint, meg kell jelennünk, itt meg itt, a papnál: a kibékítés megkisérlése végett. Hat hét mulva még egyszer megkisérli a pap a szépséges kiegyeztetést, akkor aztán, ha nem sikerül, kimondja, hogy «Vigyen benneteket az ördög!» S megyünk a biróhoz.

(Most már kezdtem sejteni, hogy minek köszönhetem ezt a látogatást. Szerettem volna bevágni az útját azzal a szóval, hogy: «Nem vagyok ám én prókátor, azért, hogy diplomám van hozzá.» De hát csak hagytam beszélni.)

– Én rögtön levettem az ajtóról a hivatalos irást s a kis szolgálótól beküldtem a városba, az anyámhoz. Magyarázat végett azonban levelet is irtam hozzá, a mi nem ment minden akadály nélkül, mivel hogy a Gyuricza Péter tanyája sehogy sincs ellátva irodával. Előbb tintát kellett csinálnom czigány-meggyből, aztán tollat faragnom bicsakkal. Papiros helyett szép sima kukoriczafoszlányokat használtam.

– Hát ha a Faraók leányainak jó volt a papyrus, miért ne lett volna nekem jó a kukoriczahártya? Megirtam a mamának mindent, a mi történt. Eljárásomat teljesen igazoltam. Ha egy csepp méltányossága van, el kell ismernie, hogy olyan igazam van, mint a nap. A Muki elvette a Gyuriczának a feleségét, én a «talio» törvényénél fogva «szemet szemért», elvettem a Gyuriczát. Ő megindította a válópert ellenem, a Gyuricza megindítja a válópert a felesége ellen. Egyenlő jogalapon állnak mind a ketten. Én azután, a mint a kettős elválás végbemegy, azonnal megesküszöm törvényesen, az én választottammal -80- s leszek, a mint már eddig is vagyok, Gyuricza Péterné. Még önre is hivatkoztam a levelemben.

– Igen. Felhoztam, hogy nincsen többé külömbség parasztok és nemes emberek között; lám, ön is elhagyta «Márczius 15-ike» óta a nevéből a kiváltságos ypsilont s most simpla «i»-vel irja a nevét. Már pedig ön «dicső hazafi». És így a Gyuricza Péteren sincs mit szégyenleni. A kit én azonban nem hagyok meg gulyásnak, hanem, a mint a mama megküldi az örökségemet (a mit a Muki még el nem költött), azonnal veszek a Gyuriczának egy pusztát s ott leszünk önálló birkások.

Elképzelhettem azt a hogarthi csoportozatot, mikor az a hölgy-trio a kukoriczaháncsra irott levelet végig syllabázta.

– Azt ön olyan könnyen kitalálhatja, mintha előtte volna. Azt felelte a mama, hogy megtagad minden rokoni összeköttetést velem; nem kapok tőle egy krajczárt sem s többet be ne merjek lépni a házába, a ki ilyen szégyenbe döntöttem az egész családot.

– Meg kellett neki mondanom, mert a mama a levél vivőjét, az én szolgálómat is agyonijesztgette: hogy ha még egyszer be mer jönni a városba, elfogatja, kikötteti a pellengérhez (pedig nincs is) és megkorbácsoltatja; úgy hogy a pila nem volt többé semmi igérettel és pofonveréssel rávehető, hogy még egyszer bemenjen a városba. Ezt a Péternek is megmondta. Inkább itt hagyja veszni a bérét. Pedig hát minden hetivásár napján be kellett vinni a városba a turót, meg a vajat. Ez képezi a Péternek a jövedelmi kútforrását. Mit tegyek most? Azt teszem, hogy beviszem magam a városba a turót, meg a vajat.

– Hát bizony nem üveges hintóban. A város mindössze -81- két órajárás a tanyához, toronyirányában. A parasztasszonyok ugy szokták, hogy megraknak egy vékát az eladó áruczikkeikkel, azt felteszik a fejükre. Van olyan posztószélből csinált koszorú, a mit alá tesznek, hogy nem nyomja a fejet s megkönnyíti az egyensulyozást.

– No hát persze! Értem sem nagyobb kár, mint más szegény ember leányáért. S tulajdonképen az a hetivásárra járás a parasztasszonyoknak olyan jó mulatság, mint mikor az úrhölgyek a promenad-concertbe mennek. Csak egy kis baj volt vele. Az, hogy az idén a belvizek mind kiáradtak s valamennyi kaszáló, legelő, a mi a tanyánk és a város közt elterült, mind egy sík tengerré változott át s nekünk azon kellett keresztül gázolnunk.

– Hiszen nem igen ért a víz térden felül, csak néhol, az erek mentén, kellett egész magasan felakaszkodni: az ember azalatt a csizmáit felakasztotta a véka fülére. Úgy járják ott az utat az asszonyok mind.

– Oh, de hányszor! Lehetett volna ugyan a töltésre is kimenni, de akkor be kellett volna térni a faluba, négy órai kerülővel s a töltésen térdig érő sár van; a laposon pedig igen kellemetes a járás, a puha pázsit nem szúrja az embernek a talpát s pióczák sincsenek.

– A ki akart. Hát mit bántam? Nekem jól esett a vízben a sétálás. Mintha csak a trouvillei fürdőben mulattam volna. Ott még annyi öltözet sem volt rajtam. A városhoz érve, aztán rendbe hoztam a ruháimat, felhuztam a csizmámat s mentem vajat és turót árulni egyenesen az anyám háza elé. Az igen jó állás. Szegletház, két utczára, egy piaczra szolgál.

– Dehogy nem! Minden ember rám ismert. Még a helypénzszedő biztos is. El is engedte a helypénzt, mivel -82- hogy «városbeli» vagyok. A hajdani gavallérjaim odajöttek, mind megvették a vajamat; utoljára csipetenkint árultam a turót: még úgy is kelete volt. Soha a Gyuricza Péter annyi pénzt nem látott vajból meg turóból, mint a mennyit én ez alkalommal hazavittem neki.

– Az, szegény nem tehetett egyebet, mint hogy valamennyi ablakán lezáratta a salugádereket, fényes nappal. Én aztán a vaj árából bevásároltam az otthon szükséges kősót és dohányt, beleraktam a vékába s azt megint a fejemre téve, visszatértem az árvizen keresztül azon az úton, a melyen jöttem.

– A hányszor hetivásár volt. Néha esős idő is volt: olyankor a parasztasszony a felső ruháját a fejére szokta borítani; ez az esernyő. Azt is csak meg kellett szoknom. Volt egy pár pajkos városi ismerősöm, a ki megtette egyszer azt a tréfát, hogy ladikot hozatott a Dunáról az árvízre s mikor én megindultam a gázoló útra, utánam evezett. Az sem nekem volt baj, hanem nekik. Utoljára még pórul is jártak vele, mert a többi parasztmenyecskék, a kik velem együtt jöttek, rájuk förmedtek, mint a siserahad. Kicsavarták a kezükből az evezőt s úgy hagyták ott őket a víz közepén, össze-vissza locsolva.

– Ejh, de mérgesen kiált rám! Ki hát! Most már szárazlábbal járjuk, csak az ereknél kell még levetni a czipőt. De, édes istenkém, mennyit eltrécselek én itt s még sem jutok az elevenjére. Mert hát azért jöttem én most kegyelmedhez, édes, kedves fiskális úr, hogy minekutána a békéltetésre sem én nem jelentem meg a papnál, sem a régebbik uram, annálfogva most már biró elé kéne menni; aztán meg az anyámasszonyt is meg kellene admoneálni, hogy azt a kis jussocskámat adná ki, hát nem vállalná-e el az ügyemet? megszolgálnám szépen. -83-

Megmondám neki, hogy nem gyakorlom az ügyvédséget. Válóperekről még csak fogalmam sincs. Ezt nem tanítják az iskolában.

Ekkor aztán komoly hangon beszélt. Elmondta, hogy nem is várta tőlem, hogy én vállaljam el az ügyét, hanem azért keresett fel, mivel úgy értesült, hogy az én jurátuskorombeli princzipálisaim igen tekintélyes ügyvédek, azokra szeretné bízni a kettős perét. De attól tartott, hogy ebben az öltözetben el sem fogadják, hitelt sem adnak a beszédének, azért arra a szivességre kér, hogy irjak mellette egy ajánló-levelet a «Molnár és Verhovszky» ügyvédi czégnek, barátságból, – vagy akármi árért.

– Majd én segítek, – mondá aztán naiv enyelgéssel s odaállt a hátam mögé.

Hanem mondhatom, hogy ugyan furcsa módja volt az irnisegítésnek. Egészen odadőlt fölém, úgy hogy az ajkának a forró leheletét éreztem az arczomon s a szivének a dobogását a vállamon.

El is rontottam az első levélpapirost, a tavalyi dátumot jegyezve feljül. Azután meg nem jutott eszembe a cliensemnek a neve s egészen más szavak jöttek ki a tollamból, mint a mikre gondoltam; majd meg a legegyszerűbb szórakást is eltévesztettem s írtam olyan stylusban, mint egy conjugista diák. Végre ki nem tudtam keveredni egy megkezdett, hosszu frázisnak a hinárjából. – Mikor az ember két szív dobogására kénytelen hallgatni!

Ugyanazon az íróasztalon volt az említett arczkép is. Nem volt rá időm, hogy azt eltegyem a fiókomba. De hát minek is rejtettem volna el? Tartozom én «ő előtte» titkolódzni? -84-

Egyszer, a mint egy engedetlen szót keresve, felemeltem az irásból a fejemet, meglátom a hátam mögött álló nőt benne.

Nem a levelembe nézett, hanem arra az arczképre. A szemei lefelé forgatva, feljül kilátszó fehéreikkel; a nagy sűrű pillák, mint a sas szárnyai csapkodtak gyorsan alá. Az ajkai szét voltak huzva s összeszorított két fogsor villogott elő közülök. A szemöldökei vonaglottak, mint a kigyók. Fujt arra a képre, mint egy macska.

Ezt én a tükörből láttam. S annak a tükörnek az a sajátsága volt, hogy zöldet mutatott. Ettől a bűvszínezéstől úgy tünt fel a hátam mögött álló szép asszony, mint az ezeregyéji iblisz, a ki a szeretői vérét kiszívja s a holtakat tánczolni viszi.

Aztán felszárítottam itatóspapirral. A porzót gyülöltem mindig; úgy voltam vele, mint Széchenyi István, a ki, ha porzós levelet kapott, elébb odaadta az inasának, hogy vigye ki és kefélje le.

Mielőtt azonban összehajtottam volna a levelet, hátrafordultam s odanyujtottam azt neki.

Már akkor a fenyegető rémkép nem volt sehol. Az iblisz átváltozott kaczkiás menyecskévé.

– Hát hogy tudja ön, hogy nem olvastam még ezt a levelet? – kérdezé csodálkozva.

Én aztán összehajtottam a levelet, lepecsételtem, ráirtam a czímet: «Molnár József és Verchovszky Sándor ügyvéd uraknak» s odaadtam a kezébe.

Csak ott állt meg az iróasztalom előtt, a kezébe adott -85- levelet köröskörül forgatva a kezében, mind a négy szegletnél fogva s folyvást azt az arczképet nézte; az arcza egészen komoly lett. Mélán lesütött szemeiben valami áruló fény tanuskodott az eltitkolt könycseppről.

– Eh! ostobaság! – Azzal bedugta a levelemet a nagykendője alá s őszinte, meleg hangon rebegé: – igen szépen köszönöm.

– De, ugy-e bár, nem fogja ön kiírni az ujságba azt az én történetemet?

– Se regénybe, se novellába nem irja le az én bolond históriámat. Csak addig ne, a míg én élek.

– Nem! Ne mondja, hogy soha. Csak addig ne, míg életben vagyok. De, ha meghalok, akárhol veszszek is el; meg fogja ön kapni a levelemet, a mit halálom óráján irok önhöz, hogy most már elbeszélhet ön mindent, a mit felőlem tud.

– Édes barátném. A halál sokkal inkább fel van irva az én homlokomra, mint az önére.

Összeborzadt! Kétszer is! Azután karjára ölté az úti elemózsiás kosarat és búcsut vett.

– Maradjon csak! Még megláthatná valaki, hogy egy parasztmenyecskét kisérget.

Mikor magamra maradtam s végig gondoltam ezen a jeleneten, úgy tetszett, mintha a fülembe csendülne a sárgarigó csufolódó szava:

Ime, másodszor is elszalasztok egy istenek által különös grácziaképen osztogatott alkalmat a paradicsom meglopására.

Hiszen nem vagyok én szent! Nem is akarok azzá -86- lenni. Igazi husból és vérből alkotott Ádám-fia vagyok. Nem is kötelez semmiféle fogadalom az ascétai életre.

Csak még egyszer visszajönne az a szép asszony képébe öltözött kisértet, majd megtudná, hogy nem én vagyok a bibliai József.

Az iróasztalom fiókjában ott volt az arczképe, melyet egykor vitézi tornában foglaltam el a vőlegényétől s melyet ő maga adott át, hogy igazítsam ki.

El-elmentem az iróasztalomig, hogy azt a képet elővegyem, még egyszer a szemébe nézzek. Hanem az a másik arczkép ott feküdt az asztalomon s nem engedte.

Legjobb elmenni hazulról. Az egész napot a városban kóborolva töltöttem. Talán összetalálkozom vele valahol az utczán.

Alig gyujtottam meg a lámpásomat, a midőn kopogtatást hallok az ajtómon. Az előszoba ajtaját bizonyosan nyitva feledtem, idáig jöhetett a látogató.

– Nem szép tőlem – rebegé reszketős hangon, hogy ily késő időben jövök ide. Háromszor voltam itt, de soha sem találtam önt. Pedig el kell mondanom önnek azt, a mit hallottam. Ne haragudjék érte.

Kértem, hogy jőjjön beljebb s megfogtam a kezét. A szívem lázasan dobogott.

– Igen jól fogadtak az ügyvéd urak, mindkettő otthon volt. Elfogadták az ügyemet, megbiztattak, hogy a pernek -87- kedvezően kell a részemre eldőlni s ők fogják a perköltségeket előlegezni. Igen derék gentleman emberek. Azután szó volt önről. Kérdezték, hogy mennyiben vagyunk ismerősök? Én elmondtam annyit, a mennyit lehetett s végeztem azzal, hogy önben ismerem egyetlen önzés nélküli jó barátomat. – És akkor az egyik ügyvéd, az a magas termetü, száraz alak, azt mondá: (de teljes jósággal) «No, ha kedves kegyed előtt az a mi fiatal barátunk, akkor, kérem, mondja ön meg neki, hogy az az út, a melyen ő most olyan rohanva halad, egyenesen az akasztófához vezet.» Erre a másik, a szőke, piros arczu azt tevé hozzá: «vagy pedig az öngyilkossághoz.» Ezt kellett önnek megmondanom.

Más emberre jeges zuhanyként hatottak volna az ilyen szavak, engem tűzlángba borított ez az izenet. Volt egy ideálom, a mit jobban imádtam, mint a kedvesemet, ifjúkori ideálom: a szabadság elve. Ha a szeretőmet bántja valaki, azért vért ontok, de az elveimet még a szeretőm se bántsa, mert azért a saját véremet is kiontom.

– Legyen úgy! kiálték indulatosan. Ahhoz önnek semmi köze! S azzal becsaptam előtte az ajtót. Minden izem reszketett a haragtól.

Az akasztófával ijesztgetnek engem, vagy a Cátók öngyilkos tőrével! Nem ijedek meg!

Szegény princzipálisaim! Fél év mulva ők is rohantak ugyanazon az én utamon, melynek a végén ezek a rémek leskelődnek. Nekem csak a hajam maradt e rémek kezében, de nekik a fejük. Mind a kettőjökön betelt a proféczia.

IX. FEJEZET.

Most vissza kell térnem arra a napra, mely a magyar nemzet életében olyan nevezetes forduló pontot képez: «márczius 15-ére (1848.)»

Nem jött ez előkészítetlenül: a népfelszabadítás, a szabad sajtó és szabad föld, a közteherviselés, a jogegyenlőség fenséges eszméi mellett évtized óta harczoltak már messze kimagasló nagy szellemek; az idő meg volt érve, a per el volt döntve, az itélet ott élt minden jó hazafi szívében; a nagy áldozatok, a mikbe ez átalakulás kerülni fog, nem követelve, de kinálva voltak; vitatkoztak fölöttük az országgyülésen, párt párt ellen, a meggyőződés hevével s a hatalom eszközeivel.

S volt egy szomoru példa is előttünk, mely, miként a tengerek fata morganája a hajósoknak a felfelé fordított gálya rémképét, akként mutatta nekünk a fejünk fölött lebegő végzetet. Az elmult év eseményei Galicziában.

A galicziai lengyel nemesség a «maga szabadságát» követelte s szavának fegyverrel adott nyomatékot. Nem volt szükség hadtesteket mozgósítani az új confoederatio ellen: elvégezte a munkát maga a parasztság. A galicziai parasztok leverték a lengyel nemességet. A magyar lapoknak megtiltotta a czenzura a lázadás részleteit közölni, hanem az országgyülésen nem lehetett megakadályozni, hogy Komárommegye követe, a lánglelkü ifjú Pázmándy Dénes, a lengyelek mellett hatalmas szót emeljen s a vérlázító rémjeleneteket tudassa a magyar nemzettel. Sok szomoru lap van a lengyel nemzet történetében, de ennél szomorúbb egy sincs. S az a kéz, mely e lapot teleírta, könnyen átszaladhat a szomszéd lapra is s az már a magyar nemzet története. Itt is félmillió nemessel áll -89- szemben 15 millió jobbágy, a ki tűr, szolgál, fizet, fegyvert visel és hallgat.

Ekkor kitört a párisi forradalom. A franczia nemzet összetörte a trónt. (A trónmennyezetből egy foszlányt elhozott magával egyik fiatal írótársunk, Dobsa Lajos: Petőfinek ajándékul; ő maga is ott volt a februári barrikádokon.) A magyar országgyülésen heves beszédeket tartottak. Azonban Pozsony hideg talaj volt akkor. Segíteni kellett Pestről. Ne mondjunk még Budapestet, Buda nem volt a mienk.

Volt egy társulati helye a szabadelvü intelligenciának, a «pesti kör», ott lett fogalmazva a «tizenkét pesti pont». Nem akarok idegen tollakkal kérkedni. Nem én fogalmaztam azokat, nem is Petőfi; hanem Irinyi József. Ezeket szándékozott a szabadelvü párt monstrekérvényben felküldeni a pozsonyi országgyülésre, tiz ezernyi aláirással ellátva.

E közben kitört a bécsi forradalom. Bécs utczái viszhangzottak a «szabadság» jelszavától és festve voltak az érte elesett hősöknek vérétől.

– Hát az a bécsi német, a kit mi annyit szidalmazunk, ime vérit tudja ontani a szabadságért; és mi dicsekedő magyarok ülünk a kályhasutban! – kiáltá elkeseredve Petőfi.

Nem kérvényezünk többet az országgyüléshez: ez süket! Kiáltsunk a nemzethez: az meghallja.

Korán reggel, még lámpavilágnál jöttünk össze négyen az én szobámban: Petőfi, Vasváry Pál, Bulyovszky Gyula és én.

Társaim engem bíztak meg, hogy fogalmazzam a pesti pontokat népszerű, mindenki által egyszerre megérthető rövid modorban. A míg én azzal elkészültem, a fölött vitáztak, hogy hát azután mi lesz? A leghevesebb volt közöttük Vasváry Pál. Hatalmas, ifjú athlétai alak. A kezében volt egy tőrpálcza, agancsfogantyuval, azzal -90- hadonázott, a míg egyszer a meglódult tőr kiguvadt a hüvelyéből s egyet malmozva a levegőben, keresztül repült a fejem fölött, a hegyével a falba fúródva.

A kiáltvány készen volt; siettünk ki az utczára. Az «asszony»-nak nem szóltunk semmit. Mindegyikünknél volt fegyver: én azt a híres párbajelintéző duplámat dugtam a zsebembe.

A többit úgy is untig tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg az emberlavina? Milyen szónoklatot tartottunk a piaczon?

A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez, meg a «Talpra magyar»-t kinyomatjuk censor engedelme nélkül.

A nyomdásznak, természetesen, hatósági engedély nélkül valamit kinyomtatni nem volt szabad. Magunk gyűrköztünk neki és dolgoztunk a kézi sajtón. A betűszedőt, aki az első szabad szót kiszedte, «Potemkin»-nek hítták.

A míg Irinyi és több fiatal író a sajtónál dolgozott, az alatt az én feladatom volt a hatvani-utczát egész hosszában megtöltő közönséget szónoklattal tartani. Nem tudom én hol vettem? Jött magától.

Az én kedves hű kortársam, Szontágh Pál, még most is idézget egy-egy égdöngető phrazist, a mit akkor hallott tőlem s még nem felejtett el.

–… nem! hazámfiai, nem az az igazi hős, a ki meg tud halni a hazáért; hanem a ki ölni tud a hazáért: ez az igazi hős!

E közben elkezdett esni az eső, ez a legreactionariusabb ellensége minden forradalomnak. – Az én népemet az -91- sem széleszté el. – Azonban az egész utcza megtelt egyszerre kifeszített esernyőkkel.

– Ejh, urak! menydörögtem én onnan az utczai szegletköről. Ha már az esőcseppek ellen is ernyőt huztok fel, hát ha nem sokára golyók fognak hullani, az ellen mit feszítetek ki?

Csak akkor vettem észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, hanem hölgyek is. Egy pár közülök egészen oda furakodott a közelembe.

Fején tollas kalap volt, nagy pálmavirágos persa shawlba volt burkolva. Kalap és öltöny ázott.

Felszólítottam a hölgyeket, hogy menjenek haza, itt mind összeáznak s még egyéb véletlen is történhetik velük.

Nemsokára előtámadt Irinyi a nyomdaablakban. Hogy az ajtón lehessen kijönni, arról szó sem volt. Kezében tartá a szabad sajtó legelső nyomtatványait.

Azt a jelenetet, – ah, azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad lapok kézről-kézre lettek adva. «Szabadság! Szabadság!» Te első napsugára egy új, jobb századnak. Te kezdő betűje az Evangéliumnak! Láthatóvá téve egy papirlapon. A szabad sajtónak: a paradicsomi mindent tudás fájának legelső gyümölcse. Minő tombolás támadt, mikor ezt a tiltott gyümölcsöt kapkodták! Milyen Galilei-rugás volt ez ennek a földtekének!

Hejh, te sajtószabadság! Te hétfejü sárkány! De sokszor megharaptál azóta! De én mégis áldom azt az órát, a melyben a tojásból kikelni láttalak – és segítettem is benne.

Fiatal írók, diákok, ügyvédek, heves fejü népek csoportosultak -92- a láthatatlan zászló körül: hol van még az egész nemzet? Hogyan hódítja azt meg az «ige»?

A sürü tömegen keresztül egy fiatal vármegyei tisztviselő furakodott a nyomda ajtajáig: onnan szólt hozzám. A megye hatalmas alispánja, Nyáry Pál izeni, hogy menjek oda hozzá a megye házára.

– Dehogy megyünk! – kiáltám én onnan a magas szegletkőről. Innen engem csak ágyúval lehet lelőni. Ha beszélni akar velünk az alispán, jőjjön ő ide. Most mi vagyunk a «hegy»!

És Mohamed csakugyan eljött a hegyhez. Vele együtt egy csomó meglett komoly férfiu: a szabadelvü tábor régi coryphæusai.

Volt közöttünk egy kis törpe embervakarcs: az én segédszerkesztőm az «Életképek»-nél, a derék kis Sükey. (De a ki azért az ő asthmája mellett is végigharczolta az egész hadjáratot, puskával a kezében.) A nyomorék termetéhez még rendkivül dadogott is.

Mikor meglátta a komoly hazafiakat a tömegen keresztül felénk jönni, odakapaszkodott mellém s nyelvének minden erőszaktételével hangoztatá ezt a nevezetes jelkiáltást:

De hát az okos emberek nem azért jöttek, hogy bennünket visszatérítsenek; sőt inkább azért jött oda Nyáry, hogy a mit eddig tettünk, azt helyeselje s aztán velünk együtt jöjjön a városházára, hogy ott a városi tanácscsal is elfogadtassuk a szabadelvü programm pontozatait.

Az is szép jelenet volt. A városház terme zsufolásig tömve; a ki beszélni volt hivatva: a zöld asztalra állt fel s aztán ott is maradt, úgy, hogy utoljára az egész magisztratus, a vármegye, meg az én társaim mind az asztal tetején álltunk. A láng terjedt! A polgármester, a derék Rottenbiller a város erkélyéről hirdeté ki az ezerfejü sokaságnak, hogy Pest városa magáévá teszi a tizenkét -93- pontot. Ezzel aztán a lavina magával ragadta a polgárságot is. De még azzal nem volt vége. Délután özönlött az utczára a munkások tömege s valahonnan zászlót is kerítettek, a három szent szó felirattal: «Szabadság, egyenlőség, testvériség!» S a zászló oly csodalény, mely mindig előre akar menni.

De volt is hová! Pest már visszhangzik e három nagy szótól. De Buda még nem hallja azokat. Odamegyünk, a fülébe kiáltjuk. Ott van a dicasteriumok ódon fészke; a katonai parancsnokság székhelye. Ott az állambörtön. Abban a börtönben ül egy félvak ember, egy író, a ki a népszabadság mellett irott munkáiért lett elítélve. A sajtószabadság születése napján ennek a fogolynak ki kell szabadulni. Megyünk fel Táncsicsért Budára.

Erre a hirre a budai tüzérparancsnok vágtatva jött le a pesti városházára s azzal fenyegetőzött, hogy ha Budára felviszik a sokaságot, közénk fog kartácsoltatni. Próbálja meg!

Mi fölvezettük a néptömeget Budára. Még úgy rá nem feküdt egyik város a másikra, mint akkor. Délután valóban egész Pest Budán volt. A katonai kormány okosan viselte magát s a helytartóság versenyzett vele a bölcsességben. Az excellentiás urak tudomásul vették a pesti proklamatiot s kiadták a jó öreg Táncsics Mihályt. Azt aztán diadallal hoztuk haza nyitott hintóban Pestre, a hol volt egy kis házikója, abban lakott a családja. A megszabadított úgy meg volt rettenve, hogy inkább halott volt, mint élő. Ő maga nem értett ebből a nagy világfelfordulásból semmit.

A nagy napot fényesen kellett bevégezni, a várost estére kivilágították s a szinházban ingyen előadást tartottak; «Bánk-bán» lett rögtön kitűzve.

De az egyszer extasisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppositioját végig hallgatni. Neki a «Talpra magyar» kellett!

Mit lehetett tenni, II-ik Endre fényes udvarának, Bánk-bánostól, -94- a királynéstól félre kellett állni s komparseriát képezni Egressy Gábor körül, ki egyszerű atillában, karddal az oldalán, a szinpad közepére lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét.

Ekkor az egész játszó személyzet elénekelte a «Szózatot». A parterre közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba.

Pedig most már arra lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól.

Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél, valahol kinn lakott a Ferenczvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy megtört, roskatag, beteg embert a szinpadra hurczolni, hogy ott, mint valami hires muzsikus, hajtogassa magát a nép előtt.

– No fiaim, mondá Nyáry, kivel együtt voltam a páholyában, fel tudtátok költeni a nagy szörnyeteget, de hogy tudjátok elaltatni?

Ifju barátaim megkisérlék a közönséghez szólni, egymás után, Petőfi az akadémia páholyából, Irinyi a kasinopáholy erkélyére lépve. Szavuk elhangzott a népordításban.

A szinpadon lebocsátották a függönyt; erre a lárma még jobban fokozódott; a karzatok dörömböltek: pokoli riadal volt.

Ekkor nekem egy ötletem támadt. Nyáry páholyából át lehetett menni a szinpadra. Felrontottam a szinfalak közé. -95-

Szép figura lehettem, mondhatom. Térdig sáros az egész napi czafolástól; lábaimon csunya nagy kalucsnik; a czilinder kalapom agyonázott: azt a hónom alá nyomtam sapapának (chapeau bas).

Körülnéztem, megláttam Egressyt; mondám neki, hogy húzassa fel a függönyt: a szinpadról akarom haranguirozni a közönséget.

Ekkor elém jött Gertrud királyné. Valódi fejedelemasszonyi kegygyel mosolygott rám üdvözölve s kezét nyujtá. Az ő arczán nem volt ijedelem.

Egy háromszinü kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és a mellemre tűzte.

A mint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat: elkezdett ujjongani s a lárma lassankint elhalljukozta magát.

– Polgártársaim, Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit élvezni.

Csak ekkor vettem észre, hogy de furcsát találtam mondani: «vak ember» és «viszontlátás». Ha a közönség elkezd nevetni, holt ember vagyok!

– Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harczosa: ez külömböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian; kikben magyar vér és szabad szellem lángol!

A háromszinű kokárda helyreállítá a rendet. A ki háromszinű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tiz percz mulva a szinház üres volt. És másnap -96- minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda: a nemzeti kasinó urainak paletotján kezdve, a napszámos daróczáig, s a ki köpenyegben járt, az a kalapjára tűzte.

Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet szorítani.

Ezt az egész episodot azért kellett elmondanom, hogy igazoljam, hogyan került azon arczkép az én asztalomra, mely a tengerszemű hölgy mosolygó arczát a kisértő iblisz tekintetével tudta kicserélni. Azóta négy hónap mult el.

Mikor a boldog vőlegény azt kérdi a menyasszonyától: «Szeretsz-e úgy, mint én téged?» akkor egyszerre megperdül a dob az utczán, verik a riadót: «Fegyverre polgárok!» Az olasz sorezred fellázadt a magyar kormány ellen. Csók nélkül, ölelés nélkül ragadni a puskát, rohanni a gyülekező helyre; onnan egyenesen a tűzbe a fütyülő golyók közé, a Károly-kaszárnyát ostromolni. Hajnal előtt le volt fegyverezve a lázadó ezred, akkor aztán hazatérhetett a vőlegény, lőportól kormos arczczal s újra kérdezheté a menyasszonyától: «Szeretsz-e úgy, mint én téged?»

Azok voltak a mézes hetek! Vesztett csaták szégyenének mérgével a szívben, kétségbeesve maga az isteni igazság fölött; a kik akkor tudtak szeretni, azok nagyon szerettek.

S aztán neki a kietlen világnak! Szibériai csikorgó télben, ágyutűztől villogó éjszakán, a hátráló honvédsereggel együtt végig vágtatva az alföldi hósivatagon: vendégszeretetlen tanyákon éjszakázni, a hol reggelre ránk fagyott a -97- bezárt ajtó s a dobpörgésre, trombitaszóra fölkelni, tovább haladni. A kik itt is tudtak szeretni, azok nagyon szerettek.

Elhagyta kényelmes otthonát, vagyonát veszendőben, fényes pályáját, magát az isteni Olympot, velem türt éhséget, hideget, nyomort.

És soha egy panaszszavát nem hallottam. Ha csüggedtem, ő bátorított. Ha minden reményem elfogyott, nála még volt, megosztotta velem.

Szűk egy kis szobában szorultunk össze a magyar kormány új székhelyén, Debreczenben. A Gyuricza Péter tanyája ezeregyéjszakai palota volt ehhez képest. S az én királyném úgy dolgozott, mint egy rabnő, mint egy szibériai számüzöttnek a felesége. Nem tréfából, nem truczból dolgozott; nem játszotta a paraszt cselédet, komolyan tette azt.

A harczi koczka fordult; mi haladtunk előre, egyik csatatérről a másikra lépve. Budavára ostrománál is ott volt mellettem. Még azokban a rettentő napokban sem hagyott el soha, a mikor éjente az ég szakadt a fejünkre.

A fényes diadalnapok után újra kezdődött a balsors. Az északi óriás ránk zúdítá egész haderejét. Ismét futni kellett, elhagyni boldog tanyánkat; s aztán folytattuk a nászutat új kietlen vidéken, a hol duló népcsordák elpusztítottak minden falut; tanyánk volt a négy kormos fal, pihenőnk a félig elégett szalmaboglya; gyülölve az idegentől, rettegve az ismerőstől, rémülete annak a háznépnek, a melyhez betértünk.

A zürzavaros hadjárat aztán elszakasztott bennünket egymástól. Én arra kértem őt, hogy maradjon el tőlem; nem nézhettem tovább a szenvedését; nem volt szabad elfogadnom ennyi áldozatot. Én hadd menjek egyedül balsorsom elé.

A nagy óriás, a megálmodott dicső Magyarország széthullott -98- atomjaira: a nagy emberek mind porszemekké lettek.

Én is egyike voltam ezeknek a név nélküli, súlynélküli, czélnélküli porszemeknek.

Hajdani főnököm, a catói jellemű, derék Molnár József, a nemzeti vészbiróság elnöke, már megadta a példát. Ott feküdt előttem a világosi fenyéren: önkezétől megölve; nem tudta túlélni azt a látványt, mikor az utolsó huszár is ketté törte a kardját.

Ekkor megragadta a kezemet egy forró kéz. Az övé volt. Az asszonyé, a ki szeret. Mikor minden el volt veszve, az ő szerelme nem veszett el. Utánam hozta. Magával vitt. Megszabadított. Mikor egész Magyarország meg volt már hódítva, még volt egy foltja a hazának, a hová a hatalom el nem jutott soha. Ő kitalálta azt a zugot és keresztül minden ellenséges táboron, elvitt magával oda.

X. FEJEZET.

Egész hadművelet kellett ahhoz, Világosvártól eljutni odáig, a hol a világnak nincsen szája.

Ezt a helyet még Pesten kiszemelte a feleségem a számomra, mikor a katasztrófa közeledtével elindult hazulról egy parasztszekéren, hogy engem, ott a hol, az országban felkeressen; egy ideig Kőrösy Sándornak a feleségével utazott, az vezette nyomomra. Szeged ostrománál kicsiny híja, hogy a levegőbe nem repültünk valamennyien, a lőporraktár felrobbanásakor. -99-

Volt egy kis falu a borsodi Bükk mélyén, Tardona, a melynek még a neve sem volt feljegyezve Karacs Ferencz térképén. Itt épített magának egy kis házat a nemzeti szinház kitünő komikusa és szinpadi festője, Telepi, azzal a szándékkal, hogy a zivataros időkben a családját ott rejti el. El is küldte oda, a mint a muszkák bejöttek, a feleségét és a fiát, Károlyt, a ki akkor fiatal festőtanítvány volt. Telepi adta a feleségemnek azt a bölcs tanácsot, hogy ha egyszer «kiesik a világnak a feneke», engemet is vigyen oda, ott senki sem talál rám. Tardona nem vett részt a forradalomban. Itt történt az, hogy mikor a lelkész a kathedrából kihirdette a kormány proklamatióját, hogy: «Jön a muszka! Minden ember fogjon fegyvert, törjük össze az ellenséget» kurátor uram felkiáltott rá az első padból: «Nem való a, tiszteletes uram!»

Valóságos kis odyssea volt az odáig eljutás. Egy kis ekhós parasztszekéren utazik egy asszony, görög dinnyéket visz a vásárra, az inas, meg a kocsis elől ülnek. Az inas vagyok én, a kocsis Rákóczy János, tegnapelőtt még Kossuth titkára.

A görög dinnyék ára volt darabonkint egy ezüst tizes, a mi fejünk annyit sem ért.

A milyen hosszú az út Világostól Békés-Gyuláig: olyan hosszan mentünk szembe az előrenyomuló orosz csapatokkal. Jött kozák, dzsidás, gyalogos, tüzérség, szekerészek. Senki se kérdezte: hogy ez a dinnye, hogy ez a fej?

Csupán a szép két urifajta ló a kocsink előtt gyaníttatá, hogy nem paraszt utazók vagyunk. Rákóczy világos kék mándlis kocsisnak volt öltözve.

Mikor aztán a nádasok világába értünk, ott egy lovas betyár vett bennünket védelmébe s keresztül vezetett, soha szekértől nem járt ösvényeken, folyvást tengelyig, szügyig gázolva a vízben, a míg kijutottunk a végtelen pusztára. Nem fogadott el egyebet egy «Isten megáldjon»-nál.

A mi kedves barátunk, Rákóczy János, mint régi gazda, kitünő kocsis volt, a míg a lovat hajtani kellett; hanem -100- azt a részét a kocsis tudománynak, a mi a leszerszámozás után következik, épen nem tanulta. Így történt aztán, hogy a mint egy helységbe eljutottunk kánikulai rekkenő hőségben a szikes pusztán keresztül, első dolga volt a kifogott lovakat rögtön megitatni a kutnál s úgy kötni be az istállóba, a minek az lett a következése, hogy a rudas tüdőgyuladást kapott s egy óra alatt kimult. A nyerges csodára megmaradt. Ekkor aztán a kidült ló helyébe a lógóst fogtuk be, a melyet útközben vettünk száz forinton. Ez meg másfél marokkal kisebb volt a megmaradt társánál. Ezzel a készséggel aztán senki sem nézett bennünket többé «uraságnak».

Még aztán Miskolczon is keresztül kellett hatolnunk a muszka táboron. Itt lakott a nőmnek az atyja, a derék tudós Laborfalvi Benke tanár. Ő igazított bennünket a Tardonába vezető útra. Öt óráig hatoltunk a sűrű erdőségek között előre; se egy emberi lak, se egy dülő út nem látszott sehol, a kanyargó völgyet egy patak szelte át, melynek hol a jobb, hol a balpartján vonult végig az út, természetesen híd nélkül, a gyalogjárók kényelmére nagy kövek voltak lépésnyi távolban az elterülő mederbe rakva.

Ott egy mélyen elrejtett, gyönyörű völgyben fekszik az a kis helység, a hol a világnak nincsen szája.

Mi a feleségemmel a Telepi házához szálltunk, szivesen látva a derék asszonyságtól; Rákóczyt, meg az ekvipázst más házhoz kellett elszállásolni. Telepiné bátyja, az én kedves emlékű jó barátom, a derék Csányi Béni egy házzal odább lakott, annak volt lóistállója is. Később én is ő hozzá költöztem át.

Igazi mintaképe volt a «kurta nemes úrnak», a milyennek kellene lenni most is. Tanult, intelligens ember; diákul, németül beszélő, jogot is végzett és a mellett maga jár ki szántani a földjére a szolgalegényével. Saját kenyerét eszi, saját borát iszsza; szivesen látja a vendéget, s annak a kedvéért birkát, süldőt vágat; a felesége maga süt-főz, fonásban elől jár, a gyerekek ruháit varrja; három -101- fiu van: a mi pénz kerül a házhoz, az a fiuk iskoláztatására való. Néha játszik is a szomszéd nemes urasággal tartlit – krétára. Kölcsön soha nem kér, nem adós senkinek. A dolgozószobája asztalos és kerékgyártó műhely; ha törik valami a szekéren, megfaragja maga; ez a legjobb mulatság. Van könyvtára is s abban olyanforma olvasmányok, mint Scott Walter történelmi műve a franczia hadjáratokról. Ujságot nem járat; ha valami vers megtetszik neki, azt megtanulja könyv nélkül s élőszóval propagálja. Senkivel nem perlekedik s a hol két ember összevész egymással, azokat kibékíti. Hanem aztán, mikor arról van szó, hogy: «veszélyben a haza! áldozzunk a közügyért!» akkor leszedi a bekecséről az ezüst gombokat s beküldi a haza oltárára.

Hogy én ezek alatt a nehéz idők alatt meg nem őrültem, azt nagyobbrészt ennek a derék embernek köszönhetem.

De hogyan élek? Épen úgy, mint az újszülött gyermek: önmagával jótehetetlen.

Rákóczy másnap odább ment, fel a Kárpátok felé. Ott beállt egy nagybirtoku grófhoz (álnév alatt) parádés kocsisnak. Meg is voltak vele elégedve, józan, értelmes kocsis volt. Hanem egyszer az történt vele, hogy a mint a grófot és annak sógorát kocsikáztatta, azok útközben elkezdtek beszélgetni XIV. Lajos korszakáról s e közben egyiknek sem jutott eszébe az akkori nevezetes pénzügyminiszternek a neve. A kocsis nem állhatta meg, hogy vissza ne forduljon s meg ne mondja: «Colbert». A grófok rögtön kiszálltak a kocsiból s gyalog mentek haza. A tudós kocsisnak pedig azonnal fel lett mondva a szolgálat. Ilyen emberrel nem jó egy fedél alatt hálni.

Mi pedig megnyugodtunk abban a tervben, hogy a nőm haza menjen Pestre s kiváló állását a nemzeti szinháznál újra elfoglalja, a míg én az apai örökségemet megkapom; -102- akkor aztán megveszünk itt a Bükk mélyében egy kis birtokot a Csányi Bénié mellett s szántunk, vetünk a napok végéig.

Mit is tehetnénk egyebet? nincs már se haza, se nemzet, se szabadság. Nincs szárnya a szellemnek többé. A sárhoz tapadtunk.

Épen az esküvőnknek az évfordulóján, a mi egyúttal a nőmnek a nevenapja is, váltunk el egymástól. Épen egy esztendeig tartott a nagy nászutazás, a minőt nem kivánok senkinek: de a melyet, hogy végig éltem, nem adnám a világ minden gyönyöreért.

Az utolsó hírt Budapestről a derék Csányi Bénitől hallottam, a ki saját maga vitte fel a feleségemet, maga hajtva a négy lovat a kocsiülésből a fővárosig. Ott gonosz idő jár. Haynau még a nemzeti szinházat is lefoglalta a német szinészek számára. (A német szinház, a mostani vigadó és Haas-palota helyén az előbbi évben leégett.) Azonban az igazgató, a hajdani konzervativ celebritás, Simoncsics János, megprotestálta a teljhatalmú zsarnok intézkedését s mikor az maga elé idézte s alkudni kezdett a keménynyakú táblabiróval, hogy tehát hány napot enged át a német muzsának a nemzeti szinpadon való működésre, a jó Simoncsics így felelt meg neki, a maga jó budai németségével: «Wen i reden musz, so sag i: amol; wenn i reden darf, so sag i: kamol.» S maradt a «kamol»-nál.

Nekem azt izente a feleségem, hogy postán levelet ne irjak, mert tele a város kémekkel; ha ő ir nekem: azt Miskolczra fogja küldeni, az atyjához, «Benke Judith»-nak czímezve.

Most is előveszem még gyakran azokat a szerelmes leveleket, a mik hozzám voltak irva s ezen kezdődtek: -103- «Kedves Juczim!» Még most is világítanak ezek abba a végtelen sötétségbe, a melyet az életemből kitörölt időnek nevezek.

Augusztustól kezdve október közepéig nem tudtam semmit abból, a mi odakinn a világban történik.

Olyan rejtek volt ez, a hová látogató nem járt s a bennelakók sem jártak sehova. Majd, ha tél lesz, szánút lesz, akkor megnyilik a közlekedés Tardona és Miskolcz között; akkor lehet beszállítani a városba fát. Abból volt elég. Csányinak a negyven hold szántóföldjéhez volt négyszáz hold őserdeje.

Mindennap össze-vissza bolyongtam én ezeket az emberhangtalan erdőket. Sohasem találkoztam szembejövő emberrel. Akármilyen tetőre hágtam fel, onnan nem láttam mást, mint a völgybe szorult Tardona füstölgő kéményeit. Rátaláltam a völgyet átszelő pataknak a forrására. Úgy hívták azt, hogy «hársas-forrás». Csupa hársfák veszik körül. Ráértem a gyermekjátékra, hogy bodzafából malmot faragtam-tákoltam össze a kis patak fölé; azzal mulattam magamat.

Egy napon a feleségemtől kaptam egy skatulya aquarelle festéket. Ez egészen megvigasztalt. Találtam egész napra tennivalót. Tele festettem tájképekkel egy egész albumot. Aztán meg azt a pusztai utazást a felemás lóval, az ekhós szekéren. Magamat is lefestettem egy akkora körömnyi papirra, a mi egy medaillonban elfér; azt elküldtem a feleségemnek Csányi Béni felesége aztán szépen kért, hogy az ő öregét is fessem le olyan kicsibe, mint egy tót lencse, neki is van medaillonja. Ez volt az egyedüli maradandó munkám ebben a rettenetes esztendőben. -104-

XI. FEJEZET.

A mint október elején hullani kezdett a bükkmakk az erdőben, váratlan vendégek érkeztek hozzánk Tardonára. Két földes úr a Bükkből: együtt gazdálkodó testvérek, a kiknek az egész birtokuk csupa erdőség, s a gazdálkodásuk nagy számu disznó csorda. Szép két köpczös uri ember volt, szironynyal szépen kivarrott birkabőr bekecsekben; piros bagaria csizmákban.

Azért jöttek, hogy az idei bükkmakkot kiárendálják a tardonai erdőkben. A disznónak az idén nincsen ára, a magyar pénzt elégették, németet meg nem hoztak, kénytelenek a sertéstenyésztők a kondáikat kiteleltetni. Ezek voltak a derék disznók, abból a régi szalontai fajtából, a melynek hosszú lábai vannak, mint az őznek, veres szőre, hegyes fülei; fél vadállat: megverekszik a farkassal. Igaz, hogy nehezen fejlődik, két év alatt lesz olyan nagy, mint a mangalicza, de ezt a hibáját bőven helyreüti az a jó tulajdonsága, hogy nem kell neki se ól, se hidas, télen nyáron kinn tanyáz az erdőben s maga keresi az élelmét, a gazdának nem kerül többe a kész állat, mint fejenként két forintba, meg egy pint pálinkába, a mi a kondás konvencziója. A két testvérnek ezerével volt az ilyen disznaja.

Derék, víg czimborák voltak! Bezzeg nem ismerték ezek a melancholiát. Akkor kezdett az új bor kiforrni. Megitták (velem együtt) azon forrásában. Jól esett az a paprikás sertés pörköltre.

Ebből a nótából tudtam meg, hogy van egy olyan lény is a világon, a mit zsandárnak hivnak; – de hogy ez iránt nem valami nagy barátsággal viseltetnek a magyarok.

A vendég urak csak vacsora végével kezdtek el rám példálózni, hogy «nem is tudjuk, kinek tiszteljük».

A házigazdám erőszakot tett a becsületes ábrázatján s bemutatott az álnevemen, a hogy a faluban ismertek:

(Lehetetlen már az. Szegény Bebus! Ő is a hadjárat alatt halt el valahol az utban.)

– Hisz azt én jól ismerem. Most már emlékezem a fizimiskájára! Szakasztott a Bebus. Hát a nővére, igaz hogy férjhez ment?

– Azt, azt! Csakugyan. De hogy el tudta változtatni a pofáját! Hát most nem készül valami társasághoz?

– Hogyne volna? Miskolczon is készül egy trupp. A jövő télen itt akarnak játszani az új szinházban, aztán meg Kassán. A Bálványossi verbuválja a tagokat. Csak ismeri ön Bálványossi Bálint directort?

Majd kiszalasztottam a számon, hogy a szülő városomban ő volt az, a ki «Erzsikét» betanította a szerepére, a mit velem együtt kellett volna eljátszania a második műkedvelői előadáson. Azt mondtam, hogy hiréből ismerem. -106-

– No ez pedig magát jól ismeri. Kérdezősködött is felőle. Ha megtudja, hogy itt dégál, bizonyosan ide jön érte.

– Oh már primadonnája van. A felesége. Mennykő egy kaczkiás menyecske! No az, tudom, hogy elforgatja a fiatalságnak a fejét. De még most bujdosóban vannak.

– Hát – köztünk maradjon – a Bálványossinak van valami a saroglyában.

– Hát azért, hogy maga barátom nem hallotta, lehetett az hires ember. Maga, ugy-e a forradalom alatt is csak komédiás volt?

– Értsük meg a dolgot, amice. A Bálványossi Bálint szinházdirector a forradalom alatt Rengetegi Tihamér néven szerepelt.

– De hát furfangos egy ficzkó ez a komédiás director – magyarázá nevetve az ifjabb testvér. – A forradalom alatt a kormány szolgálatába állt, őrnagyságig vitte; csodadolgokat vitt keresztül. De a mellett volt olyan előrelátó, hogy az egész kinézését alaposan megváltoztatta. A forradalom alatt azt a szép szőke haját befesté feketére; nagy bajuszt, kecskeszakállt eresztett; szakasztott úgy nézett ki, mint Don Cæsar de Bazan. Most aztán, hogy ferdére -107- ment a dolog, hirtelen leborotválta a szakállát is a haját is s már most csak arra vár, hogy ujra kinőjjön az eredeti szőke haja; akkor ismét előjön, mint Bálványossi Bálint s ki meri azt mondani, hogy ő valaha Rengetegi Tihamér volt?

El kellett ismernem, hogy ez genialis gondolat volt, feketére festett hajjal szolgálni a forradalmat.

– No ha ez megtudja, hogy maga itt kóborol, szent, hogy ide jön angazsirozni.

Erre a szóra mind a két sertés Croesus savanyu képet vágott. A ki a mai világban – Pesten – «állást» keres, az gyanus ember. Azzal nem jó együtt kvaterkázni.

Én pedig csak jártam azontul is, tájképeket festeni a Bükk rengetegeiben. Az akkor festett képeimet még most is tartogatom. Milyen gyönyörű motivumok; ha azokat tanult művész keze ragadná meg! A mély őserdő közepén borongó paulinus kolostor romja. Szürke gránitból, góthstylben épült tömör falak, pilléreik homlokzatán szárnyas angyalfejek, csucsos boltiveik virágokban végződnek, s a kővirágokat kiegészíti a kövi rózsa, mely a párkányokon dúsan tenyészik. A kék szinekkel árnyékolt romtömeg mögött a sűrű, sötét bükk erdő; előtte egy forrás, mely csodamódon, egy kirohadt nagy hársfa tövéből buzog föl. A rom tetejéből egy terebély vastag mogyorófa hajlik alá, melynek lombozata már rőtpiros az őszi dértől, míg az ablakokból a vadrózsa sötétzöld füzérei csüggnek alá, keverve sommal, kecskerágóval, piros rózsaszin, pecsétvörös bogyókkal tarkázva. A rom fenekét barnazöld páfrán borítja körül. S a nagy hallgató képnek egyetlen élő -108- alakja, a hajdani templom-ajtó sötétjéből félénken kitekintő bakőz, úgy tünik elő, mint a hun-magyar pogányregék tündéri vezércsillaga. – Hejh, Álmos vezér fehér szarvasgimje, hova vezettél minket! Hagytál volna inkább Ázsiában: ott nem kellene németül tanulni.

Azután a másik kép. A hatalmas Szentlélek-kő. Egy toronymagas sziklaszál, mely a fennsík széléből kiemelkedik. Mellette két óriási bükkfa, mely a sziklacsompó derekáig felér, az egyiknek a leveleit rőtbarnára, a másikét aranysárgára változtatta a nagy decorativ művész: az ősz. Fenn a toronyszikla tetején három fa zöldül. Hogy kerültek azok oda?

Oda föl is lehet kapaszkodni, nyaktörő kuszással s onnan megint új képet festeni. A szédítő magas szikláról mély völgybe nyilik kilátás. A két oldalhegy vágányát szemben hullámzatos hajlásu más hegyek zárják el. A leáldozó nap végig süt a hegyek oldalán s a míg az egész képet átlátszó lilaszin ködbe borítja, addig a hegyoldalak erdős széleit élesen aranyozott vonalakban emeli ki. Alant a völgy, mint egy keskeny sötétzöld szalag fut végig s a hol elvész az esteli ködben, ott egy kis gunyhó látszik, melynek konyhatüze, mint egy véres csillag világít elő a mélységből. – Vajjon ki lakhatik ottan?

De a legnagyszerübb tájkép-motivum volt, (melybe szerencsésen bele is buktam) maga az «Örvény-kőről» kinálkozó panoráma. Az örvénykő a Bükk-hegység legmagasabb pontja. Tardonáról nézve havasként kimagasló sziklagerincz, de a melynek tetejébe nagy kerülővel fel lehet jutni. Ez volt rendesen a kóborlásaim végczélja. Fél nap oda, félnap vissza, délben tüzet rakni targalyból a szikla lonkáján, pirított kenyérrel, szalonnával fejedelmi lakomát csapni, s aztán kiülve a szédületes szikla párkányára, megküzdeni a lehetetlen (nekem lehetetlen) festői feladattal. Lábam alatt, az előtérben a bükkfák koronáiból alkotott sötétség s a hol ez végződik, egy mosolygó zug, közepén a kis Tardona füstölgő kéményü, elszórt -109- házikóival, körülvéve sárguló szőlőkertek koczkáktól, zöld vetések csikjaitól tarkáló dombokkal, melyek fölött a Bükköt folytató kormos-zöld hegyek emelkednek elő; e hegysor fölé tódul azután a gömöri hegyek csoportja; ezeknek az árnyéklata már lilaszinekbe játszik, de rajtuk is uralg a trencséni, turóczi hegység lánczolata; ez már felhő-kék, s ezek fölé emelkedik, mint egy fata morgana, a szepesi Kárpátok fejedelmi sora; olyan kék, mint maga az ég, csak a havas csucsok gyémánt fénye képezi az elválasztó vonalat. Ez persze nem az én tudományomhoz mért feladvány. Azért mégis csak megbirkóztam vele, nem tehetek róla, ha én estem alul.

Egy hatalmas tölgyhusáng a kezemben, melynek bunkója ólommal volt tele öntve, a hosszú csizmaszárba dugva az éles konyhakés; ezzel azt hiszem, hogy eléggé meg vagyok védelmezve holmi csikasz farkas támadása ellen. – A puskát minden ember eldugva tartá most. Hire járt, hogy a kinél egyet megtalálnak, az halál fia lesz.

Ezuttal nagyon szivesen látott vendég: a vidám kedélyü Telepi. Azért jött, hogy a Tardonán időző Károlykát hazavigye: hadd menjen külföldre tanulni.

Ő volt a nemzeti szinház kedvencz komikusa: a Huglik és Prospectusok személyesítője; gömbölyü arcz, gömbölyü alak és a mellett csupa elevenség, villogó szemeivel, hegyes szemöldökeivel és kicsiny, hegyes bajuszával; mintha négy szemöldöke, vagy négy bajusza lett volna, ő volt a megtestesült magyar humor.

A rettenetes októberi napok eseményeit. Az elhihetetlen, visszaidézhetetlen rémtetteit egy őrült embernek, a kinek nem elég büntetés az, hogy kétszer lett elevenen eltemetve!

Ha én e Hiób hireket nem a tréfálkozó, a nevetve szitkozódó -110- derék komikus szájából hallottam volna meg! De ő annyira tudta azokat keverni anekdotákkal, jóleső biztatásokkal, hogy elvette a gyilkoló késnek az élét. S aztán tele volt optimismussal. Most jön még csak fel a mi napunk! Jön az angol, jön a franczia a segítségünkre: a török készülődik, az amerikai öklét mutogatja. – S ha mindezekre a fejemet csóváltam, akkor azzal vigasztalt, hogy jön az amnestia.

Hanem aztán mikor egyedül maradtunk, nem hallotta meg más: akkor elmondott mindent igazán, szépítetlenül.

Az asszony maga jött volna; de most még gyöngélkedik, nagy beteg volt. Már jobban van. Amint felépül, sietni fog Tardonára hozzám. Még e hóban biztosan várhatom.

Van egy terve az asszonyomnak, a mely által engemet biztosan megszabadíthatni remél: úgy, hogy nem üldözhetnek többé. De azt még nekem nem mondhatja meg. Csak arra kér, de igen nagyon kér, hogy addig, a míg ő ide visszajön, addig sehol ne mutogassam magamat, senkivel ne érintkezzem, a kilétemet el ne áruljam; még csak egy levelet se irjak; mert a kézirásomat felismerik s azzal minden el lesz rontva. Tehát szentül fogadjam meg, hogy nem járok sehova s a tardonai becsületes, jámbor embereken kívül senkivel sem beszélek.

Egyuttal jó meleg téli kabátot, nagy prémes süveget és duplatalpu bagaria csizmát is küldött a számomra az asszonyom. Közelg a tél. S nekem azt még majd itt kell töltenem az erdők között. Egy kis ezüst pénzt is hozott a nőmtől Telepi: bankóért itt nem lehet semmit kapni. Azután meg kávét. Az itt nem kapható. Pedig én azt szeretem reggelire. – Beszéd közben kiszalajtá a száján Telepi, hogy bizony az asszony eladta a smaragdos ékszerét, kis szállásba huzódott s nagyon szigoruan él. -111-

Sohasem fogom elfelejteni azt a tréfásan nevető ábrázatot, mikor a nagy biztatás közben egyszer csak végig csordult a köny azon a gömbölyü piros orczán!

Én aztán az eddig festett képeimet átadtam Telepinek, hogy vigye haza a feleségemnek.

XII. FEJEZET.

A nőm beteg volt; és én azt meg sem tudtam álmodni! Hátha meghalt volna? A nélkül, hogy egy utolsó szót válthatott volna velem!

Hogy ő engem meg akar szabadítani. De mi módon? Azt nem szabad előre tudnom. Senkinek sem szabad tudni.

Ha én nekem ilyen áron kellene vissza kerülnöm a világba! Ez a kedélyállapot türhetetlenné kezdett válni.

Némelykor erőt vett rajtam a vágy: kitörni innen az erdőből, bezörgetni a legközelebbi hadparancsnoknak az ajtaján s megmondani a nevemet: «én vagyok az a hirhedett lázadó: elhoztam a fejemet, fizetek!»

Ah, a becsületszót, még ha a feleségének adta is az ember, akkor is meg kell tartani!

«Sehová?» De hiszen az erdő is «sehon.» És az Örvénykő teteje, az a legsehonnább része a világnak, oda nem járnak emberek. Oda csak szabad lesz elmennem.

Az első nem jól sikerült képét a nagy panorámának a nőmnek küldtem: megkisérlem másodszor is.

Egy derült őszi reggel ismét vettem a kezembe az ólmos botomat; a jó kedves háziasszonyomnak azt mondtam, hogy ma ne várjon haza ebédre; felballagok rajzolni a «Pogányoltár»-ra.

Az urak «Pogányoltár»-nak, a parasztok Örvénykőnek hívják azt a csúcsot.

– De sokáig ne maradjon; mondá Csányiné. Hátha azalatt megérkezik a kedveskéje?

Az én kedveském? Gondol is az arra, hogy engem itt felkeressen! Csak biztatnak vele, mint a beteg gyereket azzal, hogy ha meggyógyul, majd kap hintalovat.

Elindultam a hársas patak mentén s onnan fel az erdős hegyoldalnak, az annyiszor bejárt, jól ismert ösvényen. A mogyoró hullott, már a somot megcsipte a dér; tele szedtem vele a táskámat: ma dús lakomám lesz. Találtam egy nagy korallgombát is; az parázsban megsütve valami pompás inyencz falat!

Mikor a sziklapárkányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult elém; csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész ország! Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látó határig, a melyből hóbérczek, hókupolák emelkedtek elő; másutt megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt-amott emelkedett ki belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget: a -113- legmagasabb hegyeknek ormai. Hű képe a valónak. Nincs, semmi sincs már!

Biztosra vehettem, hogy délfelé majd lehull a köd s dérrel festi meg ez erdőt, mezőt; de addig én nem rajzolhatok.

Addig is leheveredtem oda a sziklapárkányra s bámultam ezt a mozdulatlan, nagy fehér szemfödelet, mely országot takart be. Eszembe sem jutott most az éhség; szalonnás, kenyeres tarisznyám felakasztottam egy krumpuczfenyő fára s ha belefáradtam a ködtenger bámulásába, elnézegettem a vándor hangyákat, a mik a maguk rendes útját követve, keresztül mászkáltak rajtam; nem törődve vele, hogy egy óriás odafeküdt az útjukba hegyláncznak.

A nap melegen sütött alá, egy szellő sem lendült; a fejem ott pihent a nagy, zöld, mohos kövön. Úgy tetszett, mintha aludnám.

Egyszer aztán, mintha álmodnám, egy dal hangzott fel valahonnan, nem messziről:

Az első érzésem öröm volt. Valami ismerőst találni e nagy elhagyatottságban. Csak ezután gondoltam arra, hogy ez fogadásom ellen van. Nekem nem szabad olyan emberrel találkozni, a ki szintén ismer engem.

De már késő volt kitérnem előle. Nem is volt merre. Az örvénykő magaslatára csak egy ösvény vezet: akár Tardonáról, akár Malyinkáról jön valaki ide s az én dalnokom azon jött fölfelé.

A mint aztán egyre feljebb hágott az énekes, kiemelkedett a sziklapárkány mögül az alakja is.

De nem reszketett úgy senki, mint maga Fra Diavolo, mikor egy emberi alakot meglátott a földön elnyulva maga előtt, a mint ő maga a sziklára egészen fölhágott.

Én bizony nem igen lehettem valami biztató látvány, a mint báránybőr süvegem a fejembe nyomva, a nagy furkósbottal a kezemben, térdre emelkedém előtte.

– Ah, ah! az én poéta barátom. Minő isteni találkozás itt az égben! S azzal odasietett hozzám. Összeölelkeztünk.

Ezalatt a kisérő utitársnő is felküzdte magát a sziklalépcsőkön a párkányra.

Pedig ez nem volt álomkép. A szép hölgy is rám ismert -115- egyszerre. A hegymászástól kipirult arcz nem lehetett pirosabbá az én láttomra, a keble sem piheghetett jobban. Hanem az arczán volt valami visszás kifejezés: a mit az ijedtség mosolyának lehet venni.

Bálint pajtás vette észre a kérdező bámulatot az arczomon s igazi histrio-humorral fordult a kisérő hölgye felé, bemutatva őt nekem e szavakkal:

És bennem volt annyi önmérséklet, hogy erre a bemutatásra ne viszonozzak ezzel a szóval:

Az én barátomnak az arcza azonban egyszerre elkomorodott, mintha csak instrukczióba lett volna neki zárjel közé irva a szerepében (egyszerre komoly arczot ölt.)

– Azonban édes barátom, mindenekelőtt szavadat kérem, lovagias szavadat, hogy senkinek a teremtett világon el nem fogod árulni, hogy engemet itt láttál! Tudod, én még most Rengetegi Tihamér vagyok, a míg a régi, szőke hajam ki nem nől. (Ez a mostani csak paróka.) S erre az én fejemre magas díj van kitűzve. Egy szó; és elvesztem. Parolát rá, hogy nem szólsz senkinek felőlem.

– Ez a fogadás kölcsönbe megy, feleltem rá. Én épen olyan komolyan követelem tőled, hogy te se szólj senkinek én felőlem, mert én is bujdoklóban vagyok itten.

Erre a szóra az én duplaminőségű emberem elkezdett kaczagni. A legszabályszerűbb szinpadi kaczagás volt az, a kezét a hasára téve, a hátát meggörbítve, a félsarkán megfordulva, prüszköléssel vegyített hangon.

– Pruhühü, hahohó! uhuhu, krikiki! Te is bujdokolsz a német elől. No ez derék!

– Hogy te bujdokolsz? A császáriak elől bujdokolsz? És te? Hát nem tudod, hogy a haditörvényszék előtt valamennyi képviselő azzal védelmezi magát, hogy a te «Esti Lap»-odnak volt a munkatársa? Hiszen mindenki tudja, hogy te voltál Debreczenben a «békepárt»-nak az organuma. Hiszen mindenki tudja, hogy te voltál a császáriaknak a szövetségese.

– Látni nem láttam, de mi közöttünk katonák között általános volt a közvélemény, hogy te vagy az, a ki a császáriakkal együtt trafikálsz.

– Az ostoba beszéd! Azt csak az ilyen szájhősök hiresztelték, mint maga! Ő bizony nem volt áruló! Csak mind olyan jó hazafiak lettek volna, a kik hetvenkedtek.

– Jó, jó! Hiszen én sem hittem belőle semmit. Oh dehogy. Sietett a véleményét megmásítani az én barátom, megjuhászodva a «nagyanyjának» a rendreutasításától.

– Hogy nem voltam az, a minek rágalmaztak, annak bizonysága az, hogy most itt vagyok veled együtt a «Pogányoltár»-on, s újból kérlek, hogy senkinek ne szólj arról, hogy velem találkoztál.

– No e felől aztán én állok jót. Majd én ott leszek a tisztelt úr mellett, s ha a szája eltalál járni, majd ott lesz az én tenyerem, a mi betapaszsza.

– Ilyen asszony ám ez. Valósággal olyan hirtelen keze van. Nincs egy nap, hogy a tenyerének a súlyát meg ne ismertesse velem.

Én erre nagyon kritikus képet csináltam. A barátom olvashatta belőle, hogy kiváncsi vagyok rá: miféle jussa van az ő pofájának Erzsike rózsás tenyerei által naponkint felképeltetni. -117-

– A táborban keltünk össze, a tábori lelkész áldása mellett. Dobpörgés és ágyuk dörgése mellett.

Erzsikének a szemei felém voltak emelve, mintha ehhez a rövid történethez még nagyon sokat tudnának beszélni.

– Barátom! Micsoda asszony ez! Egy heroina! Egy Jeanne d’Arc. A csodák, a hőstettek lánczolata az, mely bennünket egymáshoz kötött. Nem hitvestárs, több annál: fegyvertárs volt ő nekem! Majd elbeszélem én te neked azt mind egyszer.

– Mit? Megérjük? Hát te kicsinyhitű vagy? Ám én szembeszállok a sötét rémekkel. Én indítom meg a lavinát, mely a világot ki fogja vetni a sarkaiból!

Ráhagytam, hogy csak indítsa meg s magam ahhoz fogtam, hogy az erdőből száraz targalyat hordjak össze egy rakásra.

– Minő látvány! Egy tenger az egész ország! Mi egyedül állunk, mint a teremtésben segédkező demiurgusok a semmiség fölött. A mi a buta népnek a fejét nyomja, arra mi lábunkkal taposunk.

– Van már szintársulatod? kérdezém én tőle, leszállítva őt a szuffiták közül.

– Szintársulat? Igaz, hogy abban járok. Brutusnak a bohóczot kell játszani, míg napja eljő. De majd, ha üt a megtorlás órája, mint egy ember, úgy fogunk felállni, eltiport szabadságunkat visszavívni.

– Óh, ne gondold azt, szólt Bálint barátom büszke lenézéssel. Nincs titkom előtted. Egy amerikai szabadsághős talált fel most egy fegyvert, mely a polgár kezében a soldateska fölött ellenállhatlan előnyt fog nyujtani. Angol neve van: «revolver.» Nálam már van egy belőle. Oceánon-túli -118- összeköttetéseimnél fogva sikerült megszereznem. Nézzed.

Azzal elővett az oldaltáskájából egy forgó pisztolyt, a minőt még én akkor csakugyan nem láttam. A «Colt»-féle revolver volt az; öt lövésre készítve. Ezt még előlről kellett tölteni s e végett a töltény hengerét kikapcsolni, külön minden lyukába a lőporszaruból port tölteni, a golyó végén szeg volt, arra egy parafa fojtást kellett megerősíteni, azután a golyót töltő vesszővel és kalapácscsal a csőbe beverni, majd a töltényhengert a helyére visszakapcsolni, a piramidlikre lőkupakokat fölrakni, az ellenség ez alatt pauzálhatott és nézhette, hogy mi lesz ebből?

– Láthatod, hogy én minden eshetőségre készen vagyok. Hitemre! Drágán adom el az életemet. Neked megmegmondhatom, te nem fogsz elárulni. Itt a «Pogányoltár» alatt van egy barlang, a melynek létezéséről csak a beavatottak tudnak. Azt választottam én ki magamnak rejtekhelyűl. Mikor megindul a hajsza ellenem, egész dandár zsandár rukkol ki, hogy elfogjon, én beveszem magam ebbe a barlangba, ott van eltéve számomra élelmiszer és pálinka egész hétre való: tombolhatnak aztán körülöttem!

Minden kifordított kedvem daczára nevetnem kellett ezen a bölcs elővigyázaton.

– Barátom! Ahhoz a barlanghoz csak egy keskeny meredek út vezet. Medvék taposhatták, a mikor még itt a Bükkben tanyáztak. Ha engem ottan ostrom alá próbálnának venni, egy tábor ellen megvédeném magamat ezzel a revolverrel!

Én ez alatt szépen kicsiholtam s hozzáfogtam, hogy a tüzes taplóval lángra szítsam a száraz harasztot.

Igazat adott s engedte, hogy meggyujtsam a targalyrakást, a mi azután egyszerre vigan kezdett el ropogni.

Bálint barátom ez alatt kiállt az Örvénykő párkányára, strázsálni a ködöt s időnkint értesített a terep változatairól: már szakadozni kezd, már felszáll; mindjárt meglátszanak a házak.

Én az alatt a tűznél pirítottam a kenyérszeletet s utána a fanyársra tüzött szalonna darabot, a lecsepegő zsírt nagy szakértelemmel juttatva a kenyérre.

– Ugyan, hogy lehet ön ilyen prózai teremtés! feddé Bálint a hölgyet. Ily ünnepélyes pillanatban! Ily dicső látvány előtt! Nézze ezt a felséges tüneményt! Az egész ködfelleg egyszerre felemelkedik, mint a szinpadi kurtina. Az óriási theátrum büvösen tünik ki a függő fellegkárpit alól. A napsütötte hegyoldalak, a fehérlő házak oda alant. Most új hegyláncz emelkedik elő. Rőt erdők! Mintha színaranyból volnának…

– A szívemet, a véremet, te érted! De a szalonnát ne kérd most! Nézd, még mindig a föld emelkedik elénk; csupa hegy, hegy, hegy! Még semmi égbolt. S ez a méla isteni csend körül! Csak a távoli hámorból hangzik át a pőrölygépek kimért zuhogása, mintha a föld szívének dobogását -120- hallanók. Hát a te szíved nem dobog-e jobban e felséges helyen?

– Dobog, dobog! Nagyon sebesen dobog. De majd azután nézzük azt a pompás tüneményt.

A természeti tünemény valóban rendkívül szép volt; a mint az egész ködfelleg gyorsan fölemelkedett a hegyekről s a mely arányban eltakarta az eddig derült kék eget felettünk, annyiban tárta fel az egyre kibontakozó hegyhátánhegy panorámát a lábunk alatt; a nap sugárküllői széles fénysávokban löveltek alá a felhőszakadékból. Ha Bálint barátom hamis páthosa nem zavarta volna, ez csakugyan magasztos jelenet lett volna.

– Nem! Nem! Ezt nem lehet állva nézni! Itt térdre kell borulnunk. Itt istenek járnak!

Bálint barátom térdre bocsátkozék s hogy Erzsike nem akarta a példáját követni, átfonta a karjaival, úgy szorítá magához.

– Maga épen úgy tesz, mint az egyszeri professor, a ki olajlámpát tartott a hold felé, hogy a vendégei jobban lássák.

– «Elsbeth!» sóhajta fel keservesen a seladon, (az «Erzsikét» persze nem lehet sóhajtva ejteni). Emlékezzél vissza azon ünnepélyes pillanatra, a midőn így szóltunk egymáshoz: «milyen jó volna e perczben meghalnunk együtt!» Nem a mi közös barátunk (itt rám nézett) irta-e e gyémánt mondatot: «Egy jó halál többet ér egy rosz életnél.» Jer, szentesítsük e mondatot! Egymást átkarolva, szív sziven dobogva! Egy szédület, egy szökés innen e kőszálról s aztán egy kéjes repülés, melynek vége a csillagok között van.

– De én magammal viszlek oda, mint egy walkür! Te, -121- barátom, megörökíted a végkatastrophánkat egy hős balladában!

Erzsike restellkedő tekintetet indított felém. Én úgy tettem, mintha észre sem venném. Mi közöm én nekem a ti gyöngéd scénátokhoz? Én szalonnát pirítok.

– Hiszed-e, hogy képes vagyok veled együtt meghalni e pillanatban? rivalgott Bálványossi Bálint vadul, a szemére lecsuszott parókával.

«Édes Móricz?» No hát mégis csak segítek rajtad. Ahogy már egyszer tettem. A költők kezei hosszúk.

– Bálint barátom, mondám, fel sem kelve guggoló helyzetemből, onnan a parázsrakás mellől. Látod azt a két puskás embert ott a hegyi úton felfelé jönni?

– Ké–két–pu–hus–ka–hás? – monda a hős, – a dörgő bassbaritonból egyszerre vékony fistula hangba térve át. Hol vannak?

– Ha tehetném, se tenném meg. S ha megtenném, sem érne semmit. Ezóta megláthatták.

– De a maga komédiázása hozta őket a nyakunkra. -122- Mit declamált itt a hegy tetején? Azok azt hiszik most, hogy itt embert ölnek.

– Egyenesen erre felé tartanak! suttogá, hüledezve Bálint barátom. – Ha megkapnak, veszve vagyok.

– Hát hiszen mi is ketten vagyunk. Az én ólmosommal, meg a te revolvereddel majd csak megvédjük magunkat.

– Bar–rátom! Nekik puskájuk van, a mi négyszáz lépésre hord, a revolver pedig nem hord csak harminczra s akkor sem talál a czélba. Ezt mi nem reszkirozhatjuk meg. Egészen más, ha én a sötét barlangban vagyok, ők meg kinn a világoson, én látom őket, de ők nem látnak engem.

– Oh, nem az életemért, hanem a hazámért, melynek sorsát a keblemen viselem. A csizmám talpa tele van titkos megbizásokkal Angliából és Törökországból. Nekem nem szabad könnyelműen koczkára tennem mindent.

– De hát aztán én velem mi lesz? Én nem mászhatok le négykézláb a maga medvebarlangjába.

– Azt nem is engedném meg. Hisz itt van a mi közös barátunk. Ő itt fog maradni. Ugy-e, te nem futsz el innen? Hiszen tégedet nem ismernek ők. A te arczképed még nem jelent meg sehol. De az enyém már közkézen forog. Minden utczaszegleten ott lobog a személyleirásom. Ha ide jönnek, mondd azt, hogy te voltál az, a ki azt a scenát csináltad. Mondd, hogy ő a te feleséged.

– Jól van, jól van! zsémbelt az Erzsike, de hát aztán? Ha maga ott marad az oduban, a mi jó barátunk is haza megy, én mit csináljak itt magamban egyedül a kőszikla tetején? Én magamban soha haza nem találok az erdőn keresztül. -123-

Az én barátom olyan olcsó nagylelküséggel mondá ekkor e nemeskeblü kinálatot:

– Nem! Nemeskeblü barátom. Az nem úgy lesz. Te csak tedd el magadat az utókor számára. Majd mi ketten hát itt maradunk. Két eset közül az egyiknek kell bekövetkeznie. Ha az a két puskás férfi itt talál engem, a mint az albumban tájképet rajzolok, vagy elhiszi, hogy jámbor pictor vagyok: azt már tudják, hogy Telepy Károly itt jár és rajzolgat, elhiszik, hogy én vagyok az, Erzsike meg a – hugom; – vagy pedig nem hiszik el s akkor bekisérnek mind a kettőnket Miskolczra. Az utóbbi esetben nem kell magadat a visszatéréssel fárasztanod. Ha azonban néhány óra mulva a barlangból előjösz, s azt látod, hogy én még mindig a sziklapárkányon ülök s a rajzomat folytatom, akkor tudhatod, hogy a fegyveres invasió tovább vonult s akkor aztán visszajöhetsz Elsbeth nagysámhoz. Akkor aztán – áldásom reátok! – Megyünk, a honnan jöttünk – keletnek nyugatnak.

– De aztán el ne áruljatok! dörmögé, rémkedő tekintetet vetve reánk. Még ha kínpadra vonnának, se mondjátok meg, hogy hol vagyok.

Hitemre fogadtam, hogy még a spanyolcsizmával sem veszi ki belőlem a titkot semmi hatalom.

Erre aztán ő szépen, négykézláb, elmászott a sziklatetőn a lépcsős ösvényig s eltünt a bokrok között.

– Ejnye! Csak már a szalonnát s kenyeret ne vitte volna el magával, évelődött a hátramaradt hölgy.

S azzal fogtam a görbe bicsakomat, a kenyérszeletet kétfelé vágtam, a szalonnát falatokra aprítottam; sót, paprikát hintettem rá.

Aztán meg még valamit. Egy gerezd fokhagymával -124- kellően bedörzsölgettem a piritott kenyér oldalát. – Ez is napkeleti «virágnyelv!»

Egyébiránt – mit tesz az? Ő neki az a férfi az ideálja, a ki a fokhagymaevés után nem mossa ki a száját.

Tehát egyedül voltunk – a pogányoltár tetején hamvadozó parázshalom mellett, egymás mellé letelepedve s osztoztunk egy darab kenyéren és szalonnán: – az én hajdani ideálommal.

Nem is olyan nagyon «hajdani». Hiszen még alig mult három éve, hogy a sárgarigók beledanoltak a mi kihallgatatlan beszélgetésünkbe.

Erősen zavarta az idylli hangulatot az a concrét körülmény, hogy az én eszményképemben e három év alatt már a harmadik remeke a teremtésnek találta fel az álmában kivett oldalbordáját. Először egy divat-lyon, azután egy pusztai Antinous; most meg egy szinpadi Othello.

De még ennél is csillapítóbban hatott a kedélyhangulatra az a kellemetlen feszültség, a mit két fegyveres alaknak a felénk közeledése okozott, a kik az erdei útnak a vigályos részén, majd itt, majd amott bukkantak elő, folyvást közelebb a pogányoltárhoz. Azok kétségtelenül ide tartanak.

– Jó lesz nekem addig rajzolni valamit az albumba, a míg ideérnek. Hadd lássák, hogy mi dolgom van itt?

Azzal kiültem a meredély párkányára, az albumot a térdemre téve s elkezdtem a vázlatot nagyjából körülvonalazni.

A hölgy odaült szorosan mellém s elnézte, hogyan nézegetek, hol a hegyekre, hol a papirosra – csak az ő szép szemeibe nem.

Egyszer aztán mégis csak megrestelltem a hallgatást s a nélkül, hogy a rajzolásomból fölnéznék, így szóltam hozzá:

– Én biz azt gondoltam, hogy kegyetek már azóta Gyuricza Péterestül az egész világot telecsinálták sajttal és túróval. -125-

Ekkor aztán megkapta mind a két kezével a rajzoló kezemet, úgy, hogy abba kellett hagynom a munkát s szomorú hangon mondá:

– Ön engem végtelenül megvet most, ugy-e? De, ha én elmondom önnek, hogy micsoda rettenetes csapásokon mentem én azóta keresztül, hogy legutoljára láttuk egymást, hát akkor irgalommal lesz hozzám.

– Mikor legutoljára találkoztam önnel – emlékszik rá? mikor úgy becsapta az orrom előtt az ajtót; – pedig hát, Istenem, én csak jót akartam. Nem gondoltam, hogy úgy megharagítom vele: – hát akkor mindjárt utána láttam, hogy visszatérjek haza, a Gyuricza Péter karámjához. Ejh, de megbántam, hogy olyan rosszul kezdtem önnél a beszédet. Hiszen más okom is volt odamenni. Mikor a fiskálisaim elvállalták a peremet, az a szőke igen practikus ember volt, megkinált egy kis pénzzel, a mit majd visszafizethetek neki, ha a peremet megnyertem. Én azonban a büszkét játszottam s visszautasítottam a kinált pénzt. Pedig hát voltaképen már akkor nem volt több három huszasomnál, a mit a vaj árából félre tudtam dugni. Ez pedig a gőzhajóra nem elég. Öntől nem restelltem volna kérni. Csak egypár forint kellett volna. De miután kidobott a szobájából, elmaradt a kérés.

– Én még jobban sajnáltam. Kénytelen voltam aztán ebben a szorult helyzetben egy Bécsbe menő tyukász szekerére felkérezkedni, a két huszasért felvett a csirkés kosarai közé; útközben még maradt egynéhány garasom a megszálló korcsmákban megfizetni a zsuppnak az árát, a min háltam. Harmadnapra szerencsésen elértünk Új-Szőnyre. Odáig elfogyott az utolsó darab kenyér és sajt a kosaramból. A csapszék előtt egy sánta, béna koldus szólított meg az Isten nevében; csak egy két krajczárosom volt még. Egy krajczárt visszakértem belőle a koldustól; -126- mert tudtam, hogy a hídon vámot kell fizetnem. Lássa ön, ez az ön hibája. A pesti XII pont közé már a hídvám eltörlését is felvehette volna.

Ejh, de mérges voltam! A fél rajzomat ki kellett gumilasztikumoznom. Erzsike meg nevetett – a maga nyomoruságán is, meg az enyimen is.

– Már most innen gyalog hazáig. A Dunasoron végig mehettem a nélkül, hogy a városba be kellett volna térnem s onnan aztán ki a külső sánczkapun. Egy ismerőssel sem találkoztam. Ellenben nagy csoport nemzetőröket láttam, kék attila dolmányosan, nagy sietve vonulni a vár felé, dobszó mellett. Nagy dologban lehettek, hogy meg sem látták a szép asszonyt. – Azután csak haladtam szép csendesen az ismerős úton. Magamban elgondoltam, mint a mesebeli tojásáruló asszony, hogy mit fogok én majd kezdeni, ha a vagyonomat a kezemhez kapom. Elviszem magammal a Gyuriczát jó messze, Erdélybe, ott veszek neki egy birtokot, a hol sok marhát lehet tenyészteni, magam megtanulok szőni, mint azok a pakulárasszonyok, az uram a saját szövöttesemet fogja viselni, a szobámat felczifrázom himzett törülközőkkel, körülaggatom mázas korsókkal, a tálason sorban lesznek a czintányérok. Lesz egy szilvásunk, annak a termését én kifőzöm pálinkának: méheket tartok és méhsert csinálok, mézes kalácsot sütök, azt a Péter nagyon szereti, ha vásárkor hozzá juthat. – Ez alatt észre sem vettem, hogy már egész közel jutottam a gulyás tanyához. – Dél felé járt az idő, a kémény füstölt. – Bizonyosan a kis szolgáló főzi az ebédet, az én utasításom szerint. Hogy meg lesz majd lepetve a Péter, ha én viszem ki utána a fazekat a karámhoz! – A mint a konyhába beléptem – ott senkit sem találtam a tűzhelynél. – Egyenesen benyitottam a szobába. – Hát mit látok? – Az én Gyuricza Péterem ott ül az asztal mellett – a feleségével s szép kedveskén ebédelnek egy tálból. -127-

(– Ahán! – dörmögtem én közbe. Költői igazságszolgáltatás, ezt magam sem gondolhattam volna ki jobban.)

– Én egyszerre kéket-zöldet láttam magam körül. A torkom összeszorult, egy szót nem voltam képes kiejteni. De annál jobban fel volt vágva a nyelve a kis menyecskének. A mint engem meglátott, felpattant a helyéből, félrecsapva a fejkötőjét a fején, a két csipőjére tette a két kezét s nekem támadt:

«Ejha! drága nagyságos asszony! Hát hushagyó kedd van ma talán, hogy maskarában járunk? Tán elvesztett itt valamit, azért jött? Bizonyosan a zsali ruháját? Szép nagyságos asszony, mondhatom! Nincs magának elég derék ura odahaza? A szegény paraszt gulyást kell elbolondítani? – Hát ha már nem elégszik meg a maga hites férjével, a kivel a fejét beköttette, nem tud magának válogatni a magához való gavallérok közül? Az én tarka vánkosomra kivánkozik ez a kofputztzos fejecskéje? Szégyenlje magát».

Én meg voltam dermedve. Ez a szembeszálló furia arcz elvette minden erőmet. Kétségbeestemben a Péterre néztem.

«– Hát igazság ez, Péter? rebegtem hozzá könyörögve. Hát kend engedi ezt velem tenni?»

Erre ő az asztalra ütött az öklével egy nagyot s rákiáltott az asszonyra:

«Asszony! Te hallgass! Ne járjon a nyelved! Ülj le az asztalhoz és zabálj! Majd én beszélek!»

A menyecske szót fogadott nagy dérdurral; de a míg az ura beszélt is, folyvást közbe ejtegetett ilyen szókat: «Még az én ruhám is felszedte! Nem loptam én azt! – A szép cziczruhámat! – Hogy összeczafatolta! Mintha a kispiaczi korcsmákban hentergett volna benne!»

«Nagyságos asszonyom! Engedelmet kérek. Én tudom, mi a tisztesség. Katona is voltam. Becsületet tudok. A mi nem összevaló, az nem összevaló. Lovat, meg ökröt nem fognak össze. – A parasztnak parasztasszony való, az úrnak asszonyság való. – Ugy-e hogy soha, egy kis ujjal sem bántottam a nagyságos asszonyt? Pedig, de sokszor elrontotta a vajat! Kukoricza, mind kapálatlan maradt. A disznók nem esznek, mert elvásott a foguk; mert nyers kukoriczát kaptak. Már ez még sem lehetség. Hát majd mikor a tehenek ellenek, ki lesz ottan? – Hát aztán a kemenczét ki tapasztja ki? Az ujjas mándlimat kirágták az egerek, most is foltozatlan. Aztán már hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy «te Jutka!» – Ez már úgy tudja a kötelességét, mint a parancsolat. – Ha ráverek meg sem nyikkan! – Pedig hát azt megkivánja a derekam, különben a csömör áll a hátamba. – Azt is ki tudja kenni.»

(Én eldobtam a kezemből albumot, plajbászt s hanyatt vetettem magamat, úgy kaczagtam. Lehetetlen volt ezen nem nevetni. Erzsike maga is azt tette.)

– Hát hiszen most már én is kaczagok ezen nagyot, de abban a helyzetben, mintha korbácscsal vertek volna rám, úgy esett ez a beszéd. Végre én is dühbe jöttem, rárivalltam Péterre.

«Kendet bizonyosan Bagotay Muki vesztegette meg, hogy fogadja vissza a feleségét, kit ő miatta elcsapott?»

«Oh, kérem alássan, azt ne tessék mondani, hogy megvesztegetett. Én igazlelkü ember vagyok. Nekem Bagotay úr ő nagysága ajándékozott tíz darab tinót; de meg nem vesztegetett.»

– Tíz tinót! Én ezért a parasztért feláldozom az egész lételemet, azt a világot, a melyben eddig éltem, ismerőseim becsülését, uri kényelmemet. És komolyan fölteszem magamban, hogy az ő kedvéért parasztnővé leszek; dolgozom, nélkülözök, nyomorgok s ha egyszer megkapom -129- a vagyonomat, azt mind neki adom, urrá teszem, az ő saját izlése szerint! – s azalatt ez a csivasz bitang elcserél engem tiz tinóért.

(Én siettem felvilágosítani Erzsikét, hogy ez valóban a törvény által megszabott díja a házasságtörésnek, melylyel az ki van egyenlítve. Verbőczy mondja: «raptor solvat decem juvencos». (A nőrabló fizessen tíz tinót.)

«Nagyságos asszony. Egyet mondok. Térjen vissza a nagyságos úrhoz. Bizony Isten, semmi sem fog történni. – No, mondd meg, te Jutka, igaz lelkedre, ütöttelek-e meg csak a kis ujjammal is, mikor visszajöttél? A nagyságos úr is azt fogadta. Ő is behunyja az egyik szemét. Úgy veszszük, mintha birkóztunk volna s egyszer az egyikünk csapta volna földhöz a másikat, másszor a másik. Egyik pofon fölmegy, a másik pofonra, a hogy gavalléros!»

– Hát mi a gutát talál ezen nevetni valót? Én még most is sirhatnám mérgemben.

Ekkor aztán az asszony is elkezdett szépen beszélni hozzám, a mi még boszantóbb volt.

«Béézon, édes szép nagyságos asszony, becsülje meg azt a szép nagyságos urat. Jaj de fáin egy uraság. Ha nekem a Péterem nem volna!» (De ilyen adta, ezt sokszor elfelejtetted! kiálta közbe a Péter.)

Száz szónak is az lett a vége, hogy vegyem fel az itt hagyott ruháimat s vessem le a Jutka köntöseit, a miket most jogtalanul kuszpitolok.

Ez ellen még csak kifogást sem lehetett tennem; a mi a másé, az a másé; elkezdtem a kendőt, a pruszlikot lerakni magamról, ott előttük. -130-

Ekkor aztán a másik asszony elszégyenlette magát helyettem; «gyerünk ezzel a benyilóba», átvitt a kis szobába; ott előszedte az almáriomból az otthagyott uri ruháimat s aztán segített átöltözködnöm. Ez alatt olyan barátságos, olyan szelid lett, úgy beletalálta magát a paraszt nyájasságba, a cselédhizelgésbe: «jaj, milyen szép karcsú termet! de kár volna ezt a parasztnak ölelgetni! Micsoda szép fehér vállak! De kár volna ezeket a batyuczepeléssel megrontani! Hogy meg vannak a szép lábacskái pöczczedve a sok gyalogolástól! Alig megy fel rá a régi topánka. Minek volt már ez a nagy szeleskedés! Édes Istenkém! Ha minden uri asszony mindjárt azt cselekedné, hogy a mint az urát rajta kapja valami menyecskés dolgon, egybe összecsapja magát a legelső paraszttal. Nem kell ám ezt olyan nagyra venni. A férfi csak férfi, kivált, ha gavallér. Grófnékat is láttam én már, a kiknek az ura kikapó volt. – Hát mit kivánhat tőlük az ember? – Hiszen a csokoládés kók már csak a legjobb étel a világon, de ha mindennap csokoládés kókot adna az ember az urának, még azt is megunná. Csak térjen haza szépen, lelkem, nagyságos asszonykám, a drága jó úrához; majd meglátja, milyen szivesen fogja látni!

Azt mondtam rá, hogy én ő hozzá vissza többé nem mehetek. Sirtam szégyenemben. Elértette a menyecske, hogy miért sirok.

– Jaj, lelkem, nagyságos asszonyom, eltagadjuk ám valamennyien ezt a kis vakácziót. Összebeszéltünk már. Azt hazudjuk, hogy a nagyságos asszony csak jól rá akart ijeszteni a nagyságos urra, az egész idő alatt el volt bujva a tiszttartóéknál.

– Arra is azt mondjuk, hogy mind az csak trucczból történt. Már hogy is merné ilyen csivasz paraszt, mint az én emberem, egy ilyen drága kincsre vetni a szemeit? -131- Bolondnak mondják az ilyen dolgot: az, a ki elhiszi. Megreperáljuk ezt gyönyörüségesen.

– No, a felül meg már épen ne fájjon a feje a nagyságos asszonynak. Visszavonta már az instantiáját a nagyságos úr. Bizony Isten. De higyje el nekem, hogy visszavonta. Azt mondta a nagyságos úr, hogy igen nagy zavarban van. Hogy a dézsmát, meg az úrbért elvesztette: alig kap pénzt. Az urak ott Pesten meghozták a morgatoriumot, vagy mi a frányát? hogy a régi adósságot nem kell megfizetni; de már most meg uj adósságot nem lehet csinálni. Ha elválik a nagyságos asszonytól, a százezer forintot vissza kell fizetni, s akkor ő dob alá kerül. A’ bizony.

Most kezdett már előttem világosodni. Ez a fecsegő asszony kiszalajtotta a száján a titkot, hogy miért kellett az én idyllemnek bevégződni. Hisz ez a tiszta kétszerkettő! Visszavesznek engem, mint a diákot a vakáczió után az iskolába. Azért sem megyek vissza!

Mikor fel voltam öltöztetve a régi ruháimba, a gulyásné felnyitotta a benyiló ajtaját s kibocsátott a nagy szobába.

A gulyás már akkor egész parádéba tette magát: felvette az ünneplő mándliját, felhúzta az új csizmáit; úgy állt előttem, a kalapját a két kezében tartva. Alázatos volt, mint egy cseléd. Megcsókolta a kezemet, s én csak most vettem észre, hogy milyen nagyon szúr a borostás álla. Mikor megszólalt, olyan hangon beszélt, mint a hogy az égett emberek szoktak sápitozni, mikor megállnak a konyhaajtóban koledálni:

– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom; engedelmet kérek, ha valamivel megbántottam volna, nem akaratommal történt. Bocsássa meg kegyesen a hibámat, soha sem cselekszem többet. Hogy most az egyszer úgy megestem…

Ő érzékenyedett el, s a lobogós inge ujjával törülgette a szemeit. Ő adta a bűnbánó Magdolnát.

Az ajtó mögé volt támasztva egy hosszú fűzfapálcza, azt ő kezébe vette. Csak néztem, hogy mi lesz azzal a bottal, tán nekem akarja adni a zarándokoláshoz?

– Engedje meg, drága jó nagyságos asszony, hogy én kisérhessem haza a kastélyig. Valami baja ne történjék. Rossz emberek vannak. A kutyák megugatják, a bika is megkergetheti.

Ekkor összeszedte a bölcseségét. Olyan kenetteljes hangon prédikácziózott, mint egy ó-testamentomi patriarcha:

– Neé tegye azt, drága jó nagyságos asszony! Neé szomorítsa meg azt a mi kedves, jó nagyságos urunkat. Nincs annál jobb ember a világon. Engedje meg, hogy haza kisérhessem. Csak messziről, husz lépésről.

Én türelmetlenül toporzékoltam, kiabáltam, hogy menjen az ajtóból, ereszszen utamra.

– Nagyságos asszonyom. Már ennek meg kell lenni. Én nekem a jó nagyságos úr, mikor azt a tiz tinót adta, hogy a feleségemet visszafogadjam a házhoz, azt mondta, hogy: «no, Gyuricza Péter! ha még az én asszonyomat is hazahozod a kastélyba, nem sajnálok tőled még tiz rugott borjut».

De már erre bennem is felforrt a méreg! Tudja? Ha engem dühbe hoznak, akkor én oroszlán vagyok. Kikaptam a pálczát a Gyuricza Péter kezéből: «Nesze, bitang, pimasz! Nesze, a tiz rugott borju!» Nem tudom, tiz volt-e? Nem számláltam. S a nagy mahomed ember hátat fordítva, szaladt előlem a szobában az asztal körül, mint a rajtschulban -133- s ordított, mint a viziló, míg a bot össze nem törött a hátán. A felesége meg dehogy interveniált volna; felállt a padkára, onnan nézte nagy gyönyörködéssel, hogy egyszer valahára akad valaki, a ki az ő tirannusát jól elnáspángolja.

Akkor kezdtem el magamhoz téregetni, mikor már künn voltam a mezőn s a szél kifujta a fejemből a hőséget. Ez az idyll hát szépen be lett fejezve; de mi kezdődik el most?

Előttem volt a szép Duna. A töltött út mindenütt mellette visz el. Oda-oda támaszkodtam egy vén fűzfához s elnéztem a nagy élő vizet. Egy-egy hal nagyot czuppantott benne, a mint felugrott a levegőbe. A viztől nem félnék, hanem a halaktól félek. Nem tudtam magamat elölni. Azt szerettem volna, ha igaz lett volna, mivel gyermekkorunkban ijesztgettek bennünket, ha a vízbe kihajolva néztünk a partról: «Vigyázz! Hátad mögött leskelődik egy ördög, az beletaszít.» De hát nem taszított bele. Nem tud már az ördög semmit. Nem állja ki a concurrentiát az ember fiaival. De hát aztán valósággal érdemes két ilyen emberért, mint a Bagotay Muki, meg a Gyuricza Péter öngyilkossá lenni? Kinevettetni a halálban!

Ő csak nem dobhat ki a házából. Nem bánom, büntessen meg, megalázom, megtöröm magamat, elviselem a haragját. Ő mégis anyám, egyetlen gyermeke vagyok, kell, hogy szeressen egy kicsit. Másnál úgy sem kereshetek se irgalmat, se szerelmet. Mikor magam is gyülölöm magamat!

Rekkenő meleg volt, erős déli szél fújt, olyan száraz, forró, mintha fűtött kemenczéből jönne, a homokfelhő egészen eltakarta a vidéket s mikor egy forgószél előkapott, -134- a fűzfához kellett menekülnöm, hogy le ne sodorjon a töltésről. Nem tudom, minő szakasza volt a napnak? Nekem, tudom, hogy délelőtt volt; még az nap nem ettem. A Gyuriczáék elfelejtettek megkinálni a «nyögvenyelővel», pedig elfogadtam volna. A szomjuság ellen egy párszor lementem a Dunához s ittam a tenyeremből. Az útfélen találtam egy virágot, a mit úgy hínak, hogy papsajt. Megkóstoltam, de nagyon rosz volt. Sietnem kellett, akármilyen fáradt voltam is, hogy mentül hamarább elérjem a várost. Jó lett volna már egy darab kenyér is, a milyent pénteken a koldusoknak osztogatnak otthon.

A mint így sietek a város felé, egyszer csak valami sötétség keletkezik előttem az égen s a mint feltekintek, rémülve látom, hogy a városban tűz támadt, annak a fekete füstje gomolyog fel a porfelleges égbe.

A forró számum a város felé vitte a fekete füstöt. Szent Isten! Az egész város porrá fog égni!

Én elkezdtem most már futni. Elfeledtem, hogy fáradt vagyok, éhes vagyok; a rémület új erőt adott. És mentől közelebb értem a városhoz, a füst annál magasabbra gomolygott. Most már nem volt fekete, hanem veres; milliom sziporka kavargott fölfelé s egész háztető darabok repültek lángolva közötte; a hol egy cserépfedeles ház gyuladt ki, ott, mint a tűzijáték röppentyüi, pattogtak a tüzes cserepek szerteszélylyel. Egy egész utcza állt már lángban, a mint a városba megérkeztem. Ordítozó embercsoportok, vágtató szekerek, jajgató asszonynép, elgázolt gyermekek s közöttük bömbölő tehenek, ökrök, a mik vadultan igyekeztek a tűzfény láttára a sötét istállókba visszamenekülni; mind össze-vissza rohant, ész nélkül, előre, hátra. Én egy mellékutczába betértem, hogy el ne gázoljanak; azon keresztül, gondoltam, hogy eljutok a mi házunkig. Mindenütt jajgató emberekkel találkoztam, a kik házaikból a féltett holmiaikat igyekeztek az utczára kihordani. Oltásra senki sem gondolt. A zsarátnok úgy hullott, mint a zápor. A mint az anyám házához elértem, -135- már akkor az is egészen lángokban állt. Az volt a legmagasabb ház az utczában. Egy csoport honvéd igyekezett a tüzet oltani; mások behatoltak a házba s az ablakokon keresztül hajigálták ki a butorokat. Egy aranyrámás képet láttam kirepülni: az a szegény jó apám arczképe volt. Oh, de szeretett az engem; ha ő meg nem halt volna, nem volnék én az, a mi vagyok! Csupa idegen arczok votak. Hiába kérdeztem tőlük, hogy hol az anyám? Meg sem hallották! Egyszer aztán odajött egy pléhgalléros, valami őrnagy s rájuk rivallt a tűzoltó honvédekre: «Mit oltogatjátok itt a tüzet? Érdemes rá! Itt tanyázott az az ezredes, a ki fölgyujtatta a várost! Menjetek a kórházat oltalmazni! Hadd égjen ez az átkozott fészek!» Nem tudtam, hogy eszemen vagyok-e, vagy megőrültem? Miért átkozzák a mi házunkat? A honvédek egy ezredesnek a nevét kiabálták, a ki sokszor járt a mi estélyeinkre. Még, ha felismernek, engem is a tűzbe dobnak. Egyik nehéz szekér a másik után hajtott keresztül a szegény apám arczképén, Még azt sem tudtam megmenteni. Zsibbadt kábulatomból egy iszonyu orditás rázott fel; ezernyi-ezer ember sikoltása: «Jézus Mária, a szent András ég!» Már az egyik tornya annak a gyönyörü nagy székesegyháznak kigyuladt, a másikban még kongtak a félrevert harangok. A néptömeg magával sodort, minden ember a templomot sietett megmenteni. Már késő volt! A második torony is kigyuladt, a harangok elnémultak, a templom tetőzete is égett. A szép templomi zászlókat, a miket az urnapi processiókon a czéhek férfiai szoktak nagy pompával körülhordani, félig elégve hordták ki a hulló üszkök közül. Olyan iszonyu volt a hőség, hogy nem lehetett a piaczon megmaradni. «Oda az egész város!» kiabálták az emberek; fussunk a szigetre. S azzal tódult az emberáradat a szűk utczákon keresztül a Dunapart felé. Én arra gondoltam, hogy nekünk ott van egy nyárilakunk (boldog emlék!) tán az anyámat is megtalálom ottan, lehet, hogy ő is odamenekült s mentem én is az -136- emberárral. Mire a szigeti dobogóhídhoz értünk, már nem lehetett a megtorlott tömegtől előre hatolni. «Miért jönnek vissza?» «Azért, mert a dobogóhíd is ég!» Rettenetes látvány volt! Az egész Dunasor lángban állt már s a szigetre vezető hídon harapódzott odább a tűz; a Duna füstölgött a beléhullott gerendáktól; gabonás hajók, malmok, lángolva úsztak alá s csapódtak a jégtörőkbe. A vámszedő háznál egy csoport nemzetőr tartotta vissza a népet, hogy az égő hídra ne rohanjon. Azok beszélték el, hogy mi történt. Még a tűznél is nagyobb veszedelem. Egy császári ezred akart szép csendben bevonulni a várba. Már Tatán voltak. A polgárok megtudták s kiszedték előlük a hajóhidat. Most azok boszúból, hogy a hadicsel nem sikerült, felgyujtották a várost. Milyen átkozódás volt az! Folyvást azt az egy nevet hallottam emlegettetni. Azét a főtisztét, a ki az anyámat nőül akarta venni, ha a forradalom közbe nem jön.

(Én nem tudtam folytatni a rajzolást; a köd nem a tájékon feküdt már, hanem az én szememen.)

Ekkor a vár fokáról három ágyulövés dördült el. Lehet hogy csak jeladás volt, a mit tűzvész idején szoktak tenni a csapatok consignálására. Hanem ez ágyulövésekre az egész néptömeg eddigi rémülete még nagyobb rémületté idomult át: «Az ellenség ostromolja a várost!» Erre az az egész sokaság, mely eddig a Dunapartot ellepte, egyszerre visszatódult az égő városba, keresztül a lángoló utczákon, az égő gerendákon. «A Vágdunára, a Vágdunára!» kiabálta mindenki. Arrafelé még van szabadulás. Azt csodálom, hogy össze nem gázoltak. Rémültömben egy hajóslegénynek a karjába kapaszkodtam s a becsületes ember, a kit soha életemben nem láttam, tűrte, hogy belécsimpajkózom, még biztatott, hogy csak jól fogjam meg, el ne maradjak tőle s aztán úgy vonszolt magával az egymás hátán tóduló sokaságon keresztül.

(Az elbeszélőnek pihenőt kellett tartani; úgy elfojtotta -137- a keblét e rémjelenet előadása: az arczán a veriték gyöngyözött. Idő vártatva birta csak folytatni):

Soha ezt a napot én el nem felejtem. Egyik rémület a másikat irtotta ki a szívből. A félrevert harangok kongása máskor idegreszkettető hang: és volt olyan óra, a mikor vigasztaló szózatnak tetszett az égből; még egy toronyban kongtak a harangok, a kálvinisták tornyában. A többi templomtorony mind égett már, ez az egy még megvolt. A szél ellenkező irányban fujt, a tűz azon városrész felé nem terjedt. Mindenki a kálvinista torony irányában tartott. A vár közelébe eső utczákat a nemzetőri hadcsapatok elzárták a futó népség elől; az egyetlen utcza, a melyen a Vág felé menekülni lehetett, a Szombati-utcza volt. Fele annak is lángban állt; de a hol a Nagy Mihály-utcza elválasztja, attól kezdve épen maradt. Az önök háza volt a legszélső épület, melyen túl nem terjedt a tűz. De az átelleni szegletház, a vendégfogadó földig égett. Oh, ez a kedves ismerős ház! Azokkal a hűs folyosókkal, azokkal a veres márványoszlopokkal, a miknek a keresztvasán annyiszor producálta ön előttem az acrobatai gyakorlatait! Az a gondolatom támadt, hogy e nagy szorongatásomban odamenekülök. Valamikor szívesen láttak ottan! A kedvemért még új befőttes üveget is bontottak fel. Igaz, hogy sokat vétettem ennek a háznak! Szememre is hányta az az öreg asszony. Kinevettem az ő fiát! Ezzel a kaczagással kikergettem a világba! De hát a nagy szerencsétlenség idején a haragot elfelejtik. Oda menekülök az ön anyjához. Ezt gondoltam, a mint a házukat megláttam. Hát ezt a jelenetet megint nem fogom soha sem elfelejteni. Ott állt a jó öreg asszonyság a házajtóban, abban a barna ruhában, abban a fodros főkötőben, a miben ön lefestette az arczképét s a futó emberek közül, a kinek az arczát megismerte, azt megállította s azt kérdezte tőle: «nem látták-e az én fiamat?» s hogy ezt mondták, hogy: «nem láttuk!» a kezeit tördelte, keservesen zokogva: «Oh, szent atyám, én istenem! miért nincs itt az én fiam?» -138-

Mikor az ön anyjának ezt a szavát hallottam, megint új rémület fogott el. Nem jutott eszembe, hogy önnek még egy bátyja is van, a ki városi közgyám s annak most a városházán kell helyt állni s a míg a tető ég a feje fölött, az árvák vagyonát megoltalmazni. Nem mertem az utczának azon oldalán végigmenni; áttértem a másik oldalára. Hátha engemet is megragad s én tőlem is azt kérdezi: «hová tetted a fiamat? Ha ezek a te átkozott színváltozó szemeid nem volnának, most itt volna ő mellettem, nem volnék magamra hagyva!» Nem mertem a színe elé kerülni, inkább a saját anyámnak a haragos arczát viselem el, mint az ön anyjának a könybelábbadt tekintetét. Eltakartam az arczomat s úgy futottam el mellette.

Nem birta tovább mondani. Odafektette az arczát az ölembe, úgy zokogott. Ez igaz volt…

(Hajh, hajh! A mit egy nevetés szele elfúj, azt egy könyözön sem hozza vissza többé!)

XIII. FEJEZET.

Mikor újra felemelte az arczát, olyanok voltak a szemei, mint egy álomjáróé, a ki a holdvilágba bámul. Csaknem feketéknek látszottak, úgy ki voltak tágulva a pupillái. Halkan beszélt:

Még most is, mintha előttem volna az egész kép. A város legnagyobb része lángban állt. Estének kellett lenni: a kálvinista toronyban az óraütés belevegyült a félrevert harangkongásba. Az óra ütött nyolczat, a félrevert harang ötöt, az emberek számlálták, épen tizenhárom. Nap nem sütött már, de az egész égboltozat világított, a sürű füstfellegek tűzverőfénye csinálta a pokolbeli nappalt -139- s ebben a rettentő világításban, mint valami rémbálvány, emelkedett ki a kálvinista templom tornya, szörnyeteg nagy réztetejével s annak a csúcsán a nagy aranygombbal és csillaggal. Csillag és gomb úgy ragyogott, mint egy túlvilági tünemény. A tűz ropogását túlordította a tizezernyi rémült ember kiáltozása, az állatok üvöltése. A város megyercs-utczai részéből, a hol a szekeresgazdák laknak, mind összetódultak a kocsik, lovak, tehenek, gazdáikkal együtt a Rozália-térre s a «czigánymezőre». Mozdulni nem tudtak egymástól. Ekkor a jajgató, szitkozódó, átkozódó sokaság közé odaomlott az az embertömeg, mely a Dunapartról törte magát az égő városon keresztül, azzal a rémorditással, hogy: «betört a városba az ellenség!» A rémhír akkorát nőtt, mire idáig jutott, hogy már látták az ellenséges katonákat a városba berohanni. «Ölnek, pusztítanak! Fussunk! Fussunk!» Némelyek még azt kiabálták hozzá, hogy: «most már a várból fogják bombáztatni az ellenségtől elfoglalt várost!» Egyszerre tele lett minden utcza, mely a Vág hídjához vezet, menekülő szekerekkel. A kik elébb akartak odajutni, azok a «kis piacz» szűk utczáján igyekeztek előre. Én rémületemben egy ilyen vágtató szekérnek a saraglyájába kapaszkodtam, úgy futottam lélekszakadva a szekér után. A könnyü topánkák mind ki voltak már szakadva a lábamon s tele lettek kavicscsal. Nem értem rá, hogy megálljak és kirázzam belőlük. Abba a szekérbe igen jó lovak voltak fogva s a kocsis nem kimélte az ostort. A kocsiülésben két asszony ült paraszt szürben. Én csodálkoztam rajta, hogy burkolhatják be magukat azokba a szürökbe s a fejüket a nagy kendőbe, mikor olyan pokoli hőség süt köröskörül, földről, égről, mindenünnen.

Az a kocsi szerencsésen eljutott a vágdunai hídhoz, mielőtt a többi menekülő szekerek eltorlaszolták volna az utat. Ott a révnél meg kellett állnia, mert a vámszedők a hídpénzt követelték. Az, hogy ég a város, ő reájuk nem tartozott! azért a hídvámot meg kell fizetni. Az egyik -140- asszony odaadott egy száz forintos osztrák bankjegyet. Abból meg a vámos nem tudott visszaadni. Furcsa parasztnők ezek, a kiknél nincs aprópénz, csak száz forintos bankó. A míg ezek itt alkudoztak, nekem eszembe jutott, hogy hiszen az uri ruhám van rajtam most s annak a zsebében mindig szokott lenni egy ezüst tizes, hogy ha koldussal találkozom, odaadhassam neki. Odaszóltam a pórnőknek: «Én nálam van egy tizes, odaadom a vámszedőnek, csak arra kérem, hogy vegyenek fel a kocsijukra, van hely a kocsis mellett. Nem bánom, vigyenek akárhová». Erre az egyik asszony hirtelen odakiáltott a kocsisnak: «Ne engedje felülni ezt a leányt, nem veszszük fel!» Aztán meg a vámszedőnek mondá, hogy tartsa meg hát azt a százast, ha nem tud visszaadni belőle, csak a kocsijukat ereszsze tovább. Én elszörnyedtem ezen az embertelenségen. Micsoda szivtelen asszony lehet ez, a ki ilyen veszedelem idején egy menekülő nőt fel nem vesz a kocsijára? Parasztasszony létére inkább százas bankót veszteget kárba? Felgerjedésemben megkaptam a parasztasszony fején a bebugyoláló nagykendőt s lerántottam az arczáról. – Majd jéggé fagytam! – A saját anyámat ismertem meg. – «Anyám, édes anyám! Hát nem ismer rám? Én vagyok a kegyed lánya, az Erzsike!» Erre az anyám a szűr gallérját vonva arcza elé, parasztossá elváltoztatott hangon mondá: «Menjen innen, hagyjon békét! Nem ismerem a kisasszonyt. Én nem vagyok magának az anyja. Ereszsze el a kendőmet!»

Azt hittem, hogy megőrülök. Nem ismer rám az anyám! Nem akar a kocsijára felvenni. Mint a villám, úgy lobbant át a lelkemen az a gondolat, hogy hisz ő az, a kit a nép így átkoz. Bizonyosan igaztalanul átkozzák, de az ilyenkor nem segítség. A kire a népdüh kimondja: «ez az!» az el van itélve. Nekem nem szabad itt az anyámat elárulnom. Hirtelen odadobtam az ezüstpénzt a vámszedőnek, hadd bocsássák útjára a szekeret. Gondoltam, hogy ha egyszer a hídon túl leszünk, akkor nem kell többé -141- az anyámnak az üldözéstől félni; felvesz majd magához a szekérbe. Azzal a hátulsó lőcsbe fogózva, futottam tovább a szekér mellett, a míg a fortificatio sánczain túljutottunk, ki az országútra. Ott aztán ismét elkezdtem lelkendezve könyörögni, a hogy fulladozó hangom engedte: «Anyám, édes, jó anyám! Vegyen fel a kocsira. Odavagyok. Nem tudok tovább menni». Nem ügyelt rám. Szidott, kergetett: «Takarodj! Pusztulj! Marsch innen!» S hogy még sem akartam elmaradni, utoljára megfogta a lőcsbe kapaszkodó kezemet s erővel lefeszegette az ujjaimat a lőcsről s aztán nagyot taszított rajtam, hogy én végig estem az útfélen. A szekér tovább robogott.

Idáig tartott az erőm. Nem birtam a lábaimon állni többé, úgy reszkettek. Testben-lélekben összetörve e rettenetes nap kínszenvedéseitől, térden vánszorogtam az árok széléig. A halálfélelem ösztöne mondta, hogy az út közepéről eltakarodjam, a hol agyongázolnának. Ott azután fekve maradtam, nekidőlve egy útszéli jegenyének s aztán néztem az előttem végigvonuló rémlátványt érzéketlenül. A menekülő szekerek hármasával, négyesével vágtattak végig az országúton, összeakadtak a tengelyeikkel; volt iszonyú káromkodás; egy-egy szekeret belefordítottak az árokba, az asszonyok, a kik rajta ültek, sikoltoztak, jajgattak kétségbeesve; némelyik szekeres arra a vakmerő gondolatra jött, hogy keresztül törjön az árkon, le az országútról a szabad mezőre; a többi követte a példáját; olyan közel gördültek el mellettem, hogy szinte elgázoltak s én nekem már annyi akaraterőm sem volt, hogy a lábamat elhuzzam a gördülő kerekek elől.

Ekkor trombitaszó vegyült a zürzavaros lárma közé. Egy csapat huszár igyekezett utat szabadítani a menekülő szekérsorok között a szénás szekereknek, melyeket, mint később meg lett nekem magyarázva, a várkormányzóság átszállíttatott az égő városból a Vágon túl fekvő Izsa helységbe. A vezénylő tiszt szitkozódott, káromkodott s kardlapozta a kocsisokat, a kik a katonai vonat útját elállták: -142- «Átkozott pugrisok! A helyett, hogy a tüzet oltanátok, világgá szaladtok! Mi az ördög lelt benneteket? Nincs az ellenség a hátatokon! Menjetek az öregapátok lelkébe vissza!»

Nekem ez a hang olyan ismerős volt. Csak hogy ezt az arczot még nem láttam. Pörge bajusz, franczia szakáll, huszáros egyenruha, a fején tollas kalap. Soha sem láttam.

Mind ekkorig senki sem akarta észrevenni azok közül, a kik mellettem elrobogtak, hogy az árokparton egy nyomorúlt teremtés fekszik. Akárki leánya, de magával jóltehetetlen. Senki sem ügyelt rám.

Ez a tiszt észrevett. A legnagyobb küzködés közepett megfigyelte, hogy a lovának a lábai előtt egy nő fekszik. Hirtelen visszarántotta a paripáját s a nevemen szólított:

Erről a megszólításról ráismertem. Ezt a nevet csak egy ember szokta használni, mikor amaz emlékezetes színpadi próbákon a szerepemre betanított.

– Nem! Nem! Rengetegi kapitány a nevem! Hát a mama hová lett? Elfutott? Jól tette. – Üljön fel nagysám, ide az én szekeremre; majd én biztos helyre szállítom.

Ekkor hirtelen leszállt a lováról, a kantárját az ordináncz kezébe adta s odajött hozzám; fölemelt a karjaira, úgy vitt a szekeréig s ott elhelyezett a jó illatos szénába.

– Ott van az elemózsiás tarisznyám, Elsbeth nagysám. Ma bizonyosan nem vacsorált; szedje ki belőle a mit talál. -143- Valami ital is lesz a kulacsban. Az jól fog nagysámnak esni. Aztán ne féljen semmit. Ott áll még a fügétmutató szűz a vár ormán.

Azzal ismét felszökött a lovára s folytatta hatalmasan a kommandirozást, hogy a szénás szekereit keresztül törtesse a szekértáboron. – Azt hittem, hogy egy arkangyalt látok.

Nem is kináltattam magam többet. A mint megkaphattam az élelmiszeres tarisznyát, a mi elébb kezembe akadt, sonka, pogácsa, czipó, azt tömtem magamba. Úgy faltam, mint egy menageriából kiszabadult vadállat. Azt hiszem, hogy ha a mennybéli üdvösségemet kérték volna tőlem, azt is odaadtam volna azért a puha szénában fekvésért, meg ezekért a mohón lenyelt falatokért.

Mikor aztán jóllaktam, a hogy még soha sem, akkor lecsavartam a csutora tetejét s a számhoz vittem; nem ízleltem elébb, mi van benne, csak húztam, húztam, a hogy a lélekzetem birta, a míg a szomjam kivánta; azt hiszem, hogy pálinka volt. Mikor nem tudtam már tovább inni, szétnéztem; az egész világ olyan tréfás színt vett föl előttem. Az égő város egy nagy illuminatió; a közepében a kalvinista torony; nem egy torony, hanem három; a bolondos egyre tánczol, jobbra-balra lógatja a fejét s valamennyi ember és ló, kocsi, szénás szekér, azok mind ugrálnak, tánczolnak, a lakodalmas nép rikongat hozzá. Azzal elvesztettem az eszméletemet.

Mikor másnap, husz órai alvás után, fölébredtem, egy parasztház szobájában találtam magamat. Két férfi tanakodott fölöttem: a tábori orvos és «ő». – «Hogy érzi magát, Elsbeth nagysám? Ez itt az én kis szobácskám».

Ezzel Erzsike odalépett a meredély párkányára, két kezét összetette a keblén s arczát hátra fordította felém.

– Elmondtam mindent, már most itéljen ön el. Nem szükség, hogy megtaszítson, csak a kezével intsen felém. Én elvégzem. -144-

Én ijedten kaptam meg a kezét s elrántottam a szédítő sziklapárkányról.

Nem voltak csendőrök. Két jámbor erdész volt, a diósgyőri kamarai uradalomból. Egy szürke szakállu öregebb ember, meg egy fiatalabb segéd.

Semmi ellenséges szándék nem vezette őket ide. Láthatták is, hogy igen ártatlan mulatságot mívelünk itt, a tűz mellett falatozunk. A sziklán hagyott albumomban a megkezdett tájkép.

Szép barátságosan üdvözöltek bennünket, a mit én viszonoztam. Kérdeztem az öregebbtől, hogy nem követtem-e el valami tulajdonsértést az által, hogy a más fájából tüzet raktam? Ha igen, megtérítem a kárt; – a mire az öreg azt mondta, hogy nincs semmi panasz ellenem; a targaly a szegény emberé, a ki összeszedi, idézte erről a classicus német balladát, a melyben a roszszivü erdész a szegény parasztot megfosztja a rőzse-kötegétől. Tehát olvasott embernek kellett neki lenni.

– Észrevettük onnan alulról a füstről, hogy az Örvénykövön látogatók vannak. Kötelességünknek tartottuk feljönni. Az erdőben farkasok járnak. Arra akartuk önöket figyelmeztetni.

– Köszönöm a nagy barátságot. A farkasok, úgy tudom, hogy nem támadják meg az embert.

– De most nagyon impertinenskednek, mintha tudnák, hogy a kormány beszedte mind a puskákat. Csak éppen nálunk hagyott meg egy párt. Nappal ugyan elkerülik az embert, de sötétben, vagy hófuvásban nagyon orczátlanok.

– Mi sem szándékozunk itt maradni estig, csak én akarom befejezni a vázlatomat, a miért ide felfáradtam. -145-

– De figyelmeztetem az urat, hogy a hóesés hamarább be fog következni, mint az éjszaka. Én ismerem az időjárást; mikor ilyen nagy köd fekszik a tájon reggel s az hirtelen felszáll s egyszerre homályos idő lesz, akkor még az nap havazást várhatunk. Ez nekem régi tapasztalásom.

Azt sem kérdezte, kinek hínak? Kezet szorítottunk s azzal mind a ketten odább mentek.

– Hát érdemes volt ezért a barlangba bújni? mondá Erzsike, mikor az erdészek eltávoztak.

– Van olyan ember sok, a ki a nagy veszélylyel szembe mer szállni s a kis veszély elől elbujik.

– S ön azt gondolja, hogy ez az én barátom valami vasevő? – Sokáig én is azt gondoltam. Nem volt példátlan dolog, hogy abban a rendkivüli korszakban az emberek egyszerre átalakultak. A kiről azt hittük, hogy valami anyámasszony katonája, valóságos hős lett. Lettek ügyvédekből ezredesek; a háború sok jellemre nemesítő hatással van. Én igazán azt hittem, hogy Rengetegi a nevével együtt az egész alakját elcserélte. Mikor másokat buzdítani kellett, olyan ékesszóló senki sem volt, mint ő. Én valóban büszke lehettem rá, hogy mi egymáshoz tartozunk. A mint az osztrák hadak körülzárták a várost s a legelső bombát beröpítették a városház-térre, az egész közélet egyszerre fenekestől felfordult. Nem volt már etiquette. Nagyúri családok elhagyták a házaikat, a kiké még le nem égett s a czigánymezőn állítottak fel sátorokat, azokban laktak. Odáig nem hordtak el a monostori ágyúk bombái. A bódéban megszünik az erkölcs szabályzata. Egy katonatiszt nagy tekintély volt akkor s annak a karjába kapaszkodva, menni végig az utczán, dicsőség volt. Hogy férje-e a karján -146- vezetett nőnek, az nem volt kérdés; derék ember, vitéz ember! Ez volt a fődolog. S ha ismerőssel találkoztam, úgy mutattam be, mint jövendőbelimet. Azt mindenki tudta, hogy a válóperem meg van kezdve Bagotay Mukival. De hol van most törvényszék? prókátor? biró? Az mind kardot visel s az ágyúknál szolgál. Ha kérdezték, hol lakom? hát a várban! A várban lakás irigylett állapot! Ott bombamentesek a szobák. Azt hiszem, hogy többen irigyelték a sorsomat, mint szánakoztak rajta. Én is beletaláltam magamat a katonaéletbe. Adtunk concerteket s azokon én hegedültem, Rengetegi pedig declamált. Mikor az ellenség legjobban szórta a bombákat a várra, mi felvittük a zenekart a bástya tetejére s ott jártuk, nagy muzsikaszó mellett, a csárdást. Hadd bosszankodjék a német! Nekem hirem volt már, mint rakétás tánczosnőnek.

– Hát, édes barátom, azt ne higyje ám ön valamikép, hogy az én életem ezen epizód alatt csupa dinom-dánomból állt; volt abban egy kis intermezzo is. – Azt tudhatja ön, hogy a télen a komáromi dolgok nagyon rosszul álltak. A katonai kormányzó gyönge kapaczitás volt ahhoz a feladathoz, a mi egy ilyen hatalmas vár védelmezésével együtt jár; a várőrség henyélt és zugolódott. Árulásról suttogtak! Sőt a tüzérség főparancsnokát meg is fosztották az állásától. A magyar kormányt kellett volna értesíteni Debreczenben a veszélyes helyzetről és más várkormányzót kérni, a ki tapasztalt vezér. De hogyan lehessen Komáromból Debreczenbe izenetet küldeni? Ki vállalkozik arra a vakmerő feladatra, hogy a Komáromból küldött tudósítást, valamennyi ellenséges hadseregen keresztül, elvigye s az arra adott választ megint visszahozza? Egy hírnököt már elküldtek, de az nem tudott visszajönni. Ez fejben járó tréfa. -147-

Egy este azzal a szóval jön be hozzám a casamátában levő szobába Rengetegi, hogy:

– Kegyedet nem; de a fejemet. Elvállaltam a debreczeni küldetést. Nagy fába vágtam a fejszét; vagy hatot, vagy vakot! Ezer forintot adtak a markomba, hogy a szökésem útját teljes sikerrel készíthessem elő.

– Studiumom van nekem ebben. Ismerem már ezeket a hippocratesi ábrázatokat. Már most mit fog ön csinálni?

– Hallja ön! Azt hiszem, hogy ön innen, ebből a bombázott várból szivesen kimegy – hanem, hogy ide vissza is jöjjön, abban nincsen hitem. Mást mondok én önnek. Adja ide nekem azt a hivatalos értesítést, a mit el kell vinni, majd én eljuttatom azt a kormány kezébe.

– Azt még önnek sem mondom meg. Én már régen főzöm ezt a tervet. Önnek ebben csak passiv szerepet kell játszani. Ön elrejti magát Izsa faluban, melyet az ellenség nem tart megszállva, mert a vár-ütegek alatt fekszik; s ott meghuzza magát addig, a míg én visszajövök a Debreczenből küldött válaszszal.

– De nagyon kapott rajta. Beszélt nekem lélekemelő példákat a világtörténelemből, hős asszonyokról, a kik együtt harczoltak a férjeikkel, Rozgonyi Cziczelléről. Felfogadta, hogy ha szerencsésen bevégzem ezt a küldetést, azontúl «Zenobia királynénak» fog nevezni. -148-

– Még az nap este elkészültem a tervemmel. Rengeteginek a haját, bajuszát, szakállát befestettem feketére, hogy olyan könnyen felismerhető ne legyen.

– Azután eldugtam őt egy hetényi parasztházban, azzal az utasítással, hogy addig házi börtönt adjon magának, a míg én nem kopogtatok az ajtaján. Akkor hozzáfogtam a saját alakom átidomításához. Nekem egy czigánybanda primásának kellett lennem. Hejh, akkor festette volna ön le az arczképemet! Akkor voltam ám szép. Az arczom befestve dióhéj levével, olyan fekete lett, hogy olvasva is elmehettem a czigányok között, a hajam annyira lenyírva, hogy csak vállamig ért, az öltözetem uraságtól levetett ajándék kabát, rám nem szabott gunya, soha ki nem mosott ing; a legszurtosabb «malaczbanda» primásává lettem.

(Nem állhattam meg, hogy a kezét meg ne szorítsam. Milyen áldozatokat tud hozni egy asszony – a hazáért – meg a szeretőjeért!)

– Ez még mind tréfa! Akkor összeszedtem magamnak egy bandát. Ha egyedül jár a czigány, elfogják, mint kémet; de ha quartettben jár, akkor vígan mehet. Szereztem magam mellé egy bőgőst, egy klarinétost, meg egy kontrázó hegedüst. Könnyü volt őket rábeszélni, hogy otthagyják a bombázott várost, a hol az úri emberek mind kiszorították őket a czigányviskóikból. A hús, kenyér megdrágult s nem volt semmi kereset. Ki muzsikáltatott e szőrnyü farsangon?

Én tehát negyedmagammal neki indultam annak a hosszú, bizonytalan útnak gyalog. Szánkón csak akkor jár a czigány, ha valami uraság viteti s olyan uraság nem volt a vidéken. Útközben, ha találtunk egy csereklyével rakott szekeret, mely a nádasból fütőszert szállított, arra felkérezkedtünk: de ott meg majd elfagyott a lábunk. Megint csak leszálltunk.

A legelső faluban, Ó-Gyallán már ott találtuk az osztrák -149- cernirozó sereg egy csapatját, a vasas németeket. A czirkáló patrol bekisért bennünket a parancsoló őrnagyhoz. Az kegyetlen uraság volt. Majd megevett, úgy ránk förmedt, hogy mertünk kijönni a városból? Mi persze egy szót sem értettünk németül; s mind a négyen, czigány szokás szerint, egyszerre elkezdtünk szabadkozni, hogy nem lehet ott maradnunk a városban, a honvédek minket állítanak ki a bombák elé s úgy muzsikáltatnak velünk a sáncz tetején; minden ágyú mi felénk lő; ezt a czigány ki nem állja! «Was sagen die Spiczbuben?» kérdezé az auditorától az őrnagy. Az tudott magyarul s tolmácsolta neki. «Nix da, gazemberek. Kémek vagytok! Meg kell őket vizitáltatni. Le kell vetkőztetni.» Ugyancsak megszeppentem! Nem a velem hozott sürgöny miatt. Az olyan helyen van, hogy rá nem találnak, de fölfedezik, hogy nő vagyok s csak a képem meg a két kezem czigányfajta, a többi európai. Akkor el vagyok veszve. Hirtelen odaszóltam a czigányoknak valamit. Arra egyszerre mind előkaptuk hangszereinket s rázendítettük con fuoco a Gott erhalte szép hymnusát. Erre a hatalmas úrnak kiengedt a fagyos ábrázatja. «No jól van, semmirekellők, minthogy tudjátok a tisztességet, hát nem veretek rátok, de itt nem maradtok a faluban, hanem rögtön mentek odább. Itt nem muzsikáltok senkinek. A ki tánczolni akar, csak nekem szóljon, majd megtánczoltatom én! Ott a deres.» A klárinétos tréfás ficzkó volt s azt nem birta eltitkolni: «Áldja meg a devla ezt a nagy urat, de nagy bankóval fizet;» – «Was sagt der Kerl?» kérdezé a major. – «Gott soll segnen den grossen Herrn, der zahlt mit grossen Banknoten.» Erre még a nagy úr is elnevette magát. «Hanem azért takarodjatok innen rögtön Érsekújvárig meg sem álltok, ott aztán muzsikálhattok.» Mi kezét-lábát csókoltuk, hogy csak az éjszakát engedje itt töltenünk, félig meg vagyunk fagyva, egy falat sincs a gyomrunkban, egy hét óta «jeget eszünk, vizet iszunk». Nem ismert irgalmat. Bekötteté a szemeinket, szánkóra rakatott s úgy kisértetett ki a faluból lovas -150- őrjárattal. Hisz épen az volt az én kivánságom, hogy minél hamarább keresztül juthassak az ércz ővön, melylyel az ostromolt vár körül volt zárolva. Ha egyszer kijutottunk a világba, ott azután nem kell félteni a czigányt, hogy eltévedjen. Keresztül hegedüli az magát egész Európán, ha ráveti a fejét. Így vegyegtünk végig a Duna mentén, egyik várostól a másikig s keresztűl élveztük a vándor-czigányélet minden regényességét, a mi télen különösen szapora szokott lenni.

(– De hát nem találkozott kegyed Görgey magyar táborával, hogy annak az oltalma alatt utazhatott volna tovább? szóltam én közbe).

– De nagyon is találkoztam. Hanem az volt utasításomba adva, hogy a küldött sürgönyt egyedül a magyar kormány fejének adjam át, másnak senkinek, még egy hadvezérnek se. Azt megtehettem volna, hogy a magyar derék sereggel vonulok tovább, ott szivesen látták a czigányzenészt. A jó kedvét a honvéd soha sem hagyta el, csakhogy az a fősereg fölfelé vonult a görbe Tótországba s az én feladatom az volt, hogy minél elébb Debreczenbe jussak. Nem volt ott más választás, mint egyenesen keresztül csuszni az ellenséges táborokon, a míg a Tisza partjáig eljutunk, ott azután megint barátságos világ van.

– Az a hegedümnek a fenekére volt belülről felragasztva. A czigánynak a hegedüjét csak nem szedik széjjel, a mivel a mindennapi kenyerét keresi. A mi pénzt az egyik városban kerestünk, az elég volt arra, hogy szánkót fogadjunk, a mi elvigyen a másik városig. Minden város szélén laknak czigányok, azoknál otthont találtunk, azok nem kérdezték, honnan jövünk? Ha pedig valahol vallatóra fogtak, hazudtunk mi akkorákat, hogy csak ember kellett hozzá, a ki elhigyje. Ön emlékezni fog arra a rettenetes téli útra a mult télen?

(– Nagyon emlékezem. Magam is ott jártam akkor feleségestől együtt.) -151-

– Milyen derék lett volna, ha véletlenül összetalálkozunk. Én játszottam volna az önök ablaka alatt notturnot. Hahaha! A legkeservesebb állapotom volt, a míg Kecskeméttől eljutottam a Tiszáig. A városban feküdt Jellacsics, az egész táborával, széltében elfoglalva az alföldi sikság városait, Nagy-Kőröst, Szabadszállást. Itt kellett magunkat keresztül dolgoznunk. Részem volt abban a nagy szerencsében, hogy játszhattam esténként ő nagyméltósága, a vitéz banus előtt. Igen meg volt velem elégedve. Kitünően tudtam a bandámmal együtt exequálni azt a szép indulót: «Szláva, szláva, mu mu mu: Jelacsicsu nas omu!» a délczeg «kolo» tánczhoz is tudtam nótát húzni s különösen kivívtam a megelégedését a melodiateljes «Schneider Fáni» polkával. Mondhatom, hogy egészen el voltam kényeztetve. Volt pénz, bor elég s ha nagy volt a lelkesedés, daczára a fekete pofámnak s a belőlem kisugárzó fokhagyma bűznek, a tiszt urak mind összecsókolgattak.

Erzsike nem mondhatta ki ezt a szót, hogy rögtön a két arczára ne borítsa a tenyereit. Én aztán kimentettem:

– Hát itt egészen olyan dolgunk volt, a milyennek csak képzelheti magában a czigány a paradicsomot, de az volt a nagy baj, hogy nem tudtunk ebből a paradicsomból kiszabadulni. A lovagias bán ránk parancsolt, hogy el ne próbáljunk szökni, mert akkor haditörvényszék elé állít és főbe lövet. Éjszakára, mikor a kötelességünket elvégeztük, bezártak bennünket egy kis mellékházba s annak az ajtaja elé egy szerezsánt állítottak puskával.

Egy éjjel megszöktünk a kéményen, meg a szomszéd háztetőn keresztül. Azaz, hogy csak mi hárman tudtunk kimenekülni; én meg a klarinétos és a kontrás. A bőgő nem fért ki a kéménylyukon. S a brugós czigány azt mondta, hogy inkább guzsnak hagyja magát csavarni, mint hogy a szerszámát ott hagyja veszni. Őt hát ott -152- hagytuk bajra. Bandára különben sem volt már szükségem, a Tisza négy óra járásnyira volt már.

– A tisztektől hallottam, hogy a Tisza melletti füzes erdőben, a Szikra csárda körül, magyar felkelő guerillák tanyáznak. Csak egyszer azok közt lehessek!

Jó szerencsénk volt, hogy a horvát bán táborában nagyon laza volt az előörsi szolgálat. A város végén volt egy földbevájt putri, a minőben a földbérlők szoktak nyáron át lakni, az előörsre küldött granicsárok mind benn ültek a putriban, a puskáik mind oda voltak támogatva az ajtónak. Az egyik czigány azt mondta: «Lopjuk el a puskáikat!» A másik azt mondta: «De az öregapám se furulyázott puskával soha.» Én meg biztattam őket, hogy csak inaljunk odább. Közel voltak a homokbuczkák. Egy sivatag, nagy szaggatott terület, a hol egyik domb a másik után következik, némelyiket félig kivájta a szél, a völgyeik gyéren benőve csenevész nyirfákkal. Kisérteties vidék! A kopár homokoldal fehér, a rá hullott hó még fehérebb s minden faderék fehér, a lecsüggő ágak zuzmarától aláhúzva.2) Ezen homokbuczkák között bugdácsoltunk mi alá-fel; letérve a rendes országútról, hogy ha üldözni találnak bennünket, meglapulhassunk előlük. A síkon végig seprő szél rögtön betakarta a lábaink nyomát hóval.

A hol a buczkák elvégződnek, kezdődik egy messzeterülő lapály, a távolban valami romféle rémlett. Vékony köd -153- fedte az egész tájat, melyben minden tárgy nagyobbnak látszott a rendesnél; a tele hold sápadtan világított, széles nagy udvart kerítve a ködös égen.

(Az a híres alpári sikság, magyarázám én Erzsikének, a hol az ősmagyarok a honfoglalás döntő ütközetét vívták Zalán ellen; az a rom pedig a szentlőrinczi pusztatemplom fala.)

– Hát rám nézve is emlékezetes ez a puszta. A mint nagy igyekezve bandukoltunk előre, kurta köpönyegeinket a szél ellen fordítva, egyszer csak azt mondja a legelsőnek lépdelő kontrás:

– Verje meg a devla azt a sok varjut! Mért nem alszik ez most mind a kálvinista templom tetején?

Én azt kérdeztem tőle, hogy mért kellene a varjunak épen a kálvinista templom tetején alunni?

– Hát a kálvinista varju a kálvinista templom tetején, a pápista varju a pápista templom tetején, a hogy dukál.

Én nem értettem ezt a felekezeti külömböztetést a varjak között; a czigány megmagyarázta:

– Hát az egyik varju hamuszinű, a másik fekete; az egyik nem eszik hust, csak magot. Ez a pápista varju. A másik hússal él; megeszi a földi férget, meg az elesett lovat: ez a kálvinista; mert nem bőjtöl.

Aztán figyelmessé tett, hogy amott az előttünk levő nagy halom fölött egy sereg varju hol felzúdul, nagy károgással a magasba, hol megint leszáll ugyanarra a helyre, a melyről felrepült. Ott valami «deg» lesz.

A mint a domb tetejére felértünk, nagy ijedelmünkre láttuk, hogy a czigány balsejtelme helyes volt:

Alant az országút mellett, az árok parton hever valami nagy fekete tömeg, egy elesett lónak a hullája. Annak a maradványai fölött vitatkozott egy sereg holló és varju, öt ordas farkassal.

Azok is egyszerre megláttak bennünket s arra rögtön -154- ott hagyták a hullát s csunya, éles hangu csahintásokkal ösztökélve egymást, elkezdtek felénk száguldani.

– Jájh! végünk van! jajveszékelt a kontrás. Megesznek bennünket a farkasok!

Én azt mondtam nekik, hogy ne jajgassanak, hanem siessünk egy nagy fűzfára felkapaszkodni, oda nem jöhetnek utánunk a toportyánok.

Az egy vén lebotolt fűzfa volt, a minek az ágát minden évben le szokták vagdalni, úgy, hogy a koronája csak egy nagy buczkó, körülnőve új hajtásokkal.

Engem, a ki fára mászni nem tanultam, előre feltoltak a czigányok, ők aztán hirtelen utánam kapaszkodtak.

Mikor a fa tetejében voltunk, akkor vettük észre, hogy annak a közepén egy nagy nyilás van, a fa belseje egész odvas, úgy, hogy egy ember elfér benne.

– Teérted, primás, legnagyobb kár, te bujj le az oduba, mondá a kontrás. Én megfogadtam a szót s a fa koronájának a nyilásán át leereszkedtem a mély oduba. A hosszú gyapot nyakravalómat azonban elébb hozzákötöttem egy ágcsaphoz, hogy annálfogva megint fel tudjam húzni magamat; mert a fűzfa oduja egész a gyökeréig ért. Egy régi, vastag ág helyén azonban az oldala is ki volt odvasodva a fának úgy, hogy azon egy jó ökölnyi nyilás támadt, melyen keresztül, mint egy padlás ablakból ki lehetett látni.

Nem jöttek egészen közel; előbb kémszemlét tartottak. Ha egy-egy közel sunnyogott, a klarinétos rá irányozta a fuvószerszámát, hogy a farkas azt higyje, hogy az puska. Akkor a dúvad egyszerre háttal fordult s elkezdte a két hátulsó lábával a havat sebesen előre szórni. Azt mondják, így szokott tenni, mikor azt látja, hogy a megtámadott -155- ember védelmezi magát; teleszórja a szemét hóval. Mikor aztán kitanulták a farkasok, hogy nincs nálunk lőfegyver, akkor elébb egy csunya nagyot vonítottak s azzal megkezdték a fűzfa ellen az ostromot. Roppant szökéseket tettek a magasba, hogy a fűzfa koronáját elérjék, de az mégis magas volt nekik.

Ekkor a czigányoknak az jutott eszükbe, hogy ők gyakran hallottak a farkasok zenekedvelő hajlamairól s elkezdtek nekik a klarinéttal, meg a hegedűvel muzsikálni.

Az igaz, hogy a csunya férgek erre abbahagyták az ostromot, körül ülték a fűzfát s a zeneszó mellé elkezdtek kardalban vonítani, a hold felé emelgetett sunda pofákkal, azokkal a nagy seprűforma, lompos farkaikkal csapkodva az oldalaikat.

– Héj, czigányok! Ácsi! Ácsi! Hagyjátok abba! Az ördög van veletek? A muzsikálással ránk hozzátok a szerezsanok pikétjét s azok megnyúznak bennünket elevenen.

Kieszelték, hogy a fűzfa egy kissé félre van hajolva s akkor aztán messziről neki iramodva, igyekeztek a csapinós oldalon a fára felkapaszkodni. Ez a manöver sikerült volna is nekik. Ekkor láttam csak, hogy minő erőteljes állat a farkas, mennyivel ügyesebb mindenféle kutyánál. Futva, feljutott a fűzfa koronájáig, csakhogy ott várta ám a bátor kontrás s úgy rugta orron a patkós csizmasarokkal, hogy a támadó vad ordítva bukfenczezett vissza.

S az volt a nevezetes, hogy valahányszor egy támadó farkas a czigány rugásától lekalimpált a földre, a többiek mind rárohantak s megtépázták, mintha megbüntetnék azért, hogy kudarczot vallott.

Egyszer aztán abbahagyták s odaültek egy csoportba, -156- épen az én ablakom elé. A nyelveik kilógtak a nyitott torkaikból; a kifujt állati gőz párája felém szállt a hidegben. Tanakodni látszottak. A legnagyobb közöttük lehetett a vezér. Ha egy fiatalabb elvakkantotta magát, azt nyakon kapta: «te ne ugass!»

Végre, úgy látszott, hogy kifőzték a hadifortélyt. Egyszerre fölkerekedtek valamennyien s elkezdtek tovább oldalogni, csak a hátra forgatott fejeikkel sandítva a fűzfa felé.

– Nem esztek czigánypecsenyét! kiabált rájuk csufolódva a klarinétos, a biztosnak hitt erősségéből.

Ekkor egyszerre visszafordultak a farkasok s akár csak egy lóverseny rohamának a végén, egyik a másikat fél farkasfejjel előzte meg.

Az első felrohant a fára s a mint a kontrás azt fejbe rugta, akkor a másik az elsőnek a hátán keresztül szökött fel s megkapta az embernek a lábát.

A félig alárántott embert a másik zenész ki akarta szabadítani a fenevadak torkából s arra ő is elveszté az egyensúlyt s lezuhant a másikkal együtt a fáról.

A mi ezután történt, azt hadd ne mondjam el! Elég volt azt egyszer végig élni: a két szerencsétlen áldozatnak a halálküzdelmét ez undok fenevadakkal. Úgy is annyiszor álmodom vele. Azt hiszem, hogy ha a hét főbűnben leledzeném, azt is megbünhödtem volna ebben a rettenetes órában. Az arczomat beledugtam az odvas fa pudváiba, hogy ne lássak és ne halljak. Egy örökkévalóságnak tetsző időig tartott a bestiális ordítozás, a mit az átkozott lakomán osztozó farkasok ott a közelben elkövettek.

Én mozdulni sem mertem, hogy észre ne vegyék, hogy még én is ott vagyok. Én Istenem! Milyen rettegéseket kellett kiállanom! -157-

Egyszer aztán megint elkezdett valami mormogás, szuszogás támadni a közelemben. A vén ordas körüljárta az odvas fát, szimatolva. Megérezte, hogy még abban is van egy martalék.

Elkezdte a fatövében felkaparni a földet. Bizonyosan lyukat akart ásni a fa alá, a melyen keresztül hozzám férhessen. Jó szerencsémre, az nem homokföld volt, hanem kemény tőzeges láp, jó mélyen megfagyva. Ez nem sikerült neki.

Akkor észre vette azt az ökölnyi lyukat a fa oldalán. Onnan valamikor egy nagy oldalágat fürészeltek le s annak a helyén a fakéreg kirohadt. A farkas elkezdte ezt a nyilást tágítani, tépte az agyarával, a forgács hasadozott, a körmeivel kaparta a pudvát. Már annyira kitágította a faodut, hogy a fejét bedughatta rajta. Láttam a zöld fényben égő szemeit; éreztem a bűzös lehelletét; hallottam az agyarainak a csattogását. Ekkor a kétségbeesés vakmerővé tett. Hirtelen kirántottam a csizmám szára mellé tett görbe kést, a másik kezemmel megragadtam a farkasnak a fülét, egy kanyarítással levágtam azt.

Erre az ordas bőszült ordítással rántotta vissza a fejét a nyilásból, s mint a megvert kutya, kezdett el vonítani és tovaszaladt. A többiek mind utána. Én a kezemben maradt vadász tropheummal, a farkas füllel, odarogytam az odvas fa derekához, le nem rogyhattam, mert az odu szük volt.

(Engemet majd a hideg lelt ki e rémjelenet elbeszélése alatt. Erzsike maga is egészen kimerült bele.)

– Jaj! Egészen belefáradtam. Még most is reszketek, ha visszagondolok rá. Életemben ön a második, a kinek ezt elbeszéltem. De ön is olyan halavány lett egyszerre.

Gondolom, hogy nagyon elsápadhattam. Az villámlott át agyamon, hogy hát most épen útban van a feleségem az emberlaktalan völgyön keresztül s az erdészek azt jelenték, hogy itt farkasok járnak. -158-

Erzsike nagyot lélekzett, újra felemelte a lecsüggesztett fejét s aztán folytatá a történetét:

– A farkasoktól hát megszabadultam. De nemsokára megtudám, hogy ennek nem az a fölötti szégyen volt az oka, hogy én a vezérüket megfosztám az egyik fülétől. Nem! A farkasok nem ilyen szégyenlősek. A buczkák mögül egy lovas csapat közeledett. Hatan lovon ültek, egy pedig szamáron.

Az odu nyilásán keresztül felismertem a lovasok egyenruháit a holdvilágnál. Jellachichhuszárok voltak. S hogy semmi kétségem ne legyen, hogy mi járatban vannak, a mint közelebb értek, megláttam a szamáron ülőnek az arczát. Az az én hátrahagyott brugósom volt.

Könnyű volt kitalálnom, hogy mi történt? Az ott maradt czigány, hogy a saját bőrét megmentse, vagy talán a deresen, kivallotta, hogy ez a banda Komáromból jött ki, s hogy ők egész Debreczenig vannak általam felbérelve. Ebből aztán rájöhettek, hogy én csak álczigány vagyok, a ki az ostromolt várból viszek sürgönyt a magyar kormánynak.

A czigányt most azért hozta magával a lovascsapat, hogy a nyomomra vezessen. Ha rám találnak, végem van.

A holdfénytől világított hómezőn jól ki lehetett venniök az irtózatos dulakodás szinhelyét. A hosszú vérvonalak, a széttépett öltönyök rongyai, egy csizmás láb a hóban. Hah! Ne lássam magam előtt újra! Odarobogtak nagy sebesen.

Ordított, jajgatott a jámbor torka-szakadtából, czigány nyelven siratva a társait s átkozva a toportyánférgeket.

Egy őrmester volt a czirkáló csapat vezetője. Az horvátul kiabált a czigányra s a czigánynak az a virtusa, hogy a mi nyelvet nem tud, még azon is megérti, hogy mit kérdeznek tőle. Ő felelt rá magyarul:

«Oh, jaj, oh, jaj! Megették az átkozott farkasok a mi -159- drága primásunkat! Itt van a csizmája! Csak a csizmáját hagyták meg. Jól ismerem! A mult héten vette Czegléden! Hat forintot adott érte. Ujdonatuj csizma! Ez az ő lábán volt».

Világos volt, hogy a brugós esze ott jár, hogy én valahol el vagyok bujva s a legnagyobb rémség közepett is van annyi czigányság benne, hogy az üldözőimet bolonddá tegye. Az elején elárult, mert muszáj volt, de a végén megszabadít, mert teheti. Ő tudta legjobban, hogy az új csizmát én vettem a kontrásnak. Nekem bagaria-csizmám volt.

«Nyebojsza!» – kiabált rá az őrmester s mutogatta neki az ujjain: «Jeden, dwa!» (Ez csak kettő.) «Jak sza tri?» (Hol a harmadik?)

Sehogy sem akart a fejébe menni az az algebrai igazság, hogy ha kettőt a háromból kivesznek, marad még egy.

Az őrmester parancsot adott egy huszárnak, hogy szálljon le a lóról s kardjával oda mutatott a fűzfára, a miből azt vettem ki, hogy meg akarja vizsgáltatni a fát, nem odvas-e belől, nem rejtőzik-e benne valaki?

Most azt hittem, hogy itt az ideje azt a görbe kést a saját nyakam ellen fordítani.

Ekkor egyszerre puskaropogás támad a közel fűzesből s egy csapat lovas guerilla vágtat elő nagy «rajta magyar!» kiáltozással. Erre a Jellachich-huszárok sem vették tréfára a dolgot; hirtelen visszafordították a lovaikat s elvágtattak a város irányában. A brugós is felvetette magát a füles hátára s a két csapat közül harmadik irányban, szépen elbaktatott. Nem kivánt résztvenni a háboruban.

A guerillák, a kik nagyobb számmal voltak, még egynéhány lövést utána küldtek az ellenségüknek, olyan távolból, hogy a golyó nem érte a futókat s aztán beérték a győzedelmükkel.

Én ekkor hallva, hogy magyarul kiáltoznak, hirtelen -160- felkapaszkodtam az oduból a fa tetejébe s elkezdtem, a hogy a rekedt hangommal birtam, jelt adni az ottlétemről.

A vitéz hadfiak rögtön oda jöttek a fűzfához s lesegítettek veszedelmes helyemből.

A vezetőjük egy gyönyörű daliás alak, igazi magyar arczu ifju, mindjárt kérdőre fogott, hogy kerültem ide; mi járatban vagyok?

Én, látva, hogy magyar harczosok közé kerültem, őszintén elmondtam, hogy Komáromból jövök, küldve vagyok Debreczenbe, a magyar kormányhoz, sürgős izenettel.

«Ohó, babám; azt könnyü mondani; de nehéz elhinni! Majd egy czigányra bizzák az ilyen nagy dolgot!»

Mondtam neki, hogy nem vagyok én czigány, csak olyanná van festve az arczom. Komáromban lakom, odavaló vagyok.

«No hát ha odavaló vagy, mondd el, hogy ismered-e ottan Jókai Mórt – s mit tudsz felőle?»

– Igenis jól ismerem, azt is tudom felőle, hogy Kecskeméten járt a főiskolába, ottan végezte a jogot – sőt ottan tanult egy festő jó barátjától olajban festeni.

– Servus, pajtás! szólt erre a hadnagy, a tenyerembe csapva; az a festő jó barátja éppen én vagyok.

– Igen. Úgy hivják. Vele volt egy másik fiatal ember, valóságos leányarcz, azt meg Józsinak szólították; az különösen nagyon kérdezősködött ön felől. Mikor önök Kecskeméten műkedvelői előadásokat tartottak, ő játszotta azokban a leány szerepeket.

– Lássa ön, ilyeneket nem tudhatnék, ha ott nem jártam volna. Ezeket mind elbeszélték nekem a guerillák, a kik magukkal vittek; az egyik rám adta a bundáját, a -161- másik felültetett a lovára, úgy vittek a «Szikra» csárdáig, ott puncsot itattak velem, gulyáshússal jól tartottak s aztán bundából ágyat csináltak a számomra, hogy aludjam ki magamat. A Jellachich-huszároktól nincs mit tartanom, azok reggel előtt vissza nem térnek, akkor aztán jönnek regementestől a guerillákat elfogni; de mi akkor már túl leszünk a Tiszán. A szánkók készen állnak befogva, az első jeladásra vágtatunk vissza a jégen Czibakházára, ott van a Damjanich előcsapatja.

De én még sokáig nem tudtam elaludni; folyvást ott kavargott a szemem előtt az az irtóztató halálküzdelem a két szerencsétlen ember és a fenevadak között, az az ordítás, az a jajgatás keresztül hangzott a vidám guerillák danáján is: «Ég a gunyhó ropog a nád! Szorítsd hozzád ezt a barnát!» Álmomban ez a nóta keveredett össze a farkasordítással, majd a farkasok énekelték, hogy «Ég a gunyhó!» majd meg a szerezsánok üvöltöttek az ágon ülő czigányokra. – Reggel tájon két puskalövés ébresztett fel. – Örültem, hogy megmenekültem a kisérteteimtől! – A guerilla hadnagy sürgetett, hogy gyorsan üljek a szánkóra, Kecskemét felől lovas csapatok közelítenek.

Tíz percz alatt átvágtattunk a Tisza jegén. A tulsó parton már a honvéd előőrsök tanyáztak. A guerillák dolga volt az ellenséget fellármázni, a szénás szekereit elfogdosni s aztán hírt hozni a csapatok mozdulatairól.

Én már akkor nem voltam kénytelen a magammal hozott sürgönyt rejtekben tartani, szétbontottam a hegedümet, kivettem belőle a leragasztott iratokat s azoknak a bemutatásával igazoltam magamat.

A hatalmas, daliás alak biztatón mosolygó tekintetét soha sem fogom elfelejteni. Majd elfelejtettem a láttára, hogy férfi vagyok, kedvem lett volna előtte térdre esni és kezet csókolni. Úgy el voltam fogódva, hogy nem tudtam előtte beszélni.

A torkom be volt rekedve, olyan mély hangom volt, mint egy férfinak. Mondtam neki, hogy Komáromból jövök, Mészáros Lázárhoz vagyok küldve.

«Dejsz, az öreg «kóficzot»3) hiába keresed Debreczenben, fiacskám, az ott már nem parancsol. Hát ti, komáromiak, még azt sem tudjátok, hogy ki fiai vagytok? Most más rendelkezik a háborus ügyekben. Majd én adok neked ajánló levelet».

Aztán irt nekem egy pár sort egy tábornokhoz, kinek olyan német neve van, a mi a magyarban annyit tenne, hogy «bácsi».

(Közbeszóltam: – Az a német nevü tábornok volt a lelke a mi hadszervezésünknek.)

Akkor aztán kaptam a tábornok rendeletéből tisztességes honvédtiszti egyenruhát; (az arczom barnaságát még egyelőre megtartottam) s azon kivül nyilt parancsot, hogy engem állomásról-állomásra, stafétai gyorsasággal szállítsanak Debreczenig.

Másnap estére eljutottam Debreczenbe. A mint a szánkóból leszálltam, egyenesen a tábornokhoz siettem.

Az egy szelid nyájas képü úr volt, rövidre nyirt bajuszszal, szakállal. Még csak tábornoki egyenruhát sem viselt, senki sem nézte volna ki belőle a rangját. Az ajánló-levelemet átolvasva, azt kérdezte tőlem, élesen a szemem közé nézve:

Én, ha csak saját érdekemet kellett volna tekintenem, egész őszintén megmondhattam volna, hogy sem azt a nevet, sem a katonai egyenruhát nem illetékesen viselem, de nem volt szabad elárulnom a hetényi viskóban kussadó hivemet: -163-

– Bécs ostroma alatt kétszer vittem sürgönyöket az ostromló táboron keresztül a magyar kormánytól Bem tábornokhoz.

(– Az sem igaz – vetém én közbe – én tudom jól, hogy ki által küldte azokat a magyar kormány.)

(– Nekem így dicsekedett vele el a barátom – mondá Erzsike és aztán folytatá az elbeszélését.)

– Ezt nekem előbb majd dechiffrálnom kell. – Az éjjel honvédelmi bizottsági ülést tartunk. Holnap korán reggel jelentkezzék ön nálam. Most menjen a «Fehér lóba». Senkivel beszédbe ne elegyedjék. Maradjon a szobájában.

Ezuttal bevitt a belső szobájába. Ő megengedte magának azt a luxust, hogy kétszobás szállást tartson Debreczenben. Más két miniszternek, Nyáry Pálnak és Patay Józsefnek csak kettőjüknek volt együtt két szobájuk.

Most már nyájas volt hozzám a tábornok, leültetett az asztalához és theát töltött. Szivarral is megkinált s én, bár nem kellett, rágyujtottam. Csipte nagyon a nyelvemet; de mutatnom kellett, hogy férfi vagyok.

Ekkor aztán elbeszéltette velem, hogyan jöttem ki a várból, hogy hatoltam át az ellenséges táboron? Előadásom nagyon meghatotta. Mikor elbocsátott, megszorította a kezemet s biztosított felőle, hogy merészen keresztülvitt jó szolgálatom meg lesz jutalmazva. Újból másnap reggelre parancsolt magához.

Ismét leültetett a belső szobájában s a külsőnek az ajtaját tolózárral bereteszelte.

Az asztalán volt kiterjesztve egy katonai térkép, mely Felső-Magyarországot és Galicziát foglalta magabán.

– Ön igen nevezetes adatokat hozott magával Komáromból – kezdé halk hangon. – A keletet nézve, meglepő gyorsasággal hatolt el idáig. Most önnek a választ is vissza kell vinni, mely a hadvezérség utasításait foglalja magában s egyuttal a ma éjjel kinevezett új várparancsnok megbizatását. Vissza tud ön hatolni a várba azzal a sürgönynyel?

– Ugyanazon az úton, módon és abban az álmezben nem mehetek vissza, a melyben kifelé jöttem. Két társamat széttépték a farkasok, a harmadikat elfogták a szerezsánok, az mindent kivallhatott, engem már ebben az alakban felismernek, ha újra szemük elé kerülök. Aztán meg semmi elfogadható ok sincsen, a miért czigányok a vidékről be kivánjanak menni egy bombázott városba. Ezt a sürgönyt csak egy nő viheti be Komáromba, a ki valamely kifogástalan ürügy alatt kénytelen oda bemenni, még pedig osztrák kisérő menlevél mellett.

– Azt magamnak tartom, tábornok úr. A várba bejuthatás a nélkül is meg van már nehezítve az által, hogy Guyon Richárd várparancsnokká kineveztetése közzé lett téve.

– Itt van a hivatalos lapban. – Mondám én, kihuzva a zsebemből a «Közlöny» azon reggeli számát. -165-

– No már azt látom, hogy a titoktartást nem mi magyarok találtuk fel. Már most ezt az ellenség megtudja; de a komáromiak nem tudják meg.

– Nekem igen jó tervem van, hogy a hadvezérség utasítását kezükhöz juttassam.

– Azt meg fogja ön kapni. Angol utlevelet, ellátva a követség láttamozásával. Kinek a nevére?

– Meglehet, mint annak a hölgynek a kocsisa. Meglehet, hogy sehogy sem: csak a sürgöny bejusson.

– S hogy fogja önnek a hölgye ezt a sürgönyt elrejteni? Azt előre is megmondhatom önnek, hogy ha az ön hölgye magának Windischgrätz herczegnek a védlevelével fog is az ostromló seregen keresztül a városba bejutni: az osztrákok ugyan igen udvariasan fognak vele bánni, hanem azért azt fogják neki mondani, hogy most kegyeskedjék nagysám besétálni ide a mellékszobába; ott talál egy teljes kész női öltözéket, azt sziveskedjék felvenni, ha valamivel bővebb a viseltnél, az nem baj. A magával hozott öltözet itt marad: egész a czipőkig, és a harisnyákig, majd mikor vissza tetszik jönni, megint átcserélheti. Mert azt már tudják, hogy chemiai tintával az ingre is lehet irni s a reagenssel az irást előtüntetni, aztán meg lehetnek a czipő saroknak titkos nyitjai, a mikben egy szalmapapirra irott levélke elfér. Sőt még a feltüző fésüjét is ott fogják tartani a hajából, mert arra is lehet microscopicus betükkel valami izenet felirva. -166-

– Ezt mind megtehetik. Azért az a hölgy még is be fogja vinni a várba azt az izenetet.

– Igen egyszerű az. Az egész sürgönyt elejétől végig meg fogja tanulni, könyv nélkül.

– Ohohó! Kedves barátom! Ne gondolja ám azt, hogy mi itten egy jól magyarul irott sürgönyt bízunk a futárunkra, hogy ha azt útközben el találják fogni, az ellenfél az egész jövendő haditervünket megtudja belőle. Sőt szándékosan árulóvá is lehet. Olyan idők járnak, a mikor az emberek találnak mentséget az átnyergelésre. Ez a sürgöny magával viszi mind azt a titkot, hogy hol van az erőnk, hol van a gyöngeségünk; hol akarunk támadólag föllépni, s hol nem vagyunk kellően megvédve. Egy ilyen sürgöny elárulása megér az ellenségnek egy pár százezer forintot.

– Biztosítom a tábornokot, hogy sem én, sem az a hölgy nem fogjuk elárulni.

– Azt nem is tehetik önök, mert az egész titkos irással van szerkesztve. Tessék a kezébe venni. Ért belőle egy szót? – Hát meg lehet ezt valakinek könyv nélkül tanulni?

A kezembe adott irásban összezagyvált betük voltak szavakká csoportosítva; irásjegyek, a miknek foglalatját alig lehet nyelveknek kimondani. Én azért mégis azt mondtam a tábornoknak, hogy az a hölgy meg fogja azt könyv nélkül tanulni.

– Igen. Egész társaságunk átkelt Eszékre. S ott eljátszottunk horvát nyelven egy egész szindarabot, a nélkül, hogy a tartalmából egy szót is értettünk volna. Az ember olyan, mint a szajkó. Ha százszor elolvas valamit, a fejében marad értelem nélkül is. -167-

– No hát hadd lássam, olvasson el ön csak két sort ebből a sürgönyből százszor egymásután, félóra elég rá, a fejében marad-e?

Vállalkoztam rá. Nem telt bele negyed óra, hogy azt mondtam, készen vagyok. Visszaadtam a tábornoknak a sürgönyt, kértem papirt és irónt. És aztán lassan, gondolkozva leirtam betüt betű után, a mit az a két első sor tartalmazott.

– Önnek csoda feje van! mondá a tábornok elbámulva. – S annak a hölgynek is ilyen képtelen nagy emlékező tehetsége van, mint önnek?

(Én nem állhattam meg, hogy félbe ne szakítsam: «és kegyed csakugyan vállalkozott arra, hogy egy titkos jegyekből összerótt egész sürgönyt betanuljon könyv nélkül?»)

– Nem, édes barátom! Önt nem akarom megcsalni, mint más embert. Szemfényvesztés volt ez az egész. A várkormányzósághoz érkezett cryptogrammokat Rengetegire szokták bizni, hogy hüvelyezze le a titkos kulcs szerint. Ő közölte velem e kulcsot. Egy szót kell csak tudni, melynek az egymás után következő betüi az alfabet jegyeit más meg más sorban állítják elő. Egy kis számolásba kerül az egész; de semmi fejtörés nem kell hozzá. Én előbb a titkos irást a kulcs segélyével lehüvelyeztem, s aztán megint visszaadtam az ákombákomot.

(– Tudja kegyed, hogy ha arra rájön a tábornok, hát akkor kegyedet főbe löveti?)

– Sejtettem én azt. De nem gyanakodott. Igen jó ember volt. Azt mondta, hogy ilyen módon tehát biztosan kézhez jut a sürgöny.

Akkor azután a hadi térképen kijelölte számomra az utat, a melyen keresztül Galicziába kijuthatok, s a melyen -168- valószinű, hogy ellenséges csapatokkal nem találkozom. Az útlevelet Bagotay Jánosné számára sajátkezüleg töltötte ki. Az utitárs személyleirását kértem, hogy hagyja kitöltetlen.

Mikor ezzel készen volt: átadott egy tárczát, osztrák bankjegyekkel és legujabb Reichsschatzseinokkal; azonkivül száz louisdort és egy csomó huszaspénzt.

– Ennek a sürgönynek utolsó sora tartalmazza Rengetegi századosnak őrnagygyá előléptetését.

(Mind a ketten egyszerre elnevettük magunkat! «Hát innen kölcsönözték a pisztolyokat?» Mondja Hugli borbély, Szigligeti «Két pisztoly»-ában. Akkoriban ez repülőmondat volt!)

– Visszafelé már egész úri módon folyt az utazásom. Mindenütt váltott relais-vel. Két nap mulva Bécsben voltam. Még Komáromban értesültem, hogy az anyám odamenekült s benső barátságot tart fenn azzal a bizonyos főrangu tiszttel a császári hadseregben. Az meg ott szolgált a hadügyminiszteriumnál. Könnyü volt rátalálnom. A viszontlátás jelenetének leirását elengedem önnek. A mama szeret komédiázni; de rossz szinésznő, nem tudta a szerepét. Szeretett volna sirni is, meg elájulni, mikor berontottam hozzá, de nem vitte tovább a fulladozásnál. Én annál jobban tudtam a magam szerepét. Magam mentettem őt ki azért a qualificálhatlan magaviseleteért a legutolsó találkozásunk alkalmával. Magam voltam a hibás. Eszemnek kellett volna lenni, hogy a mama szekerébe ne kapaszkodjam, mikor őt halálra keresi a felbőszült néptömeg. Aztán egyenesen áttértem az idejövetelem indokára. A magyar kormánybiztos Komáromban kiadta a rendeletet, hogy minden bárhol található osztrák bankjegyet a piacz közepén el kell égetni. A mamának is van negyvenezer forintja bankjegyekben, melyeket az árvapénztár az én hozományomból tartott vissza. A pénz úgy gyült -169- össze, hogy ki volt adva adósoknak kamatra. Azok, a mint a kormánybiztos rendeletét megértették, rögtön siettek a német bankóikat felvinni; de nem a várba, hanem a városi pénztárba, hogy legalább a kötelezvényüket visszakapják. És így a mi pénzünket fogják elégetni. Ezért szaladtam ide lóhalálába. Ha a mama most nekem azonnal meghatalmazást ad, én azzal rögtön visszatérek s miután nagy befolyásom van a várbeli parancsnokságra, kieszközlöm, hogy a mi pénzünket ne égessék el, hanem szolgáltassák ki nekem. Én aztán majd a mamával eligazítom a magunk dolgát. Neki is voltak ott rekedt tőke pénzei. Azokat én mind kiveszem.

Én a mamának azt levélben is megírtam, a mikor még a közlekedés könnyebb volt, (a Csallóköz felé sokáig nyitva volt az út) hanem a mama, ideges emberek módjára, azt tette a levelemmel, hogy az írásomat megismerve a czímen, fel sem bontotta azt; de elzárta a chautouillejába. Azt gondolta, valami bünbánó esedezés van benne. Most azután, hogy a levelemre figyelmeztettem, előkereste azt, s majd elájult ijedtében, mikor a levelemet felbontotta, meglátta abban az odamellékelt hivatalos hirdetményét a kormánybiztosnak, s abból megtudta, hogy már csak három napi haladék van az osztrák bankjegyek elégetésére kitüzött határidőből.

Nosza hirtelen futni a főtiszt jó baráthoz, onnan a mindenféle katonai főparancsnokságokhoz, a számomra Geleitscheint kieszközölni, azután törvényes meghatalmazást iratni, mely mellett a pénzeket reclamálhatom, s akkor aztán: «egy perczig se késsél, édes leányom!» fiakkerbe ülni és vágtatni Komárom felé.

A visszamenetelnél sokkal kevesebb akadályra találtam, mint a kijövetelnél. Ugyanaz a vértes őrnagy, a ki mint czigányprimást, majd megveretett, csupa udvariasság volt irántam. Ajánló leveleimet elolvasva, a melyekben utazásom -170- czélja is meg volt említve, semmi kétsége sem lehetett, hogy tisztán magánügyben járok, a mely nagyon sürgetős. Még csak meg sem motoztatott. Esze ágában sem volt, hogy öltönyeimet kicseréltesse velem. Akármit bevihettem volna magammal a várba.

A mint az ostromzár-vonalon belül jutottam, letértem az országútról Hetény felé, hogy az én szobafoglyomat kiszabadítsam.

A viszontlátás első örömei után elbeszéltem neki azt az egész történetet, a melyet most önnek előadtam. Annyit mondhatok, hogy sokkal háladatosabb publicumom volt, mint ön. A sensatiós jeleneteknél földhöz verte magát, mint «Hinkó, a hóhérlegény» czímszerepében. S összekulcsolt kezekkel könyörgött a farkasoknak, hogy ne egyenek meg. Esküdött, hogy hogy ha megkaphatja Jelacsics bánt, halálra tánczoltaja, a mért velem kegyetlenül muzsikáltatott magának. Mikor aztán a betanult sürgönyt a titkos irás kulcsa szerint lediktáltam neki, a melynek a végsorai az ő őrnagyi kineveztetését tartalmazták, a hála túlömlő kitörésével kiálta fel: «Királyném! Zenobiám!» Én megtettem őtet őrnagynak, ő megtett engem királynénak, nem lehetett egymásra panaszunk.

– Már most aztán siessünk a várba, mert én nekem is sietős ügyem van ott, megmenteni a vagyonunkat. A házunk már elégett, ha még a pénzünket is elégetik, koldussá leszünk. Ez őtet is sietteté.

– Csak még valamit ki kell gondolnom az expeditio kiegészítéséhez, valami hőstetthez hasonlót.

A kiküldött futár visszaérkezése, a magyar főhadparancsnokságtól meghozott sürgöny, általános sensatiót keltett a várban, s elterjedt a városra is.

A várkormányzó azonnal közzé tette, hogy Rengetegi Tihamér kapitány, a hadügyminiszterium által, rendkivüli szolgálataiért, őrnagygyá lett kinevezve.

Következett a visszatért hős tiszteletére rendezett díszlakoma. -171- Az egész tisztikar jelen volt, hölgyek is részt vettek benne. Magam is ott voltam. Még ilyen remekül játszani nem láttam Bálványossyt (pardon! Rengetegit) mint ezen az estén. Ő volt a czigányprimás, a ki negyedmagával keresztül muzsikálta magát valamennyi ellenséges táboron. De mennyi mulatságos tréfa történt vele. Azt hiszem, az egész adomagyüjteményt felhasználta, a mit a czigányokról írtak valaha. Hát mikor arra a rémjelenetre került a sor, a farkasokkal. Az volt a drasticus előadás. A valóság nem volt rettenetesebb, mint a hogy ő előadta. Hajmeresztő részletezés, borzadalmas fantázia! Az asszonyok ájuldoztak, a férfiak szörnyűködtek: csak én nekem volt nevethetném. Mikor aztán megérkeztek a guerillák, hej de vitéz lett egyszerre az én Rengetegim! Ő is lóra kapott s üldözőbe vette a vasasokat. Neki vasasok voltak! Jellachich-huszárral derogált neki verekedni. Dehogy engedte volna el magának azt az adomát a karikásostoros guerilla, meg a vasas közötti párharczról: «Ich parire rechts; er haut mich links!» Végkép dicsőséges volt azonban a visszajövetelének a leirása a Mátyusföldi ostromzároló seregen keresztül. Sötét éjben, hófuvatagos éjszakán, lóháton keresztül vágtatva az osztrák előőrsök között: átugratva a sorompókat, a sáncz-árkokat, a golyók fütyöltek a füle mellett jobbról-balról; a lovát kilőtték alóla; de ő minden esélyre készen, hirtelen felkötötte a korcsolyáit s villámsebesen átkorcsolyázott a Zsitván, a Csilizen, meg még egy pár meg nem nevezett folyóvizen. Igy érkezett vissza a várba. Mindenki el volt tőle ragadtatva. A hölgyek összecsókolták s muskátli levelekből rögtönöztek babérkoszorút a halántékára.

A látszat kedvéért én is csak odamentem hozzá, hogy meggratuláljam ennyi kiállott szenvedésekért és hőstettekért. Hej de akkor egyszerre milyen feszes lett az én barátom. Hidegen meghajtotta magát előttem, lefelé vonva a szája szegleteit s fölfelé a szemöldökeit.

– Madame! Önnel még majd egy kis eszmecserénk -172- lesz! Hát ön hol járt azalatt, a míg én az életemet mindennap százszor koczkára tettem a hazáért! Meg tudja ön mondani, hol töltötte a napjait azalatt?

Én csak elámultam! A szó a torkomon akadt. A vér az arczomba szökött. Éreztem, hogy most minden ember én reám néz. Azon idő alatt természetesen, hogy nem látott senki Komáromban.

– Ha az kiderülne, a mit a világ suttog, hogy ön az alatt Bécsben járt! De nem! Ezt nem hihetem el.

– Mi köze önnek hozzá, hogy én hol járok-kelek? S azért is úgy tettem, mint a ki nem szégyenli magát. Elkezdtem beszélgetni más fiatal tisztekkel.

A mint a vár-pavillon hosszú folyosóján végig haladtam, Rengetegi utánam futott és utolért.

– Az ördögök vannak önnel? mondám én; hogy a társaság előtt engem vádol és gyanusít; mintha áruló, vagy nem tudom még, mi volnék.

– Csitt, Zenobiám, királyném. Értsük meg egymást. Nekem a féltékenyt, a haragost kell játszanom, épen a kegyed érdekében. Menjünk a szobánkba, ott majd mindent elmondok.

Mikor aztán magunkra maradtunk, bezárt ajtónál, akkor szépen felvilágosított.

– Nekem a sok magasztalás, elismerés, ovátió s más afféle csemege között az igazi harapnivaló forgott az eszemben. Négyszem között azt mondám a kormánybiztosnak, hogy ha már valami megjutalmazásra gondolnak, hát tegyék meg a kedvemért, hogy annak a hölgynek, a ki szívemhez oly közel áll, a városi pénztárban talált vagyonát ne adják át a lángoknak; hanem engedjék neki magához venni. A szigoru jellemü hazafi azonban kérlelhetetlen -173- volt, mint egy Brutus: «Soha! A mit lefoglaltunk, azt elhamvasztjuk, ha a saját apámnak a vagyona volna is. Kivételt senki kedvéért nem tehetünk. Mit mondanak azok a szegény emberek, a kiknek a tiz-husz forintocskáját autodafé lángjainak átadjuk, ha a gazdagok negyven-ötvenezer forintját meg repülni hagynók. Égni fognak!» Ezt haragos arczczal mondta. Azután csendesebb hangon hozzá tevé: «Egyébiránt, az elégetés végrehajtásával önt bizom meg».

– E szerint minekünk okvetlenül brouilliroznunk kell egymással. Haragba kell jönnünk. Pár nap mulva megtörténik az autodafé. A piacz közepén lesz a máglya. Én egyenkint hajigálom a bankjegy csomagokat a pattogó hasábok közé. A legtestesebbnek a fölemelésekor magasztos arczczal elkiáltom önnek a nevét. Ez is vegyüljön a lángok közé. Kegyed legyen ott a kenyérsütőnék csarnoka alatt, és átkozódjék. Tudja azt az átkozódási jelenetet Deborahból? Az autodafé után egy élénk elválási scena. Egymásnak az emlékeit a lábaihoz dobáljuk. Én önnek azt a himzett vánkost, melyet névnapomra készített. Abban lesznek a kegyed és a mamája megmentett pénzei. Aztán el innen gyorsan! Vissza Bécsbe.

– Azt csak bizza rám. A Komáromi Ujság példányai épen olyan jó tüzet adnak.

És megmentettem a vagyonunkat s ismerjük el, hogy ez okosság volt mind tőlem, mind a barátomtól. Senkinek sem vétettünk vele. Csak azt hoztam el, a mi az enyim.

Mi azután, formaszerint, mások hallatára, összepöröltünk. Rengetegi barátom kitünően játszotta Othellót, én azonban nem játszottam Desdemonát, hanem Gonerilt; a legbecsmérlőbb kifejezésekkel illetve az eltaszított imádót. «Minek önnek egy zászlóalj? Elég önnek egy «trupp» is». Erre halkan közbe is szólt: «Hallja, most mindjárt -174- azt mondom, a mit a molnár mondott a vargának, hogy: «Szálljak csak le a keresztről!» Miután az ismerőseinknek nem sikerült bennünket kibékíteni, ünnepélytelenül elváltunk s én visszamentem Bécsbe.

Utközben ismét betértem az osztrák őrnagyhoz. Megmutattam neki a magammal hozott pénzt; természetesen nem kötve az orrára, hogy mi módon jutottam hozzá. Olyan barátságos volt, hogy még levelet is küldött általam, a bécsi jó ismerősünknek, a mama ezredesének. Beszélgetés közben előhozta, hogy Komárom új várparancsnokot kapott, Guyon Richárdot. Ő már értesítve volt erről. Én biztosítám felőle, hogy a komáromiak még nem tudják. «No csak arra vagyok kiváncsi, hogyan fog az új várparancsnok, a fejünkön keresztül, a várba repülni? Ha erre jön, szívesen látom egy kis «úrvacsorájára». Németül még szebben hangzik: «Das letzte Abendmahl».

(– Pedig azért Guyon még is keresztül törte magát a várig s az úrvacsorája az őrnagynak maradt.)

– Képzelheti ön a kedves fogadtatást, melyben részesültem, midőn a mamához újra visszakerülék Bécsbe, s a pénzét átadtam. Karjai közé zárt, csókjaival elhalmozott, könnyeivel elárasztott, egyetlen gyermekének nevezett. Én a saját apai örökségemül rám maradt negyvenezer forintomat betettem a bécsi takarékpénztárba. A hozományom többi része Bagotay Mukinál volt még: kivéve azt, a mit együttlétünk alatt elköltöttünk. Ez is megkerült; de hogyan?

A mint tavaszszal a hadi koczka megfordult, Komárom föl lett szabadítva az ostrom alól, én is siettem vissza otthonunkba. A mamának azt mondtam, hogy sürgős feladatom újra fölépíttetni a leégett házunkat, csak a tető égett le; a boltozatok megmaradtak. Ő helyeselte elhatározásomat s büszke volt rá, hogy ilyen okos és vállalkozó szellemü leánya van.

Én csakugyan hozzákezdtem a házunk újra felépítéséhez, felhasználva a várfelszabadítás s a második ostromzárolás -175- közötti boldog időt. Én bécsi tartózkodásom alatt, folyvást a katonai körökkel érintkezve, már láttam előre, a mi be fog következni. Minek tépjem fel ezt a sebet? Minden illuzióm oda volt. Az én hősömet is megtanultam közelről ismerni, mondhatom, a kuliszszák mögül. A «Világ ura» ott könyörög a szabójának, hogy csak a jutalomjátékáig várjon a kontójával, s akkor egyszerre fellép a diadalszekérre, melyet elfogott királyok vonnak ki a szinpadra, s declamál a meghódított Konstantinápoly népének! Hanem egy dologban teljes bámulatomat vívta ki Rengetegi őrnagy: a strategiai tudományában.

– Bizony «áh!» Én olvastam első Napoleon, olvastam XII. Károly hadjáratairól; de annyi hadászati furfangot mind valamennyien nem fejtettek ki, mint a mennyit kitalált az én hősöm azon feladatnak sikeres keresztülvitelében, hogy az ember, mint főtiszt, szüntelen részt vegyen a legválságosabb ütközetekben, a nélkül, hogy valaha a saját személyét valami kilőtt golyónak az útjába engedné tévedni. Mindig talált valami «kiküldetést»; a mivel elskizzirozhatta magát. S ha én egyszer-egyszer szemére lobbantottam ez önszeretetét, azt mondta: «Nekem kötelességem van a művészet iránt; ha féllábamat ellövik: nem játszhatok többet». Hanem azért aztán, ha vége volt egy ütközetnek, ki volt a nagyobb hős, mint ő? Mások csak aratták az ellenséget, de ő csépelte! Valami rettenetes az, mikor egy nő azt tapasztalja, hogy az eszményképe folyvást hazudik. Olyan forró, lángoló meggyőződéssel hazudik, hogy nem mer benne senki kételkedni. Vajjon az is mind ilyen «igaz»-e, a mire én előttem esküdni szokott.

Én az alatt folytattam az építkezést, minden építőszer méreg-drága volt; de pénz is volt sok. Hogy honnan támadt a sok pénz? azt is elmondom. Az orosz seregek már benn voltak az országban. A spekuláns fajta már vette észre, hogy a nemzet ügye hanyatlóban van. -176- A magyar hadseregek mindenütt visszavonultak. Ekkor Klapka egy diadalmas ütközetben felszabadítá Komáromot az ostromló sereg alól, kicsi híja, hogy el nem fogta az egészet. Erre az az egész vidék egyszerre feléledt, új győzelmek sorát látta bekövetkezni. Most azután mindenünnen, az egész országból tódult oda a megriadt vállalkozók, szállítók fajzata, a kinek a táskája tömve volt magyar bankóval s vásárolt mindent, a mi csak megvehető; olyan árakon, a minőt csak kértek az eladók. Hát az én Bagotay Mukim is felhasználta ezt a szerencsés korszakot financziáinak rendezésére. Eladta a gulyáit négyszeres árért. A kapott árt, magyar bankóban aztán beküldé a Komárom városi letéti pénztárba, mint az én visszafizetett hozományomat. A város is igyekezett a kapott bankókat azon melegében az én kezembe juttatni; de még magam is siettem azokat az építő mesterekre rásózni, s valószinű, hogy azoknak sem ragadt a pénz a tenyerükhöz. Nem jut önnek eszébe a társasjáték, a mivel gyermekkorunkban mulattuk magunkat, hogy egy szalmaszálat meggyujtottunk s aztán körben ülve kézről-kézre adtuk; a kinek utoljára úgy a körmére égett a szalma, hogy el kellett dobnia, az volt a vesztes. Ilyen szalmaszál volt az én hozományom, a mit a férjem visszaadott. Az anyai ház teteje a szalmacsutak, a mi megmaradt belőle. Csak az az összeg, a mit a bécsi takarékpénztárnál letettem, van még a világon. Aztán meg a Rengetegi Tihamér. De az sem maradt meg, mert visszaváltozott Bálványosivá. Most itt vagyunk, összeköt bennünket egy közös komédiajátszás. Reggeltől estig minden szó hazugság, a mit másoknak mondunk, meg a mit egymásnak mondunk. Még az sem igaz, hogy Rengetegit valami üldözés fenyegetné, mert a komáromi capitulatiónál ő is megkapta a menlevelet, mely életét és szabadságát biztosítja. Nem az az ő baja. De el akarja tagadni az egész vendégszereplését a forradalom alatt, hogy mint Bálványosi szinházdirektor megnyerhesse a szükséges concessiót. Engem folyvást arra -177- ösztönöz, hogy menjek fel Miskolczra a kormánybiztoshoz s tegyek lépéseket az ügyében.

– Dehogy érti ön. Ez nem az a chablonszerű közbenjárás, a minőt románokban és drámákban látunk, hogy egy szép asszony elmegy könyörögni a hatalmas zsarnokhoz s bájainak az árán vásárolja meg az üldözött férj, szerető, hős életét és szabadságát. Oh nem! Az én hősöm nem plagiátor. Neki eredeti eszméi vannak. Ő azt kivánná tőlem, hogy menjek oda a hatalmas úrhoz és mondjam el neki, hogy az egész debreczeni expeditió, melyből már egész hősköltemény támadt, nem az ő «bűne», hanem az enyém. Én voltam az a czigányprimás, a ki Jellachich bán előtt muzsikált s rajta keresztül megszökött; én vittem el a sürgönyt a magyar kormánynak. Egyszóval: áldozzam fel magamat érte.

– Hát mit csináljak? Senkim sincs, rajta kivül a világon. Aztán külömben olyan mulatságos, bohó fiu. Egész nap hol veszekedünk egymással, hol vigadunk s ez a változatosság teszi kellemetessé az életet.

Hanem azért mégis leborult a földre és arczát a zöld mohába dugta el. Olyan jó kedve volt!

– Azt csodálom, hogy kegyed még rá nem jött arra az igen közel álló gondolatra, hogy ennek az egész bujkálási színjátéknak egyszerre véget vessen. Kegyednek van külföldi útlevele. Abba beírhatná a jó barátját az utitárs rovat alatt, mint komornyikját, vagy mondjuk «major domus»-t; szépen kivihetné magával Nápolyba, vagy Párisba. A bécsi takarékpénztárba letett tőkepénzének a kamataiból ott gond nélkül megélhetnének.

S e szónál olyan csodálatosan tekinte rám azokkal a kimagyarázhatatlan titkú szemeivel, a mikben össze van keverve ég a pokollal. Csillagfény a mélységben.

XIV. FEJEZET.

Aztán egyet vont a vállán, leheveredett a tüzrakás mellé s elkezdve a hamut szétfujni, megpróbálta lángra kelteni az alvó parazsat.

– Nekem nem jó tanácsot adni; mert én annak mindig az ellenkezőjét teszem meg. Beszéljünk inkább önről. Hát önnek mi a sorsa most?

– Ugy-e, hogy nem ok nélkül mentem el önhöz azon az estén, a mikor majd kivert a szobájából: pedig én csak azért mondtam azt, mert meg voltam rémülve, hogy önre mi vár ezen az uton, vagy a bitófa, vagy az öngyilkosság.

Itt elfulladt a szava, az álla, ajka görcsösen rángatózott, a szemei megteltek könynyel.

– Hát, édes barátném, minden pályának megvan a maga maleficiuma: a tengerészre a vizbefulladás, a katonára a meglövetés vár, az orvos ragálynak eshetik áldozatul; a tükörcsináló csontszuban szenved; a bányászt megöli a bányalég; a ki politikában dolgozik, azon megesik, hogy felakasztják, leguillotinozzák.

– Nem! Nem! Ezt nem fogják tenni! – kiáltá hevesen, megragadva a kezemet mind a két kezével. -179-

– Hiszen magam is azon vagyok, hogy ne tegyék. Azért rejtem el magamat ide, a világ háta mögé.

– Egyelőre úgy vagyok, mint a lábbadozó beteg, a ki eleinte nem mer nagyobb sétát tenni, mint a ház kapujáig. Arra gondolok, hogy talán itt, ebben a völgyben kezdhetek egy kis gazdaságot s elfelejtem a dicsőségről való álmaimat. Szántok, vetek.

– S azt kegyed komolyan hiszi? Hogy a neje ide fog költözni önhöz, egy olyan agyaggal padlózott, nádfedelü házba, a milyenben mostan lakik?

– Palota ez, ahhoz képest, a minőben a debreczeni korszak alatt laktunk. A mikor a feleségem maga főzött, mert cselédünk sem volt: annál jobban szerettük egymást. A kis házban közelebb vannak a szivek egymáshoz, mint a nagy palotában.

– Ez lehetett akkor. Én is próbáltam hasonlót. De az egészen más. Mikor az embernek olyan fényes reményei vannak, akkor nem fáj a nélkülözés; azt hiszszük, majd vége lesz. De megkezdeni a nyomort, azzal a tudattal, hogy ez így tart majd holtig – ilyen lemondás nincs. Kivált asszonynál! Higyje el nekem. Én ismerem a magam nemét. Az ön asszonya, a ki a müvészi dicsőség tetőpontján áll most, nem hagyhatja el azt a fényes életpályát. Nem! Még ha angyal volna ön, akkor sem.

Nem tudtam az álláspontomat védelmezni ellene. A rideg való az ő részén volt, az enyimen csak a hit, a képzelet.

– Én bizom a nőm igéretében, hogy engem e sulyos helyzetemből meg fog szabadítani.

– Nem tudom elképzelni, hogyan? Azt nem teheti, a mit én tehetnék Bálványossiért, hogy előálljon, önmagát bevádolni: «Nem «ő» volt az, a ki márczius 15-én a szabadságot proclamálta! Nem ő irta azokat a lélekfelköltő -180- czikkeket a nemzethez; nem ő szerkesztette azokat a hirlapokat; nem ő járt a hadsereggel a csatákban; nem ő buzdította a honvédeket Buda ostrománál, hanem én». Az ön bünét nem veheti magára az asszony.

– No de hát, tegyük fel, hogy valami utonmódon sikerülne egy nagy müvésznőnek, egy hires szépségnek kieszközölni a bujdokló férje számára az amnestiát: (e közben a szemei szögletéből gyilkoló méregnyilakat lövöldözött felém) hát aztán mi lesz önből akkor, ha a felesége közbenjártára, mint megkegyelmezett rebellis Pestre visszakerülhet? Az az ég, az a föld, a mit imádott, elveszett. Nincs többé költészet. Nincs se hirlap, se kiadó, se közönség. Mit fog ön kezdeni? Beáll ujból egy prókátor műhelyébe napszámos akta-másolónak, idézőlevelek kihordójának, itéletek expediálójának? vagy fordít vigjátékokat (protectio utján) ötven forintért a nemzeti színháznak; vagy fest arczképeket jó módú hentesnékről öt forint honoráriumért? vagy éppen nem tesz semmit, hanem él a felesége mellett, mint a «müvésznő férje» s elnézi, hogy vesződik egy asszony az egész háztartás terhével; végzi a legfárasztóbb munkát; játék után agyonkínozva, felizgatva, fájó idegekkel hazajön; félbetegen is siet a színpadra, hogy a játékdiját el ne veszítse, s a mikor egy kis pihenő ideje volna, akkor szalad vendégszerepelni egyik kis városból a másikba, hogy egy kis pénzt szerezhessen össze, a mivel a zsidónéit kielégíti, akiktől a jelmezeihez a kelmét vásárolta; s mind ezt a férj elnézi tétlenül, legfeljebb annyit segíthet, hogy a felesége jelmezeire felrajzolja a virágokat, a miket az maga kivarr.

– Más idők? azokra gondol ön? Ez az, a mitől én legjobban rettegek. Én önt jól ismerem. Ön nem az az ember, a ki megtud nyugodni abban, hogy a mi elmult, az nincs többé; ön nem fogja soha elfelejteni azt, hogy mi -181- volt valaha, még kevésbbé azt, hogy mi akart lenni egykor. A «dicsőség gloriája!» Az nem olyan könnyen elfelejthető, mint egy elkobzott gyémánt ékszer. Ön ismét bele fog menni abba a balvégzetbe, a miből egyszer kiszabadult.

Ez az asszony keresztül lát a lelkemen; olyan ügyetlen arczom van, mely soha sem tudott titkot tartani: olvasni hagy a vonásaimban, mint a nyitott könyvben. Ha megijedek, hiába mondom, hogy bátor vagyok; ha haragba jövök, hasztalan tettetek nyugalmat; nem hiszik el. Még alkudni sem tudok; kiszámítják az arczomból, hogy mit adok, mit veszek? Ez a nő meglátja még azt is, hogy hol bolyong titokban az én lelkem, messze a távolban; egy dicsőségesen feltámadt magyar hazában. S az a szántóvető életről való beszéd csak olyan, mint egy hagymázbeteg viziójának összefüggéstelen motyogása.

– Hát legyen úgy, a hogy kegyed mondja. Ugy van. Olyan erős a hitem, mint Péteré, ki a tengerre mert lépni, hogy mesteréhez eljusson. Ha megcsal is a hitem és elmerülök. Morzsákra törhette a sors, a miről álmodtam: ébren hozzáfogok a morzsákat összerakni. A mit Isten a lelkemnek adott – jó kedvében, vagy rossz kedvében – azért vagy élek, vagy meghalok! Ha élek, tornyot építek hazám dicsőségéből, ha elbukom, a sirom oltárrá lesz. Hiába reszket ez a gyáva hustömeg minden izében. Nem vagyok se hős, se óriás; megijeszt a lövés hangja, elsápadok a halál előtt, könyre fakaszt a fájdalom, – de az utamról le nem lépek. Ha a nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt: leszek «Sajó»:4) ugatni fogunk, ha nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk.

– Hallgasson rám csendesen. Ne jőjjön indulatba. Üljön le ide mellém. Ne féljen tőlem olyan nagyon. Nem vagyok én csábitó dæmon. Semmi szavam nincs az ön szavai ellen. Tegye azt, a mit a lelke parancsol. Hisz én sem akarok egyebet. Hiszi-e ön, hogy nekem jó szivem van?

– Lehet, hogy mindaz vétek volt, a mire szívem rávitt; őrült voltam, vak voltam, szenvedély vitt rá; de a mit ön felől éreztem, azzal a mennyországba is elmehetnék. Mikor egyedül vagyok, mindig önnel vagyok s ha gondolkozom, önről gondolkozom. Én is azt kivánom, hogy ön fusson tovább, fölfelé, azon a meredeken, a melyen megindult; de hát lehet-e az itt? ólomsulylyal a lábán, lakattal a száján, kényszerzubbonynyal a testén?

– De mennyivel fényesebb volna e küzdelem sikere, ha azt ön a külföldön folytatná. A szabad Francziaországban. Gondoljon rá, hogy ha ön most Párisban megjelenne, a franczia irodalom koriphæusai tárt karokkal fogadnák. Ön jól tud francziául; stylusa, irásmodora, költészete szakasztott mása a franczia költőkének: önt a franczia közönség a saját költői sorába emelné s ott azután írhatna Magyarország dicsőségéről, szenvedéseiről, hősi küzdelmeiről, népe rokonszenves tulajdonairól szabadon, egész szíve szerint s azt olvasnák milliók és milliók: a kerek világ, nem egy maroknyi közönség, mint idehaza. Ott gazdag úr lenne, itt pedig napszámos. Énekelhet ön idehaza, akár egy Tyrtæus: a külföld nem hallja meg, de ha odakinn, egy nagy nemzet, egy világváros közepett emeli föl a szavát, az olyan lehet, mint Józsue kürthangja Jericho előtt.

Ah, milyen csábító volt ez a panoráma: a dæmon elragadóbb képet nem tárhatott a megkisértett Jézus elé, mint ez a nő én elém. Franczia íróvá lenni! A nemzetek legdicsőbbikének -183- a vállára emelkedhetni! A mi itthon csak ostorpattogás a kezemből, az ott villámdörgés volna!

– De hát az lehetetlen. Hogy gondolhatnék én arra, hogy innen Tardonáról átvergődjem Francziaország határáig? Keresztül a saját hazámon, Ausztrián, Németországon, útlevél nélkül, pénz nélkül, félázsiai öltözetben? Ez annyi volna, mint egyenesen levetni magamat a hegytetőről, abban a hitben, hogy repülni tudok.

– Hát én erre igen jó tervet tudok önnek mondani. Nekem van angol útlevelem. Elmondtam önnek, hogyan jutottam hozzá? Önön kivül nem is tud róla senki, hogy ez útlevél nálam van; csak a hivatalos közegek, a kik útközben láttamozták. Ebben az útlevélben az útitárs rovata kitöltetlen. Ön az elébb azt mondá, miért nem irom belé Bálványossy nevét és személyleírását? Hát most felelek rá. Őt senki sem üldözi; most jó helyen van, majd ha elfogy az élelmiszere, előjön és szépen megél. – Én mindig arra gondoltam, hogy ezt a rovatot az ön nevével töltöm ki. Nem kell egyebet feláldoznia, csak ezt a kis bajuszát és szakállát, s aztán nem beszélni útközben más nyelven, mint francziául és németül. – Titkáromnak nevezném. Én magam angol lady vagyok. Nem kellene Bécs felé menni. Boroszló felé nyitva az út. Pénzem van, mindkettőnk számára elég. Azt a száz aranyat, melyet Debreczenben kaptam, még most is tartogatom. Ez Párisig uri módon elég. A bécsi takarékpénztárban letett tőkepénzemet ott is hagyhatom, utánam is küldethetem s annak a jövedelme, szerény igények mellett, elég arra, hogy kezdetben ön megélhessen Párisban, a nélkül, hogy az emigratió-cassához folyamodnék. Ha egyszer aztán elfoglalja ön a helyét a kül-irodalomban, akkor nincs szüksége önnek senki támogatására többé. Ön vissza fogja nekem téríteni, a mit tőlem kölcsön kapott. Csak kölcsön, semmit ajándékban. Még kevésbbé cserében. Még csak egy meleg kézszorítást sem. Én önre nézve nem vagyok egyéb, mint egy proselyta, a ki a prófétájának az útját egyengeti. -184-

Szabadnak lenni! Megmondhatni a nevemet büszkén, mindenkinek, aki szemben jön rám! Nem rettegni idegenek lábának dobogását az ajtóm előtt! Nemes, nagy szellemek társaságában küzdhetni a soha le nem győzhető eszmékért!

Hogy világítottak előttem a szemei, mikor ezeket elmondta! Mint álnapok a «halo» fényívében! S az arcza olyan őszinte volt, mint egy gyermeké. Esküdni lehetett volna rá, hogy ez egy ártatlan szűz, a kinek először nyilik meg a szíve igaz érzelmek előtt. A kezei össze voltak kulcsolva, mintha könyörögne.

Ah! Mennyire más ember lett volna belőlem! Ha én akkor ő vele elfutok, most én volnék a realista irók czéhmestere: mert eroticus láng, satyr véna és luxuriosus 5) fantazia bennem is volt annyi, mint azokban; de nem használtam – azért, mert magyar közönségnek irtam. Ma milliók olvasnák a munkáimat s átkoznának az apák és anyák, a kiknek a gyermekeit megrontám lészen. Én meg nevetnék rajtuk, a potrohomat ütve, a mit, mint idealista író nem birtam megszerezni.

S hová csapongott volna még velem ez a gyeplőt vesztett szenvedély egy ilyen csábító calypsoi alakkal összeforrva, a kinek minden mozdulata gyönyör, minden szava csáb, a ki maga a megtestesült paradicsomi kéj! És én huszonnégy esztendős voltam akkor!

– Nem hagyom el azokat, a kik az én szavamra keltek -185- fel, – ha a földön fekszenek, fekszem közöttük én is. Kiveszem a részemet a szenvedésből, a mit magam idéztem fel.

– Hisz nem kell önnek örökre künn maradni. Hát nem élteti önt a remény, hogy egyszer diadallal fognak visszatérni azok, a kik kimenekültek. Akkor ön is a megszabadítók élén fog visszatérni.

Én e beszéd alatt folytattam a rajzolásomat, ő figyelmeztetett egyes tárgyakra, a miket itt-ott kifeledtem.

– Nézze csak! A vén erdésznek aligha be nem teljesül a jóslata. Az ég egészen beborul. Még itt lep bennünket a havazás. -186-

– Oh, az nagyon könnyen megy. Csak egy jelkiáltást kell neki adni. Ezt ő választotta magának «Ivanhoe» regényből, a hős kürtjének a szavát «wasa hóa!» Erre a szóra rögtön előkerül.

– Ön talán azóta sem hallott semmit a künn történtekből, a mióta ide került?

– Rettenetes világ! Hát mivel élnek ott az asszonyok ha még nem is pletykáznak?

Ah! Ez orgyilkos döfés volt! Kiszámítva megczélzott mérgezett nyil; éppen oda lőve, a hol a pánczél nyilást ád.

– Egy honvédtiszt, a ki bizonyítványt is adott róla. S ez elég volt az özvegynek, hogy rögtön oltárhoz lépjen egy másik fiatal iróval, a ki nem olyan délczeg dalia ugyan, mint az ön barátja volt, de köztiszteletben levő, jó társadalmi állásu férfi, a ki nejének nyugodalmas sorsot tud biztosítani.

Oh, hogy járta keresztül-kasul a szívemet ennek az asszonynak minden szava! -187-

Hiszen most már, évek után, én is azt mondom, hogy jól tette szegény Julia, hogy egy derék jó emberre bizta a sorsát. Gyermeke volt, a ki iránt kötelességei voltak. De akkor, óh, ennél lesujtóbb hir nem csaphatott volna le a fejemre. Martyrjaink kínhalála nem volt oly rettenetes hír nekem, mint az, hogy a vértanukat – elfelejtik.

Hogy az a költő magát halhatatlanná tudta tenni az egész világ előtt, csak az előtt nem, a kit imádott.

Hiszen igaza volt a nőnek, legyen üdve a túlvilágon. Ott biztosan Petőfi is megbocsátott neki; az idvezültek igazságosak; hanem énnekem a poklot nyitotta meg ez a hírmondás.

Ha az én ledőlt bálványom fölött ilyen hamar összenőhetett a fű, hát én mi vagyok akkor? Fába szorult béka, a kinek hivatása száz esztendeig élni a fakéreg alatt!

Hát ha ez megtörténhetett; mért ne jöhetne az a másik utána, hogy egy másik elbukott költő elfeledi a fogadását, a mit az asszonyának tett s megfogja a régi ideáljának a kezét és elfut vele a világba. Visszatorlás ez!

Odaálltam a meredély szélére, a két tenyeremből szótülköt csináltam s hangosan kiáltám a völgybe:

A mint a dal közeledett, én is összepakoltam a táskámat s fogtam a botomat, búcsúzni készen.

– Hát beszéltünk mi valamiről? Én nem tudom! felelt rá a tengerszemü hölgy. Két befagyott tengerszem világított felém.

Nem vártam be, míg a barátom megint kikapaszkodik a völgyből. Majd feltalálják egymást. A hó elkezdett már szállingózni. Megindultam hazafelé.

Még sötétebb volt az, a mit az agyamban hordtam. Az a fekete gondolat, hogy nincs a világon szeretet, nincs emlékezet többé! A hol elestünk: ott hagynak.

Az egyikünk meghal és nem gyászolják meg, a másikunk élve marad s gyászolja maga magát.

Ha engem most itt széttépnének a vadállatok, azt sem tudná meg soha senki, hol vesztem el? -189-

Ez már jó kalauz. A patak ott folyik el a Csányiék háza mellett, ennek a partján sötétben is hazatalálok.

Vádolt a lelkem, hogy annyi időt eltöltöttem ott a «Pogányoltáron», azzal a «más» hölgyével!

A hó egészen betakarta már a mezőt, melyet a hármas patak kigyózó futásban szelt keresztül. A fákon még rajta volt az őszi lomb, koronáik görnyedeztek a hóburok alatt.

Mint valami reménycsillag villant elő egyszerre annak a kis háznak az ablakfénye, a melyben én tanyázom. A falu végén állt, legszélső ház volt.

Nem volt annak se udvara, se kerítése. Szabadon állt künn az út mellett, szekerek, ekék ott álltak a félszer alatt. Nincs itt tolvaj.

A ház ajtaja maga sincs bezárva, egy kis folyosóra nyilik. A folyosóról aztán jobbra van a konyha és a kamra, balra a lakószoba, azontúl a benyiló, az én hálószobám s egyúttal a padlós díszszoba. A többiek csak földesek.

A konyhaajtó is nyitva volt, a nyitott tűzhelyen nagy tűzrakás lobogott. Az én háziasszonyom, a szolgálójával együtt, nagy sütés-főzésben volt.

Mikor szerencsés jó estét kivántam neki, olyan tréfás mosolygással zsémbelt rám.

– Ejnye! ejnye! Hát oly soká kellett haza kerülni? No csak menjen be a szobába. Mindjárt készen lesz a vacsora.

Nem tudtam mit mondani. Nem akartam elhinni, hogy -190- itt van, míg ölembe nem vettem, át nem szorítottam a két karommal.

Ő aztán elmondta nekem, igen röviden, milyen beteg volt, előbb akart jönni, de nem lehetett, most is szökve jött ki Pestről, álnév alatt szerzett útlevéllel. Sok baj érte az uton. A hófuvás miatt eltévedt a Bükkben a hosszú uton idáig. Alig tudott bevergődni. Rettegett a farkasoktól, a miknek az ordítása az erdőből kihallatszott.

Én az alatt azt a lelki torturát éreztem végig, mikor az ember egyszerre arra is hallgat, a ki beszél, meg arra is, a mit azelőtt hallott: látja az egyik alakot is, aztán meg a másikat is.

A jó házigazdám, a derék Csányi Béni, az asztal mellett ülve, csak úgy dörmögte a szakállába: «ez ám az asszony; ez aztán a feleség!»

A nőmnek holnapután már vissza kellett térni. A szinházigazgatóság csak lopva engedett neki négy napi szabadságidőt. Ötödnap már játszani kell.

Nőm elővette a keblébe elrejtett papirdarabkát; kicsiny kis szürke czédula volt; de kincs abban az időben. Ez volt az én megszabadulásomnak a záloga. Egy komáromi menlevél.

Mikor Komárom vára kapitulált, az ottani várőrség tisztjei menlevelet kaptak, mely életüket és szabadságukat biztosítja s a besoroztatástól is fölmenti. Egy ilyen menlevelet szerzett meg számomra a feleségem. Igen egyszerű módon. Szigligetinek volt egy testvére a komáromi várőrségben, Szatmári Vincze (ez volt a családnevük); az iratott be engem a kapitulált tisztek sorába, mint honvédhadnagyot -191- s elhozta a nevemre szóló menedéklevelet a feleségemnek.

Tehát az olajág két levelét már meghozta az én «galambom»: «élet» és «szabadság». De hát a harmadik?

Még az várat magára. Még nem szabad innen kimozdulnom. Várnom kell, míg másodszor is visszajön értem. Mert a felől már biztosítva vagyok, hogy el nem itélnek; de azt megtehetik velem, hogy internálnak a születési helyemre, Komáromba s az új kínszenvedés volna rám nézve.

Ha én erre azt nem felelhettem volna: «mindig csak terád!» s ha ezt mondva, őszintén, igazán nem nézhettem volna a szemébe, hát akkor megérdemeltem volna, hogy összetépje azt a menedéklevelet s a rongyait az arczom közé vágja!

XV. FEJEZET.

Két esztendeig voltam «Sajó»; azután megint lehetett a saját becsületes nevem alatt gyakorolnom a betűvetés mesterségét.

Nem jártunk sehová, feleségemmel együtt: minket sem látogatott senki. Dolgunk volt mind a kettőnknek. Nőm művésznő volt, én meg iró. S azt senki se higyje, hogy ennek a két világnak az ege tele van hegedűvel. Nehéz munka az, mikor elvégeztük, örültünk, ha pihenhettünk.

Én vesztemre, még lapkiadással és szerkesztéssel is foglalkoztam. Névlegesen ugyan a nemzeti szinház igazgatója -192- volt a «Délibáb» szépirodalmi és művészeti hetilapnak a felelős szerkesztője és kiadója; mert az én nevem nem volt «rendőrképes»: hanem valósággal én irtam, én szerkesztettem a lapot, én corrigáltam, én csomagoltam, én csirizeltem, én küldtem szét az előfizetőknek a példányokat, s én buktam bele a kiadásba.

Segítségemre volt csupán egy jámbor felvidéki kiejtésű magyar fiu, a jó Iglódi Kálmán: a «mesés világban» a veres sapkás honvédzászlóaljnál százados, a ki a tarczali ütközetben három golyót kapott: egyet az arczába, másikat a karjába, harmadikat a lábszárába. Ennek köszönheti, hogy mint «reálinvalid» el lett bocsátva. Így állt be hozzám és lett nálam expeditor, kihordó, titkár és ajtónálló. Derék, becsületes fiu volt.

Egy délután a «Kálmán diák» (Ez volt a familiaris elnevezése) azzal a szóval nyit be a dolgozó szobámba, hogy «kérek alázatosan egy kürazir van itt.»

Az ötvenes években egy katonatiszt látogatása egyértelmű volt a kihivatással. Akkoriban voltak azok a nevezetes politikai párbajok, melyekben Tisza Kálmán, Szapáry Gyula és Beniczky Ferencz megverekedett a delegált katonatisztekkel.

– Aztán csak tessék nekem kiáltani, biztatott a Kálmán diák, jelentőségteljes mozdulatot téve a papirosvágó késsel.

Nálamnál fél fejjel magasabb alak volt, erős, széles vállú férfi, csontos arczát kemény kifejezésüvé tette a hatalmas sasorr és a széles, kétfelé osztott áll; azonban ellentmondott e rideg kifejezésnek az őszinte, világoskék szempár, a kicsiny száj s hozzá még a hirtelen szőke haj, melynél csak a szemöldökök, a bajusz és pofaszakáll voltak még világosabbak. -193-

A belépő, a míg az ajtótól az iróasztalomig ért, háromszor csinálta meg azt a kurta mazurkalépést, a mi férfiak között a beköszöntő üdvözlést jelképezi. A szép sisakját, a két aranyoroszlánnal és a fekete tolltaréjjal a csípőjéhez szorítva, hozta a kezében s mikor előttem megállt, összeütötte a sarkantyuit s bemutatta magát, magyarul.

Az a sajátsága volt, hogy minden szavát egy magyarázó kézmozdulattal kisérte, úgy hogy a némajeleiből is megérthette volna valaki, a ki egészen süket, hogy mit mond. A mentegető kézmozdulatból azt, hogy ő Klatopil Venczel, a gallérján levő két csillagra mutatásból, hogy főhadnagy, s a sisakja megemelintéséből, hogy dragonyos, míg ugyanakkor a jobb kezével a mellén hiányzó vért nem létezését jelezve, érthetővé tette, hogy nem kürazir.

Erre én széket akartam neki hozni, de azt a világért meg nem engedte, ő hozott magának egyet, s aztán még egyszer engedelmet kért, hogy háborgat, s leült velem szemben.

Én felszólítám, hogy csak beszéljen velem németül, én képes vagyok azon a nyelven társalogni.

– Nem! Nem! Én akarom magyarul beszélni. (Azt a mozdulatot csinálta hozzá, mint mikor a makacs gyereknek a fejét megfogják s belebuktatják a mosdótálba.)

– Nem! Nem! «Akarok» határozatlan mód, «akarom» határozott mód. S én határozottan akarom magyarul beszélni. – El kellett ismernem, hogy a logika erősebb a grammatikánál.

– Én születtem Leutomischlben. (Itt bánatosan keble felé hajtá le az arczát.)

Én egy megfelelő mimikával válaszoltam, hogy ez nem jön beszámítás alá. -194-

Én már vettem észre, hogy miért csinál annyi kézjelzést. Ez szokásuk azoknak, a kik autodidaxis útján sajátítnak el valami idegen nyelvet s nem találják hirtelen a keresett szót. Siettem segélyére lenni.

– Igen is: tizenegyen. Én magam voltam (Földfelé sülyesztett tenyérmozdulat.)

– Ahán! De hát az mind. (Kárba veszést mutató legyintések.) Akarta, hogy legyek (összetett tenyerek mozdulata.)

– Az ám. Nekem nem kellett. (Egy fittyet vetés, s azután egy gyik-elosonási mozdulat a tenyérrel.)

Ezen mind a ketten nevettünk. A következő mondás egy tenyércsapással és a széken való lovaglási mozdulattal illustrálva, érthetővé tette, hogy az én látogatóm felcsapott lovas katonának.

– Huszonnégy esztendővel már hadnagy voltam. Krakóban feküdtem két esztendeig. Szolgáltam magyar háboruban elejétől végig. Most vagyok harmincznégy esztendős. Még is csak főhadnagy vagyok. Ez csodálatos; nem igaz?

– Többi bajtársaim mind kapitányok, őrnagyok; kaptak -195- dekorácziót. Nekem semmi! Nézze! Semmi. Pedig van bátor szivem. Jó lovas vagyok. Soha nem büntettek. Szolgálatot értem. Mit gondol, mi ez?

– Hát én egész háboru alatt voltam bezárva, svadronyommal Temesvárba. Semmi alkalom vitézségre. Lovas katona sánczok között! Míg bajtársaim csatában, (mutatta mozdulattal.)

– Igen, vitézül verekedtek, addig mink lovasok, ostromolt várban. (Itt a hüvelykujját a zápfogai közé szorította, pöfékelést jelezve.)

Itt ismét kölcsönös derültségnek engedénk helyet mind a ketten. Én újra felszólítottam a látogatómat, hogy beszéljünk németül, így könnyebben fog menni; de ő azt felelte, hogy «muszáj!» No, ha már ezt a magyar szót is ismeri, akkor csakugyan meg kell lenni.

S a mutató ujjával a baloldali negyedik és ötödik oldalbordája közé bökött.

– Az ám. A szív. Legnagyobb zsarnok. Parancsolja nekem, hogy magyarul tanuljak.

A csiptetőre fogott három ujj az összecsücsörített ajkhoz emelve, magyarázá, hogy «nagyon szép!»

Azután a szétterjesztett tenyér az arczon végig húzva s az áll alatt összecsukva, erősíté, hogy:

Aztán elhallgatott, a kemény kravátliját igazgatta. Úgy láttam, hogy kivánja a tovább kérdezősködést.

Erre az én dragonyos hadnagyom felállt a székéről, egész tisztelgési positurába tette magát előttem. Én is felálltam. -197-

Itt nem jutott eszébe a szó. A jobbkeze három első ujját a feje fölé emelte, mint a ki esküszik. Megértettem.

– Az, az! Násznagy! Hogy elfelejtettem. Pedig «hadnagy» szóról eszembe juthatna.

– Természetes. Ha csak az első nevét megmondom, már emlékezni fog. Az «Erzsike».

– Ah. Milyen vörös lett! Maga is volt bele szerelmes! Tudom. Megmondta nekem. No hát lesz neki násznagya!

Akkor aztán kezet fogott velem mind a két kezével; megrázta a kezemet s egész kicsinyekké csinálta a szemeit az elragadtatástól. Azt hiszem meg is csókolt volna, de neki is nagy orra volt, nekem is, nem fértünk egymáshoz.

– De igen. A lépcsőházban. Nem akart addig bejönni, míg nem bizonyos, hogy ön násznagya lesz. Szégyenli magát.

Tél volt az idő, mindenféle prémes öltözet volt rajta, kucsma a fején: igazi muszka nőnek tetszett.

Hiszen láttam én már az ő arczát hasonló körülmények között. Bagotay Muki, Gyuricza Peti, Rengetegi Tihi után Klatopil Venczel valóságos «fölfelé esés».

Ott azután elébb engedelmet kért tőle, hogy kezet csókolhasson neki, azután bocsánatot kért én tőlem, hogy azt tette. S többé rá nem volt birható, hogy helyet foglaljon, hanem állhatatosan megállta a helyét, annak a karszéknek a támlányára könyökölve, a melyben a hölgy ült.

– Meg tudta ön érteni, a mit az én vitézem magyarázott? Kérdezé aztán Erzsike, a mint az első feszélyt levetkőzte. Képzelje, nekem lovagi szavát adta, hogy soha magyar emberrel más nyelven nem fog beszélni, mint magyarul. Elébb a privatdienerét kínozta agyon vele.

– Hanem már most hadd mondjam én el, hogy miért kellett nekem épen önt kéretni fel arra az áldozatra, hogy násznagyom legyen.

– A legutolsó találkozásunk után talán nem is várhatta ön azt, hogy még valamikor összejövünk az életben.

– Oh, «e» felől beszélhetünk akármit. (Erzsike a vőlegényére czélzott.) Ez egy áldott jó fiu. Olyan, hogy kenyérre lehetne kenni. El lehet ez előtt mindent mondani. Ön odáig tudja a történetemet, hogy én a forradalom után Bálványosyval bujdokoltam egy ideig. Nem szeretném, ha valami könnyelmű félrecsapásnak tulajdonítaná ön, hogy azt az embert elhagytam. Képzelje ön, csakugyan arra az alacsonyságra vetemedett, a mit úgy tudom, említettem önnek, hogy a császári biztos előtt elmondá az egész sürgönyvitel történetét, kitisztázva magát a hőstett vádja alól s engemet denunciálva vele. Előttem azzal mentette magát, hogy neki szüksége volt -199- magát purificálni a directorsági concessio elnyerése végett, nekem, mint asszonynak, nem fogják ezt a «kis tréfát» imputálni. Pedig hát dehogy nem imputálták! Sőt nagyon is elővettek, beidéztek, letartóztattak. Csak ennek a becsületes, jó fiunak köszönhetem, hogy valami nagy baj nem ért. Ez fogta pártomat. Nála nélkül igazán olyan árát adhattam volna meg a hősködésemnek, hogy megkeserülném. Ugy-e bár, Vencza?

A főhadnagy mutatá a tenyérmozdulatával, hogy hagyjuk már ezt az emléket tovább futni.

– Innen kezdődik az ismeretségünk – folytatá a hölgy. – Ez talán kiment ön előtt is, hogy én egy idegent, egy katonatisztet választottam jövendőbelimnek. Nagyon erős okom volt elidegenedni az én hajdani hős ideálomtól.

A szép hölgy, úgy látszott, hogy nem volt megelégedve a hatással, a mit szemei rám gyakoroltak: legalább azt kell hinnem, hogy a következő commentárok nem annyira a vőlegényének az örömére, mint az én felvilágosításomra lettek közrebocsátva.

– De higyje el, egész komolyan mondom, hogy Kvatopilt nem csak hálából tüntetem ki, a miért engem igen nagy galibákból kiszabadított, és a mi több, annak a Bramarbas-Bálványosynak minden további alkalmatlankodásaitól megmentett; de azért is, mert ő igazi becsülésre méltó jellem: tetőtől talpig igazságszeretet, a ki hazudni még tréfából sem szokott. Bátor és erőslelkü, és a mellett gyöngéd és érzékeny. Ura a kimondott szavának: azért a szavát könnyen oda nem adja. Valóságos eszményképe a férfinak.

Nekem egy plajbász volt a kezemben, előttem egy üres papirlap. Az irón ezt találta irni a papirra:

A hölgy elértette az abrakadabrát, s megcsóválta rá a fejét. Egy kicsit mosolygott is.

– No ez nem olyan, mint a többiek, – erősködék, – -200- egészen ellentéte annak, a mit a «hódítók» alatt szoktak érteni. – Hihetetlennek fog látszani, ha elmondom, hogy három évig járt hozzám. Csaknem mindennapi látogatóm volt, a nélkül, hogy egy merész lépést, egy indítványozó szót megengedett volna magának. Mindennap ujból fel kellett szólítanom, hogy foglaljon helyet, tegye le a sisakot a kezéből, támaszsza a kardját a szögletbe, s Schiller verseinek az olvasásán túl soha sem ment a társalgásunk.

– Én már gúnyolódtam is vele, – folytatá a csevegést a szép asszony. – Tudja, én nem vagyok ahhoz szokva, hogy mikor nekem udvarol valaki, a Memnon szobrot utánozza s ekkor bevallotta Kvatopil egész őszintén, hogy ő «fél én tőlem». – «Ha én olyan gyáva volnék a katonai pályán, a minő vagyok kegyeddel szemközt, megérdemelném, hogy ő felsége rögtön elcsapjon a tiszti karából».

– Utoljára is nekem kellett az ő kezét megkérnem – folytatá Erzsike. – Ugy-e barátom?

– Még akkor is szerénykedett. Alacsony rangjával mentegette magát. – Meggondolási határidőt kért. No nem igaz?

– Nekem kellett a scrupulusait egyenként elenyésztetnem, míg végre határozott nyilatkozatra birhattam, hogy no hát elvesz. Soha sem láttam én ilyen katonatisztet.

Erzsike vehette észre az arczomon, hogy hát mit törődöm én mindezekkel? Én se nem kérdeztem, se nem bánom, akárhogy van az ő dolga.

– Hát, lássa ön – folytatá esedezésig menő hangon, – én mindezeket nem azért mondtam ám el önnek, hogy mulatságot szerezzek vele, hanem azért, mert egy nagy kérésem van önhöz. -201-

– Nem a násznagyság végett. Ez nem «nagy» kérelem. Ezt megteszi ön a szolgálója kedvéért is. Nagyobbat kérek annál. Azt akarom öntől kérni, hogy legyen nekem gondnokom: törvényes gyámatyám.

– Ne tegyen olyan nagy hangsúlyt arra a szóra, hogy «atya». Igaz, hogy ön csak négy évvel idősebb, mint én.

– Nem a magam minőségéről beszélek, hanem a kegyedéről. Férjes nőnek mire való a gyám?

– Csak egyet hiszek: azt, hogy ön nekem őszinte jó barátom. Egyetlen jó barátom a kerek földön; a ki azért, a mi szivességet tesz velem, nem kér, nem vár semmit. – Ez már ki van próbálva. – Azt hallotta ön, – s ha nem is hallotta volna, kitalálhatná magától is, – hogy engem a rokonaim eltaszítottak maguktól. – Eltagadják, hogy ismernek. Az anyám férjhez ment s áttette a lakását Prágába. – A kire csak rábizom magamat, mind azon van, hogy valamit elnyerjen tőlem: pénzt vagy annál is drágábbat. A ki csak hozzám szegődik, az mind vagy szédelgő, vagy csábító, vagy kerítő. Magam pedig egy ostoba, könnyen hivő teremtés vagyok, a kinek soha sem fog benőni a fejelágya. Nekem kell egy olyan parancsolóra szert tennem, a ki a tönkrejutástól megőrizzen és a kinek a jó akaratában megnyugodjam. Hiszen kaphatnék én önnél tapasztaltabb gyámot is, csak a városi hivatalhoz kellene folyamodnom; de én senkinek a zsarnokságát nem tudnám eltürni: – az önét eltüröm. – Ne hagyjon elpusztulni! Az Istenre kérem.

Meg kellett őt szánnom. Azon vettem észre, hogy a kezemet el hagytam fogatni. -202-

Pedig ez bizony kényes helyzet, egy szép asszony gondnokának lenni. S még milyen szép asszonynak!

– Hát nem bánom. Vegyük egész komolyan a dolgot. Ha főhadnagy úr is beleegyezik?

Kvatopil Venczel kinyilatkoztatá, hogy ő neki e tekintetben nincs saját akarata.

– Térjünk a dolog érdemére. Meg van kegyednek még azon vagyona, a mi a bécsi takarékpénztárban lett elhelyezve?

– Megvan. S mihelyt ön hivatalos gondnokom lesz, kiveheti onnan és áthelyezheti a pesti hazai takarékpénztárba.

– Itt könnyebben lesz a kamatutalványozás évnegyedenkint. Kegyednek ebből a tiszteknél megkivánt biztosítékot is le kell tenni.

– Azért gondoltam így, mert azt sejtem, hogy kegyed a házuk jövedelméből aligha lát valamit, s szeretném, ha a készpénzből minél többet megmenthetne.

Én körülvakargattam a hajamat. (Még akkor sok volt.) Gyámapai kötelességem volt őszintén elmondani a nézeteimet. Végre megtaláltam a formát hozzá.

– Hát, tudja, édes Erzsi nagysám; – igen tisztelt főhadnagy úr, – én már sok mindenféle csodát láttam életemben. Láttam fél lábu ballettánczost, a ki a legnehezebb pirouetteket megcsinálta; láttam kéz nélküli festőt, a ki a lábaival remekül mázolt arczképeket; – láttam vak szinészt, a ki végig játszotta Hamletet! – hanem olyan lovassági főhadnagyot, a kinek adóssága ne lett volna, – még nem láttam soha. -203-

– Nem! Nem! – kiáltott a vőlegény. – Bizonyára engem sem fognak pénzért mutogatni.

Én azután kértem, hogy ha már ennyire vagyunk a sincerisatióban, hát sziveskedjék még is széket huzni ide az asztalhoz és tegye le a kezéből azt a szép sisakot az arany fekete tolltarajjal és beszéljönk számokban: kinek mennyivel tartozik?

A vőlegény bizton leolvashatta ábrázatomból, hogy ezt az árt sokallom egy főhadnagyért; ennyiért Erzsike egy őrnagyot is találhatott volna. Sietett megértetni a dolgot.

– Nem én magam csináltam ám ezt a rengeteg nagy adósságot, hanem volt egy jó pajtásom, főhadnagy, gazdag, előkelő fiu. Az vett rá, hogy irjam rá nevemet a váltóira, mint jótálló. Még minorennis volt. Én csak irtam, irtam, mit tudtam, hogy mi az? Egyszer aztán mikor szájáig ért a víz, az ifju barátom főbe lőtte magát. Az apja megtagadta a fizetést, a hitelezőket én örököltem utána. Azóta folyvást fizetek, de az adósság nem hogy fogyna, de egyre növekedik s egyre szorosabbra tekerődik a derekam körül a rettenetes boa conscriptor.

Ezen aztán mind a hárman nevettünk. Pedig tulajdonképpen nem volt biz ezen semmi nevetni való.

– Summa summarum: Erzsi nagysámnak marad a vőlegénye adósságainak tisztázása s a cautio letevése után még huszonötezer forintja.

– Tudom. Éppen azért kérem önt, hogy legyen szigorú gondnokom, mert ha az én kezemben marad a pénz, akkor ennek öt esztendő alatt vége lesz.

– Ez a csoda onnan ered, hogy a mama letiltotta a bécsi intézetnél letett összegemet s a zár csak akkor szünik meg, ha egy derék, rangbeli úrhoz férjhez megyek. -204-

– Ugyan takarékosan kell kegyednek gazdálkodni, hogy ennek az összegnek a kamataiból ki tudjon jönni.

– Kvatopilnak is van fizetése; aztán ő, mint lovassági tiszt, szállást «in natura» kap.

– Ön tudja jól, hogy én az ilyesmihez… (Láttam, hogy azt akarja most mondani, hogy «hozzá vagyok szokva» s furcsa képet csináltam hozzá. El is értette a pantomimikámat, hogy a császári és királyi vőlegény előtt nem igen lesz alkalmatos az «anno Rengetegi» élményeket emlegetni s művésznői ügyességgel átcsapott a megkezdett markotányosnői henczegésből a gyöngéd turbékolásba), hogy az igaz szerelem áldozatra képes.

S megigéző mosolylyal nyujtá kezét a vőlegénynek. A mit az gyöngéd elragadtatással emelt ajkaihoz. Mint egy gerlepár.

Nekem bizony semmi gyönyörüségem sem volt ebben az ő Romeó és Julia előadásukban. Kedvem volt az előadásukat kifütyölni.

– Még egy kérdést, kedves gyermekeim, mielőtt az atyai áldásomat rátok adnám:

– Tisztelt főhadnagy úr, a hogy a curriculum vitæjéből megértettem: önt kezdetben papnak szánták s így ön valószinüleg katholikus.

– Az alatt az időköz alatt, a melyet ön a seminariumban töltött, nem hallott volna olyasmit, hogy egy kálvinista asszonyt, a kit a polgári törvényszék a férjétől elválasztott, katholikus férfinak nőül venni nem szabad; mert az ő dogmája szerint a házasság sacramentum, a mit a világi biró föl nem oldhat.

Erzsike egyszerre baziliszk tekintetet vetett felém. Huh, hogy villámlott a tengerszemekben!

– Hát ezen hogyan lehetne segíteni? – kérdé tőlem a vőlegény, egész gyermeteg gyámoltalansággal.

– «Kálvi…?» – De már a szónak a végét… «nista» az ajtón kívül mondta ki. Kapta a sisakját, senkitől búcsut sem vett, úgy elszaladt. A Kálmán diák azt mondta, hogy még így svalizsért futni nem látott soha.

– Ez magától tiszta maliczia volt! Így elkergetni a vőlegényemet! Menjen! Hogyan csuffá tett most!

– Ezt elébb-utóbb meg kellett neki tudni. A pap megtagadta volna az egyházi kihirdetést önöktől.

– Csak bizta volna ön ezt rám. Ha egyszer én az adósságait kifizettem volna, akkor már lovagias kötelessége lett volna azt az áldozatot meghozni értem: akkor már nem léphetett volna vissza.

Meg kellett magamat adnom: ez bizony nagy ügyetlenség volt tőlem. Kértem is nagyon bocsánatot. Soha sem cselekszem többet. A legközelebbi vőlegénynél nem bánom, ha mohamedánus lesz is.

– Magával nem lehet okosan beszélni. – No de se baj. – Visszahozom én még ide Kvatopil Venczelt.

Bántam is én. Nagy dolgom volt. Az ujon érkezett előfizetők keresztkötéseire kellett irnom a czimeket. Ez nem annyira ideális, mint inkább realistikus foglalatosság: hozzá számítva, hogy még a czímszalagok összecsirizelése is az én feladatom volt. A correctura ív is várt rám, rengeteg sok sajtóhibával. – Hát bizony «szegény az eklézsia: maga harangoz a pap». – Üres óráimban pedig – pihenésképen – a «Magyar nábob» regényemet irtam: a minek a főalakjához a feleségem elbeszélése után kaptam az eszmét. -206-

Azután elmult egy pár hét. Egy délután, a mikor épen azon gondolkoztam, hogy megcsináljam-e magam az olaj lámpásomat, vagy megvárjam, a míg a Kálmán diák hazakerül a póstáról, vagy a szobaleány a szinházból, a hová a feleségem után elvitte a jelmezes kosarat: egyszerre erős csengetés támad odakinn. Magamnak kellett kimennem, az ajtót kinyitni.

Nagy meglepetésemre, Erzsikét láttam magam előtt. Hozta karonfogva a főhadnagyát.

– Megint itt vagyok uram. Elfogtak, lánczravertek. Kénytelen voltam kapitulálni.

– Erős ostrom volt… Ilyen batteriák! – Nézze ön! – Ezek a szemek! – Congrévrakéta semmi ehhez képest! – A csillagsáncz be van véve!

– Nem! Elébb nekem. – Elébb velem kell eljönnie a paphoz, bejelenteni, hogy kitérek a katholikus hitből.

– Teljesen meggyőződtem. Erzsike nagysám úgy tud kapaczitálni, hogy nincs olyan missionárius. Valóságos hittérítő.

– És ha mindjárt el kellene is kárhoznom, ha elveszteném is az örök üdvösséget, még azt is kész volnék feláldozni, ezekért a drága szép szemekért. Inkább a purgatoriumban égjek!

– Bocsánat. Ez komoly dolog. Én a magam vallását épen oly magasra becsülöm, mint más felekezetekét. Proselytacsináló azonban nem vagyok. Őszinte meggyőződésből akar ön kálvinistává lenni?

– Ördögöt mindegy! Nálunk Leutomischlben azt tartják, hogy a kálvinisták Krisztustagadók.

Erre aztán Erzsike veté magát közbe. Olyan szépen könyörgött, hogy még ezt a kis szivességet ne tagadjam meg tőle. Kvatopil csak így volt rávehető a convertitaságra. Hogy a lutheránusoknak is kereszt van a templomukon; azok ostyában veszik fel a Krisztus testét. Hogy itt nem koczkáztat az ember annyit a mennybeli jussából; a főhadparancsnokságnál sem veszik olyan rossz néven, mintha a «kurucz» kálvinisták közé lépne stb.

Az lett a vége, hogy nekem, a kálvinista presbiternek kellett a lutheránus egyház számára egy áttérő lelket bevezetnem.

Mégis csak jó fiu lehettem én hajdanában, a míg a szívem így el nem kérgesedett.

Végre minden akadály le lett győzve. Én beváltam gyámatyának, Kvatopil Venczel vőlegénynek; Erzsike megkapta az excellentiás mamától (most már tábornokné volt) a felmentvényt a sequestrált tőkepénze fölötti szabad rendelkezésre; a biztosíték le lett téve, a boa conscriptorok jóllakatva, fixumfertig mehettünk az esküvőre. -208-

A násznép állt a menyasszonyon és a vőlegényen kivül még a két násznagyból; – a vőlegényé volt a zászlóaljparancsnok őrnagy – és ennek a feleségéből.

Itt valószinüleg mindenki azt fogja tőlem kérdezni, hogy hát a másik násznagynak a felesége miért nem volt ott?

Igen röviden végezhetnék vele azzal a válaszszal, hogy a feleségem éppen akkor Szabadkán volt vendégszereplésen; meg volt ő is híva, de nem jöhetett.

– Tisztességes férjnek nem szabad okot adni a feleségének a féltékenységre; de ok nélkül féltékenynyé tenni a feleségét, megint nem szabad.

Annyi szent igaz, hogy én az Erzsike nevét az asszonyom előtt soha ki nem mondtam. («Papucshős!») Volt-e róla tudomása? azt nem tudom. Sokkal büszkébb volt, mint hogy valaha mutatta volna.

Az Erzsikének arczképe is volt s az ott volt az én iróasztalom fiókjában. Még akkor is ott volt, a mikor már megnősültem. S én nem mondhattam azt, hogy az öreg anyámnak a képe, ha történetesen kézbe kerül. Hanem az történt, hogy mikor az orosz seregek betörtek az országba, én is, előre látva az egyenlőtlen harcz végét, fogtam a puskámat, felkötöttem a kardomat, nyakamba öltöttem a tarisznyámat, búcsút vettem a feleségemtől s mentem a Görgey táborát fölkeresni – gyalog. Útközben találkoztam Nyáry Pállal. «Hová ilyen fölpuskázva, Móricz öcsém?» – Én tragicus pathossal feleltem rá: «Megyek meghalni a hazáért.» – «Hát a tarisznyában mi van?» – «Egy sonka.» – «No hát, mielőtt meghalnánk a hazáért, előbb együk meg a sonkát.» – Azzal fölvett a szekerére. Rajta kivül még Patay József is a szekéren volt. (Két tagja a debreczeni magyar kormánytanácsnak.) Én még is szerettem volna tudni, hogy hová megyünk, a -209- mire Nyáry azt felelte: «Hát, édes öcsém, a hogy a népdal mondja: «Szalad a kutya Szeged felé. Lóg a farka Buda felé.» A legfenyegetőbb halálvész között sem hagyta el a keserű ironiája. Így mentem Nyáryval együtt Szegedre. Egy hét mulva a feleségem is utánam jött. A szállásunkat rábizta a jó öreg Kovácsnéra. A derék komikai művésznőnek nem kellett félnie a kozákoktól. A mint aztán az oroszok megszállták Budapestet s a szigorú rendelet kiadatott, hogy minden fegyvert, monturt és magyar bankót beszolgáltassanak, mert a kinél egy tiltott tárgyat, vagy egy forradalmi kiáltványt megtalálnak, hadi törvényszék elé állíttatik s főbe lövetik, akkor a jámbor megbizott művésznő fogta az iróasztalom fiókjában talált összes czók-mókot, azok között voltak Petőfinek a levelezései, Klapka levele, az egész forradalom alatt irt naplóm, számtalan érdekes adataival s azokat mind bedobta a kemenczébe s befütött velük. Ebben a nagy autodaféban hamvadt el az Erzsikének az arczképe is. Azt hiszem, hogy sejtettek valamit, de nem szóltak soha.

Az összejövetel az ő szállásán történt meg. Itt volt alkalmam megismerkedni a násznagytársammal, a dragonyos őrnagygyal. Igen derék, affábilis ember volt. Valóságos másolata egy igazi magyar viczispánnak. Csupa kordiális kedélyesség, joviális tréfa; az ember észre sem vette rajta, hogy katona. Plane, hogy osztrák katona. Úgy szidta a «Bach-huszárokat», mint a jégeső. Ellenben a magyarokat dicsérte. Ő nem volt Temesvárban bezárva, mint a főhadnagy; előbb Olaszországban harczolt, azután került ide. A beszédét fűszerezte magyar mondásokkal: körmönfont kifejezésekkel. – A feleségének is bemutatott. Az is tréfásan történt: «az én házi sárkányom.» Pedig nem volt valami sárkányfajta. Kapitális derék asszonyság volt, élte javában. Igen csinos ábrázatú. Csak az az egy, hogy a beszédében nem ismerte a pontot, meg -210- a pauzát. Előttem az még előny, mert én mindig úgy szerettem a hölgyeket mulattatni, hogy azok beszéljenek, én meg hallgassak. A míg a menyasszony előjött az öltözőből, az alatt engem megismertetett az ezredben szolgáló valamennyi nős tisztnek a családi viszonyaival. Mikor aztán a menyasszony teljes menyegzői díszben megjelent, kisérve a vőlegényétől, a ki az egyik kezében a sisakját, a másikban egy óriási kamélia csokrot tartott: akkor egész ünnepélyességgel ment végbe a kérő- és kiadónásznagyok közötti formaszerű jegyzékváltás.

Az őrnagy azonban csak az én irányomban volt kedélyes táblabirói alak: a főhadnagygyal szemben folyvást előljáró maradt. Úgy kommandirozott neki, mintha most is lovon ülne s «terepfutónak» volna kiküldve. Az feszesen engedelmeskedett.

Rám egészen azt a benyomást tette a vőlegény, mint mikor a svadrony élén ott ül a nyeregben a tiszt: kezdődik az apró fegyvertűz, a puskagolyók elfüttyentenek a füle mellett, a granát prüszkölve vág le előtte a földbe: s neki még csak a fejét sem szabad félrekapni; míg egyszer aztán felhangzik a szabadító vezényszó: «Előre! marsch! marsch! Kardki-kard! – Rajta, rajta! – Üsd, vágd!» – Mit is mondok? Dehogy «üsd, vágd!» – «Szorítsd hozzád: nem anyád!»

Hanem a vőlegénynek minden mozdulatát úgy kellett vezényelni. Ő meg ehhez volt szokva. Alig birta a keztyűt lehúzni a kezéről. S erővel jobbfelől akarta a menyasszonyát állítani; holott a pap azt kivánta, hogy balról bocsássa. S mikor vége volt a szertartásnak, olyanforma arczkifejezéssel fordult a násznagyához, mint a minő a halálraitélt delinquensé, a ki már csak a legmagasabb kegyelemben bizik. -211-

– Ne félj fiam, biztatá őt a násznagya. Így szokták azt. Balfelől áll a menyasszony: de azért a jobb kezeitek voltak egymásba téve.

Hazatérett már aztán egy kocsin ültek – a boldog menyasszony és a vőlegénye.

Erzsike szállásán ott várta a násznépet a pompás lakoma. Fel volt terítve.

Mikor aztán a boldog férj felhozta a kedves életepárját közénk, akkor egyszerre levetette magát a pamlagra s arczát a két tenyerébe takarva, elkezdett keservesen sírni.

Hogy a vőlegény fakadjon sírva az esküvő után s legény-voltának elvesztése fölött keserű könyhullatásokban adózzék.

A két hölgy aztán két oldalt fogva, elkezdte kérlelni, vigasztalni, de ő csak nem birta érzelmei kitörését visszafojtani. Az őrnagy is szépen biztatgatta: «Ejh, édes barátom. Nem kell azt olyan tragice venni. Lám én is átestem rajta. Lássa milyen jól meg vagyok most a házi sárkányommal.» Ez sem volt balzsam a nagy fájdalmára. Utoljára aztán haragba jött az őrnagy: «Ezer török koponya! Főhadnagy úr! Fog ön nekünk itten produktiót tartani a magasabb érzékenységből! Bomba és gránát. Ölelje meg mindjárt szépen a feleségét!»

Az Erzsike mindig csak rám nézett, mintha könyörögne. Megszántam szegényt.

– Emlékezik a 2-ik gyakorlatra: «Miért sír a kapitány?» «Azért, mert az angolnak nincsen kenyere.» No hát adjunk az angolnak kenyeret.

S ezzel aztán vége lett a scenának. Asztalhoz ültünk, s a megkezdődött vidám poharazás között sokat tréfáltunk a fölött, hogy mily bolondos furcsa ötlet volt, Ollendorftól azt kérdezni, hogy «miért sír a kapitány?» s azzal válaszolni rá, hogy «az angolnak nincs kenyere.»

Maga ez a paradox kedélyállapot azonban megfejthetlen talány maradt előttem.

XVI. FEJEZET.

A háboru kiütött, de nem a fiatal házastársak, hanem az európai hatalmasságok között. Az én gyámoltjaimat ez csak annyiban érdekelte, hogy Kvatopilt is mozgósították; a dragonyos ezredével együtt vitték a keleti határszélre. Természetesen Erzsike is vele ment.

Hirtelen történt az eltávozásuk. Együtt jöttek el hozzám búcsúvételre. Kvatopilnak az arcza ragyogott az örömtől s ez viszfényét találta az asszonyság derült mosolyában. Háború lesz! A katonának most virágzik a buzája!

Az évnegyedenkint megküldendő pénz végett mulhatlan volt velem tudatni a tartózkodásuk helyét.

– Czímünk egyelőre: «An Ihre hochwohlgeboren Frau Oberlieutenantin Elisabeth von Kvatopil». Egyelőre! Később valószínűleg haladunk alább és feljebb. -213-

– «Alább» a határ felé, és «feljebb» a ranglépcsőn? mondám én, kitalálva a feladott rebust.

Az én gyámfiam (öt évvel idősebb, mint én) igen meg volt elégedve a helyes megfejtésemmel.

Én azután minden hónapban kaptam a gyámleányomtól levelet. De nincs az a lóugrással kombinált sakkfeladvány, a mely az ő járáskelésükkel kiállja a versenyt. Ma délnek, egy hónap mulva nyugotnak, aztán fel északnak, előre, hátra, megint visszafelé, olyan ismeretlen falucskákban, hogy nagyító üveggel kellett keresnem a helyet a térképen, utoljára átugrott a hadiszállás Moldvába, Oláhországba: körülugrálta Jassyt, Bukarestet, végig ugrált a Pruth mellett, utoljára megállapodott Czernoviczban, míg onnan is tovább nem kelt Przemislbe; a honnan aztán szerencsésen visszakerült, Stryn, Munkácson, Tokajon, Miskolczon, Kecskeméten, Kalocsán keresztül megint Budapestre.

Erzsike mindenütt vele járt hűségesen a férjével. Téli, nyári viszontagságokat, a mikben az ilyen fegyveres kéjutazás ugyan bővelkedik, együtt szenvedett át vele. Levelei, a melyeket ez alatt hozzám küldözött, maguk egy igen érdekes fejezetet képeznének a katonatiszti életből. Opportunitási okok tartóztatnak vissza azoknak közzétételétől: még elriasztanám vele a fiatalságot (értem a nőnemen lévőt) az Erzsike példájával.

Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy ez az asszony mennyire megjósolta mindezeket magáról, mikor a komáromi sziget kis fakunyhójában egymás mellett ültünk: szalmáskunyhó, tehénistálló, ostromolt vár, casamata boltja, komédiás konyhasátora, táborozó katona bivouacja, mindenütt boldogít a szerelem; az édes illuzió tündér-palotát tud azokból elővarázsolni. S a tábort járó tiszt nem lehet valami kellemes férj. Zaklatva, boszantva, előljáróitól chikanálva, időjárástól paskolva, ellenséggel farkasszemet nézve, és soha rá nem eresztve; örök czivódásban a -214- barátságtalan lakossággal, rosszúl látott vendég, a kinek a nyakán nehéz kölöncz a magával hordott feleség. És az mégis szerelemmel követi őt mindenfelé s türi a nehéz indulatait.

Hanem az előléptetési lajtorján nem történt semmi haladás. A legutolsó levél czíme is így szólt: «főhadnagyné asszonyság».

Mikor a nagy világháborúnak vége volt, mely annyi keserű kiábrándulást hagyott hátra, egy délután megint bekopogtat hozzám Kvatopil Venczel főhadnagy.

Nem volt már akkor Kálmán diákom. A «Délibáb» megbukott. A helyett a «Vasársapi Ujság»-ot szerkesztettem: a lapon megnevezett szerkesztő Pákh Albert helyett, a ki Græfenbergben feküdt betegen. Új nevem volt: «Kakas Márton». Hejh de népszerű voltam akkor! Voltak Kakas Márton pipák, tajtékból, cserépből, kakasfejű emberalakkal: a nemzet igazán szájában hordott, s ha nem is tömjénnel, de annál is becsesebb dohánynyal füstölte meg a bálványképemet. O tempi passati!

Az igaz, hogy a fizimiskája erősen megváltozott. A hadjárat alatt meg lett engedve a tiszteknek, hogy szabályzaton kívüli szakálleresztéseket produkáljanak. Venczelnek à la Haynau szakálla volt; a mi úgy eszközöltetik, hogy a bajuszhoz egy darab a kiborotvált szakállból hozzásodortatik, mintha a kettő egy volna, a mi az arcznak formidabilissá tételéhez nem kevéssel járul.

De még nevezetesebb korrektura volt az arczán, hogy az orra egészen veres volt. Valóságos egy darab rubin.

– Látod-e ezt? Ez az egész acquisitióm a török-orosz -215- háboruból. Ez a veres orr. A mult télen a galicziai határon táborozva tettem rá szert egy kriminális muszka-szélben, künn a mezőn egész éjjel. A porrátört havat, mint megannyi varrótűt vágta az arczunkba a szél. S még csak háttal se lehetett fordulni. Reggelre ilyen lett az orrom. Azon a héten húsz emberem megfagyott a nyeregben, fele a katonáimnak a lazaretumba került, tüdőgyuladásban, scorbutban, éhségtyphusban. A századomból nem hoztam többet haza negyven legénynél. És ezt a veres orrot, mint trophæumot.

Nekem egyaránt bajos volt, akár gratulálnom hozzá, akár sajnálkoznom rajta.

– És bár legalább verekedtünk volna valahol! De végigjárni egy másfélesztendős háborut, a nélkül, hogy a kardomnak egyéb dolga lett volna, mint a szénarequirálásnál a henczegő parasztnak a hátára húzkodni a lapjával. Néha olyan közel álltunk az ellenséghez az előörsön, hogy igy nézhettünk egymásnak a szájába, s nem volt szabad egymásra rohannunk. Egyszer a törökkel álltunk szemközt, másszor a muszkával. Nekem mindegy lett volna, akármelyikre eresztenek, csak eresztettek volna. Nem! Mikor már azt hittem, hogy no most kezdődik a patália, megint csak «hüvelybe a kardot!» s megint odább masirozni. Inkább megtettem volna, hogy lóháton ostromlok sánczokat. Hát az az átkozott sok puliszka, meg a kukoricza málé! Csakhogy az is volt! De mikor az sem volt. Lóhús! félig megsülve! Köszönöm szépen!

Itt a gallérjára mutatott. Ott bizony még most is csak két csillag ragyogott.

– Semmi avancement. Ott vagyok, a hol voltam. Pedig az őrnagyom quietált: kénytelen volt vele, úgy tele lett minden tagja rheumával. Helyébe avancirozott az első kapitány, annak a helyébe a másodkapitány. Ez a -216- hely most üres. Én vagyok a legidősebb főhadnagy. De semmi szó rólam. Főbe lőni való állapot.

Én komolyan intettem, hogy erre ne gondoljon. Vannak egyéb kötelességei is. A kinek olyan kedves felesége van.

– Már az igaz, pajtáskám, hogy az egy angyal! Mit állt ki ez a nő e keserves idők alatt, arra én vissza sem merek gondolni. Mindenütt velem volt, nála nélkül talán elpusztultam volna. Pajtáskám, te azt nem is tudod, micsoda üdvösség az, mikor az ember a kegyetlen hózivatarban végezte a rondeot, s a kvártélyára visszavergődött, ott találni egy tündért, a ki egy pohár forró punchcsal várja.

– A punch soha el nem maradt. Ha aranyért volt kapható a rhum, még is megszerezte akárhonnan. Maga szánkára ült s napijáróra elment a városba, hogy bevásárolja. Gyémántszivű asszony! És aztán még most is szeret. Daczára ennek a vörös orrnak is szeret. Azt mondja, hogy az nekem igen jól áll. Még az sem bántja, hogy most is csak főhadnagynénak hivják. Ha ő nem volna, rég golyót röpítettem volna az agyamba.

Én aztán igyekeztem őt megvigasztalni, hogy egy aktiv szolgálatban levő főhadnagy többet ér a világ piaczán, mint egy generális extra statum.

Azzal végezte, hogy meginvitált magához estélyre, egy pohár punchra; mihelyt a szállása elfogadásra képessé lesz téve.

Többször hítt, levélben is, a felesége nevében is, soha sem mentem hozzájuk punchra. Ha aztán összetalálkoztunk, találtam valami mentséget.

Egyszer azt mondtam, hogy a fejem fájt; másszor meg sürgős dolgom akadt; menmeg, hogy váratlan vendégeim jöttek faluról stb.

Venczel barátom pedig mindannyiszor azzal a keserves felsóhajtással végezé: -217-

Egyszer aztán én is meguntam a sok hazudozást, s megmondtam a barátomnak az igazat.

A harmadik «igaz» pedig az, a mi a barátomnak sem tetszik, meg nekem sem tetszik, s a min aztán összeveszünk.

Hogy mindjárt a harmadikat illustráljam, hát ez az lett volna, hogy «édes kamerádom, az én házamnál alkotmányos rendszer áll fenn, a feleségem uralkodik, én pedig vagyok a «felelős.» S hogy én minden héten eljárjak a te szép asszonyodhoz estélyre, erre a törvényjavaslatra nem kapom meg ő felségétől a szentesítést.»

A második lett volna az, hogy «édes főhadnagy, én egész más sphærában élek, mint ti. Én végtelenül tisztelem a te társaságodat, de én a te kollegáiddal nem tudok miről diskurálni.»

Hanem elmondtam azt a harmadik igazat, hogy «kedves Kvatopil! Ha te meg akarod tudni az okát, hogy miért nem haladsz előre a tiszti rangfokon, hát tudd meg. Azért, hogy velem barátkozol. Én ingrata persona vagyok a hatalmasok előtt. Épen tegnap tartott a lakásomon házmotozást a rendőrség; minden irott papirost, a mit találtak, összepakoltak, elvitték; még a rámákból is kiszedték a képeket. S aztán Prottman fél napig vallatott, hogy mit tudok Kossuth proklamátiójáról, meg a dolláros bankjegyekről? Ha te én hozzám járogatsz, irdogálsz, plane, ha még én is szüntelen ott mulatok a te katonatiszt barátaid -218- közt, szentül azt hiszik, hogy te is benne vagy a conspiratióban. Jó szerencse, hogy a meghivó leveleidet azonnal el szoktam égetni, külömben most azokat is osztályozná Prottman.

– Punch ide, punch oda. A policzáj ezt «puts»-nak olvassa. Aztán te neked magadnak is jobb lenne, ha felhagynál a punch-ivással, mert attól lesz vörös az orrod.

– Gondolod? Igazad van! Magam is úgy érzem, mikor egy pohár punchot lenyeltem, mintha az orrom elkezdene egyszerre dimensiókban nyerni s világosságot sugárzana ki maga körül. Mától fogva nem iszom több punchot. Szavamat adom. Hányadik van ma? Január 23? Jegyezd fel a naplódba. «Január 23-án Kvatopil Venczel főhadnagy lekötötte nálam a lovagias szavát, hogy soha több punchot nem fog inni.»

– Még többet: «és semmiféle pálinkát, snapszot: sem bort, sem sört, egy szóval semmi spirituosumot.»

– És már most esztendő és egy nap mulva majd lásd meg az eredményt. Semmit többé, mint tiszta vizet.

Esztendeig csakugyan nem láttam aztán Kvatopilt. Ez alatt az Erzsikéről sem hallottam semmit.

Egyszer azonban megint csak beront hozzám a főhadnagyom. Még mindig csak két csillag viselője.

– De már ez csakugyan főbelőni való állapot. Már megint prætereáltak! – Már ezt nem türhettem tovább. Felmentem az ezredeshez: «Uram, excellenz! Én már tizenkét éve szolgálok. Kötelességem hiven teljesítem. Soha megdorgálva nem voltam. Értem a szabályzatot. -219- A lovagló iskolát vezetem. És mégis mellőzve vagyok. Kivánom tudni, hogy mi kifogás van ellenem?»

– Oh dehogy! Ki az ördög törődik a ti policzájotok fecsegéseivel? Nem te! Hanem ez a vörös orr! Ez itt ni! Ez áll az utamban.

S megczibálta mérgesen az útjában álló akadályt, mintha csak valami makacs remonda került volna a kezébe.

– Mindjárt megérted. – Az ezredes egész nyiltsággal felelt meg az interpellátiómra. «Kedves Kvatopil! Ön csakugyan a legjobb conduit-listával van ellátva, csupán csak az az egy hibája, a mi sulyosan vet a latba: hogy erősen neki adta magát az italnak.» – «Mit? én? az italnak? hisz több esztendejénél, hogy nem iszom mást, mint vizet.» – «Lehetetlen!» – kiált fel az ezredes; – «hát az a veres orr?» – «Ezt én a táborozás alatt szereztem magamnak.» – Az ezredes a fejét rázta hitetlenül. – «No hát én be fogom excellentiádnak bizonyítani, hogy igazat mondok, van irásbeli bizonyítványom róla.» – «No arra kiváncsi vagyok.» – Ezzel egyenesen ide rohantam hozzád. Kedves barátom, instállak, kényszerítelek a mennybéli üdvösségedre, ha engem szeretsz, ha szeretted valaha Erzsikét, ha egy emberéletet meg akarsz menteni, add ide nekem azt a bizonyos jegyzőkönyvedet, a mibe ezelőtt egy évvel beirtad azt az én lovagias szavamra tett fogadásomat, hadd mutatom meg az ezredesnek.

– Kedves kamerádom. Nekem ebben a jegyzőkönyvben mindenféle kényes adataim vannak feljegyezve, a mik éppenséggel nem arra valók, hogy azokat rajtam kivül más olvasgassa.

Azonban addig biztatott, hogy ő ezt a könyvecskét a -220- kezéből élve ki nem hagyja venni, csupán csak azt a lapot mutatja meg az előljárónak, a mi az ő szent fogadalmára vonatkozik, míg utoljára is kénytelen voltam azt neki rendelkezésre bocsátani. Igérte, hogy egy óra mulva visszahozza.

Meg is tartotta a paroláját. Egy óra alatt visszakerült, átadta a könyvecskémet, megölelt, kebléhez szorított.

– Barátom! Boldoggá tettél. Czélnál vagyok. Ő excellentiája, a mint elolvasta a jegyzőkönyvedbe irott fogadást, akkorát kaczagott, hogy megszámlálhattam, hogy négy foga van plombálva aranynyal. – Szent Isten! – ő aranynyal eszi az aranyat, én pedig csonttal rágom a csontot! – Aztán, hogy magához tért a nevetésből, a vállamra ütött s azt mondá: «Főhadnagy úr! Önnel csakugyan nagy méltatlanság történt; ön nem iszákos, tévedés volt a dologban. Ennek reparáltatni kell! Most már szavamat adom önnek, hogy a legközelebbi avancementnál megkapja ön a harmadik csillagot.

Az én barátomat már ez az igéret is a hetedik égbe emelte. A remény visszaadta neki az életkedvet.

Ebből az örömből mi fakó civilisták nem kapunk. – Kivált holmi jámbor poéta! Annak csak egy csillaga van. Az is a feje fölött magasan. Ha elérheti, megfoghatja, az övé; – ha maga el nem éri: mástól meg nem kapja.

XVII. FEJEZET.

A legszebb üstökös csillag, a melyet én láttam, volt az 1858-iki. Két hétig volt látható az égen. Október 1-től 15-ig s ez alatt folyton a legderültebb idő volt, még csak egy felhő sem volt az égen. E közben az üstökös folyvást közeledett a földhöz, egyre nagyobbodva, alakja tökéletesen -221- hasonlított egy török kardhoz, utoljára fényes nappal is látható volt már.

Ezen év szeptemberében mellvérzést kaptam. Fiatal korban vésztjósló jelenség.

Házi orvosunk, az áldott emlékü Kovács Sebestyén Endre, azt mondta, hogy «nem kell neked semmi orvosság, hanem eredj utazni, s asszonyhoz ne közelíts.»

Megfogadtam az utasítást s ősz kezdetén vállalkoztam egy merész útra, lóháton bejárni Erdély nyugati havasait. Régi jó barátom Török Gábor, (a szabadságharcz alatt kormánybiztos) és a két fia voltak a kalauzaim, a kik már máskor is bejárták ezt a gyönyörü vidéket. Tizennégy napig mindennap öt-hat óra hosszat nyeregben, néhol úttalan erdőkön keresztül, meredek sziklaösvényeken fel és le, patakokat, hegyi folyamokat átusztatva, ugyanazon vastagtalpu bagariákban a tiszteletünkre rendezett bálban tánczolva, a melyekben a lovon ültünk, útközben a deres gyepen szalonnát falatozva, s törkölypálinkát kortyogatva hozzá, ezt nevezem radicalis curának – mellvérzés ellen.

Végig jártam úti kiséretemmel, mely utóbb tíz főre felszaporodott, a Bihar hegységét, rátaláltam a sziklasirra, mely alatt a hős halált szenvedett jó barát, Vasváry Pál nyugszik, voltam a magyar Californiában, Abrudbánya, Verespatak aranytermő bányavidékén; lefestettem a csodaszép bazalthegyet, a Detonátát, a melyhez hasonló érdekes földtani alakzat alig lehet; voltam a Csetátye Máréban, a római uralom e megdöbbentő emlékében: egy óriási hegy, mely aranyat termett; azt kivájta egészen egy leigázott nemzet rab-keze. Mikor még alább túrták az aknákat, a kivájt hegy teteje beszakadt, maga alá temetett rabot és rabtartót. Most ott tátong, mint egy körhegy a holdból.

Ezen kedves emlékü utazás alatt kisért folyvást az égen ama bámulatos szép üstökös. -222-

Az út eredménye az volt, hogy én egészséges tüdővel tértem haza. Az üstököstől pedig azt az eszmét kaptam, hogy egy humoristicus hetilapot kezdjek meg, s azt «Üstökös»-nek czimezzem. Ez nekem huszonöt esztendei munkát adott.

Akkoriban nagy befolyása volt annak. Előleges és utólagos censura mellett egy igaz szót, egy biztató szót csak versben, csak anecdota alakban lehetett elmondani. – Néha egy sajtóhiba is megtette. Például: erre a kérdésre: «mit csináljon most a magyar ember?» – ez a válasz: «várjon és türjön», hanem a «türjön» sajtóhibából két «r»-rel szedődött, s ebből az olvasó azt vette ki, hogy «Türr jön!» – S ezt kiegészíté az országszerte énekelt népdal: «Hoz Türr Pista puskát!»

Még más jelentése is volt az üstökösnek. A néphit háborút jósolt belőle.

III. Napoleon historicus újévi köszöntője előre jelzé az év nehéz sorsát.

Egy napon ismét meglátogatott az én főhadnagyom; még mindig gyámatyja voltam. Az arcza ragyogott az örömtől.

– Az még nincs; hanem az indulási parancs. Megy az egész ezredünk Lombardiába, s onnan tovább. Háborunk lesz az olaszszal. De kérlek, el ne mondd senkinek; mert ez államtitok.

– Hát magától a rendőrfőnöktől. Egy napon valamennyi budapesti lapszerkesztőt felhivatott magához, s kemény parancsot adott ki, hogy a bekövetkezendő hadjárat előkészületeiről egy betüt se merjünk irni. És igy a -223- leghitelesebb kútforrásból értesültünk a hadjárat megindulásáról.

– E szerint jövendőben hová czímezzem az utánatok küldendő pénzesleveleket?

– Oh, kedves barátom, sehová sem. Erzsike itthon marad; az asszonyát senki sem viheti magával, még az ezredes sem. Nekem pedig, attól a naptól fogva, a mikor hadilábra állunk, dupla fizetés jár. Hát csak add át az Erzsikének magának a pénzét.

– Ez több, mint bizalom. Én kivánom, hogy a míg én oda leszek, járj oda hozzá, légy nála mindennapos vendég, találd otthon magadat!

– Mennykőt is! Hát csakugyan olyan nyámnyila ficzkónak tartasz engem, a kire egy szép asszonyt – à outrance – rá lehet bizni?

– Au contraire! Az ellenkezőről vagyok bizonyos. Az ilyen dologban tudom, hogy nincs érvénye a becsületességnek. A mit az ember a jó barátaitól kivánhat, az egyedül a discretio. Jól vagyok értesülve mindenről. Az asszony nekem mindent meggyónt. A kis fa-kunyhót a komáromi szigeten, aztán meg a látogatást az udvar-szobában, – a találkozást a pogány-oltáron… Hehehe! Jól ismerünk minden körülményt!

– Itt nincs becsületről szó. Te szerelmes voltál bele s a ki egyszer az Erzsikét szerette, az azt többé el nem felejtheti. Jupiter főfőisten is volt, a legszebb asszony férje is volt, még sem tartotta meg a tíz parancsolatot. Jobb, ha tiszta bort töltünk a pohárba. -224-

– Lirum-lárum! Ismerjük ezt már! Az Erzsike minden emberből bolondot csinál, gúnyt üz az imádóiból: egyedül te rólad szól mindig elragadtatással. Mikor a te neved kerül elő, akkor nagyot sóhajt s azt mondja: «és én az övé lehettem volna!»

– No hát ez legjobban bizonyítja, hogy minden vonatkozás egészen plátói természetü volt közöttünk.

– Nagyon jól adod! Hiszen épen az tetszik nekem te nálad legjobban, hogy ilyen komoly arczczal tudod a magad álláspontját fentartani. Más ember a te helyzetedben dicsekednék a nagy szerencséjével; te pedig nemesen eltagadod. Nem kompromittálsz senkit. Ez az előnyöd valamennyi jó barátom fölött. Inkább te rád bizom őt, mint bárki másra.

– De hát bízd őt saját magára. Tartsd fenn a hitvesi hűség érzetét nála. Irj neki mindennap levelet a táborból.

– Jaj, barátom, a levél nem teszi meg. Nem is lehet ottan irkafirkálni, ábrándozni. Erzsike nem is afféle sentimentalis asszony. Te tudod, hogy milyen sok temperamentuma van…

– De én tudom bizonyosan, hogy a mint a jobb lábamat átvetem a lovon, már hűtlenné fog lenni hozzám. Ez neki a természettől adatott, mint nekem a hadakozás, neked meg a versirás. Ha én egy nap lovon nem ülhetek, beteg vagyok, ha te egy nap regényt nem irhatsz, beteg vagy; ha egy szép asszonynak egy nap nem udvarolnak, migrainet kap. – No kezet rá, hogy meglátogatod az én Erzsikémet, a mig én távol leszek. És vigasztalni fogod.

No ez is olyan helyzet, a milyennel még soha olvasó nem találkozott regényben. S azt még csak el fogja hinni nagy nehezen a tisztelt olvasó, hogy egy háborúba induló férj erőnek erejével rá akarja birni a jó barátját, hogy -225- távolléte alatt vigasztalja a csoda szép feleségét; de hogy a jó barát kézzel-lábbal tiltakozzék e rengeteg nagy szerencse ellen, már ennek az elhitelére nem tudom, hogy hol találok jóakaratu publikumot.

– Barátom! – szólt végre, könyeit letörülve Kvatopil, s a közben az egyik kezemet erősen fogva tartá a kezével. – Tudod, most mink mind lemegyünk Olaszországba, derék lovasok, dragonyosok, uhlánusok; a huszárok már ott vannak. Ide jönnek helyettünk a garnizonba az «önkéntesek». Ezek a harkályok a piros peluche gallérral. Ezek fognak itt graszszálni a mi távollétünk alatt. Ha én rajtam megesik az a gyalázat, hogy egy ilyen piros prémes cichoriahuszár foglalja el a helyemet, én képes vagyok előbb főbe lőni magamat, azután a feleségemet. Ugy-e nem engeded ezt megtörténni. Hogy engemet holmi töltöttkáposztafaló, kötényostromló jézusmáriahuszárhadnagy családi szentélyemben meggyalázzon. – Ha egy ilyen kakadu meglátja az előszobában a fogason lógni ezt a te astrakánprémes bundádat, ezekkel a nagy chalcedon gombokkal, úgy megijed tőle, hogy elszalad.

Szépen elbucsuztunk egymástól. Kvatopil a legszebb reményekkel távozott el a dicső pályára, mely neki hírt és előmenetelt kinált.

Ország-világ feszült figyelemmel leste a csatatéren történtekről jövő hireket.

Egy májusi napon hoztak a hivatalos lapok rövid tudósítást a montebelloi csatáról. Nem volt az ütközet, csupán erőszakolt kémszemlészet osztrák részről, egy tizenkétezer emberből összeállított, minden fegyvernemü hadtesttel. Mind az osztrákok, mind a francziák elég vitézül verekedtek. Egyéb részletekkel a hivatalos communiqué nem szolgált.

Én azonban egy sebes futár barátságából, a kit a csatatérről a budai hadparancsnoksághoz küldtek, -226- kaptam egy magánlevelet is a csatatérről. – Kvatopil irta.

Sietve irok a csata után. Egész ezredünk tűzben volt, a franczia chasseuröket megszalasztottuk; Montebelloig üldöztük. Én könnyü sebet kaptam a homlokomon; mely azonban nem gátol a tovább harczolásban. Fővezér azonnal kinevezett kapitánynyá; harczvonal előtt megdicsérve vitézségemért. Tudasd ez örömhírt kedves feleségemmel. Neki nem irhatok. Ezer csókot mindkettőtöknek

P. S. Ezt a levelemet senkinek ne mutogasd, s a kezedből ki ne add: a mint elolvastad, azonnal semmisítsd meg; mert ha megtalálják, engemet a legnagyobb bajba hozasz; miután nekünk innen a táborból absolute semmi levelet nem szabad irnunk. Azért is czímeztem ezt tehozzád és nem a feleségem nevére; mert a te discretiódról bizonyos vagyok. Ő dicsekedve mutogatná a levelemet. Égesd el azonnal.

No már most ez a levél egyenesen kötelességemé teszi, hogy az Erzsikét meglátogassam. Ezt a hírt csupán élő szóval lehet neki megmondani.

Azt is tehetném ugyan, hogy a Kvatopil levelét megsemmisítsem, s aztán magam tudassam a nejével levélben a tények érdemleges tartalmát, de akkor meg az én levelemet fogja fűnek-fának elmutogatni, s a baj meglesz.

Ha fényes nappal megyek hozzá, minden ember meglát. Nekem nem lehet incognito járnom, mert úgy ismernek, mint a rossz pénzt. Még hozzá épen most kaptuk fel a magyar nemzeti viseletet. Egy hét óta a hányan hordjuk, mindannyiunknak a nevét utánunk kiabálják az utczán. Nagy inség az, mikor az embernek mindenütt «éljent» kiabálnak a fülébe, akárhová akarna is elsomfordálni.6)

Ha pedig olyankor megyek Erzsikéhez, mikor a gázlámpákat meggyujtják «és» sötét lesz, akkor annál rosszabb.

S az ismét az elhihetetlen képtelenségek közé tartozik, hogy az Erzsike lakásával átellenes háznak valamelyik ablakából egyik vagy másik szomszédnő állhatatos kitartással ne lesse, hogy ki megy be a kapun? S ha egy meglátott, holnap már tudja az egész színház!

Jó lelkiismeretü férj (ilyenek is vannak) hasonló esetben nyugodt orczával lép a felesége elé s bejelenti nyiltan és őszintén, hogy «édes angyalom, egy kellemetlen látogatást kell tennem, ennél meg ennél a delnőnél, nem örömest teszem. Szeretném, ha te is elkisérnél». – Erre az asszony természetesen nagylelkü lesz, azt mondja: «csak eredj oda, fiacskám magad, tudod jól, hogy én nem vagyok féltékeny.»

Azonban a feleségem épen vendégszerepelni volt Szegeden, csak egy hét mulva vártam haza.

A mint így tanácskozom magam magammal, beállít hozzám egy kaczkiás leány cseléd, a piaczrajáró födeles kosarából egy levelkét vesz elő s gyanúsan körültekintgetve, kezembe adja.

«Igen komoly közlendőm volna önnel. Kérem, látogasson meg. Minthogy tisztelt neje most úgy is vendégszereplésen van, nem jöhetne-e el ma hozzám ebédre? Csak magunk leszünk. Erzsike».

Az indokolás a legfurcsább! «Minthogy tisztelt neje -228- most úgy is vendégszereplésen van». – No ezt tudhatja a «Fővárosi Lapok»-ból. De a conclusio! «tehát eljöhetne hozzám ebédre». – Aztán «csak magunk leszünk!» – Ha még ez sem kisértés?

A cseléd csak nézte, hogy vajjon megszámláltam-e már, hogy hány lépés az ablaktól az ajtóig? Végre megsürgetett.

– De nekem tudnom kell, hogy eltetszik-e jönni ebédre? Mert a szerint főzök.

Az Erzsikééknél is az lehetett a szokás, hogy hat napon át zsugorgat az asszony, a hetediken, a jour fixen, aztán parádézik a vendégek előtt.

Egy ifjukori eszménykép: most még szebb, mint valaha. A kinek férje van. Derék jó ember. Nemcsak, hogy nem féltékeny, sőt egyenesen megbiz vele, hogy busongó életpárját vigasztaljam. És én nem tartozom az anachoreták szerzetéhez, a kik hangyákkal rakják tele a csuhájukat, hogy a gonosz vágyakat elöljék a testökben vele.

Elismerem, hogy én is csak olyan rossz ember vagyok, mint más. Én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Engem ne vigyenek kisértetbe, mert én ott maradok.

Erősen kicsiptem magamat. Felvettem az új kávészinű attilámat, az antik gombokkal; himzett nyakravalót kötöttem; felhuztam az ezüst sarkantyús kordován csizmámat; az új pörge kalapom mellé darutollat tűztem, rézsodronynyal kivert nyelű ezüst fokos egészíté ki a toilettemet.

Ez volt azon év merész divatja, egy év mulva általános viselet az egész országban. -229-

S még azután a fodrászhoz is elmentem, s dús szőke hajamat mesterséges csigákká bodoríttattam. – Csupa sulyosító körülmények!

XVIII. FEJEZET.

A míg a lakásomtól Erzsike szállásáig elmentem: a hány érdemekben gazdag veterán szinésznő van a nemzeti szinháznál, azt mind szemközt hozta rám a sors; az mind megállított, az mind megkérdezte, hogy hová megyek? az mind észrevette, hogy de ki vagyok csipve; az mind megfenyegetett, hogy «no no, szalmaözvegy!»

A mint az Erzsike lakásának a kapuján be akarok surranni, ott meg a Sági Tóni ütközik belém. No még ez kellett! Közös jó ismerős a vármegyénkből. A világ harangja.

– Servus pajtás! De régen láttalak. Épen most jövök az Erzsikétől. Szörnyű kifordított kedvében van a menyecske. Majd kidobott az ajtón. Bizonyosan valakire vár. Talán épen te rád vár?

Végem van! Holnap minden ujságban benne lesz, hogy itt jártam. Mert «quod licet bovi: non licet Jovi».

Siettem fel a lépcsőkön. Erzsike a harmadik emeleten lakott. Nem volt «in natura» szállás. Az udvar felől, a folyosón kellett az ő ajtajáig végig menni. Útközben lakott egy masamód, egy fiókzálogház-tulajdonos, egy cselédszerző, annak mind az ablakban volt a feje.

Mikor a czímzett ajtóhoz értem, épen akkor rángatta ott a csengetyűfogantyút egy olyan fentebb leirt piros -230- peluche-hajtókás tisztecske, a minők ellenében Kvatopil Venczel szerint nekem kellett szolgálnom madárijesztőül.

A negyedrészben felnyitott ajtón egy mérges szakácsnépofa jelent meg, röviden elutasítva a látogatót.

Csaknem letapostuk egymásnak a sarkantyuját, a mint a szűk folyosón karamboláztunk.

S egy percz mulva ugyanaz a szakácsné-ábrázat, teljes nyájasságra gömbölyülve szólt én hozzám.

Azt a képet kellett volna látni, a mit a piros prémes csinált. Nem volt elég, hogy a szemével, szájával rám bámult: még a czvikkerét is feltette az orrára.

Erzsikének a lakásába a konyhán keresztül kellett menni, az volt egyuttal az előszoba is, a hol a felöltőt fel lehetett akasztani. A szakácsné volt az egyetlen cseléd, szobaleány, mindenes.

– Nem vehetem el, kérem, mert csupa tészta mind a két kezem. (Valami vajas süteményhez való tésztát dagasztott.) Tessék hát ide a fogam közé dugni azt a vizitkártyát.

Azután úgy apportirozta be a névjegyemet a foga között. Egy percz mulva kijött.

Nem találtam azt az uri pompát, a mi a szép hölgyet hajdan az anyai házban körülvette, de azért minden csinos volt és tiszta. Némely hölgynek megvan az az adománya, hogy a szegényes tárgyakból is tud harmonikus pompát csinálni. Sajátkezű himzések, zenetámlány hangjegyekkel -231- és hegedűvel, nyiló virágok, egy kalitka, exotikus verebekkel, oláh katrinczák, székely cseréptálak, korsók, egy pár diszkötésű könyv, kiegészítik az egyszerüségben keresett elegans hangulatot.

A salonból nyilt egy szőnyeg-ajtó a másik szobába, az valószinüleg a hálószoba.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kiléptekor a fejét oldalt fordítá s a szemöldeit összehuzta, mintha valakinek, a ki oda benn maradt, csöndes maradást intene. Az a pillanatnyi ajtónyilás azt is megengedte látnom, hogy az intő tekintet irányában van a lefüggönyözött mennyezetes nyoszolya.

A mint azonban az ajtót betéve maga mögött, felém fordult, egyszerre nyájas lett az arcza a szép hölgynek. Oda sietett elém s kezét nyujtá.

– Nagyon szép öntől, hogy kérésemre eljött. Nem neheztel érte, hogy ide fárasztottam?

A legegyszerűbb házi toilette-ben, a fején semmi dísz, csak a fényes selyemhaj, egy varkocsban összefonva s tőben átkötve szalaggal.

S az egész lénye mind a gyermekkorára emlékeztetett. Az az őszinte, ravaszság nélküli tekintet; azok a lelkében olvasni engedő nyilt szemek; az az ártatlan száj!

Helyet mutatott, hogy hova üljek le. Elvette a kalapomat, ezüst fokosomat s letette az asztalra.

– Hisz ön nálunk marad ma ebéden. Megmondtam a szakácsnénak, hogy ma az ön kedvencz ételét készítse.

– Hogyne? Babot disznófüllel. Ezt már csak minden tisztelője tudja országszerte. -232-

Erre aztán nagyon kevély lettem. Nemzetem mégis csak elismer! Másnak babért, nekem babot.

– Kvatopil idejében nem főzhettem soha babot, mert ő azt állítja, hogy attól ostoba lesz az ember.

– Ellenkezőleg. Pythagoras bizonyítja, hogy a bab ugyanazon alkatrészeket tartalmazza, a miket az emberi agyvelő.

S miután a babnak a becsületét ekként helyreállítottuk, rátértem a tulajdonképeni czéljára az idejövetelemnek.

– Olaszországból kaptam egy levelet, melynek tartalma kegyedet nagyon érdekli.

– Úgy hiszem. E hó 20-án ütközet volt a Mincio mellett, a melyben a kegyed férje is kitüntette magát.

(No már ennél a szónál szentül számítottam arra a drámai hatásra, hogy a gyöngéd feleség rémülten fog felugrani, elsápad, ájulásra kezd s a kezeit tördeli; míg végre zokogva tör ki ajkain az imádott férj neve: oh Venczelem! oh, Kvatopilom!)

Mintha az csak olyan mindennapi dolog volna, hogy egy szeretett férj a csatában sebet kap.

Meg voltam botránkozva. Ilyen háládatlan közönséggel még nem találkoztam soha.

Már most hogyan folytassam tovább? – Én arra számítottam, hogy majd mikor már jól kisirta, kikiabálta -233- magát a kétségbeesett hitves, akkor előállok neki a vigasztalással.

– Ámde megsebesülése annyira nem életveszélyes, hogy a hadjáratot tovább folytathatja vele.

No, de ez már alligátori érzéketlenség! Hát rhinoceros idegeink vannak? Ilyen fogadtatásra nem voltam készen. «Elhiszem!» Ez az egész?

No hát ha gyöngéd érzelmeink ennyire be vannak capsulázva, talán majd az örökké érzékenynek maradó indulat megmoczczanik a drastikus hatásra. A hiuság nem zsibbad el soha!

– A főhadparancsnok Kvatopil Venczelt, a csatatéren tanusított hős magaviseleteért, ott a harczvonal előtt kinevezte kapitánynyá.

Mikor egy főhadnagynénak azt mondják, hogy mától fogva «kapitányné» a czíme, hogy a ki csak találkozni fog vele az utczán, mindenki gratulálva fogja mondani: «Frau Rittmeisterin!» titkolt irigységgel a még főhadnagynői rangfokon elmaradt pályatársnők; hogy azonnal új látogató-jegyeket nyomathat változott rangczímmel: ha még ez sem idézi elő azt a hatást, hogy a cseresznyeajkak egyszerre szét vonuljanak, a csillogó fogsort gyönyörre nyitva meg s a hajnalderűs arcz közepébe szerelemgödröcskéket ásva? A helyett az a csunya, lefelé görbített, összeszorított száj! S aztán még tokát csinál hozzá! Nincs rútabb, mint mikor egy szép asszony tokát csinál. A kettős áll vénít!

Egész zavarba hozott. Már most én ezt mivel mulattassam? Az időjárásról beszéljek? -234-

De nemcsak hogy nem szorította meg a kezemet, a hogy illett volna, sőt izetlenkedve vonta azt vissza, s félrefordította a fejét.

Egyszerre világosság támadt a fejemben! Mértéknélküli önhittségem gyujtotta meg azt. Mit magasztalod te most itt a távol levő férjet, mikor te magad közel vagy? Hát azért hittak téged ma ide ebédre, hogy Kvatopil Venczel hős tetteiről énekelj?

Közelebb húztam a széket a pamlaghoz, a melyen Erzsike ült, s a kezemmel a felfrizirozott hajamat borzoltam végig.

Erzsike észrevette ezt a mozdulatot, s hirtelen felém fordította az arczát. Valami hamis mosolygás villant át egyszerre az arczán: olyan mosolygás, a melyből egy pillanat közén egy egész fejezetet olvas le az ember. Ez ám a stenographia.

– Ah uram, hát ezzel a gondolattal jöttünk ide? Felsütöttük a hajunkat? Felcziczomáztuk magunkat ellenállhatatlannak?

Ezer csúfolodó, halfarkú vizitündér ficzkándozott ezekben a tengerszemekben.

Észrevettem a visszás helyzetet. Én itt (szokásom ellenére) felcziczomázva jelenek meg, akár csak egy «petit maitre»: ő pedig, az asszony, legegyszerűbb házi öltözetben, perkál ruhában fogad el, minden pipere nélkül, s mosolyogva lövi ki ellenem a nagy költő mondását: «hiuság, a te neved – férfi!»

Miért kergette el az egyik látogatóját? miért tagadta el a másik előtt honlétét? ha nem az én kedvemért?

Ohó! Tertium «is» datur! Talán egy harmadikért, a ki már előbb jött? Mikor kijött a boudoirjából, valakinek inteni látszott a szemöldökeivel. -235-

Hirtelen rendbeszedtem magamat. Azt hiszem, hogy nagyon elpirultam a megszégyenüléstől, (a mi jól meg volt érdemelve).

Azt láttam, hogy a don Juan szerepében nem aratok sikert, a Tartuffe szerepére kezdtem vállalkozni. Játszszuk hát az erkölcsi birót.

– Hát nem érdekli kegyedet Klatopilnak a hőstette, megsebesülése, kitüntetése, rangfelemelése?

– Nem! vágta keresztül a szavamat határozottan. Huh, hogy lángoltak a szemei, akár egy kigyuladt naphta-tó.

– Nem? Ismételtem én elbámulva. Kegyedet nem érdekli már a férjének sem jó, sem balsorsa? Nem érez miatta sem hideget, sem meleget?

– Hiszen a legnagyobb szeretetben váltak el, mikor neki el kellett a csatatérre mennie.

Ekkor aztán elkezdett pajkosan nevetni. Felugrott a helyéről, s az öt ujjával ő is felborzolta a bodros hajamat.

– Hagyjuk ezt ebéd utánra. Majd akkor elmondok -236- mindent. Most ne rontsuk el a jó ebédet vele. Ön most egészen el van szörnyedve fölöttem, s azt hiszi, hogy én önt most valami kelepczébe csaptam. Majd meglátja, hogy bohóság az egész, az az én komoly ügyem. Hagyjuk ezt a fekete kávé után.

– Én azon voltam, hogy önnek jó ebédet adjak. Tartozom a revancheal, olyan régen volt, hogy együtt ebédeltünk. Legutoljára ön vendégelt meg engem. Tudja? ott a pogányoltáron! Soha sem ettem jobb izüen. Milyen pompás pirított kenyér volt! Fáin sült szalonnával. Ma is a számban a jó paprikás ize. Ma én akarok önnek olyan vendégséget adni, a mire visszaemlékezzék sokáig.

(No ez már megint kellemesen biztató nyilatkozat! Valóságos macskafajta, hizelkedik, törleszkedik, azonban folyvást tartani kell tőle, hogy egyszer csak megkarmol.)

Nekem aztán segítenem kellett neki az asztalterítésnél. Ugyanaz a salon volt az ebédlő is. A pamlag előtti asztalról elébb el kellett hordani a könyveket, porczellán vázákat, chinai csecsebecséket, azután felteríteni az abroszszal.

Hát az a harmadik, ott a hálószobában? Vagy nem jól értelmeztem volna az arczkifejezést?

Látszott a hölgy összerezzenésén, hogy az kellemetlen volt ránézve. Összeharapta az ajkait boszusan.

– Van valaki kegyednek a szobájában? kérdezém én szigorú, biráló hangon.

– Nem vagyok rá kiváncsi, mondám én, s nézegettem a kalapom és a sétapálczám után.

– De én akarom, hogy tudja meg! kiálta ő, utamat állva indulatosan s megragadva a kezemet, oda vonszolt a hálószobája ajtajáig; azt hirtelen felszakítá és kitárta. A szobában egy szőke fiatal hölgy állt előttem, nagy bámuló kék szemeit rám meresztve.

Azután félrehuzta az ágy függönyét. Ott pedig egy gyermekleányka feküdt, valami tizenegy éves.

Én úgy éreztem magamat, mintha valami magikus hatalom egy percz lefolyása alatt körülkeringette volna velem hosszában a földtekét, a jégsaroktól az egyenlítőig és megint vissza.

Még folyvást előttem állt annak az ijedten rám bámuló asszonynak és leánykának az arcza.

– Mennyire szerettem én ezt az embert! milyen igaznak, milyen tökéletesnek tartottam. Azt hittem, ez az eszményképe a férfinak. Még most sem tudom őt vádolni. Nem ő volt a hibás, egyedül én. Az ő vétke egyedül az én bűnöm. Eh! Bolondság. Beszéljünk a helyzetről komolyan. Ön már most megérti, úgy-e bár, hogy miért kértem, hogy látogasson meg? Tanácsára van szükségem.

– Engem az egész világ balul itél meg. Azt hiszik, könnyelmű -238- vagyok. Pedig ha én nekem valami fáj, az azután hosszan elfáj. Azóta, hogy «ő» eltávozott, én se társaságba nem megyek, se látogatásokat el nem fogadok. Ha a régi ismerősök közül látogat meg valaki, azt mondom, nagy takarítás van a háznál, nem lehet nálam leülni. A cselédemnek meg van hagyva, hogy ha látogató jön, egy ember kivételével, mondja mindenkinek, hogy nem vagyok látható. Hogy ki az az egy kivételével? azt ön, ha akarja, kitalálhatja, ha nem találja ki, az sem baj. Mikor «ő neki» oly hirtelen útra kellett mennie, egészen érzékeny kedélyállapotban volt. Meg akart esküdtetni, hogy nem leszek hozzá hűtelen, a míg ő távol lesz. Idehozta a feszületet elém. Látta, hogy kinevetem vele. Akkor aztán azon rimánkodott, hogy ha már megcsalom, legalább ne tegyem azt holmi jött-ment barázdabillegetővel, sőt egyenesen kijelölt a számomra egy kiváló férfiut, a kire nem lenne féltékeny. Erre én azt mondtam neki komolyan, hogy a mint én ismerem azt az embert, az képes arra, hogy szerelemből megöljön valakit, de hogy meglopjon valakit, arra nem.

– Ekkor aztán «ő» mystikus hangulatba csapott át; tudta, hogy ez hat rám legjobban. Azt mondta: «ha te engem más férfiért megcsalsz, én abban az órában meghalok. Ott állok naponta-éjente, a hol a halált osztogatják. A mely perczben egy csók elcsattanik a te ajkadról egy más férfi ajkán, abban a pillanatban roppanik nagyot az engemet kereső golyó az én szívemben». Irtózatos mondás! Ez a szó aludnom nem hagyott, álmomból felriasztott. Ha idejött hozzám egyik-másik barátném látogatóba, belejöttünk a csevegésbe, tréfáltunk, nevetgéltünk, egyszerre csak végig futott az egész testemen valami hideg borzongás. Mikor én nevetek, ő talán akkor a lovak lábai alá taposva küzd a kínhalállal. Minden jóizűen esett falat a torkomon akadt, ha arra gondoltam, ő most talán éhezik, szomjazik, s mikor a szél rázta az ablakot, -239- arra gondoltam, hogy ő most kinn a viharban áll védtelenül, fázik. És én nem takarhatom be.

Egész álomjáróvá tett a fenyegetése. Utóbb már a barátnéim elől is eltagadtam magamat. Egész kedélybeteg lettem. Azt hittem, hogy nekem nem szabad jókedvünek lennem. Egy nap tízszer is bementem ahhoz a feszülethez, a mire ő meg akart esketni, s letérdeltem elé imádkozni, fogadásokat tettem, hogy védje meg, hozza épen vissza. Pedig kálvinista nő vagyok. De a feszület az övé volt. S ahhoz ő hű maradt azért, ha kitért is. Legszebb úton voltam a pietistaság felé. Kezdtem igen szépnek találni az erkölcsös életet. Nagyon szerettem volna, ha ön hébe-hóba meglátogatott volna; de csak azért, hogy megmutassam, hogy én is olyan erényes vagyok, mint ön. Én magasztaltam volna ön előtt az ön nejét, ön pedig az én férjemet. Ez lett volna az én ambitióm.

– Ezeknek a számára külön kell főzetnem, mert ezek a mi magyaros ételeinktől halálos betegek lennének. Azért nem teríttettem az asztalhoz harmadiknak. A mi önnek kedvencz étele, a németnek halál.

Erzsike belekóstolt egy kanálkával, hogy nincs-e nagyon megsózva? nem tett-e bele a szakácsné petrezselymet? Mert az orvos, a ki idejár a leánykát gyógyítani, homeopata; tiltva van minden füszer az ételben. Aztán maga fölszeletelte a kis leány számára a zsemlyét; vizet töltött neki egy pohárkába s azt a két tenyere közé fogva meglangyította egy kissé. Sőt egy égő parazsat is hozatott be, s ezt a pohár vízbe fojtotta, a hogy szokták gondos anyák a beteg gyermek számára a vizet megójtani. A leány anyjának pedig felnyittatott egy korsó pilseni sört, azt küldte be neki. -240-

Addig nem is folytatta a félbeszakadt beszélgetést: a cseléd szüntelen keresztül járt a szobán, az előtt nem szólhatott. Azután is, hogy az ebédhez hozzáültünk (mondhatom, hogy keserves ebéd volt!) valahányszor a szakácsné bejött az étellel, vagy tányért váltani, mindannyiszor félbeszakította a beszéd fonalát, s háziasszonyi nyájasságra fordította a dolgot, mintha a kinálkozás magyaros szokását gyakorolná.

– Egy reggel, mikor épen fésülködtem, bejön a cseléd jelenteni, hogy egy kopottas asszony van odakinn egy serdülő leánykával, a kik a főhadnagy után tudakozódnak. Én kimentem hozzájuk a konyhába. Egy szőke, kékszemű nőt láttam magam előtt, a ki körülbelül velem egykorú lehet; annak a karjába kapaszkodott egy hirtelen felnőtt, tíz-tizenegy évesnek látszó leányka. Az asszonynak a kezében volt egy útitáska, meg egy nagy vászon esernyő. Ruházata polgárias, minden divatszerű krinolin nélkül; fején egyszerű nemez kalap; épen ilyen öltözete volt a leánynak is. Mind a kettőnek simára fésülve a haja a homlokáról hátrafelé.

Én hirtelen megfogtam a kezét s bevezettem mind a kettőt a konyhából a szobába. A cseléd szerencsére nem ért németül.

– Bizony jól esik, mondá a nő. Mert nagy utat tettünk. Krakkóból jöttünk ide.

Rágondolni is szörnyeteg egy eszme! Krakkótól idáig, egy növendék leánykával együtt gyalog tenni meg az utat! Tud-e a képzelet ilyent teremteni?

S állításának igazolásául előkereste az utitáskájából az esketési levelet, melyben a krakkói székesegyház anyakönyvének kivonata van, rubrikázva szépen: vőlegény Klatopil Venczel, hadnagy a ** cheveaux legers-eknél; menyasszony Dunkircher Anna. Tanuk: Babolszky ezredes, Kolmarszky szatócs. Eskető pap: Lubanszky Szaniszló, plébános. Nap és év 1846 február 16.

Aztán előmutatta a leányának a keresztlevelét: Marianna. Szülelett 1846 junius 29-én. Törvényes szülött. Atya: Kvatopil Venczel, hadnagy; anyja: Dunkircher Anna. Keresztelő lelkész: Lubanszky Szaniszló. Keresztapák a fentebbi násznagyok.

Még egy házassági szerződés is volt az okiratai között. Be volt ez bizonyítva jól.

– Nézze Zsuzsi, elfelejtett a gyámatyámnak kenyeret adni. A gyürkéjéből messen neki, azt szereti.

Pompás leves volt, tejfeles tojásos rizsleves, csirkeaprólékkal. Erzsike merített a tányéromra.

(Nincs is kellemesebb tête–à–tête a világon, mint a melyet a benyitogató cseléd tíz perczenkint félbeszakit.) -242-

– Most tudjuk már, mondám én, hogy mi oka volt annak a rendkívüli tüneménynek, hogy egy boldog vőlegény az esküvője után keservesen zokogni kezd. Szegény fiunak eszébe jutott az elhagyott régi felesége és a gyermeke.

– Az ám. Hanem azért el ne hagyjuk hűlni a levest. Tetszik önnek parmesan is hozzá?

– Még leánykoromban figyeltem meg; mikor nálunk volt ön néha ebéden. Azt tartják, hogy ez babona: a tányéron felejtett falat azt jelenti, hogy valami távollevő kedvesünk éhezik.

– Nem babona bíz az; hanem egészségi szabály, akkor hagyni abba az evést, ivást, mikor legjobban esik.

(Valóságos diætetikai értekezést folytattunk, mint a kiknek semmi egyéb kivánságuk nincs, mint késő vénséget élni és köszvénytől mentnek maradni.)

A levesben, mint említém, csirkeaprólék volt. Erzsike tányérjára került az a része a csirkének, a melyikben a «sarkantyu»-csont van.

Köztudomásu, hogy bizalmas társaságokban, fiatal hajadon leányok között az a szokás, hogy mikor ilyen sarkantyu-csontra akad valamelyik, az a barátnéját felhivja csonttörésre. Az egyik az egyik végét fogja meg a sarkantyu-csontnak, a másik a másikat s addig húzzák kétfelé, míg ketté törik. A melyiknek a sarkantyus rész jutott, az fog hamarább férjhez menni. Ez az ábrándos babona.

– Mikor az első ebédet megettük, ilyen sarkantyucsont akadt a kezembe. Én odanyujtottam azt az Annának: «szakítsuk el: melyikünké marad a Kvatopil?»

– Hát hogy ne? Mikor kettőnknek van egy férjünk! Én természetesen itt marasztottam őket magamnál. Nem is tudom, hová lettek volna, ha én be nem fogadom. Már akkor egy krajczárnak sem voltak urai. Az egész úton csak kávét ettek. Több felöltő ruhájuk nem volt, mint a mit a testükön viseltek s fehérneműt nem váltottak az egész úton. Nekem az első feladatom az volt, hogy kiöltöztessem őket. Az asszonynak jó volt az én ruhám, a leány számára a kerepesi útról hozattam neki valót. Ezt mindjárt ágyba is kellett fektetni, mert a feje fájt és erős láza volt. Orvost hivattam, az adott neki valami orvosságot, a mitől elaludt. Azóta ő alszik az anyjával együtt az én ágyamban, én magam meg a pamlagon. Nem kell önnek ez a csirke mája?

– Mikor a szegény asszony látta, hogy jól fogadom, elérzékenyült, a nyakamba borult, aztán sírtunk egymás barátságáért mind a ketten, mint a záporeső. Tudtuk, hogy egyikünk a másiknak a halála. De melyik lesz? Aztán csak nagy hamar elmondtuk egymásnak a magunk történetét a közös férjjel, hogy kerültünk össze vele. De furcsa szinpadi jelenetet lehetne ebből csinálni.

Én kérdem: No te Anna, mondd csak, hogyan kerültél te ezzel a Kvatopillal össze? s hogy maradtál el tőle tizenhárom esztendeig?

Anna felel: Furcsa históriája van ennek. Tudod Erzsi a krakkói köztársaságnak a történetét?

Anna: Hát, tudod, ez egy nagy lengyel város, a hol hajdanában a lengyel királyokat koronázták s ha meghaltak, eltemették. Én oda való vagyok. Az apám hires keztyüs volt Krakkóban, a kinek a portékáit messzeföldre -244- elhordták. A mi városunk volt az utolsó szabad lengyel köztársaság, mikor utoljára felosztották Lengyelországot. Huszonkét négyszög mérföld területe volt.

– Mikor én tíz esztendős leány voltam, megint támadt valami lengyel forradalom; azt ismét leverték, osztrákok, poroszok, muszkák egyesült erővel s akkor a krakkói köztársaság feletti ügyelést rábizták Ausztriára. A régi lengyel szokások, tanácskozások megmaradtak; hanem a várban állandó helyőrségül maradtak az osztrák katonák. Mikor én tizenhat esztendős lettem, meghalt az anyám s akkor aztán nekem kellett a keztyüs boltban helyet állanom. Itt ismerkedtem meg Kvatopillal. Fiatal hadnagy volt: rendesen nálunk vásárolta a keztyüit. Bár maradt volna a keztyüknél! Ki veheti rossz néven egy tizenhat esztendős leánynak, hogy ha hisz? Én is hittem. És ő neki igazán jó szive volt. Mikor látta, hogy nekem nincs más választásom, mint a szégyen és a halál között, akkor oda jött az atyámhoz és megkérte a kezemet. Természetesen hozzáadtak. A lengyeleknél soha sem volt az szokásban, hogy ha egy leány katonatiszthez akar nőül menni, annak még elébb a katonai hatóságtól kelljen engedelmet kérni, keserves nagy összeget biztosítékul letenni; a pap összeadott bennünket minden kérdezősködés nélkül. Alig voltunk egy hétig férj és feleség, mikor újra kitört a forradalom. A lengyel fölkelésnek Krakkó volt a központja. Eleinte nagy sikerrel harczoltak a lengyel fölkelők. Én nekem látnom kellett, hogy kergetik az utczán végig a lengyel kaszások az én férjemnek a lovascsapatját, a kinek annyi ideje sem maradt, hogy tőlem búcsút vegyen.

Anna azt felelte: «hogy ne volnék? azért, hogy német nevem van?» Nehéz napok következtek erre. Nekem leányom született. És én nekem mindennap kétszer kellett a templomba mennem. Egyszer azért imádkozni, hogy a -245- hazám diadalmaskodjék, másszor meg azért, hogy a férjem visszatérjen. Őrült kivánság! Hisz arra maga az istenség is tehetetlen, hogy két egymással ellenkező imádságot beteljesítsen. Férjem visszatért Krakkóba, hanem a lengyel ügy elbukott. A szabadságharczosok szétfutottak, a megszálló seregek visszatértek. Szomorú viszontlátás volt az! Krakkó e bukás után megszünt köztársaság lenni s be lett kebelezve, mint egyszerű székváros az osztrák örökös tartományok kötelékébe. Az apám sírt, én pedig örültem, hogy visszakaptam a férjemet. De nem sokára megbünhödtem a tilalmas örömért. A férjem tudatta velem, hogy nagy baj van. Eddigelé az osztrák tisztek Krakkóban nem sokat kérdezték a tábornokaiktól, hogy szabad-e házasodniok?

(Én közbeszóltam: «ez a magyar-horvát határőrvidéken is így volt szokásban; a granicsár tiszt házasodhatott kautio és engedély nélkül».)

Anna. De most, hogy Krakkó Ausztriához lett csatolva, az egész katonai törvény ki lett terjesztve mi ránk is s most már a hadnagy feleségének hét ezer forintot kell lefizetni biztositékul.

Erre pedig az én apám képtelen volt. Rajtam kivül még hat leánya volt s akkora összeget nem vonhatott el az üzletéből, a mekkora a biztosítékhoz kellett.

Az a veszedelem fenyegetett bennünket, hogy ha a férjem felsőbbsége megtudja a házasságunkat, Kvatopilt azonnal megfosztják a tiszti rangjától.

Az apám azt tanácsolta, hogy Kvatopil tegye le önként a kardbojtját és lásson valami polgári állás után. De arra gondolni sem lehetett. Ki adott volna Krakkóban alkalmazást egy osztrák katonatisztnek, a ki a lengyelek ellen fegyverrel harczolt?

Kvatopil azon időben lett főhadnagygyá előléptetve. Ez azt a örömteljes reményt lobbantá fel sziveinkben, hogy nagy gyorsan fog a rangfokozaton előrehaladni s ha egyszer azután őrnagy lesz, akkor nem kell a házassági biztosítékot -246- letenni többé; akkor nyilvánossá tehetjük, hogy férj és feleség vagyunk. Addig ne tudja más, csak a rokonok és az ismerősök.

Ebben megnyugodtunk. Kvatopilt nagyhamar áthelyezték az ezredével Magyarországba.

A mint aztán Magyarországon kitört a forradalom, én többé Kvatopilról semmit sem tudtam meg. Hol jár, hová lett, él-e, vagy meghalt? Semmi hírt sem vettem róla. Háboru idején titokban tartják azt, hogy merre jár ez, meg amaz az ezred. Egyszer olvastuk egy hadi bulletinből, hogy az a dragonyos ezred, a melynél a férjem szolgált, résztvett valahol a Bánságban egy ütközetben. Szegény apám ekkor rászánta magát, hogy leutazik személyesen a Bánságba, megkérdezni az ezredestől, hogy él-e még a férjem? Mikor odaért, épen akkor temették nagy pompával az ezredest. Typhusban halt meg. Ez volt a násznagyunk. Ő neki volt egyedül tudomása a katonaságnál a mi házasságunk felől. Ez jól megőrizte a titkot, mert a násznagykodás a szabályellenes egybekelésnél neki is az állásába kerülhetett volna. Az alezredes pedig csak annyit tudott Kvatopilról, hogy azt a századával detachirozták valami küldetésben, a honnan nem tért vissza. Valószinű, hogy a magyar fölkelő seregek lekaszabolták, a csapatjával együtt.

Én bizvást felvehettem a gyászruhát, el is viselhettem azt; a háboru bevégeztéig semmi hírt nem hallottam a férjemről.

– Hogy semmi hírt nem hallottál róla, annak az oka az volt, hogy az egész hadjárat alatt körül volt zárva az ostromolt Temesvárban a századával együtt, s onnan hirmondó sem jöhetett ki egy esztendeig.

– De hát azután, hogy Temesvár fel lett szabadítva, mért nem tudosított? Legalább annyit irhatott volna, hogy él?

– Ennek az okát könnyű kitalálni. Ő rá nézve az egész -247- hadjárat meddő maradt dicsőség dolgában. Mint lovas tiszt, az ostromolt várban érdemeket nem szerezhetett. A hadjárat után is maradt főhadnagynak, a többi hadnagytársai mind előhaladtak a rangfokon. – Neki csak az elkeseredés maradt. A hátratett katonatiszt rosszabb a halottnál, annak a száján nem jöhet ki az a szó, hogy «hála istennek, élve maradtam!»

– De hát azután? Későbbi években. Három-négy esztendőn keresztül miért nem irt, bár csak egy sort hozzám, hogy még él és gondol reám – és gyermekére, a kit úgy szeretett!

– Annak megint én tudom a legjobb okát. Egy könnyelmű bajtárs miatt adósságokba keveredett, lelketlen uzsorások kezébe jutott, a kik folyvást mélyebben huzták bele a hinárba. Az ilyen zaklatott állapotban levő katonatisztnek bizony nem nagy kedve lehet még egy asszonyt és egy gyermeket is szorosabban fűzni magához. Most már nemcsak a biztosíték hiánya választotta el tőled, hanem az a csuf mocsár, a minek adósság a neve. Ezt nem tudta átgázolni. Ha rád gondolt és a gyermekére: az csak a kétségbeesését növelte. Ha levelet irt volna hozzád, annak csak ez lehetett volna a tartalma: «mire ezeket a soraimat olvasod, már megszüntem élni».

Anna kiváncsi volt rá, hogy vajjon mennyire vihette Kvatopil adósság dolgában?

Azt kérdezé hüledezve, hogy most is megvan még ez a szörnyű nagy adósság?

Olyan bohókás volt ez a helyzet, hogy minden keserüségem mellett is el kellett magamat rajta nevetnem. Kinéztem az arczából a jámbor teremtésnek, hogy ha én ennek most azt felelem, hogy «bizony édes barátném, az adósság az egyedüli tárgy a földön, a mit az idők foga meg nem emészt: Kvatopil váltói még most is élnek», (igaz is, hogy megvannak; de az én fiókomban,) hát akkor -248- ez a szerencsétlen asszony képes azonnal kézen fogni a leányát s visszagyalogolni Krakkóba. Hanem hát megszántam szegényt. Elmondtam neki a tiszta, puszta igazságot. – Négy esztendeig nem tudósítá őt a férje életbenlétéről, a hitelezői miatt; azontul pedig én miattam. Én megismerkedtem vele; nem tudtam, hogy nős; megszerettem, felajánlottam neki a kezemet. El kell ismernem, hogy ő vonakodott azt elfogadni. Mindenféle kifogásokat tett, csak azt az egyet nem, hogy már van felesége. Ez természetesen a legsikeresebb lett volna. De már akkor annyira szájáig ért a víz, hogy nem maradt egyéb választása, mint vagy főbe lőni magát, vagy kettős házasságot elkövetni. – Úgy látszik, hogy ezt az utóbbit tartotta kellemesebbnek.

Még Anna maga is elismeré, hogy okosabb eszme volt Kvatopiltól ezt az utóbbit választani.

Én aztán teljesen megnyugtattam az iránt, hogy az esküvőnk előtt minden adósságát kifizettem a jó Kvatopilnak. Meg is mutattam neki a chatouilleomban eltett váltókat, felvilágosítva felőle, hogy azok már el is évültek s én nem fogom azokat Kvatopil ellen beperelni, a változott viszonyok után sem. – A mire a jó lélek hálakönyek között borult a lábaimhoz s a térdeimet csókolva, biztosított felőle, hogy holta napjáig áldani fogja az emlékezetemet. S e megnyugtató biztosítás után egészen helyreállt a gyöngéd vonzalma az ő szeretett Kvatopiljához.

Én megtetéztem a szivességeimet még annak a jelenetnek a leirásával is, a midőn Kvatopil, mint vőlegény, az esküvőnk után keservesen sirva fakadt; bizonyosan az elhagyott neje és leánya miatt fakadtak e sűrű könyjei.

Akkor aztán egymásra liczitáltunk, hogy melyikünk tud több jeles vonást felfedezni a Kvatopil jellemében.

Végezetre elővettük a mi közös Kvatopilunknak a fényképezett arczképét és azt kölcsönösen kézről-kézre adva, -249- forró csókjainkkal vetekedve elhalmoztuk; míg végre megállapodtunk abban, hogy egyikünké se legyen az arczkép; hanem adjuk azt a kis Mariannának.

(«– No hát jó volt-e a bab czuspájz disznófarkkal?» – kérdezé tőlem az e közben tányért váltani bejött szakácsné.)

(«Költői szavamra mondom, hogy még soha így el nem laktam disznófarkas babbal!»)

– Most következik a próza. Én ezután a kellemetlen felfedezés után elmentem az ügyvédemhez s elmondtam neki a dolgomat; kérve, hogy mit tanácsol a helyzetemben? – Elébb kérdeztem meg az ügyvédet, a ki száraz, prózai ember, nincs előtte más, mint a törvény; – csak azután akartam ön elé terjeszteni az ügyet, hogy legyen közöttünk biró.

– Köztem és az ügyvédem között; mert kettőnknek homlokegyenest ellenkező nézete van a jelen ügyben követendő eljárás tekintetében.

– Hogy ne volna: de elébb hallgassa meg a törvények magyarázójáét. Elébb azonban koczintsunk egyet azoknak az egészségére, a kik bennünket szeretnek.

– Hallgassa ön meg, hogy mi véleményt adott az ügyvédem. «Ez bizony nagy baj, de csupán Dunkircher Annára nézve az. Ha rendes békességes időkben élnénk, akkor lehetne az a kimenetele az ügynek, hogy a katonai hatóság Kvatopil Venczel főhadnagyot, a miért hatósági engedély nélkül házasodott, tiszti rangjáról való lemondásra kényszerítse. Ez esetben a Dunkircher Annával -250- kötött házassága érvényben marad. Ellenben Kvatopil úr, a később elkövetett bigamia vétségeért, az osztrák büntetőtörvények értelmében, két esztendei börtönre nyer kellemetes kilátást. A jelen viszonyok azonban, a midőn a lombardiai hadseregnek minden vitéz, betanult tisztjére nagy szüksége van, okvetlenül azt a választ fogja kapni a krakkói feleség, hogy az egész házassága törvénytelenül lett kötve, annálfogva «null und nichtig». A plébánost, a ki összeeskette őket, elküldik egy esztendőre valami kolostorba, fegyelmi büntetésből, Kvatopil Venczel pedig marad főhadnagynak, sőt ha vitézül viselkedik, kapitánynyá is lesz. Kegyed pedig akként lesz főhadnagyné és kapitányné; mert az előbbi házasság érvénytelensége a kegyedét teljes jogerőre fogja emelni».

– Ezek voltak a ügyvéd szavai. Ugy-e jól megtartottam? Ismeri ön a katonai törvényeket?

– Őszintén megvallom, hogy azon számos tudományok között, a melyeket nem ismerek, ezek kiváló tért foglalnak el.

– No hát én erre azt feleltem, hogy: «Jól van! A törvények, a körülmények, a helyzetek azt indokolják, sőt okadatolják, hogy Dunkircher Anna legyen megfosztva hitvesi jogától; de hátha az emberi szív törvénye talál érvényre jutni?» – Elég jó curialis stylusban fejeztem ki magamat?

– Az ügyvéd még jobban nevetett. «Hogyan? mondá. Kegyed azt képzeli, hogy Kvatopil Venczelnek majd megesik a szive az elhagyott első feleségén? a kinek szándékosan nem irt levelet, a míg irhatott volna, nehogy az valami bizonyítékkal birjon az iránt, hogy Kvatopil Venczel őt csakugyan megesküdt feleségének és nem egy elcsábított leánynak tartotta, a kivel kötött házasságának érvénytelenségéről jól meg volt győződve? Hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczel most, tizenhárom év mulva annyira elérzékenyül, hogy a csatatéren, a harcz közepén elbocsáttatását -251- fogja kérni; elfelejti a zászlójának, az uralkodójának adott esküjét; csak azért, hogy Dunkircher Anna számára megmenthesse a hitvesi főkötőt? Hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczel otthagyja a legjobb reményekkel biztató carrièrejét? becsukatja magát két esztendőre a fegyenczházba, hogy onnan mint megbélyegzett koldus jöjjön elő; csak azért, hogy koldusnéval tovább élhessen, törvényes összeköttetésben? És végül hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczelnek úgy megzavarodhatik mind az öt érzéke, hogy ő egy ilyen szép, fiatal feleséget, mint kegyed, egy nemes gazdag hölgyet, a ki őt kényelemben tartja, el fog taszítani magától, odadobni a világ csufságának; azért, hogy visszakapjon egy elhervadt élettársat, a kinek az arcza megránczosodott: egy jámbor keztyüsnek a leányát; a kire nézve még csak nem is előny, hogy a jóhirű «Dunkircher» név helyett a «Kvatopil»-t ragaszthatja ki a czégtáblájára? – Nem! Asszonyom. Ilyen jószivü emberben én nem hiszek. Inkább elhiszem, hogy halfarku tengeri szűzek vannak a világon.

– Nem szakítottam félbe az ügyvédet. Engedtem, hogy teljesen expectorálja magát. Mikor aztán egy kis pauzát tartott, akkor azt mondtam neki: hiszen nem a Kvatopil szivéről beszéltem én, hanem a magaméról.

– A magáéról? – kérdé elcsodálkozva; – hát az hogy keveredik ebbe a dologba?

– Nekem az az eszmém van a kinos ügy elintézésére, hogy én azt a biztosíték-összeget, melyet egybekelésünk alkalmával letettem, átruházom a Dunkircher Annára, akkor aztán az ő részéről teljesítve lesz a föltétel, mely mellett a katonatiszt házassága megengedtetik: ő hadd legyen boldog az esküdt férjével. Én magam pedig majd el tudok valamerre tünni az emberek közül. Nagy a világ!

– Az ügyvéd erre megharagudott, azt mondta: – Ha kegyed ezt megteszi: akkor rászolgál, hogy egyenesen elvigyék Döblingbe! -252-

Mennyi igaz, nemes érzés alszik ebben a szivben! Ha lett volna ember, a ki azokat fölébreszsze! Milyen derék asszony lett volna ebből a nőből, ha egy olyan férjre talált volna, a ki a legközönségesebb értelemben vett «jó ember», a milyen tíz férfi közül kilencz! – Miért kellett neki mindig, de mindig, azt a tizediket kihuzni a maga számára a sors urnájából?

Kitalálta, hogy mire gondolok e néma pillanat alatt. Azok a nagy, mély tüzű szemek lassankint megteltek könynyel. A gyémánttűz semmi a köny sugártüzéhez képest! Milyen szép volt e perczben.

S erre a szóra elkezdett görcsösen zokogni, egyik kezével az arczát eltakarva, másikkal az én kezemet szorítva erőszakosan.

Aztán, hogy kisirta magát kedvére, nagyot sóhajtott, felszárítá a könyeit.

– Most már tudja ön, hogy miért kérettem, hogy jöjjön ide? Legyen bíró ebben az ügyben. Melyiknek van igaza: az észnek, vagy a szivnek? Azt kell-e tennem, a mit az ügyvéd tanácsolt, vagy azt, a mit én magam gondoltam ki?

– Lássuk: nem volna-e valami középut? – mondám én. Hátha rátalálnánk. – Én azt tanácsolom, hogy ne tegye kegyed sem azt, a mit az ügyvéde tanácsolt; sem azt, a mit maga kigondolt. Hanem várjon egy kis ideig. – Nagy háboru indul meg: több, mint fél millió harczos áll -253- egymással szemben. Annak egy ötöd része nem fog a háboru végén az övéihez hazatérni. Ezen országdöntő harczban vagy elesik az önök Kvatopilja, vagy élve marad. Ha elesik, akkor meggyászolják mind a ketten. Az özvegyi fátyolon nem vesznek az asszonyok össze. – Ha pedig megéri Kvatopil a háború végét, akkor ő, a vitéz, ambitióval teljes katona okvetlenül előbbre lép a rangfokozaton, a csatatér gyorsan növel! Lesz belőle őrnagy. Mint őrnagynak nem kell többé a házassági biztosítékot letennie.7)

Akkor azután magához veheti a Dunkircher Annáját. Kegyednek pedig nem kell odaajándékoznia a biztosítási összeget, a mire magának is nagy szüksége lehet.

– Köszönöm – szólt a hölgy. – Ez igazán olyan egyszerü, mint a Columbus tojása. Tehát várni fogunk, én is, Anna is, a mig a háboru véget ér, s addig ezt a családot itt tartom magamnál.

– Még egyre figyelmeztetem. A várakozás ideje alatt kegyednek jó lesz valahová, valami kis városba félrevonulnia; a hol nincsenek ismerősei. Itt a fővárosban tarthatatlan hamis helyzetbe fog kegyed jutni. Az első feleség történetét nagy hamar megtudja a világ. – S a «szalmaözvegy» czím még elég jó czím; de a «szalmaasszony» már nem az. Kegyed költözzék mindenestől, holnap mindjárt falura s vigye magával a vendégeit is.

Az orvos is jó ismerősöm volt. Nagy, kiterjedt praxissal birt. Homoeopatha volt. Bizonyos, hogy ez ma, meg holnap valahány patiensét meglátogatja, a nux vomica mellé mindannyinak beadja azt a legujabb hírt, hogy engem itt talált a szép asszonynál – poharazás közben: «thé complet!» -254-

– No no! A szemedből látom, hogy nagy felhevüléseid, vértolulásaid vannak.

Én aztán bérkocsiba vágtam magamat. Kihajtattam az indóházhoz, estére ott voltam Szegeden.

Ott is maradtam három napig, együtt jöttünk haza a nőmmel, a vendégjátékok bevégeztével.

S e három nap alatt minden nap érkezett két-három anonym levél Budapestről a feleségemhez, ilyen forma tartalommal: «Szegény barátném! Férjed egész napokat, éjeket ott tölt a régi ideáljánál, a főhadnagynénál. Mindnyájan osztjuk bánatodat. Az egész város tudja.»

Milyen nagyokat nevettünk e leveleken! Hej! ha keresztül nem jártam volna az eszükön a «drága barátnéknak»!

… Ilyen furfangos ficzkó voltam én, a mikor még a sasok ki nem tépték a hajamat. -255-

XIX. FEJEZET.

Csakugyan beteljesült az általam megjósolt esetek egyike Kvatopil Venczellel.

Igen sajnálom; de bizony nem segíthetek a dolgon. Igen szivesen hoznám őt vissza, mint őrnagyot, ha rajtam függne; de hát a sors könyvében az volt megirva, hogy a derék férfiu a csatatéren végezze be hősi pályafutását.

Az az egy vigasztalás, hogy legalább diadalmas csatában esett el. A míg Mac-Mahon Solferinonál Schlick deréktömegét keresztül törte, azalatt Benedek a jobb szárnynyal győzelmesen nyomult előre, San-Martinoig szorítva Viktor Emanuel piemonti seregét. Itt érte a halálos golyó Kvatopil kapitány szivét.

Pedig bizony mondhatom, hogy abban a pillanatban a szép asszony csókja nem csattant el másnak az ajkán, mint az ő elhagyott leánykájáén.

A bigamia nyilvánossá lett; de már a megholt férjet nem lehetett törvény elé idézni miatta. A nagy napok eseményei csakhamar elfeledtették ezt az apró botrányt. Nevezhette magát háborítatlanul Erzsike is, meg Anna is özvegy Kvatopilnénak, azzal a kis külömbséggel, hogy az egyik kapitányné, a másik hadnagyné volt ugyanazon a jogon.

Az ügyvéd közbenjárásával és az én gyámi helyeslésemmel aztán Erzsike a biztosítékát is visszakapta. Biz abba idő telt; mert elébb ki kellett deríteni a «dolus»-t; azután lemondani az esetleges özvegyi nyugdíjról. Erzsike az alatt folyvást abban a kis mezővárosban lakott, melyet tartózkodási helyéül választott. A mint a biztosítékát kezéhez kapta, abból ezer forintot Annának ajándékozott s azzal -256- ez hazatért Krakkóba az atyjához: a megmaradt összegen pedig vett magának Erzsike abban a városkában egy csinos lakóházat, szép kerttel együtt. Én egészen meg voltam ezentúl nyugtatva sorsa felől.

Volt tehát már saját háza, tisztességes czíme: «özvegy kapitányné»; biztosan kijáró jövedelme: ezzel abban a kis városban a legjobb szerepet játszhatta. Egyúttal ezen helyzetében a gonosz világ minden csábjai ellen is tökéletesen megóva; mert abban a városban minden ember erényes, az asszonyok szigorú kormányzatot tartanak ott. Ott eltántorodni, megbotlani, bűnbe esni nem lehet; mert nem szabad.

De lélektani alapon is egészen meg lehettem nyugodva az Erzsike jövendője felől. A ki már annyi keserves tanulságot szerzett magának a saját kárán, lehetetlen, hogy a tapasztalatokból a következményeket le ne vonja; s ha még egyszer választani fog, hát bizonyosan nem fogja magát a külső előnyök által megvesztegettetni, hanem a belső értékét becsüli meg annak, a kivel a sorsát végleg és tartósan összekötni szándékozik. Ezt a szép és okos phrasist levélben is megirtam neki: igaz gyámatyai gondoskodással. Csak arra az egyre figyelmeztettem, hogy valami «mostanában» kinevezett hivatalnokkal, vagy adóvégrehajtóval, vagy más efféle kutyafejű tatárral össze ne adja magát; mert az aztán férjnek is csak olyan provisorius lesz. Erre szavát is adta, hogy nem cselekszi.

Én aztán közel négy esztendeig nem is hallottam az Erzsikéről semmit. Azon nők sorába került, a kik nem beszéltetnek magukról. A legjobb kategoria. Évnegyedenként megküldtem neki a pénze kamatjait, azt ő megköszönte s azzal végeztünk.

Nem volt egy esztendő, a melyben valami nagy csapás ne érte volna a fejemet, a mi alatt össze kellett rogynom. -257- Majd egy drága halottam volt, a kit eltemettem; majd magam álltam ki nehéz betegséget, mely szinte a halál révéig vitt; alig épültem fel, akkor megint a nőm lett veszélyes beteg. Jó barátaimnak látszó emberek könnyelműsége egész a vagyoni tönkrejutásig vitt. Éjjel-nappal ott kellett dolgoznom az iróasztalom mellett, hogy kiküzdjem magamat a mocsárból a partra; majd meg a kiadóm szökött el Amerikába; inséges esztendő jött, könyvet, lapot senki sem vett; majd meg párbajt kellett vívnom, nem a magam bűne miatt; hát még a hazám nehéz sorsa! Az elkobzott szabadság visszavívásának minden terhe, titka nálam volt letéve: én voltam az organuma a «comité»-nak; kínozva, üldözve, insultálva egy gunyolódó hatalom által. Olyan volt az, mint egy szörnyű álom! Összefüggéstelen, egyre váltakozó rémséges visiók; de örökös lidércznyomás. Mire fölébredtem belőle, azt láttam, hogy kopasz vagyok.

Egy szép tavaszon aztán azt a változatot találta ki a számomra a rémálmok tündérkirálynéja, hogy tömlöczbe csukatott.

Politikai lapot alapítottam, magam voltam a kiadó és a felelős szerkesztő. Munkatársaim a szabadelvű párt matadorai. Nagy közönség sorakozott hozzánk. Volt dolgom elég, regényt is kellett irnom a lapba, meg vezérczikket is. Egyszer egy kitünően átdolgozott munkálat lett hozzám beküldve, mely alá a magyar főnemesi családok egyik legfényesebb neve volt irva. Én azt minden aggodalom nélkűl kiadtam. Loyalis, hazafias, alkotmányos elveken alapuló értekezés volt, egész tárgyilagosan kimutatva benne a jog és a szükség, mely Magyarország alkotmányos kormányzatát követeli.

Ezért a czikkért aztán a czikkiró grófot is, meg engemet is katonai törvényszék elé állíttatott a kormányzó. Előre megizente, hogy három hónapra becsukat mind a kettőnket. -258-

A katonai törvényszék állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy kapitányból, egy fő- és egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy frájterből, meg egy közlegényből, a négy utóbbiak csehek valának.

Én aztán tartottam az aræopag előtt egy hatalmas védbeszédet, németül. Persze, hogy azt mondták rá, hogy «abczug!» Elitélt a katonai törvényszék, a gróf munkatársammal együtt egy esztendőre nehéz vasban, kenyéren, vizen, bőjttel nehezítve, nemességvesztésre és ezer forint birság lefizetésére.

– Hát ez mi a csoda? Hisz a kormányzó csak három hónapra kivánt bennünket elitéltetni.

– Igen, három hónapot az incriminált czikkért, kilenczet pedig a nagyszabású védelmi beszédért.

Az ítéletünk nem szólt ám sajtóvétségről. Oh dehogy: közcsendháborításért lettünk elitélve. Én és a grófom ablakokat vertünk be s gázlámpákat törtünk össze a kerepesi-úton.

Olyanforma ítélet volt ez, mint a müncheni városi tanácsé, mikor egy piktor került eléje, a ki azzal volt vádolva, hogy egy női modelljének pajkosságból bajuszt festett. Ezért rá lett olvasva «20 márka birság, §: nyilvános mulatóhelyek bemocskolása miatt.»

Azonban valahogy azt ne várja ám tőlem a tisztelt olvasó, hogy én most ebből az alkalomból valami martyrtöviskoszorut akarok fonni a homlokom körül s leirom majd a velenczei ólomfödelű börtönök kínszenvedéseit! Van eszemben!

Csupa tréfa és mulatság volt az egész börtön-életem. A térparancsnok ezredes, a kinél laktam, feljárt hozzám mindennap anekdotázni s elhordott magával sétálni a zöldbe. Felvitettem a fogházba az iróasztalomat, könyveimet, -259- faragó eszközeimet, ott készitettem el a feleségemnek a mellszobrát. Az ezredes is szenvedélyes faragó művész volt; versenyben esztergályoztunk. Szó sem volt semmiféle lánczról és bilincsről s a kenyér és víz mellé azt hozathattam a vendéglőből, a mi csak jó és drága. Délutánonkint a tisztelt barátaim a «pesti körből» feljártak hozzám tarokkozni; úgy, hogy mikor egyszer egy rebellis czimborám (Beniczky) meglátogatott a szállásomon s széttekintett, lenézéssel fejezte ki indignatióját: «nem ér az ilyen börtön semmit; hisz nincs ebben semmi poezis.»

Egyszer pláne elvittem a fogolytársamat, meg a porkolábomat magammal a svábhegyi nyaralónkba: ott a feleségem pompás vacsorát készített a számunkra; csapra ütöttük az új boromat s úgy elmulattunk késő estig, hogy mire visszakerültünk, alig akartak bennünket beereszteni a börtönbe. Szerencsénk, hogy a profósz velünk volt s azt, kétfelől támogatva, magunkkal tudtuk hozni.

Egész életem folyásán összevéve nem kaptam annyi látogatást, mint az alatt az egy hónap alatt, a míg a fogságom esztendeje tartott. (A következő hónapban felváltott a börtönben a kormány officiosus lapjának a szerkesztője. Azt is elítélte a haditörvényszék, közcsendháborításért.)

Feljöttek hozzánk a börtönünkbe távol vidéken lakó jó barátaink, főurak, úrhölgyek, grófnők és művésznők; néha egész cerclet tartottunk. Az is megesett, hogy egy betegeskedő mágnásnő, a ki nem jöhetett fel hozzánk a második emeleten levő börtönünkbe, lehivatott bennünket a kocsijához, ott fogadtuk el a vizitet az utczán, szegény rabok!

Ha egyik tisztelőm a másiknak adja a kilincset a kezébe, akkor én nem tudok dolgozni. Utoljára könyörgésre fogtam a dolgot, hogy zárják rám az ajtót egy pár órára; hisz azért börtön; irják fel az ajtóra, hogy mikor vannak az elfogadási órák. -260-

Egy becsületes cseh fiu volt a szolgálatomra rendelve, ordináncznak. Ezt is Venczelnek hitták.

Megmagyaráztam neki, hogy bizonyos órákban, a mikor dolognál ülök, senkit se bocsásson be hozzám; kivéve, hogyha valami szép hölgy jön látogatóba.

Tulajdonképen nem is lehet alkalmasabb helyet képzelni légyottokra, mint az ilyen börtönt. Csodálom, hogy ezt a «viveur»-ök fel nem kapták.

Aztán meg az ebéd utáni szundikálásra milyen kiváló alkalmatos hely az ilyen lokalitás. Ajánlhatom mindenkinek, a ki álmatlanságban szenved: csukassa be magát. Különös jótéteménye a gondviselésnek, hogy a rabok igen jól tudnak aludni.

Egy délutáni édesded szendergésemből azzal ver föl a Venczel, hogy itt van egy szép asszonyság, a ki látni akar.

Bevágtam az útját egy komplimenttel: «ej de jó szinben van, szép gyámleányom! Látszik, hogy meghasznált a falusi levegő!»

– Bizony nagy nehezen. Alig akartak beereszteni. Azt mondták, hogy az árestánsnak ma szobafogsága van. Már -261- arra gondoltam, hogy pofon ütöm a silbakot, akkor aztán büntetésből majd ide zárnak ön mellé.

– Értem a czélzást! Egy kicsit nagyon is megerősödtem termetben. Mit csináljon az ember kis városban egyebet?

Csakugyan nagyon pronunciált gömbölyüséget vettek fel az idomai, a mi azonban nem ártott meg a szépségének. Az egész lénye olyan étvágygerjesztő volt.

– Ne tessék rossz néven venni! A szegény rabnak jól esik, ha börtöne sötét éjszakáját egy mosolygó női arcz átderengeti! Oly édesen hangzik a lánczcsörgés közepett egy vigasztalón csengő gyöngéd asszonyi hang!

– Szeretem, hogy itt is megtartotta ön a jó kedélyét, mert én igen komoly dolog miatt jöttem.

– Hogyan? Hát nem a szomorú rabságomat enyhítő részvét hozta volna kegyedet ide?

– Az is! Első sorban igen. Mindennap olvasom a «Fővárosi Lapok»-ban, hogy önt kik és hányan látogatták? úri hölgyek, szép művésznők; gondoltam, ha azoknak illik, nekem épen kötelességem. Azonban egyéb körülmény is vezetett ide.

– Ne tartson tőle, az a szoba üres. Fogolytársam külön appartement-nal van ellátva.

– Én azért jöttem önhöz, hogy bejelentsek valamit. Én folyamodtam a gyámi hivatalhoz, hogy önt mentse fel a gyámi teendők alól. -262-

– A mire elég jó oka kegyednek az, hogy magam is gyámság alá lettem helyezve egy esztendeig.

– De nem az volt nálam az ok. Hanem, hogy olyan helyzetbe jutottam, melyben szükségem van a tőkepénzem feletti szabad rendelkezésre.

– Kitaláljam az okát? Megint valami szerencsétlenség történt! Elvesztettük a szivünket ismét?

– Csak négy évvel. Jól tudom; ott voltam a keresztelőjén. Tehát ismét feltalálta kegyed az ideálját!

– Éltem a gyanuperrel. Ahhoz nem adtam volna a gyámi beleegyezésemet. Azt kellett gondolnom, hogy kegyed ezért akar a gondnokságom alól felszabadulni.

– Épen nem! Ezentúl is kérni fogom jó tanácsát. Úgy fogadom azt, mintha atyám mondaná. Szidjon meg, ha valami hóborton kap. Engedelmes gyámleánya leszek ezentúl, ha ön el nem kerget magától. Nekem csak arra az összegre van szükségem. Higyje el, hogy nem követek el vele semmi könnyelműséget. Az összeg biztosítva marad. De kell, hogy rendelkezhessem vele a jövendőbelim iránti tekintetből.

– Kegyednek a vőlegénye talán valami jószágbérlő, a kinek az az összeg hasznos beruházásokra szükséges?

– Hát talán épen kereskedő? Az is tiszteletre méltó életpálya. Jó kézben a forgalmi tőke szép hasznot hajthat.

– Az én vőlegényem egy derék, kitünő néptanító, a neve Medvési Ézsaiás.

– Medvési Ézsaiás! De hát mi a csodának van szüksége az iskolamesternek a huszonötezer forintokra?

– Elmondom én azt önnek mindjárt. De egy kissé messze kell kezdenem. Van önnek ideje, hogy végig hallgassa a történetünket?

Más rendes ember erre azt felelte volna: hogy «az sem lesz baj!» én azonban kihúztam az iróasztalom fiókját s megmutattam a szép hölgynek, hogy van saját kulcsom a börtönajtóhoz. Ezen aztán nevetett. Úgy látszik, hogy meg volt nyugtatva.

– Kérem: ki kell mondani egészen a nevét, mert megharagszik. Nagyon sokat tart rá, hogy mindenkinek az egész neve és a rangját megillető czíme megadassék s azt ő maga is megtartja; engem állandóul «vitéz kapitányné» asszonyságnak tisztel. Hiába «nagyságolnak» a jelenlétében, ő kereken kimondja, hogy a «nagyságos» czím egyedül az erdélyi fejedelmeket illeti meg. «Suum cuique!» Ez a mondása. Oh én igen sokat tanultam már latinul, a mióta vele ismeretségben állok.

– Ugyan ne ironiázzon! Azért sem úgy kezdődött! Azt tudja ön bizonyosan, hogy kis városunkban igen népes kálvinista ekklézsia van. -264-

– De bizony mi nálunk dicséretes szokás minden vasárnap a templomba eljárni, ájtatoskodni.

– Oh engem csak az áhitat visz oda. Olyan szépek azok a szent Dávid zsoltárai.

– Ne üzzön ön gunyt az én kegyességemből! Ézsaiás nemcsak rektor, hanem kántor és orgonista is. Gyönyörű basszus hangja van. Mikor nekiereszti, hogy «Oh mely boldog az oly ember éltében!» csak úgy reng bele a pódium. Ez a csodaszép hang volt az, mely engemet legelébb is megkapott.

– Még, kérem, nem megszokásból. Hanem hogy a legtöbb újszülötthöz engem szoktak elhívni keresztanyának. Nálunk pedig a gyermekeknek két harmada csak azért születik, hogy nemsokára meghaljon. Olyankor aztán a keresztgyermekem temetésére el kell mennem.

– De igazán szép verseket tud csinálni. Például ez: «Kedves Julis néném, ki laksz Apostagon; – Áldjon meg az Isten téged jó vastagon». Mi lelte önt?

– Igen: a költői irigykedés! «Figulus figulum odit», szokta mondani Ézsaiás. -265-

– Azért sem irt! Nem olyan ember az. Mert az nem szokott soha senkinek hizelkedni, inkább mindenkinek a szemébe mondja az igazat.

– No de tartsunk rendet. – A temetéseknél hagytam el. Nekem feltünt ez a sűrű halandóság a kisdedek között, s megindítottam egy üdvös mozgalmat a városbeli asszonyságok között egy bölcsőde felállítása végett. Az eszme buzgó pártolásra talált. Nagy hirtelen akadt szállás; fehérnemüfélét nagy számban összeadtak a hölgyek; tejet és egyéb szükséges tápszereket aláirás útján beszereztünk, pénzt pedig a rendes úton határoztuk el beszerezni.

– Látszik, hogy ön praktikus ember. El lett határozva a jótékony hangverseny, s annak rendezésére egy komité lett megválasztva, hét tagú bizottság. A bizottság üléseit az én házamnál tartotta; nekem volt legalkalmasabb helyiségem hozzá és egyuttal zongorám is. A bizottság minden tagjának volt valami feladat kiosztva: egyiknek szavalat, másiknak éneksolo, harmadiknak tréfás felolvasás, negyediknek zongora-tanulmány, ötödiknek magyar magántáncz; nekem kellett hegedülnöm, Ézsaiásnak pedig Nabuccóból énekelni a főpap áriáját. «A ki az Urban megbizik». – A többit azután már tudja ön.

– Hogyne tudnám: az első bizottsági ülésen megapprehendált az egyik résztvevő comitétag, a másodikon a második, az ötödiknél már csak önök ketten tartották meg a főpróbát, Ézsaiással.

– Szórul-szóra. Csak azzal a külömbséggel, hogy nem tartottuk meg a főpróbát. Ezen a napon hat tag közül négy küldött kimentő levelet. Mind valamennyi beteg lett. Valóságos epidemia. Csak a tánczos nem talált a maga -266- számára mentséget. Az tánczmester lévén a városban, nem hazudhatta azt, hogy a lába kimarjult.

Az Ézsaiás háromszor is elment a házam előtt, a hosszú száruból pöfékelve; mindannyiszor benézett az ablakon: látta, hogy még senki sincs odabenn, s tovább ment.

Végre besasirozott a tánczmester. Láttam a vigyorgó arczáról, hogy ez is valami gyászhírt hoz. Így csak az mosolyog, a ki talált már valami ürügyet, a minél fogva megretirálhasson.

– Nagysám! Vigasztalhatatlan vagyok! (Tudtam!) Nem lehet föllépnem a concertben. A czigányaink felmennek Budapestre. «Mi dolguk ottan?» – «Hát az egész ország minden czigánybandái összegyűlnek zeneversenyre; Patikárusék, Bunkóék, Rácz Paliék, Berkesék, Salamonék, Dankóék, a mi Csicsánk is ott akar lenni. Czigány nélkül pedig én nem tánczolhatok. – Ki húzza el nekem a lábam alá a «bihari kesergőt?» – «Majd elhúzom én!» – «Ah, haha! Az nem jó lenne; egy szál tánczos egy szál hegedű mellett: hisz az valóságos medvetánczoltató komédia lenne».

Erre betoppan az Ézsaiás. Meglátva az ablakon át, hogy már nem vagyok egyedül, bátorságot vett maga is bejönni. Addig nem mert.

(Én közbeszóltam: aligha nem ismerem én ezt a kegyed Ézsaiását. Ezzel történt az meg legatus korában, hogy az egész ebéd alatt a pap leánya mellett ülve, egy szót sem mert hozzá szólni, hanem délután felment a toronyba s annak az ablakából kezdett el kurizálni a szép kisasszonynak.)

– Valószinű, hogy ő volt az. Én aztán ott marasztottam őket ozsonnára, hogy legalább a kávé meg a kuglóf ne veszszen kárba. Ahhoz hozzá is ültek s hozzáláttak az ozsonnához. Falatozás közben meghánytuk-vetettük a módszereket, melyek segélyével meg lehet még tartani a zátonyra jutott jótékony hangversenyt. – Egyszer aztán a tánczmester az órára nézett. «Jézus Mária! Már hat -267- óra! Nekem a főbiróné gyermekeinek a tánczpróbáján kell lennem». Azzal ugrott, kezet csókolt s elpirouettirozott.

Ekkor aztán Ézsaiás is felállt az asztaltól, leverte a kuglófmorzsákat a kabátjáról s azt mondta, hogy «áldás, békesség». – Ez az ő búcsúzási formulája. Azt, hogy «alászolgája», vagy hogy «ajánlom magamat!» soha az ő szájából nem hallotta még a főkurátor sem, de még a superintendens sem, mert Ézsaiás nem alázatos és nem szolga s nem is ajánlja magát senkinek, hazugságot pedig még szójárásból sem mond.

Én aztán az «áldás, békesség» szóra azt mondtam, hogy hát ön is el akar menni? Önnek csak nincs iskolája este hat órakor?

– Hogyan értse? mondá ő, a pipaszárával ütögetve a csizmaszárát. Hogyan értse? Hát nagyon jól értheti. Ha egy fiskális, egy doktor, egy földesúr idejön a ténsasszonyhoz s itten mulat, akár muzsikaszó mellett, akár a nélkül, hát azt a kutya sem ugatja meg érte, de ha a rektort látják ide bejönni délután öt órakor s aztán azt látják, hogy itt maradt utolsónak, mikor a többi vendég mind elment, hát abból olyan lárma lesz Izraelben, hogy engem megköveznek érte.

– Én nem mondtam, hogy a ténsasszony rossz hirben áll. Annyi bizonyos, hogy a verses könyvébe több név van beirva, mint a Trattner Károlyi kalendáriumába. De ez egy szép asszonynak nem árt. Megmondta már Krisztus: «bocsássatok meg neki, ha sokat vétkezett, mert sokat szeretett». De én nekem nem bocsát meg az eklézsia. Ha -268- én jövök hirbe, engem kihordanak a határra, azután mehetek peregrinálni.

– Az nincs, hanem van kánon. A mit kálvinista papnál, rektornál «kánoni hibának» neveznek, az csupa veszedelem. Lehet valaki «aranyszáju szent János», de ha kánoni hibában találják, ott reked «Bergengócziában».

– Soha! Viszonzá ő határozottan. S egészen vörös lett az arcza. Olyan büszke volt arra, hogy ő erényes.

(S ez valami új dolog ugy-e? szóltam én közbe, a mi még nem volt a világon. Egy férfi, a ki erényes s azt nem szégyenli bevallani!)

– «Unicum!» Én pedig erre a szóra megfogtam a kezét és visszatartóztattam. A szemeiből láttam, hogy először érzi asszonykéz szorítását. Ön őszinte volt, én is az leszek. Ön nem közelíthet más nőhöz, mint a kit az oltár elől hozott haza. Hát vegyen el engem feleségül.

Még csak meg sem volt lepetve ettől a szótól. Az arcza mozdulatlan maradt, mint a bálvány.

– Azt könnyű megtenni, csakhogy «respice finem!» «Ember teszi a fogadást, agg eb, ki megállja». És én nem vagyok olyan ember, mint más. Én nehéz természetű ember vagyok. Velem nem lehet úgy tenni, mint a nagyuri férjekkel, a kik az ujjaik között nézik el a feleségeik kikapásait. Ha én a ténsasszonyt feleségül veszem, akkor vége van a bálozásnak, a csélcsapságnak, a kurizálásnak, a kacsingatásnak. Én nálam nem bőjtöl az asszony, de nem is torkoskodik! – Én nem ismerem a tréfát. – Látja a ténsasszony itt a kezemben ezt a törökmeggyfa pipaszárat? – Ha az én feleségem lesz s én magát valami csalfaságon kapom, hát én összetöröm ám ezt a törökmeggyfa pipaszárat magának a hátán.

(Nevetnem kellett. «És kegyed szép gyámleányom elvette a rektort, a törökmeggyfa pipaszárral együtt!») -269-

– Vettem volna, de nem adta ám meg magát. Azt mondtam neki, hogy alávetem magam a legszigorúbb erkölcs-szabályoknak, s ha megszegem a hűséget, nem bánom, verjen meg.

(«Ezt már a paraszt asszonyoktól tanulta kegyed. A paraszt menyecske addig nincs is teljesen megelégedve a párja szeretetével, a míg az egyszer jól el nem döngette. Ez is valami új neme az élvezetnek kegyedre nézve, tudom!)

– Még ez sem hódította meg; semmiképen nem volt rávehető, hogy mellém üljön a pamlagra, sőt egyre czurukkoltatta a székét, a melyre letelepedett, a mint azt látta, hogy ostromlom. Végre kirukkolt az öreg ágyúval.

– Lássa, édes ténsasszony, én ismerem ám magának azt a tréfás szokását, hogy nem szeret sokáig egy fészekben ülni. – Úgy tesz a kedveseivel, hogy «adom s veszem». Ma itt, holnap amott. Ha megtörténik az, hogy én kegyedet valami rakonczátlanságért férji jogomnál fogva érzékenyen megfenyítem, akkor kegyed majd megszökik tőlem, itt hagy a faképnél. Én nekem aztán megvan a csúfságom. Nem olyan ám egy kálvinista rektornak a sorsa, mint más halandó emberé. Ha engem a feleségem elhágy: én a csúfságtól az ekklézsiámban meg nem maradhatok. Nekem is futnom kell innen. Ki vagyok taszítva az egész emberi társaságból. Pedig én nagyon meg vagyok elégedve a mostani conditiómmal. – Van hatszáz forint készpénz fizetésem. Azonkivül a datiám, a lukma, meg stóla felmegy másik hatszáz forintra. Megélek tisztességesen. Én ezt mind nem tehetem föl egy kártyára.

– Hát hallgasson ön rám; nekem van akkora tőkepénzem, a mely önnek a mostani fizetésével egyenértékű kamatot hoz: huszonötezer forint. Én ezt az egész összeget lekötöm önnek móringba, s kész vagyok azt elveszteni, arra az esetre, ha önt valaha hűtlenül elhagynám. -270-

(S még erre a szóra sem capitulált az Ézsaiás? kérdeztem én Erzsikétől.)

– Három napi meggondolási határidőt kért. Én rögtön idesiettem önhöz, hogy a gondnokság megszüntetését bejelentsem.

– Tehát még két napja van Ézsaiásnak a meggondolásra. Remélem, hogy megszállja a szentlélek s nem áll kötélnek.

– Én is szeretem az igazmondást, egy kissé a jósláshoz is értek. Nem bánom, ha kegyed a jövendőbeli férjének leköti bánatpénzül az összes tőkepénzét, még a házát is.

– Elhiszem. Kegyed ebben szaktudós! De arra az egyre kérem még is, hogy a háza melletti kertet tartsa meg a saját rendelkezésére.

– Azért, hogy tele ültethesse török meggyfával, mert a hogy én ismerem a kálvinista rektor természethistóriáját, úgy tudom, hogy a mit az egyszer megigér, az azt meg is tartja; – a hogy pedig a «tengerszemű hölgyek» természetrajzát ismerem, azt hiszem, hogy kegyed arra nagyon sokszor rá fog szolgálni!

– Maga goromba szörnyeteg! Nem költő, hanem garabonczás! Jól tették, hogy becsukták! Most beszéltünk egymással utoljára az életben!

Mikor kiszabadultam, egy ujság hymenhirei között olvasám, hogy csakugyan végbement a házasság. A takarékpénztárból tudósítottak levélben, hogy az eddigelé gyámleányom nevére szóló összeg annak a férje nevére lett átirva. -271-

… No! Valahára megkapta hát Erzsike is a férjek non plus ultráját. Mert valójában az a férfi, a ki harminczkét éves koráig kánoni hibában nem találtatott, a superlativusa a kincseknek, egy olyan asszonyra nézve, a ki annak az értékét meg tudja becsülni.

XX. FEJEZET.

Hát bizony végesvégül csak meg kell gyónnom, hogy volt énnekem egy szeretőm, a ki miatt hűtelen voltam nemcsak a feleségemhez, de még a muzsámhoz is, a ki körülhálózott a pókfonalaival s a szívem vérét kiszívta; a ki lefoglalta magának a legjobb gondolataimat; a kinek utána szaladgáltam az ország egyik szélétől a másikig s igavonó rabszolgája voltam. Gyakran a fél vagyonomat elvesztegettem rá, s vakon rohantam a bajba érte. Tűrtem miatta szidalmat, átkozódást, gyalázatot. Koczkáztattam érette az életemet, szabadságomat.

Néha, mikor megsokaltam a zsarnokságát, megpróbáltam elszökni tőle, de megint csak visszacsábított, nem eresztett szabadon.

S még ha valami szép menyecske lett volna; de egy csúf festett képű vén banya, kaczér, hűtelen, csapodár, rossz nyelvű, rágalmazó, hazug; a kinek az egész világ udvarol, s a ki minden udvarlóját bolonddá teszi; a hány kedvest számlál, annyiféle divatot hord.

Volt egy esztendő, a mikor különösen az őrülésig bele voltam bolondulva. Mindent megtettem a kedvéért, a mit csak kivánt. Összeveszített egy igen jó barátommal, a ki jobb kezem volt a hirlapomnál. Egy másik jó barátommal pisztolypárbajt vivatott velem, a ki soha sem vétett nekem, s én sem vétettem neki soha, mindig becsültük egymást. «Politika» így kivánta s nekünk lövöldöznünk kellett egymásra. -272- Aztán neki ingerelt egy harmadik jó barátomnak, a ki igen derék ember volt és magyar miniszter, hogy buktassam meg a választásnál. És én azt a derék embert megbuktattam, a kit tiszteltem, szerettem, becsültem. Így kivánta «Politika». Micsoda parádéja volt, mikor a diadalszekéren vihetett magával! Elhitette velem, hogy most én vagyok a leghirhedettebb ember az országban! – Meg is fizettette a kegyeit! Micsoda «petit souper»-k! ötszáz emberre! Milyen corso! Kétszáz hintóval. Hát még a toilettjei! Egyébbe sem akart öltözni, mint ujon alapított hirlapokba, s bebutoroztatta magának velem a «Népkör»-t. – Cora Pearl nem ruinálta úgy az imádóit, mint az a vén courtisane engem.

A nagy diadalom után csak úgy záporlott hozzám a sok üdvözlő távirat, levél. Megbuktattam egy minisztert! Nagy triumfus az! A ki csak valaha ismerősöm volt valahonnan, mind meglátogatott e fényes siker után. Régi iskolatársaim ráemlékeztek, hogy valaha együtt birkóztunk a kollégium udvarán. Az autogrammjaim iránt feltámadt az élénk kereslet. – És én mind erre büszke voltam.

Úgy, hogy meg sem lepett, mikor egy délután egy ilyen feliratú látogatójegyet hoztak be hozzám: «Medvési Ézsaiásné».

Nagyon természetes, hogy ő is meglátogat. Dicsőségem napsugárai felolvaszták a neheztelés jegét! Már ekkor hat esztendeje mult, hogy nem láttam.

Képzelem, hogy elhízott azóta! Jól tartva, semmi gondtól nem üldözve, semmi szenvedélytől nem háborgatva, csak az a sorsa lehet a szép ideálnak: meghízni.

Annál jobban megdöbbentett aztán, mikor megláttam őt. Egészen le volt soványkodva. A régi divatú öltözet, a mi teltebb idomokhoz volt szabva, csak úgy lógott rajta. A hajdan oly piros, derült arcz hosszukás lett és szintelen, a csalfa szerelem-gödröcskék helyén komor redők, -273- melyek az áll alatt összefutnak. Csak a szeméről lehetett ráismerni: azok a régiek voltak.

Mikor engem meglátott, erőltette a mosolygást, de látszott, hogy az nagy munkájába kerül.

Én soha sem tartom jónak valakitől, a kinek az arcza nagyon megváltozott, azt kérdeni, hogy «talán beteg volt?» de ő maga hozta elő.

– Nagyon megváltoztam úgy-e? Csoda, ha rám ismer. – Nagyon beteg voltam. Most is orvoshoz jöttem be. Negyednapos lázam volt, a mit a mi városunkbeli orvosok nem birnak elmulasztani.

– Nem vagyok. Azt hiszem, hogy a testi bajom is azért olyan makacs, mert a lelkemmel nem vagyok rendben.

– Épen azért jöttem önhöz, hogy elmondjam. Ön volt az mindig, a ki nekem jó tanácsokat adott s én voltam az, a ki azokat soha sem fogadtam meg. Lehet, hogy most sem fogadom meg, de legalább megkönnyebbül a lelkem vele, hogy elmondtam. – Nekem van egy titkos vágyam, a mi régóta megtölti az egész lelkemet: azzal alszom el, azzal kelek.

– Ha az arczomra tekint ön, elgondolhatja, hogy az nem valami bűnös indulat.

– Ez elhatározott szándékom. Lelkemnek csak az adhat megnyugvást itt a földön, s üdvözülést az égben, ha áttérhetek a katholikus hitre.

– S hogyan támadt kegyedben ez az elhatározás? hisz a városban, a hol lakik, nincs is katholikus templom.

– De van a közelében egy zárda; egy szép csöndes kies -274- helyen. Én oda el szoktam járni, mikor nem veszik észre. Eleinte csak a véletlen, a kiváncsiság vitt be a templomba, mikor a szent hangokat meghallottam az ajtón keresztül; most már az áhitat vonz oda. Ah mennyivel magasztosabb hely ez, mint a mi rideg imaházunk. Bárhova tekintek, megdicsőült alakok csoportjait látom, a kik áldanak, hivogatnak. És azok a magasztos hangok, a mik az égből tetszenek jönni, majd angyalok kardalában egyesülnek, ismeretlen, óhajtott világba ragadják a lelkemet; aztán az a méla csend, a mit csak az ünnepélyes csengetyűszó szakít félbe, s aztán magának a papnak az alakja, a ki mint egy földöntúli lény, az oltár előtt beszél olyan nyelven, a mit az emberek nem, csak az Isten ért meg. Mikor kijövök ebből a templomból, azt hiszem, hogy én is az Istennel beszéltem.

– Kedves barátném! Azt tudja ön, hogy én protestans vagyok. Mint ilyen, szabadelvü és jóindulatú minden más vallás iránt. Én senkit sem biztatok hitének megváltoztatására; és senkit le nem beszélek róla. A katholikus vallást igazán tisztelem. Ritusát magasztosnak, fenköltnek találom. Szertartásaiban sok fenséges, sok eszményi van. Ha katholikusnak születtem, neveltettem volna, igen buzgó hive volnék az egyháznak. – De a kegyed helyzetében, hogy lehessen a kitérési szándékát helyeselnem? Nem gondol kegyed arra, hogy a férje belső tisztviselője a kálvinista hitközségnek?

– Hisz épen ez idegenít el a vallásomtól. Hogy ott vagyok a tűzhely mellett, a hol az úr vacsoráját főzik. Milyen prózai közöny az, a mivel ezek a mi «belső embereink» szent hivatásukat teljesítik. Az ima, éneklés, predikáczió robotszerű munka náluk. A kik maguk nincsenek ihletve, hogy osztanának másnak malasztot? Ezek csak -275- gúnyolni, csak csúfra emlegetni tudják a mások vallását; a magukét pedig megvetik.

– De gondolja meg kegyed, hogy egy protestáns néptanító hivatalát veszti, ha annak a felesége hitéből kitér.

– Édes Erzsike! Én meg tudom érteni, hogy egy nő, a kinek az idegei túlérzékenyültek, a puritán egyszerűséget nem találja vigasztalónak. Ha kegyed az igaz áhitatban keres menekülést: szerezze meg Albach imakönyvét; az katholikus imakönyv. Abban meg fogja találni mindazt, a mi fenséges, magasztos, Istenhez vezető a katholikus hittanban foglaltatik. Imádkozzék abból, mikor egyedül van: mikor senki sem látja.

– Ez engem ki nem elégít. A vallás nem csupán imádkozásból és éneklésből áll.

– Ez legkevésbbé. Van a katholikus vallásnak egy intézménye, mely annyira magasztos, annyira vigasztaló, hogy ez magában elég volna arra, hogy mindenütt elterjedjen a kerek földön, a hol csak szenvedő emberek vannak: a kiknek egyéb is tud fájni, nem csak az ütés és harapás. Ez a gyónás. – Nagy hiba volt Kalvinus Jánostól, hogy ezt meg nem tartotta a hivei számára. Nem ismerte a sziveket; különösen az asszonysziveket. – Nincs annál nagyobb szenvedés, mint mikor éjjel-nappal hordunk a lelkünkben egy rossz gondolatot, a mely üldöz, kisért, – s azt nem mondhatjuk el senkinek. A katholikus asszony talál kétségbeesésében vigasztaló szót, elbukásában felemelő kezet; annak van menekülése az önvádak elől; az, ha vétett, kérhet bűnbocsánatot s a lelke megkönnyebbül vele. De ki old fel engem? Kinek mondjam én el azt, a mi belül kínoz?

Szemei mereven néztek, mint a hagymázos álomlátóé, a ki egész rémvilágot lát maga előtt, melyet mások nem -276- látnak, mig ugyanakkor óva emelé fel a mutatóujját, száraz, felcserepesedett ajkai elé, mintha vissza akarná tartani a hallgató fájdalom szavát.

Nagyon megszántam. Nem kellett mondania: az arczvonásai elbeszélték, mennyit kellett szenvednie életének utolsó fordulata óta.

– Édes barátnőm! Ön engem régóta ismer. Tudja, hogy mindig jóakarója voltam. Ha önnek van olyan nehéz gondolatja, a mit meg kell gyónni: mondja el nekem. A protestansoknál minden ember pap. Ez a mi alaptételünk. Gyónjon meg nekem.

Olyan csodálatosan mosolygott, – miként egy beteg szokott mosolyogni, a kit az orvosa azzal biztat, hogy meg fog gyógyulni; ő pedig gondolja magában: «várj csak! majd megtréfállak én téged. Meghalok!»

– S fogadom önnek, hogy épen úgy megtartom a gyónástitok szentségét, mint egy felszentelt pap.

– Legalább addig, a mig én életben vagyok. Azután nem bánom mondja el; hirdesse ki. Felhatalmazom önt rá, hogy ha meghaltam, irjon rólam regényt; ilyen regényt, mint az enyim, nem irt még ön soha. De addig el ne mondja senkinek, a mit ma tőlem hallani fog! Senkinek! még a feleségének sem! Megigéri ön? Férfiui szavát adja rá?

– Barátném! Ez az én keblem egy kriptája az eltemetett titkoknak. Az ön titka nagyon csendesen meglesz a többi között.

– Azt elhiszem, hogy a gyónás titkát épen úgy meg fogja ön őrizni, akár egy pap; de hát feloldani tud-e ön aztán?

Azzal odahajolt a fülemhez, forró lehellete égeté az arczomat a míg suttogott.

Megrettenve tekinték a szemébe. Sárkánytűz lövelt elő azokból. Ez a gondolat «élt»!

– A mit mondtam, azt meg is teszem, – mondá, s vékonyra szorította össze az ajkait, mig a szemeit felnyitá kerekre, fenyegető villogással.

– Bizonyára a pap se tenné azt. A pap csak a megbánt vétekért adhat vezeklést, de nem a szándékolt bűnre indulgentiát. A pap is csak azt mondaná önnek, a mit én: hogy szálljon Istenhez és tisztítsa meg a lelkét ettől a sötét gondolattól. Hogy tudott ez önnek a lelkében megfogamzani? abban az áldott jó lélekben, a mely mindig csak szeretett, soha sem gyűlölt.

– Úgy-e bár? Ilyennek ismert engem? Bolondja voltam a szeretetnek. – Önnek van egy elbeszélése, a mit én még leány koromban olvastam, abban elbeszéli egy háborodott sziv, hányféle módja van az élet kioltásának: a többek között az is áll ott, hogy ha a nádmézet sokáig állni hagyják, mig az megrothad, akkor az halálos méreggé változik át. Hát a mi «azt» a mézet illeti, a mivel egy szegény, könnyen hivő asszonynak a szive tele van, arra nézve az ön háborultjának az állítása igaz; hanem a valódi nádmézre nézve nem igaz. Azt próbáltam, nem igaz.

– Egyik sem igaz. Ne higyje el. Nincs az a tengere a keserüségnek a hitvesi életben, a mit egy cseppje a szeretetnek újra meg ne édesítsen.

– Oh, azt az ön képzelete utól nem birja érni, a mit én szenvedek. Gúny, megaláztatás a mindennapi eledelem. Gyanú kisér minden lépésemen. Ha szólok, a szavamat magyarázzák félre, ha hallgatok, a némaságomért dorgálnak, ha sirok, a könnyeimért fognak vallatóra.

– Sejt valamit talán kegyednek a férje a vallásváltoztatási eszmejárásáról? -278-

– Annyit megtudott, hogy én a kolostorhoz többször ellátogattam; hogy egy szerzetessel többször beszéltem. Istenre esküszöm, hogy a vallásról, az áhitat dolgairól beszéltem vele! Semmi másról. És ő minő csúfsággal vádol e miatt! Azóta délben, este azzal mérgezi meg minden betevő falatomat, hogy a mi csufondáros nótát csak tud a barátokról, meg azokról a menyecskékről, a kiknek a csuha és a faczipő az ideáljuk, azt mind eldanolja előttem. Mikor hazajön, már künn a folyosón hallom a nótáját: «Hej az én rózsám a barát! Tartja a létániát!»

– De hát ezt ne vegye kegyed olyan tragice. Biz ezeket a gúnydalokat éneklik időtlen idők óta: ezek nem a kegyed boszantására lettek kigondolva a férje által. Nevessen érte a szeme közé, s azzal el lesz hallgattatva.

– Jól van! Hát az, a mit az én kicsufolásomra tesz, az legyen neki megbocsátva; de a mióta sejti a lelki állapotomat, mindent elkövet, hogy az áhitatomat megzavarja. Ha délben, este, mikor a zárda harangszava áthangzik hozzánk, én önkéntelen összeteszem a kezemet, ő felkaczag rá: «hahá! te harangszóra imádkozol?» – A kálvinisták nem harangoznak déli imára, sem az angelust nem csengetik meg. – És az nekem olyan nagyon fáj! Jobban, mintha sárba dobnák a kenyeremet, hogy úgy egyem meg. Ez a folytonos gúnyolódás úgy tapad hozzám, mint a deget: megfullaszt, émelyegtet. Olyan érzést támaszt, mintha egy enyvtengerben kellene úsznom. Minek beszéli előttem azokat a maszatos adomákat a szent alakokról? – A minap, egy szombaton, egész délelőtt esett az eső, én nekem ki kellett volna mennem a városba. Ő vette észre a nyugtalankodásomat s nevetve mondá: «Ne búsulj, asszonyi állatom! Délutánra kitisztul; mert a szűz Mária akkor szárítja a Jézuskának a vasárnapra felvevő ingecskéjét!» – Szerencséje, hogy kiment a szobából, mert közel voltam hozzá, hogy a kést a szivébe döfjem!

Én csitítottam a felindúlt hölgyet; hogy az bizony ámbátor -279- nem valami áhitatos tréfa, de hát nem az Ezsaiás találmánya; ez a szombat délutáni napkisütés, a maga indokolásával, általános szójárás a magyar népnél s komolyan véve nincs benne valami kegyeletsértő; mert hisz azt a mindnyájunk által tisztelt, szent alakot úgy mutatja be, mint gondos anyát, népies felfogásban.

– Nem szeretem, ha nevét a szájára veszi. Egy régi cselédemet csak azért küldtem el, mert «Marcsa» volt a neve s az uram mindig úgy kiáltotta be, hogy «Mária!» Olyankor mintha mindig tőrt szúrt volna a szivembe.

Láttam, hogy ez a nő csakugyan szenved. Ennek valami heroicus gyógykezelés kell.

– Édes barátném. Én nem tudom a kegyed férjét kárhoztatni. Ő rá nézve lét és nem lét kérdése ez a kegyed vallásos rajongása, a mit erősen előmozdíthatott a hosszas, ideggyöngítő betegség s a mediczinák, a miket a provinciális doctorok kegyeddel összeitattak. Ha kegyed a szentekbe kapaszkodik, a szegény Ézsaiásnak kiesik a földteke a lábai alól. Kegyetek egymáshoz vannak kötve. Kegyed az által, hogy más templomban keresi a mennyországot, otthon a saját házában a poklot installálja. Hisz a férje, ha azt a szándékát megtudja, dühös őrült lesz s kegyedet széttépi! – Menjen kegyed fürdőkre és igyekezzék az idegeit megerősíteni.

– Hm, hm. Ön nem ismeri az én bajomat. Azt gondolja, az csak olyan asszonyi baj, a minek fele affektálás. Nézze meg ezt a reczeptet. A leghiresebb fővárosi orvos irta a számomra. Hozzá mentem, megvizsgált; azt mondta, hogy azok a falusi orvosok nem helyesen gyógykezeltek. Teletömtek chininnel. Pedig a bajomnak nem az a gyógyszere, hanem ez itt ni. Olvassa el.

– Az orvos azt az utasítást adta, hogy első nap vegyek be hat cseppet belőle, aztán minden nap egy cseppel többet, fel húszig, aztán megint lefelé cseppenkint kevesebbet, hatig. A lázam nem fog visszatérni többé. De szigorúan a -280- rendelethez tartsam magamat: mert ez igen komoly szer. Úgy-e az?

– Ez nekem való. – És most azután sorba járom ezzel a reczepttel a fővárosnak mind a tíz patikáját s mindenütt megcsináltatom azt a szert. Tízszeresen csak elég lesz!

– Mit akarsz tenni, szerencsétlen! orgyilkos akarsz lenni? A férjednek a testét mérgezed meg, nekem pedig a lelkemet? Én valahányszor rád gondoltam, a régi tiszta szerelemben megdicsőülve láttalak magam előtt, s most az utálatot, a förtelmet akarod ennek a helyébe állítani? Add ide azt a recipét!

A nő elrémülve, rám meredt szemekkel, minden izében reszketve rogyott térdeire, s mikor azt mondtam neki: «eddig az imádságaimba foglaltalak, azt akarod, hogy ezután megátkozzalak?» akkor elkezdett mosolyogni.

– Ön először tegez életemben… Megengedi, hogy viszonozzam? Nem! Nem tehetem. Nem jön ki a számon ez a szó. Ne emeljen fel. Hadd térdeljek még itt. Csak sírni tudnék, de nincs már könnyem. Itt van ez a reczept. Tegye el. Őrült vagyok. Nem tudom, mit beszélek. Igaza van. Ha nekem fáj az élet, akkor nekem kell meghalnom.

– Az is bűn, a mit most mondasz! A lelket, az istenszikrát, nem azért adta nekünk az ég, hogy azt visszadobáljuk neki. Tanulj megnemesülni a szenvedésekben. Mindenkinek megvan a maga keresztje, a mit Isten rámért, viseli mindenki; egyedül a saját fiának a vállára tett az Isten oly nehéz keresztet, hogy összerogyott alatta. Ha hinni akarsz a szentekben, kövesd a példájukat! Légy martyr, ha Isten úgy akarta: – ez az igazi pápista vallás. -281-

– Oh mi jó volt, a mit ön mondott! Már tudok sírni ismét. Nem fáj úgy a szivem. Ön nem irtja ki az emlékezetemet a lelkéből; ön engem védelmez. Ön megtisztít engem a sártól, a salaktól, a miben fetrengek. Ön azt mondta, hogy imáiban megemlékezik rólam. Oh ne felejtsen ki ezután sem. Én is megtanulok imádkozni. Megveszem Albach imakönyvét. S aztán majd azt képzelem, hogy valahol mégis csak találkozunk, a hol senki sem tudja, csak a jóságos Isten!

Én aztán nagy nehezen elhagyattam vele a zokogást. Aztán elláttam mindenféle jó, házisütésű tanácscsal, hogy a jó asszonynak hogyan kell alkalmazkodnia a férjéhez, nem kell annak a hibáit biráló szemmel itélgetnie. Igyekezzék kedvében járni inkább. Hozza el egyszer hozzám, hadd ismerkedem meg vele. Talán, ha én hatok rá: ő is fog engedni a rigolyáiból. Lehet, hogy bizhatok rá valami szellemi munkát, a mi lelkének nemes elfoglalást ad, felkölthetek benne tán valami ambitiót, a mi cynismusából kihüvelyezi. Hiszen becsületes, jó ember az, a kinek csak irányadóra van szüksége, hogy előre haladjon.

A sok jó utasítást mind csendesen, fejbológatva fogadta az én tengerszemű hölgyem. Annyi hálát tudtak kifejezni a szemei. Úgy tetszett, mintha az arcza is visszanyerte volna az én szavaim hatása alatt az elvesztett pirosságát.

– Jól van. Megfogadom. Türök, engedelmes leszek. Leteszek minden rossz gondolatról. Megmutatom, hogy tudok jó feleség lenni. Ön meg lehet felőlem nyugodva. – Hanem egyet mondok önnek. Az az ember engem azzal fenyeget, hogy megver. Ha ezt meg találja tenni, akkor Isten legyen irgalmas neki is, nekem is!

– Ha engem az uram csak egy ütéssel is meggyaláz, esküszöm a boszuálló Jehovára, hogy én felkapom a vadászfegyverét és agyonlövöm!

Úgy jött nekem, mintha utána kellene kiáltanom: «ne menj többet haza, szerencsétlen asszony!»

XXI. FEJEZET.

Hejh, de tenger idő mult el azóta, hogy ez történt. Idestova húsz esztendeje lesz! Elszédülök, ha visszatekintek rá.

De sokan elköltöztek mellőlem, a kiknek öröm volt az élet, a kikre mosolygott a jövendő. És én itt maradtam.

Alig találkozom már egy-egy magamhoz hasonló ősz alakkal a régi fényes időkből, a mikre jól esik még visszaemlékezni s elmondani: «nem így volt az régen!»

… Néhány évvel ezelőtt sorra látogattam a hazai nagy államfogházakat. Voltam Szamosujvárott és Illaván, a hol a bűn aristocratiája van összegyüjtve. Mindazok az alakok, a kik tíz éven felül terjedő fogságra vannak elitélve, a halálbüntetésből kegyelem útján élő-halottakká téve. Érdekes tanulmány az emberi élet éjszakájából.

Végig vezettek a nappali termeken, a hol a fegyenczek munkával vannak elfoglalva.

Egy hosszú teremben csupa fehér ruhát varrnak. A finomabb munkát végzőknek külön asztalkájuk van.

Az a szabály, hogy mikor a látogató (a ki csak magas engedély mellett jöhet ide) megállt egy fegyencznek az asztalánál, ez tartozik rögtön felállni a helyéről s akár kérdezve, akár kérdezetlenül elmondani, mi vétségért s mennyi időre lett elitélve.

Olyan fehér volt már a haja, mint az őszi ökörnyál, de a szemei most is a régi színváltozó tűzben égtek; még most is lángoló tengerszemek!

Szegény kis Erzsike! Most már én is feloldhatlak vétkednek terhe alól, a hogy a szent atyák mondják:

– – Ego te absolvo, ab omni vinculo, excommunicatione, suspensione, et interdictione, quantum possum, et tu indiges – ego te absolvo! Amen.

Lábjegyzetek.

1) A Nagy Ignácz és Petőfi közötti haragnak az volt az oka, hogy Petőfi egy verset írt, melyben az a mondat variáltatik:

«Komor, mogorva férfiu volt Orbán,
Ámbár vidám hajnal derült az orrán.»

S ezt Nagy Ignácz magára vette.

2) Mai nap ez a hajdani sivó homok puszta át van alakítva gyönyörű szőlőteleppé, a melyen a magyar kormány az amerikai féregmentes szőlővesszőket termeszteti.

J. M.

3) A magyar hadügyminiszter egy replicájában azt mondta az ellenzéknek, hogy az ő indítványukból nem lesz más, mint kóficz, innen maradt rajta e név.

J. M.

4) A «Forradalmi és csataképek» a «Bujdosó naplója» czímű munkáim «Sajó» név alatt jelentek meg.

J. M.

5) A «luxuriosus» szót általában hibásan használják «luxuosus» helyett. Luxus – fényüzés; luxuries – kéjvágy.

6) Majd lesz annak bőjtje is öcsém!

Idősb J. M. 1889.

7) A régi időkről szól ez. J. M.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

21	keze hátretéve	keze hátratéve
29	Ő művesznő is	Ő művésznő is
47	nektek lap	«nektek lap
73	akár a feleségedet.	akár a feleségedet.»
114	Reszkess!	«Reszkess!
118	kellet tölteni	kellett tölteni
128	nem vesztegetett.	nem vesztegetett.»
135	hordták kí	hordták ki
137	őn lefestette	ön lefestette
138	III. FEJEZET.	XIII. FEJEZET.
159	«Jeden, dwa!	«Jeden, dwa!»
172	felvállról feleltem	félvállról feleltem
183	arra, kogy	arra, hogy
184	szembeu jön	szemben jön
199	hagy hagyjuk	hogy hagyjuk
222	Türr jön!»	«Türr jön!»
222	énekelt «népdal	énekelt népdal
244	Kevesebb, miut	Kevesebb, mint
274	sekit sem	senkit sem