The Project Gutenberg eBook of Targallyak by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 205. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=zeVkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

TARGALLYAK

A JEDIKULAI RAB.

Élt egyszer a krimiai félszigeten egy jámbor fiatal orosz pópa, a kit Athanáznak hívtak, azokban az időkben, a mikor még a Krimet tatárfejedelmek kormányozták. Ezek gyakori hadjárataikban a szomszéd kozákokkal hol ellenségek, hol szövetséges társak voltak. Mikor ellenségek voltak, akkor rabságra hajtottak a kozák népből egy sereget, mikor meg szövetségesek lettek, akkor a rabjaikat szabadon bocsáták. A rab kozákoknak azonban megtetszett a krimi jó gyümölcstermő vidék, nem tértek vissza az ős pusztáikra, ott települtek le, föld volt hozzá elég; s egészen meg voltak elégedve a sorsukkal. Több falujok volt már, úgy, hogy archimandritát is választottak; egy ilyen falunak, (a minek a nevét Dobropolnak jegyezték fel) volt a pópája Athanáz, a ki még akkor fiatal, harmincz éves legény volt: fogadott fia az archimandritának, Nestornak, a ki a leányát is neki adta feleségül, a derék jó Helenkát.

Athanáz a legboldogabb ember volt a kerek földön; mindene volt, a mit csak szem, száj és szív megkiván. Háza, ha csak fából volt is, de külömb minden palotánál; mert ez a fa-ház tele volt boldogsággal, a palota pedig tele van nyugtalansággal, aggodalommal, irigységgel és búbánattal. Kis kertjében a háza mögött mindenféle gyümölcs termett, a minek a tatárok már abban az időben is nagy mívelői voltak, azoktól eltanulta a kertészséget s az volt egész szenvedélye, gyönyörűsége. A felesége, Helenka, -2- ha nem volt is valami nagyon szép (kissé himlőhelyes volt az arcza) de igen áldott jókedélyű asszony volt, a kinek a lelke simasága elfeledteté az arcza ragyáit, csupa engedelmesség és szeretet; aztán kitünő gazdasszony volt: csak úgy égett a keze alatt a munka. Nem volt mellette az urának semmi gondja. Pompásan tudta elkészíteni a málépuliszkát; a málé már akkor ismeretes volt a Krimben, ez is marasztotta egyrészt ott a kozákokat, mert Ukrániában az meg nem terem. És Athanáz azt tartotta, hogy a málé-puliszkánál meg a bálmosnál nincs fölségesebb eledel e háromszegletű földön. (Nem mondhatta azt, hogy a «kerek földön», mert a Krim háromszegletű s ő azontúl semmi más földet nem ismert.) Italokkal is a legválogatottabbakkal táplálta az ő kedves urát a jó Helenka: mikor zsendiczét készített, akkor édes savóból csinálta a nektárt, mikor vajat köpült, akkor savanyú iróból, s őszszel, mézszüret idején még méhsert is készített a számára, a minél felségesebb italt bizonyára maga a Kalga-szultán sem izlelt soha! Fonni, szőni is tudott a derék asszony; az ő ura minden vasárnap tisztát válthatott, úgy gondoskodott róla s minden reggel maga fésülte meg, maga fonta be az ura szép hosszú szőke haját, akkori szokás szerint.

Sőt még az az urasága is megvolt Athanáznak, hogy egy szamarat is tarthatott s vasárnaponkint azon járhatta be a faluját. Mivelhogy Dobropol ott a hegy hátán úgy el volt szórva, hogy reggeltől estig tartott, míg az ember az egyik végétől a másikig ért, s öt temploma volt (kicsiny fa-templomok), a mikben a legközelebb eső házikók népe összegyült ájtatoskodni. És a népség is nagyon szerette Athanáz pópát, úton útfélen mindenki kezet csókolt neki, megfizette a dézmát, a párbért, a lukmát, s a termése zsengéit mindenki megosztá vele. Bizonyos kilátása volt rá, hogy ha az apósa meghal, ő lesz helyébe választva archimandritának s neki is olyan kerek orczája, olyan domboru termete lesz, mint annak, ha eljön az ideje. -3-

Egy zivataros estén azonban szokatlan látogatója akadt a dobropoli kis paplaknak. A zápor szakadt, a hegyi utak átváltoztak rohanó patakok medreivé, a villámlobbanástól horkoltak a lovak. Egy egész karaván jött lóháton. Mi hozta őket erre a vidékre? Talán úgy tévedtek el? Soha se járt Dobropolon keresztül olyan utas, a ki patkó-nyomot hagyott volna maga után. S ez egy egész csapat volt, élén egy asszony.

Athanáz pópa lakása elé érve, bebocsáttatást kértek: a zivatar beszorította őket. A pópa valamennyinek nem tudott szállást adni, mert szűk volt a háza, mindössze egy szobából, meg egy konyhából állt az egész, a kiséret egy részének a szomszéd viskókban kellett elhelyezkedni; maga a vezérnő rendelkezett, ki hová menjen. Az egész csapat fegyveres férfiakból állott, az úrnő a pópához csak két csatlósával együtt tért be, kik úti iszákjait hozták utána s aztán kinn maradtak a konyhában.

Athanáz csak most látta, hogy szebb nő is van a világon az ő feleségénél. De még mennyire szebb! Az ember ha a szemébe néz, azt hiszi, hogy villámlott; ha a hajfürteire tekint, azt hiszi, hogy éjszaka van; s ha az arczát mosolyogni látja, azt hiszi, hogy a nap sütött ki. Hát még mikor megszólal, azt az ember még a szivével is meghallja.

Öltözete csupa selyem volt és drága prém; nyakán, füleiben olyan gyöngyök, a mik fénylenek és olyan kövek, a mik szikráznak.

A jó Helenka kezet is csókolt a fényes úrnőnek, a mit az meg is engedett neki, mintha bizonyos volna felőle, hogy az őt megilleti, s a papné azután gazdasszonyi szemérmetességgel engedelmet kért az úri vendégnőtől, hogy ha nem tudná őt egész rangjához illő módon ellátni; de a mi szegénységüktől kitelik, azt szivesen fogja adni; maga fog rögtön készíteni estebédet; finom «bálmost», a mi készül málé-lisztből, forró bivalytejbe eregetve, s annak a készítése nagy tudomány, s az igen drága jó étel, mert -4- azt az ő ura nagyon szereti; minden szombat este azt kell neki készíteni.

– Csak tedd jó asszony, a mit akarsz, mondá neki a vendégnő, én magamról gondoskodtam eléggé.

S azzal egy tenyér csattantására a két csatlós kiszedett az iszákból mindenféle sülteket, pástétomokat és süteményeket, mellé ezüst kulacsokat, s felteríté a pópa tölgyfa-asztalát drága selyem abroszszal, a mibe arany meg ezüst virágok voltak szőve, s arra rakott fel minden ételt, italt, ezüst tányérokat s arany étszereket hozzá.

Hanem azért a Helenka is felterítette ugyanannak az asztalnak a másik végére a maga saját szőtte sávolyos abroszát, a szép veres gyapot tulipánokkal a szegélyén, s kitette rá a virágos mázos cseréptányérát, a fényes czinkanállal, hogy majd arról költi el az ő ura a felesége főzte bálmost, a mi jobb a világ minden pástétomainál. Aztán kiment a konyhába, hogy azt elkészítse.

Az úri vendéghölgy azonban nem akarta, hogy egyedül étkezzék; hanem azt kivánta, hogy a házi gazda üljön oda mellé, s a két ezüst tányérja közül az egyiket odaadta eléje s a sültekből és pástétomokból saját maga szelt le neki, úgy rakta a tányérjára, s maga hámozott meg a számára egy olyan arany szinű almát, a minek a héja a hámozás alatt illatos gőzt lövell ki magából, hogy az mint a tömjén, úgy tölti be a házat. Azt is megfelezte vele. És Athanáz pópa soha életében olyan csodálatos izes étkeket nem evett, sem olyan zamatos gyümölcsöt nem izlelt. Azt egyenesen a paradicsom közepéből hozhatták.

Hát még mikor a vendég-hölgy abból a hólyagos ezüstkulacsból megkóstoltatta vele azt az ismeretlen italt, a mi édességet, illatot és lángot önt egyszerre; nem is a gyomorba megy aztán, hanem fel a fejbe és le a szívbe.

Ettől az italtól sokat megtanul az ember, a mit addig még nem tudott. És sokat elfelejt, a mit addig tudott.

Athanáz pópa először is azt felejtette el, hogy a jó Helenka már behozta a fatálba kitett bálmost, a közepébe -5- dugott bükkfa kanállal s letette szerényen az asztal szegletére, s visszavonult megint a konyhába, bizonyosnak tartva, hogy mikor ismét visszajön a szobába, akkorra az a tál üres lesz, mert az ő ura azt a felesége főzte bálmost nagyon szereti: hírmondót se hágy belőle a tál fenekén! «Isten adja jó egészségére!»

A jó Helenka az alatt odakinn maradt a konyhában, ahogy emberség-tudó asszonyhoz illik, hogy mikor az ura előkelő vendéggel vacsorál az asztalnál, akkor őt ne háborgassa, hanem engedje beszélgetni és ügyetlen közbeszólásokkal el ne árulja tudatlan voltát, hogy a miatt az ura pironkodjék a finom uraság előtt. Ő az alatt megvendégelé a két csatlóst főtt kukoriczával; a mi azért igen okos eledel, hogy se kés, se kanál nem kell hozzá: az ember minden szemet egyenkint kénytelen a körmeivel hámozgatni meg s észre se veszi, hogy mire jól lakott, akkorra megéhezett. A jámbor Helenka ez alatt tartotta a két csatlóst mindenféle mesével, a mit azok hallgattak meredt szemekkel, folyvást kérőzve a kukoricza szemeken. Egyszer-egyszer megállt a mesemondás közben hallgatózni, hogy ki beszél odabenn? Folyvást az idegen vendégnő szavát hallá, majd csengő, majd haragos, majd siránkozó volt az. Valjon miről beszélhet? Ahhoz volt szokva, hogy az ura maga jöjjön ki érte és híja be őt a szobába, mikor már el kell takarítani az asztalt: elébb rányitni az ajtót nagy gorombaság volna; de csak hiába várt, mert Athanáz nem jött őt beszólítani.

Helenka utóljára már kifogyott a mesemondásból, a két idegen csatlós állkapcsa is elfáradt a kukoriczarágásban. «No már most ti mondjatok nekem valami szép mesét!» mondá az asszony; de azok csak a fejeiket csóválgatták s kisült aztán, hogy egy szót sem értenek se kozákul, se tatárul; mert ők valami idegen nemzet, a milyen van elég a földszoroson túl, a kik olyan bolondok, hogy mind másféle nyelven beszélnek. Ezekre ugyan kár volt azt a sok szép mesét vesztegetni. -6-

Ez alatt a tűz is kialudt a pestesben, a csatlósok is eldülöngéltek, nemzeti szokás szerint a melyik fülük alul került, azt használva párnának s hozzá kezdtek a horkoláshoz. És az idegen nő szava még mindig hangzott az ajtón keresztül s Helenka mind hiába várta, hogy az ura kijön őt behívni, hogy szedje el az asztalt.

Hát még ha rávitte volna a lélek, hogy a kulcslyukon hallgatózzék, miket hallott volna! S igen nagy hiba volt, hogy a mivel a természet a nőket felruházta, hogy az ajtón keresztűl hallgatózásban oly tökéletesek legyenek, mint a macska az egérre lesésben, ő nála a nevelés annyira elfojtotta, hogy nem is gondolt reá; mint a hogy vannak idomított macskák, a mik egy tányérból esznek tejet az egérrel. Mert akkor majd meghallotta volna, hogy miket beszél az idegen úri vendégnő az ő urának?

– Én vagyok Czitbara, a mingreliai hetman egyetlen leánya, és minden birtokának örököse; enyim lesz a «boncsuk», ha ő meghal; pedig már öreg ember, s csak fél lába van; nem ülhet a lóra.

– Mikor kicsinyke leány voltam, eljegyeztek a kozák nagy attamán Chmielniczky Bogdán legkisebbik fiával, Györgygyel. Az négy esztendős volt, én meg három. Ő rá már nem emlékezem, hanem a mézesbábra, a mit nászajándékul adott, s a mit nem volt szabad megennem: arra még jól emlékezem.

– Nem hallottad hirét Chmielniczky Bogdánnak, te pópa? Akkor nem is tudom, miért vagy te kozák? Ez a fejedelem az volt a kozákoknak, a mi Mahumed az ozmánoknak, Dzsingiszkán a mongoloknak, Shemirám a persáknak, a mi Szobieszky a lengyeleknek, vagy ezeknek sem hallottad hírét soha?

– Chmielniczky Bogdánnak sok fia volt. Valahány, annyi hadseregnek volt vezére. Mind valamennyi a csatában esett el. Mikor a Mihály fia házasodott, a lakodalma napján olyan ütközetet vívott a lengyelekkel, a kik elakarták tőle venni a szép moldaui fejedelem-leányt, Rozaurát, -7- hogy tizezer halott maradt a csatatéren. Ilyen terített asztalt is ritka lakodalomban látni!

– Utoljára minden fiát, unokáját agyonverték már Chmielniczky Bogdánnak a harczmezőn, a legutolsó kis fiát Györgyöt aztán mindig magával hordta, akárhova ment, amint az a dajkakézből kikerült.

– Volt egy bőr-iszák a nyeregkápájára akasztva, abba volt a gyerek beledugva, csak a feje, meg a két keze látszott ki belőle. A pofájára, mondtam már, hogy nem emlékszem; de azt most is mintha előttem látnám, hogy a mint az apám engemet is magával vitt az eljegyzésre, én is annak a nyeregkápájára felakasztott iszákban ültem, s a mint az apáink találkoztak s egymásnak lóhátról kezeiket nyujták, az alatt az én vőlegényem a fejét, a nagy hegyes báránybőr sipkával, az apja tarisznyájából kidugva, egy hosszú ostorral rám igyekezett suhintani, míg én a kezemmel védtem magamat, hogy meg ne üssön.

– Az oczakovi nagy ütközetben is ott volt a kis György herczeg, a hol a kozák sereget teljesen tönkreverték. Mikor az öreg Bogdán azt látta, hogy minden el van veszve, táborának csak a közepe áll még ellent, a többi fut, így szólt a tábori papjához (a kinek a nevét nem tudom): «körül vagyunk fogva, nincsen menekülés. Engem nem fognak el élve, azt fogadom. Te fogd ezt a gyermeket, s oltalmazd meg. Téged, mint papot, nem fog bántani a tatár. Elvisznek fogságra. Neveld föl a fiut. Jöhet még olyan idő, a mikor szükség lesz rá. Hogy majdan ráismerjenek, hogy ez Bogdán fia, tegyünk rajta jegyet.»

– Azzal a tőre markolatát az őrtűzbe tette: ennek a gombjára volt metszve a pecsétje, egy felnyergelt ló; azt szokta az okmányokra nyomni, mert irni nem tudott. Mikor a gomb megtüzesült, azt a gyermek bal lapoczkájára nyomta. Akkor aztán a pópa a zsákba dugott gyermekkel futott, a merre nagyobb port látott. Bogdán pedig foga közé fogta a kantárt, két kezébe a csatabárdot, meg a kardot, oda rohant, a hol legsürűbb volt az ellenség, ott -8- azután addig verekedett, mig ki nem irtották belőle a lelket.

– A kozákok, mikor nem találtak többet a régi fejedelmi családjukból, választottak maguknak új fejedelmet: most is uralkodik rajtok, Doroszenko.

– Most azonban az orosz czári trónra egy fiatal férfi került, Péter, a kinek nagyobb tervei vannak, mint atyjának voltak.

– A kozák népet, melynek az a vallása, nyelve, a mi az oroszé, el akarja téríteni a török szövetségtől. Valamennyi igaz hivőt egyesíteni a kettős kereszt jelvénye alatt.

– Annyit ki tudtak felőle, hogy a pópát, a kire rá volt bizva, elhajtották a többi fogoly kozákokkal együtt a Krimbe. Az itt egész népével együtt letelepedett.

– Keresztül-kasul járom a Krimet, minden pópát megkérdezve felőle. Senki se tud felőle hírt adni. Voltam az archimandritánál is. Az is azt mondta, nem tud semmiféle fejedelemfiról.

– Én felfogadtam, hogy a vőlegényemet felkeresem, ha a világ végén van is. S ha él még valahol a világon: ha vak is, ha sánta is, férjemmé és kedvesemmé teszem én, fejedelemmé és hadvezérré teszi a czár.

… Ezeket beszélte a bűbájos Czitbara a bámuló Athanáz pópának, ki de csak közbeszólással sem szakítá őt félbe.

Ez alatt szépen elmult a zivatar, a csillagok sápadni kezdtek, hajnalodott. -9-

A délczeg Czitbara nem godolt álomra; tovább készült menni. Elővett egy ezüst sípot, azon olyan sikoltó hangot adott, hogy az egész völgy megzendült bele, mire a kisérői rögtön előkerekedtek; a feltápászkodó csatlósok összeszedték az arany, ezüst-edényeket s felnyergelték a paripákat. Az úrhölgy a kézcsókjára siető Helenkának nagy büszkén, rá se nézve, a vendéglátásért egy akkora aranypénzt adott a kezébe, mint egy tallér s azzal lovára ülve, egész kiséretével együtt tovarobogott. Athanáz pópa maga vezette őt el odáig, a hol a járt útba beletaláltak. Az elváláskor Athanáznak is adott a vendégnő egy jutalmazó emléket: egy csókot az ajkára. Az oroszok között mindennapi ajándék az: olyan, mintha garast ajándékoz valaki. Ah de az más csók volt: a csókok között az arany tallér.

A jó Helenkának nem volt olyan nagy az öröme a kapott nagy aranypénz fölött, mint a milyen nagy volt a szomorúsága, a midőn meglátta az asztal szegletén az ő drága jó, saját keze főzte bálmost, elhülve, a kanállal a közepén: megkóstolatlanul. Ez még nem történt soha.

Mire Athanáz pópa visszakerült a fejedelemleány kiséréséből, már annyira megvirradt, hogy a kis fatemplomban reggelre csendítettek.

Ő soha sem hallotta, hogy ki volt az apja? Egy pópa nevelte fel őt is. Hátha az ő lapoczkáján van az a felnyergelt paripa?

– Gyere ide! szólt Athanáz mogorván. Adj rám tisztát. Vasárnap van. -10-

A jó asszony szót fogadott az urának. Mikor a tiszta inget rá akarta adni, azt kérdé tőle Athanáz:

– Igen is látok. Egy ilyen felnyergelt paripa van ottan, mint ezen az arany pénzen.

Erre a szóra olyan haragba jött Athanáz, hogy megütötte a feleségét, ököllel: fejbe.

Mert a paradicsomi tiltott fának a gyümölcsei között többen vagynak, a melyek édesek. Az egyik: az idegen nőt megcsókolni, a másik: a saját nejét megütni. Athanáz ma kóstolta az egyiket, meg kellett izlelnie a másikat is.

Hanem a szegény asszony annál jobban elbámult ezen. Őtet még soha se ütötték meg. Tudta jól, hogy ez szokás, hogy ez így van rendén, hogy ebből minden asszonynak kijár; de eddig azt hitte, hogy ő kivétel valamennyi közül; nem azért, mintha ő volna valamennyi feleségek közt a legjobb, hanem azért, mert az ő férje legjobb valamennyi férjek között. Most sem azt fájdítá, hogy ő kapta az ütést, hanem azt, hogy a férje adta!

Olyan asszony volt ez, a ki nem beszélt máskor az ura előtt, csak ha az kérdezett tőle valamit.

Ez is egyik gyümölcse a paradicsomi tiltott fának: káromkodni. Óh mi édes! Hiszen mások is rázzák ezt a fáról: úgy hull róla, mint a szilva, de a jó Helenka férje most szakított le először egyet róla, s azon az asszony úgy elbámult s minthogy az apjáról volt szó, nem állhatta meg, hogy ellent ne mondjon.

– Azért, mert rabló gézengúz! Ő mentett meg engem a kiovi ütközetből, a hol az apám elesett, a hős Chmielniczky Bogdán, aztán felnevelt pópának; elhallgatta előlem, hogy fejedelemfi vagyok. Ez a ló a lapoczkámon az apám czímere. Most itt ülök Dobropolban, s misézek a bolond parasztoknak, s eszem a málé puliszkát, járok szamáron, s nézek az archimandrita ripacsos leányának a szemébe; holott a tevebőrön kellene ülnöm és parancsokat osztogatnom boncsukkal kezemben, bogláros paripán hadsereget vezetnem, dőzsölnöm a rakott asztalnál, viselnem a fejedelem nevét, s ölelnem a legszebb menyecskét a világon, a ki velem el van jegyezve!

A jó Helenka most már nevetésre fogta a dolgot. Egészen azt hitte, hogy az a szokatlan tűzital zavarta meg a férje agyát ilyen nagyon, a mit az az idegen kulacsaiból szopogatott egész éjjel.

Athanáz erre a szóra már a botot kereste, hogy jól elverje vele az asszonyt, hanem a míg a botot megtalálta, más jutott eszébe.

A szegény asszony el sem futott előle, csak a két karját az arcza elé téve keresztbe, a hátát tartotta oda neki, hogy verjen hát rá.

– Ne félj semmit, szólt Athanáz: nem verlek már meg. Nem vagy nekem többé asszonyom. Megcsalt az apád, mikor hozzám adott. Elhallgatta, hogy fejedelemfi vagyok. Ez ok az elválásra. Eredj haza az apádhoz, s mondd meg neki, hogy «hűtelen áruló!» Én izenem. Elhallgatta előlem, hogy én vagyok Bogdán fia; csak azért, hogy a maga ragyás leányának férjévé tehessen; elhallgatta a menyasszonyom elől, a ki engemet keres, hogy hol talál meg? Csak azért, hogy a lánya férjének megtartson. Ez a szép hölgy, a ki itt járt, volt az én menyasszonyom, Czitbara herczegasszony, a ki élni-halni keresi a vőlegényét s én nem mondhattam neki, mikor mellettem ült: itt vagyok, -12- megleltél, mert nem tudatta velem senki, hogy az én hátamon van a Bogdán vezér czimere! Most futok utána, hogy utólérjem. Te pedig eredj az apádhoz! Légy apácza! Vagy eredj a pokolba! Azt sem bánom. Én szaladok Czitbara herczegnő után.

Most azután a jó Helenka igazán kétségbeesett a férje szavai fölött, leborult előtte a földre, átölelte a derekát, úgy könyörgött neki:

– Oh én édes jó uracskám! Ne szaladj te a Czitbara után. Hisz a Czitbara a rossz tündér, a boszorkány, a ki a keresztutakon leskelődik az emberekre, hogy elcsábítsa, pokolra vigye: minden gyermek ismeri őt, s a takaró alá buvik, ha az anyjától azt hallja, «jön a Czitbara: majd elviszen!» Szép az arcza, de a lábai ludlábak s a szájában tűz van.

– Oh ne menj el! Ne menj utána! Megrontott, megbabonázott, még meg is fog ölni! Jó uram Athanáz!

– Én nem vagyok többé se jó, se urad, se Athanáz; hanem Chmielniczky György herczegfi. Eressz asszony!

– Ha már útra akarsz menni, várd meg legalább, míg sütök a számodra jó málépogácsát, a mivel mindig megtömtem az utitáskádat, mikor falut járni mentél.

– Add a kutyának a málépogácsádat! Egy herczegfi vagy marczafánkot eszik, vagy éhenhal.

– Hogy lennél testvére annak a szamárnak; ordítá dühösen az elátkozott herczeg s eltaszítá magától az asszonyt és futott az erdőnek, a merre Czitbarát utbaigazította.

II.

Egy csók csak félcsók; két csók az egész csók: a kapott és a visszaadott. A vissza nem adott «fél» elviszi az embert világgá és bolonddá teszi.

Nem birta többé utólérni a csábító szép hölgyet: az lóháton járt fényes kiséretével együtt s gyors volt az utazása, hogy a tatár szultánok csapatjai rá ne találhassanak. Keveset időzött egy helyen, a holdvilággal is járt; mintha soha sem aludnék; Athanáz rárá akadt a hült helyére, a hol csak nem rég tanyázott; de már a szemeivel nem láthatá. Megtalálta az erdőben a helyet, a mit a lovak letapostak: az őrtűz hamujában még pislogott a parázs, mellette a friss falevélből vetett ágy le volt heverve: ott Czitbara pihent. Jól esett Athanáznak arra a lehidalt ágyra lefeküdni. A fekhely körül kenyérhéj, narancshéj volt elhányva, a tündérmátka lakoma maradéka. Az neki volt szánva, az utána futónak. S ha azt megette, attól még inkább szomjas lett és őrült. Futott odább a vert csapán. Megitta az esővizet, a mit a patkónyomokban talált s attól még szomjasabb és még őrültebb lett. – Egyszer-egyszer elvesztette a nyomokat egészen. Czitbara kiséretének gondja volt azokat eltakarni. Ha erdőn mentek keresztül, felégették maguk mögött a harasztot; ha folyamot találtak, annak a medrében úsztatva haladtak, ki tudja merre? ki tudja, átkeltek-e a túlpartra, vagy visszajöttek az innensőre? ha járt útra jutottak, birkanyájat hajtattak maguk után, a mi elszaporázta a nyomaikat. Azt is megtették, hogy megfordítva verették fel a lovaikra a patkókat, s visszatérő nyomot hagytak maguk után az üldözők elbolondítására. Éjjel, estenden hirtelen eltüntek, megfordították az útirányt; a ki utánuk eredt, elszaladt mellettük, -14- s csak világossal vette észre, hogy ismét a semmit fogta meg.

Athanáz néha csak egy órával érkezett meg később a búvhelyre, a honnan Czitbara tovább kelt s akkor aztán azon fáradtan futásnak eredt, míg a lábai ki nem döltek. Egyszer már annyira közel érte, hogy egy hegytetőről láthatá, amint Czitbara karavánja az átelleni hegyoldalon halad fel csendesen. Megismeré a menyasszonyt hosszú sárga selyem fátyoláról, mely az egész termetén aláfolyt; kiáltott utánuk torkaszakadtából: «Megálljatok! Itt vagyok én: Chmielniczky György herczeg!» Ellenkező szél fujt, elhordta a szavait: a menyasszony és a kiséret odább vonult. Akkor aztán rohant alá a hegylejtőn, versenyt szökellve a felrugott kövekkel s törte magát bozóton keresztül, hogy a másik hegytetőre felkaphasson. Onnan azután szétnézett a világba s nem látott mást, mint néma erdőket végestelen végig.

A csábító álomkép keresztül-kasul vezette őt vizetlen pusztákon és erdőtelen hegy-csoportokon, széltől, vihartól kergetve, szemközt vágva; forró agyának nem adott enyhet a zápor s a szikla fekhely; ingoványos mocsárokon átbódorgott, szédületes ördög-szakadékokon átmászott: sehol sem volt pihenése. Minden embernek elmondta, a kivel uton-utfélen találkozott, hogy ő Chmielniczky György fejedelemfi, a menyasszonyával akar találkozni, az meg őtet keresi, hogy elvegye. Nemcsak minden embernek elmondta; de felirta a sziklákra, felvéste a fák kérgébe a nevét Czitbaráé mellé, s megtanította rá a viszhangot. A tébolygó kóborlás alatt öltözete elványult a vihartól, leszakadt a hegymászástól, mezítláb maradt, rongyosabb lett a koldusnál; vadember lett, gyerekríkató, asszonyijesztő s még egyre futott a menyasszonya és a fejedelmi tevebőr után.

Egyszer aztán neszét vette a futó herczegnek a Kalga szultán; érte küldött, elcsipette, lánczra verette, leborotváltatta a fejét s elküldte Sztambulba, ott aztán bedugták a Jedikulába. -15-

A bűvös-bájos szép menyasszony pedig, miután vőlegényét ilyen jó rendén elhelyezte, a Kalga szultán üldöző csapatjai elől elmenekült a tengeren ráváró hajóira s hazatért a maga országába.

Ott pedig rátalált arra, a kit gyülölt, Dorozenko herczegre, azt is elcsábította. Az is olyan szerelmes lett belé, hogy elment utána világgá; odament vele, a hová hívta: egy csókjáért megtagadta hitét, nemzetét, szabadságát. Olyan hatalom volt e bűvésznő ajkainak adva.

III.

A Jedi Kulah, a hét-tornyú börtön fel van jegyezve minden nemzet történetébe. A byzanczi császárok védvárnak építették, a szultánok alatt nem volt szüksége Sztambulnak várra: ő belőle indultak ki a hadseregek a világ minden égsarka felé, ő hozzá nem közeledett ellenség soha. Omár utódai átalakították a várat börtönné. Az egész épület-óriás, hét tornyával, melyből hármat megcsonkított a földrengés, messze kilátszott a Bosporuson ragyogó ércztetőivel, szűk, apró ablakaival, rovátkos bástyáival s iszonyú vaskapuival. Ide záratták a szultánok azoknak a hatalmasságoknak a követeit, a kiknek hadat izentek, a vazall államok küldöttségeit, a mik valami nem kedves rimánkodással közelítettek a magas kapuhoz, a trónvesztett fejedelmeket és udvaraikat, az eretnekek prófétáit és követőiket, a kegyből kiesett pasákat és az idegen országok trónkövetelőit, kiket időjártával hazájukba hadsereg élén lehetett visszaküldeni. Hányféle nemzet került e falak közt össze; hányféle nyelven és betűkkel voltak teleirva e szobatömkeleg falai; mennyi meghiusult ábránd, füstbement remény, bukott nagyság, gyógyítatlan szenvedés találta itten sírját, mikor még a falak álltak, mikor még köveiket a vállalkozó utókor szentségtelen keze szét nem szedte – egy vasuti indóház számára, a mi most helyükön áll! -16-

Néha – nagy diadalok után – csordultig megtelt a Jedikula. Néha meg aztán, egy-egy nagy veszteségre, épen oly hirtelen megürült. Mikor e hatalmas nemzet gyásznapot rendezett – hajdan, – mikor a nagyvezér felült a sánta lóra, a szürke zsákruhában, egy tört karddal a kezében, véres turbántekercscsel a fején, s a rémprocessió, melyet vezetett, rázendíté a kiáltást: «Allah mitrei chresztinnái!» akkor a Jedikula lakóinak is gyásznapjuk volt: a fejeikből gulát raktak a Jedikula egyik udvarán; a legfelső fő, mely a gula tetejére jutott, kinézhetett a bástyán keresztül a gyász-menetre.

Ide került be Athanáz pópa is, vagy a hogy ő magát jobb szereti neveztetni: Chmielniczky György herczeg.

Nem lehetett panasza az ellen, hogy úgy ne bántak volna vele, a hogy a többi trónkövetelőkkel – a Jedikulában. Volt egy-magának egy külön szobája, a hol korlátlan uralkodó volt, mint akár a szultán, vagy a czár. Az a világ, a mit ott teremtett, egészen az övé volt, senkisem háborgatta benne.

S a foglyok soha sincsenek egyedül: velük vannak az álmaik. S az álmokból minden kitelik.

Athanáz minden hagymázképeit végigőrjöngte a maga ábrándképének. Majd elővette a nagyság káprázata. Ha ő fejedelem lenne: minden emberét lóra ültetné, a gyalogjáró nemzeteket mind meghódítaná; kovácsoltatna egy akkora ágyút, hogy egy lövéssel egy várat ledöntene; mozgó tornyokat csináltatna, a mikkel a bástyákat megostromolná; testőrségét vas-pánczélba öltöztetné, hogy azon semmi fegyver nem fogna. Maga pedig két kézzel harczolna a csatában, a hogy apja, Bogdán vezér; egyikben a kard, másikban a csatabárd. Aztán királylyá tenné magát, viselne gyöngyös koronát s csókoltatná a kezét az érsekekkel és a lábait zsámoly helyett fejedelmek hátára tenné. A meddig a világnak határa van, mindenütt rettegnék a nevét s öntenék trónja elé a harácsot, aranyat halomba. (Egy határ kavics volt a gyékényágya előtt, a mivel -17- a szoba-előde a padlókoczkákon háborust szokott játszani.)

S ha egyszer oly éktelen sok kincse volna, hajh, milyen palotát építtetne akkor! a mekkora a világon senkinek sincs. Hogy a tornya a felhőkig érne, s lóháton lehetne bele felkaptatni csigalépcsőn; ezüsttel lenne kirakva a pádimentuma, s aranyból lenne a boltozata, az ajtókat arany oroszlánok őriznék. Lóháton járna a palotája egyik terméből a másikba, s mikor lakomát adna, az asztal egyik végén már vacsorálnának, mikor a másikon ebédelni kezdenek. (Épen három lépés volt a szobája keresztben hosszában!)

S azok lennének aztán a lakomák! (következett az éhszomj álma.) Egész szarvasok megsütve, az agancscsal fejükön, bástyák, tornyok marczipánból, dulcsácza-garmadák, czukros mandula hombár számra, aszalt füge, ahogy azt a fáról rázzák, s azok az arany almák, a mikből egyszer evett, azontúl csak az elszórt héjaikat találta meg: és aztán bor kulacsokban, tömlőkben! édes bor, tüzes bor! tömérdek bor! A mennyi soha sem elég; bor, a mi magára itatni kiván, szomjat olt, szomjat kelt, soha ezért vége nincs; mint a kigyónak, a mely a farkát harapja. Bor, a mitől három napból, három éjszakából egy nap lesz. (Volt az asztalán egy darab fekete kenyér, meg egy korsó víz.)

Aztán elővették a gyönyör álmai: az édes hallucinátiók, a csábos tündéri alakok felől. Ha ő király lenne: összegyüjtené a meghódított tartományok szép leányait mind: fekete, szőke, gesztenyeszin, veres hajuakat, azután akkor valamennyinek a haját lenyiratná, párnákat tömetne ki vele, azokra feküdnék, aztán ölébe venné valamennyi közt a legszebbet, a bűbájos Czitbarát, s míg ők fogadásból arra versenyeznének, hogy melyik tudja a másiknak kiszíni a lelkét az ajkán keresztül, addig a többi szép tündér kezeit, lábait csókolgatná. (Csókolgatták pedig a bosporusi legyek, a miktől feketéllett a szobája fala.) -18-

Majd megrohanták lázképzelődését a boszuvágy álmai: a zsarnokkéj, a szatir őrjöngés. Tömeggyilkolás, vértenger volt éhe, szomja. Beledobáltatni mind valamennyi szép leányt a mély tengerbe, hadd kéjelegjen a halálsikoltásaikban; aztan megfesteni a tengert veresre mindazok vérével, a kik ellene fellázadtak, kik őt itt fogva tartják, éheztetik, nyomorgatják, hatalmát bitorolják, menyasszonyát elepesztik; – a fejeikből piramidot rakatni, s a legtetejébe feltenni annak az archimandritának a fejét, a ki őt a kiovi ütközetből megszabadította, felnevelte, fiává fogadta, leánya férjévé tette. Minek tette? Aztán felgyujtatni, porráégetni az egész várost, mely boszuját megérdemelte!

Egyszer aztán megtörtént, hogy a mit ő így beteg képzeletének megálmodott, az szeme láttára megvalósult.

Egy éjszaka, a szép holdvilágnál, valami háromszáz leányt dobáltak bele a Bosporusba. Világleányai voltak; a kik nem akarták megfogadni a parancsot, hogy felvegyék a feredzsét, mely termetüket eltakarja. – S nehány nap mulva meg a koponyapiramidot rakták meg a Jedikula harmadik udvarában, a minek a «fejek udvara» volt a neve. Athanáz láthatta a piramid tetején álló fejeket a bástyán keresztül szemébe nézni, amint a gula a párkányon túlemelkedett. Azon az éjszakán az is megtörtént az örömére, hogy egy gyászmenet és lázadás miatt Sztambulnak egy városnegyede leégett.

Hát ha az egyik álom beteljesülhetett, mért ne teljesülhetne be a másik? Meg valamennyi?

IV.

A börtön ablakán vas-rostély is volt: elég tág, hogy a fejét kidughassa rajta a fogoly, mikor a szép világon szét akar nézni, de elég szűk, hogy egész testével ki ne szökhessék rajta a szép világba. Athanáz naphosszant ott tartotta a fejét a rostély-nyilásban, mintha építészeti ornamentum -19- volna s nézte a Bosporuson járó-kelő hajókat s olvasta a neveiket. A hajók mind görög és római szentek nevét viselték. A melyik pogány mythológiából vette a nevét, az kalóz-hajó volt.

A szultán az egész lengyel követséget bezáratta a Jedikulába; az pedig állt valami kétszáz tagból. A lengyel urak közül többnek apró gyermeke is volt: azokat más toronyba zárták, s mindennap kiereszték játszani a «gyermekek udvarába», a hová épen Athanáz börtönablaka nyilt. A fogoly gyermekek közt voltak előkelő urfiak, kiknek a tarsolyában feles számú pénz volt mindig: azoknak a kedvéért aztán az egyik csausz kiültette a szolgálóját a torony-kapuba dulcsáczával, sorbethtel, meg szultán-kenyérrel s mindenféle csemegékkel, a mit a fogoly ifjucskák jó áron megvásároltak tőle. Aztán mikor egyéb játék nem jutott eszükbe, felszedték az udvarról az apró kavicsokat s fogadtak rá, hogy melyikük találja el az ablakrostélyon kidugott fejet ott a magasban?

Még ez nem lett volna olyan nagy boszuság Athanázra nézve, mint az, hogy a csausz szolgálója meg épen az ő ablaka alatt folyvást holmi szent énekeket virginált keservesen; bizonyosan görög cseléd volt; s ez nem csak azért boszantotta a foglyot, hogy őt szüntelen kizavarta felséges ábrándjaiból, eszébe juttatva a zsolozsmákkal, hogy ő csak a dobropoli pópa; de még inkább azért, mert ennek a kántáló cselédnek a hangja olyan nagyon hasonlított az ő elűzött felesége, a ragyás Helenka hangjához.

Ettől fogva nem tette ki a fejét többé az ablakba s a fogoly urfiaknak egy mulatságukkal kevesebb volt.

Hát pedig valósággal az ő elüzőtt felesége volt az a szegény cseléd, a ki naponkint odaült az ő börtöne ablaka alá, dulcsászát mérni a gyerekhadnak és zsoltárokat énekelni. A jó Helenka elhagyta az apja házát, a ki őt magához vitte, midőn a férje elüzé, s aztán utána vándorolt -20- nyomról-nyomra, míg kitudta, hova tették? akkor beszegődött oda a csauszhoz szolgálónak, a kire annak a toronynak a felügyelete volt bízva. Jó lepénysütő volt és engedelmes lélek; ott megbecsülték, bért is adtak neki.

Egyszer, mikor a becsukott gyerekeket ismét kieresztették az udvarra játszani s azok elkezdtek kötődni a csemegekufár asszonynyal, azt mondta nekik Helenka:

– No szeretném látni közületek azt a legényt, a ki ezt a narancsot be tudná hajítani azon az ablakon ott a magasban?

A magában morfondérozó fogoly azzal töltötte az idejét, hogy a játék-kavicsokból, a mikkel előde mulatta magát s a mihez az is úgy juthatott, hogy a játszó gyermekek az ő ablakát választották ki parittyázó czéljuknak, tehát ezen játék-kavicsokból akarta kitalálni, hogy hány levágott emberfej kivántatik meg ahhoz, hogy olyan magas koponyagula támadjon belőle, a milyen ő rá a szomszéd udvarból ide átnéz? a midőn egyszerre egy narancs repül be az ablakán s halomra dönti koponyafellegvárát.

Egy aranyalma! Olyan aranyalma, a minőt a bűbájos tündér, a Czitbara izleltetett meg vele egyszer. Ki küldte azt a levegőből? szétbontotta a narancsot mohón: hanem aztán éhet, szomjat és szerelmet elfeledett attól, amit a narancsban talált. Annak a közepébe egy vékony kis aczélráspoly volt dugva. Ah, a menekülés eszköze!

Most már az ablakhoz futott, s kidugta a fejét a rácson, nem törődve vele, hogy a baraczk-mag és a pálma-szilva hogy koppanik a homlokán és orrahegyén s a kufárné hogy énekli a keserves litániáját? Mit gondolt ő most a földdel? A tengeren kereste szabadító szellemét. És talált is ott valamit. Épen a Jedikulával szemközt horgonyzott egy ujdonatuj gálya, a minek az orrán egy aranyozott asszonyi mellszobor pompázott, koronával a fején. A hajó oldalán e név volt irva: «Czitbara.» -21-

Valami cherzoni hajós gályája lehetett az bizonynyal, a ki véletlenül választotta ezt a népmondai tündért hajóvédasszonyának; hanem Athanáz álomképei jelenségét látta benne: isteni nyilvánítást. Ez az igazi Czitbara: a menyasszony, ki gályaalakot öltve híja magához a vőlegényét.

Még azon az éjszakán átfűrészelte börtönablaka rácsait, s fekhelye durva szövetét széthasogatva és összebogozva kötélnek, azon leereszkedett ablakából.

A kötél fele uton elszakadt, s ő a földre lezuhanva, kificzamította a lábát bokában. Nem tudott odább menni.

Valaki a sötétben, egy asszony rátalált, a nyomoruság közepett. Tapasztalt, ügyes kézzel helyrerántotta a kimarjult lábát s aztán megfogva a karját, elvezette a bástyafalig, mely az udvart elzárta: ott egy kötélhágcsó volt a számára elkészítve, arra felsegíté. Egy szót sem szóltak egymásnak. Hallgatni kell, mikor valaki szökik.

A fogoly feljutva a bástyatetőre, átvetette a tulsó oldalra a kötélhágcsót s meg se köszönte a segítséget annak az ismeretlen jó asszonynak. Szemei a Czitbara vitorlás fantomját keresték a sik tengertükrön.

Minden alszik ilyenkor. A Jedikula őrei horkolnak a kapumélyedésben, hanem a kutyák ébren vannak s azokkal telve van part és utcza. Egyszerre felverték ugatásukkal a csendet s körülfogták a szökevényt.

A szabadító asszony erre is el volt készülve. Kosarából husos konczokat szedett elő s azokat keresztülhajigálta a bástyán. Az ebek a konczoknak rohantak s futni hagyták a szökevényt.

Ekkor egy villanás, egy ágyúdördülés zavarta fel az éjt. A Czitbara felvonta horgonyát: az ő bucsulövése volt ez. Athanázt ott fogták el a parton a felriasztott őrök: a Czitbara szeme láttára vitorlázott tova.

A jámbor Helenkát pedig, miután kisült rá, hogy a fogoly szökését ő segítette elő, jól megkorbácsolták, s aztán -22- eladták rabszolgálónak, ott maradt a Jedikulában, csakhogy a legalacsonyabb szolgálatban, a kenyérsütők dagasztó-cselédje gyanánt. Most azután ő maga is rabbá lett az ura miatt.

Chmielniczky Györgyöt, a szökési kisérlet meghiusultával, aztán oda dugták, a hol a kézrekerült szökevényeknek van a helyük: egyikébe a föld alatti börtönlyukaknak, a miket úgy hivnak, hogy «a feledékenység vermei».

Ott már nem veszi őket senki számba: nem mondják, hogy ilyen vagy amolyan herczeg, pasa vagy proféta. Nincsen nevük. Csak egy számuk van. A míg az a szám be van töltve, addig mindennap bedugják a börtön ajtóablakán egy vasruddal a fatálat, a min a darab kenyér és a korsó viz áll, egész odáig, ahol azt kezeikkel elérhetik.

Mert a két keze, két lába oda van lánczolva a fogolynak a falhoz. A kőpadról, melylyel összeeskették, fel nem kelhet soha. Hanem a tisztaságot szereti a török. A föld alatti börtönöket mindennap tisztára mossa a tenger dagálya, az mindennap eljön a csatornákon át, válláig megfüröszteni a bezárt rabot. Erről tudhatja meg, hogy mikor van dél? s számlálhatja, hogy hány nap mult el, a mióta itt ül?

Athanáznak most már aztán nagy ideje volt elgondolkozni azon, hogy mivé lett és hová jutott?

A Czitbara gonosz tündér. Az ő vőlegényeinek ágyasháza ime ilyen. Sötét és hideg verem. A skorpiók és az ebihalak tanyája.

És akkor azután eszébe jutott az a csendes kis nyugalmas lak ott a dobropoli völgyben. Milyen szép nagy diófák vetettek rá árnyékot. A napnak zöld sugára volt, mikor a leveleiken átszürődött. Oh milyen kedves volt az a zöld fátyolos napvilág! Oh milyen rettenetes ez a föld alatti sötétség! Milyen édes volt a délutáni álom ott a sárga -23- pimpimpárés fűben, mikor a méhek leszálltak az arczára, kezére, puha tapintással, mintha csókolni jönnének s milyen iszonyító e föld alatti férgek hideg érintése, a mitől az emberi test lázreszketésre borzad, mikor a visszatérő dagálylyal együtt feljönnek hozzá a tengeri pókok ijesztő körmölésökkel, a quálok, miknek érintése pokoli égetést okoz, s az apliziák, a mik dögleletes büzzel töltik el oduját, s néha, mikor a tenger phosphorfénynyel világít, meglátni az alakjaikat e nyüzsgő, idomtalan szörnyeknek ott alant. Ah, hol maradtak a méhek? Igen Dobropolban! A hársvirágoktól illatterhes reggeli szellő hogy költé fel ottan álmából, suttogva: «menj a toronyba, megharangozni a reggelt azokkal a mennyei hangzású csengetyükkel! s hogy jön most a földalatti tengerár naponkint felkölteni: ébredj! harangozd be a reggelt az örök éjszakában lánczaid pokoli csörgésével!»

Ah, csak még egyszer a fakunyhóba visszakerülhetne! Soha többet onnan ki nem kivánkoznék! Milyen jó volt és milyen édes az az asszony! Ha ragyás volt is az arcza; de a himlő-helyek mindenik gödrében egy angyal lakott, egy jó indulat, s mikor szeliden mosolygott, olyan volt e ragyákkal az arcza, mint a csillagokkal behintett ég!

Van-e nektár a világon, hasonló ahhoz az italhoz, a mit az ő kezei savanyú tejből készítettek? van-e az istenek asztalán ahhoz hasonló eledel, a mit az ő tudománya teremtett? Lehet-e édesebbet óhajtani egy olyan málé-pogácsánál, a mivel a jó Helenka őt megörvendezteté?

Egyszer aztán, mikor a sötétben vándorló tál ismét odaérkezett az ajtóból a keze ügyébe, meglepetve kiálta fel:

Már az ujjai érintésével megismerte a tárgyat, már a szaglásával megtudta, a mi előtte áll. A penészes kenyér helyett friss sütésű málépogácsa volt a fatálon s a korsóban a büzhödt víz helyett felséges savanyú iró.

S ez így ment nap nap után. A hajdani kedvencz étel és ital mindennap eljött az eltemetett rabot hallgató sirjában megvigasztalni s biztatni a reménynyel, hogy még egyszer megtörténik az egész csere – a diófa árnyalta házikóval.

VI.

Oly hatalom volt az akkor, hogy egyszerre három európai nagy hatalmasság ellen merte megindítani a hódító háborut. Azoknak egyike volt az orosz.

A moszkva trónon Péter czár ült, ki megkezdte a nagy orosz birodalom alkotását országhódításaival. A távolba látó ozman vezér jól sejté, hogy Mohamed uralmát ez a hógörgeteg fenyegeti eltemetésével s utját akarta annak állni.

Még akkor a kozákok sivatagai álltak a két, világuralomért versenyző óriás között. S a kozákok még akkor senkié sem voltak. Mindenki félhetett tőlük, mindenki számíthatott rájuk.

Szövetségesei voltak majd a lengyelnek a török ellen, majd a töröknek a lengyel ellen; de legörömestebb mind a kettőnek az orosz ellen. Lengyel és török csak sebeket ütött rajtuk s attól a kozák nem irtózik; de a muszka lánczczal kinálta s az az egyedüli vas, a mi fáj. Szabad emberek voltak és urak a maguk sivatagában. Egyszer aztán elvesztették a szabadságot és uraságot egy pár szép szem kacsintása miatt.

A deli Czitbara ragyogó két szeme elcsalogatta fejedelmüket, Doroszenkót Moszkvába, s ott a püspökök, az archimandriták elkezdték őt megpuhítani. Doroszenkónak az volt a neve, hogy «vas ember.» Az is volt: karja, szive vas. – S hogy megolvad még ez a vas is két asszonyszem -25- tűzében! Hogy megrozsdásodik még ez a vas is az asszonyi csóktól!

Doroszenkó ráhagyta magát vétetni, hogy a kozák nép szép virágzó városát: Czehrint, orosz pénzen, erős táborhelylyé alakítsa át, bástyákkal körülsánczolva, miknek árkait a Dnyeper folyam tölté szinig. Mikor az megvolt: késő télvíz idején parancsot adott Doroszenkó a kozák népnek, hogy minden fiatal asszonyt, leányt és gyermeket rakjanak szekérre s küldjenek túl a Dnyperen orosz földre, a lábas marhát hajtsák át a jégen, üresen hagyva falvakat, tanyákat: a legszépét az asszonynépnek, a ki legféltőbb volt, s a legdrágább kincseket pedig mind felhozatta Czehrinbe s akkor aztán a magában maradt férfi-sereget lóra ültetve, átvezette Péter czár táborába.

«Fekete» Mustafa csak akkor tudta meg e hallatlan elpártolást, mikor már fél Kozákország üres volt, nem maradt otthon más, csak a vén asszonyok, meg a sánták, bénák.

Kara Mustafának az volt erre a válasza, hogy elvette a tevebőrt és a boncsukot az elpártolt hűbéres fejedelemtől s azt mondta, hogy majd talál ő a tevebőrre mást, a kit ráültessen, s a boncsuknak mást, a kinek kezébe adja. Maradtak még Kozákországban elegen.

Él még a nagy Chmielniczky Bogdán fia! Azt fogja viszszavinni fejedelemnek a kozák nép számára. Azok még most is imádják azt a nevet!

Harmincz «nemzetség» nem követte még Doroszenkó pártütő felhivását; ha Bogdán fia megjelen közöttük, azok mind melléje állnak s a többit is visszahuzzák.

Hiszen Péter czár is őt akarta felkerestetni, mikor Doroszenkó még ellensége volt. Most már az ozmánnak volt rá szüksége.

Ketten is voltak már, a kik fejedelemmé akarták tenni, de egyik sem tudta, hogy hol van?

Annyit tudtak felőle, hogy egyszer valamikor bekerült -26- a Jedikulába, onnan meg akart szökni, akkor eldugták a feledés vermeibe, ott sok év alatt hire veszett, neve elmult: hogy találjanak rá ujra? Hiszen ha a föld alatti börtönök rabjainak azt mondják: «melyitek a Bogdán fia? a szultán fejedelemmé akarja őt tenni,» mind azt feleli: «én vagyok az!» ha meg azt kérdi tőlük: «melyitek a Bogdán fia? a szultán a lábához akarja tétetni a fejét» egy sem mondja meg, hogy ő az.

A kikiáltók dob és trombita szó mellett hirdették szerte a Jedikula minden udvarán, hogy álljon elő csausz, izoglán, rabszolga, a ki bizonyos hirt tud mondani Athanáz pópa felől, a kinek igaz neve Chmielniczky György, a kit a nagy úr Kozákország fejedelmének akar felemelni! nagy jutalma lesz, ha igazat mond.

A hír lehatolt végre a kenyérsütők kemenczéjéig is, ott volt egy szegény, nyomorult rabszolgáló, az előállt s azt mondta: «én tudom, hol van Athanáz, mindennap ellátogatok a börtönajtajához. Én tudom csak, miről ismerni rá? Egy futó paripa bélyege van a hátára sütve. Én tudom azt csak, senki más: jertek utánam.»

Az eltemetett fogoly még egyre álmodozott a diófák alatti házikóról, s a kis fatemplomról a patak mentében, csak gunyhóról és fatemplomról már, a midőn egyszer csak fáklyafény kezd derengeni börtönajtaja szűk ablakán át sötét odujában s zördülnek a nehéz lakatok a vasajtón. – A szűk odu megnyílik, a fáklyafény elveszi a rab szeme világát, nem látja, ki öleli, ki nyitogatja fel békóinak zárát? csak a csókjairól, csak a zokogásáról ismer rá, hogy a jó Helenka az, a kit az Úr leküldött hozzá, hogy kihuzza őt mély sirja fenekéről; az eltaszított, a megutált hitvestárs, a kinél jobb asszony nincs ezen a világon, jobb angyal a más világon.

Óh milyen nagy volt üdvözülése Athanáz pópának, itt ebben a testi életben!

– Úgy-e te drágám, te egyetlen egyem, mondá a hitves társnak, gyöngéd hizelgését százszor viszonozva. – Elviszesz -27- most magaddal kicsike kunyhónkba, döngő méheinkhez, s leszek ottan pópa a kis fatemplomban, ki maga harangoz, és jár szamárháton.

– Nem odaviszlek most: szólt diadaltól ragyogó orczával az asszony; hanem elviszlek fejedelmi palotádba, százezernyi hadaid közé, s leszesz közöttük fejedelem s vezeted őket diadalra, dicsőségre. Én pedig leszek akkor is alázatos, engedelmes hitvestársad s csak azt kérem, hogy hordhassam utánad a paizsodat, ha csatába mégy.

A börtön-ajtóban ott vártak a nagy úr, a szultán küldöttei a mezítelen rabra, a dísz-kaftánynyal, fejedelmi süveggel s a lófarkas boncsukkal. A jelt, a futó-ló bélyegét megtalálták a fogoly ballapoczkáján, azzal leborultak előtte a földre, megcsókolták a lábait s azt mondták neki:

A rab káprázó szemei nem látták a nagy urakat, meg a pompát a nagy fénytől; csak az ujjai hegyei ismerték fel azt a ragyás arczot, amint gyöngéden végigbabráltak rajta; ezt a drága, kedves arczot…

VII.

Beteljesült hát minden álom. A jedikulai átvirrasztott éjszakák s lázgyötrött nappalok minden hagymázképe.

Ott volt a felnyergelt paripa, mely a harczvágytól nyerít, a vas-pánczélba öltözött testőrök, kiknek testéről nyil, golyó lepattan; a számtalan sokaságú hadak, miknek tömege úgy vonul végig hegyeken, völgyeken, mint egy óriás kigyó, melynek háta aczél-tövisektől villog, s amerre ő, a fejedelem kinyujtott kezével mutat, arra megindul a végnélküli szörny, és megy, amíg azt nem mondja neki: «megálj!» Jöttek már elébe hunnyász fejedelmek, aranynyal telt zsákot emelve vállukon s míg az aranyat lábaihoz önték, kegyelemnek kérték, hogy a hátukról szálljon fel a nyergébe. Volt már palotája, aranytól-ezüsttől ragyogó, és abban duskálkodó vendégsereg. És volt -28- lakoma pazar asztalokkal, a hol reggel kezdődött az ebéd s harmadik reggel végződött a vacsora s a bor nem fogyott el soha s a szomj nem mondta soha: «elég volt!»

De megosztott mindent hiven az ő jó Helenkájával. Aranyban, selyemben járatta, gyöngy közé fonatta a haját; az asztalnál maga mellé ülteté az asztalfőre, s maga köszöntötte rá a poharat, az volt az első áldomás mindig. Nála nélkül nem járt sehova, s ha seregei közepett lovagolt, ott volt az oldalán a jó Helenka, fehér paripán ülve, mint a fejedelemnők. A mit Helenka kért, az parancsolat volt. Ah annak a kérését még az égben is meghallgatják, hogy tagadhatná hát meg halandó ember? Tőle kért tanácsot és követte is. Soha sem bánta meg. Mikor ősei városába bevonult, a nép harangzugással fogadta, s virágokat hintett az utjára és rózsavizet öntözött a fejére, a hogy ő ezt mind megálmodta, akkor első gondja volt a hű Helenka nevére fogadalmi templom épitéséhez kezdeni, a mi szebb legyen minden eddigi templomoknál.

S majd elkövetkezett a megvalósulása annak az álomnak, mely valamennyi között legfelségesebb volt: a hősharczok álmáé. Mikor a Tyr folyó rónáján összetalálkozott a két rengeteg tábor: Kara Musztafáé és Teodor czáré Ramadanovszky vezér alatt. Egy negyed millió férfi együtt a kettő. Ezernél több a vérmezők sárkányainak száma: a kerekes ágyuké. Az volt a bömbölés, mikor azok egymásra ugatni kezdtek: a tüzokádó kutyák! Így álmodta ő ezt oly sokszor, ezt a mennydörgést, ezt a földrengést, a mi ember parancsára támad! Így látta vasvitézei elől szétbomlani, összetörni az ellenség lándzsás tömegeit, mint a pozdorját! Így vágtatott maga is szilaj, dühében nyerítő paripáján, két kézzel kaszálva a rendet maga előtt, emberfejű kalászok közt.

Nem volt szükség a paizsára, azt a jó Helenka hozta utána, ki mindenütt nyomában nyargalt, s ha kifáradt, ha eltikkadt, megitatta ezüst kulacsából, megtörülte izzadt homlokát patyolat övével. -29-

Késő estig dúlt a harcz, mind a két nép új meg új hadat hozott a kifáradt helyébe; akkor találkozott össze Chmielniczky György fejedelem a vele egyrangú ellenféllel, a vas Doroszenkóval. Az is annak a kozák népnek a fejedelme volt, a melyiknek ő. A két császár a két fejedelmet ereszté egymásra, a hogy egymásra bocsátanak két orrszarvút az amphitheatrumban.

És György látta egymás után elhullani legyőzhetetlen vas vitézeit a rettenetes Doroszenko csapásai alatt. Hajh azoknak csak a hüvelye volt vas, de Doroszenko vasból volt egészen, karja, szive vas! Egy iszonyú kelevézt csóvált lánczon fogva a kezében. A kelevéz lándzsavasát nehéz buzogányfő tette sulyosabbá: mikor azt elhajítá, keresztűltört paizson, pánczélon, ember meg nem állt előtte: – a láncznál fogva visszarántotta ismét a kelevézt Doroszenko.

Egyik bajnok a másik után hullott el György kiséretéből, a legerősebbek sem mérkőzhettek meg a szörnyű vasemberrel, ki úgy jött ellenük, mint a halál maga. Györgynek minden izma megzsibbadt, mikor e rémalakot közeledni látta. Annak is ugyanolyan koronás sisak volt a fején, mint ő neki. Tudta jól, hogy e két korona szarvainak össze kell ütődni, mint a szarvasagancsoknak, s érezte, hogy az ő feje fog koronástul összetörni. A kardját sem merte felemelni védelmére. – S már a szörnyű vasember felemelte a feje fölé a karját, öklében megsuhintva a lánczos kelevézt, a midőn sikoltva szöktetett eléje fehér paripán a drága jó asszony, a hű Helenka s az ezüst paizst oda tartá férje elé.

Mi lett volna ez az ezüst paizs a vas vitéz buzogányos kelevézének! mint a festett papirost járta volna azt keresztül! de amit nem tudott a kelevézével átrontani, az a gyönge nőkebel volt. Helenka a testével fedezte fejedelmi férje veszendő alakját, s erre a fehér alakra nem tudta lezúdítani gyilkoló vasát az ellenvezér. Addig tétovázott, felemelt öklében tartva a kelevézt, míg egy gyalog muskétás -30- odairányozta a fegyverét a hóna alá, a hol nem takarja a pánczél s egy lövéssel ledönté a lováról az óriást.

– Dicsőség Chmielniczky György fejedelemnek! rivallá a harczi nép, a mint Doroszenkót ledőlni látta.

– Dicsőség Istennek s hála az én hű Helenkámnak! rebegé György áhitattal.

A vezér elestével eldőlt a harcz sorsa; az általa vezérlett kozák had áttért az uj fejedelemhez, ezzel a czár táborának félszárnya letörött, másik félszárnynyal, mint a vergődő sas, igyekezett tova menekülni, folyvást veretve a győzelmes sas által.

Chmielniczky György nevét pedig végtül végig hangoztatá az egész győzelmes tábor, de együtt emlegette azt mindenki a hűséges Helenkával, a kinél bátrabb, szeretőbb szívet nem teremtett az ég soha.

VIII.

A tyrai ütközetnek hitták azt a diadalnapot, melyen a félhold hadai az oroszokat tönkreverték; a Tyra folyó sikjáról, ahol az megvivatott.

A csata után Kara Mustafa maga elé hivatta György fejedelmet, megölelte, megcsókolta a szakállát és fiának nevezte őt.

– A te neved a «Győző». A te fegyveredet választotta ki Allah, hogy az ő neve ragyogjon rajta. Nagy érdemedhez méltó nagy jutalmat ne várj; mert azt már megkaptad előre. Azt az asszonyt, a ki hitvestársad. Ez azon kevés asszonyok egyike, a kiknek még a paradicsomban is hely adatik, mert férfi-lélek lakik bennük. Viseld dicsekedve! Nagyobb dicsed ez az arany kardnál, a boncsuknál, a fejedelmi süvegnél, a mivel a padisah megajándékozhat.

György valóban büszke volt az asszonyára. A harcz viharfényében szebb volt e nő a világ minden szép asszonyainál: a hős lélek és a végtelen szerelem olyan sugárzóvá tette arczát, mint egy istennőét! -31-

S most hallgasd meg parancsolataimat, szólt a nagyvezér. Előtted áll Czehrin város, körül van kerítve seregeiddel: senki abból ki nem menekülhet. – A szultán, (kit száz évig éltessen Allah!) ezt parancsolja neked: E városnak minden férfiát fegyverrel megöld, és minden asszonyát hányasd a tóba; a házakat leégesd és földig lerontasd, egyenesen álló falat, betöretlen boltozatot ne hagyj benne. Mert ez a város az, a honnan az a szél fúj, mely a kozákok zászlóit Moszkva felé fordítja. Ez a város téríti el az egész kozák nemzetet régi hű szövetségesétől, a magas portától, ki minden szabadságát meghagyta és megvédelmezte s átviszi a muszkához, ki rabigát fog a nyakára tenni.

György fejedelem lehajtotta a fejét: – azért még is nehéz gondolat minden férfiát e városnak megölni fegyverrel, minden asszonyát beledobálni a tóba!

A nagyvezér olvasta az arczán azt a gondolatot. Közelebb lépett a szivéhez.

– Méltó e városnak minden férfia, minden asszonya a végkiirtatásra. Bálvány-imádók és méregkeverők, kik a pokoltüzet megfőzik italnak, hogy olyan lesz, mint a zöld viz, s aki azt magába tölti, megbolondul tőle s eltéved saját magától, hogy nem talál magára, hanem az ördögöt hagyja beszélni a nyelvével. A kozákok eddig szabad népek voltak: ettől a pokolitaltól buta rabszolgákká lesznek. Eddig becsületes emberek voltak, ezután hitszegők lesznek. Az egész Czehrin egy nagy méhkas, a miben a gyalázat tolvaj méhe lakik. Irtsd ki, míg ki nem rajzik! Asszonyai megrontják az egész nemzetet: mert pirosítják arczukat, a ruhájuk szegélyét felakasztják az övükbe, s a vállaikról lecsusztatják: énekelnek és tánczolnak; úgy csábítják el a férfiakat. Egyet se hagyj közülök élve! A pokoltól vették a napjaik örömeit: fizessenek meg! Nem szoptatják gyermekeiket, hanem szájukba dugott bódító pamacscsal hallgattatják el őket, azért a gyermekekben is ördögök vére van már. Nem tisztelik a szenteket, s ünnepnapokon a nők -32- férjeiket s a férjek nejeiket összevissza cserélik s dicsekesznek vele, hogy melyiknek van legtöbb gyürü az ujján!

György erre is csak a fejét ingatta csendesen. Azért még is megölni valamennyit!

– Édes fiam, – mondá a nagyvezér, ez a hadi regula. Előre ha mégy, a hátad mögött ellenséges várost ne hagyj. Neked pedig gyorsan kell előre törnöd: a míg derék seregünk a czár hadait nyomja a Boristhenes felé, neked át kell úsztatnod a folyón, megkerülnöd az orosz tábort, s elvágni az utját Moszkva felé, hogy az egész veszedelmes ellent, mint az oroszlánveremben, törjük össze. Czehrin pedig az a város, ahol az ellenség legfőbb fegyverraktára van. Közeledtedre most fegyvert, ágyut, lőport, azok mind elásnak mély vermekbe: a fegyverfogható férfiak mind álruhát vesznek, az ifju asszonynak öltözik, a véne barátnak, felköti a lábát, hogy sánta legyen, úgy jönnek eléd rimánkodva. De amint hátat fordítsz nekik: elhányják az álruhát, a mankót, felássák a fegyvereket, az asszonyok lerészegítik őket, hogy elfelejtsék a neked adott esküt, s rád uszítják, mint a hátulról támadó kutyát. Bizony mondom neked; ne hagyj a hátad mögött egy olyan várost, a minek neve Czehrin; hanem töröld le a tenyereddel a földről s nevezd a halmot, a mit belöle felhánysz «Nyedám»-nak (Nem adom!) De különösen őrizd magadat a czehrini asszonytól. Mert jobb volna a tigrissel találkoznod az erdőben fegyvertelenül, mint a czehrini asszonynyal; mert a tigris ha elkap, az csak a testedet eszi meg, de a czehrini asszony megeszi a lelkedet is! – Ha látod őket bucsujáró nagy csapatban eléd jönni a város kapuin, töltesd az ágyuidat szeges zsákokkal, lánczos golyókkal, úgy sepertesd őket magad elől; mert ha csak a pézsmaillatot, a mivel a köntösük be van fertőzve, megérezted is, már el vagy veszve.

Ekkor aztán a nagyvezér egészen a szive erét ütötte meg varázs-botjával. -33-

– Chmielniczky György! ez a város volt az, a melyben apád, a hős Bogdán el volt temetve. Eltemetve a székesegyházban, az oltár alá, a hogy megérdemelte. Nagy márványkő volt emelve föléje s az tetejétől az aljáig tele volt róva az ő hőstettei felemlegetésével. Mikor a padisah (Allah oltalmazza fejét!) téged emelt föl a fejedelmi tevebőrre, a lázadó Doroszenko helyébe, a czehriniek feltörték apád sirboltját, csontvázát kivették a koporsóból, emlékkövéről letörölték minden hirét, s őt magát felakasztották a bitófára, ezt írva alá: «ez a Chmielniczky herczeg trónja!»

– Nem volt elég. Mikor téged Oczakowban a főarchimandrita fejedelemmé fölszentelt, s a szent olajjal mind a te, mind a nőd homlokát bedörzsölé: ugyanaz nap a czehrini asszonyok két kitömött bábot készítettek s azokat hurczolták végig az utczákon szamárhátra kötözve; az egyik egy pópa alakja volt, a papi süvegre huzott papiroskoronával, a másik egy női báb, szalmával megkoszoruzva, arcza veressel irombára pettyegetve, s e két bábot tánczolta körül asszony, gyermek, röhögve, csufdalt énekelve s lábaival port rugdalva feléjük: az egyiknek a hátára «György» volt irva, a másikéra «Helenka.»

– Kiirtom őket az utolsó csecsszopó kölyökig! ordítá ádáz dühvel Chmielniczky György s kardjának nem volt nyugta hüvelyében türelmetlen ökle miatt. Se árviz, se földindulás, se döghalál nem pusztít oly gyorsan, mint én fogok.

Azzal kézen ragadva Helenkát, őt is magával vonszolta, annak a nagy álomnak a megvalósításába, a mit annyiszor végigőrjöngött a Jedikula magányában. -34-

IX.

Várost felgyújtani, porig lerombolni, vértengert ontani, asszony-tábort vízbe fojtogatni! Jelen volt az álom. Minden sárkány-tojás kikel, a mit csak őrjöngő képzelete a tehetetlen fogság izzó homokjában elszórt.

A halálra itélt városban zúgtak a harangok, saját temetésére a városnak és népének.

Jöttek a vezérhez kegyelemért esdő küldöttségek, tisztes ősz férfiak, az érsekkel, a papokkal élükön, ékesen szóló ajkkal, keresztyéni irgalommal igyekeztek őt meglágyítani, hogy vegye vissza kegyetlen parancsát.

Olyan jámbor, kegyes alakok voltak! Hanem Györgynek eszébe jutott a bitófa, meg a lerombolt sír s elutasítá őket magától.

– Nem adok kegyelmet. Czehrin nincs többé. A helyén lesz egy halom, s annak a neve lesz: «Nyedám.» Nem adok kegyelmet!

A vének elmentek, jöttek utánok a gyermekek. Egész hosszú menet csupa apró-apró emberekből. Leánykák, fiucskák, egy ingben, mezítláb, zöld galylyal a kezeikben. Odasereglettek eléje, letérdepeltek a lova lábaihoz, felemelték hozzá összekulcsolt kezeiket; nem tudtak ékesen szólni; de tudtak úgy nézni rá a szemeikkel, hogy attól egy sziklának meg kellett lágyulni. Ő nem lágyult meg.

Ekkor a leghathatósabb szószóló vetette magát közbe: a jó Helenka. Oda kapaszkodott a férje nyakába, nyergéből áthajolva hozzá, odanézett a szemébe könyező szemeivel, így kért irgalmat a halálra szánt városnak és népének.

György nézte, a mint a könycseppek végiggördültek Helenka arczán, s minden csepp köny nem oltani, de -35- lángra szítani jött a poklot, mely szivében égett. Ezt az arczot gyalázták ők meg! Ezért az arczért kell nekik mind elpusztulniok! Mindnyájan nevettek rajta: mindnyájan sírjanak miatta!

Most egyszerre víg zeneszó hangzott fel a város felől. A kapun csengő-bongó czimbalom, tilinkó, hegedű szó mellett jött elő egy csoport hölgy. Ruháik szegélye feltüzve, a vállról lecsusztatva, hogy kar és láb szabadabban járhasson a délczeg tánczban. Ezek tánczolva, tamburát verve jöttek. A hajuk le volt eresztve hosszan, szőke, barna, veres és fekete, s a fejükön-virág koszoruk és aranyos főkötők; a szájukban is virágokat fogtak, s az ujjaik tele voltak gyűrűkkel.

A nő-csoport közepén haladt egy palankin, aranytól ragyogó, nehéz selyem-kárpitokkal lefüggönyözve, azt tizenkét ifjú szép hajadon emelte a vállain, a syrének és hableányok észbontó öltözetében.

György hevülni érzé az agyát, amint e tüneményes álomkép közeledett feléje. Elfelejté a nagyvezér tanácsát: tömesd meg ágyuidat szeges zsákokkal, úgy sepertesd el őket magad elől. Hagyta őket közelebb jönni. S igaza volt a nagyvezérnek. A mint a köntöseikről szétilló pézsmaszag eljutott hozzája, nem volt a magáé többé, odabámult arra a palankinra, a mit a tizenkét nympha emelt: egyik csábítóbb szépség volt, mint a másik. De mint a csillagok, mikor a nap kivillanik az elsötétítő holdtányér mögül, eltünnek egyszerre, úgy nem látszott meg annyi szépség pazar tömege, a mint a palankin függönyei szétnyiltak s kilépett küzülök a czehrini urnő, hódító szépsége egész pompájában.

György nagyot kiáltott s Helenka «Isten segélj»-t sikoltott láttára. -36-

E pillanatban György elfeledett mindent: fejedelmi rangját, a nagyvezér parancsát, apja csontjainak megfertőztetését, őrző angyalának esküdött hűségét; leugrott lováról, odaszökött a földön fekvő alakhoz, azt fölemelte, keblére szorítá, nevén szólongatá, őrjöngő szerelmében arczát, szemeit, ajkait összecsókolá: «megtaláltalak! enyim vagy! szerelmem! kedvesem! menyasszonyom!»

– Chmielniczky György! Szólítá férjét Helenka, szégyentől fojtott hangon. Gondolj fejedelmi méltóságodra! Ne alázd meg magad és engem az egész nép előtt.

– Athanáz pópa! szólt most már erősebb hangon Helenka; gondolj a dobropoli oltárképre, a hol hitvesednek hűséget esküdtél.

Mit látta az most az oltárképet, mikor a maga istennőjét temethette el szemeiben?

– Névtelen rab! kiálta most már haragtól csengő hangon a hitves. Gondolj a jedikulai feledés vermére, a hol el voltál temetve az örök éjszakában.

Ejh, mi a börtönök minden vermének sötét feledsége ehhez az öntudatlan elámuláshoz, a mi a szerelem örvényében lakik? György ezt a szót is hallatlanná tette. Lecsókolta a könyeket a bűbájos hölgy szemeiről s kézen vezette őt vissza palankinjához, édesen suttogva: «üdv neked; kegyelem minden népednek, egész városodnak!»

– Doroszenkó legyőzője! Csak nem fogsz talán Czehrin -37- városába a Czitbara palankinján bevonulni? világ csúfjára a Doroszenkó özvegy szeretője mellett ülve?

A megsértett tündér csók helyett harapást adott a hizelgő férfi arczára, s az haraggal fordult Helenka felé.

Ugyanaz a harag, mely Helenka meggyalázásáért azt mondatta vele: «haljon meg a nép, mely őt megbántotta!» visszafordult százszoros mértékben Helenkára, ennek a népnek egyetlen leánya miatt, a kitől meg volt igézve.

– Igazad van; szólt Helenkának, kegyetlen, hideg szóval. Nem illik, hogy a palankinban üljünk egymás mellett. Tehát szállj le te a lovadról, hadd üljön fel ő a te helyedbe.

Az engedelmes nő megtette, a mit az ő ura parancsolt: leszállt a lováról s tartotta a kengyelt Czitbarának, a mikor az felhágott a nyergébe.

– Már most viseld majd ezt is: rebegé, átnyújtva azt az ezüst-paizst az új menyasszonynak, a mivel eddig ő védte férjét a csatákban.

Az pedig arra használta az ezüst-paizst, hogy letépve fejéről gyöngyös pártáját, e paizson, mint kináló tálczán nyújtá azt át a fejedelemnek.

Erre a kiséretében jött dévaj asszonynép odatódult a testőrcsapat közé, merész csintalansággal felkapaszkodott a vas-vitézek kengyelébe, odaveté magát eléjük a nyeregbe, átölelte a nyakaikat, elfojtá vihánczoló kaczagásával a vezényszót s az egész hódító had úgy vonult be Czehrin városába, hogy minden vitéznek a háta mögött ott ült egy kaczagó szépség, a leeresztett hajával kötözve át annak nyakát és karjait. Középett a fejedelem maga a varázsszép Czitbarával. Kétoldalt a zenészek, s elől az ártatlan hajadonok, a kik czigánykereket hánytak az utczán.

Hanem a való: az örökre eltünt. A jó Helenkát nem látta többé se György fejedelem, se Athanáz pópa, se az a harmadik! -38-

Kara Mustafa Czehrin elpusztítását György fejedelemre, Ramadanovszki leküzdését Kijót-Haszszán fővezérére és Kaplan Ghirai tatár khánra bízva, maga Oczakovba sietett, hogy ezt a várost az euxini tengeröböl és a Dnyeper torkolata között erős táborhelylyé alakítsa át, téli szállásul egész hadserege számára.

A munka tündérgyorsasággal ment, a faragott köveket hajóháton hordták át a tengeren Várnából s tízezer munkás dolgozott a falakon.

Amint egy napon a nagyvezér körüljárta az épülő falakat, egy asszonyon akadtak meg a szemei, a ki a többiekkel együtt a köveket hordta a fején kosárban. Olyan ismerős volt neki ez a nő.

– Az nem igaz. Nem vesztetted-e el a fejedről a főkötődet? Nem Chmielniczky Helenka-e a te neved? Hová lett férjed, György fejedelem?

Erre a szóra a nevető asszony szeméből kicsordult a köny. Letörülte azt hirtelen.

– A mikor elvitte őt magával a czehrini asszony, akkor már nem volt ő sem férjem, sem fejedelem. Bocsáss! Hadd szolgálom meg kenyeremet! Azzal tovább ment, büszkén emelve fenhordott fején a téglás kosarat, mint egy királyné a koronáját.

– Elhagyta magát vitetni a czehrini asszonytól! ordítá fel dühösen a nagyvezér. Akkor ő neki ura a vár, nem ő annak! Most én megyek oda s összetöröm mind a kettőt. -39-

XI.

Az álomkép megvalósulása sokáig is tartott. Czehrin városában éjjel-nappal váltogatta egymást a tarka Istenünnepély, megannyi új változata a gyönyörnek; a pompához szegődött kéj, a túlvilági mámor, mely mindent elfeledtet: nagyságot, dicsőséget, hűséget; mely eltöröl multat és jövendőt; de a helyett a pillanatot teszi meg egy örökkévalóságnak. Egy hónapig dúlt Chmielniczky György abban a gyönyörben, a mi csak az Olymp lakóinak volt megengedve, hogy imádott istenek s vétkező emberek legyenek egyszerre.

A tündérnő kivette belőle a lelket s mást varázsolt a helyébe. Egy pulya rabszolga szellemét, ki egy szál selyemmel meghagyja magát kötözni. Egész bolondot csinált belőle.

S türte, hogy az asszony kifesse az arczát fehérre, pirosra, ahogy a magáét. Aztán meg a hosszú szőke haját, mely addig férfias csimbókokba volt kötözve, engedte neki asszonyos czifra fonadékokba mesterkéltetni, gyöngy és selyemszalag közé s arany fésűvel feltüzni a fejére. S hagyta magát öltöztetni tarka selyem ruhába, lelógó selyem övvel a derekán, csengő függőket a füleibe, gyöngyfüzéreket a nyakába, kösöntyüket a karjaira rakatni, míg Czitbara kócsagos csalmával, zsinóros dolmánynyal, sarkancsus csizmával, s párducz-kaczagánynyal férfinak öltözött.

– Igy megyünk az esküvőre! szólt Czitbara. «Te a menyasszony, én a vőlegény.» S György engedte magával végigjátszani a komédiát, magát palankinban vitték végig az utczán, s mellette lóháton lépdelt Czitbara s a -40- bohózatul választott templomban a bolondok archimandritája úgy adta őket össze, hogy Györgytől kérdezte: «Ifjú hajadon, szereted-e azt a férfit, a kit jobbodon tartasz?» s Czitbarától: «Derék ifjú, szereted-e azt a lányt, kinek kezét fogod?»

Egész Czehrinnek lakadalom volt ez: a bor az utczákon folyt a csatornákban, onnan itták. A tündérnő palotája zengett a lakodalmas sipoktól s ezer gyönyör-ittas asszony kaczajától, a kik egymástól tanulták el az őrjöngést, s mikor a hajnalsugár besütött a palota festett ablakain, egy táncztól, bortól és gyönyörtől kifáradt, összeroskadt saturnáli tömeget tarkított be szivárványszineivel; közepén a trónmennyezet alatt a vőlegénye lábait csókoló menyasszony.

Ekkor két iszonyú dördülés rázta meg a palotát. Az utczán sikoltó nép futott végig; a terembe sápadt arczczal rohant be egy testőr.

– Itt van Kara Mustafa! A törökök két tűzaknát robbantottak fel. A bástyák ledőltek. A janicsárhad betört a városba.

Most ébredt fel György; egyszerre mindenből fölébredt; álomból, mámorból és őrültségből.

– Hová futnál? suttogá neki szerelmesen. Maradj itt. Ez a paradicsom. S a mi ezután jön, az megint a paradicsom. Nem voltál-e keblemen egy Isten? Végezd, mint egy Isten. Maradj itt! jöjj velem, a hová én viszlek!

De a felébredt megutálta a csábító tündért s eltaszítá őt magától, s keresztülgázolva az undorító asszonytömegen, kirohant az utczára:

A vértezett lovagok, kik csoportba verődve sereglettek elé, gúnyosan kaczagták: -41-

– Vagy bíz a Czitbara nagy bolondja. Kiáltának azok, s a hány, annyit ütött rá a korbácsával, úgy verték őt egész a Kara Mustafa lábáig.

Jobb lett volna neki ott maradni Czitbaránál. A tündérnő jól mondta, hogy elviszi őt a második paradicsomba. Amint a janicsárok minden oldalról betódultak a városba, a fejedelmi palota valamennyi szép asszonyával a levegőbe repült; a földrengető robbanástól halomra dőlt az egész város, romjai alá temetve győztest és legyőzöttet. A mit a nagyvezér Chmielniczky Györgyre bizott, azt végrehajtá Czitbara. Hisz ezen a napon ő volt a férfi!

Hanem a csodálatos asszony szép szemei mégis megtették azt, hogy dugába dölt az egész török hadjárat s a győzelemmel megindult hatalmas hadseregnek diadaltalanul kellett hazavonulni.

Egy hónap mulva aztán ott ült Chmielniczky György megint a jedikulai feledség vermében, kezével, lábával a kőpadhoz lánczolva s számlálhatta a fellátogató tengerdagály után a napok lefolyását.

AZ EGYHUSZASOS LEÁNY.

– Vegye meg az enyimet is, asszonyom. Én nem kérek három huszast, odaadom kettőért. Nézzen ide! látott már ilyen szép gyereket? Milyen nagy! Pedig még csak nyolcz esztendős. Minden foga kijött már. Zsuzsának híják. Meg van keresztelve. Be is van oltva, itt a himlőhely a vállán. Nézze! Maga tud ez már mosdani, fésülködni, a haját is be tudja fonni. Hallja maga szép asszony! Megálljon csak. Nincs még gyermeke, úgy-e? Vigye ezt haza: bizony jó lesz. Vagy van már elég? No hát ez jó lesz hozzájuk kis játszótársnak. Tud ám ez mindenféle játékot. No, vigye haza az urának! Ej, de haragosan nézett rám. Hát tudhatom én, hogy még leányasszony! mikor nem viseli leeresztve a haját. Hej, hej ifjasszony! Ne azt a másikét vegye meg! Az nyavalyás. Az enyim egészséges, mint a makk. Én odaadom két huszasért. A Krisztus kínszenvedésére kérem; ne sajnálja érte azt az egy huszast….

… – A Krisztus kínszenvedésére kérem. Tehát ez nem valami ázsiai rabszolgavásárban történik. Nem ám. Hanem itt, a pesti Dunaparton, a baromfipiaczon, a hol tyúk, lúd, pulyka, malacz társaságában kis gyerekeket árulnak az anyjaik.

Ez a minden szegény emberek dajkája, az újkori mythologia százemlőjű Izis-bálványa: a krumpli.

A szegény, alázatos krumpli, a ki nem jár arany kalászban, -43- mint a búza, nem ragyog piros fürtökben pálmafák koronája alól, mint a datolya; hanem elrejti magát a föld alá, s visel olyan fakó mundért, mint azok valamennyien, a kiknek nincs más reménységük, mint a krumpli.

Mint azok a nagy, előkelő uraságok, a búza, meg a szőlő, a kiknek mindjárt minden megárt, a kiknek a kedvéért búcsút járnak, hogy meg legyenek szentelve, a kiknek illik ez a gornyadozás; de hogy még a paraszt krumpli is beteg legyen, az már illetlenség!

Ekkor tünt aztán ki, hogy milyen nagy eset az, mikor a krumpli megbetegszik! Ez olyan, mintha kilopták volna a Miatyánkból ezt a sort: «add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket.»

Egy egész vidéknek, egy egész országrésznek nem volt miért imádkozni egy évig.

Aztán pedig vannak azon a vidéken olyan falvak is, a hol még a legáldottabb esztendőben sincs minden ember számára terítve az asztalon. Nem azért, mintha a burgonya volna kevés; hanem azért, mert az ember sok hozzá.

A fölösleg aztán elmegy olyan világba, a hol még vannak üres terítékek. Nem ám koldulni: bizony nem; hanem kereskedni. Ezek a mi India-utazóink. Van egy lova, meg egy pálczája. A ló a gálya, a pálcza a kormány. Maga gyalog megy, a ló viszi az árút. És így beutazzák Európa minden birodalmát az Uraltól a Pirenéi hegyekig, mások elvándorolnak Perzsiába, s megtanulnak minden országnak a nyelvén alkudni. – És mit visznek magukkal? – Finom lengyolcsot. Azt odahaza termesztik, fonják az asszonyok, megszövik az öregek, fehérítik a gyermekek; a férfiak aztán elviszik árulni. Óh az gyönyörű gyolcs! Nem úrnak való, mert drága. Óh az úrfélének olyan gyolcs kell, a melyik egy esztendő alatt elszakad, hogy a másikban újat vehessen; de ha a paraszt egyszer -44- fényt űz, akkor az az olyant keresi, a mi tartós, hogy holtig helyt álljon, még a gyermekére is elmaradjon. S az olyan gyolcs. A kik ezt készítik, azok ismerik a maguk piaczait. Tudják, hol laknak Németországban, Francziaországban, a lengyel, az orosz nép között olyan gazdag falusiak, a kik szeretik a szép dudoros, fehér ingujjakat, selyemmel, aranyfonállal kivarrva. Azok megadják az ő portékájuknak az árát. Csalhatatlan népismeretük van. Tudják jól, hogy mely népek viselnek gyapot-inget, melyek semminő inget sem? azokat jól kikerülik: csak a bizonyos vásárra mennek. Mikor aztán mind eladták a gyolcsot, akkor meg összevásárolják, a mit ott találnak: Frankhonban a selyemszalagot, Törökországban a sáfrányt, igaz borsot, azt meg hazatérőben adják el. Mire visszakerülnek az otthoni szalmafödélhez, tele van a tüszőjük pénzzel. Néha megesik, hogy a visszatérő összetalálkozik a szemközt jövővel, a ki friss gyolcsot hoz. Mert olyan az útjuk, mint a vándor-hangyáké. Akkor megállnak egymással értekezni. Ha megalkudhattak, egymás tenyerébe csapnak s nagyot ugrik mind a kettő. Az árúikat kicserélik, s az egyik megy vissza a Kárpátok közé, a másik Elszászba, vagy Teheránba; fele utját megnyerte mind a kettő. Így aztán némelyik tíz esztendeig sem kerül haza. A feleség az alatt maga van és fonja, szövi, fehériti a vásznat. – Hanem az a feleség még akkor is csak fiatal leány. – Mert mikor az elutazás előtt összekeltek, a vőlegény ugyan már tizenhat esztendős volt, a menyasszony azonban még csak nyolcz s így a tíz esztendei távollét nem esik nekik keservesen.

Az utolsó gyorsszállítmánynyal épen kora tavaszszal keltek útra a legények s meghagyták a feleségeiknek, hugaiknak, öregeiknek, hogy csak szorgalmasan lássanak az újhoz; azonban még arra is rossz esztendő járt. A lent meglepte valami bogár, úgy, hogy az egészen tönkrement, -45- még csak dolgozni valót sem adott az év. Pihenhetett a guzsaly és az osztováta.

Mikor aztán sem enni, sem dolgozni való nem volt otthon, a nyomorult asszonynép mit tehetett? Berakta a háza ajtaját, ablakát vályoggal, s felszedte porontyait, kit a hátára, kit kezénél fogva s megindult raj számra – arra délfelé, a miről azt mondják, hogy ott van a Kanahán.

Így láttuk őket megjelenni a pesti Dunaparton; a mit még akkor nem híttak büszkén «rakpartnak», hanem csak baromfivásárnak; szegények látták, hogy itt van a legtöbb szűrös ember letelepedve, ide jár a legtöbb úri nép a szűrös néppel alkudozni, letelepedtek ők is. Hirlapok már akkor is voltak, azok közhirré tették a nagy nyomort, mely egy-egy egész népet kiűzött a szülőföldéből; a magyar nőknek akkor sem kellett nagy buzdítás arra, hogy jótékonyságot gyakoroljanak, a sok apró gyereknek rögtön akadt felfogadó anyja, a ki hazavitte magához, s aztán az igazi anyáknak is adtak könyörületből ezüst pénzt, sőt bankópénzt is, a miből akkor az ötforintos volt a legkisebb, hogy megélhessen, a míg munkát kap. A jámbor nép aztán ebből arra a téves eszmére jutott, hogy most az ő gyerekét megvették. És azt nagyon természetesnek találta. Hiszen ha ott egy sorban a pulyka, lúd, malacz közül sem lehet válogatni ingyen, nagyon természetes, hogy a gyerekfélének is megadják az árát. Ki milyen, a szerint. Ha már az egyikért, a kinek az átvett gyermeket még most kell járni tanítani, adhatott ez a karton ruhás polgárnő három huszast, akkor a másikért, a kit már pesztonkának is lehet használni, mert danolni is tud, csak adhatna egy selyemruhás dáma hatot.

Hanem hát nagy volt a konkurrenczia; – hideg is volt, csikorgó tél: anyák és gyermekek fáztak a rongyaikban. Éheztek is. A káposztatorzsa is elfogyott a zöldséges hajók körül, ami eleinte kitartott. Azért egymást igyekeztek leliczitálni. Tolták a hölgyekre a porontyaikat. -46- Nem nézték, ki a nő, ki a hajadon? Egy-egy gyermek el is tévedt az anyjától, az talán megszökött tőle, vagy valami módon elveszett; a gyerek aztán sírva szegődött volna ide is, amoda is, s kiabált az anyja után, míg valamelyik kofa egy szájába dugott sárgarépával el nem hallgattatta. Aztán egy sem veszett kárba. Mire vége volt a hetivásárnak, a hogy elfogyott más minden egyéb, kiürültek a nagy öblös kasok, úgy a kis árvákat is széthordták erre arra; mind jó helyre kerültek azok, az anyjaik aztán mehettek napszámot keresni.

Csak egy szegény asszonyka maradt még ott, a kofák sorában, a ki sehogy sem tudott az egyetlen leánygyermekén túladni. Fiatal asszony volt, még alig lehetett huszonöt éves; a gyermeke nyolczéves volt: szép, egészséges gyermek. Kinálta is minden arra menőnek, s akadt volna is elég jó szívű lélek, a ki elvigye magával a gyermekét; hanem az nem engedte magát elvinni. A mint valami asszonyság közeledett az anyjához részvevő arczczal, elkezdte a nyelvét öltögetni rá, s ha még közelebb jött, ordított és toporzékolt, hogy igazán csunya lett; ha valaki hozzá akart nyúlni, körmölt, harapott és sarkával rugdalt felé. – «Jaj, dehogy kell nekem ilyen rossz kölyök;» mondá aztán minden asszony és tovább ment. Olyankor aztán, mikor sikerült neki elkergetni az úrasszonyt magától, odabujt a gyerek az anyja ölébe, s két kezével belekapaszkodva annak a szoknyájába, odarejté az arczát.

Az anyja pedig rá nem ütött volna ezért a rossz magaviseletért, se egy haragos szóval rá nem förmedt, csak úgy csendesen feddette érzékeny szóval: «de hát Zsuzsó: legyen eszed; hiszen látod, hogy nincs mit ennünk, elveszünk mind a ketten. Nézd, milyen jó dolgod lenne annál a szép bársonypalástos asszonyságnál, a ki most száll le az üveges hintóbul, s errefelé jön. Asszonyom! Asszonyom! Két huszast ezért a szép gyerekért! No, fordítsd felé a képedet Zsuzsó, hadd lássa, hogy nem vagy ragyás, aztán csókolj szépen kezet!» -47-

De biz a Zsuzsó a szép úrhölgy felé is csak azért fordította a képes felét, hogy leköpje azt a szép bársony palástját. Arra aztán az is ott hagyta.

«Óh, Istenem, milyen baj az, hogy csak én nem tudom eladni a gyermekemet. Pedig csak egy huszast kérek érte.»

Haragudtak erre az asszonyra. Mért nem tudja jól megverni azt a makranczos rosz gyereket? «Volna csak az én gyerekem; majd kiverném belőle azt a rugdalózó szokást!»

A szegény asszony pedig csak ott ült gyerekestül és sírt olyformán, mintha danolna.

Egy kövér asszonyság, körülrakva káposztafejekkel és vereshagyma fentőkkel, végre megsokalta a nyivákolást.

– Ugyan, hallja kend! Ha már nem tudja eladni a drágalátos rajkóját, hát vágja be zálogba. Ott lakik abban a másfél ablakú házban, a mibe lefelé kell bemenni, egy zálograadó vén uzsorás; vigye kend ahhoz: alighanem ad rá egy huszast.

Ez csufondáros tréfaképen volt mondva; hanem a szegény asszony egészen komolyan vette a tanácsot. Valamit suttogott a leány fülébe, s aztán felkerekedett s vitte őt magával kézen fogva, a mi ellen a leány két lábát előre feszítve, tiltakozott, mint a kis borju, a ki sejti, hogy levágni viszik.

A kofák pedig hahotával kaczagtak hagymatrónusaik mögül, amint látták, hogy a szegény asszony csakugyan bemegy abba az alacsony házba. Milyen tréfa lesz az, mikor az öreg Romosznak azt mondják, hogy nem fogadna-e el egy eleven leányt zálogba?

Héj de nevezetes volt Romosz uramra nézve az ilyen kis leányokkal való ismeretség! -48-

Épen most négy esztendeje történt, szintén ilyen havas téli napon, hogy egy négy esztendős kis leányt egyedül hagyott a szobában, míg a látogató vendéget kikísérte az utcza-ajtóig. Az épen négy darab ezrest hozott neki régi adósság fejében (ügyvéd volt, exequálta valakin); a czifra papiros ott hevert az asztalon. A szobában vaskemencze volt, a fa nedves, nem akart meggyuladni benne, csak kesergett; a kis leány látta azt sokszor, hogy ilyenkor dirib-darab papirost dugnak be a kályha lyukán s szépen felfűtötte mind a négy darab ezrest. Mire Romosz uram bejött, már csak a hamva volt meg a papirnak.

Az a kis négy esztendős leány az ő feleségének az egyetlen leánykája volt; az asszony a nyáron halt meg s ráhagyta ezt a nagy terhet. De még milyen veszedelmet! Négy ezer forintját elégette egy pillanatban. Négy ezer forint, meg egy leány! Hány leányt kell összerakni, hogy négy ezer forintot megérjen? Hány esztendeig kell élnie egy leánynak, hogy négy ezer forintnyi kárt helyrepótoljon? Soha, egész élete világában nem! Olyan négy ezer forintot, a mi hatvanas kamatot szokott hajtani. Azok a gyönyörű ezresek! Mindegyiken négy olyan kis gyermek van kiábrázolva: nem is gyermek, hanem angyal. Ez a kölyök tizenhat angyalt küldött a pokolra! De meg is érdemlette, hogy az apja nyakon ragadja s kilódítsa a házból a hóra. Menjen koldulni!

«Megérdemlette! Megérdemlette!» dörmögé magában aztán napestig, a míg a kicsukott gyermek sírása, didergése behallott az ablakán. Egyszer aztán elhallgatott az. Bizonyosan valami jószivű lélek megszánta, felszedte, s hazavitte magához. A felől meg lehet nyugodni, hogy utczára kidobott gyermekről gondoskodik a jó Isten. Hisz az nem haragszik a tizenhat angyaláért az elégett banknótákon.

Hanem azóta Romosz uram, még ha az utczán meglátott is szemközt jönni valami kis leányt, ráagyarkodott -49- nagy dühhel: «te gyilkos!» Ismerte már minden gyerek azt a rosz szokását.

Ehhez az emberhez utasították a kofák a tót asszonyt, hogy vigye oda hozzá s kínálja zálogba neki a leányát.

Az az elkergetett leány most épen akkora volna, ha visszakerülne. – Bankót elégetni ugy-e?

Romosz uram alacsony, fekete hajú, rövidre nyirt bajuszú emberke volt. Hús nem igen volt rajta, hanem az inai olyanok voltak, mint a hajó-kötél; úgy, hogy sokszor megjárta vele, a ki gorombáskodni akart nála, úgy kidobta a házból, mintha ott se lett volna. Ezért a tolvajoktól sem félt. Mikor a zörgetésre kinyitotta az ajtót, mindig volt a kezében egy darab keményfa és egy balta: mintha épen fát aprózna. S ha bevitte látogatóját a szobába, a míg az ott volt, az egész értekezés alatt folyvást azt a fát hasogatta a baltával, mintha gyufát akarna belőle teremteni.

– No hát ti mit akartok? Itt nem osztogatnak semmit, mordult rá Romosz uram a tót-asszonyra, amint a kopogtatásra kinyitotta neki az utcza-ajtót.

– Zálogba akarok tenni valamit, suttogá a tót-asszony, oda fúrva az egyik térdét az ajtónyilásba.

Akkor aztán beereszté az utczaajtón s bezárta azt utána: onnan a konyhába vezette, a szobába nem ereszté. Ott a tűzhelyen elkezdte a fát aprózni, a baltával, s úgy beszélt a tót asszonynyal.

– Nem megyek én innen másod-magammal. Kegyelmed zálogra ád pénzt: akár arany, akár ezüst marhát hoznak ide: nekem ez az aranyom. Én azt itt hagyom kegyelmednél.

– Dehogy eszi meg kegyelmed! Hiszen nem adom el, csak zálogban hagyom. Ad rá kegyelmed egy huszast! S majd ha lesz egyszer egy huszasom, meg otthon elég krumpli: érte jövök és kiváltom.

Romosz uram most már elkezdett kaczagni s a baltával nemcsak hosszában, de keresztben aprította a fát, mintha fogpiszkálót akarna belőle faragni.

– Hahaha! Töröm a csontját! Zálogba akar nálam hagyni egy leányt. Egy piszkos, rongyos kölyket. Elmenjetek, a míg felaprózom ezt a darab fát, mert leharapom a nyakatokat!

– Nem megyünk bizony mink, édes nagy uram, mert nekünk nincs hová mennünk. – De gondolja csak meg kegyelmed, hogy milyen olcsón juthat kegyelmed cselédhez. Egy huszast ád most, s aztán nem fizet neki bért: azért ez kegyelmednek fát hord, vizet hord, befűt, főz, tisztát mos, pallót súrol, ha elmegy kegyelmed hazulról, őrzi a házat; meg ha valami baja lesz kegyelmednek, herbatét főz, azt is érti már; korpát, fedőt melegít a gyomrára; ha pedig zsiványok találnak kegyelmedre törni, úgy tud ez sikoltani, hogy azt a félváros meghallja.

Ez a szó gondolkodóba ejté nagy uramat. Biz őtet egy idő óta kerülgeti a süketség: attól tart, hogy orozva meglephetik; jó volna valami hűséges állat a háznál. Régen is tartott volna már egy kutyát, csakhogy a kutya nem mosogat, nem hord fát, mint egy cseléd s mégis annyit eszik, mint az. Hátha ez pótolná a kutyának a helyét?

– De hát egy huszasért, édes uram! Csak nem sajnál -51- nagy uram egy huszast egy leányért; aztán nagyon jó leány ám ez.

Az árúba bocsátott portéka addig csak türtőztette magát, s nem hozta nyilvánosságra a virtusait, a míg azt látta, hogy a nagy uramnak semmi kedve sincs az alkuhoz; hanem amint az egyszer letette a kezéből a baltát, meg a fadarabot, hogy félresimítsa a gyermek arczáról a kuszált hajcsomókat s kezdte látni annak az arczából, hogy az olyanforma kedvvel mosolyog rá, a milyennel a kövér malaczra szokás mosolyogni, akkor egyszerre kitálalta, hogy mit tud; először egy jót karmolt mind az öt körmével nagy uramnak a kezén, azután meg hasba rúgta a lábával s elkezdett torkaszakadtából ordítani.

– Nem vagyok jó! Rosz vagyok, mint az ördög! Meg ne vegyen kend! Egész nap ordítani fogok; nem dolgozom semmit; mindent összetörök, a mit kezembe adnak. Kitöröm az ablakot, úgy szököm ki rajta. Rágyujtom kendre a házat.

Hasztalan csitította az anyja szép szóval, beszélhetett annak. Úgy járt a nyelve, mint a kerepelő s a két keze-lába, mint a motolla.

No de épen ilyen kellett Romosz uramnak. Rosz, nagyon rosz kölyök kellett neki.

– Hát a korbács mire való? Meg a virgács! Ne félj hugám, ha csak az a bajod, hogy rosz vagy, egész patika van az ellen nálam. Majd kigyógyítlak én belőle. De már átvállalom ezt a gyereket kendtül. Ilyen gyerekre van szükségem: igaz a. Csukja be csak abba a kályhalyukba.

A konyhában volt valami kemencze-bejárat, alacsony vasajtóval, a rugkapálózó gyereket ketten egyesült erővel, minden visítozás, harapdálás daczára oda bedugták, az az után folyvást döngette a rázárt vasajtót ökleivel, térdeivel, az alatt, míg a bőrére megalkudtak.

– Ez nem elég ám. Hanem adjon kegyelmed egy zálogczédulát is hozzá, s irja rá, hogy itt hagytam az aranyos -52- leányomat zálogban egy huszasért, s majd mikor a huszast visszahozom a kamatjaival együtt, akkor kegyelmed visszaadja nekem a zálogomat.

Akkor aztán a kályhaajtón keresztül elbucsúzott az asszony a leánytól, szép, érzékeny szókkal; az alatt a gyermek elhallgatott, nem ordított.

Romosz uram kikisérte az asszonyt a kapuig, s azt megint bezárva, visszajött a konyhába, s egy jó hajlós nyirfavesszőt keresett elő a szegletből. Ez a gyöngébb orvosság.

– No most kezdd rá a rugdalózást, meg a karmolást, te borzas. Elment már anyád.

A leány e szóra szétsimítá arczából a haját két kezével, hogy megmutassa, hogy ő nem borzas s aztán csendesen odaállt a gazdája elé s egész szelíd hangon mondá:

– Itt a hátam, nagy uram, verjen rá. Aztán parancsoljon, hogy mit dolgozzam? Elvégzem szó nélkül. Nem leszek én rossz. Szót fogadok egy szóra. Csak nem akartam, hogy az anyám elhagyjon.

Az uzsorás arra gondolt, hogy az ő kidobott leánya épen ilyen idős volna, mint ez.

Sok szép kamatot szoktak hajtani Romosz uramnak a huszasai, az igaz, de még ilyen busás uzsorát egy se hozott neki, mint az az egy huszas, a mit ezért a leányért adott zálogra. Dolgozott az napestig, mint egy embernyi -53- napszámos s rövid időn egészen beletanult Romosz uramnak a mesterségébe.

Nagyon kiterjedt üzlete volt annak. Csak zálogra adogatott pénzt; hanem abban aztán universál zseni volt. Adott gyémántékszerekre préda úrhölgyeknek, s kopott vasalókra megszorult mosónéknak; jurátusok arany órája, téli kabátja úgy ismerte a házát, mintha otthon volna. Három szobája a háznak tele volt kaczattal és drágasággal s egész tudomány volt abból kikeresni, a mit épen kiváltani jöttek, meg azt mind fejben tartani, hogy minek telt le már az ideje, annyira, hogy eladható. A mi vasból, rézből, ezüstből, aranyból van, az nem kér enni; de a posztóféle! Enni az sem kér; de inkább megevődik. Azzal volt Romosz uramnak a legtöbb küzködése, hogy téli kabátokba, bundákba bele ne essék a moly. A huszasos leány, ha egyéb dolga nem volt, mindig azokat porolta nádpálczával az udvaron, s ha valamelyiken valami szakadást vett észre, azt olyan ügyesen befoltozta, hogy a zsibárus észre nem vette, mikor eladásra került a sor. Sok ócska ruhából csinált újat.

És aztán hogy tudott vigyázni a házra! Éjjel minden zörejre talpon volt, s soha sem felejtette el a keresztvasat feltenni a konyhaajtóra, s ha valaki zörgetett az ajtón, azt elébb úgy kivallatta, hogy kicsoda? micsoda? mi járatban jött? mint egy perzekutor-hadnagy; a kéregetőket, koldusokat be nem eresztette, s tudott nyelvelni minden emberrel.

Az étrend dolgában is jól járt vele Romosz uram. Az előtt ő maga főzött s annál fogva nagyon rosszúl élt, a Zsuzsa főzte sokkal jobb volt. Télen nem vesztegették a fát a tűzhelyen, hanem a kályhában főztek. Nyáron, a mint elkészült az ebéd, a tüzet eloltották s a maradék szenet eltették holnapra. Romosz uram fel is panaszolta magának, hogy milyen lakoma van most mindennap a háznál; még a szolgálónak is megy ki az asztaltól mindig. Talán sok is az az egy «tizes» mindennapra? -54-

Egy tizes volt a napi költség Romosz uramnál (mai pénz szerint 17½ krajczár). Ennyi ment ki a konyhára. A bevásárlást nem is bizta soha másra. Korán reggel ő maga ment ki a szatyorral a karján a piaczra s óra telt bele, a míg elveszekedett a kofákkal, krajczárig alkudozva. Egyszer aztán a Zsuzsa rávette, hogy ereszsze őtet bevásárolni a tizessel, ő még jobban fog érteni ahhoz.

– Bolond beszéd! Mondá Romosz uram. Mintha nem összebeszéltek volna a kofák valamennyien, hogy mit, hogy adjanak? Mintha nem szabott ára volna mindennek ebben a czudar nagy városban? Négy krajczár a marhahús: egy fertályfont; két krajczár a liszt, két krajczár a zsír, két krajczár a káposzta! Hol akarsz ebből valamit lealkudni?

Azért csak próbát tett vele. S a leány meghozott mindent s még két krajczárt is visszaadott a tizesből.

A leány aztán megmagyarázta neki, hogy a hust a zsidómészárosnál kell venni, az a vágómarhának azt a részét, a mi nem kóser, olcsóbban méri, mint más; a lisztből pedig a veres liszt is jó rántásnak.

Ez a huszasos leány nagyszerű kamatot hoz! És ezért még sem fogy el több a háznál, mint az előtt. Nem tudja az ember, hogy mivel él ez?

Azt meg épen nem tudja az ember, hogy miből ruházkodik. Pedig rendesen jár: nem rongyos. Ennek bizonyosan az a titka, hogy mikor a házaló zsibárusok el-eljönnek a házhoz a gazda-hagyott czókmókot összevásárolni, hát egy-egy asszonyi öltönydarabot, a miért már senki sem adna a zsibvásáron egy kan-krajczárt, szánalomból odadobnak a velük veszekedő leánynak, mint ahogy szokás kenyeret dobálni a harapós kutyának, a hová jár az ember, hogy bele ne kapjon az inába. Az ilyen czafatot aztán addig szabja, varrja a leány, míg felvehető gúnya lesz belőle s meg tudja kímélni. -55-

A házban sem sok helyet foglal el. Nyáron kinn az udvaron hál; télen a kályhalyukban. Olyan az épen, mint egy alkóven, a milyenben a párisi dámák alusznak; felyül mennyezete van, ha az ember összehuzza magát, épen elfér benne.

Aztán milyen tökéletesen összetalálkozott a leány kedélye a gazdájáéval. Valóságos jobb keze volt neki. Nem – nem «jobb» keze: Romosz uramnak egyik keze sem volt jó; ha tisztességet akarunk vele tenni, azt kell mondanunk: valóságos balkeze volt. Ő tudott legjobban veszekedni a siránkozó adósokkal, hát még a zsibárusokkal: a ki keveset igért, seprűvel kergette ki a házból; aztán megint utána szaladt, megczirógatta, visszahivta, hogy kezdjék újra az alkudozást. Talentum volt az! nagy talentum. Romosz uram bámulta a szép természeti tehetségét.

A világnézeteik is nagyon jól összeegyeztek, s azoknak kölcsönös kicserélésére igen kedvező alkalom volt az esténkinti tollfosztás, (Romosz uram vánkosokra is adott kölcsönt; nehogy azt a fényűzést tegye fel róla valaki, hogy ő maga hált tollas ágyban); ilyenkor aztán sokat évelődtek a gonosz, megromlott világról, az általános elerkölcstelenedésről; a szivtelen rossz adósokról, a kik a kölcsönvett tőkével, miután azt kamatokban háromszor is lefizették, hitetlenül megszöknek; sőt még olyan gonosztevő is van köztük, a ki a Dunába ugrik a tartozásával. Szidták egyesült erővel a magisztrátust, mely nem birja elég erélylyel az embereknek hátáról lehúzni a bőrt: a jótékony nőegyletet, mely ingyen osztogat egyet-mást, s szegény Romosz uramék keresetét rontja; no meg az első hazai takarékpénztárt, aztán különösen a zsidókat, a kik miatt becsületes keresztény uzsorás meg nem élhet; bizonyosan a magyar kormányt is szidták volna: ha lett volna.

Két esztendő mult el, meg egy fél, azóta, hogy a huszasos leány a házhoz került: ezernyolczszáznegyvennyolczat számítottunk; akkor támadt mindenféle lárma; de a mi -56- Romosz uramat mind nem érdekelte: bánta is ő, hogy legyen-e szabad sajtó, meg jobbágy-felszabadítás? meg felelős miniszterium? Ezt is csak abból tudta meg, hogy egy napon a komiszárus bemondta a határozatot, hogy estére ki kell világítani az ablakot. Csak egy volt az utczára; de abba is két mécses kellett. Aztán miért? Azért, hogy erre az örömnapra minden embernek, a ki két forinton alul volt az országos zálogházban, kiadatta a kormány a holmiját. Azok természetesen másnap megint bevágták azt a holmit két forintért, s aztán azzal a pénzzel meg Romosz uramtól váltották ki a betett gúnyáikat s nem fizették a kamatot többet. Így már könnyű a kormánynak nagylelkűséget gyakorolni Romosz uram rovására! De még ez csak a kisebb baj volt. De egyszer meg azt gondolta ki valaki, hogy a kinek terhére válik az adósság-fizetés, hát pihenjen meg tőle egy kicsit. Úgy hitták, hogy «moratórium». Romosz uram pedig úgy látta azt, hogy «mortuorium»: tudott annyit diákul, hogy ez valami halálveszedelmet jelent.

Aztán mindenféle zürzavarok jöttek. Azokban Romosz uram nem vett részt; kivéve, mikor a tisztelt polgártársak a zsidókat akarták agyonverni a Terézvárosban: oda elment nézni. Hanem a nemzetőrség nem engedte meg. Szidta aztán Zsuzsának a nemzetőrséget, mikor haza került.

Alig volt valami kereset. A mi pénzt látott is az ember, félve nyitotta ki előtte az ajtót. Volt német bankó, magyar bankó; mind a kettő járt. Ha a magyar győz, a német pénz vész el; ha a német győz, a magyar pénz vész el: a kinek mind a kettővel tele a ládája, válogathat, hogy melyik térdére álljon, mikor imádkozik, hogy melyikért imádkozzék.

Ez a kivánsága is beteljesült. De ekkor még rosszabb világ lett. Minden ember szétszaladt, üres lett a város; nem volt se bál, se mulatság: a záloguzsorás akár felakaszthatta magát a füstre. -57-

Romosz uramnak a zálogüzlete olyan rosszul ment már, hogy utoljára arra adta magát, hogy a templomba kezdett el járni. Az pedig nem jó, ha az uzsorás imádkozik. A mennyországban neki is nagy perczentre hiteleznek. Mind azon imádkozott, hogy bár csak a magyar seregek visszajönnének megint Budapestre, vernék ki a németeket, a kiktől nem lehet az embernek zöld ágra jutni. Hát hiszen ez a beadványa a mennyei czenzurán elvégre honoráltatott is; de micsoda iszonyú leszámítolással! ott tudnak ám még csak eskomptirozni! A magyar seregek megérkeztek, hogy a németeket kiágyúzzák Budából; de azok meg átágyuztak Pestre s a legelső huszonnégy fontos golyó épen Romosz uram egyik falán bement, másikon kiment: ablakot hagyott rajta innen is, túl is. – Ez volt a teljesült imádságnak az interesse. Soha többet oda Romosz uram kölcsönt kérni nem megy.

E goromba beköszöntésre majd halál fia lett ijedtében a gazda. De annál jobban feldühödött ezen Zsuzsa; a mint a kőpor-felleg elszállt a szobában s meglátszott a nagy lik a falon, odaugrott a leány, felállt egy székre, kidugta a fejét azon a résen s elkezdte szidni mindenféle átkokkal és csúfságokkal azokat, a kik azt a golyót ide lőtték; míg Romosz uram le nem ránczigálta a székről: «hallgass, bolond! Még meghallják azok oda által s másodszor is ide lőnek!» – De már meg is hallották s lőttek azután nemcsak másodszor, de századszor is, és mindenféle válogatott lövegekkel, a mik szétdurrantak, a hová leestek; minden durranásnál úgy érezte az ember, mintha hátbaütötték volna.

Romosz uram ezt az egész mulatságot a pinczében élvezte végig. Eltartott pedig az éjfélig. Szentül azt hitte, hogy minden bomba egyenesen az ő házára van irányozva.

– Nem! Ez nekem nem kell! Monda fogvaczogva, mikor reggel felé előtápászkodott a pinczéből. Itt én nem maradok, ha a Dárius kincsét nekem adják sem. Én a fejemet -58- se nem loptam se adós nem vagyok vele, nekem senki a fejemre ne lövöldözzön.

Romosz uram nem volt tökéletes Harpagon, a ki a kincseit jobban szereti, mint az életét: neki elébb való volt az élete. Aztán nem is tréfa az, mikor az embernek a fejére minden harmadik perczben az ég szakad le, s jobbra-balra csapkod le mellette, mint az Isten nyila, a sok tüzes bomba; nehéz dolog azt futás nélkül kiállni. Mikor másnap este, a szokott órában megint elkezdték a budavári tüzes zongorából ezt a konczertet huszonöt fontosokkal, meg százötvenes bombákkal, Romosz uram nem várta be az utolsó darabot, hanem mindjárt a nyitány után, a mi készpénze volt, az uti táskájába tömte, azzal a házát és minden abban levő marháját ördögnek ajánlva, úgy eliramodott a városból, hogy vissza sem jött a Kőbányából addig, a míg vége nem lett a patáliának.

Annak pedig csak akkor lett vége, mikor már az aldunasor és feldunasor házai jóformán leégtek.

Romosz uram nem is kételkedett rajta, hogy az ő háza is oda égett. Ki az ördög mentette volna azt meg? Szent Flórián?

S ime, milyen nagy volt a meglepetése, a mint a várbevétel utáni napon hazafelé bandukolva, a még mindenfelé füstölgő romok között meglátja a saját házát azon módon szép zöld mohos födéllel, a hogy elhagyta.

Egy csoport honvéd, pesti fiúk mind, takarították épen félre a leégett házakból a gerendákat, volt köztük több, a ki ráismert az uzsorásra.

– No ugyan jó, hogy jön már nagy uram a kapukulcscsal. Rázárta a szolgálójára az ajtót.

– Ha mink nem adogattunk volna be a jámbornak prófuntot az ablakon, hát éhen veszett volna.

– Annak köszönheti nagy uram, hogy megmaradt a háza. Mikor az a nagy tűz volt, tudja, sorban égett már minden ház, aztán potyogtak a bombák a tüz közé, hát az a kis szuszka, mint a vadmacska, felmászott a háztetőre, felvitt egy veder vizet, csinált egy hosszó póznára pemetet, s azzal a vizes pemettel, a mint tüzes üszök esett a házfödélre, egyszerre leseperte róla; úgy mászkált az egész éjjel négykézláb a kend háza tetején s nem engedte meggyulladni. Megköszönheti azt kend annak a kis czulának. Én csak utána nem csinálnám azt.

– Azt tette! kiálta fel Romosz uram, s eszébe jutott, hogy ez az egy is megéri már az egy huszast. No szegény leány te: gyere hát ki, kiszabadítlak; megállj csak! Ezért adok neked… (Gondolkozott, a míg a kapuzárában elfordította a kulcsot: mit ád neki? egy új ruhát? egy pár czipőt? vagy egy ezüst fülbevalót? hátha talmi aranyból még jobb lesz? Kinyilt a kapu.) Adok neked… (A leány eléje szaladt, még azon kormosan és rongyosan a tűzoltástól.) Adok neked egy pár csókot.

Nagy örömnapok következtek ezekre a szomorú időkre. S ne mondja azt senki, hogy a hazafiui örömben Romosz uram is részt nem vett. A fővárosba visszatért sok régi ismerős. A kik a menekülés szoros napjaiban óráikat, ezüst kanalaikat, sőt még drágább ékszereiket is beadogatták Romosz uramhoz, hogy a bizonytalan útra egy kis költséget szerezzenek, azok most mint visszatértek, kiváltották zálogaikat; nem sajnálták a busás kamatot: volt pénzük, annyi, mint a polyva.

Romosz uramnak a hálószobájában, épen az ágya mellett, volt két vasládája; az egyikben állt a készpénz, a másik, a termetesebb, rejtette az értékes reálitásokat. Ez utóbbi a diadalmas napok után erősen megürült, de -60- annál jobban megtelt a másik. Halommal állt benne a bankó. Szép magyar bankók, a miknek a hátára ötféle nyelven volt felirva, hogy a ki azokat utánozza, bankóhamisítónak fog neveztetni. – Zsuzsa is minden reggel új jó hireket hozott haza a piaczról; azokat Romosz uram nagy gyönyörűséggel hallgatta. Egyszer aztán a jó hirek helyett megint rossz hirek jöttek: Romosz uram kezdett aggódni a bankói miatt. Ha valaha megesett volna rajta az az eset, hogy egy ötforintost felváltasson, hát előre megtudhatta volna a veszedelmet; de ő elvből mindig csak a bankók legkisebbikét adogatta a cselédjének: a 15 krajczárost, s ezek legtovább maradtak a forgalomban. Zsuzsa élelmes leány volt; ha nem vette el a mészáros a pénzt, addig keresett a kecskemétiek közt egy igazlelkű tojásáruló asszonyt, amíg az megemberelte a bankóját s visszaadott belőle rézkrajczárokat. Hanem egy késő őszi napon kénytelen volt azzal a hírrel visszatérni gazdájához, hogy nem akad már széles e Dunaparton olyan lelkes kofa, a kit rá lehessen szedni ezzel a bankóval. Mind azt mondják, hogy nem jár már ez.

«Megüthetné a ménkü»! mondá Romosz uram. Lévén neki négyezer forintja mindenféle alakú bankókban szép csomagokba kötözve. – «Bolond az a leány!» Nem hitt neki. Táskájába rakta a bankó csomagokat s felballagott velük a takarékpénztárba. Jobb lesz ezt a pénzt ott hevertetni.

Hát amint ott kipakolja a bankóit az asztalra, majd hanyatt esik a pénztár őre ijedtében.

– Szedje össze Romosz uram frissen, míg meg nem látják, szaladjon fel vele Budára. Ma van az utolsó napja, hogy elfogadják. A kinél holnap egyet megtalálnak, haditörvényszék… aztán s a többi.

Biz elégették Romosz uramnak négyezer forint árú bankóját megint. Épen úgy befűtöttek vele, mint az a kis négy esztendős leány! Hogy ezeknek a nagy embereknek sincs több eszük, mint annak a kis négy esztendős leánynak volt!

Amint ezt a veszedelmet megtudta Romosz uram, legelőször is agyon akarta csapni Zsuzsát.

– Te vagy az oka mindennek! Mért nem hagytad leégni a házamat? A sok ringy-rongy odaégett volna, de az aranyféle megmaradt volna a vasládában, nem jöttek volna érte, hogy kiváltsák. A rongy bankó helyett most ott volna szépen! Mikor harmincz az ázsiója! Most égtem már le igazán. Kit öljek meg érte, ha nem téged?

Mikor aztán Zsuzsa a padlás ajtó hasadékán lekukucskálva, azt látta, hogy Romosz uram csakugyan nem tréfál ám, hanem kötelet keres; egy nagy ménkü szeget ver a falba, a kötelet arra köti s hurkot csinál rá, s azt belepróbálja a saját nyakába, hát akkor nagyon megijedt; inkább lejött a búvhelyéből, s odatartotta a hátát a gazdájának, hogy verjen inkább arra azzal a kötéllel; de ne akaszsza fel rá magát.

– Hiszen csak leverhetném a bőrödön azt a négyezer forintot! De koldussá vagyok téve! Holnap már nincs mit adnom a konyhára. Egy fertály bankóval maradtam a világon. Nem is főzetek többet. Egy két krajczáros zsemlye, aztán punktum. Te meg ha megéhezel, hát danolj. Oltsd ki a tüzet mindjárt a spórherden!

S Romosz uram megmutatta, hogy szavának is fog állni. Elment maga a pékhez, azért az egész firtliért vett zsemlyéket. -62- Minthogy egyszerre nyolczadfelet vett, egyet kapott ráadásul. Azoknak a hátára aztán ráirta tintával, hogy hétfő, kedd, szerda, s a többi, hogy melyik mi napra való. Ez így fog ezután menni.

«De már ez még sem jó lesz,» mondá magában Zsuzsa, hogy az én szegény gazdám soha ne egyék meleg ételt. – S addig törte rajta a fejét, míg gondolt ki valamit.

Volt akkoriban egy hirneves vendéglő a városban; «Arany-Sas»-nak hivták. (De megjegyzendő, hogy nem volt kétfejű sas soha: eleitől fogva mindig csak egyfejű volt.)

A vendéglőse derék város atyája volt. 48-ban nemzetőri kapitány volt, s mind azokat, a kik akkor alatta szolgáltak, még most is katonásan szalutirozza, ha az utczán találkozik velük: soha életében senkinek nem mondta azt, hogy «alászolgája!» hanem azzal köszönt, hogy «tisztelem!»

De sok szegény legény, de sok becsületes sorsüldözte derék ember fente a kését a jó Wimmer abroszához! a kik közül némelyik, tíz esztendő mulva, ha jó módba jutott megint, meg is fizette a hosszú lajstromot, a mit soha se kértek meg tőle. Itt láttuk a jó öreg poétát, a magyar humoristák ősét, Bernát Gazsit is mindennap letelepedni. Olyan süket volt már, hogy akármit kérdeztek tőle, arra csak egy körmönfont adomával felelt; az öreg pinczér, ha azt kérdezte tőle, hogy mit hozzon neki? annak is egy tréfás adomát mondott; s ha a számlát összeadta, arra is egy tréfás adomát mondott; ez volt a fizetés. Itt lehetett látni néha későn ebéd után, mikor már minden eltakarodott, egy vén mogorva alakot letelepedni az ajtó melletti szegletbe; a ki rekedt hangon recsegteté németül (pedig magyar volt) «Ist etwas überbleibsel da?» s előre letette érte a négy váltó garast rézpénzben. -63-

Az udvaron pedig rendesen állt ilyenkor harmincz-negyven ember, férfi, asszony, leány, szomorú, kopott alakok, szégyenkedő, bekötözött fejű népek, kosarkával, szilkével a kezükben. Azoknak a korcsmárosné minden nap kiosztotta, a mit a konyhából a vendégek el nem hordattak. Az Arany Sas-ban nem készitettek a tegnapi ürüczombból holnapi őzpástétomot. Az mind a szegényeknek maradt.

Ezt a jó helyet fürkészte ki a huszasos leány, s aztán ő is eljárt a maga kosarkájával naponkint oda, (elég rongyos volt hozzá, hogy koldusnak nézzék), segített osztozni a körömfaladékban, s azt hazahordta a gazdájának.

Romosz uramnak nem volt semmi kifogása e módja ellen a maga prófétáit tápláló mennyei gondviselésnek; hanem azért mégis mindennap zsörtölődött a Zsuzsával: «a rossz czula! a javát bizonyosan maga kieszi a fazékból az uton! No bizony nagy gráczia attul az Arany Sas korcsmárostul! Ha én nem adtam volna kölcsön pénzt azoknak az urfiaknak, a kik azt ő nála eldobzódták, hát nem gazdagodott volna meg. Az én pénzemből építette a házát! Bizony külömb ebédet is adhatna érte. Azért küld ilyen sokat, ugy-e? hogy meg ne tudjam enni; neked is maradjon belőle. Te czula! Nem tudsz magadnak extra koldulni? Megmondd az Arany Sasban, hogy nekem hozod. Jobbat adjanak, de kevesebbet.»

A Zsuzsa pedig dehogy mondta volna meg, hogy kinek a számára hordja el az alamizsna ételmaradékot! Hiszen ha megtudnák, hogy a gazdag vén uzsorás fogára van az szánva, bizony kilökték volna az Arany Sasból kosarastul együtt: hiszen több pénze van annak, mint azoknak az uraknak, a kik odabenn roszprádlit esznek s kifizetik az árát!

De nagy öröm érte nemsokára Romosz uramat. A miért lelkében oly régen epedett, végre teljesíté a sors. Az új kormány behozta azt a minden művelt társadalomban nélkülözhetetlen intézményt, a minek «adósok börtöne» a neve. -64-

«A ki nem fizet, azt becsukják! dörmögé örvendve Romosz uram. Ez a jó ni…! A ki nem fizet, az olyan, mint a tolvaj. A ki az én pénzemet, a mi az enyim, vissza nem adja, csak olyan zsivány, mint a ki az én pénzemet erővel elveszi. A rablók közé kell becsukni, ott a helye. Majd fizet aztán esze nélkül.»

De Romosz uram kicsi hiján, hogy el nem pászolta ezt az örömnapot. Nagy gerjedelmében sokat járt mezítláb, papucsban a fagyon, s úgy meghűtötte magát, hogy ágynak esett, utólérte a száraz keh, s majd elpatkolt bele.

A szegény Zsuzsa ápolta nagy hiven, de Romosz uram nem akart a patikára adni egy batkát sem; doktort meg nem engedett hívni, mert annak mindjárt 17 krajczárt kell fizetni. Ez a hivatalos taksája a látogatásnak. A szomszédban lakott egy borbély, az adott irgalomból a Zsuzsának fiakkerport. Azt hazudta Zsuzsa, hogy ő köhög.

A hűséges ápolás mellett csakugyan megérhette Romosz uram, hogy felgyógyult a boldogabb korszak megnyiltára. Fel is fogadta, hogy azt a szent napot, a mikor legelőször kimehet a házból, azzal fogja megünnepelni, hogy egy tuczat nem fizető adósát beteteti a hűvösre. S ha megfogadta, hát bizony meg is tartotta. S ez sikeres műtét volt. Mert héj annak a német kormánynak (nem hijába is sóhajtozik utána a magyar ember, hogy bárcsak visszakerülne!) volt ám gondja a szegény uzsorásokra is, hogy azok is élhessenek. Most csak a bőréig mehetnek az adósnak, akkor az egész testét odaitélték nekik: kaliczkába tehették. – Ha Romosz uramra hallgattak volna, még azt is behozták volna, hogy az adóst forró olajba mártogassák; de már erre nem volt idejük.

Sok kinn veszett pénz megkerült ezen az úton s Romosz uramnak visszaadá a sors, mint egykor a kegyes Jób patriarkának sok megpróbáltatás után, minden elveszett birkáit -65- és tevéit – s kicsinyben mult, hogy még a familiáját is vissza nem adta neki, miként a jámbor Jóbnak.

Lassankint csak mult az idő; hét esztendő óta szolgálta már a huszasos leány Romosz uramat, s a kis Zsuzsából Zsuzsika lett. A pazarló természet meghozza lassankint a szegény leány számára is azt a pompát, a mi a rongyok között is isteni bűbáj! A szép gyönge fehérpiros arczot, a ragyogó nagy bogár szemeket, a felcsattanó piros cseresznyeszájat, meg azt a duránczai termetet bizony megnézték az utczán; az a vastag hajtekercs is szemet szurt, a mi csak úgy volt hajtűvel feltüzve, a feje búbjára, hogy fele lelógott. S akadnak műértők.

Romosz uram széttekintett, nem szólt semmit, csak azt a spanyolnádat kereste, a mivel a bundákat szokták kiporolni, azt azután marokra fogta s odament vele a leányhoz, igen udvariatlan szándékkal.

Hanem a nádpálczának is két vége van. A leány nagyhamar megkapta azt a másik végét.

Romosz uram tapasztalta, hogy nem birja kirántani a nádpálczát a leány kezéből. Vagy az erősödött meg igen nagyon, vagy ő gyöngült meg olyan nagyon a betegsége óta; de nem bir vele.

– Hát aztán hogy bánom én meg, te czula! ha rád ütök? talán bizony még visszaütsz?

– Nem én; hanem felmegyek a policzájra, bejelentem, hogy a gazdám megvert, s akkor fizet Romosz uram tíz forintot. Hallottam én azt már a többi szolgálótól; nem úgy van most mint régen volt: nem szabad már a cselédet ütni verni, egy pofon öt forint, pálczával meghányás tíz forint. -66-

Romosz uram aztán eldobta a pálczát a kezéből, s elkezdte átkozni a németet, aki azt az új szokást behozta. Hogy már a cselédet sem szabad megverni! Hisz így elvész a világ!

– Az már más. Akkor hát verjen el rajtam kegyelmed egy verset. Itt a pálcza. Hanem azért a Sasba nem megyek többet!

– Azért, mert tegnap rám ismert az udvaron egy ifjú úr, a ki idehozta kegyelmedhez az óráját zálogba, a mikor én nyitottam ki neki a kaput, s aztán megmondta a korcsmárosnak, hogy kinek a számára hordom én az alamizsnát. A korcsmáros aztán jól lepirongatott, hogy nem szégyenlem a koldusoktól a maradékot egy olyan gazdag ember számára elhordani, a kit majd felvet a sok pénz! Jaj de szidták nagy uramat a többi koldusok! Azok az ifjú urak meg ott a szaletli alatt hirtelen pénzt szedtek össze a számomra. S az az úrfi, a ki felismert, rám akarta azt erőltetni, hogy váltsam ki magamat a gazdámtól, vegyek magamnak egy tisztességes ruhát, aztán álljak be máshová szolgálatba. – Kaptam magam, elszaladtam. Nem vagyok én kötéltánczos, hogy nekem tányéron szedjenek össze pénzt.

– No a pénzt haza kellett volna hoznod. Hanem hát már most csakugyan nem mehetsz oda. Hát mit mondtak azok a czudar koldusok?

– Biz azok azt mondták, hogy nagy uramnak annyi pénze van, hogy megvehetné azt az egész vendégfogadót; hanem azért még is olyan fösvény, hogy inkább meginna egy dézsa moslékot ingyen, mint egy pohár fekete kávét hét krajczárért.

Romosz uram nagy fordulatra szánta el magát. Lehet, hogy a nagy betegsége óta valami változás állt be a természetében, vagy hogy a sértett büszkeség követte el nála ezt a csodát: e naptól fogva ismét kiadta a naponkinti – nem is egy tizest többé, mert ezüstpénzt már csak üveg alatt mutogattak, hanem az egy «fertálybankót». Tudvalévő, hogy azon időkben ez volt a pénzváltásnak az egyedüli módja; az egy forintost négyfelé vágták ollóval s a hány csücske visszajárt belőle, annyit visszaadtak. De még ez nem volt elég, hogy Romosz uram nagylelkűségét bebizonyítsa, azontúl mindennap eljárt a Sasba – egy kis pohár fekete kávéra, s az udvar felől került be a kávéházba azért, hogy lássák a koldusok, – meg az úrfi is ott a szaletli alatt, hogy ő kávézni jár.

Az a bizonyos úrfi pedig, a ki Zsuzsikát felismerte, egy másodéves orvosnövendék volt. Mondjuk meg az igazi czimét: «borbélylegény». – De hát mi elmismásolni való van ezen? Nem oly díszes állás-e ez, mint más? Nem borbélylegénységén kezdték-e a világ leghíresebb műtőorvosai, a kiknek nevei lanczétával vannak felirva az emberiség testére? Nem volt e a németek legnagyobb költője, Schiller borb – azaz hogy másodéves sebésznövendék? Nem tábornoki ranggal tiszteltetik-e a török szultán borbélya «Berber Basi»? Nem volt-e az 1800 nagyvezér között tizenkilencz, a ki ifjúkorában a hajirtás mesterségét gyakorolta? Nem a szélben lebegő réztányér-e az emberi műveltség legelső jelvénye? A borbélylegényből minden lehet. Cselleng ifjú úrból is lehet még Hirtl tanár.

Ott volt princzipálisának az officzinája mindjárt nem messze Romosz uram házától. Most már nem lehetne rátalálni, mert a mióta az országutat felemelték, az eltemetett háznak az eresze könyököl fel a gyalogjárdára; -68- hanem akkor még hires officzina volt az. Minden furmányos odajárt borotválkozni, s fél forintért sehol sem húztak olyan kellemesen fogat, mint itt. Azonkívül előkelő uraságok is álltak a kezelése alatt; a kiket a segéd minden reggel sorba járt. Boldog idő volt az! A magas kormánynak még arra is kiterjedt a figyelme, hogy a hivatalnokoknak az ábrázatjából mely részek legyenek kiborotválva. Tehát Cselleng úrfinak egész délelőtt volt dolga igen sok. Hanem délután annál inkább ráért kiállni az utczára, hosszú meggörbült megyfapipaszárú kupakatlan selmeczijéből pöfékelve a trafikot.

Cselleng ifjú úr formás emberke volt; termete kissé kinőtt a nyári kabátjából, de legalább nem kell felhajtani a kabátujjait foglalkozás közben; elől fénylik egy kicsit a mellénye a viseléstől, hanem annál mesterségesebben van felkötve a piros nyakravalója, s abba beletűzve egy ragyogó melltű, a minek köve kicsiny hija, hogy nem briliánt. Hajzata több, mint dúsgazdag, s remekül felbodorítva mutatkozik mindig, hasonlóan egy kondorkurtakakas tollazatához.

Hát olyankor, mikor Romosz uram ujabb időkben elballagott a Sasba, a kis feketére, Cselleng úrfi rendesen át szokott látogatni Romosz uram átelleni házához a hosszú szárú pipával. Mindegy volt neki, akár a Romosz uram faláról köpködjön ki az utczaközepére, akár az officzinája küszöbéről. Az egyetlen utczára menő ablakból aztán rendesen kikukkantott Zsuzsika is; s a míg Romosz uram köhögését meg nem hallották a molnár-utcza szegletén, addig elbeszélgetének egyről-másról. Cselleng úrfi magasztalta a princzipálisát, s ócsárolta a princzipálisnéját, s elmondta, hogy milyen nagy uraságokhoz van neki bejárata: egy exczellencziás asszonynak már a kezét is megcsókolta egyszer; de csak úgy szóval, – mikor nem hallotta. Azonkívül pedig minden pletykát tudott, a mit a városban beszélnek.

– Hát a minap, mikor az utczán meglát, csak megszólít: «ejnye Zsuzsika lelkem, de szép czopflija van magának: nem adná el nekem? Nem sajnálnék érte öt pengő forintot.»

– Látja, hogy még itt van. S azzal lekapta a leány a feltüzött hajtekercset a bubjáról s megmutatta azt a maga egész természetes pompájában az udvarlójának.

– Hát hiszen nem vagyok tolvaj. Csak nem veszek el olyan sok pénzt nagy semmiért.

– Az bizony. Nekem csak bajom van vele, mert mindennap meg kell fésülni, meg be kell fonni. Ha ingyen kérte volna, levágtam volna mingyárt: tessék!

– Az Istenért! meg ne tegye azt Zsuzsika! Hisz az magának a szépségét emeli.

– Az a maga hibája, Zsuzsika. Lássa, ha én rám bizná a dolgát, én elszerezném magát itt akár milyen házhoz szobaleánynak, a hol mingyárt első intrádára kapna öt-hat forintot hónaponként, a mellett jó kosztot, minden reggel meg ozsonnakor tejes kávét. – Ivott már maga kávét?

– No megálljon. Itt lesz «prima:» mihelyt kikapom a -70- stipendiumomat, azonnal hozok magának a kávéházból egy porczió kávét.

Romosz uram köhögése hangzott: abba kellett hagyni az érdekes beszélgetést.

Primában csakugyan szavának állt Cselleng ifjúr s délután, mikor Romosz uram kihúzta a lábát a házból, elhozta a Két pisztolyból az egy porczió «ferkert vájszt», két vajaskiflivel együtt Zsuzsikának, a mit az nagy unszolásra bevett az ablakon: «nincs-e ebben valami, a mitől megbolondulok?» Nincsen abban, lelkem, egyéb, mint czikória. De azt megvallá Zsuzsika, mikor az üres szilkét visszaadta az ablakon át, hogy ennél valami paradicsomibb élvezetben soha nem részesült.

– No látja. Ha az én tanácsomat megfogadná, hát mindennap kétszer volna benne része. Én már beszéltem is azzal az exczellencziás asszonynyal, a kivel – tudja már, hogy olyan jó lábon állok. Áldott jó lélek. Soha annál a szobaleány se ruhát, se czipőt nem vesz magának: a mi az asszonyságnak nem tetszik, azt mind annak ajándékozza. Aztán nyolcz forint bért fizetne magának. Lelkem, ha azt miden hónapban a takarékpénztárba teszi, egy esztendő alatt száz forintja lesz egy csomóban.

– Tudnám én, hogy mit csinálna vele? szólt körülborzolva a sűrű hajbozótot a fején Cselleng ifjúr. – Hát én esztendő ilyenkorra elvégzem a kurzust, s ha letettem a rigorózumot, magister leszek. Ha magister leszek, magam nyithatok officzinát. – A princzipálisomnak minden kuncsaftját elcsapom a kezéről.

– De bizony elcsapom. Mert én az ujabb kor tudományos magaslatán állok, ő pedig még most is a régi slendriánban tesped. Még most is angol kulcscsal huzza a fogat, hogy a keze alá került pácziens az eget is bőgőhegedűnek nézi. Én pedig már megtanultam a kloroformmal való gyógykezelést, -71- a mi mellett csupa gyönyörűség a foghúzás; – de érteni kell hozzá, mert holmi ügyetlen ember úgy elaltathatja vele a páczienst, hogy a másvilágon ébred fel. Én pedig tudok vele bánni. – Hanem hát csak egy nagy bajom van.

– Az, hogy az officzina nyithatásért száz forint taksát kell letenni, én pedig nem állhatok be szobaleánynak, hogy a béremet félrerakjam; a mit keresek, azt megeszem.

– Hát ugy-e az kellene, hogy én adnám oda magának az én száz forintomat, ha lenne?

– De nem csak a száz forintját, hanem magát is, szép Zsuzsika «kisasszony». Mert ha én magister lehetek, szent ucscsegemre esküszöm, hogy maga lesz az én magisterném, nem más!

– A milyen igaz, hogy Cselleng Náczi a nevem! Itt a kezem. Esküszöm rá. S elhozom a jegygyűrűt a jövő «primába». Hagyja már itt egy kicsit azt a szép kacsócskáját, hadd veszek mértéket a kis ujjáról.

– Hjah! mindebből hát nem lesz semmi. Én nem hagyhatom itt Romosz uramat; mert az anyám adott ide: ő viselte a gondomat. Az volt nekem, a mi az apám. El csak nem szökhetem tőle. Nem is szoknám én meg, hogy másnál szolgáljak. Ide vagyok már én szokva. Azért, édes kincsem, soha se lesz magának magistersége.

Romosz uram jött köhögve, Zsuzsika becsapta az ablakot, Cselleng ifjur átkullogott a túlsó oldalra, s azután az officzina küszöbéből köpködött ki az utcza közepére.

Cselleng ifjur ez napságtól fogva egészen megváltoztatta az ostromtervet. El kezdte fumigálni a kis szomszéd -72- leányt. Nem járt át hozzá délutánonkint, ellenben a hány szép leány végighaladt az officzina előtt, azokat mind igen nyájasan üdvözölte, mintha mind jó ismerőse volna, s ha akadt olyanra, a ki szóba állt vele, azzal nagy pajkos enyelgést követett el. Így akart féltékenységet felébreszteni Zsuzsikában. Ha néha napján átvetődött is az átelleni házba, csak azért tette, hogy eldicsekedjék vele: ezt a szép muskátli virágot melyik szép kisasszony tűzte a gomblyukába? Mikor meg épen eljött a tél, farsang volt, mulattak az emberek: olyankor kiállt Cselleng ifjur a mühelyajtóba nagyokat ásítani s ha észrevette Zsuzsika arczát az átelleni ablakban, csak úgy magas lóhátról kiabált át hozzá: «Ugyan disznó jól mulattunk az éjjel megint az Ankerbálban! Ott volt aztán sok szép leány. Kivilágos kivirradtig kinyúltunk. Tele vagyok kotillion ordóval!» Fel is tüzött egyet-kettőt, olyan volt vele, mint egy herczeg.

Hát bizony Zsuzsikát nem vitte senki a bálba. Minek is vitte volna? Petrezselymet árulni? De miben is vitte volna? Abban a kopott moldon rokolyában?

– Nálunk csak a Federbál járja! szokta visszafelelni a szomszédnak. S ez is méltatlan dicsekedés volt tőle: mert Federbál annyit tesz, hogy «tollas ágy;» ilyenben pedig Zsuzsikának épen nem volt része.

Biz azt nem is kérdezi senki. A növendék leánynak jó álma van, elhál az a puszta földön is.

Lám Romosz uramnak nincsen olyan jó alvása. Talán a délutáni kávétól van, hogy nem tud olyan jól aludni, mint hajdan. S a süket embernek a füle mindig tele van mindenféle zajjal.

Egyszer egy álmatlan órájában az vetődött a fejébe, hogy vajjon ez a huszasos leány miféle vaczkot csinál magának éjszakára, a min alszik? Mikor idehozták, akkor még jól elfért a kályhaoduban; de azóta már kinőtt abból. Nem egyebért törte pedig a fejét Romosz uram ezen a -73- kérdésen, mint a fölötti aggodalomból, hogy vajjon ez a gonosz leány nem teszi-e meg azt a ravaszságot, hogy hálószobája (a konyha) olyan hideg lévén mint a farkasordító, leszedegeti a szegről a zálogba tett bundákat s azokkal takarózik? Ezzel pedig romlik a bunda!

Ez a gondolat nem hagyta alunni. Gyertyát gyujtott, kiment a konyhába, s ime a valóság tökéletesen megfelelt a képzeletnek. A rosz, haszontalan leány valósággal ott feküdt a tűzhely mellett a puszta téglán, azonban, hogy meg ne fagyjon, egy bundával takarózott le. S még pedig a legszebb mosómedve bundát választotta ki e hazaárulásra. Rettenetes gonosztevő! Így bánni a rábizott országos vagyonnal! Romosz uram nagy haraggal lépett hozzá s lerántotta róla a mosómedve bundát. A leány olyan jól aludt, hogy fel sem ébredt. De annál jobban felébredt Romosz uramban valami gonosz lélek, a miről azt hitte már régen, hogy örök békét kötöttek egymással. Az a koldus leány nagyon szép volt, mikor így aludt. Ilyen alaknak a rongy a legcsábítóbb köntös. Terringettét. Ez többet ér egy huszasnál.

De most nem tudott már csak igazán aludni többé-Reggelig úgy forgolódott az ágyában, mintha tüzes rostélyon heverne.

Zsuzsika nem tudta mire vélni a dolgot. Tette, a mit mondtak s visszajött a kétfelé osztott kávéval.

– Már most teríts fel két személyre; az egyik kávé a tied. Velem reggelizel.

Romosz uram pedig közelebb húzta a leányhoz a széket s a kávészürcsölés alatt meg-megsímogatta annak a sürű, -74- tömött haját. Még azt is megtette, hogy a saját czukoradagjából egy darabkát az övéhez csempészett.

– Ezentúl ebédelni is az asztalnál fogsz velem. Konyhapénznek egy egész forintot kapsz, s azért bort is hozasz. Ittál már bort?

– Hát gyere ide, hadd nézzek a szemedbe, szólt Romosz uram, megfogva a leány két kezét. Hát ahhoz mit szólsz, ha azt mondom, hogy el foglak venni feleségül? Az én kis feleségecském fogsz lenni.

S meg akarta csipni az orczáját, de olyan kemény volt, hogy kiugrott az ujja alól.

Hanem a szeméből annyit látott Romosz uram, hogy nem igen örvendeztette meg ezzel az örömhirrel.

– Ne félj semmit. Nem olyan ember leszek ám én, ha elveszlek, mint eddig voltam. De rám sem ismersz. Egészen megváltozom akkor. Nézd csak, milyen lesz a dolgod? Minden a tied lesz. Tekints ide ebbe a ládába. Itt ez csupa arany-ezüst. Itt a sok bankó, meg a váltó; annyi pénzed lesz, hogy helyét sem találod. Két cselédet tartasz, bálba, szinházba jársz, üveges hintóban. S ha meg fel akarsz czifrán öltözni, itt van ez az egész sor almáriom, annyi a selyem-bársony ruha benne, hogy akár mindennap másikat végy magadra. Aztán tudod, ha meghalok, testamentomban mindent te rád hagyok. Koldus anyád, rongyos testvéreid, egész zsebrák pereputtyod mind urrá teheted. Nos, hát mit szólsz hozzá?

– Az ám! Hiszen ma van a farsang utolsó napja. Nagy uram bolondot akar csinálni az ember leányából.

De Romosz uram megmutatta, hogy ő bizony csak magából akar bolondot csinálni. Délután megint elküldte a leányt a kávéért, s mire az megjött az edénynyel, olyan meleget penderített a szobában, hogy még az ablakon is kiolvadtak a jégvirágok, a mi még nem történt velük az idén. -75-

– Ott a benyilóban, a mennyezetes nyoszolyában, a mi a boldogult első feleségemé volt. Van itt selyemczihás stikkelt vánkos, dunna, a mennyi csak kell. A szekrényből meg válogathatsz, mit végy fel holnap, alsónak, felsőnek?

Zsuzsika csakhamar átlátta, hogy nem farsangi tréfa ez, hanem nagyon is komoly állapot.

Romosz uram jól mondá azt, hogy mától fogva egészen más ember lesz, mert az igaz, hogy mintha csak egészen kicserélték volna. Sutba dobta a harminczesztendős kabátját, kikereste a zálogban hagyott holmi közül, a mi legczifrább volt, abba öltözködött; órát is dugott a zsebébe lánczostul; s úgy kicsipte magát, hogy még a bajuszát is kipödörte. S ezzel még kiállhatatlanabb lett. Mert amíg csak csunya volt, hát abban egészen tökéletes volt; de mikor szép ember akart lenni, már abban nagyon sok hiányossága volt. S folyvást ott legyeskedett a Zsuzsika körül, azt ölelgette, czirógatta volna; a leány nem győzte őt magától eltámogatni, este meg úgy kellett őt mindig kitaszigálni a szobájából. S ha bort ivott, garázda lett.

A vén ember szerelmes volt, mint egy majom. Nagy baj az, mikor vén embert lep meg. Mindenét rá akarta rakni a leányra; czifra öltözetet hordott neki, arany függőt, nyaklánczot: azt pedig a leány mind nem akarta viselni. Romosz uram mindent megpróbált, könyörgött, epekedett, hizelkedett, igért eget földet, utoljára meg fenyegetőzött. Olyanokat mondott a leánynak, hogy az kétségbe volt esve miatta.

Egy délután, hogy megint elment a kávéházba Romosz uram, (urat játszott már, még traktált is!) a Zsuzsika kiült az ablakba; szép krodenápel ruha volt rajta, krinolinja is volt. Aztán odaintegette magához a Cselleng ifjurat átellenből. -76-

– Nem ám! szólt duzzogva Cselleng ifjur; a mióta maga jegyben jár a vén Romoszszal. Hiszen meglő az öreg, ha itt kap.

– De imádom! hisz azért buktam meg a rigorozumon, mert maga elvette az eszemet egészen.

– Két kézzel, csak az officzina volna meg. De hát hol vannak azok a gyönge száz forintok?

– Van száz forint elég. Ezerével is van. A vén Romosz mindent nekem testált. Háza, pénze mind az enyém lesz, ha meghal.

– Hát nem mondta nekem elégszer, hogy én értem kész volna a pokolra is elmenni?

– De hát úgy csináljuk, hogy ne kapjanak rajta. Hallgasson -77- ide. Maga azt mondta nekem, hogy van magának valami olyan szere, a mit ha egy zsebkendőbe töltenek, s aztán egy embernek az arczára nyomják, hát a mint az azt belélegzi, rögtön elalszik tőle, hogy azt sem tudja, mikor a fogát kirántják; ha pedig nagyon sokat beszivatnak belőle, hát attól meg úgy elalszik az ember, hogy föl sem ébred tőle.

– Hát lakodalom estéjén maga idejön majd az ablakra s benyújtja nekem azt a bizonyos szert, mikor az öreg az ágyban fekszik; a többi aztán az én gondom.

– Hát ha fél tőle; ha nem akar gazdag ember lenni; ha nem akar a dús Romosz özvegyének férje lenni, akkor kotródjék innen: menjen két garasért tótokat borotválni! Meg tudom én ölni az uramat a maga segítsége nélkül is! De virágvasárnapján megölöm. Mért vesz feleségül? Lennék szolgálója holtig; de ha elvesz, megölöm.

El volt biz ez határozva! Már azt ki nem verte a leány fejéből semmi. A míg a vén Romosz nevelőatyja volt, el nem tudta hagyni, szolgált éhkopban, rongyokban, gyalázatban. Koldult a számára, virrasztott a betegágyánál, meg nem csalta volna egy elejtett krajczárig; hanem a mint azt megtudta, hogy neki az ő feleségévé kell lenni, egyszerre tele lett a szíve minden ördögökkel. Tudott már csalni is, tettetni is, s titokban gyilkos boszút forralni. A szemébe mosolygott Romosz uramnak, ha az nyájaskodott vele, majd fölvette a házat dalaival, olyan jó kedve volt, ha az öreg (a vőlegény) otthon kussadt; a mint meg kihúzta a lábát a házból: átkoczogtatta magához az ablakon át Cselleng ifjurt s azzal együtt súgtak-búgtak emberhalált tervező pokoli titkokat.

A szép borbélylegénynek ugyan még mindig vaczogott a foga, s a képe olyan kék volt, mint a szilva, mikor az ilyen bizalmas suttogásnak vége szakadt; őtet persze nem -78- akarta feleségül venni Romosz uram: annálfogva ugyanaz a gondolat, a mi Zsuzsika vérét pokoltűzzel hevíté fel, az övét megfagyasztá. Megszüntetni egy élő emberben a vérkeringést! Ez a sebészi műtétek leggonoszabbika. Hanem aztán segítségére jött a philosophia. Tudva van, hogy a sebészek, orvosok mind egy kissé nihilisták (a míg tudniillik háromemeletes házaik nincsenek.) Hát mi az a vén Romosz? Egy eleven hulla, a ki a világon senkinek hasznot nem tesz. Ellenben sok derék uriembert megront. Ha meghal, az emberiség egy nagy vérszipolytól szabadul meg. Tehát a ki segít neki a meghalásban, az jót tesz az emberiséggel. Nem is fog az neki fájni. A chloroformot úgy híják, hogy «kéjgáz». A ki beszívja, a leggyönyörteljesebb álmokat látja tőle. S ha meghal, tán egyenesen a Mohamed paradicsomába jut be. Az orvosi vizsgálat azt fogja megállapítani, hogy megütötte a guta a nászágyon. Sok öreg emberrel történt ez már meg vőlegény korában. Nem is ő cselekszi. Az asszony szivatja fel vele a megboldogító bűvös illatot. Ő csak preskribálja azt: csak rendel. No ugyan! Ha az orvosok mind azt az esetet a lelkükre vennék, a mikor a rendelvényüktől egy ember meghal! Nem kell hozzá egyéb, mint elhibázott kórisme. Laudanum helyett hánytató borkőt rendelni s készen van a temetés. S kit vádolnak ezért gyilkossággal? Senkit. Hát abból az egy szippanat hangyhalvagból ugyan mért csinálni olyan nagy dolgot? Minek fázik az embernek mégis úgy a keze, mikor a princzipális nagy palaczkját meglopja, egy kisebb üveget töltve meg belőle, hogy hiába dörzsöli össze a kezeit, mégis fagyosak maradnak? Hát nem melegíti fel ezt a didergést, hátborsózást a forró százezer forint? S a szép menyecskének még forróbb tekintete! Egyszerre szép asszonyt is, meg százezer forintot is kapni!

S akkor bizonyára a kezeinek több esze volt, mint a fejének, mert nem hagyták magukkal elhitetni, hogy most valami ártatlan dolgot cselekszenek! mert valójában -79- tizenhárompróbás gonosztett az, a mihez ők most készülnek, azzal a szép menyasszonynyal együtt; nemcsak doktori másvilágra tévesztés az, hanem valóságos emberölés, annál is több: férjgyilkosság, s hogy még iszonytatóbb legyen, össze is van kötve rablási szándékkal; mert hisz a vén Romosz kincsein akarnak osztozni. Aztán azt sem jól tudja Cselleng ifjur borzas feje, hogy ez a gonoszság nem tudódik ki soha, hogy majd azt fogják hinni: az agg vőlegényt a guta simította meg; mert ha olyan szorgalmasan járt volna Balassa tanár boncztani leczkéire, mint az Ankerbálba, hát megtanulhatta volna, hogy azok a doktorok ki tudják azt mindenféle jelekből firtatni, hogy ki hogyan halt meg, s felismerik még a kloroformmal való örök elaltatást is; arra való azoknak az ő tudományuk; akkor aztán vallatóra veszik a menyecskét: rájönnek a czinkostársra; ott meg aztán a biráknak nagy a furfangosságuk; kisül minden, s bizony mind a ketten vesztőhelyre kerülnek szépen. Igy következett az már minden rendben egymás után, vasárnap férjhez megy a menyasszony, hétfőn virradóra megöli az urát, kedden börtönbe csukják, szerdán kivallatják, csütörtökön elitélik, a szeretőjével együtt, pénteken a siralomházba teszik, szombaton fejét veszik, vasárnap már kintorna mellett énekli le a tábláról a históriájukat a komédiás. Nem ért már mind a hármójok feje együttvéve sem egy huszast, ha az a virágvasárnapja eljő.

Szombat délután, a menyegző előtti napon, a menyasszony az ablakban ülve igazgatta menyasszonyi köntösét. Szép fehér selyem ruha volt. Romosz uramnál zálogban vesztette azt is valaki bizonyosan; cserben hagyta a vőlegénye szegényt. Azt a szép csipkefodros öltönyt szánta Romosz uram Zsuzsikának; meg is örvendeztette vele nagyon, mintha csak a termetére lett volna szabva; csak egy kicsit a derekán kellett kiereszteni, mert Zsuzsika termete nem volt szoktatva vállfüzőhöz; mint a kire ezt a ruhát szabták. -80-

Csak öltögette egymás után a tűzéseket, s minden öltésnél arra gondolt, hogy holnap lesz az éjszakája, a mikor a vén Romosznak meg kell halni. Jött a fejébe sok rossz gondolat, mintha boszorkány üst habzaná ki a gőzeit pokol katlan fölött forrva. Majd a mikor csendesség lesz… Majd mikor az öreg elalszik… Majd ha zörgetnek az ablakon… Itt van a halálos szer… Azt kiönti egy zsebkendőre… Arra a finom patyolatkendőre, a mit az esküvőre visz magával, beletakarva az imádságos könyv… Azt a kendőt azután jól odaszorítani az alvó arczára… Még egy vánkost reá, hogy a méregszesz el ne illanjon… Aztán megtapintani a szivét, dobog-e még?… Aztán tűzbe a kendővel, el ne áruljon valamit… Tört czukrot a parázsra, vegye el a méreg illatát… Itt vagy-e még az ablakon?… Megtörtént már.

… De hátha az a másik gyáva talál lenni?… Hátha a nehéz órában elhagyja a bátorsága s nem jön ide az ablakra, nem hozza el azt a titkon ölő szert?… Mi lesz akkor?

Beletalált szúrni a tűvel az ujjába s egy piros csepp odahullott a szép menyasszonyi ruhára.

… Hát akkor az lesz belőle, hogy megölöm őt magam… Van éles kés… De hát aztán?… Futni, futni… Hová merre?… A világnak! A Dunának… Akárhová! Még is meghal! Minek vesz el?

A rémekkel tanácskozó nagyot sikolt s halvány lesz, mint a fal; úgy felriad erre.

Künn az utczán egy parasztnő, batyúval a hátán, az zörgetett be olyan gorombán.

A mint ez alakot meglátja a leány, nosza eldob az öléből selyemruhát, ollót, czérnát s visongatva rohan ki a szobából az utczaajtóhoz, félrenyitja a tolózárt, s arra ő is, a paraszt nő is egymás nyakába ugranak, mintha arra fogadtak volna, hogy melyik rántja le a másikat a földre. -81- s összevissza csókolják egymást; eszük nélkül kiabálva: «moja matka! moja katka!» Én anyácskám, én leánykám! Kaczagnak, aztán meg sírnak; abbahagyják, meg újra kezdik. Beszélnek is, de egymásra nem hallgatnak.

Zsuzsika beránczigálta magával az édes anyját, örömében az utczaajtót is nyitva hagyta.

– Nagyon jó dolgunk van. Hála a szent Istennek. Érted jöttem; hazaviszlek. Termett az idén krumpli elég. El is adtunk sok pénz árát. Hát még dió, alma! Selyemtök! Fölséges! Aszalt szilvát zacskóval hagytam meg a számodra. Van lépes méz is. Mind te rád vár. Kenyér is van hozzá tiszta rozsból. Oh jól élünk! Mint a király. Aztán te! Marczi is megjött! Még az ősszel megjött; de nem akarta, hogy érted jöjjek, a míg a háza födelét ki nem tatarozta. Messze járt ám! Perzsaországban. Hozott sok pénzt! Milyen derék legény lett! Vett már tehenet is, kettőt, sertést hizlalt: csak ránk vár a disznótorral. De a selyemkendőt elküldte tőlem, a mit Törökországból hozott neked. Jaj, ha meglátod Marczit, rá sem ismersz. Bajusza van. Kipödörve hordja! De hoztam ám egész öltöző ruhát a számodra; itt van a batyuban! Ilyen maskarában csak haza nem viszlek. Vesd le frissen! Nézd ezt a piros pruszlikot! Meg ezt az ujjas mándlit a czifra pitykékkel. Hát ez a tarka rokolya. Jaj micsoda bolond ruha van most rajtad: egész kaliczka vasabrincsból, meg zsinegből; ez jó lenne nálunk otthon tyúkborító kasnak. Lépj ki belőle. De még azt az inget sem hozod ám el magaddal! Majd megnéznének érte otthon, mikor ennek ujja sincsen. Hát nem szebb ez, a mit én hoztam. Magam varrtam ki a vállát, mellét selyemmel, arany fonállal. Ebben vagy az én leányom!

A jámbor asszony úgy átöltöztette újra a Zsuzsikát, hogy nem maradt azon Romosz uramnak még csak egy -82- gombostű érője sem. Még csak a kék harisnyához, a minek virágfűzér van hímezve az oldalára, olyan pillangós papucsokat is hozott neki, a miknek a csattogós sarka minden lépésnél azt mondja, hogy kliff, klaff! Hát még utoljára a leeresztett haját befonta azzal a széles szivárványszín pántlikával, lesimítva azt elől a homlokán a megnyálazott tenyerével, hogy ne álljon szerteszét, mint valami dámának!

Tán el se végezték volna az nap estig az ölelkezést, csókolózást, meg az egymás szájából kikapkodott szavakat, ha egyszer csak be nem toppan eléjük Romosz uram.

Csak tátogott a bámulattól eleinte. Alig ismert rá a szép kaczki parasztlányban a maga mátkájára; abban a köpczös, piros-pozsgás parasztasszonyban pedig épen nem tudott ráismerni a hajdani vézna, elkényszeredett, gyermekeladó koldusasszonyra.

Odament hozzá s egy jó csattanósat csapott a tenyerébe s csinált neki szép bókocskát. (Pukedlinak is mondják, a kik jobban szeretik németül).

– Adjon Isten minden jókat az én kedves nagy jó uramnak. Én vagyok a Mikula Palyáné, a kinek kegyelmed most nyolcz esztendeje felfogadta a leányát, egy huszast is adott érte. A jó Isten megsegített. Eljöttem a jó nagy uramnak megköszönni azt a drága sok jóságát, hogy ezt az én rossz leányomat ilyen szépen fölnevelte. Megbocsásson neki azokért a sok rosszaságaiért, a mikkel kegyelmedet tudom sokszor megkeserítette; kegyelmednek pedig fizesse meg a vele tett sok jóságot a hatalmas Isten mind ezen, mind a másvilágon.

S kezet csókolt neki nagyot, nem csak oly tessék-lássék módra, hanem hogy a helye is ott maradjon.

– Bolond kend! Tót asszony! Mordult meg erre haragosan Romosz uram. Hogy vinné el kend a leányát tőlem -83- haza, mikor én azt elakarom venni feleségül? Mindenemet neki móringolom. Gazdag vagyok. Kend is idejöhet lakni. Már ki is vagyunk hirdetve. Holnap lesz a lakodalom. Tortákat, pecsenyéket már mind megrendeltem. A vendégek is híva vannak. Az ördög hozta kendet most ide. Én a leányodat holnap veszem feleségül.

A tót asszony az egész beszéd alatt nagy féktelen hahotával kaczagott s nevettében hol a saját térdeit, hol a nagy uram vállait ütögette a két tenyerével.

– Jaj nagy uram! Nem lehet a! Nincs mód abban. Hogy vehetné kend a Zsuzsát feleségül; hisz van annak már esküdt ura.

– Hát nem mondtam még? Hát van bizony. Hát a Marczi! A Viloja Marczi. Mert hát nálunk az ám a szokás nagy uram, hogy mikor a suhancz legény elvándorol a sok vászonnal messze földre: Persiába, Operencziába, hát akkor mindjárt összeesketjük a mátkájával, hogy visszatartson hozzá. A leány biz olyankor még csak nyolcz, vagy tíz esztendős. Mikor aztán a legény hét nyolcz esztendő mulva visszajön, hát akkor már a felesége a legszebb hajadon korban van; akkor aztán csak össze kell nekik menni és élni a maguk örömére; a czeremónián rég átestek. Hát a Zsuzsának is megjött már az ő ura. Két urat pedig nem szabad neki tartani, mert azért megharagszik a szolgabiró. Én hát köszönöm szépen nagy jó uramnak a szíves jó szándékát; de már ez így lévén: itt a czédulája a zálogleányról. Itt van a huszas is. Az Isten áldja meg érte. Velem nagy jót tett, mikor adta. Csókolj kezet Zsuzsa szépen.

Azzal odavetette a szép hófehér szűz Máriás huszast az asztalra, csak úgy pörgött, s a két némber egymás nyakát átölelve, mint két kalitkából kiszabadult vadmadár, repült ki az ajtón, végig sikongatva jó kedvével az utczát. Cselleng urfitól biz azt se kérdték többet, hogy fázik-e még a keze? -84-

Romosz uram pedig odabámult, megmerevedve, arra a huszasra, míg az pörögtéből nagy rezegve pihent el az asztalon. Visszajött a huszas!

S azzal az egy huszassal három emberélet s három lélek üdve volt bizony-bizony megváltva.

A DAGŐI TORONY.

Mikor a Stralsundból jövő gőzös a finn öbölbe bekanyarodik, jobbra délkelet felé egy magasra felnyuló pont vonja magára az utazók figyelmét, a mit ezzel a szóval mutatnak be neki: «ez a dagői torony.» A távcsövek egyszerre felé irányulnak, s közelebb hozzák az érdekes romot. Találgatja minden ember, hogy mi az? Ha aztán akad egy gazdag angol, a ki azt a kérdést koczkáztatja a kapitányhoz, vagy a kormányoshoz, hogy «mibe kerülne nekem ezt a romot ottan egészen közelről megtekintenem?» hát többé vagy kevésbé udvarias kifejezésekben, de okvetlenül a következő tartalmú válaszszal elégítik ki: «ebbe a sovány bőrbe, meg ezekbe a rozzant csontokba, a melyeket a mylord visel.»

Mert a dagői tornyot épen csak az őrizte meg eddig attól, hogy valamennyi műtárlat és festői muzeum el nincs árasztva képmásaival, hogy nem akar megállni a paléta előtt. Egy nagy szigetnek a messze kinyúló sziklagerinczére épülve, ott áll az útjában az északról jövő tengerárnak, mely az akadály körül örökös örvényt képez, s még annak a tengeripókásznak is, a ki a csónakjával neki mer indulni, nagyon össze kellett veszni az nap otthon a feleségével, vagy valami más ok miatt jönni haragba ezzel a planétával. Ott akár dagály van, akár apály, a hullámtorlat folytonos, s az alatta leskelődő sziklacsompók, s a kitanulhatatlan forgatag folytonos életveszélylyel fenyegetik a közéjük tolakodót. -86-

Pedig nagyon megérdemli ez a látvány, hogy miatta koczkára tegyen az ember egy olyan életet, a miért senki sem imádkozik; kivált ha egy egészséges zivatar is hozzájárul a kép kiszínezéséhez.

A keskeny sziklanyelv végső pontja, egy rőtbarna sziklatömb, meredeken bukik fel a haragos hullámmindenség közül, mely fehér tajtékot túró sárkány gerinczével neki lódul, s összetörik rajta; egy-egy daczosabb hullámszörny egészen felcsap az ormáig s elriasztja az ott letepült hojszákat, tengeri sasokat, a mik sorakozva ülik tele a rovátkok párkányait s mikor felrebbentek nagy zajjal, megelevenül tőlük az egész kisértet romtanya. E szikla előfokról emelkedik fel aztán, ötven méternyi magasban egy hatszögletű torony: az alja cyclopsi kőrakás ugyanazon veresbarna kőből, a mi a talaja; a felső része pedig még veresebb téglaépítmény, egész fel a kiülő koronájáig, melyen tető helyett valami zöld látszik: talán boróka bozót. Mikor a viharban alámenő nap erre a magányosan álló halott óriásra odatűz, mely a hátterében elborult bakacsin égboltozat, az alantjáró sötétkék felhők s a fehérre tört tengerhullám közül élesen kiválik, s aztán egy ablakából ez épületnek, a min még az üveg épen megmaradt, a visszavert fény, mint egy phárósz villanylámpája ragyog messzire: egy lángbaborult gigász az ott, egy Poliphemus, a ki félszemével isteneket provokál, s emberekre leskelődik. Ez a dagői torony.

Vagy pedig, mikor szélcsendben, forró naptól halavány ég alatt, ködöktől körülvéve áll ott, nagy félgömbölyű kapuját, mint egy átokmondásban nyitva maradt szájat, tátva fel a zugó tengerre, a láthatáron elsuhanó s soha nem közelítő fehér vitorlákra, mikor az apály alatt felbukkannak körülötte nagy messzeségben a szövetséges czinkostársak, a víz alatt sunnyogó sziklák, a hegyes csompók, s a zátonyokon szerteszélylyel ott látszanak a félig eliszapolt árboczok, zöld hinárral és csigákkal bevonva, rozsdás vasmacskák, ágyucsövek, egy-egy koponya, a min még -87- rajta van a tengerész kalap, egy csontváz, a kit a mellvértje őrizget, s a tört hajóknak minden szomorú maradványai, még olvasható betűkkel, kereskedői jelvényekkel, felfordult hajófenék, roncsok, rozsdazöld rézlapokkal borítva, miket egy perczben felmutat, másikban újra eltakar az örökké nyugtalan hullám; közöttük, fölöttük ott uszkálnak-mászkálnak az örvény kedvenczei, az utálatos tengeri pókok. Mikor ezzel a látványnyal betelt a szemlélő, akkor az a kérdés támad eléje önkénytelen, hogy ugyan ki lehetett az az őrült, a ki ezt a tornyot ide építette, s kik lehettek azok a még nagyobb bolondok, a kik idehozták a hajóikat összetöretni? S miféle végzet kényszerítette őket arra, hogy ezen, a természet mostoha sziklafoltján összetalálkozzanak?

II.

Ungern báró naturalizált brandenburgi indigena, még II-ik Katalin czárnővel együtt került a szentpétervári udvarhoz. Neki is vend vér folyt már az ereiben; ott pedig egy orosz herczegnőt vett nőül, a kivel roppant birtokot kapott Volhyniában: a két fia már aztán tökéletes orosz lett. A nagyobbik, Feodor, tengerész volt, még pedig igazi, a ki gyors vitorlázó fregattjával réme volt a svéd tengerparti városoknak; a kisebbik Zeno, az is tengerész volt, hanem csak az udvarnál, s az is jól tudott vitorlázni az asszonyok körül. A bátyjának a hírneve kifényesítette az övét is. Feodor örömest átengedte neki az udvari élet gyönyöreit s a fényes kitüntetéseket. Neki minden gyönyöre a zivataros tenger volt, s a vakmerő harczok s aztán a vihar és csatazaj elmultával egy csendes otthon: kis kastély nagy ős erdő közepén; a meleg kandalló mellett egy csodaszép feleség; és annak az ölében egy kis fiú, a ki lehetett már négy éves. Annak a neve volt Sándor.

Ungern kapitány épen egy merész vállalatot hajtott végre, a minek nyaktörő kezdete s fényes sikere volt. Tudtára -88- esett, hogy a karlskronai kikötőben a svédek nagy tengeri expediczióhoz készülnek, a mivel a finnlandi partokon akarják meglepni Oroszországot. Ungern kapitány a tengernagy engedelmével, egy zivataros éjszakán, a mikor minden hajós iparkodik kikötőbe jutni, s a melyiket a tengeren talál a veszedelem, előveszi, a mit imádkozni tanult, neki vágott a nyaktörő merényletnek s a fregattjával, a «Gladova Sztrelá»-val, egyedül megrohanta a svédek szállító hajóit a kikötőben s felgyújtotta. Az éjjeli zürzavarban a tűzvészből menekülő kereskedelmi hajókat a sík tengeren elfogdosta, a mi kincset érő holmit talált rajtuk, azt elszedte, s azzal a hajókat elsülyeszté, még azt a harminczöt mázsás harangot is elvette szerencsésen, a mi a landskronai székesegyház számára volt öntetve Hamburgban. Úgy tért vissza zsákmánynyal és diadallal megrakottan.

A mint a hajóval horgonyt vetett a kronstadti kikötőben, azonnal lebocsáttatá a dereglyét s hat evezőssel megindult a váracs felé, a hol a tengernagy lakott, számot adni hőstetteiről.

Az öböl partja még akkor tele volt rozzant munkásgunyhókkal, a minők a hajóácsok számára voltak összetákolva. Azoknak a sikátorán keresztül kellett a váracshoz felhatolni. A mint Ungern kapitány egy magában végighaladt e barakk-sor között, az egyikből egy fiatal leány lépett eléje s kezet csókolt neki és belekapaszkodott a kabátjának a nagy széles hajtókájába.

A leány fiatal volt és szép, a volhyniai nők viseletében, a minél csak a pleskovi népviselet szebb. A kapitány ráismert.

A leány szájára tette az ujját, félénken körültekintett s csak akkor szólt, mikor látta, hogy senki sem leskelődik utánna.

– Csendesen beszélj uram; dugd el az arczod a köpenyedbe, mert ha rád ismernek, megfognak. -89-

– Azt se tudod? a múlt télen Krazsinszkynak menhelyt adtál a trnavi kastélyodban.

– Hát mi közöm hozzá? Én nem tudtam róla semmit. Hozzám vadászni jött, kimulatta magát s odább ment. Megyek az udvarhoz és elmondom ezt.

– Ne menj oda, jó uram! mert ott egy nagyon hatalmas ellenséged van, a kit ki nem engesztelhetsz, csak ha elmulsz.

– Az öcsém? A testvér öcsém? A kit úgy szerettem, hogy átengedtem neki az apám által alapított majorátust, és a velejáró grófi czímet, magam beértem a másod-uradalommal s a kisebb czímmel.

– De most már az is kellene neki. Most már a kis kastélyod is kell neki, még ez a tengerész-sipod is. Már meg is kapta!

– No jól van. Nyomorult ficzkó volt mindig; nem csodálkozom rajta. De hát mit tudhat ő Krazsinszkyról?

– Azt, hogy mikor tőled odább állt, egy kis táskát felejtett ott nálad, a miben mindenféle bajtokozó írások voltak.

– De hisz azt én a feleségemnek adtam oda, hogy őrizze meg, a míg Krazsinszky visszajön érte. Másnak oda ne adja.

– Csak volt a tied, most már az öcséd felesége. A kit -90- a bányákba száműznek, attól a feleségét is elválasztják: szabad neki újra férjhez menni. Hja bizony, jó uram, sokat voltál távol a háztól, s az asszonyok unják magukat egyedül. Azok szeretni akarnak.

– De hiszen volt gyermeke! Hát nem volt neki elég a kit szeressen, ha olyan fia volt! Mi lett a fiammal?

– Tudhatod uram, hogy mi a szokás? Ha az apa rab lesz, a fia is rab lesz. Azt is száműzték veled együtt, s a hogy szokás, ismertetőjelül, nehogy visszatérhessen, a vállára odasütötték azt a bizonyos bélyeget tüzes-vassal.

Megfogta a leány két vállát erős markaival, s aztán merően a szemébe nézett annak. Mert vannak, különösen Volhyniában nagy számmal olyan szerencsétlenek, a kiket az ördög megszáll, olyan formán, hogy beveszi magát a szemeikbe, s azok aztán az ördög káprázata folytán mindenféle csodás tüneményeket, történeteket látnak, a mik nincsenek a valóságban s úgy beszélnek róluk, mintha igazán látnák. Ha tehát egy ilyen szerencsétlennek egy férfi, a kinek nincs semmi félelme az ördögtől, megfogja a két vállát, s keményen a szemébe néz mindaddig, a míg a megszálló ördögöt meglátja benne, s akkor hirtelen a szeme közé köp, hát akkor a démon egyszerre megszégyenli magát s elhagyja a megszállottat.

– Lehet biz az, szólt a leány, megtörülgetve a szemeit köténye szegélyével. Magam is sokszor gondoltam én arra, hogy hátha nem is igaz mindaz, a mi itt körülöttem rémledezik, csak az ördög mutogatja azt mind. Bárcsak úgy volna, hát örökre áldanálak érte uram, ha meggyógyítottál volna ebből a bajból. De hát lépj be uram ebbe a gunyhóba, s ha körültekintesz és nem látsz semmit, akkor csakugyan az ördög incselkedik velem, hogy azt lássam, a mi nincs.

A kapitány belépett a rozzant gunyhóba s ott találta a kis fiát egy halom rothadt szalmán fekve; a gyermek -91- meztelen válláról le volt csuszva az ingecskéje, s ott vereslett a gyönge fehér testén az izzó bélyeg nyoma.

A kapitány csak lebukott arczczal a földre a gyermek mellé, két karjával átölelve annak a gyönge termetét; de se nem kiáltott, se nem zokogott.

– No lám, jó uram, most már te is meg vagy szállva az ördögtül, hogy olyat láss, a mi nincs.

A gyermek nem panaszkodott, csak didergett. Félelem, fájdalom és láz bántotta. Az apja betakargatta őt köpenyegével s az ölébe vette.

– Hát akkor hallgasd meg uram, hogy mit láttatott még velem a gonosz, ha mindez annak a varázsa. A te saját sztarosztodra volt bízva, hogy kincseidet a nagy vasládában, meg a gyermeket szállítsa fel Czarszkóje Zélóba. Öcséd és a felesége Szentpéterváron voltak már. Kincseden nem tudom kiknek kellett megosztozni, az asszony a feladónak jutott egészen, a gyermeket meg azért vitették fel, hogy veled együtt szállítsák az Urálba. A gyermek nagyon sírt utánam, megengedték, hogy vele menjek. Azonban az egész úton egyre sírt, a seb még égett a vállán szegénynek. Ekkor a sztaroszt nem állhatta a sírást ott a szekéren, s azt mondta, hogy szálljak le és szedjek a szántóföldön mákfejeket és azoknak a héját főzzem meg a gyermeknek; majd attól elaluszik. Én szedtem sok mákfejet, azt megfőztem a legelső csárdában, de nem a kis fiúnak adtam belőle, hanem közé kevertem a pálinkának, a miből a sztaroszt, meg a kocsis és a kisérő kozákok szoktak inni. Azok aztán elaludtak tőle valamennyien. Akkor a sztarosztnak a zsebéből kivettem a kincses-láda kulcsát, őtet magát egyfelől, a jemsiket másfelől lelöktem a troikából, s azzal a gyeplűt a kezembe ragadva, vágtattam a szekérúton előre. Hanem a kozákok, a mint álmukból felocsudtak, utánam eredtek; én aztán, valahányszor azt láttam, hogy utolérnek, mindig belenyultam a kincses ládába s tele marokkal hánytam ki az aranyat az útfélre. Azt tudtam, hogy ott nem hagyják. A míg leszálltak, felszedték, -92- megint egér-útat nyertem. Mikor aztán a pleskovi erdők közé eljutottam a troikával, a középső ló megsántult, láttam, hogy nem menekülhetek már meg mindenestől. A kincset, a gyermeket is nem vihetem el magammal. Valamelyiket veszni kell hagyni. – Gyere drágám! – mondék a gyermeknek. Fogd át a nyakamat, aztán fussunk! Azzal leugrottam a troikárul, a lovakat hagytam vágtatni tovább a sok aranynyal előre az országúton; magam meg a bozót között elmenekültem a kis fiúval. A kozákok a szekér után futottak, bizonyosan meg is kapták a sok drágasággal együtt: én pedig berkeken, lápokon keresztül elhoztam idáig a gyermeket, a hol tudtam, hogy majd rád találok, ha megjösz a tengerről. Ugy-e jó uram, nem haragszol, hogy a gyereket hoztam el a számodra és nem az aranyaidat?

A kemény tengerésznek még addig egy köny nem hullott ki a szeméből, csak nézett folyvást arra az égő foltra ott a gyermek vállán.

Egyszer aztán, mikor vége volt a leány beszédének, valami meleg öntötte el hirtelen az apa szemeit. Letörlé azt a kendőjével. A kendőn piros foltok maradtak.

– Emlékezzél reá, hogy láttál egyszer egy embert, a ki vért sírt! Most vedd öledbe a gyermeket és hozd utánam.

Mikor a gyermekkel és a dajkájával visszakerült a «Gladova Sztrela» födélzetére Ungern kapitány, már akkor ott találta a tengernagy küldöttét az ukázzal, mely az eddigi kapitányt rangjától megfosztja s helyébe «czím szerint» annak az öcscsét nevezi ki. A vihar-edzett hajósnép várta, hogy mit mond rá a vezér, a kit eddig úgy bámultak.

– De most már nem a poklok ellen fogunk harczolni, hanem az egek és a földek ellen, s szövetkezünk a poklokkal és a tengerekkel.

Az idő zivataros volt, alkonyodott, a teljes vitorlákkal tovaszálló hajót csak másnap jutott eszébe üldözőbe venni az admiralitásnak.

Nemsokára hírét hozták, hogy az összetörött a dagői zátonyon, a hajó orrát s egyes palánkjait megtalálták, a mikről kétségtelen lett, hogy a Gladova Sztrela összes embereivel s hét ágyújával együtt a tenger fenekére sülyedt. Így még jobb volt. Ungern kapitányról nem beszélt többé senki.

III.

A következő tavaszon már ott meredt fel az égnek a dagői sziklanyelv ponkján a tömör magas torony, melyről azonban a szigetlakókon kívül senki sem vett tudomást. Ez a pont kívül esik minden hajójáráson.

Dagő sziget még akkor Finnországhoz tartozott, svéd uralom alatt s maga egy kis respublikát képezett négyezer lakosával, a kik nem engedtek a saját ügyeikbe senkit beavatkozni.

A nagy torony lakóiról csak annyit volt szükséges megtudni a sziget kormányzójának, hogy azok idegen tengerészek, kiknek a hajójuk e partokon zátonyra került. Parancsnokuk derék, komoly férfi, a kivel németül és latinul lehet beszélni. Azt az egész kopár földnyelvet készpénzen vásárolta meg a dagői közönségtől, s azt a roppant épületet saját embereivel építteté fel, önmaga által készített terv szerint. Abban laknak mind együtt; hogy hányan vannak, azt nem tudni, mert soha sem jönnek elő az elzárt földterületről. Hogy mit csinálnak ott? azt még kevésbbé lehet kitalálni. -94-

De a mi legrejtélyesebbé teszi ott létezésüket, az a kérdés, hogy miből élnek?

Mert ahhoz, hogy azt a nagy tornyot fölépítsék, kellett legalább ötvened magukkal lenniök; ha az elsülyedt hajójukról minden élelmiszert szárazra mentettek is, annak csak el kellett egyszer fogyni: ezek pedig ott voltak már majd egy éven át, és még sem jöttek elő, hogy a szigetlakók falvaiban élelmi szereket vásároljanak, ha van sok pénzük. Csupa tengeri pókkal, meg kagylóval csak nem élhetnek, egyéb meg a sziklák közt nem terem.

Pedig sok pénzüknek kell lenni, mert ha nyáron a dagői vén asszonyok, (mert fiatal leány nem mer oda közelíteni) mindenféle gyümölcsöt, virágot visznek oda kosarakkal a bezárt kapu elé: valaki egy ablakon keresztül átveszi tőlük a kosarat, a miben virág van; egyebet nem fogad el, s a virágokért fizet igazi aranynyal-ezüsttel; az pedig nem hamis pénz: látszik, hogy kézen forgott már, néha orosz imperiál, máskor angol soveraigne, német Albert-tallér, spanyol duros, olasz zechino. De hát kinek kell odabenn a virág? S ha virágra van pénz, miért nincs valami ennivalóra?

Végre a sziget szuperintendense, tisztelendő Vaimőnen úr, feladatául tűzte ki, személyes tapasztalat útján megtudni, hogy ki és mi lakik e rejtélyes toronyban, s látogatást tett a magát mutatni nem akaró embernél.

Bebocsátották, de csak egyedül, s akkor sem kötötték be a szemeit, a míg a torony urához felvezették; láthatott mindent s elmondhatta visszatérett, hogy az egész torony minden lépcsőzetével együtt szilárd faragott kövekből és téglákból van építve, erős vas-fogantyúkkal összecsatolva; belül emeletekre van felosztva, a legfelső, a tizenkettedik emelet, a miben a házi úr vendégét elfogadta, ez egy gloriette-szerű nagy kupola, rézfödélzettel, a minek három nagy ablaka a tenger felé nyílik, az átelleni három fala a hatszögnek pedig fatáblázattal van borítva. Maga ez a gloriette nagyon hasonlít egy természettudós műterméhez. -95- Csillagászati eszközök, teleskopium, theodolith, alhidade, légsúlymérő; de mind olyan, a minőket hajókon szoktak használni. Nagy, ócska könyvek. Vegytani kemencze üstökkel és retortákkal. Azonkívül mindenféle furcsa bálvány alakok és régi babonás jelvények, a miknek a hatályában már mai nap senki nem hisz.

A házi úr egy nagyon komoly férfiú, a kinek az arcza se beszéd, se hallgatás közben semmi indulatot nem fejez ki.

Vendégének szótlanul helyet mutat maga mellett egy félkörű fa lóczán, mely az említett vegytani kemenczét fogja körül.

Vaimőnen úr elmondja, hogy ő kicsoda s hogy meg akarta ismerni a házi urat; kiről azt hallotta, hogy nagy természettudós: ő is az. Hátha nyerhetnének egymástól az eszmecsere által. S aztán nagy otthonossággal megmondja egyenkint, hogy ezeknél az ittlevő instrumentumoknál hol lehet tökéletesebbet kapni?

Az úr igéri, hogy szivesen látott vendégül fogadja. Nem beszél, nem mosolyog, hanem tettekkel igazolja, a mit mond. Egy rugó nyomására tűz lobban fel a vegytani kemenczében, s azután a kemencze fölötti katlanból egymásután szedeget ki a házi úr kenyeret, sonkát, fügét, mintha ez mind ott sült volna mostan, azután ugyanazon kályhából egy csapot elfordítva, friss sert csorgat alá egy kancsóba, s egy kis asztalkán mind ezt vendége elé tolja.

Vaimőnen úr meggyőződik róla az izlelés után, hogy ez valóban mind az, a minek látszik.

– De mondja meg ön uram, hogyan szerzi ön be ezeket az élelmi szereket? szól, nem állhatva ellent tudnivágyának.

– Nagyon egyszerű és világos az, felel a házi úr, komolyan. A világon minden anyagcsere által jön létre. A hajdankor alchymistái azon törték a fejüket, hogyan csináljanak a kőből aranyat. Én más titkot buvárlok. -96- Hogyan lehet a sziklából csinálni kenyeret, húst, gyümölcsöt, a tengervízből bort, sat.

– Itt van előttünk. Alattam, körülöttem nincs más, mint szikla és tenger. E helyet évek óta el nem hagyom; nem is hagyhatom el, mert még csak egy csónakom sincsen. S itt élek ötvened magammal, a nélkül, hogy valakitől valamit kérnék. Hát mi lehetetlen van az én theoriámban? A kenyérnek, húsnak, gyümölcsnek az alkatrészei nincsenek-e meg a kőben, a légben és a vízben? Az egyedüli titok, siettetni azoknak a gyors egyesülését, átalakulását. Nézzen ön ide: ebben a findzsában mi van? a szagáról érezheti, hogy kátrány. Ez itt pedig befűtött kemencze. Hanem azt már minden chemicus tudja, hogy tűzzel és salmiakkal jeget lehet csinálni. Ezt a findzsát most beteszem a kemencze katlanába. Vegyük elő az óránkat és számláljuk rajta a perczeket. Hetvenhét másodpercz mulva kész az anyagváltozás. Nyissuk fel a katlant. Ime lássa ön. A findzsában ananász fagylalt van.

– Hát persze hogy nem megy. Egyenesen annak a segélyével jön létre. Hát van önnek tán valami kifogása a pokol ellen?

– No igen. Mert az egy igen régi, idejét mult fogalom. Még abból az időkből való, a mikor az a theoria divott, hogy ezt a földet az Isten teremtette. De hisz onnan már régen megjöttünk. Hiszen minden életnek a föltétele ezen a vékony almahéjnyi földkérgen az, hogy közvetlen alattunk van a pokol. Az ég csak megfagyaszt, a pokol teremt mindent, fát, gyümölcsöt, állatot és embert.

– Hát ugyan hogy ne volna az: mikor úgy van alkotva, hogy fázzék, s azért megölje azt az állatot, a melyiknek bundája van; éhezzék, s azért megölje azt, a minek husa van s szomjazza a vért, az embertársa vérét. Hát jöhetett elő ilyen állat más phantasiájából, mint az örökkön égő pokoléból?

– De hát az emberi erényekről megfeledkezett-e ön? Vannak emberek, a kik az Isten parancsolatjai szerint élnek.

– Ez a természetellenes. Azok a parancsok mind az emberiség megkínzására vannak feltalálva. Az egész biblia a tévelygések halmaza. Minden erény lázadás a természet ellen. Jó az, a mi a testnek jól esik.

– Ez a legátkosabb csalás, a mivel a világot el lehetett bolondítani annyi ideig! A test megkínzására találtak ki egy zsarnokot, a ki azt megbőjtöltesse, korlátozza, sanyargassa, kétségbeejtse, a maga érzéseit rátukmálja; csak azért, mert ez a lélek, ez a semmi onnan felülről jön, az égből, a test pedig innen alulról, a pokolból. De hátha a testnek eszébe jut rájönni egyszer, hogy ő az úr, és amaz a szolga, s legyűri őt maga alá?

– De én igen jól érzem magamat mellette. Az egész hitvallás e szókból áll, «a mi nekem jó, az a jó, s a mi másnak rossz, az nem rossz.»

– Van mellettem még egy nőstény anthropopithekus, aztán meg egy kifejletlen példány simia anthropos masculini generis.

– «Erős várunk nekünk az Isten!» – No uram, én ide nem jövök önhöz többet; hanem a mint hazakerülök, indítványt fogok tenni a kormányzóságnak, hogy önöknek a kapuját falaztassa be, hogy ki ne jöhessenek rajta a szigetünkre!

– Mi nem megyünk ki önökhöz semmiért! hanem majd elfognak önök jönni mihozzánk. Az idén éhinség lesz a szigeten. Démonaim előre tudatták velem. És önök térden fognak hozzám búcsútjárni, a ki a sziklát át tudom változtatni kenyérré s úgy fogják énekelni chorusban: «alleluja Satanas!»

A lelkész fülére rántá a palástját, úgy szaladt ki a toronyból, s attól fogva nem igyekezett senki a pokol apostolánál látogatásával alkalmatlankodni.

IV.

A dagői torony lakója igazat mondott. Neki a pokol segített kenyeret csinálni a sziklából. Abban is a valót mondta el, hogy ennek az anyagcserének a műhelye az a vegytani tűzkatlan ott a torony gloriettejében.

Mikor a légsulymérő és a sirályok zajlása tudatta a dagői remetével, hogy a zivatar közelít, akkor összehivatta a torony legalsó boltozatába a czimboráit. Ennek a teremnek az volt a neve, hogy «templom.» Megfordított templom. Volt benn szószék is, s azon ő maga volt a prédikátor.

Azok rettenetes szónoklatok voltak. Felhivás mindenre, a mi gonosztett, a mi emberekre nézve borzalom. Visszafelé fordítva az egész tízparancsolat. Gyülölet az egész emberiség ellen; valamennyi között a saját nemzete ellen s az önfajtája között az édes apa és az édes testvérek ellen. A bűn a maga szörnyeteg nagyságában felemelve -99- erénynyé. A hitszegés, árulás, mint kötelesség. Az emberek átka büszke gyönyör!

És az alatt, a míg prédikált, az egyetlen édes fiának ott kellett ülnie a lábainál, a szószéke zsámolyán, hogy jókor megszokja ez irtózatos tant; s majd egykor folytassa, ha az apja hazamegy, számot adni a maga démonának.

Fordítsd meg a tízparancsolatot! Hamis légy, másét kivánd, ölj, rabolj, apát, nagyapát, s a legnagyobb apát, a császárt csufold ki, Istent káromold, s ha találsz szép virágot, a minek neve asszony, tépd le, ne kiméld s szórd el, ha meguntad.

Az ilyen örömhirre a czimborák előhozták a templom sekrestyéjébe eldugott ladikjaikat, a mik három emberre voltak készítve, könnyű parafából, kívül bivalybőrrel bevonva, s azokat elhelyezték a szűk folyosóban, a min keresztül a tenger feljárt a torony pinczeboltjáig.

Mikor aztán a zivatar kitört, minden ember ott ült a maga csónakjában s várta az «áldozatot.»

A mester maga, amint az éj leszállt s a zivatar kitört, felment a torony gloriettejébe, s a vegytani katlanban mészszel táplált tüzet szított, a mi olyan fényt ad, mint a villám, s aztán a három nagy ablakkal átellenben levő falakról leemelte a kemény fatáblákat. Azok mögött három nagy homorú ércztükör volt elrejtve, mely erre azt a vakító fényt a három ablakon keresztül a tenger láthatáráig lövelte szét.

S az ördög vasárnapjára még harangozni is szoktak. A gloriette alatti boltozatban volt felakasztva az a nagy harang, a mi a rigai hőstettnél prédául esett: a mester a harangot időnkint megkongatá, s annak a hangját az a -100- kapu nagyságu szája a toronynak messze bömbölte ki az éjszakába.

A szigeten lakók sem a fényt nem láthaták, sem a harangszót nem hallhaták, mert a torony arra felé nyilástalan volt.

S a mely hajó ezen a zivataros éjszakán a finni öböl láthatárán feltünt, annak menthetlenül áldozatul kellett esni ebbe az ördögi kelepczébe.

A keleti tengerről a finn öbölbe vezető torkolatnál két világító torony van felállítva, a svéd parton Gustavsvörn, a finn parton Reval mellett. A hajós a kettőről tudja meg, hogy éjjel, zivatarban merre vegye irányát? A dagői rossz szellem által meggyujtott fény, az éjjeli harangkongatás minden számítást összezavart. Ezt nézték a revali világító toronynak! ott biztos kikötő kinálkozott számukra, áldották Istenüket a megmenekülésért, arrafelé kormányozták a hajót, s egy óra mulva össze voltak zuzva a dagői sziklákon. – Akkor aztán, mikor a vészlövések, a hajótöröttek jajkiáltásai túlhangzottak a zivataron, előjött a sziklaoduból a mester csónakraja; megrohanta a sülyedő hajót, a kit élve talált, leölte, a mi kincset, pénzt, értékes terhet, élelmi szert talált rajta, azt csónakjaira feldobálta: a könnyű naszádok elsiklottak a sziklatömkeleg között, a miben a hajóroncsok elvesztek. A munka bevégezte után néha jött a másik és a többi. A csába fény mindenünnen odacsalogatta a hajókat, s azokról élő embernek lehetetlen volt megmenekülni. Virradat előtt két órával kioltá a romboló szellem a fényt a kemenczében, nehogy nappalra csaljon oda valakit a tornya elé. Áldozatai közül soha egy élve nem maradt. Ha férfi volt, rögtön megölték; ha nő volt, halál kinokra tartogatták.

A pokollal és a tengerrel voltak szövetkezve az ég és a föld ellen; s nem volt ellenük védelem.

Ez volt az a bűvészet, a melylyel a sziklából kenyeret, húst, bort és gyümölcsöt tudtak előteremteni. A szétzuzott hajók szinültig tölték meg a dagői torony minden kamaráját, -101- pinczeboltját mindennel, a mi csak ember szivének kedves; – és megtölték azzal, a mi a legkedvesebb nekik, testvérek csontjaival és koponyáival a torony lábainál zugó örvényeket…

A hogy Ungern Feodor előre megjósolá a szuperintendensnek, akként beteljesült a sziget felett a balsors. Az éhinség esztendeje következett. A torony-lakó remete magányában folyton együtt tanakodott annak a nagy élő lénynek a démonaival, a kit ő pokolnak nevezett, s a kit a tudósok «Gea»-nak, földnek neveznek.

S a Geodémonnak valóban pokoli szeszélyei vannak. A föld és az ő kegyenczei, aztán meg az égtől származott ember között folytonos a harcz. A föld szeret gyomot teremni, az ő kedvencze a pipacs, meg a konkoly; ez a csillagok korcsa pedig kényszeríti őt buzát teremni. A földdémon pártfogolja a vadonczot, az állati ösztönt; az ember erőszakolja rá a nemesített gyümölcsöt, és az erényt. A milyen joga van az embernek azt kérdezni: ugyan mire alkotta a teremtő ezt a törmérdek hernyót, cserebogarat, a mi a gyümölcsfáimat letarolja? épen olyan joga van a hernyónak, cserebogárnak azt kérdezni: ugyan miért szülte a föld ezt az idomtalan kétlábú állatot, a mi idejön engem az én fámról leszedni és eltaposni? A földdémon nem a kertésznek a barátja, hanem a hernyóé.

A remete bevonta tanulmányaiba a többi poklok középpontját, a napot. Észlelte, hogy a napfoltoknak, a napfáklyáknak befolyásuk van az időjárásra. Tanulmányozta a tengert, és a széljárást, a czethalak és a jégmadarak vándorlását, az északfény kitöréseit és a futó csillagokat; ezek elmondták neki, hogy a májusi hő napokra, a mik azon évben a tenyészetet sietteték, következni fognak a késői fagyok, s Dagő sziget egész gabonatermése egy éjszaka oda lesz. Úgy is történt. És nem csak a szigeten, de -102- egész éjszaki Oroszországban tönkre ment az egész gabona termés. A rendellenes időjárás meghozta azt a pestist, a mi csak a szegény embereket lepi meg: az éhhalált.

Ilyenkor a hatalmas birodalmak, a mik a pénzhez könnyen jutnak, azt teszik, hogy bevásárolják más országokban a rozsot, meg az árpát, a hol fölösleg termett s úgy szállítják be a saját népüknek; de az olyan szegény kis respublika, mint a Dagő szigeté, nem adhat olyan könnyen aranyat, ezüstöt, a kenyérért, hanem pótolja azt hallal, meg sajttal.

A dagői toronyhoz most még sűrűbben eljártak a vénasszonyok virágot árulni, s most már inkább rozsot kértek pénz helyett.

– Látjátok! én tudok a földből rögtön rozsot, árpát csinálni. Hozzatok nekem földet: de jó termő televényt, s én adok nektek érte gabonát. A mekkora zsákot hoztok földdel, azt töltöm meg gabonával.

Eleinte csak a vénasszonyok tettek vele próbát, s kis tarisznyákban hoztak oda az ördöngős úrnak fekete földet; azután kedvet kaptak a jutalmazó cseréhez az erős legények is, a kik már nagy zsákot elbirtak a vállukon czepelni s kaptak érte gabonát.

Tisztelendő Vaimőnen úr ugyan anathemát mondott mindazokra, a kik a sátánhoz mennek földet csereberélni gabonáért; előre megjósolá, hogy attól a pokoltermelte gabonától Kriebelnyavalyát, meg lengyel üstököt fognak kapni, sőt a lelkük is a Gyehennára jut az elzálogosított földdel együtt; de biz a fenyegetésnél erősebb volt az inség, s a kik a becserélt gabonából ettek, se a bőrük meg nem feketedett tőle, se a hajuk össze nem gubanczolódott, s így a lelküket is bátorságban érezhették.

Mert hiszen valóságos, jó brandenburgi gabona volt az, a mit az orosz kormány megbizásából hajó számra hordtak -103- az északi kikötőkbe s ez idén annyi hajó összetörött a dagői torony alatt, hogy a zsákmányolt gabonát nem volt hová eltenni. Azért kapták azt a szigetlakók cserébe földért.

A torony déli oldalánál, egy arra nyiló ajtó előtt volt egy kis szikla völgy, három oldalról védve a szelektől, ezt hordatta tele a remete azzal a televény földdel s azután – virágokat ültetett bele. Virágos kertet csinált.

S megengedte-e az istentagadónak azt a hitvallása, hogy ennek az egy lénynek örömöt csináljon?

Lám, hogy semmi sem tökéletes; még a pokol sem. Még az ördögöt is megcsalják a hivei! még az atheismusnak is van hypocrisise.

Minden emberi érzést ki tudott tépni a szivéből: ez az egy benne maradt; minden szabályát az erénynek, a jótettnek ellenkezőre tudta fordítani, ezt az egyet nem tudta megtagadni: hogy annak a szegény leánynak örömöt szerezzen, a ki a gyermekét elhozta, a ki őt ide, ez elátkozott magányába követte, a ki ránézve az volt, a mi a szerető feleség, és gyermekére nézve, a mi a szerető anya; pedig nem kényszerítette rá senki és semmi.

De hisz ez haeresis a pokol vallása ellen! Egy positiv állítás a mindenttagadás dogmája között.

Hisz ez egyike az erényeknek! a hála; istápolva a másiktól, a szeretettől.

Hogy tűrhette ezt meg az úrrá tett test? Hisz a hála már a lélek zsarnoksága a test felett! Hiszen ha a test az úr, akkor annak a dolga a gondolkozás, akkor annak a philosophiája ad irányt, következtetést. Ez egyetlen ellenmondás leronthatja az egész Bábelt.

Le is rontja. – És Feodor még sem tudta az elől elzárni a szivét. Csináltatott egy kertet, a mi drágább áron -104- volt összevásárolva Semiramis függő kertjeinél, a szegény parasztleány számára, a ki ennek a gyülöletnek a tornyában maga képviselte egyedül ezt a világfenntartó eszmét: «szeretet!»

S mikor készen állt a kert, beültetve a sziget mindenféle virágaival, s aztán Feodor odavezette az addig zárva tartott ajtóhoz Masinkát, s kitárta azt előtte, s így szólt hozzá! «ez a tied!» s mikor az a leány, örömtől sikoltozva rogyott a lábaihoz s kezét arczához szorítva, könyeivel áztatá; – akkor megüté az a bolond lélek, a rab, ennek a bölcs testnek a falát, a börtönét, s tán így szólt: «hát nem édesebb-e egy ily köny, egy ilyen örömsikoltás, egy vértengernél s ezernyi gyülölt ellenség halálkardalánál?»

Eltaszítá magától a leányt, s futott fel a műhelyébe a rombolás munkáját folytatni.

VI.

Egyszer, mikor ismét vasárnapja volt a pokolnak, a kis Sándor halálsápadtan tért vissza a templomból a szobájába. Mikor Masinka azt kérdezte tőle, hogy mi baja? a gyermek azt sugta neki:

– Valami úgy fáj itt a szivem körül: nem tudom, hogy mi? azt tudom, hogy gyűlölöm az apámat!

Az együgyü leány aztán hozzá fogott, hogy kigyógyítsa őt ebből a fájdalmas, nagy nyavalyából, s megtanította rá a gyermeket, hogy mint lehet szeretni egyszerre az apát is, az Istent is; még akkor is, ha azok egymásnak ellenségei, s ha mind a ketten sujtják is a fiukat, a ki tőlük csak rettegni tanult.

A mit éjjel az apa lerombolt a fia lelkében, azt nappal a Masinka szépen felépítette újra. -105-

VII.

Tizenkét esztendeig tartott ez a rettenetes élet. A résztvevők megőszültek bele; többen el is haltak, számuk leolvadt már negyvenre. Maga a dagői rém is hófehér hajú volt már, hetven évesnek látszott; húsz évvel túl az életkorán.

Ez idő alatt hatszáz hajót töretett össze a dagői sziklákon, azokon elveszett több mint tizennyolcz ezer emberélet s elpusztult száz millió tallért érő vagyon.

S a boszuállás réme még mindig nem volt megengesztelve. Tizenkét évi vérontás, rombolás nem csillapítá le a szivében égő poklot.

A kiket eddig az örvénysirba eltemetett, mind ismeretlen emberek voltak, neveiket sem tudta meg soha. Ő maga ott sem volt akkor soha, mikor azokat legyilkolták.

A mit még meg akart érni, a miről örökké álmodott: azokat kaphatni pusztító hatalmába, a kik őt oly nyomorulttá tették. Szemtől-szembe találkozni velük valaha s tele szivvel szivni fel az átkozódásaikat, mikor sirjukba taszítja őket. Ez lenne a pokolmű koronája!

A munka nyáron szünetelt. A rövid és világos északvidéki éjek alatt a világító tornyoknak nincs szerepük. E hónapokban a dagői rém a fiacskáját oktatta, a hogy szokták tenni kegyes atyák kedvencz gyermekeikkel. Tanította a könyvek titkaira, mik a természet hatalmas szellemeit az ember szolgáivá teszik. Gyakorlotta a vivásban, nem a hogy a lovagok, hanem a hogy bandíták, kalózok vívnak. Elvitte őt magával kis csónakján a szikla-zátony örvényei közé, hogy tanuljon vakmerő lenni, daczolni a vészszel. Az ifjú tizenhat éves volt már, s testi erőben vetekedett minden férfival. Megtette vele azt, hogy a csónakból kitaszította a hullámforgatagba, s eleinte, ha látta, hogy nem bir kivergődni, utána ugrott, üstökénél ragadva -106- kihozta: utóbb nem volt a segítségére szükség, a gyermek kiuszott magától is.

Egyszer a tizenkettedik év őszén egy orosz császári ágyunaszád zuzott tönkre a sziklákon. Annak a kajütjából egy nevezetes iratot is elhoztak a martalóczok, a mi a kapitány szekrényében a pénzzel együtt volt bezárva. Ez az admiralitás parancsa volt az összes orosz hadihajókhoz. Tizenkét esztendő alatt annyi szerencsétlenség történt a keleti tengeren, s épen a Fárő és Gustavsvörn közötti útvonalon, a mikből soha egyetlen élő szemtanu nem menekült meg, hogy az általános rémkiáltás még a hatóság nyugalmát is felzavarta. Ez utvonalon valami titokteljes kalózcsapatnak kell létezni, mely zivataros éjeken a hajókat megrohanja, elsülyeszti, s a rajtuk utazókat leöldösi. Az eltünt hajóknak még romjait sem veti ki sehol a tenger. – A hajótöröttek csak egy palaczkba zárt tudósítást sem biznak a hullámokra, mikor veszedelmüket látják, a hogy ezt rendesen szokták. Itt embernek kell lenni, a ki e romlást okozza. Keressétek! Minden hadihajónak, ágyunaszádnak ki van adva a parancs, hogy nyomozzák a titokteljes pusztítót.

– Közelítenek hát! ők maguk jönnek, a kikre vártam! Szivesen lesznek látva!

Az ősz nevezetes nagy ködökkel kezdődött. A tengeren hajózóknak a legveszedelmesebb réme. A ködökön a világító tornyok fénye nem süt keresztül. Csak a harangszó ád jelt a hajósnak.

Egy ilyen ködülte éjszakán Feodor kapitány «készülőre» harangoztatott. Ma sátoros ünnep lesz. Hadihajók kóborolnak a tengeren. Egy ilyenre volna még szüksége a sziklaörvénynek. Apróbb ágyunaszád van ott már elég, lakóhelye a hydrának és a nautilusnak, még egy három árboczos kellene belé!

A halálharang kondulásaira a tenger magaslatáról ismerős -107- hang kezd felelgetni. A hajóstülök tutulása az, mely a ködben mérföldekre elhallik.

Mikor a hajó, a közelgő tülökszóból itélve, már alig lehetett fél tengerész-mérföldnyire a dagői toronytól, akkor egyszerre felszállt a köd, s a felkelő nap sugarai közül egy hadigálya alakja tünt elő.

Az ott rögtön horgonyt vetett. A köd felszakadtával a tengerészek észrevették a veszélyt s nem rohantak bele.

Az rögtön felvonta a lobogóját, mire a torony ura is felhuzatta az űdvözlő zászlót a toronyból felnyuló árbocz hegyére.

Erre a gályáról lebocsáták a naszádot, s beleszállt a hajóról a commodor, egy fiatal zászlótartó és huszonnégy tengerész fegyveresen.

A torony tengerfelőli bejáratának tartottak, a mit a távcső felfedezett előttük, a gyakorlott hajós nép át tudott hatolni szerencsésen a sziklákon és zátonyokon; a tenger szokatlanul csendes volt ezuttal.

A megérkező hajósokat a kapuban egy vén, görbehátú castellan fogadta, a ki még azonfölül süket is volt.

A commodornak ugyan kiabálni kellett a fülébe, míg meghallotta a kérdését s akkor meg olyan feleletet adott neki rá, hogy abból a commodor nem értett semmit; plattdeutschot beszélt, másra nem volt rábirható. Jelekkel is mutogatta azonban, hogy ő az egyetlen házi cseléd, ha beszélni akarnak az urak, menjenek fel vele az urához.

A commodor a partra szállítá az embereit s követte a -108- vén szolgát fel a toronyba. Utközben minden ajtóhoz két fegyverest állított, mire a gloriettre felért, csak a fiatal zászlótartó, s az őrmester maradtak vele. Az is elég volt. A házi úr egyedül volt a glorietteben, és körüle semmi egyéb, mint a természettudomány fegyverei.

– Ön látja az egyenruhámról, hogy az orosz czár ő felsége sorhajóhadában commodor vagyok. Ez a háromfödeles itt a horgonyon az én hajóm: a «Szent Tamás.» Az utóbbi években tömérdek hajó elveszett a keleti tengeren, a legrejtélyesebb körülmények között. Ezért parancsom van minden felötlő tanyát felkutatni a partokon. A nevem gróf Ungern Zeno.

Nagyon hozzá kellett szoktatva lenni Feodor arczának a halottak nyugalmához, hogy erre a névre valamennyi rossz indulat végig nem vonaglott rajta, s azok között a legrosszabb: az öröm.

A két testvér gyermekkora óta nem látta egymást. Zeno csak a bátyja távollétében járt annak a házához, Feodor pedig soha sem taposta az udvar parquettjeit. Vénebbnek is látszott, mint a milyen volt. Nem ismerhetett rá az öcscse.

– A természetbuvárlatnak élek. S még valami egyéb okom is van itt lenni, a mit nem fogok elhallgatni. -109-

– Ő az én fiam, Pál, szólt a commodor apai büszkeséggel. Zászlótartó ő felsége sorhajóján. Ő már ágyuszót és csatazajt is hallott.

– Nekem is van egy fiam, a ki már tizenhat éves. De azért egy dolgot még nem volt szabad neki hallani: asszonyok történetét.

– Ha kivánja commodor úr, én megmutogatom önnek az épület minden lakosztályát. Tessék velem jönni.

Feodor előre ment. Kőlépcsők vezettek le egyik emeletből a másikba. Az apró szobákra felosztott emeletek könnyen abba a tévedésbe hozhatták a látogatót, hogy a torony egész belsejét bejárta: pedig annak csak a két harmadát ismerte meg; egy fal elrekeszté az üreg egy részét a pinczétől a tizenkettedik emeletig. Itt volt elrejtve minden rablott kincs, fegyver, lőpor, ágyuk, innen volt bejárás a sziklába vágott kasamátákhoz, a hol az élelmiszerek voltak felhalmozva, és a templomhoz, a hol a fegyveres martalóczok vártak a jeladásra, a mikor egy csapóajtón keresztül a torony másik részébe átrohanjanak.

Abban a megmutatott lakosztályban nem volt más látható, mint egy helyen természetrajzi gyűjtemények, kagylók, korallok; más helyen könyvtárak, remek kötésű foliánsokkal; szobor-töredékek, régiségek, a mikkel egy világtól elvonult tudós szokta magát körülvenni. Egy délre nyiló ablakából kitekintve a toronynak, a látogató egy kis kertet látott maga előtt, a miben akkor nyiltak legjobban a késő őszi asterek és chrysanthemumok.

– Sajnálom, hogy oda nem vezethetem el önt, Ungern gróf; ön érteni fogja azt. Egy nő szobáján keresztül kellene mennünk.

– Hanem azért ne maradjon ön előtt semmi gyanus rejtély, gróf úr. A hová a férfivendégnek nem szabad belépni, szabad a gyermekvendégnek.

A megszólításra előlépett a délczeg napbarnította ifjú, kinek arczán az ifjukor elpiruló zavara látszott, a mint idegeneket pillanta meg.

– Nézd, ez urfi itt gróf Ungern Pál, zászlótartó. Fogd karon, mutasd be őt az anyádnak. Aztán legyetek jó barátok.

Sándor nagyot bámult sötét szemeivel először az atyjára, azután az idegen ifjura. Majd szótlanul odanyujtá kezét Pálnak s megrázta azt bajtársi szivességgel, s aztán odavonta őt magához és megcsókolta, s vállát átölelve vitte be – az anyjához.

Ez az őszinte, elbámuló, örömében elpiruló gyermekarcz végkép lefegyverzé a commodor gyanuját. Elhitte, hogy a torony falai csak egy szerelmi tragœdia titkait rejtegetik. Valakinek oka van a világtól elzárkózni egy nővel, a kinek az arczát nem szabad meglátni, csak olyan ifjunak, a ki nem vénebb, mint ez a torony maga.

Pedig megláthatta azt akárki, csak Zenonak nem volt szabad Masinkát megpillantani. Hisz az rögtön ráismert volna a dajkára, a kit bátyja házánál annyiszor látott, talán néhányszor meg is csipkedte az arczát. S a nőarcz nem változik el oly nagyon az idővel. Erről egyszerre kitalálta volna Zeno, hogy hol jár?

Abban a kertre néző szobában volt az étkezéshez felterítve -111- az asztal. Óriási sajt, pompás sonka, s egy hordócskában csapra ütött ser.

– Maradjunk mingyárt itt, sokkal okosabb lesz, szólt a háziur, az őrmester majd sorba vizsgálja a még hátralevő kamarákat, a mik nem sok érdekeset mutatnak, öreg háznagyom majd felnyitogat előtte mindent. S aztán ha visszatér az őrmester, elmondja, hogy miket fedezett fel.

A commodor nevetett. Nevetése csak visszhang volt két gyermekhangra, a mi alulról hangzott fel. A mint az ablakon letekinte: a két suhanczot látta már játszani a kertben. Min kezdhetné a játékot két ilyen ficzkó egyébbel, mikor elkezdi a pajtáskodást, mint azon, hogy melyik tudja a másiknak a karját behajtani. Egy csengő női hang egy másik ablakból óvja őket, hogy ki ne törjék egymásnak a kezét. És nem pöröl rájuk azért, hogy a tréfás verseny közben mind beletaposnak a virágágyaiba.

VIII.

Sándor először örült életében, – a mióta a gyermekjátékszerek fölötti örömei elmultak.

Valóban az volt ránézve. Kisded kora óta ez a nő pótolta nála az anya helyét. Az igazinak más mulatsága volt. Ez a nő szerette őt, s ennél tudta meg ő is, hogy van a világon még valami érzés a gyűlöleten kivül.

– Anyám! Ez itt «Ungern Pál». Apám azt mondta, hogy mutassam be őt az anyámnak és legyünk jó barátok.

Masinka tudott egy titkot, a mit az apának soha sem fedezett fel; az, hogy az a Pál már akkor a világon volt, mikor az a katasztrófa történt ő vele. Épen az ő világra jötte okozta azt. Két embernek, a kit a szenvedély bünbe ejtett, nagy oka volt megakadályozni azt, hogy ő ezt megtudja. A férj nem is tudta ezt meg soha. Hanem e titkot annál inkább elmondta Masinka Sándornak, olyan bizalmas órákban, a mikor az apja rettentő tanításai elől az egyszerű cselédhez menekült. Akkor megsugá neki Masinka, hogy vannak künn a nagy világban, a mely előle gyermekkora óta eltünt, nagy és hatalmas ellenségei: a nagybátyja és annak a fia, egy mostoha testvér. Azok miatt kell neki is e sziklatoronyban elvesztegetni ifjú életét. És azután elmondta neki, hogy az igaz jó emberek, a kik Istennek tetszeni akarnak, megbocsátanak az ellenségeiknek; és azután megtanította őt valami egyszerű imádságra, a mit igaz ember az ellenségeiért mond: hogy térítse meg őket az Isten, hogy szünjenek meg őt üldözni, engesztelődjenek ki iránta, szabadítsák fel e börtönélet alól, nyujtsák feléje békejobbjukat. Masinka azt tette Sándorral, hogy az minden este, mielőtt elaludt volna, imádkozott a mostoha testvérért, a ki már a születése órájában üldözője lett neki.

Most azután, hogy azt mondta Masinkának: «Nézd, ez itt Ungern Pál. Apám mondá: hozzam hozzád, legyünk jó barátok» e szavakban az az érzés volt kifejezve: «Lásd, használt az imádságom. Az ellenség kiengesztelődött, eljött értem, megszabadít. Még is jó az Isten; még is jó az én apám! Hogy szerethetem már mindkettőt együtt, – s harmadiknak az ellenségemet».

Masinka elértette azt, s reszkető karjaival egymáshoz ölelve azt a két fejet, megcsókolá mind a kettőnek a homlokát.

Aztán felhordta, a mi csak csemege volt a szekrényében. -113- Csak egy tányér, meg egy étszer volt hozzá. A két ifjú tudott enni egy tányérról, egy késsel: megegyeztek szépen.

Azután kiküldte őket a kis kertbe; menjenek ifjak módjára játszani, birkózni, ne sajnálják a virágokat, úgy is itt már az ősz, a dér leforrázza azt mind.

Pál aztán beszélt Sándornak a nagy világról, a mit ő már bejárt. Csatában is volt a tengeren, piratákkal.

Erről aztán eszébe jutott Sándornak, hogy a piratáknak, a bandítáknak sajátszerű fogásaik vannak a vívásnál; előhozta a vívókardokat s azokra a mesterfogásokra betanította a Pált is; hasznát veheti, ha egyszer szemtül-szemben kell harczolnia majd a kalózokkal.

Milyen boldog volt! Hogy egyszer már magához való ifjuval találkozhatott. Hogy repesett a szíve, mikor a testvérre nézett. Örült rajta, hogy az olyan délczeg szép fiú; – mikor vívtak, úgy vigyázott, hogy a tompa karddal nagyon meg ne üsse, úgy hogy fájjon; ha pedig az talált ráhuzni egy egészséges csapást, nevetett rajta, azt mondta «dehogy fáj!» s megdicsérte érte.

Az ablakból leste őket a Masinka, a mint a kertben előre hátra tülekedtek, s törülgette a könyeit. Örömkönyeket.

IX.

A tengerészek a vén háznagygyal együtt minden zegét-zugát bejárták a toronynak, s a visszatérő őrmester azt jelenté, hogy semmi feljegyzésre méltót nem talált.

– Engedje meg, hogy a háznagyomnak utasítást adjak a tengerészek ellátása iránt. Süket, másként nem hall.

A hallcsőn keresztül aztán amannak a fülébe beszélt, más nem hallhatta mit. Azt is valószinüleg plattdeutsch nyelven. -114-

A háznagy megértett mindent. Inte a matrózoknak, hogy fogják meg az egész seres hordót s vigyék le magukkal.

Abban tehát megnyugodhattak, hogy megmérgezett italt nem kapnak; mert az úr maga is abból lakomázott. Sajt és füstölt sonka szintén nem lehet megmérgezve, mert a méreg elárulná magát.

Feodor aztán egy fali szekrényből sherry-palaczkokat vett elő s más pohárkákba töltött maguknak. Egyedül maradtak.

– Én még nem készülök odább menni, szólt Zeno, összekoczintva a poharát, éjszakára is igénybe szándékozom venni önnek a vendégszeretetét. Az okát is megmondom ittmaradásomnak.

– Mielőtt az okát megmondaná ön, mely engem e szerencsében részesít, engedje meg, hogy a ház úrnőjét értesítsem arról, hogy vendégeink éjszakára is itt maradnak. Én a magaméiról majd gondoskodom, ő is gondoskodjék arról, a ki neki jutott.

Ezzel Feodor bement Masinka szobájába, s még az ajtót is félig nyitva hagyá, hogy Zeno hallhassa jól, a mit hozzá beszél.

Óh hogyne! Milyen öröm lesz az Sándornak, ha elalvás előtt a karját Pál nyaka körül fűzheti. Ma nem kell a régi imát elmondania: a mit kért, itt van.

– «Viva noi!» A hogy az olasz mondja. Tehát uram; én és valamennyi hajósom a mult éjjel folytonosan valami távolból jövő harangszót véltünk hallani.

– Ez a harangszó bennünket zavarba hozott. Altiszteim, -115- a kik nem egészen tökéletesek a térképpel meg a delejtűvel való bánásban, azt mondták, hogy ez a harangszó a gustavsvörni világító toronyból jő, a mit a nagy köd miatt most nem látni; kormányosom pedig, a ki sült paraszt, s csak az ösztöne után indul, azt állította, hogy a gustavsvörni világító torony harangszavának lehetetlen erről az oldalról jönnie; messzebb is van az, mint hogy idáig elhangzanék; ő szerinte ez a harangszó nem más, mint a kisértetek játéka. Itt a tájon van egy elsülyedt város, annak a harangszavát hallani ilyen ködös éjszakákon, a tengeren hajózók romlására; mert a hová ez a harangszó vezeti őket, az a legveszedelmesebb sziklazátony. Van is erről valami népmonda. Nem ismeri ön ezt e mesét?

Feodor talált ki valami mesét egy elsülyedt városról, s ennek az éjjel felzugó harangjairól. Gondolta, az orosz, ha commodore is, babonás. Talán ez is elég lesz neki.

Zeno végig hagyta azt neki mondani s az elbeszélő arczát vizsgálta az alatt figyelmesen.

– Pedig hát kell benne valaminek lenni, mert ez a harangszó bennünket oly elátkozott helyre vezetett, hogy ha a köd reggel felé hirtelen egyszerre föl nem szakad, én most a három árboczosommal együtt ott vagyok, a hol a korall terem. Ideje volt horgonyt vetnünk. De hát honnan jött akkor ez az áruló harangszó? Azt hihetném, hogy a Dagő sziget valamelyik templomtornyából, ha nem tudnám, hogy éjszaka, a karácsonyi misét kivéve, nem szokták meghúzni a harangokat. Nem sejti ön e talány titkát?

– De igen. Ködös időben magam is gyakran észleltem ezt a harangszót, s mellőzve a meséket, egész természettani -116- okokból tudom azt kimagyarázni. Ez nem más, mint a gustavsvörni torony harangjának a hangja. Az erős köd lenyomja a hangot, s ilyenkor ez kétszer oly messzire elhallatszik, mint más rendes időben. A sűrű légkörben a hang erősebb, mint a ritkában. Ugyanaz a villámcsattanás, mely a hegy magasán állóra nézve alig volt hangosabb egy puskalövésnél, a völgyben állóra nézve földrengető dörgésnek hallik.

– Annak is egyszerű magyarázata van. A tengeren nyugati szél van, – szél ellenében nem terjed a hang; ellenben szél mentében annál jobban. A gustavsvörni harangszót a dagői partokig hozza a szél, s a mint a sziklákról a hang visszaverődik, egészen úgy tetszhetik az, mintha itt e szigeten harangoznának.

– Áll. De már most arra az esetre, ha a dagői sziklapart csak a gustavsvörni harang visszhangját veri a tengerre, itt ezen a ponton okvetlenül meg kell hallani azt a harangszót.

– No hát erről akarok én meggyőződni itten s ezért óhajtok itt maradni éjszakára.

A commodore úgy tett, mint a kit érdekelnek a természettudományok. A tengerésznek rendesen csillagászattal is kell foglalkozni, és meteorologiával. Házi gazdája ezekben mester volt, sokat lehetett tőle tanulni s ő kifogyhatatlan volt a kérdezősködésben. Hanem egy tárgy volt a szobában, a minek a czélját nem birta kitalálni, kérdezősködni pedig együgyüségnek látszott volna. Egy hosszú vastag selyem csengetyüzsinór, mely a plafondról lecsüggött. Mi lehet ez? Hát mi? csengetyüzsinór. De minek az? Az egyetlen cseléd süket, annak nem lehet csengetni vele. A házi gazda oly módon tolta a zsinór elé nagy karosszékét, hogy a hozzájutást egészen elzárta vele.

A beszélgetés közben leszállt az éj. A szomszéd szobában -117- lehetett hallani, hogy a két gyermek jó éjt kiván Masinkának s aztán mellékszobájába távozik. Egy halk sóhajtás hangzik még: «én édes Istenem!» a nő is alunni megy, s a boldog másvilágnak ajánlja lelkét. Ezek alusznak mind a hárman.

– No most mi felmehetünk az observatoriumba, szól Feodor, felkelve helyéről, s hallgatózhatunk a harangszó után.

A mint Feodor a helyét elhagyta s hátat fordított, Zeno hirtelen oda lépett a selyemkötélhez, s egyet rántott rajta.

Zeno az ajtóhoz rohant; neki kardja volt, Feodor pedig fegyvertelen állt ott. Felszakítá az ajtót s sípjába fujva, jelt adott.

– Fogjátok meg ez embert, és kötözzétek meg! parancsolá Zeno, kardja hegyével Feodorra mutatva.

Abban a perczben megragadták a két karját hátulról, hurkot vetettek az ökleire. Nem az ő matrózai voltak azok, hanem Feodor martalóczai. Egy pillanat alatt oda volt kötözve ahhoz a karszékhez, a melyből az imént felkelt. Mielőtt kiálthatott volna, betömték a száját.

– No most már azt is tudod, hogy hol harangoztak és azt is, hogy kinek? Tudd meg hát azt is, hogy ki harangozott? Én vagyok Ungern Feodor kapitány, a kit te elárultál, bevádoltál, bányarabságra itéltettél, a kit nyomorulttá, földönfutóvá tettél; a kinek feleségét elcsábítottad, -118- a kinek a gyermekét megbélyegeztetted. Azóta nincs egyéb dolgom, mint a boszuállás. Azért építettem ide ezt a tornyot, hogy a te nemzeted hajóit összetörve lássam a szikla zátonyain. Hatszázat pusztítottam már el, a te sorhajód, a büszke három sor ágyús, kezdi el a hetedik százat. Arra a harangkondításra, a mit magad tettél, az én híveim előrohantak a lesből, s azóta a te katonáidat leölték mind. Azután pedig fel fogják venni magukra azoknak az öltözeteit s a te saját dereglyéden meglepik a horgonyon álló hajódat. Az lesz a vérfürdő, a mit ott elkövetnek! S mikor aztán minden élet-világ ki lesz fujva, akkor üszköt vetnek a hajóba, s égni hagyják. Te nézni fogod ezt a gyönyörű látványt egy nyitott ablakból, a hová ki foglak tenni és gyönyörködhetel benne egész a hajó felrobbanásaig. Erre a nagy csatazajra aztán felébrednek a fiuk, kiszaladnak egy ingben. Akkor én az egyik fiunak azt fogom mondani, «nézd! itt a válladon ez a letörölhetlen bélyeg, a mely téged a világból örökre kitiltott, mielőtt vétettél volna valamit. Ez a bélyeg lehetetlenné teszi, hogy valaha becsületes embernek neveztessél, hogy valaha tisztességes asszonyt végy nőül, hogy a nevedet bevalljad. Ezzel el vagy temetve s el vagy kárhozva ezen a világon. S a ki ezt tette veled: ime ez az ember, a kit megkötözve látsz itt. Ez elrabolta tőled vagyonodat, elrabolta anyád szívét, elrabolta az egész világot! Ez csinált az apádból ördögöt s az életből poklot neked. Ennek az embernek fia van. Az ott! Ez az oka annak, hogy te ilyen nyomorult vagy. Ennek nem volt szabad a világra születni, mert a születése perczében megsemmisített engem és téged. Ez a korcs, a ki a te nevedet bitorolja. Nesztek két kard; – rohanjatok egymásra! S te látni fogod és gyönyörködhetel benne, hogy mint öli meg az én fiam a tiedet. Lehet, hogy mind a ketten megölik egymást. Az mindegy. Végignézzük csendesen, mozdulatlanul. S ha azután ők elkészülnek egymással, akkor feloldom a kezeidet, rajtunk lesz a sor; – ne hidd, hogy -119- orozva öllek meg. Kardot adok a kezedbe, s aztán legyen közöttünk biró az ördög és a pokol! – Vigyétek!»

A megkötözött ember vonaglott a lelki fájdalomtól s a szemei könyörögve néztek testvérére.

A pokol műve tehát mégis tökéletes! A sátán nem csalja meg, a ki benne bízik, a ki neki igaz híve.

Nem vétett-e a pokol vallása ellen titokban, a midőn megtürt maga mellett egy emberi lényt, a ki «én Istenem»-hez fohászkodik, a midőn álomra hajtja fejét?

Nem hallotta-e az ajtón keresztül mindazt ez a nő, a mi most el lett mondva, a miről addig sejtelme sem volt? Nem árulhatja-e őt el?

Átment a szomszéd szobába, a lámpával kezében. Oda világított vele Masinka arczába. A nő behunyt szemmel feküdt előtte, két keze a keble fölött összetéve, mely csendesen szállt és emelkedett.

Az alvilági szellem azt sugá neki, hogy ennek a nőnek jobb volna halottá lenni.

A kezét oda tette az alvó szivére, s a másik kezében ott tartá a felemelt gyilkot, úgy, hogy annak a hegye a nő kebléhez ért.

Ha egy sebes szívdobbanás elárulja, hogy ébren van, ez a tőr keresztülfut a szivén. De nyugodtan maradt.

Arcza elkezdett mosolyogni az alatt s ajkai hebegve suttogák, álmodók szakgatott szavával:

A kegyetlen ördöghitű embernek nem volt bátorsága keresztülütni azon a szíven azt a vasat.

Pedig az ördöge eléggé susogta: «nem vagy egészen -120- enyém; még maradt benned egy jó indulat: ez az egy elveszít!»

Megnyugtatá magát azzal, hogy aludt az és nem hallott semmit. Elégnek tartá, hogy a kertbe vezető lépcsőajtó kulcsát magához vette, a mi a leánynál állt. Igy be voltak jól zárva.

Képtelen lelkierővel leküzdte az iszonyatot, a halál félelmét, hogy alvást tudjon szinlelni, mikor a tőr szivének van szegezve annak az embernek a kezében, a kit ma ismert meg egész iszonyatosságában.

A mint a távozó léptek elhangzottak, felugrott az ágyából, átrohant a két alvó ifjuhoz (egymás kezét szorítva aludtak), felriasztá őket.

Nem a halál félelmétől reszkettek, hanem attól a kínzó tudattól, hogy apáik így gyűlölhetik egymást!

– Itt az ablakon keresztül le a kertbe s onnan a kőfalon át a part alá, ott lesz egy csónak, azon elmenekülhettek a hajóhoz.

Masinka sietve széthasogatta az ágylepedőket, azokat egymáshoz kötözte, még az mind nem adta ki, átment az étkezőbe, ott levágta azt a hosszú harangkötelet, azzal kitelt. Az ablakból egyenkint lebocsátkoztak a kertbe, onnan tovább. Az éj sötét volt, kedvezett futásuknak. -121-

XI.

Zeno megkötözve a karszékben s odahelyezve az egyik nyilt ablak elé, mely a tengerre nézett, Feodor pedig a nagy látcsöve előtt ült s azon keresztül vizsgálta a horgonyon lengő hadihajót. Koronkint megszólalt és elmondá, hogy mi történik a hajó födelén, mit lát az ablakokban?

«A legénység dobszóra összegyül, éjszakára imádkoznak. Nagy bolondok.»

«A kapitány bemegy a kajütjébe s künn hagyja a hadnagyát a középfödélen. A hadnagy körülnéz, mindent rendben lát, lefekszik.»

«Az árboczkosárból leszállt az őrt álló matróz s az ágyumellvédhez búvik. Bizonyosan megfázott. Senki se veszi észre.»

«A hajóablakok egyenkint elsötétülnek, csak egy világít még: a kapitányé. Az is kialudt. Nyugosznak már mind az Urban! Jó éjszakát!»

– No testvér, most már következik a te látványod. Vitézeim már ott ülnek a dereglyében és a csónakaikon. Egy harangkondulás lesz a jel, hogy «minden rendben van!»

A megkötözött férfi valahogy az egyik lábát ki tudta feszíteni kötelékeiből annyira, hogy az a földre leért. Azzal addig csúsztatta magát a karszékkel együtt az ablak párkányzatáig, mely a padlóig ért, míg egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel fel tudta billenteni a széket, a melyen ült, előre, a mélységbe alá. Ennek számára több látvány a földön nem volt.

Feodor lelépdelt az étkezőig, a hol a harangkötéllel meg szokta húzni a harangot, mely a hosszában kétfelé osztott toronynak abban a másik rekeszében volt. Megdöbbenve látta, hogy az a zsinór le van vágva. -122-

Rémülten rohant át a mellékszobába, a hol Masinka hált: az ágy üres volt. Futott a benyilóba: a két gyermek fekhelye is üres volt. A nyitott ablak s a szélben lóbálózó kötél megmondá neki, hogy hová lettek?

Jókor volt már felordítani dühkiáltásaival a kisértetlakot! Szurkálhatta már tőrével keresztül-kasul azt a fekvőhelyet, a honnan áldozata eltünt! üthette már a szive táját öklével, a miért egy érzésnek helyt engedett! Ez lett a veszedelme.

Éktelen dühében felrohant a gloriettbe, hogy minden meghiusult boszuját a megmaradt áldozat vérével csillapítsa le. Az is eltünt: nem találta ott. Lenézett, hová repülhetett el?

S a mint a hajóra tekintett, végig futott testén a borzadály, annak minden ablaka ki volt világítva, a hajósok a mellvédeknél sorakoztak.

– El vagyok árulva! fuldoklá kétségbeestében s megtagadta az ördögöt! Az sincs! Semmi sincs!

XII.

Másnap reggel már meg tudta Feodor, hogy mi változás történt odakünn a világban?

Nagy csapat fegyveres nép tódult a tornyát elzáró sánczok felé a sziget oldaláról, mig a tenger felől a hadihajó fordítá felé hármas ágyusorának torkait.

No de a hajó messze van, közelbe nem jöhet s a polgárkatonaság nem harczol igazán.

Mielőtt arra kerülne a sor, üdvös szokás szerint előbb az ostrom alá vevők felszólítják a megszállt hadat a békés feladásra.

A trombitás hirnök nyomában jön a szuperintendens, -123- mint előzetes békeapostol. Felhivják a torony lakóit, hogy álljanak szónak.

Feodor odaküldi hozzájuk a legvénebb martalóczot, a ki a háznagyot játszta: a süketet. Beszéljék annak a fülébe a szép mondásaikat.

Csakhogy a háznagy nem süket, ha nem akarja. Ő is csalt a csalók között. Ez jól megérté a békekövet felhivását: «mindenkinek szabad elvonulás és büntetlen élet: kiki annyit elvihet a toronyban felhalmozott kincsekből, a mennyit a válla elbir. Csak a torony urát magát adják ki élve a büntető igazság kezébe».

A visszatérő várnagy elébb megsugta a felhivás tartalmát az őrt álló czimborának, így szájról-szájra a többi megtudta mind.

Mikor aztán a torony ura oda lépett közéjük, körülállták, megfigyelték.

– Czimboráim! szólt Feodor; itt a próba napja, a hol megmutatjuk a világnak, hogy mit ér negyven ilyen ficzkó, mint ti vagytok, egy vár, meg egy sziklazátony közepett? Tizenkét ágyunk van, lőszerünk tömérdek, élelmünk a világ végéig elég. Ezen a hosszú sziklanyelven, a ki felénk közelít, lesöpörjük, mint a hangyát; a ki a tenger felől jön, fenékbe lőjük s ha elnyomnak bennünket, légberöpítjük magunkat ellenségeinkkel együtt, ott is összefogózva maradunk s vagy ők visznek fel bennünket a maguk mennyországába; vagy mi őket velünk a magunk dicső pokolországába. Fel, tűzre és vasra barátim.

Máskor nagy hurráh-ordítás fogadta az ilyen beszédet, most csak a szájaikat fintorgatták a marczona hősök. Előlépett a görbehátú.

– Hallám a szép szót, patronus uram, mert hát nem volnék már süket; s azt mondanám rá: hogy igen szép vallás volt ez, a mire te minket tanítottál. «A mi nekem jó, az a jó, a mi másnak rosz, az nem rosz; a hűség erény és így a pokol fiainak nem való.» Nekünk szabadság van igérve s egész hátikosár kincs fejenkint: ez nekünk jó, -124- tehát jó; ha téged kiadunk élve, téged négyfelé vágnak: ez neked rosz, tehát nem rosz. Ha hozzád sem leszünk hűségesek, akkor tökéletesen tetszeni fogunk az ördögnek. Tehát inkább csak kiadunk mi téged, mint hogy veled együtt a légbe röpüljünk.

Mielőtt hozzányulhattak volna, kirántotta a pisztolyát s egy lövéssel szétzúzta a koponyáját.

Sándor és Pál visszamentek az országukba s megosztoztak békében apáik vagyonán.

A dagői torony pedig most is ott áll a sziklaszoros előfokán s jó menedéket ád a hojszáknak és tengeri sasoknak.

A HAZATÉRT.

– Én vagyok gróf Moiria. E szavakkal köszöntött be egy karcsú, lovagias magatartású fiatal ember monsieur Rogneardhoz, a ki épen a nagy strazza-könyvében kötözgette a százezres számokat egymáshoz.

– Ah! Nagyon örülök! Tessék helyet foglalni. Tehát ön is megnyerte a «radiatió»-t?

– Furcsa szó. Azt is teszi, hogy «ragyogás», meg azt is, hogy «kivakarás».

– Annál jobb. Sokkal jobb. Kivakartatva lenni a száműzöttek lajstromából. Ez a mi császárunk gondolatja volt. Minek legyen annyi derék franczia szétszórva a világban? Jöjjenek haza! Legyünk együtt! Ugyan gróf úr, mivel töltötték az időt az emigráns urak odakinn a barbar földön?

– Hát – nem unatkoztunk. Egy kicsit katonáskodtunk a mi átkozott jó barátaink zsoldjában, a mi szeretett ellenségeink, a francziák ellen. Aztán mikor vége volt a háborúnak, elfogyott a fizetés, láttunk dolog után. Ki kefekötő lett, ki meg festő, ki meg ispán. Némelyikünk tudott hárfázni, furulyálni, hangversenyeket adott, a kinek herczegasszonya volt, az pipereárus-boltot nyitott. Egy grófunk csizmadiamesterségre adta magát, a felesége meg skatulyákat csinált. -126-

– Oh dehogy! A marquis, a ki miniatur-arczképeket festett, egy cseppet sem restelte karonfogva járni azzal a gróffal, a ki csak boltczímereket mázolt s mondhatom, hogy az a herczeg, a ki a hangversenyeken hárfázott, kész volt bármikor egy korcsmában vacsorálni azzal az őrgróffal, a ki czédulakihordója volt. Oh, mi nem voltunk aristocraták.

– Nagyon jó! Igen jó! A kedély sehol sem hagyja el a francziát! Hát ön mivel mulatta magát az alatt?

– Oh, én nagyon ügyetlen vagyok. Én semmihez sem értek a világon. Én beszegődtem ispánnak.

– Hahaha! Falusi gazdatisztnek! Olyannak, a ki arra vigyáz, hogy a béresek a hegyével lefelé ültessék el az árpát a földbe, ne a tompa végével s a ki a trágyát nem kerüli ki, ha útjába akad, hanem rálép? S megtudta ön különböztetni a birkát az ürütől? No én csak akkor ismerek rá az ürüre, mikor a szakácsom őzgerincz-sültet tálal fel, hogy ez birka.

– A gyapjufinomításig! Ön fésülgette, kefélgette a birkákat? Ez nagyszerű! Hát már most mit szándékozik ön tenni idehaza?

– Épen ebben járok most önnél. Nekem volt egy csinos kis családi birtokom itt Nancy mellett, a mit a convent elárvereztetett.

– Az ám. Azt én vettem meg. Nagyon szép kis birtok. Hanem átkozott keveset jövedelmez. Rég túladtam volna rajta, ha a leányom olyan nagyon nem szeretné az erdőket, a miket én ki nem állhatok. Mennyi buzát lehetne azoknak a helyén termeszteni! Meg nem foghatom, hogy mire való a fa a világon? Az se buzát nem terem, se maga meg nem ehető; csak a kilátást veszi el. Hanem hát ez a birtok már most a nyakamon maradt. Árvereztem rá s rám ütötték. Törvényes úton jutottam hozzá. Az enyim -127- jog szerint. Ezen a császár sem változtathat. A proscriptiós listából kiradiálhatta az emigránsok neveit; de a telekkönyvből nem radiálhatja ki az új birtokosok neveit. Ugye bár, ezt tudja ön édes gróf úr?

– Tehát mégis, miért jött ön ide hozzám? A minek külömben én nagyon örülök.

– Tökéletesen az. Ezzel is az történt, hogy a nagyapja emigrált; a köztársaság elkobozta s elárverezte a birtokait. Mire Mac Calluth junior hazaérkezett, már valaki más ült a kastélyában. Ezen ő nem változtathatott, hanem annyit megtehetett, hogy azóta évről-évre, minden Szent-György napkor megjelen az ősi kastélya előtt s annak valamennyi ablakát beveri. Az új birtokos már úgy hozzá van szokva, hogy Szent-György nap előtt beszedeti a redőnyöket mind s aztán készen tart egy második fogás ablakot, hogy a mint az egyik be van verve, helyébe rakassa.

– Hahaha! Geniális ötlet egy irlanditól! De reménylem, hogy egy franczia nem követ el plagiumot egy irlandin?

– Nem bizony. Láthatja ön, hogy nem az ablakon koczogtattam be, hanem az ajtón. Én azt kérem öntől, hogy adja ki nekem bérbe azt az ön birtokát, a melyik hajdan az én apámé volt. Én legjobb szeretnék ott gazdálkodni, a hol már ismerős vagyok.

– Ah! Ez óriási gondolat! A gróf maga akarja kibérelni az ősi birtokát. De hogy az ördögbe akar ön egy falusi birtokból megélni, mikor önnek arra adósságot felvenni nem lehet?

– Persze, hogy azt hiszem. Hogy a grófok, a kiknek nagy birtokaik vannak, azokat akként jövedelmeztetik, hogy folyvást adósságot szednek fel rá, a míg csak benne tart. -128- Ez a legyszerűbb módja a falusi gazdálkodásnak. De hát a bérlő előtt ezek a jövedelemforrások be vannak zárva. Mi az Isten csodájából akar ön megélni egész esztendőn keresztül? Nyul, az van elég. De valami bérletösszeget is csak kellene fizetni. S nem szeretném, ha az csupa nyulbőrből állna.

– Csak hagyja azt ön én rám, szólt a fiatal gróf nevetve; az első évi részletet én előre kifizetem s a többi az én gondom.

– Tehát ön jól volt elhelyezve az átkozott barbarországban? s mégis haza jött: úgy szerette a hazáját. No, minthogy olyan nagyon szerette a hazáját, hát nem bánom, odaadom önnek bérbe a birtokát, próbára, három esztendőre. Azt hiszem, annyi idő kell a próbára. Nekem az ispánom azt mondta, hogy a buzát első esztendőben elvetik, a másodikban nem kel ki, mert akkor pihen a föld, csak a harmadikban kel ki és csak a negyedikben megy magba, mint a káposzta. Kiváncsi vagyok rá, hogyan fog ön minden esztendőben árendát fizetni Szent-György napján.

S a jó Rogneard megkötötte a bérletszerződést a volt birtokos fiával, az ifjú gróffal.

II.

– Jajh, ha te úgy válogatsz a kérőkben, kedves leányom, akkor te agszűz maradsz. Tíz is van, egy sem kell. Ennek ez a hibája van, annak meg az. Utoljára majd jön egy tizenegyedik, a ki mind valamennyinek a hibáját egyesíti s azzal kell beérned.

Melanie kisasszony azt felelte erre, hogy a lovag-vesszőjével ráhuzott a paripájára s az rögtön «szótávolon» kívül ragadta őt. Az apa utána vágtatott, hogy folytathassa -129- a perlekedést. Egy szép regényes erdei úton sétalovagoltak, hol egymás mellett, hol egymás mögött. Mikor ismét utolérte Rogneard úr a leányát, újra rákezdé:

– Olyan száraz, mint a zab, a mivel kereskedik, felelt Melanie, megint előre rugtatva a lóval.

– Megállj csak! A zab csak akkor száraz, a mikor veszi, de a mikor eladja, már nedves. Hát ha ez nem kell, itt van Mornier úr, a szomszéd földesúr. Ez már humoristicus ember.

– Az az, hogy bolond. Mindig ostoba tréfákon töri a fejét. Nektek férfiaknak azok tetszthetnek, de engem boszantanak. Hopp, hopp!

– No csak ne ugrass át a sövényen, mert én oda is utánad megyek. Hát például mi kifogásod lehet a szép Dutreuil ellen? Az már verseket is ír, s egyebet se tesz, mint téged imád.

– Nem kell nekem főkötőbáb. Mindig az az indus bálvány jut róla eszembe, a melyiknek az a dolga, hogy egy másik bálványt imádjon.

– Utczú, hogy elvágtatott megint! Ha valaki látna bennünket, azt mondaná: templomtorony-futtatást végzünk fogadásból. Melanie! állj meg egy kicsit. Hát hisz én azt sem bánom, ha a tábornokot választod. Derék férfi. Vitéz ember! Nagyszerű vitéz.

– No abban lehet valami. De hát a herczeg! Az ujonnan kinevezett herczeg! Micsoda izét is kapott csak a czimerébe?

S azzal úgy neki hajtotta a lovát, hogy az öreg kiáltó szóval is alig érte; a lovász pedig messze elmaradt mögöttük. -130-

A nagy nyargalásnak aztán az lett a vége, hogy a kisasszony paripája elvesztette az egyik patkóját. Ezért aztán meg kellett állni.

– No már most mit csináljunk? évődék a papa; a lovász ki tudja merre bódorodott el. Bizonyosan ott vesztett el bennünket, a hol te átugrattad a sövényt.

– Itt látok egy falut a közelben, talán kapunk ott kovácsot, a ki megtudja vasalni a lovamat.

Épen aratás után volt az idő, a kepékbe rakott kévéket három-négy szekérre is rakták fel nagy sietséggel egy szép nagy learatott táblán. A két lovas a tarlón keresztül odaléptetett az egyik szekérhez.

– Látod, mondá az apa a leánynak. A búzát azért nem húzzák ki gyökerestül a földből, hanem csak lekaszálják, hogy ez a gyökeréből jövő esztendőre megint kihajt, s akkor még egyszer aratnak róla.

A szekérnél két legény dolgozott erősen, az egyik adogatta fel a másiknak a kévéket, a mit ez szépen elhelyezett a szekér két oldalára. Az egyik legény, a ki a villával dolgozott, szép barna fiu volt, pörge bajuszszal, hegyes szakállal, napsütötte arczán az izzadságot belepte a por és a búzatoklász; hanem azért jó kedve volt. Izmos karjairól könyökig feltürve az ing, lábain faczipő, fején szalma kalap, hanem a kalap mellé egy bokréta parlagrózsa volt tűzve, s a míg a kévékat hányta, addig is danolt a legény:

«Hej, a jó Henrik király
Lalla lira larirette!
Azt mondta: – minden vasárnap
Legyen ám a parasztságnak
Fazekában tyukleves!
Ne nevess!

Lalla lira larirette!
Az ám, de a parasztságnak
-131- Soha se kerül vasárnap.
Lalla, lira, larirette.»

– Dehogy nem mondom, megmondom bíz én, csak még ezt az egy kévét adom fel. Hát annak a falunak a neve, a ki el nem felejti, La Petit Grenelle.

– No nézd! a mi birtokunk. Az, a mit Moiria gróf kibérelt tőlünk. No lám, még itt sem voltunk soha. Meg kellene őt látogatnunk. Itthon van-e a gróf?

– A jószágon van, azt tudom, de hogy a kastélyban van-e? azt nem állítom.

– Elébb való azt megtudnunk, szólt közbe Melanie, hogy van-e kovács a faluban?

– Hát hogy ne volna kovács a faluban? felelt a legény. Kell az a gazdasághoz.

– No mert az én ispánom, mikor magam gazdálkodtam, szól Rogneard úr, mindig panaszkodott, hogy nem tud kovácsot kapni, a szomszéd faluba kell küldeni az ökreit, ha patkót akar a sarkukra veretni.

A szekéren álló legény nagyot röhögött erre a szóra, a kévehányó azonban el sem mosolyodott, hanem készséggel mondá:

– Mindjárt elvezetem önöket a kovácshoz, csak elébb ezt a szekeret megrakom, hogy odább mehessen. A kisasszony lovának az egyik lábáról hiányzik a patkó.

– No már milyen boldog az ilyen paraszt legénynek a kedvese! mondá Melánie az apjához. Ez az egész szivét viszi hozzá, s ha egyszer kiválasztott magának valakit, -132- ahhoz holtig hűséges marad. Ez nem siet el este a klubba kártyázni, nem jön haza a börzéről rossz kedvvel, ez nem jajgat a köszvény miatt, ha rossz idő van. Mindig jó kedvű, sohsem kényeskedik. Milyen derék dolog parasztlegény szeretőjének lenni.

– Nem kivánjuk ám a szolgálatodat ingyen, fiam, mondá Rogneard úr, egy félfrankost keresgélve a zsebében.

– Köszönöm uram. Nem kell érte semmi. Úgy is útba esik. Csak tessék utánam jönni.

Melanie jóvá akarta tenni az apja hibáját, ki úgy látszik, hogy a parasztlegényt megsértette a borravalókinálással.

– De milyen fölséges illata van! De hát szabad ezt önnek elajándékozni? Nem a kedvesétől kapta?

S azzal gyors léptekkel előre haladt, hegyesen fütyörészve a Henrik király nótáját.

Melanie a parlagrózsacsokrot odatüzte a keblére. Nem is terem annál szebb virág az üvegházban!

III.

A béres legény elvezette az uraságokat a faluban a kovács-műhelyig, a mire maguktól is rátalálhattak volna. A kovácsműhely olyan, hogy azt megtalálja az ember cicerone nélkül is.

– Majd mingyárt előhivom. Monda a legény s bement a műhelyből nyíló szobácskába. Azalatt egy kormos pofájú inaska elkezdte a fújtatóval felszítani a tűzet, a mire azt mondá Rogneard úr: «látod, ott most valamit főzni fognak.»

Egy percz mulva előjött a kovácsmester, bőrkötény a derekán, a lábán félpapucs, a fején bőrsipka; a képe egy kicsit füstszinű.

– Hát kend a mester, atyafi? Ejnye de fiatal mester! Hát vegyen csak frissen mértéket a leányom lovának a lábáról, egy hiányzó patkó számára.

– Ugyan papa, sugott oda neki a kisasszony, ne beszélj kérlek ilyeneket, mind elárulod vele, hogy soha sem láttál lovat vasalni.

– Hát persze, hogy nem láttam. Mindig tartottam lovakat; de biz én nekem a vasalásnál csak a kocsisom, meg a lovászom szokott ott lenni.

A kovácsmesternek azonban nem volt szüksége papirosszeletre, mint a vargának, hogy megmérje vele a ló lábát, hanem megnézte azt s aztán elővett egy darab hosszú egyenes vasat.

– Jaj, atyafi, ha kendnek nincs kész patkója, mink nem ülünk itt holnap estig, a míg abból a darab vasból patkó lesz.

A kovács nem szólt semmit, a vasat a tűzbe tette, a kohó okádta a szikrákat; mikor aztán a vasdarab izzó lett, akkor kivette a fogóval, az üllőre tette s aztán egy pár hatalmas kalapácscsal olyan hirtelen patkót csináltak belőle, az inassal együtt taktusra kalapálva, hogy nem tartott tovább annál a nótánál, a mire rágyújtott a mester:

«Hej a jó Henrik király
Lalla lira larirette;
Azt mondta minden vasárnap
Legyen ám a parasztságnak
-134- Fazekában tyukleves!
Ne nevess.

Lalla lira larirette!
Ott van a tyuk az asztalán
De más kezében a kalán
Lalla lira larirette.»

Csak erre a nótára kezdték a vendégek figyelmesebben vizsgálni a kovácsmester arczát.

– Nézd csak, milyen nagyon hasonlít ez a kovács ahhoz a parasztlegényhez, a ki bennünket idáig hozott. Szakasztott olyan, mint az.

– Az ám. Terringettét, vigyázzon ön, mind a szeme közé ugrálnak a szikrák!

A kovács a kész patkót beledobta a vizes sajtárba, aztán a kisasszonyhoz fordult:

A kovács egyszerűen segített a dolgon. A két izmos kezével átfogta a kisasszony karcsú derekát s mielőtt az azt mondhatta volna, hogy «szabad» vagy «nem szabad», olyan könnyedén letette a földre, mint egy kis gyermeket.

– Terringettét; de izmos legény ez a kovács, szörnyűködék Rogneard úr, míg Melanie kisasszony egész gyönyörködve tekinte annak athletai termetére, a mint az a tanoncza segélyével a ló vasalásához hozzáfogott.

– Hát az egyik, a ki az alatt a ló fejét, a másik meg a ki a ló farkát fogja, a míg önök a lábánál dolgoznak.

A kovácsinas nevetni szeretett volna, ha a mester felemelt tenyere el nem vette volna tőle a kedvét. -135-

Az inas felemelte a ló lábát, a mester nekiállt a faragó vésővel patájának, mi alatt Rogneard úr folyvást jajgatott: «Ne vágja olyan mélyen! Fájni fog neki! Jaj, már az elevenét éri!» Hát még mikor a szegeket verte a patkón keresztül. «Ezt én soha ki nem állnám!»

– Ugyan vedd el már! sugá Melanie kisasszony; azt gondolod, hogy azért, mert valaki bőrkötényt hord, szabad megsértened.

– Terringettét, atyafi; monda Rogneard úr, de szeretném, mikor egyszer-másszor a főhadiintendanturánál kell valami vállalatomra a patkót felveretnem, ha ott is ilyen borravaló elnemfogadó kovácsmesterekre találnék, mint kend!

A kovács, a mint elkészült a munkával, kezét nyújtá Melanie kisasszonynak, hogy ismét fölsegítse a nyeregbe. A lovász csakugyan elveszett.

– De már most elébb a tiszttartó urat szeretnők fölkeresni, mondá Rogneard úr, hogy addig láttatná el a lovainkat, a míg a grófnál egy látogatást teszünk, a ki én nekem bérlőm! Mert én vagyok ennek a jószágnak a tulajdonosa. Csak jönne elő az a legény, a ki ide vezetett bennünket, hogy vezetne odább.

– Az nem fog többé előjönni, mert annak más dolga van, viszonzá a kovács. Majd elvezetem én önöket magam -136- odáig, a lovakat is bekötöm az istállóba; mert most a tiszttartónak egy cselédje sincs az udvarban, az mind kinn van a takarodásnál.

– Ah! kend maga akar fáradni, mester? No azért nagyon le leszünk kendnek kötelezve. De hát elfogadja kendet a tiszttartó úr ilyen jelmezben?

– Hát mi baja a tiszttartónak az én jelmezemmel? Rám ismer ő majd így is.

Azzal előre indult; elvezette az uraságokat a kastélyig, ott lesegítette mind a kettőt a lóról; megmutatta nekik, hogy földszint melyik szobába nyissanak be? az a tiszttartó lakása, ő maga azalatt majd beköti a paripákat az istállóba, s aztán felkeresi a tiszttartót; mert az most nem hüsöl ám a szobában, hanem bizonyosan kinn van valahol a szérün, a hol csépelnek s gabonát szórat.

Mikor odább vezette a két lovat a kovács, azt mondá Melanie kisasszony az apjának:

– No hallod-e, ha valakit irigyelni akarnék, hát az ennek a kovácsmesternek a felesége volna. Micsoda megelégedés ragyog ennek a tekintetében. Ő tudja azt jól, hogy a két tenyere eltartja becsülettel, s nincs rászorulva senki pártfogására, nem reszket, nem aggódik, s nem is bókol senki előtt. Miért nem ilyenek a mi gavallérjaink?

– No azt szépen megköszönnéd, ha ilyenek volnának! Hahaha! A mint hazamegyek, mindjárt megmondom az unokabátyádnak, hogy szerezzen bőrkötényt, ha neked tetszeni akar, s zongora helyett tanuljon meg az üllőn kalapálni.

IV.

– Bocsánat, hogy kissé későn jöttem, mentegeté magát a tiszttartó vendégei előtt, de elébb a gabonát kellett fölméretnem.

– Oh mi azalatt nem untuk magunkat. A leányommal nézegettük az alatt ezeket a mustrának elrakott mindenféle -137- gabonakalászokat. A mik között különösen gazdagok ezek a rizskása kalászok.

– Az mindegy. Kása csak kása. De nem is akarjuk önt sokáig feltartóztatni, csak azt akartuk megtudni, hogy elfogadja-e a marquis úr látogatásunkat?

– Van biz az; de az most mind kinn van a mezőn s takarítani segít. Ilyenkor minden kéz drága. Napjában húsz órát dolgozik minden ember.

– De hát minek az a nagy sietség? Nem kell az embernek magát megszakítani a munkában.

– De meg kell; mert a barometrum nagyon alá szállt; pár nap mulva esős idő lesz. S ha az a tarlón kapja a gabonát, a búzának a szeme elveszti a színét, a súlya meggyérül; aztán meg arra is kell számítani, hogy a ki rögtön aratás után viheti piaczra a gabonát, jobb áron adhatja el, mint a ki bevárja, míg minden ember tódul a piaczra. Azt is figyelembe kell venni, hogy az aacheni congressus ha szétoszlik, az ezüstnek ágiója egyszerre úgy leesik, hogy a gabonaárak egy negyedrészt vesztenek a mostaniból; tehát minden fáradságot el kell követnünk, hogy elsők legyünk a piaczon s tuladjunk a termésünkön, külömben a nyakunkon vész.

– Sápristi! kiálta fel Rogneard úr. Mit mindent nem kell tudni az ilyen tiszttartónak! Barometrum, időjárás, piaczi árkelet, diplomatia, aacheni congressus, ezüst árfolyam! Hisz ennyi tudománynyal az ember miniszter lehetne! Aztán mi fizetése van önnek a marquis urnál?

– No az már érthető. Igy már tudni való, hogy az ember buzgólkodik. Aztán mennyire mehet ez az ön nyereménye, tiszttartó? -138-

– Hja, uram, azt nekem nem szabad megmondanom; mert abból ön rögtön kiszámolhatná, hogy mennyit jövedelmez ez a birtok? s a jövő szerződésnél a szerint rugtathatná fel a haszonbért, s ezzel én a gazdámat megkárosítanám.

– No és ha én épen azt szeretném megtudni? Nem lennék érte háládatlan.

– Uram! Nincs önnek a birtokában olyan kincs, a miért én egy lelkemre bizott titkot eláruljak!

– Hahaha! Ez tetszik nekem! Ez a hűség! Tehát nincs a birtokomban olyan kincs, a miért ön egy rábizott titkot elárulna. Nekem? Rogneardnak? példának okáért! Ha a leányomnak a kezével kinálnám meg! Hahaha!

– Nem, uram! még azért sem! szólt a tiszttartó s azzal megfordulva a sarkán, indult. Megyek önöket a marquisnál bejelenteni.

– De ugyan papa, legyen eszed! zsémbelt Melanie kisasszony. Hisz te úgy viseled magadat, mint egy nyárspolgár. Minden embernek borravalót akarsz osztogatni. Most meg már épen az én kezemet akarod aprópénzül használni.

– Hiszen csak tréfáltam, te bohó. Csak nem képzeled, hogy egy ilyen bonhommehoz akarlak adni feleségül. Csak egy kicsit zavarba akartam hozni a rustret!

– De lásd, pedig én nekem épen az ilyen ember volna kedvemre való. A ki tetőtől talpig maga a becsületesség; megvesztegethetlen és hűséges, micsoda ritka madár ez a mai világban. Az ilyen ember bizonyosan férjnek is igen derék ember.

– Megengedem, megengedem. S ha lesz férjhez adandó komornád, reflektálni fogok rá. De csak azt szeretném tudni, hogy honnan tudja ez a bagariacsizmás ember, hogy az aacheni congressus határozatai következtében az ezüst árfolyama le fog menni? holott ezt még én magam sem tudom; pedig ez az én tudományom, ez az én mesterségem. Hát a tiszttartók még magasabb politikát, diplomátiát, financziát is tanulnak. Ez nagyon különös. -139-

– De én még valami mást találok még különösebbnek, mondá Melánie kisasszony. Nem veszed észre, hogy az a tiszttartó milyen nagyon hasonlított ahhoz a kovácsmesterhez, a ki a lovamra felverte a vasat?

– Az ám. Épen olyan nagyon, mint az a kovácsmester ahhoz a béreslegényhez, a ki a mezőről bekalauzolt bennünket.

– Ha az ember az öltözetkülömbséget, meg a változó arczszínt hozzá gondolja, megmerne rá esküdni, hogy ugyanaz az ember volt mind a három.

– Hova gondolsz? Nem úgy van az; hanem így faluhelyen az emberek olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz, hogy alig lehet megkülömböztetni egyiket a másiktól. Vannak olyan faluk, a hol minden embernek fel van türve az orra, hogy az eső beleesik. Másik faluban meg minden embernek úgy áll a lába, mint a lőcs, aztán megint másik faluban meg minden embernek olyan hosszú feje van, mint egy guitár; a hogy az asszonyok valakit megcsudálnak. De hát azt te nem érted, hát azt én neked minek magyarázzam. Egyébiránt miért ne lehetne mind a három egy testvér? Azért hogy az egyik tiszttartóvá qualifikálta magát, a ki az aacheni congressusról beszél, azért lehet a másik kovácsmester, a ki csak a lókörmökig vitte. Hiszen nekem is van egy öcsém, a ki… azonban beszéljünk már másról.

A marquis maga sietett az előszoba ajtóját kinyitni a kastélyba felsiető úri látogatók előtt.

– Ezer bocsánatot kérek, ha megvárakoztattam önöket; de egyedül vagyok a háznál, minden cselédem kinn van a takarodásnál.

– Ön talán nem is akar rám ismerni? Azért, hogy most szakállt, bajuszt viselek?

– Au contraire. Inkább az a baj, hogy nagyon is ráismerek. Hisz az elébb beszéltünk egymással. De már most vagy a marquis úr volt a tiszttartó, vagy a tiszttartó volt a marquis; mert az embernek a két szeme nem hasonlít úgy egymáshoz, mint önök ketten.

– E szerint önök ketten egy személy! Most értem már azt a nagy hűséget egy tiszttartóban. De ha hallotta volna ön, hogy megdicsérte önt a leányom azért a nagy hűségért.

– No de az ugyan derék, hogy ön nem tart tiszttartót, hanem maga lát a gazdasága után. Igy persze, hogy az aacheni congressusnak a titkát is tudhatja egy tiszttartó! Ezt már most tökéletesen értem. Már most még csak azt szeretném megtudni, hogy hát az a kovácsmester, a ki nem akarta elfogadni a borravalót, nem valami olyan távoli, olyan, hogy is mondjam, tejtestvér-e a marquis úrral; mert az is veszedelmesen hasonlít önhöz.

– Nagy oka van rá neki, hogy hozzám hasonlítson; mert az is az én apámnak az egyetlen fia.

– Ne beszéljen már! Hát ön volt az, a ki a leányomnak a lovát megvasalta?

– Az a kormos képű ficzkó, abban a bőrsüvegben, azzal a bőrköténynyel.

– A ki nekem a vasalásért öt frankból négy frankot, meg tíz sout visszaadott…

– Hát az igen tisztességes kereset, minek engedné az ember másnak? Aztán egy kovácsnak igen sok dolga van a gazdaságnál; az megszolgálja a kenyerét, ha jól hozzálát a munkájához. -141-

– No ez hallatlan valami! Ilyen még nem történt Francziaországban! Hogy egy marquis az ősei jószágán az új tulajdonosnak bérlője is, tiszttartója és kovácsa is legyen egy személyben s mind a háromnak pompásan megfeleljen. Már most még azon sem csodálkoznám, ha azt mondaná ön, hogy a béreslegény, a ki a szekeret megrakta, s aztán bennünket a kovácsműhelyig vezetett, faczipőben, szalmakalapban, szintén nem volt más, mint a marquis úr maga.

– Terringettét! Ilyen ember nincs másik a világon! Kár volna, ha kiveszne a fajtája. Tudja mit marquis úr? Ön már négyféle hivatalt visel s valamennyit olyan könnyedén betölti. Nem vállalna el még egy ötödiket is? Mikor az a paraszt legény ezt a parlagrózsa bokrétát adta a leányomnak, Melanie azt mondta: ennek a parasztbéresnek a felesége irígylésre méltó asszony lehet. Ne irígykedtesse őt sokáig. Ime egy ötödik hivatal!

– De papa! kiálta fel elszörnyedve Melanie kisasszony. Van neked helyes eszed? – Hogy legyek én négy embernek a felesége?

Ez pedig igaz történet; de nem kell hinni, hogy kétszer is megtörténik a világon.

AZ UTOLSÓ KACZAJ.

Egyik fő a másik után gördült le a hulló bárd alól. Herczegek, marquisk fejei és azoknak a feleségeiké; szabóké és csizmadiáké, a kik herczegek és marquisk számára dolgoztak. Mert az ember nemcsak azzal követhet el főbenjáró bűnt, ha nemesi koronát visel, hanem azzal is, ha angol-bőrből készült csizmát visel. Nyaktiló neki!

Persze hogy tréfa; csakhogy emberfőbe kerül. Robespierre «kötő asszonyai» ott ülnek a szinpad körül, s míg a harisnya elkészül, birálgatják, melyik kivégzett halt meg teljes grácziával, melyik esett ki a szerepéből?

Egy ifjú pár a többek között ott vár sorára a vérpad szélén: * * Vicomte és a neje. Fiatalok még mind a ketten, csak a mult évben keltek össze, s nagyon szeretik egymást. Meg van engedve nekik, hogy egymást átölelve várják be a halált. Nem sírnak; szívük el van fásulva már minden izgalom iránt; a világ nem létezik rájuk nézve.

Jerome polgár, a kőműves, egymás után hivja fel az áldozatokat, s azok egyenkint tünnek fel és le a halálos színpadon. Most egy régi ismerős nevét kiáltja. Marquis X. jön fel a lépcsőkön. Régi udvaroncz XV. Lajos korából, túljárhat a hetven éven. Minthogy korán reggel az idő, még csak pongyolájában jelenik meg. Hosszú tarka japonikát visel, hattyu prémmel szegélyezve, fehér bugyogót és piros papucsot, a fején fehér gyapot hálósüveg van, melynek a hegye magasra feláll, a végén roppant nagy lángvörös bojttal. -143-

Gyönge, kimerült alak az öreg, úgy kell őt a hóhérlegényeknek felsegíteni a meredek lépcsőkön. «Mikor jut az fel a mennyországba?» – élczelnek rá a citoyen hóhérlegények – «ezekkel a rosz lábakkal!»

De a mint az emelvényre felér az öreg úr, egyszerre kifeszíti a a mellét, felemeli a fejét azzal a libegő piros bojtos hálósüveggel, s egész gavalléros csoszogással, mintha az udvari bál parquettjén tipegne végig, lejt a nyaktiló felé. És a közben nyájasan mosolyog s üdvözli a körülállókat, azok között az ifjú vicomtet és nejét is.

Azért festette ki arczát, hogy a bámuló nép ne lássa őt halványnak, mikor halni megy!

Az ifjú vicomte, a ki mindjárt utána következik, a mint a kifestett arczú rémet meglátja maga előtt, egyszerre visszatarthatlan kaczajba tör ki; idegei nem birják ki e csiklandó látványt, hahotája túlhangzik a népzsivajon, s magával ragadja a nőt is, a ki a legmélyebb bánatból őrjöngő nevetésbe csap át, s míg ők szivükből jó ízűn nevetnek, a marquis, mint a ki ezt teljes sikernek, applaususnak fogadja, visszafordul feléjük és gracieuse meghajtja magát. Azután bedugja a fejét a nagy veres bojttal együtt a hulló bárd alá.

– Megálljunk! szólt erre Citoyen Jerome. Itt valami államtitoknak kell lenni! Ez a két aristocrata nem nevetett hiába. Vissza kell őket vinni és kivallatni velük nevetésük okát.

És akkor aztán Citoyen Jerome azt tette velük, hogy minden éjjel elment Fouquiér Tienville, a közvádló bureaujába, ott megtalálta azt a tárczát, a melybe a holnap kivégzendők nevei voltak száz számra mind külön czédulákra felírva. Abban felkereste a vicomte pár czéduláját s a tárcza fenekére tette legutolsónak. Nyolczvannál többet egy nap nem lehetett lenyaktilózni az idő rövidsége miatt. Igy a legalul tett czédula kihúzatlan maradt. Másnap megint -144- új elitéltek jegyei jöttek. Jerome polgár megint leghátulról tette a kiszemeltjeiét. És azt egy nap el nem mulasztotta hat hónapon keresztül! Olyan nagyon megtetszett neki az, hogy ez a két fiatal lélek úgy tudott kaczagni a vérpadon állva.

A NYULAK HISTÓRIÁJA.

Azért, hogy «nyul» van benne, senki se higyje azt, hogy annak a classicus nyulnak az újra feltálalásáról lesz talán szó, a melyet ama bizonyos hét sváb, annyi küzdelem után megriasztott; de egészen másféle, szintolyan, sőt annál is komolyabb nyulakról. Nyulakról, a mik holtuk után nem pecsenyévé, de kisértetté válnak. A németeknek, úgy látszik, hogy kedvencz rémalakjok a nyul, a mi csakugyan rettenetes állat, ha megharagszik.

Volt egyszer Ehrenbreitsteinnak egy kegyetlen várparancsnoka, a ki rettentő szigorúan bánt a szegény katonákkal. Különösen az előőrsöket meglepni volt kiváló szenvedélye. Az ilyen szegény, előőrsre kiállított muskétás pedig, mikor ott kell neki állni egész éjszaka a csípős szélben, a puszta mezőn, valami sáncz mögé meghuzódva, könnyen megteszi, hogy elalszik; először csak az egyik szemét hunyja le, azt hiszi, hogy a másikkal majd ébren maradhat, s aztán csak azon veszi észre, hogy otthon van az édes anyjánál, s várja, míg a jó szalonnás gombócz megfő; míg aztán egyszer csak kap a gombócz helyett egy olyan ütleget az előtte álló kommendans korbácsbunkójával, hogy nem kiván belőle többet.

A kegyetlen várparancsnok bőrtalpakat varratott a lova patkója alá, hogy a lódobogás el ne árulja közeledtét, mikor a szunyókáló előőrsökre vadászik.

A katonák azonban úgy kaptak ki rajta, hogy találtak ki valami szert, a mivel a saruikat bekenték, a minek a szagát ha a ló megérezte messziről, elkezdett nyeríteni, -146- arra aztán a szundikáló katona csak felserkent az álmából s mire a kommendans odaért, akkor már állta a silbakot, mint a peczek s még ő neki állt feljebb, hogy «ki vagy! megállj? vagy meglőlek!»

A kommendans rájött a csalfaságra s egyszer aztán azt gondolta ki, hogy majd gyalog fogja ő ezentúl megtenni a körjáratot, sőt nem is gyalog, hanem négykézláb. Mikor kiért a mezőre, lehasalt a fűbe s úgy csúszmászott előre egyik előőrstől a másikig s csak akkor állt talpra, mikor már közel volt a katonához; s jaj volt annak szegénynek, ha lőtávolon belül vette csak észre a közeledőt, vagy ha épen alva találták.

Egyszer aztán egy elszászi muskétás, a ki még újoncz volt, akkor állt először a vártán, egyesegyedül a puszta mezőn, nagyon felpeczkelte a szemhéjait, hogy el ne aludjék; meg akarta szolgálni a prófuntját becsületesen. A mint meglátta, hogy a holdvilágos éjszakában valami nagy fekete állat közeledik feléje négykézláb a mezőn, egyik bokortól a másikig lappangva, hát ő azt gondolta szegény, hogy az valami medve. A medvének pedig hiába kiáltja az ember azt, hogy «ki vagy!» mert annak se neve, se titulusa. A helyett egyenesen ráfogta a puskát s úgy odadurrantott neki, hogy a szegény kommendánsnak az egyik lába holtan maradt a csatatéren s biz ő hadvezéri buzgóságának egész áldozata lett, a másik három is utána ment, meghalt. De a lelke sem talált nyugtot a sirban; mert még azután is feljárt mindörökké a katonákat ijesztgetni. Az előőrsök közül ha valamelyik el talált aludni, s aztán közeledett feléje a szemlélő őrjárat, egyszerre csak ott termett előtte egy nyul, a melyiknek csak egy hátulsó lába van, s az felrázta álmából, azzal tovaszaladt. Így holta után hozta helyre mindazt a sok kínzást, a mit életében a katonáin elkövetett. De nem is volt a katonáknak jobb védszelleme ennél a háromlábú nyulnál Ehrenbreitsteinban, mert az mindig felköltötte az elaludt előőrsöket, akár ellenség közeledett, akár az őrjárat. Azért meg is voltak egymás -147- között egyezve abban, hogy soha senki közülök nyulat meg nem lő; nehogy épen azt a három lábút találja meglőni, a kiben a generalis lelke lakik.

Mikor a francziák kezébe került Ehrenbreitstein, a várparancsnoksági állomással Maillé-Brézés tábornagy lett megtisztelve, a ki, mint mondják, igen vitéz katona volt, hogy is lett volna belőle külömben tábornagy? A németek elmentek másfelé.

Hanem a háromlábú nyul nem ment el velük, ott maradt Ehrenbreitsteinban, a miből látható, hogy az nem volt valami patrioticus érzelmű nyul, hanem valóságos kisértet, a ki a maga temetkezési helyéhez van kötve; s azontúl a franczia katonák részesültek abban a barátságban, hogy az előőrsön meglátogatta őket a nyulhadastyán, s az alvókat barátságos pofoncsapásokkal felköltögette.

A tábornagynak magának is fülébe ment az a hír, a miért ő szörnyű dühös lett, káromkodott, s azt fogadta, hogy no csak egyszer ő kaphassa puskahegyére azt a kisértetes nyulat, bizony lehúzza a bőrét s sipkát csináltat belőle.

Már pedig a kisértetekkel nem jó tréfálni, kivált ha azok ily félelmes alakban jelennek meg az emberek előtt.

Nem sokára a tábornagygyal aztán olyan bolond dolog történt, a milyen százmillió ember közül egygyel szokott megtörténni, de az is csak száz esztendőben egyszer.

Ez még magában nem lett volna ilyen rendkivüli bolond eset; hanem – kezdjük elől a történetet.

Mikoriban a francziák birák vala Koblenczet, az Ehrenbreitstein kormányzója egy marquis de Maillé-Brézés volt, franczia tábornagy.

Picardi nemes ember és vitéz katona lehetett, hogy negyvenesztendős korára már tábornagygyá lett és még sem házasodott meg. A vitézség indokolja, hogy ily fiatalon -148- oly előre haladt, a picardi nemesség, hogy ily vén létére úgy hátra maradt. Válogatós volt és nagyravágyó.

Végre talált egy rangjához illő és kedvére való hölgyet; a ki senki sem volt más, mint a hatalmas Richelieu herczegnek, a marquis nagy pártfogójának a testvére, Alcide.

A hölgy lehetett már harmincz körül; de valami tökéletes szépség. Arcz, termet gyönyörű; a hangja szerafi, magatartása királynői, járása tündéri; ezer csoda, hogy még eddig férjhez nem vették. Büszke nagyon s ezek a férfiak itt a versaillesi udvarnál bizonyosan nagyon félénkek: nem mernek belékötni. Ugy kell lenni.

Marquis de Maillé-Brézés elszánta magát, hogy ha senki más nem merte, elveszi ő a miniszter hugát.

Richelieunek volt egy komornyikja, Jussieu, ki valaha a marquisnak gyermek korában játszótársa volt, a barátságot még azután is fentartották, hogy egyikük oly magasra vitte. (Már t. i. Jussieu.)

– Te Jussieu, mondá a tábornagy kebelbarátjának; mit szólsz hozzá, én meg akarom kérni a herczegtől a hugát.

– De ugyan mondd meg, mi oka lehet annak, hogy a herczegnő még eddig férjhez nem ment?

– Talán kevés a herczegnő hozománya ahhoz a fényüzéshez, a mihez szokva van?

– Hisz az egy kincs! – Te! Talán valami titkos liaisonja van a herczegnőnek?

A jó tábornagy aztán addig törte rajta a fejét, hogy mit jelenthet ez a szó «ellenkezőleg», vonatkozásban ahhoz az állításhoz, hogy talán valami szerelmi viszonya lehet az imádott hölgynek, míg végre átlátta, hogy nem tudja e talányt megoldani máskép, mint ha csakugyan megkéri a kezét a herczegtől.

Az is olyan furcsán mosolygott a marquisra, mikor a huga kezét odaigérte neki. És azután minden chevalier, a kit csak vőfélyül, násznagyul felkért, az az első pillanatban mind mosolygott; még a pap is elmosolyodott egyszer, mikor összeeskette őket.

A menyegzői lakománál a menyasszony nem evett mást, csak bouillont, meg kocsonya- és tejhabféléket, a miket kanállal lehetett elkölteni; késhez, villához hozzá nem nyult; hanem hát az jól illik a menyasszonyoknak, hogy a lakadalmukkor finnyáskodjanak; majd máskép lesz az otthon, ha a vaspántos vállfüző nem szorítja a derekát s nem néz rá senki, hogy mit eszik.

A marquis aztán hazavitte a nőül vett herczegasszonyt Ehrenbreitsteinba; az egész úton a hintója mellett lovagolt.

Végre magukra maradtak, kettecskén, egyedül, az első hitvesi vacsorát elköltendők. Az ifjú szép hölgy most már igéző pongyolában, minden erényőrző fesz nélkül.

Hanem ezúttal sem nyúlt se késhez, se villához, csak kocsonyát, meg pépet evett, a mihez kanál kellett. -150-

– Egyél kedvesem, ebből a jó pástétomból. Ezt a jó szarvas-szeletet. Ettől kap az ember friss vért. Kóstold meg csak.

S hogy meggyőződjék róla, közelebb akarta magához húzni a feleségét s e végett megfogta a kezét. Mire a nő felsikoltott.

– Talán még ez is, meg az is űvegből van? Kiálta a férj, kétségbeesetten detaillirozván a kérdést.

A marquis csak hanyattesett ijedtében. Ő feleségül vett egy csendes tébolyodottat, a kinek az a rögeszméje, hogy az egész teste üvegből van, s nem meri a hust a szájába venni, mert attól fél, hogy kitörik benne az üveg foga. Külömben igen szép és igen jámbor teremtés. Nem kell senkitől félteni.

Most értette már a tábornagy, hogy mit tesz «au contraire?» Csakhogy már késő volt.

Ez bizony fatális egy állapot, a tábornagynak joga lett volna rögtön felpakolni a feleségét s visszaküldeni a miniszteri sógorhoz, hogy ha üvegből van a huga, tartsa almáriomban s ne adja feleségül olyan emberhez, a ki tűzkőből van. Hanem hát ezt csak még sem tette, mert a kétszáz-ezer livrenyi hozomány, az már nem volt üvegből, -151- hanem valóságos aranyból s aztán okos ember nem nézi a poharat, hanem azt, a mi benne van.

Maillé-Brézés marquis tehát hagyta a feleségét üvegnek lenni; az nem ült soha lóra, nehogy összetaláljon törni, nem tánczolt, nehogy valaki hozzáütődjék a könyökével s mikor lefeküdt aludni, elébb tetőtől talpig vattába pakoltatta magát, mint a hogy a messze útra küldendő velenczei üvegkorsókat szokták.

Hanem hát okos ember segít magán másképen. Az még nem történt meg, hogy franczia marquis éhen halt volna meg, ha otthon nem főztek a számára.

Hanem egy baj volt a dologban. Az, hogy Köln nem Páris, s Ehrenbreitstein nem Versailles.

Maillé-Brézés marquis ugyan fedezett fel egy ritka szépséget a Bayerlehenhof negyedben: a szép Agathát, a pástétom-árulónőt. Ez aztán olyan lány volt, a ki húsból és vérből van, csupa jókedv és elevenség. Szerette is a tréfát s nem haragudott érte, ha az arczát megcsipték. Az is olyan volt, mint a duránczai baraczk. A marquis verseket is írt hozzá.

Hanem ennek is volt valamije, a minek üvegből kellett lenni: – a jó hirneve.

A trianoni pástétom-árulónők ezt nem vették volna olyan szigoruan, hanem a szép Agatha német volt és kérlelhetetlen.

– Én bizony nem vagyok bolond, hogy a marquis úr szép szemeiért levágassam a kontyomat s szalmakoszorúval a fejemen sikároljam a templom küszöbét. Nálunk az olyan leánynak, a ki a pártáját elveszti, nincsen maradása. Csak maradjunk a verseknél.

– Akkor meg az lesz az útban. S ha asszonyt kapnak rajta a hűtelenségen, azt meg épen kikötik a pelengérre s megkorbácsolják. Nálunk az ilyen dologban nincsen semmi «Péter bácsi».

– No hát fogj magadnak egy olyan férjet, a ki nem lát meg, nem hall meg és nem beszél ki semmit. -152-

A marquis pedig egészen bele volt bolondulva a szép leányba s majd szétszedte a fejét, hogy egy jó gondolatot találjon benne.

De hát mire való az ördög a világon, ha ilyen kényes helyzetben nem tud az emberen segíteni?

A komornyikja jött jelenteni, hogy itt van egy úr, a ki rögtön akar a tábornagy úrral beszélni. Annak az úrnak az arcza fekete, a ruhája pedig veres.

Az az úr azonban épen nem volt az ördög, hanem csak egy jámbor szerecsen, a ki azon kezdte, hogy hasravetette magát a tábornagy előtt, s megcsókolta a lábait, maroccói etiquette szerint.

– Nem egészen az; csak a cataloniai apátúr, viszonzá a látogató s átadá a marquisnak az ajánló levelet.

Abból a levélből aztán megérté a marquis fekete látogatójának rövid élettörténetét.

Fiatal afrikai néger volt, gyermek korában elrabolták, elvitték Stambulba, ott azok közé sorozták, a kik a szultán háremét őrzik; (feddhetlen jellemű férfiak, a kikre a szultán rá meri bízni a feleségeit), ott megunta a dolgot, megszökött s sok viszontagságon keresztül Cataloniába vetődött; ott a kegyes abbé Jeremiah kezei közé került; az bevezette őt a keresztyén hitbe; megkeresztelé. A keresztapja volt monsieur Derbois, annak a nevéről a neophita lett Derbois Jakab. Az abbé gondoskodni kivánt védencze földi sorsáról is. Eszébe jutott, hogy van egy hatalmas barátja Ehrenbreitsteinban, Maillé-Brézés tábornagy, íme elküldé hozzá, hogy fogadja fel az udvarához valamiféle szolgálatba.

– Tehát te valóságos háremőr voltál a szultán szeráljában? kérdé a marquis. -153-

– Nagyon jól rendelte. Én szolgálatomba fogadlak. Leszesz nálam major domus.

A néger nagyon fekete képet csinált hozzá, mert «domusz» annyit tesz törökül, hogy «disznó», hanem azért csak azt mondta rá, hogy az is jó lesz.

– Hivatalod az lesz, hogy valamennyi cselédemnek te parancsolsz, az ünnepélyeket rendezed, s a vendégeket elfogadod.

– Kapsz fizetést és fényes egyenruhát, úri szállást a saját lakosztályomban, pompásan bebutorozva.

– Hanem mindezekhez egy föltételt kötök. Egyúttal meg kell házasodnod, feleséget kell venned.

A néger azt kérdezte «hányat?» S aztán nagyon megnyugtatva érezte magát, mikor megtudta, hogy csak egy asszonyra kell vigyáznia. Az alku minden húzódás nélkül megköttetett.

Most még csak a szép Agathát kellett felvilágosítani a szerencséje felől.

– Kincsem! Kaptam már a számodra egy olyan vőlegényt, a milyen «nincs», a ki nem lát, nem hall és nem beszél. Íme itt van.

A szép Agatha természetesen hogy felsikoltott ijedtében, mikor a bemutatott vőlegényt meglátta:

Három hét múlva a szép Agatha a néger Derbois hitvese volt, a fekete Derbois pedig a tábornagy major domusa, ki annak saját palotájában lakott feleségestől együtt.

Hogy azután a szép Agatha miként lett valóságos úrnővé -154- a tábornagy házánál? hogy kerítette a nagy hőst egészen a papucsa alá? hogy segített elkölteni a kétszázezer livre jövedelmet? Az mind meg van írva a «nyulak históriájában», a mely, mint tudjuk, egy igen terjedelmes könyv, és a mit nem szoktak a gyermekek kezébe adni.

Egyszer azonban az a furcsa kívánsága támadt a szép Agathának, hogy ő neki a tábornokné gyémánt fülönfüggői kellenek. Ugyanazok a drága fülönfüggők, a miket az szokott ünnepélyes napokon viselni.

Hiszen kért volna bármilyen drága gyémántokat, a miket meg lehet venni, ez nem lett volna hiba; de azt kivánni, hogy a tábornok vegye ki a függőket a saját felesége füléből s annak a szeme láttára akaszsza a szolganő fülébe, mégis csak vakmerő egy gondolat.

A tábornagy finom ember volt és nagy hadvezér. Elővette a taktikát, hogy ezt a lehetetlenséget minden erőszak nélkül keresztül vihesse.

A marquisnő születésnapja következett, a mit mindig nagy családi ünnepély szokott követni. A nő sejtette jól, hogy a major domusnak micsoda hivatala van feleségestől együtt az ő házánál; hanem hát ez nem volt rendkívüli dolog előtte. Otthon Versaillesben sem megy az külömben. S aztán meggondolhatta, hogy ő maga üvegből van. S a szép Agatha az ő irányában úgy viselte magát, mintha tisztelné és szolgálná.

Azon a születésnapon is épen a szép Agatha segített az úrnőnek a toilettejénél, a mi nagy tudománynyal járt. Ő hozta be számára a tábornagy ajándokát: egy szép nagy üveg-vedret, tele csináltvirágokkal.

Az az üveg-veder pedig olyan anyagból volt, a mit bolognai üvegnek neveznek. Minden ember tudja, hogy ez a hirtelen kihülés által oly törékenynyé van téve, hogy csak hozzá kell érni egy gyémántnak a hegyével, rögtön szélylyel omlik. -155-

– Az istenért! asszonyom. Ön megint föltette azokat a veszedelmes gyémánt-függőket? Hát ha bolognai üvegből van ön?

– Az életével játszik ön minden perczben! Nézze: ez a virágveder abból van. Ide nézzen. Csak hozzá értetem a gyűrűmnek a kövét. Látja?

A marquisnő felsikoltott. A rögeszme fogékony. Most már azt hitte, hogy ő is olyan üvegből van. Nem mert maga a függőihez nyulni. A férjét kérte, hogy vegye ki azokat a füleiből nagy vigyázva.

– Pedig milyen szép függők! Milyen kár értük, hogy nem ragyoghatnak. Próbáljuk meg, hogy illenének Agatha fülébe?

S azzal ott a felesége szeme láttára a szeretőjének a fülébe akasztá annak a gyémántjait. A gyémántok ragyogtak; de még jobban a szép Agatha szemei.

Hanem e jelenet a marquisnőt egyszerre kigyógyítá rögeszméjéből. A vér arczába szökellt. Az igazi, eleven vér, a mi nem szokta a porczellán figurákat eleveníteni.

Elfeledé, hogy a két tenyere üvegből van, s eltörik, ha megüt vele valamit. Az egyikkel a tábornagynak, a másikkal a kedvesének olyan két egészséges pofont adott a füle mellé, a minőt akármilyen húsból és vérből alkotott asszony adott volna hasonló esetben az illetőknek.

Nem volt csoda. A nagy idegrázkódástól, a midőn megtudta, hogy nincsen a teste üvegből.

Hanem a lelke volt abból. S az még nagyobb baj. Az a keserű megsértés, a mi férje által érte, sírba vitte az asszonyt. Ez volt az utolsó születésnapi ünnepe. -156-

Az összetört üvegben neki kétszáz ezer livre évi jövedelme veszett kárba. S az még a kisebbik baj volt. A nagyobbik veszedelem onnan támadt, hogy most már aztán a szép Agatha követelte az özvegygyé lett tábornagytól, hogy vegye őt feleségül. S Maillé-Brézé félt tőle, hogy megteszi; mert nagyon tudott rajta uralkodni ez az asszony. Szerencsére volt egy akadály – a miről majd el is felejtkeztünk: – a férj, a jámbor szerecsen. Attól ugyan el lehetett választani az asszonyt canoni jog szerint. Világos paragraphus szólt mellette a canoni jogból. Hanem hát a paragraphus (§) akkor is görbe volt, mint mindig; lehetett csürni-csavarni, kiváltképen pedig nyujtani a processzust. S addig a szerecsen csak megmaradt major domusnak s a szép Agatha férjének. Richelieu is minden befolyását felhasználta, hogy a váló-pert késleltesse. A szép Agatha aztán az asszonyi szeszély minden rigolyáit kipróbálta a szerelmes tábornagyon, hogy czélját elérje. Maillé-Brézé nem tudott hová menekülni e «házi kereszt» elől. Elutaznia, fürdőkre mennie nem lehetett, mert oda volt leszegezve Ehrenbreitstein várába, mint unalmas kormányzó, s az egyedüli fürdőt, a mi akkor divatban volt, vérfürdőnek hítták. Mit találhatott ki menekülésül? A vadászatot. Ez különösen azért jó mulatság, hogy az ember ezalatt nincsen otthon. De ugyan mire lehet vadászni Coblenz és Ehrenbreitstein körül? ott nincs se szarvas, se vadkan: semmi más vad nincsen, mint nyul. Plebejus vad! De az ember ráfanyalodik egyéb hiányában.

Maillé-Brézé legjobb szeretett éjszaka, lesből vadászni, s olyankor mindig magával vitte a major domusát is. S ketten együtt féléjszakákon át ellesték a hangafa bokrok között a tapsifülest.

A szép Agatha mindig ijesztgette a tábornagyot, hogy -157- majd egyszer ott kapja a háromlábú nyul: az pedig rettenetes állat. Hanem Maillé-Brézé arra köpte a markát, hogy csak egyszer az ő puskája végére kerüljön az a nyulkisértet, soha sem kisért az többet senkit: pecsenye lesz belőle!

Egy éjjel megint elmentek mind a ketten a lesbe s a szép holdvilágnál elfoglalták a helyeiket. A marquis ez alkalommal nagyon mélyen beletalált tekinteni a kancsóba s úgy érezte, mintha szeme pilláit nem bírná felemelve tartani. Az pedig veszedelmes dolog; mert a háromlábú nyul, a mint meglátja, hogy künn a vár előtti glacisn valaki a puskával a kezében elszundít, rögtön ott terem előtte, s úgy üti pofon az első lábával, hogy kimegy az álom a szeméből. Pedig nem birt ellenállni az álomnak. Az a süppedő mohos gyep olyan édesdeden kinálkozott. Egyszer csak abba az állapotba jutott, a mikor az ember saját magát látja – tükör nélkül. Látja maga magát szundikálni. Ott gubbaszkodik a zsombikon ülve, a puska a két karjára vetve. A mint a hold kibukkanik a felhők közül, előbúvik a bokrok mögül a rettenes rém: a háromlábú nyul. Egészen fekete, csak a szemei vörösek. Feláll az épen maradt hátulsó lábára s a két fülét egymáshoz csapja felmeresztve. Most meglátja az alvót s fejet csóvál. Nyulpofájával elkezd fintorlatokat csinálni, a mik fölöttébb sértő kifejezésűek.

Azután a bajusza hegyével megcsiklandja az alvónak az orrát. Az azt hiszi, légy szállt rá, s a kezével odakapkod altában. Azután a nyul a szájába fogja a vadász puskájának a végét, mintha furulya volna s elkezd rajta valami csufondáros nótát tilinkózni, hogy az ember kész volna mérgében a bőréből kiugrani; csak a puska ravaszát kellene megnyomnia, hogy a csúfoló rémnek a fejét szertezuzza, de minden ujja egy elefántláb, a mi nem akar megmozdulni.

Végre a legszélső szemtelenséghez folyamodik e nyulkisértet, -158- felhúzza a vadász nagy szarvasbőr keztyüjét a saját kezére s azzal egy olyan pofont ád a szundikálónak, hogy az hanyatt esik tőle.

De már ezt egy franczia nem viselheti el. Egy pofonütésre még halottaiból is fel kell annak ébrednie. «Czudar rém!» ordít a szőrnyetegre, neki fogja a puskát, odadurrant az oldalába s arra rémséges halál-ordítás következik nyomban. A háromlábú nyul agyon van lőve!

Agyon bizony a szegény major domus. A szerencsétlen odajött vadásztársához, hogy azt felköltse álmából s azt sem mondhatta meg neki, hogy mit akart tőle kérdezni? úgy meglőtték egyszerre.

Maillé-Brézés marquisnak most már aztán megvolt a jó oka feleségül nem vehetni a szép Agathát. Az egyházi törvények szerint egy megölt férjnek az özvegyét nem szabad elvenni annak, a ki azt megölte. Ezt a szerencsét igazán úgy lőtte magának a marquis.

Egyszer valami nagy erődítési tervet kellett megállapítani, a mire a tábornagy elnöklete alatt minden hozzáértő katonai celebritás összegyült. A rengeteg mappát kiterítették a hosszú asztalra s kiki megmondta a maga véleményét róla. Végre az elnök is megszólalt.

Máskor meg hadi-gyakorlatot tartott, a mit neki kellett volna vezényelni; de azt úgy összezavarta, hogy utoljára a csapatok alig tudtak egymásból kikeveredni. Majd itt, majd amott ugrott fel előtte a háromlábú nyul. «Ahol szalad ni! vigyázzatok! Fordulj! Kanyarodj! El ne gázoljátok».

A tábornokok végre tanácsot tartottak az orvosokkal, s annak az lett a vége, hogy Maillé-Brézé tábornoknak szives figyelmeztetés lett adva, mintha jó volna neki egy időre a falusi kastélyába vonulni és az egészségét ápolni.

A falusi kastélyában már megszokta a cselédség, hogy a marquis a legcsendesebb morfondirozása közben egyszer csak elkiáltja magát: «ahol fut ni! a háromlábú nyul!» S arra aztán inas, vadász mind utána kiáltja: «ahol fut a nyul!» S azzal elkezdenek a szobában kergetőzni, széket, asztalt feldöntenek, míg bottal, seprüvel kikergetik valahogy a háromlábú nyulat.

Ez a nyul meg is ásta nem sokára a sírját a jámbor marquisnak. Soh se hitte volna, hogy vitéz katona létére egy ilyen pipogya teremtés ölje meg.

BOSZNIAI HUSZÁRKALAND.

A mint Bányalukába bemasiroztunk, ez a szedte-vedte bosnyák nép olyan alázatosan fogadott bennünket; azt gondoltam, vizet sem tudnak zavarni.

Én egy jómódú rőfös-kereskedőnek a házához jutottam, tizenkét huszárommal. A gazda nem volt ugyan otthon, hanem a felesége, egy csinos takaros menyecske, elég szivesen látott bennünket. Tudott németül is, látszott, hogy nem valami neveléstelen személy, ilyenformán megértettük egymást. Sietett a jó asszony legelébb is kimenteni az urát, a mért nincs itthon, hogy nem a rebellisekhez állt, hanem csak elment Salonikiba, portékát vásárolni, ha soká itt maradunk, lehet hozzá szerencsénk. Bántam is én, akárhol járt az ura? A szobával meg voltam elégedve, a mit számomra berendezett s miután jó vacsorával fenyegetett, attól sem ijedtem meg. Egy kissé ugyan elvadított, a mint körültekinték a szobámban s megláttam a falra akasztva Szent Miklós és Szent György képei mellé Miletics és Csernajeff arczképeit.

Az asztalon fénykép-album is volt, az is tele a moszkvai ethnografiai kiállítás zarándokaival.

Este felé, mikor már a legények kiverték a «hét sor port» s elkezdték dalolni a Kerekes András nótáját, a háziasszony bekopogtat hozzám s nagy óvatosan körültekintve a szobában, ha nincs-e más is jelen? belép, odajön hozzám és térdre esik előttem. -161-

Csak akkor kezdtem észrevenni, hogy milyen gyönyörü szép fekete szemei vannak az ifiasszonynak, ha olyan erősen ki nem volna pingálva a szerecsikával, okvetlenül szépnek volna nevezhető. Alig lehet több harminczkét évesnél.

– Minden szentekre kérem, nagyságos generális úr, kezdé a menyecske, megragadva kezemet: tegyen irgalmat velem, szegény kétségbeesett asszonynyal, külömben mindjárt a kutba ugrom.

– Generális ugyan nem vagyok; hanem azért parancsoljon velem, én mindent megteszek a kedvéért, a mi a katonai becsülettel összefér.

– Azt, azt! A katonai becsületet akarom öntől igénybe venni, folytatá az asszony. Ön nemes szivű, lovagias férfi, a ki egy anya kétségbeesését fel tudja fogni; nekem van egy gyönyörű szép leányom, a kit nagyon féltek a huszároktól.

– Na már arra lovagias szavamat adom önnek, asszonyom, hogy az ön leányának semmiféle bántódása nem fog történni.

– De csak mégis nagyon félek, mert gyönyörű szép leány ám! Aztán nem lehetek mindig mellette, hogy őrizzem. Éjszaka rám ronthatnak. Csak akkor tudnék nyugodtan aludni, ha ezredes úr megengedné, hogy éjszakára ide hozzam be a leányomat az ön szobájába, a míg itt méltóztatnak mulatni.

– No mert egyedül itt hiszem őt egész bátorságban. Az ön lovagias védelme alatt. Itt tudom, hogy semmi baja nem történik. Az ön adott szava megvédelmezi a leányomat.

(Teringettét! Én most itt egy tizenhat esztendős angyalt őrizgessek éjszakánkint, a saját szobámban, a kit előre lekötött lovagias becsületszavammal igértem megvédelmezni! Ez lesz még csak a szép provincia! – Mindenféle módjára készen voltam Bosznia pacificatiójának, csak erre az egyre nem.)

– No ugy-e megengedi ön, hogy majd úgy éjféltájon, mikor mindenki aludni megy, behozzam ide önhöz az angyali szép leányomat? Óh köszönöm, az ég áldja meg önt e nagylelküségért.

Becsületszavammal igértem, hogy e leányt megvédelmezem, s már most, hogy annál jobban gyakorolhassam a becsületszavam beváltását, ide hozzák éjszakára a szobámba.

S én itt strázsáljak egy szép leányt felvont fegyverrel éjről-éjre, mint a stambuli Kadun-Kiet-Chuda a bajrám ünnepi szultán menyasszonyt. De ezt a strófot nem állom ki!

Hiszen nem vagyok én Szent Antal. Aztán könnyű volt Szent Antalnak, mikor jól tudta, hogy az a szép leány, a ki őt kisérti, maga az ördög; de lenne csak az én helyemben, mikor maga az anya hozza ide a lányt, s azt mondja, hogy az egy angyal, majd szeretném látni, hogy meddig tartana a szentantalsága?

Aztán utoljára is nem esküdtem én meg a királynak arra, hogy az ő hadseregében anachoreta leszek.

De hisz én nem is kivánom, helyembe hozzák; valjon ha egy anya maga viszi a leányát egy huszárhadnagy szobájába, hogy rábizza a rend és nyugalom fenntartását, nem valóságos európai mandátum-e ez? – Ez már az igazi bosnyák kérdés!

De hát az adott szó? hát a katonai becsületszó? Szabad-e azt megszegni? -163-

Ez a nő bennem egy mesebeli hőst sejt, egy Lohengrint, a ki az ártatlanságot védni jön hattyu hátán. Szabad-e ezt a hitét megczáfolnom! Szabad-e az adott szót megszegnem!

Nem! Vasból leszek. Megtiltom a szemeimnek, hogy ránézzenek. Csupa szomorú dolgokról fogok gondolkozni. Előveszem a dienstreglement s végigolvasom. Patiencet fogok játszani. Miattam ott fekhetik és lehet olyan szép mint Semiramis. Kővé válok. Hanem holnap reggel megyek raportra, s kikérem magamnak, hogy engem jövő éjszakára küldjenek ki az előőrsre. Nagyon szeretem, mikor az eső szakad a nyakamba.

Megállj! Még egy argumentum van, a mely erőt ád az önuralkodásra. Hátha ez csak kelepcze? Hátha úgy akarnak velem tenni, mint Judit Holofernessel? Úgy van! Ha azt nem akarom, hogy holnap reggel fej nélkül ébredjek fel, ascétának kell maradnom!

Azonban minden bölcselkedésemet halomra döntötte egyszerre az a halk papucscsoszogás, a mi éjféltájon ajtóm felé közeledett; a szívem egyszerre felszabadult, s nyargalt velem árkon-bokron keresztül; minden csepp vérem bosnyák lázadóvá lett egyszerre, éreztem, hogy nem fogok ismerni kegyelmet! – Koczogtatnak. – Szabad.

Az ajtó nagy csendben felnyilik, s belép rajta a háziasszony, titkolózó mosolygással, s hozza a karján a leányát, – egy szép kis, pólába takart babuskát.

– Igen is, a tizenhatodik hónapba. De már el van választva, nem fog alkalmatlankodni. Éjszakára mákhajat főztem neki tejbe, csendesen fog aludni, uram.

– De hát ezer milliom angyal és liliom! Mi az ördögöt félti ön ezt a tizenhat hónapos kis pulyát az én huszáraimtól? -164-

– Hát – hát – rebegé a nő szepegve – attól félek, hogy – megeszik…

… Jeges vízzel öntöttek végig. Ezek azt a hirünket költik, hogy a huszárok a kis gyerekeket megeszik. Soha ilyen kalandot többet.

MAHADI.

Almanzor, a szaraczénok legbölcsebb kalifája, mikor halálos óráját érzé közelegni, odahivatta magához a fiát, Mahadit, a ki ő utána következett a trónra, s ezeket a kegyes tanácsokat osztá neki:

– Azt mondom neked, édes fiam, hogy ha király fogsz lenni, a rokonaidnak semmi kincsüket el ne vedd: magadnak úgy is elég van. – Hanem azért bizonyos vagyok felőle, hogy te azt mégis el fogod venni. – Azután azt mondom neked, hogy a leghivebb embereket ki ne végeztesd, s halálítéletet ki ne mondj a vádlott kihallgatása nélkül soha. Azonban előre tudom, hogy te ezt még is meg fogod tenni. – Továbbá arra kérlek, hogy ezt a pompás palotát, a mit rád hagyok, le ne bontasd és másikat ne kezdj építtetni a helyébe, mert nem éred meg a befejezését. – Hanem azért meg vagyok felőle győződve, hogy te ezt mégis meg fogod tenni. – Végtére még arra az egyre kérlek, hogy országos ügyekbe asszonyt ne avass, s olyan ételből ne egyél, a mit valami megáldott asszony megkivánt. – Hanem te azt mind a mellett bizonyosan meg fogod tenni.

Pedig hiszen ezeket a tanácsokat, a miket a haldokló bölcs fiára hagyott, csaknem lehetetlennek látszik meg nem tartani.

A trónra ült ifjú kalifa, hogy mindjárt eleve megczáfolja apjának kedvezőtlen elővéleményét az ő szófogadása iránt, a hol csak egy rokonát kifürkészhette, annak mind ajándékot osztott, nem hogy annak a kincseihez nyúlt -166- volna, s a testvéröcscsét, Ilhámit, elküldte Cadixba, hogy ott helytartója legyen. Nem vett, hanem adott.

Egy napon Mahadi a királyi palota kertjében egy csodaszép ifjú leánykával találkozék, kinek feltünő bájai egyszerre lángra lobbantották gyulékony szenvedélyét. A leány Zeráhnak nevezte magát, s a királyi park kertészének szülötte volt.

A válasz, a mivel a leány Mahadi szerelmi ostromát fogadta, egészen foglyul ejté az ostromlót.

– Inkább akarok egy koldusnak a felesége lenni, mint egy királynak a rabnője.

Zeráh próbálgatta azt egy ideig: gondolkozott rajta, hogy a kezében tartott rózsát összetépje-e s odadobja a király lábaihoz? Végre győzött a nagyravágyás s oda nyujtá a rózsát a királynak.

Mahadi lelke megtelt a nagy örömmel. Mikor egy király a porból emel föl egy igazgyöngyöt, mely az ő koronájába foglaltatni érdemes, még nagyobbra van vele, mint ha egy másik király diadémjából törte volna ki azt. Mahadi menyegzőjére összehivta minden vazalljait és vezéreit, a szövetséges kalifákat, s azok meg is jelentek a menyegzőre mind, egynek kivételével: ez volt Ilhámi. Annak elébb a maroccoi szultán ostromzároló hajó-hadát kellett elverni Cadix alól; addig nem jöhetett.

A menyegző hét napig tartott, és a hét napot összekötő éjszakáknak sem volt álomhozó pihenése, a fényt, mámort, pazarlást a nappal és az éjjel versenyezve fokozta egymás fölé.

Győztesen érkezett meg; az ellenség elsülyesztett hajóiról letépett zászlókkal. Azokat hozta nászajándékul a bátyjának.

Mikor aztán Mahadi odavezette őt menyasszonya -167- elé, Ilhami eltakarta arczát a kezével, s elkezdett zokogni:

Zeráh Ilhami herczegnek a menyasszonya volt már akkor, mikor a király őt meglátta és megszerette.

És így az első, a mitől Almansor óvta a fiát, már megtörtént. S azon többé segíteni nem lehetett.

Mahadi nagyon szerette Zeráht, bár az a tudás, hogy már elébb az öcscsének volt eljegyezve s azt «talán» szerette is, örökké kihajtó tövis-gyökér maradt a szivében.

Mahadinak azonban nem csak arra volt gondja, hogy életet adjon, királynak az életelvevés is nehéz kötelességei közé tartozik. Nagy szigorral bánt el a martalócz néppel. A belső ellenséget irtotta fegyverrel, s megtisztítá a rablóktól a tengert s az erdőt.

Egyszer kézrekerült maga a sierra nevadai hegyszakadékok réme: a sarczoló Toma rablófőnök is. Felhozták őt lánczraverten Cordovába, s törvényt tartottak fölötte. Tengernyi gonosztett derült ki rá. Ha annyi feje lett volna is neki, mint a tündérországban lakó Majmuna dzsinnek, bizony egy sem maradt volna meg neki belőle. A birák kifáradtak annak a feljegyzésébe, a mit ő maga bevallott, s a mit a minden vidékről betóduló károsultak siettek felőle beárulni.

És mégis volt bátorsága Tomának, mikor már büneinek sokaságából az egész oszlop fel volt rakva, megkegyelmeztetéseért folyamodni a kalifához.

Ő maga megirta levélben az indokot, a miért azt meri kivánni a királytól, hogy minden borzasztó bünlajstroma daczára, kegyelmezzen meg az életének, sőt bocsássa őt szabadon.

Az alkáde, a kire rá volt bizva, hogy e kegyelemkérő levelet átadja a kalifának, Zeráhnál találta őt. -168-

– Hagyj békét mostan, mondá a király. A feleségem mesél a kis fiamnak a «kigyókirálynéról», azt nem szakíthatom félbe.

Mikor később visszajött az alkáde, akkor azt mondá neki a király az ebédnél ülve:

– Bizony te is okosabbat gondolhatnál ki, mint az embernek az emésztését zavarni azzal, hogy gonosztevők dolgaival keverd föl az epéjét.

Megint eljött az alkáde a kegyelemkérő levéllel. Akkor a király a fürdőben ült:

– Csak nem kivánod, hogy az alatt olvassak zsiványrimánkodást, míg a borbély a fejemet szappanozza!

Ismét előjött estefelé az alkáde az irással, s megvárta, míg a király a vacsorától fölkel.

– Hidd el nekem: annyit ittam, hogy kettőst látok; tánczol előttem minden betű: el nem tudom olvasni a leveledet most! Jöjj később.

– Át kell venned a kegyelemkérő levelet, mert magad parancsoltad, hogy addig ki ne végezzenek semmi elitéltet, míg kérő levelét el nem fogadtad.

– Nagyon édes álmomból háborítottál fel, mondá a király. No hát ad ide azt a levelet!

S hogy az édes álma folytatását el ne mulaszsza, a vánkosa alá tette az elitélt könyörgő levelét s aludt tovább.

A rablóvezért pedig, miután éjfélig nem jött vissza a kérő levél a király kegyelmével, éjfél után lenyakazták törvény és igazság szerint.

Csak másnap reggel, mikorra kialudta mámorát, vette elő a rabló kegyelemkérő levelét Mahadi s azt olvasta belőle:

– Mikor nagy apádat Omár szultánt, a szaszszanidák ostromolták Granadában s ő előre látta, hogy elfogják nyomni, az omaridák minden kincsét összehordatta és befalaztatá palotája boltozatai közé. E kincsek százötven -169- teveterühre mentek s közöttük az arany-asztal, mely körül a kalifák valamennyi vezérekkel együtt étkeztek, a Tarik vezér viselte paizs, csupa gyémántokkal kirakva, hogy azon kard nem fogott, s minden ellenség, a ki belenézett, elvakult tőle, a gyászruha, a mit Ayesha özvegységében viselt, csupa fekete igaz gyöngyökkel kivarrva; tizenkét ezüst láda, mind tele Lizimachus-aranyakkal, minden ládának a fölemeléséhez nyolcz erős férfi kellett. Ott volt a csodálatos alhambrai arany-hattyú, mely magától úszott, repdesett és énekelt. És az arany-oroszlánok, tojás nagyságú rubin szemekkel, a mik az elfogadási terem bejáratát őrizték, s mikor a kalifa belépett, felálltak és a farkaikat elkezdték csóválni. Ott volt az arany trón, melyről a törvényt kihirdették, és az egy darabból faragott hegykristály láda, melyben a proféta kegylevele őriztetett, melyet a legelső omaridának, saját bőrköpenyéből lehasítva, átadott. Ott volt a gyémántok legnagyobbika, az Aldebaran, mely az oroszlánok termében felakasztva éjjel is oly világot terjesztett abban, mintha nappal volna. De a mi mind ezen kincseknél becsesebb, ott volt a «bölcsek köve», melyet Paracelsus ajándékozott, s melynek birtokosa minden jövendőt előre megtud, valamint, hogy Omár kalifa is megtudta előre, hogy az ostromlók legelébb a cadixi toronynál fognak betörni. Mindezeket a kincseket a kalifa ötszáz épitészszel hatvan nap alatt úgy elrejteté, hogy azoknak nyomára nem lehetett akadni. A palotának egy termét belül egészen lebontották s a mint a kincsek el voltak rejtve a falak közé, ismét mindent úgy helyreállítottak, márvány faragványok, oszlopok visszakerültek a helyeikre, hogy többé se ismerős, se idegen meg nem tudhatta, hová vannak a kincsek elrejtve.

Mikor a mű be volt végezve, a kalifa nagy lakomát adott az ötszáz épitésznek; hanem a bor meg volt mérgezve «borasz»-szal. Mind meghaltak tőle, egynek kivételével, a ki olyan okos volt, hogy a poharába töltött bor közé tengeri sót öntött, a mi a «borasz» növény mérgét megöli. -170- Ez az egy én voltam. Én is halottnak tettetém magamat, nehogy erőszakkal végezzenek ki, ha észreveszik, hogy élve maradtam, s csak arra volt gondom, hogy elrejtsem magam a pillérek közé. Így mikor az ötszázat egy ó-kutba belehányták, én maradtam legfelül, s éjszaka kiszöktem a sirból.

Most már csak ketten tudtuk, hogy hol vannak az omaridák kincsei: a kalifa, meg én. A kalifa, mikor az ostromlók betörtek a városba, harczban elesett. Bizott a bölcsek azon jóslatában, hogy se kard, se nyil, se dárda vasa őt meg nem ölheti: – réznyillal lőtték sziven.

Minden ezután elkövetett vérengzéseim, gyilkos pusztításaim egyedüli oka az volt, hogy tudtam, hol vannak az omaridák kincsei. Azért gyüjtöttem magam körül a vidék minden rablóit, hogy egyszer rajta törjek Cordován, elfoglaljam a palotát, kibontsam a kincset rejtő boltozatokat; a mikor aztán a kincsek birtokában az egész mór nemzetet régi fényében helyreállítom, s hatalmasabb kalifává teszem magamat, mint te vagy, vagy akár az apád volt a hatalmas Almansor; a ki maga is hasztalan kutatta egész életén keresztül a kincseket: rajtuk járt, közöttök élt, de nem birt ráakadni.

Most már vége van. Harámjaimat elpusztítottad, magamat meglánczoltattál; fejemet karóra ítélted: kénytelen vagyok veled megalkudni.

Ha te én nekem, királyi szavadra s a próféta szakállára megesküszöl, hogy életemet és szabadságomat visszaadod, s aztán minden font arany után, a mit neked átadok, egy uncziát adsz nekem; – a megkövült csillagért, az Aldebaránért megteszesz Malaga kormányzójának; – a bölcsek kövéért felcsapsz nemes lovagnak; – akkor én felfedezem te neked, hogy hová vannak elrejtve az omaridák kincsei!

Mahadi rögtön futtatá ajtónállóit az alkadéhoz, hogy függeszszék fel a rabló Toma kivégeztetését. De biz annak -171- a feje már akkor fel is volt tűzve a karóra: azzal nem beszélhetett többet.

Most jutott már – nagy későn – eszébe haldokló apjának, a bölcs Almansornak jó tanácsa: «ne hagyj senkit kivégeztetni addig, a míg kegyelemkérő levelét el nem olvastad.»

S az omaridák kincséről szóló hagyomány nem volt mese. Mahadi apjától, a megholt kalifától sokszor hallott felőlük; ki azokat ifjú korában sokszor látta. A műremekek le voltak irva a krónikákban. Létezésükről egész odáig szóltak beirott pergamenek, a mikor az ostromolt kalifa elrejtésüket rábízta egy «Vocair» nevü mór épitészre; s aztán akkor az épitészt és valamennyi segédét megöleté.

Mahadi annyit tudott meg, hogy azok a kincsek itt vannak az ő palotájában elrejtve.

A palota sok milliókat ér: de a minek temetőjévé lett, az omár-kincs huszszor annyit.

És azzal elkezdték az építészet remekét szétbontani; a gyönyörű oszlopsorok, százféle szinű márványból faragva, ledöntettek, a pompás boltozatok, aranyozott iveikkel, lazurkő burkolataikkal, drágakő-mozaikok letépettek, halomra hányattak, a tündérpalota lassankint eltünt a helyéről, már csak a fundamentoma volt meg: azt is szétbontották; a kincsek még sem kerültek elő. Utoljára a legalsó pinczebolt alatt, a mint felszakgatták a nehéz kőlapokat, megtalálták a lépcsőzetet, mely azon üregbe levitt, a hová a kincsek el voltak rejtve.

Ha Mahadi a harámvezérnek megkegyelmezett volna, egyetlen oszlopát sem kellett volna ledöntetni a palotájának: -172- az egyenesen rávezette volna őt arra a rejtett üregre, a mit keresett.

Így pedig Almansor harmadik végrendeletét is megszegte Mahadi, lebontatva a feje fölül azt a gyönyörű királyi palotát, mely az Alhambrával vetekedett.

Bizonyos, hogy a rabló azért irta a kegyelemkérő levelében azt a királynak, hogy a roppant kincsek a palota termeiben vannak elfalazva, hogy ha őt mégis kivégezteti, holta után boszut álljon rajta; a boszuja sikerült, a király lerontatta a palotáját.

A mint az első rés volt ütve a rejtett boltozaton hirül adták a királynak.

Belépni a kincses boltba még nem volt szabad; mert ahogy az akkori bölcsek állíták, a rejtett kincsek ártó kigőzölgésekkel töltik meg az ilyen üreget; az arany «materia urens»-t s az ezüst «selenium»-ot, a drágakő pedig «materia detonans»-t párolog ki hosszú idő jártával, melyek közül az első elégeti a tüdőt, a második holdkórosságot idéz elő, a harmadik pedig azt, ki által beszivatik, a villámütés tárgyának teszi meg. Azonkívül a papok is itt voltak, felvilágosítani mindenkit, hogy a kincsek fölött ott ül a sárkány, a baziliszk és a kigyókirályné, melyek közül az első a vaktában közeledőt elégeti, a másik kővé változtatja, a harmadik pedig pokolra viszi. Tehát azt az alchymistáknak a rossz gőzöktől «caput mortuum»-mal és «flos coeli»-vel meg kell tisztítani, azután a máguszoknak bűvtörő ceremoniákkal a szörnyektől megszabadítani, csak azután lehet belemenni.

Addig csak az üregbe előre tolt fáklya fényénél lehetett a királynak megtekinteni a mesés barlang tündér kincseit.

Ez nem volt álom. Ott volt egymásra halmozva az omaridák rég keresett hires kincstára: a ragyogó érczszekrények, a művészi remekek, a drága kövektől tündöklő edény, fegyverzet, ékszerhalom, s a mindannyiból kimagasló -173- arany trón. Egy ezüst szekrénynek a födele fel is volt nyitva, s az szinültig volt tele sárga pénzhalommal.

Mahadi tánczolni kezdett örömében, a mit király és igazhivő soha sem szokott tenni. Ime tehát jó volt meg nem tartani Almansor végtanácsát: «le ne bontasd a palotádat!» A megtett áldozat sokszorosan meg lett jutalmazva a nyereség által. Most már az azután következő végtanácsot is meg lehet törni: «ne avasd államügyekbe az asszonyokat.»

Mahadi sietett a hölgyeihez; legelébb is azoknak mondta el az örömhirt. Moslim szokás szerint több feleséget tartott, de azok között most is Zerah volt a kegyencz szultána. A legfiatalabb szultána pedig volt Alibeh, a fezi szultán leánya, kinek atyját a marokkói császár a trónjától megfosztotta.

– Most mondjátok meg ti, hölgyeim, mit kezdjek annyi mérhetetlen kincscsel? szólt a kalifa a szép asszonyokhoz.

– Engedd el egy évi adóját a népednek. Építtes menházat azoknak a számára, a kiknek nincs hajlékuk. Ruházd fel azokat az árvákat, a kiknek atyái a te atyád harczaiban elestek. Végy magadnak kincseiden áldást!

– Szereltess fel hajóhadat, rakd meg hadsereggel, köss ki az afrikai partokon, izenj hadat a maroccoi császárnak. Végy magadnak kincseiden dicsőséget.

– Te vagy az igazi! kiáltá fel Mahadi, keblére vonva a válasz-adót, s attól a naptól fogva Alibeh szultána volt a kalifa kegyencz asszonya, Zerah volt az elmellőzött.

Mahadi rögtön foganatba is vette kegyencznője tanácsát. A marokkói császár követét mindjárt maga elé hozatá, levágatta a fejét, azt küldte vissza a császárnak; hadvezéreinek pedig parancsot adott, hogy rögtön gyüjtsenek nagy hadsereget s roppant hajóhadat az afrikai hadjárathoz.

Ez alatt a máguszok és alchymisták elkészültek a kincses -174- boltnak rossz szellemektől és gyilkos kigőzölgésektől megszabadításával, s akkor aztán a bolt bejáratát egészen felnyittatva, leszállt a király egész kiséretével a kincsek barlangjába.

Legelső kivánsága volt magát a bölcsek kövét meglátni. Mindeneknél elébb azt óhajtá megtudni, hogy mi lesz a marokkói hadjáratának kimenetele? A bölcsek köve a jövendők tudójává teszen.

A bölcsek ráismertek a kristály szekrényre, a melyben az a kő tartatott s odahozták azt a király elé, hogy nyissa fel saját kezével.

A kő egészen fekete volt, a minő a próbakő, s egy papyrus-levélbe volt takarva, mely tele volt jegyezve chaldaei irással. A király oda nyujtá azt egyik tudósának, s maga az alatt kezébe fogta a követ.

«Óh te, ki e követ valaha kezedbe fogod venni, tudd meg, hogy nem a bölcsek kövét találtad meg, hanem a bolondok kövét. Én, Ben Ali Vocair, Omár khalifa épitésze, a ki az igazi bölcsek kövét bírom: előre tudom, hogy a rám bizott kincsek elrejtéseért mi jutalom vár rám? De te nem tudod meg soha, hogy én a kincseket hova rejtettem el? mert én az igazi omár-kincstárt éjszaka, előre készített föld alatti rejtek uton át egy sziklabarlangba szállítottam el s a mit ide, e boltozat alá elrejték, az csak utánzata az igazi kincseknek. A mi aranyat látsz itt, az csak «similor», az ezüst csak czink, a gyémánt csak hegykristály, a rubin csak almandin, s a kivert arany és ezüstpénz csak megaranyozott, ezüstözött ólom. Egész kincstárad hiúság és nevetség, magad pedig bolond vagy és szerencsétlen s a mihez kezdesz, el van veszve, mielőtt belefognál.»

Úgy volt. A mesés kincstár ki volt cserélve. Ez, a mire rátaláltak, csak csufondáros másolata volt az igazinak.

Mahadi így jött rá, hogy mégis igaza volt Almansornak: «ne bontsd le a királyi palotádat.» De ő azt azért mégis megtette. -175-

Most azután az is következett még, hogy Almansornak a negyedik végtanácsában is igaza volt: «ne avasd az asszonyaidat az ország dolgaiba.» Mivelhogy a bizonyosnak hitt kincsek helyén nem találva mást, mint hitvány érczet, a marokkói hadjáratra kiindított hajóhad és hadsereg költségeit nem tudta sehonnan előteremteni s így elszéledt egész hada, mielőtt ellenséget látott volna, nem maradt neki belőle egyéb, mint a szégyen.

Ezzel a szégyennel Mahadi még jobban kerülte Zeraht; nem akart vele találkozni, nehogy annak tekintetéből olvassa azt a szemrehányást: «lásd! ha az én tanácsomra hallgattál volna, nem ért volna ez a gyalázat!»

Annál inkább szeretett Mahadi Alibeh karjai közt elrejtőzni a gúny-kaczagó világ elől. Ez az egy nő nem vethette neki szemére csufos kudarczát. Ő volt ennek az oka. Annál inkább igyekezett a gyönyör mámorával, az élvezetek változatosságával eltompítani Mahadi lelkében azt az újra felsajgó fájdalmat.

Mahadi szerelmi gyöngédsége, édes szenvedélye pedig az által is nőtt Alibeh szultána iránt, hogy az omár királyi törzset egy új sarjadékkal ajándékozza meg. Most már féltékenyen őrizte kegyenczét a kalifa, mintha az volna az országa, a kincse, dicsősége.

Volt rá oka, hogy úgy őrizte, mert az elhagyott asszony mindig ébren levő veszedelem a boldog vetélytársnéra nézve. Zerah szultána gyűlöletét nem lehetett hazug mosolygás alá elrejteni. Mahadi óvta Alibeht Zerah ajándékaitól.

De egytől még sem tudta megóvni s az volt egy gyönyörű porczellán-cserépben virító narancsfa, melyet Zerah ajándékozott Alibehnek. Az a narancsfa mikor gyümölcsöt fog érlelni, azokban az arany almákban halálos mérget fog rejtegetni.

A középkori alchymisták titka volt (nem kár a titokért, hogy elveszett), hogyan lehet egy egész fának a gyümölcsét úgy megmérgezni, hogy a ki azt az ágról leszakítja, és megizleli, -176- menthetetlenül meghaljon tőle? Így ölték meg egy fügével Hunyady Mátyás királyt, így egy baraczkkal Estrelles Gabriellát.

Mert a növényekben rejlő méreg kitalálhatatlan csodája a természetnek. A burgonya-növénynek a gyümölcsében méreg van s a gumója eledel, a spárgának a gyönge hajtása étek, a gyümölcse veszedelem. A megynek a gyümölcse csemege, a magja ölő méreg. A legöldöklőbb méregnövény, az upasfa gyilkoló nedve csak a gyökereiben van meg, a gyümölcse nem árt senkinek. Csak egy növény van, melynek a gyökerében is, a gyümölcsében is halálos méreg van. Ez az «atropa mandragora.» A gyökere hasonlít az emberi alakhoz, kétágú szárával, Theophrastus azt irja róla, hogy ez a gyökér sír, mint egy ember, mikor a földből kiszakítják, hogy a sirástól nyavalyássá lesz, a ki meghallja: azért kutyákkal szokták azt kikapartatni a földből; méreg gyümölcsei pedig hasonlítanak a szilvához. Hannibal római hadjáratában ezzel mérgezte meg a borokat, miket az ellenségnek hátrahagyott, s mikor azok elbódulva hevertek, akkor ütött rajtok. Ennek a mandragorának a gyökerét tudták a régi bűvészek úgy beleojtani a fa gyökereibe, hogy az azokkal összeforrt. Az ilyen gyümölcsfával aztán közölte a beleojtott mandragora gyökér méregtámasztó erejét: narancs, füge, baraczk olyan halálos mérget szívott magába, a minő a mandragora gyümölcsében rejlik.

Mikor a Zerahtól ajándékozott narancsfa első arany almáját megérlelé, a boldog Alibeh leszakította azt az ágról s így szólt Mahadinak:

– Lásd: én ezt a gyümölcsöt megkívántam, s áldott asszonynak, a mit megkíván, azt meg is kell ennie, külömben a természet rende össze-vissza bomlik rá nézve. De én ezt az arany almát mégis megosztom veled; hogy tudjad, milyen nagy a szerelmem hozzád.

És Mahadinak nem jutott eszébe Almansor utolsó végtanácsa, «ne egyél olyan gyümölcsből, a mit egy áldott -177- állapotban levő asszony megkiván.» Elfogadta a megosztott narancsot. S még az nap Alibehhel együtt halottak lettek – mind a ketten – mind a hárman.

TISZTELT HÁZ, KARZAT ÉS BUFFET.

No gyere ide, te Kakas Márton, hadd mondjak el neked egy siralmas történetet; aztán nem bánom, ha kiirod is az ujságba; – velem történt.

Azt tudod, hogy én micsoda intrikával kerültem be ide ebbe az emberaszalóba? Valóságos áldozatképen. Én igen tisztességes szolgabiró voltam odahaza: nagyon szerettek; nem is tudom, mi kifogásuk lehetett volna ellenem, mikor soha se voltam otthon, ha kerestek! Miattam azt csinálhatta minden ember, a mit akart. Barátom: még a tolvajok se apprehendálhattak rám. Nem volt senkinek olyan szép gyüjteménye elintézetlen felsőbb rendeletekből, mint nekem. Hanem hát tudod, hogy fiatal embernek sok az ellensége; addig ármánykodtak ellenem, míg hirem tudtom nélkül megválasztottak képviselőnek, hogy eltuszkoljanak az én jó kényelmes szolgabirói székemből. – Én, mondhatom, hogy még csak a kis ujjamat se mozditottam meg, hogy képviselő legyek; (a mutató ujjamat meg a hüvelykujjamat, az igaz, hogy megmozdítottam egy ötezer forintos váltó aláirására, a választási költségek fedezése végett; hanem hát ezt a rezón megkivánja). Bizony Isten, a választási programmom is oly szerény, hogy én abban a választóimnak nem igértem semmit: csak épen, hogy az adójukat erre a három esztendőre elengedtetem, a helyett inkább három vasutat szavazok meg, a minek a választási központ lesz a találkozó helye; katonát többet -179- nem állítunk, nem is tartunk, hanem azért a muszkát megverjük; azután a németnek fordulunk, azt is megverjük; az urbéri pöröket harmincz esztendőre visszaigazítjuk, a nagy pusztákat felosztjuk, a helyett inkább a kényszeriskolázást törüljük el; és végtére olyan pénzt találunk fel, a milyennel a régi időben éltek az ezermesterek, hogy mikor az ember a piaczon egy tallért kiád, mire hazamegy, már megint a zsebében van a kiadott tallér. – Egy szóval csupa észszerü dolgokat igértem nekik, barátom.

Hanem hát ismered ezeket a mi nyomoruságos pártviszonyainkat. Hát lehet itt valamit csinálni? Hiszen láthatod, hogy mi történik a klubban, mikor valami szőnyegre kerül. A miniszter feláll, beszél valamit. Erre feláll Zsedényi, elmondja, hogy neki ellenészrevételei vannak, de nagyon jó néven fogja venni, ha Várady Gábor azokról lebeszéli, Várady Gábor aztán megnyugtatja. Falk Miksának alapos észrevételei vannak s keres magának egy süket embert, a kinek azt a fülébe sughassa. Wahrman azalatt anecdotákat csinál, míg Szilágyi Dezsőnek a vállára könyökölnek kétfelől, hogy fel ne kelhessen, a tarokkozni óhajtókat egy hosszú beszéddel megkoplaltatni; végre Gorove kimondja a határozatot s P. Szatmáry Károly egy akkora darab papirosra, a mennyi a térdekalácsán elfér, megirja a referádát az értekezletről. A független szabadelvü pártnak az inasa ez alatt ott várja az előszobában, hogy mit végeztek a szabadelvü klubban? erre Bánhidy Béla báró elnöklete alatt elhatározza az értekezlet, hogy Simonyi Lajos báró tartson a holnapi gyülésben ezzel ellenkező beszédet. Ugyanez történik a független klubban, meg a jobb-oldali klubban. Másnap előadja a miniszter a javaslatát. Az elnök előbb bejelenti, hogy érkezett három szekér petitio a bank, vám és keleti ügyben; ez a kérvényi bizottságnak tüzelő anyagul deputatumképen kiutalványoztatik; azután kiosztja a szerepeket: Tombor Iván viszi a jegyzőkönyvet Molnár Aladár -180- jegyzi a jobboldali, Orbán Balázs a baloldali, Beöthy Algernon a karzati szónokokat; s arra Gullner Gyula felveszi a mult ülés jegyzőkönyvét s az általános discursus közepett leolvassa róla, hogy pernahajder volt az apánk s vigyen el bennünket az ördög! mi pedig azt hitelesítjük. Akkor az elnök nagy nehezen csendet harangoz. A miniszter előadja javaslatát. – Bukik vele! – Előre látható. – Utána feláll Simonyi Lajos, a nadrágszíján egyet ránt jobbra; a mi annak a jele, hogy ma kegyetlen lesz. Megesik rajta néha, hogy ahhoz a törvényjavaslathoz szól, a melyik a szőnyegen van; ritkábban, hogy olyan anecdotákat bocsát közre, a mik odatartoznak; felszolgáltat nagyszerü gorombaságokat s bámul rajta, hogy senki se nevet neki; nyájaskodik, s mosolyog rajta, hogy senki sem akar érte haragudni. Mikor elvégezte: a miniszter kilátásai ötven perczenttel javultak a törvényjavaslata elfogadtatására. Utána feláll egy frondeur a miniszterek mögötti padokról: minden ember azt várja, hogy no most hátulról hogy röpíti levegőbe a veres karszéket miniszterestül (azok után, a miket a folyosón beszélt), dehogy teszi: még megdicséri, (mind a kettőt.) Most rágyujt Helfy Náczi: elkezdi 48-nál s folytatja egész a hordár uralomig s addig beszél, míg minden ellenséget ki nem űz a házból. A kik odabenn maradnak, végzik azalatt, míg ő beszél, a napi dolgaikat, úgy hogy az elnök azt sem tudja már, hogy a discurálókat intse-e rendre, vagy a szónokot, hogy mit zavarja a kedélyes beszélgetést a maga lármázásával? A fáczitja az a monolognak, hogy Helfy nem ért egyet sem a miniszterrel, sem báró Simonyival. Azután feláll Kállay Béni, elmondani, hogy ő nem ért egyet az egész tisztelt házzal; ezután feláll Apponyi Albert s felvilágosítja a félreértést, mintha ő az előtte szólottak valamelyikével, (odaértve tisztelt elvtársát, Kállay Bénit is) egyetértene. Az elnök azt hiszi, hogy már egy szónok sincs fölirva, a ki elfojthatatlan vágyat érez az egyetnemértését kinyilatkoztatni s ki akarja tűzni a kérdést. – Ekkor megnyílik a gyászos kriptaajtó, s miként a -181- Krisztus által föltámasztott Lázár, felmerül a szélsőbali katakombákból a tisztelt ház bányaréme, Simonyi Ernő. Egy kisértet, a ki mosolyog. Egyike azoknak a bronzoroszlánoknak, a kiknek a szájukból szakadatlanul csörgedez elő a szökőkút víz-sugara. Erre a tisztelt ház menekül minden ajtón kifelé. A képviselők mennek szanaszét ebédelni. Aztán még vannak olyan fanatikus fakirjai is a kötelességteljesítésnek, a kik ebéd után megint visszajönnek. Simonyi Ernő még mindig csorgatja a csapon. Végre a tiszta bor lefolytával odaönti a seprüjét is a tisztelt majoritás szeme, szája közé. Erre a majoritás megharagszik, s frondeurök és mamelukok egyetértőleg megszavazzák a törvényt, a negyvennégyféle tisztelt egyetnemértők pedig nem szavazzák meg, de kisebbségben maradnak.

Te persze mindebből nem tudsz semmit; mert azalatt rendesen correcturát csinálsz a helyeden kussadva. A szegény laikus karzati nép azt hiszi, hogy a legszorgalmasabban tanulmányozod az előttünk fekvő törvényjavaslatot.

Barátom! Már a harmadik év is végére jár s én még mindig szűz vagyok. – Honny soit, qui mal y pense.

A választóim egyre szekíroznak, hogy hát mi lett belőlem, néma barátnak álltam be? Silentiumot adtak talán, vagy mi? Az «átkos kaurmány» vesztegetett meg, hogy tétlen hallgatásban fojtom el legszentebb meggyőződéseimet? Kerüljek csak haza! Hát a vasútból mi lesz? – Az adót exequálják ám; s ugyan csak osztják a földet; de nem nekünk, hanem a mienket. Hát már ha annyit sem tudtam kivívni, hogy a megye székhelye megmaradjon a választó kerületemben, de legalább Törökország integritásáért csak szót emelhetnék. Hát az az autonom tarifa mi a fity-fránya lesz? Ha az valami tüzelő fa, a mit az urasági erdőből lehet kapni, akkor meg ne buktassam; de -182- ha csak companistája annak a másik két átkozott fának, Mustafa, Carafa, hát legyen velük a harmadik! Várják azonban, hogy beszéljek, külömben a jövő választáskor a mostani szolgabírót fogják képviselőnek elküldeni, mert már azzal is kutyául meg vannak elégedve.

Ez azonban hát csak mellékes dolog. Hanem a mi fő szempont, hát a szép «Leonie» is arra capricirozta magát, hogy akar tőlem egy nagyhatású szónoklatot hallani.

No tudod, az a szép kis leány, a kinek az a nagyszerű három emeletes háza van a belső körúton. Tehermentes! Már tudniillik a ház. Ezt meg lehet tudni a telekkönyvből. Már azt, hogy a leány szívére nincs-e már valami intabulálva? azt nem lehet olyan könnyen megtudni.

Csak azt nem szeretem, hogy az én kedves collegám és druszám is odajárt a házhoz. Hiszen ismered? Nem-e? Még megérem, hogy engem sem ismersz? Mondom! pedig hányszor tarokkoztunk együtt! Igaz, hogy csak a keresztnevemen hivogatnak: «Czenczi.» S ebből sok ember azt hiszi, hogy az nekem vezetéknevem, mert olyan nevű familia is van. Igen mulatságos, mikor a kisasszonyok úgy szólongatnak, hogy «kérem, Czenczi úr.» A druszám persze «Vincze.» Egy vármegyéből vagyunk ideküldve. – Pedig hát az csak egy «kukkó.»

Az, a ki nem ismer mást, csak a maga országát; nem szeret mást, csak a maga feleségét; a ki addig, a míg egy dolgot el nem végez, addig máshoz nem kezd; a ki azt várja, hogy hijják valahová, addig oda nem megy; a ki pénzt kölcsön se nem kér, se nem ád; kártyázni le nem ül; egyszóval: a ki nagy kukkó; – hát az a kukkó.

Hát nem rég együtt voltunk az én szép imádottamnál. Az épen egy tárczába való tuffot himezett zseniliával. Egy rózsa- és nefelejts-koszorúból összefont V betűt ábrázolt az.

– Hej ha én azt tudnám, hogy ki lesz az a boldog -183- Vincze, a kinek ez a kezdőbetűjét képezi? – flótáztam én epedő hangon.

– Hát ez attól függ, felelé a kis nagyravágyó, hogy melyik fog önök közül hatásosabb beszédet tartani a legközelebbi ülésszak alatt?

Láttál ilyet? Ehhez képest Schillernek az a kisasszonya, a ki azt kivánta a Seladonjától, hogy hozza fel a tigrisek közé leejtett keztyűjét, még irgalmas nénének járja.

No itt aztán én sem vagyok az az ember, a ki egy parit el szokott utasítani. Ugrottam én már le az emeletből is fogadásból.

Áll a fogadás. Tehát a legközelebbi ülésszakban, a mint elkezdődik «a bank- és vámügygyel kapcsolatos török-orosz háborúnak» a tárgyalása, feliratjuk magunkat, egyikünk pro, a másikunk contra.

Ráállt a kukkó; csak azt kötötte ki, hogy a beszédet nem szabad mással készíttetni.

Ha azt magam elé veszem, nincs én nekem szükségem Csávolszkyra, hogy az készítse el a beszédemet; csak felütöm az illető rovatokat: «hadászat,» – «nemzetgazdászat,» «pénzügy,» s a melyik auctornak a neve legjobban megtetszik, azt kiírom magamnak, utána írom a saját geniális ötleteimet, mintha citatumok volnának. Ugyan kinek fog eszébe jutni az országgyülésen, hogy utána keresgéljen, valjon csakugyan mondta-e azt ez meg amaz a híres ember, avagy nem mondta? -184-

«A nagy savojai Eugen szerint minden hadviseléshez három dolog kell; sok beszéd, – még több beszéd, – és igen sok beszéd.»

«A nagy Julius Cæsar de Bello Gallico czímű munkájában azt írja, hogy mikor az ember egy nagy hadjáratot meg akar indítani, akkor nagyon jó, ha volt az embernek egy előrelátó apja, a ki annak idejében az egyezer forintok letételével a fiát megváltotta a katonáskodás alól.»

– A dicső Liszt, a ki mikor nem zongorázik, olyankor nemzet-gazdászattal foglalkozik, azt írja a Nationale system der politischen oeconomie czímű munkájában, hogy «ha egy garast az egyik zsebemből a másikba teszek, akkor abból két garas lesz;» – továbbá:

– A hirhedett Stuart Mill – a hires Stuart Máriának az unokája, azt írja a «Principies of political oeconomie» czímű remekművében: hogy ha az emberek négykézláb járnának, az a csizmadiákra nézve nagyon előnyös volna, mert akkor két pár csizmát szakgatnának egy helyett.

– A hirhedett két nemzetgazdász, Kasper et Braun az ő «Fliegende Blätter» czím alatt kiadott reáltudományos folyóiratukban bebizonyítják, hogy ha két rongyos ember a szennyes ingét egymással megcseréli, akkor mind a ketten tisztát váltottak.

– A nagynevű Verulami Baco, «Novum organon Scientiarum» czímű zsebkönyvében megmondja, hogy ha két ember nyír egy birkát, vagy egy ember nyír két birkát, az a birkára nézve tökéletesen mindegy.

– Bell Lancaster iskolája szerint minden deficit megszüntethető az által, ha az ember megszünik fizetni.

– Strousberg feljegyzései szerint financialis kérdésekben azé a győzelem, a ki legtöbbet igér s a legkevesebbet ád.

– A mint ünnepelt pénzköltőnk Rothschild Salamon mondja, hogy legnehezebb egy milliomosnak az első százezer forintot elkölteni: az utolsót már nagyon könnyű.

– Azt írja gróf Lónyai Menyhért – tisztelt barátom és képviselőtársam s e téren a legismertebb tekintély és legszakavatottabb férfiu, a Bankügyről írott munkájában, hogy a bankot úgy csinálják, mint az ágyut, hogy vesz az ember egy nagy lyukat, s ezt körülönti ezüsttel, aranynyal; – lyukunk már van.

No már most képzelheted, hogy ha én ezekkel az ágyúkkal kirukkolok, hát micsoda strages lesz ott a képviselőházban?

Két hétig mindenki arról beszélt a casinóban: «hol van Czenczi?» «Odafenn van a könyvtárban, a speechét csinálja.»

Mikor feliratkoztunk a jegyzőknél, úgy kalkuláltam ki a dolgot, hogy másodiknak következzem a kukkó után: neki is adhassak egy pár oldaldöfést.

– De majd úgy teszek, mint Bibliás Kis János: felviszem magammal az ó-testamentumot s majd abból felolvasok egy pár caputot.

Az ujságírókkal mind végigveszekedtem; mert a nevemet nem jól nyomatták a szónoklatok lajstromában, azt mind helyre kellett nekik igazítani.

A választóimnak táviratoztam, hogy küldjenek egy deputatiót ide fel. A költséget én viselem.

Mikor elkezdődött a nagy vita, alig fértem a bőrömbe. Szidtam azt a sok hosszú unalmas szónokot, mind elpusztítják a közönség türelmét, mire rám kerül a sor, semmi sem marad belőle.

Előttevaló nap Alter és Kissnél egész értekezletet tartottunk, hogy milyen színű nyakravaló fog legjobban illeni a holnapi debütirozásomhoz?

– Kérem gyorsírótábornok úr, csak jól figyeljenek a beszédemre! El ne szalaszszanak egy közbeeső éljenzést, helyeslést is.

– Nem tehetné meg képviszelő úr azt a barátszágot, hogy adná ide a szónoklatát irászban? Monda a tisztelt honatyamegörökítő, ismeretes csángó dialectusában.

– Mit gondol barátom! Én egy betűt sem írok le előre abból, a mit mondani akarok; csak úgy ex tripode beszélek, invita Minerva; a mi épen eszméim tárházából kapóra jön! Van is nekem írott dikczióm!

Egy igen nagy hibája van az országháznak. Hogy nincs benne egy olyan csendes, nyugalmas hely; olyan «Asyl für Herrn, die für einige Zeit in stiller Zurückgezogenheit zu leben wünschen,» a hol a szónoklataik agybeli terhét viselő képviselők addig, a míg rájuk kerül a sor, -187- csendes ruminálásban tölthetnék el a hosszú negyedórákat. Nem képzeled, hogy micsoda tortura az! Odahaza szépen elkészül az ember a beszédével: úgy tudja, mint a karikacsapás; szépen összerakja, mint a kártyavárat, a mit minden szélfujástól őrizni kell, hogy össze ne dőljön. Aztán mikor felmegy az ember a házba a halálos itéletet váró rabnak lelkifurdalásával, s szemközt találkozik a jegyzővel, a ki a szónokokat felhívja, abban a perczben úgy tetszik az embernek, mintha egy betűt se tudna többé abból, a mit el akar mondani.

Ha bemegy a tisztelt házba, ott egy másik szónok beszél egy másik speechet, a míg az ember a magáét forgatja a fejében, ezét meg hallgatja a fülével, olyan valami kedveset érez, mint mikor odakün a zöldben egyszerre két kintornán hall két külömböző nótát muzsikálni.

Hova meneküljön? ki a folyosóra? A jobb oldali folyosón van három rekesz. Az elsőt teleülik vidéki deputatiók, a kik megfogják az embert, s azt akarják, hogy legyen szószólójuk a miniszternél nem tudom én miféle vízigátnak, vagy törvényszéknek a reperálása végett. Itt nem lehet maradni. Az üveges rekeszben ott conspirálnak a frondeurök a szélbalokkal és végjobbokkal; ott csinálják a kisebb országgyülést, ott leskelődnek az intimusok, a kőnyomatú lapszerkesztők az érkező miniszterekre, hogy a ki boldogabb, elfoghassa őket. Ott nem lehet megmaradni. A harmadik rekeszték a vidékről feljött főispánoké, kik a vármegye baját hozták fel, a képviselőházon kivüli celebritásoké, a főhivatalnokoké, a kiket Simonyi Ernő, meg Helfy Náczi bosszant és viceversa. Itt sem lehet maradni. – Azután következik egy sötét kis oldalfolyosó, a mi nagyon jó volna menedéknek, csak ne zavarná az embert minduntalan egy suttogó pár találkozása, a ki egymással megújítani elfelejtett váltókról, nyughatatlan hitelezőkről, s más efféle emberi füleknek nem való rémségekről beszél. Innen is odább kell menni. Következik az olvasóterem. Ott minden ember azzal fog meg, hogy olvastam-e -188- már ezt meg amazt? Dehogy olvastam! Én ma csak magamat olvasom. Van még egy sötét folyosó, a honnan a víz és fatartó odu nyílik. Ott meg rendesen ott találja az ember Kaas Ivort, a mint az új pártot alakítja, ezeket sem akarja háborgatni. Végre eléje nyílik az egész baloldali hosszú folyosó. Az, a milyen hosszú, úgy tele van pipálva keserű füsttel; az ember ha háromszor végigment rajta, berekedt; s nem győz válaszolni a «hogy vagy?» – «ej de szép nyakravalód van! hol vetted?» «mikor kerül rád a sor?» – «hosszú fogsz-e lenni?» interpellatiókra. – Az ember utoljára is kénytelen a buffetbe menekülni.

De hát ott sincs tökéletes nyugodalma. Mindössze két asztal van, a mik körül a haza atyái a megkezdendő munka előtti fáradságot kipihenni letelepesznek s bár legalább hát teljesítenék a feladatukat, a mért őket a választók ide küldték s végeznék a sonkafogyasztást concentrált figyelemmel; de a közben egyre anecdotáznak, szép menyecskékről, mezei egerekről, sőt vannak oly nyughatatlanok, a kik magát a tisztelt házban vitatott napikérdést is idehurczolják, s tovább disputálva rajta, még itt sem hagynak az embernek békét vele, úgy hogy elvégre a nyugalmas menedéket kereső fiatal szónoknak igazán nincs más választása, mint belülkerülni a czukrászda és csemegészde elővédművein s ott húzni meg magát abban a nyugalmas kis szegletben, a kaviarszeletek és sardinák ütegei mögött, a hová nem minden vitéznek van bátorsága behatolni.

Remélem, hogy elég ügyesen indokoltam a czukrászda fellegvárába való bekerülésemet. Jó volnék Mileticsvédőnek. Ártatlanabbul Belgrádba azt se szorították be szegényt.

Mert látod, kedves barátom, rossz a világ. Az embernek, a míg nőtlen, nagyon vigyázni kell magára; addig kell magát jól viselni. Ha már egyszer megházasodott, akkor már passepartoutja van mindenüvé.

Mert hát a kis Emine válogatott szép szőke leány volt. -189- Az a hír volt róla, hogy a haja egészen igazi. Mikor lebontja, egészen a sarkáig ér.

Nekem egészen komoly szándékaim voltak vele. A míg meg nem házasodom, addig nem nyilatkozhatom előtte; de a mint megesküszöm a – háromemeletes házzal, rögtön kilépek rezervált állásomból s felvilágosítom szándokaim őszinteségéről. Mert hisz az ember nem azért házasodik meg, hogy örökösen azt a szegény asszonyt untassa. Az asszonyok pláne megkivánják, hogy legyen okuk a férjeiket félteni, s az ember mért ne teljesítené egy jó asszonynak a kivánságát?

S Emine kisasszony mívelt, distingvált hölgy volt. Lehetett vele irodalomról és szinházról beszélni. Engem különösen kitüntetett más képviselők fölött az által, hogy a sonkát számomra sokkal vékonyabbra szelte, mint másnak; a mi arra való volt, hogy két adagot kérjek belőle s tovább tartson az ottmulatásom.

– Köszönöm, bájos szép Emine kisasszony: de ezúttal csak tartsa meg a kolbászkákat, inkább adjon valami olyast, a mitől az embernek a hangja megerősül. Ma beszédet fogok tartani.

– Ah! Szónokolni fog? Akkor ajánlom a sardinát: az olaj nagyon használ a toroknak. Az énekesek is mind azzal élnek. Még talán egy pár híg tojás.

No aztán mondja valaki, hogy nem szerelmes belém! Még azt is kitalálja, hogy veres borra van szükségem. Dehogy eresztem ki a szárnyam alól!

E pillanatban hangzik az elnöki csengetyű a buffetben; s arra, mint az itéletnapi trombitára, ugrik fel minden -190- ember az asztalok mellől, s szalad be a tisztelt házba. A vészharang egyre csilingel. A buffet megürül. Dejsz én csak nem megyek: nem bánom, ha Remete Géza beszél is. Most van jó alkalmam egyedül beszélgethetni a minden szőke Hébék ideáljával.

– Jaj de sajnálom, hogy én nem hallgathatom meg azt a szép beszédet, sóhajt szegényke, saját kezével tisztogatva le a sardináról az ezüst halpikkelyt.

– Hát nem lehetne nagysádnak fellopózni a «képviselők karzatára?» odaadom a saját jegyemet.

– Az lehetetlen. Nem hagyhatom itt a buffetet. Nekem itt kell felszolgálnom. Én pedig meghalok a kiváncsiságtól.

– Ah, majd én holnapig várok! Holnap már nekem nem kell; mikor már minden ember olvashatja. Lássa, most épen ráérnék. Elolvashatnám. Tudom, hogy meg van irásban. No csak ne tagadja. Hiszen a szivébe látok.

– No ha a szivembe lát, akkor a kaputom zsebébe is belát. Itt van, odaadom nagysádnak szép Emine kisasszony. Gyönyörködjék benne. Élvezze keresztül. De meg ne mutassa senkinek.

Én azzal kivettem a zsebemből a szónoklatomat (kicsibe mult, hogy nem a váltóovatolást nyomtam helyette Emine szép kezébe, mert az is ott volt) s átvéve a kaviáros zsemlyeszeletkét, indultam a tisztelt házba, útközben elfogyasztva az édes de sós emléket. – Azonban nem azért dugtam be a fejemet a zöld függönyön, hogy Remete Géza barátom szónoklatából egy darabot elragadjak, hanem, hogy megnézzem: a hölgy-karzaton itt vannak-e már az én delnőim a számukra megrendelt helyen?

Duplex libelli dos est! Ezeket itt élőszóval elmondandó beszédem által fogom föltétlen meghódolásra kényszeríteni, míg az a kis szöszke oda alant, irásban élvezett beszédem -191- által lesz rabságra fűzve. – Attól a jó pohár medoctól egészen fixirozva volt már lelkem fotografplattliján a szónoklatom negativje.

– Hát tegnap mindenkinek, a kivel az országházban összetalálkoztam, jótékony nőegyleti báli belépti jegyeket adtam el: most ezzel úgy elvadítottam magamtól minden embert, hogy a ki messziről meglát, már előre a falhoz huzódik.

Mikor az ilyen kisasszonyok feljönnek az országház karzatára, hát úgy veszik a dolgot, hogy ez ott egy theatrum, s minthogy se szinlapot, se librettot nem kapnak hozzá, ennélfogva ha egy képviselő felkerül hozzájuk látogatóba, azt mindjárt cicerónenak fogják. «Cicerone» pro domo sua!

Legelébb is a játszó személyzettel akarnak megismerkedni. Én készséggel kezdem el magyarázni, elkezdve legszélrül. Az az ezüst fürtökkel koszoruzott kopasz fej, a mi legkedvenczebb szónokunk: Ragályi Ferdi, ki a mi felejthetetlen Csiky Sándorunkat, ha nem is egészben, de fővirtusaiban pótolja.

Én azt hiszem, hogy eltaláltam a kérdést. «Ez a mi örökké ifjú barátunk Csanády Sándor, képmása annak a görög követnek, ki Mithridates király azon kérdésére, hogy miért a haja fekete, a szakálla fehér? e találó mondattal felelt meg: mivelhogy állkapczámmal minden nap, -192- a fejemmel pedig csak ünnepélyes alkalmaknál szoktam dolgozni.»

Kisült azonban, hogy nem azt a fiatal embert tudakolták, hanem a fölötte ülőt. Szalay Imrét.

«Óh ez pártunknak leghasznosabb tagja, a kinek három esztendeig kitartó buzgalmú törekvése bennünket a hamisított boroktól megőrizni.»

Menjünk feljebb: az az ősz férfiu odafenn a «hegyen» az ifjabbik Madarász (t. i. az apa) épen most magyarázza Politnak, hogy milyen ostobául hangzanak ezeknek a tót hivatalnokoknak a nevei magyarban, már például a mieink mennyivel hamarább találnak assonanceot a tótban, például a horvátban «madarász».

Hanem az én hölgyeim sehogy sem akarták az öreg urakra vitetni a themát; nincs érzékük az antik iránt, csak a fiatalját válogatták a képviselőknek. Én aztán mindenkire azt mondtam, hogy az már feleséges ember.

Hát az az elegáns magas ifju ott a jobboldalon szélrül, az bizonyosan valami kitünő celebritás?

«Dejsz a miniszterelnök ablakaira nem jó fensterlirozni járni. Egyszer voltam, akkor is megugrattak.»

Hát az a fiatal szőke úr, a ki minden perczben más helyre ül, sehol sem marad meg, kicsoda?

Hát az a különrekesztett pad mire való, a honnan nem lehet a szinpadra kilépni?

Oh azt ne tessék valami Kaczentischlinek vagy valami olyan kimondhatatlan nevü padnak nézni, a milyenbe az iskolában a rossz diákokat ültetik: az ott a journalistapáholy, a hol csak hirlapirók ülnek, meg olyan képviselők, a kik a választásnál megbuktak s aztán a legkegyetlenebb kritikusok lettek belőlük.

Pedig vannak közöttük olyan szép fiúk, hogy megérdemelnék, hogy itt üljenek a rotondában. Az a pirosképű szőke ott.

Valami unalmas szónok beszélt; az egész tisztelt házból csupán csak egyetlen egy ember hallgatott rá, a mi derék, köztiszteletű elnökünk.

No nézzék nagysádjaim a mi kedves jó öregünket, ott az elnöki széken. Ő róla lehet megtudni, hogy a szónok okos dolgokat beszél-e, vagy ellenkezőleg? Most mind a két markát felfelé fordítva tartja, mintha emelni igyekeznék -194- a szónokot. Most a tisztelt képviselő valami nagy bolondot mondhatott. Az öreg úr megfordítja mind a két tenyerét s kiönti a szónokot a markából. Már kiöntötte; a tisztelt ház most már épen nem hallgat a szónokra többé. Tessék oda nézni, ott ül Kakas Márton; de nem látszik a feje a parokájától: correkturát csinál; mellette ül Wahrmann és vicczeket mond. Most megérkezik Falk, leül Kakas Márton mellé balról s aztán elkezd Wahrmannal disputálni a közbenülő fején keresztül. Azután jön Szlávy; az leül eléje s élénk részt vesz a disputában. Most helyére kerül Kármán, az leül Kakas Márton háta mögé s quartettben folytatják. Most a mellékpad szélén megjelen Móricz Pál s suttogását belevegyíti a vitatott kérdésbe. Végre compareal Kerkapoly s szabad folyást enged véleménye nyilvánításának.

Az elnök, miután hasztalan fárasztotta a csengetyüjét, végre megszánja Kakas Mártont, a ki a sextett-disputában nem tudja végezni a regénykorrigálást s odaküldi Tombor Ivánt, hogy intse meg a «chorus-zavarókat». Az odajön, szétnéz: melyiket szólítsa meg e hatalmas hat ember közül? Végre kitalálja; «ugyan Kakas Márton, köszöntet az elnök; egyenesen téged szóllíttat meg, hogy ne lármázz olyan nagyon!» Sikerül a fogás; a többiek elcsendesülnek. Szerencsére a szónok is bevégezte. – No de most odafigyeljünk; most következik a mi kedves barátunk, a maga bibliás beszédével!

Az én hölgyeim kiváncsian szegezik neki kerekes látcsöveiket, s az én barátom nem látszik magát zsenirozni.

Hát a mint elkezdi a dikczióját, mintha a plafond szakadna le rám! A szemem kék-zöld karikát kezd hányni! S mentül jobban hallgatom, annál jobban rájövök, hogy ez az én saját magamkészítette tulajdon szónoklatomat mondja el előttem! Azt a remek maidenspeechet, a min én két hétig dolgoztam a casino könyvtárában, s a mit én -195- a kormány megdöntésére készítettem; most ez elmondja szóról-szóra, betüről-betüre: a kormány támogatására. – Óriási az applausus. – Minden phrasist phreneticus tapssal fogadnak. – S nekem azt innen felülről kell hallgatnom. – Mi történt itt? – Ez boszorkányság! S aztán még igazításokat is tesz az eredeti szövegben. A hol én azt mondom: Angliában van egy jól ismert politikai iskola, melyet Lancaster iskolának hínak; ezt ő így egészíti ki: Angliában két jól ismert politikai iskola van, az egyik a Lancaster, a másik a Lefaucheux! – Öt percznyi taps, éljenzés, mozgás támad e mondatra.

Rabló! Orgyilkos! szeretném lekiáltani a karzatról. Fogjátok be a száját; hisz ez az én dikczióm, a mit nekem kellene most mingyárt stante pede elmondanom! S nem tehetem. Innen kell néznem, hogy járja el más az én «szüzemmel» a menyasszony-tánczot.

S óriási a siker. A beszéd végeztével Szitányi Bernát siet czukedlit nyomni a szónok markába s az elnök öt perczre felfüggeszti az ülést.

– A háromcsőrű kacsa óta nem mulattam olyan jól, mint ezen a beszéden! Igazán túltett a három spanyol lovag utazási leirásán. Kaczagott ezüst hangja teljességéből a szép Leonie.

– Isteni szónok ez az X. Vincze! szaporítá a szót a másik. Bárcsak még egyszer beszélne ma!

– No ennél mulatságosabbat nem hiszem, hogy lehessen ma beszélni! Ez igazi «succès» volt.

Dejsz ezt én nem hagyom annyiba! Hogy engem a saját üszőmmel szántsanak le, ez Sámson óta nem történt. Ki volt kötve, hogy kiki a maga beszédjét mondja el. Én reklamálom a magamét.

A legelső, a ki belém ütődött, azon kezdte: «hallottad ezt a hétországra szóló szamárságot?» – A második: «no még ilyent Petau király országgyűlésében se beszéltek!» – A harmadik: «ez bennünket bolonddá tartott!» S ez így ment végig a buffet-ajtóig; úgy, hogy mire odáig értem, minden kedvem elment tőle, hogy a szerzőséget magamnak revindikáljam.

Már most világos volt előttem minden. Ez a kukkó azalatt, míg én odafenn a karzaton kurizáltam, körülvette a buffetben a szőke Hébét, elcsalta tőle a szónoklatomat, s a milyen jó memoriája van (mert minden ostoba embernek megvan az az előnye, hogy az emlékező tehetsége erős) egy olvasásra betanulta az egészet s elmondta előlem.

«Hja, azzal nagy változás történt. A Vincze képviselő úr bemutatott neki egy derék fiatal vasuti hivatalnokot, a ki epouseurnek jött fel, az mindjárt megkérte a kisasszony kezét. Emine kisasszony igent mondott, s a vőlegény rögtön sietett őt az édes anyjának bemutatni; az már többet vissza nem jön ide».

Hallatlan erkölcstelenség! Férjhez adni azt a leányt, a kit én el akartam csábítani! Ez valóságos orvtámadás! Botrány az országházban. Megyek interpellálni. Van-e tudomása az elnöknek, hogy az országház szentélyében, a buffetben, házasságok köttetnek? Szándékozik-e a buffet immunitását megvédeni? És micsoda eszközökkel?

Rohanok egész furiával be a házba. A médiumon csoportosuló képviselők között könnyű ráakadnom a kukkóra. Azt mindenki igyekszik egy hátbaütéssel üdvözölni, -197- a mi a collegai tetszés-nyilvánításnak legcsalhatatlanabb kifejezése. Ebben a hátbaütésben egyesül az irigység és a bámulat.

S az orgazda meg olyan szerény pofákat fintorgat; úgy huzogatja a vállait lefelé, mintha szégyenkednék a ráhalmozott magasztalások terhét megemelni.

– Mit? Hát mi történt? kérdi tőlem egész ártatlan képpel. (Akkor is a hóna alatt tartotta a bibliát.)

– Gyere csak ide a Podmaniczky Friczi gallérja mögé, hadd beszélek a fejeddel.

(Tudniillik, hogy a Friczi épen az egyik oldalajtó előtt választott magának ülést, a hol minduntalan ki s be járnak, s hogy a szél ne csapja a – kissé széles választékát, egy félöles deszka vatermördert szegeztetett a padjához; a mögött aztán akár duellálhat az ember: az elnök nem látja.)

– Hogy te magad ma nem vagy hangodnál, különben is fel kell menned a karzatra, a szép Leoniet mulattatni; hát hogy mondjam el én helyetted azt a szép szónoklatot; a kéziratot egyenesen nekem küldted. Nem hogy megköszönnéd, hogy olyan hevenyében betanultam.

– No hát szépen köszönöm; azt is köszönöm, hogy ilyen extempore férjhez adtad a szőke Eminet. De már most mi a gutát csináljak én, ha az elnök ujra megnyitja az ülést? a legelső szónok, a ki utánad következik, én vagyok. A jegyző felszólít. Csak nem énekelhetem el da capo ugyanezt a szónoklatot, a mit te épen most elzengtél. Hiszen Simonyi Ernő ugyan már hozzá szoktatta a házat ahhoz, hogy ugyanazt a szónoklatot négyszer ötször elmondja egymás után; de legalább időt hágy -198- közbe. Hanem rögtön utána ugyanezt még variatiókkal sem adhatom elő. Aztán te úgy adtad azt elő, hogy minden ember nevessen rajta: én pedig azt úgy szántam, hogy sirjanak és a fogaikat csikorgassák. Elrontottad egészen! Már most legyen a tied! – De hát én mit dikcziózzak már most?

– Tudod mit! szólt a kukkó. – Nesze a biblia: üss fel belőle egy fejezetet, s prédikáld el. Jó lesz ez ennek a háznak.

Azzal a hónom alá nyomta a bibliát s egy szemközt jövő képviselő háta mögött elosonva, kimenekült előlem az ajtón.

Én pedig ott álltam a «közlé»-ben a hónom alá dugott bibliával, mint egy kárvallott legátus. Aztán még nem is biblia volt, hanem ki tudja miféle ócska baromorvos könyv a sajtostól?

Egy pillantást vetettem fel a karzatra, Leoniék látcsövei egyenesen a fejemnek voltak szegezve. Úgy éreztem magamat, mint a párbajban a pisztolyelsülés előtt.

Az elnök harmadikat is csengetett. A szivem úgy vert belül, mint egy gőzhajó-gép.

Az egész ház zengett a «helyre! helyre!» kiáltásoktól, s arra a Sisera hadai kezdtek a padokba menekülni.

Négyszáznegyvenöt igazolt képviselő közül háromszáz huszonhat szidta a másikat, hogy minek ül az ő helyére? mért nem megy a magáéra?

Az elnök méltóságteljes kötelességérzettel figyelmezteté a házat, hogy legyen csendes; mert a szónok beszélni fog, ha a ház hallgat; de a míg a ház beszél, addig a szónok hallgat. -199-

Erre a kivehetetlen zürhang átalános «halljuk» chorussá kezdett átalakulni, mely az eddigi zajt még tízszeresen felülmulta.

A derék jó elnök ajkairól lehetett látni, bár ha nem is hallani e mondatot: «mindjárt hallani fogunk, mihelyt nem kiáltjuk, hogy halljuk!»

A jobboldali szomszédom megkinálja egy szippanat burnóttal a baloldali szomszédomat. Az nagyot prüsszent tőle. A tisztelt ház jegyzőkönyvileg kedves egészségére kivánja.

Idáig tudom, hogy mit mondtam; hanem hogy azután «a vitának előre haladott stadiuma,» – «a tisztelt háznak kifogyott türelmetlensége» – «a felvilágosodás petroleuma», s «a sötétség fekete kávéja» özönéből hogy usztam ki, a «hosszabb beszéd tartásáról lemondva» a «törvényjavaslat ellen szavazás» révpartjára? arról már nem tudok számot adni.

Csak arra emlékezem, mikor Csanády Sándor szorongatta a kezemet, s azt mondta: «nagyon helyes!»

Az én hölgyeim háta mögött megjelenik a kukkó. Azok engemet egy üdvözlő pillantásra sem méltatnak többé; hanem annál nyájasabban nyitogatják kacsóikat a «mai nap oroszlánjának», s rögtön felkerekednek, s az ő kiséretében eltávoznak.

Szaladni akarok utánuk; hanem akkor utamat állja a gyorsiroda tisztelt főnöke s in flagranti letartóztat.

«Tisztelt képviszelő úr, méltóztasszék a szónoklatát egy kiszszé revideálni; mert a nagy tetszész-zaj miatt nem vehettük ki minden részleteit!» -200-

Értem… Használjuk föl azt a prærogativánkat, hogy a gyorsirodában egy elmondott beszédnek a «gombjára» felvarrhatunk egy el nem mondott beszéd-kabátot.

S most hallom, hogy ő kapta meg a V. betüs tárczát. És így világos, hogy Leonie kezét is.

Ez a kukkó egy nap alatt elüti a kezemről Leoniet, meg a kis Eminet, meg a képviselői dicsőséget!

AZ ÉRDEKES FIATAL EMBER.

I. FELVONÁS.

Érdekes ifjú úr. Végtelen boldognak éreztem magamat, hogy nagysáddal ezt a fordulót ellejthettem; bátor lettem volna annak megduplázásáért is esedezni, ha azon körülmény, hogy nagysádnak tegnap a torka fájt, szerény kiméletet nem parancsolna rám.

Szép özvegy (elbámulva) Hát hogy tudhatja ön, hogy én nekem tegnap reggel a torkom fájt?

Érdekes ifjú úr. Mivelhogy be volt kötve a nyaka vizes kendővel s czukorra csepegtetett tincturát méltóztatott bevenni.

Szép özvegy. Az igaz, féltem, hogy visszatér. De meg nem foghatom, hogy ön hol láthatta ezt meg?

Érdekes ifjú úr. Hja az én hatásköröm messze kiterjed. -202- Nekem minden héten van szerencsém nagysád salonjában megjelenhetni: a jour fixeken.

Érdekes ifjú úr. Sőt nagyon sokszor volt szerencsém nagysáddal a legbensőbb házi ügyeket érdeklő társalgásba elegyedhetni.

Érdekes ifjú úr. Azt is nagyon jól tudja nagysád, mert bejelentés nélkül nem szoktam soha belépni. Egyszer az inas jelent be, másszor a szobaleány; de legtöbbször a kedves kis Mariska kisasszony.

Szép özvegy. Micsoda? Ön az én kis Mariskámmal is ismeretségben van, a ki még a gyermekszobából ki nem jár?

Érdekes ifjú úr. Fájdalom, hogy még eddigelé a kedves gyermeknek a rokonszenvében nagyon kevés előmenetelt tudtam tenni, hanem ő azért nagyon jól ismer. A minap is szegényke betörte az orrát, mikor a tollseprőn akart lovagolni.

Szép özvegy. Ön egyre rejtélyesebbé válik előttem. Legtitkosabb családi eseményeinkről is tudomással bir. És én nem birom önnek az arczát emlékembe felidézni. Én komolyan mondom, hogy most látom önt először.

Érdekes ifjú úr. Pedig még az arczképemet is ott tartja nagysád a salonjában.

Érdekes ifjú úr. Hát az én költeményemet nem olvasta nagysád? Pedig megküldtem egy tiszteletpéldányt. -203-

Szép özvegy. Ön verset is ír? De én nem emlékszem rá, hogy én nekem valaha valami költő tisztelet-példányt küldött volna.

Érdekes ifjú úr. Elfeledkezett róla nagysád s válasz nélkül hagyta, a mi nekem fájdalmasan esett. Legelső látogatásom alkalmával lesz szerencsém még egy példányt személyesen átadni.

II. FELVONÁS.

Szép özvegy. (Másnap reggel, azaz délfelé salonjában sorban törülgeti az étagèreken és kandalló-párkányon felállított szobrocskákat.)

Azt mondta, hogy itt áll a szobra a többiek között. De ugyan melyik lehet az? Ez itt Széchenyi, ez Petőfi, ez Schiller, ez Beranger, ez a búsuló juhász. Csak nem ez az tán? Talán hát ez a honvéd? De azt meg nagyon jól ismerem. Csak nem az indiai Isten, Wisvamitra? Vagy az Apolló! Hová gondolok? Ilyen costümeben nem járnak látogatni. S hogy ő nekem a költeményéből tiszteletpéldányt küldött? s azt én válasz nélkül hagytam? s az ő neki nagyon fájt? Nem birom kitalálni. Pedig valamennyi szobrot kezembe vettem már! egészen megfázott tőle a körmöm. Lizette! mért nincs ebben a kandallóban még felszítva a tűz?

Szép özvegy. Útközben a divatárusnőhöz is nézzen be a holnapi bálra való fejdiszemért, én addig majd itt leszek, s vigyázok a salonra, míg a kéményseprő itt jár. -204-

Szép özvegy. No csak légy jó. A fekete mumus a jó kis leányokat nem bántja, csak a rosz leányokat viszi el.

Kéményseprő. (Leszáll a kürtőből s a kandallón keresztül kilép.) Csókolom kezeit, jó reggelt kivánok, nagysád.

Kéményseprő. Nem tért vissza nagysádnak a torokfájása a tegnapi bál után?

Szép özvegy. (Karikára nyitott szemekkel.) De hát mi dolga van önnek az én torokfájásommal?

Kéményseprő. Mert hogy tegnap méltóztatott az iránti aggodalmának kifejezést adni, hogy a baj visszatérhet.

Kéményseprő. Hát hiszen mondtam, hogy itt áll a szobrom a többi celebritások között. (Rámutat a kandalló párkányán a kéményseprő krampusz alakra.)

Szép özvegy. És így az a költemény, a miből ön nekem tisztelet-példányt küldött…

Szép özvegy. Itt van! Az Isten áldja meg! Aztán majd a jövő bálban megint elviszem önt a hölgy-keringőre. Adieu.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7	rajta jegyet.	rajta jegyet.»
23	pokoli csörgésével!	pokoli csörgésével!»
26	faklyafény elveszi	fáklyafény elveszi
41	– En vagyok	– Én vagyok
46	szépen kezet!	szépen kezet!»
63	de kevesebbet.	de kevesebbet.»
75	átlátta, hog	átlátta, hogy
101	futó csilagokat	futó csillagokat
119	Vigyétek!	Vigyétek!»
139	ajtóját kínyitni	ajtóját kinyitni
170	En is halottnak	Én is halottnak
186	lemászoljuk.»	lemászoljuk.
187	őrízni kell	őrizni kell
188	«hosszú fogsz-e lenni?«	«hosszú fogsz-e lenni?»
193	Dejsz a miniszterelnök	«Dejsz a miniszterelnök

Megjegyzések:

TARGALLYAK

A JEDIKULAI RAB.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

AZ EGYHUSZASOS LEÁNY.

A DAGŐI TORONY.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

A HAZATÉRT.

I.

II.

III.

IV.

V.

AZ UTOLSÓ KACZAJ.

A NYULAK HISTÓRIÁJA.

BOSZNIAI HUSZÁRKALAND.

MAHADI.

TISZTELT HÁZ, KARZAT ÉS BUFFET.

AZ ÉRDEKES FIATAL EMBER.

I. FELVONÁS.

II. FELVONÁS.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

Javítások.