The Project Gutenberg eBook of A kis királyok (2. rész) by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 275. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=WOpkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

A KIS KIRÁLYOK

THONUZÓBA SÍRJA.

Mikor Decebál újra benne találta magát a szép szabad világban, két nagy feladat állt előtte: felkeresni az elszökött Emmácskát, vagy felkeresni Thonuzóbát. Választhatott közülök.

De nevetséges volna azt kérdezni, hogy melyiket tartotta elébbvalónak? Hisz a gyermeknek a csontjai annál jobban megerősödnek, mennél későbben találják meg; de az ősapának a csontjai antul jobban porladoznak, mentül későbben akadnak rájuk.

Dehogy várta be Decebál, a míg Mánthay Móricz nekifekszik a háromlábú szerszámaival kiókumlálni az újra felosztandó nagyanyai birtokot: ő az egyezség aláirása után azonnal birtokába vette az erdős hegyvidéket, a jószágigazgatójára bízva, hogy intézzék el Ponthay gróffal az őszi vetések és beruházások megtérítésének sorka-morkáit. Ő maga pedig, útcsinálás örve alatt, lehozatott egy csapat meczenzéfit, (ezek a magyarhoni általános utászok) s Vakandi Anonymus vezetése alatt hozzáfogott a bajhalmi ásatáshoz.

Csakugyan igaz volt mind egy szóig, a mit a tudós földbuvár elbeszélt. Ott a magas hegygerinczen, egy roppant nagy halom alatt volt egy őskori czölöpsír, hasonlatos ahhoz, melyet a baksai halmon találtak Abaujban. A pogány ősök ilyen magas hegyormokra temették el a nagy embereiket, a honnan azok könnyen felhághatnak az égbe, s estenden, éjfélenkint, ha kijönnek, messze szétnézhetnek a világban. -2-

Az őserdő köröskörül felnőtt a nagy sírhalom mellett, de hogy magán a dombon el ne hatalmasodjék, arról gondoskodtak a halom építői: kavicscsal, atkával volt a domb teteje feltöltve, a mitől elment a kedve a szálas fenyőfának, csak a boróka tudott elburjánozni rajta.

A tudós megmondá, tapasztalatai nyomán, hogy a czölöpsír bejáratának nyugot felé kell lenni, a hogy a keresztyén templomok, kápolnák szentélye mindig kelet felé esik, a pogányoknál ez nyugotra néz.

A sír nyugoti oldala nagy fáradsággal meg lett szabadítva az akadályoktól. Sok százados fenyőfákat kellett kivágni, a törzseiket lőporral szétvettetni, a mik vastag gyökereikkel egészen körülölelgették a sírt; de azért be nem tudtak oda törni, daczára a fagyökér erőszakos furakodási tudományának, mert a czölöpzet és a földtalaj között még egy vastag mészkéreg volt, s ha azt is át birta fúrni egy makacs gyökérszál, a mésztől megedzett veresfenyőczölöp lapján elszakálasodott, át nem birt hatolni.

A meczenzéfiek eleget pöröltek e közben Vakandival, s Decebálnak is iparkodtak kézzel-lábbal megmagyarázni, hogy nagy bolondság az őserdő felől bontani ki a sírt, holott a keleti oldalon jóformán szabad: ott csak a boróka bokrokat kellene kivágni; de a tudós nem engedett. Itt van a sír bejárata.

A meczenzéfiek igen nevezetes emberek Magyarországon. Eredetükre nézve németek; de a népviseletük a legpompásabb mintája a díszmagyarnak; németek és a legjobb lovasok; németek és valamennyien a magyar szabadságharcznak a legelső és a legtovább kitartó harczosai; németek, de olyan szép nyelvet beszélnek, hogy azt rajtuk kívül senki ezen a világon meg nem érti.

Decebál is tudott németül (a mennyit illett), de amolyan nagykállói accentussal. Hát így természetesen ha az egyik azt mondja: «nix» a másik meg «nüscht», hát akkor meg a «semmi»-nél is innen maradnak.

Pedig hát a meczenzéfiek igen helyes dolgot feszegettek. Hogy ők már egyszer voltak itten valami hat esztendővel ez előtt, ugyanezt a dombot felbontani; de akkor ezt a munkát a tulsó oldalon végezték.

Jó, hogy Decebál nem értett meg belőle többet, mint hogy az ő tudósa egy «lodeger Hond».

Végre megtalálták, a mit kerestek, a czölöpsír bejáratát. Ez is mesterséges munka volt. Vastag tiszafa-tzobrok keresztbe és hosszába rakva, mint egy boszorkányláb, vagy a hogy a gyermekek nádszilánkokból csinálnak magától megálló keresztet; egyik tzobor a másikat köti. Látszott, hogy eredetileg a tiszafa meg volt pörkölve, a melegtől hajlítható lett, csak így görbíthették egyiket a másik mögé, most aztán fejsze és fűrész kellett hozzá, hogy azokat valahogy szétválaszthassák, erősebb závár volt az a Brahma-lakatnál, s napokat vett igénybe a kibontása.

A sír megnyitására Decebál egész ünnepélyt rendezett, a melyre a két szomszéd vármegye notabilitásait, sőt a magyar tudományos akadémia képviselőit is meghívta. Az őserdő közepett rengeteg nagy szárnyék lett hevenyészve s tizenöt sütőkemencze lett felállítva, a miken csupán a «levelensültet» készíti harmincz erdélyi menyecske, a ki érti ennek a titkát. Derült, száraz, késő őszi napok jártak; kedvezők az ilyen vállalatra.

Nagy volt az érdeklődés az egész lelet iránt. Senki a meghivottak közül el nem maradt. Horkázi is ott volt. Ha találtatik hunnus irás, az nála nélkül el nem olvastatik.

A nevezetes nap hajnalán végre az egész úri társaság jelenlétében meg lett adva az utolsó fejszecsapás az összerovátkolt kapunak; a tiszafa-tzobrok szétváltak, s a czölöpsír föltárult.

De bizony minden ember lekapta a süvegét a fejéről, a mint az első bedugott fáklya világánál az üreg titkos tüneményét megpillantá. Ott ült lóháton feleségestül Thonuzóba a sír közepén.

– Hohó! kiáltá fel Mántay Móricz, ez humbug! Ezt -4- én látom; de még sem hiszem! Hogy ülhetne itt három csontváz egymás hegyében, a kik nyolczszáz esztendő óta kerültek ide? Hisz azoknak a csontjai azóta mind egy halomra dültek volna.

– A vizsgálat meg fogja azt fejteni, barátja az erénynek, válaszolt a skeptikus kétkedőnek a sírok buvára, s azzal kezébe véve a szurok fáklyát, maga hatolt be legelőször a megnyitott czölöpsírba.

Legelőbb is a czölöpsírt illetőleg meg kell állapítani, hogy az egy valóságos ezredévre való alkotmány, ez nem lehet hamisság.

A sírüreg hosszukás négyszöget mutat, melynek oldalait szorosan egymáshoz rótt vastag veresfenyő-czölöpök képezik. Az üreg közepéből egy öllel át nem érhető égerfaoszlop emelkedik, a minek felső végében fut össze az építmény négy szegletéből ugyanannyi harántfekvő mestergerenda, s ezekre vannak aztán végig rakva a tetőzetet képező szarufák, úgy, hogy ez a földalatti építmény, mint egy gúla tartja a fölé rakott halmot.

Ahhoz a középső oszlophoz van hozzá erősítve vastag rézlánczczal a paripa csontváza; ez a láncz tartja az egész csoportot egyenesen fennállva. Hogy pedig a csontvázaknak egyes porczikái annyi század alatt egymástól szét nem hullottak, annak igen szép magyarázata van. A paripa maga egészen be volt vonva ezüstfonálból készült reczével, az ezüst megmaradt, s a vázat összetartá.

A lovon ülő két csontváz épenmaradásának is ez volt a titka. Az öltözetek kelméje rég porrá lett, de az aranyfonalak, sodronyok, a mikkel azok gazdagon lehettek kihimezve, úgy átfűzték a csontok izületeit, hogy az egész vázcsoport úgy állt ott, mint mikor egy szobrász elkészíti a lovagszoborhoz való vázmintát. -5-

A mint az első bámulat megnémító hatása felengedt, a megszaporodott lámpavilágnál kezdett részleteiben kibontakozni a talált kincshalmaz egész archæologiai dicsősége. A tudóstársaság képviselői, mint egykor Columbus matrózai az újvilág földére, úgy rohantak a feltárt szentélybe s rögtön elkezdtek disputálni. A hajdankor ismeretlen eszközei, szerszámai, csatára hívták a késő nemzedék találékonyságát. «Mi volt ez? Kocsikerék? Nem! A királyság jelvénye. Hát ez? Karperecz? Dehogy! Fülönfüggő! Annak nagy! A fülkagylóra akasztva viselték. Ez egy áldozatüst! Nem! Jeladó rézdob. – Ezek gombok! Nem: őspénzek, celta mintára.

Decebálnak a könyek peregtek alá az arczára. Olyan rendkívüli indulatok, a minők a férfiszív jegeczéből is ki tudják olvasztani azt az áruló nedvet, csoportostul rohanták meg lelkét ez ünnepélyes pillanatban: a nagy öröm, a kegyelet, a kigunyolt törekvés teljes diadala, hangos zokogásra birta az erős férfit. S a sírás ragályos, a többi hazafiak szemét is elülte a köny; – nyolcz százados tragœdia sírból feltámadó titka előtt álltak; ez az üreg az őskor mély sötétjébe hagyott bepillantani s a sötétség megnépesedett, a némaság beszélt. Általános volt az elérzékenyülés!

– Nem! Nem könyekkel sírunk a zomotornál! ordított fel Horkázi; kövessük őseinket, a kik hős vezéreik temetésénél késeik hegyével hasogatták fel arczaikat, vérhullatással siratták meg őket!

Elő is rántotta a csizmaszára mellől a bicskáját, s kinálta rendre mindenkinek; de nem talált pártolóra, a ki elkezdje ezt az ősi módját a gyásztiszteletnek; mind ráhagyták, hogy ő kezdje el. Szerencséjére a mérnök felvilágosította róla, hogy hiszen nem temetés ez, hanem inkább ellenkezőleg feltámadás: hát itt most ne hasogassuk fel az orczáinkat, ellenben az meg lett neki engedve, hogy elénekelje azt az ős magyar dalt, a mely így kezdődik: «Attila, Lehel, Árpád; – Elhunyt dicső unokád!» -6-

Vakandi Anonymus azonban egy hajóskapitány gorombaságával osztogatta onnan a kriptaajtóból a parancsolatokat. «Senki se tegye be a lábát az üregbe, a míg én meg nem vizsgáltam mindent! (Pedig már akkor ott kurkászott két tudós egy lámpással.) Egy erős lábdobbanásra összeomolhat az egész csontváz!»

Erre a fenyegetésre csakugyan kívül maradt mindenki, s csak a nyíláson kandikált be, míg néhány várakozásterhes percz mulva ismét megjelent a sírüreg bejáratánál Vakandi úr, s legelébb is Decebálhoz intézé e meghívó szót:

– Le a sarukkal! kiabált Horkázi. A csizmákat le kell húzni, mikor a szentélybe lép az ember.

Ez a szó letorkolta a táltos utódot. Megharagudott, félrevonult, külömben is úgy illett, hogy duzzogjon, a midőn az antagonistájának ilyen triumfális napja van. Neki állt a jó meczenzéfi földmunkásoknak, s azokat karikába állítva, hogy az időt ne töltse hiába, betanítá nekik az «Attila nótáját». A szöveget ugyan nem értették, de azért a nótát megtanulták; s gyönyörűség volt elnézni, hogy éneklik a tactusverő áldozár körül quartettben ezt a verset:

(És az egész társaságban csupán csak ez a német viselte azt a megsiratott ősi medvebőr kalpagot.)

Decebál valami lázforma reszketést érzett, midőn e titokzatos üregbe lépett. A nyolczszáz év előtti ősök maradványait látta maga előtt. Még csontváz korukban is mily dicsőségesek.

– Azért hivtam önt legelébb be, barátja az erénynek, -7- mert ön tudni fogja jól, hogy mi az a legfőbb kincs, a melyet mi itt e helyen keresünk. Ez a két tudós nem lát most semmit a sok érdekes régiségtől, azok fölött hadd disputáljon. De nekünk azt a hártyára irott «szer»-t kell megtalálnunk. Ennek a létezését pedig nem szabad senkinek megtudni, a míg az ideje el nem jön.

Decebál azt mondta rá: «a lelkemből beszélsz, atyámfia!» s azzal ő is hozzáfogott a széttekintéshez.

Legelső tanulmány volt maga a három csontváz. Közelebbről megtekintve, még egy új oka lett ismeretes e csontalkotmány együttmaradásának. Mind a három úgy keresztül-kasul volt tüzködve hosszú nyílvesszőkkel, hogy ezeknek a tömege sem engedé őket egymástól szerteszét hullani. Így szoktak az őspogány magyarok valóban temetkezni. Száz meg száz nyilat lőttek a sírba, melybe a hőst sülyeszték, hogy ne menjen a «nap mezejére» sebesítetlenül s midőn a halottat, lovára kötve, hű menyasszonyával együtt temették el, egyúttal a bucsúztató nyílzápor a hű társ és paripa életét is kioltá egyszerre. Ez alkalommal a hős maga is élt, mikor eltemették, a nyilazás kegyelemlövés volt. Milyen keserű boszúérzet tölthette el Decebál szivét a kegyetlen Árpádházi király ellen, a ki ezt az itéletet végrehajtatá. S még szentnek nevezteti magát! Találjuk meg csak az ő csontjait is egyszer! – A vakbuzgó pápisták hogy járnak búcsút a neve napján az ereklyéül megmaradt keze után! Ide jőjjetek tuhudúnok, szyttya unokák! itt van az áldozat egész alakjában! ehhez járjatok búcsúra!

A hős fején arany sisak van, hegyes végű, elől orrfedővel és állszorítóval, a sisak két oldalán domborművű alakok kiverve, lóháton, a férfi-váz karcsontjain szintén arany kösöntyűk vannak, a mik még az őskorból származott ereklyék lehetnek. A női csontváz koponyáját ékesítő diadém és a nyakcsigolyáit körítő láncz már későbbkori byzanczi munka. Egy nagy karika fülönfüggő, körte alakú csüngővel oda van szegezve a fejéhez, a hogy egy nyíl -8- keresztül ment rajta, ez világosan bizonyítja, hogy ősanyáink a függőt nem a fül gombájába akasztva, de a fülkagylón viselték. A kengyelek már lehullottak, azok tömör ezüstből voltak verve, épen úgy a ló zablája, a mit még most is a fogai között szorít, az ezüst láncz az állkapcsát erősen hozzá szorítja a koponyájához. Szerteszét hevernek mindenféle ősmintázatú csebrek, korsók, tálak, vert rézből, ezüstből, némelyik megrozsdásodott, mások feketés patinát kaptak; egy égetett agyagveder tetézve van aranypénzzel, a min nincs sem kép, sem irás; gomba alakra vannak bemélyítve; köztük négyszegletű ezüstpénzek, a miken már kezdetleges veret látszik, évszám nélkül. Egy szögletben hever egy roppant nagy üst, bronzból, sajátságos alakú fogantyukkal. Ez a pogányok áldozatüstje. Oldalai be vannak törve erőszakos fejszeütésekkel. Ezt is, mint a pogány cultusra szolgáló szerszámot, a király törette így össze. A mint ez az üst a czölöpfalhoz volt támasztva, az a taplószerű sárga gomba, a mi a föld alatti faépítményekből szokott kidudorodni, annyira hozzá tapadt a czifra párkányaihoz, hogy el nem lehet onnan erőszak nélkül mozdítani. Ki tagadná el, hogy ez mind száz meg száz év óta hever itten?

De míg a két tudós academicus a lelt tárgyakat meghatározni törekszik, Decebál és Vakandi csak azt kutatják az edényekben, hogy hol van valami rejtett irás: ha csak egy falatnyi is. Bőr, pergamen, papirusz-levél vagy viaszkos tábla? A hiteles másolat hártya-levélről van leirva. Az nem rohad el, száraz helyen jól eltéve. De nem találnak rá. Már az arany sisakot is megemelték a férfi csontváz fején, nincs-e abba rejtve? onnan sem került elő.

– Ilyenkor engem a divinatio szokott czélhoz vezetni; mondja Vakandi. A fantazia átveszi az itélő tehetség hivatalát. Nekem az a sejtelmem van, hogy a midőn Thonuzóbát élve eltemették, nehogy a hártyára irott «szer»-t a -9- király emberei megsemmisíthessék, azt a szájába vette, oda rejtette el!

És ime, a mint Decebál hozzányult a csontváz állkapcsához, a mit a sisak kapcsolója fentartott, a szétnyíló két fogsor között ott volt egy kicsiny arany szelencze.

Ez már igazán magasabb ihlet! Ebben a vakarcs emberben jós szellem lakik! S tagadja még valaki a prófétákat!

De Vakandi, nem hogy el lett volna ragadtatva, sőt inkább nagyon csóválta a fejét, mikor azt a hártyalevélre irott betüsort meglátta.

– Meg vagyok szégyenülve! hebegé. A diadal napján győzetém le egy megvetett ellenség által. Ez a drága okmány nem az én általam ismert őshunnus jegyekkel van irva, hanem azokkal, a miket Horkázi fedezett fel, mint székely szyttyabetüket. Ő előtte kell porba borulnom. Hogy ezt megértem!

– Nem, barátom. Ne verd a fejed a falba; vigasztalá a tudóst Decebál. Úgy van ez, hogy a te hunn irásjegyeid a köznép által használt irásmódot képezték, az előkelő ősmagyarok ellenben sajátszerű czifrább irásjegyekkel éltek. Így van ez az araboknál is. Ez a magasabb hunn alphabet.

– Úgy lesz! nyugodott bele Vakandi, s erre Decebál kilépett az üreg ajtaján s oda kiáltott Horkázinak:

– Hunnus irást! hördült fel a táltos, s akkorát ugrott, hogy majd elesett a hosszú reverendájában! Olyant, mint ezen a barkóczaboton van?

– «Mene! Tekel! Fáresz!» Czoki Salmanassár király! -10- üvölte diadalmámorában a főpap s jobbra-balra taszigálva az útjában állókat, törte magát a sirüreg felé. «Hol van az a szent irás?»

– Ne ordíts! horkanta rá Decebál. Nem kitrombitálni való ez. S hogy egészen biztosítsa magát az iránt, hogy a pap halkan ereszsze a szót, átmarkolta a torkát, úgy tartotta eléje a hártyairatot. – Ismered ezeket a betüket?

– Hogy ne ismerném. Az «én» szyttyabetűim. De sötét van itt, nem látok olvasni.

– No, majd mindjárt segítek én azon! szólt Decebál s kikiáltott a sírból: «adjatok egy karafina vizet hamar.»

A kinnlevők ezen csodálkoztak még csak el igazán. Egy palaczk vizet Horkázinak? Vajjon mi czélra használhatja ez azt?

Opticai czélra. A vízzel telt gömbölyű palaczk a leghatalmasabb refractor; láthatjuk ezt sokszor, mikor egy légy végig sétál a palaczk tulsó oldalán, akkorának tünik fel, mint egy cserebogár.

Vakandi az egyik kezébe fogta a palaczkot, a másikba a lámpást, Decebál oda tartotta a hártyairatot a palaczk hasához az egyik kezével, a másikkal összeszorítva tartá Horkázi gégéjét, s csak egy-egy szóravalót eresztett az Ádám-almáján, a mit az leolvasgatott a hunnus irásból.

Megvan! Ezt keresték! Az országra szóló nagy szerződés! – Nem álom. Valóság. Nem képzelet. Nem fictio. Tény. Élő tanubizonyság. Fejedelmi alak koponyája által őrzött drága okirat. Szórul szóra ugyanaz, a mi gyapotpapirra lemásolva málladozik a megye levéltárában. Semmi kétség nem férhet hozzá többé!

Decebál az érzelmek terhe alatt odaroskadt Thonuzóba lábaihoz s megcsókolá annak a jobb kezét, mely a földbe -11- szúrt hosszú egyenes kard markolatára volt nyugtatva: «óh drága ősapám!»

Ez ünnepélyes pillanatnak varázshatása még azt a két ősellenséget is, a táltost és a régészt, úgy meghatotta, hogy elvetve régi gyülölködésüket, egymás nyakába borulának s össze-vissza csókolóztak, kölcsönösen elhalmozva egymást jól megérdemlett magasztalásokkal.

– Te dicső ember! Te nagy férfiú! Te apostol! Te próféta! Te támasztottad fel Thonuzóbát! – De te fedezted fel az igaz szyttya-irást!

Csak lassankint kezdett az a gondolat is megrémledezni Decebál agyában, hogy ez az érdekes lelet nem arra való ám, hogy ezt a világ négy részébe elkürtöljék; mert, ha tudomására kerül a királyi biztosnak, hogy egy ilyen veszedelmes okirat került napvilágra, a mi Magyarországon a rendes trónöröklést kétségessé teszi, bizony érte jön a svalizsérekkel, s aztán Decebál nem teszi meg azt, hogy nyolczszáz esztendeig rejtegesse ezt az igazságot a fogai között.

Már pedig rajta kívül négyen hallották a felolvasott lelet tartalmát ebben az üregben: a két académikus is.

– Urak! Nektek meg kell esküdnötök arra, hogy erről a talált okiratról soha senkinek nem szóltok, a míg én magam azzal föl nem lépek.

Szivesen vállalkoztak erre az esküvésre s tartották felfelé a három ujjaikat.

– Nem így, urak; tiltakozék Horkázi. Itt e szent sírban nem esküdhetünk római szertartás szerint. Az ős szyttyák, mint Herodot irja, akképen esküdtek, hogy egy kutyát kétfelé vágtak és azt megették. – Hol van egy eb?

Vadászkutya volt biz ott elég, de a jámbor tudósok nem vállalkoztak arra, hogy egy csapással egy kutyát derékon ketté szeljenek.

Vakandi, az Isten választott népének azon esküvési -12- módját indítványozta, mely szerint egy palaczk vizet kiisznak az eskütevők s aztán a palaczkot összetörik.

– Palaczk vizet kiinni! Szörnyedt fel Horkázi. De inkább kutyát pörkölök.

Végre helyes megoldását találta az eskü formájának Decebál, kihuzva Thonuzóba hosszú kardját a földből.

– Esküdjünk, a hogy a szigetvári vértanuk esküdtek; kezeinket erre az ősi kardra téve.

Ez általánosan el lett fogadva. S arra a négy tudós komoly férfiu, a Decebál által kinyujtott pallosra téve tenyereit, hangosan utána mondá a nehéz esküvést, hogy az egész hártyairásnak a titkát senkinek el nem árulja.

E megnyugtató szertartás után végre a többi uraságokat is be lehetett hivni a most már minden zugában lámpákkal kivilágított üregbe.

Vakandi árgus szemekkel őrködött, hogy valaki zsebre ne dugjon a kincsekből valamit. Egyébiránt azok a kincsek nem is voltak könnyen eldughatók. Egy-egy ezüst vagy arany edényt dolog volt félkézzel fölemelni, mind tömör szyttya munka volt az, nem holmi filigrám művészet.

S a bámuló halandók csoportja között olyan méltóságteljesen ült Thonuzóba csontváza, csontvázparipáján, fején az aranysisakkal, oldalán a bogláros övvel, a miről hosszú aranyfonálra fűzött borostyánkő gyöngysorok csüggtek alá. Széles vállpereczcsontjára volt nyugtatva az asszonyi alaknak diadémövezte koponyája, az aranyfátyol, állkapcsa alatt átkerítve, egész csontalkatát befödte az aranyfonálszövet nyakától térdig; zománczos öve (a mi arra mutat, hogy a legujabb 1100-beli divatot viselte) hozzá volt csatolva a férje övéhez, s az mandula nagyságú smaragdokkal és rubinokkal volt kirakva.

Azt még a laikusok is elismerték, hogy ez a lelet nagyon sok értéket képvisel, nem is tekintve annak a tudományos buvárlatra való nagy fontosságát.

Ekkor azonban eléje lépett Rézkuthy úr s kigombolva a felső kabátját, hogy visszakerült Lipót-rendje látható legyen, e végzetes szavakat hangoztatá:

– Én pedig a magas kamara és királyi fiscus meghatalmazása folytán, zár alá veszem az egész talált kincset, hogy abból a fiscust megillető harmadrész kiadassék.

Ha a földteke esett volna ki Decebál lába alól, s ő egyszerre a levegőben maradt volna, nagyobb ijedtség nem érte volna, mint ezuttal.

Rettenetes gondolat! Az embernek még az ősapját sem szabad föltalálni, abból is harmadrészt követel a fiscus.

De már itt nem ismert tréfát. Felkapta azt a nagy rozsdás pallost, két marokra fogta s oda állt a sírüreg nyilása elé.

– Hozzá ne próbáljon nyulni senki kutyafülű fia az én őseim hagyatékához, mert ketté hasítom!

Jó szerencse, hogy Vakandi és Horkázi ott álltak mellette s karjaiba csimpajkóztak, a főfiscus is hirtelen ott termett és capacitálta.

– Non stultisas, amice! Ketté ne vágd a homo regiust; mert biz Isten ide zárnak Thonuzóba nagyapád mellé örök időkre. Hallgass a szóra. A királyi fiscusnak joga van a harmadrészt követelni minden talált kincsből. No, csak ne kiabálj, hiszen nem kell azt természetben kiadnod; hanem inventarium szerint præter propter felbecsülik a holmikat, s a mi ciscirca kiüt, odavágod a harmadrészét, s azzal ki van fizetve a fiscus: az ereklyék maguk mind neked maradnak.

– Hát hiszen én is úgy értettem; rebegé az ijedtéből helyre ocsudó Rézkuthy. Dehogy akarok én innen valamit elvinni.

– No az már más! mondá Decebál, oda adva kezéből a rozsdás pallost Vakandinak, hogy tűzze oda megint a régi helyére. Fizetni – nem bánom. De én ezekből az ereklyékből egy polturát érőt sem adok oda, ha a Dárius -14- kincseit kinálják is egy cserépkancsóért. Nem bánom, hozzanak mázsálót, mérjék meg, hány font az arany, az ezüst? fizetem a harmadát azonnal. Még a rozsdás vasnak is megadom az árát! Legyen koporsószegre való a királyi fiscusnak.

– Az nem megy ilyen brevi manu, szabódék Rézkuthy. Én nem érzem magamat elég szakismerettel ellátottnak, hogy a régiségeket meg tudjam becsülni. Én senkit sem szeretnék megkárosítani. Én azt sem tudom megitélni, hogy arany-e vagy réz a sisak, a mit látok?

– Réz ám a szented! Rezes a neved is! Rézorrú volt a vak apád! De majd mindjárt csinálsz te rezet; hanem nem az én ősöm sisakjából: nézzed! Még Thonuzóba sisakja réz!

– Barátja az erénynek! Ne értse ön félre a dolgot! Nem az anyag itt a főérték. A kor, melyből származott, határozza meg becsét. A tudományos világ előtt közönyös kérdés az, hogy aranyból van-e valami régiség? Az arany minden korban előfordul; de a sárgarézlelet egész tudományos elméletek korszakát világíthatja meg.

– Legjobb lenne, indítványozá Rézkuthy, ha a tudós urak most rögtön összeirnák a nevezetes leletet, akkor aztán az összeirást felküldenők a kamarának, az majd leküldené a maga hivatalos becsmesterét, hogy határozza meg az értéket: addig pedig lepecsételnők a czölöpsírt, s az őrizetéről gondoskodnánk, mind az uradalom, mind a vármegye, mind a kamara részéről közösen.

Ez az indítvány általános elfogadtatásra talált s azzal szent lett a békesség, a mire annyival inkább szükség volt, mert elkezdett esni a hó s az úri társaság kényszerült szárnyék alá menekülni, a hol a bőséges vadászlakoma várt a diadalnap hőseire.

A tudósok ellenben bevették magukat a czölöpsír üregébe -15- s csinálták az inventáriumot a lelt kincsekről, azoknak ebből állt a dobzódásuk.

Horkázi azonban ezuttal nem számította magát a tudósok közé, hanem tartotta magát a szentirás szavaihoz: «vigadj a vigadókkal» s inkább a lakománál képviselte a hajdankort, lelkes áldomásaiban virágnyelven tudatva a hallgatókkal, hogy micsoda szent hely ez, a melyen most tombolunk? s felköszöntve Decebált, mint ennek a szent földnek egyetlen és igazi urát és fejedelmét.

– Ugyan ne járjon el a szád! dörmögött rá Decebál restelkedve. (Az ember meg lehet arról győződve, hogy fejedelmek utódja; de még sem kivánja, hogy ez a czíme ferblizés közben is emlegettessék. «Három király: – magam vagyok a negyedik!» Ebből nem illik vicczet csinálni.)

(Dehogy nem beszélte el azóta Horkázi minden embernek a hártyalevélre irt «szer»-nek a titkát, daczára a kardra tett erős esküvésnek! Hátha tüzes sárkányok ültek volna rajta!)

A tudósok végre előkerültek a sírból (csak a két academikus). Vakandi még ott maradt, az nem éhes – ehető dolgokra. Az most a cserépköcsögben talál præhistoricoethnographikus nevezetességű pénzeket vizsgálja rendre, s azokból calculálja ki, mely országokon keresztül vándoroltak az ősmagyarok, míg ide találtak! Voltak ottan lencseforma pénzek, serpenyő alakú, csillagmódra kicsipkézett szélű pénzek, egyik oldalukon domború, másikon homorú veretű pénzek, egész azokig a kulcsforma füles pénzekig, a miket a régi chinaiak karikára fűzve hordtak magukkal, s ezeknek a bizonysága szerint visszavezethető lett a magyarok vándorútja egész az Amur partjáig.

A lelet összeirása be lett mutatva az illető feleknek. Nagyszerű valami volt az! Maga egy muzeum. Sorba járta az egész lakomaasztalt. Általános volt az elszörnyedés; micsoda érdekes ereklyéket rejt magában a Bajhalom?

A főfiscusnak az a jó gondolata támadt, hogy mind e -16- nagybecsű tárgyat még sem lenne jó itthagyni az erdő közepén; mert ha ennek híre futamodik, megeshetik, hogy valami rablóbanda (a mi mindig van ezen a tájon készletben) megrohanja azt az elhagyott helyet, az őrségül ott hagyott pandurokat, erdőkerülőket agyonveri, s a sir kincseit elrabolja, hanem azt kell tenni, hogy egy ládába az arany- és ezüstfélék belerakassanak: az a láda Tanussy Decebál és Rézkuthy pecsétjével kölcsönösen biztosíttassék s azután a vármegye vasajtós archivumába, mint legbiztosabb helyre letétessék, a míg a kamara becslőmestere megérkezik.

Decebál ráállt az indítványra; de csak azon föltétel alatt, hogy a mint ő azt az erősséget felépítteti, a mi a Bajhalmot körülzárja, s azt a rendes helyőrséggel megrakja: minden itt talált kincs újra megint vissza vándoroljon az eredeti helyére; ha a külföldiek megakarják látni, jöjjenek ide lóháton, ne sajnálják a fáradságot.

A vendég urak azután mind valamennyien vidimálták és coramizálták a lelettárt, neveik aláirásával és pecsétjeik odanyomásával.

Csak Mántay Móricz nem volt rábirható, hogy a nevét a többiek sorába odafirkantsa.

Ezért a szóért aztán kicsiny hija, hogy meg nem verték. Különösen a tudósok. Hogy kétkedhetik abban, a mit ők megvizsgáltak. Hát a mit a szemeivel lát, a mit a kezeivel megfoghat, azt csak nem mondhatja hazugságnak!

– Tudjátok, urak: nem az az igazi jó hazugság, a mi tiszta puszta tizenhárom próbás hazugság, hanem az a patent hazugság, a mi olyan jól van vegyítve a valósággal, hogy egyiket a másiktól nem lehet külön választani. Én itt valami óriási nagy csalásnak az illatát orrontom: – nem ártom belé magamat.

MENNYIT ÉRTEK THONUZÓBA KINCSEI?

Hiszen, ha mai napság történt volna meg ez a nevezetes régészeti fölfedezés, a mikor száznyolczvankilencz hirlap hirdeti a napok történetét országnak-világnak: hát bizonyosan nagy hevületet idéztek volna elő a bajhalmi czölöpsir leletei. Itt látnók a fényrajzaikat a kirakatokban, s a képviselőház asztalán megjelenne a főrendiház által kezdeményezett első törvényjavaslat az egész őskori telepnek országos költségen leendő kisajátítása iránt; hanem hát, hogy ilyen csendben maradt a dolog, annak harminczhárom oka van: akkor még nem volt meg mind az, a mi a hir gyertyáinak felgyujtogatására szükséges; ellenben megvolt az, a mi azoknak az elkoppantására volt feltalálva. Az ám! – Ez a mai (villanyvilágításban és sajtószabadságban megreactionariusodott) új nemzedék nem is tudja azt már, hogy mi volt a «koppantó», meg a «censor»? Egy dolog volt a kettő.

Az történt, hogy a mint a két tudós társasági tag megirta a maga tudósítását a bajhalmi leletről a «Tudományos gyűjtemény» számára, hát azt elébb censor ő nagyságának szine elé kellett terjeszteni. Az pedig, a mint az első pillantást végig futtatta az opus kezdő lapján, elrémülve csapta össze a két első lábát a feje fölött. «Mit? Thonuzóba! Dux paganorum! Ressuscitatus!» Csak az kellene még, hogy a pogányok vezérét föltámaszszák! Hol a vörös plajbász? De még csak a czímét sem hagyta meg. Az egyetlen «Jelenkor»-nak még csak említést sem volt szabad róla tenni. S mikor a szemtanu tudósok felolvasást akartak e tapasztalataik eredményéről tartani a Trattner-Károlyi házban (még akkor ott volt az académia), a II-ik osztály nagyméltóságú elnöke, a királyi tanácsos -18- úr azt mondá a maga édesen selypítő kiejtésével, hogy: «ezen értekezész nagyon tanulszágosz; nagyon mulatszágosz; de nem tanáczosz!» S vándorolt a kézirattárba. – Hogy aztán később miért nem lett mégis kinyomtatva, szabadság nyiltával? annak majd kiderülnek az okai a történet végén.

Hanem Vakandi úrra nézve nem volt bedeszkázva a világ, neki voltak összeköttetései a külföld régészeivel, ő megküldte a burkus, bajor és szász orientalista tudósoknak az egész érdekes leletről szóló értesítést, természetesen persa nyelven, ez volt a közvítető idioma a német és a magyar tudósok között, ennek azok szorítottak is aztán helyet egy-egy szaklap belső oldalán, a mit sohasem vág fel senki.

Azalatt hónapok multak el, s a kamarától csak nem jött le még a becslőbiztos, a vármegye házánál vasajtó és kettős pecsét alatt tartott kincsek értékének megszabására. Nem volt ám akkor villám-vonat, csak «villás» vonat. Télvíz idején Tuhutum vármegyét hat ökrös szekéren járták be. «Csálé villás!» volt akkor a konduktor «me-het!» jelzője.

A királyi biztos még mindig ott volt. (Olyan az, mint a harmadnapos hideglelés: könnyű azt megkapni, de nehéz megszabadulni tőle.) Mindig akadt valami tennivalója, a mi ott marasztá. De most már igazán csak a talált kincsek ügyének az elintézése volt a legutolsó dolga.

Egy napon Decebál kap egy összevissza vidimált levelet – Londonból. Angolul volt irva.

Egész Tuhutum vármegyében angolul csak Mántay Móricz tudott. Ezt sem érti az ember, hogy mi a tatárnak tanulta meg? Kinn is járt Londonban. Mi dolga volt ott?

Hozzá kellett folyamodni szépen, hogy magyarázza meg, mi van abban a levélben?

A mérnök röviden elmondá, hogy egy londoni antiquariatus főnöke, megtudva a bajhalmi lelet érdekes voltát, a maga ügynökét, mr. Snopkins Salamont egyenesen abból a czélból utaztatja ide, (via Fiume), hogy ez állítólagos -19- kincseket szemle alá vegye, s azon esetben, ha azok csakugyan igaziak, s ha azokat a mostani tulajdonosuk eladni szándékozik, tőle megvásárolja, melyre nézve mr. Snopkins Salamonnak, a Barrer et Sons czégtől a legmesszebb menő meghatalmazásai vannak.

– No abból ugyan egy patkószeget sem kap az ánglus, ha mindjárt az üveg alatt tartott egy millió font sterlinges banknótát kinálja is érte cserébe. Hanem hát azt a czélt elérjük vele, hogy a midőn valaki meg akarja venni a talált kincseket, az a leghitelesebben fogja meghatározni azoknak a valódi értékét.

Decebál, úrhoz illő módon gondoskodék a várt vendég fogadása felől. Elejbe küldte a Tiszarévig a kasznárját ötlovas csézával s szörnyen kikérdezte Mántay Móriczot, hogy mit szokott az angol ebédelni? «Nem kell annak egyéb, mint egy nagy darab nyers hus, meg burgonya». Hogy tudja megenni? (Az igaz, hogy a Tuhutum vármegyei buzatermő fekete földben olyan a burgonya, mint a szappan.)

Megérkezett az anglus. Tökéletes volt: nem fért hozzá semmi kétség, hogy Albion szülötte. Mántay Móricznak kellett tolmácsul szolgálni az egymást nem értő urak között. Decebál a tanusvári házában fogadta a külföldi vendéget, a honnan mindjárt felmehettek a vármegye házába.

Legelőszőr is ő excellentiájánál tették tiszteletüket, a királyi biztosnál. Az is tudott annyit angolul, hogy elconversálhatott Snopkinssal.

Az ügynök bemutatta neki a leghitelesebb alakban kiállított meghatalmazásait a londoni világhírű czégtől s előadta idejövetele czélját.

Ponthay Adalbert gróf örömét fejezé ki a kapóra jött alkalom fölött, s ezt Decebálnak is megmondá, mert bizonyára semmi sem tartóztatja már itt (ég a föld a talpa -20- alatt), mint ez a lelt kincsek értékfelosztása. Ime tehát itt van a leghitelesebb becslő.

Azonnal vezette az urakat a főispáni lakosztálylyal összeköttetésben levő archivumba. Annak a vasajtaja is le volt pecsételve a királyi ember és Decebál czimeres gyűrűivel. Rézkuthy is kéznél volt, hogy esetleg a leszakított pecséteket újra felüsse a lakatokra; hatan mentek vizsgálatot tartani Thonuzóba kincsei fölött: a hatodik volt Vakandi Anonymus.

A lezárt ládákat felnyitották rendre, s kirakták belőlük a drágaságokat az asztalra.

Mántay Móricz tudott volna angolul; de nem értett a régészethez. Vakandi ellenben értette volna a tárgyak becsét és rendeltetését; de nem tudott semmi európai nyelven. Diákul tudott; de arra az anglus azt mondta: «no!» Ha a latint nem angol kiejtéssel adják, akkor az rá nézve törökül van. Végre megpróbálta Vakandi a sanscritot. Erre mr. Snopkins szája, mely eddig lefelé volt hosszukás, egyszerre széltében lett nyulottá, a mi azt jelenti, hogy mosolyog. Ezt megértette. Indiákon járt már.

Ettől fogva aztán nem kellett Mántay Móricz tolmácsnak, Vakandi és mr. Snopkins sanscrit nyelven tökéletesen megértették egymást: a többiek bámulhattak rájuk.

Minden egyes tárgy figyelmesen meg lett vizsgálva, titkos jelek fölfedezve, a mik azoknak alkotási korát meghatározzák; a tanulmány eltartott reggeli 9 órától délután hatig. Ez idő alatt az a hat úr sem nem evett, sem nem ivott.

Mikor vége volt a vizsgálatnak, mr. Snopkins föltolta a homlokára az egyik szemüveget, a másikkal megérinté Mántay Móricznak a vállát, s a fogai közül előmorzsolt valami mondatot.

Erre a mondatra a mérnök boszusan vállat vont s ilyenformán dörmögött: «humbug!» -21-

– No hát mit mond az anglus? kérdé, visszatartóztatva a futni készülőt Decebál.

S nem hagyta magát lefüleltetni, ott hagyta a szobát, a társaságot és a kincseket.

Ponthay Adalbert gróf aztán megtolmácsolá Decebálnak, a mit mr. Snopkins mondott.

– A Barrer et Sons czég, mindezekért az itt együtt levő régiségekért ajánl önnek harminczezer font sterlinget.

– Nem adom! kiáltá fel Decebál, még a szemei is vörösek lettek egyszerre.

– Azt mondja mr. Snopkins, hogy fel van hatalmazva egész negyvenezer fontig terjeszkedni az ajánlatával.

Hiszen négyszázezer forint pénznek is sok! De az a tudat, hogy ime Nagy-Brittania mit tart Thonuzóba felől.

– Mentül többet kinálnak érte, annál kevésbbé adom oda! kiáltott Decebál, kinek a homlokán gyöngyözött a veriték a dicsőség hevétől.

Az angol azt hitte, hogy keveslik a kinált összeget s megint kiöblített egy kurta mondatot a magas inggallérjai közül.

– Bomolj meg! Bifsztekevő anglussa! Ne liczitálj rám fölfelé! Sehogy sem adom! Ugyan kérem magyarázza meg neki excellentiád, hogy mentül feljebb igér, nekem annyival többel kell a kamarai harmadrészt megváltanom, mert én el nem adom a talált kincseket.

– Azt én nem tehetem, szólt nyugodt méltósággal a királyi biztos, miután én itt a kormány érdekeit képviselem. -22-

Decebál aztán fogta magát, megmagyarázta Mr. Snopkinsnak pantomimicai módon a maga válaszát, olyformán, hogy a balkeze hüvelykujját a mutató- és középujja közé dugva, az ekként összeszorított öklét mr. Snopkins orra alá tartá, mely a néma ábéczében angolul is annyit jelent, hogy «füge».

Azzal kivett a belső zsebéből egy rengeteg tengeri kutyabőr bugyelárist, azt mesterségesen felnyitotta s abból egy névjegyet adott át Decebálnak s valamit mondott is hozzá, a miből Decebál azt vélte megérteni, hogy ez őt most párbajra hívja, míg ő excellentiája fel nem világosítá, hogy a mister itt marad a negociált ügy érdekében Tanusvárott nyolcz napig s ez idő alatt található lesz a szállásán a «régi nap»-nál, reggel tizenkét órától négyig.

– Dejsz én miattam kár a magyarországi levegőt fogyasztani. Búzám, ökröm eladó, de a nagyapám czókmókján nem liczitál se zsidó, se örmény, se anglius. Már most meghallotta gróf úr, hogy mennyit ér a bajhalmi lelet; ha csak e miatt tetszett itt maradni, hát én nem tartóztatom tovább! Referálhat a fiscusnak. Fizetem a harmadot.

Ugyan mi üthetett hozzá, hogy egyszerre olyan nagy generositást hozott napvilágra Decebál irányában? mosolyterhes confidentiával tevén azon indítványt, hogy talán egészen helyes és méltányos eljárás volna, ha ex offo nem a legutolsó, hanem a legelső ajánlatát vennék tudomásul a Barrer et Sons czég meghatalmazottjának, a mi szerint Tanussy Decebál «csak» százezer forintot tartoznék fizetni a kamarának.

Decebált a flegmája utolsó tartalékjától is megfosztá ez a rákényszerített jóakarat, épen attól az embertől, a ki egyenesen oka annak, hogy ő a veszteséges birtokcserére ráállt Ponthay gróffal, mert ő miatta itélték el. Hátha a -23- mennybéli üdvösséget kellene az ő pártfogása mellett megnyerni!

– Szégyelje magát a táblabiró úr! förmedt rá kegyetlen haraggal. A kinek a kenyerét eszi az ur, annak tartsa a hűségét! Ha ön, az aulicus, képes volna megrövidíteni a kincstárt, én, a kurucz, nem csalok meg senkit, még az ellenségemet sem, még a németet sem, még a kormányt sem. Ismerjen meg az úr!

Rézkuthy a két füle közé huzta a fejét és félre kotródott. Decebál aztán, mint a ki azokat, a kikre rá nem néz, nem létező embereknek tartja, csak a grófhoz intézett még néhány nyomatékos szót.

– Ha excellentiád megnyugszik a Barrer et Sons kinálatában, én elfogadom azt hivatalos becslés gyanánt, viselem a vele járó terheket, s kérem, a talált kincseimet nekem kiszolgáltatni. És most semmi dolgunk itt tovább, pecsételjük le ujra a ládákat és a vasajtót.

A míg ez végbement, Ponthay gróf úr Snopkinssel beszélgetett, s az utolsó pecsét felragasztása után tréfás hangon mondá Decebálnak:

– Azt beszéli az angol, hogy magáért azért az «avar» sisakért megadná az egész kinált összeget a Barrer et Sons czég, kivált ha az azt viselő koponya is mellékeltetnék hozzá.

Decebál futott haza. Az az idegroham bomlasztotta szét a józan eszét, a miben sok ember megbolondult már, a ki megnyerte a nagy lutrin a főnyeremény százezreit.

Csak azután, hogy hazakerült, kezdett elgondolkozni ennek a nagy dicsőségnek a prózai oldaláról. A kincs igazi kincs, de a becsár harmadrészében fizetni kell a kamarának százhatvanezer kemény forintokat. -24-

Hivatta a tiszttartóját, hogyan lehetne ezt az összeget rövid idő alatt előteremteni? mert addig a kincseket ki nem adják a birói zár alól.

Ponthay gróf fog fizetni az átengedett pusztákon levő őszi vetésekért és fundus instructusért mintegy ötvenezer forintot, az idei termésből, gyapjuból még be lehet venni negyvenezer forintot. Egy gulyát is el lehet adni tizezer forintért. De még akkor is hiányzik hatvanezer. Honnan teremtsük azt elő? Takarékpénztár még nincs a világon. A váltót nem ismerik. Pénze van a váradi püspöknek meg a káptalannak, de abból kálvinista nem kap. A bécsi bank Magyarországra nem terjeszti ki a földhitelt. Kölcsönt gazdag acquisitoroktól csak 32 esztendős zálogra lehet kapni. A telekkönyv, kataszter csak poézis. Hát az angol bank mit vétett? Azt mondják, hogy az 3-as kamatra osztogatja a pénzét. Mit lehetne neki lekötni jelzálogul? Hát magukat a világhirű kincseket. Hisz Thonuzóba kincsei oly ismeretesek a csatornán túl, mint a milyenek a nürnbergi Gülden Tafel, és az Attila-leletek, meg Priamus gazdagsága. Erre a negyvennyolczezer fontra becsült hypothecára lehetne hatezer fontot kölcsön venni. Talán maga mr. Snopkins is elvállalná a közbenjárást illendő provisioért? Ez a legjobb. De ki tud vele értekezni? A grófot nem avathatni abba a dologba. Itt van Mántay Móricz! Ez ért a nyelvén. Ez jártas minden dologban, talán még az angol bank ügyeihez is ért. Most még ott lesz Tanusvárott Decebál rögtön befogatott s vágtatott be a városba, ott állt meg a «régi nap» előtt. Szerencséje volt, a mérnököt épen otthon találta a Nro I-ben.

Olyan sietve mondott el neki mindent, hogy az egyik szavával mindig a másiknak a sarkát gázolta le. Azt, hogy négyszáznyolczvanezer forintot igérnek Thonuzóba és felesége kelengyéjeért, elmondta Mántaynak legalább huszszor, még azt is kiszámította a mérnöknek, hogy hogyha ő a kamarának kifizette a 160 ezer forintot, hát annak a kétszerese, épen 320 ezer forintot érő neki magának marad. -25-

Mántay csak hallgatott és várta, hogy mikor lesz vége? És még azután sem szólt egy szót sem, mikor már Decebál mindent előadott.

– No, hát mit szólsz hozzá? erőlteté a makacsul hallgatót a megszólalásra.

– Azt mondom, édes Decebál, hogy az Emma fiad nagyon jól tette, hogy elszökött a collegiumba valamit tanulni, mert te, úgysegéljen, olyan jól gondoskodol a jövendő időkről, hogy a te fiad is elénekelheti majd, hogy «Nagy gazda volt az apám! Hej, de sok is maradt rám! Hat ökörnek kötele meg egy vasvilla nyele!»

– Ne kritizálj! Hanem arra felelj, hogy akarsz-e az én dolgomban közvetítő lenni vagy sem?

– Akarok. Nem te érted, hanem azért a szegény gyermekedért. Elvállalom az egész Thonuzóba kincsek ügyének a rendbehozását. Hanem hozz énnekem elébb egy egész hitelesen szerkesztett meghatalmazást, melyben minden a kincsekre vonatkozó ügyednek az elintézését a kamarával és az antiquarius czéggel feltétlenül reám bízod. Én mindent elvégzek neked, úgy, hogy meg fogsz vele elégedve lenni.

Decebál kapott az ajánlaton, felkereste a szolgabirót, megírta a felhatalmazást, s sietett vele vissza Mántayhoz. A felhatalmazásnak latinul kellett lenni, hogy mr. Snopkins is megérthesse, a ki olvasva értette Cicerot, csak beszélve nem. Ezzel sietett vissza Mántayhoz.

– Parancsolj! ha kell Angliába utaznod, a tiszttartóm rendelkezésedre tartja a pénztáramat.

– Köszönöm. Megjárom én azt az utat tiz garassal. Arra az egyre kérlek, hogy eredj el most igazán egy hétre medvevadászni.

Mántay rögtön ment mr. Snopkinst felkeresni, a ki ugyanabban a vendéglőben szállásolt, abban a trágyahalomra nyiló ablakú díszszobában. Mr. Snopkins megértette a latin felhatalmazásból, hogy miről van szó. Akkor aztán mindjárt rátérhettek magára a tárgyra. Egészen komolyan beszéltek róla. Az értekezés vége az lett, hogy Mántay felkérte mr. Snopkinst, adja írásba az egész ajánlatot a Thonuzóba kincsek megvétele iránt. Mr. Snopkins egész készséggel teljesítette ezen kivánságát.

A mint ez megvolt, arra kérte mr. Snopkinst, hogy holnapután reggel jöjjön el a királyi biztos úr lakására, az ő és Rézkuthy jelenlétében fogja vele tudatni az ultimatumot.

Még az nap este átrándult a tüzhalmi kastélyba Mántay. Megmutatta Decebálnak a hiteles írásbeli ajánlatot.

– A legjobb rendben fogsz találni mindent. Kielégítjük a magas kamarát, a nélkül, hogy akár a Ponthay Adalbert gróf felülfizetéséhez kellene nyulnod, akár a szép gulyákból adnál el.

– Hiszen maga csókolni való ember! kiálta bele Sára asszony, a kinek ott kellett hallgatózni az ajtóban. -27-

– De köszönöm én az olyan csókokat, a milyeneket a tekintetes asszony szokott osztogatni!

Sára asszony aztán ott marasztá a kedves vendéget éjszakára, Decebálnak is olyan kedve volt, mint Herodesnek, mikor Keresztelő szent János fejét elajándékozta a leányának. Lehetett tőle kérni akármit.

Mántay Móricz fel is használta a kedvező alkalmat. Vacsora fölött előhozta Sára asszonynak.

– Oh, a mióta férjnél vagyok, egyszer sem. Azok nem jöhetnek, mert messze az út ide, s ők szegény sorsban vannak.

– Lám, most elmehetne Decebállal, s vele együtt sorba látogathatná szegényeket Erdélyben.

Sára asszony szemei ragyogtak, kérdő tekintettel fordulva Decebál felé. A férj elérté a kérdést s megelőzte azt.

Válasz helyett odarepült az ölébe az asszony, s az idegen jelenléte daczára, összecsókolta azt a kérdező száját. (Első eset volt, hogy utazásban magával hívta a feleségét.)

– Akkor hát siess, pakolj össze, mert én holnapután megyek, ha velem akarsz jönni.

– Mindenüvé, a hová csak te mégy. Az erdőbe, a hegyszakadékokba, a medvebarlangba. Én is belelövök a te medvédbe.

– Jó lesz. Aztán én meg veled járok sorra látogatni a szűrös sógoraidat, de össze nem csókolózom velük, a hogy te.

Decebál fölkelt, rendeleteket adni az utikészületekre, Mántay egyedül maradt Sára asszonynyal.

– Soha el nem fogom azt a mai tettét felejteni magának, mondá a hölgy. Maga sem tudja, hogy milyen nagy jót tett velem. Madarat fogathatna velem ma.

– Hát hisz épen azt akarok fogatni. Egy dologra kérem. Vigye úgy a dolgát, hogy Decebál soha se maradjon -28- két nap egymásután ugyanazon a helyen, s ha valamikép még is megtörténhetnék, hogy valami staféta nyomába akadna, akárhonnan érkező levéllel, kegyed fogja el azt a levelet, s dugja el a bőröndje legalsó részébe s ne adja át Decebálnak, csak mikor hazajönnek.

No már ennél kellemesebb sportot nem is lehetne indítványozni egy asszonynak! A férj leveleit, mint a szalonkákat, mikor «huzva» jönnek, röptében leszedni! De egy sem kerül azok közül Decebál puskacsöve elé!

Másnap ott maradt a mérnök a kastélyban. Azt mondta, hogy nincsen semmi dolga. Segített málhákat csomagolni az úrhölgynek. Sára asszony nagy parádéval akar föllépni az erdélyi ismerősök előtt, a testvéreinek is számos ajándékokat vitt magával, hadd irigykedjenek majd!

Csak harmadnap reggel, mikor már Decebált feleségestül utnak bocsátotta, tért vissza a mérnök maga is a városba.

Pontosan ott volt a királyi biztosnál egy órakor; Rézkuthyt már ott találta, hanem az anglusra még kellett várni jó három negyedet, annak az órája a londoni idő szerint járt.

Mikor aztán mind a négyen együtt voltak, akkor a mérnök előterjesztette Tanussy Decebál meghatalmazását és mr. Snopkins irásbeli ajánlatát.

– Már most tehát elhiszi inzsellér úr, hogy a bajhalmi leletek igazi kincsek, mondá Rézkuthy úr.

– Hogy ne hinném? itt az irott ajánlat, 48 ezer font sterling. Én ezt Tanussy Decebál nevében elfogadom.

– Úgy értem, hogy Tanussy Decebál elfogadja a Barrer et Sons antiquarius czég ajánlatát.

– Hogyan? Hiszen három nap előtt még embert ölt, ha egy patkószeget el akartak belőle tulajdonítani! -29-

– Hát azóta elővette a jobbik eszét, meggondolta, hogy ha ő most e becsárból kifizet 160 ezer forintot, azzal a birtokát nagyon megrigázza, míg ha a ráeső 320 ezer forintot készpénzben besepri, azzal a most esett nagy csorbát jóformán helyreköszörülheti. Ezek a kincsek itt úgy is véka alá volnának rejtve, hadd bámulja őket a nagy világ amott a themseparti világvárosban.

Mr. Snopkinsnak a szája kezdett lefelé nyilni, a mint a mondottakat hallogatni kezdé, s folyvást hosszabbra tágult, utoljára majd kiesett a feje a száján. És ugyanabban az arányban ágaskodtak fölfelé a szemöldökei is, karikára nyitva a nagy felhőszinü szemeket.

Mántay Móricz pedig a legegyügyübb ábrázattal gratulált neki a szerencsés vételhez, s utasításokkal látta el, hogy kinek hol fizettesse ki a vételösszeget: 16 ezer fontot Bécsben a kamaránál, Bankgasse Nro. 5. 32 ezeret pedig Pesten Malvieux czégnél, akár arany guineekben, akár aranyrudakban, de ezüstben is elfogadják.

Az anglusnak mozgott alá is fel is a feje meg az álla (külön) minden egyes mondatra. Mikor készen volt Mántay, azt mondta neki: «Wery well». Azzal fogta a kürtőkalapját s úgy elment, hogy minden ajtót nyitva hagyott maga után.

A hátramaradt urak közül kettő egymás szeme közé nézett, Ponthay gróf és Rézkuthy. Az utóbbi arczán szemrehányás volt olvasható: «Meg kellett volna a kisebbik összegnél maradni.»

– Jól van! szólt Mántayhoz. Az elfogadási ajánlatot tudomásúl veszszük, s majd tudósítani fogjuk Tanussy Decebált az eredmény felől. Hol van ő most?

– Ma ment el Erdélybe, feleségestül együtt, sorba látogatni a tizenegy sógorát, a szélső a Szilágyságban -30- lakik, a legutolsó a Bárczaságban. Ne tessék utána fáradni. Én meg vagyok ez ügyben hatalmazva végelintézésre.

Erre már aztán egy kis finom mosoly vonult el a gróf arczán. Odalépett egészen a mérnök elé, úgy, hogy az orraik csaknem egymást érték s így szólt hozzá halkan:

Ezen aztán szabad volt mind a három úrnak hahotával kaczagni. Olyan jól esett nekik, hogy kedvükre kinevethették magukat. – Talán nem is ezen együgyü calembourghon nevettek. – De háromszor is ujra kezdték.

De úgy eltünt e naptól fogva mr. Snopkins Tanusvárról, hogy senkinél sem tett búcsulátogatást.

Még azután volt egy kis ribillió, a mit Horkázy és Vakandi támasztottak, mikor híre futamodott, hogy Mántay Móricz a Decebál teljhatalmazása mellett elcsaklizta Thonuzóba szent kincseit az angoloknak, még az ősapának a koponyáját is ráadásban. Mántay Móriczot szidták, gazemberezték uton-utfélen, meg is verték, de csak olyankor, ha maga nem volt ott, nyargaltattak stafétákat Decebál után Erdélybe, hogy szaladjon vissza, rántson kardot, viszik Thonuzóbát! De hiában volt minden erőlködés. A küldönczök vagy nem akadtak Decebál nyomaiba, vagy oda került a levelük Sára asszony bőröndjének a fenekére. Egy álló hónapig nem került vissza Decebál. Az alatt bizony akár lóháton is elmehetett volna Thonuzóba Angliába, azon a csontlován, léptetve, szépen.

De hát csak nem ment. S a bajhalmi világhírű leletekért csak nem küldték sem az arany rudakat, sem a zsákba rakott tallérokat, se Bécsbe, se Pestre. Az alatt a nagy patvarkodás is elcsillapodott. A királyi biztos is búcsut vett a vármegyétől s hazament Ponthaligetre.

Mikor aztán Decebál hazakerült, az első dolga volt Mántay Móriczot felhajhászni. Azt ott találta a dioptrája mellett, földet mért. -31-

– Londonból? Nem voltam én tovább, mint Bikszádon, mit kerestem volna én Londonban.

– Úgy? A Thonuzóba kincsei! El is felejtettem ezt a dolgot. Otthon van a fiókomban az írás.

– Hát a királyi fiscusé, melyben tudósít, hogy elvitetheted haza a megyei archivumba letett bajhalmi leleteidet, miután hitelesen be van bizonyítva a megyei levéltárban talált okiratok nyomán, hogy ezek mind a te dédapád, anyád tulajdonai voltak s így neked jogos örökséged, ennélfogva a fiscus nem követeli belőlük a talált kincsek után járó harmadrészt.

– De azért úgy van. A királyi fiscus szokott nagylelkü lenni. Ez rendes dolog. Most hagyj nekem békét, hadd dolgozom. A kincseidet vedd át s birjad békével.

Decebál nagyott fohászkodott. Ez a bolondos mérnök megmentett a számára 160 ezer forintot és ő még is olyan szomorú lett, mintha azt sejtené, hogy ennek a dupláját azonban elvesztette.

«NETARTSDERRE» ÉS «MITUGRÁLSZ.»

«Asszonyember! varrd be a zsebeimet rendre! Szükségtelenek ezek a világon.»

«Disznó egészséges egy város ez a Debreczen. Ötvenezer lélek, s egy sem halandó test már tiz nap óta». -32-

Voltaképen Zuboki Máténak hitták, de miután minden beszédét azzal szokta végezni, hogy «ne tartsd erre!» rajta maradt ez a melléknév, az egész diákság így tisztelte.

Alacsony, eleven petten emberke volt, ripacsos ábrázattal, veres karikákba foglalt szemekkel, a mik mindig könyeztek, a hogy ő állítá, a debreczeni portól, a mire a diákok azt mondták, hogy igen is «lágy» «b»-vel irva.

Ez az «édes» aztán a megszólítási czím, rangfokozat szerint. A professor a «világosságos» (clarissime), az esküdt diák az «emberséges» (humanissime), a kántor már csak «édes» (carissime).

Édes Zuboki úrnak esküdt ellensége volt a bor, szüntelen harczolt vele, hol az győzte le őt, hol ő azt. Maig is fel van írva az egykorú énekes könyvek tábláira ez az aranymondása, a mivel a diákjait lepirongatta: «mindig mondom, hogy ne igyatok, azért mégis mindig iszunk».

Debreczenben pedig volt akkoriban a bornak itczéje négy váltó krajczár, öt itcze abból csak megillet egy rendes embert napjában, a mi húsz krajczár, – egy huszasban van ötven krajczár, – minden közönséges halott után jár a kántornak egy huszas, már most, a ki tanulta a magasabb mathesist, számítsa ki ebből, hogy ha tíz napig nem akarja magát senki eltemettetni Debreczen városában, mekkora cubicus elevatiót szenvedhet Zuboki uramnak a szomjusága?

Ezért volt az a keserves elhatározása, hogy bevarratja a feleségével a kabátjának a zsebeit. Minek a zseb, ha pénz nem jön bele. És ezért az a kegyes felfohászkodás, -33- a dinnyeérés évadja után, a mikor, a mult évtizedben is meghonosult cholera nostras felszokott támadni a nagy alföldi városokban, s legalább hoz egy kis keresetet a szegény kántornak, harangozónak és sirásóknak. De biz a diákoknak is, az énekesek kapnak fejenkint egy petákot = 7 krajczár. Ezeket «petákos» halottaknak híják. De akadnak hébe-hóba magasabban és jobban született halottak is, a kiknek «márjásos» halott a nevük. A ki plane huszassal fizet, az «portentum». Az ilyentől Zuboky úrnak lázsiás tallér jár. (A mi egyébiránt nem jó, mert azt a feleség elzárja, nem engedi felváltani.)

A dinnyét azonban még csak most ültetik, abba még «Orbán» is beleszólhat, s addig még sok víz lefoly a Tiszán. Héj ha bor folyna benne, sohse hallaná az ember, hogy «a Tisza kiáradt».

A sok énekes diák között, a kikből a kántus kitelt, egy sem volt olyan kedvencze Zuboki uramnak, mint Tanussy Manó. Ennek volt aztán hangja! Megütötte a magas C-t, s mikor a nagy «harmoniá»-ban az «áltust» énekelte, kihallatszott valamennyi közül.

Mindenki szerette nagyon a Manót. Tudták felőle, hogy milyen rengeteg nagy úrnak a fia, azért mégis a többi szegény fiukkal osztozik abban a víg nyomoruságban, a minek a gyönyörüségéről a mostani kor ifju ivadékának már fogalma sincsen. Akkor «páros» zsemlyéket árultak, olyan volt, mint egy 8-as, krajczár volt az ára. De nagy delicia volt! délelőtt, iskola után! S ha volt egy jó pajtás, a kinek még krajczárja sem volt, kétfelé lehetett törni a páros zsemlyét s megosztani vele! Az volt a barátság!

Azt is tudták jól Manó felől, hogy a szülői akarata ellenére, szökve jött el hazulról a collegiumba. Nem is kap onnan egy krajczárt sem. Ki akarják éheztetni. Lehet is azt! Megél a diák a jéghátán is. Keres pénzt, a hogy szokás. «Karikába» állítja a civisek porontyait, s «privátát» -34- ad nekik, eljár temetésre, s ha a «tógát» felölthette, jönnek a «légácziók.» A Manó ugyan még csak egy «esztendős» diák (vulgó «bagoly»), hanem először is, mint «altista», a kántusban tizenkét emberrel elébb «eligál», azután mint «kis botos» a tűzoltó csapatnál megint tizenkettővel előbb és így 24 magánál vénebb diákot ugrik át a névsorban, úgy, hogy már neki lehet Mike-Abony és Vámos-Pércs között is válogatni.

Egy szép napon aztán az a hír futotta be a collegiumot, hogy a Tanussy Manónak ötpecsétes levele érkezett, a mire kívülről rá van irva: «terhelve száz váltó forintokkal!» – Egy száz forintos levélnek a neve a collegiumi nomenclatio szerint «evangelium!» Ilyen csak az égből száll le! Meg tudja azt az egész coetus, mert a levelet előbb a seniornál bejelenti a portás, akkor a senior kiküldi a contrascribát, hogy győződjék meg a tényállás valódisága felől; ha ez megvan, az adressatus felhívatik a rector professorhoz; az tart neki egy kegyes leczkét, a miben meginti, hogy a kapott pénzt hivalkodásokra ne fordítsa, el ne vesztegesse, s akkor kiadja neki a testimoniumot, hogy csakugyan itt tanúl, s mi a calculusa, akkor a legközelebbi szombaton délután (máskor nem lehet, mert a mikor az iskolának vége van, akkor a postát bezárják) a diák az ellenőrrel együtt megjelen a postahivatalban, s ha a kettejük zsebében ál a hat garas, ami a portóért jár, lefizetik, ha nincs, a contra scriba hazaszalad a seniorhoz, s «post festa» lekötésével kölcsönkéri tőle; s így kerül haza a száz forintos levél.

Az azután természetes dolog, hogy egy ilyen száz forintos levélnek a megnyerője első feladatának tekinti a maga jó pajtásainak egy kis majálist kurálni.

Annál kellemetlenebbűl hatott a kollegiumi pajtásságra, hogy Tanussy Manó egy ilyen kincs elemelése után annyit sem mond a pajtásainak, hogy «ki szereti a halat?» Azt gondolták, tán a vasárnapot várja; de az is elmúlt s a collatio még sem következett. Kezdtek példálózni. -35- Maga Netartsderre uram is ejtett ki ilyen szót az énekleczke alatt: «hej, ha én a torkomhoz csak hozzáértethetném is egy száz forintos bankónak a csücskéjét, mindjárt kirekednék tőle.» Manó abból se értett semmit. Végre a Jancsi collega vette elő négy szem között.

– De nekem szólt. A pénz is benne volt. De nekem nem lehet ahhoz hozzá nyúlnom. Olvasd el a levelet, s aztán mondd meg, hogy tehetem-e azt?

Én a napokban jutottam barátságos egyezség útján egy nagy ősi birtokomhoz, a mely miatt atyáddal régi osztályigazgató per folyt köztünk. Ő még legalább tíz évig elhúzhatta volna azt a pert, nekem nagy káromra, magának előnyére. E helyett, lovagiassága, atyafias jó indulata és igazságszeretete által indíttatva, önként megszünteté a hosszadalmas pert, s beleegyezett az új osztályba. Én csak a nemes viszonosság parancsát követem, a midőn e nagylelküséget a te családodnak meghálálni igyekezem. Jobbat nem tehetnék ez irányban, mint a midőn te neked, e család egyetlen sarjának azon a pályán, a melyre saját lelked vágyai vittek, a magasabbra vezető utakat feltárni törekszem. Debreczeni tanáraid által értesülve vagyok a felől, hogy tanulmányidat kitünően végzed, szép tehetségeid vannak. Ezek azonban a nehézkes, régi divatú kálvinista iskolarendszer mellett el fognak sekélyesedni. A ki a magasabb technikai pályára készül, mit vesztegeti azt a drága ifjuságát prédikátori és prókátori tanúlmányokkal. Neked fényes életpályát jósolhatok, ha a kollégium helyett a bécsújhelyi katonatiszti növeldébe lépsz át. Miért engedik a mi magyar előkelő családaink németeknek, cseheknek, horvátoknak át azokat a helyeket, a melyekben a mi fajunk kiváló tulajdonai az ész és vitézség legjobban érvényre juthatnak? Ha ebben az iskolában végzed a tanulmányodat, lehetsz hatalmas ember és -36- lehetsz úr tetszésed szerint, én fiamat már oda küldtem. Neki szüksége van arra a disciplinára. Te azonban ki fogod magadat tüntetni, tehetséged és jó magaviseleted által. Fogadd el ajánlatomat. Az egész költséget tíz évig én viselem. Tehetem azt, hálából s úgy fogadhatod én tőlem, mint gyenge lerovását annak a tartozásnak, mely atyád kiegyezéséből reám hárult. Ez nem megszégyenítő ajándék s nekem még csak egy köszönő szóval sem tartozol érte. Itt küldöm a legszükségesebbekre való költséget. Ha jönni akarsz, megbízott emberem, Tánczos uram minden évnegyedben fel szokott jönni Bécsbe, ő elhoz magával.

– Már most tudod, hogy miért nem nyulok hozzá ehez a pénzhez? Visszaküldöm az ajándékozójának.

– Küldd vissza, a honnan jött! kiálták egyhangulag. Hadd jöjjön be a csitvári krónikába, hogy volt egyszer egy diák a világon, a ki száz forintot kapott ajándékba s azt visszaküldte! – Majd egy Tanussy elmegy német katonának!

Csak a Jancsi bírt azzal a disznó szívvel, hogy ellenkező véleményt adjon: «biz azt tartsd meg, hátha hasznát veszed még?» – A miért aztán jól elagyabugyálták a többi scytha leventék.

Az egész gyermekkori ismerős világból egy nagy embere maradt Manónak, a kivel még levél utján érintkezett; az ő eszményképe, Mántay Móricz. Ettől tudta meg az otthon történt sűrű változásokat; apjának, anyjának börtönbe kerülését, onnan nagy hamar kiszabadulását; azután a szép jövedelmező birtokuknak egy meddő latifundiumért történt kicserélését, azután a nagy hühót a Thonuzóba sírjának a feltalálása miatt; a fenyegető veszedelmet, hogy a talált kincsek harmad értékében Tanussy Decebál -37- még egy roppant összeget is a tengerbe fog dobni, s aztán ennek a bolond bajnak a szerencsés elháritását, olyan egyszerű módon, a hogy Columbus megállította a hegyén a tojást. Ennélfogva Manó nagyon könnyen megbecsülhette a valódi értékét Ponthay Adalbert gróf nagylelkű ajánlatának, apjáról pedig kénytelen volt elismerni, hogy az a legveszedelmesebb hóbortnak az áldozata: a míg az ősei fényében mákonyos mámort álmodik össze-vissza, az alatt a jövendő idők nyomorú sorsának veti meg az ágyát.

Manó elküldte a gróf levelét Mántaynak s tanácsát kérte. A mérnök sietett a válaszszal.

«Ha én intézném a sorsodat, azt mondanám, ne fogadd el; de mivel mások intézik, azt mondom, ne utasítsd vissza.»

«Ne fogadd el, de ne utasítsd vissza!» Így biz’ a delphii orákulum is tudott tanácsot adni.

Egyébiránt Mántay Móricz az utóbbi idők óta nem volt grata persona a tűzhalmi kastélyban. A bolond emberek soha sem szoktak háladatosak lenni a nekik tett jó szolgálatokért.

Decebál dehogy érezte magát lekötelezve Mántay iránt azért, hogy «ingyen kapta meg a talált kincseit, hogy megtakarított a számára egy roppant összeget», ha ezáltal elvesztette a kincseinek a jó hírét. Azóta senki sem beszél róluk. Ha jön valaki hozzá, megnézni a százezereken kért sisakot, kancsókat, azt kérdezi: igazán arany ez? Decebál már a jó pajtásai nagy részét kikergette a házából az ilyen balgatag kérdések miatt. Belizár öcscse plane azt beszéli, hogy a bajhalmi czölöpsír már egyszer fel volt bontva; a meczenzéfiek elárulták, s hogy azok a csontvázak nem Thonuzóbáé és a feleségeé, hanom Zöld Marczinak, meg a szeretőjének a maradványai Hej, ha most megkaphatná, de beverné a fejét ezért a felségsértő káromlásért. De kiszökött a gyáva a külföldre, s oda Decebál nem megy. Ő még soha át nem lépte a haza határát. Extra Hungariam non est vita! -38-

A botránkozás köve egyenesen Mántay Móricz volt mert ha ő el nem rontja a dolgot, most az egész világ tudná, hirdetné, szörnyüködnék rajta, hogy ő százhatvanezer forintot szúrt ki a Thonuzóba kincsekért, s híres ember volna. Ez a csunya mathematicus ellopta az aranynak a fényét, a karbunkulusnak a ragyogását.

De nem kevésbbé orrolt rá Sára asszony. Annak sem jó szolgálatot tett azzal, hogy a férjével együtt utaztatta Erdélyországon végig (pedig az volt a legfőbb kivánsága). Sára asszony sorba látogatta mind a hét nénjét. Azok mind férjnél voltak, kinek vén volt az ura, kinek iszákos, kinek verekedő, ki meg mindazt egyesíté magában; szegény sorsban is voltak többnyire mind. Irigykedtek a legifjabb testvérre, a ki ötlovas hintón jár látogatóba, s parádézik vele, hogy neki olyan délczeg, nyalka, fiatal, hatalmas ura van, a ki mellett gazdag ajándékokat lehet osztani a látogatónak. Hát hogy ők is viszonozzák valamivel a bőkezüségét, úgy tele pletykázták a füleit Decebál viselt dolgaival, a miket csak Erdélyben ismernek igazán, hogy az még az ő szerelemféltő fantasiáját is meghaladta. Eddig csak egy bizonyos örmény leánytól féltette a medvevadászt; van annak minden nemzetbeli! Több szerelmes kalandja volt annak, mint Don Juannak.

Sára asszony tökéletesen felvilágosodva érkezett haza Erdélyből. Most tudta már, hogy micsoda ember az ő Decebálja? Most értette már, hogy hová megy az a sok pénz, a min ő birtokot vásárol. Rámutogattak minden városban: ezt a házat is ő vette ennek meg annak a menyecskének. Valószínű, hogy mindezeknek a mondáknak kilenczvenkilencz századrésze nem is volt igaz. Rossz a világ nyelve! De azért elhiszi azt egy szerelemféltő asszony.

Ezért nagyon elkeseredve jött vissza Sára asszony az erdélyi kéjutazásból. Csak magában forralta a mérgét. Nem volt kin tölteni a boszuját, hogy az az Emma nincs most idehaza. Csak a levágott haját hagyta itten. Azt -39- mindennap ujra fésülheti, meg is czibálhatja, a földre dobhatja, összegázolhatja, megint fölveheti, összecsókolhatja.

Egy napon a debreczeni senior levelet írt Decebálnak, melyhez a Manó iskolai bizonyítványa volt csatolva. A levelet Decebál felolvasta a feleségének. Jól tanúl a kölyök. Egy esztendő alatt két évi cursust végzett. Csupa eminens calculusa van minden tudományból. A senior azt írja, hogy nemsokára következni fognak a pünkösdi szűnidők, ha akarjuk, vakáczióra haza hozhatjuk a gyermeket. Az ugyan felakarja ölteni a tógát s inkább el akar menni legátióba az ünnepek alatt, de hát ez iránt előbb a szülők beleegyezését szokás megkérdezni; nem azért, mintha az ő engedelmükre adna valaki valamit, hanem azért, mivel az «új tóga» húsz váltó forintba kerűl. Ki fizeti azt meg?

– No megállj, kölyök, majd adok én neked legátiót! Majd viszek én neked tógát, felölteni valót. Ha az én kettős tüzes nyelvem leszáll a te fejedre, tudom Istenem, az lesz majd a piros pünkösd napja!

Fel is készűlt azonnal a debreczeni útra, amit már egy év óta elhalasztottak a sok nehéz viszontagságok.

Hogy a rossz gyerek még csak egy levelet sem írt azóta a szüleinek! Most is a seniorral irat!

Még utoljára is az anyjának kell őtet megkövetni! Annak kell a helyébe menni, kiengesztelni. De az keserves kiengesztelés lesz!

Ezenben édes Zuboki uramnak a kérését hamarább meghallgatá a Jupiter, mint a dinnyeérés bekövetkezett volna. Addig is időben elbocsátá egyik ártó angyalát, a kinek neve «himlő». Az kezdett grassálni Debreczen városában.

Volt aztán már temetés: egy nap négy-öt is. Közben márjásos is. Édes Zuboki úr felfejthette megint a zsebeit, s nem mondta többé a tele palaczkra azt, hogy «ne tartsd erre!» -40-

Egy olyan szép szitáló esős délután épen vittek a Nagy Péterfia-utczán végig egy fehérre és kékre festett koporsót a vállaikon a szép fehér köténynyel ellátott henteslegények; fiatal bajtársuk feküdt abban; a koporsó előtt járultak az énekes diákok, elől a kántorral, s énekelték a szép kalvinista zsolozsmát: «már elmengyek az örömben!»

Könnyű volt nekik, mert ők a padlón járulhattak előre, ez volt a két szál gerenda, mely mint a velenczei lagunák mellett a járda, a gyalogjárást lehetővé tette ilyen tavaszi latyak idején, ha szemközt jött valaki, felmászhatott a fabakterre. De annál keservesebb dolga volt annak a négy lovas hintónak, a mely a gyászmenettel szembe közeledett a város vége felől, s nagyokat lódult egyik oldalával a másikra. – De rossz lehet üveges hintóban járó úrnak lenni.

Édes Zuboki úr jelt adott a felemelt flautájával a háta mögé a következő versre, mire a kántus rázendíté:

A salugáderes hintó épen akkor úgy bellezökkent egy alattomos kátyúba, hogy a hátulsó kereke tengelyéig elmerűlt a sárban, s erre a rudas ló kiugrott a hátulsó lábával az istrángból.

Ez valóságos irónia volt arra a versre, hogy «A sárból kimenekedtem», mely legelőször is magukra az énekes diákokra gyakorolta nevettető hatását; egyszerre torkukba szakadt az ének. S tizenkét vigyorgó fogsor ragyogott a hintó felé fordulva, hanem az a derült pillanat nem tartott sokáig, mert a rudas, a veszedelemtől megijedve, úgy elkezdett neveletlenkedni, rugdalózni, hogy mire Zuboki uram rákiáltott: «ne tarsd erre», már akkorra tele rúgta a szemét száját sárral. Erre aztán a többi két ló is megbolondúlt, a halottvivők fehér köténye, de meg a szép festett koporsó is, nagy bemocskoltatás veszedelmében forgott. Nem is vették azok tréfára a dolgot, hanem neki lódulának a koporsóval, hogy a sárvulkán lőtávolából -41- elmeneküljenek, s taszították az éneklő diákokat maguk előtt; első eset volt, hogy a halott megkergesse a gyászkiséretet Futott is a diák, egymást taszigálva a pallón, de senki sem olyan nagyon, mint az altista, a Tanussy Manó. Neki még egy külön jogczíme is volt a neki iramodásra.

Annak a pórult járt hintónak a bakján megismerte a kocsist, meg a hajdút. Azok az ő cselédjeik.

Addig hátra sem nézett, a míg az utczagörbület el nem takarta előle a bajba jutott úri fogatot.

Sára asszony ült biz’abban. Ő is nagyon jól megismerte a fiát, még ebben az átváltozott alakjában is. A csoda fogta el! Az ő magzatja, a Tanussy-család egyetlen ivadéka, a fejedelmi sarjadék halottakat énekel végig az utczán! Ha olyan erősen be nem lett volna csatolva a bőrfüggöny a hintón, tán kiugrott volna belőle, így csak az ablaküveget tudta kitörni rajta, s azon kidugta az arczát, az egész feje nem fért ki rajta.

Dejszen volt annak most egyébb dolga, mint a «tessék parancsolni!» Czombig bele kellett gázolnia a kátyúba, hogy a rudas lábát visszaemelje az istrángba. A kocsis káromkodott. A két első ló pedig rémültében kikapott a sártengerből a partra, a járópadlóra, s minden módon be akart menni a csizmadiának az ablakán, pedig nem volt szüksége csizmára. Legény, inas, májszterné rohant az épület védelmére fordítófával, seprüvel; a hintóba szorúlt asszonyságnak az interpellatiója, «a fiam! a fiam!» mind elveszett a nagy lármában.

Végre is az istráng volt az okosabb: elszakadt, s ezzel a rudas kiszabadult a kelepczéből.

De most már aztán nem lehetett tovább menni, a míg az istrángot össze nem kötözik.

Sára asszony mindezekről a földi bajokról tudomást sem látszott venni, őt csak a tova szaladott Emmácska érdekelte. Egy hatalmas kemény megtisztelés után, -42- annyira érvényt szerzett az Estánhoz intézett szavainak, hogy az visszamordúlt rá a ló hasa alól: «no hát mi a?»

– Hagyd ott azt a lovat s gyere ide! Nem hallod, hogy kiabállak? Nem látod, hogy ott megy a fiam?

– Én? Hogy találjak én meg egy Emma kisasszonyt, tizenkét tógás diák között?

Sára asszony átlátta, hogy ezzel nincs mit beszélni, a kocsisnak osztott hát parancsot.

Egy taligás férfiú ott nézte már régen az utcza másik oldaláról ezt a nagy hajczihőt. Maga ott ült a lova hátán a nyeregben, fülig húzva magát a kifordított gubájába, s szítta erősen az üres makrapipáját; a lóhoz volt kötve az az ismeretes két kerekű talyiga, a mi úgy hasonlít a római curriculumokhoz; egy szál keresztbe tett deszka képezi az ülést benne. – Dehogy mozdította volna meg a kis ujját, hogy a bajba került utasoknak segítsen valamiben. -43- Hanem a mint «árról» beszéltek, egyszerre eleven ember lett belőle, megszólalt:

Sára asszony nem sokat válogatott benne: «álljon kend ide a talyigájával!»

A vehiculum odafartatott a hintó mellé, az ernyőt nem sokat bontogatta Sára asszony, hanem levagdalta a késével a csattos szíjakat s úgy nyitott magának utat a hintóból.

Aztán nem törődve az összecsődűlt embereknek sem szemével, sem szájával, átszökött a hintóból a talyigába s helyet foglalt az ülésdeszkán.

– Aztán csak jól meg kell fogózni kétfelül a kasba! dörmögé a talyigás jóakaró tanácsadással az úri vendégnek. S azzal elkezdé az alatta levő négylábú állatot a kóczmadzag ostorral agyba-főbe, a két csizmasarokkal meg oldalba biztatni, s mire az csakugyan mozgásba hozta a tagjait, úgy, hogy a talyiga is kénytelen volt vele menni.

Hejh, ha azt most látnák a tanusvári előkelő urak, asszonyságok, hogyan kergeti Sára asszony egy talyigán ülve a Tanussy-család trónörökösét, a ki halott előtt énekel kántusban, az utczán végig!

Még sem érte utól a gyászmenetet, pedig még borravalót is igért a talyigásnak. A «lú» nem szalad soha. Meggyőződése tiltja.

Mire a temető kapujához ért a talyiga, már akkor a diákok ott álltak karikában a halom tetején s a sírásók erősen kapálták be a földet a leeresztett koporsóra.

Sára asszony nem várt segítséget. Egyik lábával a kerékagyra lépve, aláhoppant a talyigából s indult a temetőajtó felé.

De nagy hirtelen visszahátrált megint. Szokás szerint a temető bejárata előtt két sor professionatus koldus -44- képezett sorfalat, mindegyiknek ott ragyogott czondráján a fényes sárgaréz pecsét a D. V. betükkel. Hiteles koldusok.

Sára asszonyban máskülömben sem volt semmi festői érzék, hogy ő koldusok pofáiban valami nagy gyönyörködését találja, de most még a szokottnál is visszatetszőbbek voltak azok között; soknak az arcza tarka volt még a nem rég kiállt himlő ragyáitól. Ettől a látványtól csakugyan van oka visszariadni egy szép asszonynak, a ki ád az arcz simaságára valamit.

Hirtelen a szája elé kapta a zsebkendőjét, csak azon keresztűl kiáltott a koldus bíróra.

A koldusbíró félszemű volt, nyúlszájú, a nagy persely a nyakában igazolta hivatalos állását, síró szóval felelt meg a kérdésre:

– Istenben boldogult néhai Koppants Áron uramnak a fiát, Koppants János henteslegényt, himlőben halt meg szegény, Isten nyugtassa meg.

Végig kellett neki nézni, hogy az egyházfi hogy fizeti ki a diákokat egyenkint, ott mindjárt a végzett munka után. Az ő fiacskája is ott tartja a markát, a míg beleszámolják a hét pénzt.

Egy Tanussy Emmánuel petákot szolgál meg halott temetésénél! Ez kétségbeejtő!

A diákok azonban nem jöttek visszafelé azon a temetőkapun, a melyen bementek, hanem visszafelé indultak meg.

– Nem ám, felelt az érdemes koldusbíró, mert a czigánysoron is van egy halott, most azért kerűlnek.

«Szaladjon!» nevettek a koldusok. Ugyan ki szaladna itt, holott a ki nem sánta, az vak.

– Itt van egy tizes! kiálta Sára asszony, oda dobva a földre egy ezüst pénzt.

Most már aztán nem volt senki sem vak, mind utána kapott a pénzdarabnak; azonban egy sánta elkapta valamennyi elől, s aztán fél lábon, fél mankóval úgy eliramodott, hogy röptiben elfogta Zuboki uramat.

Zuboki uram megérté, hogy egy nagy úri asszonyság akar vele beszélni, a ki tizest ád a koldusoknak.

A temetőt széles, mély árok vette körül, a mit még bevehetlenebbé tett a két oldalt magasra felhányt töltés. A külső gáton állt Sára asszony tekintélyes alakja; szép tarka virágos grosdenápel ruhában, drága bajadérral a nyaka körül, a fején egy olyan módi kalap, a mi épen úgy néz ki, mint a mostani gigeknek az eső ellen felhúzható födele, marabu tollakkal. Ezt bizony meg lehetett látni messziről.

Édes Zuboki úr tehát, bocsátván a kántusát a maga útjára, egyenesen neki vágott torony irányában a hívogató alaknak, úgy ugrált egyik sírtól a másikra, mintha athletai versenybe futna fogadásból. Nagy lihegve odaért a belső töltésre, s ott lekapta a kalapját, nem annyira köszönés végett, mint hogy az izzadt homlokát megtörülje, úgy beszéltek az elválasztó mély árkon keresztűl, mint Dobó és Amhát pasa.

– Ne tardsd erre! Én orgonista vagyok. Igen is. Mi tetszik a nagyasszonynak? Egész harmonia tetszik?

– Nem kell nekem semmiféle harmonia! Majd magam -46- csinálok én olyan harmoniát, hogy ledűl bele a veres torony, azzal a repedt haranggal. Adja ki frissen a gyereket.

– Azt a hunczfutot küldje ide, a melyiknek a füle Tanussy Emmánuel névre hallgat, az az én drágalátos magzatom. Elszökött a gézenguz. Viszem haza.

– Tisztelem a tekintetes asszonyt. Alázatos szolgája. Örülök, hogy van szerencsém.

– Sohse örüljön semminek, hanem kiáltson utána annak a semmirevalónak, hogy jöjjön ide. Ha én kiáltok utána, még jobban elszalad.

Édes Zuboki úr maga elé szúrta a homokba a nádpálczáját s arra tette rá a kalapját; most még jobban izzadt az üstöke. Elővette a zsoltárbeli tudományát.

– «Perelj uram perlőimmel!» – «Haragodnak nagy voltában.» – «Ne szállj perbe én velem!»

– Az Augustus császár csak egy kótyomfitty volt, az senkinek sem parancsolt, hanem a mit én parancsolok, arra nincs más felelet, mint «igen is, szaladok, teszem!»

– «Hegedűnket akasztottuk fűzfákra!» Hisz akkor rosszabbúl volnék a százharminczhetedik zsoltárnál. Nincs több ennél az egy áltistámnál. Nincs olyan szép áltushangja az egész kollégiumban senkinek, mint a primi anni Tanussy Manónak. A nélkül nincs harmonia. Ha a diskantusból akarna a tekintetes asszony egyet elvinni, abból van három, azt adhatok, de az altust nem adhatom.

Már erre elfogyott a türelem olaja Sára asszonynál, azt gondolta, hogy Zuboki úr mókázik; pedig nem volt az annak szokása.

– Enyje, te egeretnyelt részeg bor-duda! még én velem mersz csufondároskodni? No megállj, majd csinálok -47- én rendet a debreczeni kollegiumban, ha még senki sem csinált!

S azzal, se szólt, se beszélt, felkapott egy hantot a földrül a lába alól. De Zuboki uram sem vette tréfára a dolgot; a mint látta, hogy micsoda veszedelmes ellenséggel van dolga, kapta a két kezébe a pálczáját, meg a kalapját, s úgy eliramodott, hogy legfeljebb három négy hant puffant oda a hátához, a míg az ostromüteg lőtávolából elmenekülhetett.

– No, ez szépen kezdődik! mondá magának Sára asszony, s visszadobogott a talyigájához.

A koldushad keserves nagy énekléssel fogadta: «szeretem és áldom az úr Istent!»

– No, hát csak áldd, van okod rá! kiáltá mérgesen Sára asszony, s majd felfordította a talyigát, a mikor felkapott bele. «Vissza a hintómhoz!»

Jól mondta. Az uti kocsi még akkor is ott horgonyozott a nagy pocsétaöbölben a czizmadia háza előtt. Az istráng rendben lett volna már, hanem most meg a hátulsó kerékről esett le a nőstény sróf, bele a sárba, azt keresték kilenczágu vasgereblyével a latyakban, elnyelte azt a sár, de elnyeli az még magát a hintót is, ha reggelig itt hagyják.

Még akkor élt és uralkodott Debreczennek ez a hirhedett specialítása, a mire József császár azt mondta, hogy még soha sem látott ennél nagyobb hidat a szárazföldre építve.

Sára asszony, késő lévén az idő, ő maga is a hosszú keserves út fáradalmaitól eltörődve, a mai napon már nem találta czélszerűnek a hajtó vadászatot folytatni az Emmácska után. Hiába is keresné most azt a collégiumban. A vendéglős elmondta neki, hogy nagy halottra harangoznak, a Tánczos uramnak az öreganyja halt meg, az -48- ecclezsiának is testált, az egész kántus ott van most a halottas háznál virrasztani.

«Virrasztani!» Egy Tanussy Emmánuel a disznóhajcsár öreg anyja mellett kornyikál kálomista rigmusokat és nyakal mellette debreczeni felfordult nyulós bort, a mit ollóval kell elvágni a szájától, mikor leteszi a poharat! «Hogy a tűz pusztítsa el az egész faluba ojtott várostokat!»

Azzal a tűzzel pedig jó nem tréfálni. Most épen olyan divatja van a tüzi veszedelemnek Debreczenben, hogy minden éjjel kigyullad valami majd itt, majd amott. Azt mondják, hogy mordályégetők vannak a városban.

Jó szerencse, hogy van egy olyan derék nagy botosa a kollegiumnak, mint a domine «Mitugrálsz!»

Ennek meg ez a latinus neve. Ő az első masinistája a diákoknak. «Masinista» jelent tűzoltót.

A tűzoltás a diákságnak a melléktanulmánya, van saját fecskendőjük és minden egyéb tűzoltó apparátusok. Azaz, hogy tulajdonképen az a mindenféle készülék áll jóféle kurtanyelű csáti tölgyfustélyokból, a miknek a bunkója ólommal van megtöltve, ezeknek a neve gerundium. Aztán valamennyi gerundiumnak van egy apja, meg egy öregapja. A botok apja a «kis bot», a nagyapja a «nagy bot». Az utóbbinak a sulya huszonkét bécsi font. Egészen hasonlít ahhoz a Herkules-buzogányhoz, a mit mindenki ismer. De ember is legyen, a ki azt felemeli. Már pedig ezt az ölnyi hosszúságú buzogányt kinyujtott karral kell a végénél fogva felemelni és aztán megint függőlegesen feltartani annak, a ki a nagybotos czímet el akarja nyerni. És annak külömben is bátor, erős szivű embernek kell lenni, a ki vészben és viharban parancsolni tud. Ilyen ember a «Mitugrálsz»? A kis bot csak kilencz fontot nyom, annak a kezelője Tanussy Manó. Ahoz is markos legény kell. Mikor aztán «incendium» hangzik, egyszerre végig futja a collegium szobáit a vészkiáltás: «ad arma! ad arma!» A masinisták ugranak a fekhelyeikről, kapják a gerundiumokat az ágy alól, a volontérek befogják magukat -49- a nehéz tüzifecskendő elé, nem kell még a lovakra várni, s azzal csörtet a fekete csapat ki a collegium kapuján, a merre a toronyőr lámpása mutatja a tüzet, mert a tűzfény, kivált éjjel, megcsalja a tájékozást.

Már most, a ki a debreczeni hosszú utczákat ismeri, mindjárt ki fogja találni a kis bot és nagy bot intézményének a czélszerű voltát. A tűzoltó diákcsapat nem kerülget egyik utczáról a másikra, hanem neki a tűz irányában a kerteknek, a melyik palánk a kis bot döngésére be nem dűl, megadja magát menten, ha a nagy bot megszólítja, akkor aztán a ledöntött palánkon, a kerteken keresztűl vágtatnak a fecskendővel, kapu, kerítés törik-zúzik előttük, tégla-vályogfal nem akadály, a nagy bot olyan, mint a római faltörő kos, az egy hatalom.

Mikor aztán az égő házhoz eljut a diákság, nagy okosan békét hágy annak a tetőnek, a melyik már úgy is ég, ellenben hirtelen ellepi a szomszéd háztetőket, puffog, csattog a sok gerundium, egy irgalmas kiáltás alatt le van födelezve tiz-tizenkét közel eső ház tisztára, azok meg nem gyulladhatnak. Valóságos lebunkózás. Akkor aztán a magára maradt égő házat is lehet locsolgatni.

Az adoma szerint egyszer meg is sokalták ezt a barátságot a birtokosok s tanácshatározat ment a collegiumhoz, hogy a «florilegium» (virággyűjtemény, a diákság megtisztelő kifejezése) ne jőjjön tüzet oltani botokkal. A legközelebbi incendium alkalmával aztán kirukkolt megint a collegium ifjú népe a veszedelem színhelyére, magasra emelt pennákkal a kezében. Le is égett a fél utcza. Hát aztán csak megint visszadekretálódott a gerundium.

Egy ilyen látványnak Sára asszony is lehetett nézője. Mert alig hordatta fel a kocsiládákat a numero 8-ba, a minek az ablaka a nagy piaczra néz, a midőn egyszer csak megkondul a harang (a kiről így szól a vers: «mázsaharang ötvenkettő, de toronyba veresbe»), ez tüzet jelent! -50- Mire nagy riadal támad, kofa, hentes, talyigás egyszerre futni kezd hetvenhét felé; «hol ég? ott ég!» a füstgomoly a nagy erdő táján emelkedik fel az égre, az esős felhős boltozat mindenfelé veresedik, «az ispitály ég!» kiabálják alá a toronyból, a városházától jön futva a dobos, csákót vesztett hajadon fővel, s veri a dobot, a hogy csak állja a bőr, végre a templomtéren összegyült sokaság kétfelé oszladozik, nagy robajjal tör rajta keresztűl a tűzoltó diákság, elől a nagy botos, a Mitugrálsz, két kezében keresztbe tartva maga előtt a nagy botot, hogy csak úgy dönti maga előtt a rendet, nyomában a kis botos, a vállára kapott ifjabb buzogánynyal, aztán rohan a nagy tüzi fecskendőbe elől-hátul belekapaszkodott fekete had, a nehéz masina döczögve gördül végig a nagyhidon.

Egy magasra fellövelő lángnyelv megmutatja merre a tűz? A nagy botos megkezdi a vezényletet, «tundas istum palánkum!» (Törd be azt a palánkot!)

Sára asszony onnan az ablakból csak akkor veszi észre, hogy kinek szól ez a kiáltás, mikor a nehéz buzogány elkezd egy deszkakerítésen recsegtetve tombolni, hogy ez az ő fiacskája. Ez az Emma gyerek!

– Hát azért neveltelek én tégedet selyem kisasszonynak! Kutya, meg a mája! A füstfaragó dolga a tűzoltás becsületes városban. Ne te kálvinista Róma!

A hajdu, meg a kocsis ezalatt nyugodt lélekkel jártatta a négy lovat, a nehéz út után, a házak mentében, a hogy szokás.

– Fogjátok meg nekem rögtön azt a kölyket! kiáltott le rájuk az ablakból Sára asszony. Azt ott ni, azzal a husánggal, a ki a kerítést döngeti, az az én fiam. Ide hozzátok mindjárt. A ki felgyujtotta az ispitályát, oltsa maga. Az én fiam nem kéményseprő inas!

A kocsis megfogadta a szót s közé keveredett a rohanó hadnak, a miből az lett, hogy nem ő fogta el a diákot, hanem elkapták őtet a diákok, a két lovával együtt, a lovakat rögtön befogták a fecskendő elé, a kocsist meg feltolták -51- a bakra, hogy hajtson. A hajdu ellenben okulva a kenyerespajtása példáján, a két első lóval beretirált gyorsan a Bika udvarára. A másik két ló, a kocsissal együtt csak másnap délre került elő, a kocsisnak a szép karikába szedett haja mind le volt perzselve, a dolmánya csupa lyuk a ráhullott szikráktól, a lovaknak meg csak itt amott maradt a farkából valami, kell az gyűrűnek a diákok számára.

Hajh, de dühös volt Sára asszony. Egész éjjel le nem feküdt, külömben sem alhatott volna a nagy harang-félreverés miatt. Átkozta az egész várost, collegiumostól együtt. «Ha most volna itt egy plébános, mindjárt pápistává lennék! Hisz a katholikusok csak nem hajtják a tüzbe kispapjaikat! Ki hallott ilyen bolondot?» Majd a lovaiért lamentált, majd a fiáért. Még sem szénát, sem abrakot nem kaptak!

De Tanussy Manó megadta a diadalnak az árát. Egy tűzfal, a minek az ormán dolgozott, ledült alatta, s a fiunak kificzamodott a lába, egynehány horzsolást a testén nem számítva. A társai úgy szállították haza a collegiumba, botokra fektetve. A tilógus ugyan mindjárt helyretette a bokáját, de azért mégis fekve kellett maradnia egész nap az ágyban s a dagadt bokáját hideg vizzel borogatni.

Alig várta, hogy a reggeli harangszót elhuzzák. A kocsis még sem került haza a lovakkal. A mint a collegium csengetyűje is elverte a készülőt, felhivatta a hajduját.

– A diákoknak már beharangoztak, együtt vannak a collegiumban. Rögtön eredj oda, keresd fel, a hol találod a fiamat. Hogy hiják? Nem tudod? Tanussy Emánnuel. No, ne járjon a szád, mintha forró kása volna benne. Rágd meg jól: «Em–má–nu–el!» Emmábul, Sámuelből ragaszsz össze egy szót. Azt mondd neki, hogy én parancsolom, hogy én nekem azonnal ide jőjjön! Ha mindjárt -52- az imádság közepén van is, azonnal ugorjon, hagyja abba, itt teremjen, mert külömben én deklinálom meg.

A hajdu öreg legény volt már, sokat tanult életében, csak azt az egyet nem tanulta meg, hogy valami izenetet úgy elmondjon, a hogy a szájába adták.

– Ez a kinlódium? kérdi egy kaputámogató tógás fiataltól. Hogy ezt helybenhagyták, akkor azt kérdezte, hát hol van ebben a nagy kaszármában az a czinterem, a hol a Tanussy Emma Sámuel diákot deklinálják?

A megszólított felvezette a hajdut a kikoptatott falépcsőkön a fizikai terembe.

Ott épen a tisztelendő Hamzai uram, mint substitutus professor praelegált s a csillagok parallaxisát, vagy mit, magyarázta a kathedrában ülve. Szemben vele, a hogy otthon Tüzhalmon, a nagy kamarában vannak a stellázsira felrakva egymás fölé a tejes köcsögök, úgy ült sűrű glédákban egy egész tábor diák, a kik közül egyik sem hasonlított máshoz, mint maga magához.

– Izé! Azt parancsolja a tekintetes Tanussy Decebálné asszonyság, hogy az a Tanussy micsoda? Izé! No ni, nem jön ki a számon a neve. A clarissime segíteni akart rajta: «Manó». Manó? Nem. Olyan nem kell. «Hát talán Emmánuel?» Az a! A kakas csipje meg a czifra tituláját! Hát, hogy azonnal ugorjon, ott teremjen a tekintetes asszonynál, a Bikánál, az Emma urfi édes anyjánál.

Hát persze, hogy az egész classis nagy röhögésnek eredt a furcsa összeállításra.

A clarissime átlátta, hogy ettől az atyafitól szóbeli izeneteket küldözni nem tanácsos, ennélfogva azt mondta neki, hogy csak forduljon ki a folyosóra, majd mindjárt fog levélben válaszolni.

Azt természetesen igen gyöngéd kimélettel kellett az uri asszonyságnak tudtára adni, hogy a fiával minő baleset -53- történt, minélfogva az a mai napon gátolva van fiui kötelességének teljesítésében, ellenben a tekintetes asszonynak szenvedő gyermeke kórágyánál leendő megjelenése mennyire áldásos befolyással fog lenni annak felépülésére stb.

Hogy ennek az epistolának mi lesz a sorsa, azt előre lehet sejteni! Sára asszonynak levelet írni, a ki nem tud irást!

Mikor a hajdu visszaloholt a híres vendégfogadóba, a tekintetes asszony már künn a lépcsőtornáczon várta.

Sára asszony azt a két szép fehér fogsorát mutogatta dühében, összecsikorgatva.

S azzal úgy vágta a fejéhez a hajdunak azt a levelet, hogy ha az papirosból nem lett volna, menten porrá zuzott volna tőle a feje.

Azután még egynehányszor a hátához vágta, egyszer a többek között az öklével együtt; utoljára pedig apró csipetekre összetépte, mint a lebbencstésztát, s a földön elszórva, sorba rátaposott az elszórt pilléire, mintha megannyi mérges pókokat gázolt volna össze.

– Levelet küld nekem! Még csuffá tesz a világ előtt! Olvassam, ha tudom! Nekem küld levelet, a kinek se bü se bá nem emberem. Nekem ákombákot! No megállj rosz kölyök, ha te nekem így produkálod, hogy mit tudsz, majd felauffirolom én te neked, hogy hát én mit tudok.

Azzal nagy dulfulva berontott a szobájába, előrántotta az elemózsinás kosarat, a miben szépen rendbe volt rakva a sok drága jó pogácsa, diós kalács, sonka, kalbász s más efféle csemege, a mi a diák paradicsomát képezi. Kinyította az ablakot, kidobált rajta mindent, ki a piaczra. Nem bánta kinek jut. Koldusok kapkodják-e el, vagy kósza komondorok falják fel. Inkább a kutyáknak. Semmi, de egy morzsa sem maradt sem a kosárban, sem a szivében. -54-

El is utazott volna rögtön vissza, ha a kocsis a két lóval már visszakerült volna.

Pedig hát a szegény Manó gyerek ebben az egész levél históriában teljesen ártatlan volt. Eléggé nyughatatlankodott ő, a mikor megtudta az orgonistától, hogy abban a hintóban az édes anyja érkezett meg, de a borbély nem engedte neki hogy felkeljen, estig fekve kellett maradnia.

– Ne tartsd erre! biztatá Zuboki uram. Este kirukkolunk a tekintetes asszony ablaka alá s elénekeljük neki a legszebb harmoniás nótákat, azzal szent lesz a béke.

Úgy is történt. Még a sötétséget sem várták, már ott volt a kántus a Bika előtt Zuboki uram vezetése alatt, s rákezdé a gyönyörűséges szép nótát:

A Bika korcsmáros onnan hallgatta az ablakból kikönyökölve a szép nótát, s nagyokat füstölt a földig eresztett longissimából. Engedte végig énekelni.

Hanem a mint Zuboki uram most ahoz a másik dalhoz kezdte a fuvoláját stimmolni: «Te Tihanynak riadó leánya», leszólalt onnan az ablakból.

– Hájszen, ha ez a szép harmonia az én nevemnapjára van szenteltetve, azt igen szépen megköszönöm, s egy pohár borral meg is honorálom, hanem ha netalántán annak az uri asszonyságnak sub numero 8 lenne szánva, akkor nem instállok belőle többet, mivelhogy az már a délesti órákban haza vissza elpályázott.

Manó odafordult a falhoz, s ha kicsufolják is érte, nem tehetett róla, de elkezdett sírni, – utoljára volt! -55-

KIÉ LEGYEN MIKE-PÉRCS ÉS AZ Ő FILIÁI?

Nagy nap ez! A diákok választanak legátiót. Előttük a hosszu nagy lajstrom, a szent eklézsiák nevével, a mik szomjuhozzák a friss «igét». Mert jól esik ám a hivek seregének «odakinn», ha az eltottyadt tiszteletes helyett, a kinek már könyv nélkül tudja minden ember a prédikáczióját (csak maga nem) egy olyan tőrül metszett kölyökpapot lát kiemelkedni a kathedrából, a ki aztán csengő, dörgő, pattogó szóval harsogtatja el a hires Szoboszlay, vagy a még híresebb Kalmár hatalmas egyházi szónoklatait, nem is olyan alamuszi módon, hogy az egyik kezét leteszi, a másikat felveszi, vagy mind a kettővel megfogja a pulpitust, hogy el ne szaladjon alóla a kathedra, hanem neki ereszti mind a két karját Isten igazában s dobálja tele marokkal, a hogy illik, az áldást, dorgálást és bölcs oktatásokat. Akkor nem aluszik senki, mikor a legátus prédikál.

De viszonylagosan a diákság előtt is épen olyan kivánatos ez az ünnepi legátió. Derék egy intézmény az! A fiatal ember utazik saját költségén, apostolok lován, országot világot lát, tapasztal, emberekkel ismerkedik meg; némelyik legátió czélja a szlavoniai kálvinista községek, oda Kecskemétről megy a legátus. Aztán a legátió eredménye nagy segítség annak a szegény fiunak, a kit hazulról öt garassal eresztettek el, hogy legyen urrá. Némelyik már a «post festa»-ra várt jövedelmet el is költötte előre. A hitközségek suly szerint következnek a lajstromban, némely falu többet ér, mint egy nagy város. Ó-Szőny a legelsők között van, Budapest csak a vége felé kullog (még akkori időben!). A traditiók, a szájhagyományok egész statisztikai összeállítást tartanak fenn e tárgyról. Hol milyen konyhát tart a pap? Vannak-e felnőtt leányai? -56- Házas-e a rektor, vagy csak academica promotión van? Néhol a földesúr pápista, hanem azért nála ebédel a legátus, nagy kanállal s aranyat kap ajándékba. Elmondatik, hogy micsoda bolondságai vannak a főurnak, a miket figyelemben kell tartani. Másutt ellenben a kertek alól kell felmenni a legátusnak a subsidium összegyűjtésekor, mert ha a compossessor meglátja az ablakon át, hogy közeledik a legátus, elszökik előle. Vannak beneficziumokkal járó legátiók. Vannak eloláhosodott falvak, a hol már senki sem tud magyarul, s a hol régi kétgarasosokkal fizetnek, a miket már a delvalvatio alatt kivontak a forgalomból, hanem azért oda is kell menni legátusnak, oda is el kell vinni a szent lélek kettős tüzes nyelveit.

A java legatiókat természetesen a quinquennis és a sexennis diákok válogatják el calculusuk rendje szerint, ezek az igazi theologusok, a kik már folyvást peregvést tudnak zsidóul; utánuk jönnek gradus szerint a juristák, philosophusok, physicusok, a kiktől nem kivántatik több, mint hogy az első két sort el tudják olvasni Mózes Pentateuchjából: «Beresid boró Elohim e thassamáim, tohu vabohu chusef.» A «bagó»-nak aztán marad az, a mit a többiek ott hagytak, a polyvája. De azért azt is elviszik, nem hoz be többet nyolcz bankó forintnál, azt is a perselypénzből adják ki, csupa krajczárban, de nem hagyatik az azért ott.

Hát az említett Mike-Pércs épen ebbe a kategoriába tartozó legátió volt. Még hozzá az a rossz hire járt, hogy az öreg pap rendkívül fösvény ember, maga főz, nem tart szakácsnét, a legátusnak a kostához kell menni. (Így tisztelték az iskolamestert hajdan.) S még hozzá van két filiája (nem a papnak, az még jó volna, hanem a községnek) két fiókegyházközség, jobbról is, balról is egy óra járásnyira, úgy, hogy a legátusnak alig tette le a kanalát, már a nyakába kell venni a lábait és kutyagolni a szomszédba, hogy ott legyen a harangszóra, s onnan megint vissza éjszakára -57- Mike-Pércsre, s ott egyuttal énekelni is kell, mert a rektor golyvás, nem énekelhet.

Tanussy Manó is «bagó» volt még (első éves philosophus), hanem tudvalevő két rendbeli kitünőségénél fogva mint kis botos és áltista, huszonnégy emberrel elébb választott s így még abba a kategoriába jutott, a hol egy jó husz forintos legatióra lehetett szert tenni; neki jutott «Sulymos-Káta», egy magányos helység, bortermő vidék. 400 kálvinista lélek, viális pap, trabális papné, csakhogy addig itatják a legátust, a míg be nem rúg.

Hanem biz a szegény Jancsi pajtásnak már nagyon sovány válogatása maradt, a czimborái bele beszélték Mike-Pércset. Mikor aztán beleválasztott, csak akkor világosították fel a sűrű hátrányáról az eklézsiájának, de már rajta maradt.

Azonban az electio után következik a cserebere. Egyik is megbánta, a mit magának foglalt, a másik is. Azok aztán iparkodnak kiegyenlíteni a dolgaikat, rábeszéléssel, ravaszsággal, vagy ha másképen nem megy, ráfizetéssel. A virement meg van engedve. Akad gazdája mindegyiknek.

Csak a szegény Jancsinak a Mike-Pércsét nem akarta senki a magának jutottnál jobbnak elismerni. Egész proverbium lett már belőle: «Kinek kell Mike-Pércs, meg a filiái?» A Jancsi majd búnak eresztette a fejét a nagy megbánástól.

– No hát ha senki sem akar veled cserélni, cserélek én! mondá Tanussy Manó.

Eleinte nevettek rajta, azt gondolták, tréfál. Jancsi komolyan elutasította az ajánlatot. Jó pajtások nem fogadhatnak el egymástól ily áldozatot.

Hanem aztán Manó olyan okot hozott fel, a mely egészen bevált. Ő neki ellensége a bor, ott pedig, a hová ő választott, keményen kell nyakalni, ez az oka, a miért odaengedi akárkinek cserébe.

A valóságos oka pedig az volt a cserének, hogy a mióta hazulról megszöktek, az egész telet-nyarat folyvást ugyanabban -58- az egy ruhában huzták ki, a mi akkor velük jött. A Jancsié már akkor is ócska volt, azóta nagyon megadta magát az időknek, az uj ruháját, tudjuk, hogy Manónak engedte, s az még állta elég jól. Ezért kellett a Jancsinak átengedni a nagyobb «dácziával» járó eklézsiát, annak nagyobb szüksége volt rá.

Külömben Manó a legkeményebb nélkülözésekhez edzette magát, csikorgó télben is a puszta téglapadlón hált, a feje alatt egy hasáb fával vánkos helyett, s egyszer fogadásból megtette, hogy három napig nem evett semmit. Kiállta vitézűl.

A nagy vállalathoz (mert nem csekély dolog az!) nem kellett egyéb, mint egy pár prédikácziót leirni, azután meg valamelyik öreg diáktól, a ki termetre hasonló, elkérni kölcsön a viseltes tógáját, a mit az természetes, hogy odaád szó nélkül; rég gyakorlatban élt már ott a socialismus, egész a communismusig; a melyik diáknak hazulról laetum nuntium 1) érkezik, az valamennyi szobatársé, s ha egynek van egy ünneplő kabátja, azt valamennyi viseli. Jön még hozzá egy vászon kuffer, másként «batyu», a mibe egy ing, a tóga és egy pár csizma (ha van) megfér, a prédikácziót zsebre nyomják, persze egy árva szót sem tudnak még akkor belőle, mikor neki indulnak, de hát arra való a hosszú út, az ember előveszi a nagy séta alatt s bemagolja peripatetice.

Manónak annyival könnyebb volt a batyuja, hogy nem volt több annál az egy pár csizmájánál, a mit a lábán viselt, hanem az drága csizma volt, oda volt rejtve a talpába az a bizonyos száz forintos bankó, a mihez nem szabad hozzá nyulni. A vándor diákot emelgette a büszkeség, mikor arra gondolt, hogy ő most száz forintos bankóban gázol!

Akkor azonban magát csalta meg, a mikor azt hitte, hogy majd ő az uton tanulja meg a prédikácziót, mert a -59- mint a szép zöld mezőre kiért, a mi akkor ékeskedett a tavasz egész pompájában, a pacsirták éneklése mellett, a méhek zsongásánál, elfelejtette minden apostoli küldetését.

Reggel azzal biztatta magat, hogy majd délután, akkor megint nem akarózott neki a «keresztyén atyámfiai! először!» no majd este felé! Akkor meg épen gyönyörű szép vidékbe került bele, Biharország erdős tájékába. Itt meg már épen nem volt kedve a virágzó iharfák, a barkázó jegenyék helyett a teleirt papirost bámulni. Majd holnap reggel! Hiszen korán virrad. Egyszer-kétszer elolvassa, megfogja azt az ő feje. Jó hely ez, nem tart hosszan a vacsora.

Ebben az egyben nem csalódott. A mint megérkezett Mike-Pércsre, könnyű volt a pap lakára rátalálnia, ott volt az a templom mellett. Ajtó, kapu be volt zárva, dörömbözésre ki nem nyilt, Manó aztán nem sokat könyörgött, átugrott a kerítésen, úgy ment be a paphoz. Ott kinn ült a tornáczon.

Öreg alkotmány volt biz’ az már, egyes egyedűl élő lélek a parochián. Az egyházfi hordott neki vizet, ha megkivánta. De ritkán kivánta meg. Ugyanazt a kabátot viselte, a miben mint káplán idejött, s a fején azt a nevezetes föveget, a mit műnyelven «vaskalapnak» neveznek. Füstölt erősen a selmeczi pipából, a mi a földig ért le, előre görbült, török meggyfa pipaszárával.

– Hát kend, hogy jött be ide? szólítá meg a betörő látogatót. (Még ő minden diákot per «kend» titulált.)

Manó tisztelettudóan vette elő a megbizó levelét s átnyujtá a tiszteletesnek.

Az öreg úr messzire eltartotta magától a hitelesítő okmányt (presbyops volt) s alphától omegáig végig olvasta, azzal gyanusan sandalított félre a legátus felé.

– Hát prédikált kend már valaha? kérdezé félszájból, a másik féllel fogta a pipaszopókát. -60-

– No jó. Az nem nehéz. Hanem a miatyánkba vigyázzon kend, hogy bele ne süljön kend; mert az rajtam is megesett, hogy mikor odáig jutottam, hogy «bocsásd meg a mi vétkeinket miképen… semmiképen nem tudtam tovább menni: «azonképen, mindenképen, kutyateremtetteképen, Ámen!»

– Már most elmehet kend, odaát lakik a rektor, annál lesz kendnek evése, hálása. Aztán ne rontsa kend a keritésmászással a ruháját; tanulja meg, hogy mi az igazi «magyar závár?» a kis ajtón van egy lik, azon lóg ki egy csombókos madzag, ha azt meghúzza az ember, magától kinyilik az ajtó.

– Majd elfelejtettem volna a fő dolgot. Egy presbyter elvesztette a mezőn a metszőkését. Ezt ki kell a kathedrából hirdetni, hogy ha becsületes ember találta meg a metszőkést, adja be a paphoz. De aztán el ne felejtse kend.

Manó odatalált valahogy a rektor házához. Annak nem volt kerítése, csak a két kapubálvány állt ott előtte magában. Majd jövőre csinál hozzá az eklézsia keritést.

A rektor jó czimbora volt; biennis diákból került ide, s aztán itt ragadt, megszerette a helyét. Azt is megmondta, hogy miért? Mivel a helység határában pompás borvíz-forrás fakad, az ember egész nap borvizet ihatik. Mindjárt szolgált is a legátus vendégének egy korsóval. Nála kosztozott a præceptor is, a kisebbik tanító. Lucullusi lakomát adott a vendégeinek. Volt lágy tojás, brúgó, meg érett turó és hozzá savanyuvíz elég. De hogy annál pompásabb legyen a lakoma, elővette a gitárját, s sorba énekelte a legszebb hajdankori nótákat, a præceptor fujta hozzá a kontrát, Manó az áltust. Egész az első bakter kiáltásig mulattak, akkor lefeküdtek szépen, Manó a feje -61- alá tette a prédikácziót, hogy majd talán így belemegy. Az első kakaskukorításra aztán talpon volt s fogta, neki feküdt az épületes szónoklatnak, hogy majd végig olvassa.

De alig fogyasztott el belőle két levelet, már jött be hozzá a rektor a præceptorral. Négy óra volt reggel.

– Ne töltsük az időt hiába! «Minden órádnak leszakaszd virágát!» s azzal kihúzott a zsebéből egy játék zsíros svájczi kártyát. Gyerünk preferánczozni.

Hiába volt minden szabadkozás Manó részéről, hogy ő nem tud kártyázni! Megtanítják. Bele kellett állni. Természetesen krétára játszottak.

De hát az a prédikáczió? Manó utoljára, hogy a dolog körmére égett, kiszökött a fáskamrába, s ott a térdig érő fürészporban állva, olvasta keresztűl lopva az elmondandó pünkösdi szónoklatot. Bizott a fejéhez, hogy így is elbánik azzal.

Mire a harmadikat beharangozták, már szépen fel is volt öltözve a kölcsön vett tógába, s a hóna alá csapott bibliával ballagott nagy komolyan a templom felé. A tiszteletes csak a zsoltár éneklés után jött be, mikor már a légátus odafenn állt a szószékben, s olvasta a bibliából a felvett textust, a mi Bölcs Salamon prédikácziós könyvéből volt kölcsönözve.

Manó egy csepp kathedralázt sem érzett az első föllépése alatt, mintha mindig az lett volna a kenyere. Nagyon is megnézték: szép, délczeg fiú volt, olyan lehetett, mint János apostol. Nem akadt fenn sehol a beszédben, nem szorult rá, hogy az irásba pislogjon, úgy folyt az, mint a csergedező patak.

A templomnak három ajtaja volt, az utcza felőli épen a szószékkel szemben volt. Mikor már eljutott a szónoklati remekmű harmadik részéhez s nekifohászkodott, hogy «harmadszor pediglen, kedves atyámfiai, nem ok nélkűl mondja a szentirás, hogy «ordíts kapu, kiálts város», hát egyszerre csak elhal a száján a szó. A templomajtón -62- egy alakot lát belépni, a ki tökéletes hasonmása Horkázy úrnak.

Valósággal ő az, a mint közelebb jön: a tűzhalmi táltos. S még odatelepedik le a presbyterek padjába, a curátor uram számára reservált helyre s ott megvetve a két könyökét, úgy néz fel a fiatal szónokra.

Manó úgy érezte, hogy az egész templom köröskörül tánczol, mint a búgó csiga, körülötte.

Az volt az első gondolatja, hogy azt most a szülői küldték utána, hogy haza vigye. Hanem aztán, a mint a két kezével megmarkolta a szószék támláját, visszatért az egész bátorsága; hiszen «erős várunk nekünk az Isten!» S ez a kathedra annak a tornya.

A prédikáczióból ugyan egy szónak sem volt ura többé, hanem nekiereszté a hangját s beszélt, a mi eszébe jutott, mennydörögve, hogy arra minden alvók fölébredének, mintha igazán kapu, város kiáltana s ilyenformán szerencsésen kigázolt a prédikáczióból egész a partra vezető «Ámen»-ig.

Manónak nem annyira Horkázy miatt volt szorongatása, hanem a helybeli tiszteletes miatt. Jaj! ha az ismerni találja Szoboszlay prédikáczióját s rájön, hogy a legátusa micsoda pogánymódra szalmázott most! Félszemmel mindig a papja felé sandalított. Az pedig félszemöldökével szintén egyre integet felé, mintha noszogatná, de ő nem értette azt el. Végre már a miatyánkhoz kezdett, a pap onnan alulról olyanforma mozdulatokat tett a felemelt keze mutató- és középujjával, mint a hogy rák szokott tenni az ollójával. Aha! Most értette már meg! A metszőkést kihirdetni! Sietett is vele. A végén járt már a miatyánknak, a hol annak a kálvinista toldaléka hangzik: «mert tied az ország, a hatalom és a metszőkés, most és mind örökké. Ámen.» -63-

De tán észre sem vette volna, hogy milyen furcsát mondott, ha a gyülekezet valamennyi tagjának kétfelé nem szaladt volna a szája, s azt nem látja, hogy minden ember a két sor fogát mutogatja felé. Csak akkor kapta magát rajta a subscuson.

Azt hitte, hogy most meg a kathedra sülyed el vele Amerikába. Csapta hirtelen a bibliát a hóna alá s kotródott le a szószékből, gallérja közé húzva a fejét.

– Mondtam úgy-e, feddé meg a tiszteletes, hogy legnehezebb a miatyánkot elmondani, de még nehezebb a metszőkés kihirdetése.

Ez már világi nagy hiba volt. Hisz mire hazamegy a collegiumba, minden diák tudni fogja a casusát, s holta napjáig minden ember azzal fogja köszönteni, hogy «tied a metszőkés. Ámen.»

S e megzavarodása közepett kellett még aztán szembeállni a hozzálépő Horkázyval.

– Nagyon jó volt Emmácskám. Pompásan ment. Mint a karikacsapás. Lesz szerencsém elmondani odahaza, hogy micsoda dicsőségben részesült a mi Emmácskánk Mike-Pércs szentegyházában.

– Hát biz én, Emmácskám, canonica visitában járok a rézaljai hiveimhez. Itt vannak ős szyttya oroszok, a kik az én esperességemhez tartoznak. Már tíz éve, hogy nem voltam közöttük. Utközben aztán megtudám, hogy a mi Emmácskánk itt Mike-Pércsen az ünnepi legátus, saját füleimmel akartam meggyőződni az előmenetele felől. S nekem nagyon hosszú füleim vannak. Ezt maga jól tudja, Emmácskám.

Ehhez a szóhoz olyan képet csinált, mint a hóhér, mikor az áldozatát kerékre fonni készül.

Szerencsére nem lehetett a discursust tovább folytatni a templomban, mert a rektor az iskolásgyerekekkel odafenn a karzaton rázendítette a «dicséretet.» -64-

A mire aztán minden ember abban a hitben lévén, hogy ő az az oroszlán, a kire ilyen rettenetes ordítás van szabva a rengetegben, olyan hatalmas énekléshez kezdett, hogy abban minden más egyéb szó elveszett, s e közben a tiszteletes és a legátus odaállának a terített úrasztal mellé s az egymás után sorjába odajáruló hiveknek osztották a kettős jelvényben foglalt úrvacsorát: a pap a bort egy régi ezüst kehelyből, a legátus a hosszú szeletekre falatolt kenyeret egy szerény czintányérról. Utoljára, mikor a gyülekezet elkészült, egymást részesíték a szent jelvényekben kölcsösen. A legátus nem volt felszentelt pap, de a protestánsoknál pap minden ember. Horkázy úr mindezt nézte végig szépen; ő nem kért részt belőle.

Mikor mindennek vége volt, a hivek kitakarodtak; tiszteletes uram a karjára ölté a hátul lelógó selyem stóláját s megindula.

– Kend pedig még itt marad és átveszi a siklust, monda az utána nyomuló legátusnak.

Horkázyt ellenben arra sem méltatta, hogy észrevegye. Mit keres ez itt, a mi házunkban?

Az az említett siklus volt a perselyben összegyült helypénz; ez a legátus jövedelme pünkösd ünnepén Mike-Pércsen.

Az egyházfi odahozta a fakó bársony zacskót hosszú nyélre kötve s kirázta belőle az összegyülemedett pénzt. Csupa vastag krajczárok voltak Mária Terézia idejéből, egyetlenegy ezüstpénz kivételével, a mit Horkázy úr tett a perselybe, elébb nagy fitogtatással oda helyezvén maga elé az asztalra. Megszámlálták, végig rakták vele az egész első padot. Épen száznyolczvan krajczár volt; teljes három bankó forint. Manó kivette közüle az ezüst pénzt, -65- s odaajándékozta az egyházfinak, a krajczárokkal megtömte a tóga zsebét.

Horkázynak a kocsija ott állt a templomkerítés előtt. Három hegyvidéki ló, farka, sörénye teleragadva bojtorjánnal. A szekér ekhós volt, a kocsisa nem idevaló viseletű, gombaforma kalappal, fürtös gubával, s térdig érő rojtos gatyában.

– No, hát mit izen tőlem a kedves anyácskának, apácskának, a szerény kis Emmácska? kérdezé Horkázy a kocsiba felkapaszkodván.

– A mit én izennék, azt ön úgy sem mondaná el, s a mit ön elmond otthon, azt én úgy sem izenném.

– Nagyon szép trópus. Látszik, hogy rhetorikát tanult. No, majd a legjobbat fogom hát mondani.

Ez nagyon megnyugtató volt Manóra nézve. Az épen ellenkező irányba esik, mint az ő filiái.

Nem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy ezt a táltost egyenesen azért küldték most ide, hogy őtet erőszakkal fogja el és vigye haza. Debreczenben nem jó a talaj az ilyen merényletre, de itt a világ háta mögött ki vethet ellene, ha megtörténik.

Neki pedig rögtön indulni kellett a leányegyházba, hogy még délelőtt megtarthassa ott is az ünnepi szónoklatot.

– Hagyd te azt délutánra. Minden lelkes állat délután szokta bekurjantani a hiveket a filiában. Akkor jobban alusznak. Gyere, inkább preferánczozzunk ebédig. Inkább pénzben játszunk.

Most már volt a legátusnak pénze, a rektor is ma kapta meg a húsz iskolásgyerek után a két garasokat s ez a kész summa ágaskodott a zsebében. De Manó nem hajlott a marasztásra. -66-

– Így lesz belőled nevezetes ember. Hát mikor Csokonay elcserélte az imádságos könyvet a szakácskönyvvel, s csak akkor vette észre, mikor félig elmondta, hogy az «eczetes uborka» hogyan készül; de hirtelen fordított rajta s átvitte a textust «az eczetes vízzel megkinált Jézusra». Mondok én teneked száz ilyen anekdotát.

Manó köszönte szépen a biztatást, inkább egy fütyköst kért az utra. Azzal is szolgálhatott neki a rektor, volt egész gyüjteménye somfa botokból, miknek a bunkóját ő maga ritka talentummal madárfejekké faragta ki, engedett belőlük választani. Minden legátus elvisz ezekből egyet emlékűl, Manó kiválasztotta belőlük a leggorombábbat. Ő csak védelmi eszközről gondoskodott.

A jó félórai út most már egészen arra lett szentelve, hogy a holnapra való második predicatiót tisztességesen betanulja. Elővette a kéziratot s azt magolta folyvást, nem nézegetve többé a táj szépségeit.

Egyszer aztán mély tanulmányából közeledő hintós lovak csengése veri fel; egy urasági fogat jön ugyan abban az irányban, a melyben ő halad, nem sokára utoléri; a bakon ül a kocsis, meg a hajdu, benn a hintóban senki sincs, a sárellenző bőr fel van kapcsolva.

– Dehogy megy legátus uram! Rég elhagyta azt már! Amoda a szentképnél kellett volna letérni, aztán a mély utba befordulni; erre Kakatra megyünk.

– No, megálljon legátus uram, majd mindjárt segítünk a baján, hogy el ne késsék a prédikáczióról: kapjon csak fel oda a hintóba, azzal a négy pejkóval egy pillanat alatt visszaröpítjük odáig, a hol eltévedt.

Manó vonakodott a szives kinálást elfogadni, de a hajdu leugrott a bakról, úgy unszolta, hogy csak üljön fel, ők a -67- hatalmas Wesselényi Miklósnak az emberei, a ki a diákoknak maga is nagy barátja, ha legátust kap az úton, mind felszedi maga mellé a hintóba; míg végre ráhagyta magát vétetni Manó, hogy odamenjen a hintóhoz, s lekapcsolja a bőrtakarót.

Valósággal ott találta elbujva Horkázy urat. Az ő veres kiülő szemei voltak azok, a mik megigézték, mint a cobra szemei a mókust.

S abban a pillanatban az a másik összeesküvő, a hajdu átnyalábolta vaskarokkal s leszorítá a karjait. Horkázy pedig hirtelen megkapta a két kezét.

A kis botos ugyan életre-halálra védte magát, rugott, harapott, Horkázy szakálát szörnyen össze-vissza czibálta, de végre is győzött a túlnyomó erő; megkötözték kezét-lábát s aztán feltették a hintóba.

Horkázy nagyot fujt a küzdelem után, az orrát tapogatva, a miről egy helyen bizony lement a bőr a nagy hajczihőben s aztán kiadta a rendeletet.

A diáknak bekötötték a száját kendővel, hogy ne kiabálhasson. Egészen ott volt a hatalmában a meghódítójának.

– No, drágalátos szép kis Emmácska! Hát hogy hivnak engem! Asinus! úgy-e, hogy «asinus»? Hosszúfüles. Olyan hosszú füleim vannak, hogy még a mike-pércsi legátus prédikáczióját is meghallgatják. Jaj, de szépen mondta! Kivált a miatyánkot! «Mert tied a metszőkés! Ámen.» Hahaha! Jó lett volna pedig ezt a metszőkést nem felejteni ott a miatyánkban, mert elvagdalhatná vele a kezéről, meg a lábáról a zsinegeket. Nagyon sajnálom, de az édes mama parancsolta, hogy csak jó erősen megkötözzük. Hja, így jár az, a ki hazulról elszökik! Micsoda szörnyűség. Egy jó nevelt kisasszony! Fiui köntösbe buvik! -68- És ott ténfereg egy egész collegium diákjai között! Hát nem szégyenli magát? Ördögöknek kellett beléje szállani, másként nem lehetett! No megálljon, majd kikergetjük mi magából ezeket az ördögöket!

S ez így folyt tovább. Horkázy a hatalmába keritett gyermeket vérig kínozta a boszantásaival.

– Ekkora szégyent hozni a familiára! Még ha zsiványok közé keveredett volna, csak megjárná, volna benne virtus! Ha komédiásokhoz csapott volna fel, el lehetne nyögni, egy kis pajkosság volt! De kápsáló diáknak állni be! Szolgálatot tenni! Dologtétellel fertőztetni be a Tanussyak czímerét, a kiknek az ükei soha senkinek, még a királynak sem szolgáltak; soha semmi munkát nem végeztek, a miért fizetés jár; a kik még a tettenkapott tolvajnál is ott hagyták, a mit tőlük ellopott! S ezeknek az ivadéka jár alávaló szolgálatot tenni, mint a tót mendikások, mint a betlehemes fiuk, s elfogadja érte a halomra gyült krajczárokat! Nem! Ezt nem mondom el odahaza. Inkább a nyelvemet harapom el. Ha azt megtudná Tanusy Decebál, még puskát fogna czímere beszennyezőjére!

– No, majd kurtábbra fogjuk otthon a kisasszonyt. Ha nem tetszett a szép selyem kisasszonyruha, felöltöztetjük apáczának. Ha nem tetszett a táltos oktatása, majd lesz helyette két vén orsolyaapácza, a ki éjjel-nappal fel fog ügyelni rá.

Erre aztán olyan dühös rugkapálás szállta meg Manót, hogy majd szétbontotta a hintót mérgében.

– Igenis, apácza fog maradni, a míg csak az esze meg nem jön. Penitentiát fog tartani. Be lesz zárva egy czellába, a honnan ki sem láthat a napvilágra. Nem lesz ott a «Jancsi lelkem!» Az akasztani való! No, ha azt -69- akarja, hogy levegyem a szájáról a kötőt, megteszem azon föltétel alatt, hogy megvallja, hová lett az a Jancsi kölyök! hogy tolvajság és egyéb latorság miatt üldözőbe vehessem.

Manó elfordította a fejét, azt jelezve, hogy nem szándékozik semmit mondani.

– Ohó! Lelkem szép Emmácskám! Én velem daczolni nem lehet! Azt megmondom, hogy addig az egész uton se enni, se inni nem kap, a míg ki nem vallja, hol van az a gézenguz?

E közben a hintó, visszafelé térvest, újra eljutott Mike-Pércs alá, de ezuttal csak a kertek alatt került el. Ott volt az egész rakás czigányputri. A meztelen purdék, a mint meglátták a hintót, egyszerre futottak eléje czigánykereket hányva, rókatánczot járva, krajczárért epekedve.

– Hol vannak azok az elátkozott krajczárok! dörmögé Horkázy, beledugva a kezét Manó tógazsebébe, s azzal elkezdte szórni jobbra-balra a sok kemény krajczárt a czigánygyerekek közé. «Nesztek! Nektek való az ilyen szemét pénz!»

Manó olyan igen sajnálta ezeket az ő keservesen megszolgált nehéz krajczárjait, az első sommás pénzt, a mit maga keresett, a minek annyi helye volt már képzeletében. Mikor királykoronázáskor aranyat szórnak lóhátról, az nem olyan drága pénz, mint az ő krajczárjai!

Horkázynak akkor állt be a szája a dorgálás-, pirongatástól, a mikor elővette az uti tarisznyát, kulacsot s elkezdett falatozni. Ebéd ideje volt. Csak úgy bocsátotta le szája öblébe a pompás sonkaszeleteket, közbe-közbe nagyot huzott a bakatorral töltött kulacsból, dalolva hozzá az ősi rhythmust.

Akkor aztán a maga testéről jól gondoskodván, csendesen elszunnyadt, s jó darabig csak a horkolásával boszantotta megkötött uti társát.

Manó nem talált ismerősökre sem a hajduban, sem a kocsisban; ezek nem az ő apjának a cselédjei közül valók.

A mint egy hidon áthaladtak, a kocsi egyszerre akkorát zökkent, hogy Horkázynak a feje majd keresztűl ütötte a hintó ernyőjét, még a nyaka is megroppant bele.

– Hopp, Chabuxyngilas! kiálta az álmából felrázott. Épen Attila lakomáján voltam, Thonuzóbával együtt: ittuk a «vérbulcsut», ellenség vérét, ellenség koponyájából. Mikor elmondtam a dicső Thonuzóbának, hogy a legutolsó dédunokája krajczár pénzért prédikál Mike-Pércsen a paczinacziták ivadékainak, úgy fejbelegyintett a buzogányával, hogy felébredtem bele.

Ekkor aztán vigasztalásul előhúzta a dohányzacskóját, meg a tajtékpipáját, s rágyujtott, gomolygó füstfelleget fujva áldozata arczába.

S a közben elmesélte neki hosszában, széltében, a dicső ősnek, Thonuzóbának feltalálását; a sok milliókat érő kincseket, a mikhez fogható a potentátoknak sincsen. Még azt a titkot is fölfedezte Manó előtt, hogy megtaláltatott ugyanez alkalommal az a hártyalevélre irott szer, melyben a hetumogerek Thonuzóba ivadékait emelik a vezéri paizsra, ha az Árpádfiaknak magva szakad. És e szerint ezen egész országnak jogszerinti örököse senki -71- sem más, mint az, a ki mai napság kongóért árulja a pengőt (krajczárért az igét) a dohos parasztoknak!

Manó utoljára kisértette meg, hogy szétszakíthatná-e a kezeit összebilincselő zsineget? Nem birt vele.

– No, ha Világlátó, akkor lássunk mi is hozzá, hogy öltöztessük fel a kisasszonyunkat illendő módon.

Erre hajdu és Horkázy hozzáfogtak, hogy a megkötözött ifjut beletakargassák a két szint játszó nagy selyem asszonyi burnuszba, a fejére meg feltettek egy roppant nagy táritoppos selyemkalapot, annak a fátyolát lehúzva egészen az arcza elé.

– Így aztán keresztűl mehetünk vele majd Debreczenen is, nehogy valaki ráismerjen s aztán a diákság «ad armát» kiáltson, s még erővel kiszabadítsa.

Egy hajtással aztán el lett érve a Világlátó-csárda, a mi azért kaphatta a nevét, mert egy emelkedett dombocskán áll, de biz a csárda maga nem sok világot lát, ha csak azt nem veszszük, hogy onnan már megláthatni a nagy kálvinista Rómát a ködös láthatáron, négy kálvinista és csak egy pápista tornyával. Még akkor az ó-város mély széles árokkal volt körülvéve, a min keresztűl nyolcz kapu vezetett bele.

– No, itt megetessünk, mondá Horkázy, a mint a csárda állása alá megérkezének; magam is megebédelek, hogy aztán Debreczenben ne kelljen séramóráznunk. Kend Jónás, az alatt, a míg én az ebédet elköltöm odabenn, itt marad a hintónál s ügyel rá, hogy a kisasszonyka valahogy el ne szökjék.

Manó a kocsiból láthatá, hogy a két első lovat meg az -72- a fürtös gubás, rojtos gatyás kocsis kezelgeti, a kit a mike-pércsi templomajtóban látott. Az ekhós szekér is ott volt az állásban, épen a hintó mellett, tülednek (kocsisnyelven «balra»).

E szerint ez egy valóságos hadi stratagéma volt az ő körülkerítésére. Ez az ekhós szekeres kocsis is az ő ellene szövetkezettek ligájához tartozott. Igazi triple alliance!

A mint Horkázy a csárda pitvarában eltünt, erősen kiabálva korcsmárosné után, s a mint az uri lovakat behordták az istállóba (az ekhós szekér gabancsai csak onnan szénáztak a keresztlábú vályuból, félistránggal a kisafához kötve), azt mondá Jónás hajdu a visszatérő gubás kocsisnak:

– No, hát akkor maradjon kee itten, oszt vigyázzon rá, hogy a kisasszonyka meg ne szökjék innen a hintóból. Meg ne nézze kee, mert harap. Aztán vigyázzon kee!

A gubás kocsis meg neki vetette a hátát a hintó ládájának s onnan nézett ki a kapun a világba, elbámulva a debreczeni kettős toronyig.

Nemsokára egy nagy társzekér csörtetett be a kapun. Olyan igazi debreczeni társzekér, a mire tizenhárom ember szokott felülni, de van is eleibe öt olyan ló fogva, a mi elhuzná a helyéből a tornyot. (A mike-pércsit bizonyosan.) Most azonban csak egy ember űl a szekéren, a kocsisülésben, maga a czivisgazda. Zöld krispin van rajta, veres gallérral, abban az időben a debreczeni czivisgazdák viselete. Hozzá lapos, keskeny karimájú kalap, annak a zsinórja mellé dugva két szál rozskalász, urak jelvénye.

Az ujonérkezett szekér odahajtat a hintó mellé hozzádra, az állás alá s ott megáll. -73-

A krispines polgár aláhömpölyödik a kocsis üléséből, olyan az egész alakja, mintha csupa gumilasztikumból volna.

– Hallja szi! bácsi! szólítja meg a gubás kocsis, micsoda város az ottan la?

A czivis polgár végig nézi a kérdezőt fültől sarkig sértett büszkeséggel.

Erre az elharapott végű mondásra egyszerre felvillanyozódva tekinte ki a nagy kalap ernyője alól Manó. Hisz ez Tánczos uram! az ő patronusa, a kinek a fiait olvasni tanítja, a kinek a nagyanyja fölött nem régiben ott énekelt virrasztva. Ez őt megszabadíthatja. Keze, lába lehurkolva, a szája bekötve, nem tehetett mást, mint hogy elkezdett nyavalyogva nyögni s hánykolódni a hintóban.

– Látja kee, ha van szeme, hogy kisasszony! veté vissza a kölcsönt a gubás.

Tánczos uram azonban nem érte be azzal a válaszszal, hanem odalépett s fellebbenté a kalapfátyolt Manó arczáról.

–…gy is van. Egy mangaliczáért jövék ki a tanyára, azt viszem be a tisztelendő úrnak, de hát domine quomodo…

– Vágja le hamar a kötelékeimet. Elfogtak a filiszteusok, apáczaklastromba akarnak zárni.

A debreczeni bicsak egyszeriben ott termett a kezében, s két nyisszantással le lett oldva kézről lábról a kötelék. Manó kiugrott a hintóból s szaladni akart ki a kapun. -74-

– Mindjárt itt lesznek a hóhéraim! S én inkább meghalok, mint hogy még egyszer annak az orosz pópának a keze közé kerüljek.

–…z a guba? Kiben ember vagyon. Czo fel gubás! Itt egy susták, hozz vizet a puttonyban a lovaim…

A gubás hűségesen elvette a kétgarasost, s leakasztva a szekér oldaláról a puttonyt, sorba megitatta Tánczos uram lovait egyenkint. Lehet ám két úrnak is szolgálni, csak mind a ketten fizessenek.

Tánczos uram elővette a posztószéltarisznyát, kinyitotta, volt biz abban sült kolbász, fehér pecsenye, meg fonatos két emberre való. Ne vigyük ezt haza.

Manó azt gondolva, hogy akkor is elég lesz a szaladásra gondolni, ha vagy a hajdut, vagy Horkázit megpillantja, ráállt a falatozásra, s még a kotyogósból is hagyott magára diktálni egy pár húzást, a mitől mind nagyobb bátorság szállt ereibe. Ez alatt a «guba kiben ember vagyon» megitatta a lovakat, fel is szerszámozta megint, a maradék kolbászszal, pecsenyével boldoggá is tette őt Tánczos uram.

Tánczos uram oda ment a szekérhez, megfogta a fülét -75- a sertésállatnak. Az meg sem nyikkant. Próbálta emelni. Meg sem moczczant.

– No most már «gyesznó», mert meghótt! mondá rá igazi debreczeni flegmával. – Mondtam annak a béreskölyöknek, hogy ne tegye fejjel a ló felé a disztót, mert megd…

– De már most ezt csak nem vihetem a magam papjának, de ha papnak szántam, legyen azé a másiké. Gyere ecsém gubás, emeljük le, tegyük a hintóba szegény pár…

Ez a tréfás ötlet még Manót is ördögi jó kedvre hangolta, minden elkeseredése daczára.

– Megálljunk csak! mondá. Ha már útitársat adunk a táltosnak, öltöztessük is fel szépen.

S azzal felkapva a földre dobált selyem-burnuszt, nagy ernyős, fátyolos kalapot, szépen felmaskarázta vele a jobb sorsra érdemes mangaliczát, ki vele azonnal helyet és szerepet cserélt.

A gubás mindezekhez olyan egyűgyű képet csinált, mint a ki azt sem tudja, hogy mi ezen a nevetni való?

Akkor aztán Tánczos uram felsegítette a kocsisülésbe a diákot, maga is felkapaszkodott melléje; egyet csettentett a szájával az öt sárkánynak, s azzal azok úgy kilódították onnan az udvarból az átelleni kapun a nehéz társzekeret, mintha csak gyerekkocsi volna.

Manó csak ekkor mert nagyot lélekzeni; most hitte el egészen, hogy meg van szabadulva.

– Csak utól ne érnének! rémüldözött hátra tekingetve. Jó négy ló van ám azzal a hintóval.

Jól elhaladhattak odáig, a hol a nagy erdő kezdődik, mire a veszedelem kitört.

Horkázy odabenn a fogadó belső szobájában egész kényelemmel fogyasztott el egy egész paprikás tyúkot, egy üveg -76- bakator és suliguli mellett, csak a zuzáját hagyta meg; azt ki nem állhatta. Ezt aztán fentartá valami kapitális tréfacsinálásra. Felszúrta a kenyérszelő bicskája hegyére s úgy vitte ki a hintóhoz, megkínálni vele az Emmácskát.

A hajdu még odabenn mulatott a paraszt ivószobában, a kocsis pedig aludt az istállóban; csak a matyó kocsis támogatta a hátával az állás oszlopát.

– No hát! Drága szép Emmácskám! Szereti-e még a zúzáját? A csirke zúzáját? A maga legkedvesebb porczióját. Ehun van: elhoztam. Tetszik megszólalni? Feloldjam a száját?

– Ki cselekedte ezt a disznóságot? Héj Jónás! hajdu, áruló lictor! Hol tekeregsz? Gyere elő! Hol a puskám? Hadd lőjelek agyon!

Erre a nagy patáliára aztán a hajdu is előczammogott az ivószobából, törülgetve a bajuszát az utolsó pohár bortól.

Szerencsére a puskája soha sem szokott megtöltve lenni, csak népijesztőnek hordta magával, maga félt a töltött fegyvertől, hanem a barkóczafa bottal nagyokat suhintott a két kötelességmulasztó cseléd felé. Azoknak volt annyi eszük, hogy nem tartották hozzá a hátukat. -77-

– Hová lett a kisasszony? te mafla! horkantott a matyóra, nekivörösödött ábrázattal.

– Gyorsan befogni a hintót! Merre az a kocsis? A füledre feküdtél, te manichéus?

A táltos kergette a hajdút, a hajdú czibálta a kocsist, a kocsis nem találta a lónak a fejét, mind a farkánál akarta felkantározni; a Matyó kocsis meg odakönyökölt a kocsiajtóra, a felpiperézett sertésre bámulva, mintha most akarná már teljesíteni a strázsáló kötelességet, nehogy még ez is elszökjék a kisasszony ruhából; mint a hogy már egy diák elszökött belőle.

Azonban ez az egész derendóczia nagyon hasonlított azokhoz a betanult komédiákhoz, a minőket valami falusi szinész trupp szokott előadni, a hol az igazgató játszsza a dühösködő páter familiást, felkötött kender-szakállal; van hozzá egy káromkodó hajdu; egy agyafurt palócz, a kinek a szerepe tótágast álló feleleteket adni, aztán meg egy kocsis, kinek feladata úgy tenni, a hogy részeg emberek szoktak. A nagy szakállú kiabál, a másik három addig hallgat; a négy lépésnyi színpadon kergetik egymást, de el nem érik, az egyik nagyokat üt a bottal, de nem talál; a másik jajgat, bár nem kapta meg az ütleget, s a hol «hahaha» van irva a szerepben, ott megáll az ember – nevetni.

Ezek itt mind a négyen úgy tesznek, mintha csak egy főpróba nélkül előrántott bohózatot játszanának.

És hátha még az ötödik is szerepet játszik ebben a comediában? (Nem a sertés állatot értjük, mert az egész -78- komolyan veszi a maga állapotját, hanem Tánczos uramat.) Hátha az is a trupphoz tartozik?…

Azon a szép síkságon, a mi a világlátó csárda s a nagy erdő között elterül, (csupa kaszáló, nyilasokra osztva, a miből minden czivispolgárnak jár egy ötboglyás nyilas;) – nagy messziről meg lehet látni egyik szekérről a másikat. Manó egyre tekintgetett hátrafelé, a míg Tánczos uram csak úgy kurta kutya koczogásban ereszté a lovakat, értekezést tartva Debreczen városa kiváló szabadalmairól, a mik azt a világ első városává teszik, s a czivispolgárnak azon páratlan nagy hatalmáról, a milyennel senki a világon nem dicsekedhetik. Mert hogy minden debreczeni polgárnak van harminczszor olyan nagy földbirtoka, kiszabva a legjobb termő földből, mint a mekkora a háza udvarostul, kertestül odabenn a városban; s a házat a föld nélkül eladni nem lehet, azok egymáshoz vannak kötve. Ennélfogva itt semmi gazdag ember nagy birtokot össze nem vásálhat, mert akkor egy egész utczát kellene neki odabenn megvenni. Aztán semmiféle adófizetés s más ilyen nyavalya a debreczeni polgár lelkét nem háborítja, sőt inkább ő kap osztalékot a város jövedelmeiből.

Manó mind nagyon érdekes dolognak találta ezeket, de azért mégis csak nyugtalanul tekingetett hátra azon porfelleg felé, melyet ha néha hátrahajtott a szél, egy négylovas hintó tünt elő belőle.

S magyarázta tovább a puszták virtusait, áttérve a «purzsás»-ok ismertetésére, a kik Erdélyből hajtják le ide a juhnyájaikat legeltetni.

A hintó ez alatt már olyan közel érte a szekeret, hogy a vágtató paripák prüszkölését lehetett hallani. Tánczos uram még mindig csak lépésben eresztette a lovait, rajt ült az ostorán.

Hiszen Manó is gondolt valamit a nagy erdőről, mikor azt elérték. Az ökleiben nem bízott, de igen a lábaiban. Ha ő ennek a bozótnak nekiveti magát, hárman sem fogják el. Csendesen kezdte lehúzni a csizmáit a lábáról s a tógát felgyűrte az öve alá, mezítláb még sikeresebb a szaladás.

A nagy erdő szélében kezdődik a homok. Az jó becsületes kerékkötőhomok, a mely tanácsossá teszi a fontolva haladást. Itt már a hintó is csak lépést baktathatott a szekér nyomában.

Horkázy és a hajdu leszálltak a hintóból, nyilván csak azért, hogy a lovak könnyebben húzhassanak, de Manó ezt arra vélte, hogy már ő érte jönnek, nosza hirtelen lerúgta hát a másik lábáról is a csizmáját s ő is ugrani készült.

– Hát akkor azt is tudja, nagy jó uram, hogy ezt kitől kaptam, mire kaptam?

Tánczos uram elővette az ülése alá dugott ostort s kikanyargatta annak négyes suhogóját.

– No hát már most – gyíh te Csillag, gyih te Pajkos Bécs városáig meg sem állsz! -80-

S azzal közibe cserdített az ötös fogatnak. A kemény szájú buczefalusok egyszerre szügyeikbe vágták a fejüket s úgy elragadták a szekeret, hogy csakúgy csörömpölt. Nem volt azoknak homok a homok.

A hintós ló kocsisa is utánna akarta csinálni azt a mesterséget, de az ő más terephez szokott paripái az első nekirugaszkodás után végképen kiálltak, s szétvetették a négy lábukat, pedig a két pasasér is segített tolni a hintót.

Úgy elszáguldott előlük a szekér, hogy nemsokára még porát sem látták.

Horkázy felállt egy levágott fa törzsére s onnan kiáltott egy ó-kazár bolgár átkot a futók után, a mi azokat valószínüleg egész súlyával fogja utólérni.

És így szerencsésen sikerült a Tanussy-család egyetlen fiuutódját bekergetni a bécs-újhelyi császári királyi katonatiszti növelde falai közé.

Ha Horkázy Kajafás Ponthaligethy Adalbert grófnak fizetett totumfacja lett volna, sem intézhette volna ezt a stratagémát tökéletesebben.

Mikor pünkösd után néhány hétre Badenben (Bécs mellett) Ponthaligethy gróf összetalálkozott Hruszkay királyi tanácsos úrral, s az első udvariasságokat egymás közt kicserélték, azt kérdezte tőle:

– Hát hogy vannak megelégedve a dologgal a Bankgassa Nro 5-ben (udvari cancellária)?

A TUHUTUMMEGYEI KÖVETVÁLASZTÁS.

Manó ettől a naptól fogva el volt veszve a családjára nézve. Miket historizált el Horkázy úr odahaza Tűzhalmon az ifjú ember elillanása felől, azt nehéz volna rendbeszedni, -81- mert mindennap más meg más történeteket fundált ki. Abból a katonai iskolából pedig a szülőkkel nem szoktak levelezni. Ha van, a ki a kiszabott 800 forintot előre lefizeti évenkint, amellé még zsebpénzt a kis kadetnak, az megkapja róla a nyugtát, egyéb irást itt nem osztogatnak. Ellenben igen jó néven veszik, ha hazulról holmi érzékeny irkafirkákkal nem zavarják a szigorú regulába fogott ifjoncz kedélyét.

Decebál annyit megtudott, hogy a fia, miután cziviseket temetett petákért és legatióba járt, az érte küldött Horkázy körme közül világgá szökött, s azontúl elég hírt hordtak hetedhét országból hozzá az ismerősei a kóbor ifjú felől; az egyik a lembergi kötéltánczosok közt látta, a mint az abroncson keresztül bukfenczeket hányt, a másik megesküdt rá, hogy Szegzárdon látta a szinész-truppnál, ráismert Kakambuki herczegben, meg is szólította, az mindjárt kért is tőle három huszast kölcsön; akadt olyan bölcs, a ki kisütötte, hogy azt bizony elfogták a zsidók s vérét vették, míg utoljára megállapodott a közvélemény abban az általános hitben, hogy a hőstetteiről nem sok idő múlva elhiresedett Sobri Jóska senki más, mint Decebálnak a fia. Ez a versio Decebált magát is kielégítette. A rablás mégis csak előkelőbb mesterség mint a supplikálás.

Egyébiránt volt neki sokkal elébbvaló gondja, mint egy rossz siheder miatt fájdítani a fejét.

Ez ideig az volt az usus Tuhutum vármegyében, hogy a két országgyülési követ közül az egyiknek megtették az alispánt, annak a helyébe lépett a másod-alispán, annak helyét betöltötte a megyei főjegyző, a főjegyzői állomásra aztán többen aspiráltak, a kiket capacitásoknak szokás nevezni, ezek nem választás, hanem kinevezés útján emelkedtek a díszes polczra; a legközelebb reménykedett, de kimaradt jelöltjét a közvéleménynek aztán, nehogy -82- elkeseredjék, megtették második országgyülési követnek. Ez így ment 1791 óta.

Most azonban megbomlott a világ tisztes rendje. Az egyik követi állásra csak bevált megint az első alispán, de a másodikért minden soron kívül föltolta magát a sasok pártjának ismert vezére, Tanussy Decebál.

Először titokban hadkémlelték ki a területet a szerteszétműködő kortesvezérek, majd mikor a csatatér kedvező terepül ajánlkozott, egy quartalis gyűlés alkalmával kikiáltották követjelöltnek.

Ennek a legelső következése az lett, hogy a perplexitásba hozott főispán leköszönt a hivataláról s helyébe Ponthay Adalbert gróf lett kinevezve a megye vezetőjeül. Léczkirály helyett kaptunk gólyakirályt.

Rögtön kapott Decebál ellenjelöltet, a ki senki sem volt más, mint a saját öcscse, Belizár. Más ebben a vármegyében nem is vehette volna fel vele szemben a keztyűt. Ez igazán egyenrangú ellenfél volt, mindazokkal az eszközökkel és indulatokkal ellátva, a mik egy-egy ilyen hadjárathoz szükségesek. És ez valóságos hadjárat volt.

A mit csak emberi ész és emberi bolondság képes kitalálni a lappangó szenvedélyek felizgatására, az mint a sárkányköltő rém szaladgálta be a vármegyét. Először csak a pénz dolgozott, az anyagi érdek, az emberi gyomorra és torokra számított vesztegetés, ingyen eszem-iszom minden faluban, a korcsmákat egymás kezéről árverezték el, s folyt mindenikben a bor, még pedig jó bor, mert ha rosszat küldtek a nemes kortes uraknak, beütötték a hordó fenekét s kieresztették a lőrét az utczacsatornába. Volt általános kukoricza- és kenderföldosztás, szabad legeltetés, faizás. Aztán a fényes parádé! A két jelölt végtől-végig bejárta, pompás szekér és lovaskisérettel az egész vármegyét, annyi zászlót hordtak és tűztek ki, hogy Törökországot meg lehetett volna vele hódítani, koszorú-zápor, diadalkapu, zeneszó, díszlakoma minden állomáson. -83-

Hát még a szép szónoklatok. Az egyik vezér jelszava azt hangoztatá, hogy «nem adózunk, nem katonáskodunk, senkinek nem szolgálunk», a másik ezzel nem érte be; «de osztozunk a papok nagy birtokán; elveszszük azoknak a főuraknak a jószágait, a kik külföldön laknak s kiosztjuk a szegény nemesség közt.» Ez már többet ért.

Akkor aztán következtek a hatályosabb módszerek: a két ellenjelöltnek kölcsönös rágalmazása. Nem volt az a fejvesztésre méltó bűn, a mit a kortes fantáziája ki ne talált volna. Mind a kettőnek már a születése előtti dolgainál kezdte a lebecstelenítését; nem volt olyan diákkori excessusa, hogy vissza ne emlékeztek volna rá: alacsony tolvajságot, csalárd okirathamisítást sütött ki egymásra a két testvér, egy véletlenül elcserélt kalap, meg egy jelentéktelen levélből kivakart szó miatt; Decebálra kisütötték azt, hogy oláh, Belizárra meg azt, hogy német. Decebál azt kürtölte az öcscséről, hogy az titokban pápista, Nagyváradra gyónni jár; Belizár meg a bátyjáról, hogy az zsidó: azért jár Erdélybe, hogy ő a zsidóknak a főrabbinusa Bözöd-Ujfaluban. Ezzel aztán fel lett kavarva az egész vármegyében minden szélvész, ki lett költve minden őrült szenvedély, a mi eddig tojáshéjban pihent; párt támadt párt ellen, nemzetiség nemzetiség ellen, oláh magyar ellen, a keleti hitű magyarnak oroszszá kellett lenni; pápista, kálvinista, lutheránus mind megtalálta eltemetett gyűlöletét s az mind jött a csatatérre, Thonuzóba csont-lován ügetve; családok vesztek össze, apa, fiú, testvérek, sógorok egymás között: egyik falu a másiknak hadat izent, azt meg is harczolta; egymásnak a búzáját éjszaka lekaszálták zöldjében, a boglyáit felgyújtották a mezőn, a lovainak levagdalták a füleit, aztán összevesztek a faluk benn magukban: ház ház ellen, korcsma korcsma ellen, templom templom ellen harczolt, elég volt a fehér tollnak a fekete tollal összetalálkozni, hogy botra kerüljön a dolog. Folytak a legocsmányabb pasquillok, versbe szedve, nótára téve; végtől-végig minden ház, fal -84- és kerítés tele volt írva gúny, szidalom szavaival. Az átutazó becsületes embert, tekintélyes urat, szolgabírót megugatták a kutyák, megugatták az emberek, s a kutyák sokkal tisztességesebben.

Ebbe a felkavart iszapos zűrzavarba aztán belenyult valaki, a ki sötétben is lát és nyolcz keze van, mint a hydrának.

Belizár egyszer azon vette észre, hogy neki titkos segítsége érkezik. Eddigelé láthatatlan kezek dolgoznak mellette. Hatalmak, a miknek létezését eddig tagadták Tuhutum vármegyében, éreztetik hathatós befolyásukat. Vallásfelekezet, nemzetiség, érdekcsoport kezd az ő személye körül csoportosulni. Meg van teremtve egy párt, a mi eddig nem volt, s most az viszi magával. Még ha győz vele, akkor talán megszabadulhat tőle, de ha elbukik: egészen azé marad.

A tűzhalmi kastély hat hétig nem volt jobb a hadjáratok útjában fekvő csapszéknél. Éjjel-nappal jött, ment a vendégsereg: ajtó, kapu (kivált a pinczeajtó) soha be nem zárult. Termek, szobák folyosók, üvegház, tiszttartólak, pajta: az mind tele volt uraságokkal. S milyen uraságok! A kiknek a hajukba ragadt a bojtorján, s kezébe ragad a kés, villa, kanál, a mivel ebédelnek, bocskoros nemes urak, rovott életű kalandorok; vármegyeház földalatti részét kitanult félkézkalmárok; rettegett verekedők; atyafiak nyakán élődő csavargók; de szivesen kell látni valamennyit, mert voksa van s az ellenséget megfélemlíteni dicső nagy elementum.

Négy szakács főzött a számukra, s egy egész csapat bébillér; Sára asszonynak volt nagy hivatala.

A mi tányér, pohár az asztalra került, azt természetesen mindennap összetörték: nem győzte helyrepótolni a telkibányai kőedénygyár s üvegcsüri huta.

Hát még mikor az erdőaljai oláh nemes urak is meg lettek nyerve (a mi a Horkázy úr befolyásának köszönhető) s beállítottak egész csapatostól a tűzhalmi kastélyba. -85- A vezérük: egy öles óriás, lóháton ment a lépcsőkön a czímerterembe, s odakötötte a lovát a kandeláberhez, nehogy valaki a vendégurak közül pártját fogja. Ezeket egész a követválasztás napjáig itt kellett tartani, s éjszakára mindig bezárni a pajtába, nehogy a «daru» párt kortesei megmételyezzék a szivüket még jobb pálinka igéretével.

A hatodik héten már nem volt a tűzhalmi kastély roppant kertjében semmi zöld, a mi valaha megehető volt, a káposztatorzsától elkezdve a téli almáig; kifogytak a kamrák, még a kenyérnek való lisztet is Aradról kellett hozatni, s a szénát pénzen vette Decebál s hajóval hozatta le Mármarosból.

Mind tömérdek pénzbe került ez! Fele czigány-utczára is szaladt. Az olyan jó kortesvezérek, mint Decebálnál Csunyi Laczi, Belizárnál Bakala Peti, nagyon értik a választási kétszerkettőt. S ez sajátszerű tabula Cebetis! Nem tanítják ezt az iskolában, pedig kár! Hogy csak egy példát is hozzunk fel, 3-at a 2-ből ki lehet vonni s akkor marad ott 5. Ez persze a rendes algebra szerint absurdum, de a választási algebra szerint szent igazság. Ugyanis, ha a követjelölt odaadta a kortesvezérnek az első 2 ezer forintot, akkor még ki lehet belőle venni 3-at, s ha azt is odaadta, még akkor bizonyosan utána fog hozni 5 ezeret, így lesz a «kivonásból» «összeadás!» Méltó, hogy akadémiai pályakérdésül kitüzessék.

A két versenyző testvér az egész idei termésnek az árát elköltötte már, gulyáikat, kondáikat minden országos vásáron ott lehetett látni, adták, a hogy vette valaki, még így sem volt elég a pénz. Azt pedig elő kellett teremteni minden áron. Ha már az ember egyszer benne van, akkor feszíteni kell, ha a hetedik ivadéka megsiratja is.

Abban az időben pedig nehezen ment a pénzcsinálás. A váltótörvény meg volt már hozva, de istenfélő földbirtokos óvakodott azzal ismeretségbe jönni; tudva azt jól, hogy a ki a kis ujját odaadja az ördögnek, az testestől, -86- lelkestől elkapatik a földalatti hatalom által, már pedig való az, hogy ez az a vétkező kis ujja az embernek, a melyiket a váltó-blanquettre rátámaszt, a mikor nevét az «elfogadom» társaságában ráfirkantja, ez a hosszú, léniázott papiros a megfordított Jákob lajtorjája, a mely lefelé visz a pokolba. Decebál rámászott erre a lajtorjára. Abban az időben pedig pénzt csak egyes nagyvárosi uraságoknál lehetett kapni, a kik száz forint helyett kétszázat iratnak alá. Meg is újítják szivesen a váltót, akkor meg kétszáz helyett négyszázat kell aláirni. Még más kútforrásra is gondolt egy pillanatban Decebál. Hátha «Ő» adna kölcsön. A nagy Thonuzóba. Hisz ő neki százezreket érő kincsek állnak rendelkezésére. Egy részét pedig bizony áldozatul hozhatná. De nem! Ezt soha sem! inkább az ördög markából, mint az ő csontkezéből.

Ha ilyenformán Decebál az ördögöktől hozott segítséget, nagyon természetes, hogy Belizárnak meg az ellenlábasokhoz kellett folyamodni, a szentekhez: ő meg a káptalanhoz fordult kölcsönért. Kapott is elég nagy summát, hogy a hadi költségeket fedezhesse vele. Csakhogy az ilyen kölcsön nem maradhat titokban, mint az uzsorásnak adott váltó, mert azt betáblázzák az adós birtokára s minden vármegyében kihirdetik a közgyűlésen, a hol a birtokai feküsznek.

Ez aztán megint egy erős izgatási eszköz lett Belizár ellen. A papok adtak neki pénzt! Eladta magát a clerusnak! Reversalist adott magáról! Convertált! A hitehagyott! Ezzel a hireszteléssel a hívei táborát nagyon megzavarták. Most már, azt tudva, hogy a papok pénzét költi, minden ember duplára tartotta a szavazatát Belizárnál, s ő, hogy megczáfolja a hitehagyottságáról terjesztett híreket, a hol csak egy rongyos födelű templom, paplak volt a nostrasoknál, azt kénytelen volt mind ujra zsindelyeztetni.

Az utolsó napokban már általános volt a verekedés a vármegyében. Eltörni a lábát egy voksnak, az is nyereség. -87- Boglyák, kukoriczagórék felgyújtása éjjeli renden volt, kisérve elszórt czéduláktól, a mikben a falut veres kakassal fenyegetik, ha a választás napján ki mer mozdulni valaki a házból. A kétséges szavazatok ára mesésen fel lett árverezve: dobszóval az utczán, énekszóval a templomban hirdették a népszónokok, hogy jön az a nagy nap, a melynek sorsa életünk, halálunk fölött határoz. Rajtunk függ a világ szeme. A fuvar ára felment száz forintra.

Olyan kép volt ez, mintha egy festő csupa kificzamodott tagú emberekből állítana össze egy csoportot, összekeresve mindent, a mi anatomice valóság, de azért mégis képtelenség.

A megye székhelye, Tanusvár, a legutolsó napig alig volt kizavarva szokott nyugalmából. Itt kevés a szavazó. Ritka nemes ember űz mesterséget, de az ki is pingáltatja aztán a czímerén levő sarkantyús csizma alá a «Nemes» czímet a neve elé. A polgári osztályt nem érdekli az egész követválasztás. Tanusvár csak mezőváros, innen nem megy követ a diætára. Azért itt még nem is lengenek a házakon senki lobogói. Csak úgy divatból hordják a fehér tollat, a darúk jelvényét, minthogy Belizár hívei itt többségben vannak. A «Régi Nap» vendéglőse, Dabajkó uram pedig épen átkozza az egész restellatiót; ő nagyon rossz üzletet csinál. Mikor az egész vármegye ingyen bort iszik, akkor az ő bora mind ott pimpósodik meg a pinczében.

A követválasztás napjára azonban nagy előkészületek voltak téve. A város négy szélén négy tanya volt fölállítva, kettő a Decebál, kettő a Belizár szavazói számára. Ezekben kellett a két tábor csapatjainak összegyűlni s aztán a kirendelt órában vezéreikkel és zenebandáikkal a vármegyeház udvarára felvonulni.

Arra, hogy holmi fegyveres nép tartsa fenn a rendet, még csak gondolni is hazaárulás lett volna.

Ugyan mit tud bámúlni a világ Napoleon hadjáratain, -88- Hannibál felvonulásán? A tuhutummegyei követválasztást kell megnézni, az a stratégia. Háromszáznegyven faluból kell két külön tábornak egy központban egyesíteni az ellenséges erőket. Minden falu végén ott leskelődik az átkelni szándékozó csapatra az ellenség. Megállítják a szekereiket, megkísértik az ellenfeleket becsalogatni a tanyájukba, elcsábítani, leitatni, másutt meg kőzáporral fogadják, minden sövény mellől hull a fejükre az áldás; ha gyöngeszivűek, megriadnak s visszafutnak; ha keménynyakuak, keresztül vágják magukat az ellenséges falun, s betört fejekkel, felkötött karokkal igyekeznek a czélhoz. Mentől több csoport vergődik össze innen-onnan, annál nagyobb a harczi kedv; megkezdődik a szekerek versenynyargalása, itt-amott bedöntenek egyet az árokba. A fiatal legények, kiknek még nincs voksuk, lóháton nyargalva kisérik elől-hátul a szekérvonatokat s rikoltozva hirdetik a jelöltjük nevét, a mit külömben az első szekéren vitt zászló is messziről olvashatóvá tesz.

Az alvezérek gondja, hogy két ellenséges dandár az uton össze ne verekedjék; lehetőleg úgy viszik a dolgot, hogy a találkozás ölelkezéssel, csókolózással, kulacskicseréléssel végződjék; mert hát itt jön az éjszaka, még le is lehet venni a lábáról az ellenfelet. Az oláh választók taktikája a legokosabb, ők mindenütt kénytelenek az ellenség falván keresztül vonulni, annálfogva feltüzik a fehér tollat, a darúk jelvényét s Belizár zászlói alatt vonulnak fel Tanusvárig, majd csak ott veszik aztán elő a fekete tollat s csatlakoznak Decebál zászlóihoz.

Semmiféle fegyveres erő nem lábatlankodott a választási harcztéren. Az volt az igazi szabadság! Nem úgy, mint most, hogy előre kirendelik a katonaságot, s erőhatalommal rekesztik el egymással a két ellentábort. «Romlásnak indult hajdan erős magyar!»

A távolabb vidékek contingensei már éjszakára felgyültek Tanusvárra, s megszállták a város utczáin emelt tanyákat: onnan járták végig a város utczáit nagy muzsikaszóval, -89- megtisztelve a főispánt a megyeház előtt hevenyészett serenadeokkal. A farkasok a közben ott kullogtak a juhaklok körül, a furfangos lélekvásárlók, kik álczázott renegátsággal furakodtak az ellenfél nyája közé, a kit lehetett megmételyezve: jaj volt a bőrüknek, ha megismertettek!

Az elitehadak, a testőrdandárok azonban csak hajnalban indultak meg a két ellenjelölt kastélyaiból, a hol az éjszakát lelkesülten töltötték. Itt volt azután kifejtve minden, a mi pompa és hatalom. Lóháton felvonuló banderiumok, urakra szabott népviseletben: arany rojtos selyem zászlók, négylovas hintók sokasága, azoknak az élén a jelölt ötös fogata, sallangos szerszámmal, utánuk a véghetetlen sokaságú cséza, bricska, neutitsányi megrakva felbokrétázott nemes urakkal. Itt azután a dévaj incselkedésnek is hely lett adva. A saját jelöltjük tiszteletére költött dalokon kívül az ellenfélre gyártott gúnydalnak is bőven volt keletje, s hogy látható jelvényekben se szűkölködjenek, a fekete tollasok egy hosszú rúdra tűztek egy óriási kulacsot, a minek ábrázatja volt festve, igen jól hasonlított Belizárhoz. A kulacs-arczkép meg volt tisztelve egy püspöki süveggel, és arra felirva: «in hoc signo vinces». De azonban a darúk sem maradtak adósak, ők meg egy póznára függesztett lepedőnagyságú kártyalapot mutogattak, a min Decebál volt a makk-király egyfelől, Sára asszony ugyanazon színből a királyné másfelől. (A mióta Decebál a birtokcserét megtette Ponthaligethy gróffal, iszonyú sok makkja teremvén, elnevezték makk-királynak). A zászlónyél hegyén pedig volt egy papucs: mint a római vexillumokon a kinyújtott kéz. Ez volt Decebálra nézve a legkegyetlenebb insultatio.

Pedig meglátják, mert a reggeli harangszó után mind a négy tanyáról megindulnak valamennyi zászlóval és muzsikával az ellentáborok s elfoglalják a vármegyeház nagy tágas udvarát. A nyargonczoknak, a kortesvezéreknek -90- van dolguk, a híveiket együtt tartani, hogy az ellenféllel ne érintkezhessenek.

A két szemben álló tábor első tekintetre csaknem egyenlő erejűnek látszik: csak az a kérdés, hogy ki válik be igazi szavazónak? Ha a hangot meg lehetne mázsálni, úgy a Decebálé nyomna többet: annak a hívei határozottan erősebbek, a jelöltjük nevének hangoztatásában. Miután reggel kilencz órától tíz és félig állhatatosan megvívatott az az égverő torokharcz, végre megjelenik a megyeház udvarára nyiló tornáczon egy fiatal megyei tisztviselő s kiakasztja a fekete táblát, a mire ez a szó van felirva «Vox».

Ez pedig bevett magyar szó, minden nemes érti. A főispán szavazásra bocsátja a választók seregét.

Ekkor aztán egyszerre elnémul a lárma, dal, hetvenkedés. A megyeház főkapuját bezárják. A nemes urak falvankint járulnak egy hosszú folyosón keresztül a szavazatszedő-bizottság elé, a mely egyúttal a jogosultságuk fölött határoz, s beirja a neveiket a jelöltjük protocollumába.

A legtávolabb eső helységek választóit bocsátják legelől, s ha az egész vármegye leszavazott, következik maga Tanusvár. Ennek a szavazóira csak késő este kerül a sor. Addig kivülről be senkit sem eresztenek. Mikor odabenn annyi ember leszavazott, hogy tele a folyosó, akkor a megyeház kis ajtaján keresztül kibocsátják az egész csapatot az utczára.

Ez elég simán megy addig, a míg a tömeg nagyobb része odabenn van, de a mint a leszavazott sereg kezd odakinn a megyeház udvarán nagy gomolylyá nőni, a dolog egyre zavarosodik. A kijövő rajokat ellenséges botok üdvözlik agyba főbe, s vitézség kell hozzá, hogy utat tudjanak maguknak törni a maguk szőrű hivek állásáig.

Majd később szitkozódó csapatokat rajzik ki a megyeháza, -91- a kik tele szájjal kiabálják, hogy ravaszság, csalás, erőszak van odabenn, az urak megdubitálják az igaz nemeseket, nagy a részrehajlás! Sok régi nemest megfosztottak a szavazástól. Az elkeseredés méltó anyagot lel a fekete tollasoknál. De nemsokára megfordítja a hangulatot egy újabb leszavazott raj, mely azzal az örömhírrel ömlik elő, hogy győznek a sasok, most szavaz Guraboncz; Decebál hatvan szóval hagyta el Belizárt! Erre aztán lelkesedés lepi meg a diadalérző pártot, ellenben bánat és csüggetegség az alulkerülőt. Az utóbbi kezd elbusultában megéhezni s elszállingózik a főtanyákra, ott keres vigasztalást.

De nemsokára új, nem várt fordulat zavarta fel a künn levő tömeget. Hallatlan esetről hoztak hírt a megyeházból jövő fekete tollasok. Az oláhság iszonytató árulást követett el! Hű maradt Belizárhoz! Pedig azt igérték titokban, hogy meg fogják csalni s Decebálra szavaznak. S nem csalták meg! Az árulók! Igen, mert Horkázy csak a pópáikat nyerte meg, de Bakala Peti megvesztegette a «csodaemberöket», a ki esőt, szárazságot jövendül meg.

S ennek a szava hatalmasabb, mint a pópáké! Most egyszerre elérte Belizár Decebált, alig van közöttük egy pár szó különbség. No de jöjjenek csak ki azok az oláhok! Volt azonban a főispánnak annyi bölcs belátása, hogy a jámbor oláh nemeseket a megyeház hátulsó ajtaján bocsátotta ki, azok mindjárt szekereikre kaptak, s elporoszkáltak a városból, mire észrevette valaki a menekülésüket, már jó messze jártak.

A bősz harag erre egészen Belizár személye ellen fordult. Ha most megkaphatnák, bizony porrá törnék!

Este felé már kinn volt a városban a leszavazott nemesség; odabenn csak a tüzhalmiak voltak még. Ezek egytől-egyig Decebál hívei. De aztán hátra volt még Tanusvár, a miről tudva volt, hogy egészen darupárti. Csak az a kérdés, hogy hányba tudnak a fehér tollasok -92- disznószivet verni, hogy előjöjjön a házából s el merjen kullogni a megyeházig, lovas banderium oltalma alatt.

Veszett ügyre volt kilátás! A legvégül előrobogó tüzhalmi kortesek, fővezérükkel Csunyi Laczival azt a rémhírt hozták magukkal, hogy ha Tanusvár leszavaz, Decebál elbukik. S azt mind az oláhok dupla árulása okozta.

S az rögtön hadi jelszóvá lett. Az elkeseredett sasok egész tömegestül neki indultak Belizár házát fölkeresni.

Belizárnak is volt nemesi curián, szép gyümölcsös kert közepett épült háza Tanusvárott; a hol a téli hónapokat szokta tölteni. Ez volt most a daruk főhadiszállása.

A sasok ezt a házat földig lerombolták s a butorokat szilánkokra tépték, hasogatták, az ott talált vendég urakat kékre, zöldre verték; maga Belizár csak úgy menekült meg, hogy a kertben levő vizvezeték kádjában húzta meg magát.

Bakala Peti kiugrott az ablakon jó eleve és elmenekült a daruk tanyájára s ott fellármázta a maga híveit, azok botra, fokosra kaptak s rohantak be a városba; de mire beértek, már akkor a Belizár házának a falait is bontották.

No, ha ti lerontottátok a mi urunk házát, mi meg lerontjuk a tietekét! s ezzel a szándékkal neki fordultak a másik oldalon Decebál házának. Annál is szép vendégsereg volt együtt, a hintajaik ott álltak sorban az udvaron. Legelőször ezeket szabdalták apróra. Aztán széthányták az utczai boltokat. Soha sem volt olyan olcsó a karton, meg a selyem. Utoljára aztán neki estek annak a belső lakháznak, csákányokkal, vasrudakkal, ajtó, ablak tört, zúzott a csapásaik alatt. «Fizetünk Belizárért!» Decebál és a vendégei a kéményen keresztül menekültek ki a szomszéd ház tetejére, úgy menekültek meg a csunya haláltól. -93-

És az alatt, a míg a két bőszült ellentábor a két testvér házát kölcsönösen lerombolta, a furfangos Bakala Peti sorra járta az ismerős házakat Tanusváron, s hordta fel a Belizárhoz tartozó szavazatokat hintóval a megyeházára.

Egyszer aztán a Decebál kortesvezérei azzal a rémhírrel rohannak ki a megyeházból, hogy mindjárt többsége lesz Belizárnak, ha Tanusvár leszavaz.

No hát elő a legvégső segédeszközzel! Fel kell gyújtani a tanyákat! Mind a négyet. A saját és az ellenzék tanyáit. A tűzvészre majd elmegy a kedve Tanusvárnak a követválasztástól.

S ez a mesterfogás tökéletesen sikerült. Az éjszakát egyszerre bevilágította a négy felgyujtott tanya lángja.

Egy óra mulva aztán tűzben-lángban állt az egész város. Végtől-végig égett minden utcza, kálvinista, pápista templom, paplakok, iskolák, még a «Régi Nap» is. Egyes egyedül a vármegye háza maradt meg, annak cserepes volt a teteje.

Reggelre egy zsarátnok és sziporka-fergeteg tánczolt, forgószél tűzoszlopa alakjában Tanusvár helyén.

Tanussy Decebál tizenhárom szótöbbséggel meg lett választva Tuhutum vármegye követjének.

– No ez csak tiszta munka volt! mondá Csunyi Laczi, egy égő gerenda üszkénél rágyujtva a makra pipájára.

A KI ROSSZABB AZ APAGYILKOSNÁL.

Ha a kettőjük között kitört háborunak egy népes város áldozatul esett, hát ez rendes dolog, minden hadjáratban megesik az; hanem aztán épen olyan rendes dolog, hogy -94- a hadviselő potentátok az ilyen szerencsétlenséget enyhíteni siessenek.

Ha Decebál, roppant erdeiből egész Tanusvár számára felajánlotta az ingyen épületfát, másfelől Belizár téglavetői szolgáltatták a téglát, cserépzsindelt ingyen minden lakosnak, Decebál adta a fedő nádat, Belizár a meszet; s mind a két uraságnak valamennyi igavonó marhája folyvást a városnak szolgált. Decebál első kötelességének tartotta minél előbb újra fölépíttetni a leégett kálvinista templomot tornyostul, abba az elolvadt harangok helyébe ujakat hozatott, ekkor aztán Belizár sem maradhatott hátra, ő meg a pápista templomot emelteté fel romjaiból s az ő bőkezűségéből kapott végre Tanusvár olyan toronyórát, a mi nem mutogatta az egyik oldalán hátrafelé az órákat!

E nagylelkűségnek az lett a következménye, hogy Belizár, legfelsőbb elismerés jeléül a Szent-István rend lovagkeresztjét nyerte. Nagy ritkaság volt ez akkor Magyarországon. A ki rendjelt kapott, nem is hitték el annak, hogy vagy a testét, vagy a lelkét el nem adta, vagy a hitét, vagy a hazáját bizonyosan elárulta!

A Szent-István rend alapszabályai között van két pont, a mi szemet szúrt Tuhutum vármegyében: az egyik szerint a rendjel részese tartozik harczolni a hitetlenek ellen; a másik szerint pedig joga van a báróságot megkivánni.

Ennek alapján Belizárt minden ember azzal infestálta, hogy báró úrnak szólítgatá, s azt kérdezgeté tőle, hogy igaz-e, hogy katholikussá lett?

Addig-addig boszantották mind a kettővel, míg utoljára megtette mind a kettőt, s egy szép napon köztudomásuvá lett, hogy az egyik Tanussy testvér kilépett a nemesek sorából, s a kálvinisták gyülekezetéből, báró lett és katholikus.

Mint magyar mágnásnak, azután ő neki is helye volt a -95- pozsonyi országgyülésen, az ő széke a felső táblánál volt, míg Decebál az alsónál foglalta el helyét. Megint közel voltak egymáshoz, s ha valahol, úgy itt lehetett igazán folytatni az ellenségeskedést.

De még Bakala Peti is felkerült az országgyülésre, mint «távollevők követe»; a külföldön lakó Ponthaligethy Don Juant képviselte. Ez is igen szép intézmény volt, de kár, hogy elolvadt.

Sára asszony volt legjobban kielégítve a sorsfordulat által. Elérte, a mi után vágyott, hogy elhagyhatta a tüzhalmi kastély lármás unalmát, s beléphetett a fényes nagyvilágba.

Gyűlhelye az ország minden megyéjéből felsereglett kitünőségeknek, az egész magyar főrendnek, magában is előkelő, fényes nagy város, civilizált lakossággal, regényes vidékkel, ódon palotákkal, kövezett utczákkal, szökőkutakkal és különösen díszes mulató helyekkel.

Itt azután igazán volt díszes társaság, finom hölgyek és uraságok, pompás toilettek, volt nemes verseny, diadalok. Sára asszony Dorkó nénőt otthon hagyta, s a helyett franczia társalgónét fogadott s bámulatos dolgokat tanult meg tőle.

Szerencséje volt a tartós szépségek közé számíttathatni, a kiknek a bájait az évek csak fejlesztik. Mindig körülrajongva udvarlókkal! Ha olyan erényes nem lett volna, de sokszor visszafizethette volna a kölcsönt Decebálnak!

Csak egy teljesületlen vágya volt még, egy udvari bálban ragyoghatni! Hanem ezt lehetetlenné tette férjének politikai pártállása.

Decebál azt sokszor megmagyarázta a feleségének. Ha ő beadja a derekát, akkor veszve Magyarországon a szabadság ügye. A haza jobbjainak szeme mind ő rá néz. -96- És minő szemek! A mikről így énekel az országgyülési dal:

«Duna, Duna, vized mért keserű,
Árkod mért van tele?
Mert Pozsonynál sok keserű könyű
Hullott hajdan bele,
Melyet a hon jobbjai pergetnek:
Hogy N. N. N. nem jött fel követnek!»

Decebál csakugyan játszott valami szerepet mind a két egymásra következő pozsonyi diætán, bár ennek a szerepnek a nyomait nem is találjuk a diariumokban. A hajdani rendi országgyüléseknél a legerősebb küzdelmek a kerületi gyűlésekben vivattak meg. Erdély még akkor nem tartozott Magyarországhoz, s külön gyűlése volt. Decebál e szerint a tiszántúli kerületben ragyogtatta elmevilágát. Hogy rendkivüli ész volt, azt legjobban bizonyítja az, hogy soha senki sem osztotta a véleményét. Nézetei mind olyan nem ebből a századból valók voltak; a hang, a modor, a felfogás mind olyan elriasztó, megdöbbentő volt, hogy még a saját megyebeli követtársát sem tudta magához hódítani vele. S erre volt legbüszkébb. Együtt volt nála az olygarchikus dölyf, a nemzeti büszkeség a kuruczos makacssággal, az ősi intézményekhez ragaszkodás a jacobinus democratasággal. Republicanus volt a trónprætendens diplomájával a zsebében.

Azt a Thonuzóbával való historiáját minden ember ismerte már. Tudták, hogy ez a gyöngéje. Ha a kártyaasztalnál történetesen nagy szerencsében volt s azt akarták, hogy ellenkezőre forduljon, csak Thonuzóbáról kellett említést tenni, rögtön vesztett.

És mégsem vette észre, hogy minő csalódásban van. Hogy őt Pozsonyban nem tartják annak a nagy embernek, a kinek Tuhutum vármegyében grassál. Sőt még tréfát űznek vele. -97-

Egyszer például (épen azon időkben) fölmerült az a hir, hogy egy franczia gróf Crouy okiratokkal bebizonyítja, miszerint ő az Árpádház egyenes ivadéka; ennek a hirnek az alapján Decebált felbiztatták a bajtársai, hogy hívja ki vitézi párbajra ezt az Árpádivadékot, megtorlásul a Thonuzóbán elkövetett sérelemért. Ezt mégis nem tette meg, nem találván elég magasnak, magához mérve, azt a másik prætendenst.

De volt mind ennél egy sokkal veszedelmesebb önámítása, a miből a pozsonyi országgyülési korszak sem tudta kigyógyítani. Decebál azt hitte, hogy ő a legjobb kártyás a világon. Azért, mert Tuhutum vármegyében, meg az egész Tiszántúl az volt. Lehetett ott! De tessék csak a felföldre idekerülni! Majd itt mutatják meg, hogy micsoda hegedű az a kártya? Az alföldi magyar csak czigányprimás rajta, de ezek itt a Paganinik!

S ez Decebálnak nem akart a fejébe menni. Haraggal és szenvedélylyel játszott. S annál inkább vesztett.

A 40-es évek országgyülései arról is emlékezetesek, hogy azokon rengeteg vagyon változtatta a gazdáját, a diætai casinok asztalánál.

Itt rendesen találkoztak a Tanussy-testvérek is egymással. Azért, hogy az egyik báróvá lett, hogy a kormánypárthoz állott, azért, hogy egymásnak minden csepp vérükben ellenségei voltak, lehetett nekik a kártya-asztalnál egymás mellé ülni, nem mondva le természetesen arról a hivatalról, hogy játékközben is egymást vérig boszantsák, érzékeny szurdancsolásokkal.

Decebál úgy szokta szólítani az öcscsét, hogy «édes báró», míg az őt viszont «fejedelmem»-nek titulálta. Mindakettő tűrte a czímzést.

Abban az időben híres alak volt Sobri Jóska. Igazi rablókalandor, a kiről egész mondakör támadt már. Embert nem ölt, nem kegyetlenkedett, vakmerő volt, eszes és szerencsés, a mellett népszerű alak.

A kártyaasztalnál gyakran emlegették a nevét, ha valaki -98- rendkivüli módon kifosztotta a társaságot, azt mondták rá: «hisz ez Sobri Jóska!»

S általánosan el volt terjedve a mende-monda, hogy ez a kalandor senki más, mint Decebálnak az eltünt fia.

Hat vagy hét esztendő mult el már azóta, hogy nem hallottak hirt felőle. Ha nem volna oka titkolni a hollétét, azóta valami ismerős csak rátalált volna.

Egy este a pozsonyi casinóban, mikor épen leglármásabb társalgás folyt a tekéző asztalok körül, a későn érkező Belizárt azzal a megszólítással fogadja Decebál:

– Nekem? Mi közöm van nekem egész Bécs városához, császárostól együtt?

– Már bizony, édes fejedelem, nem ártana nagyobb kimélettel szólni ő felségéről, a ki kegyelmednek az egyetlen fiát épen most nevezte ki hadnagygyá és segédtisztté a komáromi várerődítéshez.

S azzal fölkapta az olvasó-asztalról a senki által nem forgatott bécsi hivatalos ujságot, ott mindjárt az elején rámutatott a legmagasabb kinevezésre, mely szerint a bécsujhelyi tiszti akadémia genie-kari növendéke «Tanussy Emmánuel de Tüzhalom et Véreskeő», hadnagyi ranggal a komáromi várerődítési mérnökséghez kineveztetik.

– Nos? Van talán több Tanussy Emmánuel de Tüzhalom et Véreskeő, mind a kegyelmed fia, fejedelem uram? kérdé kegyetlen phlegmával Belizár.

– Hadd látom! Nem igaz! Hazugság, ha nyomtatva -99- van is! Ez nem az én fiam! Ez valami csaló, a ki az ő nevét bitorolja.

– Bizony csak a te magzatod az, édes Decebál, szólalt meg erre a társaságból egy főispáni tekintély, Ponthaligethy Adalbert gróf. Én ismertem, még mikor leányruhában járt. Már hat év óta tanul az én fiammal együtt, s mondhatom, hogy a legkitünőbb tanuló volt. Sokra fogja a fényes pályán vinni.

Egy kuruczrebellis, egy pogány trónkövetelő, a ki alattomban a bécsujhelyi császári tiszti növeldében készítteti elő az egyetlen trónörökösét a katonai pályára!

Futott a casinóból egyenesen az országgyűlési szállására haza. Össze sem pakolt, arra sem várt, hogy a felesége felkészüljön az útra. Azt mondta neki, hogy jöjjön majd utána.

– Sokat vesztettél? kérdé Sára asszony, férje dult arczából huzva a következtetést.

– Nem őtet az akasztófára hanem a bitófát ő rá. Hogy soha ne született volna!

S azzal el, kirontott a házból. Tél volt, egy szál kabátban -100- futott el, egyenesen a «Fehér Farkas»-hoz sietett; ott szoktak tanyázni a nyerges-ujfalusi gyors parasztok, egynek a szekerébe felvetette magát s arra a kérdésre, hogy hová vigye? azt felelte: «a pokolba.» A gyors paraszt olyan messzire nem vállalkozott, ő csak Piszkéig viszi el, majd ott a szembe jövő másik paraszttal egyezkedjék a további állomás iránt. Így indult neki a világnak. Csak egy óra mulva kezdte észrevenni, hogy fázik, hogy nem hozott magával semmi takarót, sem bundát, sem köpenyeget, a kocsis végtére megszánta, s hogy meg ne fagyjon, belegöngyölgette a lópokróczba, istrángokkal körülkötözve.

A TŰSZURÁS ÉS A FORRÓ VIZ.

Ismeretes az a szokásuk az asszonyoknak (már t. i. azoknak, a kik varrni is szoktak), hogy ha a tűvel megszurják az ujjukat, ezt hirtelen a forró vizbe mártják s azzal elmulik a tűszurás fájdalma. Természetes, a forró viz még jobban fáj.

Decebál is megszerezte ezt a tapasztalatot. Azzal a tövissel, a mit a fia katonatisztté lételével a körme alá vertek, haza szaladt Tüzhalomra, ott várt azután rá az a forró viz, a mibe az ujját beledughatta.

A kastélyába megérkezve, a mint az eléje siető kulcsárnak azt a rendeletet adta, hogy rögtön füttessen be a lakosztálya minden szobájába (kemény márcziusi idő volt!) attól azt a feleletet nyerte, hogy «nem lehet.»

Decebál azt hitte, hogy a vén kulcsár meggárgyult. Felsietett a lakosztályába s akkor aztán saját két szemével láthatta, hogy a főajtóra keresztben pecsétes szalagok vannak alkalmazva. -101-

Mint törvénytudó ember, óvakodott letépni e tiltó szalagokat, átment a tiszttartói lakba. A gazdatisztet épen otthon találta.

– Rogo humillime. Én épen tizenhárom levelet irtam az illustrissimének, a mikben mindenekről tudósítottam. Itt vannak a recepissék.

– Ahán! Ühüm! Én azokat nem bontottam fel. A sok országos ülés, meg a conferentiák! No csak adja elő mi történt? élő szóval.

– Ezer bocsánatot kérek: nem tatár az, hanem görög. Tőle méltóztatott valami hatvanezer forintot felvenni, váltóra. Aztán a váltók lejártak. A görög nem akarta azokat megujítani; szüksége van a pénzére, vasuti papirosokba akarja verni. A váltókat megprotestálták, nyomban itt volt a citatoria, s alig ért rá az ember körülnézni, már jött az a biztosítási végrehajtás. Bolond világ ez nagyon. Máskor három esztendeig is elhúzhatta az ember a liquidum debitumot, most meg mindjárt az executión kezdik.

– A tanyákon a gulyát, meg a ménest; idefenn a kastélyban meg a Thonuzóba kincseket.

Ez utóbbi két szót olyan lassan iparkodott kiejteni a tiszttartó, mint a ki sejti, hogy most mindjárt kétfelé hasítják.

– Nem kértek rá engedelmet, instálom alásan: az a Pestről jött prókátor egyenesen követelte, hogy ezek a kincsek képezzék a biztosítási végrehajtás alanyát. -102-

– Megyek rögtön a városba. Beszélek a fiskálissal. Azt az összeget elő kell teremteni rögtön és minden áron.

– Hanem abban az esetben méltóztassék megelégedni az én neutitsányimmal, mert a spectabilis hintajai mind le vannak pecsételve.

– Még a hintók is? No jól van. Majd segítünk rajta. Hát tiszttartó úr nem tudott valami financialis operatiót kezdeni, mikor a zavart látta?

– Kértem az instructiókat; de nem méltóztatott a leveleimre kegyesen válaszolni. Én csak egyféle financialis operatiót ismerek, a behordott contókat «nem fizetni.» Méltóztassék! Itt van egy egész halom; ácsmester, kőműves, asztalos, lakatos, még a templomépítésből. Három esztendő óta biztatom az embereket, hogy majd a jövő héten! Ez az én tudományom.

– Jól van, jól, azokra is majd rákerül a sor! Most csak fogasson be gyorsan; akár paraszt szekérbe; az mindegy.

A forró viz erősen hatott! Ha egy kegyes apának a butorait lepecsételik, az még annál is nagyobb szégyen, mint ha a fiát hadnagygyá nevezik ki. Egy kis király holmiját elkobozni! Mint valami szatócsnak a czókmókját! A Thonuzóba kincseket! Az kellene, hogy dobra üssék a szent sisakot, az áldozatüstöt, meg a hártyára irott szerződést!

A főfiskusnál pedig (a ki egyuttal uradalmi ügyvédje is volt) épen nagyon kikapott Decebál. Az majd megette, mikor eléje került. Az is számtalan levelet röpített fel hozzá Pozsonyba, a miket ő mind félretett felbontatlanul.

– Ne keseríts most engem a szemrehányásaiddal, szabadkozék, hanem segíts a dolgomon. Az én kastélyomnak meg kell tisztulni a bírói pecsétektől minden áron. Találj ki valamit.

– Hiszen találtam, meg is irtam, ha nem olvastad el! -103- Itt van Véreskő. A mezőváros meg akarja magát váltani az úrbériség alól tőled s ajánl neked örökváltság fejében kerek százezer forintot.

– Azt már nem teszem! Hogy én magam degradáljam magamat. Én Véreskőnek ura és fejedelme vagyok. Egy nagy mezőváros engedelmeskedik a parancsolatomnak s jobbágyi tartozását fizeti terményben és szolgálatban nekem. Ennek a megváltására nincsen elég nagy ár.

– Pedig bizony Ponthay Adalbert gróf hasonló esetben nem volt ilyen büszke. Ő az osztályban neki jutott Jávoros mezővárossal kiegyezett az örökváltság iránt, szinte ilyen összegben.

– Ő tehette azt! De én nem utánzom. Hogy én a nevem predikátumának a birtokáról lemondjak? Inkább a fejem szaladjon el a testemtől. Keress a számomra kölcsönt bármi áron.

Ezzel az ultimatummal ment haza Decebál a tanusvári házába, a mit a nagy rombolás után egész az utczára felépített s többé az elejét nem adta ki boltoknak. Itt nem volt a bírói zár útjában, elhelyezkedhetett.

Arra is gondolhatott e közben, hogy a hadnagygyá lett fiával mit csináljon? A tövisszúrás megint sajgott.

Ezzel már mégsem követte azt, a mit rendesen szokott a levelek irányában gyakorolni, hogy szultáni büszkeséggel a divánja alá rakja s rájuk üljön.

A pozsonyi casinóban nagyon félreértették a hirtelen eltűnését a városból. Azt mondják, hogy a fia kineveztetése fölötti felháborodása csak alakoskodás. Beszélnek egy nehány ezer forint kártya-adósságról, a mit az elfutása estéjén kellett volna kifizetnie. Ezt mindenütt a világon becsületbeli adósságnak tekintik. És most az a csúfság -104- fenyegeti Decebált, hogy Bakala Peti indítványára, ha három nap alatt ki nem egyenlíti a kártya-adósságát, kigolyózzák a casinóból.

Arról az egynehányezer forintnyi kártya-adósságról bizony egészen megfeledkezett Decebál a nagy izgatottságban. Nem is gondolta, hogy ezt a casinóban olyan szigorúan veszik. Azt hitte, hogy ez is ácsconto, a mit három esztendeig lehet halogatni. S még Bakala Peti ül ő fölötte törvényszéket! Hol van az az aranynyal tömött szarvasbőr erszénye? hogy azzal csapná agyon!

Az ilyen pillanatnyi veszedelmeknél rögtöni segítség volna egy levél, a Pozsonyban hagyott feleséghez: «Becsületem veszélyben; add el rögtön az ékszereidet! Tömd be a száját a fenevadaimnak!» Csakhogy Sára asszony az ilyen levelet először is nem tudná elolvasni, másodszor pedig nem értené meg, hogy mi veszedelem támad abból, ha Decebált kigolyózzák a casinóból, kifizetetlen kártyaadósság miatt? Bár minden adósságot ki lehetne úgy egyenlíteni, hogy az embert kiballotálnák onnan, a hol az adósságot csinálta!

– Teremts nekem pénzt azonnal, akármi áron! Görögtől, zsidótól, örménytől. Nem kérdem, mennyit irok alá érte.

– Attól nem! soha! Én, Tanussy Decebál, nem mehetek a német elé levett kalappal! Én Bécsnek nem lehetek lekötelezettje. Találj ki mást!

Decebálnak még mindig jobban fájt az a szúrás az ujján, mint az a forró víz, a miben már nyakig ült benne. Nem lehetett neki azt tenni, hogy épen a mikor a fiát akarja kiragadni az osztrák szolgálatból, ugyanakkor maga, a büszke apa, a kis király, milliomokat érő birtok ura, -105- kopogtasson be alázatosan a kisajtón s kérjen segítséget a filiszteusok ellen.

Még egy pár hőfokkal jobban fel kellett forrni ennek az iszapfürdőnek, hogy használjon.

A következő napon megint kap egy levelet Pozsonyból. Már a pecsét czíméről ráismert, hogy ezt Ponthay gróf írja.

Nem álltak egymással levelezésben. De ez pedig igen atyafiságos levél volt.

Az a kellemetlen incidens, a miről követtársad tegnap levélben értesített, ne nyugtalanítsa a kedélyedet. Én, a mint a dologról értesültem, azonnal siettem azt a bizonyos subtilis természetű tartozásodat, távollétedben kiegyenlíteni. Meg vagyok felőle győződve, hogy hasonló esetben te épen így jártál volna el az én irányomban. Lehetünk acharnirt ellenfelek a politikában, de a hol a familiaris becsület van megtámadva, kötelességünk fentartani a solidaritást… stb.»

No még csak ez kellett Decebál árva fejének! Hogy Ponthay Adalbertnek legyen becsületbeli tartozással lekötelezve, megduplázottan atyafiságos solidaritás nemes érzületével.

– Van valamim, mondá a főfiscus. Kaphatsz százezer forintot, fel van ajánlva a számodra.

– Törvényes hat perczentre adják. Két esztendei felmondást engednek. Rögtön rendelkezésedre áll az összeg, úgy, hogy a mint a pénz felvétele, betábláztatása iránt nekem a felhatalmazást megadod, azonnal visszakapod az Avakum-féle váltóidat; a bírói pecsétek eltávolíttatnak, beköltözhetsz a kastélyodba. Csupán egy föltételt kötök ki: azt, hogy addig, a míg az egész eljárás be nincs fejezve, nem kérdezed, hogy ki adja kölcsön ezt a pénzt? -106-

Decebál ráállt e föltételre, aláirta a meghatalmazást. Nagyon rövid eszűnek tartotta volna magát, ha ki nem találta volna egyszerre, hogy ki hát az a titokban rejtőző pénzfelajánló? Ki lehetne más, mint maga az Avakum. Ez csak convertálni akarja a «lebegő» adósságot «fundált» adóssággá, azért volt az egész executionalis comedia. Hát teljék kedve!

Így aztán hazajutott a birói pecsét alól felszabadított tűzhalmi kastélyába, még mielőtt felesége utána jött volna Pozsonyból.

Első dolga volt számba venni a nagy muzeumot, melyet Thonuzóba-kincse számára rendezett be. Itt voltak, csorbítatlanul a megfizethetlen drága ereklyék, velük tölthette el éjeit, napjait. Nekik panaszolta el a nagy gyalázatot, melyet egy elkorcsosult unoka czímerükön ejtett. Velük ülhetett tanácsot, mi módon lehetne kiköszörülhető ez a csorba, letisztítható ez a rozsda, leseperhető ez a döbröcz.

Egy napon aztán elhozta a főfiscus a kifizetett váltóit, a készpénzt, a mi azoknak az összegén túl fenmaradt és a betáblázás felőli okiratot.

Ekkor aztán megtudta Deczebál, hogy ki volt az a titokban tartandó tőkepénzes, a ki őt boldoggá tette a kölcsönével?

Azt a százezer forintot, a mit Ponthay gróf kapott Jávoros mezővárosától örökváltságdíjban, a mely várost Decebál engedett át cserében őserdős hegyekért, most ő veszi kölcsön, betáblázás mellett az esküdt ellenségétől s még hegyébe örök hálára is le van kötelezve ezért a nagylelkűségért.

Decebál most már nagyon vékonyra faragta azt a tollát, a mivel Manó fiának levelet írni szándékozott. Olyanformán érezte magát, mint az a sámsoni erejű ember, a ki egy nagy betegség után először megy ki a szabadba, s alig tudja egyik lábát húzni a másik után. -107-

A MÁSVILÁGI HÖLGY.

Több mint egy éve már, hogy a császárvárost izgalomban tartja ez a csodatünemény.

Egy fiatal leány, a ki delejes álmában a mult és jövendő legrejtettebb titkait leleplezi.

Az előkelő osztályok egészen electrizálva vannak a villamos csodalénytől. Csak is ezek érintkezhetnek vele, mert egy óráig tartó beszélgetésnek az előre letett díja tíz louisdor, ez közönséges halandónak drága mulatság.

Ellenben a főurak és hölgyek, bankárok és nagykereskedők, művészi celebritások, sőt még magas állású főtisztek és diplomaták is egymásnak adják a bástya-utczai magányos ház ajtajának a kilincsét reggeli tíz órától esti hatig, eddig tart a delejes alvás ideje. Azontúl a csodahölgy valószínűleg visszatér erre a világra ebédelni.

Egy évnél több már, hogy mindenki adózik neki – az aranyaival és bámulatával; a scepticusok megtérnek, a hivők fanatikusokká válnak, ha vele egyszer beszéltek. Ismeri ez mindenkinek a titkát, olyanokat is, a miket a családi óvatosság őriz, a mik rég el vannak feledve, a mikről csak a magas udvari körökben suttognak egymásnak egyenrangúak négyszem között; – de még olyan titkokat is, a miket a magas diplomatia pecsét alatt tart. S nincs az a hozzá intézett kérdés, a mire olyan választ ne tudjon adni, a minek találó értelme van.

Pedig ez egy egészen fiatal leány, a kit soha senki sem látott azok közül, a kik addig vele beszéltek.

A jóslatai közül is sok beteljesült pontosan, a mik közelebb időkre szóltak. Házasságok úgy történtek meg, a hogy ő megjövendölte, előléptetések, kegyvesztések nyomban bekövetkeztek, lehetetlenségnek látszó fordulatok az élet és szív világában megdöbbentően megvalósultak s minden ember bámult rajta, hogy lehet ez? -108-

Egy bizonyos Sommacampagna grófné unokahuga gyanánt szerepelteti, ki egy pár év óta lakik ott magányosan, egyikében azoknak az ódon palotácskáknak, a miket a a nagy körút elsöpört a föld szinéről később.

A grófné igazi grófné volt, ezt a rendőrség a leghitelesebb utánjárással kideríté; hogy olasz, azt bizonyítá a kiejtése és arczvonásai. Túl volt a fiatalság korán, de még mindig szép. Hogy mulatságba, társaságba nem járt, arra erős oka volt. Topa lábai voltak, (mint lord Byronnak) ez otthon ülni kényszeríté.

A hintón érkező vendéget egyenruhás inas bocsátja be és vezeti a keskeny csigalépcsőn fel az emeletbe. Az előszobában elveszik a kabátját, pálczáját, vagy napernyőjét, elfogadják a tíz louisdorját, de még azonkívül is mindent lerakatnak vele, a mi érczféle: vas, arany vagy ezüst s ha történetesen olyan csizma van a lábán, a minek a sarkába vasszegek vannak verve, azt is levettetik, s sarkatlan czipőt kap helyette. A vesztegzár alá vetett holmijait bezárják egy szekrénybe, s annak a réz kulcsát átadják neki. Egyedül a réz a semleges ércz a delejes alvóra nézve, ha vasat visznek a közelébe, idegrángásba esik, ha pedig aranyat, ezüstöt érez meg a látogatón, ellenszenves lesz iránta; ellenben nagy rokonszenvet tanusít, ha valaki borostyánkőt visz magával, például szivarszipkát, vagy nyakfűzért. – Ezt ott lehet is kölcsön kapni egy kis borravalóért az inastól.

Az így le és felszerelt látogatót azután bevezetik az elfogadó-terembe. Ott ül a selyembalzacon az olasz grófné, s megkínálja a karszékkel a látogatót, ha férfi, a divánnal, ha hölgy, s elmondja előtte a szükséges utasításokat.

A delejes alvó két ajtón túl az alcoveban fekszik, az ajtókat a látogató beteheti maga után, hogy hivatlan fülek ki ne hallgassák az értekezését. Az ágy-fülke előtt van egy nádszék, arra le kell ülni. Kéretik a látogató, hogy erősen fenhangon beszéljen az alvóhoz, mert az külömben meg nem -109- hallja. A válaszolásra engedjen neki időt, s egyáltaljában kímélje és ki ne fáraszsza. Számokat ne kérdezzen tőle, pl. lutrira, vagy börzeárfolyamra vonatkozó számokat, mert azokra is fog ugyan felelni, de olyan nyelven, a mit senki sem ért. – És végtére, hogyha férfi a látogató, annak különös discret módon tudtára adatik, hogy az alvó szűzhöz se ne közeledjék, se valami szeméremsértő szót ne intézzen hozzá, mert az első szónál, az első lépésnél a delejes alvó halottmerevvé dermed s erre egy legördülő rézfüggöny egyszerre elzárja az alvófülkét s azzal vége az értekezésnek.

Még azonkívül a látogató azt az elővigyázati intézkedést is maga előtt találja, mikor az utasítás nyomán a két elválasztó-szobán keresztül hatolva a rejtélyes szobácskába belép, hogy az ágyfülke egy a boltozattól a padlásig érő vékony rézsodronyból szőtt, átlátszó függönynyel van elzárva, azon belül van a nyoszolya, melyen a csodaleány alszik.

Mindenki azt mondja róla, hogy valami földöntúli szépség. Csak egy vékony piquet-takaró leplezi termetét, melynek idomai Canova remekműveire emlékeztetnek. Sokan Psychét, még többen Hébét igyekeznek benne feltalálni. Haja aranyszínű, mely csaknem sarkáig hullámzik rajta végig. Az arcza olyan fehér, mint a fehér rózsa, s a két ajka annyi alakot tud ölteni, mint Proteus. És pedig azt, a mi a legszebb az arczában, a két szemét, még nem is látta senki, mert azok folyvást csukva vannak. Azok a hosszú selyempillák mozdulatlanul borulnak rá az arczra. – És mégis mindenkire ráismer, a ki hozzá szól, pedig ha csak lopva félig nyitná is fel a szemeit, ezek a sűrű pillák rögtön elárulnák.

Tanussy Manó és Ponthay Alfréd egyszerre kerültek ki a bécsújhelyi tiszti akadémiából. Folyvást jó pajtások voltak, az első erőteljes ismerkedés óta. Az ifjú gróf tüzértiszt volt. Ehhez a fegyvernemhez érzett legtöbb kedvet. -110-

Mindjárt az előléptetésük után siettek fel Bécsbe, a legmagasabb kegyet megköszönni.

A főudvarmesteri hivatalnál tudtukra lett adva, hogy kihallgatást csak két hét mulva fognak kapni, addig Bécsben maradjanak s magukat mindennap bejelentsék a térparancsnoknál. – Ez nem is valami kellemetlen utasítás.

Manó erkölcsi kötelességének tartá Ponthay Adalbert grófot fölkeresni, ki akkor Bécsben lakott s csak a főrendi ülésekre rándult le Pozsonyba, hogy megköszönje neki a vele eddig éreztetett szivességét.

– Semmi hálálkodás! vágott a szavába Ponthay Adalbert gróf. Írásban adtam neked, hogy csak abból a kenyérből szelek neked egy karéjt, a mit az apád nálam hagyott. Nem is veszett kárba. Derék emberré nőttél fel. Becsületére válsz a magyarnak, s megmutatod, hogy nemcsak huszárnak való a fajunk, de a magasabb katonai szakban is kitünő tud lenni. Én meg ezentúl is, a míg csak őrnagyi rangra nem viszed, adok neked évenkint ezer forint czulágot. Soh’se huzódozzál tőle. Ezt is csak a magadéból adom. Látod, én most kaptam kerek százezer forintot a jávorosiaktól, örökváltság fejében. Ezt ők ezelőtt hét évvel a te apádnak is felajánlották, de ő hallani sem akart róla, hogy egy birtokához tartozó mezővárost a jobbágyi szolgálat alól felszabadítson. Pedig az osztálynál ez kettőnk között nem tett volna külömbséget, a «sicuti possidetis» elve szerint. Most aztán én ugyanezt a százezer forintot kölcsön adtam a te életed szerzőjének, ő fizet nekem utána hatezer forint kamatot. Egy a tied, öt marad nekem. Ez csak elég jó szerződés! – No csak te vedd el azt a veres hasút.2) Majd meglátod, milyen hamar elmegy az itt Bécsben. Kérdezd meg csak a fiamtól. Az háromezer forint apanaget kap, boldogult édes anyja végrendelete szerint, a míg nagykorúvá lesz. Úgy hiszem, már a jövő esztendeit költi. -111-

Adalbert gróf olyan kedélyesen disputálta bele a fiatal hadnagyba azt a zsebpénzt, hogy lehetetlen volt visszautasítani. Majd egyszer visszafizeti ő azt még.

Hanem azért még sem követte a kedves bajtársait mindazokba a bolond mulatságokba, a mikben a fiatal emberek olyan igen szeretik magukat elpazarolni, akármilyen nagyon biztatták is.

Ezek közé tartozott okvetlenül a csodaleánynál teendő látogatás is. Gil Blasnak csak meg kellett tudni, hogy mi lesz a jövendő sorsa? Manót is erőnek erejével magával akarta hurczolni a rendkívüli tüneményhez, de az nem állt kötélnek, először azért, mert neki nincs hite a csodákban és jóslatokban, másodszor pedig, mert nincs kidobni való tíz louisdorja.

Hanem aztán azért mégis csak neki kellett a legelsőnek lenni, a kinek a füleit tele beszélje a delejes értekezésről visszatérő Gil Blas.

Hogy micsoda minden emberin túljáró eszményi szépség az a leány, ez képezte a bevezetést. Arcza, ajka, szája, szemöldöke, a feje fölé emelt karja, a tenyere, az ujjai, körmei, a pihegő keble, a csipői stb. úgy le lettek írva, hogy jó lett volna egy fejezetnek egy regénybe.

Azután következett, hogy milyen bámulatraméltó elmés! Micsoda találékony ész ez! Más ember még ébren sem tud élczeket mondani, ennek még altában is minden szava találó gúny. A szemét nem nyitotta fel, de ha látott volna is, mit tudhatta volna, hogy ki vagyok. Negyednapja jöttem ide Bécsbe. Mégis mikor azt mondtam neki, hogy én egy regényhős vagyok, azt felelte rá: «tudom, írt is rólad egy szép regényt Le Sage». Hát hogy tudhatja ez, hogy engemet a bátyáim Gil Blasnak csúfolnak? Azt mondtam neki, hogy doktor vagyok. «Igen, felelé, a ki százfontos labdacsokat osztogat.» Hát azt honnan tudhatta, hogy tüzértiszt vagyok? hisz nem voltam egyenruhában. Azután -112- azt jövendölte, hogy én nem fogok megházasodni, hanem az apám igen, az most özvegy, még lesz vagy három testvérem. – Én kérdeztem tőle, hogy hát én miért maradnék legény fővel? – Azt válaszolta, hogy egy ütközetben úgy össze fogja marczangolni az arczomat egy granát, hogy csúf leszek, senki sem fog szeretni. Ezt szerettem volna el nem hinni. Azt a furcsa kérdést intéztem hozzá, hogy mondja hát meg, ha már keresztül lát a falon, deszkán, öltönyön, mennyi pénz van most az én zsebeimben? – Erre minden tétovázás nélkül egyszerre megfelelt: «Ez attól függ, hogy az Edelstein mennyit ád 3500 forintos váltódra?» – Milliom a lelke! Hát hogy tudhatja ez, hogy az én tárczámban egy ilyen összegre szóló tratta rejtőzik, mikor az a bezárt szekrényben van, a minek a kulcsát a kezemben tartom. – Most már csakugyan fel voltam paprikázva. Még egy kérdést intéztem hozzá: találja ki, hogy ez a vékony fehér vonal itt az arczomon miféle emlék, férfi kardvágása-e, vagy asszonyköröm helye? – Erre hosszabb gondolkodás után ezt a választ adta: «Se nem férfi, se nem asszonykéz emléke az ott, hanem egy magasabb lényé, a kinek a nevét megtalálom a bibliában, megmondta a részt és verset, hogy hol. Én azt felírtam egy czédulára. Az órának vége volt. Siettem a czédulámmal a káplánhoz, keresse ki a bibliából azt a nevet. Megtalálta. – Tudod micsoda név az? «Emanuel». Ez a fehér vonal annak az emléke, mikor a legelső találkozásunknál te a körmeiddel felhasítottad az arczomat a nagy dulakodásban. – Tudod, hogy micsoda gondolatra jöttem én erről?

– Ez a csodaszűz nem lehet más, mint az én vadmacskám, onnan a Styx szigetéről.

– Odaadnám érte az egész anyai örökségemet! – De hallgasd csak tovább. A mint a káplántól eljöttem, eszembe -113- jutott, hogy felszaladjak a Burgba a főudvarmesteri hivatalban tudakozódni az audientia napja iránt, hát a sötét folyosón kit látok szembejönni? a mi hajdani boszorkányszomszédnőnket Sáromberkynét, de egészen tisztességesen divat szerint öltözve. Először ki akart kerülni, de hogy én határozottan útját álltam, kénytelen volt az ismeretséget megujítani. Én erősen sarokba szorítottam, kérdeztem, hogy mi járata van a Burgban? Ő szabadkozott, hogy csak egyik-másik udvarhölgynek szokott segíteni a báli toilettje kiállításában, majd annyit is megengedett, hogy biz ő szokott közvetítő szolgálatokat tenni, mikor a bal paréehez kölcsönvett diadémokra van szükség. Ez csak ürügy. Ez a furfangos asszony beletalálta magát a hajdani hírhordó szerepébe s kezeli a főrangú család minden titkát.

– Magam sem fogok miatta sárgaságba esni. Hanem más van itten. Hirtelen azt a kérdést intéztem ő kegyelméhez: «Hát Lisandra kisasszony hogy van?» – Erre vörös lett az orrahegyéig. «Lisandra kisasszony sehogy sincs; Lisandra meghalt!» Azzal kirántotta a kezemből a parasolját, a minél fogva letartóztattam és úgy elszaladt, mintha egeret látott volna. – Ez engem megerősített a gyanúmban. – A mit a somnambula beszél, azt az anyja súgja neki valahogy, az olasz grófné csak szalmabáb.

– Akarsz-e nekem egy nagy barátságot tenni? – Én nem láttam Lisandrát, csak holdvilágnál, távolból, de te közelről láttad őt, jobban ráismersz. Eredj el a kedvemért Sommacampagna grófnő csodaleányához.

– És azután, ha csakugyan ő az, a kinek én sejtem, ha valóban ráismersz, azt én nekem hűségesen megmondod.

Rögtön nem bocsátották eléje, mert épen ő fényelmessége (Durchlaucht), herczeg Simphonides volt odabenn.

A herczeg a birodalmi főváros egyik nevezetessége, százmilliomos, nagy vállalkozó, egyike a Nordbahn főalapítóinak. S a termete is megfelel a millióinak, ilyen kövér lelkes állatot még nem mutogattak ingyen, bámulja az ember a teremtés remekét, mikor ezt az alakot menni látják, hogy lehet egy ilyen roppant tömegnek két lábon haladni, hogy fel nem billen? Iszonyú tüdejének a fujtatása messzire hallatszik, mint a Nordbahn locomativjáé, s ha valami mondáshoz kezd, elébb szótagokra oszlott nagy lélekzetet vesz, «hum, hán, ha», csak azután jön elő a szózat.

A herczeg mindennap eljön a csodaszűz látogatására, ebédután. Húsz luisdort fizet. Aztán eldiskurálgat a delejes alvóval mindenféle lárifáriról. Ez hozzá tartozik az ejtőzéséhez. Nagyokat tud nevetni a mágnes revelatiókon, hogy az egész palotácska megreng bele, utoljára aztán elalszik, s ott alusznak ketten duettben, a csodaszűz a sodronyfüggönyös fülkében, a herczeg meg a nagy rézpántos karszékben, (a mi az ő számára mondva csinálódott) – a míg a börzeóra üt, de arra a herczeg okvetlenül felébred, még nem volt rá eset, hogy ezt elaludta volna, «hum, hán, ha, hét óra!» azzal aztán dübörög kifelé, két inas fogja a hóna alatt, a míg a lépcsőn lelebeg.

Csak az ő eltávozása után szabadul fel a nézőtér az új vendégek számára, a rezes karszéket fölcserélik ismét egy nádszékkel.

Annak a szobának, a hol a háló fülke volt, nem látszott semmi ablaka. A falakon nem volt semmi szőnyeg, hanem régi divatú frescofestés, a szoba mennyezete lapos boltozatba futott össze, alant és fent volt a falon egymás fölött -115- két négyszögletű nyilás, rézlemezzel elzárható, a minek a czélját könnyen kitalálhatják, a kik a Meissner-féle légfűtéssel ismerősek. A sötét szobának egy a boltozatról rézlánczon lefüggő argant-lámpa kölcsönöz világot, olyanformán, hogy a fénye mind az alvó leány arczára sugárzik, míg a látogató arcza és alakja egészen árnyékban marad.

Manó helyet foglalt a nádszéken s hosszasan elbámult az alvó arczán, a nélkül, hogy megszólította volna.

Az első tekintetre ráismert, hogy bizony ő az! Ezt a szájat, ezt az arczot, ezeket a szemöldöket nagyon jól odarajzolta valami tündérkéz az ő szívehártyájára. Hányszor álmodta őt maga elé. Nem akarta őt megszólítani, azt hitte, hogy az első megszólalásra el fog tűnni előle. Milyen észrontó szépséggé fejlődött ki azóta, hogy egymással a holdvilágnál beszélgettek. Miről is volt a szó? Majd ha híres, nevezetes alakokká emelkednek mind a ketten, akkor ott a dicsőség magasaiban ismét találkozni fognak! Hát ez a hír? Ez a dicsőség? Az egyik egy delejes jósnő, a másik egy császári mérnökhadnagy. Az egyik jóslatokat, a másik szegleteket számít ki, melyik a nagyobb bolondság? – És hátha mégis mind a két bolondságban lehet valami felséges nagy gondolat? valami földöntúli bölcseség? És hátha ezt a bolondságot, ezt a bölcseséget mind el lehet törülni egy közönséges emberi gondolattal, a mi többet ér mind a kettőnél.

Manó igen jól vélte felhasználni a kibérelt egy órai társalgási időt azzal, hogy szótlanul ült a széken; sejtette, hogy ha hozzá kezd a beszélgetéshez, annak nagyhamar véget fog vetni a közbehulló rézfüggöny.

Az alvó alak sem mozdult meg. Csak keble szállt és emelkedett csendesen a vékony takaró alatt, s feje fölé emelt kezének ujjai tettek úgy, mintha lantot pengetnének. Arczának halványságától élesen elütött ajkainak rózsapirossága. Külömben lehet ez a fehér arcz kendőzve is, hogy elpirulásával ébrenlétét ne árulja el. -116-

Mikor aztán az ifju tanácsot ült magával, hogy mit mondjon neki, megszólítá.

Manó felnézett a szoba boltozatára, s gondolt valamit, hogy miért kell hangosabban beszélnie, holott négy lépés a távol?

– Most adj nekem választ egy kérdésemre. A mint legelőször férfivá tettem magamat, találkoztam egy leánykával, -117- a kit nagyon szerettem, azóta mindig róla gondolkozom. Fogom-e őt birni valaha?

Erre a suttogó szóra egyszerre felnyiltak azok a hosszú, álomtakaró selyem szempillák s elévilágított az a két nagy delejsugárzó szempár, a ki maga az egész ember, együtt a látható és láthatatlan lélek s oda nézett a kérdező szemébe.

De ugyan e perczben a feje fölé emelt kéz is megmozdult, s rózsás ujja hegyét bezárt ajkai elé tette, hogy az ifjunak a száján elhalt a félig kiejtett név «Lisandra!»

A fekete szem féltékeny villámszórást mivelt, a kék szem szelid enyelgően engesztelé, a bogárszem haragosan félre nézett, a kökényszem erre könybe lábadt, arra aztán a parázs szempár leskelődve visszakacsintott, mire a nefelejts szempár is nevetve ragyogott, mint a szivárvány az esőfelhőn keresztül.

Manó áthágta a tilalmat, hogy nem szabad az alvó csodaszűzhöz közelítni, s egészen odáig ment, a rézsodronyfüggönyig, s ott térdre bocsátkozott. Az ágy oly közel volt, hogy onnan a leány, ha kihajolt, a függönyt elérheté. Ajkaik összetalálkoztak egy hosszú forró csókban. Hogy a rézsodronyrosta közbe esett, az nem vett el a csók édességből semmit. -118-

És ekkor az a fehér rózsával vetekedő arcz olyan volt már, mint a piros rózsa.

Most a leány valami vékony kis fehér tárgyat vont elő hálóköntöse karmantyujából, a mit keresztül lehetett dugni a rézsodrony rostaszemein. Manó nem ért rá tudakolni, hogy mi az? csak elrejté a zsebébe a piczi kis ajándékot. A rézfüggöny csörömpölve gördült le a következő pillanatban.

Manó sietett ki a szentélyből. A salonban gúnyos részvéttel kérdezé tőle a patrona:

– A mi igaz, az igaz, felelt rá Manó s aztán átvéve az inastól a zár alá tett érczeit, sietett ki a házból.

Csak a szomszéd utczában volt bátorsága elővenni a zsebéből a tárgyat, a mit kapott.

Egy vékony szalmapapir lapocska volt az, összesodorva, a min kigöngyölítve e szavak voltak olvashatók:

«Lakásunk Mariahilf 128. földszint. Holnapután este 11 órakor jöjj ablakhoz kapu mellett. L».

Hogy azt a czédulkát már előre készen tartá Lisandra, az még is túl megy az emberi lehetőségen. Hogyan tudta előre, hogy Manó ma eljön hozzá?

Még az nap este találkozott Manó az ő kedves bajtársával, Ponthay Alfréddal.

– Igen. Ő az. A Styx szigeti vadmacska. (Hanem arra, hogy a «te vadmacskád» legyen, nem adtam becsületszavamat, gondolá utána.) -119-

EGÉSZ QUADRUPLE ALLIANCE.

Gil Blas azonnal sietett tapasztalásdús nagybátyját, Don Juant felkeresni. Megtalálta a casinóban. Az ott szokta nézni a kártyásokat. Ő maga nem kártyázott soha, neki csak egy szenvedélye volt, az asszony.

A lefolyt hét év nagyon elváltoztatta a két rokon közötti álláspontokat. Gil Blas nagy, csontos, erős úrfivá nőtte ki magát, a kinek jól illett a tiszti egyenruha, míg Don Juannak a háta most még jobban előre görbült, s csak az erőhatalom tartotta fenn nála a régi jó kinézését; a haját hol szőkére, hol barnára, hol gesztenyeszínűre festette, nyáron pedig mikor utazni járt, s abbanhagyta a festést, egészen lilaszínű lett a haja, volt nála szőke-saison, barna-saison, kezdett a lyon-világ veteránjai közé számíttatni.

– Kedves bátyám, mondá Gil Blas, a sakkozó clubba húzva félre Don Juant. Én egy nagy barátságra kérnélek téged. Tudod, hogy én egy év múlva nagykorúvá leszek, s akkor megkapom az anyai örökségemet. Hanem én nem várhatok odáig. Nekem szükségem volna negyvenezer forintra rögtön. Nem ismersz valami olyan tőkepénzest, a ki ily kölcsönre hajlandó lenne?

– Szent czél? Mindent tudok. Engem is örökké ilyen szent czélok vezettek.

– De igen. Barátom! Azt nekem nem lehet eltürnöm, hogy egy jó családbeli leány ily veszedelmes pályán maradjon, a hol előbb-utóbb a csáb áldozatául fog esni. Az anyja a mi öregapánkkal volt gyöngéd viszonyban. -120- Nem akarok semmi vonatkozást tenni ez által. De nagyon tisztelte az öreg ezt a hölgyet s viszont ez őtet. Én a kegyeletet megőrzöm. Én ezt az összeget odaadom a csodaszűznek s az által olyan helyzetbe hozom, hogy az erényét megőrizhesse. Tudod, a nyilvánosság, a titokzatosság! Ennek előbb-utóbb rossz vége lesz. Ezt én nem engedhetem meg. Nekem meg kell őt szabadítanom.

– Nemes keblű fiatal ember! Egészen az öregapádra ütöttél. Ő is ilyen erénymegmentésben gyakorolta tehetségeit. Tettél már talán ilyenforma ajánlatot az olasz grófnőnél?

– Azt felelte komoly méltósággal, hogy értekezni fog ez iránt a «családdal».

– Jól van. Utána fogok járni a megbízásodnak. Pár nap alatt nyélbe lesz sütve a dolog.

– No, hiszen annyi eszem csak van, hogy nem szerzek magamnak párbajt egy olyan gavallérral, a ki ágyuval lövöldöz.

(«Soha sem hittem volna, hogy én tanuljak valamit a Gil Blas öcsémtől az én tudományomban! Nemeskeblű ifju! Követem a példádat s megelőzlek egy lyon-fejjel.»)

Azzal Don Juan ment fölkeresni nagybátyját, Adalbert grófot. Az a makao-szobában volt, bankot adott. Megvárta, míg nyereséggel visszavonul. Ilyenkor, mikor nyert, Adalbert gróf elszokta hagyni a kártyázószobát s igen szorgalmas hirlapolvasó lett belőle. Don Juan leült melléje, ugyanazon Augsburger Allgemeine árnyékába.

– Azzal a mértékletes életmóddal, a mit te folytatsz, hiszen még egy ősz hajszálad sincs.

– Semmi tréfa. Igen komoly dologról akarok veled beszélni. Én szeretnék tőled hatvanezer forintot előlegezni, hat éves levonásokra az általad fizetett életjáradékomból.

– De mindjárt olympi derü ragyogandja keresztül Jupiteri ábrázatodat, ha elmondom, mi czélra akarom fordítani én azt az összeget. Szent czél! Egy veszélyben forgó női erénynek a megmentése.

– Senkinek sem kötelessége annyira, mint nekem. Tudod, hogy ki az a csodaszűz, a ki neked azt jövendölte, hogy még két fiad, meg egy leányod fog születni? Senki más, mint Sáromberkyné leánya. Tudod, hogy szegény jó apánk milyen nagy tisztelettel viseltetett e jeles hölgy iránt. Ha ő most ide szállhatna közénk az égből.

– A legszentebbet. Biztosítani akarom őt a csábok és eltántorítások ellen. Ez az ő mostani csodaszereplése in ultima analysi mégis csak a bűn ösvényére vezet. Csak gondold meg, még a saját fiad is a csábítók sorába állt, negyvenezer forintot ajánlott fel a grófnénak, s most azt hajhássza, hogy kitől kapja meg minden áron? Százezret kész aláirni egy uzsorásnak.

– No hát? Ugy-e hogy nemes tettel örökítem meg az emlékezetemet, ha az én áldozatommal két ártatlan lelket mentek meg az erény számára.

– Hát inkább te, mint a fiam? No, gyere el holnap hozzám, majd ott beszéljünk bővebben erről a dologról.

(Inkább az öcsém, mint a fiam? – De hát miért ne inkább én magam, mint ti mind a ketten? – Hogy az én két halántékom között eső domb már kopasz? Duplázzuk meg a tételt, s nem fog az látszani!)

Ponthay Adalbert a maga részéről átvándorolt a casino magánétkező fülkéjébe, a hol Simphonides herczeg szokott vacsorálni. Még az entremetnél találta. A poharak közül a Saint Julien szerepelt, a Cliquot még a jeges medenczében hűselt. A milliók prófétája egyedül szokott enni és inni. Genirozta, hogy az étvágyát bámulják. Hanem ha olyan bajtársra akadt, a kinek az étvágya az övével versenyt tudott futtatni, abban nagy kedve telt, még újra is kezdte érette az egész vacsorát az elején.

Ponthay Adalbert gróf pedig szivesen látott vendége volt a herczegnek. Egyik nagyrészvényese volt minden pénzügyi müveleteinek. Az osztriga és a giardinetto között igen szépen végig lehet azokat sorban tárgyalni. A mai napok börzéjének épen a «Nordbahn» részvények voltak a kedvenczei, mindennap hágott fölfelé az árkeletük. Már 80-al álltak a parin fölül. És Adalbert grófnak volt belőlük 1000 darab. És ő mégis azt a szándékát árulta el, – fagylaltozás közben – hogy ezeket a részvényeket kéz alatt eladja.

– Hohó – hán – hum! lélekzett nagyot a pénzóriás. A Nordbahnt eladni! Hallatlan! Lehetetlen! Kell a grófnak 80 ezer forint? Humhum hőhő! Talán aranybányát akar rajta venni Erdélyben?

– Nem biz én. Hanem őszintén megvallva: (pietas dolga ez) – (nemes ember nem türheti ezt el) – (hogy egy családunkhoz vonatkozással levő személy nem épen rangjához illő állapotban tengődjék) – (nem mondtam volna még?)

– No, az a szegény kis árva lélek, ott a Sommacampagna grófnő lakásán, a ki csodajövendőket mond.

– Haha, hohó, humhumhum! nekem mindennap van -123- vele értekezésem húsz louisdorért. Nagyon kedves teremtés. Hát mi az?

– Én megtudtam, hogy az egy előkelő családnak a leánya, a grófnő csak mellékszemély a dologban. Az anya az udvarnál is – (de csitt! ne tovább). Elég az hozzá, hogy ez a titokteljes szereplés nem fér össze a család méltóságával, előbb-utóbb az erkölcsi sülyedés fertőjébe vezet. Én elhatároztam, hogy ezt az összeget, a mit nekem úgy is csak a véletlen szerencse adott, arra fordítom, hogy ennek az ártatlan hölgynek az erényét megmentsem általa.

– Hohohó, ühü-hopp! döczögteté elő a nagy financier a véleményét. Hát erre kell a 80 ezer forint? – Nyolczvanezer – hohó – forint? Egy esztendőre? – Ez nem is sok egy esztendőre, egy hölgynek, a ki az erényét megmenti! Csak elfogadná!

Hja, ha ebbe a licitatióba egy olyan úr keveredik bele, a ki a nyolczvanezeret «esztendőnkint» értelmezi, akkor a többiek hogy versenyezzenek?

AZ ABLAKLÁTOGATÁS.

A németek egy szóval tudják ezt kifejezni: «Fensterln». Az ő divatjuk. Senki sem ütközik meg rajta, ha esteli tizenegy órától éjfélig a mariahilfi vonal egy földszinti házikójának ablakából, a kidülő vasrácson keresztül egy-egy fiatal kisasszony egy katonatiszttel beszélget. Miért nem mennek be mind a ketten a házba? az ő dolguk. Tán jobban esik így.

– No hát most exament fogsz belőle tenni. Mondd meg -124- igazán, ugyebár az a te pythonissa szereped tiszta világcsalás?

– Nem az. Ez művészet. Csak olyan adomány, tehetség kell hozzá, mint a színjátékhoz. Hiába adnám oda a szerepet másnak, minden utasításaival, nem boldogulna vele. Megmagyarázhatnám akárkinek az egész technikai berendezését a bűvészeti színpadomnak, nem tudná azt használni. Te, mint gyakorlott technikus bizonyosan kitaláltad azt magadtól.

– Igen. Az a kis boltozatos szoba egy acusticai gócz, valódi Dyonisius füle, a honnan a beszélgetés hangját az a felső Meissner-féle fűtőgége átszállítja egy harmadik szobába.

– Úgy van. Ott pedig ül valaki, a ki a kilesett kérdésekre megsúgja a választ egy rézcsövön keresztül, a mi az alvó alak nyoszolyájában egy szélpárnába szolgál, az alvó félfülével ezen a párnán fekszik. Ez igen egyszerű készülék s csupán arra való, hogy az alvó becsukott szemmel is megismerje a besugó által a vele beszélőt.

– Hisz ez épen a titka az egész büvészetnek, a mi nélkül az egy furfangos szemfényvesztési tréfára szállna alá, mint a beszélő japáni, vagy a Kempelen sakkjátszó gépbábuja. Annak, a ki az alvó alak fülébe súgja a válaszokat, ismerni kell minden tagját a bécsi előkelő világnak, be kell avatva lenni a főrangú családok legbensőbb titkaiba, annak mesés emlékező tehetséggel kell birnia, hogy a kit egyszer meglátott, annak az arczára, nevére, minden dolgára visszaemlékezzék. S még az emlékezet maga sem teszi meg, segíteni kell a divinatiónak. Ki kell találni egyes jelekből, véletlenekből jól eltitkolt viszonyok szálait, azokat ügyesen legombolyítani, összekötözni, mindenki bizalmát elnyerni, mindenüvé befurakodni, folyton leskelődni, kutatni és egy kezdő szóból az egész történetet kitalálni. Az a nagy mester, a ki mind ehhez ért, ez az én anyám. -125-

– Ő most is oda van. Egész reggeli két-három óráig a várost járja. Úgy nevezi, hogy vadászni jár. A hol valami estély van, mulatság, családi ünnep, ott ő mindenütt tudja magát hasznossá tenni. Segít a konyhában, a terítésnél, az öltözőszobában, főuri családoknak titkolt pénzzavaraikban kezükre dolgozik, zálogot közvetít, cselédet beszerez, azt hiszik, mindezt azért az alamizsna morzsáért teszi, a mi a nagy urak asztaláról lehull. Pedig ő rájuk vadászik. Felhajtja a vadat, én aztán elejtem.

– Oh nagyon. Ne hidd, hogy én ebben csupa báb vagyok. A művészi feladat az enyim. Én a suttogásból csak egy tényt tudok meg, nekem kell abból hirtelen olyan rejtélyes választ alakítanom, mely a kérdéshez odatalál, de még sem árul el mindent. Az adott válaszban csipős élnek kell lenni, vagy költői alakba burkolt értelemnek, s azt, hogy a kérdés miatt zavarba jöttem volna, nem szabad elárulni egy arczpirulás, egy veritékcsepp által a homlokon, sem a szemöldök összehúzásával, sem az ajknak egy mosolyával. Ez a megfordított színpadi művészet, nem szabad az arcznak semmit mutatni, csak a delejes álom egyformaságát. Hanem hiszen nekem ehhez adományom van, én csakugyan birok azzal a delejes lénynyel, a mit mesmerismusnak hivnak; látod azt, hogy te engem meg fogsz látogatni, nem sugta nekem az anyám, azt a kis czédulát készen tartottam magamnál, mielőtt te a hozzámjövetelre gondoltál volna.

– Arra is rájöhettél eszmetársulat lánczolatán, hogy én természetfölötti tüneményekben nem hiszek. Ez a te művészeted mégis hazugság, csalás.

– Szégyenemre válik, ugy-e? Hiszen van más fajtája a csalásnak, a mi becsületünkre válik nekünk lányoknak. -126- Ez a csalás meg van engedve, sőt kivántatik tőlünk. Ez aztán kárt is okoz másnak, de nem nekünk. Hiszen, ne félj, erre is elő van készítve az út. A delejes alvótól nem csak a jövendő után kérdezősködnek, vannak, a kik a jelenre kiváncsiabbak. (Nézd, hogy ég az arczom? tedd rá a kezedet.) Mindennap hallani ilyen kérdést. Ha nekem mondják, válaszol rá a rézfüggöny. Az okosabbak a patronának mondják el. Az feljegyzi s közli az anyámmal. Következik heves vitatkozás. Valóságos árverezés folyik! (Nézd csak, olyan a kezem, mint a jég!) No ne szorítsd meg olyan nagyon. Anyámról meg kell mondanom, hogy ő büszkeségéről soha sem tett le. Annak az aranynak, a mi ezt a büszkeséget megveheti, elébb gyűrűalakot kell felvenni. Ha az árverezők közül, a kik kincseiket a mérlegre halmozzák, valamelyik – a sok közül – a ki legbolondabb – azt találja mondani, hogy «no hát magát a kezet is!» – az megkapja a pálmát. Az aztán nem kérdés, hogy a potrohos lesz-e az? vagy a rezes orru? vagy a festett haju? vagy a bajusztalan? (s ezek között nem a legvénebb a leggyűlöletesebb), ahhoz menni kell. – Ez a hivatása a leánynak. – És akkor aztán áttér az egyik csalás útja a másikéba. Hát nem milliomszor nagyobb csalás-e a delejjóslatoknál, ha én oda térdepelek az oltár elé s Istent tanuságba híva azt esküszöm egy embernek, a kit gyűlölök, útálok, megvetek, hogy én azt szeretem, hogy hozzá hűséges maradok, hogy semmi bajában el nem hagyom, midőn minden idege a szivemnek azt hangoztatja vissza: «de meg foglak csalni! de veszedelmednek örülök! s kivánom, hogy elbukjál, hogy elhagyhassalak!» s mikor a nagy hazugságnak a végén azt kell mondani: «Isten engem úgy segéljen!» hogy rebegem utána az «ámen»-t, mikor lelkemben ez az istentagadó érzés szól: «hiszen ha idehagytál hurczoltatni, mit segíthetsz rajtam ezentúl!» – Tehát hazudni, csalni, hamisan esküdni! – Hanem ez becsület! Ez megszerzi a világ tiszteletét. Szegény leány, ha a theátrumon komédiázol, megvetés a -127- sorsod – hanem ha templomban teszed azt – dicsőség és hálálkodás fogad.

Manó fogva tartá az ablakból kihajló leánynak a kezét s halkan suttogott hozzá.

– És hátha a templomban is lehetne igazat mondani a leánynak? Hátha olyan kéz vezetné oda, melynek nem kell láncz, hogy örökre ott tartsa?

– Nincs olyan álom, a mit ha erősen akarunk, meg ne valósuljon. Légy az én nőm.

– Minek mondtad ki ezt a szót? mondá bánatos hangon, látod, ez a szó olyan szent valami, mint az Isten neve, nem szabad azt könnyen kimondani.

– Ha te annyit gondolkoztál volna ezen mint én! Gyermekkoromban is, mikor még nem szerettem más elérhetetlent, mint a holdat, voltak ilyen gondolataim. Mi van a holdon túl? A csillagok. Hát a csillagokon túl? A tejút. Hát a tejúton túl? A ködfoltok. Hát azokon túl? A semmi. Hát annak hol van a határa? Azután más végtelenség után kezdtem futni. Mi lesz belőlünk? Én is, te is, leszünk-e valamik? Hát aztán mi lesz? Találkozunk-e valaha ismét? Hát azután? Fogsz-e olyan jó lenni akkor is hozzám? Hát azután? Meg még azután? És ismét azután? Ebbe olyan könnyű belebolondulni, mint a világ végének a keresésébe. Tegnapelőtt óta, hogy megláttalak, nem vagyok képes az alakoskodásra. Azt kellett mondanom, hogy beteg vagyok, nem tarthatok előadást. Egyet megtudtam, lettünk valamik: én egy szemfényvesztőnő, te egy császári tiszt; azután még egyet, a hányszor én álmodtam te felőled, te is annyiszor én felőlem, de hát azután? Neked semmid sincs, nekem sincs. Két semmiből nem lesz valanni. Anyámnak minden vagyona ez a kis ház, a miben lakunk. A te apádnak pedig nem marad idestova egyebe, mint az őseinek a csontjai; az anyád el fogja -128- hagyni. Ezt nem én jövendölöm. Ezt az anyám tudja így. Egy császári hadnagy, meg egy híres somnambula! Hogy csinálsz ebből egyet? Mi van az utolsó csillagokon túl?

– Hát én megmondom neked, hogy mi van az utolsó csillagokon túl? Egy új csillagvilág. Te azt mondod, én is semmi vagyok, te is az. Lehet-e két semmit összeadni? Én annál nagyobbat is tudok. Két felé vágni a semmit, s az egyik feléből csinálni valamit. Mint császári hadnagy nőmmé nem tehetlek, de letehetem a tiszti kardbojtot, a mikor nekem tetszik s akkor szabad ember vagyok.

– Nem az! Nem koldus az, a ki a száraz kenyeret meg tudja szolgálni becsületes munkával. Mint a mythosi ambroziában egyesülten élvezhető volt minden iz és zamat, úgy megvan ez a munkaszerezte falat kenyérben. Oh ha tudnád, hogy milyen édes, milyen jól tartó ez a kenyér! Ez a te ismeretlen világod. – Én már jártam benne. S gyönyörrel emlékezem vissza a boldog estékre, a mikor a puszta földön fekve nem kellett senkinek megköszönnöm az elmult napot, s a reggelekre, a mikor nem kellett aggódnom, hogy mi lesz velem ma? Ide hivtak ebbe az ismeretlen világba. – Lesz semmink és egy egész világunk benne! – Nem beszélek neked hóbortokat. Messzelátó terveim vannak. Most indult meg hazánkban a nagy tiszaszabályozási művelet, oda tanult mérnökök kellenek: engem ott szivesen fogadnak. Keserves, nehéz munka lesz az; semmi kényelem, semmi megpihenés. Egy nádkunyhó itt-amott valamelyik láp szigetén, vad szederindával befutva; ez lesz a palotám, a hová a menyasszonyomat viszem, a dobogó keblem a vánkos, a mire a fejét lehajtja; maga lesz cseléd, szolgáló, a ki süt, főz, mosogat, ruhámat megfoldja, s danolva vár, mikor csónakommal közelítek a nádasból feléje, s akkor aztán a ropogó tűz mellé leheveredve elbeszélgetünk egymással azokról a csillagokról, a mik túl vannak a látott csillagokon.

Hogy magához téregetett a gyönyörvegyületű fájdalomból, azt kérdé lelke ifjától:

– És te valóban képes volnál arra, hogy én érettem, a te szived kivánságából, lemondj arról a fényes pályáról, a mit annyi szorgalommal vivtál ki magadnak, hogy a tiszti rangot letedd én értem cserében?

– Hát lássad, kedvesem, szólt szelid komolysággal az ifju, én nálam még az elhallgatott igaz szó is épen olyan sulyos, mint a kimondott hazugság. Ha hizelgő, csábító volnék, azt mondanám: «csupán te érted teszem azt, hogy téged birhassalak!» – Egyéb okom is van rá. – Ma kaptam levelet az apámtól. Azt már megtudtam, hogy őt császári tisztté kineveztetésem nagyon lesujtotta: rögtön eltávozott Pozsonyból, ott hagyta az országgyülést, hazament Tűzhalomra. Elhiszem, hogy abban az állásban, a mit ő a politikai életben elfoglalt, az én czímem rá nézve egy rákseb, belehal, ha ki nem égetheti. – Ma levélben keresett fel. – Igen szeliden és higgadtan írt. Kedves fiának nevez. Elmondja himezetlenül, hogy az én mostani életpályám az övét egészen lerontja. Azután szeretetteljesen kér, hogy az ő kedvéért mondjak le a tiszti rangról, térjek haza. Ő átengedi nekem őskövi uradalmát, gazdálkodjam rajta. S minthogy ő soha senkitől sem kért az életben semmit ingyen: rám hagyja, hogy ennek a kivánságának a teljesítéseért kivánjak tőle akármit, a mi tőle függ, előre «igent»-t mond. Te kitalálhatod, hogy mit fogok tőle kivánni? – Hát már most megtudtad, hogy nem csupán te érted hagyom el a tiszti pályát.

– Oh azért ne félj! A kunyhó meglesz. Mert a felől megint én mondhatok egész bizonyossággal jóslatot, hogy -130- engem harmadnapra a hazakerülésem után – vagy az ajtón, vagy az ablakon, – de ki fognak dobni a tűzhalmi kastélyból, s nagy szerencse lesz, ha meg nem vernek.

Olyan jó kedvüen tudtak ezen nevetni! – Kezeiknek az öt ujja egymásba volt fonva.

AZ ÉDES OTTHON.

Hét éve már, hogy az atyai háztól elszakadt az ifju, azóta ő is nagyot változott, a gyermekből daliás legény lett, az arcza megnyult szép tojásdad alakra; ajkain, állán pelyhezni kezdett az ütköző férfijel, termete katonás egyenestartáshoz szokott, dús fekete haja az akkori időkben divatozó csigákban takarta homlokát, halántékait, – egész arczkifejezése hideg volt és kemény; hanem a szemeiben volt valami igézet, a minek a varázsa alól ki nem tudta magát vonni sem ember, sem állat, s vagy odasimult hozzá, vagy elszaladt előle.

Mikor egy utolsó ablaklátogatásánál búcsút vett kedvesétől, megmondva, hogy holnap indul a szüleihez, azt mondá neki a bölcs leányzó:

– Aztán tudod, édesem, a mire kértelek. Csak arra, hogy tanulj hallgatni. Lásd, olyan az igazmondás, mint a töltött fegyver. Az ember használja védelemre, támadásra: az férfias dolog; de ok nélkül, tréfából játszani vele, bolondság, gyermekeskedés.

A leány aztán megpróbálta mindenképen lezárni azt a szabadonjáró száját a fiunak. Talán használ neki legalább egyidőre.

De Manó is sok változást talált az apai háznál, visszatértében. Először is az anyja egészen más asszonyság volt, mint a milyennek azelőtt ismerte. Az egykori tűzről pattant házi asszonyból a pozsonyi társaság egész uri dámát mívelt. Salont, boudoirt tartott; Dorkó nénő ki -131- volt szorítva a cselédszobába; Sára asszonynak Schweizban született franczia társalkodónője volt: attól rettenetes sok német és franczia beszédet tanult el, parádézott is vele állandóan; sőt még abba is bele törte magát, hogy olvasni megtanult, minden asztalán feltárt könyvek voltak láthatók, s azokból ő aranyfogantyús lorgnonnal olvasott, s ha látogatója jött, sietett a társalgást az irodalmi térre átvinni. Jósikának az Abafiját már egészen átolvasta.

Előre értesítve lévén a fia megérkeztéről, annak a kedveért grand toilettet csinált és svéd keztyűt huzott, a haját a l’anglaise fürtökbe süttetve. (Szép asszony volt most is!)

Mikor Manó belépett a szobájába, felugrott a himzőráma mellől és eléje szaladt, dicsekvőn kiáltva németül, francziául.

– Oh te schene Pum! Regardé mamzell: nid wahr, ist bogár Sohn? (Beau garçon.)

Azzal megkapta a fejét: összevissza csókolgatta, egy foltot szárazon nem hagyott rajta; folyvást áradozva: «combién bogár Sohn!»

Azzal oda ülteté maga mellé a pamlagra, folyvást ölelgetve s a tenyerével veregetve az orczáját; szinte elfeledte az etiquette parancsát, hogy a szobában levő hölgyet bemutassa neki: «mamzel Zsüliett!»

A schveizi hölgy igen kövér képű szépség volt: áldott jó teremtés, szemérmetes és mindjárt elpiruló. A mint Manó ránézett, el akart távozni a szobából.

– Resztó! resztó! mamzel! marasztalá Sára asszony. Ist mein Emma ta! hab i xakt, kommst her!

– Hát édes anyám, szólalt meg Manó, ha a kisasszony megengedi, beszéljünk magyarul.

– Sik-zik-nik! Az nem illik. Ha valaki nem érti a nyelvünket, az előtt magyarul beszélni.

Úgy sem jutott volna itten szóhoz. Sára asszony egyre -132- kérdezett, de feleletre nem hagyott időt; mindent meg akart tudni, a mi azóta történt, a mióta «hast davongeloffen», «du Schelma, du Kanáli!» s más ilyen válogatott édnevek kiséretében. S majd nemsokára rátért a vallatás arra a kérdőpontra, hogy nem szeretett-e bele még valami herczegasszonyba? Hán? Valld meg igazán? Senki sincs még?

Azzal magyar tréfás szokás szerint a mutatóujja hegyével megtapintá a Manó orrának a hegyét: az elárulja, ha hazudott.

– Nix nutz! Azt majd én választom ki a számodra! Ohó! Mennyi kontesz, hát baronesz van Pozsonyban; nobel bálban. Sármánt, elegáns, mányifik!

Aztán elszámlált neki nagy gyorsasággal, de nem egészen hibátlanul egy egész kalendáriumot, előkelő uri hajadonok keresztneveiből. Ezekből mind válogathat «ő» a fia számára.

El is felejtette, hogy lakat van a száján, s egyszerre csak kirukkolt vele nagy magyarul.

– És hátha olyan szegény leányt választottam volna, mint a milyent az apám vett feleségül?

No ez a lökés legalább a régi stylusból való volt. Manó annyit megtudott, hogy az anyjánál nem igen számíthat pártolásra. A szegény leányból lett urasszony grófnét keres a fiának arául.

– Hát az apámat hol találom? kérdé, kibontakozva az anyai ölelő és taszigáló karok közül.

Manó bámulva nézett szét s aztán a mademoisellehez fordult tiszteletteljes kérelmével, hogy magyarázza meg -133- neki, mit értsen az alatt, hogy az ő apja most egyszerre olyan sokadmagával lett apa?

Mamzell Juliette aztán, lángvörösre pirult arczát kecsesen félrefordítva, mintha valami szívbeli titkot vallana meg, világosítá fel a tényállás felől, miszerint jelenleg igen sok lelki atyák vannak a kastélyban összegyülve, a kik a követ urral együtt tanácskoznak.

– Értem, kisasszony. Köszönöm. Tractualis gyülés van, esperesek és assessorok vannak itt, az atyám a tractus coadjutor curatora.

A folyosón majd leverte a lábáról a sok szembejövő tiszteletes és világi assessor, kik épen az előértekezletről jöttek ki Decebáltól. Megbámulták valamennyien.

Mindenki tudta már, hogy megérkezik az elveszett fiu, s ugyan kiváncsiak voltak rá. Vajjon csakugyan Sobri Jóska volt-e? vagy medvetánczoltató? vagy – ne-adj-Isten! – császári tiszt? Egyik sem nézett ki belőle.

Manó azon az ajtón látta jónak bemenni, a melyiken a frequentia kijött: a consistorium tanácsterme volt az. Csak ketten voltak már odabenn, a coadjutor curator, meg a tractualis nótárius. – Az utóbbi Manó előtt jól ismert alak a diákéletből, az ő diák korában contrascriba volt a debreczeni collegiumban s mint ilyen az alumnusok főfelügyelője. De sok poshadt káposztát megetetett velük! Azért el is nevezték «Géházi»-nak. Most már pap valahol, s nagyra vihette a dolgát valami kerülő úton, hogy ő viseli az egyházmegyei jegyzői hivatalt.

Egy hosszú, zöld asztal elnöki positiójában jegyzőkönyvet collaudálva találta az apját Manó.

Ha már az anyjánál kellemesen volt meglepetve Manó azon feltünő változás által, melyet a közművelődés annak az egész lényére gyakorolt, ez a benyomás csak fokozódott -134- azon átalakulás szemlélete által, melylyel az atyja tündökölt. – A tréfás, népdal-ontó jó kedélyű czimbora helyett, maga előtt látta a szónokok és statusférfiak egyik typicus példányát, ki saját fontosságának érzetét sohasem hagyja el.

Decebál addig nem reflectál az ajtón belépő jövevényre, a míg a jegyzőnek az informatiót meg nem adta.

A gyülést megnyitó szónoklatot per extensum kell a protocollumba felvenni; nem per excerpta: diætán is ez az usus.

Csak aztán méltóztatott a kezét nyujtani a hazakerült fiának, e rövid mondattal:

– Te parancsoltad: én szót fogadtam, felelt Manó, megcsókolva az atyja kezét.

– Úgy is kellett, szólt Decebál országgyülési szónoklat öblös hangján. Az embernek hármas kötelességei vannak az életben: a családja iránt, a hazája iránt és vallása iránt. E hármas kötelességet soha sem szabad az életben elmellőznünk. (Ez készült beszéd volt!)

– Arany betükkel fogom felírni szívem ércztáblájára ez emlékezetes szavaidat.

– Bomolj meg! neveté el magát Decebál, kiesve a méltóságteljes szerepből. Most is csak hóbortoskodol! No, hát beszéljünk prózában.

E szóra a jegyző úr jónak látta kibujni a karszékéből s protocollumostól együtt elosonni más, kedvezőbb éghajlat alá.

Decebál fölkelt, kinyujtózta magát s megropogtatta az ujjait: az öt óráig nyult consistorium egészen a hátába állt.

– No, hát gyujts rá fiam, ott a pipa. Micsoda? Nem pipázol? Hát csak tubákot szivsz? Azt is kaphatsz az anyádnál. Ő titokban rákapott. Látott már az anyád?

– Azonnal, a mint megtudtam, hogy az általam választott életpálya a te érzületeddel ellenkezik.

– Oh, azért ne képzeld ám édes fiam, szólt Decebál méltóságát affectálva, mintha én a miatt hagytam volna oda az országgyülést, mert a te tiszti kinevezésed közbejött. Az én positióm nem olyan ingadozó, hogy azt egy ilyen csekélység megrendíthesse. Csupán azért siettem haza, mert itt a quartalis gyülésen a pecsovicsok meg akarják változtatni az instructiót az adókérdésben, ennek kell utját állnom. Azonkívül a tractualis gyülésen is nekem kell vinnem a præsidiumot. És még annál is fontosabb dolgok vannak függőben, a miket majd megtudsz, ha érdekel. – Most azonban még fontos ügyeim vannak elvégzendők. Parancsolhatsz a lovászodnak, vagy a kocsisodnak, s kirándulhatsz körültekinteni a gazdaságban. Vagy ha az nem érdekel, megtalálod a szobámban az országgyülési irott naplókat, nagy érdekkel birnak. Vacsorára jókor megjöjj, hogy a társaságot ne várakoztasd.

– Köszönöm a kocsikázást édes apám, volt benne részem Bécstől idáig, a bölcs dolgokat is hagyom nálamnál okosabb embereknek, a vacsorát pedig nálamnál éhesebbeknek. Én csak egy kis zugot keresek a házban, a hová a magam bolond fejét nyugalomra hajthassam.

El is mehetett bizvást Manó a számára rendelt kis szobába a kertre nyiló traktusban: a háznál minden embernek fontosabb dolgai voltak, mint hogy ő vele foglalkozzék. Fumigálta őt még az utolsó hajdu is. – Sok is volt a teendő. Egy egész traktusnak eleget tenni nem tréfa dolog!

De bizony mégis maradt egy jámbor lélek, a ki hozzá huzódott: Dorkó nénő. Ezt a szegény, megbukott kegyenczet, a mióta az uri szobákból kimaradt, a konyhai körök -136- sem szivelték. Így van ez a diplomatiában! A szakács sem engedte semmihez hozzá nyulni. Minden hatáskörét elvesztette.

A félreeső szögletszobában ő vetette meg az ágyat az ifju tensúr számára s önként ajánlkozott, hogy a csizmáját lehuzza. Hogy ez az áldozatkészsége nem vétetett igénybe, azt hozta javaslatba, hogy jó lenne tán, ha az Emmácska lábait dörzsölgetné, miként hajdan, minden este. Hogy ez is köszönettel lett visszautasítva: végre azt már csak nem engedte magától megtagadtatni, hogy az ifju tensúr ágyalábához egy felfordított szakajtó fenekére lekuporodván, azt mesemondásokkal tartsa, a míg el fog szunnyadni: miként hajdan.

– Jaj tens ifju úr: de egészen más világ van itten, mint hajdanában volt! A mióta maga itt hagyott bennünket, mintha a boldogságot is elvitte volna magával. Az ember maga-magára sem ismer már, úgy megváltozott minden. Én bizony nem is kivánok a belső szobákba menni. Az a franczia mamzel még csak a jó nap köszönésemet sem tudja visszaadni; az édes mama meg mindig csak azt mondja neki, hogy «ui, ui!» Hisz én bizony memmeg nem vagyok kezes malacz, hogy azt mondjam: «ui, ui». Hanem azért, ha nem értem is, mégis tudom én jól, hogy mit beszélnek. A multkor azon kaptam őket, (tudja, mikor már hire járt, hogy a tensurfi haza kerül), hogy egy festett képet mutogattak; azt mondták rá «kontesz.» Aztán beszéltek magárul, az Emmárul; azt a szót is mondták, hogy «máriás». Mintha én nem tudnám, hogy mi az a máriás? A francziafutáskor nekem is mondta azt egy nyalka franczia szapör: verje meg a csoda! Azt teszi az, hogy a «házasság!» Jaj, lelkem Emmácskám, el ne vegye azt a konteszt! Csúfabb az a madárijesztőnél. – Hanem hát gazdag. Én Istenem, atyám! Hát már a Tanussy familiának arra kell nézni, hogy hol van egy gazdag menyasszony? – Kell bizony, édes jó Emmácskám, -137- mert ég ez a mi kastélyunk, csak a füsti nem látszik. Tudok én mindent a kasznár gazdasszonyától. – A legszebb birtokunkat elcseréltük sok bolond erdőkért; mert azokban volt egy domb, a kiben el voltak rejtve a Tanussy familia ükei, csupa csontvázak (Isten nyugtassa meg őket!) Már minek volt azokat kiásni! – Azt mondják, hogy rettenetes sok kincseket találtak ottan, ide hordták a kastélyba. – Na ezek bizonyosan olyan kincsek lesznek, a minőkről én szoktam álmodni, a míg álmomban markolászok benne, csupa körmöczi arany, mikor meg fölébredek, hát a kukoriczás szakajtóban vájkál a kezem. Azt tudom, hogy a mióta azok az elátkozott kincsek idekerültek a házhoz, egyik gulyát, egyik ménest a másik után adogáljuk el; nincs már se cziframénes, se szűzménes, se törzsgulya. De még azt is meg kellett érnem, lelkem Emmácskám, de meg ne mondja, hogy én tőlem hallotta, hogy egyszer az egész kastélyt lepecsételték: idejöttek a sok akasztani való fiskálisok, azt mondták, hogy mindent elkotyavetyélnek, még a tekintetes asszonynak a kanapéját is. – Jaj, de nagy szégyen volt a házunkon. – Hát még aztán az az isten nyila nagy követi restellatio. Lelkem Emmácskám! A levesestálból itták a bort, a gödények! Hogy a döbröcz verte volna meg őket. Csak hogy a ház tetejét meg nem ették. De biz azt is megették. A városi házunkat tövig lebontották; utoljára még Tanusvárt felgyujtották: minden porig égett. Nekünk kellett a templomot felépítetnünk. Most is jár ránk az ácspallér a toronyfedél áráért. – A mióta meg aztán felmentek Pozsonyba követnek, felfordult itthon az egész gazdaság. Senkit sem fizetnek, hanem ki mit ellophat, az az övé. Minden ember egymás elől dugdos. Senki se vesz semmit számba. – Hát legalább maradtak volna Pozsonyban, ha már német szóra kellett nekik menni, de minek jöttek megint haza? – Nézze csak galambom Emmácskám: ez a sok tiszteletes, a ki itt most nyüzsög, mint a hangya! Ne gondolja ám, hogy ez mind tanácsot ülni -138- van itt. Megint beleakarják ugratni a mi áldott jó urunkat valami nagy pocsba. Oh, mert hiszen olyan jó ember, mint a falat kenyér; ha az ingét kérik, azt is odaadja. Megint készül valami nagy restellatio. A kálvinisták főkurátort akarnak választani. A tuhutumiak a mi urunkat akarják felléptetni, az egész Tiszahát ellenére. Nem bánom én akár lesz, akár nem lesz, de a vége mégis csak az lesz, hogy megüti a házunkat a lapos guta. – Jaj, lelkem Emmácskám, de sokat mesélhetnék én magának ezekről a dolgokról, de nem akarom az álmát elrontani. Látom már, hogy nagyokat ásit. No, de még csak egyet! – Tegnap este, hogy a tiszteletes urak ajtaján hallgatóztam, mikor vacsora után czihelődtek, megütötte fülemet az, hogy magáról beszéltek, a kinek neve közöttük csak «a tékozló fiú». No nézze csak, drága Emmácskám, micsoda követ fujnak maga ellen. Holnap, vasárnap «Téged Isten dicsérünk» lesz szokás szerint a templomban. Ez a ferdevállú, ez a sunyi pilátuskergető fog prédikálni, a kit azért tolnak úgy előre, mert az esperes urnak a kisasszonyát akarja elvenni. Köztünk mondva már egy kicsit ideje mult persona ő kelme, a ki sok farsangon tőkét húzott. Hát ez a pokolra való papja azt fundálta ki, hogy a holnapi predikatio textusának a tékozló fiut választja, s az urfit, a mi drága Emmácskánkat fogja kiprédikálni. Én bizony nem mennék a templomba, ha magának volnék. Hogy az egész világ hallatára csuffá tegyenek. Mondja azt Emmácska, holnap reggel, hogy a hasa fáj. Főzök én magának olyan jó herbatejet fodormentábul, hogy…»

Kiprédikálni valakit, a ki arra erkölcsi magaviseletével rászolgált: ez a szokás a kálvinistáknál ősi előjogon alapul, mely a hajdankori próféták dicsőséges példáiban gyökerezik. Megdorgálni a hatalmasokat az Isten-ige hirdetőjének, miként tette Éliás, Dániel, Keresztelő János, Akhabbal, Herodiással, és magával szent Dávid királylyal, daczolva a világi hatalommal s engedelmeskedve az égi -139- parancsolatnak: ez olyan magasztos hivatás, melynek betöltése éppen a reformatio feladatai közé tartozik.

És ennek a megfenyíttetésnek tartozik magát mindenki alávetni, töredelmesen.

Manó nem is gondolt arra, hogy magát a fenyíték alól kivonja, sőt inkább igen megtisztelőnek találta, hogy egy sátoros ünnepen az egész ecclesia az ő bűneinek és bűnhödéseinek tanulságából merítse lelki épülését. Fel is öltözött az ünneplő ruhájába szépen s mikor a másodikat harangozták, már ott kopogtatott a «szép mama» öltözőszobájának az ajtaján. Szavát megismervén, bebocsátották. Sára asszony szintén fel volt már készülve a templomba menetelhez, csak épen a fejkötőjét tétette fel a kontyára. Volt azon három nagy strucztoll, nemzeti szinű, a mivel jelmezbálban nagyon szépen lehetett volna parádézni.

Sára asszony bókot várt a fiától, körülfordulva a sarkán a nagy álló tükör előtt, arra a hármas strucztoll bóbitára volt különösen büszke, s hogy Manó késedelmes volt, egyenesen felszólítá:

Manó szeretetteljesen csókolá meg az anyja kezét s igaz érzéssel suttogá, hogy más nép ne hallja:

– Eredj! Czudar, csúfolodó, pimasz! Azt akarod mondani, hogy nevetséges vagyok! Hátam mögött kinevetsz! Meg szemtül-szembe is csufolsz. Mindig tiszteletlen voltál irántam. Nevetségessé tettél a világ előtt, kikaczagtál. Ha én hizelegtem neked, te a nyelvedet öltötted rám. Összeültél a csufolóimmal, hogy megszólj. Könnyebb volt a lelkednek, ha ócsárolhattál rajtam valamit: nem gyermekem, hanem szegődött ellenségem voltál… -140-

Manó csak ámult és bámult, hogy mekkora zivatar támadhat a megsértett strucztollból.

– Nem édes! Keserű! Hát emlékezzél vissza arra a debreczeni levélre! Mi? Én oda fáradok, töröm magamat hozzád, hogy nyomoruságodból kiszabadítsalak, s te nekem levelet küldesz, mikor tudtad, hogy én nem tudok olvasni, csak azért, hogy a te piszkos, szutykos, rücskös (mondott még egy nagy sort, hogy milyen?) mendikás pajtásaid előtt nevetséget csinálj az anyádból! Szivtelen, érzéktelen fajankó te! Egy macskakölyök nem tenné azt az anyjával! A kis macska nem karmolja meg az anyját, de te az én arczomat karmoltad össze, mikor azt a levelet karmoltad.

Manó szeretett volna közbeszólni, hogy ő ugyan nem írt semmi levelet, de valamint a Niagara-zuhatagba nem lehet egy kavicsot belehajítani, mert visszapattan róla…

– Mit? Talán el akarod tagadni azt a levelet? Behivassam a hajdut, hogy a szemedbe mondja?

– Semmit. Ezt is jól tetted. Mert ezzel a megszégyenítéssel ösztönöztél rá, hogy tudatlanságomból kivetkőzzem. Éjjelt nappallá téve törekedtem, hogy kiműveljem magamat. Isten ekként jóvá fordította a te gonoszságodat. Nincs okod többé szégyenleni az anyádat: vajha én nekem se legyen okom pironkodni te miattad. Te lájtinánt! Volt már nekem szerencsém feldmarsalokkal is beszélni, de azok is mind tiszteletet tudtak előttem. «E nélkül szebb volnál!» – Hiszen csak ne volna ma a szent ünnep, tudom, hogy megmosdatnám a fejedet lug nélkül!

No itt megbuktunk az igazmondással. Hát nem megfogadtuk-e -141- annak a leánynak, hogy nem mondunk el mindent, a mit igaznak tartunk. De kár volt a fogadásról megfeledkezni.

Annak a szobájában már össze voltak gyűlve az egyházi és világi előljáróságok, s csak a harmadik harangszóra vártak.

Decebál az atyai tekintély egész méltóságával tudatá a legközelebbi teendők iránti elhatározását.

– Emmanuel fiam, te mellettem fogsz ülni, azon a helyen, a hol én szoktam ülni az apám mellett hajdanában. Azután a szentegyházban méltó és illendő magaviseletet tanusíts.

(Ezek idehaza bizonyosan azt hiszik, hogy ő a templomban fütyülni szokott, vagy a padot faragja.)

A harmadik harangszóra megindult a menet a templom felé: gyalog; pedig az jó messze esett a kastélytól. Kocsin csak az úrhölgyek jártak a templomba.

Addig a népség sem vonult be, a míg az urak meg nem érkeztek; künn az utczán várt férfi és asszony.

A távolról jöttek között volt tizenkét egyházi férfiú, az esperest és alesperest, meg a mai nap szónokát is beleszámítva; egy pár vén vaskalapos, de vagy három fiatalabb korú lelkész is, mind simára borotvált arczczal és fekete selyem reverendában, a minek a gallérjáról hátul hosszú stóla függött alá: azt mindenik a karján előrevetve viselte.

Csatlakozott hozzájuk két szál világi ülnök. Az egyik egy nyelvbeli Sámson, a másik egy annál izmosabb hallgató ember.

Azután volt egy csoport néptanító, vulgaris néven «kosta», ezeket nem számlálják.

A templomban a lelkészek a kathedra melletti kettős padot foglalták el, szemben a gyülekezettel; a középső padsor volt a presbyterek helye, az első pad magáé a Tanussy-családé, melybe a családtagok mellé senki sem -142- űlt, kivéve a gyűléseken, a mikor az assessorok részesültek ezen kitüntetésben. Szélről foglalt helyet a coadjutor, Decebál, mellette Manó.

A tanítók felvonultak a karzatra az orgona mellé s képezték az énekkart, midőn megzendült a zsoltár.

Nagyszerű az a kálvinista zsoltáréneklés a gyülekezetben; jellemzi magát az egész hitelvet. Azok a fenkölt dalok, a miknek szerzője egy szent volt, egy király és egy költő egy személyben, a kit az egy Isten (még akkor csak egy kis népfajnak ura) csoda módon felemelt a pásztorhalomról a trónra; soha senki nem fog azokhoz hasonló énekeket szerezni, nem is teheti más, mint ő, a ki színről-színre látta a Jehovát, a maga népe előtt járva! S mikor ezeket az őszintén nyilatkozó zsolozsmákat rázendíti egy épen olyan őszinte szívű keleti eredetű nép, a ki szeret a maga Istenével közvetetlen beszélni: «Kiáltásom halld meg Isten! Vedd füledben az én könyörgésemet! Mert én szívem nagy inségből, Messze földről, Kiáltja fölségedet!» Olyan ez, hogy szinte viszhangzik rá az égboltozat, a honnan a Kherubim és Szerafim serege felelget rá vissza. Nem félig nyitott szájjal, nem lesunyt fővel, aggóskodva, de tele szívvel és tüdővel bocsátja neki a hangját minden ember; s a koldus rekedt hangja, az obsitos katona recsegése összevegyül a nagy urak és úrasszonyok énekével, s mindenkinek megkönnyebbül szíve-lelke utána; kipanaszkodta magát! Meghallgatták! Nem torkolták le: «hallgass! itt nagy urak vannak!»

De senki sem énekelte azt a zsoltárt olyan szépen, mint Tanussy Emmanuel. Gyönyörű tenorhangja teljes érvényesülést szerzett magának a gyülekezetben, kihangzott az ezer ember éneke közül is. Most már tenorrá csattant meg a gyermekkori szép áltushang; de bámulva hallgatta azt minden ember, még a rektorok is odafenn a karzaton. S mindenki rajtafeledte a szemét azon a gyönyörű, szelid ifjú arczon, melyen semmi rossz indulat nyoma sem volt található, önkényt látszott jönni az -143- áhitat, mért színlelte volna? s mikor a végsorokat zengették a magasan járó énekben: «Te voltál és vagy örök Isten! És te megmaradsz minden időben!» csaknem egyedül hangzott az ő szava: úgy elhallkalódott mellette az egész gyülekezet. Arcza, tekintete a magasba volt emelve, a kálvinista templom puszta fehérre meszelt padmalyára; nincs «Ő» odafestve, de azért mégis meglátja, a ki keresi. Úgy tetszett neki, mintha az első keresztyének gyülekezetében volna, a kik elhagyott romok közt, barlangüregekben, sírboltok pitvarában tartották isteni tiszteletüket, s várná a martyrumát.

Az is megérkezett. Az éneklés után következett az imádság, (felállva) s aztán a prédikácio.

A textus a tékozló fiu allegoriájából volt véve, a mit a szónok mindenképen iparkodott párhuzamossá tenni a Tanussy-család elzüllött sarjadékának történetével, a mi néhol szellemdússá is vált: például, a hol a bibliai tékozló fiúnak az együttlakomázása a sertehordozó állatokkal még fölébe helyeztetik annak az állapotnak, a midőn egy magyar nemesi család ivadéka egy vályuból étkezik a német kadétokkal.

Hogy ez a prédikácio egyenesen Decebál apa meghagyásából készítődött, azt kitalálhatná Manó abból az elégedett ragyogásból, a mi az apja arczát megdicsőité a fenyítő szónoklat alatt. Egyszer-egyszer Decebál a könyökével meg is taszítá a fiát, s a szemöldökével odavágott neki: «ez te rád talál!»

Hanem a szónok annál jobban izzadt; ő maga érzé azt legjobban, hogy most nagy igazságtalanságot követ el: hiszen ha őt most igazán az Illés, Dániel és János prófétai -144- szelleme szállta volna meg, hát nem a tékozló fiut kellene lemennydörögnie, hanem a tékozló apát.

Azonban hát nincs olyan hosszú prédikácio, a minek ebéd idejéig vége ne legyen. Manó kiállta a fenyítéket, szép keresztyéni önmegadással; se nem feszengett, se kihívó arczot nem mutatott, se el nem mosolyodott; a prédikációra következett zsoltárt megint együtt énekelte, s aztán részt vett az úrvacsorájában, a mit a kálvinisták «áldozás»-nak hivnak.

A gyülekezetbontás után a tractualis férfiak ismét összevárták egymást a templom székifűtől illatos udvarán, hogy a míg a népség hazatakarodik, az egyházi személyek hátramaradjanak.

Tisztelendő Nyeles úr, a mai nap szónoki hőse, sorba élvezé a gratuláló kézszorításokat, a melyekkel homiletikai remeklését a szakférfiak jutalmazák; mind azok közt legbecsesebb lehetett ránézve az a magasztalás, melylyel a kegyúr, a kurator elhalmozá. Decebál soha sem hallott ennél szebb prédikációt. S különösen feldicsérendőnek találta annak erkölcsi tanulságát és alkalmaztatását.

Manó ezt is csak egy szelid mosolygással fogadta. Hadd találja benne kedvét az apa.

Hanem Nyeles úr mulhatatlan kötelességének tartotta a delinquens büntetését enyhíteni és nem sulyosítani.

– Oh, kérem alássan, szólt féloldalra mosolygó szájjal, fejét a görbe vállai közé húzva. Világért sem úgy volt czélirányozva. Távol volt tőlem minden vonatkozás. A tékozló fiú története nagyon régi esemény.

Ez az esetlen, ügyetlen mentegetés aztán teljesen elfogyasztotta Manónak a flegmáját, a mi külömben sem szokott fiatal embereknél nagy készletben tartózkodni. Azt tette, hogy a vállára ütött a tiszteletesnek s azt mondá neki:

– Ugy-e bár, Géházi! Akkor történt ez meg, a mikor -145- te poshadt káposztával tartottál bennünket, szegény tékozló mendikásokat.

Tyhű! Ez volt ám a furcsa puska! Ijedtében az egész nagytiszteletű gyülekezet sóbálványnyá meredt vala. Így beszélni az egyházi szónokkal! vállára ütni és per tu szólítani, s még a diákoktól kapott gúnynéven nevezni: «Géházi!» Ki ne tudná, miféle csunya név az, a bibliából? Illés próféta bélpoklos inasa! a pénzért bejelentő! Maga a megtisztelt csak tátogott, mint a partra rántott potyka.

Még Decebál maga is megijedt. Ettől a fiókegyszarvútól kitelik, hogy még őtet is megökleli!

Manónak azonban kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az odavetett bombájának a romboló hatásában gyönyörködjék, ő észrevette, hogy találkozik itten háládatos publikum is. A derék jó kosták mind félrekapták a fejüket, hogy derült kedvüket felében legalább eltakarják. Mert nagy az öröm Izraelben, ha a vaskalapot valami catastropha éri! Csak egy ábrázat vigyorgott egészen szemközt fordulva a gorombaság után, s ez ábrázatban Manó egyszerre felismerte, daczára az orrahegyéig benőtt serteszakállnak, az ő kedves hajdani czimboráját, Jancsit. Egyszerre odafordult hozzá, hátat mutatva az illustris társaságnak s megfogta a néptanitó kezét.

Azzal Manó rögtön a hóna alá dugta a feltalált régi jó pajtásnak a kezét, s rontott vele előre, ki a templomudvarból. A tanitócsoport zsivajgott utána, s a hogy mindenki könnyen kitalálhatá abból a derült nyájaskodásból, a mivel a rektorok Manót körülvették, czirógatták, tapogatták, a fülébe sugdostak: ez most mind azt -146- mondja neki: «jaj de istenes dolog volt ennek a Géházinak megmondanod az igazat!»

Van tehát még olyan emberi osztály, a melynél az igazmondás forgalomban levő pénz! Igen, a szegény rektorok azok. Még ő közöttük járja az igazság. Minden megvehető a világon vagy egy, vagy más módon; de az, hogy egy falusi rektor egy jól kapóra jött igaz gorombaságot veszendőbe engedjen, annak nincsen ára.

Manó igazán nagyon megörült neki, hogy a Jancsit feltalálta. Tehát mégis van hát itt valaki, a ki szereti.

– Hát az apám, meg az anyám nem ismert-e rád? tudakolá Manó a régi czimborától.

– Kire? Egy kostára? Hát ember az? Annak a szája arra való, hogy enni adjanak neki, de nem, hogy beszéljenek is vele. Hát nem tudod? A nagy étteremben van két asztal, egyik a közepén, a másik a falnál. Mind a kettő fel van terítve. A középsőnél ülnek a rangbeli vendégek, a szélsőnél a kosták. Ez a rektorok asztala. Annyian ülhetnek mellé, a hányan odaférnek. Ebéd után azt mondja nekik a kastély ura: «nagyon örülök, hogy szerencsém volt uraságaitokhoz, igen kérem, hogy jövőre is, a mikor itten lesz dolguk, tiszteljék meg szerény hajlékomat becses jelenlétükkel!» Hanem hogy kinek mi volt a neve? azt nem kérdezi meg tőlük.

Egészen úgy volt a szokás, a hogy azt Galgai Jancsi elmondta, a tűzhalmi kastélyban.

Oda leghamarább megérkezett a gyors inu kostasereg, Manó vezérlete alatt; Sára asszony a mademoisellel kocsin még hamarább és így Manó legújabb viselt dolgának még nem futamodhatott hire a kastélyban. Később pedig az úrnő öltözködéshez fogott, s senkit sem bocsátott magához, a míg azzal el nem készült. Akkor azután a komornától izent a hajdunak, hogy keresse fel az úrfit és hivja be.

Ezúttal már nem kérdezte Sára asszony a fiától, hogy -147- szép-e a fejkötője? pedig volt rajta három georgina: egy veres, egy sárga, meg egy rózsaszín, hanem csak egyszerűen leczkét adott neki a társaságban követendő illemről, a mit az ilyen katonaiskolából kiszabadult kamasz nem is ismerhet.

– Aztán idegen emberek előtt csináljunk nyájas képet. Most nyújtsd a karodat: vigyázz, hogy le ne taposd a sleppemet.

Sára asszony a fia karján lejtett át az étterembe, a mellékszobában még dörmögött rá, duzzogott; a mint az ajtó kinyilt, egyszerre nyájas képet mosolyított feléje, s kecsesen megköszönte neki, hogy a karján idáig vezette, legyezőjével megczirógatva az orczáját: «mon cher petit bébé!» s azután még complimentet is mondott neki: «tu as voix tres bien». A miből Manó megértette azt, hogy az anyja az énekéért dicséri meg, s sietett neki francziául, egész courtoisievel ezért hálás köszönetét kifejezni.

– No csak ne hadarj olyan nagyon! oktatá Sára asszony. A francziát szép csendesen, halkan kell mondani, minden szótagot jól megnyomva, oh tudom én, beszéltem én a diætán Pozsonyban elég franczia urral, még attachéekkal is.

Ennél a szónál az esperes ur közbelépett. Kedves kötelességének tartá alkalmat nyujtani a ház asszonyának a kedve szerint való franczia társalgásra, ő kint tanult az akadémiákon Németországban, ott sajátítá el a franczia idiomát, bár azóta nem igen gyakorolhatta. Így azután, egymás mellett ülvén az asztalnál, folyvást tarthatták egymást franczia beszéddel: érteni ugyan nem értették, hogy mit mond a másik? ellenben mondtak egymásnak olyan gorombaságokat akaratlanul, hogy a mademoiselle folyvást a legyezőjével takargatta elpiruló arczát.

Manónak az a szerencse jutott, hogy a rectorok asztalánál elnökölhetett. Igazán szerencse. Ott van aztán jó -148- kedv, pattogó élcz, adomamondás. Hiszen otthon is ez a szegény rectornak az asztalán a harmadik tál étel, ez az ő vizes kancsójához a borjárulék, a tréfás jó kedv. Hihetőleg az édes Jézus is azon módon változtatta a kánai menyegzőben borrá a vizet, hogy rászabadította a tanítványait (az első kostákat) az adomázásra.

Itt azonban nem volt hiányosság a borban, s annak mind a főasztalnál, mind az alsó táblán meg is felelt emberül a vendégsereg.

Manó soha sem ivott bort. (A kadétokat bizony nem tractálják olyannal.) De nem is szerette. Most mégis beledictálták. A jó barátságért, a viszontlátás örömére! Nem tagadhatta meg.

S a bornak volt is hatása. Érzé, hogy ez valami jókedvű ördög, a ki az embernek az érzéseit fel tudja csiklándozni. Tüzet gyujtott, a hol jég volt.

A főasztalnál javában volt az áldomásozás, körmönfont toastok (egész búcsúztatók!) törtek keresztül a kés, villa csörömpölésén. Manót is ösztökélték az asztaltársai, hogy bocsásson el egy felköszöntést, de nem akart rá vállalkozni.

– Ha én valakit tisztelek, szeretek: azt én a háta mögött, ha megtámadják, megvédelmezem, még kardot is húzok érte, de hogy én valakit szemtől-szembe nyakon-pofon dicsérjek: arra nem visz rá a lelkem.

Ez olyan fenhangon volt mondva, hogy a szomszéd asztalnál is meghallhatták s meg is orrolhattak érte.

– Egy embert azonban mégis kedvem lett volna felköszönteni, ha jelen volna, szólt Manó. Az én feledhetetlen mesteremet, Horkázyt, a táltosok utódját. Csodálom, hogy ő most nincsen itten.

A tűzhalmi rector tudott róla fölvilágosítást adni. Nem jöhet az öreg: megdagadtak a lábai, nem járhat rajtuk, feküdni kénytelen, s nem szabad neki bort inni.

Mentül jobban fogyott a jó bor, annál nagyobbra nőtt -149- a jó kedv, különösen a rectorok asztalánál. A nagy zsivaj, hahota miatt alig lehetett már a főasztalnál érvényt szerezni a későbbi toastoknak, hasztalan parancsolgatott át Decebál: «csendesen ott a macska-asztalnál», rá sem hallgattak. Bornak, rectornak külön sem lehet parancsolni, hát még ha összefognak. Aztán Manó adta maga a rossz példát. Restelte is a dolgát Sára asszony nagyon s figyelmeztetésül kenyérgalacsinokkal hajigált hozzá.

Az esperes ur végre, az ebéd végén, mikor már a hajduk az 1834-ikit töltögették a karcsú poharakba, szellemi felsőbbségének tudatára levén hangolva, jónak látta odafordulni Manóhoz, a dévaj fiatalba belekötni.

– Hát édes uramöcsém, Emmánuel ur, járt-e kadét korában is a templomba?

– Bodzafa fujó tülköket vittek magukkal s virtust csináltak belőle, hogy ki találja el egy szem borsóval a regimentspaternek a fején a süveget.

– Hát Emmánuel öcsémuram, kegyed is részt vett ebben az ájtatos ritusban?

– Annyi bizonyos, hogy engem is rendesen becsuktak az egész classissal együtt, mert a tettest senki sem árulta el.

– Hát azután gyónásra vitték-e a kadétokat? kérdezősködék tovább az esperes ur.

– Hát hogy pénteki napon, a mikor böjtölni kellene, hány legyet találtak a levesben, aztán meg volt a regimentspaternek egy csúf vén gazdasszonya: az ez -150- iránt táplált tilos érzelmeket gyónta meg mindenki a paternek.

– Én más methodust követtem. Mikor a reglement szerint gyónni rendeltek, én mindjárt azt a bünömet vallottam meg, hogy nem adok semmit a papokra, erre aztán az volt az absolutio, hogy mehetek a pokolba!

– De reménylem, szólt az esperes ur (egyedül tartva meg komoly méltóságát az asztalnál), hogy öcsémuram e szóval csak a pápista papokat értette?

Manónak nagyot csendült a füle. Eszébe jutott, hogy mit fogadott Lizandrának: «ne mondj el mindent, a mi a nyelvedre akad, csak azért, mert igaznak hiszed». Talán hallatlanná lehetne tenni azt a kérdést s inkább rákezdeni valami nótára. De az a nyughatatlan ördög, a ki a boron keresztül lopózik az ember zsigereibe, nem engedte neki, hogy elnyelje, a mit gondolt.

Már ez csunya nagy gorombaság volt! Ennyi reverenda jelenlétében. Ilyet igazán csak részeg fővel mondhat ki valaki.

Fel is háborodott erre az egész tractus. Az esperes úr az elszörnyedés hangján emelé szózatát e sulyos vádra:

Erre aztán egészen szembe fordult Manó, s elkomolyodva nézett a lelkész arczába. Nagy csendesség támadt.

– Nem vagyok hitetlen, nagytiszteletű ur. Én Istent imádom s parancsolatjait követem. Krisztusban hiszek és azt vallom, hogy minden, a mit ő tett és mondott, isteni volt és örökké megmarad, de a mit az emberek tettek hozzá, az mind gyarló, emberi munka, tökéletlen és mulandó beszéd. -151-

De jobb lett volna a gyereknek a zimankós jégesőre kiállni s azt capacitálni, hogy nincs igaza, mint ilyen szót odadudolni egy asztalra, a mit hosszában csupa papok ülnek végig.

– Ugyan ne hallgassanak a haszontalan kölyökre! Hiszen be van rúgva! nem tudja, mit beszél.

De az esperes nem volt hajlandó kiereszteni az áldozatát a kezei közül, s lecsitítva a többieket, megapostrofálta a lázadót.

– Tehát tökéletlen munka mindaz, a mit emberek csináltak? Hát például a «credo?»

Ahán! No, most meg vagy fogva Emmánuel. Feküdj le. Erre nincs felelet. A «Hiszekegy» ugyanaz a kálvinistának, a mi a pápistának, a lutheránusnak, a görögnek. Ez érczből öntött monumentuma a mult és jövendő évezredeknek.

Még nagyobbat csendült a füle Manónak. Csak úgy inté az a távollevő jó lélek: «hallgass el! Sunyd le a fejedet! Kérlek, járj eszeden!»

– Igen is. Épen a credo az, a mi az emberi munka jellegét legjobban viseli magán, mert van benne egy igen nagy hiány, egy nagy valótlanság és egy nagy ellenmondás.

Erre a blasphemiára Sára asszony felugrott az asztaltól, s a füleire tapasztotta a tenyereit.

– Fiu! kiálta Decebál Manóra, eredj ki innen! Az ilyen szent dolgokat egy ostoba fiunak nyelvére sem szabad venni.

– De csak maradjon. Hiszen mi theologusok tanulhatunk -152- tőle. Az úr néha a gyermekek ajkán át hirdeti a bölcseség igéit.

Most aztán egészen a tíz körmére állt az ördög, a kit Manó lenyelt. Felállt a helyéről s kilépett a kérdező elé.

– No, hát itt maradok. Jézus tizenkét esztendős volt, mikor a papokkal, az irástudókkal disputált.

– Előadom. A credo elmondja, hogy a Krisztus született és meghalt, de a mi a fő dolog, azt, hogy életében mit tett? azt, hogy megváltó lett, azt, hogy a szeretet Istenének vallása által a bálványokat ledönté és ezért szenvedett kínhalált, arról a credo nem szól semmit.

E meleg érzés hangján elmondott szavak nem költöttek többé haragos ellenkezést, hiszen nem gúny, nem istentagadás hangzott azokban: ezt bizony Sára asszony is meghallhatta volna. Azonban mégis minden oldalról rá jött az alapos czáfolat: «Az nem hiány! Azt minden keresztyén ember úgy is jól tudja! nem lehet mindent összefoglalni.»

– Nem. Kérem! Halljuk, tiltakozék az esperes. Ebben az ifjuban egy nagy apostol veszett el. Hát az a valótlanság a credóban hol található?

– Ott, a hol ez mondatik: «Szálla alá poklokra». Ennek ellene mond maga egyike ama hét mondásoknak, a miket a megváltó a keresztfáról hangoztatott, midőn így szól az egyik latorhoz: «bizony mondom neked, ma velem leszesz a paradicsomban». Tehát Krisztus azt mondta, hogy «ma» fog a paradicsomban lenni: halála napján. Én a Krisztus szavainak hiszek.

Már ez nagy szóvihart idézett a gyerek fejére: «erre majd megfelelünk!» biztatták minden oldalról. -153-

Ő azonban rájok sem ügyelt, hanem a harmadik scrupulusát is előadta, kérdezést sem várva:

– A nagy ellenmondás pedig van e két tételben: «onnan lészen eljövendő itélni eleveneket és holtakat» s aztán három sorral odább «hiszem bűneinknek bocsánatját». Már vagy megitéltetnek a bűneim, vagy megbocsáttatnak, de együtt a kettőt nem érthetem.

No, megeredt erre minden oldalról az excomunnicatio: «Manicheus! Arianus! Socinianus! Patarenus! Baffometista!

– Hiszen ez amaz egyszarvú, a kinek eljövetelét János Jelenések könyve megjósolja! mennydörgé az esperes, míg Decebál megsemmisülten rogyott hanyatt a karszékbe. Ez a rossz kölyök porba ejti még az egész főcurátorságot.

Maga Manó is kezdett most már megszontyolodni. Ennél is okosabb dolog lett volna egy toastot mondani, s felköszönteni az esperest, mint a tiszántuli Melchizédechet.

– Pajtás te! sugá a fülébe Galgai Jancsi. Te ugyan szép hinárba másztál mostan bele. No megállj, majd én kirántalak belőle. Csöngessétek a poharaitokat!

A pohárcsengetésnek megvan az a varázshatása, hogy egy pillanatnyi csendességet idéz elő, s ha a merénylet elkövetőjének van elég harsány hangja és ügyessége magát ebbe a hasadékba befurni s a toastját hirtelen elsütni, hát még gyakran sikerül is. Így tett Galgai Jancsi, röviden odakiáltva a felemelt pohárnak.

– A mai nap hősét, tiszteletes Nyeles Lőrincz káplány urat, a leendő sásligeti lelkipásztort, az Isten éltesse!

Erre egy részleges lelkesedés és pohárösszecsörrenés következett, a megtisztelt felugrott a székéről s sietett -154- elébb a főasztalnál ülő patronusokkal, azután felköszöntőjével a poharát megütköztetni.

– Mi volt ez? kérdezé Manó a barátjától; – te felköszöntöd azt az embert, a kit ki nem állhatsz?

Nyomban következett az eredmény. Egyike az úri asztal végén ülő fiatal papoknak, még harsányabb hangon, mint az előtte szólott, rivallá el a contratoastot.

– Én pedig emelem poharamat szintén a leendő sásligeti lelkészre, tiszteletes Baksavári Antal uramra.

Az is nagy éljenzést kapott, fele a társaságnak, kivált a fiatalja, annak a részén volt.

– Az nem lehet! Abból nem lesz semmi! Baksavári soha sem lesz sásligeti lelkész!

– Ezt nem tiltja a canon! – Hanem tiltja az ecclesiában való korteskedést, a mit Nyeles követ el.

Erre a szóra kiütött a háboru; a Páris almája, a szép Heléna papucsa, a kovásztalan kenyér, az alexandriai csizmák, mind gyönge ürügy a háborura, a sásligeti papválasztás dolgához képest. Miként Attila halálával a hunnusok tábora egymást öldökölni támadt, akként kavarodott fel egyszerre az egész tractus ezzel a dupla felköszöntéssel, még a német assessor is kiabálni kezdett s mind valamennyien Decebálhoz rohantak, majd széjjeltépték, hogy tegyen hát igazságot közöttük, melyik a nagyobb canoni hiba, az-e, ha valaki a mátkáját űlve hagyja, vagy az, ha a hívek között korteskedik; Decebál pedig ezer zavarban volt; bánta is, akármit mondanak a «komjáti canonok», csak az ő gallérját ereszszék! Hisz egyik félt sem sértheti meg azzal, hogy ellene tegyen igazságot. -155- (Jön a főcurátorválasztás.) Futhatott ezalatt Emmánuel úrfi, a merre akart, nem törődtek már vele, ha magát Pilátust kidisputálja is a credóból.

El is osont az úrfi szépen az amabilis confusio alatt, a mit a kedves pajtása rendezett a számára.

Ebéd közben elmondá neki Galgai Jancsi, hogy ő nem akar ám pappá lenni, hanem a mi pénzt keres a rectorián, azzal felmegy Pestre, prókátorságot tanulni. Be is bizonyította ime, hogy milyen szép talentuma van a pörcsináláshoz!

Manó aztán az ajtófélhez támogatott botok közül kiválasztva a leggörcsösebbet, azt elvitte magával a sétára, az italhordó hajdúnak megmondva, hogy ha keresik, hát tudassa, hogy Horkázy urat ment meglátogatni.

A hajdu ezt menten megreferálta a szobaleánynak, a szobaleány besúgta Sára asszonynak, az pedig nagyon megijedt miatta. Ő neki sokszor elhistorizálta Horkázy, hogyan fogták el az Emmát legátus korában? Ez a fiú most, hogy haza került, megy boszút állni a megkínzóján. Erős dalia lett belőle, ha megharagszik, porrá töri azt a vén táltost, a ki meg egész rokkant lett azóta. Sára asszony hirtelen behivatta a Dorkó nénőt, ráparancsolt, hogy fusson az úrfi után, lesse meg, hová megy; ha a pópához megy, leskelődjék be az ablakon, s ha valami gorombaságot találna elkövetni a tisztelendő úron, rontson be és adja tudtára az Emmának, hogy a mamája hivatja, rögtön siessen haza. De ha lehet, még fogja el útközben és térítse vissza.

Manó azonban nem úgy járt, a hogy okos emberek szoktak, a csinált úton, hanem neki vágott toronyirányában a mezőnek, az útját szelő patakot átugrotta, a vadaskert sárfalán keresztül vetette magát, lovon sem lehetett utólérni.

Az Árpádkori templom közelében állt az alacsony paplak, mely Horkázy residentiáját képezte, az ajtaja tárva-nyitva volt, épen akkor jött ki rajta a diakonus; harangozni -156- kellett neki a délutáni templomra, a mihez csak a pap hiányzott, meg a közönség.

A paplak udvarán akkora volt a csalán, lósóska meg az ebkapor, hogy bottal kellett utat törni a konyhaajtóig. A tűzhelyen nem égett tűz, pedig vasárnap volt. Bizonyosan a kastélyból küldik ide az ételt. Még egy kutya sem ugatta meg a látogatót.

Manó benyitott az utczai szoba ajtaján: az volt a táltosnak a dísz-szobája. Mikor volt ez kimeszelve? Hát még felsurolva? Piszok, pókháló, penész uralkodott szerte, bőrszékeken, pamlagon olyan vastag volt a por, hogy a látogató ujjával ráirhatta a nevét. A nagy szobába torkollott egy kis benyiló, a minek tárva volt az ajtaja. Annak a belsejéből hangzott ki valami mély rekedt hang: «Ki mászkál ott a szobában?»

Az öreg szyttya ott feküdt az ágyon, egyik lábát kinyujtva egy szalmaszékre: az a lába olyan kegyetlenül be volt bugyolálva, hogy valóságos elefántlábhoz hasonlított, egy lópokrócz, meg egy medvebőr képezték az ágybelijét ősi szokáshoz illőn. Olyan tárgy nem volt a szobájában, a mitől a tolvaj el ne szaladjon, ha utána dobálják. Asztal nem volt a fekhelye előtt, hanem az ágya felett volt egy mély ablak, mely a folyosóra nyilt, a minek az a kettős haszna volt, kogy kikiabálhatott rajta a diakonusára, aztán meg a savanyúvizes palaczkokat is odarakhatta.

Mikor a látogatóját meglátta Horkázy, azt hitte, hogy az utolsó órája ütött. Egyszerre ráismert a hajdani tanítványára.

– Nini! Az Emmácska! Hebegé ijedten, s elfeledkezve a fájós lábáról, ki akart ugrani az ágyból, hanem aztán sziszegve esett vissza s a térdéhez kapott.

– Én vagyok biz az, Horkázy bácsi, mondá enyelgő hangon az ifjú. A hajdani Emma – most pedig Manónak hivnak. De ne féljen tőlem, nem vagyok valami félelmes -157- ördög, csak afféle fűevő manó, a kit a német «Grasteufel»-nek nevez.

– Hát nem haragszik rám? kérdezé az öreg síránkozó hangon, s összetette könyörgő módra a két kezét.

Manónak az egész arczkifejezésében volt valami csodaszerű, engesztelő varázs, a mi, ha akarta, öreget és ifjat meghódított. Ez megelőzte a szavait.

– Igazán megmondom, hogy mind e mai napig nehéz szívvel voltam önre, páter, de ma meggondoltam. Talán a véletlen, talán magasabb sugallat volt, a mi oda vitt. A templomunkban voltam. Áldoztam. Ez minálunk annyit jelent, hogy kibékülünk ellenségeinkkel s megáldozzuk a haragunkat. Megfogadtam, hogy békejobbot nyújtok ma önnek, ha a házunkhoz jön. Aztán meghallottam, hogy ön betegen fekszik. Hát ide jöttem. És most én kérem önt, hogy bocsásson meg azért a sok keserű óráért, a mit gyerekészszel önnek szereztem, s aztán részemről is legyen feledve minden.

– Igazán! rebegé az öreg s félve nyujtá a kezét Manónak s csak azután, hogy az nem ropogtatta össze a csontjait, állapodott meg iránta a bizodalma: nem tréfa, a mit mond. Komolyan veszi, a mit «áldozat»-nak hivnak a kálomisták. «Ne menjen le a nap a te haragoddal!»

Manó aztán leült a beteg ember ágya szélére s kikérdezé nagy részvétteljesen, hogy mi baja? hogyan gyógyítják?

A beteg embernek olyan jól esett, hogy elmondhatta valakinek, hogyan vándorol az a kutyafájdalom a bokájából a térdébe, onnan egyszerre átugrik a másik térdébe s aztán masirozik le egész a sarkáig, a lába öregujjáig: azt hiszi, hogy megdicsőül bele. Nem ér semmit az a sok kenőcs, medecina, a mit a doktor rendel: többet használnak azok a mindenféle lapuk, a mikkel egy javasasszony a lábát beborogatja, de legtöbbet használ ennek majd a hideg föld.

Manó vigasztalta az öreget: majd jön a nyár, a jó nap -158- melege többet ér az egész patikánál, még az ő lakodalmán tánczolni is kell az öregnek.

A nevetésre nyitott be Dorkó nénő. Azzal a politikával élt, hogy egy tálba, meg egy asztalkendőbe összeszedett holmi sültet és süteményt az úri asztal maradékaiból; azzal szaladt át a paphoz, hogy tiszteli a tekintetes asszony, egy kis collatiót küldött. Úgy tett Dorkó nénő, mintha nagyon meg volna lepetve, mikor Manó úrfit megpillantja. Nem is gondolta volna!

Még egy palaczk borocskát is hozott a betegnek, de ez azt határozottan visszautasította.

– Csak idd meg magad, Dorkó lányom, nekem nem szabad bort innom. Jobb volna nekem egy kis bikszádi borvíz. Attól meggyógyulnék, ha mindig azt ihatnám.

– Mert nincs hozzá való monéta. A szegény tűzhalmi orosz esperesnek nincs se keresztelője, se esketője, se temetése, csak úgy teng, mint a Toldi Miklós lova. A bikszádi pedig drága, egy tizesért adják a görögnél.

Hanem az ennivalónak nagyon megörült, mindjárt hozzá is látott. Hogy könnyebben étkezhessék, fel kelle őt ültetni az ágyában, egyik lábát a másik után nagy óvatosan leemelgetni, aztán alátett karral ülő helyzetbe hozni a nehéz testet. Manó segítsége nélkül ez meg sem történhetett volna. Az emelgetés közben Manó egy ezüstpénzt odacsúsztatott a Dorkó kezébe. Elértette a jó lélek, mire kell az? s lódult ki a szobából.

Manó pedig az alatt gyönyörködött benne, milyen mohón tömi magába két marokkal a patiens a pecsenyét, tortát egymás után. Nagyon ki lehetett éhezve.

Sebtén megérkezett Dorkó nénő, hozta a miért küldték: a bikszádi borvizes palaczkot. Talált egy poharat, azt tele töltötte. Haj, de jól is esett! Ez az igazi nektár!

– Nem úgy lesz az pater, mondá Manó. Hanem hozasson -159- magának, ha ezt rendelte az orvos, s érzi a jó hatását, egy egész ládával.

– Tán csak kikerül még valahonnan, mondá Manó, s a zsebébe nyúlva, kivett valami apró pénzt, s a pópa kezébe csúsztatá.

Az azt hitte, öt krajczárosokat kap s nagyot hördült, úgy megijedt, mikor a markába tekintett.

Azzal Dorkó felkapta az asztalkendőt, a miben a tálat hozta, s futásnak eredt. Hogy ezt a nagy esetet mentül hamarább elmondhassa az úrasszonyának. Jaj dehogy döngette meg az Emma úrfi a vén papot, de még a fájós lábát is emelgette, de még tiz aranyat is adott neki bikszádi vízre. Az öreg még a másvilágon is bikszádi vizet ihatik azon.

Manó is tovább akart menni, csak helyre kellett még fektetnie a hajdani mentorát, a testét az ágyba, a lábát a szalmaszékre.

– Mondja azt, hogy megbocsát! Nekem ezt a szót kell hallanom. Ezt akarom a fejem alá tenni, hogy aludni tudjak. Mert különben úgy zúg, mintha egy méhkas volna a fejem alja. Meg tud-e nekem bocsátani mindazokért, a miket maga ellen vétettem?

– Jól van, pater, megbocsátok, szólt Manó, komoly, határozott tekintettel nézve a beteg ember zavaros szemébe, s kezét nyujtá neki.

A pópa mind a két kezével oda szoritá a szivéhez ezt a kezet, suttogó hangon kérdezve: -160-

– És tudja, hogy miért bocsát meg? Nemcsak azért, a mit a gyermek ellen vétettem.

– No, hát maradjon itt még. Én meggyónok mindent. Le is irtam levélben. Halálom után megkapja ezt Tanussy Decebál. De a fiának még életemben elmondom, mert tudom, hogy nem fog megölni érte. Nagy gonoszság ez, a mit mi elkövettünk: én és mások. A kikről nem is hinné el. Hogy egy nagy hatalmas embernek szarvakat növeljünk, hogy azután a szarvainál fogva elvezessük a vágóhídra. Üljön ide mellém, hallgassa meg. A szyttyák történetét; nem azt, hogy honnan támadának, hanem, hogy hogyan múlnak el.

Késő este volt, mikor Manó visszatért a táltos látogatásából; Sára asszony kétszer is visszaszalajtá Dorkó nénőt, hogy lessen be a folyosó-ablakon az Emma után: lehetetlen, hogy az a suhancz valami gyilkosságot ne kövessen el, bizonyosan parazsat rakott a pópa hátára, de a Dorkó mindannyiszor azzal a tudósítással tért vissza, hogy a pater meg az úrfi nagyon nyájasan beszélgetnek egymással. Egyszer-egyszer a pap a mellét üti ököllel: az úrfi csillapítja, vigasztalja; a pater zokog, az úrfi meg letörli a könyeit. A pater még a kezét is csókolja neki.

Manó egy nagy, nehéz tudománynyal lett gazdagabb, (keserves gazdagság!) mikor az apai kastélyhoz visszaballagott. Útközben, a hány bogáncsot talált virágjában, a botjával leütötte a fejét, s zsebre rakta. Jó az a Bálám szamarának!

Az alatt a tiszteletes urak ki is békülének, le is ülének a czapári czwikkhez, s adutoztak erősen, feledve minden constroversiát. Decebál természetesen nem kártyázott, ő nem szokott krajczárban játszani. -161-

A Manó úrfi legújabb viselt dolga a beteg papnál már köztudomásuvá lett: Dorkó elmondta a hajdúnak, a hajdu az uraságoknak. Egy kis dogmaticus vita is keletkezett belőle; kérdés: «vajjon elfogadható-e keresztyén embernek az, a ki szavaiban tagadja, de cselekedeteiben követi a szentirást?» – Pro és contra. – Ejh! «frische viere!»

A mint Manó a társaság közé lépett, nagy volt a vigasság, a melylyel fogadták: «itt jön az új apostól!»

– Hát megtérítette-e uramöcsém a pópát? kérdezé tréfásan az esperes. (Épen nagy zsinórt húzott be.)

– Én máskép térítettem volna meg! szólt Galgai Jancsi. Pedig épen az én botomat tetszett magával vinni.

– A megbocsátás a legszebb keresztyén erény! sápogá Nyeles úr, tiszteletteljesen váltva fel az adut-kétszemet a hetessel.

– Hanem nagyon sok pénze lehet fiamuramnak, ha csak úgy tíz aranyával osztogatja az ajándékokat.

– Hát Illés prófétának a hollótól küldözött az úr zsemlyét, mikor ő kelme megéhezett a pusztában: én is vagyok annyi holló.

– Az, hogy hol veszi a holló a zsemlyét, még nem olyan csodakérdés, mint az, hogy hol veszi egy kadetiskolából kikerült hadnagy a gyönge aranyakat?

– Ennek a talánynak pedig ugyan könnyű a nyitja. Mire való a «szivattyu?»

– Ohó! kis fiacskám! Hát te már tudod, hogy mi az a szivattyu? Nagyon korán kezded! Sajnálom az uzsorásodat, de nem fogom az adósságodat kifizetni. Még kiskorú vagy.

– Én nem uzsorástól kaptam a pénzt, a mit kiadok: igen tisztességes ember adta, a ki nekem kamat nélkül, másoknak pedig hatos kamatra szokott kölcsönözni.

– Haha! Kaczagott Decebál. No, azt a jámbor samaritánust -162- szeretném ismerni. S azzal meggyújtotta a pipáját a kártyázó-asztal gyertyájánál.

Erre a szóra kiesett a tajtékpipa Decebál szájából: szerencse, hogy össze nem tört.

S ezzel Manó odalépett Decebálhoz, a vállára tette a kezét s azt mondá neki:

– Hat évig a gróf fizette értem a szükséges költségeket. Elfogadtam, mint becsületbeli tartozást: Tudom bizonyosan, hogy az én apám ezt neki vissza fogja fizetni.

Erre Decebál kénytelen volt sietve válaszolni, «Vissza fogom neki fizetni, az utolsó forintig».

A társaság is, meg Decebál is rájött, hogy ez a ficzkó imponál a háznál.

EXODUS.

Decebál sejtett valamit. Ez a fiú Horkázival beszélt. A vén szyttyát nagyon elhanyagolták, a mióta Pozsonyba felment az uraság. Elmaradtak az úri asztal örömei és a mellékjövedelmek, a panaszkodó leveleit pedig feltöretlenül rakták félre. Ez most boszuból és mentegetődzésből sok szép felfedezést tehetett a fiú előtt, az itt történtek felől. Birtokcsere, terhes adósságok, pénzzavarok! Az ilyen ismeretek nem igen emelik az apai tekintélyt. Meg kell világítani a magasabb szempontokat.

Ott fogadta a régészeti szentélyében, körülvéve muzeuma pompájától. A Thonuzóba-kincsek mind ódon mintázatú szekrényekben álltak, üveg alatt. Egy életnagyságú olajfestmény kitünő művészünk, Kis Bálint ecsetje nyomán, magát Thonuzóbát és a feleségét örökíté meg, -163- abban a pillanatban, a midőn lovon ülve, a nyilak sokasága által keresztül-kasul furattatnak. A kép találóan jellemzi az ősök kedélyhangulatát, a vezér fumigálja az egész dolgot, az asszony csiklandozva érzi magát.

Azonban Manóra nem igen látszott hatni mind ez a mesés kincstár, mikor belépett. Nyilván nem ért hozzá.

– Nem azért hivattalak, mintha meg akarnálak dicsérni, kezdé Decebál a pirongatoriumot. Tegnap ugyan helytelenül viselted magadat.

– Elismerem s szánom-bánom bűnömet. Mentsen ki, hogy szokásom ellenére bort ittam. Sohasem szólok többé bele vallásos dolgokba, hiszen nem akarok én új sectát alapítani.

– Nekem csináltál azzal csak nagy galibát. A te hebehurgya beszéded sokat rontott az én főcuratori jelöltségemen.

– Légy a felől nyugodt, apám. Az én bolondságom elenyészik a te érdemeid mellett. Az egész Tiszántúl nem találnak az egyház férfiai erősebb kálvinista hitet és jobb konyhát, mint te nálad.

Most azután egészen a helyzet magaslatára emelkedék Decebál, s nem késett meggyőződése lángpallosával megfenyíteni a fejét emelgető hydrát.

– Kár pedig oly fitymálólag beszélni a protestáns papokról, édes úrficskám! Ezek voltak a vezérvilágai a szabadságnak Magyarországon. Ezek szenvedtek kínzatást, gályarabságot, vérpadot a nép szabadságáért, az emberi jogokért, az alkotmányért. Ezek tartották fenn a nemzeti érzületet, ezek terjesztették a lelki világosságot, a mi magyar népünk között századok során át. Ezeknek köszönhetjük első sorban, hogy nem vagyunk helóták. Hanem azt persze nem tanítják a bécsújhelyi cadetiskolában! Ott csak nevetségessé tudják tenni a papokat. Pedig mivé lenne a nép vallás nélkül? Egy scopa dissoluta! -164- Azért tanuld tisztelni a mi papjainkat: az égi üdv és a földi szabadság letéteményeseit!

Ez a valóban emelkedett hangulatú dorgálás minden más fiú keblében mély magábaszállást idézett volna elő, hanem hát az a bécsújhelyi iskola! Nem volt fogékony kebel hozzá.

– Engem semmiféle iskola nem tett ellenségévé sem a népnek, sem a szabadságnak, – mondá vakmerő feleseléssel a fiú, – de én nem azzal óhajtom a népet boldogítani, a mivel a papok, hogy a másvilágon kínálom a jóléttel és a szabadsággal, hanem meg akarom adni neki azt még ezen a földön. Ha olyan nagyon szivünkön fekszik a szabadság, kezdjük magunkon, szabadítsuk fel a jobbágyainkat a szolgaság alól, ezt megköszönik.

– Ostoba vagy! Mit értesz ahhoz! förmedt a fecsegőre a bölcs államférfi. Itt vannak ni a józefina ideák! A democratia! A mely a magyar nemzetet semmivé teszi. Ehhez te ne szólj! Még egy kicsit nőjjön be a fejedlágya. – Beszéljünk másról. – Nem országgyülést tartani hivtalak én ide, hanem, hogy adj számot a magad dolgairól. Úgy hiszem, van jogom hozzá. S talán szabad azt a kérdést intéznem a fiamhoz, hogy micsoda összeköttetései voltak neki évek sorain át az én családom, a haza, a szabadság ellenségével, Ponthay gróffal? Erre felelj nekem, minden frivolitás és tergiversatio nélkül, komolyan és egyenesen.

– A hogy parancsolod, apám. Kezdem ott, a hol a házadtól elszöktem. Ennek az okát talán ismered is?

– Tehát elmondom. Férfi voltam, eszemet éreztem, s engem leánynak és butának neveltek.

– Hagyjuk szegény anyámat. Az ő felfogását megmagyarázza a nagy szeretet, a hit a jóslatokban, s az ismeretlenség; de a mit velem tettek, az mind a te szemed előtt történt. Te tudtad, hogy az nem jó, helytelen és engedted történni. -165-

– Emlékezzél rá, hogy azt a nevetséges exament, a hol nekem, leányruhában, egy avult alphabet szerint kellett volna magamat világ csúfjára kitüntetnem, te hidegvérrel végig nézted. – Semmi sem fájt olyan nagyon, mint apám egykedvű arczát látni e kigunyoltatásom alatt. S ez elbutításban rendszer volt. És én ez ellen küzdöttem a gyermekakarat minden erejével. Játékidőmet titokban arra használtam fel, hogy játszópajtásomtól tanuljak. Szomjúságnál, éhségnél erősebb volt ez a vágy bennem. Te nem vetted észre! Itthon tarthattál volna, ha akkor, mikor a nevemet leirtam, megfogod a kezemet s azt mondod a társaságnak: «igen is, én fiam Emánuel», hanem a helyett engedted az úgynevezett nevelőmet utánam szaladni bottal, hogy megfenyítsen; az anyámat elküldted öltözködni, te magad pedig mentél (majd kivakkantotta: «kártyázni» – nem) magas politikát csinálni.

– Felkerestem azt a kálvinista nagy iskolát, a melyről igazán elmondhatni, hogy századokon át erős vára volt a nemzeti műveltségnek és szabadságnak. Beálltam mendikásnak. Vétenék az Isten ellen, ha egy panasz szavam is volna azon napok ellen, a miket itt töltöttem. Nem éheztem soha; kaptam kenyeret és könyvet, a mennyi elég volt, s ha ütöttek, úgy bántak velem, mint fiúval. És az én apám, anyám félesztendeig felém sem nézett. – Nem volt az a szegény koldusgyerek közöttünk, a kinek az anyja legalább egy sátoros ünnepen egy hamuban sült vakarcsot ne küldött volna, csupán a Tanussy-ivadékról nem emlékezett meg senki, annak nem jutott más, mint a mit a pajtásai megosztottak vele. Hogy ne szerettem volna hát meg ezeket a pajtásokat?…

– Hogy mi nem mehettünk utánad, vágott közbe az apa, annak erős okai voltak. -166-

– Tudom. Államfogság. Tizennégy napig tartó. Váltságdíj. Sokkal nagyobb, mint a milyennel Barnabás nagyapánk kiszabadíttatott Sinan pasa fogságából. Aztán a nagy archæologiai feltárás. Nagyobb dolgok ezek, mint hogy egy rossz gyerek után kérdezősködni is maradjon idő. –

De igen, az anyám feljött Debreczenbe, aztán hogy meglátott, a mint a petákos temetésen énekeltem, úgy megutált, hogy visszafordult és otthagyott.

– Otthagyott, mert nem jelentél meg a hivására, sőt levélküldéssel insultáltad.

– A levelet bizonyosan a tanárom irta, én akkor ágyban feküdtem, kimarjult lábbal.

– Hiszen nem panaszt tenni állok itt most, hanem hogy magamat igazoljam előtted. – Ebben a helyzetemben érkezett hozzám egy levele Ponthay Adalbert grófnak; ez a köztetek végbement birtokcsere után történt. Itt van a levél, olvasd el, kérlek.

Decebál kezében reszketett a levél, a míg a sorait átfutotta, az olvasmány az arczába kergette a vért.

– Láthatod a levél keltéről, folytatá Manó, hogy én az ajánlatot nem fogadtam el. Nagy pénz volt, a mit benne találtam; a csizmám talpába tettem s rajta jártam; nem vettem hasznát. Akartam a megkezdett tövises úton tovább menni magam erejéből. Elmentem legatusnak. A szegény paraszttól elfogadhatom az alamizsna krajczárt, de nem a bankót a mæcenástól. És ekkor mit gondoltak ki idehaza azok, a kiknek Isten és a természet jogot adott hozzá, hogy velem foglalkozzanak. Utánam küldték ezt a kiállhatatlan, gyűlölt csodabolondot? hogy egy brutális hajdu segítségével utonálló módon ejtsen kelepczébe. Azok megfogtak, megkötöztek, megnémítottak, újra beleöltöztettek az utált gúnyákba; ingerkedve, gúnyolódva, csufosan hurczoltak el erőszakkal. Hát mondjad! Ha te lettél volna akkor az én helyemben, s maga Lucifer nyujtotta -167- volna a kezét, hogy kiszabadítson, nem fogadtad volna-e el azonnal?

– Így jutottam aztán a bécsujhelyi cadetiskolába, oda nem jöhetett utánam Horkázy. Az évdíjat és havi zsebpénzt Ponthay Adalbert gróf fizette értem, a mit én visszafizetendő kölcsönül fogadtam tőle, s a kamaton kivül még valóságos hálával is tartozom neki; mert ott szereztem magamnak tudományos készültséget, mely mellett a világ bármely civilizált országában megélhetek; még talán idehaza is.

Az utóbbi szavait Manónak hallgatta is, nem is Decebál. Ellenben ez a Ponthay gróf levele egészen elfoglalá. Annyi megütötte a fülét, hogy a fia beszél valamit az esze után való megélhetésről. A honfoglalás óta ilyen plebejus eszme be nem lopózott a Tanussy család keblébe. Erre kellett valami concret eszmével válaszolni. Más is tud «keresni», de egyszerre egész kincshalmazt.

– Hát, édes fiam, ez a levél némileg engemet látszik vádolni azzal, hogy egy jól jövedelmező birtokunkat egy rossz jövedelmüért kicseréltem.

– Ellenkezőleg! Bocsáss meg, hogy a szavaidba vágok. E levél igazságszeretetedet emlegeti, hogy egy hosszú pernek barátságos egyességgel végét szakítottad, a jog Ponthayék részén volt.

– De elhuzhattam volna a pert évtizedekig, s az alatt a haszonélvezet az enyém marad vala. Én azonban már akkor bizonyosan tudtam, hogy a cserébe nyerendő birtokon van elrejtve ősapánk Thonuzóba sirja. A kegyelet megnyerte jutalmát. Ne véld, hogy tékozló kézzel téptem szét birtokainkat. Tekints magad körül s látni fogod, hogy egy kincstár közepett állasz, melynek értéke megnevezhetetlen. Ezt én szereztem!

Manó nagyot sohajtott. Fájt neki, hogy az apjára, a kit szeret, egy okos emberre, a kit tisztel, egy nagy emberre, -168- a kit félt, úgy kell tekintenie, mint a hogy a kedélybetegek intézetének orvosa szokott nézni azokra a szerencsétlenekre, a kik magukat «római császárok»-nak hiszik. Azok után, a miket Horkázy elmondott neki, csak mély sajnálkozással lehetett eltelve az apja iránt.

Decebál körülvezette Manót a kincstárában. Kezébe adogatta a nagyszerű leleteket, magyarázatot tartott neki minden darabnál: mi volt az? mi czélra szolgált? mit bizonyít?

Mikor aztán minden részletesen fel volt magasztalva, akkor csak amugy fitymálódva odaveté: «és nekem ezekért a kincsekért négyszáz nyolczvanezer forintot kináltak már.»

– A világ jobban megismerné a műemlékeket, ha közszemlére, muzeumokba kerülnének, mint itt. Te nálad elrejtve maradnak. Külömben is nem ártana ezeknek egy kis szakértő megbirálás. Én archæolog nem vagyok, de annyit látok, hogy e kincsek között olyanok is vannak, a miket már akkor, a mikor Thonuzóba élt, senki sem viselt, avar függők és kelta fibulák; de még inkább felötlenek a későbbi korból való ékszerek, a mik a cinque cento művészeire emlékeztetnek, azt pedig, hogy a mithras-imádat bálványai hogy keveredtek a magyar vezérek kincsei közé? épen nem tudom megérteni.

Hanem a tényeket el kell hinned. Ez egész kincstárt -169- saját felügyeletem alatt tárták fel; mindez együtt volt egy czölöpsirban.

– A többit is el kell hinned, ha én mondom. Ott volt a két csontváz lovon ülve, lábaiknál a kedvencz eb és sólyom koponyái. Az egész kincshalmaz, a nyilakon levő irás mind valódi hunnus eredetre vall.

– De hiszen a mi nyelvünknek nincs semmiféle ázsiai idiomával grammatikai hasonlatossága, nyelvtani rendszerünk egyes egyedül a finnekével azonos.

No hiszen ilyen hittagadást még nem mondtak ki ennél a háznál! De még az egész Tiszántúli kerületben sem, soha!

– Micsoda? kiálta fel Decebál; olyan düh és meglepetés hangján, mint a kinek alattomos kutya harapott a lába ikrájába, hát te is finnista vagy? Hát te is megőrültél, hogy a finnekkel akarsz bennünket rokonságba hozni? A fókavadászokkal?

Manó abban a tévedésben volt, hogy itt most tudományos dissertatiót lehet tartani. Védelmezni akarta az álláspontját.

– Édes apám! Ezen az atyafiságon bizony nincs mit szégyenlenünk. A finn nemzet, azért, hogy számra kisebb a magyarnál, mind azokkal az előnyökkel fel van ruházva, a mikre mi büszkék vagyunk. Vitézségben mindig elől jár; a finn ezredek az orosz hadsereg legkiválóbb csapatai, a finn nemzet maroknyi létszámával, alkotmányos szabadságát, intézményeit egyedül birta fentartani a nagy Muszkaország közepett, s míveltség dolgában egészen európai szinvonalon áll; irodalma, tanintézete ismeretesebb, mint a mieink, s mesés hazaszeretete egészen ikertestvére a mienknek.

– De én nem akarok semmi testvériséget se a finnekkel, se a lapponokkal, se a csuvaszokkal, se a többi rongyos, riha pereputytyal! Nekem Attila volt az ősapám! Az Isten ostora! -170-

Manó most vette észre, hogy micsoda rossz fát tett a tűzre! Hiszen finnistának lenni nagyobb hæresis, mint ha valaki zsidóvá lenne!

– Engedelmet kérek! Bocsáss meg. Egy szót sem szóltam. Vissza vonok mindent. Ezentúl belefoglalom még Attilát is a hiszekegybe.

Decebálban forrt már a méreg. Átkozott cadetiskola! Hogy elrontotta ennek a fiunak az érzelmeit. Nem szereti ez többé a hazáját!

Összeszedte magát. Parancsolt a fellázadt indulatainak. Félre tette, hogy most apa és fiú (úr és jobbágy) állanak egymással szemközt. Leszállt a kedvéért a vitatkozó ellenfél diapasonjára.

– Nem akarom a vakonhívő hypokrita engedelmességet reád erőszakolni. Meg akarlak győzni az adatok csalhatatlanságával. Beszéljenek a kézzelfogható tények. Mondják azok a skeptikus szemedbe, hogy igen is, a hunnok utódai voltunk és maradunk. A dicsőséges hunnoké, a kik nem kutyák által vontatott szánokon jöttek be ide országot foglalni, nem ittak iramszarvastejet, nem öltözködtek tengeri fókabőrbe, nem volt laposra nyomott orruk, legyező fülük, fülig érő szájuk; hanem délczeg, lovon ülő, párduczbőr viselő daliák voltak; egyedül nemesek a népek tengerében, a kikre nézve minden más nép csak jobbágy és rabszolga lehetett. Bendeguz, Mundzuk, Tuhutum. Ezek voltak a neveik. Le a sarukkal, korcs ivadék! Mikor e helyre lépsz! Aztán olvasd el ezt! S akkor borulj arczra.

E szóknál Decebál egy a falba bevésett gránitkőszekrényből czifra kulcs segélyével felnyitva a fiókot, elővette azt az aranykapszulába rejtett hártyairatot, a mi nyolczszáz esztendőn át ott rejtőzött Thonuzóba összeszorított fogai között s azt tenyerébe fektetve és kisimítva, odatartá Manó szeme elé.

De már ekkor Manónak a józan esze is fogyatékán járt, -171- elfeledkezett minden tiszteletről, a mivel a legközelebb eső apjának tartozik. Eszébe jutott ez apocryph betüknek láttára mind az a boszantás, busítás, a mivel gyermekkorát elkeserítették. A lábával mérgesen dobbantott s félretolta maga elől azt a megbecsülhetetlen régi irást, még a fogait is csikorgatta hozzá.

– «Firkát!» Te! Nyáladék kölyök! Tudod, mi van ezen irva? Ős igazi hun betükkel? A «szer», melyet a mi ősünk kötött a hét vezérrel. A jog, mely a Tanussy-családnak utat nyit Magyarország trónjához.

Erre a szóra úgy ütötte arczul Decebál a fiát, a tenyerében tartott hártyairattal együtt, hogy csak úgy csattant.

E végzetes ütés után elnémulva nézett egy perczig az apa és fiú egymás szemébe.

Decebálban erre még jobban felforrt a dölyfös indulat. Még egyszer felemelte a kezét. Talán ismételni akarta? Hanem az ifjú hamarább elkapta a kezecsuklóját, s az apa érezheté, hogy fiának az ökle, mint egy vasbilincs, úgy tartja fogva a kezét.

– Emlékezzél reá, suttogá fülébe a fiú, hogy itt, ezen a helyen, fogja te neked ezt az ütést visszaadni egy kéz, a kitől legkevésbé várnád, s a ki elől nem védheted magad, s ez az ütés jobban fog neked fájni, mint a tied nekem. Isten legyen veled. -172-

Azzal ellenállhatlan erőszakkal emelte fel az apai kezet az ajkához és megcsókolta azt.

Akkor aztán sietett ki a kincstárából. Ment az anyja lakosztályába. A mademoiselle jött elébe a salonba, miután az a szokás divatozott a kastélyban, hogy az urnőnél előbb be kellett jelenteni a családtagok látogatását. Azt az izenetet tudatták Manó urfival, hogy ő nagyságának most vapeurje van, fekszik; nem fogadhat, majd tudatni fogja az ifjú urral, ha a levèet tartja.

Manó kiszakított egy levelet a tárczájából, s irónnal rárajzolta a búcsuszavait. (A mama irást is tud már olvasni.)

«Kedves anyám! Sajnálom, hogy búcsut nem vehetek tőled. Engemet az apám elűzött a háztól; rögtön távoznom kell, vissza nem térhetek soha. A mit neked meg akartam mondani, ide irom. Én megnősülök. Elveszek egy szegény leányt, a ki engem szeretni fog. A neve Sáromberki Lizandra. Nagy a világ, betakar bennünket. Isten keze oltalmazzon téged és szegény apámat. Ölellek, csókollak. Fiad Manó.»

Ezt a papirdarabkát összegöngyölíté, az újjaival összenyomkodta czifrán, s átadta a kisasszonynak, tegye oda a mama éji asztalára; majd rátalál, ha felneszez.

A mademoiselle bevitte az urnő öltöző szobájába a pálcza alakú levelet s oda tette a toillette tükör elé. Madame még az alcove damaszt függönyei mögött kereste az okot az alvásra.

Mikor aztán a nagy antik óra elverte azt az időpontot, mely egy rangbeli urhölgy fölkelésére alkalmatos, akkor csengetett, a besiető komornával félrehúzatta a függönyöket, a szobában kellemetes clairobscurt csináltatott, felhozatta a csokoládéját, rossznak találta, de megitta, azután -173- feladatta magára hímzett hálóköntösét, elmondta, hogy milyen rosszúl aludt. Kemény inquisitiót tartott a fölött, hogy micsoda járás-kelés volt a vendégszobákban az éjjel? (Volt biz ott, az egész tractus az útra pakolt.) Azután elmondta, hogy miket álmodott, de már azoknak a magyarázatához hiányzott a Dorkó nénő, a mademoiselle nem értett hozzá. Azután a fürdőszobába vezetteté magát, az aromaticus fürdő után az egész testét behinteté finom hajporral, felhúzatta a lábára a papucsot, körülnézte magát a nagy tükörben s aztán a fésülködéshez öltözve, átlibegett a toilletteszobába. Már akkor az világossá volt téve. Papagály, kakadu, fuvolamadár fölébredt, kiabált, flótázott, azokkal idegen nyelveken szót váltott, a kis bolognai ölebét elhalmozta hizelgő nyájaskodással, azután leereszkedék a toilette-asztal előtti karszékbe, ajkait a tükör előtt szélesre szétnyitotta, kivillogtatva gyönyörű elefántcsont fehér fogsorait, s biztosítá felőle a mademoisellet, hogy azok mind igazak, egy sem hamis, különféle próbákat tett, hogyan lehetne elkerülni, hogy az arczán levő rózsás szerelemgödröcske időjártával ránczocskába ne menjen át? Egyszer aztán kezébe akadt az a valami, a mi flaconok és kefécskék közé volt téve.

Elhozatta a lorgnonját, a mi nélkül az olvasás nem fashionable, s elkezdte szótagolni (még plajbászszal ir a filou!) azt a firkát.

A komorna azalatt csavargatta ki a hajából a papillotokat, a mikkel a haja fel volt tekergetve éjszakára.

De a mint odaért Sára asszony a betülehüvelyezésben, hogy «elveszek egy szegény leányt…», egyszerre kiment a szeméből mind az álom, mind a nobel lankatagság; felugrott a toilette-asztal mellől, pofon ütötte a szobaleányt: -174- mért nem eresztették be, mikor itt volt, az urfit; a kis kutyát felrugta: «hát te nem tudtál ugatni?» azzal a mademoisellehez fordult; az méltóságteljes poset foglalt el vele szemben. Hiszen nem is akarta bántani, csak azt akarta tőle megtudni, hogy «wo ist die Portrait?»

– Egye meg a katymári fránya a der die das-otokat! Én a nyőstény portrait-t keresem. Wo ist die Fräulein?

Azonban gyorsan kezébe akadt az a miniatur lap, mire a fiának szánt grófkisasszony volt lefestve.

Nem kérdezte, illik-e vagy nem fésülködő köpenyben, papucsban menni látogatóba egy előkelő hölgynek a férje szobájába. A feje körül tekergő kibontatlan papillotok olyanná tették az arczát, mint egy szép Meduzafő.

Decebál, mint aféle dölyfös ember, a ki a hirtelenkedést nem engedi magának megbánni, sőt inkább annak az elkövetése után igyekezik magát még jobban beledisputálni a haragos kedélyállapotba, nagy léptekkel járt körül a muzeumában, meg-megállva a nagyszerű históriai kép előtt, mely Thonuzóbát és a feleségét ábrázolta, s azoknak panaszolva el a keservét.

– Hát csak finnek voltatok, ugy-e bár? jégen korcsolyázók; rozmárra vadászók! Nem Attila ivadékai, nem szyttya utódok. Mese az egész hunmondakör. Mese az Árpád bejövetele, a hét vezér esküje; a magyar nép úgy jött be suttyomba Magyarországra, télen, mikor jó szánut volt, kuttyavontatta szánkón, a jeges tenger mellől. Az egész magyar történetet álmodta valaki, úgy beszélte el másoknak. A finnek története a valóság! Hiszen nyelve sincsen a magyarnak, úgy lopkodta össze tótból, németből; csuvasznak, cseremisznek, osztyáknak tartozik vele, -175- a mit nem úgy lopott. Kaleva volt az ősünk, annak a keblébe térünk vissza! S még ez a drága szövetség maga is rongy! összetépni való rongy, hahaha! No hát jó! Ha meg tudja tagadni a fiú az őseit, meg tudja tagadni az apa a korcs ivadékát.

Már a tekintetéből is észrevehette Decebál, hogy itt nagy zivatar készül a fejére.

Decebál tekintélyadó állást vett, hátra vetette a fejét, s hatalmas mozdulatot tett a kinyujtott kezével.

– Mit tettem? A mit egy apa tesz elvetemült fiával! Bűnös volt! Megfenyítettem.

– Fusson is előlem és soha ne lássam többé. Házam és szivem zárva előtte örökre.

– De hát mit vétett ez a gyermek, a mért meg kellett őt ütnöd és elűznöd a háztól?

Decebál elébb Thonuzóba arczába tekintett. Úgy volt az arcz festve művészi kezektől, hogy az ember akárhonnan nézett rá, mindenütt a szemébe nézni látszott. E fenkölt arcz erőt adott szivének, hogy e kemény (itéletszerű) mondást megörökítse.

Sára asszony erre haragjának egész batteriáját engedé működésbe jönni.

– Hogy a pokol kutyái ragadozzák el a te redves őseidnek a csontjait! Hát azért kellett az én Emmámat elverned a háztól? Hogy őrölnének spódiumot az egész csont öregapádból! Hogy égetnének belőle suviczkot!

– Asszony! ordítá fel szörnyű haraggal Decebál s lábával nagyot dobbantott. Ne káromold az őseimet!

– Köpök az egész őseid lajstromára! Az én ősapám székely lúfő primór volt már akkor, a mikor a te őseid még sátorozó csavargók voltak.

De már erre egész bősz indulattal rohant Decebál e rettentő káromlás elkövetőjére, megtorlásra készen. De nem hátrált ám meg előle az asszony. Ha ő az egyik öklét emelte föl, felemelte az mind a kettőt s a szemei olyan szépen forogtak hozzá, hogy sziv legyen, a ki annak helytt áll.

Decebálnak eszébe jutott az a bolond jóslat, a mit a fia mondott: «Itt ezen a helyen fogod visszakapni azt az ütést, a mit nekem adtál és egy olyan kéztől, a melyik ellen nem is védheted magadat.» Jónak látta nem kisérteni meg, hogy beteljesül-e ez a jóslat, ilyen hamar. (Más kéz lesz az!)

Visszanyerte hidegvérét. Az okosabb enged. Az erősebbnek illik a hátrálás. «Hosszú haj, rövid ész», morzsolá a fogai között, s azzal megfordult, s hátratett kezekkel ment a muzeum tulsó oldalára.

Sára asszony pedig előbb sirva fakadt, azután durczásan dobta oda a szép aranyrámába foglalt miniatur arczképet Decebál lábához.

– Most már elveheted a görbe nyaku konteszt magad! S meghíhatod az Avakumot násznagyodnak.

… A kik az előzményeket ismerik, könnyen ki fogják találni, hogy került ennek a phrasisnak az eleje és a hátulja egymáshoz?

A PRACTICUS EMBEREK.

Manó a kezébe vette az utitáskáját s a hátulsó ajtón, meg a kerten keresztül tovaballagott.

Hát biz ennek ez a természetes lefolyása. A kitagadott fiút nem szokták négylovas hintón eltovábbítani, hanem megy az a legközelebbi alkalmatosságon, gyalogsorban.

Mehetett a kerten keresztül, a nélkül, hogy valaki megkérdezte volna tőle, hova megy. Maga a kert is hirdette a ház hanyatlását. A pázsitot felverte a bogáncs, a farkkóró; az útakat ellepte a perje, néhol az út közepén óriási halmot hordtak össze a veres hangyák. Egy-egy fa, a mit a szélvész keresztül döntött az úton, ott hevert, míg befutotta a repkény, tele nőtte a sárga taplógomba. Nincs már itt kertész. A nagy halastó ki van száradva, a békanyál, mint sárga szemfödél lóg alá a vizitökök kóróiról a szélein. A hattyukat, pávákat megette a görény. A délszaki növényeket elfelejtették egy télen betakarni, azok kifagytak. A rózsabokrokat elnyomta a folyondár; a vadaskert fái sudárszáradtan meredeznek elő az aljbozótból, az őzeket, nyulakat kipusztították belőle a farkasok, hiuzok, meg a vadorzók. A patak egy nagy felhőszakadáskor elvitte a hidját s nem csináltak helyette újat, a ki át akar rajta menni, lehúzza a csizmáját s átgázol.

A kert kapuja zárva, nincs már kapuőr, a ki nyitogassa, hanem a kerítésen van rés törve, azon járnak ki s be. Minden azt hirdeti, hogy a gazda csak vendég a háznál.

Manó, mielőtt elhagyta volna az apai házat, kiszemelt egy szép egyenes somfacsemetét a bozótból, s hozzáfogott -178- a zsebbeli késével, hogy ezt kivágja tőből, úti pálczának.

– Hát maga is elmegy innen? De jól teszi. Én is elhagyom a házat, de még képpel sem fordulok felé soha többet.

– Megütött a tekintetes asszony. Pofon ütött tegnap este. Soha életemben, a mióta a kontyot feltették a fejemre, meg nem ütött engem senki, mert nem szolgáltam rá. Most sem vétettem semmit. A mamsell azt mondta, hogy menjek oda, csókoljak kezet, majd megbocsátanak. Hátha éhen kellene meghalnom!

(No lám! Még ennek a kegyelemkenyéren megvénült banyának is van büszkesége!)

– Aztán tudja, édes urficskám, hogy miért ütöttek pofon? Épen maga miatt. Azért, mert tegnap este elmondtam azt, a mit láttam. Ő küldött oda az urfi után leskelődni, s aztán, hogy az igazat elmondtam, hogy milyen áldott jó szivvel ápolgatta azt a beteg kalugyert, hát azt mondta, hogy ne locsogjak, s hogy mégis tovább beszéltem, hát felképelt.

– Menjen kend az utjára! utasítá el Manó a banyát. Nem akarom, hogy az anyám ellen panaszkodjanak előttem.

Dorkó nénő nagy dohogva odább ment. Manó megfaragta a somfabotot, s aztán a vállára veté, a végére akasztva az utitáskáját épen úgy, mint azelőtt hét évvel, mikor elszökött mendikásnak.

Az a somfapálcza volt az egyedüli öröksége, a mi a tüzhalmi uradalomból rámaradt.

Ezuttal nem igen messze vitt az útja. Tanusvár gyalog -179- is csak egy órajárás a tüzhalmi kastélyhoz, sétálva bemehetett.

Alig ismert rá a városra a nagy égés után. A házak legtöbbje még csak feléből volt felépülve. A kálvinista templom tornyának, a hajdani hegyes tető helyett csak olyanforma házi sipka volt nyomva a fejére, a «Régi nap» ismét felépült kétemeletes háznak, de a felső emeleten még nem voltak beállítva az ablakrámák, s az egész fal még várt a bevakoltatásra. Hanem az új czímere nagyszerű volt, hordófenéknyi küllős ábrázat aranyból, alája irva:

«Az új régi naphoz.» Dabajkó urra is rá lehetett találni, de nem ráismerni, mert a nagy tűz alatt összeégett az ábrázatja, egészen új bőrt kapott, de fájdalom, bajuszt nem.

A kérdezősködésre, hogy ide benn van e Mántay úr? készséggel utalta a jövevényt, hogy ott van a Numero I-ben.

Manó sietett fel hozzá. Benyitott a szobájába, eldobta a kezéből a táskáját, botját, s odaborult a jó barát nyakába.

– Hát itt vagy már? Ugyan vártalak. Nézd, még egy második ágyat is hozattam be a számodra. Tudtam, hogy ma itt fogsz lenni!

– Hát mire való az astronomia? Meg a trigonometria? Azt megtudtam, hogy három nap előtt Tűzhalomra megérkeztél. Azt is tudtam, hogy tegnap vége volt a tractuális gyűlésnek, ma a vendégek eltávoztak, magatokra maradtatok. Az aurea regula szerint azon a napon neked futnod kell a tűzhalmi kastélyból. – Ugy-e kidobtak?

– Akkor ötven perczentet megtakarítottál. Én azt szántam neked, hogy az anyád is megver.

– Dehogy szomorú. Hát a püspök, mikor bérmál, nem oszt-e gyönge pofonokat a lelki gyermekeinek? Hát a királyok nem ütéssel avatták-e fel a lovagjaikat? Olybá vedd a dolgot. Ki is tagadott az apád, ugy-e? No, hát csak kezdj hozzá, hogy rögtön valami munkához láss, mert bizony mondom neked, hogy egyszer valamikor a szegény apádat, anyádat még neked kell eltartanod vénségükre! – Van-e kedved velem kompániába állni?

– Tudod te azt, hisz azért jöttél ide. Azt már tudod, hogy az isteni Széchenyi megkezdette a Tisza-szabályozást. (Én nem vagyok nagyon adakozó a czímzésekkel, de a ki a mocsárfenékből kenyértermő földet teremt, annak csak méltán kijár ez az epitheton.) Egy egész tér szakaszmérnöki munkálatait én vállaltam el. Lámpással keresem az olyan embert, mint te vagy, s ha megkaphatom, bársonyba köttetem. Hahaha! Darócz is jó lesz. No, hát daróczba foglaltatlak. Csunya munka ám az, hallod! A melyiknek gyomra van hozzá, annak esze nincs hozzá, a melyik meg értené, az a Bécsből hozott technikus, az harmadnap patécsot kap, s vagy elpatkol, vagy elszökik. Ilyen átkozott kemény ficzkó kell nekem, mint te vagy, a ki kitanulta az egész mesterséget, s beéri hétszámra sült hallal, meg foghagymás piritóssal.

– Természetesen. Aztán a nyáron nem látunk ám épített emberi hajlékot, hanem ott hálunk a töltésen. Télire bekerülünk Véreskőre a mappákat elkészíteni. Mikor minden készen lesz, sok pénzt kapunk, hanem addig a markunkból élünk.

– No, hát szeretem, hogy megegyeztünk. Ez az egész bagázsiád, a mit magaddal hoztál? -181-

– Akkor te roppant practicus egy ember vagy! Hiszen az hiányzott nekünk! Egy asszony, a ki a számunkra megfőzi a vacsorát, a paprikás halat; a mikor mi fáradtan előkerülünk a mocsárgázolásból, hát készre vár, aztán tiszta inget mos ránk. Mert remélem, hogy ilyen leány az, a kibe beleszerettél, a kit el akarsz venni?

– Becsülöm az eszedet. Nem is ér semmit azért venni feleséget, hogy majd az pénzt hoz a házhoz. Veszedelem az csak. Azért nem házasodtam én soha. Egyszer voltam szerelmes egy szép menyecskébe, özvegy asszony volt, szivesen hozzám is jött volna. Aztán egy izromban együtt utaztunk a nagyváradi Püspökfürdőbe. Tudod, nekem szokásom az utikészülékemet versbe szedni, hogy valami el ne maradjon. Nálam egy distichon kiadja, de ő nála hét soros hexameter lett belőle, le van írva a tárczámban, hallgasd meg: «Kuffer, láda, bőrönd, utitáskák, kis doboz és nagy,
Szélvánkos, ridikül, theafőző, pájdli, neczessszér,
Uti bukét, ibrik, kávémalom és repülő só,
Keztyűtágító, vasaló és hajbodoritó,
Sál, bajadér, vikler, legyező, umbréla, napernyő,
Mopszli, kanári kalitkástól, pesztonka, szakácsné.
Hála Istennek, complett a schwere bagázsi».
Nem tudtam megtanulni könyv nélkül, inkább megszöktem eleve.

Manó nevetve biztosítá barátját, hogy az ő kedvese épen olyan könnyű szerrel utazik, mint ő maga s az igényei olyan szerények, a minők csak valaha a száztizennyolcz ázsiai magyar törzs leányaié lehetett a pusztában, amikor -182- még a magyar nyelvben ez a három szó: ajtó, ablak, ház nem volt meghonosítva.

– No, hisz ott rá nem talál a familiája, a hol te háztüzedet meggyujtod. Van egy szigetünk a kurulási láp közepén. Nem is trigonometriai pont, a pózna sem jelzi. Az lesz a közepe egy nagy falunak ötven esztendő mulva. Körüle a mocsár a legszebb buzatermő róna fog lenni. Most még csak lélekvesztőn lehet hozzá jutni. Már most is népes telep. Van rajta kilencz kunyhó. Kettő az enyim, a többi a munkásaimé. Az egyiket odaadom nektek. Választhatsz belőle, amelyik jobban tetszik. Az egyik egészen új, most raktuk össze nádkévékből, a másik már régi, azt ott találtuk, vadászleskunyhó lehetett. Hanem ez sokkal regényesebb, egészen befutotta a szederinda, a tetejében van egy fészek, kilencz kis fiók nádi verébbel.

– Épen ilyent igértem én a kis kedvesemnek! Szakasztott ilyent! Jaj, hogy örült neki előre!

HOL VAN A MACSKA?

Tehát már minden szükséges dolog megvolt, a minek egy szerencsés házasságot megelőzni szokás: apai részről a kitagadás, aztán meg egy nádkunyhó, a minek a tetején van egy fészek kilencz nádiveréb fiókkal. Mi kell még hozzá? «Egy nagy bogrács, hat cseréptányér, egy tuczat főzőkanál, egy duplapuska, egy vizsla, só, paprika, lőpor…»

(«Sohse számláld! Azt mind beszerzem én. Te csak a menyasszony után láss!»)

Mikor Manó Bécsbe visszakerült s a legközelebbi éjjeli ablakparádé alkalmával értesíté a kedvesét az eddig történtekről, az is elmondta neki, hogy idehaza hová gyarapodtak a kül- és belügyek. A mama és a grófné egész ostromot áll ki a versenyzők részéről. A mint az egyik bolond megkezdte, a többi tódul utána. A mama védi azt az álláspontot, hogy csak az oltár-lépcsőn keresztűl lehet a leányához eljutni. A ki kezet kínál, annak nem nézik az ábrázatját. S akad ilyen is, gazdag, de rücskös.

Éjjel a mama mélyen alszik, de a kapu be van zárva, s a házmesternének meg van tiltva azt bárkinek is kinyitni. Nappal pedig ez a szokás, hogy a mariahilfi-utczából a bástya-utczai házig eljusson Lizandra, az ott folyton ólálkodó kémek miatt mindennap más meg más álczát kell felvennie. Egyszer tejáruló leánynak öltözik, ki tejes kantákkal a kezében minden kapun beénekel, máskor mosónő lesz, a ki hosszú rudra akasztott keményített szoknyákat visz haza, majd meg piaczról hazatérő szakácsné, nagy kosárral a karján, a minek a födele alól kilóg a csuka úszfarka. Húsz lépésnyi távolban pedig állhatatosan kiséri egy öreg klaviermesternő, hangjegymappával a hóna alatt, nagy fekete szemüveggel az orrán, régi módi capucheonnal az arcza körül. Ez a mama. Lizandra arcza ki van festve barna pirosra, koczkás zöld kendő, vagy bodros fehér főkötő van a fején, fekete álhajjal.

Így senki sem ismeri fel benne a jövendőmondó álomjárót, a kivé átváltozik, a mint a grófné által lakott szállás ajtaján bemegy. Innen ismét ugyanazon álczában tér vissza, kísérve a lakásáig a zongoramesternőtől. Tehát őrizetlen soha sincsen.

– Már most hát idehallgass, hogy mit csinálj, oktatá a kedvesét a bölcs kisasszony. Holnap a tejárusnőn lesz a sor. Te a bástya-utcza sarkán fogsz rám lesni, s egy bérkocsit tartasz készen a torony-utczában. Mikor ezt az én -184- zöld koczkás kendőmet meglátod, meg a piros máslis czipőmet, s hallod a hangomat, hogy «Kauftz a gutsz obersz!» akkor előbukkansz, flanirozva. Husz lépésnyire jön utánam a mama. Ő is rád fog ismerni bizonyosan, de te hiába akarnád őt megszólítani, hogy visszatartóztasd; ő nem engedi, hogy a köztem és közötte levő távolság csak egy lépésnyit is növekedjék, kivált a sarokkanyarulatnál. El fog taszitani maga elől, s akármi nyelven szólsz hozzá, azt feleli: «süket vagyok!» Hanem így tégy. A mint engem meglátsz, rám kacsintasz «ej, de kaczki leány!» aztán meg egyszerre meglepetést színlelsz, megállsz, utánam bámulsz, ismerősnek látszik előtted az arczom, elárulod a szándékodat, hogy visszafordulj és utánam jőjj. Ekkor aztán majd ő fog meg téged. Ő siet rád ismerni, a jó barátságot felujítani, visszatartóztat, hogy meg ne láthasd, melyik ház ajtaján osontam be a bástya-utczán! Majd elmondja nagy sopánkodva, hogy meghaltam, vagy kolostorba mentem, vagy valami ilyenformát, a míg gondolja, hogy én már helyben vagyok, akkor aztán utadra ereszt, de még a sarkon folyvást utánad fog lesni, hogy nem térsz-e vissza? Te azonban tovább mégy s hátra sem nézesz többet, hanem bekerülsz a torony-utczába, ott fogsz engemet találni a Braunfeld-palota kapuja alatt, a mint tejet mérek meszelylyel a szakácsnéknak. Akkor aztán felülünk a bérkocsidba s vágtatunk, a merre nincs a világ bedeszkázva. Megtanultad a szerepedet?

– Dehát, te szentem, te oltárképem, nem félsz velem egyedül elfutni a világba? paptól meg nem áldva, oltár küszöbén át nem lépve, apa, anya átkától kísérve?

– Hát nem magad mondtad-e, hogy szented vagyok, oltárképed vagyok? Ha tőled félnék, kiben bíznám akkor? Megyek én te veled, a hová te viszesz, s ha azt mondanád, hogy az égő pokolba vezetsz, tudnám, hogy ott sem engeded, -185- hogy egy hajam szála is elégjen, oda is veled mennék. Nem tehetsz te velem semmi rosszat, hiszen szeretsz…

Bárcsak a színpadon tudnának olyan jól eljátszani egy vaudevillet (próba nélkül), mint a hogy ezek végig játszták a maguk vígjátékát. A cselszövény tökéletesen sikerült.

Sáromberkyné épen úgy fogta el az utczán Manót, a hogy tervezve volt, úgy tartotta discursussal, hogy a tejes leány után ne sompolyoghasson s azután megnyugodva benne, hogy a leánya ezalatt bement a titokzatos házba, búcsút vett a fiútól s maga is odabandukolt.

Nagy elővigyázattal kellett élnie. Föltehette a kapusnéról, hogy az sok oldalról meg van vesztegetve a kémkedésre. Neki nem volt szabad elárulni, hogy a grófnéval van valami összeköttetése. Egy hátulsó falépcső vezetett az ő szállásához, a hol ő napestig verte a zongorát, csak akkor hagyta abba, a mikor a két szállásból egymásba szolgáló acusticai csövön át a leánya hívó hangját hallá megcsendülni. Akkor aztán oda ült a «Dionys fülébe». De soha a grófné szállására fel nem ment. A világ előtt nem ismerték egymást. Az kereste fel őt a máriahilfi házában esténként, a hol aztán Sáromberkyné már nem volt zongoramesternő.

A delejes álom órái meg voltak szabva; tíz aranyos látogató csak ezek alatt nyert bebocsáttatást.

Sáromberkyné ezúttal nagyon sokáig várt hasztalanúl a jeladó hívásra. Már a dél is elmult. A hintók gördülése jelzé, hogy látogató jött, de az megint olyan hamar eltávozott.

Egyszer aztán a Lizandra hangja helyett a grófné mély althangját hallja átzengni a hangközlő kürtön.

Azzal félretéve minden elővigyázati óvintézkedést, rohant le a lépcsőkön, fel a grófné márványlépcsőin, be az elfogadó terembe! Az inas eléje jött azzal a jelentéssel, hogy ma nincs sèance; a somnambule nem jött ide aludni.

Annak nem akart hitelt adni, betört a grófnéhoz, – az nem látta Lizandrát. Az ágyfülke üres volt.

Sáromberkyné annyira elfeledkezett az alakoskodásról, hogy egyenesen a kapusnéhoz futott le, azon követelte, hogy mit tud arról a milimáriról, a ki ide tejet szokott hordani?

– A Dierndl benézett ide korán reggel, s ezt a levelet hagyta itt a madame számára.

A boritékban azonban csak egy lepecsételt levél volt, mely Sáromberkynének volt czímezve.

«Kedves anyám! Jelentem neked egész tisztelettel, hogy férjhez megyek, ahhoz az ifjúhoz, a kit régóta szeretek, ő is csak engem szeret. Jól ismered. Tanussy Emanuel. Nem akarok többé senkit megcsalni, senkinek hazudni. Igaz, hűséges asszony akarok lenni. Annak a művészetnek, a mire te tanítottál, vége. A pénzt, a mit ezzel szereztem, használd békével és élj nyugalomban, ne törd magadat tovább a világgal való küzdésben, nekem lesz annyi kényelmem, hogy boldog leszek vele. Mindig szeretni foglak, de a kedvesemet még jobban szeretem s megyek vele örömbe, bánatba. Isten veled. Lizandra».

– Ez nem igaz, ebből egy szó sem igaz! dühöngött Sáromberkyné a levél olvastára, a minek a tartalmát a grófnéval is közölte. Én tanítottalak csalni, hazudni, engem is megcsalsz. Hamis nyomra vezetsz! Majd bizony te egy quietált hadnagygyal szököl, – ha már szököl, a -187- kit apja anyja elvert, egy átkozott garasa sincs, mikor előtted vannak mások. Engem bolonddá nem tesztek.

Rögtön szaladt, fiakkerbe dobta magát, vágtatott a Hotel Wandlhoz. Ott lakott Ponthay Gil Blas.

A jámbor tüzérhadnagy majd az állát vágta le a borotvával ijedtében erre a szóra, az egyik orczája még fehér volt a szappanhabtól.

Nem is folytatta hát a borotválkozást, ledobta a szőrvakaró kést, letörülte a képe másik feléről a szappant, az hadd maradjon borostásnak, s aztán felnyitogatta a szobájában levő szekrényeket, kommódokat, hogy lássa az asszonyság, hogy ő nála egy csepp elszöktetett leány sincsen. «Szégyen, gyalázat ez! hát így kell vigyázni egy anyának a leányára?» (Még utoljára neki állt feljebb!) Utoljára olyan krawallt csaptak, hogy pinczér, szobaleány mind összeszaladt, azt hitték, egymást ölik.

– Megálljon madame! Én tudom, ki cselekedte ezt az alávaló árulást! mondá végre a kis gróf. Így bízzék az ember az atyafiaiban. Ne nálam, hanem a bátyámnál, a Don Juannál keresse a leányát! Oh én bolond! Még ő rá bíztam a titkomat! Jőjjön madame. Én vezetem önt hozzá. Együtt megyünk oda. Megállj, te áruló!

Azzal felölté az egyenruháját, kardot kötött, vitte magával Sáromberkynét a Hotel Londonba. Az volt Don Juannak a rejteke. -188-

Az bizony még az ágyban feküdt, de kihúzták onnan s kényszerítették felöltözködni, előadva neki duettben a forró vádat, a mely árva fejét terheli.

Don Juan csak a kezeivel csapkodta hol a homlokát, hol a térdeit e megtámadás és felöltöztetés alatt s nem volt más felelete rá, mint «kolosszál!»

– Kolosszális gazember vagy! üvölté a fülébe az unokaöcscse. Én neked elmondom, hogy egy ártatlan leány erényét hogyan akarom megmenteni a világ csábjai ellen, s te magad oda mégy s elcsábítod! Becsület ez?

– Becsületem szentségére esküszöm, hogy nem én tettem! menté magát a nagybátya. De én tudom, hogy ki tette! Hát hinné azt valaki? Nem! Ilyen dolgok még XIV. Lajos erkölcstelen korszakában sem történtek, hogy a női ártatlanságot, a kit a fiú őriz, az apa csábítsa el.

– Nem az enyém, hanem a tied, Adalbert gróf. Annál keressük. Ott fogjuk megtalálni.

Sáromberkynének volt oka lehetségesnek találni ezt a kimenetelt. Adalbert gróf neve valóban ott szerepel a Sommacampagna grófné lajstromán, a fokozott ajánlatok között. Ő is a női erény biztosításában fáradozott.

Most aztán már Sáromberkyné harmadmagával, (mint egy párbajvívó) jelent meg a gyanusított leányrabló szállásán, a hétválasztó fejedelemnél.

Adalbert gróf pedig épen a gazdasági számadásai gyökeres átvizsgálásába volt elmerülve, mikor betört hozzá az ellenséges hadosztály.

Az unokaöcs, az anya és a szülötte magzat együttes támadását kellett egyszerre kiállania. Kettő kétfelül, a harmadik szemben támadta meg. A tragicai jelenetek leghatásosabbikának volna ez nevezhető. Egy elvetemedett apa, a kit a fia és az unokaöcscse leczkéztet, míg egy kétségbeesett anya lábainál térdel, s kezeit tördelve kéri tőle számon a leányát. -189-

Neki azonban ez csak bosszúságot okoz, mivelhogy érzi tökéletes ártatlanságát.

– Édeseim, nekem hagyjatok békét. Én a leányotokért felelősséget nem vállalok. Nem mondom, hgy a szándék hiányzott volna nálam az ilyesmihez, én nem vagyok hypocrita; de hőstettekkel, a miket el nem követtem, ékeskedni nem akarok. Ne échauffirozzátok magatokat. Hallgasson rám madame. Én ismerni vélem a talány megoldását. Itt mi részt vettünk egy concursusban, melyikünk nyom több fontot? Ekkor előállt egy negyedik, a ki azt mondta, én nehezebb vagyok, mint ti hárman, s azzal mi mind felbillentünk. Hát nem jön ön rá arra a gondolatra, madame, hogy a ki önt megfosztotta a leányától, az csak egy nagy hatalom, – az a Simphorides herczeg.

Most gyult egyszerre világosság a felháborodott erényvédők agyában. Különösen a mama kezdett legmélyebben belátni a titokba.

A jelenlevő három nemeskeblű férfiú mind a legönzetlenebb czélból ajánlkozott pártfogolni a leányát, de a herczeg egészen fölöslegesnek találta ezt az előjátékot. Ő egyszerre szint vallott s megmondta, hogy ő egészen aranyból van, a mihez hozzányúl, annak is mind aranynyá kell változni.

A herczeg saját palotájában lakott. Épen dejeunernél ült; maga volt a dúsan megrakott asztal előtt.

Ponthay Adalbert névjegyére az egész ostromló dandár be lett bocsájtva hozzá. Mind jó ismerősök, de különösen a Sáromberkyné, régibb és ujabb jó időkből.

– Hum, hán, ha! fujtatott, a mint a vendégeit csoportostól felvonulni látta. Foglaljanak helyet! Reggelizzünk együtt. Nem! Semmiről sem akarok hallani addig, a míg -190- reggelizem! A ki nem akar velem tartani, nézhet, de hozzám nem szólhat.

– Herczeg! szólt a nőoroszlán bátorságával lépve a koloszsz elé Sáromberkyné, a leányomról van szó.

– Ahán! Egy levelet. Ugyebár madame! a somnambule minden titkot kitalál, a mi mások leveleibe van írva?

– Nem volt erre szüksége. A herczeg mindennapos látogató volt a sèanceon, elmondhatta neki szóval is.

– Haha! Igaz. Elmondtam neki szóval is. Sokszor lecsörömpölt a rézfüggöny. Nagyon erélyes leány volt. Hum!

– Igen, herczeg! hangzott quartettben ez a vád, mind a három Ponthay gróf sietett nyomatékot adni az anya állításának.

– De hát, par exemple, hadd tegyek én egy előzetes kérdést madamehoz. Csakugyan elszökött önnek a leánya, vagy pedig csak kiment sétálni, unalmában? Hán?

– Megláthatom azt a levelet? – Áh! Gyönyörű szép írás. Az embernek kedve volna ilyen betűkkel tele tetoviroztatni a testét. Hát mit ír a kicsike? – Ohó! – Diable! – Nous sommes battus et volèes! – Hisz azt ellopták tőlünk! – Hiszen megírja, hogy kivel szökött el? Itt van. Tanussy Emmanuel.

Erre aztán elolvasta nekik az egész levelet a herczeg s egy pohár chablis-t öntött utána.

A levél felolvastára mind a három Ponthay tett egy megjegyzést a szöktetőre.

– Dehát mit keresi ilyenformán madame mi rajtunk a leányát, hán? kérdé a herczeg.

– Mert nem hiszek az egészből semmit! A levelet csak azért írta a leány, hogy engem hamis nyomra vezessen.

– De én elhiszem! kesergett a Gil Blas. Kitelik tőle az ilyen gonosztett. Ismerem én ezt a ficzkót! Majd rátalálok én. Azonnal megyek minden hírlapba beiktatni a kihívásomat. Arra elő kell neki állni, ha gavallér ember. Ne féljen madame, önnek vissza kell kapni a vadmacskáját vagy micsodáját? a leányát!

Sáromberkyné szaladt a rendőrségre, ott volt egy régi ismerőse, egy polizeirath, a ki a titkos rendőrség ügyeit vezette. Elmondta neki, hogy a leányát elszöktették, azt akarja tudni, hogy hová lett?

A tanácsos úr tréfás ember volt, azt a tanácsot adta Sáromberkynénak, hogy az ilyen titokteljes talány nyitját legjobban megtudhatná, ha elmenne Sommacampagna grófnő hirhedett alvajáró csodakisasszonyához s attól kérne útbaigazítást.

– Hiszen epen az a jövendőmondó csoda az én leányom! Azt szöktette el valaki!

Erre aztán a tréfás tanácsos úr igen komoly tanácsos úrrá változott át.

– No, hát akkor, madame, én is elhiszem, hogy az a -192- csodahölgy igazán Clairvoyante volt, mert a rendőrfőnök épen ma adta ki a rendeletet, hogy ezt a sok feltűnést okozó szemfényvesztő nőt egy titkos rendőrfőnök látogassa meg (miután ő kelme államtitokba és diplomatiai pletykákba is bele szokta magát ártani), s a vele összeköttetésben álló egész társasággal együtt helyezze őrizet alá. És már most áldja ön meg madame azt a derék embert, a ki a leányát elszöktette, mert a mai sèance után mind valamennyien ott duzzognának önök a kóterben. El ne mondja ön senkinek másnak ezt a dolgot. Én úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit…

Gil Blas pedig nem restelte a fáradságot, hogy a bécsi és budapesti lapokba beiktassa a következő kihívást:

«Tanussy Emánuel, volt császári főhadnagy, ezennel felhívatik általam, hogy lovagias úton elintézendő becsületkérdésben velem holtartózkodási helyét egy hónap alatt okvetlenűl közölje. Ha e felhívásomnak eleget tenni vonakodik, a gyávaság vádjával fogom megbélyegezni. Gróf Ponthay, tüzérhadnagy.»

JUSTUS FRAUS.

– De furcsa név! mondá Decebál, mikor legelőször meghallotta. Aztán többször is megcsendült a fülében ez a név.

Hát te eladnád az őseid ereklyekincseit a Justus Frausnak, ha a te kezedre kerülnének?

Még sem lehet valami közönséges halandó, ha ilyen kincstárt képes felvásárolni.

Ő csak azt látja, hogy ez arany, amaz ezüst; ki mennyit nyom, annyit ér. Nagy olcsón elvesztegetné – a bolond!

Nagy volt a haragja az elűzött fiú ellen, s igyekezett magát ebbe az indulatba még jobban belehajszolni.

Régóta szorongatott helyzetben volt már. Válogatott a hitelezőkben, mint a tarokkozó a talonban, melyiket vegye fel? A kiadásai a szerint nőttek, a hogy államférfiúi szereplése nőtt és a feleségének a nagyvilági dámasága; a jövedelmei pedig épen abban az arányban zsugorodtak össze. A földet költötte a lába alól. Zaklatott órákban néha megöklelte az a szarvas ötlet, hogy jó volna a pénzügyeit valahogy rendbehozni. Ilyenkor nem védhette magát azon bűnös eszmétől, hogy hátha a Thonuzóba-kincsekhez is hozzá lehetne nyulni! Azzal egyszerre helyreállíthatná a rendet a birtokviszonyaiban. Akkor azonnal megszabadulna a hitelezők gyűlöletes pofáitól. És azok között még nem azoknak az ábrázatja a legkellemetlenebb, a kik nagy uzsorát vesznek, hanem Ponthay grófé, a ki törvényes kamatra adta a kölcsönt, de nyájas mosolygást is követel a találkozásnál, ez a legkeservesebb uzsora!

Most még ennek a rosz fiúnak a tartozása is hozzá járúl! Abban igazat adott Manónak, hogy ezt Ponthaynak vissza kell fizetni! Ez rosszabb a kártyaadósságnál.

Tehát legyen úgy! De nem te fogod kótya-vetyére bocsátani az ősök drága hagyatékát.

Decebál most már egészen logicai egymásutánt talált abban, hogy eddigi makacs ragaszkodását az őskori lelethez megmásítsa. A fiú kimondta fitymáló nézetét, az elfogja prédálni az egészet potom áron, ha örökbe rá lesz hagyva. Megelőzni helyes lesz. Végezzen inkább az apa bölcs talentuma.

Nemes elbusulásának ugyan még azzal is adhatna kifejezést, ha az egész régiségtárát végrendeletileg a magyar nemzeti muzeumnak hagyományozná, hanem arra is -194- talált okot, hogy a hazai tudósokra s különösen a nemzeti muzeumra megnehezteljen. Azt a remek olajfestményt a zomotor jelenetével ő egyenesen a nemzeti muzeum számára készítteté, s képzeljék! nem lett elfogadva. Az igazgató azt mondta, hogy nem a muzeum képtárába való pictura. Pedig már csak láthatja, a kinek szeme van, hogy külömb művészi teremtvény, mint azok a németalföldi mázolatok. No, ha Thonuzóba képe nem oda való, hát a kincsei se legyenek odavalók. Vándoroljanak hát külföldre, ne kapja meg a háládatlan haza.

Miután a kedélyhangulatát így beleerjesztette a világgyűlöletbe, mutatóba becsomagolt néhány legcsodálatra méltóbb darabot az ősi kincsekből, az arany sisakot és a vezéri csákányt, s közeledvén az országgyülés bezáratása, ismét felment feleségestől Pozsonyba.

Óvatosan kellett hozzá kezdenie a kényes üzlethez. Elébb utána járatni a jószágigazgatója által, hogy miféle ember az a Justus Fraus? Bécsi ágense útján e kérdezősködésére a legkielégítőbb választ nyerte. Justus Fraus a legjobb hitelű czég a metropolisban, régi antiquár üzlet a Himmelpfortgasseban, átellenben a «magyar koronával», a «Gábor angyal»-hoz czímzett házban. Az üzlet főnöke udvari szállító, minden kűlföldi muzeum és ritkasággyüjtemény bizományosa, képes százezreket készpénzben kifizetni.

Decebál szegre akasztotta azt a fogadását, hogy nem fog Bécsbe menni soha, ha csak nem zászló után. Felment biz ő egy pozsonyi fiakkerrel s meghagyta magát vizitáltatni a határvámnál, hogy nem visz-e csempészett dohányt?

A jóhírü «magyar korona»-vendéglőbe szállt egyenesen, a melynek az ablakából épen rá láthatott arra a kőből faragott Gábor angyalra, melyről az átelleni házat elnevezték.

Dél volt, mikor megérkezett. Olyan sietve akarta elvégezni a dolgát, hogy még este el is mehessen Bécsből, -195- így a neve nem lesz kinyomtatva az idegenek névjegyzékébe, mely adat a történelemírót (ki az ő viselt dolgait meg fogja örökíteni) zavarba hozhatná. Át sem öltözött, úgy ment át uti bekecsben a Gábor angyalhoz.

Az ódon háznak alul bolthelyisége volt, melynek kirakó helyén régiségek, furcsaságok voltak közszemlére elhelyezve, azok között igen értékes darabok. A mint a boltba belépett, csak egy pápaszemes öreg urat talált ott, ki valami ócska könyvet bírálgatott nagyító üveggel.

Erre a megszólított magyarúl felelt neki vissza (ráismert a nemzetiségére a ruhájáról és a kiejtéséről):

– Justus Fraus úr ugyan ez órában a déjeuner mellett ül, de azért uraságodat felvezetem. Szabad a nevéért esedeznem.

– Ah! Nagyon ismeretes név előttünk. A nagy-bajhalmi lelet! Világhírü kincsek.

A pápaszemes bezárta a boltját s a hátulsó ajtón kibocsátva Decebált, felvezette az ódon falépcsőkön az első emeletbe. Ott egy vasrácsajtó előtt csengetni kellett, arra megjelent egy livréebe öltözött óriás belülről s kinyitá a rácsajtót.

A pápaszemes felirta egy papirdarabra Decebál nevét s beküldte azt az inastól. Decebált pedig bevezette addig az -196- elfogadási terembe. Az is tele volt értékes régiségekkel: szőnyegek, képek, vázák, bronzok, halmozottan.

A rövid várakozási idő alatt három inas suhant végig a termen, a szomszéd ebédlő ajtaján ki és be. Az egyik egy tálat hozott ki egy fajdtyuk maradványával, a minek a piros karikás feje büszkén tekinte le a porczellántálról, a másik ellenben egy ezüst tálczán hozta a puddingot, a melyen még lobogott a meggyujtott borszesz kék lángja, a harmadik egy felnyitott madeirával sietett a helyszinén jókor megjelenni.

E közben a kolosszusa az inasoknak is visszatért s jelenté nyájas vigyorgással, hogy a Commerzienrath úr elfogadja az uraságot.

Az ebédlőterem is fényes berendezésü volt. A falakon vert művü ezüst tálak, a szekrények faragványai, az edények vésművei a cinque centora vallanak, a chinai, japáni igazi régiségek még ezektől is elvitatják az elsőbbség rangját. A szoba közepén a gazdagon terített asztal, s a mellett ült a sokat emlegetett főnök, a régészet mentora, tekintélye, virágos selyem kantusban, egy pohár madeirát szürcsölve: «Justus Fraus».

Vakandy! A penészes földturó, a cynicus tudós, selyem háló kabátban! A feketekenyér-faló, a pocsolyavíz-ivó asceta, fajdtyuk pecsenye, plumpudding, ananász előtt, madeirát pityizálva! Bűvészet ez?

A ház ura e megszólításra csodálkozó tekintettel fordult a Decebált bevezető pápaszemeshez s azt kérdezé németűl:

– Micsoda? Vakandy Anonymus! csak németűl ért? A ki nem értett más nyelvet, csak a keletieket? A ki német tudósokkal sanscritúl levelezett? A ki a hunnus szyttya alfabetet föltalálta! Az most nem tud csak németűl?

– ’Sz úgy ismerem, mint a saját testvéremet! Hát nem együtt ástuk-e a bajhalmi dombot? Nem egymás hátán silabizáltuk-e a tanusvári tömlöczben a penészes okiratokat? Úgy össze voltunk nőve, mint az újszőnyi kettős leányok. Csak ismerem Vakandyt!

A principalis úr ezalatt nagy nyugalommal törögette az olasz mogyorót egy furcsa diótörőben. A diótörő mintha csak az ő miniatur szobrocskája lett volna.

– No, akkor ez olyan természeti csoda, szólt Decebál, a milyen a világon nem fordult még elő. Én meg mernék esküdni, hogy ez az úr az én Vakandy Anonymusom.

A házi úr intett az inasoknak, hogy adjanak széket a vendég úrnak, s előkelő arczkifejezéssel mondá.

– Hagyja abba, utasítá el Decebál. Nem kell nekem tolmács. Hiszen tudok én annyit németűl, hogy nem hagyom magamat eladni. S azzal helyet foglalt a principalissal szemközt s elkezdett vele németűl értekezni.

Minden szájfelnyitásnál jobban meggyőződött róla Decebál, hogy a kivel beszél, senki más, mint az ő régi ismerőse. Ezek a rendetlen fogak, a mik közűl egy előre áll, ezek a ránczok a száj körül! nem! ilyen arabeszkek nem fordulnak elő másutt, mint a földturó fizimiskáján.

– Ismeri ön «Barrer et Son» antiquariusi czéget Londonban? kérdezé tovább.

– Bocsánat! A nagy hasonlatosság hoz tévedésbe. Nekem a Barrer et Son czég 48 ezer font sterlinget ajánlott a bajhalmi lelet kincseiért.

– Az nagy pénz, szólt fejét kétkedően ingatva s az ezüst késsel piszkálva a fogát Justus Fraus.

– Kár volt el nem fogadni, szólt Justus Fraus, valami hegyes sündisznó tüskét dugva a fogai közé.

Hogy ezt ugyanaz a pofa mondhatja, a mely a düh extasisába jött, mikor arról volt szó, hogy Mántay Móricz odaajánlotta a kincseket az anglusnak!

S a diótörő képmása még erre a czímzésre sem mosolyodott el. Értetlenűl nézett a bolt hivatalnokára: «mit tesz ez a szó?»

– Aha! Igaz ugyan, hogy az «erény» is a ritkaságok -199- közé tartozik, de azért nem igen akadnak rá mai nap amateurök. Leszállt az ára, mint a conchyliáknak.

Decebálnak még azt is látni kellett, hogy Vakandy Anonymus hogy öblíti ki előtte a száját, porczelán csészébe, evés után. Ezt már nem bírta elviselni!

Felállt a székéről, s áthajolva az asztalon, ezt kiáltá magyarúl Justus Fraus úr szeme közé.

A boltügynök tolmácsolás helyett az öt ujját tánczoltatta a homloka előtt, a mi néma szótár szerint annyit jelent, hogy a látogató úrnál valami nincs odahaza a felső emeleten.

Decebál kapta a kalapját s búcsúvétel nélkűl ott hagyta Justus Fraus úrat az asztalánál.

Lehetséges-e az, hogy két ilyen tökéletes egymástól szakított emberi torzkép létezhessen a világon? Az egyik Magyarországon, a másik Bécsben? Az egyik a föld alatt él, a másik fényes salonokban; az egyik koplal, kuczorog, a másik dobzódik, duskálkodik; az egyik pogányvérű szittya, a másik stocknémet; az egyik cynikus, a másik epicureus. Az senkit sem czímez, ez magát is Commerzienrathnak titulálja; amaz egy sündisznó, emez egy angolna, de a feje ugyanaz mind a kettőnek.

Ha pedig ez a két alak csakugyan egy, ha Vakandy Anonymus ugyanaz, a ki Justus Fraus (mint a hogy azonos az éjjeli pávaszem lepke a gazevő hernyóval), akkor -200- mit jelent ez az alakoskodás? Kinek a javára, vagy a kárára rendez valaki egy ilyen komédiát? Hiszen annak az alaknak, a ki Vakandy név alatt lett Decebálnak meghítt barátja, éveken keresztűl kellett azt a szerepet következetesen keresztűl vinni, sok nyelvet megtanulni, magyarúl a régi és új írásmód szerint írni, beszélni, levéltárakba magát beleenni, romok közt, puszta halmokban ásni, túrni, kaparni és az alatt egy ilyen fényes palotát, nagy üzletet, sybarita életmódot elhagyni. Mire való volt ez? Hisz utoljára is a Thonuzóba-kincsek fel lettek találva. Ez valóság. Se nem álom, se nem csábulat. Meglehet, hogy ma, midőn kináltatnak, nem akkora az értékük, mint volt, a mikor kérettek, de mégis kincsek azok. Tréfából nem vezette őt azokra Vakandy. Sőt még önérdekből sem, mert a felfedezés után még csak vissza sem tért hozzá s csak egy értékes darabot sem vitt el az akkor lefoglalva tartott kincsekből emlék gyanánt, később pedig nem is mutatkozott. Micsoda nyitja lehet akkor ennek a megfoghatatlan talánynak?

Sietett vissza Bécsből, s megesküdött, hogy soha többet halandó teremtésnek még csak azt sem engedi meg, hogy a szájára vegye a Thonuzóba-kincsek nevét. -201-

AZ ÚJ VILÁG KEZDETÉN.

Az Alföldön már hat hete, hogy nem esett az eső, harmatnak hire sincs. Kánikula közepén járnak, s a csordakútakból is mind kifogyott már a víz. Az egész kiterjedt rónán, egyik város tornyától a másikig nem látszik semmi zöld, fakó az egész táj, egy-egy sárga folt virít ki csak itt-amott, a hol a szikfű virágzik, másutt meg egy hosszú fehér sáv rémlik, a hol a sziksó úgy felverte a földet, hogy lapátolni lehet. Árva fűzet, galagonyát, rekettyebokrot behúzott a hernyósereg fehér hálójával, egy levelet sem hagyott rajta, még a kutyatejet is megette valami féreg. Billió a prücsök, a minek a czirpelése olyan, mintha a forró földnek az izzó zizergése hangzanék ki belőle.

A láthatárt nem látni, azt eltakarta a délibáb; mintha egy őrült tenger, maga a mesés özönvíz nyargalna magasra hányt hullámokkal végig a messzeségen, felkapva tornyot, boglyát a hátára, szigetnek, felfordított tükör képmásával. A boglyát még tavalyról feledték ott, megáporodott, penészes sásszéna; a mult télen nem kellett az ökörnek, majd megeszi a jövő télen csemege gyanánt. Most ott nyargalász gulya, ménes az avar pusztán; ha volna mit, sem tudna legelni, mert bántják a bogarak. A pásztorok alig győznek szaladgálni az árnyékot kereső marha után. Egész folt seregély repül a nyomukban, azoknak meg ez a sok marhakínzó légy a lakodalmuk. A komondorok sem törődnek a kötelességükkel, mind ürgét kaparni járnak, ebből van elég.

Csak a bivalynak van esze, az befeküdt a mocsárba, csak a feje látszik ki belőle. A mocsárnak nem árt a szárazság, a holt Tisza ellátja vízzel, az a sötét zöld tenger arra kelet felé, rőthamvas hullámaival csak úgy gúnyolja a kiaszott rónát, a negyvenezer holdnyi nádas gályát hordhatna a hátán. Látszik is valahol a közepén olyan gályaforma, -202- de még sem az, egy óriási fűzfa az, a mi bizonyosan olyan helyen nőtt fel, a hol nem fértek hozzá, hogy levagdalják az ágait rőzsének, felnőhetett a maga kedve szerint derék lombos fának.

Délután még fojtóbb lesz a vak meleg, a bögölyök, legyek még vakmerőbben támadnak meg embert és állatot, a birkanyáj összedugja a fejét, a komondorok a hátukon hentergőznek, a halászmadarak sírva kóvályognak a víz fölött, a partifecske egész gyülevészszel tölti meg a léget, «valami idő lesz!» dörmögi a számadó gulyás, gyanusan pislogva a süvege karimája alól a déli láthatár felé. Ott borulni kezd, talán esőt hoz a szél, ha ne ha jégesőt? Csúnya fakó felhő emelkedik szörnyű gyorsasággal az égre, a szélei rongyosak, a mélye rőtbarna. Nem hoz az egy csepp esőt sem, mert az egész porból van, a homok megmutatja, hogy ő tud repülni. A felhő elkergeti a délibábot tornyos szigeteivel együtt s aztán betakarja a rongyos köpönyegével a fél láthatárt, a nyugotit, a keleti ment maradt. A szél harsogásába belevész minden hang, madársivítás, marhabömbölés, emberi káromkodás. A forgószél tölcsére, nagy udvart seperve maga körül orsózik végig a rónasíkon, jaj annak, a mi a sodrába bele kerül. Útban kapja a nagy szénaboglyát, egy percz mulva fel van az forgatva s repül az ég felé. De még a számadó juhász is, a ki a boglya alá menekült. Azt is felkapta a szélmenyasszony tánczos fodra, s egyszerre csak azt veszi észre, hogy repül, szerencséjére megtalálta a jobbik eszét, s hirtelen kiakasztva a nyakából a lebegő szűrét, azt engedi az égbe rohanni, s maga leesik a földre.

A bőszült vihar vágtat tovább, felseperve a mezőről a prücsköket, mocsárból a békákat, s estefelé a Kárpátok alján fogja bogár és békaesővel agyonrémíteni a szegény hegylakókat.

És még ebben a nagy itélet időben is akadt olyan gonosz -203- indulatú állat, a mely nem félemlítve meg a haragos fergetegtől, az általános zürvavart saját önző czéljaira felhasználni nem átalkodott. Két nagy ordas farkas jött elő a berekből lappangva, az egyik komondorfarkas, a másik agárfarkas, a hogy megszokták őket külömböztetni. A mocsárban úszkáló bivalyok közül egy fiatal előhasi tehén jó messzire beúszott a holt Tiszába, azt szemelték ki áldozatúl. Utána vetették magukat. A bivalytehén észrevette a veszedelmet, a társaihoz nem menekülhetett már vissza, az útját elvágták a csikaszok, bivalyfővel azt találta ki, hogy a nádasba meneküljön, ott talán megszabadul a gonosz üldözőitől. Azok lubiczkoltak utána. Egy nagy fekete fej elől, két kisebb utána. Nemsokára eltakarta valamennyit a nádrengeteg.

Az a nagy fűzfa ott a nádas közepett valami sziget ottlétét árulja el. Kiemelkedő földhát van ott a vizek birodalmában. Hogyan került oda? Talán avargyőr volt? Vagy talán kunhalom? Ütközet emléke, halottakból összehordott halom? Vagy csak neptuni torladék, mint a Debreczen melletti halomláncz? Köröskörül keríti a nádas. Csak a Tisza felől van egy nyílás a náderdőbe vágva, a honnan csónakkal a szigetre lehet járni.

Ez a sziget nem tud semmit a nagy országos aszályról. Itt szép zöld minden. A víz szinén most adják ki javában a bájillatukat a nufár bőrszerű sárga rózsái, a buzogányos nád tetejéig felfutott a vad hajnalka, fehér tölcsérvirágaival, a meneteles partról aláhajlik a rózsaszín füzény (lithrum) virágpálczája, a lilaszín elecs (butomus) ernyős mászó karóján tornászi gyakorlatokat végez a füzöld leveli béka, a vízi gyöngyvirág, gyüszünyi fehér csengetyüivel, a gyalog bércse (clematis) háromszirmu kék harangjával kiharangozzák a titkokat, a miket a pázsítos nefelejts megsúgott, hogy ott beljebb a sziget mélyében még külömb tündér világ van. -204-

Piros virággombú lóhere és ezüstlevelü pimpó (potentilla) nőtt közös pázsíttá, a mi körül hófehér csiperkegombák kupolái domborodnak elő félkörben (a népmonda szerint ott tánczoltak a tündérek karéjban). A piros nadálytő, s a sötétkék vadzsálya virágait méhek dongják körül, azoknak is közel van a házuk. Azok a nagy odvas fűzfák a sziget belsején egész őserdő fűzfából, a minek az alja virágos bozót.

S ez a sziget nagyon jól ismert föld a világ előtt. Legelőször is az állatvilág előtt. A part mentében egész sorral állnak végig a gémek és a pelikánok, lesve a viczkándozó halakra, a mik a víz felszinére felhányják magukat. A halászsas le-lecsap egy kövér potyka után s viszi a prédáját egy nagy kiszáradt füzfára elkölteni. Az a légben halászó szárnyasok közös étkezője. Hulladékaiból egész domb támadt ott, de gondoskodnak ketten a köztisztaságról: a hangya-nemzetség, meg a szederinda, azok betakarják, félretakarítják, a mi kellemetlen. Zivatar elől azután egész serege a szárnyasoknak, a mi nem a káka tövén fészkel, menekül a fűzfák közé, s van akkor zajos gyülekezet! Külömben csak a nádiveréb próbálgatja csendes meleg napon, hogyan lehetne egyszerre a fülemilét is, meg a varangyot is énekben utánozni?

Az az egy kimagasló óriásfűz pedig úgy látszik, hogy a maga fajának a fejedelme. Emberek között is megesik, hogy egy kinő olyan magasra a többi közül. A derekát nyolcz ember nem érné át öllel. Repedezett kérgét nem csak arasznyi zöld moha fedi, de egy repedésen végig bóbiskolnak az ott élősködő kosborok (orchys) virágfüzérei, legyeket, szunyogokat mimelő kelyheikkel, s a vadkomló, meg a pénzlevelű folyondár úgy össze-vissza szőtték az ágait, s lógatják alá a füzéreiket róla, mintha ők volnának ott az urak.

Pedig már a belseje a vén fának csak egy nagy odu, a miben egy embercsalád elfér. Hanem ennek a nyilását egészen eltakarja egy nádkunyhó, a mi már réginek látszik, -205- nemcsak azért, mert fekete, hanem a rajta megtelepült népség bizonysága szerint. Egészen befutotta azt a tetejéig a tüskés földi szeder granátszin szárával, fekete és piros bogyóival s folyvást nyiló fehér virágaival; az oldalaiban van talán tíz madárfészek, a csupjában a legnépesebb, azok már tollasodnak. A tövében pedig egy tüskés borznak van a pinczelakása, a ki nagyon jól itthon találja magát, épen most vitt haza egy egeret a fiai számára.

Sem a sündisznók, sem a nádiverebek és czinkék nem érzik magukat feszélyezve azáltal, hogy rajtuk kívül még egy vendéglakója is akadt a háznak.

A czipőit levetette, talán hogy a friss pimpóspázsit szőnyegének a harmatján üdítse rózsaszin talpacskáit? nem biz az. Be kell gázolnia a vízbe, fehér szoknyáit a térdei közé szorítva, hogy a merítő hálót kihuzza. Jó fogás volt, egész csoport pánczélhátú kecsege viczkándozik a hálóban.

Ottan áll a bogrács, készen, a szolgafára felakasztva; jó paprikás halászlé készül abban ma estére. Teljes tele bográcscsal. Úgy látszik, az énekes madárnak nagy családja van!

Igaz! Hisz a fűzfáson túl látszik kibukkanva még egy néhány nádkunyhó, de azok már ujak.

Azután még egy rakás fát gyujtott meg s apró fanyársakat faragott; azokra meg sügérek lesznek felvonva, előbb száz késvágással megszabdalva, azokat úgy sütik meg a parázshalom közé tüzködve cserepcsikon, a zöld csíkos hátú halacskák már ott viczkándoznak madzagra füzve a kopoltyuban, ezeket horoggal fogják.

De a mint a kopoltyuhoz kiment, a melyet a part melletti -206- mély víz alatti gödör képezett, egész csodát látott: a nádasból százával uszott ki a part felé a vizi kigyó, magasra feltartott fejjel, s azok között, mint egy-egy főhadnagy, a tekenősbéka, sajátszerü pistyogó süvöltést hallatva. Lizandra nem félt a kigyóktól, megszokta a barátságukat még a Styx szigetén; csak álmélkodva nézte őket, hogy igyekeznek a rekettyebokrok közé elbujni. Ezek éreznek valamit. Csodálatos, hogy az időjárás tüneményeit azok a lények, a melyeknek nem adatott mód, a mivel gondolataikat egymással közöljék, előre megérzik. Leghamarább a pókok, azután a hüllők, majd a madarak. – Nemsokára megzendül a mocsár, a vizek szárnyas népe mind felkerekedik, egész tábort járva, sikoltozásuk, krákogásuk elárulja félelmüket, a legkonokabb ellenségek feledik az ősi gyülölködést, halászsas, héja, gém, kócsag, gődény, sirály, mint egy vert ármádia összekeveredve kóvályog a légben s megszáll csapatostúl a sziget fűzfáin, czivakodva az ülőhelyért, a gázlók raja odahúzódik a bozót sűrűjébe s hivogatja egymást nagy trombitaszóval.

Az a nagy vihar kergette ide valamennyit, mely a Tiszántúli rónán végig tánczolt.

Az pedig nem jön ide. A szél-ara nem akarja a viganóját összecsatakozni a mocsárban, jobban tetszik neki a szilaj keringő táncz ott a sima rónán, derék tánczosaival, a töveikből kifacsart szálfákkal.

Itt az ingovány szigetén csak egy más tünemény jelzi a távoli nagy vihart. Az alkony-ég kigyullad a narancsvörösből lángoló biborba, visszfénye olyanná teszi a mocsárt, mint egy égő tükör, a hol a viz kicsillog; a hol meg a nádtenger kalászos síksága takarja a vizet, ott arany hullámokat látszik hányni ez a tenger.

S e csodavilágításban a sziget minden fája, bokra még fényesebb zöldnek látszik, valami tulvilági zománczot kap minden, maga a parton álló nympha is a csendes víztükörbe nézve, mint egy zöldarczú tündért látja saját képmását abban. -207-

Végre őtet magát is nyugtalanítja ez a megmagyarázhatatlan pompája a tüneményes égnek. El-elnéz a nyilt vágás felé, a merre szabad Tisza látszik. Talán vár valakit, a miatt aggódik. Kis gyermek korától fogva megszokta az egyedül létet, emberkerülte bútájban (Eiland).

A sok vizi madár egészen ellepte a szigetet. A pelikánok olyan közel jönnek hozzá, hogy szinte megczirogathatná a fejeiket. Az ágon ülő mindenféle ragadozók meg épen a nagy fűzfára szállásolták be magukat. Onnan ugyan egy lövéssel elrezzenthetné őket, van puskája odabenn a gunyhóban, de ő ugyan a világ minden kincséért meg nem tudna lőni egy madarat. Egy madarat! Az Istennek azt a kedvencz állatját, a kinek szárnyat adott, hogy hozzá felemelkedhessék; egy másvilág lakóját!

A leáldozó napot már eltemették a láthatár olvadt aranynyá vált felhői, de azért a ragyogó ég tovább fénylett. Az átfutó szél után, mely itt a szigeten csak mint egy sebes fuvallat csapott keresztül, egyszerre feltömjénzett a szigetvilág növényzetének füszerpárázata; az esti lég tele van ambrával; minden levél illatot áraszt, a mi az érzéket kéjesen mámorítja. Ezt a gyógyellenszert találta ki a természet a mocsárlég miasmái ellen.

Lizandrának a bogrács után is kellett látni, hogy kozmát ne kapjon a halászlé. Jól állt kezében a főzőkanál, mikor megkóstolta a paprikás levet, nincsen-e tulsózva? Nem volna nagy csuda. Azt mondják a sós levesre: «Szerelmes a szakácsné.» – Hát a ki a szeretőjét csak minden szombat este látja!

Egyre neszel, ha nem hallatszik-e távolban az evezőcsapás? Az nem, hanem valami más. Valami csörtetés a nádtenger között, koronként felhangzó rekedt bőgéssel és valami vad csahintással, a mi nagyon külömbözik a kutyaugatástól. Mikor az ember először meghallja, ludbőrös lesz tőle a teste.

A bivaly hatalmas uszó, az bele nem fárad. S a vízben le nem foghatják a farkasok, mert maga alá gázolja a megtámadóit, ki kell őt kergetniök valami szárazra, hogy megosztozhassanak rajta.

Valahol maga előtt tüzeket lát égni. Gondolja, hogy ott emberek vannak, talán pásztorok komondoraikkal. Arra felé veszi az útját.

Egyszer aztán, a hol a nádas megszakad s mélyebb víz jön közbe, melynek folyása van a Tiszából, előtör a bozótból az egész vadásztársaság.

Elől a bivaly ormótlan nagy feje, széles orrát magasan feltartva, a vízszinén uszó vizi tök, a békakorsócska széles levelei, kövér mákfejei közül forró párát fujtatva az orrlyukain át, utána két oldalt felhegyezett füllel a két ordas feje, szemeik zöld fényben ragyognak, csattogó szájuk a vizet habuczkolja.

Lizandra egy perczig zsibbadt érzékekkel áll, elbámulva e látványon. Jól érzi a közelgő veszélyt. A menekülő barom idehozza magával a két fenevadat.

Elfuthatna előlük, a kunyhónak jó deszkaajtaja van; a nádkéve ugyan nem védelem a farkas ellen, mert az azt széttépi, hanem az odvas fa üregéből lábtó vezet föl a fára, ott biztos menedék van, mint egy őrtoronyban.

De a mikor azt a szegény üldözött állatot meglátta, a mely bivalypofájával úgy ki tudta fejezni a rémületet, aztán hozzá azt a két czudar, fertelmes duvad fejet, kárörvendő vérszomjas agyarkodó tekintetével, tajtékzó, fogcsattogtató szájával, ördögileg villogó szemeivel, akkor valami szivkicserélő düh szállta meg egyszerre; az ijedtség haraggá lobbant fel, mint a füstből a láng: nem elfutni előlük, de rajtuk hajtani támadt kedve. A kunyhóban -209- volt felakasztva a dupla puska, megtöltve öreg göbecsre. A ki azt ott hagyta nála, megtanította rá, hogy kell vele bánni, vadludat, tuzokot hogy kell meglőni. Azok ugyan tőle mind akár ott fészkelhettek; de most ezen a két csikaszon ki akarta próbálni, hogy mit tud?

A hol a víz sekélylyé vált, a bivaly már feneket ért a lábával s csülökre kapva gázol ki; a két ordasnak még ott uszni kellett, ezzel elmaradtak nehány ugrásra az áldozattól. A bivalytehén, a mint a partra kikapott, elhagyta az ereje, térdeire esett s tehetetlenül dugta bele a fejét a hangafa bokorba. Az egyik farkas diadalcsahintással rohant feléje egyenesen, a másik betanult, sunyi strategiával került eléje kullogó lépésben.

Lizandra a két tűzrakás között foglalt állást. Az is igen helyes hadászati positió volt. Szépen az arczához fektetve a puska agyát, jól oda szorította vállához, csendesen megvárta, míg a puskacső legye ott lesz, a hol a farkasnak a feje van, akkor elrántotta a ravaszt, a fegyver eldördült s a duvad nagyot ordítva ugrott fel a levegőbe s aztán hanyatt vágta magát. Gyönyörű lövés volt. Azzal hirtelen a másik farkas ellen fordult, mely épen akkor dugta elő a bozótból a fejét; annál már egy kissé elhamarkodta a dolgot, de azért az is megkapta a magáét. Nem pusztult el ugyan a lövéstől egyszerre, még elinalhatott; de hogy nagyon megbánta a dolgát, azt bizonyítá a keserves ordítozása, a mi nemsokára elnémult a sziget távoli bozótjában.

Lizandra egészen más embernek érezte magát. Valamikor gyermek korában azt kérdé Manótól: hát te hogy tudtál egyszerre leányból férfiuvá változni? – – Hát így ni!

S még a diadal tetejében egy jótett emléke! Megmenteni egy ártatlan életet! -210-

Hogy fekszik ott elnyulva a földön, bizalomteljes önmegtagadással! Apró, pislogó szemeiben valósággal ragyog a köny. Ez a vízözön előtti vastagbőrüek világából itt késett idomtalan állat még sírni is tud; még valami rekedt nyöszörgése is van, a melylyel a maga érzését ki tudja fejezni, s ha egyéb mimicára nem képes is, megrázza a fejét s a füleit összecsattogtatja.

Lizandra megszánta a szegény állatot és odament hozzá. Térdére vette a nagy nehéz fejét azzal a serteborzas orrával s beszélgetett hozzá: «Tehénkém! Bivalykám! Ne félj, már nincs farkas.» S aztán kinálgatta kötényébe szedett füvel.

A bivaly aztán egyet gondolt: felállt a két térdére, majd mind a négy lábára; de még mindig úgy reszketett, hogy csupa szánalom volt nézni ezt az ormótlan állatot.

Azzal megfogta az elejtett duvadat lompos farkánál, s elvontatta a sűrű bozótba, hogy a bivaly nem láthatott rá többet.

Akkor aztán az őslény visszanyerte a világhoz való bizodalmát, megrázta a bőrét, s neki állt a jó kövér fűnek, legelni. Ilyent soha sem kapott ő otthon «a nagyságos mamánál».

Most aztán Lizandra is hozzálátott ám a maga háziasszonyi kötelességéhez. A halászlé már készen volt a bográcsban; azt most már csak ott kell hagyni a hamvadozó zsarátnak felett, hogy forrón maradjon; a cserepcsikon sülő halat majd süsse meg kiki magának, az úgy jó. Most aztán csak az ital után kell látni, mert a jó vacsorának ez a koronája. Bornak itt híre sincs, azt nem lehet tartani, mert megeczetesedik, de annál jobb nektár készül a vadszeder levéből, mézes vizzel felhigítva. Azt mindig frissen lehet készíteni, a fűzfák köpüi, a szederbokor -211- indái bőven adják az áldást. Lizandra két fekete, máztalan korsót megtöltött e nemzeti itallal. Hahaha! Biz az őseinknek is ilyen áldomást hoztak a feleségeik, mikor még a honkeresésben fáradtak a határtalan pusztán, a honnan nem látszának Tokajnak, Ménesnek hegyei.

De az ivadékoknak annyiban mégis jobb dolguk van, hogy őket már pusztai barangolásaikban elkiséri az a fekete bab, a minek a levét úgy hivják, hogy «kávé».

Még ez is az ő dolga volt. Vasserpenyőben megpörkölni a kávét, aztán két nagy lapos békasó között apróra őrölni, bögrében megfőzni. Megisszák majd utoljára abból a pohárból, a miből a szederbort itták, czukor helyett mézet kapnak hozzá. Kávéskanál is van, apró békateknőkből, a miknek ügyesen készített nádszár nyele van. Ezek az eszközök mind kívül vannak felaggatva a kunyhó falára szép rendben és tisztán tartva.

E sürgés-forgás közben megmegütötte a fülét az új vendégnek a rekedt dörmögése. (Nincs ám ennek több annál az egy hangjánál.) Ki nem tudta találni mi baja? «Hiszen, ha szomjas vagy, előtted a nagy víz!» Utoljára a bivalytehén azt tette, hogy oda jött hozzá. Olyan bizodalmas alázatos nyájassággal közelített, mely minden gonosz szándékot kizárt. Ha egyszer a bivaly valakit megszeret, annál nincs ragaszkodóbb állat, nagyobb igazság kedvéért még a szája is tele volt hosszú csátéval, a mit csak úgy apródonkint morzsolgatott befelé. Ismét mekegett valamit s a vastag orrával egyet taszított a védasszonyán.

– Talán fiadat keresed? Hja, bizony szegény kis borjut ma nem tudom ki szoptatja meg.

– Ahá! Ilyenkor megszokták a tehenkét fejni. Az lesz a baja. – Ejnye, ez bizony okos dolog lesz. Mindjárt segítek én rajtad.

Gyorsan futott a sajtár után, előbb kisurolta azt homokkal, -212- mert biz abban azelőtt méz volt. Soha sem próbálta a fejést, azt sem tudta, ülni kell-e hozzá vagy térdelni? De szépen sikerült. Egész sajtár megtelt jó, illatos bivalytejjel.

Arra aztán a nemeslelkű szarvas állat, mint a ki legjobban ismeri a házi rendet, vezetés nélkül odaczammogott a nádkunyhó mellé, hozzádörzsölte az oldalát a fűzfa kérgéhez, s aztán eltehenkedett a számára vetett alomban, a falevelekben, átadva magát a bölcselkedő kérőzésnek.

De milyen nagy öröme volt Lizandrának az új szerzeményen! Majd hogy meg fogja lepni az urakat. Mántay Móricz egészen meg volt elégedve az itteni állapotokkal, csak néha sóhajtott fel, hogy de jó volna egy kis tejes kávé! Abban megvan minden földi boldogsága az embernek. – Hanem ez itten absurdum. Tejért tíz mértföldnyire kellene menni, s mire ide hoznák, már akkor az sajt és savó volna, nem tej, hát csak félre kell tenni a kivánságot.

Lizandra azt gondolta ki, hogy a vacsora végén meglepi az urakat a tejes kávéval, s majd hogy engedi nekik töretni a fejüket a találgatásban, honnan csordult ide az égből a friss tej? Addig ne tudjanak az Istenadta bivalyról semmit.

ESKÜVŐ A FŰZFA ALATT.

Egyéb baj nem történt ott, mint a mely rendesen meg szokott esni a kezdő vadászon, hogy a visszarúgó puskájának a ravasztakarója sebet vágott a lövöldöző jobb kezének a mutató ujján. Sebaj! Be lehet kötni falevéllel s aztán hangosan dalolni hozzá: «Megvágtam az ujjam, de nem fáj. – Fügefalevelet tettem rá. – Fügefa levele gyógyits meg; – Kedves, édes rózsám csókolj meg!»

Talán meg is hallják azt a nótát? Úgy tetszik, mintha evező-lapátok ütnék a távolban a taktust hozzá. -213-

Lizandra egy jó szál fűzfavesszőt vág le, s annak lehántja a héját. Ilyen szép fehér vesszővel szokták megfenyíteni a kényeztetett rossz gyermeket, a ki soká elmarad a háztól s késő este veti haza.

Nem sokára feltünik az alkonyégtől ragyogó csatornában az első csónak, abban csak két férfi silhouetteje látszik. Az egyik evez, háttal van; mégis ráismernek. – Hogy dobog a szive, mikor azt meglátja! Pedig még csak egy fekete árnyék, mely a lapátolás közben előre-hátra mozog, mint egy gép. Abba is idő telik, a míg a csónak odaáig ér, a hol ki lehet kötni a parton. A másik két ladik messze elmarad mögötte, pedig azokat két evezős hajtja, azok a segédmunkások.

Manó a kormányosára bizza (az pedig Mántay mérnök), hogy kösse ki a csónakot a fűzfához, maga kiszökik előre a nefelejtsbokrok közé, a czuppanó pázsitba.

– Gyere ide, gyere! Tartsd a hátad! kiált eléje futva Lizandra. Hát ilyen sokáig el kellett maradni? Ma olcsó lesz a vessző.

Akkor a dévaj teremtés egyszerre megkapta a két vállát orozva hátulról, s hanyatt rántotta a fiút, hogy csak úgy nyekkent, a bokor közé esve. Kaczagott és tapsolt a pajkos tettének.

De nagy hamar sirás lett a vége (szokás szerint) a nagy dévánkodásnak, mert Manó hanyatt estében beletenyerelt a földi szederbe, s egy tüske megszurta a kezét, a mit egy hangos «hüh! a ki a Pilátusa van!» jelzett nála hevenyében.

Akkor aztán oda térdeltek mellé, megijedtek nagyon, engesztelték szépen; megcsókolták azt a szurás helyét a kezén, egy csepp vér jött ki belőle, azt nagyon megsiratták, bocsánatot kértek, megbánták nagyon a gonosz cselekedeteket: «ugy-e, a lábadat is megütötted?» nem hagytak -214- neki békét addig, a míg rá nem mondta, hogy megütötte, akkor aztán Éva felkapta Ádámot az ölébe s úgy vitte a két karjára emelve, gyügyögteve: «megütötte szegényke a lábát, megszúrta a kezét, nem tud járni.» Manónak mesterségébe került kiszabadulni a keze közül, s lejutni az öléből a földre. Akkor aztán, hogy bizonyítsa, mennyire épek a lábai, visszaakarta adni a kölcsönt; de Lizandra olyan ügyes volt, mint egy őz gödölye; cziczázva siklott ki a kezei közül, mikor már azt hitte, hogy fogja.

– Valóságos rossz, pajkos gyerekek! dörmögé Mántay Móricz, kiszedve a ladikból a hosszú bádog szelenczéit. Manó elszaladt már.

Végre mégis csak el tudta fogni a Lizandráját! Akkor aztán ő vette a Lizandrát a karjára s vitte nagy diadalommal. Igazi ősemberek, a kiknek minden izma, idege, lelke olyan, a milyennek az Isten megteremté! – Egy darab paradicsom ez itt, a Tigris és Eufrates közepén, a honnan még nem kergette ki a lángfringiás angyal az ős emberpárt. Meglehet ám, hogy csak azért nem, mert itt még nem izlelték a «jónak és gonosznak tudásának fájának gyülmölcsét».

No hát pitspátts! felelt vissza a két drága tenyér jobbról-balról visszafizetve a kapottat.

– De most igazságtalanúl ütöttél meg! Én nem hazudtam. Ha én azt mondom, hogy két farkast lőttem, akkor neked meg kell esküdnöd rá, hogy igaz.

– Nézd csak! mondá Lizandra, itt a tuskó az utban, vigyük oda a vacsorához pamlagnak.

Azzal megfogták ketten két felől a nehéz faderekat s elkezdték a tüzelőhelyig czipelni. Mántay hasztalan kiabált Lizandrának, hogy ne erőlködjék, megrontja a termetét, várjon, míg ő oda érkezik és segít!

Azért is megmutatta, hogy van hozzá való ereje, csak egy kissé pirosabb lett az arcza az erőfeszítéstől. Azon a mohos faderékon elfértek mind a hárman.

Nemsokára összekerült az egész telep; hat segédmunkás a mérnöki műszerekkel, a táblás tokokkal, a háromlábú kukucskálóval, s más afféle ördöngős szerszámokkal, a miknek a mesterkedéséből fog az a csuda kikerülni, hogy a hol most ez a rengeteg nádas hullámzik, ott évtized mulva arany búzakalász veti fel kincseit, s hol most lélekvesztővel járnak a vizeken, ottan vasut… (Hohó, megállj Pegazus! Hippogryph! Fantáziának is vakmerő ez! Holott még a kerékre vont sin is luxus, ki a bolond jönne arra a gondolatra, hogy az egész utat behúzza keréktalppal?) -216-

Az urak a kanapéra (lásd: fűzfaderék), a munkások a szép gyepre telepedtek; a «háziasszony» osztotta nagy fakanállal mindeniknek a piros halászlevet, nagy karéjokat szelve hozzá a fekete rozskenyérből, a mit a hét elején maga dagasztott, maga is sütött ki. (A kemenczét hozzá Mántay készítette a partpadmalyba.)

Dicsérte mindenki a szép asszony főztét, a két kancsó, az édes itallal («almáziának» nevezték el azt ennek a szigetnek nyelvén) sorra járt. Ő maga csak a mások jó étvágyában gyönyörködött (azt mondják, a szakácsné maga a szagától lakik jól az ételnek), vagy az ura mellé ült le s annak a tányérjából torkoskodott, s kinálgatta még egy szép falattal, még egy pohár szederborral. Mikor aztán mindenki jól lakott, s kedves egészségére kivánta egymásnak a vacsorát, Lizandra elmosta, eltakarította a bográcsot, tányért, tekenőbéka kanalakat, a két üveg poharat is kiöblítette; több alamázia nem ivódik, hanem jön befejezésűl a kávé. – Ez már nem kell a parasztnak; a munkások felczihelődnek, nyalábra fogják a szerszámokat, hogy a jó egy hajtásnyira levő gunyhóba szállítsák, a melyben Mántaynak van a főhadiszállása; a két úr egyedül marad, Lizandra még parázsnál sürög-forog, s egy kis idő mulva ott párolog a két pohárban a drága jó illatú kávé, még pedig tejes kávé, Mántay álmainak paradicsoma.

– Hát ez mi az Isten csodája? kiált fel a főmérnök, kételkedve látó és szagláló érzékeinek hitelességén. Tejes kávé?

– Gyöngyöm, galambom! Hisz te boszorkány vagy! kiált fel Manó. Azok teszik meg, hogy kést ütnek a száraz fába s azon keresztül megfejik a falu teheneit.

– Hát azért sem vagyok boszorkány, feleselt Lizandra. Mert én azt a tejet valóságos tehéntől fejtem ki, még pedig bivalytehéntől.

– Hol vettem? Az Isten adta. Ugy-e, ezt sem hiszed? Ugy-e ez is hazugság? No hát gyere oda a gunyhó mellé, -217- hadd verem oda hitetlen orrodat a bivaly orrához. Aztán mondd, hogy nem bivalytehén az, a mit látsz, hanem redves fa.

A két férfi jobbra-balra támolygott ámulatában, mikor azt az eltagadhatatlan emlős állatot a kérőzők fajából meglátta. A bivaly nem is mondott valami üdvözlő szót, a maga kevés szótagú idiomáján.

De nagyhirtelen másfelé vonta a figyelmüket az az éktelen lárma, a mi a kunyhók felől támadt: «üsd fejbe! csapd agyon!» kiabáltak a munkások; nagy puffogás hangzott, s nemsokára nagy derendócziával hoztak rudakra fektetve egy kivégzett farkast. Hárman is beszéltek egyszerre: «ott volt a mérnök úr gunyhójában, az ágy alá bújva; nem haraphatott meg senkit, mert az állkapczája már el volt lőve».

– No ez az egyik farkas, a melyiket meglőttem, mondá Lizandra szelid, csendes hangon.

– Hát mit szörnyűködöl most? szólt vállvonva Lizandra. Nem elmondtam első szóra, hogy két farkast lőttem? Ide jöttek, ezt a bivalytehenet üldözték, én fogtam a puskát, lelőttem mind a kettőt. Nekem maradt a tehén. Te viseled a farkasbőrt kaczagánynak.

Manó pedig odaomlott a lábaihoz s elkapva azt a sebzett kezét, elhalmozá sűrű csókjaival.

A munkások egymás mellé fektették a két ordast. Hatalmas két állat volt, him és nőstény; veszedelmes család. Mántay csodálkozásában a fejét verte a tenyereivel. -218-

– Le kell húzni az irháikat! parancsolá Lizandra. Az én uram azt fogadta, hogy viselni fogja kaczagánynak.

– Fogja is! kiálta Mántay. Micsoda? Ha az én feleségem lőtte volna, viselném a bőrét, mikor a király elé megyek!

– Én nem tudok szóhoz jönni az ijedségtől, rebegé Manó s igazán reszketett. Micsoda veszélyben forogtál! Sohasem hagylak magadra többet.

– Ebben igazad van, szólt Mántay. Erre az egyre nem gondoltunk, mikor ezt az aprószentet magára hagytuk a szigetünkön. Igaz, hogy nyáron a farkas nem támad emberre. De jövőre még se kisértsük az Istent. Te itt maradsz, a mappákat elkészíteni, én folytatom a nivellálást.

Manó egészen eltakarta volna, ha lehete a tenyereivel, karjaival a kedvesét, utólag rettenve meg a veszélytől, a miben az forgott. Lizandra pedig dicsekedve kiáltozott:

– És így az élet legnagyobb gondjától meg vagyunk szabadítva. Van mindennapra való tejünk.

– Praktikus egy genie! micsoda talentum! magasztalkodék Mántay Móricz; egész Magyarországon nincs párja a te kincsednek, fiam Manó!

– De ezen az egész planétán sincs! emelé a mérnök cubicus elevatióra a dicsőitést. Ilyent csak a tündérmesékben osztogattak. Megörökítjük ezt a helyet, fiam! Hét házzal vagyunk rajta. Egész falu. Adjunk neki nevet, a miben a mai nap emléke fennmaradjon. Ird be a -219- mappánkba. Legyen ennek a helynek a neve «Asszonyvár». Ha lehet «Leányvár».

S beirták a készülő térképre e kis, pirossal körített folt helyére e nevet «Asszonyvár» lobogó tűzfénynél.

Mántay Móricznak nem kellett biztatás, a míg a munkások a farkasirhával elkészülnek, ott maradt a tűznél s elkezdett mesélni. Igazán mese volt. Mi lesz egyszer ebből az országból, ha ez a nép elkezd tanulni, dolgozni! Miféle csodákat értek ti meg egykor, mostani gyermekek, a mikről a vének ma csak álmodoznak, de azért úgy hisznek az álmaikban, mint a másvilági üdvösségben. Ti azt mind meglátjátok! Benne fogtok élni. Közönséges mindennapi dolognak fogjátok találni. Nem lesztek vele megelégedve, tovább álmodjátok a végtelen álmot!…

Nagyot fordult már a gönczölszekere hetes csillagképletével, mire vége lett az áhitattal hallgatott mesének. A tűz is elhamvadt: a munkások kezdték kívánni az uraknak a nyugodalmas jó éjszakát. Lizandrának a fejecskéje ott a Manó ölében talán álomnak is adta már magát.

Fölséges éjszaka! Egy levél nem mozdul a fákon. Hanem a helyett az ég csillagai erednek futásnak. Hogy rajzolják arany iveiket a sötétkék égre. A nádkunyhó nyitott ajtaján belátni. Nincsen ott sötétség, az odvas fa nedves pudvája világít, mintha phosphoros volna. Ez a hálószoba megelőzte Edison találmányát.

Csak a halászsasok nyugtalankodnak ott a fűzfa koronájában. Nem férnek egymástól.

– Te ma nagyon rosszul fogsz aludni, szólt Lizandra Manónak. A fűzfát teleszállta a sok halászsas; tán jó -220- volna őket elriasztanod, egy pár lövéssel. Külömben még rád esik valamelyik.

– Igen, ott a négy ág között. Ott az ágyam; éjszakára mennyezetet huzok rá gyékényből, meg szunyoghálóból. Pompás fekvés esik ottan.

– Tudod jól, apám, hogy még nem vagyunk összeesketve. Idáig szökve jöttünk. Papot nem kapni, ha kapni, sem áll meg. Annak elébb dispensatió kell, dimissorialis kell, keresztlevél kell, szülői engedély kell, az nekünk mind nincsen. Tehát várunk, a míg mind ez meglesz.

– Mint Alnufusz herczeg az «ezeregyéjszakában», a ki az éles kardot oda fektette maga és a menyasszonya közé.

– De fiam, a mi a tündérmesében megjárta, nem járja Asszonyvárában. Nektek meg kell tartanotok az esküvőtöket.

– De hol veszünk hozzá papot? Embert csak lehetett teremteni, de ki tud papot teremteni?

– Tudok én azt is, szólt Mántay komolyan; azzal a távozó munkások után kiáltott: «Héj atyafiak, hozzátok el a kunyhómból azt a négyszegletű lapos bádogtokot, a minek gömbölyű dudorodása van a tetején, azután jőjjetek valamennyien ide vissza, szükség lesz rátok. -221-

Manó nevetett, mint a ki tréfát vár ebből. Lizandra remegve huzódott hozzája, mint a ki sejti, hogy nagy komoly vége lesz ennek.

– Hát gyertek ide gyerekeim, szólt Mántay, hadd magyarázom meg nektek az ilyen csodatételnek a nyitját. Emlékezel rá Manó, mikor még Emma voltál, aztán odajöttél a dioptra elé alkalmatlankodni, azt kérdezted tőlem, hogyan tanultam én meg a mérnökséget? Szeretnél a nyomomon elindulni. Hát én akkor elmondtam neked, hogy én bizony eleintén papnak készültem, azután a jogászságra tértem át, censuráztam is, ügyvédi oklevelet is kaptam, csak azután tértem át a mérnöki pályára. Akkor nem akartalak elriasztani a magam példájával, láttam, hogy komoly ösztönöd van; elhallgattam az élettörténetemből azt, hogy én már káplán is voltam: valóságos felszentelt lelkipásztor bojtár, s egy álló esztendeig kereszteltem, eskettem, temettem az iratosi híveket. Maig is tartogatom mind az oklevelemet, mind a hajdanviselt selyem stólámat. Itt vagyok én! Ha csak pap kell. Pap vagyok én! S úgy összekötlek benneteket, hogy senki fel nem oldoz.

Manó még mindig kaczagott, de Lizandra már szeretett volna elszaladni, ha olyan nagyon nem fogták volna a két kezét.

– De apámuram, szólt elkomolyodva Manó. Én nem vonom kétségbe a kegyelmed papi minőségét, de a szabályszerű feltételek még akkor is utunkban vannak.

– Ne fájjon neked azok miatt a fejed. Ha én téged a te Lizandráddal összeesketlek, soha semmi szentszék, viczispán azt meg nem másíthatja; ha dispensatio, dimissorialis nélkül tettem, az az én hibám, engem büntetnek meg érte. Mit csinálnak velem? Elcsapnak az «asszonyvári» ecclesia papságából: holtig való káplánságra itélnek. Peregrinus leszek! Hahaha! De ti rajtatok, Isten engem úgy segéljen, megörökül az áldásom. Soha igazabb -222- áldás még ki nem jött a pap szájából, mint a milyennel én elbocsátalak titeket!

Erre aztán Lizandra is sírva fakadt, s oda borúlva Manó keblére, jól esett neki a kedvese arczát könyeivel beharmatozni.

Megjött azonban a bádog-tok. Benne volt abban ügyvédi, papi és mérnöki diploma szépen egymásra fektetve. Három ember életpályájára elég. A tok fenekéről előkerült a megfakult, penészfoltos selyem stóla is. Azt felkötötte a nyakába Mántay Móricz. Aztán fáklyákat gyujtatott.

– No, hát akkor válaszszatok magatok közül curatort. Jó lesz Pados András uram?

– Megvan az ecclesia! Fogja kegyelmed curator uram az én káplán-levelemet; győződjék meg belőle, hogy nem méltatlanra pazarolja az ecclesia bizodalmát, a midőn engemet emeritus iratosi káplánt megválaszt lelkipásztorának.

– Van hát már ecclesia is, pap is, csak templom volna hozzá, jegyzé meg Pados András uram, a curator.

– Az is készen áll. Hát van ennél a felséges nagy fűzfánál külömb templom a kerek világon, a kit az úr Isten keze növelt a maga dicsőségére, beboltozott hatalmasabb tetővel, mint a Szent Péter bazilikájának kupolája. Kápolnát nyitott benne, s azt megvilágítá csoda szent fényével, s ide szállítá rá, kik őt magasztalják: az ég szárnyasait; hát nincs-e nekünk templomunk?

– No hát, hogy ezt az Istenalkotta templomot a legünnepélyesebb ceremoniával avassuk fel, legelőször is -223- egy esküvőt tartunk benne. Kend Pados András uram, lesz a kérő násznagy, Bajnok Márton uram a kiadó násznagy. Tudnak írni. A matriculába a neveiket beírják aztán.

Minden ember komolyan vette ezt a dolgot. Olyan is volt, a ki azt mondta, hogy «de így kellene annak igazság szerint mindig menni: ne hurczolnák az embert annyifelé.»

Lizandra most már nevetéssel álczázta a megdöbbenését. Manó biztatá, hogy legyen erős szívvel. Rendén megy minden.

– Megálljunk még, szólt Mántay, leülve a mohos faderékra s egy ív papirt közepén összehajtva. Az esküvőt meg kell ám előzni a móringlevélnek. – Hát leányom, micsoda hozományt móringolsz a vőlegényednek?

– No majd én dictálom. «Én Sáromberky Lizandra (mondd utánam!) móringolom az én kedves vőlegényemnek, Tanussy Manónak az én bivalytehenemet, két farkasbőrbundámat, meg a tíz ezüst forintomat, a mit a vármegyétől kell kapnom a duvadak füleiért.» Jól van, be van írva. Hát te vőlegény, mit móringolsz a te jegyesednek?

Azzal odavitte őket a terepélyfa kupolája alá, kikérdezte őket: «szeretik-e egymást?» egymásba tette a kezeiket, elmondta előttük a nagy holtig való fogadást; szépen utána mondták egymás után. – Akkor aztán megáldotta őket.

Egy üres könyvből matriculát csinált, abba beírta az első párnak a nevét, a ki Asszonyvárott össze lett esketve. A ki kiváncsi rá, most is megláthatja. Ott van.

Egy most születő új világrésznek a kezdőpontján történt ez, hol az ember folytatja a teremtés művét.

A két gyermek egyedül maradt a kunyhóban, körülöttük -224- az önvilágító odu, előttük a hallgató mocsárvilág, fejük fölött az ég sassai és szívükben egy ismeretlen új világ előérzete.

«Adjon Isten lassu essőt,
Mossa össze mind a kettőt;
Szita, szita, péntek,
Szerelem, csütörtök,
Zab, szerda!»
. . . . . .
«Ezt szeretem…»
. . . . . .
«Ezt csókolom…»
. . . . . .
Lalla!
. . . .

EGY BÁLI MEGHIVÓÉRT.

Az idyll ott a mocsárlápok között nyugton folyhat tovább. Nekünk szárazföldi lakóknak tudomásunk sincsen azokról a vízi emberekről, a kiknek életmódja az, hogy napjaikat a csónak hátán, vagy övig vízben, sárban gázolva töltsék; csíkhalászok, tőzegvágók, bibicztojáskeresők, súlyomszedők, gyékényfonók, csatornaásók, sziksófőzők, nivelláló indzsellérek! Kinek volna kedve közöttük ténferegni? Végezzék a dolgukat.

Aztán holmi apró családi ügynek-bajnak háttérbe kell szorúlni olyan nagy országos esemény előtt, a milyen volt a bekövetkezett nádorválasztás. Az öreg József nádor, ki egy évvel előbb ülte meg félszázados nádorsága örömünnepét, meghalt, s utána a nemzet rendei legidősebb fiát, István főherczeget emelték, szabad választás útján, e második trónra. A nádor volt a kisebbik király Magyarországon. A szép daliás alakot, Pest vármegye gyűléstermében avatta fel fényes és hatalmas méltóságába maga -225- az akkori trónörökös, a mostani magyar király Ferencz József. Hajh, micsoda szivárvány lehetett az ott, a mi az ezernyi hazafiak örömkönyeiből támadt, mikor az édes hazai nyelven hallották beszélni a magyar királyfit, először háromszáz esztendő óta, a magyar nádorhoz.

Azután következett a nagy, emlékezetes körutazása István nádornak az egész országon szerte. Egész diadalút volt az. A nemzet minden ajkú népe, minden felekezete egygyé olvadt a lelkesedésben, mint a corynthi nemes ércz a tűzben.

Tuhutum vármegyében is nagy előkészületeket tettek a nádorlátogatás ünnepélyére. A főispán hetekkel elébb lement a megye székhelyébe; a termeket feldiszítették, a köznemesség között kiosztották az insurrectionalis réztokos kardokat, hogy egész lovas ezreddel fogadják a magas vendégeket; a birtokos főurak vetekedtek a pompa emelésében. Klaszszi Venczelnek (a pesti hires magyar szabónak) a fiatalság számára készített díszöltönyök hónapokig tartó gondot adtak; az öregek előszedték a pompás viseleteket, a miket apáik hordtak a korona hazahozatalának magasztos napjaiban; fontos értekezések, szakértő tanácskozások folytak megyeszerte az öltözetforma, a gombok, a sujtás, a zsinórzat kérdései fölött; némely úr titkolta a saját leleményét, meglepetést készített; a hölgyek csodát fejtettek ki a népies viseleteknek úrias pompává áttündéresítésében. Minő főkötők, párták, övek, kötények, fűzött vállderekak, menték, subiczák kerültek érvényre! Hát még az ősi násfák, kösöntyűk, mentekötők, rezgők! Az egész ország visszaifjodott három századdal.

No, hogy az egész Tuhutum vármegyében a pompás felvonulás babérkoszorúját Tanussy Decebál és a felesége fogják elnyerni, arról még csak kétség sem lehet. A legnagyobb titoktartás daczára is kiszivárgott annyi a közönség közé, hogy Decebál díszhintaját négy fekete mén fogja húzni, ezüstös sallangos szerszámmal, két hajdu díszmagyarban, a hátulsó a bakon, egy elől a kocsis mellett; a -226- kocsis lobogós ingujjban, arany rojtos gatyában. A hintót Sára asszony maga egyedül tölti meg s olyan drága ruha lesz rajta, a minek a himzésében négy varróleány vakult meg – félig; a feje pedig olyan különösen lesz frizirozva, hogy olyat csak a régi képeken látni, fölfelé tömörített hajjal, a mibe, mint egy kalpagba, merészen van beleillesztve a brilliántforgós lengő kócsagtollbokréta, míg oldalt a gyöngygyel himzett piros «csákó» fityeg le róla. Csak az olyan termethez és arczhoz, mint az övé, lehet ezt viselni!

Maga Decebál pedig csupa olyan öltözetet fog felvenni, a mihez egész históriai emléksor van fűzve. Az a tigrisbőr-kaczagány Rákóczy nyomában repült valaha, azt a megfeketült ezüst pánczélinget, a beleszőtt aranycsillagokkal Bocskay ajándékozta; az a kard ott harczolt Tökölyi kezében Pétervárad alatt. Sőt még a Thonuzóba arany sisakját is fel fogja tenni; s akkor meglátja majd ország-világ ezt a nevezetes csodát. A nádor is megbámulhatja ezt a versenytársát a Szent István koronájának. Decebál fogja vezetni az egész nemesi bandériumot. Ez kicsinált dolog; s minden tekintetben vívmánynak mondható, hogy a vezérség ő reá bizatott és nem Belizárra, az udvarnál grata personára; de viszont az is latba vetendő esemény, hogy Decebál e feladatra vállalkozott s erre az egy kivételes esetre elfeledte a kuruczságát.

A nádor-ünnepély előtt már tíz nappal, bizvást el lehet mondani, hogy egész Tuhutumvármegyében senki sem beszélt egyébről, mint a bekövetkezendő pompák látványáról.

Ekkor küldettek szét a főispáni hivatalból a meghivó levelek a nádor tiszteletére tartandó fényes tánczvigalomra, a mit Ponthay Adalbert gróf fog adni.

Már erről is mesemondás volt, a mit a fáma előre hiresztelt. Micsoda szőnyegek lesznek a termekben? -227- Mennyi ezüst a buffet-teremben? Hány szakács érkezik Bécsből? Katonai zenekar! Bosco! Aztán huszonnégy pár, egyformán öltözött ifjú és hajadon fogja tánczolni az újdivatú «Körmagyart». (Világos-zöld Kossuth-dolmány, kettős ujjal, az egyik bő, félig nyitott, rózsaszinű atlaszbélléssel.) A debreczeni diákénekkar lejön, a szünóra alatt a szózatot énekelni. A terem közepén szökőkút lesz, a mi essbouquet-t lövell fel; a hölgyek olyan tánczrendet kapnak, a mi egyúttal legyező. Azt is tudják már előre, hogy maga a nádor-főherczeg is fog tánczolni egy fordulót, a vármegye legszebb asszonyával. (A sárga irigység fog el minden hölgyet, ha Tanussy Decebálnéra gondol.) S az a hölgy emlékül egy karpereczet kap a nádortól, annak a gyémántokból kirakott névelőbetűjével. – Az ember alig várja már, hogy jöjjön el az a nap!

Hogy az aranyszélű boriték felnyitását, a mely a főispáni meghivót tartalmazta, mindenütt, a hol asszony van a háznál, az senkinek másnak át nem engedi, az bizonyos dolog.

De oly bámulattal senki sem vizsgálja azt át, mint Sára asszony. Hiszen már tud olvasni, nem kell neki tolmács. De akárhogy nézi is, a saját nevét nem találja a meghívóban. Az csupán csak tekintetes Tanussy Decebál követ úrnak szól.

– Mit jelent ez? kérdezé Sára hebegve. A meghivón csak a te neved van. Rólam szó sincs.

Decebál elkapta tőle a meghivót, nem akart neki hinni. Látta aztán, hogy igaza van. Csak őt hiják magát.

– Ez a legmagasabb gorombaság! kiálta, összegyűrve a markában az egész meghívót. Hogy mer valaki nekem ilyen meghivót küldeni? Engem! a feleségem nélkül. Ezért keresztül fogunk esni egymáson főispán urammal! Fogadom azt! -228-

Sára asszonynak nagy elégtételére vált, hogy Decebált ő miatta ilyen felgerjedésre kelni látta; hanem azután megijedt.

– De hátha valami tévedés van a dologban? szólt Sára asszony, kapkodva a mentő szalmaszál után. Lehet a cancellistának a hibája, a ki a meghivókat irta.

– Oh nem! Nem az! Szándékosan kikeresett sértés ez; jól tudom! Tudták az emberek, hogy hol találják el az érzékeny oldalamat.

– Mit nekem a nádor! Tán nekem szerencse, ha őt megláthatom? kiálta fel dölyfösen Decebál; ha nem leszek ott, bizony jobban meg fognak látni, mint ha ott lennék.

– Ne búsulj! Majd ha én leszek Pannonia királya, én sem hivom meg az estélyemre a Habsburgi grófokat.

– De én nem akarok addig várni, a míg te a Pannák királya lészsz, hanem azt akarom, hogy a nádori bálba meghivót kapjak. Nekem az után járj! Az egész világ azt várja, hogy ott legyek. A palatinus velem akar tánczolni. Minden ember tudja már, hogy hogyan leszek öltözve; ha ki kell belőle maradnom: annyi, mintha csak a koporsóba fektettek volna. Én ott akarok lenni! Érted?

– Én pedig nem fogok ott lenni! Kimondtam. Még ma, még ebben az órában elmegyek egész fitogatással Erdélybe medvevadászatra.

– Nem eresztelek! Nem szabad engem itt most szégyenszemre elhagynod. Ha olyan szerelmes ember vagy, most mutasd meg! A feleségedről van szó! Bizonyítsd be, hogy te vagy a kis király Tuhutum vármegyében. Piha! Egy Tanussy Decebál feleségének kell-e visszafordulni a tanusvári megyeház útjából, mikor az egész megye minden nemes asszonya, leánya hivatalos oda? Hát férfi vagy te? A ki elszaladsz világgá, a hol egy kis ellenkezést találsz, s ott hagyod az asszonyodat a piacz közepén a nevetők gunyjának?

– Majd megmutatom én, hogy boszut tudok érted állni, de most annak nincs ideje. Hisz csak nem adhatom Zách Felicziánt. Eltávozásom vegyék hadizenetnek.

– Ismerlek! Látom a lelkedet! Nemcsak nem bánod ezt, de örül a lelked, hogy elfuthatsz tőlem! Hogy ürügyet találsz, kapsz a haragon, belelovaglod magad a büszkeségbe, csak azért, hogy sorrajárhasd megint az erdélyi szeretőidet, a hányat ott hagytál. Ismerem jól minden gonoszságaidat.

– Akár az örmény menyecskéé, akár a leányáé, az mindegy. De hogy te csélcsap, csapodár, kikapó vagy: az szent, mint a nap az égen. Eredj hát, hagyj itten! De én is fogadom a lelkemre, hogy a mint te itt hagysz ebben az én nagy gyalázatomban, én is itt hagyom a te házadat, s ha visszatérsz, úgy jöjj, hogy hozz más asszonyt a házhoz, mert engem itt nem találsz!

Decebál fütyült boszujában, s a hajdukat kergette előre-hátra: «nem lesz semmi parádé! nem kell zsinór a mentékre; -230- vissza kell izenni a kocsigyárosnak, hogy ne küldje a díszhintót; adja el feleáron akárkinek; megyünk a Retyezátra!»

«Úgy kell nekem! Mondá magában. Miért hagytam magamat meglágyítani? Miért lettem hűtlen büszkeségemhez? Minek felejtettem el Thonuzóba hagyományát? Az nem ment feleségestül meghódolni a Szent István koronáját hordozó fő elé. Egyszer akartam tenni, azért is megbűnhödtem!»

(Vajjon ez volt az az arczulütés, a mit Manó megjósolt? Nem! Hisz ez elhárítható. S aztán ez tulajdonképen nem is őtet érte, hanem az asszonyát.)

Hisz a szegény asszonynak semmi más tér nincs fenhagyva a becsvágya kielégítésére, mint a társaságban ragyogás. A férfinak ott van a zöld asztal; aztán a zöld mező, meg a véres mező; övé a cserlevél, a buzakalász és a borostyán: hát az asszonynak még a virág se legyen engedve?

Sokszor mondták neki, hogy ő a legszebb asszony hét vármegyében: az arczképét lelopták, úgy adták ki aczélmetszetben, mindenkitől hizelkedést hallott és azért sohasem vétett még csak egy gondolatban sem a hitvesi hűsége ellen. Tudta, hogy férje százszor megcsalja s ugyanannyiszor megbocsátott neki; nem azért, mert szerette (tud az asszony többet is szeretni), hanem azért, mert nagyravágyása volt, hogy őt büszkének tartsák, hogy soha semmi szégyenleni valót ne mondhassanak felőle, a miért a kevélyek, az előkelők hátat fordíthassanak neki. Ha már nem születhetett oly magasan, mint azok, legalább erény és jó erkölcs dolgában egyenlő rangú akart lenni velük. S ezt a hűséges nőt, ezt a legszebb asszonyt engedik kizáratni abból a világból, mely rá nézve olyan volt, mint az igazhivőnek a paradicsom; engednek rajta -231- egy olyan megszégyenítést elkövetni, a mi után el van végképen temetve, hogy soha falusi magányából többé elő ne jöjjön s a látogatók előtt ajtót zárjon.

Az elkeseredés odavitte Sára asszonyt, hogy elkezdte magában Decebál jellemét birálni, a mit még tán soha sem tett.

Hát bátor férfi ez, a ki akkor, a midőn a felesége meg van sértve, magára hagyja és tovább szalad? Hisz ez a harag csak álarcza a gyávaságnak. A dölyf csak oroszlánbőr a léhaság hátán. Megveti a szembetalált bajt és kitér előle.

Hozzájárult még a féltékenység szelleme is, melynek olyan nagy a teremtő ereje, hogy képes volna egy üres planétát megnépesíteni képzelt alakokkal. Éva már féltette Ádámot, mikor még második asszony nem volt a világon. S a képzelet logicája hatalmas. Megbántották a férfit? tehát haragja nagy! A bút, a bánatot eltemetni hogyan szokták? Vidám mulatsággal. S annak tudjuk, hogy mi a vége? És így valahányszor a férjet megharagítják, mindig a feleségnek kell érte megszenvednie!

Sára asszony az ujjain tudta volna elszámlálni Decebálnak a gyöngeségeit. Ilyen dologban az asszonyok emlékezete bámulatos.

S hogy a kínzás tökéletes legyen, épen akkor hozták a stafétával a pompás báli öltözetet Pestről. Az árjegyzék is oda volt hozzá mellékelve. Az utóbbit Sára asszony átküldte Decebálnak, hogy mondja meg felőle a véleményét.

Erre Decebál átjött a feleségéhez. Kirítt a tekintetéből az erőltetett nyájasság.

– Csak tartsd meg a báli öltönyt, mondá. Én bemegyek a városba s postára teszem a pénzt a ruháért. Lehet, hogy még viselni fogod.

– Te kérdőre vonod a főispánt? szólt Decebál kezét megragadva. Közel volt hozzá, hogy azt megcsókolja. -232-

Ismét rásötétedett a nő lelkére az árnyékok legfeketébbike: a gyanu. Decebál most szökni akar tőle búcsúzatlanul.

Azt azonban Sára asszony szemfüles figyelme észrevette, hogy a férje egy levelet adott át az egyik lovásznak, a mikor a kocsira felült.

Azt a levelet elvenni a lovásztól nem volt nehéz feladat. Aztán a pecsétet feltörni sem lehetetlenség.

A levél czimzete is meglepte már. «Méltóságos báró Tanussy Belizár úrnak» szólt az.

Sára asszony tudott már olvasni, megérthette a levél tartalmát. Decebál epéskedő modorban tudatja a «báró urral», hogy miután őt a főispán megsértette az által, hogy a felesége nevét kihagyta a meghivóból, ő sem fog részt venni az egész parádéban, hanem a báró úrra hagyja, hogy vezesse már most ő a nemesi banderiumot. Ő most megy haragját «in anima vili» kitölteni. Jó, hogy e diák szókat nem értette Sára asszony, mert az «olcsó lelkek» alatt aligha medvéket és vadkanokat fogadott volna el.

Hanem annyit megértett a levélből, hogy Decebál csakugyan szökve ment el tőle: félt a búcsúzástól! És aztán az eszmetársulás arra a gondolatra is rávezette, hogy ennek a mostani szégyennek az okozója senki sem lehet más, mint maga a gyülölködő testvér, Belizár! Ő az udvari benfentes, az ő tanácsára hallgatnak odafenn. Bizonyosan ő terjesztett a magas körökben olyan rágalmakat az ángya felől, a melyek miatt azt a meghivatásra érdemetlennek találták.

Az Isten minden állatnak adott védelmet, s ha azt nem, hát legalább rúttá tette, mint a varangyot, hogy utáljanak -233- hozzányulni; csak a szép asszonynak semmit, annak a szépsége arravaló, hogy mindenki rávadászszon s ő meg ne védhesse magát.

A feltört levelet visszaadta a lovásznak, csak vágtasson hát vele a báró úrhoz, mondja meg neki, hogy a levelet az asszony törte fel, el is olvasta.

Mikor aztán egyedül maradt, akkor jött rá az a sivatag érzés, hogy senkije sincsen az egész világon.

Valahol a szekrénykéiben hever egy összegyűrt levél, a mit többszörös haragjában összemorzsolt, sarkaival megtaposott: fiának a levele, a miben tudatja vele, hogy nőül vesz egy szegény leányt. Most elővette ezt a levelet, s szépen kisimogatta a térdén a tenyerével, s újra meg újra elolvasta.

Nem volt titok, hogy a fia hol van most és mivel foglalkozik. A töltéshányó, kubikoló parasztok elhozták idáig a hírét, hogy a Manó urfi mint ütött tanyát a mocsár közepén, miként esküdött meg a fűzfa alatt, Mántay Móricz volt a pap. Dicsérte mindenki a kis menyecskét. Derék, tűzről pattant teremtés! Elmondták, hogy mivel tölti ott az idejét a magányos ligetben, míg a férje a távol lápokat méregeti a messzelátóval.

Sára asszonynak az a gondolatja támadt, hogy felkeresi ezt a szigetet, azzal a nádkunyhóval, «aztán legyünk ottan ketten, a kik sajtot készítünk, halat szárítunk!»

Alkonyatkor lement a kastélyból a kertbe. Ott most nagy hevenyében rendet csináltatott a tiszttartó: ha az uri vendégek ide találnak jönni; a bozótokat megnyesték, az utakról felvágatták a pázsitot, a patakot újra a partja közé szorították s egy keseredett virágágyat is összeteremtettek valahogy mindenféle cserépből kiszedett muskátlikból. Legalább lehetett sétálni az utakon szemkiverés nélkül.

Egy zugában a kertnek valami ritka növényre bukkant, -234- a mi a méregtermők között első rangban áll. Ezt is úgy hívják, hogy «Belladonna»; hát druszája. A szálas növény épen tele volt cseresznyealakú vadpiros bogyókkal. Kettőt leszakított belőlük.

Milyen furcsa az, hogy a magyaroknál az asszony a férje öcscsét kisebbik urának hívja!

Az udvaron hintógördülés hangzott, a kutyák nagyon ugattak. Tán vendég állt a házhoz?

Sára asszonynak kedve lett volna elfutni a vadaskert bozótjai közé, hogy elrejtőzzék előle, akárki jön most ide. Hanem a kertészlegények erősen utasítgatták az érkezettet, hogy merre találja meg a tekintetes asszonyt, csak menjen utána. Jobbnak látta hát megfordulni és eléje menni.

A középút egész hosszában végig szelte a kertet, mikor a mellékutból oda kijutott, már szemközt látta jönni a vendéget. Az alkonyfény annak a háta mögül világított: az alak és az arcz csak a közeledéssel kezdett mindinkább ismerhetővé lenni. Sára asszony a bámulattól megbűvölve állt az út közepén s a közeledőn felejté tekintetét.

Az ifjabbik testvér most már nem hasonlított oly nagyon a bátyjához. A míg annak az arczán az évek folyamatján észrevehető nyomokat hagytak a korlátlan indulatok, az események izgalmai, a sivár élvkereső életmód, hogy tíz évvel idősebbnek látszott, a termete is derékban nagy átmérőt nyert; azalatt Belizár, mintha szerződése lett volna az idővel, alig változott meg valamit s az a valami is csak előnyére vált, a betyáros hányivetiség helyett bizonyos komoly méltóságot vett fel tekintetében és modorában, igazi előkelő levente volt. Már messziről levette a kalapját sógornője előtt.

Az pedig, mint egy Megæra toppant eléje, s összeszorult öklében vért eresztett a két méregbogyó. -235-

– Te magad adtál erre jogot, édes ángyom, a mikor a hozzám irt levelét a férjednek feltörted s úgy küldted el nekem. Ez a levélfeltörés egy hozzám intézett egyenes felhivás volt: azért jöttem, hogy válaszoljak rá.

– Veled nagy méltatlanságot követtek el, s te a levelem pecsétjének a feltörésével azt árultad el, hogy ennek az indokát nálam keresed.

– Tagadom, hogy én szereztem volna neked ezt a fájdalmat. Megmondom, hogy mi okozza azt? és aztán azt is, hogy mi gyógyít meg belőle?

– No hát mi az oka? Nem vagyok-e nemes származású? csak olyan jó, mint maga a főispán. Nem vagyok-e becsületes? csak olyan jó, mint akárki az asszonyok közül. Tudnak rám valamit, a mi ürügy lehet, hogy ilyen csufosan ajtót zárjanak előttem?

– Hallgass rám és légy nyugodt: és mindenekelőtt dobd el a kezedből azt a mérges bogyót.

– No hát add ide az én kezembe, s ha azok után, a miket veled közölni fogok, azt mondod, hogy nyeljem le én, hát megteszem.

– Igen egyszerű a nyitja a te talányodnak. Azt talán tudod, hogy a mi udvari köreink nagyon hitbuzgók, s ebben a tekintetben igen szigoruak. Te az első férjedtől elváltál, úgy mentél nőül Decebálhoz. Ez a katholikus dogma szerint érvénytelen házasság. Te mindenüvé elmehetsz, mint a férjednek a felesége, de az egyházi vagy -236- világi fejedelem ajtaján be nem léphetsz, mert ott téged csak Király Samu feleségének s Decebál szeretőjének tartanak.

– E felett nem lehet vitatkozni. A római katholikus hit a házasságot felbonthatlan szentségnek ismeri.

– Tudom. Most már özvegyasszonynak ismernek. Szabad a kéz. És Decebálnak módjában lett volna ezt a mostani nagy keserűséget elfordítani rólad, nem nagy dologba került volna. A mint az első férjed halotti bizonyítványát kezéhez kapta, felhivatni a kálvinista papot, s két tanu jelenlétében elmondani előtte, hogy hites feleségül vesz. Rendben lett volna minden. És ez tudtára lett Decebálnak adva. A főispán általam iratott neki, kéz alatt figyelmeztetve, hogy tegye meg a kedvedért ezt a csekély áldozatot, külömben nem küldhet meghivót az udvari körökbe a te nevedre. És erre Decebál válaszolt nekem. Dölyfösen, haraggal utasítá vissza a figyelmeztetésemet: «én egy pár könyező asszonyi szemért hitemen, meggyőződésemen csorbát nem ejtek». Itt a levele, olvashatod.

Sára szédelgősen kapaszkodott egy mohos fa derekán felfutó repkény indájába.

Belizár pedig egészen közel lépett hozzá s most már forró, suttogó hangon ismétlé:

– Azt akarom, hogy meggyülöld, hogy kivesd a szivedből! Hogy kitépd a nevét úgy az emlékezetedből, hogy még egy gyökere se maradjon benne.

– Mert nem méltó, hogy téged bírjon, a ki az oltárképet lábával tapossa!

– S ezt te mondod? Te! a ki engem mindig szidalmaztál, gúnynyal, csufsággal halmoztál, a kétségbeesésig üldöztél.

– S te annak az okát mind nem találtad ki? Igenis, ócsároltalak, csufoltalak, téptelek, szakgattalak, mert a másé voltál. Lettél volna csak az enyém, istennővé tettelek volna. Hát nem sejtetted volna, hogy gyülöletemnek kútfeje az irántad való őrjöngő szerelem!

– Már kimondtam. Magad vagy az oka, minek hivtál ide? Hivtál, mikor a levelem feltörted. Kimondtad vele, hogy engem vádolsz a mostani kétségbeejtő szégyenedért. Azt hiszed, én okoztam azt, hogy én kaczagok rajtad, én gyönyörködöm az orcza-pirulásodban. No hát idejöttem megmondani, hogy nem én, hanem az, ki egykor azt esküdte: «sem örömében, sem bánatában soha hűtlenül el nem hagyom!» az okozta ezt a szívfájdalmat neked! S miután a fájdalom meg van szerezve, nem kéri belőle a maga osztályrészét, hanem fut a maga gyönyörűségei után, mert megfordítva vallja a magyar közmondást: «pénz elverve, asszony számlálva jó».

– Kelj föl. Nem azért jöttem én ide, hogy a földön heverni lássalak, hanem hogy fölemeljelek. A hogy mondám: én tudok írt a te nagy fájdalmadra, hallgasd meg.

– Bolondság! Ugyan ki ölné meg magát, mikor az élet szebbik fele áll előtte. Én elhárítom rólad azt a szégyent, a mi még nem hagyta nyomát: dicsőség, ragyogás, megbecsültetés volt egész életednek vágya, én vágyadat betöltöm.

– Igen egyszerű dolog ez. Első férjed halála után özvegy vagy: a Decebállal kötött házasságod semmis. Csak akarnod kell s egy keresztnévcserével Tanussy bárónő vagy. A püspök dispensatiója a formaságokat megrövidíti: kastélyom csak asszonyára vár.

Sára asszony összeszedte erejének maradványait. Büszkén emelte fel a fejét.

– Uram! Báró Tanussy Belizár úr! Mi adott önnek jogot arra, hogy engem ilyen ajánlattal lepjen meg?

– Ismét a te saját cselekedeted. Mi olyan szinjátszók voltunk, a kik szavukban gyűlölik egymást: tettükben pedig jók egymáshoz. Talán elfeledted már, hogy mikor engem igazságtalanul elitéltek két évi várfogságra, te, a ki tudtad, hogy ártatlan vagyok, titokban odamentél a biráim legfőbbikéhez s kezéhez szolgáltattad a tanujelt, mely helyettem magát Decebált vitte a börtönbe. Kiadtad a vétkest, hogy megmentsed az ártatlant. Azt, a kit férjednek hittél, azért, a kit üldöződnek véltél. Tagadhatod ezt?

– Az másért történt… hebegé Sára; de jól érzé, hogy most fogva van, mint a lépre jutott madár: az a kéz, mely most megragadja, odaviheti már, a hová neki tetszik.

– Jól van. Más okod volt rá. Én azonban ezt az okot hittem. Éveken keresztül ez a gondolat világított bele a jövendőmbe, hogy te jó vagy hozzám: szived szerint szeretsz. Ezért nem gondoltam a házasságra soha. Éltem rideg, szilaj legényéletet. Csak titokban rajongtam érted. Ki volt az, a ki arczképedet titokban lefestette, aczélba metszette? Soha sem találtad ki, úgy-e? Ma kitör belőlem a titokteljes szenvedély. Idejöttem, hogy megmondjam a szemedbe, mennyire szeretlek! A legőrültebb merényletre készen vagyok érted. Szeretlek annak a szívnek a -239- hevével, a mely asszonyt nem szeretett soha s nem fog szeretni rajtad kívül soha; a kit ha elfogadsz, nem lesz akaratod, nem vágyad többé, mert a mit kigondolsz, már akkor teljesülve van.

A nő lelke már bele volt sodorva abba a bűvkörbe, a mit az igazi szenvedély, mint nap a bolygók utját, sávoloz maga körül. Nem bírta magát védeni annyi összeható indulat rohama ellen. Vitte, ragadta magával a becsvágy, a harag, a csalódás, a boszu, a szégyen: de csak mindannyi között a szerelem a király!

Bámulta ezt a férfit! Szenvedélye megigézte, bátorsága meghódítá, mert nem az a bátor ember, a ki az oroszlánt megtámadja, hanem a ki egy gyülölő asszonynak meg meri vallani a szerelmét.

– Ne adj most választ, szólt Belizár, hátralépve. Ne ebben az órában, ne ebben az indulatban. Gondold meg, ülj tanácsot a sziveddel. Kérdezd meg az éjszaka álmait. Fordulj Istenhez: tán sugalmat ád. Én nem akarom, hogy nekem megsértett büszkeségből add kezedet: nekem a szived kell, az egész hű szived. Ha azt nem adhatod, szakadjunk el egymástól, felejtsük ezt az órát. Az én lángom olyan, hogy ha azt nem viszonzod hasonló lánggal: megégsz benne. Gondold meg, a miket mondtam. Eskü alatt nem mondhatok igazabbat. Magadra hagylak. Ha akarsz, válaszolsz, csak egy szót; ha nem akarsz, hallgatsz. Hogy mi legyen az az egy szó? Azt a szivedre bizom.

Sára utána nézett; nézte hosszasan az alkonyfény arany alapjába rajzolt fekete alakot; s mikor ez eltünt előle, még akkor is látta ez alakot az aranytérben fehéren.

Hetek multak; a fényes ünnepélyek Tanusvárott lefolytak rendén: az idő is kedvező volt rájuk.

Annál rosszabb idő járt ezalatt Erdélyben, a Retyezát vidékén, a vadászatokra.

Ott folyvást szakadt az eső, a medvék nem jöttek lövésre; a sikertelen hajtások után a vadász urak kénytelenek -240- voltak más nemeivel az élvezeteknek kárpótolni a kielégítetlen vágyakat. Decebál mindössze egy hiuzt tudott lőni, de annak sem hasznavehető a bőre ilyenkor, mert szőrt ereszt.

Ilyenkor aztán, mikor az ember a heves záporesőtől paczallá ázott, a lármás dinom-dánomba belecsömörlött, a czimborákkal összeveszekedett, csúzzal, huruttal kellően ellátta magát, olyan jól esik hazatérni a bizalmas otthonba, a hol a jó, türelmes (bár egy kicsit zsémbes) «házi doromb» várja jó meleg kandallóval, czirogató kézzel, izletes vacsorával: ingyen, őszintén adott csókkal.

Decebált egész hazáig verte az eső. Olyan volt, mint a garaboncziás diák: a hátán hordta a zegernye záport.

Mikor Tűzhalomra hazaérve, a szobájába felczihelődött, azt kérdé a hajdujától, a ki a tíz nap óta le nem huzott vadászcsizmából kezdte lehüvelyezni a lábát:

– Semmi nagy ujság nincsen, felelt a kérdezett; csakhogy épen a Dorkó nénő visszaállt a kastélyba.

– Nem békült biz az. Épen azért jött vissza, mert a tekintetes asszony itt hagyta a kastélyt s minden régi cselédet elvitt magával.

– Hát nem tudja a tekintetes úr? A bizony férjhez ment a méltsás Belizár báróhoz. Pedig ugyan nagy lakadalom volt!

Decebál csak elmeredt. Minden ajtó nyitva volt, végig lehetett látni a szobákon.

AZ ALMA MESSZE ELESETT A FÁJÁTÓL.

Az első meglepetés után azt mondá Decebál magában: «Igaza volt az asszonynak!» s igyekezett magából minden kedélyellágyulást kiphilosophálni. Igaz, hogy nagyon szerette azt az asszonyt. Akármilyen csapodár volt is más hölgyek irányában, szive szerint csak ehhez az egyhez szitott. A szivéből szakították ki. S hogy milyen nagyon kiszakították, bizonyítja az, hogy ahhoz az emberhez ment, a kit a világon legjobban gyülölt. Mert, ha akárki azok közül csábította volna el a nőt, a kik hizelkedésükkel ostromolták, nem volna csoda, de épen az, a ki mindig rágalmazta, gunyolta, az vitte el magával! Milyen nagyon meg kellett ennek az asszonynak gyülölnie a férjét! Vagy csak azért tette ezt, hogy ott ragyoghasson a nádori tánczvigalomban? Felejtsük el!

Hanem azután később kezdte észrevenni, a hogy a külvilággal érintkezésbe jött, milyen nagy csapás volt ez reá nézve. Az a furcsa tekintet, a mivel minden ismerőse fogadja, az a mosoly és szomorúság között válogató határozatlan valami, a mit a szemébe néző sehogy sem tud eltitkolni. Az arczáról olvassa mindenkinek azt a gondolatot: «Ez az ember de bolondul járt! elment vadászni, s azalatt férjhez vitték a feleségét!» Senki sem tudja, hogy mint kezdje vele a beszédet? Érzi, sejti, tudja, hogy nevetnek rajta. S ez rettenetes csapás! Minden rigolyái ellen a balsorsnak van valami védelem, csak az ellen nincs, ha az ember nevetségessé lesz. Ha elbujik az ember a világ nevetése elől, utána hangzik az; ha szembeszáll vele, a világ még jobban nevet; ha szomorkodik rajta, kinevetik; ha megadja magát, még inkább nevetik; ha vigan veszi a dolgot, tánczol, dalol, akkor meg ijedten néznek rá, azt mondják, megbolondult; még ha megöli magát, azon is kaczagnak. Ez a tragikumnak a legiszonytatóbb -242- neme, a mi mint a Nessus-ing, még Heraklest is agyonkínozza csalánégetéssel.

E catastropha után Decebál került mindenféle társaságot. Új országgyülés következett, új követválasztási mozgalommal. Ezuttal föl sem lépett. A kortesvezéreket kikergette a házából. Megmondta nekik az igazat: nincs pénze. Ekkor aztán megtörtént vele az a csoda, hogy Tuhutum vármegye rendei, tudta hire nélkül megválasztották követnek. Csak a kész mandatum értesítette róla. Ez valami enyhítő balzsam volt a sebhedt kedélyére. Tehát a nemzet, a haza még sem feledkezett meg róla. Tudta volna csak ennek a rugóját! Az öcscse, Belizár eszközölte ki a megválasztatását, azt pedig Sára asszony vette rá e nagylelkűségre.

Semmiféle clubba sem iratkozott be, nem akart sehova tartozni. Csak a kerületi gyülésekben jelent meg, s igyekezett magát feltünővé tenni olyan nézetek kifejtésével, a mikkel egyedül maradt. Ez a szerep tetszett neki. Nem akart se liberalis lenni, se conservativ. Neki nem kellett se Kossuth, se Széchenyi, se Apponyi, se a centralista doctrinairek. Az aristocratiát épen úgy gyülölte, mint a democratiát. Fölfelé a rebellist, lefelé a zsarnokot szerette volna játszani. Semmivel sem volt megelégedve, a mi a jelenkorban létezik; de nem az új kort, hanem a régit kivánta a helyébe. Kurucznak csufolták s erre büszke volt. Minden szavából, de még a bajusza állásából is az tünt ki, hogy ő magát tartja az ország legelső emberének, a kinek majd eljön az ideje! Majd eljön az a nagy szél, a mi a mostani lomha rendet halomra dönti. S akkor majd ő körüle fog seregleni az egész nemzet.

A vagyoni állapotja azonban egyre hiányosabb lett. Már elhatározta magát, hogy csorbát üt a büszkeségén s a Véreskő mezővárostól annyiszor kínált százezer forintnyi váltságdijat elfogadja. Ennek az ügynek a rendbehozásával -243- már meg is bízta a jogigazgatóját. Azzal egészen talpra állítja magát.

Egyszer aztán csak megjött az a nagy szél, a mit oly igen várt. Budapesten megcsinálták a diákok a forradalmat. Csakhogy megint nem úgy csinálták, a hogy ő képzelte. Nem azt kiáltották ki, hogy: «legyen úgy, mint régen volt!» hanem egészen veszedelmes jelszavakat eresztettek a világba. «Testvériség! Egyenlőség!» Hogy Tanussy Decebál egyenlő legyen a jobbágyával! Hogy a parasztnak legyen szava az ország dolgainak intézésében! Sőt az országgyülés padjára is leülhessen! Képtelenség ez! Hát még az, hogy az úrbériség megszüntettessék, ne legyen robot, se dézma, a jobbágytelek legyen annak a tulajdona, a ki azt míveli! És a nemzetőrség! Felfegyverezni a parasztot! Lázadás ez!

Mi lesz már most a véreskői örökváltságból? A pugrisok nem fizetnek, ha ingyen jutnak a szabadsághoz. Odalesz bizonynyal a százezer forint.

S a pesti forradalom a pozsonyi országgyűlést is felzavarta. Új alkotmányról beszéltek. Elfogadták a pesti hires tizenkét pontokat annak alapjául. Tanácskozás, értekezés folyt minden clubban egész éjeken át. Decebál ide is, oda is bepillantott, mindegyiket boszusan hagyta el.

Az már kérdést sem szenvedett, hogy azt a mostani rendi alapon választott országgyülést hazaküldik s népképviseletit hívnak össze helyette. A parasztok fognak választani! A parasztok! A szűrös parasztok! A bocskoros parasztok! – De hisz a parasztok között is van rangfokozat, van egésztelkes, féltelkes, fertálytelkes paraszt; van zsellér, van napszámos. Hányadik rangig szálljon le ez a szent ősi jog?

E felett folytak a legnehezebb tanácskozások. Decebál azoknak az eredményét csak másodkézből tudta meg. A liberális párt a féltelkes jobbágyig fogja indítványozni a választói jog kiterjesztését. Decebálnak az is nagyon sok. Minden reménységét a conservativ pártba veti. A pecsovicsok -244- nem fogják a nemesi előjogok ilyen lealacsonyítását eltűrni. Ezek azonban titokban tartják a club határozatát. Reggel aztán az összes országgyülés tagjai összegyülnek zárt tanácskozmányra. Első szónok a conservativ párt legcsökönyösebb, legpecsovicsabb tagja, goromba, dölyfös, zsarnoki jellemű ember. Ettől vár Decebál csodadolgokat. – Meg is kapja, a mit várt, de majd leszédül bele. A conservativ párt vezérszónoka azt indítványozza, hogy be kell hozni az általános szavazatjogot! – Micsoda? «Suffrage universel!» Még a napszámosnak, még a béresnek is legyen szavazata! – Igaz, így lehet minden szabadelvű forradalmat megbuktatni a túlhajtás által. Ez a meglepő indítvány zavarba hozza a szabadelvű párt sorait. Vezérszónokuk, a helyett, hogy a megállapított indítványt adná elő, kénytelen a pecsovicsok túllicitálása miatt egy lépcsővel alább szállni s indítványozza a negyedrésztelket, szavazatjog alapjául. A párthivek hüledeznek, senki sincs, a ki ellent mondjon, Kossuth teszi az indítványt! No ha senki sem szól, hát majd megteszi Tanussy Decebál.

Szót kért, egészen hangjánál volt. Azt az okos tacticát használta, hogy philippicájával nem a szabadelvű pártot, hanem a conservativot fogta ostromtűz alá.

– Hát kinek a kívánságára akarjuk így semmivé tenni az ősi Magyarhont? A nemzet kívánja? Ki az a nemzet? A pesti diákok? Egy pár hóbortos poéta, versfaragó? Kikoplalt, faczér mesterlegények, ujságírók és betüszedők? A pesti paraplé-revolutio. A kit egy tűzi fecskendővel szét lehet kergetni! S ezeknek a lármájától úgy megijednek az ország rendei, hogy még a csizmájukat is lehúzzák a lábukról, éljen az egyenlőség! járjunk mind mezitláb! Hát hol van az a hős conservativ párt, mely félszázadon át daczolni tudott az egész nemzettel, az igazi nemzettel? hát most a csőcselék, a pesti utczagyerkőczök zajától megijedve, féltében felcsapja a fejére a phrygiai sipkát? s egy Petőfinek megcsókolja a lábát, a ki őt megrugdosta? Gyávaság szállta-e meg lélek helyett a magyar nemesség keblét? -245- Hisz az egész ország nem tud semmit az egész pesti forradalomról, városok és falvak veszteg maradnak. A pesti tizenkét pont nem más, csak egy concertprogramm műkedvelő diákok részéről! barnumi humbug!…

Nem beszélhette végig, annyira felzajdultak ellene minden oldalról, kiabált ugyan még sokat, neki vörösödött orczával, s a hadonázásáról itélve, bizonyosan a liberalisok is kikapták tőle a magukét, de a kifejezések elenyésztek a nagy ellenmondó zajban.

Mikor ismét helyreállt a csend, a conservativ párt előbbi szónoka, az az ismeretes hontmegyei atléta alak, azzal a gúnymosolygó oroszlánarczczal, felállt Decebálnak megfelelni.

– Tisztelem én Tuhutum vármegye érdemes követének azt a dicséretes szokását, hogy szeret a mások háza előtt seperni. Azonban úgy óhajtanám, hogy e tiszteletreméltó foglalkozását gyakorolná hozzá közelebb eső téreken. Azt mondja, hogy az egész ország csendes, a pesti diákok forradalmáról tudomást sem vesznek sehol. Ime tessék a «Pesti Hirlap»-nak a tudósítását elolvasni Tuhutum vármegyéből. Ez a tekintetes követ úr megyéje. «A véreskői polgárság a mai népgyülésben, mely közel húszezer honpolgár által volt látogatva, egyhangú lelkesedéssel határozta el a pesti forradalomhoz való csatlakozását, a nemzetőrség rögtön megalakíttatott, ezernél több bátor honpolgár iratta be magát a zászló alá, a zászlóalj vezetőjéül egyhangú felkiáltással választatott meg ifjú hős polgártársunk, Tanussy Manó, volt mérnökkari tiszt.» – Úgy tudom, hogy Véreskő az érdemes követ úrnak az úrbéres városa s az új nemzetőri zászlóalj parancsnoka saját egyetlen fia.

Decebált egyszerre kilelte a hideg erre a kegyetlen mondásra. A saját fia, mint paraszthadvezető! Thonuzóba fejedelmi sarja a fellázadt helóták élén! Ez rettenetes csapás volt! Nem törődött ő tovább az egész tanácskozmánynyal, -246- hogy építik fel Magyarországon az új alkotmányt. Futott ki az országházból.

Miként már egyszer, épen ilyen letromfolás után, épen így a magzatja által fejére hozott szégyen miatt, odahagyta fő Pozsony városát. (Ennek is vége már a főségével, a pesti diákok azt kívánják, hogy ezentúl Budapest legyen a főváros, az ország közepén, holott minden jóravaló országnak a szélén van a fővárosa, London, Stambul, Pétervár, Bécs, csak Páris tesz kivételt, ezt akarják majmolni a pesti apró Dantonok, miniatur Robespierrek, czikóriai montagnardok.)

De mindezen országos aggodalmaknál nagyobb volt az a magánfélelme, hogy vajjon ezzel a bolondozással nem romlik-e el az az egész örökváltsági ügy a véreskőiekkel? Ez sietteté nagyon Budapestre.

Mikor oda megérkezett, már egészen fel volt fordulva a világ tisztes rendje, a házak csak úgy repültek a sok háromszinű zászlótól, minden ember kardosan járt az utczán, s háromszinű kokárdát viselt a mellén. A fiakker, a kivel a jogigazgatójához akarta magát vitetni, azt kérdezte tőle: «hová menjünk, polgártárs?» Megmondta neki az utczát. A bérkocsis azt mondá, hogy olyan utcza nincs, annak most «szabadsajtó utcza» a neve. A fiscalis pedig nem volt otthon, az most strázsát áll odakünn a puskaporos toronynál, a segédje leültette, hogy várjon, s eléje rakott egy csomó legújabb proclamatiót, hogy mulassa vele magát. Mikor aztán hazajött a fiscalis, igazán meg volt lepetve tőle, volt rajta buzavirágszinű attila, datolyamag pakfon gombokkal, a fején kalabriai kalap, nagy veres strucztollal, a vállán szuronyos puska. Ez is meg van bolondulva.

Nem is lehetett azzal most magánügyekről beszélni. A tegnapi budavári macskazene, a mit a katonai parancsnoknak adtak, s melyben polgárvér folyt, uralta a napi hangulatot. Nagynehezen birta megértetni Decebál a fiscalisával, hogy ő nem barricadeot építeni jött ide, hanem hogy -247- mi történik a véreskői örökváltsággal? Biz arra szomorú volt a válasz, az országos fordulat ennek az alkunak végét szakította. Ha egy hónappal hamarább szánta volna rá magát a földesúr, hogy a szerződést megkösse, a százezer forint a kezében volna, de így bizony messze esett tőle, a pesti tizenkét pont az úrbériség egyszerű megszüntetését követeli s a paraszt nem bolond, hogy fizessen azért, a mit ingyen kaphat meg. Lehet, hogy az ország majd ád kárpótlást a földesuraknak, de hol következik az még? A véreskőiek külömben már elég szép kárpótlást nyujtottak azáltal, hogy megválasztották Tanussy Emmanuelt nemzetőri őrnagyuknak.

Decebál megátkozta még azt az órát is, a melyben ez a mintaképe az apagyilkosoknak világra született. A ki egy «Éljen a népszabadság» kiáltással elfujja az apja életmécsének utolsó lángját, az utolsó százezer forintot, a mely legbizonyosabb volt.

Annyira ment az elkeseredése az elfajult gyermek iránt, hogy még egy távolból adott ütést is akart neki mérni a fejére.

Nem volt elég, hogy elverte, kitagadta, meg is akarta azt semmisíteni. Erkölcsileg megölni.

Megirt egy nyilatkozatot, melynek tartalma oda ment ki, hogy miután az ő házassága Sára asszonynyal törvény szerint semmisnek lett elismerve, ennélfogva az ezen házasságból eredt fiú is törvénytelen szülött, annak tehát ő megtiltja a Tanussy-név viselését.

Kegyetlen, méreghatású nyilatkozat volt az. Igazi aqua toffana. De azzal megint csak a saját egészségét rontotta meg, mert a hány lapszerkesztőséghez elvitte, egy sem fogadta el, még a hirdetmények közé sem vették fel. Megkisérté külön kinyomatni, mint plakátot és nem talált nyomdászt, a ki azt drága pénzért kinyomassa.

Nem maradt hátra más, mint levélben elküldeni ez apai anathemát a hittagadó fiúnak. Ez azonban úgy látszik, -248- hogy nem osztotta a véleményét a törvényesség kérdésében s tovább is viselte a Tanussy-nevet, sőt igen gyakran emlegetetté is emelte azt, korát meghaladó hőstetteivel.

Decebál nem osztozott azokban. Hazament Tűzhalomra. A rendi országgyülés fel lett oszlatva, több követet a tanusvári megyeház udvarán nem választottak. A megye szét lett osztva négy kerületre, s ez mindenik a maga legnagyobb falujában választ ezentúl képviselőt, joggal a parasztság, irgalomból a nemesség.

Decebál megveté e kitüntetést. Nem kellett neki a megfordított világ. Hajdan a nemesség választotta a követet s adott neki kemény utasítást, ha attól a követ eltért, visszahívta, most meg a jelölt ád programmot a földi népnek s ha nem tetszik a programmja, nem választják meg.

Otthon maradt az egész szabadságharcz alatt, még csak egy népfölkelésben sem vett részt. Még csak hirlapot se járatott, hogy ne tudja, mi történik a világban. Megtiltotta minden ismerősének, a ki még a házába belépett, hogy az Emmanuel fiáról valamit beszéljenek, hacsak azt a hírt nem hozzák róla, hogy valahol elesett, vagy felakasztották.

A barlangi életre elég jó oka volt. Itt nem háboríthatták a hitelezői. Meg lett adva a «moratorium». Ez olyan jó az embernek, mint mikor a katona hadifogságba kerül, ott nem eshetik el. De nem is mozoghat. A moratorium annyit tesz, hogy hosszabb időhaladékig nem szabad az adósságok visszafizetését követelni a hitelezőknek. Hanem ezzel aztán be is van zárva a hitelnek minden kutforrása. Minden ember kénytelen annyival beérni, a mennyit otthon talál. Ha termett a saját fáján szilva, ehetik szilvát, ha nem termett, nem ehetik. Még orvosságnak sem kapni egy hitelezőt. Az ember hiába eped egy uzsorás után, eltünt, kiszáradt, még a medre is üres. Se zsidó, se czinczár, se örmény! Hol vannak a boldog idők? Az ember kénytelen otthon ülni és lesni, hogy mit hoz az ispán haza a vásárból? -249- Tarka Kossuth-bankót. Attól meg fázik, hogy a nyakán fog veszni! Ki váltja be ezt valaha?

Szidta magában az egész nemzeti harcz vezetőit! Mit neki a zempléni fiscalis, meg az a patyikus fővezér! Még hozzá: lutheránus mind a kettő!

S az egész ország most ezeknek engedelmeskedik, a neveitől zeng vissza. Holott itt van az, a ki joggal követelheti és méltán magának az országban az első rangot. A Thonuzóba-ivadék. A kinek a kezében a szer, melyet a hét vezér kötött a dédük-apjával. Erről nem beszél senki.

Ilyenkor aztán egyetlen menedéke volt a régiségtára. Ez még ott díszelgett egész pompájában. Az ősök ereklyéi megvígasztalták keserűségekkel ellakott lelkét. Gyakran kilovagolt a bajhalmi czölöpsírhoz; felnyittatá a mauzoleum vas ajtaját s órákon át elbeszélgetett azzal a két csontalakkal, a kik nyolcz százados tanui az ősi homálytalan dicsőségnek.

Vajon mi fog történni vele, ha egyszer ezt az utolsó menedéket is kirántják alóla?

PÁRBAJ ÁGYUVAL.

Hej de fölvitte Isten a dolgát a szép Lizandrának! A fűzfaoduba ragasztott nádkunyhó helyett olyan palotát kapott, a minek az árát nincs az a Rotschild, a ki kifizesse. Tanussy Manót, rögtön a szabadságharcz kezdetén, kinevezte a magyar kormány a komáromi várerődítésekhez parancsnoknak. Hamar ment akkor az előléptetés. Hadnagyból lettek tábornokok. A ki hadmérnök volt, a várparancsnoki kulcsot hordá a zsebében, mint Napoleon katonái a marschallbotot. S az ám a drága palota! Kétharmada a föld alatt van. Itt hallgatta a fiatal -250- menyecske egész télen át a bombák pukkanását, az ütött fal rengését s az ágyudörgés szünetei alatt a honvédek vidám danáját: «Ég a kunyhó, ropog a nád, Szorítsd hozzád azt a barnát!» S olyankor aztán visszagondolt a maga kunyhójára is. Mégis szebb volt ottan. Hiszen szép muzsika az az ágyudörgés: a szabadságdal is az, de csak legszebb a nádi veréb fütyülése a virágos bozótban.

Lizandra panasztalanul viselte egy ostromolt város minden rémségeit. Pedig olyan ideges volt, hogy a megkarmolt ablaküveg hangjától elájult máskor. De az akaraterő még hatalmasabb: tudott parancsolni az idegeinek. A legsűrűbb ágyuzás közepett felvette a köpenyét, s mikor más népség szaladt a «czigánymezőre», a hova a monostori ütegek bombái el nem hatoltak, ő kiment a nádorvonalra, a férje után. Manónak ott volt dolga, a várvédő nehéz ütegeknél. Éjjel-nappal résen kellett állnia, hogy az ostromló sereg, tél idején, a befagyott Dunán keresztül meg ne rohanja a vár külső erődeit.

Rendesen éjszaka kezdték meg az ágyuzást a monostori halomról. Olyan érdekes látvány ilyenkor elnézni azokat a fölfelé repülő tüzes meteorokat, melyek, mint a megfordított hullócsillag, alulról szállnak fel az égre, hosszú tűzfarkat eresztenek maguk után; mikor aztán a zenithet elérték, akkor egyszerre, a parabola tört karéjával aláhullanak; szétpukkanásukban vérvilágot vetnek a tájékra s megreszkettetik a földet. Jön egy másik, az már nem csóválja a tűzfarkát, csendesen súg végig a csillagok között, szembántó ragyogással, mintha a Mars vércsillaga indult volna meg gyors útra: az a tűzgolyó. A hol az leesik, ott ház gyúlad, tűz támad. Aztán megint nagy, félelmetes méltósággal emelkedik a magasba a csatatér lámpája, a világítógolyó, messze tájon kitündököltetve falakat, épületeket s azalatt az ostromütegek egész sortüzeket adnak, tele golyóikkal a sánczokra. Egy-egy bomba beleesik a Dunába, keresztül ütve a jeget, s -251- ott robban szét a mederben, jégkolonczokat hajigáló vulcant támasztva a vízből, olyan az, mintha óriási gyémánt darabok sziporkáznának szerte az éjszakában. Ezeket mind gyönyörűség nézni. Csak azok az alattomos szörnyetegek az ijesztők, a miknek a röptét nem árulja el semmi; nem fénylenek messziről: valami ármányos gépezet van a belsejökbe rejtve, a mi csak akkor jön működésbe, a mikor a megtöltött vasteke lefelé esik, egy vékony üvegcsap eltörik belül a felfordulásnál s attól felrobban a durranó ezüst, úgy, hogy a bomba épen az ellenség feje fölött pukkan szét, száz golyót szórva szét a magasból.

Ősztől tavaszig ott voltak bezárva az ostromolt várban. A külvilágról nem tudtak semmit. Csak egyszer, azon alkalommal, a midőn az új várparancsnok, Guyon Richard, keresztül tudott hatolni az ostromzáron, hallottak valamit az odáig történtekről. Ekkor jutott be hozzájuk egy pár ócska újság is – szalonnatakaró minőségben. Azok is holmi pozsonyi német lapok voltak, ócskák. De az ostromoltaknak még az is érdekes olvasmány volt. Az egyik pozsonyi lapban talált valamit Tanussy Manó, a mi őt személyesen érdekelte.

Ez az ő volt kenyeres pajtása, Ponthay Gil Blas császári tüzérkapitány kihívása volt ő hozzá, a nyilvánosság útján. «Miután Tanussy Emmanuel az adott becsületszavát megszegte, felszólíttatik lovagias elégtételadásra, rábizatván, hogy válaszszon időt és helyet és fegyvernemet: ellenkező esetben hitvány, gyáva, himpellér legyen a neve!»

S ezt a megpiszkolást tűrni kell, bezárva egy ostromolt várba. Manónak, még ha lehetett volna, sem leendett szabad elhagyni a rábízott erődítményeket.

Lizandra is megtudta ezt, mert Manó titkot nem tartott előtte s ő jól meg tudta a férjét vigasztalni. -252-

– Ne fájjon e miatt a fejed. Rátalálsz bizonynyal. Én tudok jövendőt mondani, azért hogy felhagytam vele. Ha Ponthay tüzértiszt a császári hadaknál, elébb-utóbb ide fog kerülni az ostromló sereghez, akkor aztán megverekedhettek egymással. Az lesz az igazi párbaj! Ágyuval a Dunán keresztül. A két part a párbaji sorompó.

Manónak nagyon megtetszett ez eszme. Egy éjszakai kitörés alkalmával, a nádorvonalon, rábízta egy bajtársára, hogy egy levelet szegezzen oda a császári előőrsök tuskóhajlékának a kapujára. A levél tartalmát elhagyta olvasni mindenkinek: lássák, hogy nincs benne árulás. Ponthay Alfréd tüzérkapitánynak szólt az: «Kihivásodat a párbajra elfogadom. Minthogy pisztolytávolra egymás közelébe nem juthatunk, választom a bombavető ágyut. Ha elfogadod, lövünk egymásra, a míg találunk. Az én helyem a dunaparti legszélső köröndbástya. Rám ismerhetsz arról, hogy ágyuzás alatt egy nő-alak szokott mellettem állni. Az a vadmacska. Távcsöved meggyőzhet felőle. Elvárlak».

Elhihető, hogy az indítvány mind a két táborban élénk fogadtatásra talált.

Nyolczvan fontos granátokkal lövöldözni egymásra, oda állani összefont karokkal és nézni csendesen, hogy jön tüzet prüszkölve az ellenfél golyója a légen keresztül; messziről hangzik a taszigált süvöltése: «hüss, hüss, hüss!» S aztán felnézni az égre, mikor az a kis gömbölyű felhő egyszerre megjelenik. Az a fehér felhőcske ott az égen: egy darab pokol. A szétpukkant bomba. A gyújtókanócz úgy van pillanatra kimérve, hogy a robbantó tölteléket akkor gyújtsa meg, mikor a bomba épen az ellenfél álláspontja fölé ért, akkor aztán egyszerre zuhan alá a fejére az egész golyóraj és minden bombacserép. Mellette, körülötte -253- a bajtársak kibuknak a sorból, halva, sebesülve: a ki megélt, csodálkozik rajta, hogyan kerülte ki a halált?

A cartell emberére talált. Ezt tanusítá az a kemény lövöldözés, a mit a monostori sánczból a nádorvonali végsáncz ravelineja ellen megkezdtek. Eddig mindig éjjel jöttek a bombáikkal: most nappal kezdtek hozzá.

Nappal aztán a távcső olyan közel hozza az ellenfeleket, hogy felismerhetik egymást.

– Ő az, a mi barátunk! mondá Manó, mellette álló feleségének, a mellvéd mögül kitekintve a távcsövével: nézz oda.

Lizandra belenézett a távcsőbe. Látott egy alakot és ráismert. A fiatal Ponthay volt.

Nagyot dobbant a szive, egész teste elkezdett reszketni. Úgy súgta neki valami, hogy mondja a férjének azt: «Bizony nem ő az, a ki ott áll a bombavető ágyu mögött». Minden idege fellázadt azon gondolat ellen, hogy most az az ő egyetlene kiálljon oda a halál tárt kapuja elé, s álljon ott addig, a míg vagy ő beesik rajta, vagy az a másik. Minden idege fájt bele.

– Nem! Nem ti parancsoltok nekem, hanem én tinektek! Ha én azt mondom, ne reszkessetek, hát nem fogtok megrezzenni! A fájásnak nem szabad fájni, az érzésnek nem szabad érezni.

Akkor aztán Manó is odalépett a bombavető ágyuhoz, mely a bástya ágyukosarai közé volt felállítva, két oldalról fedezve, s csak szemben mutatva meg magát, s a tűzmestert, a ki irányt ad neki.

– Te nézz oda távcsővel a túlpartra s figyeld meg, hogy talál-e a lövegem, mondá a feleségének. Azután nyugodtan osztá a parancsot a pattantyusoknak, a kik a nehéz bombavető üst ágyutalpát vastag kötelekkel kormányozzák, irányt adva. Hatan voltak az ágyunál, négy tartalékos távolabb hevert a zöld pázsiton: egy közülök, -254- tenyerébe fektetve az állát, dudolta: «Minek nekem ez a világ? Ha nem vagyok benne virág?»

A mint Manó az ágyu mögé kilépett, a túlparti üteg mozsara rögtön eldördült s jött sivítva a légen keresztül, mintha deszkákat repesztene végig, a kilőtt gránát; nappal nem látszott a kanóczának a fénye, csak akkor jelentette be magát, mikor magasan a légben elpukkant; a darabjai zuhanva csapkodtak alá. Egy közülük elhordta annak a danoló katonának a fejét. Azt a társai felvették és odább vitték. Egy másik bombacserép oda fúrta be magát egy pár lépésnyire Lizandra mellé, a sánczkötegbe. A nő felvette azt! Jó lesz a pipere-asztalra ékszernek.

Az ellenfél nagyon szeleskedő volt; meg sem várta, hogy visszalőjenek: nagyhamar utána küldé a második bombát. Annak a kanócza meg már nagyon hosszúra volt idősítve; nem durranhatott szét a légben, hanem lecsapott a földbe s ott robbant el, kavicsözönt szórva maga körül s mély gödröt hagyva maga után.

Ő jól is czélzott, jól is idősített. A teltgolyó épen az ellenüteg ágyukosarai közé csapott le, s pontosan robbanva, úgy szétvetette azokat, hogy a szolgálattevő tüzérek mind szét lettek riasztva.

Az ellenséges löveg most rövidebbre czélzott. Ekkor aztán a küldött bomba a Dunába esett le, a honnan, mint egy Geyzer lövellt fel a szétrobbanás alatt, s a mint az égbeszórt víztömeg lassan aláhullt apró permetegben, a lemenő nap szivárványtöredéket játszott benne.

A honvédtüzérek éljent kiáltottak rá. Lizandra tapsolt neki! Ez szép volt!

Majd három bomba is jött egymás után, rövid időközök alatt a túlpartról. Manó fitymálni kezdte ellenfelét. -255-

– Nem tud a barátom czélozni. Nekem bizony nincsenek elvesztegetni való granátjaim.

S azzal kiült a mellvédre, a lábát lógázva s a kezében tartott ágyukanócznál szivarra gyújtott. Mikor egy bomba elrepült fölötte, a sipkájával üdvözölte: servus!

– Nem jut-e eszedbe, szólt Manó tréfásan, hogy épen így hajigált egykor a Styx szigetére a mi Gil Blas barátunk vad gesztenye lövegeket. Hej, ha úgy orron tudnám találni, mint te akkor a cucurbita aurantiával.

Lizandra a szájába vette a szivart, de biz az kialudt, mert nem volt annyi lélekzete.

A míg Manó irányzott, az alatt a túlparti mozsár ismét durrant; egy másodpercznyi haladékkal később lőtt vissza az övé.

Az ellenfél lövege ezuttal pontosan kiszámított karéjban ivellett a fejük fölé s mikor épen ott fölöttük szétpukkant, úgy tetszett, mintha az égbolt szakadna alá.

Lizandrának megrogytak a térdei. Férjére pillantott s azt látta, hogy az megtántorodott s baljával a melléhez kap.

– Ne ügyelj te most rám! hörgé Manó. Hanem odavigyázz, mit talál az én lövegem!

Ah az hatalmas találó volt! a bomba belecsapott a túlparti üteg lőszerkocsijába, azt robbantotta fel.

– Győztél! kiáltá Lizandra. Ellened véres arczczal terűlt el az ágyuja mellett. A lőporszekér felrobbant.

– Akkor jól végeztünk, mondá Manó, s aztán ő is összeroskadt, oda a kedvese lábaihoz; halálsápadt arczczal; melléből magasra szökellt a vér. -256-

A felrobbantott lőszerkocsi füstje magasra kavargott fel tűzveresen az alkonyégbe, a bástyafokon dudolták a honvédek:

Lizandra felvette az ölébe elesett kedvesét, s mint egykor a boldog szigeten, futott vele a diadal helyéről tova.

«MON PAUVRE NEVEU!»

Tanussy Belizár is épen azt tette, a mit bátyja Decebál, hogy a veszedelmes epocha alatt bölcsen félrehúzta magát. Csakogy ő az ellenkező poluson kereste fel a duzmazugot (Schmollwinkel!). Az egész telet (a mi honfitársainak olyan forró volt) a Bécs melletti Badenben tölté. Az volt akkor az előkelő világnak a kedvencz gyűlhelye. (Már elfelejtettük, miért?)

Sára asszony egészen beletalálta magát az új életbe. Képzeletének legmerészebb vágyai beteljesültek. Minden magas társaságban megtalálta a megillető helyét. Csak egy kellemetlen tárgy volt, a mi néha-néha feszélyezte. Az a bizonyos Tanussy Emmanuel. Az pedig sokat beszéltetett magáról. Nem! Ne értsük félre a dolgot. Nem a hadjárati dolgaival. Azokkal nem foglalkoznak a badeni reuniokban. Hanem inkább azzal a famosus leányszöktetésével, Hogy feltréfálta az urakat mind! Ez a quietalt hadnagy! A grófokat és herczegeket, a kik mind őrjöngtek a csodatevő alvajáró szűz után. Kisült, hogy nem volt a dologban semmi spiritismus; hanem raffinált világbolondítás. A rendőrség ezért a botrányért másodszor is kiutasította Bécs városából Sáromberkynét. Egész cause celébre lett ez ügyből. Azt is tudták, hogy Tanussy Emmanuel nőül vette az elszöktetett leányt; kalvinista ritus szerint, a mérnök által copuláltatva. Ponthay Gil Blas -257- pedig nyilvánosan, hirlapi úton provokálta a kedvese elszöktetőjét, de ez nem jelent meg.

S mind erről lehetett Sára asszony előtt is beszélni, mert hiszen «Ce nes’t que votre neveu, nes’t pas!» s Sára asszony ráhagyta, hogy «oui».

Nagyon természetes! Tanussy Belizár bátyjának a fia, Tanussy Belizár feleségére nézve nem lehet más, mint unokaöcs.

Egyszer aztán az a boutade is felhatolt a badeni előkelő társaskörökbe, hogyan adott rencontret Tanussy Emmanuel Ponthay Alfrédnek: ágyura; barriere a két Dunapart. Bizarr ötlet.

Ezek a pletykák okoztak legtöbb fejfájást Sára asszonynak. Ha netalántán mégis ecclatálna, hogy az a scandaleus enfant az ő saját fils terribleje! Ez a mesalliance! Ez a rebellionban való partizánság. Képes lenne ő előtte bezárni az oly nehezen megnyilt paradicsomot. Jó szerencse, hogy ez a mauvais sujet, «quel soin moi sur lui? C’est mon neveu!»

A császári táborból sokan nézték azt távcsöveikkel, mint a hogy szokás a regattát nézni; s az eredmény közölve lett a badeni körökkel. Belizár is megtudta a körülményeit az egész bombaharcznak s elmondta azokat a feleségének.

Sára asszony volt a legelső, a ki egy matinéen, a mit X. X. herczegnő adott, ezt az érdekes tudósítást közölte a társasággal.

És aztán elbeszélte, a mit tudott, hogy Emmanuel még az ágyuhoz is kivitte magával azt a «personát», a mi csakugyan illetlen dolog. Ezt jó nevelésű nő nem teszi. Ott érte őt a Ponthay által kilőtt shrapnel-golyó halálosan. S az a persona még akkor sem szégyelt ráborulni. -258- Ellenben az ő granátja belecsapott a császári üteg lőszerkocsijába s a robbanás Ponthay grófot is a földre terítette. «Mais il est sauvé!» csakhogy az állkapcsa össze van zúzva s a lőporszemektől az arcza örökre fekete marad. Hanem a «mon pauvre neveu, il est mort!»

Nem kisért hát már többé a rossz nevével! Ha meghalt, el is temették. Nem kell félni, hogy az a mesalliance, meg a plebejus foglalkozás, no meg a rebellisség valami szégyenfoltot talál ejteni a bárói czímeren. Il est mort.

Mégis illik érte, két hétig, félgyászt viselni. Az egész gyász elárulná, hogy közelebb rokonságban álltak. S a két hét alatt, ha valaki kérdést tesz e fekete ruha és a fekete pettyes fehér csipkefichue iránt, megmondhatja az ember neki: «Vous ne-savez pas encore? Mon pauvre neveu est mort». S aztán elhistorisálhatja, hogy történt.

Mikor aztán a thée dansantból hazamegy az ember, letépheti magáról a báliruhát, akkor kizárva minden élő lelket a hálószobájából, előkeresheti az elefántcsont szekrénykéből azt a két levágott hajfonadékot, s azokat csókolva, ölelve, verheti magát a földhöz, s hentereghet alá s fel, mint az őrült, újra meg újra kezdve a csókolást, a zokogást: «óh kedves szép Emmácskám, drágácskám, angyalkám! Mért nem maradtál te nálam? Kis leánynak, kis szamárkának, a hogy én akartam. Megjövendölte ezt nekem a czigányasszony».

Mikor aztán vége volt mindennek; Komárom vára capitulált Sára asszony a legelső leutazó gőzhajóval sietett oda.

A család tisztessége úgy kivánja, hogy az elesett unokaöcsnek a sírja fölé díszes márványkő legyen emelve. S miután annak az apja (a rebellis) nagyon jó okokkal bir, hogy Komáromba (ha csak vason nem hozzák) fel ne jöjjön; tehát a jó érzelmű «tante»-nak a kötelessége, hogy ez etiquettenek elégtétessék. Jó ajánló levelei voltak az új várparancsnokhoz; az mindjárt tudakozódást intéztetett, -259- hogy keressék fel az ostrom alatt elesett honvédek temetőjét s vezessék oda a bárónőt; hadd tegyen eleget a rokoni devoirjának.

Sok tudakozódás, és alapos informatio vétel után, végre kivezették a bárónőt az ácsi erdőbe. Ott, nem messze a jelenleg átfutó szőnyi államvasuttól, látja az utazó mai nap azt az obeliszket, mely a szabadságharcz áldozatainak hamvait takarja. Akkor még csak egy nagy, széles és hosszú négyszögletű gödör volt ott, félölnyi magasan befedve mészszel, melynek oltatlan maradványa esős időben még füstölgött, fehér párázatot küldve az égbe, mintha még egyre tartana a lélekköltözés.

Erre a látványra a szivéhez kapott Sára asszony és nagyot sikoltott: «Oh kedves fiam!» s azzal odarogyott a mésztörmelékkel beszórt aszu pázsitra, abban a szép fekete bársony ruhában.

AZ A VISSZAKAPOTT ÜTÉS.

Decebálhoz is elszivárgott az a hír, hogy a fia milyen szép halálra talált Komárom falain. Nem tett rá semmi észrevételt. Magában bizonyos elégtételt érzett. Így jár azon fiu, a ki az apai tanácsot megveti!

S még ezen évad folytán többször is volt alkalma ilyen keserves elégtételt élvezni magában. Magyarország maga is elbukott. Ezt is előre megmondta Decebál. Mind azok a nagyságok, a kik őt félretolták, ignorálták, egyszerre földönfutókká levének. «Így kellett annak jönni!» mondá magában. «Nálam nélkül akarták helyreállítani az ős Magyarországot! Az apák hagyományai ellenére. A boszuálló nemezis érte őket utól!»

Milyen nagy lett volna az öröme Jónás prófétának, ha Ninivét csakugyan elsülyesztette volna az Ur, a hogy ő megjövendölte! -260-

Annak nem maradt más vigasztalása, mint egy sötét odu, a minek az elejét befutotta a töklugas. Még ennek a gyökerét is kirágta a lóféreg.

A felesége elhagyta, a fia meghalt, a hazája elmult, a nemessége elveszett, vége volt az egész világnak; csak ez az egy maradt: a dicső multak emléke.

A vén táltos régóta halálrováson volt már. A hogy a vizibetegségben szenvedők szoktak, majd jobban volt, majd rosszabbul lett; utoljára már feküdni sem tudott, ülve aludt. Decebál bizony nem igen látogatta meg. A haldokló jó barát kellemetlen látvány.

Egyszer aztán Horkázy csakugyan elveszté a hosszú perét a halállal, a legfelső apellátán.

Valahonnan Hajdu-Dorogról jöttek el a hitebeli papok és énekesek az eltakarítására.

Decebál tán azt sem tudta volna meg, hogy eltemették a szyttya barátját, ha az a sajnos körülmény nem jött volna közbe, hogy a megboldogult semmi értékes ingó-bingót nem hagyott maga után, a miből a temetési költsége kikerült volna; ennek a fedezése végett az egyházi férfiak kénytelenek voltak Decebált, mint patronust, meginterpellálni. Azt még kifizette.

Ezért aztán háladatosságból kiszolgáltatták neki Horkázy egyetlen hagyatékát, egy nagy lepecsételt paksamétát, mely Tanussy Decebálnak volt czímezve, ezzel a hátirattal: «Halálom után átadandó.»

Vajjon mi közlendői lehetnek a megdicsőültnek, ez árnyékvilágból elköltözése után?

Decebál rászánt egy unalmas délutánt, hogy a pópa levelét felbontsa, s medvebőrteritőjén végig heveredve, -261- végig olvassa annak az emlékiratát nagy magányosságában.

Vendég rég nem látogatta már a házát. Ez külömben is kiment a divatból. Egyik faluból a másikba csak útlevéllel lehetett utazni. Inkább otthonn maradt minden ember. A tűzhalmi kastélynak nem volt már tárva-nyitva a kapuja.

Horkázy levele, folio alakban jó nyolcz oldalt tett ki. Csak az unalom és az esős idő vihettek rá valakit, hogy egy ilyen terjedelmes firkának az elolvasásába belekapjon.

(Zárjel között legyen megemlítve, az unatkozásra volt elég ok, miután az új világrend úgy kivánta, hogy a magyar ember se puskát, se nyerget ne tartson többé a házánál. Decebáltól még azokat a régi, másfél öles, kerékre járó puskákat is elvitték, a mik a törökháborúban szerepeltek.)

Horkázy levele elég unalmasan is kezdődött: halálát érző ember önkínzó bűnbánata hangján.

– Érezve közelgő feloszlattatásom, megszámlálva lévén e földi napjaim, Istentől irgalmat, Te tőled kegyelmet, bocsánatot reménykedve, töredelmes szívvel teszek előtted vallomást nagy és nehéz titkokról, a melyek Tégedet közel és nagyon érdekelnek.

– Te, kedves barátom! egy nagy cselszövénynek áldozatja lettél. Ha magad körűl tekintesz, szemeddel láthatod házad hanyatlását, vagyonod pusztulását, híred elenyésztét.

– És mind ennek bekövetkezéséhez az én bűnös kezeim szolgáltak egyik eszközül. Mea culpa, oh mea maxima culpa!

– Hogy miért cselekedtem ezt? Hát legelőször is «a szegénység nagy rima», azt mondja a bölcs: «paupertas magna meretrix».

– Száműzve egy Istentől és emberektől elhagyott ecclesiába, a hol az üres templomban magam éneklek a -262- diakonussal, megfosztva minden beneficiumtól, a mi a papi stolával együtt járna; rászorítva a puszta sovány dotatióra, folyvást a bibliai «paizsos emberrel» kellett küzdenem, a kinek neve «inség».

– Igaz, hogy Te nálad mindig szabad asztalom volt, a míg az Emmácskát tanítottam; de ugyanott volt aztán alkalmam egy bűnös szenvedélyemnek táplálásához. Mint jól fogod tudni, a kártyázás ördöge mélyen bevette magát a zsigereimbe s attól sem éjjel, sem nappal nem birtam megszabadúlni, annak áldoztam nagy buzgósággal.

– Tetszetős, ildomos alakban jött elém. Látogatását nagy kitüntetésnek kellett vennem.

– Ugyanazon sátán, a ki urunkat, a megváltót megkisérté a pusztában, felvezetvén őt a hegytetőre, s azt mondván neki: «ime azt a mit innen beláthatsz, neked adom, ha engem imádsz».

– Ez a pokolbeli kisértő volt: gróf Ponthay Adalbert úr ő kegyelmessége.

(Hah! Ennél a névnél kezdett a historia Decebálra nézve érdekessé válni.)

– Mint régészetbuvár, látogatott el hozzám, az árpádkori templomot véve tanulmány alá, kalauzolásom mellett s azután kegyeskedett szerény hajlékomat is megtisztelni látogatásával. Itt körültekintve, meglepetését fejezte ki azon diogenesi egyszerűség fölött, mely kalugyeri magányomat jellemzé. Én elmondám neki, hogy szegény az ecclesia; a hajdani hívek áttértek a kálvinista hitre, a pap magára maradt. Arra ő kegyelmessége felvilágosított, hogy ha ez így történt is, azért a párbér és kilenczed minden háztól megilleti a régi papot. Ez az ő szomszédos bajhalmi birtokán, mely ő rá jutott nagyanyai osztályrészül, -263- ekként rendeztetett. Ott viszont van olyan község, a melynek lakosai az orthodox hitre tértek át, de azért párbért és kilenczedet a régi plébánosnak fizetnek, s a hol pedig már a tagosztály, vagyis az arányosítás keresztül vitetett: ott ő, a gróf, mint földesúr, a hívek nélkül maradt pap számára egy egész jobbágytelket hasíttatott ki. Azt a jobbágyok tartoznak ingyen megmívelni, a papé a haszonélvezet.

– Ez volt az első tövis, a mit a csábító Mefistofeles a lelkemben hagyott.

– Emlékezhetel rá, kedves barátom, mélyen tisztelt patronusom, hogy a midőn az arányosítás a te birtokodon is létre hozatott, mennyit könyörögtem neked, hogy te is tégy hasonló nagylelküséget én velem, tűzhalmi espereseddel; különíttess el a számomra egy jobbágytelket. Te mindig kinevettél vele, azt mondtad, hogy hisz úgy élek nálad, mint egy püspök; minek nekem a gazdaság? Nem adtad meg, a mit kértem.

– Ekkor másodszor jelent meg előttem a kisértő gonosz lélek, ezuttal már kellemetlen visszataszító alakban: veres orral, sunyi pofával, meggörbűlt termettel, a doha, a penész érzett rajta, a hogy a föld alól kijött. Ha nem találnád ki a nevét, én leirom: «Justus Fraus».

(De már erre a névre egyszerre felugrott a medvebőrről Decebál, s kerekre nyíltak fel álomra pilladozó szemei.)

– Ez a pokolbeli küldött megismertette magát. Ő egy világhírű bécsi czégnek a főnöke, a kinek a tudománya abból áll, hogy régiségekkel és ritkaságokkal kereskedik. Nem kíméli a fáradságot. S összeköti azt kiterjedt ismeretekkel. Ő maga eljár szegényes öltözetben minden népek országába s aztán a hol valami régiséget fölfedez, azt igyekszik olcsón megszerezni, maga ásatásokat is eszközöl, olyan dombokon, sírmezőkön, a miket tanúlmányai ily rejtett kincsek valószínű telepéűl kijelöltek. A valódi -264- feltalált régiségeket aztán gazdag gyűjtőknek, külföldi museumoknak eladja drágán. Ezek mellett azután van neki még egy sokkal háládatosabb vásárló-közönsége is. Az olyan régiségkedvelők, a kik nem értik a tudományt. Ezeknek a rovancsában, veressel aláhúzva jelent meg a Tanussy Decebál neve.

– Az ilyen vásárlók igényeinek kielégítése végett van létrehozva Stuttgartban egy egész régiségkészítő gyár. Igazán nagyszerű intézet. Ott készítenek a régi pánczéloktól, sisakoktól kezdve, az elefántcsont faragványokig és a papyrus levélre irott tekercsekig mindent. A kinek kell etrusk szobor: parancsolhat, már a rozsda is rajta van. Pogány bálványok vannak nagy választékban.

– Mundus vult decipi, mondá Justus Fraus. «A világ szereti magát megcsalatni». – Hát legyen megcsalva. – Te azonban, kedves barátom és pártfogóm, nem valami alacsony rászedés áldozatáúl voltál kiszemelve. Magasabb czélok voltak elérendők. Te nálad Justus Fraus megismerteté velem az egész tervet. Ő itt Ponthay Adalbert megbízásából jár s ha a vállalat sikerűl, attól tetemes összeget fog kapni. Ez összeg róvására nekem is kész időközönként előleget adni, ha segítségére leszek: egy kis Judás pénzt.

– A közös nagyanyai birtok felosztásakor, Te az összes uradalmak javát magadnak tartottad, a meddő, ösztövér részt oda hagytad a háboruban távol járt Ponthay nagybátyának. E miatt annak a fia Ti ellenetek osztályújjítási pert indított. De miután egész Tuhutum vármegye a Tanussyak hatalmában van, bizonyos, hogy ennek a pernek ötven esztendeig vége nem lesz. A Ponthay gróf tehát szépszerével, okos furfanggal akar téged rábírni, hogy az irámosi szép birtokot a tűzhalmitól elválaszd, s cserébe neki átengedd a semmi hasznot hajtó bajhalmiért. -265-

– A furfang a következő volt. A bajhalmi rengeteg közepett van egy hajdani pogánysír; egy czölöpépítmény, a mi valóságos hajdankori emlék. Ezt Justus Fraus fedezte fel, Ponthay gróf beleegyezésével fel is bontatá azt a déli oldalán, meczenzéfi munkásokkal. De már akkor az a sír ki volt rabolva. Bizonyosan a török időkben rátaláltak már s nem hagytak benne egyebet, mint a mi az elczepelésre nem volt érdemes, vasedényeket, összetört üstöt, csontokat. Ezek is elég értékes tárgyak egy régiségbuvárra nézve, de mondom, magasabb czélja volt a felfedezőnek. Te veled elhitetni, hogy az ottan ősapádnak, Thonuzóbának a sírja.

– Így ismerkedtél Te meg Justus Fraussal, a kit a világ csak gunynéven szólított «Vakandi Anonymusnak». Hiszékeny lelked, őseid iránti elfogultságod, saját nagyralátásod, egészen martalékjává ejtett e gonosz szellemnek. Én is segítettem táplálni az elcsábulásodat. Bolondos czifrákat találtam ki s azokat kiadtam szyttya-hunnus betüknek. Még a fiadnak is ezeket tanítottam abécze helyett. Ha összejöttünk Justus Fraussal, úgy tettünk, mintha egymásra torzsalkodnánk; szidtuk, fenyegettük egymást, mindegyikünk más tudományt vallott, más betűkben ismerte a hunnus írást, más világrészben kereste a magyarok eredetét, nehogy valakinek tudomása legyen az egyetértésünkről. – Az a ravasz dæmon meg tudta nyerni a Te bizodalmadat, cynicus magaviseletével; állott vizet, száraz kenyeret evett, a mikor Te láttad. Egyszer egy arany csákányt vitt hozzád, mint a rhabonbáni jelvényt, a mit ő lelt Thonuzóba sírja közelében. Ez igazi aranyból van, de nem régiség. Neki magának tőbb pénzében van, mint a menyiért Te magadhoz váltottad. Ez azért történt, hogy ha Te netalán gyanakodó volnál s az ötvöshöz vinnéd a leletet, az a próba után, mind a -266- választóvíz, mind a vizmérleg nyomán, biztosítson felőle, hogy a csákányod tiszta szín arany. Ettől fogva aztán föltétlen bizalommal ragaszkodtál a Te Vakandidhoz.

– Ő aztán vezetett, mint a gyermeket a járszalagnál fogva. Te tömlöczbe kerültél. Talán azt sem tudod, hogy a feleséged adott fel a királyi biztosnak, a bűntanujelt is az szolgáltatta át – azért, hogy Belizárt megszabadítsa.

Decebál magánkívül ugrott fel helyéből, s kés után kapkodott. Megöli ezt az asszonyt. – Az ajtónál tért magához, «nincs az itt már!» Visszatért a levelet tovább olvasni.

– Ekkor már Ponthay gróf volt a kormánybiztos. Ez magyarázhatja meg előtted, hogyan kerülhettek a tuhutummegyei irattár ódon szekrényébe, mely a Te nemesi börtönödben állt, azok a mindenféle ócska irományok, kopott könyvek, a mikből a Te Vakandid, saját segélyeddel kikeresgette azt a sok mindenféle bizonyítékot a Te családi leszármazásodról, az őseidnek a két vezérrel kötött szerződéséről.

(Decebál termete úgy összeesett, hogy majd a homloka érte a térdét. Pedig még a neheze most következett).

– Isten legyen nekem irgalmas kegyelmes azért, hogy én mind ezeket jól tudtam, és neked meg nem mondtam!

– Én tudtam jól, hogyan szerelik fel a bajhalmi czölöpsírt, hogyan temetik be újra; beültetve az első ásatás helyét borókával, bevetve perjemaggal. – Én ott voltam, mikor az ellenkező oldalon felnyitották a sírkamrát. – Én ott áltam és elnéztem, hogy rohantál be tántorgó léptekkel a megnyílt odúba, fulladozott a melled a látott kincsek szemléletére, s el tudtam tűrni (oh én gonosz indulatú lelkem! uram ne légy kemény itélő bírám!) el tudtam fojtani magamban azt az indulatot, vágyat, hogy oda rohanjak hozzád, visszarántsalak kezednél fogva és füledbe ordítsam: meg ne csókold Tanussy Decebál annak a csontváznak a kezét! Az nem a Te ősöd Thonuzóba, és az a másik ott mellette a lóvázon nem a te ősanyád; hanem -267- a Piros Pistának, a zsiványnak, meg a szeretőjének a csontváza, a mit az akasztófa alól ásattunk fel; úgy vitettük oda, ott drótoztattuk össze.

… Nem olvashatta tovább! Ki kellett rohannia a szobából, hogy kihányja az epéjét. Beteg lett bele. Valósággal rázta a hideg. Alig tudott a lábán megállni. Minden emberi szín elhagyta az arczát.

És aztán mégis kényszeríté valami, hogy visszamenjen, a földredobott irást újra fölvegye és tovább olvassa, mi lehet még benne?

… – Az egész Thonuzóba kincstárból a mi igazi régiség, az a rozsdás vas, réz, kő; a mi pedig aranyat, ezüstöt mutat, az mind stuttgarti gyártmány, similor, tombac, pakfong, alfenoid. A drágakövek, hegykristály, marmarosi gyémánt, strassburgi kő, porczellán. A Thonuzóba sisak ólomból van, hogy nehéznek tessék; csak meg van futtatva aranynyal; ha késsel megvakarod, megvallja a mivoltát.

Decebál azt hitte, hogy ez csak valami rossz álom. Odatántorgott a vasszekrényhez, melyben a drága kincset őrzé, reszketett mind a két keze, az egyik, a melyikben tartotta, a másik, a melyik a késsel faragta a remekművet.

Decebál földhöz vágta a sisakot, a mitől az kétfelé repedt. Bizony ólom volt az belül is.

– Mindezeket a gyártott régiségeket Justus Fraus készíttette Stuttgartban, Ponthay gróf megrendelésére. Így is szép összegbe kerültek azok. Úgy tudom, hogy Ponthay gróf tízezer forintokat fizetett értük. Neki azonban meg volt belőle a maga haszna, mert megkapta értük cserébe a gazdag jövedelmű irámosi uradalmat.

– Tégedet azonban még jobban is bele kellett mártani a limbusba. El kellett hitetni veled, hogy a talált kincseid -268- valósággal megbecsülhetetlen értékkel bírnak. Erre a czélra volt rendezve az az alakosjáték azzal az angol antiquariussal, a ki Te neked közel fél milliót igért a Thonuzóba-leletekért, hogy Te azután még a kamarának is fizess ehhez számított harmadot készpénzben. Ez azért volt, hogy annál hamarább tönkrejuttassanak s így semmisítsék meg a Tuhutummegye fölötti nagy hatalmadat. Ettől a veszedelemtől legalább megszabadított Téged Mántay Móricz, a kit távollétedben felhatalmaztál, s a ki felajánlotta az állítólagos anglusnak, hogy vigye el a kinált árban az egész kincsleletet. Az rögtön elpárolgott innen s soha többet Te a Barrer et Sons compániának hirét nem hallottad.

– A czudarok, azóta rólam is megfeledkeztek, s Justus Fraus, a ki Bécsben él és duskálkodik, még csak nem is válaszol a leveleimre, itt hagy minden ember, elvesznem nagy inségemben.

– Most még egy jó tanácsot adok neked. Az egész museumod, úgy a hogy együtt van, meg a Thonuzóba-mausoleum, azzal a két lovon ülő csontvázzal, nem ér rád nézve semmit, csak arravaló, hogy minden ember kinevessen érte. Ismerek én, Justus Fraus révén, Amerikában egy derék embert, a kinek a neve «Barnum», az még megveszi a museumodat, Thonuzóbáddal együtt, s ád érte legkevesebb háromezer dollárt.

Decebál elkezdett kaczagni. Hanyattvetette magát a medvebőrre, úgy kaczagott nagy hahotával.

De még valami utóirat is volt a levélben. Ez már veres tintával volt irva, talán bodzabogyó levével.

– Ezt az egész irást odaadtam a fiadnak elolvasni, mikor itt járt és meglátogatott.

Visszatért a lelke elé az a jelenet, a mi itt ezen a helyen közte és a fia között lefolyt. -269-

Tehát a fiu tudta már, hogy ez az egész őskincsek gyüjteménye csupa hamisítvány.

Tehát tudta, hogy mint játszotta ezeket ide Justus Fraus. Azért mondta az apjának, hogy «add el Justus Frausnak valamennyit.»

S még ő kényszeríteni akarta rá a fiát, hogy ezen «rongy» előtt boruljon térdre és imádja azt!

– Miért nem ütöttél vissza akkor te magad! Minek biztad rá erre a láthatatlan lényre, hogy a neked adott ütést visszaadja. Itt, ezen a helyen adja vissza!

Az üti őt ököllel, rugja sarokkal, orrát fricskázza, fejét fabaraczkolja, hátát kecsketurózza, mellét dögönyözi, arczát felpofozza és ő semmit sem tud elhárítani magáról.

A mi egész életének büszkesége volt, az lett egész életének nevetségévé.

A megátkozott fiu elment már előre. Az utolsó Thonuzóba-ivadéknak nem építettek czölöpsírt, ott fekszik a meszes veremben, háromszáz honvéd paraszt csontjaival összekeveredve, de az apja még itt maradt, hogy gyászában – nevesse minden ember!

Decebál felhozatott a szolgáival (nincs már hajdu; nem szabad huszárdolmányt viselni Tuhutum vármegyében, azaz hogy «Bezirkjében»), tehát a szolgáival felhozatott egynehány savanyuvizes deszkaládát, abba belehányatta a sok kincshalmazt: igazit, hamisat össze-vissza, a melyik nem fért jól, nagyot rugtak rajta, hogy összelapuljon; még magát az arany csákányt is közéjük dobta. Az se -270- legyen, ha több nincs! Végtére lerántották a rámából azt a szép művészi festményt. Eredj csak te is a többihez «Piros Pista! Czifra Panni!» odagyűrték a ládába.

Akkor aztán kötéllel körül kötözték a ládákat, lehordták az ökrös szekérre; ott megint olyan nagy halom trágyát raktak rájuk, hogy egészen eltakarta azokat, s aztán így elbocsátá a szekeret Decebál, utasítást adva, hogy hová vigyenek mindent. Erre az elővigyázatra nagy szükség volt, nehogy a czirkáló zsandárok a ládákat, gyanusaknak találván, lefoglalják s bevigyék a vármegyeházára. Így elvihették bátran Bajhalomig.

Előbb is felért a hires-nevezetes czölöpsírhoz, mint a szekér. Nála volt a vasajtónak a kulcsa, bemehet rajta.

Ott mosolygott rá a két csontváz most is, a gerendához lánczolva. Legalább ő azt hitte, hogy nevetnek.

Kikapta a csontlovag kezéből azt a hosszú rozsdás pallost s két kézre kapta:

S olyat huzott vele a csontvázra, hogy annak minden porczikája szerteszét csörömpölt. És azután ütött, csapkodott, paskolt, a míg csontot látott maga előtt, a mely még a maga lábán állt: a koponyáknak sem irgalmazott. Egész belefáradt a boszuállás nagy munkájába, mire a béresei a hat ökrös szekérrel feljutottak. – Intézkedett.

Most azután szinültig megtöltette a sírvermet szurokfenyőgalyakkal, lúczhasábokkal!

Akkor aztán meggyujtotta a csóvát s beledobta a felhalmozott gyúanyagba. -271-

A sírüreg száda okádta a csunya fekete füstöt. Mintha az ördög megterhelte volna a gyomrát, s azt adná ki. Csak füstöt előbb, azután lángokat. Az ős czölöpzet maga is égni kezdett, valamelyik élő fenyőfa gyökerén felfutott a láng, s ezzel az égő kráter légvonatot kapott, akkor aztán bömbölve fújta a lángot minden oldalán a dombnak, szerteszét repegetve a földet, mint valami fiók-vezuv. Még valami lávapatak is ömlött ki belőle, ólom-, réz-, horgany vegyülék: a stuttgarti kincsek. Decebál ott ült egy ledöntött fa derekán, a két karját a felhuzott térdeire, s a fejét azokra támasztva. A tűz ő rá, ő meg a tűzre bámult.

Másnap, hogy nem tért vissza a kastélyába, utána jöttek a cselédjei. Akkor is ott ült még a levágott fán, térdeire fektetett fejjel, s ő nézett a sírra, a sír meg ő rá. De már sem a sírban nem volt tűz, sem az ő szemében.

UTÓSZÓ.
A KIK NEM TUDNAK MEGHALNI.

Micsoda? Jóslatok? Sejtelmek? Véletlenek és catastrophák? Ez a józan ész törvényeinek itélete előtt meg nem áll.

Nincs az a biró, a ki élethosszig tartó hallgatásra ne itélje el érte azt a vakmerőt, a ki ilyen alapon mer elkövetni emberölést, sőt gyilkosságot. Kézzelfogható valót követelünk!

Tehát kössük fel a muzsának a tournurét, s tanítsuk meg a költészetet – a valóságot elmondani.

Nem halt meg a hősök közül senki. Mind élve maradtak, még a mai nap is élnek.

Tanussy Manót, súlyos sebével, kiragadta a szerető hitves a halál torkából s az ő szeretetteljes ápolása mellett felépült az ifju s Komárom capitulatiója után Lizandrával együtt kivándorolt Amerikába. Ott az óriási nagy technikai vállalatoknál dúsan értékesíté tehetségeit: a Pacific-vasut, a villanyos találmányok őt is mestereik közé számítják. Szellemi munkája által igen szép vagyoni állást biztosított magának. -273-

Hanem, hogy valami jóslat mégis teljesüljön, úgy ez a Mántay Móriczé, a ki azt jövendölte Manónak, hogy csak tanuljon szorgalmasan, mert egyszer még ő neki kell majd eltartani apját, anyját, hát ez mégis bekövetkezett; hanem hát az csak olyan logicai jövendölés, a minek a jogosultsága el van ismerve.

E szerint tehát azok is élnek. Isten kegyelméből harminczhat esztendeje már annak. Mégis élnek, de nem uralkodnak.

Sára asszony nem annyira szép asszony már, mint nagyon kövér, alig tud mozogni. Belizár bárónak azonban most is olyan fekete a haja, mint 1849-ben volt. Ő tudja, hogy mit csinál vele. Ámbár jobban tette volna, ha a feje belsejét gondozta volna jobban. Akkor nem tette volna azt, hogy a börzére menjen játszani, a hol azután az egész vagyonát elvesztette. Most igen szigorú körülmények között él: vénségére vállalt hivatalt; úgy hiszem a catasternél van.

Még nálánál is hamarabb elvégezte a kis királyságát Decebál bátyja, a ki nagy hirre tett szert azáltal, hogy a királyi táblán egyszerre száznegyven pöre volt. Egy csomó még most is folyik belőle. Egyik birtokát a másik után kótya-vetyélték el. Olyan esztelen életmódot folytatott, hogy nem lehetett megmenteni. A vagyonának az utolsó maradványát arra pazarolta el, hogy minden áron megválasztassa magát hajdani uradalmi kerületében képviselőnek. Ezt el is érte, hanem a kastélyból gőzmalmot csinált Avakum. Azóta a képviselői állás az egyedüli existentiája. Minden három évben megválasztják újra a régi idők iránt való kegyeletből s felküldik az országgyülésre. Ott azután képviseli az ötven év előtti Magyarországot. Minden tárgyhoz hozzászól, a régi álláspontot védve. Nevetnek rajta s arra ő nagyon büszke. «Gyáva nemzedék!» mondja fenhangon a szemökbe.

A képviselői napidij azonban épen úgy, mint a cataster, -274- talán nem egészen elég arra, hogy az embert fejtől-lábig végig betakarja. Szokott jönni valami segítség is innen-onnan.

Sára asszonynak van valami évdija, a mit neki évnegyedenkint meg szoktak küldeni pontosan. Ő maga sem tudja azt honnan, de sejti. Bizalmasabb ismerőseinek meg is szokta sugni. Valamikor, szép asszony korában, egy igen magas állású nagy úr (herczeg) volt ő belé szerelmes, bizonyosan az hagyta számára végrendeletileg ezt a kegydíjt.

Decebálnak is hoz egy-egy segítségül érkezett összeget az ingyen szolgáló fiskalisa (a hajdani Jancsi gyerek), mikor a legjobban körmére égett a szükség, azalatt a czím alatt, hogy ezt vagy amazt a pörét sikerült megnyernie.

És egyikük sem sejti, még nem is álmodja, hogy a ki ő nekik ezt a segélyt küldi, az az elzüllött fiu, a kit elűztek, elátkoztak, holtnak hisznek, végkép elfeledtek.

Lábjegyzetek.

1) Kolbász, sonka, szalonna.

2) A régi ezresek közepén volt egy nagy gömbölyű veres czímer.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

38	érkézett haza	érkezett haza
46	Elővettte a zsoltárbeli	Elővette a zsoltárbeli
65	ellenkező iranyba	ellenkező irányba
66	rítka talentummal	ritka talentummal
67	ne kibálhasson	ne kiabálhasson
79	menj..:?	menj…?
105	Két eszdendei	Két esztendei
140	Ejjelt nappallá	Éjjelt nappallá
150	Errre aztán	Erre aztán
191	elmenne Sommacapagna	elmenne Sommacampagna
192	csodahölgy ígazán	csodahölgy igazán
212	csokolj meg	csókolj meg
214	nagy diadadalommal	nagy diadalommal
228	ott lenní	ott lenni
263	mindíg kinevettél	mindig kinevettél
265	Thonuzóbánák a sírja	Thonuzóbának a sírja