The Project Gutenberg eBook, Eredeti népmesék, by László Arany


This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
with this eBook or online at www.gutenberg.org





Title: Eredeti népmesék


Author: László Arany



Release Date: February 13, 2012  [eBook #38852]

Language: Hungarian

Character set encoding: UTF-8


***START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EREDETI NÉPMESÉK***


E-text prepared by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project (http://books.google.com/)



Note: Images of the original pages are available through
      the the Google Books Library Project. See
      http://books.google.com/books?vid=MqEWAAAAYAAJ&id


      
      
      
EREDETI
NÉPMESÉK.

EREDETI
NÉPMESÉK.

ÖSSZEGYŰJTÖTTE

ARANY LÁSZLÓ.







PEST.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
MDCCCLXII.

Pest, 1862. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.




TARTALOM.

Lap.

A vak király 1
A boltos három lyánya 30
A czigány fiú 37
Ráadó és Anyicska 41
Az aranyhajú herczegkisasszony 83
Az őzike 100
A veres tehén 111
A tündérkisasszony és a czigánylyány 128
Az ördög-szerető 153
Jankó és a három elátkozott királykisasszony 163
Az ördög és a két lyány 176
A kis malacz és a farkasok 187
Zsuzska és az ördög 190
Fehérlófia 202
A nyelves királykisasszony 216
Gagyi gazda 220
Babszem Jankó 232
Dongó meg Mohácsi 246
A szomorú királykisasszony 266
A macska és az egér 270
A farkas-tanya 273
Panczimanczi 277
A hólyag, szalmaszál és a tüzes üszök 285
A kis gömböcz 287
Farkas-barkas 290
A kakaska és a jérczike 295
A két koszorú 299
A kóró és a kis madár 305
A kis ködmön 308
Iczinke-piczinke 314
Mért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az
   egérre 316
Találós mesék 318
Csali-mesék 326
Megfejtések 328




EREDETI
NÉPMESÉK.




A VAK KIRÁLY.

Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt a
világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok próbálták
meggyógyítani, de mind hiába, egyik se ment semmire. Maga a király
tudott volna ugyan egy orvosságot a szemének, de azt senkinek se mondta
meg hogy mi; akárki kérdezte tőle, csak azt felelte, hogy mihaszna
mondja meg, mikor úgy se tudják megszerezni?

Volt ennek a királynak három egészen felnőtt legény fia. Ezek egyszer
összebeszéltek, hogy akárhogy-mint, de kitudják az apjoktól, hogy mi az
az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá a legöregebbik, megállt
az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:

,,Felséges király atyám! én most azért jöttem hogy megkérdezzem felséges
király atyámtól, mitől gyógyulna meg a szeme, mert mi hárman
összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot, ha az életünkbe kerül is,
megszerezzük.’’

A király erre nem szólott egy szót se; hanem volt előtte az asztalon egy
nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig tudott előle
félreugrani, a kés meg megállott a diófa ajtóban. Erre a királyfi úgy
megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.

Másnap a középső királyfi ment be, de az is épen úgy járt, mint a
bátyja, ez is kiszaladt a szobából.

Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be se’
akarták ereszteni, hogy ha ők ki nem tudták venni az apjokból, biz’ e’
se’ sokra megy, de a királyfi nem tágitott, hanem bement. Mikor elmondta
hogy m’ért jött, ehez is hozzá vágta az öreg király a nagy kést, de ez
nem ugrott félre, hanem megállt mint a peczek, kicsibe is mult, hogy
bele nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a fejéből, úgy állt meg az
ajtóban. De a királyfi még ettől se’ ijedt meg, kihúzta a kést az
ajtóból, odavitte az apjának. ,,Itt van a kés felséges király atyám, ha
megakar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg mitől gyógyulna meg a
szeme, hogy a bátyáim megszerezhessék.’’

Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy megölte volna
ezért a fiát, hanem össze-vissza ölelte, csókolta. No kedves fiam –
mondja neki – nem hiában voltál te egész életemben nekem legkedvesebb
fiam, de látom most is te szántad el magad legjobban a halálra az én
meggyógyulásomért, (mert a kést is csak azért hajitottam utánatok, hogy
meglássam melyikötök szállna értem szembe a halállal), most hát neked
megmondom, hogy mitől gyógyulna meg a szemem. Hát kedves fiam,
messze-messze a Verestengeren is túl, a hármashegyen is túl lakik egy
király, annak van egy aranytollu madara, ha én annak a madárnak csak
egyszer hallhatnám meg a gyönyörű éneklését, mindjárt meggyógyulnék
tőle; de nincs annyi kincs, hogy od’adná érte az a király, mert annyi
annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics.

A mint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, elmondott
nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjokhoz, hogy ők hát most
elmennek azért a madárért, tették magukat rettenetesen, hogy igy hozzák,
ugy hozzák el, ha ezer ördög őrzi is. A legkisebb királyfi is el akart
menni, de a bátyjai nem vitték, hogy biz’ ő utánuk ne csikókodjék, minek
menne el bajnak; aztán meg az öreg király se’ eresztette sehogy se:,,Már
édes fiam te csak maradj itthon én mellettem, segíts egyben-másban öreg
fejemnek, sok már nekem magamnak egy ország gondja; de még meg is
halhatok addig, mig odalesznek, akkor – ha te is elmennél, kire maradna
az ország?’’

Hajtott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak nagy
hű-hóval, tizenkét társzekeret megrakattak aranynyal-ezüsttel úti
költségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megigérték neki, hogy egy
esztendő alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú madarat,
avval elmentek.

Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi; eltelt a
második is, harmadik is, negyedik is, még se hallatszott semmi hirök.
Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesztek, el is
akart már sokszor indulni utánok, de az apja nem eresztette; hanem mikor
már az ötödik esztendő is vége felé járt, a királyfinak sehogy se’ volt
maradása, hiába volt minden beszéd, nem hallgatott rá, elindúlt. Egy
régi, hűséges szolgát lóra ültetett, maga is lóra ült, ugy fogtak neki a
hosszú útnak.

Mentek-mendegéltek, hét nap hét éjjel mindig mentek, akkor kiértek az
öreg király országából. A mint kivül voltak a határon, megláttak egy
rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a szolgáját beküldte
egy ital borért. A mint az inas nyitotta az ajtót, belátott rajta a
királyfi, látta hogy odabenn tánczol két rongyos ember két korcsmabeli
személylyel, de rájok se’ ügyelt, hanem a mint kihozta az inas a bort,
megitta, avval mentek tovább.

Már jó ideig mentek ugy, hogy egyik se’ szólt egy szót se, nagysokára
aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:

– Jaj felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem félnék, hogy
megharagszik érte.

– Nem haragszom én csak mondjad.

– No hát ha rosz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e felséged azt a
két rongyos embert, a ki ott tánczolt a csárdában?

– Láttam ugy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért kérded?

– Oh felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.

– Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért megharagudni.

– Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon ismerősöknek
tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de még se mertem egészen rájok
fogni, megkérdeztem hát a korcsmárostól: ,,Hallja kend, miféle két ember
ez a ki itt tánczol,’’ azt mondja rá a korcsmáros: ,,Jaj jó uram régi
embereim ezek már nekem, királyfiak volnának ezek, valami öt esztendeje
jöttek ide, valami aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták, –
mert biz’ azt még a Verestengeren is túl kellett volna keresni, – kapták
magukat, itt maradtak, azóta mindég itt esznek-isznak, mert volt ezeknek
pénzök vagy tizenkét társzekérrel, de biz’ a már mind elfogyott, alig
van nekik annyi, a mennyivel egy-két hétig megérik.’’ Ez aztán abba’
maradt, a korcsmáros se beszélt többet, én is eljöttem.

Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta hinni,
de az inas úgyséval is erősítette, gondolta hát magában, hogy most nem
tölti az időt, majd visszafelé jövet haza híjja őket.

Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy helyen
kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni, hogy merre
menjenek. A mint ott tanácskoznak, egyszer, – mintha csak a föld alól
bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna, – ott termett egy szép nagy
róka. A királyfi a mint meglátta, nyult a nyila után hogy majd meglövi,
hát, uramfia, – tán nem is hinnék kendtek, ha nem mondanám, – megszólalt
a róka emberi nyelven:

– No felséges királyfi hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?

– Hiszen nem tévedtünk épen el – felelt neki a királyfi, – hanem azt
csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül melyik visz a
Verestengerhez. Hát miért kérded?

– Csak azért, mert én útba tudom igazitani a királyfit, tudom a járást
ezen a tájékon. De hát mért mennek a Verestengerhez?

A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak töviről-hegyire; mikor
aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:

– Bizony nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvégezni, hacsak
én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyességre: én segítem a
királyfit jó szóval mindenütt a hol csak szükség lesz rá, ezért aztán
mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat, ezüstöt, drágaságot,
(mert tudom hogy hoz) mindenen – de mindenen az utolsó tűig megosztozik
velem.

A királyfi egy kicsit gondolkozott, de azután gondolta, hogy minek neki
az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak ráállott. Erre a róka
kihúzott a farka végéből hét szál szőrt, od’adta a királyfinak:

– No felséges királyfi itt van hét szál szőr, ha jártában-keltében
akárhol, akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én mindjárt ott
termek tanácsot adni.

Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Verestengerhez, jó utat
kivánt a királyfinak, s megint eltünt épen úgy, ahogy jött, mintha csak
a föld nyelte volna el.

Ment mendegélt a királyfi az inasával, egyszer – nagy sokára – elértek a
Verestenger partjára. A mint a királyfi végig nézett azon a roppant nagy
vizen, elborzadt belé, nem látta se’ szélét, se’ hosszát.,,Oh én
uram-istenem – gondolta magában – hogy megyek én át ezen a nagy vízen,
mikor azt se tudom, melyik a szélessége?’’ Csak akkor jutott eszébe a
róka, mindjárt elszakitott egy szál szőrt; alig hogy elszakitotta,
mintha csak a föld alól bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna le,
ott termett a róka:

– Mi baja van felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a vizen?

– Bizony nem én róka pajtás.

– No azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se’, itt van három alma,
csak vágjon neki felséged a viznek, úsztasson benne, mig csak birja a
lova, mikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson a vizbe egy
almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad ott, hogy elférne rajta
ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen tovább, mikor megint
elfárad a lova, megint hajítson el egy másik almát, megint pihenjen meg;
azután harmadszor is csak úgy tegyen. Többet aztán nem mondok.

Evvel a róka megint eltünt, a királyfi pedig meg az inasa belehajtottak
a vizbe, elkezdtek benne úsztatni. Mikor már majd kidőltek a lovak
alattuk, elhajitott a királyfi egy almát, mindjárt olyan nagy darab
szárazföld termett oda, hogy elfért volna rajta egy regement katona is,
azon megpihentek istenesen, azután megint mentek odább, mikor másodszor
is elfáradtak a lovak, megint elhajitott a királyfi egy almát;
harmadszor megint csak úgy tettek. Mikor már negyedszer is alig tudtak a
lovak úszni, elérték szerencsésen a tulsó partot. Itt aztán gondolkozóba
esett a királyfi, hogy most már hát itt volnának, de merre keressék az
aranytollú madarat? Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett
szakitani egy szál szőrt. Ott termett megint a róka.

– No róka pajtás – kérdi a királyfi – hol találjuk most már meg az
aranytollu madarat?

– Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az arany palotát?

– Hogy ne látnám!

– No hát abban lakik az a király, a kié az az aranytollú madár. Öltözzék
fel felséged bő ingbe-gatyába csikósosan, az inasát a lovakkal hagyja
itt, maga menjen oda a palota kertjébe, ott van a kaliczka az arany
madárral egy arany fára felakasztva, azt vegye le, de vigyázzon hogy
valamelyik fához hozzá ne érjen, mert akkor az egész kert megzendül, a
kertészek megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna,
megfognák, vitesse magát a királyhoz; majd a király kérdi, hogy mert
ahoz a madárhoz nyulni, csak ezt mondja felséged: ,,Hogy ne mertem
volna, mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár
mint én.’’ Többet aztán nem mondok.

Ugy tett a királyfi a hogy a róka mondta. Az inasát ott hagyta a
tengerparton, maga felöltözött betyáros ruhába, elindult a palota felé.
Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá; hát a mint oda
ért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye is a kertnek mind
csupa aranyból-ezüstből volt fonva. A mint kibámulta magát, bemászott
szép csendesen a keritésen, szélylyel nézett a kertben, vigyázta, hogy
hol látná meg az aranytollú madarat? De biz’ azt eleinte meg nem látta
volna ha az orrához ütődött volna is, úgy elvette szeme-fényét a nagy
csillogás-villogás; de hogy is ne! mikor minden fának ezüst volt a
törzse, arany a galya, gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig
betelt a nézéssel, elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára,
ott ugrált egy gyémánt kaliczkában, egy ágas-bogas arany fára
felakasztva. A mint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy
levegye; nem volt magasra téve, felérte a földről is, nem kellett érte
felmászni, hanem a mint vette volna le a borjúszáju ing megakadt egy
galyba, megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer
haranggal harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek,
megfogták a királyfit, vitték egyenesen a királygazdájokhoz: A király a
mint nagy-sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj, elkezdte szidni a
királyfit.

– Hát te akasztófára való hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy az
én aranytollú madaramat ellopd?

– Hogy ne mertem volna! – felelt rá a királyfi hetykén – mikor széles ez
világon kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!

Nagyon megörült ennek a beszédnek a király:

– No öcsém ha olyan nagy betyár vagy, – van a szomszéd királynak egy
lova, az egész ló ezüstből van, a szőre meg színaranyból, ha te ezt
nekem ellopod, neked adom az aranytollú madarat, meg még ráadásul minden
gyémánt gyümölcsömből egy-egy vékát, aranygalyat meg a mennyit elbirsz.

Megigérte a királyfi hogy ellopja, ha az életébe kerül is, avval
visszament az inasához a tengerpartra, elszakitotta a harmadik szál
szőrt is. Ott termett a róka megint:

– No királyfi mi baja van?

– Hát bizon nekem csak e’ meg e’. Itt elbeszélte, hogy hogy járt az
aranytollú madárral, meg hogy mit igért meg a királynak, utoljára azt is
hozzátette, hogy bizony most már nem tudja, hogy kéne azt a lovat
ellopni.

– Biz azt, felséges királyfi, felelt a róka, – máskép nem lehet, hanem
felöltözik felséged kocsis ruhába, elmegy ahoz a királyhoz, a kié az a
ló; itt van egy üveg pálinka, ez olyan hogy a ki egy kortyot iszik
belőle, úgy elalszik tőle, hogy az nap, ha csillagot rúgatnak vele se’
ébred fel. Ezt a pálinkát vigye oda felséged az istállóba, dugja el a
széna közé, a kocsisok megtalálják, megisszák, elalusznak tőle, akkor
aztán a felséged dolga lesz kihozni a lovat, hanem van ott a falra
felakasztva egy gyémánt szerszám, ha azt is el akarja hozni, vigyázzon,
mert vannak azon apró kis csengetyűk, ha azok megszólalnak, felébrednek
a kocsisok, megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna,
megfognák, csak mondja ennek a királynak is azt, a mit az elsőnek
mondott. Többet aztán nem szólok.

Evvel eltünt a róka, a királyfi pedig megint úgy tett a mint az mondta
neki. Felöltözött kocsis-ruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult a
második király palotája felé. A város végéig az inasát is magával vitte,
de már a városba csak maga ment be. Bement a király palotájába, az
istállóba, oda elegyedett a többi kocsisok közé, hát látja, hogy milyen
nagy őrizet alatt van az aranyszőrű, ezüsthúsu ló: egy kocsis rajta ült,
egy a fejét fogta, négy a négy lábát, egy a farkát, tizenkét ember meg
körülállta. Megijedt ettől egy kicsit a királyfi, hanem azért csak
látatlanná tette, addig sündörgött ott előre-hátra, mig egyszer
szerencsésen eldugta az üveg pálinkát a széna közé. Kis idő mulva amint
egyik kocsis adni akart a lónak, megtalálta, kihúzta onnan,
elkurjantotta magát:

– Nézzétek csak hé, mit találtam! egy nagy üveg pálinkát! bizonyosan
valamelyik szolgáló lopta el, osztán hirtelenében csak ide dugta. Igyuk
meg!

Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézről kézre az üveget, csakhamar
részeg lett valamennyi, eldőlt ki jobbra, ki balra. Erre a királyfi is
hozzáfogott a munkához: a ki a lovon ült azt egy kecskelábra ültette, a
kik a lábát fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát fogatta meg, a ki a
fejét fogta, annak egy tuskót adott a markába, a ki meg a farkát, annak
egy nyövet kendert, mikor aztán igy elhelyezte őket, a lovat szépen
kivezette az istállóból; hanem amint körülnézett, meglátta a falon a
gyémánt szerszámot, nagyon megfájult rá a foga, nem tudta ott hagyni,
már ezt, akár élek, akár halok, elviszem, – gondolta magában; le is
vette a falról, hanem amint vitte volna ki az ajtón, hozzáütődött az
ajtófélfához, megcsendült a sok csengő, a kocsisok felébredtek,
megfogták a királyfit. Vitték egyenesen király-gazdájokhoz, elmondták
neki, hogy hogy akart ez a legény lopni. A király elkezdte szidni, ahogy
csak tudta:

– Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél arra még csak
gondolni is, hogy az én ezüsthúsu, aranyszőrű lovamat ellopd?

– Hogy ne mertem volna – felelt ennek is nagy hetykén a királyfi, –
mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár mint
én.

– No ha olyan nagy betyár vagy, – van a szomszéd királynak egy olyan
szép lánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt nekem ellopod,
neked adom az aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul
tiz köböl arany abrakot.

Jól van; megigérte a királyfi hogy ellopja, avval kiment a város végére
az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? el kellett szakitani a
negyedik szál szőrt is. Ott termett a róka:

– No mi a baj felséges királyfi.

– Hát csak e’ meg e’. Itt elbeszélte a királyfi hogy már meg
királykisasszonyt kellene neki lopni.

– No királyfi – mondja a róka, – most öltözzék fel szakács ruhába,
menjen el ahoz a királyhoz, szegődjék be szakácsnak. Délben majd
felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el. Többet aztán nem
mondok.

Eltünt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a harmadik
király országa felé. Mikor ahoz a városhoz értek, a hol a király lakott,
felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a város végén hagyta,
maga bement a királyi palotába. Épen kint sétálgatott a király az
udvaron; oda ment hozzá a királyfi:

– Felséges király én szakács vagyok, azért jöttem hogy beszegődjem
felségedhez, hahogy megfogadna.

– Jól van fiam én megfogadlak, épen szakácsra van most szükségem; jó
hogy jöttél.

Beszegődött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a konyhába;
hanem a másik szakács egész délelőtt lármázott rá, mert minden ételt
elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi szakács sehogy se’ akarta
megengedni a királyfinak hogy az ételt ő vigye be, de ez addig
könyörgött neki, mig utoljára mégis ráállott. Amint hát vitte volna be a
királyfi a levest, az ajtónál szánt-szándékkal megbotlott, elejtette a
tálat hogy összetört. A királykisasszonynak már akkor megtetszett a szép
legény, mikor belépett, mikor meg a tálat elejtette, mindjárt gondolta,
hogy aligha igazi szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen,
jobban vigyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a
kisasszony az újján az aranygyűrűt, mindjárt gondolta, hogy nem lehet
más, mint valami királyfi. Nem is hagyta abba a dolgot, hanem másnap nem
ment be ebédelni az apjához, a maga szobájába teríttetett két emberre;
azután behivatta az uj szakácsot, ott mindjárt maga mellé ültette,
kérdezte tőle hogy hol vette azt a szép gyürűt? A királyfi elbeszélte
hogy ő nem szakács, hanem egy gazdag király fia, meg mást is mindent, az
egész élete folyását, mindjárt beleszerettek egymásba halálosan. A
kisasszony is elbeszélte, hogy az ő kezét most egy igen-igen gazdag
király kérte meg, de neki nincs kedve hozzá menni, mert már olyan öreg,
hogy a hamut is mamunak mondja, hanem ez az apjának mind nem használ,
erőlteti hogy menjen hozzá;,,Most hát szívem szép szerelme, te az enyim,
én a tied, nincs mást mit tenni, hanem az éjjel szökjünk meg, majd a te
apád országában megesküdhetünk.’’

Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták, hogy még
azon az éjszakán, majd ha mindenki lenyugszik a királyi udvarban,
megszöknek, reggelre pedig, ha lehet, – túl teszik magukat a határon.
Evvel a királyfi kiment a kisasszony szobájából, várta az éjfélt; csak
akkor jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt a szomszéd királynak
kell vinni, hogy a lovat megkapja, mert ha azt meg nem kapja, az
aranytollú madár se lesz az övé a nélkül pedig nem akart az apja szeme
elébe menni. Búsult ezen szörnyű módon, már azt is gondolta, hogy érte
se megy a kisasszonyért, de azután eszébe jutott hogy akárhogy lesz,
akármint lesz, el kell neki lopni a kisasszonyt, jobb hát ha most
elszökteti, azután majd tanácsot kérhet a rókától.

El is szöktette szerencsésen, kimentek a mezőre a királyfi inasához,
ott, – mig az inas a lovakat nyergelte, – a királyfi félre ment,
elszakította az ötödik szál szőrt is. Ott termett a róka:

– Mi a baj felséges királyfi?

– Hát bizon most az, hogy nem tudom a királykisasszonytól váljak-e meg,
vagy madár nélkül menjek haza? – mert igy, meg igy áll a dolog.

– Soh’se’ búsuljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most majd
együtt megyek felségeddel.

Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony, az inas
meg a róka. Mikor ahoz a városhoz értek, ahova a kisasszonyt kellett
volna vinni, a város végén a róka épen olyan szép kisasszonynyá
változott mint az igazi, úgy hogy a királyfi is alig tudta megismerni
őket, a róka-kisasszony mondta az igazinak, hogy csak menjenek az
inassal, nekik most a királyfival egy kis dolguk van, hanem majd utánuk
mennek. Ment aztán a kisasszony tovább, a királyfi pedig a róka
kisasszonyt bevezette a királyi palotába. A király amint meglátta őket,
nyakába borult örömében a királyfinak, össze-vissza csókolta. A királyfi
aztán mondta neki, hogy a kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész
éjjel mindig jöttek, adjon neki külön szobát, hadd pihenje ki magát.
Mikor ez megvolt, búcsút vettek egymástól, a királyfi megkapta az
ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul tiz
köböl arany abrakot, aztán ment az igazi kisasszony után. A város végén
utol is érte, aztán mentek együtt; amint egy darabig mentek, hallott a
királyfi valami dübörgést, hátra néz, hát látja hogy a róka szalad
utánok.

– Hát te hogy szabadultál meg?

– Csak ugy hogy kibúttam az ablakon aztán itt vagyok.

Mentek megint – mendegéltek, elértek ahoz a királyhoz is, a kihez a
lovat kellett volna vinni. Búsult megint a királyfi hogy hogy váljon meg
ettől a szép állattól, de a róka vigasztalta hogy csak bízza őrá, majd
eligazítja ő. Megint előre küldte a kisasszonyt az inassal, meg az
ezüsthúsú, aranyszőrű lóval, maga meg épen olyan ezüsthúsú, aranyszőrű
lóvá változott, úgy hogy maga a királyfi se’ ismerte meg, melyik másik?
Elvezette aztán a királyfi a királyhoz:

– No felséges király elhoztam az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, hanem ezt
most olyan istállóba kell tenni, a melyiknek nagy ablaka van, mert ez
világossághoz van szokva.

Ugy tett a király, ahogy a királyfi mondta, azután od’adta neki az
aranytollú madarat, minden gyémánt gyümölcséből egy-egy vékát, meg annyi
aranygalyat a mennyit elbirt; avval elbúcsúztak, a királyfi ment a
kisasszony után. Nem messze a várostól megint utolérte, azután mentek
együtt a Verestenger felé. Alig mentek egy kicsit, megint utolérte őket
a róka, elmondta, hogy megint búcsúzás nélkűl jött el innen is, az
istálló ablakán, avval amint elmondta, eltünt.

Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a
Verestengerhez, hátra néznek, hát látják hogy jön utánok a három király,
három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra észrevették,
hogy megcsalta őket; megijedtek nagyon, nem tudták, mit csináljanak,
csak nagy sokára jutott eszébe a királyfinak hogy elszakítsa a hatodik
szál szőrt. Ott termett a róka, bezzeg most nem kellett neki magyarázni,
hogy mi a baj, meglátta úgy is; hirtelen előkapott három almát,
beleugrott a vízbe, intett a királyfinak hogy menjenek utána. Azok szót
fogadtak, elkezdtek utána úszni. Mikor már a lovak alig-alig birták az
úszást, elhajította az egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott
mindjárt, azon megpihentek, azután mentek odább. Lövöldöztek utánok a
katonák, bele is lőttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente
valami írral, mindjárt úgy beforradt hogy a helye se’ látszott meg.
Utánok is próbált úszni egy néhány katona, hanem mikorra odaértek, ahol
ezek először megpihentek, akkorra eltünt a sziget, a sok katona mind ott
veszett. Igy hát, még kétszeri megpihenés után, szerencsésen átértek az
innenső partra.

Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:

– No felséges királyfi, már most én rám semmi szüksége, én hát megyek
dolgomra, hanem elébb emlékezzék meg felséged a szerződésre a mit
kötöttünk: hogy ha szerencsésen megjárja az útját, mindenen a mit csak
hoz megosztozunk.

A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték a sok gyémánt gyümölcsöt,
arany abrakot, arany galyakat, akkor a királyfi búcsúzni akart, de a
róka azt mondta hogy:,,Nem addig van ám az királyfi! nem úgy alkudtunk
hogy csak az ilyen haszontalanságon osztozunk, hanem úgy hogy
_mindenen_, de _mindenen_.’’ Evvel elővette a róka az aranytollú
madarat, azt kétfelé vágta, azután az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat,
legutoljára még a szép kisasszonyt is kétfelé vágta, azt is elosztotta,
mert azt is az úton szerezték együtt.

A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta hogy az egész
fáradozása, vesződése igy vész kárba, de azért a rókának nem szólt, mert
látta, hogy annak van igazsága, csak magára haragudott hogy olyan
szerződésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka, hogy a királyfi igy
elszomorodott, elnevette magát:

– Ne búsuljon felséges királyfi, visszaadok én mindent, még az arany
galyakat is, nem is akartam elvenni, csak azt próbáltam meg, hogy ide
engedné-e felséged? most már látom, hogy jó szivű, mert id’adta volna
szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind a hármat.

Evvel elővett valamiféle csudafüvet, megkente vele mind a hármat,
mindjárt felelevenedtek, s még hétszerte szebb kisasszony, hétszerte
szebb ló, és hétszerte szebb madár lett belőlök. Mikor épen köszönni
akarta a királyfi a rókának a szívességét, eltünt onnan, mintha a föld
nyelte volna el. A királyfi is hát a kisasszonyt felültette az
ezüsthúsú, aranyszőrű lóra, maga meg az inasa felültek a másik kettőre,
a sok kincset felrakták a nyeregkápába, avval útnak indultak.

Mentek-mendegéltek, elértek ahoz a városhoz, ahol menet a két öregebb
királyfit találták egy csárdában, hát amint a város közepébe érnek,
látják hogy két rongyos embert akkor visznek akasztani, a sok temérdek
ember meg kiséri; kérdi a királyfi egy embertől, hogy miféle emberek
azok, akiket akasztani akarnak? mi bűnt tettek, hogy felakasztják őket?

Felelt rá az ember:

– Jaj felséges királyfi hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom én hogy
hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél hogy itt ebben a városban
csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se’ mozditottak odább, semmit se’
csináltak, hanem egyik korcsmából ki, a másikba be, éjjel-nappal mindig
ettek-ittak, a sok temérdek pénznek keresztül mentek a nyakán, mert
amint a világ beszéli, királyfiak volnának ezek; most hát hogy egy
krajczárjok se’ maradt, rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég,
hanem meg is öltek egy szegény kupecz embert, amint a vásárból jött
volna haza, hogy fel ne adhassa őket, mert rájok ismert. De hiába! a
gonoszságot a tyúk is kikaparja, rájok világosodott, hogy ők tették,
most már lakolnak érte.

Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az ő két
testvérje, mindjárt ment a birákhoz, kérte őket hogy ilyen gyalázatot
csak még se’ kövessenek el két királyfin, azon felül jól meg is kente
mindegyiket, úgy hogy osztán nagy sokára megkegyelmeztek nekik. Akkor a
királyfi ment egyenesen a testvéreihez, össze-vissza ölelte-csókolta
őket, vett nekik szép ruhát, szép paripát, azután elindultak együtt
mindnyájan haza felé. A királyfi az úton elbeszélte nekik hogy milyen
nehezen, jutott a madárhoz; hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy
szöktette el; meg mindent, a mi csak történt vele; de a bátyjai nagyon
szégyenlették magukat tőle, a szemébe se’ mertek nézni, pedig az csak
úgy szerette őket mint azelőtt.

Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén voltak,
megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát, ettek.
Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája ölébe, elaludt, az is
ráhajtotta ő rá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement egy fa
alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi, mikor
látták, hogy ezek mind alusznak, összesúgtak-búgtak hogy milyen nagy
szégyen lesz ő rájuk nézve, ha az apjuk megtudja, hogy az öcscsök
mentette meg őket az akasztófától, azt gondolták, hogy egyik roszat a
másikkal le lehet mosni, hát elhatározták, hogy megölik mind a hármat,
otthon aztán azt mondják, hogy ők szerezték meg a madarat. Ugy is
tettek. Legelőször az inashoz mentek, annak levágták a fejét, azután a
királyfit szúrták keresztül; már épen a király kisasszonyt is megakarták
ölni, hanem az felébredt, könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond
ő meg senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgálóvá teszik
is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonoszszívű, vadállatnál
is vadabb királyfit is meginditotta ez a szép beszéd, megkegyelmeztek az
életének; azután összeszedtek mindenféle drágaságot, a mit az öcscsök
szerzett, az ezüsthúsú, aranyszőrű paripát, az aranytollú madarat,
mindenféle drágaságot, lóra ültek, haza mentek. Volt nagy öröm királyi
apjok házánál, mikor megérkeztek, nagy dáridót csaptak, folyt a bor mint
az árvíz, mindenkinek jó kedve volt az egész háznál, csak egy volt
szomorú, egy volt a ki éjjel-nappal mindig sírt: a szegény
királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz királyfi a szolgálók közé,
még azok közt is a legeslegutolsónak tették, hogy csak veszszen el minél
elébb; az apjoknak meg, mikor kérdezte, hogy miféle lány az? azt
felelték, hogy a kaliczkát tartani, a madárra vigyázni fogadták meg.
Mikor pedig az öcscsökről tudakozódott a király, eltagadták, hogy nem
látták soha, azt se’ tudják, hogy elment-e hazulról. Búsult az öreg
király egy kicsit, hanem a két királyfi vigasztalta, hogy majd haza jön
az, de még azóta bizony fele útjára se’ ért, lám ők is mennyi ideig
voltak oda! Azután elbeszélték, hogy jutottak a madárhoz, az aranyszőrű
lóhoz! épen úgy, mint öcscsök elbeszélte, csak a királykisasszony
történetét hagyták ki.

Hiába volt azonban ott az aranytollú madár, nem segített a királyon
semmit, mert csak úgy jött volna meg a szemevilága, ha az éneklését
hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de annyit se
eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy gurnyasztott
egész nap. Az ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették semmi hasznát, soha
senkit nem eresztett magához, rúgott-vágott, ha valaki közel akart
hozzá, menni. Összehivatta a király az ország minden bölcs emberét, hogy
fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába! azok se’ mentek semmire, egyik
egyet, másik mást mondott, csak az igazira nem talált rá egyik se.

Egyszer, mikor épen ott rugdalózott az ezüst ló, az udvar közepén,
nyillott a kisajtó, hát ki jött be rajta? nem más, mint a legkisebb
királyfi meg az inas. A mint belépett az udvarba, ment a ló egyenesen
hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment egyenesen a
konyhába, kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele a királyi apjához.
Amint belépett az ajtón, odabent volt az aranytollú madár, mindjárt
elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király szemevilága mindjárt
megjött tőle, úgy látott mint akárki más. Akkor a királyfi elbeszélte
neki az egész útja történetét: hogy találta a rókát, hogy lopta a
madarat, a lovat, a királykisasszonyt, hogy mentette meg a bátyjait az
akasztófától, azután elmondta, hogy mikor ott hagyták a bátyjai az
erdőben megölve, ezt a róka hogy hogy nem, megtudta, odament,
feltámasztotta őtet is az inassát is avval a fűvel, a mivel azelőtt már
a kisasszonyt is felelevenítette. ,,Hanem már most édes apám tartsunk
lakodalmat, én a mátkámmal megesküszöm.’’

A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két nagyobb
fiát mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig oda adta fele
királyságát, nagy lakodalmat csaptak, a róka is ott volt benne, hanem
azután megint eltünt, csak akkor ment oda, ha szükség volt a tanácsára.

A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, mig meg nem halt.




A BOLTOS HÁROM LYÁNYA.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy boltos, annak volt három
olyan szép lyánya, hogy nem volt párjuk hét vármegyében, de mégis
legszebb, legkedvesebb volt a legfiatalabbik, az apja is legjobban
szerette.

Lakott azon a vidéken, egy pusztán, egy gazdag gróf, a kihez az a boltos
minden két-három hétben egyszer vitt ki mindenfélét a boltjából, a mi a
háztartáshoz szükséges volt. Egyszer sok pénzt kapott ettől a gróftól,
víg volt nagyon, mikor hazaért kedve kerekedett egy kicsit mókázni a
lyányaival. Oda hívta őket maga mellé, tréfálódzott velök. Egyszer
eszébe jutott, hogy valjon melyik szereti őtet ezek közül legjobban?
Gondolta hogy legjobb lesz megkérdeni.

– No kedves gyermekeim – szólalt meg – mondjátok meg nekem, szeretném
tudni, melyitek hogy szeret engem?

A legöregebbik mindjárt a nyakába borult, össze-vissza nyalta-falta:

– Én úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-gyémántot.

A középső is össze csókolgatta:

– Én meg úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-aranyat.

Csak a legkisebb nem szólt semmit, az nem borult a nyakába.

– Hát te édes lyányom – kérdezi az apja – hogy szeretsz engem?

– Én úgy szeretem édes apámat, mint a szép fehér sót.

Nagyon megharagudott ezért a boltos, hogy hát őt a legkedvesebb lyánya
csak úgy szereti mint a sót, a miből négy garasért egy fontot adnak!
mondta a lyányának másolja meg a szavát, mondjon mást, de a lyány nem
mondott, hanem még, – hogy látta hogy az apja haragszik, – kiment a
szobából. Akkor a két öregebb testvér, a kik haragudtak a hugokra, mert
szebb is jobb is volt mint ők, – ráestek az apjokra, hogy ezt még se’
tűrje szó nélkül, ez szörnyűség, hogy szemtől-szembe megmondja hogy a
rongyos sónál nem szereti jobban, utoljára annyira tele beszélték a
fejét, hogy behivatta a lyányát, megmondta neki hogy az ő szeme elől
mindjárt pusztuljon, még látni se’ akarja, ha őtet csak úgy szereti mint
a sót.

Sírt-rítt a szegény lyány, de nem volt mit tenni, a nénjei is küldték,
hogy csak menjen isten hirével, itt tovább nem tűrik, hát csak elment.
Ment aztán mendegélt, egyszer beért egy nagy rengeteg erdőbe. Nem tudta
a járást, félt bemenni az erdőbe, hogy eltéved, vagy megeszik a
vadállatok, leült szegény az erdő szélén egy mohos fatőre, ott sírdogált
keservesen. Amint ott sír-rí, oda megy egy vén asszony:

– Ne sírj édes lyányom, tudom én hogy mi a bajod, majd segítek én
rajtad. Látod itt ezt az útat? ezen menj egyenesen, ez átvezet az erdőn,
amint kiérsz, találsz egy grófi palotát, az azé a grófé, a kihez a te
apád is járatos; ott ülj le a kert keritése mellé, majd a kertészek
meglátnak, bevezetnek. Többet aztán nem mondok.

Evvel a vén asszony eltünt, a lyány pedig megindult azon az úton, a mit
az mutatott neki. Ment-mendegélt, egyszer kiért az erdőből, meglátta a
grófi palotát, oda ment a kert keritése mellé, leült a földre, elkezdett
sirdogálni. Egy kertész épen ott kapálgatott belül a keritésen, az
meghallotta a sírást, oda ment, kinézett a kerítésen, hát majd hogy meg
nem ijedt, mikor a szép kisasszonyt meglátta; volt annak a grófnak egy
szép legény fia, szaladt egyenesen ahoz, odahívta, hogy menjen csak,
nézze, milyen szép kisasszony űl ott a kerítés mellett. A gróf úrfi oda
ment, kinézett a kerítésen, amint meglátta a szép kisasszonyt, mindjárt
halálosan beleszeretett, de meg az is őbele, elmondta neki, hogy hogy
csapták el ártatlanul, hogy került ide, mindent a mi csak vele történt.
A gróf úrfi vezette egyenesen az apjához, anyjához, elmondta nekik, hogy
hogy került a lyány oda, utoljára hozzátette, hogy ő most már ezt, ha
él, ha hal, feleségül veszi. A gróf meg a grófné eleinte tudni se’
akartak róla, mondták neki, hogy is gondolhat olyat, hogy mikor gróf és
báró kisasszonyok közt válogathat, minden ujjára jut tíz, – ilyen
szegény elcsapott lyányt akar elvenni; de a gróffi mind erre azt mondta
hogy válaszszanak: vagy elveszi a lyányt, vagy megöli magát; úgy hát
nagy sok beszéd után csak beleegyeztek. Mindjárt gyürűt váltott a két
fiatal, el is határozták, hogy egy hónap mulva tartják az esküvőt.

Eltelt az egy hónap, elérkezett az esküvő napja, ott volt a sok vendég,
köztök a boltos is, csak a vőlegényt meg a menyasszonyt nem lehetett
látni. Bekövetkezett az ebéd ideje is, mindnyájan vígan ültek le az
asztalhoz, elkezdtek enni. Az volt a szokás a gróf házánál, hogy minden
embernek egy kis külön tálban vitték az ételt; a boltos amint a maga
táljából szedett levest, hát csak alig tudta megenni, olyan sótalan
volt, nézett körül só után, de nem volt az egész asztalon; a második
étel még sótalanabb volt, a harmadik meg már olyan volt, hogy hozzá se’
tudott nyúlni. Kérdezték tőle hogy mért nem eszik? tán valami baja van
az ételnek? amint ott vallatták, eszébe jutott a lyánya, hogy az neki
azt mondta, hogy úgy szereti, mint a sót, elkezdett sírni; kérdezték
aztán tőle, hogy mért sír, akkor elbeszélt mindent, hogy volt neki egy
lyánya, az egyszer neki azt mondta, hogy úgy szereti mint a sót, ő
megharagudott érte, elkergette a házától, lám most látja, hogy milyen
igazságtalan volt iránta, milyen jó a só, ,,de hej ha még egyszer
visszahozná az isten hozzám, majd meg is becsülném, első lenne a
házamnál; meg is bántam én azt már sokszor, de már akkor késő volt.’’

Azt mondja rá a gróf:

– Hát ha most megkerülne a lyánya, megbocsátana-e neki?

– Meg bizony méltóságos uram, még hálát adnék a jó istennek, hogy
visszaadta.

Erre a gróf csengetett, kinyílott a szomszéd szoba ajtaja, belépett
rajta az új pár, de a boltos nem ismerte meg a lyányát, úgy megszépült a
grófi ruhában, csak nézett rá, hogy milyen szép teremtés.

– No hát nem ismeri a menyemet? kérdezte tőle a gróf.

– Nem én nagyságos uram.

– Hát tudja meg, hogy ez a maga elcsapott lyánya.

A boltos azt gondolta, hogy csak tréfálnak vele, de a lyány oda szaladt,
a nyakába borult, össze-vissza csókolta őtet is, a testvérjeit is, de
ezek rá se’ mertek nézni, vádolta őket a lelkiismeret, hogy elcsapatták
azt a jó testvért. Evvel az egész lakadalmi sereg tánczba keveredett,
három nap – három éjjel mindig tartott a lakadalom.

Hanem a két nagyobb lyányt megverte az igazságos Isten, mert elterjedt a
gonoszságuk hire az egész tájékon, senki se’ merte őket elvenni; vén
lyányok maradtak holtokig. A fiatal gróf pedig a szép feleségével
boldogul élt mig meg nem halt.




A CZIGÁNY FIÚ.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy czigány, annak volt egy fia, a
kiről az apja még kis korában megjövendölte, hogy okos, tudós ember
lesz, a feleségével is mindennap kétszer-háromszor összevesztek miatta,
mert az azt mondta, hogy nem lesz biz abból, csak téglavető czigány.

Mikor már olyan nagy volt a rajkó, hogy a bajusza is kezdett serkedezni,
elküldte az apja deákszót tanulni. Volt az öreg czigánynak egy girhes
lova meg egy taligája, azt eladta, az árát od’adta utiköltségnek.

Elbúcsúzott a fiú apjától-anyjától, a sok rajkótól, elindult a nagy
útra. Ment – mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer meglátott egy
kan-disznót turkálni.

Elkezdi a czigányfiú:

–,,Kan is dúr is’’ hm! e bizsony diák só, no lám már tudok egy sót
diákul.

Megint ment tovább, de mindég azt hajtotta magában hogy:,,Kan is dúr
is’’, hogy el ne felejtse; egyszer meglátott egy inget, amint ki volt
terítve kötélre száradni, a szél meg lógázta. Megint elkezdte magában:

–,,Kan is dúr is, ing is lóg is’’ hm! bizsony ezs is diák só, no lám már
két sót tudok tudok diákul.

Megint ment tovább, meglátott egy rákot egy víz szélén mászkálni.
Elkezdte megint mondani:

–,,Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is’’ – a bizs a, na már
három sót tudok diákul.

Megint ment – mendegélt, meglátott egy bikát amint egy nádkerítésen
törtetett keresztűl. Megint elkezdte mondani:

–,,Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is’’ na
isten-utse tudok én már diákul, nem is megyek tovább egy lépést se,
bolond is volnék ha mennék.

Evvel aztán visszafordult hazafelé, hanem az úton mindég azt a négy szót
hajtotta hogy el ne felejtse. Mikor az apja kunyhójához ért, épen kint
ült a sok rajkó, süttette a hasát a nappal; amint meglátták a bátyjokat,
czigánykerekeztek elébe, körülfogták, egyik jobbról másik balról
rángatta, hogy beszéljen már valamit, de ez nem szólt egyebet, csak azt
a négy szót:,,Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri
nád is.’’ Elébe ment az öreg czigány is:

– Hát édes magzsatom ilyen hamar megtanultad a diák sót? his nagyon okos
gyerek vagy te, mondtam én azst mindig, de szólj hát! Hanem biz abból
nem tudott semmit kivenni, mindig csak azt hajtotta hogy:,,Kan is dúr
is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.’’ Az anyja is
beszélt volna vele, de annak se’ mondott mást; megijedt a czigány
asszony.

– Na dade – mondta az uranak – beszélj vele ha tudsz, mondtam hogy igy
less, elfelejtette a magyar sót, most már mit csináls vele?

A czigány is megijedt, hogy csakugyan elfelejtette a rajkó a magyar
szót, elővette az ütött-kopott köpönyegjét, felment a faluházához. Épen
együtt ült a kupaktanács, bement a czigány közibök.

– Jaj nagyságos birák uraimék – kezdte a szót – van nekem egy fiam, úgy
besíl diákul mint a parancsolat, nem láttak olyat birák uraimék soha,
magyarul se tud, elfelejtette a diák só mellett; most azsírt jöttem,
hogy vegyék be kigyelmetek maguk közsé valamifélének.

– Hát hogy okosodott meg olyan hirtelen – kérdezte a biró – hisz még a
mult héten is csak úgy járta a rókatánczot az árokparton, mint a többi
rajkó.

– Jaj nagyságos biró uram, oda volt ám azs diák sót tanulni.

– No hát hozd fel, hadd lássuk mit tud?

Elvitte a czigány a rajkót a faluházához, az ott is csak azt kezdte
rá:,,Kan is, dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.’’

A birák csak elnevették magukat, megmagyarázták a czigánynak, hogy mit
tesz az a négy szó, avval elkergették. Elszomorodott a czigány, mert ő
azt gondolta, hogy legalább is viczispány lesz a rajkóból; hanem amint
hazaértek, ki is öntötte rá a mérgét, úgy elverte hogy a kölyök egész
nap bőgött bele. A czigány asszony meg még mérgesítette:

– Úgy kell dade, úgy kell, már most ló sincs, taliga sincs, a fiad is
csak olyan szamár, mint volt, mondtam is én mindig hogy nem lesz ű
kelmibűl prédikácziós halott.

Addig-addig mérgesítette az asszony az urát, mig utoljára elővett egy
botot, úgy elverte, hogy még tán most is veri, ha félbe nem hagyta.




RÁADÓ ÉS ANYICSKA.

Egyszer, hol volt – hol nem volt, volt a világon egy király, a ki teljes
életében mindig a háborúban, harczban lakott. Már kilencz esztendő óta a
háza tájékán se’ volt, azt se’ tudta hogy mije van otthon. Elhatározta
hát hogy már csak akárhogy – mint teszi szerét, de haza megy, feliratja
mindenét az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilencz
esztendő óta.

Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, avval elindult hazafelé.
Mikor hazaért, összegyűjtötte a sok herczeget, grófot, nagysüvegű tótot,
a sok tanácsosokat, birákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza?
hogy meg akarja tudni, mije van,,,azért hát azt parancsolom, hogy az
országomban mindent az utolsó fa szegig irjatok fel, de úgy hogy ki ne
maradjon semmi az összeirásból.’’

Szélylyelmentek az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a
király a feleségével mulatott otthon, a kit már kilencz esztendő óta nem
látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jó kedve volt, akinek
apját-anyját megölték.

De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap – a
király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott
hát nagy sírások-rívások közt a feleségétől, összegyűjtötte a katonáit,
elindult.

Ment aztán mendegélt, egyszer beértek egy erdőbe, abban is mentek már
két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka amint mennek a szép holdvilágnál,
elibök áll egy ősz-öreg ember, térdig érő galamb-fehér szakállal, a
kezében egy nagy lámpással:

– Hó megállj! ki vagy? hol voltál? hova mégy?

– Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a
feleségemnél, felirattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy
tudomásom ne volna róla, még az utolsó fa-kanál is mind fel van írva.

– Jól van hát, ha mindenedet felirattad, igérd meg nekem, hogy a mid
nincs felírva, azt nekem adod.

– Jól van, megigérhetem, ha tetszik királyi parolámra is fogadhatom, de
tudom hogy nem kapsz semmit, mert semmi se’ maradt ki az összeirásból.

Megörült az igéretnek az idegen, kicsibe mult hogy ősz-öreg ember létére
el nem kezdett tánczolni.

– Tudd meg hát hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas
királya, a ki mindent tud, a mi a nagy világban történik. Mig otthon
voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiugyermeket, ez az, a miről se
tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát igéreted szerint ez az
enyém, érte megyek tizenkét esztendő mulva, nagy szükségem lesz rá, mert
nincs fiam, csak három lyányom.

Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s ime ezt az
egyet is oda kell adni idegen embernek, a ki se inge, se galléra, nem is
látta soha, aztán csak úgy bolond módra igérte oda neki, fájt ez a
királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára
fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy
szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak igérte, azért
majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe –
valahányszor a nevet kimondják – hogy az nem az övék, hogy másnak kell
adni, idegen emberek közé, a hol tán soha se talál apja helyett apát,
anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.

Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodas, már
arról nem lehetett tenni.

Meglett aztán a szép fiu gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor
ugy hat-hét esztendős lehetett, haza került a király is a háborúból;
attól fogva mindig maga tanitotta mindenre: lovagolni, kardot forgatni,
nyillal lőni, hadakozni.,,Legalább ne mondja akihez kerül, hogy semmire
se tanítottuk.’’

Nevekedett aztán Raadó szépen. Már elmult tizenkét esztendős, még se
jöttek érte, de elmult tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán
gázolt, még se volt semmi híre a tündér királynak. Már örült mindenki,
hogy nem viszik el az ifju királyfit, a király nagy dinom-dánomokat
adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.

Egyszer, mikor mindenki a legjobban vígadt, jött egy lóhátas ember, nagy
pecsétes levelet adott a király kezébe, a mit a tündér király irt, az
volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél elébb, mert szükség
van rá.

Elkészítették a szegény királyfit a hosszu útra, egy inast adtak mellé,
– mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a
tündér király – avval útnak eresztették. Az ország határáig elkisérték
apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbucsúztak tőle, jó utat
kivántak neki, avval visszamentek haza.

Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlan járt utakon Tündérország
felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már
Tündérország határához értek, alig birta a lába. Amint beértek a
határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota előtt
leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét,
elgondolta hogy milyen szerencsétlen ő, hogy kell neki idegen
országokban bújdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe mult hogy
sírva nem fakadt. Amint igy szomorkodik, egyszer mintha kiáltanák
valahonnan: ,,Ráadó.’’ Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják:,,Ráadó
lelkem gyere fel’’; szét nézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki
egy szép tündér asszony. Ő se mondatja harmadszor, bemegy a palotába,
ott felmegy száz márvány grádicson nézeget szélyel de semmit se’ lát.
Mikor a legfelső kontignáczióba felért, egy pompás szoba nyilt meg
előtte; abba is bement, – királyfi volt, de még olyat soh’se látott,
majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majd hogy vissza nem
ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündér menyecske, megfogta
a Ráadó kezét, átvezette 11 szobán, a tizenkettedikben aztán leültette
egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre:

– Jaj szívem Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már
lenned, tudom elfáradtál a hosszú útban, jaj pedig még fele útján se
vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán
esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom
pedig az hogy – látod-e amott azt a tavat?

– Látom.

– Nohát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó lyánya hattyú
képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az első hattyu,
leszáll, megrázkódik, leveti a hattyu ruhát, gyönyörű szép lyánynyá
változik, megyen a vízbe, fördik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik,
még szebb lyánynyá változik, megyen a vízbe fördik; legutoljára jön a
legszebb, a gyönyörűséges Anyicska, a kinek párját még emberi szem nem
látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vizbe, fürdik. Egy darabig ott
fürödnek, azután megint – a hogy jöttek – egymásután kikelnek a vizből,
felveszik a hattyú ruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te
lopd el az Anyicska hattyú ruháját, oda se is add neki, mig meg nem
igéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád
bizom. Most pedig gyere feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az
ideje, felköltelek én.

Ugy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép
selyem paplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idő, hogy menni
kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündér asszony, még egyszer
megmondta neki, hogy okosan viselje magát, avval elbúcsúzott tőle.

Ráadó legelőször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett
elmenni, azután kiment a tópartra, elbútt egy bokor tövébe, várakozott.
Nem soká kellett neki várni, jött az első hattyú, a legöregebb tündér
királykisasszony, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyú ruhát, ment
a vizbe, fürdött, jött a második hattyú, a középső kisasszony is,
leszállt, megrázkódott, levetette a hattyú ruhát, ment a vizbe, fördött.
Legutoljára jött egy gyönyörű piczi kis hattyú, levetette a hattyúruhát,
olyan szép lánynyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is
párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele, hirtelenében tán azt
se tudta volna megmondani, hogy fiu-e vagy lyány, úgy elbámult. Anyicska
is levetkőzött, ment a vizbe, fördött. Még egy darabig játszadoztak
együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment, jött
a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek,
Ráadó szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, avval megint elbútt.
Jön ki Anyicska a vizből, keresi a ruháját, nem találta sehol, elkezd
sirni, jajgatni: hogy menjen ő most már haza, nincs a hattyúruha sehol!
Erre előjött Ráadó:

– Ne sírj szivem, lelkem szép Anyicska, itt a ruhád nálam.

– Isten hozott szerelmem Ráadó, be jó hogy megjöttél, add ide hamar a
ruhám, mert elkésem.

– Nem adom addig szép Anyicskám, mig nekem fel nem fogadod, hogy engem
szeretsz, holtig hű maradsz hozzám, mert én az élő Istenre meg merek
esküdni, hogy rajtad kivül soha mást nem szeretek; most pedig igérd meg
hogy haza viszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.

Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, még pedig
hirtelen, mert az apja várába csak őrváltáskor lehetett beszökni, attól
félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége!
Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert ő is megszerette halálosan
Ráadót, ott a tó partján gyürűt váltottak, megölelték, megcsókolták
egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak
egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette
Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak,
hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik
egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.

Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította
hogy a strázsák előtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is
gyanítsanak semmit. Evvel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába,
Ráadó pedig oda ment a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát
se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem birta, egy szó nem
sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap
két éjjel mindig tánczoljon. Oda ment a strázsákhoz, kérdezte hogy
otthon van-e a tündérek hires királya? A strázsák mindjárt megismerték.

– Jaj be jó hogy itt van kis gazdánk! be régen várjuk már! az öreg
felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb hogy még se jött-e
meg? No de heveredjen le erre a lóczára, látjuk hogy el van fáradva, de
hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!

Végig feküdt Ráadó a szép kő padon, el is aludt szép csendesen. Mikor
aztán a tündérkirály felkelt, megtudta hogy ott van, mindjárt hivatta
magához; felköltötték Ráadót, hogy hivatja a király. Felkelt Ráadó,
bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.

– Jaj kedves fiam be jó hogy megjöttél, be régen várok rád!

Akkor mindjárt összegyűjtette az ország fő fő embereit, herczegeket,
grófokat, nagy süvegű tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik,
hogy Ráadót ezután ugy tiszteljék mint királyukat, mert ha ő meghal,
arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem
mihelyt egy kicsit meg jön az esze a fiunak, mindjárt átadja neki.

Meghallotta ezt a vén királyné:,,No várj vén bolond – gondolja magában –
csak menjenek el az urak, majd lesz neked ne mulass; a maga lyányait
számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jött-ment sehonnaira
akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én hogy az én lyányaim
elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál.’’

A két nagyobb lyánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon
tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt
velök, csak Anyicskának kedvezett, avval beszélgetett mindig.

Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt neki esett a vén
királyné az urának:

– Megbolondultál te vén marha! elébb való neked egy pokolból jött-ment
sehonnai a magad gyermekénél! majd megmutatom én, hogy melyik elébb
való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök.

A király csendesítette volna, de az asszony se’ hallott, se’ látott,
dúlt-fúlt mint a veszett állat. Addig még sem bánt oly roszul Ráadóval,
mig meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt
egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elveszítette volna mind a
kettőt egy kanál vizben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja
ott azt a korhelyt, semmit se’ csinál, csak a kenyeret fogyasztja.
Egyszer is el kezdett neki beszélni:

– Ugyan te vén bolond, próbáld meg már mit tud az a kölyök, csináltass
vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi a
mennyi.

Felhivatta a király Ráadót a maga szobájába, oda vezette az ablakhoz,
megmutatott neki egy nagy erdőt:

– Látod azt az erdőt fiam Raadó?

– Látom.

– No azt nekem holnap reggelre – mikorra felkelek – tövestől-gyökerestől
mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba
behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve
tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva,
fel legyen szórva, meg legyen rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele
legyen a csűr olyan tiszta búzával, a milyet a galamb hord a fiának, a
lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég régen tündérek
közt vagy már, ennyit csak tudhatsz!

Kibandukolt a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja ő ezt mind meg!
mikor azt se tudja hogy kell hozzáfogni? Ment egyenesen Anyicskához,
elmondta neki a dolgot. Anyicska csak elmosolyodott rajta:

– Ne búsulj biz ezen egy cseppet se’ szívem Ráadó, ha csak ez a baj,
bízd rám, majd elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem
van veled.

Bement Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elővett egy sípot, azt
megfútta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogy ha Anyicska
belefútt, az egész Tündérország meghallotta a hangját, csak az apja,
anyja és testvérei nem. Amint hát megfútta, mindjárt annyi tündér
termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.

– Mit parancsol felséges kisasszony? mit parancsol a mi kedves
kisasszonyunk?

– Azt parancsolom hogy – látjátok-e amott azt erdőt?

– Látjuk! látjuk! hogy ne látnánk! – kiabáltak minden felől.

– No azt az erdőt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a
fát felvágjátok ölbe, behordjátok a csűrbe, rendbe rakjátok, a földet
fölszántsátok, tisztabúzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nőjjön,
meg is érjen, azt felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok,
hogy reggelre tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, a milyet a galamb
se hord a fiainak, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon.

– Értjük értjük, megyünk, meglesz.

Alig mentek el, hallott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat
vagdalták, a nagy kiabálás: ,,Itt már fel van a fa vágva, csak hordani
kell.’’,,Innen már el van hordva, ide avval az ekével’’ hallott az ökör
hajtás, amint szántottak. ,,Hi-hó, csálé Csákó, hajsz Lombár.’’ Azután
hallatszott, mikor elkezdtek aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is
hozzáfogtak mondja Anyicska Ráadónak:

– Eredj ki már te is lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy
mikor az apám kinéz az ablakon, lássa hogy te is dolgozol, ne is
gyanítsa, hogy ez nem a te munkád.

Mikorra kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni.
Mikor reggel kitekint a király az ablakon, látja hogy Ráadó hogy sepri a
szérűt, hányja veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek.
Megörül a király, oda hijja a feleségét.

– No nézd, mennyire ment a fiunk, maga is hogy dolgozik, hogy tud
parancsolni az embereknek.

– Látom ám! de nem az ő munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy
garas ára eszed volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette
mindent, hiszen éjjel-nappal mindig csak egymást bújják, nem lehet
egyiknek se’ venni semmi hasznát.

De a király egyik fülén beeresztette, a másikon ki, amit az asszony
mondott; mikor aztán egy kis idő mulva maga Ráadó bevitte neki a frissen
sült párolgó kalácsot, úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a
bőr.

– Ember vagy fiam Ráadó, máskor is igy végezd el amit rád bizok!

De a vén királyné nem hagyta abban a dolgot, megint mindig kusztonozta
az urát:

– Csináltass már valamit megint avval a kölyökkel, vagy neked már itélet
napig elég lesz az az egy munka, a mit minap – de akkor se maga –
csinált! hadd dolgozzon, ne fogyassza hiába a drága kenyeret, ne csapja
reggeltől estig szárán a legyet!

A király próbálta csendesíteni hogy ne bántsa mindig azt a gyereket,
hisz a se kutya hogy minduntalan uszítsa, dolgozik az eleget, de a
felesége még jobban rákezdte:

– Hát még pártjokat fogod! még engem hallgattatsz! jobb bizon hogy
dolgoztatsz vele valamit, lássuk mit tud a hires.

Behivatta a király megint Ráadót; megint mutatott neki az ablakból egy
nagy erdőt:

– No édes fiam látod azt az erdőt?

– Látom.

– Nohát holnap reggelre az a fa mind ki legyen vágva, a derekából boros
hordó készítve, a galyaiból öl fa vágva, behordva a majorba; a töve a
fáknak ki legyen irtva, a föld felásva, beültetve szőlővel, a szőlő meg
is nőjjön, meg is érjen, le is legyen szüretelve, a must meg legyen
forrva, szépen megtisztulva, hogy mire én felkelek, jó bor legyen az
asztalon belőle kóstolónak.

Megint úgy elment a Ráadó kedve, mintha ketté vágták volna, ment nagy
szomorúan Anyicskához, elpanaszolta neki a dolgot, hogy már ezt mégis
csak lehetetlen megtenni. Anyicska megint csak elnevette magát:

– Csak soh’ se’ adjon az isten ennél nagyobb bajt, akkor minden jó lesz.
Feküdj le most békességben, majd ha kell, majd felköltelek én.

Megint megfútta Anyicska a sípot, megint ott termett Tündérországnak
apraja nagyja, hogy még az utczán se’ fértek el:

– Mit parancsol kis királyné? mit parancsol a mi kedves kis királynénk?

– Hát azt parancsolom, hogy – látjátok amott azt az erdőt?

– Látjuk! látjuk! hogy ne látnánk!

– No azt az erdőt holnap hajnalra mind egy szálig kiirtsátok, a
faderekakból hordókat csináljatok, a galyakat ölbe vágjátok, behordjátok
a majorba; a fatövet mind kiirtsátok, a földet felássátok, szőlővel
beültessétek; a szőlő megnőjjön, háromszor fel legyen kapálva, meg is
érjen, be is legyen szüretelve, a must megforrjon, szépen megtisztuljon,
hogy holnap reggelre, mire én felkelek, kóstoló legyen a borból az
asztalon.

– Értjük, megyünk, minden meglesz.

Alig mentek el, hallott megint a nagy recsegés-ropogás, a fák amint
dőltek rakásra, a nagy fúrás-faragás, abroncsozás, gyalulták a dongákat,
abroncsolták össze; az ölfákat hordták be a majorba, rendbe rakták. Már
éjfél tájban hallott a nagy csergés-kelepelés, amint a seregélyeket
hajtották el a szőlőről, azután nem sokára a hordók, kádak döbörgése,
amint szüretre mentek, a szedők danolása, a csőszök lövöldözése. Mikor
pitymallani kezdett, mind be volt a szőlő hordva – tapodva. Ráadó csak
akkor kelt fel, mikor minden az udvarban volt, nosza rajta! ő is elővesz
egy lopótököt, töltögeti a bort egyik hordóból a másikba, szaladgál,
kiáltoz; mikor a legjavában dolgozott, kinézett a király az ablakon,
meglátta a nagy munkában, bizony kicsiben mult, hogy öreg ember létére,
sirva nem fakadt örömében. Hitta ki a feleségét mindjárt, mutatta neki a
fiut:

– No feleség mégis van kifogásod ellene?

– Van bizony, neked is volna, ha olyan tökkelütött nem volnál, ha tovább
látnál az orrodnál, ha utána néznél, hogy az a kölyök maga csinálja-e
azt, vagy az a gyönyörűséges mákvirág Anyicska?

De biz a királytól beszélhetett a felesége akármit, rá se hallgatott;
hanem mikor Ráadó bevitte a kóstolónak való bort, megint úgy
megdicsérte, hogy Ráadó maga is megsokallta. Ezt a dicsérést már aztán
nem tudta a királyné végig hallgatni, szaladt ki a szobából, mint ki az
eszét keresi, ment egyenesen a két nagyobb lyányához tanácskozni, hogy
hogy – mint kellene elveszteni Ráadót. Ott aztán a három szép madár ki
sütötte-főzte hogy mit csináljanak? Ment a királyné megint vissza az
urához.

– No te vén szamár, azt tegye meg az a kölyök, a mit én mondok neki! Az
ugyan semmi se, de nem segíthet benne neki az a drága lyányod. Annyi az
egész, hogy holnap reggel én kivezettetek három paripát az udvarba, azt
nyergelje meg ha tudja, és kerülje meg mindegyiken a királyi várat. Ha
megteszi jó, ha nem tudja megtenni, fel is út – alá is út, itt olyan
mihaszna emberrel nem etetjük hiába a kenyeret.

Magához hivatta a király harmadszor is Ráadót:

– No fiam Ráadó, még egy próbát kell megtenned az anyád kedvéért, ha azt
szerencsésen végbeviszed, többet nem teszlek próbára, mert akkor tudom,
hogy egészen kitanultad a mesterségünket. Ez a mostani dolog abból áll
hogy holnap reggel vezettet ki a feleségem a palota udvarába három tüzes
paripát, azt neked a magad tulajdon kezeddel meg kell nyergelned mind a
hármat, azután minden segítség nélkül – saját emberségedből rájok ülni,
meg kerülni egymásután mindegyiken a királyi várat. Ráadó elnevette rá
magát:,,Ha csak ez a baj, ezt ugyan megteszem, nyergeltem én már meg
olyan lovat is, amit akkor fogtak be a szilaj ménesből!’’ Ment aztán ki
nagy fütyörészve az udvarra, még be se’ akart menni Anyicskához, hanem
aztán mégis csak befordult.

– No hát most mit parancsolt az apám?

– Szót se’ érdemel, mindössze csak három lovat kell meglovagolnom, ennek
ugyan kár olyan nagy feneket keríteni,

– Hej szívem Ráadó te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb,
ebben én se’ tudok segíteni. Tudod-e hogy az a három ló a két néném és
én? egyik tüzesebb mint a másik, ha ezer lelked volna se tudnád őket
megnyergelni, még csak közel se menni hozzájok, mert orrukon szájukon
fújják a lángot. Egyetlen egy módja volna csak, a mivel birni lehetne
velök: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, avval körülkarczolnád
körülöttük a földet, már akkor nem tudnának semmit tenni, megállana
mindegyik mint a bárány; csakhogy azt a sarkantyút éjjel-nappal a
keblében hordja az apám, nem lehet sehogy megszerezni.

Ugy elment erre a beszédre a Ráadó kedve, mintha nyakon öntötték volna.
El se tudta gondolni, hogy mit csinál majd? Hanem Anyicska mégis
vigasztalta:

– No majd megpróbálom elcsenni tőle az éjjel ha alszik, ha aztán az
meglesz, gyerekjáték a többi.

Kibandukolt Ráadó a maga szobájába, leült nagy búsan egy székre, ott
szomorkodott, ha nem szégyelte volna, tán sirt volna is. Hát egyszer
amint ott búsong – szomorkodik, mint a kárvallott czigány, jön ám be
hozzá Annyicska hozza a sarkantyút:

No lelkem Ráadó, megsegitett az isten, eltudtam lopni, most már csak
arra tanitlak meg, hogy kell vele bánni, aztán minden jól lesz. Hát
mikor majd kivezetik a három lovat, – a két néném, meg engem, – az egyik
mennykőt lehell orrán-száján, a másik tüzes villámot szór, a harmadiknak
egész teste lángot hány, de te avval ne gondolj, menj közel hozzájok, a
melyiket meg akarod nyergelni, karczold körül a sarkantyúval, úgy megáll
mint a fal, tedd rá a nyerget, lovagold körül a várat rajta; azután a
másik kettővel is csak úgy tégy.

Másnap reggel a király kihirdettette az országban hogy az ő palotájában
mi történik, tele is gyűlt az udvar úgy emberrel, hogy nem esett volna
le egy alma közibök, csak annyi hely maradt üresen, hogy Ráadó a
lovakkal szabadon mozoghasson. Mikor a kitűzött idő eljött, kivezették a
három lovat. Az első – a legöregebb király kisasszony – mennykövet fútt
orrán-száján, kapálódzott, ágaskodott, rúgott, vágott, de Ráadó szép
csendesen körül kanyarította a sarkantyuval, hát – uramfia! úgy láttam
mint most – megállott az a tüzes ló úgy, mintha leszegezték volna, egy
mozdulat nem sok, de annyit se tett, Ráadó könnyű szerrel megnyergelte,
ráült, avval hajrá!,,Majd kitöltöm most rajtad a mérgem a mért vesztemre
törtél’’ – elkezdte sarkantyúzni, hogy a vér csorgott az oldalából mire
vissza kerültek. Mikor leszállott róla, a karikásával még egy nagyot
végig cserdített rajta, avval bekergette az istállóba. Azután a második
lóra – a második király kisasszonyra – került a sor. Ez is szórta
eleinte a tüzes villámot, de mikor ezt is körül kanyaritotta a
sarkantyúval, ez is megállott mint a peczek, ezt is megnyergelte, azután
megnyargalta úgy, hogy az izzadtság dőlt róla mikor visszakerültek,
bekergette ezt is az istállóba. Már csak a harmadik ló – a gyönyörű szép
Anyicska – volt hátra. Ez meg a legtüzesebb volt, hiába! az anyja a vén
gonosz királyné csinálta ki a dolgot, nem tehetett ellene; az egész
teste tüzes lángot hányt, ha kapált a lábával, megnyilt a föld
körülötte, de Ráadó evvel nem gondolt, körül kanyaritotta ezt is a
sarkantyúval, ez is megállt egy álló helyében mozdulatlanul. Ráadó
rátette a nyerget, rá ült, szép lépést megkerülte rajta a várat; mikor
visszaértek, megtörülgette a selyem kendőjével, bevezette szépen az
istállóba, leszedte róla a szerszámot, úgy hagyta ott.

A vén királynét majd megütötte a guta mérgében, tépte a haját, vagdalta
magát a földhöz, azt gondolta volt a vén gonosz, hogy bizonyosan ott
vesz Ráadó, hát bizony még a kinozta meg az ő kedves lyányait, hogy
megfeküdte mindegyik vagy két hétig. Megesküdött ott mindjárt hogy
akárhogy mint, de elveszíti a két gyermeket, addig meg nem nyugszik, mig
a legkínosabb halálra nem juttatja mind a kettőt. De egy darabig – hiába
volt az eskü – nem tehetett semmit, mert a király nagyon vigyázott a
gyermekekre, nem engedett rajtok semmi igazságtalanságot elkövetni.

Hanem egyszer levelet kapott a király egy másik országából – mert nem
csak egy országa volt – hogy menjen csak hamar, ott az ellenség,
pusztitja az országot tűzzel-vassal, kergesse el onnan. Búsult a király,
hogy hagyja ott azt a két ártatlan bárányt a farkas körme közt, hogy
bizza a gyermekeket arra a gonosz asszonyra. Mig készült a háborúba,
mindig azon kérte a feleségét, hogy csak addig ne bántsa őket, mig oda
lesz, igérte is az asszony szájjal, hej pedig de mást forgatott az
eszében.,,Menj el csak, majd tudom én mit csinálok, rég lesem már, hogy
elvigyen az ördög valamerre.’’

Elbúcsúzott a király egész háza népétől, elindult a tenger sok katonával
az ellenség elébe.

Alig tette be maga után az ajtót, mindjárt azon kezdte el törni a
felesége az eszét, hogy mi a legkegyetlenebb – legkinosabb halál a
világon, hogy avval végezze ki a gyermekeket. Gondolt is ki egyet: nagy
üstökben olajat forraltatott, hogy majd mikor legjobban zubog, kiönteti
egy nagy kádba, abba aztán belevetteti a két gyermeket. Már előre örült
neki a vén guzsajra való:,,Milyen szép lesz majd nézni, mikor
összezsugorodnak a jó meleg fürdőben, mint a tepertő, tudom nem lesz
többet kedvök ihogni-vihogni egymással.’’

El is készittetett már mindent, a nagy kádat kivitette az udvarra, az
olajat is tüzhöz tetette, csak a volt hátra hogy felforrjon.

De a jó isten nem engedte hogy két ártatlan teremtésen olyan
kegyetlenséget vihessen végbe az az ördög czimborája. Megmondta
Anyicskának az egyik cseléd, – a kire az olaj forralása volt bizva –
hogy mi vár rájok, Anyicska mindjárt magához hivatta Ráadót, elmondott
neki mindent:

– Hanem most már, lelkem Rázadó nincs mást mit tenni, el kell szökni
valamerre idegen országba, mert itt többet se éjjelünk, se nappalunk, ha
itt maradnánk, elveszítenének. De hát hova menjünk?

– Azon nem volna mit aggódni – felelt rá Ráadó –; elmegyünk az apám
országába, ugy sincs neki több fia, ott is király leszek én, te meg
királyné, boldogul élünk, mig meg nem halunk; de az itt a baj, hogy hogy
megyünk ki a várból, mikor úgy vigyáz ránk az a vén gonosz anyád, mint a
szeme fényére, és hogy megyünk ki az országból, hogy utol ne érjen?

– Biz azt magam se tudom – mondja Anyicska – hogy hogy haladunk sebesen,
mert minden mesterségem a kamarában van, oda pedig már nincs idő
kimenni; a várból csak kimehetünk, tudok én egy földalatti utat, hogy
pedig hamarjában észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok
majd szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.

Ki is mentek szerencsésen a várból, mikor kivűl voltak, a hátára vette
Anyicska Ráadót, repült vele ahogy tudott, de hiába; sebesen nem
mehettek, mert nem volt Anyicskánál semmi mestersége.

Alig mentek el, elkészűlt a forró olaj fürdő. Beszólott a királyné az
Anyicska szobájába:

– Anyicska lyányom gyere ki!

Felelt helyette az egyik nyál:

– Mindjárt megyek édes anyám, csak hadd keljek föl.

Vártak – vártak egy darabig, de nem jött senki. Megint beszólott a
királyné.

– Gyere ki már Anyicska lyányom, ne várass magadra!

Megint felelt helyette a második nyál:

– Megyek mindjárt, csak hadd öltözzem fel.

Vártak egy ideig megint, de megint nem jött senki. Beszólott még egyszer
a királyné:

– Gyere csak hamar Anyicska lyányom, adok valamit.

– Mindjárt megyek csak a hajam tűzöm még fel – felelt a harmadik nyál.

Vártak aztán még egy darabig, hogy nem jött senki, megint bekiáltottak
kétszer-háromszor, de biz ott akár itélet napig kiabálhattak volna, nem
szólott volna senki. Erre aztán betörette a királyné az ajtót, hát nincs
ott senki, csak három nyál az asztalon. Össze csapta a két kezét:

– No ezek most elszöktek a pokolra valók, hanem tudom merre mentek, majd
visszahozom őket!

Mindjárt előkapott egy lapátot, ráült, nyargalt utánok, sarkantyúzta a
lapátját, hogy majd megbódult bele, csak hogy utolérhesse őket.

Anyicska ezalatt jó messze haladt Ráadóval, mentek mentek amint az isten
tudniok adta, egyszer megszólal Anyicska:

– Jaj Ráadó lelkem, be ég a bal orczám, nézz hátra mit látsz?

– Nem látok egyebet, csak egy halavány felleget.

– No az az anyám, észrevette hogy elszöktünk, hanem most már szálljunk
le hamar, én válok egy kápolnává, te meg válj egy remetévé, ha kérdezi
tőled, hogy nem láttál-e erre ilyen s ilyen fiut meg lyányt, mondd hogy
láttál ezelőtt háromszáz esztendővel.

Alig hogy leszálltak, hogy Anyicska kápolnává, Ráadó remetévé vált, ott
termett a vén asszony. Kérdezi Ráadótól:

– Ugyan földi nem látott-e erre egy fiut meg egy lyányt?

– Láttam biz én ezelőtt háromszáz esztendővel, de mi gondom is nekem
akárki fiára, lányára? mit kérdi azt én tőlem?

A vén asszony még egyszer szélylyel nézett ottan körül, azután
visszafordult.,,Hátha rosszul is néztem meg otthon, ott vannak valahol
elbúva a várban.’’ Haza ment, még egyszer felhányatta a várat, hogy egy
tű nem sok, de annyi se maradt a helyén, de biz azok nem voltak sehol. A
vén asszonyt majd megütötte a guta, akkor jutott eszébe, hogy hisz a
kápolna meg a remete volt a két gyermek, csak vissza kellett volna őket
hajtani, előkapott nagy mérgesen egy pemetét, megnyergelte, elkezdett
vágtatni a két gyermek után.

Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó darab földet a hátuk megett
hagytak; egyszer megint megszólal Anyicska:

– Jaj lelkem Ráadó, be ég a jobb orczám, nézz hátra, mit látsz?

– Nem látok egyebet, mint egy nagy fekete felhőt.

– No az megint az anyám, most már még dühösebb, hanem szálljunk le
hamar, én válok egy tábla kölessé, te meg válj pásztorrá, állj bele a
tábla kellős közepébe, onnan akármint ijeszget, ki ne mozdulj, ha közel
megy hozzád, üssed a botoddal.

Alig szálltak le, alig változtak kölessé, meg pásztorrá, megint ott
termett a vén asszony, elkezdte Ráadót édesgetni, csalogatni:

– Kedves fiam Ráadó, gyere ide, majd meglásd mit adok!

De Ráadó ki nem mozdult volna semennyiért egy álló helyéböl, hiába volt
minden csalogatás, a vén asszony hogy látta hogy igy nem boldogul, rá
akart ijeszteni; mindenféle oroszlánná, farkassá, kigyóvá változott, de
sehogy ki nem tudta venni Ráadót a helyéből, úgy állt az ott mint egy
karó. Feldühödött erre a vén asszony, neki esett a kölesnek, tépte ki
tövestül az egész táblát.

– De kutyák most még se’ szabadultok meg, Anyicska a köles, azt kitépem,
haza viszem, megégetem, te Ráadó aztán magadban semmit se tudsz.

Ki is tépte az egész táblát, de annyi mégis megmaradt, a mennyit Ráadó a
botjával elért, mert oda nem eresztette be, már pedig épen abban a kis
darabban volt Anyicska, a többit vihette a vén asszony, a’ csak gaz
volt. Hátára is szedte mind amit kitépett, felkerekedett vele a
levegőbe, úgy ment, akár csak egy kazal repült volna; amint haza ért,
mind egy szálig rakásra rakta, meggyújtotta maga, közel állott hozzá,
hallgatta hogy mikor hallatszik már az Anyicska sirása jajgatása a tűz
közűl. De biz’ azt hiába hallgatta, elégett a tűz, el is hamvadt, még se
hallott semmit.

– No szedtevette, ezek megint megmenekültek. Hol van hamar egy gereben,
hadd üljek rá, hadd menjek utánok, hadd hozzam vissza őket.

Felült egy nagy gerebenre, egy seprűt a kezébe fogott, elkezdett vele
hadonázni, úgy ment mint a forgószél, vagy tán még annál is sebesebben.

Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó egérutat kaptak, mentek ők is amint
birtak, de mégis megint megközelítette őket a vén királyné, megint
megszólalt Anyicska:

– Jaj szivem Ráadó, most már az egész orczám ég, nézz hátra, mit látsz?

Nem látok egyebet, mint egy nagy szélmalom formát erre jőni nagy
sebességgel az égen.

– No az megint az anyám, most már olyan dühös, a milyen soha se’ volt
életében. Hanem szálljunk le hamar, én válok egy tóvá, te válj egy
ruczává, a tó kellő közepén állj meg, ki ne mozdulj onnan akármivel
csalogat, akármivel ijeszt.

Leszállottak megint, Anyicska tóvá változott, Ráadó ruczává; alig voltak
evvel meg, ott termett a vén királyné.

– Hej kutyák már kétszer rászedtetek, de nem szedtek többet rá, nem
szabadultok most meg, tudom azt az egyet.

Mindjárt sassá változott, elkezdett csapkodni Ráadóra, de sehogy se
tudta elkapni, mindig a viz alá bukott előle, azután vadászszá vált,
lövöldözött a ruczára, de a golyó elől is mindig lebukott, sehogy se
tudta meglőni. Megint feldühösödött hogy csak úgy tajtékzott a szája.

– Megálljatok! nem menekesztek most meg, ha ezer lelketek van is,
elveszítlek benneteket.

Evvel egy nagy gődénynyé változott, felszítta az egész tavat, felrepült
vele, mikor ment a levegőben, mintha csak egy rezidenczia ment volna,
olyan volt. Otthon aztán kiöntötte mind a vizet szerte-szélyel, hadd
igya fel a föld, hadd vesszen el közte Anyicska; maga is kiállott oda,
hol legtöbb volt a viz, hogy hallhassa, majd ha sir, jajgat, könyörög,
hogy gyönyörködhessék majd benne, avval az ördögöknek rég eladott
lelkével. De nem engedte meg az isten, hogy az ártatlan síránkozásának
örülhessen, mert mikor a vizet felszítta, Ráadó betakart egy-két
kanálnyit a szárnyával, a közt maradt Anyicska, igy hát akár egy
pocsolyából vitte volna a vizet haza, akár onnan. Mikor mind felszáradt
a viz, látta a vén királyné, hogy megint kárba veszett a fáradsága,
elkezdte a haját tépni, verte a fejét a falba, mint egy eszeveszett
őrült. Azután megnyergelt egy sárkányt, a kezébe kapott egy gereblyét;
eddig is sebesen ment, de az mind semmi volt ahoz, amint most neki
indult, utol is érte a két gyermeket, mindig közelebb – közelebb jutott
hozzájok, már olyan közel beérte őket, hogy a gereblyét is kinyujtotta
hogy majd beleakasztja az Anyicska hajába, de épen akkor kiértek a
Tündérország határán, benn voltak a Ráadó apja országában, ott pedig már
nem volt hatalma a vén királynénak. Mikor látta Anyicska, hogy tovább
nincs mitől félni, egy tanyaistálló mellett – ami ott volt a határnál –
megállott, nézett vissza az anyjára, ki még akkor is ott dühösködött,
ott káromkodott, mintha apját-anyját megölték volna; amint pedig
meglátta hogy megállott Anyicska, elfelejtette hogy kivül van a határon,
szaladt neki nagy dühösen. Anyicska hirtelen kis egérré változott,
bebútt a hidlás alá, Ráadó pedig rá se hederített, csak járkált az
istálló körül tovább, neki ugyan mindegy volt akár jött akár se, mert ha
Anyicskán – a lyányán – volt is egy kis hatalma, őrajta ugyan nem volt
egy szikra se’. A vénasszony amint látta, hogy Anyicska egérré lett,
hirtelen macskává változott, oda állt a repedés mellé, a min az egér
bebútt, várta hogy majd ha kijön, nyakon csípi. De Ráadó se hagyta abban
a dolgot, füttyentett egyet, oda szaladt hat-hét komondor, azokat
ráuszította a macskára, úgy megtépték, hogy bőr is alig maradt rajta.
Mikor aztán a vén királyné megint benn volt a maga határában, felemelte
a két kezét, megátkozta a gyermekeket nagy hangos szóval:

– No te kutya Anyicska fogjon meg benneteket az anyai átok, hogy ha
valaha csak egy napig, – csak egy óráig nem látjátok egymást, úgy
elfeledkezzék rólad Ráadó, mintha soha nem látott – de még hiredet se
hallotta volna.

Elszörnyűködött ezen az átkon a szegény Anyicska; ha ez megfogja, ha
elfelejti Ráadó, mit csinál ő idegen országban, ahol senkije, semmije,
még a betevő falatját se’ tudná megszerezni; de Ráadó vigasztalta:

– Ugyan szívem szép szerelme, hogy tudnálak én téged elfelejteni? hogy
felejthetném el azt a sok jót, a mit velem tettél, de hogy felejthetném
el magad szép személyét is?

Megvigasztalódott Anyicska, jó kedvvel indultak haza felé.

Mentek mendegéltek, egyszer aztán beértek abba a városba, ahol a Ráadó
apja lakott. Ott a város végén megfogta Ráadó az Anyicska kezét:

– No kedves Anyicskám én lelkemnek fele, itt vagyunk az apám városában,
nem is messze az apám palotájától; de most arra kérlek ne gyere fel
velem az apámhoz anyámhoz, ha egyszerre mennénk, vagy hinnék vagy se,
hogy a tündér király lyánya vagy, még valami rosz személynek,
szeretőmnek gondolnának; de igy majd magam felmegyek, elmondok mindent
az apámnak, akkor aztán érted jövünk minden háznépestől, haza viszünk
annak rendje módja szerint, ahogy a mennyasszonyt szokás. Addig maradj
itt a város végén, kiárendálok egy kis házat, egy kis kertet, fogadok
melléd egy szolgálót, megvárhatsz szépen. Mire azt gondolod, hogy tán
már oda értem, akkorra vissza is jövök.

Beleegyezett Anyicska, kiárendáltak egy kis házat, fogadtak egy
szolgálót, azután elbúcsúztak egymástól. Anyicskának eszébe jutott az
anyai átok:

– Siess én kedvesem – mondta Ráadónak – mert meg talál fogni az anyám
átka, hogy elfelejtesz, mintha soha hiremet se hallottad volna. De ha
elfelejtenél is, csak azt a gyürüt őrizd meg, amit a tónál adtam, mikor
legelőször láttuk egymást, én is megőrizem a mit tőled kaptam, arról
megismerjük egymást, akármikor találkozunk.

Ráadó csak nevette a dolgot:,,hogy felejthetné el gerlicze a párját,
legény a kedvesét? Nem eshetik az meg.’’

Még egyszer aztán megölelték, megcsókolták egymást, Anyicska bement a
kis árendált házba, Ráadó pedig az apja palotája felé indult. Beért a
szép királyi udvarba, elindult a sok grádicson felfelé, hanem a szíve
mindig jobban jobban elszorult, mintha valami nagy követ tettek volna
rá, mikor aztán belépett az apja szobájába, egyet kóválygott vele a
világ, avval elesett végig a ház földjén, mint egy darab fa. A király
azt gondolta, hogy csak a nagy öröm miatt szédült el, felélesztgette
lassanként. Mikor aztán egészen eszén volt, kérdezték tőle, hogy hogy
jött haza, de nem tudott róla egy árva szót se mondani, se Anyicska nem
jutott eszébe, hogy az hozta haza, hogy az mentette meg a haláltól, de
még az se hogy látta valaha, úgy megfogta a tündér királyné átka, hogy
se ott létéről, se elmeneteléről, se haza jöttéről egy kis szó nem sok,
de annyit se tudott mondani, csak azt tudta hogy nem kell neki többet
elhagyni az apját. A király aztán nem nagyon bánta, ha nem beszél is,
csakhogy otthon marad, nem megy vissza többet, csakhogy lesz kire hagyni
az országot, nem kell idegen kézbe adni. Mindjárt ki is hirdette
országszerte, hogy itthon van a fia, nagy dinom-dánomot csapott, két
nap, két éjjel boldog boldogtalan ingyen ehetett-ihatott a házánál, ami
szemének-szájának tetszett.

Szegény Anyicska pedig csak várta csak várta Ráadót, de biz az nem ment
felé se; eltelt két nap, eltelt három nap, de csak nem ment, negyedik
nap, aztán beküldte a szolgálóját a városba, hogy mi ujság van a királyi
palota körül, beszélnek-e a királyfiról, meg a mátkájáról? Bement a
szolgáló, de avval a hirrel jött vissza, hogy a királyfiról mindent
lehet hallani, de a mátkájáról senki se tud semmit, azt se tudják van-e,
nincs-e? Búsult szegény Anyicska, mindjárt tudta, hogy az anyja átka
fogta meg Ráadót; attól fogva minden nap beküldte a szolgálóját ujságot
hallani, de biz az soh’se hozott jobb hirt. Egyszer aztán avval ment
haza, hogy azt beszélik, hogy házasodik a királyfi, a szomszéd király
szép lyányát veszi el, az esküvő napja is ki van már tűzve, akkor majd
az országát is átadja az öreg király a fiatalnak, olyan lakodalmat
csapnak, hogy két ország lesz rá hiva. Sirt-rítt Anyicska, nem tudta
mitévő legyen, még csak a’ se volt, aki vigasztalta volna, vagy tanácsot
tudott volna neki adni. Egyszer valami jó gondolatja támadt, de nem
szólt róla senkinek, csakhogy attól kezdve mindig jobb kedve volt.

Mikor már hivogattak a királyi lakodalomra, egy levelet irt az öreg
királynak, a mibe azt irta meg, hogy itt s itt, ebbe s ebbe a részébe a
városnak, lakik egy fiatal lyány, ki messze földről szakadt ide, az igen
nagyon szeretné megnézni a király lakadalmát, mert még olyant soha se’
látott, azért ne sajnálja a király meghivatni, se’ nem eszik se’ nem
iszik, csak a sok úri népet, meg a szép menyasszonyt akarja megnézni. A
király mindjárt meghivatta, még pedig nem csak szélyelnézni, hanem
valóságos vendégnek, még meg is izente neki, hogy okvetetlen elmenjen.
Megörült Anyicska a meghivásnak, adott is a vőfélynek olyan pántlikát,
hogy a többi lyányé összevéve se’ ért felényit, amint pedig az elment,
mindjárt hozzá fogott a lakodalmi ruha csináláshoz, a mit magára akart
venni.

Mikor aztán eljött a lakodalom napja, felöltözött, de olyan ruhába, hogy
Tündérországban se igen látni párját sátoros ünnepkor se, csak elfogta a
cselédje szemefényét. Mire a királyi palotához ért, már ott ugyancsak
szólott a muzsika, úgy tánczoltak, majd leszakadt a ház, még a süketnek
is bokájába ment a szép muzsika.

Bement Anyicska a tánczolók közé, de mikor meglátták, mindenki megállott
a táncz kellős közepében, úgy bámult rá, mindenki kérdezgette, ki lehet?
ki lehet? de senki se tudott rá felelni. Az öreg király se tudta, hogy
ki lehet, se a felesége, ha magától a lyánytól kérdték, azt mondta, hogy
ő az az idegen, aki kérte a felséges királyt, hogy hivassa meg a
lakodalomra; de a nevét – hogy hogy hívják – ki nem lehetett belőle
venni. Maga Ráadó rajta-rajta felejtette sokszor a szemét, rémlett
előtte, mintha látta volna valahol, de nem tudta hogy hol. Ő is kérdezte
tőle, hogy ki? de ez azt felelte rá, hogy gondolkozzék rajta, találja
ki, sokszor beszéltek már egymással; hanem bizony Ráadó nem tudta
kitalálni, hiába törte az eszét.

Elkövetkezett a vacsora ideje. Amint vacsorálnak, felszólal egyszer
Anyicska.

– Felséges király, egy nagy kérésem volna nekem felségedhez: engedjék
meg nekem, hogy hadd ihassam a vőlegény poharából, a mi országunkban az
a szokás, hogy a legények a mennyasszony poharából isznak, a lyányok a
vőlegényéből, én hát az országunkbeli szokást itt is szeretném
megtartani.

A király szíves örömest megengedte neki, a vőlegény még maga töltött
neki a legdrágább borból, maga vitte hozzá, maga adta neki oda; elvette
Anyicska, felköszöntötte a fiatal házaspárt, azután ivott belőle. Mig
ivott, azt a gyürűt, amit a legelső találkozáskor a tónál kapott
Ráadótól, a szájából beleeresztette a pohárba, úgy adta vissza.

– No most megiszom a szerelmét – mondja Ráadó, avval felhajtotta a bort,
ami a poharában maradt; hát amint iszik, megcsördül valami a pohárban,
nézi mi az? hát egy gyürű, nézi jobban, megismeri, hogy az az ő gyürűje
volt hajdan, gondolkozik – gondolkozik, kinek adta ő ezt, hát egyszerre
eszébe jutott minden, kiejtette a poharat a kezéből, oda szaladt
Anyicskához, megölelte – megcsókolta:

– No szivemnek szép szerelme te vagy az én menyasszonyom, nem más, ásó
kapa választ el bennünket egymástól!

Azután elbeszélte az egész násznép előtt a dolgot, hányszor mentette
őtet meg Anyicska? hogy fogadtak egymásnak örök hűséget még tizenhárom
esztendős korukban; hogy átkozta meg őket a vén királyné? Elbeszélt
mindent, tőviről hegyire, nem hagyott el semmit. Erre aztán az egész
násznép, még maga a menyasszony is azt mondta, hogy ha szeretik egymást,
esküdjenek meg, olyan szép lyánynak, mint az első menyasszony, akad
legény akár minden ujjára száz.

Ráadó, meg Anyicska kétszer se mondatták maguknak, mindjárt minden
násznépestől mentek a templomba, megesküdtek. Azután még nagyobb
lakodalmat csaptak.

Mikor legjavában folyt a mulatság, hát ki lép be az ajtón? nem más, mint
az öreg tündér király. Elmondta, hogy megtudott mindent, mikor a
háborúból haza került, hogy milyen kegyetlen volt a vén királyné
hozzájok, mindjárt megharagudott, karóba huzatta, a két lyányát meg
apáczának adta, azok még fiatalok, holtokig csak leimádkozhatják majd
bűnöket. ,,Most pedig fiaim azért jöttem, hogy átadjam nektek minden
országomat, azután holtig nálatok maradjak.’’

Erre aztán még jobb kedvök kerekedett, még nagyobb lakodalmat csaptak,
ettek, ittak, mulatoztak, Duna, Tisza, Dráva, Száva mind ott voltak egy
szegletben, egy nagy zsákba betömve, én is ott voltam, ugráltam,
tánczoltam, a zab sarkantyúmmal a zsákot kirúgtam, mind kidőlt a sok
víz; te is ott voltál, majd a vizbe haltál, de én megkaptalak,
üstöködnél fogva ki is rántottalak. Ha ki nem rántottalak volna,
bizonyosan bele haltál volna.




Az ARANYHAJÚ HERCZEGKISASSZONY.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt is, nem is, de csak mégis megkellett annak esni, volt egy fiatal
herczeg, annak volt egy húga, de olyan szép, hogy szem nem látott, fül
nem hallott még olyat. A homlokán nap volt, a mellén hold, a két
orczáján meg két gyönyörű csillag, a szép aranyhaja a sarkát érte ha ki
volt bontva, mikor járkált, aranyfolyosó folyt utána, ha sírt, arany
könyű hullott a szeméből.

A herczeg sokszor óra-hosszat elgyönyörködött benne, hogy milyen szép;
ebből aztán az lett, hogy addig-addig gyönyörködött, mig bele nem
szeretett. Már pedig hiába szeretett bele, mert testvér testvért
csakugyan nem vehet el, igy hát a herczeg azt gondolta ki, hogy
lefestette magának egy nagy táblára, azt a nyakába akasztotta, elindult,
hogy addig megy, mig egy olyan szép lyányra nem akad, akkor aztán azt
elveszi feleségül, de mig nem talál, mindig bujdosik.

Ment aztán, mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer beért egy királyi
városba. Nagyon el volt fáradva, meglátott egy palota előtt egy kőpadot,
arra leült pihenni. Az a palota pedig a királyé volt, akkor is ott
nézett ki a király az ablakon, meglátta a szép képpel a herczeget, azt
gondolta, valami képáruló, gondolta, hogy megveszi tőle, leküldte érte
az inasát, felhivatta. Felment a herczeg; a király kérdezte tőle, hogy
miféle kép az? a herczeg elbeszélte, hogy az az ő testvérje, hogy most
azért vándorol, hogy annak párját találjon, de még eddig bizon hiába
esett minden fáradozása.

A király – aki még maga is csak legény volt, – amint meghallotta, hogy
van olyan élő teremtmény az ég alatt, mint az a kép, mindjárt
elhatározta, hogy ő azt veszi el, akár törik, akár szakad, ha fél
országába kerül is. Meg is mondta a herczegnek is, hogy mit határozott
magában, kérte mennyre-földre, hogy ne menjen most tovább, vezesse
vissza őtet a maga országába, azután majd elmehet – nem bánja –
feleséget keresni. Hajtott a herczeg a jó szóra, visszament a
királylyal. Mikor a palotájához értek, akkor is ott sétált a gyönyörű
kisasszony a kertben, az arany folyosó mindenütt folyt utána, a merre
járt. A király amint meglátta, még jobban beleszeretett, odament hozzá,
elmondta neki, hogy mi járatban van, elmondta, hogy még akkor
megszerette, mikor csak festve látta. A herczegkisasszony is nagyon
megszerette a szép királyfit, mert az is olyan szép volt, hogy
ritkitotta párját, rá is állott az ajánlatára, mindjárt gyürűt
váltottak; azután még egy darabig együtt mulattak, akkor a király
elbucsúzott, elment; marasztalta ugyan a herczeg is, a kisasszony meg
még jobban, de ő azt mondta, hogy már csak elmegy, elkészül a
lakodalomra, meg násznépet is hoz; ,,mert úgy már csak még se’
esküdhetünk össze, mint két sátoros czigány, hogy lakodalmunk se
legyen.’’

Elment hát a király haza, megtette a nagy készületeket a lakodalomra.
Volt neki egy vén boszorkány édesanyja, akiről mind a világ azt
tartotta, hogy minden éjjel a Szentgellért hegyére jár, de el is
lehetett hinni, mert olyan vén volt, hogy tán a mátra talyicskázását is
megérte, a mellett álnok, istentelen volt még a fiához is. Ez a gonosz
vén asszony mikor meghallotta, hogy a fia megházasodott, nagyon
megharagudott érte, mert volt neki egy szobalyánya, aki tudott rá
valamit, annak igérte meg, hogy ha el nem árulja elveteti fiával. Most
hát azon ijedt meg nagyon, hogy a szobalyány megharagszik, besúgja a
gonoszságát, akkor pedig vége neki, hanem mégis lekenyerezte a lyányt,
hogy ne szóljon senkinek, majd fordit ő egyet a dolgon.

Mikor aztán menni akart a fia a menyasszonyáért, mondta neki, hogy ő is
elmegy, majd a maga hintójában hozza haza. A király még megköszönte
neki, hogy öreg létére az ő kedvéért olyan nagy útra szánja a fejét, hej
pedig ha tudta volna, hogy mi szándékkal indul el az anyja, majd máskép
köszönte volna meg!

Elindultak hát szép békességben, el is értek a herczeg országába, ott a
fiatal pár megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra
szóllott. A királynak olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna
vele fogatni; a feleségét úgy szerette, hogy még a helyét is megfútta,
ahova leült.

Mikor vége volt a lakodalomnak, elindultak haza felé. A menyasszony a
vén királyné hintójában ült a vén királynéval meg a szobalyányával, a
herczeg, a király és a többi lakodalmas legények pedig a hintó körül
lovagoltak. Mikor már jó messze haladtak, egyszer visszakiáltott a
király a feleségének.

– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!

Hallotta a szép menyasszony, hogy mondott valamit az ura, de nem
értette, hogy mit? kérdezi az anyóssától:

– Mit mondott az uram?

– Azt, hogy vágjuk le a hajadat tőből.

Kért, könyörgött szegény, hogy ne foszszák meg attól a szép hajától,
sirt, hogy csak úgy peregtek le az arany könyűk az arczán, de nem
használt semmit a vén gonosz királynénak, bizony levágta az.

Megint mentek egy darabig, megint eszébe jutott a királynak, hogy a
felesége vajjon nem hül-e meg? megint visszakiáltott:

– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!

Megint nem értette a menyasszony, megint megkérdezte a napától.

– Hát most mit mondott az uram?

– Azt mondta, hogy vágjuk le a két kezed könyökig.

Sírt, rítt a szegény herczegkisasszony, könyörgött, hogy ne tegyék
nyomorékká, de nem használt semmit, levágták mind a két karját.

Megint mentek egy darabig; a király elkezdett beszélgetni az országos
dolgokról, abba nagyon belemerült, nem akarta félbe hagyni, hogy a
feleségéhez menjen, hej pedig ha csak sejtette volna is, hogy milyen
kegyetlenséget visznek rajta végbe, oda ment volna, ha az egész országa
égett volna is. De igy megint csak messziről kiáltott vissza:

– Jól betakaródz kincsem, magadra vigyázz, meg ne fázz!

– Megint nem értette a menyasszony, megint a napától kérdezte:

– Hát most mit mondott az a kegyetlen ember?

– Azt, hogy ássuk ki mind a két szemed!

Már nem is tudta magát védelmezni, nem volt keze, csak könyörgött, hogy
ne foszszák meg a szeme világától is, olyan szépen rimánkodott, hogy még
a pogány is megszánta volna, csak az a pogánynál is pogányabb vén
asszony nem szánta meg, nem sajnálkozott rajta, kiásatta mind a két
szemét.

Mig a szemét ki nem ásták, legalább sírhatott a boldogtalan menyasszony,
sírt is annyit, hogy a hintó aljából marokkal lehetett szedni az arany
gyöngyöt, de hogy a szemét kiásták, még csak a se’ volt, amivel sírjon,
csak jajgatott nagy keservesen, hogy más embernek a szíve szakadt volna
meg rajta, de az a vén boszorkány tán még örült neki.

Egyszer, mikor egy nagy folyó vízen, egy hidon mentek keresztül, megint
hátra szólt a király.

– Jól betakaródz kincsem, szívemnek fele, magadra vigyázz, meg ne fázz,
mindjárt otthon leszünk már!

Megint nem értette, megint megkérdezte a napától:

– Hát most mit mondhatott még a király?

– Azt mondta, hogy lökjünk bele ebbe a vizbe.

A boldogtalan menyasszony még megörült neki, hiszen minek is már annak
az élet, a ki vak is, béna is, még koldulni se’ tud már az olyan! Csak
azon könyörgött még, hogy azt engedjék meg, hogy a bátyjától
búcsúzhasson el, de azt se engedték meg, hanem irgalom nélkül belelökték
a vizbe, ahol legmélyebb volt.

Akkor a vén égetnivaló a levágott arany hajat felrakta a szobalyány
fejére, mintha azé volna, a herczegkisasszony ruháját arra húzta rá, a
szép gyöngyöket, karpereczeket a karjára bidgyesztette; de hiába, rá
rakhatta volna arra a világ minden aranyját, ezüstjét, mégis csak csúnya
maradt volna az.

Mikor hazaértek, lepattant a király a lováról, szaladt, hogy a feleségét
le vegye a hintóból, hát amint meglátta, hogy mint megcsúnyult, hogy
csak a ruhája olyan, mint eddig volt, mintha csak pofon vágták volna,
úgy eloldalgott onnan. Leszállott aztán a menyasszony, megindult a
palota felé, hát nem folyt utána arany folyosó, csak olyan volt, mint
más közönséges asszony. Nagyon megharagudott ezen a király, elkezdte
szidni a herczeget, hogy őt bolonddá tették, hisz nem foly ez után arany
folyosó, nincs is nap a homlokán, hold a mellén, két csillag a két
orczáján, hisz csak olyan ez, mint más közönséges asszony, még azok közt
is a csunyák közül való. A herczeg hiába mondta, hogy az nem az ő
testvére, hogy a beszédje se’ olyan, hiába fogta kérdőre a vén királynét
is, az még neki állott feljebb, hogy hogy meri őt vádolni! A király meg
se’ hallott, se’ látott, mert hiába! csak úgy van az, akit az isten meg
akar verni, az eszét veszi el; az is vak volt – süket volt, mert nem
hallgatott a herczeg beszédjére, nem látta meg, hogy az nem az ő
menyasszonya, nem gondolta meg, hogy fonnyadt kórót is lehet a szép
virág helyére, szép pohárba tenni, csúnya r....óra is rá lehet a szép
menyasszony ruháját adni. Itt, hiába beszélt a herczeg, megfogták,
meglánczolták, levetették egy sötét tömlöcz fenekére, kigyók-békák közé,
hadd rothadjon ott, hadd egyék meg a csúszó-mászó férgek, a mért a
királyt úgy rá merte szedni.

Örült a vén királyné mikor a herczeget elhurczolták, mert igy nem
félhetett hogy kitudódjon a gonoszsága.,,A fiam meg – gondolta magában –
majd csak hozzá törődik a feleségéhez, soha se’ tudja meg, hogy e’ volt
a szobalyány.’’ Hej pedig a királynak nem kellett az uj feleség, se’
testének, se’ lelkének, vele élt ugyan, mert hitet mondott rá, azt pedig
nem akarta megszegni, de azért nem volt felesége, mert soha meg nem
csókolta, soha hozzá nem nyúlt, éjszaka is mindig kettőjök közé fektette
a kardját.

A nyomorékká lett herczegkisasszonyt pedig vitte a viz szép csendesen
lefelé. Egy öreg halász épen ottan körül halászgatott, egyszer érzi,
hogy valami nagyot ránt a hálóján, megörült neki, hogy valami nagy hal
akadt bele, húzza ki sebesen, hát egy emberformát lát benne, de vakon
is, bénán is. Jó szívű ember volt az öreg halász, megszánta a szegény
szerencsétlent, kihúzta a vizből, haza vitte a kunyhójába, vetett neki
fűből jó puha ágyat, addig élesztgette mindenféle módon, mig lassanként
életre jött, de még azután is soká beszélt félre, sírt, jajgatott,
könyörgött álmában a vén királynénak: ,,Jaj ne vágják le a karom… ne
szúrják ki a szemem… ártatlan vagyok én, nem tettem én semmi roszat!’’
Az öreg halász tán maga sem tudta volna megmondani, hogy mikor sírt
utoljára, de már erre úgy zokogott, mint a gyermek, biztatta a
herczegkisasszonyt, hogy ne féljen, nem bántja senki; addig addig
biztatgatta, mig utoljára eszére jött. Tudakolta hogy hol van, az öreg
halász megmondta neki, megigérte, hogy ezután ő lesz az ő ápolója; a
kisasszony elbeszélte az egész élete történetét, hogy ismerte meg a
király? hogy indultak útnak? hogy tették nyomorékká? hogy vetették a
vízbe? mindent, mindent a mi csak vele történt. Az öreg halász még
jobban megsajnálta, megigérte neki, hogy ha meggyógyul, haza viszi a
hazájába.

Ettől fogva aztán szorgalmasan ápolgatta a halász, éjjel-nappal mindig
mellette volt, de gyógyult is a herczegkisasszony szemlátomást, napról
napra mindig jobban lett. Már a haja is megnőtt jó nagyra, csak a keze
és a szeme nem gyógyult, hanem bizott a jó istenben, hogy majd csak
meggyógyítja azt is.

Egyszer beküldte az öreg halászt abba a városba – mert közel volt
hozzájok, – ahol a király lakott; hogy tudja meg, megházasodott-e a
király, és hogy mi történt a bátyjával? mert ő nem is gondolta, hogy a
vén királyné gonoszsága volt az, nem pedig a királyé. Elment az öreg
halász, megtudott mindent, a mi történt. Haza ment nagy búsan,
elbeszélte, hogy miket hallott, elmondta azt is, hogy a bátyja most is a
tömlöczben kínlódik. Elszomorodott nagyon a herczegkisasszony, sajnálta
a bátyját hogy ártatlanul szenved, de az öreg halász biztatta, hogy majd
jóra fordul e’ még, majd kiderít még az isten mindent.

Egyszer érezte a herczegkisasszony, hogy mozog valami a fejében, mondja
az öreg halásznak, hogy keressen benne, régen nem fűsülködött már. Nézi
a halász a fejét, hát talál négy kis aranybogarkát, megörült neki,
megfogta, kérdezte hogy mit csináljon vele? A herczegkisasszony mondta
neki, hogy vigye be a városba a királynéhoz, mutassa meg neki, de ha meg
akarja venni, semmiért másért oda ne adja, csak két kezet kérjen érte,
ha nem tudnak adni, hozza vissza. Bement a halász a városba, elment a
királyi palotába, felvezettette magát az öreg királynéhoz, megmutatta
neki a bogarakat, kinálta, hogy vegye meg.

– Hát mennyiért adná kend? – kérdi a királyné.

– Pénzért semennyiért felséges király asszony, hanem két asszonyi kézért
od’adom, azt kerítsen felséged.

Megharagudott a vén királyné, hogy mi bolond beszéd az? hol vegyen ő két
asszonyi kezet? magáét csak nem vághatja le! már majd kihajittatta a
halászt, hanem épen akkor ment be a fiatal királyné. Ez amint megtudta,
hogy miről van szó, mindjárt eszébe jutott, hogy a herczegkisasszony két
levágott keze ott hányódik-vetődik valahol a kamarában a lom közt;
mindjárt szaladt érte, megkereste, od’adta a halásznak.

Megörült neki az öreg halász, szaladt vele, amint csak birt haza; otthon
a herczegkisasszony még jobban megörült, mindjárt a maga helyére
illesztették mind a két kezet, megkenték valami forrasztó fűvel, úgy oda
ragadt, mintha soha se’ lett volna levágva.

Már a haja régen megnőtt neki, most már keze is volt, csak még a szeme
hibázott. Mióta a keze meggyógyult, már sokkal jobban volt dolga;
megmosdott, megfürdött, a gyönyörű aranyhaját megfűsülte, befonta, evvel
eltöltötte az időt. Egyszer, mikor fűsülködött, talált megint a fejében
hat kis arany bogarat. Megint beküldte a halásztól a királynénak, de
megmondta neki, hogy oda ne adja egyébért, csak két szemért, akármit
igérnek érte mást. Bement a halász a királyi udvarba, felment a vén
királynéhoz, hogy megint hozott hat kis arany bogarat, ha megvennék.

– Hát hogy adod? kérdezi a királyné.

– Pénzért semennyiért felséges király asszony, hanem két szemért, azt
kerítsen felséged.

Rá kiáltott a vén királyné.

– Tán megbolondultál, hogy mindég olyanokat kérsz, két kezet, két
szemet! másszor ha idejősz, ebrúdon vettetlek ki.

Megijedt az öreg halász, el akart menni, de épen az ajtóban találkozott
a fiatal királynéval, mindjárt megismerte a királyné:

– Mit hoztál öreg, tán megint bogarat?

– Azt biz én felséges királyné, de a miért adnám, nem ád érte a felséges
királyné, mert nem adom másért, csak két szemért.

Mindjárt eszébe jutott a királynénak a herczegkisasszony két kiásott
szeme, tudta, hogy annak meg kell lenni valahol a háznál, mindjárt el is
indult keresni, s csakugyan meg is találta a láda fiában. Vitte be nagy
örömmel, od’adta az öreg halásznak, mikor aztán elment, mondta nagy
nevetve a napának, hogy milyen jól jártak evvel a bolond emberrel, hogy
mindig olyan hasznavehetetlen dolgokat kér a kis arany bogarakért, nem
pedig valami drágaságot.

Az öreg halász pedig a két szemmel szaladt haza felé, mintha kergették
volna; amint haza ért, megkente mind a két szemet forrasztó fűvel,
beillesztette a helyére, úgy oda ragadt, mintha soha se lett volna
kivéve, csak úgy látott vele a herczegkisasszony. Ettől fogva még szebb
lett, mint azelőtt volt; gyakran kijárt a folyó partjára sétálni, amerre
járt, mindenütt arany folyó folyt utána, ha sírt aranykönyű hullott a
szeméből; a nap a homlokán – a hold a mellén – a két csillag a két
orczáján még szebben ragyogott, mint azelőtt.

De hiába volt meg a régi szépség, csak nem tudott annak a
herczegkisasszony örülni, ha eszébe jutott, hogy a bátyja ártatlanul
szenved, a gyilkosokkal, gyújtogatókkal egy tömlöczbe zárva. Egyszer
eszébe jutott, hogy meg kellene neki látogatni, legalább ha tudná, hogy
ő él, mindjárt enyhülne a szenvedése, kevesebb bánat feküdne egygyel a
lelkén. Megkérte hát az öreg halászt, hogy vezesse el őt ahoz a
tömlöczhöz, ahol a bátyja van, a halász szivesen megtette, elvezette.
Amint ott járkáltak a tömlöcz ablaka körül, lenézett a király a
palotájából, hát látja, hogy épen olyan lyány áldogál ott, mint a milyet
ő elvett: a homlokán nap van, a mellén hold, a két orczáján két gyönyörű
csillag, ha megy valamerre, arany folyó foly utána; mindjárt szaladt le
a király hozzá, hogy megtudja, valjon ki lehet? mert neki is épen ilyen
jegyese volt.

Amint meglátta a szép herczegkisasszony, hogy megy a király feléje,
megijedt nagyon, futásnak eredt, mert azt gondolta, hogy megint olyan
kegyetlenséget akar rajta elkövetni, de a király elkezdett neki
könyörögni.

– Várj meg szívem szép szerelme, ne szaladj tőlem, csak egy szóra, csak
egy szempillantásra várj meg, azután ha nem szeretsz, nem bánom ha itt
hagysz is, csak egy szót szólhassak hozzád, csak egyszer tekinthessek a
két szép szemed közé!

Olyan szépen beszélt a király, hogy hitt neki a herczegkisasszony, –
megvárta. A király megölelte, megcsókolta:

– Valld meg szivem szép szerelme, hogy te az én menyasszonyom voltál,
mert akárhogy mint szakitott el az isten tőlem, ismerlek, te nem lehetsz
más.

Jól is, rosszul is esett ez a beszéd a herczegkisasszonynak, jól azért,
mert szerette a királyt még akkor is, rosszul pedig azért, mert azt
gondolta, hogy csak tetteti magát. Szemére vetette neki a nagy
kegyetlenséget, amit rajta végbe vitetett, a király csak elbámult,
kérdte hogy miféle kegyetlenséget követtek el rajta? a herczegkisasszony
eleinte el se’ akarta beszélni, hogy csak ne tetesse magát, hiszen ő
parancsolt mindent, de a király esküdött mennyre, földre, hogy ő nem tud
semmiből semmit, hát csak elbeszélte, a mi vele történt.

A király mikor meghallotta, térdre esett, úgy kérte hogy engedjen meg
neki, hogy ő az egészről semmit se’ tudott, ő ártatlan, de majd
megtorolja a kegyetlenséget. A herczegkisasszony felemelte a földről,
össze-vissza ölelkeztek csókolóztak, a herczeget, mindjárt felhozták a
tömlöczből, úgy mentek együtt be a palotába.

A vén királynét, meg a szobalyányt befenekeltette a király egy tíz akós
hordóba, felvitette egy magos hegyre, onnan legördíttette, hogy mire
leértek, a csontjok is összetört,

Az öreg halászt magukhoz vették, holtig úri-módon tartották. Azután nagy
lakodalmat csaptak, a királynét megkoronázták, csudájára járt az egész
világ, olyan szép volt.

Lakodalom után a herczeg búcsút vett tőlük, hiába marasztották, elment,
hogy most már addig megy, mig olyan szép lyányt nem talál, mint a
testvére, ha pedig nem talál, kibújdosik a világból is.

A király pedig szép feleségével máig is boldogul él, ha meg nem halt.




AZ ŐZIKE.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy
özvegy ember, meg egy özvegy asszony. Az özvegy embernek volt egy kis
fia, meg egy kis lyánya; az özvegy asszonynak nem volt egy csepp
gyermeke se’. Egyszer hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegy ember,
elvette az özvegy asszonyt.

Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán
mindig ütötte verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még
azt se’ engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban
vetett nekik ágyat. A kis lyány már nagyobbacska is volt, okosabb is
volt, mint a kis fiu, sokat búsult rajta, hogy nekik milyen rosz sorsuk
van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer is
amint egy éjszaka ott sirdogált az ágyában, hallja, hogy az apja, meg az
anyja beszélgetnek a házban. Oda hallgat, hát mit hall, mit nem, hallja
ám, hogy arra beszéli az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval,
ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kis lyány nagyon, de nem
szólt senkinek semmit.

Ez napságtól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig
előttök állt a sok dió, akkor ették, mikor nekik tetszett, de még rájok
is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyék; a mostohájok is
mindig édesgette, lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem
fürösztötte. Már fogytán volt a dió, a mit elibök tettek; egyszer a kis
lyány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája
az apjának:

– No apjuk szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük
őket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán – úgy
is vasárnap lesz – megöljük, nagy dinomdánomot csapunk belőlök.

Ugy is lett. Szombaton este az asszony oda tette a sok vizet a tűzhöz,
hogy ha majd felforr megfüröszti őket benne. Hanem a kis lyány se
állhatta tovább, félre hítta a kis öcscsét, elmondott neki mindent. Csak
addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kis gyermek, míg
kisütötték-főzték magukban, hogy még az nap megszöknek. De az anyjuk
mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már
a vizet is kitöltötte az asszony a lugzóba, hogy majd megfüröszti már a
gyermekeket, a kis fiu csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen
az utczára. Az asszony restelt utána menni, a kis lyánynak mondta, hogy
lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! a kis lyány is
kiszaladt, utol érte az öcscsét, hej de nem vitte ám vissza, hanem
megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha
észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.

Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan, járt utakon,
egyszer a kis fiu megszomjazott. Azt mondja a kis lyánynak:

– Jaj édes kis testvérem be ihatnám!

– Elég baj az édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis
vizet, akkor aztán ihatsz.

Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy
farkasnyomot tele vizzel. Nagyon megörült a kis fiu.

– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vizből.

– Ne igyál édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.

A kis fiu szót fogadott, nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele
volt vizzel. Megint megörült a kis fiu:

– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vizből.

– Ne igyál édes kis testvérem, mert majd rókává változol.

Megint szót fogadott a kis fiu, megint nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kis fiu olyan szomjas volt,
hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis
őznyomot, az is tele volt vizzel. Azt mondja a kis fiu:

– De iszen kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből
iszom.

– Ne igyál édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.

A kis fiu nem hallgatott rá, hiába kérte a nénje, ivott a vizből, menten
őzikévé változott. Sirtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit
csináljanak? de biz már azon nem lehetett segíteni.

A kis lyány aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis
pórázt, rákötötte az őzike szarvára, ugy vezette maga után. Igy
ballagtak aztán nagy búslakodva, egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak,
hol feküdjenek le aludni, féltek nagyon az éjszakától, egyszer megláttak
egy boglya szénát, abba a kis lyány egy nagy lyukat vájt, oda búttak
mind a ketten. Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutya
csaholást hallanak. Nagyon megijedtek az isten-adták, úgy összebújtak
mint a szegény ember malaczai.

Hát épen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az
őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások közt. Oda ment a
király is megnézni, hogy mit ugat a kutya, de ő se’ látott semmit.,,Már
pedig – gondolta magában, – akárhogy mint, de itt valaminek lenni
kell.’’ Bekiált a lyukon:

– Ki van, mi van ebben a boglyában?

Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint
bekiáltott a király:

– Ki van, mi van ebben a boglyában?

Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király:

– Ki van, mi van ebben a boglyában? szóljon, mert mindjárt belövök.

Erre aztán nagyon megijedt a kis lyány, kibútt a boglyából, húzta maga
után a kis őzikét is. A király kikérdezte, hogy hogy került, mint került
oda? A kis lyány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket
megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kis öcscse őzikévé? A
királynak nagyon megtetszett a kis lyány, haza vitte a kis őzikével
együtt, ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.

Fel is nevekedett a kis lyány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett
belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig
mindig ott setlenkedett körülötte.

Egyszer – hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani – beleszeretett a
király a lyányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak,
Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a
lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes irást, a mibe azt
irta a szomszéd király, hogy neki most hadakozhatnékja van, azért álljon
ki a síkra, ha van lelke. Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy
sírások, rívások közt, elindult a király a háborúba.

Volt neki egy régi öreg gazdasszonya, arra bizta rá a feleségét, hogy
vigyázzon rá, mig ő oda lesz. Hej pedig inkább bizhatott volna farkasra
bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a
feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vizben, úgy
haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is
volt egy ragyavert pofájú lyánya, azt akarta elvetetni a királylyal.
Örült a vén asszony, mikor rábizta a király, gondolta magában hogy majd
elteszi ő ezt láb alól.

Jó idő mulva a király elmenetele után, egy aranyhajú gyermekkel áldotta
meg az isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.

Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony a
kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany
ezüst hallal. A királyné amint ott nézegeti, amint ott nézegeti a szép
kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, bele lökte a
vízbe. A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép arany
kacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta,
bele fúlt, visszament a palotába, mint a kinek jó rendben van a szénája.

Eközben bevégezte a király a háborút, megverte az ellenséget, haza ment
nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva, ríva, elmondta
neki, hogy az őzike épen most lökte bele a királynét a halastóba, –
olyan folyvást hazudott, mintha irásból olvasta volna – még azt is
elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba
esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy
jövő vasárnapra meg kell ölni.

A szép királynénak pedig – aki arany kacsa képében uszkált a tóban –
sehogy se’ volt nyugta; mindig a kis fiu után ísett-vísett a lelke. Be
is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a
kis fiát, lefektette a bölcsőbe; azután odament az urához, azt végig
végig siratta, de azt sirathatta, a nem ébredt fel, mert a gazdasszony
álomport tett az ételébe. Legutoljára a kis öcscse, a kis őzike
vaczkához ment:

– Élsz-e még kis öcsém?

– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak, arany bödöncze véremnek,
maholnap megöl a király gazdasszonya.

Második este megint csak elment a királyné arany kacsa képében.
Megfürösztötte a kis fiát, végig-végig siratta az urát, de a’ megint nem
ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe.
Legutoljára megint a kis öcscse, a kis őzike vaczkához ment.

– Élsz-e még kis öcsém?

– Élek bizony kis néném, arany kés torkomnak, arany bödöncze véremnek,
maholnap megöl a király gazdasszonya.

Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték
is neki a kést, akkor azt a grácziát kérte magának a királytól, hogy
hallgassa ki őt négy szem közt. A király megtette a kivánságát,
bevezette a maga szobájába; ott a kis őzike azt kérdte tőle, hogy nem
vett-e az éjjel valamit észre, hogy valaki járt körülötte, mert ez s ez
volt itt. A király nagyon megörült neki, csak azon csodálkozott hogy nem
ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.

– Jaj felséges király – felelt az őzike – azért nem ébredt fel felséged,
mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja,
hogy ide jár a nénikém arany kacsa képébe.

A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a
kocsisát:

– No Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e kedvemért
egyet?

– Meg én felséges király gazdám. Hát mi lenne az?

– Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, rántsd le az abroszt, ezért
meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te, avval ne gondolj.

Megigérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak
ember kellett volna hozzá, aki meg egye, Pista se kérd, se hall, neki
megy az asztalnak, mint a kinek elment a sütni valója, – lerántja az
abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony imhogy ki nem csikarta a
két szemét, ugy neki ment, de Pista avval nem gondolt.

No ez eddig meg volt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából,
meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a
gyertyát egy kaptárral (méhkas), ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja
le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha
meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Evvel a király
lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.

Egyszer szép csendesen megnyilt az ablak, berepült rajta az arany kacsa,
gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt
volt, megfürösztötte a kis fiát, bepólyálta, lefektette; azután oda ment
az urához, hogy majd végig, végig siratja, de a király se volt rest,
kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta. Pista is hirtelen
lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt
menekvése a szép királynénak.

Másnap nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig járták azt a
hires tyúkverő kállai kettőst.

A vén gazdasszonyt pedig négy felé vágatta a király, kiszegeztette a
város négy sarkára.

A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtette
a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig addig
mesterkedtek, mig utoljára aztán csakugyan átváltoztatták olyan szép
legénynyé, hogy keresni kellett párját.




A VERES TEHÉN.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király meg egy királyné.
Volt nekik egy igen szép kis fiok, Ferkónak hitták, ez annyira szerette
az anyját, hogy mindig utána ment, akár hova ment az anyja, úgy annyira,
hogy néha maga a királyné is megsokalta ezt a nagy szeretetet, rá rá
kiáltott, hogy:,,Mit csikókodol mindég utánam?’’ de ez se’ használt
semmit, Ferkó megfogta az anyja ruháját, el nem eresztette volna tán ha
agyonütötték volna is. Egyszer beteg lett a királyné, Ferkó mindig ott
virasztott az ágya mellett, el nem lehetett onnan vinni se’ szép szóval,
se’ fenyegetéssel, mikor pedig meghalt az anyja, a házban is alig tudták
megtartani, mindég arra ment volna, a merre az anyját temették.

Volt abban a városban egy özvegy asszony, annak volt három lyánya, ezek
mindég csalogatták Ferkót magukhoz, addig addig csalogatták, hogy Ferkó
megszerette őket, addig kérte az apját, hogy vegye el az özvegy
asszonyt, hogy a király utoljára rá lett, elvette. Hej szegény kis Ferkó
nem is gondolta volna, hogy az ő jó állapotja olyan hirtelen roszra
fordul; mert alig hogy haza vitték a mostoháját, mindjárt máskép bánt
vele, addig mindig tömte bele a legjobb ételeket, azután meg a korpa
kenyeret is darabonként kéztől adta neki; a maga lyányait tejbe-vajba
fürösztötte, még a szélre se’ eresztette ki soha, szegény Ferkót meg
kicsapta a cselédek közé, mindég ott lakott. A király az ország dolgával
volt elfoglalva, nem igen gondolt rá, hogy mivel tartják a fiát, mit
adnak neki enni? hej pedig ha tudta volna, hogy a felesége mindég azon
mesterkedik, hogy mi módon veszithetné el Ferkót, hogy az ország az ő
lyányaira maradjon, – majd máskép vette volna ő is a dolgot!

Itt – lelkemadta – meg se’ gondolnák kelmetek, mi történt a dologból?
Egy reggel bement a király udvarába egy szép veres tehén, ment egyenesen
az istállóba, mint a ki tudja a járást, megállott a jászol előtt,
csakhogy maga magának a szarvára nem kötötte a kötelet! A mindenesnek
csak elállt szeme-szája, hogy miféle Isten csudája tehén az; mit keres
az ott? szaladt egyenesen a királyhoz, elmondta neki a dolgot. A király
is megörült a mint meghallotta, mert már a felesége három nap óta azért
nyelvelt rá, hogy kevés a fejős tehén; megparancsolta hogy kössék a
többi tehén közé, ha nem akad gazdája, jó lesz ez is fejős tehénnek.
Bekötötték hát az istállóba, pedig ez a tehén nem volt más, mint a
meghalt első királyné, a Ferkó édes anyja, a ki azért ment veres tehén
képében a királyi udvarba, hogy a fiát táplálja, mert látta hogy milyen
roszul bánnak vele. Már egynéhány napig ott volt, de még se’ segíthetett
a fián, mert az felé se’ ment az istállónak; hanem tán egy hét mulva oda
ment be egy délben, a maga ebédjét, a darab korpa kenyeret megenni. Az
istállóban épen senki se’ volt, a kis Ferkó amint észrevette, hogy senki
se látja, elkezdett sírni, de oly keservesen, hogy az ellenség szíve is
megesett volna rajta. A veres tehén a mint meglátta, mindjárt magához
szóllította:

– Édes fiam – mondja neki – én vagyok a te édes anyád, azért jöttem ide
veres tehén képében hogy téged tápláljalak, mert láttam, hogy milyen
rosszul bánnak veled. Ezután hát soha se’ edd meg azt a rossz kenyeret,
hanem add oda a kutyának, magad meg ha megéhezel, csak gyere ide, majd
jóltartalak én.

Erre a szóra megfogta a jobb szarvát, lecsavarta, olyan teritett asztal
termett oda, hogy a királyi palotában se’ volt párja soha. Ferkó
istenesen jóllakott, azután kiment, de az anyja erősen ráparancsolt,
hogy el ne mondja senkinek a dolgot, mert akkor akár mi úton-módon, de
elveszítik mind a kettőjöket. Nem is szólt Ferkó senkinek, de az
napságtól fogva olyan piros pozsgás fiu vált belőle, hogy párját kellett
keresni.

A királyné sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi dolog az, hogy Ferkó
olyan egészséges, pedig egyebet se’ kap, mint korpa kenyeret, az ő
lyányai mindig pecsenyével, kalácscsal élnek, még is csunyább szinben
vannak. A lyányaitól is kérdezte, hogy nem tudják-e ennek az okát? de
azok se’ tudták. Amint ott tanakodtak rajta, megint megy be Ferkó, hogy
adjanak neki kenyeret, mert ehetnék; oda adnak neki egy darabot, Ferkó
szalad vele egyenesen az istállóba. Azt mondja a királyné a legkisebb
lyányának:

– Eredj lyányom nézd meg, hova teszi az a kölök azt a sok kenyeret?

Ennek a lyánynak, a kinek azt mondta, csak egy szeme volt a homloka
közepén, mert (azt még el is feledtem mondani) ez a három lyány olyan
csodálatos teremtése volt az istennek, hogy a legkisebbnek egy szeme
volt, a középsőnek kettő, a legnagyobbnak három.

Most hát az egyszemű ment le meglesni Ferkót, elment az istállóig,
megállott az ajtajában; a mint a veres tehén meglátta rákiáltott:

– Gyere ide te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól, de elébb hunyd be
a szemed, majd ha kérdik oda bent, hogy ki ád Ferkónak enni, meg ne
mondd, mert halálnak-halálával halsz meg, úgy se’ tudnál semmi bizonyost
mondani, mert be volt hunyva a szemed, nem láttál semmit.

Jóllakott a lyány, hogy alig birt mozogni, azután felment az anyjához.
Kérdezték tőle, hogy mit látott, de nem merte megmondani, csak azt
mondta, hogy maga eszi meg Ferkó a kenyeret, leűl a jászol mellé, úgy
eszi, hogy majd megfúlad tőlle.

Azt mondja a királyné a középső lyányának, a kinek két szeme volt:

– Eredj le te lyányom, több szemed van, hátha többet látnál.

Lement a középső lyány is, ez is megállott az istálló ajtóban, ezt is
behítta a veres tehén: ,,Gyere be te kutyának a lyánya, hadd tartsalak
jól téged is, de előbb behunyd a szemed, hogy semmit se láss, ha pedig
odabent valamit meg mersz mondani, halálnak-halálával halsz meg, úgy se’
tudsz semmi bizonyost, nem látsz semmit.’’

Tele ette magát ez a lyány is, hogy majd kipukkadt, azután felment, de
odafent ez se’ mert mást mondani, csak azt mondta, hogy maga Ferkó eszi
meg mind azt a kenyeret. Megszóllal erre a legöregebb lyány, a kinek
három szeme volt:

– Édes anyám, majd lemegyek én, nekem három szemem van, jobban
észreveszek akármit.

Az anyja azt mondta rá, hogy nem bánja, ha le megy is, lement hát a
lyány. Megállt az istálló ajtóban, a veres tehén behívta ezt is:

– Gyere be te kutyának a lyánya, hadd tartsalak jól téged is, de először
hunyd be a szemed.

A lyány behunyta a két szemét, de a harmadikat, amely a tarkóján volt,
nyitva hagyta. Oda áll a veres tehén mellé, hát látja, hogy lecsavarja a
jobb szarvát, mindjárt olyan terített asztal kerekedik oda, hogy nem
volt párja széles e’ világon. Jól lakott a lyány, mikor fel akart menni,
erre is ráparancsolt a veres tehén, hogy meg ne merjen oda bent mondani
semmit, de hiába volt az erős parancs, mert a lyány, hogy mindent
látott, alig várta, hogy fölérjen a palotába, mindjárt elmondta az
anyjának töviről-hegyire a dolgot.

– Jaj édes anyám nem csuda, hogy Ferkó olyan egészséges, olyan ételekkel
italokkal él az, a miknek mi még hirét se’ hallottuk, csak a jobb
szarvát csavarja le az a veres tehén, – a ki pedig nem is tehén, hanem a
Ferkó édesanyja, az első királyné, – mindjárt olyan terített asztal
terem a jászol elébe, a milyet még soha se’ látott édes anyám, Ferkó
csak úgy turkál a sok drága ételek közt; hanem már most azon
gondolkozzunk, hogy hogy veszítsük el azt a veres tehenet, mert ha azt
meg nem öletjük, a nyakunkra neveli ezt a kölköt.

Megijedt a királyné, a mint ezt meghallotta, gondolkozóba esett, hogy
miképen kellene elveszítni a veres tehenet, azt tudta, hogy az urának
nagyon kedves állatja, nem egy könnyen lesz rá hogy levágják, addig
gondolkozott, mig kitalálta avval a furfangos eszivel.

– No lyányom – mondta a legnagyobb lyányának – úgy gondoltam ki a
dolgot, hogy én most nehéz betegnek tettetem magam, majd ha az uram haza
jön a háborúból (mert épen háborúban volt a király) majd próbál
meggyógyittatni, de én addig fel nem kelek az ágyból, mig a veres tehén
szívéből nem ehetem.

Mikor azt beszélte a királyné, a kis Ferkó épen ott hallgatódzott a
kulcslyukon, leszaladt nagy ríva a veres tehénhez:,,Jaj édes anyám, ezt
meg ezt beszélik odafent.’’ Feleli rá az anyja:,,Soha se sírj azon édes
fiam, jó az isten jót ád, majd gondodat viseli, de nem is hagyom én
magam levágni, hanem tudod, úgy tégy, hogy mikor ide hívják a mészárost,
hogy engem levágjon, kérd az apádat menyre-földre, hogy engedje meg,
hogy te vágj le, ha nem akarja megengedni, én nem hagyom megfogni magam,
úgy aztán majd csak megengedi, akkor te gyere mellém, emeld fel a
taglót, de ne üss rám, hanem hajítsd el messzire, magad meg pattanj fel
a hátamra, úgy elviszlek én, hogy soha se’ látnak többet ezek a
kutyák.’’

Csakugyan úgy történt a dolog, amint előre kicsinálták. Hazajött a
király a háborúból, nagy betegen találta a feleségét, megijedt szörnyen,
hogy már ez is meghal, mindjárt összehivatta az ország minden doktorát,
borbélyát, bába asszonyát, minden kuruzsló öreg asszonyt, minden hetedik
gyermeket, ha hogy tudnának rajta segíteni. Gyógyitották volna is ezek a
királynét mindenféle orvossággal, de nem lett semmi láttatja.

Egy reggel behivatja a királyné az urát magához:

– Hej kedves uram – mondja neki – megálmodtam ám az éjszaka, hogy mitől
gyógyulnék meg, de meg se’ merem mondani, mert tudom, úgy se engeded
megtenni, pedig ha abból nem ehetem, harmadnapra meghalok.

– De hogy nem engedem meg kedves feleségem, a mi csak hatalmamban áll,
mindent megteszek, csak te meggyógyulj. Mi lenne hát az, a mi
javulásodra szolgálna?

– Nem más, mint a veres tehénnek a szíve, ha abból csak egy falatot
ehetném, mindjárt meggyógyulnék.

– Oh ha csak az a baj, mindjárt levágatom azt a veres tehenet, délre el
is lesz készítve a szíve, biz ennek kár is volt olyan nagy feneket
keríteni.

El is küldött a király mindjárt mészárosokért. Oda mentek a mészárosok,
kivezették a tehenet az udvarra, amint kiértek, elszabadult a tehén,
sehogy se tudták megfogni, szaladgált, öklelődzött, meg nem állott egy
szempillantásra se’. A kis Ferkó odament az apjához, elkezdte kérni,
hogy adassa oda neki a taglót, majd meglátják, neki megáll; a király
eleinte rá se’ hederített, hogy mit beszél a fia, de hogy látta, hogy a
vágólegények sehogy se’ birnak a tehénnel, oda szólt nekik:

– Ugyan adjátok oda azt a taglót ennek a gyermeknek, hadd lássuk mire
megy vele.

A kezébe veszi Ferkó a taglót, közeledik a tehénhez, hát úgy megáll,
mint egy tőke, meg se’ mozdul; elbámult mindenki, hogy mi lesz már
ebből? Ferkó egészen mellé ment a tehénnek, felemelte a taglót, már csak
várták, hogy hogy üti le a tehenet, hát hirtelen elhajította a taglót,
felpattant a veres tehén hátára, úgy elnyargalt rajta, hogy soha se’
látták többet. Hiába nyargaltak utána lóhátas emberek, még csak nyomába
se’ hághattak.

Ettől az órától kezdve mindenben szerencsétlen lett a király, a
regementjét megverték, elpusztították, gulyája, ménese mind eldöglött, a
mije csak volt, mindenének vége lett, az asszony is pusztította, a három
eladó lyány is prédálta, egy szóval mikor a kis Ferkó elment a királyi
háztól, az isten áldása is ott hagyta, földönfutóvá lett a király is, a
királyné is a lyányaival együtt.

A veres tehén pedig ment, mendegélt hetedhét ország ellen a kis
Ferkóval, mindaddig ment, mig a király országából ki nem ért, ott aztán
megállott, leszállitotta Ferkót a hátáról.

– No fiam, – mondta neki – te maradj itt, én elmegyek egy kicsit
legelni, mert éhes vagyok, ha addig keres valaki, mondjad neki, hogy
elmentem zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni, ha pedig valami
bajod lenne, nesze itt van ez a síp, ezt fúdd meg, mindjárt itt termek.

Elment a veres tehén, de alig hogy elment, mindjárt ott termett Ferkó
mellett egy nagy farkas:

– No te kutya, hol van az a k.... anyád?

– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy holnap én velem a rézhídra jőjjön
viaskodni.

Mihelyt elment a farkas, mindjárt megfútta Ferkó a sípot, ott termett az
anyja:

– No fiam mi bajod?

– Hát itt volt egy nagy farkas, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap
ővele a rézhídra menjen kend viaskodni.

– Hadd beszéljen, rá se’ hallgatok, hanem még egy kicsit elmegyek
legelni, mert még nem laktam jól.

Alig ment el, megint ott termett egy nagy medve:

– No te kutya, hol van az a k.... anyád?

– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy holnap én velem az ezüsthídra
jöjjön viaskodni.

Megint megfútta Ferkó a sípot, ott termett az anyja:

– No fiam mi bajod van megint?

– Hát itt volt egy nagy medve, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap
ővele az ezüst hídra menjen kend viaskodni.

– No fiam csak ennél nagyobb bajt ne adjon az Isten soha, akkor még jó
lesz. Hanem még egy kicsit elmegyek, mert még se’ laktam jól.

Alig hogy elment, ott termett egy nagy dühös oroszlán.

– No te kutya, k....nak a fattya, hol van az a csatrangos anyád?

– Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

– No ha haza jön, mondd meg neki, hogy itt voltam, de most ha ezer lelke
van is, meg kell neki halni, holnap én velem az aranyhídra jőjjön
viaskodni.

Megfújja Ferkó a sípot, ott terem a veres tehén nagy sárosan, elfáradva:

– No fiam megint baj van?

– Baj bizony édes anyám, itt volt egy nagy dühös oroszlán, azt mondta,
hogy holnap ővele az aranyhídra menjen kend viaskodni.

– No fiam ha az is ellenem van, akkor meg kell halnom, mert avval a
dühös állattal nem birok, de majd ha kimegyünk holnap az aranyhídhoz
gyere ki te is, állj meg a híd mellett, mikor majd én látom, hogy
csakugyan felül kerekedik az oroszlán, elhajitom a jobb szarvam, te azt
kapd föl, szaladj el vele, de bele ne nézz, mig valami nagy várost nem
érsz, ott aztán bele nézhetsz, majd meglátod mi lesz belőle!

Másnap elbucsúztak egymástól, kimentek nagy szomorúan az arany hidhoz,
már akkor ott várta őket az oroszlán, összecsaptak a veres tehénnel,
sokáig viaskodtak, utoljára is az oroszlán kerekedett felül, akkor a
veres tehén elhajította a jobb szarvát, Ferkó felkapta, szaladt vele,
mig egy város alá nem ért, ott bele nézett, hát – hiszik nem hiszik
kendtek – olyan nagy juhnyáj jött ki belőle, hogy nem látszott
széle-hossza. No’iszen meggyűlt vele szegény Ferkónak a baja, nem tudta,
hogy mit csináljon avval a sok juhval, maga nem tudott velök bánni,
juhásza meg nem volt. Amint igy töprenkedik, oda megy hozzá egy nagy
kutya, azt mondja neki.

– Látom gazduramnak nincs juhásza, fogadjon meg engem, majd megőrzöm én
a nyáját.

– Nem bánom – feleli Ferkó – hát mit kérnél?

– Ha megengedné gazd’uram, hogy hat juhát megegyem, akkor beszegődném.

– No nem bánom, hanem aztán hűségesen szolgálj.

Hozzá fogott a kutya az evéshez, de mikor a hatodikat ette volna,
kipukkant; megint juhász nélkül maradt Ferkó. Különben is nagyon szomorú
volt szegény, hogy igy magában maradt, senkije sincs a kerek ég alatt,
e’ meg még jobban elvette a kedvét. A mint ott búslakodik, odamegy hozzá
egy farkas.

– Ejnye de szomorú gazd’uram, mondja neki.

– Bizony hé nem is lesz nekem jó kedvem ebbe’ az életbe’ se’ soha, látod
most sincs juhászom, a kire ezt a nyájat bizhatnám.

– A’ bizony nagy baj, hanem tudja mit, gazd’uram? gondoltam én egyet:
azt mondja kend, hogy soha se’ lesz többet jó kedve, én hát beszegődöm
juhásznak, meg is őrzöm a nyáját hűségesen, ha megigéri kend, hogy
mihelyt legelőször jó kedve lesz, nekem adja a fejét.

– Itt a kezem – felelt rá Ferkó, mert maga is azt gondolta, hogy neki
már nem is lehet soha többet jó kedve.

Attól az órától fogva a farkas őrizte a nyájat hűségesen, mert úgy
gondolkozott, hogy majd csak lesz egyszer a gazdájának jó kedve, akkor
aztán megeszi, a nyáj is őrá marad; Ferkó pedig eladott egy jó csomó
juhot, az árából nagy palotát csináltatott, élt a nagy uraságban.

Lakott abban a városban egy igen gazdag király, nem volt neki több
gyermeke, csak egyetlen egy gyönyörűséges szép lyánya. Ez a király
egyszer nagy bált adott, Ferkót is meghívta bele. El is ment Ferkó:
csináltatott magának egy öltöző aranypaszomántos ruhát, azt magára
vette, úgy ment el. Mikor belépett az ajtón, mindenki rábámult, a sok
herczegkisasszony mind azt suttogta egymásnak, hogy még ilyen szép
legényt nem látott; de Ferkó rájok se nézett, hanem ment egyenesen a
királykisasszonyhoz, tánczba húzta, táncz után meg beszédbe eredt vele.
Elmondta neki az egész élete történetét, hogy ő is királyfi, meg
mindent, a mi csak vele történt, s úgy annyira beleszerettek egymásba
még akkor este, hogy felfogadták, hogy soha többet el nem hagyják
egymást.

Másnap meg is kérte Ferkó a királytól a lyányát, az beleegyezett,
megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Hanem mikor legjobban mulatnak,
betoppan a farkas, mondja, hogy ő a vőlegény fejéért jött, akkor jutott
Ferkónak eszébe a fogadása, nagyon megijedt ő is, a menyasszonya is,
szaladtak nagy ijedten a királyi apjokhoz, elmondták neki a dolgot. A
király nagyot nevetett rajta:

– No csak maradjatok itt, majd kifizetem én farkas uramat; avval kiment,
volt neki kilencz nagy komondora, azoknak oda adott kilencz búza
kenyeret, mikor megették, ráuszította őket a farkasra, úgy széttépték,
mint a semmit.

Akkor megint nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem
haltak.




A TÜNDERKISASSZONY ÉS A CZIGÁNYLYÁNY.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy fiatal királyfi. Ez a
királyfi egyszer kiment az erdőre vadászni; amint ott vadászgatott, arra
ment egy öreg asszony a kútra, három korsó volt a karján. A királyfi
amint meglátta, mért mért nem, elkezdett felé hajigálni, hogy majd
eltöri a korsóját.

– Ne hajigáljon a felséges királyfi – mondja neki az öreg asszony – mert
ha eltöri a korsómat, majd meglássa ebből az erdőből vesz feleséget.

A királyfi rá se hallgatott, csak hajigált; megint mondja neki az öreg
asszony:

– Ne hajigáljon a felséges királyfi, mert ha eltöri a korsómat, majd
meglássa ebből az erdőből vesz feleséget.

De a királyfi csak tovább hajigált, egyszer aztán úgy oda talált vágni
egy darab követ, hogy eltört mind a három korsó.

– No felséges királyfi – mondja az öreg asszony – most már majd
meglássa, ebbe az erdőbe házasodik, ebből vesz feleséget.

A királyfi csak nevette, gondolta magában, hogy mi bolond beszéd az már,
hogy ő ebbe az erdőbe házasodik, ha csak valami medvét, vagy farkast nem
vesz el.

Ment aztán az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis
árva-tölgyfát egymás mellett, egy tőről fakadva. Szép egyenes volt mind
a három, a királyfi nagyon megszerette, ,,milyen jó lesz mind a három
ostornyélnek’’ – elővette a bicskáját, levágott egyet közülök. Hát amint
levágta, kilépett belőle egy gyönyörű szép tündérkisasszony, de olyan a
milyet még emberi szem nem látott; elkiáltotta magát fuldokló hangon:

– Jaj vizet – vizet, mert mindjárt megfúlok!

A királyfi kipkedett-kapkodott, de biz egy árva csepp vizet se tudott
keríteni, ott fuladt meg szeme láttára a gyönyörű tündérkisasszony. A
királyfi bánatában végig-végig siratta, de hiába! az már többet fel nem
támadt; mit volt mit tenni? ölbe vette a szép halottat, haza vitte,
eltemettette nagy pompával.

Másnap bú-elfelejtésül megint kiment vadászni. Amint vadászgatott,
megint oda tévedt, ahol a három kis árva-tölgyet találta, de már csak
kettő volt, azok is szomorúan egymásra hajoltak, mintha búsulnának.

– Veszett fejszének a nyele fordul, – gondolta a királyfi, – levágom ezt
a kettőt ostornyélnek, úgy se vettem hasznát annak amit tegnap levágtam.

Levágta aztán megint az egyiket, hát egy még hétszerte szebb
tündérkisasszony lépett ki belőle, ez is elkiáltotta magát fuldokló
hangon:

– Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!

De a királyfi ennek se tudott vizet adni, ez is ott halt meg
szeme-láttára, hogy majd a szíve repedt meg bele. Ezt is végig-végig
siratta a királyfi, azután ölébe vette, haza vitte, eltemettette még
nagyobb pompával. Egész éjszaka aztán mindig azon szomorkodott, hogy
hogy ölt ő meg két gyönyörű teremtést; csak akkor jutott eszébe a
harmadik kis fa, hogy hátha abban is van szép tündér-kisasszony. Ezen
úgy megörült, hogy ha éjszaka nem lett volna, mindjárt ment volna
egyenesen oda. De másnap reggel nem is várt keltést, felkelt még hajnal
előtt, felöltözött, a kezébe vett egy korsó friss vizet, meg egy szép
poharat; elindult az erdőbe. Csakhamar rátalált a harmadik szép kis
fára, lemetszette nagy vigyázva, hát csakugyan kilépett ebből is egy nem
hétszer, de hetvenhétszer szebb tündérkisasszony, mint a két első volt,
elsikoltotta ez is magát:

– Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!

A királyfi mindjárt a szájához tartotta a jó friss vizet, ivott belőle a
tündér-kisasszony, mindjárt nem lett semmi baja; a királyfi megölelte,
megcsókolta.

– No szívemnek szép szerelme, én a tied, te az enyim, hanem most már
esküdj meg nekem, hogy soha el nem hagysz!

A tündér-kisasszony is nagyon megszerette a királyfit, ott mindjárt örök
hűséget esküdtek egymásnak, a királyfi elmondta, kicsoda-micsoda, azután
elindúltak haza felé. Mentek, mendegéltek, már az erdőből is kiértek,
hanem már ott nagyon keményen kezdett sütni a nap a tündér-kisasszonyra,
különben is gyenge volt még, alig birta a lába, arra határozták hát,
hogy a királyfi haza megy hintóért, a tündér-kisasszony pedig, hogy
semmi baja ne történjék, – ott volt egy kút, a mellett egy fűzfa – felűl
arra, ott várja meg. Ugy is tettek. A királyfi elment haza, ott hagyta a
szép kedvesét magára a fűzfán.

Várt, várt a szép kisasszony, egyszer oda ment egy lincses loncsos
czigánylyány a kúthoz vizért; amint leeresztette a korsóját, meglátta a
szép kisasszony képét a kútban, megörült neki, hogy az az ő árnyéka,
elkezdett csókot hányni felé a két retkes kezével; hát látja ám, hogy az
meg se mozdul, néz szélyel, hogy ha nem az ő árnyéka, hát kié? meglátja
a fűzfán a tündérkisasszonyt. Mindjárt oda ment hozzá:

– Jaj lelkem be szép vagy, eszem a zúzád, hát hogy kerültél ide; ki
vagy? mi vagy? kit vársz itt?

Az a szegény ártatlan teremtés – hogy ő olyan jószivű volt, azt
gondolta, más is olyan, – kibeszélt neki mindent, hogy ő most a
királyfit várja, aki csak a hintóért ment haza, de mindjárt itt lesz. A
czigánylyánynak se kellett több amint ezt meghallotta, nem is
gondolkozott soká, nem törte a fejét, hogy mit csináljon, hanem megfogta
a tündérkisasszonyt, lehúzta a fáról, levetkőztette, úgy aztán belelökte
a kútba; a sok szép tündér ruhát pedig imigy-amúgy, mintha a padlásról
hányták volna rá, magára rakta. De a tündérkisasszony nem halt bele a
kútba, hanem egy szép aranyhallá változott, úgy uszkált előre hátra.
Észrevette ezt a czigánylyány is, gondolta hogy nem jó lesz azt ott
hagyni, mert még megint feltámad, akkor pedig az ő pünkösdi
királyságának vége, elkezdte hát próbálgatni, hogy majd kifogja. Mikor
legjobban mesterkedett, akkor érkezett meg a királyfi a szép aranyos
hintóval, meg a nagy lakodalmas néppel, meglátta, hogy mit csinál a
kedvese.

– Hát te lelkem mit keresel abban a kútban?

– Én bizony egy kis arany halat láttam meg benne, nagyon megszerettem,
azt akarnám kifogni.

– Soh’se fogdosd biz azt, van otthon száz is, majd töltheted bennök
kedved, hanem fordulj ide, hadd csókoljalak meg,

Oda fordult a czigánylyány, meglátta a csunya pofáját a királyfi, –
mintha csak pofon csapták volna, úgy elkapta a fejét.

– Ejnye hé be megcsúnyultál, mig oda voltam, ha a ruhád nem látnám, azt
gondolnám, nem is te vagy!

– Jaj kedvesem nem vagyok én a naphoz szokva, se a fúvó szélhez, nap
összeégetett, szél kifútta arczom, azért vagyok ilyen csunya, de azon ne
búsulj, majd megszépülök én megint otthon.

A királyfi aztán – mit volt mit tenni? – megnyugodott benne, haza vitte,
megesküdött vele, olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra járt a
hire.

Itt mi lett a dologból, mi nem – el se gondolná az ember, a fiatal
király apródonkint hozzá szokott a czigánylyányhoz, mert az is felvette
magát a sok ételtől-italtól, utoljára még megszerette. A királynénak
pedig éjjel nappal az arany hal forgott az eszében:,,Hátha egyszer csak
feltámad, haza jön, akkor véged neked czigánylyányból lett királyné,
azért jól felkösd az eszed.’’ Gondolkozott rajta, hogy s mikép lehetne
azt elveszíteni, talált is ki utoljára egyet. Betegnek tettette magát,
még pedig súlyos betegnek, nem is gyógyult meg semmitől, pedig annyi
volt körülötte a sok doktor, borbély, bábaasszony, hogy számát se
lehetett tudni, elő is vették minden mesterségöket, de hiába, a királyné
csak nem gyógyult. Egy reggel aztán, mikor már azt beszélték róla, hogy
alkudozik is már a másvilágiakkal, magához hivatta az urát.

– Én édes kedves uram akarod-e hogy meggyógyuljak? kérdezi tőle.

– Hogy ne akarnám kedves feleségem, hisz akkor nem hivattam volna ide
azt a sok doktort.

– No ha akarod, hát tudd meg, hogy engem a világ valamennyi doktora se’
tud meggyógyítni, mert nem segít rajtam más, csak az, ha annak a kis
aranyhalnak a húsából ehetem, a melyik ebben s ebben a kútban van.

A király mindjárt kiadta a parancsot, hogy neki azt a kis halat fogják
meg mentől elébb; meg is fogták, meg is sütötték. A királyné tudta, hogy
akármilyen kis porczikája a halnak megmarad, akkor megint nem vesz el a
tündér-kisasszony, megparancsolta hát a szolgálónak, aki tisztitotta,
hogy a pikkelyét mind összeszedje és megégesse, de vigyázzon, hogy egy
se maradjon az udvaron. Maga is, mikor ette a halat mind összeszedte a
szálkát, a tűzbe vetette. De biz ez a nagy óvatosság mind kárba veszett,
mert a tisztitáskor egy kis halpénz elpattant, a szolgáló nem vette
észre, ott maradt, másnap reggelre pedig olyan nagy fa nőtt ki belőle,
hogy ember volt, aki körül érte a két karjával. Csodálta aztán isten,
ember, hogy mi dolog az, hogy ahol tegnap még csak egy kóró, egy
szamártövis se volt, hanem olyan volt a föld, mint a tenyerem, ott most
ez a nagy fa van; de biz azt hiába csudálták, már az ott volt, száz
ember se tehetett róla.

Mikor reggel a királyné felébredt, kinézett az ablakán, meglátta a szép
gyönyörű fát, majd kibútt bőriből örömében, milyen szép lesz majd az
alatt fonogatni, varrogatni; de csakhamar imhogy sirássá nem változott a
nagy öröm, mert eszébe jutott, hogy olyan csuda-módra nem kerekedhetett
az a fa oda, csak úgy, ha a tündérkisasszonynak – a kis aranyhalnak
valami porczikájából támadt. Ezen aztán megint nagyon megijedt.,,Már igy
ezt a fát se lehet megtűrni tovább, ezt is, akárhogy mint, de el kell
veszteni’’ – gondolta magában. De mit csináljon; hogy veszítse el?
tudta, hogy királyi urának nagyon kedves fája, csak úgy, minden igaz ok
nélkül ki nem hagyja vágni. Megint betegnek tettette hát magát, nem is
gyógyult meg semmitől, hiába mesterkedett körülötte a sok doktor; mikor
már megint az a hir járt mindenfelé, hogy fél lába a koporsóban, megint
behivatta magához az urát.

– Jaj kedves királyi uram, az éjszaka azt álmodtam, hogy semmitől mástól
meg nem gyógyulok, csak attól, ha nekem annak a fának a tüzénél főznek
ételt, a melyik a minapában olyan egyszerre nőtt ki az udvaron, de attól
is csak úgy, ha derekát, gyökerét, galyát, levelét az utolsó szálkáig,
az utolsó rügyig mind feltüzelik; azért – ha szeretsz – tedd meg ezt az
egyet értem, mert ha meg nem teszed, holnaputánra ki leszek terítve.

Sajnálta ugyan a király a fát, de azért még is kivágatta, a gyökereit
kiszedette, kiirtatta, feltüzeltette az utolsó levélig, az utolsó
szilánkig. A királyné amint a tüzénél főzött ételből evett, mintha ketté
vágták volna a betegségét, olyan egyszerre felgyógyult.

Itt, mi lett a dologból, mi nem, a királyné élte világát, rá se gondolt
a tündérkisasszonyra, bizonyosnak tartotta, hogy elveszett.,,Hogy is
maradhatott volna meg, mikor az utolsó szilánkig mind feltüzelték a
fát’’ – gondolta magában. Pedig biz azt nem tüzelték fel, mert mikor
vagdalták a derekát apróra, amint hasogatta egy szegény favágó ember,
egy nagyon szép kis kerek deszka repült ki belőle, szakasztott olyan,
mint egy köcsög fedő, mintha az isten is annak szánta volna. Felvette az
ember eltette a tarisznyájába, este aztán haza vitte a feleségének, a
meg majd megette kezét lábát, úgy megörült a gyönyörű kis deszkának,
mindjárt be is fedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemencze
vállára.

Másnap az egy pár szegény ember kiment még hajnalban tengerit kapálni;
mikor elmentek, csak úgy hagyta az asszony a házat, amint volt, se fel
nem ágyazott, se ki nem seprett, gondolta, hogy minek csinálna egy
dologból kettőt, majd estére mind elvégzi, egész nap úgy se lesz senki a
házban. Bereteszelték aztán az ajtót, a görbe kulcsot felszúrták az
ereszbe, elmentek.

Este mikor visszajöttek, kinyitják az ajtót, belépnek a házba, hát
minden olyan, mint a pohár, az ágy fel van vetve, az egész ház tisztára
kiseperve, minden megtörülgetve, megtakarítva. Csudálkoztak mind a
ketten, hogy mi dolog ez? ki csinálhatta ezt? utoljára is azt gondolták,
hogy más nem lehetett, mint valamelyik pokolravaló szomszéd lyány, aki
megleste hogy hova tették a kulcsot, mikor aztán elmentek, tréfából
kitakaritotta a házat.

No ez ebben maradt.

Másnap megint elmentek dologra, bezártak jól mindent, a kulcsot elvitték
magukkal, hanem most se takarítottak ki, most is szélyel hagytak
mindent. Este amint haza mentek, kinyitották az ajtót, hát olyan volt a
ház, mint a tükör, ki volt seperve, felágyazva, feltörülgetve. Megállott
az eszök mind a kettőjöknek;,,Ki tehette, mi tehette ezt? ember nem
lehetett, mert az ide be nem juthatott.’’ Összebeszéltek aztán hogy
holnap meglesik, ki vagy mi járhat ott? avval békességben lenyugodtak.

Harmadnapra kelve megint csakugyan szélyel hagytak mindent, elindultak,
mintha el akarnának menni, az ajtónál is úgy tettek, mintha bezárnák,
pedig dehogy zárták be, azután szép csendesen meghuzódtak, elkezdtek
leskelődni.

Amint ott leskelődnek – amint ott leskelődnek, látják, hogy a köcsögön
az új fedő ami a királyi udvarból került, szép csendesen megmozdul.
Csak, mozog, csak mozog egy darabig, egyszer csak kilép belőle egy
gyönyörűséges szép lyány, elkezd takarítani a házban. Az egy pár ember
majd sóbálványnyá vált bámulatában, egy darabig ott csudálkoztak rajta,
egyszer aztán hirtelen benyitották az ajtót. A tündérkisasszony amint
meglátta őket, szaladt egyenesen a kis fedő felé, de az asszony
megelőzte, mint Megyeri a macskát, felkapta előle a fedőt, belevetette a
tűzbe.

Sírt-rítt a szép tündérkisasszony, hova lesz ő most, mit csinál ő most?
már az ő házát megégették, de a favágóék vigasztalták, hogy soha se
búsuljon, soh’se sirjon-rijjon, eléldegélhet ő nálok, ugy se volt eddig
gyermekök; azután kérdezték tőle, hogy miféle lyány, hogy abban a kis
deszkában lakott?

A lyány aztán elbeszélte, hogy ő egy tündér-kisasszony, elmondta az
egész élete történetét, hogy ölte meg a királyfi két szép testvérét,
hogy vágta le őt is? hogy esküdtek hűséget egymásnak? hogy dobta a
czigánylyány a kútba, hogy ölték meg hal korában, hogy vágták le, mikor
fa volt, hogy került ide? A favágóék nagyon megsajnálták mind a ketten,
mondták neki, hogy maradjon nálok, majd eltartják ők; a lyány ott is
maradt, mert hát hová is mehetett volna?

Már jó ideig élt ott békességben, hanem mindig azon búsult-szomorkodott,
a bántotta a lelkét nagyon, hogy hogy eszi ő ki ennek a két szegény
embernek a szájából a kenyeret, mikor maguknak sincs, mikor maguk is
véres verejtékkel keresik, aztán még csak nem is segíthet nekik a
munkában, mert keze-lába, egész teste gyenge mint a harmat. Egyszer
aztán eszébe jutott, hogy jó volna a királynéhoz beállani szobalyánynak,
ha megfogadná, varrni, szőni, fonni tud, megkeresné a maga kenyerét, nem
lenne senki nyakán koloncz. Meg is kérte még az nap a szegény asszonyt,
hogy a királynéhoz menjen el, kérdezze meg, nincs-e szobalyányra
szüksége? Váltig mondta a jó asszony hogy minek menne el? eltartják ők;
nem használt semmit, el kellett neki menni a királynéhoz. Elment hát,
elmondta hogy volna ő nála egy szobalyánynak való, ha megfogadná a
felséges királyné. A királyné megörült neki, mert, hogy czigányfajta
volt még a lelke is, – telhetetlen is volt, semmivel se’ érte meg,
mindig többet többet kivánt mindenből; szobalyánya is volt neki elég, de
azért ezt is meg akarta fogadni, kérdezte, hogy miféle lyány? A favágóné
azt mondta neki, hogy valami gazdag ember lyánya volt ez, úgy is
nevelték, mint a kisasszonyokat szokás, de az apját sok istencsapás
érte, elpusztult, tönkre jutott, most hát igy kell neki szolgálatával
keresni a kenyerét.,,Azért kérem a felséges királynét, ne bánjon vele
úgy, mint a szolgálókkal szokás, nézzen el neki egyet mást.’’ A királyné
megigérte, hogy jól bánik vele, azután megalkudtak a bérben, még az nap
haza is ment az új szobalyány.

Mikor belépett az ajtón, mikor meglátta a király és királyné, csak
elbámult mind a kettő: ,,Hogy szülhetett anya ilyen szép teremtést?’’
Csudálták, bámulták, hogy a sok nehéz munkában mezitelen lábát nap el
nem sütötte, a szél ki nem fútta, hogy két keze, két orczája fehér, mint
a most esett hó, gyenge, mint a harmat; de a paraszt ruhában egyik se
ismerte meg, hogy ez a tündér-kisasszony, a királyné megfogadta
szobalyánynak. Ott éldegélt aztán szép csendesen, varrogatott,
fonogatott, cziczomázta a királynét.

Apródonként telt az idő, beköszöntött a tél. A királyné minden este
összeült a cselédjeivel, fonogattak, mesélgettek. A mesélés sorba járt,
mint a falusi biróság, hol egyik mondott egyet, hol másik. Már mindenki
mesélt, csak az új szobalyány nem, ennek is mondták mindnyájan, a király
maga is, hogy meséljen egyet, de azt mondta, hogy nem tud. Nagy sok
beszédre aztán mégis hozzá fogott:

,,Volt, hol nem volt, egyszer egy királyfi, ez a királyfi kiment
vadászni az erdőre, amint ott vadászgatott, arra ment egy öreg asszony,
három korsó volt a karján, a királyfi elkezdett felé hajigálni, a vén
asszony mondta neki, hogy ne hajigáljon, mert ha eltöri a korsóját,
abból az erdőből vesz feleséget, de a királyfi nem hallgatott rá; a vén
asszony megint mondta neki, akkor se ért semmit, a királyfi addig
hajigált, mig el nem törte mind a három korsót. ,,No felséges királyfi –
mondta neki az öreg asszony, – most már – majd meglássa, – ebből az
erdőből vesz feleséget.’’ A királyfi nem hitte el, csak nevetgetett
magában.’’

A király mikor hallotta, hogy mit beszél a szobalyány, csak elbámult,
honnan tudja ez ezt mikor ő senkinek se mondta. A szobalyány csak
folytatta tovább.

,,Ment aztán a királyfi az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott
három szép kis árva-tölgy fát, egymás mellett, egy tőről fakadva. A
királyfi elővette a bicskáját, lemetszette az egyiket, hát amint
levágta, kilépett belőle egy szép tündérkisasszony, síró-rívó, fuldokló
hangon vizet kért, hogy nem adott neki a királyfi, megfuladt. Haza vitte
aztán a királyfi, eltemettette.’’

Már itt a királyné is tudta, hogy kiről van szó, ki az a király, de azt
gondolta, hogy csak a _kútig_ tudja a szobalyány, hát csak hagyta
beszélni.

,,Másnap megint oda tévedt a királyfi a két kis árva tölgyfához, nagy
sírva-ríva, búsulva találta őket, amint a testvérjökre hajolva
szomorkodtak, de azért meg nem sajnálta bánatjokat, levágta a második
kis fát is; ebből is kilépett egy még szebb tündér-kisasszony, ez is
vizet kiáltott, hogy nem adott neki a királyfi, megfuladt ez is.’’

Itt a királynénak eszébe jutott, hogy ha ez eddig ilyen jól tudja,
tovább is tudhatja, jobb lesz elejét venni a bajnak, elhallgattatni.
Bele szólott hát a mesébe:

– Ne is mondd tovább lyányom, tudom már ezt a mesét.

De a király nem hagyta elhagyni:

– No én nem tudom, nem is hallottam soha, csak folytasd. Folytatta aztán
a lyány:

,,Harmadnap megint kiment a királyfi, de már ekkor vitt magával egy
korsó vizet meg egy poharat is. Mikor odaért a harmadik – az egyes
egyedül, testvér nélkül ott búsuló kis fához, kitöltött egy pohár vizet,
azt készen tartotta, azután elővette a bicskáját, levágta azt is. Abból
is kilépett egy szép tündérlyány, vizet kért, a királyfi adott neki,
mindjárt nem lett semmi baja, ott megölelték, megcsókolták egymást, örök
hűséget esküdtek.’’

Itt már a czigánylyány-királyné nagyon parázson ült, sehogy se’ találta
helyét. Megint el akarta hagyatni.

– Ugyan lyányom hagyd el már, annyiszor hallottam én már ezt, hogy fáj a
fülem is, ha hallom.

De a király megint nem engedte elhagyni.

,,Elindultak aztán haza felé, de a tündérlyány nagyon gyenge volt, nem
birt menni, felültette hát a királyfi egy kút felibe, egy fűzfára, hogy
várjon ott addig, mig ő hintót hoz. Várt aztán a tündérlyány; a mint ott
várt, arra ment egy czigánylyány.’’

A királyné látta, hogy ez már mindent tud, belekiáltott nagy mérgesen:

– Ne mondd már tovább, utálom ezt a mesét testemből-lelkemből!

De a király a czigánylyányról csakugyan nem tudott semmit, nem engedte
hát elhagyni:

– Ha belevágtuk a fejszét, csak mozgassuk, mondd tovább lyányom.

A lyány folytatta:

,,Hogy-hogy nem, meglátta a czigánylyány a tündérkisasszonyt a fán,
felment utána, ki kérdezte, kit vár, mit vár? mikor meg tudta, hogy
királyfira várakozik, lehúzta a fáról, leszedte róla a tündérruhát,
aztán meztelenül belevetette a kútba, a ruháját pedig magára szedte.
Hanem a tündérlyány nem halt bele a vízbe, szép kis aranyhallá
változott, elkezdett uszkálni. Észrevette ezt a czigánylyány,
próbálgatta kifogni a halat, de sehogy se tudta. Mikor a legjobban
fogdosná…’’

Itt megint belevágott a királyné:

– Ha még tovább mered mondani, felpofozlak!

– Én is ott leszek ám – felelt rá a király; – csak folytasd lyányom.

,,Mikor hát legjavában fogdosná, épen akkor jött a király a szép aranyos
hintóval, kérdezte, hogy mit csinál? a czigánylyány azt mondta, hogy
megszerette a kis aranyhalat, azt szeretné kifogni. A király aztán
biztatta, hogy majd kifogatja ő, ne vesződjön vele, félbe hagyta hát a
czigánylyány a halfogást, oda fordult a királyhoz, az csak akkor látta
meg a csunya pofáját, majd hanyatt esett tőle, de a lyány avval vágta ki
magát, hogy nincs a naphoz-szélhez szokva, azért csunyult ilyen hirtelen
el.’’

Itt megint belekiáltott a királyné:

– Ha még tovább mondod, úgy elverlek, hogy lepedőben visznek haza, nem
hallottad már, ki nem állhatom ezt a mesét.

De a király se tágított, mert már gondolta, hogy hányadán lehet a dolog.

– Állhatod nem állhatod, a’ nekem mindegy, ha még egyszer beleszólasz,
majd én verlek meg téged, nem te ezt a lyányt, azért azt mondom, hogy
megfogd a szád. Te meg lyányom folytasd. A lyány folytatta.

,,Haza vitte aztán a király a czigánylyányt, megesküdött vele. Eleinte
rá se’ igen tudott nézni, de lassanként a czigánylyány is csak szépült,
ő is hozzá szokott, utoljára még tán meg is szerette. De a királynénak
mindig az aranyhal fúrta az oldalát, félt tőle, hogy egyszer majd vissza
változik tündérkisasszonynyá, s haza megy, pedig biz az soha itéletnapig
se változott volna által, ott kellett volna néki a kútban élni, mig
valaki ki nem szabadította volna. Gondolkozott hát a királyné, hogy hogy
kellene elveszíteni, utoljára aztán azt találta ki, hogy betegnek
tettette magát, a királyi urának azt mondta, hogy semmitől mástól meg
nem gyógyul, csak ha a kis aranyhal húsából ehetik. A király mindjárt
megfogatta, megsüttette a szegény kis halat, a királyné még a csontját
is megégette, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert
tisztitáskor egy halpénz elpattant, abban élve maradt, s még akkor éjjel
egy nagy fává változott. A királyné hogy, hogynem megtudta, vagy
legalább megsejdítette, hogy a halpénzből lett a fa, szerette volna
kivágatni, felégettetni. Megint betegnek tetette hát magát, s azt
mondta, hogy addig meg nem gyógyul semmitől, mig a nagy fa tüzénél főtt
ételből nem ehetik, de attól is csak úgy, ha a fát gyökerestől,
mindenestől az utolsó szilánkig, mind felfűtik. Kivágták hát a fát, fel
is fűtötték a legutolsó forgácsát is, de azért nem veszett el a
tündérkisasszony, mert mikor darabolták a fát, egy igen szép kis tejes
deszka repedt ki belőle, az egyik favágó ember felvette, hazavitte a
feleségének.’’

Ette a méreg a királynét, mikor hallotta, hogy megszabadult a
tündérkisasszony, de nem mert többet beleszólani, mert tudta, hogy az
ura hirtelen természetű, hamar eljár a keze; csak hallgatott hát, várta,
hogy mi lesz már a dologból, egy kicsit reménykedett is, hogy hátha csak
mese az egész, csakhogy hasonlít az ő történetéhez. A lyány pedig mondta
tovább:

,,A szegény favágóné megörült a kis deszkának, befedte vele a legszebb
köcsögjét, feltette a kemencze vállára. Másnap aztán kimentek, ő is az
ura is tengerit-kapálni, a tündérlyány azalatt kijött a kis deszkából,
kitakarította a házat; mikor este hazajött a két szegény ember, sehogy
se tudták elgondolni, hogy ki tisztíthatta ki a házat. Másnap megint
kimentek, mikor haza jöttek, megint tiszta volt minden. Harmadnap aztán
rálestek, megfogták a tündérlyányt, a kis deszkát pedig tűzbe vetették.
Attól fogva ott éldegélt nálok, olyan jól bántak vele, hogy maguk
tulajdon gyermekökkel se’ bánhattak volna – nem hogy jobban – de úgy
se.’’

Itt már látta a gonosz királyné, hogy csakugyan kiviláglik, hogy ő az a
czigánylyány, gondolta, hogy jó lenne szép szerével elhordani az irhát,
mig nem késő. Beleszólott hát megint:

– Ha tovább mondod, kimegyek a házból, annyira sérti a fülem.

– Nem mégy biz innen egy tapodtat se’ – felelt a király – hanem végig
hallgatod az egész mesét. Ülj le hát ha mondom, mert majd leültetlek én,
de nem köszönöd meg.

Leült a királyné, nem igen volt kedve ellenkezni. A lyány pedig mondta
tovább:

,,Jó dolga volt hát a tündérlyánynak, de azért mindig bús volt, mindig
szomorkodott. Azért szomorkodott pedig, mert látta, – ha nem mondták is
– hogy milyen nehezére esik a szegény párnak az ő tartása, hogy a
tulajdon szájuktól vonták el a falatot, csakhogy neki kedvébe
járhassanak; ő pedig nem segíthetett nekik, mert gyönge volt a
kapálásra, nem birta volna meg a nehéz munkát. Egyszer aztán eszébe
jutott, hogy ha a mezei munkára gyenge is, de varni, fonni tud, beáll
hát szobalyánynak a királynéhoz, ha befogadja. El is küldte mindjárt a
szegény asszonyt, hogy menjen, kérdezze meg a királynétól, nem fogadná-e
meg? Az asszony váltig mondta neki – hogy az isten is áldja meg – hogy
ne menjen sehova, elélhet ő nálok, eltartják ők, de a lyány nem
engedett, el kellett neki menni. Megalkudtak aztán a bérben a
királynéval, még az nap haza, is ment az új szobalyány, a
tündérkisasszony, de senki, se a király – a ki pedig örök hűséget
esküdött neki – se a czigánylyányból lett királyné meg nem ismerte.’’

Felugrott erre a király, oda szaladt hozzá, megölelte megcsókolta:

– No szívemnek szép szerelme, ha akkor meg nem ismertelek is,
megismertelek most, azért hát én a tied, te az enyim, ásó kapa se
válaszszon el bennünket egymástól.

A czigánylyány mikor látta, hogy vége a pünkösdi királyságnak, hogy
leesett az ugorka fáról, meg akarta oldani a kereket, el akart illanni,
de a király észrevette, megkapta, úgy vágta a földhöz, hogy csak úgy
nyekkent bele, azután kérdezte az új feleségétől a tündérkisasszonytól,
hogy micsoda halállal veszítse el; négy felé vágassa-e, vagy kerékbe
töresse? de hogy im a galambnak még a haragja is szelíd, még az epéje se
keserű, – a királyné azt felelte, hogy adjon neki vagy száz forintot,
avval – fel is út, alá is út – küldje el isten hirével, hogy többet
szinét se lássák.

A király megtette a kivánságát, nem ölette meg, csak elkergette világra;
a tündér kisasszonynyal pedig megesküdött, olyan lakodalmat csaptak,
hogy Henczidától Bonczidáig folyt a sárga lé. A favágóékat is magukhoz
vették, úri módon tartották; attól fogva békességben boldogul éltek, még
most is élnek, ha meg nem haltak.




AZ ÖRDÖG-SZERETŐ.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, meg egy
asszony, azoknak volt egy szép eladó lyányuk, úgy hívták, hogy Mariska.
Ez a Mariska minden áldott este eljárt a fonóházba, meg is böjtölte
minden András napját, még se tudott szeretőt szerezni. A többi lyánynak
mindnek volt szeretője, a kivel ölelkezett, csókolózott, csak őt nem
ölelgette, őt nem csókolgatta senki; ha az orsóját elejtette, nem volt a
ki feladja, ha tengeri fosztáskor piros csővet talált, nem volt, a ki
egy csókon megvegye. Eleget búslakodott ezen a szegény lyány, de hiába
volt minden búsulás, nem akadt szerető. Egyszer aztán nagy bánatában azt
találta kiszalasztani a száján, hogy:,,Én uram istenem, adj már nekem
egy szeretőt, nem bánom, ha maga az ördög lesz is, csak legyen.’’

Az nap este aztán, mikor elment a fonóházba, már ott várta egy nyalka,
gyolcs inges-gatyás idegen legény, az mindjárt mellé ült, beszédbe eredt
vele, még akkor este meg is szerették egymást, ölelkeztek-csókolóztak,
csak úgy, mint a többi. Örült Mariska, hogy ilyen nyalka szeretőre tett
szert, de az öröm csakhamar szomorúsággá változott, mert egyszer, a mint
elejtette az orsóját, a mint utána nyultak mind a ketten, rá talált
pillantani a legény lábára, meglátta, hogy annak az egyik lába ökörláb,
a másik lóláb; ebből aztán mindjárt tudta, hogy a nyalka legény nem más,
mint egy ördög, de azért nem szólt senkinek, úgy mutatta, mintha semmit
se látott volna. Más nap aztán elment a keresztanyjához, – a ki bába
asszony volt – elmondta neki a dolgot, hogy ő milyen bolondot talált
kiereszteni a száján, aztán hogy fogta szaván az ördög; kérdezte, hogy
most már mitévő legyen?

– Hát lyányom – felelt neki a keresztanyja – legelőször is azt kell
kitudni bizonyosan, hogy csakugyan ördög-e hát? Azért nesze, itt van ez
a gombolyag czérna, majd holnap este, ha a fonóház utcz’ajtójában
búcsúztok egymástól, ennek a végét hurkold rá a lajbija gombjára, de
úgy, hogy észre ne vegye, azután a czérnát ereszd utána, magad meg
tartsd a gombolyagot a kezedben, menj mindenütt a czérna után, less rá,
hogy hova megy, holnap aztán mondd el nekem.

Ugy tett a lyány, a hogy a keresztanyja mondta. Másnap este, mikor
búcsúzott a fonóház ajtójában a szeretőjétől, ráhurkolta a czérna végét
a lajbija gombjára, annál fogva kisérte mindenütt. A mint így
mentek-mendegéltek, egy nagy templomhoz értek, de olyan templomhoz, a
melyik már dűlő-félben volt, nem is járt már bele senki, helység se volt
körülötte, nem is az istené volt már, hanem az ördögé. A mint hát ennek
az ajtajához értek, a legény – mintha csak valami korcsmaajtón menne be
– besuttyant a kulcslyukon. Mariska látta ezt jól, meg is ijedt, de
azért gondolta magában, hogy ha felkötötte a kolompot, már csak rázza,
oda ment hát a kulcslyukhoz, benézett rajta. Hát uramfia mit látott?!
Ott volt tizenkét sült ökör, és huszonnégy hordó bor a templom közepén;
az ő gyönyörűséges nyalka legény szeretője először megette a tizenkét
ökröt, azután megitta rá a huszonnégy hordó bort, de úgy, hogy még – nem
hogy terhére esett volna, – de tán jól se lakott vele.

Mariskának se jutott eszébe, hogy egészségére kivánja neki, hanem
szaladt, a mint az isten tudnia adta, meg se állt a keresztanyja házáig.
A mint beért, mindjárt elmondott neki mindent. Erre a keresztanyja is
megvakarta a tarkójat.

– Bizony lyányom, igy már bizonyos, hogy ördög a szeretőd, látod, minek
mondtál olyan bolondot, hogy az ördögöt is elvállalnád már, csak lenne,
ki a fonóházban ölelgessen-csókolgasson? Hanem most már mást nincs mit
tenni: eredj haza, zárkózz be a házba, egy seprűt tégy keresztbe a
küszöbön, három nap, három éjjel se magad ki ne mozdulj, se mást se ki,
se be ne eressz. Majd oda megy érted három este egymásután az ördög, de
akármivel fenyeget, ki ne nyisd neki az ajtót, hanem igy meg igy tégy.

Itt megtanította mindenre, de nem mondom el mire, majd kijön a meséből.

Mariska mindent úgy tett, a mint a keresztanyja tanácsolta: haza ment,
bezárta az ajtót, a küszöbön keresztbe fektetett egy seprűt, úgy várta,
hogy mikor jön már az ördög? Nem kellett neki soká várni, amint
beesteledett, oda ment az ördög, koczogott az ablakon:

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, holnap ilyenkorra
meghal az apád.

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek,
nem bánom én, ha meghal is.

Másnapra csakugyan meghalt az apja, megsiratták eltemették.

De az ördög evvel még nem érte meg, este megint oda ment, koczogott az
ablakon:

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be! ha be nem eresztesz, – meghalt már az apád
– meghal az anyád is.

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek,
nem bánom én, ha meghal is.

Másnapra meghalt az anyja is, ezt is megsiratták, ezt is eltemették.

De az ördög még evvel se érte meg, harmadik este megint oda ment, megint
bekoczogott az ablakon:

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be!

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem, se testemnek, se lelkemnek.

– Eressz be Maris, eressz be, ha be nem eresztesz, – meghalt már
apád-anyád – holnapra ki leszel teritve te is.

– Nem eresztelek biz én, nem kellesz nekem se testemnek, se lelkemnek,
nem bánom én, ha meghalok is.

Evvel az ördög ott hagyta, Mariska pedig összegyűjtötte az atyjafiait,
az ismerőseit, meghagyta nekik – a mint a keresztanyja tanácsolta volt –
hogy ha ő meghal, ne harangoztassanak neki a nagy haranggal, hanem a kis
csengetyűvel, ne énekeljék el az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok
sirassák el; ne az ajtón vigyék ki, hanem az ablakon, ne az úton
menjenek, mikor viszik a temetőbe, hanem az útfélen, ne is a temetőbe
temessék, hanem a temető mellé; hogy rá ne akadjon az ördög.

Másnap virradóra csakugyan meghalt Mariska, el is temették épenségesen
úgy, a hogy maga kivánta: nem a nagy haranggal harangoztak, csak a kis
csengetyűvel, nem énekeltek neki az iskolás fiuk, csak a vénasszonyok
siratták el, nem az ajtón vitték ki a házból, hanem az ablakon, nem az
úton mentek a temetőbe, hanem az útfélen, nem is a temetőbe temették,
csak a temető mellé; de nem is akadt rá az ördög. Harmadnapra aztán a
sírján egy szép virágszál nőtt, de olyan szép, hogy keresni kellett, mig
párját találták.

Hát gyöngyömadta mi kerekedett ki a dologból? Arra ment egy királyfi
üveges hintóban, meglátta a szép virágot, leugrott érte, a keblére
tűzte, haza vitte. A mint hazaértek a királyi palotába, első dolga volt,
hogy a virágot betette egy szép üveges almáriomba. Azután lefeküdt az
inasával együtt, ő az ágyba, az inasa meg lábtul, a földre.

A királyfi csakhamar elaludt, de nem az inas, annak sehogy se tudott
álom szállni a szemére, csak forgott egyik oldaláról a másikra. A mint
így álmatlankodék, egyszer – úgy éjfél tájban – hallja ám, hogy nyílik
az almáriom ajtója, oda néz, hát látja, hogy a virágból kirepül egy szép
hófehér galamb, körül néz, hogy nem látja-e a királyfi (az inast észre
se vette); hogy aztán látta, hogy alszik a királyfi, leszállt az
asztalra, elkezdett morzsalékot keresgetni. Csak keresgél, csak
keresgél, de biz ott nem igen talált, egyszer aztán megszólal:

– Ejnye be szegény király ez, még csak egy kis hulladék sincs az
asztalán.

Evvel többet nem keresgélt, visszarepült a virágba.

Az inas mindezt jól látta, fel is rótta az eszébe, el is mondta másnap a
királyfinak:

– Jaj felséges király, ezt meg ezt láttam az éjjel, ezt meg ezt mondta
ám a galamb.

– Nem igaz az Pista, álmodhattad te azt csak – felelt rá a király nagy
nevetve.

Az inas maga is káptalanságba esett, hogy nem álmodta-e hát csakugyan,
azért nem bizonyozott tovább, hanem feltette magában erősen hogy a jövő
éjszaka ráles.

Ugy is tett. Akkor éjszaka szántszándékkal nem aludt el, megvárta az
éjfélt. Amint aztán ütötte a tizenkét órát, kinyillott az almáriom
ajtója, kirepült a virágból egy hófehér galamb, körül nézett nagy
óvatosan, nem látja-e a királyfi, vagy más? de az inast megint nem vette
észre, a királyfit meg látta hogy alszik, leszállt hát az asztalra,
elkezdett morzsalékot keresni. Csak keresgél, csak keresgél, de biz ott
megint nem talált, megszólalt hát megint:

– Ejnye be szegény király ez, még csak egy kis hulladék sincs az
asztalán.

Evvel megint vissza repült a virágba.

Az inas mind ezt megint jól látta, végig-végig tapogatta magát, hogy
ébren van-e hát csakugyan? mikor aztán érezte, hogy ébren van,
gondolkozott, hogy felköltse-e a királyfit, de mégis csak arra
határozta, hogy vár reggelig. Hanem reggel első dolga is volt azt
mondani el:

– No felséges királyfi, megint kijött ám a hófehér galamb a
virágszálból, megint ezt, meg ezt mondta.

A királyfi megint nem akarta hinni.

– Nem igaz az Pista, nem jól láttad, nem jól hallottad te azt.

– De biz igaz felséges királyfi, úgy láttam, mint most felségedet, úgy
hallottam, mint ha most felséged mondaná.

– No ha igaz, majd tegyünk róla, hogy estére – ha eljön – ne
panaszkodjék az ennivaló miatt; de majd magam is rá lesek, hogy eljön-e?

Este aztán kirakatta a királyfi a sok tenger enni-inni valót az
asztalra, maga pedig lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék. Csak
várt, csak várt, egyszer aztán kukorikolta a kakas az éjfélt. Erre
kinyíllott az almáriom ajtója, kirepült a virágszálból egy szép hófehér
galamb, ránézett a királyfira, azt gondolta alszik, leszállt nagy maga
biztában az asztalra, elkezdett csipegetni a sok drága ételből italból.
A királyfinak se kellett egyébb, felkelt csendesen, a háta megé
lopózott, hirtelen megkapta. Hát gyöngyömadta, a mint megérintette, a
mint egy újja hozzáért, mindjárt egy gyönyörűséges szép lyánynyá
változott, de százszor szebbé, mint azelőtt volt, mig Mariska volt,
úgyannyira, hogy maga magára is alig ismert. A királyfi
megölelte-megcsókolta:

– Édes szentem, szép szerelmem, te az enyim, én a tied, ásó-kapa se
válaszszon el bennünket egymástól!

Mindjárt másnap nagy lakodalmat csaptak, még maig is boldogul élnek, ha
meg nem haltak.




JANKÓ ÉS A HÁROM ELÁTKOZOTT KIRÁLYKISASSZONY.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy nagy ország – abban egy város
– abban a városban egy csizmadia, ennek a csizmadiának volt egy
felesége, meg egy fia. Ez a kölök sehogy se akarta az apja mesterségét
folytatni, hiába ütötte-verte az öreg csizmadia, mindig azt mondta,
hogy,,ő bizon nem fótozza senki csizmáját, mikor úr is lehet, ő bizon úr
lesz.’’ Az anyja is pártját fogta, de az öreg csizmadián ketten se
tudtak kifogni, mert mindjárt-mindjárt megverte mind a kettőt.

Egyszer megunta Jankó a sok lábszíjjazást, bement az anyjához:

– No édes anyám, én már nem szívelem tovább ezt a sok verést, már
nagyocska vagyok, majd elmegyek világra, úgy is csak olyan tedd ide,
tedd oda legény voltam itthon, nem tudták semmi hasznomat venni, hiába
ettem az édes apám kenyerét, csak olyan voltam a háznál, mint az ötödik
kerék.

Az anyja is helyben hagyta, elindult hát Jankó. A mint megy mendegél,
beér egy nagy rengeteg erdőbe, meg lát egy öreg embert, a mint
czipekedik egy csomó rőzsével, de sehogy se tudja felvenni. Oda megy
hozzá Jankó. ,,Adja ide öreg apám, majd haza viszem én.’’ Haza is vitte
az öreg ember kunyhójáig, ott letette, avval tovább akart menni, de az
öreg ember nem eresztette:,,Már csak fiam maradj itt egy-két napig,
legalább ismerjük meg egymást.’’ Jankó hát ott maradt, segített az öreg
embernek mindenben.

Tán három nap mulva mondja az öreg ember Jankónak:

– Eredj fiam Jankó szedegess egy kis tűzrevalót, elfogyott a mit multkor
hoztunk, a sincs, a minél egy kis kását főzzek.

Elindult Jankó a rengetegben. Csak szedeget, csak szedeget, egyszer egy
gyönyörű tó mellé bukkan ki. Majd hogy egészen szemmé nem változott,
annyira elbámult, a mint meglátta a tavat, tele szebbnél szebb
aranyhalakkal. A mint ott csudálkozik, egyszer csak hall távolról
gyönyörű hattyúéneklést; ő is hirtelen elbúvik, elkezd leselkedni, hát
látja, hogy egy szép hattyú száll le a tópartra, ott megrázkódik, leveti
a hattyú ruhát, egy szép lyánynyá változik, elkezd fördeni. Fördött egy
darabig, aztán megint fölvette a hattyuruhát, elment.

Jankó még fel se ocsúdott a nagy csudálkozásból, mire egy még hétszerte
szebb hattyúéneklést hallott; nem sokára leszállt egy szép hattyú,
levetette a hattyúruhát, egy még hétszerte szebb kisasszonynyá
változott, megfördött, avval elment. Egy kevés idő mulva még
hetvenhétszerte szebb hattyuének hallatszott, lerepült a tópartra egy
még szebb kis hattyú, levetette ez is a hattyúruhát, egy még
hetvenhétszerte szebb királykisasszonynyá változott, megfördött a tóban,
s elment ez is.

Szegény Jankó, jobb szerette volna, ha nem is született volna, mert
halálosan beleszeretett a legkisebbik királykisasszonyba, arra pedig
gondolni se’ mert, hogy az valaha az övé lehessen. Haza bandukolt a
fával nagy szomorúan, mint a kinek az orra vére foly. Az öreg ember
mindjárt észrevette rajta, hogy valami baja van.

– Min szomorkodol Jankó fiam?

– Jaj édes öreg apám, hogy ne szomorkodnám én, mikor olyan szép
királykisasszonyt láttam, hogy ha el nem vehetem feleségül, meghalok
bánatomban, pedig annyira reménykedni se’ merek.

Itt elbeszélte Jankó, hogy mit látott.

– Jankó fiam – mondja rá az öreg ember – tudom én, hogy miféle
kisasszonyokat mondasz te, de ha az Isten segít, még is megkerítjük a
legkisebbet valahogy.

Jankó majd kibútt a bőriből, hogy az öreg ember biztatta, mindjárt
elkezdte kérni, hogy mondja meg, hol laknak.

– Tyhű édes fiam, fiatal legény vagy – felelt az öreg ember – de ha tiz
annyi ideig élnél is, mint a meddig élsz, még se érnél oda; hanem
okosabbat mondok én. Holnap délben eredj ki a tóhoz, jön először a
legöregebbik királykisasszony, arra rá se hederíts, aztán jön a második,
arra se nézz rá se’, hanem mikor a legkisebbik leveti a hattyúruhát,
lopózz oda csendesen, lopd el tőlle, azután a kisasszonyt fogd meg, vidd
haza az édes apád házához, de a hattyúruhát úgy eltedd, hogy soha szinét
se lássa,

Jankó épenségesen úgy tett, ahogy az öreg ember mondta. Kiment a tóhoz,
meghúzódott egy bokor mellé, szép csendesen végig nézte, mig a két első
hattyú megfördött, s elment, azután várta a legkisebbet. El is jött az
nem sokára, leszállt a tópartra, levetette a hattyúruhát, hát uram
teremtőm, olyan gyönyörű ruha volt alatta, hogy a parasztja nem is
látszott a sok aranytól-ezüsttől, akkora karbunkulusok fityegtek rajta,
mint egy-egy tojás; de levetette ezt is, bele ment a vizbe. Jankónak se
kellett több, mikor legjavában játszadozott a tóban, szép csendesen
ellopta mind a két ruhát.

Kijött a királykisasszony, elkezdte keresni ruháját, s hogy nem találta,
elkezdett sírni. Jankó oda ment hozzá, a királykisasszony mindjárt
megszerette, de még is könyörgött, hogy adja vissza a ruháját.

– Jankó, szivem szép szerelme, add vissza a ruhámat, átok alatt vagyok,
ha vissza nem megyek a kiszabott időre, nagy büntetés vár rám.

– Dehogy adom, szép angyalom, hanem most már gyere velem, elveszlek
feleségül, ásó-kapa választ el bennünket.

A királykisasszony sírt-rítt egy darabig, de azután mit volt mit tenni?
csak bele nyugodott.

Elindultak haza felé, útközben találtak egy várost, ott eladták az
aranyos ruhát, kaptak érte annyi pénzt, hogy alig birta haza Jankó. Az
öreg csizmadia alig hitt a szemének, mikor a sok pénzt meglátta:

– No fiam, soha se’ hittem volna – ha az édes apám mondta volna is –
hogy ilyen úr lesz belőled.

Itt nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek jó ideig.

Egyszer Jankó kiment vadászni, a hattyúbőrt od’adta az édes anyjának,
hogy viselje gondját, de a feleségének még csak meg se mutassa. Alig
hogy kihúzta a lábát az ajtón, mindjárt elkezdett a királykisasszony
könyörögni:

– Édes napam asszony – az Isten is áldja meg – mutassa meg nekem azt a
hattyúruhát, a szinét is elfelejtettem már.

– Jaj édes lyányom, nem mutathatom meg, tudod, rám parancsolt az urad.

– Nem nyúlok én hozzá se’, csak meg akarom nézni.

Addig-addig kérte a csizmadiánét, hogy megmutatta. A mint ott nézegeti,
egyszer kikapja az asszony kezéből, magára kapja, – éppen nyitva volt az
ablak – kirepült rajta. A csizmadiáné csak akkor vette észre, csak akkor
csapkodta össze a tenyerét, mikor már kivül volt.

Haza jött Jankó a vadászatból, nagy sírva-ríva találta az anyját.

– Hát édes anyámat mi lelte, mért sír olyan nagyon? kérdi tőlle.

– Hogy ne sírnék, édes fiam, mikor igy meg igy jártam.

Itt elbeszélte az egész esetet. Jankó nagyon elszomorodott rajta.

– No édes anyám, engem addig nem látnak, mig a feleségem elő nem
kerítem.

Elindult Jankó, ment mendegélt, egyszer beért abba az erdőbe, a
melyikben az öreg ember lakott. Bement hozzá:

– Jó napot adjon isten, öreg apám!

– Fogadj Isten, édes fiam! hát mi járatban vagy?

– Jaj öreg apám, nagy búba-bánatba estem én most, tegnap, mig kint
voltam vadászni, a feleségem elkérte az anyámtól a hattyúruhát, magára
vette, elrepült vele, most hát egyenesen kendhez jöttem tanácsot kérni.

– Jól tetted, hogy egyenesen hozzám jöttél, mert csak én tudok tanácsot
adni ebben a dologban. Nesze, itt van egy pár csizma, ennek az a
tulajdonsága, hogy minden lépéssel hét mértföldet lehet vele lépni, ezt
húzd fel, ez elvezet a világ végére, egész addig a hegyig, a melyiken a
feleséged lakik; a majd aztán a te dolgod lesz, hogy hogy mégy fel rá,
de azt előre megmondom, hogy azon a hegyen még soha sem volt halandó
ember, mert a teteje üveg, az alja viz, a mellett olyan állásu, mint egy
báránybőr süveg. Ennek a hegynek a tetején van egy arany palota, abban
lakik a feleséged két testvérjével együtt.

Megköszönte Jankó a jó tanácsot, avval útnak indult. Ment-mendegélt,
minden lépéssel hét mértföldet lépett. Hét egész álló esztendeig mindég
ment, akkor meglátta az üveghegyet csillámlani. Mire a tövéhez ért,
elszakadt a csizma, nem lehetett többet hasznát venni.

Elkezdte Jankó kerülgetni az üveghegyet, gondolkozott, hogy lehetne arra
feljutni? Csak kerülgeti, csak kerülgeti, mint a gezemiczével körül
rakott boglyát az éhes ökör, egyszer meglát három ördögfiut marakodni.
Oda megy hozzájuk:

– Hát tik mért czivakodtok?

– Hogy ne czivakodnánk – felel a legnagyobbik – most halt meg az apánk,
nem volt neki egyebe, mint egy piszkos nyerge, egy rongyos bocskora, meg
egy rossz kóczmadzag ostora, de ezeknek az a tulajdonságuk, hogy ha
valaki felűl a nyeregre, felhúzza a bocskort, egyet pattant az ostorral,
s azt mondja, hogy: ,,hip-hop ott legyek, a hol akarok’’ – mindjárt ott
terem; most már ezeken nem tudunk elosztozkodni, mert egyik a másik
nélkül semmit se’ ér.

– No hé, tudjátok mit? – mondja nekik Jankó – én felállok egy dombra,
elhajitok egy krajczárt, a ki elébb visszahozza, azé legyen mind a
három.

Az ördögfiuk megörültek az okos tanácsnak. Jankó elhajított egy
krajczárt, az ördögfiuk utána iramodtak, ott hagytak mindent, Jankó
pedig hirtelen felhúzta a bocskort, ráült a nyeregre, nagyot cserditett
az ostorral, elkiáltotta magát:,,hip-hop ott legyek, hol akarok’’ –
mindjárt az üveghegy tetején termett. Onnan aztán visszahajított
mindent, hogy legyen azé, a ki a krajczárt megtalálta.

Bement Jankó az arany palotába, épen ott sepregette a felesége a
pitvart, amint belépett. Nagyon megijedt, a mint Jankót meglátta.

– Jaj szívemnek szép szerelme, hol jársz itt, a hol még a madár se’ jár?

– Érted jöttem, kedves feleségem.

– Nem mehetek én innen sehova, kedves uram, el vagyunk átkozva a
testvéreimmel együtt, hogy akár hol vagyunk, mindenünnen csak ide
vágyjunk vissza, te tőlled is azért kellett eljönnöm; egy csúnya veres
ördög átkozott el bennünket, a mért nem mentünk hozzá feleségül.

– Hát most már hogy lehetne felszabadítni benneteket az átok alól?

– Nem egyébképen, mint hogy azt az ördögöt meg kellene ölni.

– No hát majd megölöm én a beste lélek rongyos ördögét!

– Jaj szívem Jankó, nem olyan könnyen megy az, sokan próbálták már, de
mindnek az életébe került, azért jobb lesz, ha visszamégy, még most nem
késő.

– Deiszen már vissza nem megyek, ha mingyár’ itt halok is meg. Hanem
mondd meg, mi módon lehet legkönnyebben megölni azt az ördögöt?

– Ha már épen csakugyan rá akarod adni a fejed, hát megmondom: most
nincs itthon az ördög, bújj el ide a ruhák közé, majd ha haza jön, keres
mindenütt, mikor legközelebb lesz hozzád, ugorj ki, vágd le a fejét, de
azt megmondom, hogy egy csapással ha egészen le nem tudod vágni, akkor
halál fia vagy.

Jankó úgy tett mindent, a hogy a felesége mondta, elbútt a fogas alá, a
ruhák közé, kihúzta a kardját, ugy várta az ördögöt. Nem sokára haza is
jött, még az udvaron el kezdett kiabálni:,,Phű-phű, idegen szagot
érzek’’ – avval hányt-vetett mindent össze-vissza, oda ment a fogashoz
is, elkezdett kotomászni a ruhák közt, Jankó is hirtelen kiugrott, úgy
levágta a fejét, mint ha ott se lett volna.

Volt öröm, meg vigság a palotában, de Jankó nem felejtkezett el az
apjáról-anyjáról, hanem mondta a feleségének, hogy elhozza azokat
is.,,Legalább legyenek itt az esküvőnkön.’’ A felesége se
ellenezte.,,Jól van, kedves uram, nem bánom, ha elmégy is értök, itt van
egy gyürü, ha ennek a fejét befelé fordítod, olyan üveg híd terem innen
a földig, a milyen nincs a világon, ha pedig ki felé, akkor megint
leomlik magától. Most eredj az istállóba, mondd meg a kocsisnak, hogy
fogjon be.’’

Ugy tett Jankó, a hogy a felesége mondta, befogatott, felült a gyönyörű
hintóba, mikor a hegy szélére értek, befelé fordította a gyürűt,
mindjárt egy üveg híd termett ott, azon leért a földre, akkor kifelé
fordította a gyürűt, megint leomlott a híd. Repült a hat paripa
Jankóval, mint a villám, vagy tán még annál is sebesebben, úgyannyira,
hogy három óra alatt az apja házánál volt. Bemegy az udvarba, épen kint
találja apját-anyját.

– No édes apám, édes anyám jöjjenek velem, ne is kérdezzék, hogy hova,
csak jöjjenek.

Felöltöztek mind a ketten az ünneplő ruhájokba, úgy indultak el, de az
asszony sehogy se akart beleűlni a hintóba; utoljára mégis beletuszkolta
Jankó. Mikor az üveghegy aljára értek, Jankó megint befelé forditotta a
gyürűt megint ott termett az üveghíd; de már arra csakugyan nem akart rá
menni a csizmadiáné.

– Én bizon nem koczkáztatom az életem senki szépségéért, hiszen leszakad
az a rongyos híd, – alig tudta Jankó megtartani a hintóban, de még akkor
se nyugodott bele:,,No fiam, ha meghalok, a te lelkedre halok meg.’’
Csak akkor örült aztán, mikor bent volt az aranyvárban, mikor meglátta a
menyét.

Jankó is megörült, mert a felesége még hétszerte szebb lett, mint az
előtt volt, mindjárt megesküdtek még egyszer, olyan lakodalmat csaptak,
hogy hetedhét országra szóllott a híre. Meghallotta ezt a két királyfi
is, azok is elmentek a lakodalomra, ott megszerették a két nagyobb
királykisasszonyt, el is vették mindjárt. Erre még nagyobb lakodalmat
csaptak, együtt maradt mind a három házaspár, a csizmadia, a felesége, –
az öreg ember, mind ott maradt, nem volt olyan boldog háznép több széles
e világon.




AZ ÖRDÖG ÉS A KÉT LYÁNY.

Volt egyszer egy szegény ember, meg egy szegény asszony, mind a kettő
özvegy volt, s mind a kettőnek volt egy-egy lyánya, csakhogy az ember
lyánya szép volt, az asszonyé meg csúnyább a hátramenésnél.

Egyszer az ember sütni akart, de nem volt dagasztó teknője. Azt mondja a
lyányának:

– Eredj át lyányom ide a szomszédasszonyhoz, kérj tőlle egy dagasztó
teknőt, mig megdagasztunk benne.

Átment a lyány a szomszédba:

– Szomszédasszony, azért küldött édes apám uram, ne sajnáljon kend egy
dagasztó teknőt adni, mindjárt visszahozom, csak megdagasztunk benne.

– Bizony nem adok én édes lyányom, mondd meg édes apád uradnak, vegyen
el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök.

Haza ment a lyány, elmondta az apjának, hogy mit mondott a
szomszédasszony. Megdagasztottak hát nagy ügygyel-bajjal, be is fűtötték
a kemenczét, de már szénvonójuk nem volt a mivel a kemencze alj át
föltisztítsák. Azt mondja az ember a lyányának:

– Eredj át lyányom ide a szomszédba, kérj egy szénvonót, mondjad, hogy
mindjárt vissza viszed.

Átment a lyány megint az özvegy asszonyhoz:

– Szomszéd asszony, azért küldött édes apám uram: ne sajnáljon kend egy
szénvonót adni, mig a kemencze alját föltisztítjuk.

– Bizony nem adok én édes lyányom, mondd meg édes apád uradnak, vegyen
el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök is, szénvonótok is.

Haza ment a lyány, elmondta, hogy mit mondott a szomszéd asszony, nagy
nehezen elkészitették hát a kemenczét is, meg a tésztát is, csak be
kellett volna vetni, de nem volt vető lapátjuk. Azt mondja a szegény
ember a lyányának.

– Eredj át még egyszer lyányom ahoz az asszonyhoz, próbáld meg, ha adna
egy vető lapátot, mondjad, hogy ne sajnálja olyan nagyon, nem esik itt
semmi baja, nem eszszük mink meg, ebbe a nyomba vissza viszed.

Átment a lyány harmadszor is, elmondta, hogy mi járatban van; mit izent
az apja, de az özvegy asszony erre is csak azt mondta, hogy biz ő nem
adja:,,Mondd meg apádnak, vegyen el engem, akkor lesz dagasztó teknőtök
is, szénvonótok is, lapátotok is.’’

Haza ment a lyány, elmondta az özvegy asszony izenetét; szeget ütött ez
a szegény ember fejibe, hogy biz azt az asszonyt jó is volna elvenni,
lám akkor lenne dagasztó teknője is, szénvonója is, vető lapátja is; úgy
annyira gondolkozott ezen, hogy utoljára is a lett belőle, hogy elvette
az özvegy asszonyt. De bezzeg nem úgy ütött ki a dolog, a hogy azt a
szegény ember kigondolta, mert alig, hogy megesküdtek, az asszony lett
az úr a háznál, mindenből a parancsolt, férjem-uramnak pedig ajtó mögött
volt a helye. A szegény lyányt is mindig ütötte-verte az asszony, a maga
csúnyánál is csúnyább lyányát mindig cziczomázgatta, tejbe-vajba
fürösztötte, ettől meg még a betevő falatot is sajnálta. Nem állhatá a
lyány ezt a keserves életet, bement az apjához.

– No édes apám uram, én tovább nem leszek senki lába-kapczája, csak úgy
bánnak itt én velem, mint ha a szél hajított volna ide, el megyek
világtalan világra, majd csak találok valahol szolgálatot.

A szegény ember se’ nagyon marasztotta, mert látta, hogy bizon neki
magának is jóformán kifelé áll a szekere rúdja, vagy legalább igen kevés
becsülete van a háznál; elindult hát a lyány. Sütött neki a mostohája
hamu pogácsát:

– Legalább ne mondd, hogy nem sütöttem útravalót.

Ment mendegélt a szegény lyány, előtalált egy kis házat, abba bement,
mert el volt fáradva, de oda bent nem talált mást, csak egy kis fehér
macskát. Leült a lyány a patkára, elkezdte eszegetni a hamu pogácsát.
Oda megy hozzá a kis fehér cziczus:

– Nénikém, nénikém, adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot!

Adott neki a lyány; a kis macska megette, aztán megint kért, mig a
pogácsa mind el nem fogyott, akkor felkuporodott a lyány ölébe, ott
fonogatott szép csendesen. Egyszer csak megzörgetik kivülről az ajtót:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyiss ajtót!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Nyisd ki neki.

A lyány kinyitotta, bekullogott egy nagy csúnya ördög.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám rakj tüzet!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát rakd meg neki.

A lyány tüzet rakott.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyany mátkám főzz ételt.

– Jaj cziczuskam-miczuskám mit csináljak?!

– Hát főzz neki.

A lyány meg is főzött, ki is tálalt.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám gyer’ egyél.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát egyél vele.

A lyány jó izűt evett, mert éhes is volt.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám bonts ágyat.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát bontsd el neki.

A lyány elbontotta.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám feküdj mellém.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát feküdj mellé.

A lyány mellé feküdt.

– Tanyér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a bal fülembe.

– Jaj cziczuskám-miczuskam mit csináljak?!

– Hát nyúlj bele.

A lyány bele nyúlt, a kezébe akadt valami, azt elkezdte húzni kifelé,
hát mi volt? Nem egyéb, mint temérdek sok arany-ezüst, de annyi, hogy
alig birta kihúzni a lyány.

Megint megszólalt az ördög:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a jobb fülembe.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?

– Hát nyúlj bele.

A lyány bele nyult, hát mit húzott ki? – tán nem is hinnék kendtek, ha
nem mondanám – nem egyebet, mint egy gyönyörű aranyos hintót, hat
czifra, sallangos paripával.

Ezeket az ördög mind a lyánynak adta, ez a sok aranyat-ezüstöt mind
felrakatta a hintóba, maga is beleült, avval haza hajtatott.

Otthon a háznép köz-káptalanságba esett, sehogy se’ tudta senki
elgondolni, hogy juthatott ehez a sok kincshez, a lyány meg nem mondta
senkinek, csak az apjának beszélte el, de annak is a szívére kötötte,
hogy tovább ne adja.

A csúnya lyánynak majd kifúrta az oldalát az irigység, hogy a mostoha
testvérje úgy meggazdagodott; utoljára úgyannyira gyötrődött, hogy nem
tudott otthon maradni, megmondta az anyjának, hogy ő is elmegy
szolgálatot keresni: ,,Lássa kend édes anyám, az a kutya csak három
napig volt oda, mégis hogy meggazdagodott, én is megpróbálom, hátha
nekem is szolgálna a szerencse.’’ Az anyja is helybenhagyta, hogy:,,A
bizon jó lesz,’’ – sütött is neki az útra pogácsát, de hej nem hamuból
ám! hanem olyan tiszta búzának a lisztjéből, a milyet a galamb hord
össze.

Elindult a lyány, ment-mendegélt, ez is elért ahoz a kis házhoz, be is
ment; hogy nem talált odabent senkit, leült a patkára ez is, várni a
gazdát. Csakhamar eszébe jutott, hogy neki pogácsája is van, elővette
hát, s elkezdte eszegetni. Oda ment hozzá a kis fehér macska.

– Nénikém-nénikém adjál egy kis kalácsot, én is adok tanácsot.

De a lyány nem adott neki, a kis macska még egyszer kért, de a lyány
akkor se’ adott, hanem még kinevette:

– Oh szegény kis csipás szemű macska, ugyan miben tudnál te nekem
tanácsot adni, ilyen haszontalan létedre?

A szegény kis macska meghunyászkodott, félre ült a kuczikba, a lyány meg
a patkán eszegetett. A mint ott eszeget, a mint ott eszeget, egyszer
csak megzörgetik az ajtót:

– Tanyér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyiss ajtót!

Akkor már oda szaladt ám a lyány a kis macskához.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne ereszd be.

A lyány nem eresztette be, az ördög berúgta az ajtót, mikor bent volt,
megint elkiáltotta magát.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám főzz ételt!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne főzz neki.

A lyány nem főzött, az ördög nem szólt értte semmit, hanem csak mikor
maga meg is főzött, ki is tálalt, akkor szóllalt meg.

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám gyere egyél!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne egyél vele.

A lyány nem evett, az ördög maga ette meg mind az ételt, azután megint
csak rákezdte a nótát:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám bonts ágyat!

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne bontsd el.

A lyány nem bontotta el, hanem magának az ördögnek kellett megágyazni.
Meg is ágyazott, bele is feküdt, aztán megint rákezdte:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám feküdj mellém.

– Jaj cziczuskám-miczuskám mit csináljak?!

– Hát ne feküdj mellé.

A lyány nem feküdt mellé, csak megállt az ágya fejénél, de az ördög
megint rákezdte:

– Tányér talpam, lompos farkam, szép lyány mátkám nyúlj a bal fülembe!

A lyány hogy látta, hogy az ördög idáig nem hogy bántotta volna, de még
egy rossz szót se szóllt hozzá, bátorságot vett magának, s rákiáltott
nagy mérgesen:

– Majd én abba a piszkos füledbe nyúlkálok!

Az ördög még erre se szólt semmit, szép csendesen belenyúlt maga a jobb
fülébe, kihúzott belőle egy vas hintót, meg négy tüzes paripát, a
hintónak alól egy katlanja volt, abba az ördög tüzet rakott, a lyányt
belezárta a hintóba; avval a négy lovat neki csapkodta, azok repültek,
mint a sárkány, a hintó mindég jobban jobban át tüzesedett, utoljára
olyan lett, mint a láng, a lyány izré-porrá égett benne.

A szép lyány meg otthon nagyon gazdag lett a sok kincsből, a mit az
ördög adott neki, nem sokára elvette egy gazdag úrfi, nem mondom meg,
gróf volt-e, vagy báró; herczeg-e, vagy királyfi? de bizonyosan
valamelyik a négy közül.




A KIS MALACZ ÉS A FARKASOK.

Volt a világon egy kis malacz, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg
erdő közepén. Egyszer a mint ebben a kis házban főzögetett magának, oda
megy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:

– Ereszsz be kedves kis malaczkám, nagyon hideg van idekint, fázom.

– Nem eresztelek biz én, mert megeszel.

– Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

A kis malacz beeresztette az egyik hátulsó lábát, hanem alattomban oda
tett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.

Kicsi idő mulva megint megszólalt a farkas:

– Ugyan kedves kis malaczkám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A kis malacz beeresztette azt is, de a farkas avval se érte be, hanem
egy kis idő mulva megint beszóllott:

– Kedves kis malaczkám, ereszd be a két első lábam is.

A kis malacz beeresztette a két első lábát is, de a farkasnak a se volt
elég, megint megszólalt:

– Édes-kedves kis malaczkám ereszsz be már egészen, majd meglásd, egy
újjal se nyúlok hozzád.

Erre a kis malacz egy zsákot szépen oda tett a nyiláshoz, hogy a mint a
farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be, avval beeresztette.
A farkas csakugyan a zsákba farolt be; a kis malacz se volt rest,
hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék
forró-vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy
nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró-viz úgy levitte a
szőrét, hogy egy szál se maradt rajta; azután addig hányta-vetette
magát, mig utoljára kiódzott a zsák szája. Kibútt belőle, szaladt
egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nem sokára vagy tized
magával, elkezdték keresni a kis malaczot. Addig-addig keresték, mig
valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején; oda mentek a fa alá,
elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek; mi módon fogják meg a kis
malaczot? mert egyik se tudott a fára fölmászni. Nagy sokára aztán arra
határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan, mint a lédeczi
birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás
hátára felmászni; a kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni, igy
hát a többi mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlen egy hibázott, hogy elérjék
a kis malaczot; az az egy is elkezdett már mászni felfelé, akkor a kis
malacz hirtelen elkiáltotta magát:,,Forró viz a kopasznak!’’ a kopasz
megijedt, kiugrott a többi alól, a sok farkas mind lepotyogott, kinek
lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy soh’se’
látták többet.

A kis malacz szépen leszállott a fáról, haza ment, többet felé se’
mertek menni a háza tájékának se a farkasok.




ZSUZSKA ÉS AZ ÖRDÖG.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt a sós tenger kellő-közepén egy lakatlan sziget, azon a lakatlan
szigeten egy nagy hegy, annak a hegynek a tetején egy magas torony,
annak a toronynak a leghegyibe egy könyv, abból szedtem én ezen szent
beszédeket.

Volt a világon egy nagyon-nagyon szegény asszony, annak volt három
lyánya, ezt a három lyányt csak úgy-ahogy felnevelte, de hogy nagyon
szegény volt, sehogy se tarthatta őket tovább, hanem elküldte
szolgálatot keresni.

Elindult a három lyány; mentek-mendegéltek hetedhét ország ellen,
megtaláltak egy házat, az utcz’ajtóban kint állott egy ember,
megszólította őket:

– Hova mentek lyányaim?

– Megyünk szolgálatot keresni.

– So’ se’ menjetek tovább, szegődjetek be én hozzám, úgyis épen ilyen
három lyányra volna szükségem.

A lyányok beszegődtek az emberhez, a ki pedig nem ember volt, hanem
ördög.

Zsuzskának – a legkisebbiknek – nagyon hamis hájjal kenték a bölcsőjét,
nem egy könnyen hagyott magán kifogni, töviről-hegyire járt mindennek a
végire. Egyszer is, a mint a pitarba üldögél, hallja, hogy ő róluk
beszél az ördög a feleségével a szobában, hallgatózik jobban, hát mit
hall? nem egyebet, mint hogy az ördög meg akarja őket ölni, arról
beszélget. ,,Holnap nagy vendégséget csapunk, jó kövérek, jó lesz a
húsok pecsenyének; nem is nehéz lesz megölni őket, majd estére
lefeküsznek a padlásra a magunk három lyányával együtt, a magunk három
lyányának párnát teszek a feje alá, ezeknek meg egy-egy terméskövet,
arról megismerem a sötétben is, hogy melyik másik? majd ha aztán
elalusznak, levágom a fejét mind a háromnak.’’

Zsuzska mind ezt jól hallotta, de nem szólt a testvérjeinek se’; hanem
este, mikor mind az öt lyány elaludt, felcserélgette csendesen a fejök
alját, az ördög lyányait fektette a terméskőre, a testvérjeit meg
párnára, maga is arra feküdt, és tettette magát, mint ha aludnék. Éjfél
tájban felment az ördög a padlásra, tapogatta, hogy merre van a három
terméskő, a mint megtalálta, levágta a fejét mind a három lyánynak, a ki
rajta feküdt, a pedig nem volt más, mint a maga tulajdon három lyánya. A
mint evvel készen volt, megint lement, lefeküdt, mint a kinek jó rendben
van a szénája.

Alig várta Zsuzska, hogy leérjen az ördög, felköltötte csendesen a
testvéreit, lementek a padlásról, akkor Zsuzska bekiáltott az ördög
ablakán.

– Hej ördög, nem minket öltél ám meg, hanem a magad lyányjait!

Az ördög utánuk iramodott, de a három lyány csak hamar utat vesztett a
sötétben, avval az ördög visszament, a lyányok meg mentek-mendegéltek
szép csendesen. Reggelre beértek egy nagy városba, ott beálltak a
királyhoz szolgálni.

A király legjobban megszerette közűlök Zsuzskát, mert szép is volt, de
meg nagyon tudta magát kedveltetni, ezért a nénjei mindig irigykedtek
rá, szerették volna valami úton-módon elveszíteni. Egyszer bementek a
királyhoz:

– Jaj felséges király, van annak az ördögnek, a hol mi szolgáltunk, egy
tenger-lépő czipője, a mivel a legszélesebb tengert is át lehet lépni,
Zsuzska azt mondta, hogy el tudná ő azt lopni, ha kellene felségednek;
azért parancsoljon rá felséges király, hogy lopja el, ha tagadja, hogy ő
bizon nem mondta soha, hogy el tudná lopni, rá se hallgasson felséged,
mert mondta, olyan igaz, mint hogy itt állunk.

Behivatta a király Zsuzskát:

– No te Zsuzska, azt hallottam, hogy te azt mondtad, hogy el tudnád
lopni az ördögtől a tenger-lépő czipőt, azért ha az éjtszaka el nem
lopod, halálnak-halálával halsz meg!

Szegény Zsuzska váltig tagadta, hogy nem ,,mondta ő azt soha’’, nem
használt semmit, mit volt mit tenni szegény fejinek? elszánta magát,
hogy megpróbálja ellopni, úgy is mindegy akar a király öleti meg, akar
az ördög.

Elindult hát szerencsét próbálni, ment-mendegélt, egyszer az ördög
házához ért, épen éjfél volt, aludt az ördög is a felesége is, Zsuzska
szép csendesen belopódzott, kivette a tenger-lépő czipőt az almáriomból,
avval bekiáltott az ablakon.

– Hej ördög, viszem ám a tenger-lépő czipődet.

– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, most viszed a
tenger-lépő czipőmet, hanem majd meglakolsz még te ezért, fogadom azt az
egyet!

Kergette is az ördög jó darabig, már im hogy utól nem érte, de épen egy
tenger mellé jutottak, ott Zsuzska felhúzta a tenger-lépő czipőt,
átlépte vele a tengert. Avval ment egyenesen a királyhoz.

– No felséges király, elhoztam már a tenger-lépő czipőt!

A király nagyon megörült neki, még jobban megszerette Zsuzskát. A nénjei
nagyon elbámultak, mikor megtudták, hogy Zsuzska szerencsésen ellopta a
tenger-lépő czipőt; másnap megint bementek a királyhoz.

– Jaj felséges király, van annak az ördögnek egy tenger-ütő pálczája is,
a mivel ha akar milyen mély tengerre ráütnek, kétfelé válik, hogy száraz
lábbal keresztül lehet rajta menni, Zsuzska azt mondta, hogy azt is el
tudná lopni.

Megint behivatta a király Zsuzskát.

– No Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy tenger-ütő
pálczája, te azt is el tudnád lopni, azért ha azt az éjtszaka el nem
lopod, halálnak halálával halsz meg.

Hiába tagadta szegény Zsuzska, nem használt semmit, elindult hát nagy
szomorúan. Épen éjfél volt, mikor az ördög házához ért, aludt az ördög
is, a felesége is. Zsuzska csendesen belopódzott, ellopta a tenger-ütő
pálczát, avval bekiáltott az ablakon.

– Hej ördög, viszem ám már a tenger-ütő pálczádat is.

– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a
tenger-lépő czipőmet, most viszed a tenger-ütő pálczámat, de majd
meglakolsz te ezért.

Utána is szaladt, de megint csak a tengerparton tudott közel jutni
hozzá, ott meg Zsuzska megütötte a tengert a tenger-ütő pálczával,
kétfelé vált előtte, utána meg összecsapódott, megint nem foghatta meg
az ördög. Zsuzska ment egyenesen a királyhoz.

– No felséges király, elhoztam már a tengerütő pálczát is.

A király még jobban megszerette Zsuzskát, hogy olyan életre való, de a
nénjei még jobban irigykedtek rá, csakhamar megint avval árulták be,
hogy van annak az ördögnek egy arany fej káposztája is, Zsuzska azt is
el tudná lopni, azt mondta. A király megint ráparancsolt Zsuzskára erős
parancsolattal, hogy ha a káposztát el nem lopja, halálnak halálával hal
meg.

Elindult hát szegény Zsuzska megint, el is ért szerencsésen épen éjfélre
az ördög kertjibe, levágta az arany fej káposztát, avval bekiáltott az
ablakon.

– Hej ördög, viszem ám már az arany fej káposztádat is.

– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a
tenger-lépő czipőmet, elloptad a tenger-ütő pálczámat, most viszed az
arany fej káposztámat, csak ezt az egyet add vissza, soha szemedre se
vetem.

De Zsuzska nem adta;,,Tán bolond vagyok, hogy visszaadjam, mikor kivül
vagyok már vele az udvaron?!’’ Az ördög kergette egy darabig, de sehogy
se tudta utolérni, utoljára is visszafordult, Zsuzska pedig ment
egyenesen a király elibe, od’adta neki az arany fej káposztát.

– No felséges király elhoztam már ezt is!

A két nénjét Zsuzskának, majd hogy meg nem ütötte a guta, mikor
megtudták, hogy Zsuzskának most se’ lett semmi baja, másnap megint
bementek a királyhoz.

– Jaj felséges király van még annak az ördögnek egy arany kis gyermeke
is arany bölcsőben, Zsuzska azt beszéli fűnek-fának, hogy ő azt is el
tudná lopni.

Megint behivatta a király Zsuzskát.

– Fiam Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy arany kis
gyermeke is, arany bölcsőben, te azt is el tudod lopni, azt beszélted,
azért ha az éjjel el nem lopod, halálnak halálával halsz meg.

Zsuzska tudta, hogy hiába való volna minden beszéd, nem is könyörgött,
csak a tenger-lépő czipőt kérte el a királytól, avval elindult. Mire az
ördög házához ért, öreg este volt, nem is várakozott, hanem bement
egyenesen a házba, felkapta a fejére az aranybölcsőt az arany kis
gyermekkel, kiszaladt vele, avval bekiáltott az ablakon:

– Hej ördög, viszem ám már az arany kis gyermeket is.

– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a
tenger-lépő czipőmet, elloptad a tenger-ütő pálczámat, elloptad az arany
fej káposztámat, most viszed az arany kis gyermekemet, csak ezt az egyet
add vissza, soha a szemedre se vetem.

Zsuzska csak nevette, de majd hogy sírás nem lett a nevetésből, mert az
ördög utána iramodott, Zsuzska meg nem igen tudott a nehéz bölcsővel
szaladni, úgy annyira, hogy mire a tengerparthoz értek, tiz lépés nem
sok, de annyi se volt köztök, hanem ott aztán Zsuzska felrántotta a
tenger-lépő czipőt, úgy átlépte vele a tengert, mint ha ott se lett
volna, avval mént egyenesen a király elibe, od’adta neki az arany kis
gyermeket.

A király a mint meglátta, csak egy szikrába mult, hogy össze-vissza nem
csókolta Zsuzskát, de az is csak egy cseppbe mult ám, hogy a két nénje
meg nem pukkadt mérgibe, mikor meghallotta, hogy Zsuzska megint
visszakerült. Fúrta az oldalukat rettenetesen az irigység, mert látták,
hogy a király napról-napra jobban szereti Zsuzskát. Bementek hát a
királyhoz megint, azt hazudták neki hogy Zsuzska azt mondta, hogy van
annak az ördögnek egy zsák arany diója, ő azt is el tudná lopni.

Maga elibe parancsolta a király megint Zsuzskát:

– No fiam ezt meg ezt hallottam, azért ha holnapra el nem lopod azt az
aranydiót, halálnak halálával halsz meg.

Szegény Zsuzska nagyon megijedt, mikor ezt meghallotta, mert tudta, hogy
ezt legbajosabb lesz megtenni, mert a zsák a mester-gerendán az ördög
ágya felett van keresztül vetve, aztán zörög is a dió, mikor viszik;
azért hát elkezdett esküdni mennyre-földre, hogy,,sülyedjen el ebben az
álltó helyében, szakadjon ki a nyelve ebben a szempillantásban, ha ő azt
valaha mondta,’’ csak nem használt semmi kérés-könyörgés semmit, el
kellett neki indulni.

Épen éjtszakára ért megint az ördög házához, aludt az ördög
feleségestől, Zsuzska szép csendesen belopódzott, megfogta a zsákot,
kezdte lehúzni a mestergerendáról, a mint húzta, a mint húzta, egyszer
kiódzott a zsák szája, mind kiomlott belőle – nagy zörögve – a sok arany
dió. Erre a zörgésre felébredt az ördög, felugrott az ágyból, megfogta
Zsuzskát:

– No kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a
tenger-lépő czipőmet, elloptad a tengerütő pálczámat, elloptad az arany
fej káposztámat, elloptad az arany kis gyermekemet, most el akartad
vinni a zsák arany diómat, hanem csakhogy egyszer a kezem közé akadtál,
ha ezer lelked lesz se’ szabadulsz meg, hanem három napig hizlallak,
akkor nagy vendégséget csapok, jó pecsenye lesz belőled.

Szegény Zsuzska könyörgött, hogy csak most az egyszer ereszsze el,
mindent visszahoz, de nem használt semmit, bezárták az ólba, tettek
elibe mindenféle ételt italt, hogy hadd hizzon, ott tartották három nap,
három éjjel.

Negyedik nap azt mondja az ördög a feleségének:

,,No feleségem, én elmegyek, összehivom a vendégeket, te addig fűtsd be
a kemenczét, mikor úgy befűlik, hogy a puszta fenekén lángot vet a
rongy, hivd be Zsuzskát, ültesd rá a sütő lapátra, vesd be, hadd süljön
meg.’’

Elment az ördög, a felesége befűtötte a kemenczét, mikor olyan volt,
hogy a rongy a puszta fenekén lobbot vetett, behívta Zsuzskát.

– No te kutya Zsuzska, rá erre a sütő lapátra, hadd vesselek be.

– Jaj néném asszony, nem ültem én még sütő lapáton soha, üljön rá kelmed
először, mutassa meg, hogy szoktak rajta ülni.

A vén bolond asszony rá hagyta magát venni, ráült a lapátra, Zsuzska
hirtelen megkapta a nyelét, bevetette a vén asszonyt a kemenczébe,
mindjárt összetöpörödött, megsült.

Zsuzska vállára vette a zsák arany diót, haza ment vele a, királyhoz, az
csak elcsudálkozott, mikor meglátta, Zsuzska elbeszélte, hogy és miképen
szabadult meg az ördögtől? de meg azt is elmondta egy füst alatt, hogy ő
soha senkinek se mondta, hogy ezt vagy amazt el tudná lopni. A király, a
mint ezt meghallotta, nagyon megharagudott, a két öregebb lyányt kő közé
rakatta, Zsuzskát pedig megölelte, megcsókolta:

– No szívemnek szép szerelme, te az enyém én a tied, ásó-kapa válaszszon
el egymástól.

Az ördög, mikor haza ment, kereste a feleségét, hogy nem találta,
benézett a kemenczébe, megösmerte, hogy a felesége sült meg, nem
Zsuzska, mérgibe mindjárt megütötte a guta, hogy csak elesett, mint
Szent Mihály nap után a légy.

A király pedig szép feleségével még most is boldogul él – ha meg nem
halt.




FEHÉRLÓFIA.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia,
azt hét egész esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki:

– Látod fiam ezt a nagy fát?

– Látom.

– Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét.

A fiu felmászott, megpróbálta, a mit a fehér ló mondott, de nem tudta
megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint
felküldte egy még nagyobb fára, hogy húzza le a kérgét; a fiu le is
húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló:

– No fiam, már látom elég erős vagy, hát csak eredj el világra, én meg
megdöglöm.

Avval megdöglött. A fiu elindult világra, a mint ment-mendegélt, elő
talált egy rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak bódorgott, csak
bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerősebb fákat is úgy
nyűtte, mint más a kendert.

– Jó napot adjon Isten! mondja Fehérlófia.

– Jó napot te kutya! hallottam hirét annak a Fehérlófiának, szeretnék
vele megbirkozni.

– Gyere no, én vagyok!

Megbirkoztak, de alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyüvőn, mindjárt
földhöz vágta.

– Már látom hogy erősebb vagy, mint én, – mondja Fanyüvő – hanem tegyük
össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba. Fehérlófia befogadta; már
itt ketten voltak.

A mint mennek mendegélnek, elő találnak egy embert, a ki a követ úgy
morzsolta, mint más a kenyeret.

– Jó napot adjon Isten! mondja Fehérlófia.

– Jó napot te kutya! hallottam hirét annak a Fehérlófiának, szeretnék
vele megbirkozni.

– Gyere no, én vagyok!

Megbirkoztak, de alig csavarított Fehérlófia Kőmorzsolón hármat-négyet,
mindjárt földhöz vágta.

– Már látom, hogy te ellened nem csinálhatok semmit, – mondja Kőmorzsoló
– hanem tudod mit: végy be szolgálatodba, hű szolgád leszek halálig.

Fehérlófia befogadta; már itt hárman voltak. A mint mentek-mendegéltek,
elő találtak egy embert, a ki a vasat úgy gyúrta, mint más a tésztát.

– Jó napot adjon Isten! mondja neki Fehérlófia.

– Jó napot te kutya! hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék
vele megbirkozni.

– Gyere no, én vagyok!

Sokáig birkóztak, de nem birtak egymással, utoljára Vasgyúró gáncsot
vetett, földhöz vágta Fehérlófiát, erre az is megharagudott, fölugrott,
s úgy vágta a földhöz Vasgyúrót, hogy majd oda ragadt. Ezt is
szolgálatába fogadta; már itt négyen voltak.

Itt a mint mennek-mendegélnek, rájok esteledett, ők is megtelepedtek,
gunyhót csináltak. Más nap azt mondja Fehérlófia Fanyüvőnek:

– No te maradj itt, főzz kását, mink elmegyünk vadászni.

Elmentek; de alig hogy tüzet rakott, hogy a kása főzéshez hozzá fogott
Fanyüvő, ott termett egy kis ördög, maga nagyon kicsi volt, de a
szakálla a földet érte. Fanyüvő nem tudott hova lenni ijedtében, mikor
meglátta, hát még mikor rá kiáltott.

– Én vagyok Hétszűnyű Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem
adod, a hátadon eszem meg.

Fanyüvő mindjárt od’adta. Hétszünyű Kapanyányimonyók megette, avval
visszaadta az üres bográcsot. Mikor haza-jöttek a czimborák, nem volt
semmi enni való, megharagudtak, jól eldöngették Fanyüvőt, de az nem
mondta meg, hogy mért nincs kása.

Másnap Kőmorzsoló maradt otthon. Az is a mint főzte a kását, oda ment
Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását.,,Ha ide nem adod, a hátadon
eszem meg.’’ De Kőmorzsoló nem adta, Hétszűnyű Kapanyányimonyók se’
vette tréfára a dolgot, lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot,
onnan ette meg a kását.

Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyüvő előre nevette a dolgot, mert
tudta, hogy Kőmorzsolótól is elveszi a kását Hétszűnyű Kapanyányimonyók.

Harmadnap Vasgyúró maradt otthon, de a másik kettő se’ neki, se’ a
Fehérlófiának nem kötötte az órára, mért maradtak két nap kása nélkül.
Ahoz is oda ment Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem
adta, a meztelen hasáról ette meg. A mint a többi három haza jött, ezt
is jól elhányták.

Fehérlófia nem tudta fölérni észszel, hogy mért nem csinált egyik se
kását. Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindég
nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahoz is oda megy Hétszűnyű
Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert
Fehérlófia megkötözte szakállánál fogva egy nagy fához.

A mint a három czimbora haza ért, mindjárt feltálalta a kását. A mint
jóllaktak, megszólalt Fehérlófia.

– Gyertek csak, mutatok valamit.

Vezette volna őket a fához, a melyikhez Hétszűnyű Kapanyányimonyókot
kötötte, hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával.

Itt mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap hét éjjel, akkor
találtak egy nagy lyukat, a melyiken a más világra ment le Hétszűnyű
Kapanyányimonyók. Tanakodtak egy darabig, mi tévők legyenek, utoljára
arra határozták, hogy lemennek.

Fanyüvő font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon
leeresztette magát, de meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a
kötelet. Alig ért le negyed részére a mélységnek, megijedt, felhuzatta
magát.

,,Majd le megyek én,’’ mondja Kőmorzsoló; de harmad részéről az útnak ez
is visszahuzatta magát. Azt mondja Vasgyúró:

,,Ejnye be gyávák vagytok, ereszszetek le engem, nem ijedek én meg ezer
ördögtől sem.’’

Le is ment fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrángatta a gúzst,
hogy húzzák fel.

Itt azt mondja Fehérlófia:

– Ereszszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét.

Bezzeg nem ijedt ez meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból,
elindult szélyelnézni. A mint igy kódorog előre-hátra, meglát egy kis
házat, bemegy bele; hát kit lát? nem mást, mint Hétszűnyű
Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuczkóban, kenegette a szakállát meg az
állát valami zsirral; a tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács kása.

– No kutya – mondja neki Fehérlófia – csakhogy itt vagy? Másszor te
akartad az én kásámat megenni a hasamról, majd megeszem én most a tiedet
a te hasadról.

Avval megfogta Hétszűnyű Kapanyányimonyókot, földhöz vágta, hasára
öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához
kötötte, s odább ment.

A mint megy-mendegél, előtalál egy várat, réz mezővel, réz erdővel körül
véve. A mint meglátta, mindjárt bement bele; odabent egy gyönyörű
király-kisasszonyt talált, a ki nagyon megijedt, a mint meglátta a
fel-világi embert.

– Mit keresel itt fel-világi ember, a hol még a madár se’ jár?

– Hát biz én – felelt Fehérlófia – egy ördögöt kergettem.

– No hát most jaj neked! Az én uram három fejű sárkány, ha haza jön,
agyon vág. Bújj el hamar.

– Nem búvok biz én, megbirkozom én vele.

Arra szóra ott termett a sárkány.

– No kutya – mondja Fehérlófiának – most meg kell halnod, hanem
viaskodjunk meg a réz szürümön.

Meg is viaskodtak, de Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s
levágta mind a három fejét. Avval visszament a királykisasszonyhoz. Azt
mondja neki:

– No most már megszabadítottalak, hanem gyere velem a felvilágra.

– Jaj kedves szabadítóm – felel a királykisasszony – van még nekem ide
lent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el, szabadítsd meg
őket, neked adja az édes apám a legszebb lyányát, meg fele királyságát.

– Nem bánom, hát keressük meg.

Elindultak megkeresni. A mint mennek, találnak egy várat, ezüst mezővel,
ezüst erdővel körül véve.

– No itt bújj el az erdőben – mondja Fehérlófia – én majd bemegyek.

A királykisasszony elbútt, Fehérlófia meg megindult befelé. Oda bent egy
még szebb királykisasszonyt talált, mint az első; ez nagyon megijedt,
hogy meglátta, s rákiáltott:

– Hol jársz itt felvilági ember, a hol még a madár se’ jár?

– Téged jöttelek megszabadítani.

– No akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hat fejű sárkány, ha
haza jön, összemorzsol.

Arra a szóra ott termett a hat fejű sárkány. a mint meglátta
Fehérlófiát, mindjárt megismerte.

– Hej kutya – mondja neki – te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell
halnod, hanem gyere az ezüst szürümre, viaskodjunk meg.

Avval kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia győzött, földhöz
vágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a
két királykisasszonyt, igy hárman útnak indultak a legfiatalabbat
megszabadítani. A mint mennek-mendegélnek, találnak egy várat, arany
mezővel, arany erdővel körűlvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két
királykisasszonyt, maga bement. A királykisasszony majd meghalt
csudálkozásában, a mint meglátta.

– Mit keresel itt, a hol még a madár se’ jár? kérdi tőle.

– Téged jöttelek megszabadítani, felelt Fehérlófia.

– No akkor hiában fáradtál, mert az én uram egy tizenkét fejű sárkány, a
ki ha haza jön, össze-vissza tör.

Alig mondta ezt ki, egy rettenetes nagyot menydörgött a kapu.

– Az én uram vágta a buzogányát a kapuba – mondja a király kisasszony –
még pedig tizenkét mértföldről, de azért ebbe a nyomba’ itt lesz; hanem
bújj el hamar.

De már akkor, ha akart volna se’ tudott volna elbúni Fehérlófia, mert a
sárkány betoppant. A mint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.

– No kutya, csak hogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért ha ezer
lelked volna is, meg kellene halnod. Hanem gyere az arany szürümre,
birkózzunk meg.

Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire menni. Utoljára a sárkány
belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, bele vágja a
sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, bele vágja Fehérlófiát hónaljig;
már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, belevágta a sárkányt,
hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a
sárkánynak mind a tizenkét fejét.

Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három
királykisasszonyt. Elérkeztek ahoz a kosárhoz, a melyiken Fehérlófia
leereszkedett; próbálgatták minden módon, hogy hogy férhetnének bele
mind a négyen, de sehogy se’ boldogultak, igy hát Fehérlófia lent
maradt, várta, hogy ő érte is ereszszék le. Csak várt, csak várt, három
nap három éjjel mindég várt; akkor megunta, elment onnan nagy
búslakodva. Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső; ő is hát
belehúzta magát a szűrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami
fedeléket keresni, a mi alá behúzódjék. A mint igy vizsgálódik, meglát
egy griff madár fészket, három fiók griff madárral; ezt nem csak hogy el
nem szedte, de még betakarta a szűrével, maga meg bebútt egy bokorba.
Egyszer csak jön haza az öreg griff madár.

– Hát ki takart be benneteket? – kérdi a fiaitól.

– Nem mondjuk meg, mert megölöd.

– Dehogy bántom! nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni.

– No hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső,
hogy levehesse a szűrét rólunk.

Oda megy a griff madár a bokorhoz. Kérdezi Fehérlófiától:

– Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat?

– Nem kell nekem semmi, – felel Fehérlófia.

– De csak kivánj valamit, mert nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam.

– No hát vigy fel a felvilágra.

Azt mondja rá a griff madár:

– Hej ha ezt más merte volna kivánni, tudom nem élt volna egy óráig, de
neked csak csak megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret, meg három
mázsa szalonnát, kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátamra,
s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy szalonnát tégy a számba,
ha nem teszel, levetlek.

Fehérlófia épen úgy tett mindent, a mint a griff madár mondta.
Elindultak aztán a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordult a
griff madár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret
azután balra, akkor meg egy mázsa szalonnát. Nem sokára megint megevett
egy kenyeret, meg egy mázsa szalonnát, azután az utolsót is megette. Már
látták a világosságot ide fent, hát egyszer csak megint forditja a griff
madár balra a fejét, Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját,
azt tette a griff madár szájába; azután megint fordult jobbra a madár,
akkor a jobb lába szárát adta neki oda.

Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova
menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se’ keze, se’ lába.

Itt benyúl a griff madár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral.
Od’adja Fehérlófiának.

– No – mondja neki – a miért olyan jó szivű voltál, hogy kezed-lábod a
számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg.

Fehérlófia megitta, hát lelkem teremtette, – tán nem is hinnétek, ha nem
mondanám – egyszerre ki nőtt keze-lába, de még azon felül hétszer
erősebb lett, mint az előtt volt.

Itt a griff madár visszarepült az alvilágba, Fehérlófia pedig útnak
indult megkeresni a három szolgáját. A mint megy-mendegél, előtalál egy
nagy gulyát. Megszólítja a gulyást:

– Kié ez a szép gulya, hé?

– Három úré, Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyüvő uraké.

– No hát mutassa meg kend, hogy hol laknak?

A gulyás útba igazította, el is ért nem sokára a Vasgyúró kastélyához,
bement bele, hát majd elvette a szeme-fényét a nagy ragyogás; de ő csak
ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, a ki mikor meglátta, ugy
megijedt, hogy azt se tudta, lyány-e vagy fiu? Fehérlófia megfogta,
kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyet halt. Azután fogta a
királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az
is, meg Fanyüvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia
feljött a más-világról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette
az apjokhoz.

Az öreg király rettenetesen megörült, a mint a lyányait meglátta, s hogy
megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele
királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, még maig is élnek, ha meg
nem haltak.




A NYELVES KIRÁLYKISASSZONY.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy
gyönyörű szép lyánya, de ez a lyány olyan nyelves volt, hogy senki, nem
csak meghaladni, de megközelíteni se tudta a szájasságban. Akárkivel
akármiről beszélt, mindig csak az övé lett az utolsó szó. Búsúlt ezen a
nagy nyelvességen a király, kivált ha látta, hogy a többi király és
herczegkisasszonyok soha egy rossz szót, egy káromkodást ki nem
eresztenek a szájukon, az ő lyányától meg mást se lehet hallani soha.
Ezenkivűl az is bántotta, ha elgondolta, hogy hogy tegyen ő evvel valami
becsületes embert szerencsétlenné? hisz a ki elveszi, csak keserűség
lesz az élete. Utoljára, gondolt egyet.

– No lyányom – mondta a lyányának – kihirdettetem az országban, hogy a
ki téged le tud nyelvelni, annak adlak feleségül.

A lyány még megörült neki, a helyett, hogy megszontyorodott volna rajta:

– Jó lesz biz az, felséges atyám, legalább nem lesz olyan alamuszi tedd
ide tedd oda uram.

A király látta, hogy csakugyan nincs más mit tenni, hát kihirdettette,
hogy a ki rá tud arra menni – mikor az ő lyányával beszél – hogy ne a
lyányé, hanem az övé legyen az utolsó szó, annak adja feleségül fele
királyságával együtt.

Mentek aztán szerencsét próbálni minden féle emberek: herczegek, grófok,
nagy-süvegű tótok, de egyik se tudott kettőt se szólani a kisasszonyhoz.

Meghallotta ezt három sváb fiu is, ők is elindultak, hogy megpróbálják,
mire mennek? ha nyernek, jó lesz; ha nem nyernek, se káruk, se hasznuk
benne. A legkisebb fiu eszelős volt, a bátyjai el se akarták vinni.

– Ne is gyere te Jankó, úgy se lesz az a kisasszony a tied.

– Csak azért is elmegyek, majd ott megválik, hány zsákkal telik? kié
lesz a királykisasszony!

Mentek aztán mendegéltek, a két bátya már nagyon elhagyta Jankót, mert
az akármit látott úton-útfélen, mindent felszedett. Egyszer talált egy
tojást; elkezd kiabálni a bátyjai után:

– Gyertek csak hé! mit találtam!

A két bátyja azt gondolta, hogy legalább is egy véka aranyat-ezüstöt
talált, vissza szaladtak nagy lóhalálába, hát látják a tojást. No iszen
neki estek Jankónak, úgy elverték, mint a két fenekű dobot, azután ott
hagyták. Jankó is feltápászkodott, eltette a tojást, ment utánok. Kevés
idő mulva megint talált egy rossz szeget, megint el kezdett kiabálni:

– Hát most mit találtam, gyertek csak!

Azok megint vissza szaladtak, hogy Isten tudja mit talált, mit nem
Jankó! hát látják a rossz szeget, no ezért megint jól helybe hagyták.
Jankó eltette a szeget is. Harmadszor még talált egy rakás ganét, akkor
is kiabált, de rá se’ hederítettek. Jankó eltette azt is a sipkájába.
Ment aztán a bátyjai után, de azok már úgy elhagyták, hogy mire a
palotához ért, azok már visszafelé jöttek nagy szomorúan:

– Ne is menj te oda be, úgy se lesz az a tied – mondták Jankónak.

– Már mért ne lehetne az az enyim?

– Csak. Nincs hozzávaló eszed.

– Hm. Csaknak zsák kell, papnak ágy kell. Azért is megmutatom, hogy az
enyim lesz.

– Nem éred meg hajasan, kopaszon is bajosan.

De Jankó csak bement. Mindjárt beszédbe eredt a kisasszonynyal.

– De piros a kisasszony.

– Tűz ég ám bennem.

– Itt egy tojás, süssük meg nála.

– Lyukas ám a serpenyő.

– Itt egy szeg, foltozzuk be vele.

– Igen biz a sz..t!

– Az is van itt egy sipkával!

No erre a kisasszony egy szót se tudott szólani, hozzá kellett neki
menni a bolondhoz.

Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat tartottak, máig is élnek, ha meg nem
haltak.




GAGYI GAZDA.

Egyszer volt, hol nem volt, az óperencziás tengeren túl, a Szentgellért
hegyén innen volt, volt a világon egy nagy város, abban lakott egy
szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak nem volt az Isten szabad ege
alatt egyebe, mint egy rossz háza, meg egy sovány tehene. Volt neki egy
félbolond forma fia, a kit az egész város Gagyi gazdának hítt, mert
sohse’ csinált semmit, csak kódorgott, mint az Orbán lelke, vagy pedig
kiült a ház elibe, ütötte a lába szárán a legyet.

Egyszer elment a szegény asszony az erdőre egy kis fáért, Gagyi gazdának
megmondta, hogy maradjon otthon házőrzeni, s viselje gondját a tehénnek.
De Gagyi gazda mást gondolt, épen vásár volt a városban, kapta magát, ki
hajtotta a tehenet, hogy majd eladja, de biz ott azt se kérdték tőlle,
hogy mire tartja? Már épen vissza akarta vezetni, mikor meglátott egy
katulyás zsidónál egy czifra katulyát, kérte a zsidót, hogy adja neki
azért a tehénért; a zsidó is kapott rajta, csakhamar megvolt az alku.
Vitte haza Gagyi gazda a katulyát nagy örömmel, az egész úton röhögött
neki. Mikor a házuk elibe ért, elejtette a katulyát, kiugrott belőle
tizenkét óriás, körülvette Gagyi gazdát.

– Mit parancsolsz Gagyi gazda?! Mit parancsolsz Gagyi gazda?!

Szegény Gagyi gazda úgy megijedt, hogy egy darabig szólni se tudott;
utoljára még is gondolt egyet:

– Hát azt parancsolom, hogy itt, e helyett a rongyos viskó helyett olyan
rezidenczia kerekedjék, mint a királyé.

Alig mondta ki, mindjárt még szebb épült, mint a királyé volt.

Gagyi gazdának csak elállt szeme-szája, egy darabig ott bámulta a sok
szép holmit, be se’ mert menni a palotába, utoljára még is ráadta a
fejét, bement. Hogy azután látta, hogy odabent nincs senki, egészen neki
bátorodott.

A szomszédok ezalatt körülvették a palotát, nem tudták mire vélni a
dolgot, ott dévánkoztak, hogy mi dolog ez? honnan termett ez ide?
egyszer csak jött haza a szegény asszony, ez is nagyon elcsudálkozott,
kérdezgette a szomszédoktól, hogy tán nem is jó helyen jár, hogy tán
eltévedt, nem itt volt az ő háza,,,de hiszen kendteket mind ismerem,
kendtek az én szomszédaim, még is csak ennek kell annak lenni.’’

Mikor legjobban tanakodtak, kitoppant Gagyi gazda a házból, megfogta az
anyja kezét, felvezette a palotába. Ott elbeszélt neki mindent. A
szegény asszony, mikor meghallotta, hogy nincs tehén, elkezdte szidni
Gagyi gazdát:

– Oh te bolond – te bolond, mindég mondtam, hogy nincs elég eszed, azért
a rongyos katulyáért od’adni egy tehenet, most már miből élünk meg,
miből tudjuk a mindennapi kenyerünket megkeresni?

Gagyi gazda alig tudta elhitetni, hogy lesz már ezután, a mi csak kell,
enni-inni való, minden, a mi szemöknek, szájuknak tetszik. Erre elővette
a katulyát, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás:

– Mit parancsolsz Gagyi gazda? Mit parancsolsz Gagyi gazda?

– Nem mást, mint hogy ez az asztal mindjárt tele legyen mindenféle
étellel.

Alig mondta ki, mindjárt úgy tele lett az asztal mindenféle drága
étellel-itallal, a mi csak a világon van, hogy majd leszakadt alatta.
Gagyi gazda úgy jól lakott, mint a duda, az anyja is csipegetett egy-egy
kicsit, de nem igen mert sokat enni.

Ezalatt hire futott a városban a Gagyi gazda palotájának, jártak
csudájára mindenféle emberek, – herczegek, grófok, nagy süvegű tótok –
vallatták Gagyi gazdát, hogy honnan támadt a palota oda olyan hirtelen,
de nem mondta senkinek, csak éltek az anyjával a nagy uraságban.

Egyszer Gagyi gazdának az a gondolatja támadt, hogy meg kellene
házasodni. Az anyja is helyben hagyta, hogy biz a’ jó lesz, tanácsolta
is mindjárt a szomszéd lyányát. De Gagyi gazda tudni se akart rólla,
hanem arra kötötte magát, hogy a király egyetlen lyányát veszi el.
Váltig mondta neki az anyja, hogy nem adják azt ő hozzá, nem neki való
a’, csak falra hányta a borsót, mert Gagyi gazda nem állott el az
akaratjától, hanem mindég ösztökélte az anyját, hogy kérje meg neki a
királykisasszonyt. A szegény asszonynak mit volt mit tenni? felöltözött
az ünneplő ruhájába, elment a királyhoz, elmondta, hogy mi járatban van.
A király szörnyen megharagudott, majd hogy ebrúdon nem vettette ki.

– Ejnye imilyen-amolyan koldús-kölke még az én lyányomra meri vetni a
szemét, hogy most egy kicsit felkapott az uborka fára. Megmondja neki
kend, hogy arra ne is ácsingózzon soha!

Haza ment a szegény asszony, elmondta Gagyi gazdának, hogy mit izent a
király. De Gagyi gazda akkor is csak azt mondta, hogy övé lesz a
királykisasszony, akarki meglássa. El is ment még az nap a
keresztapjához, rábizta, hogy,,menjen el a királyhoz, mondja meg neki,
hogy azt izenem, hogy akarmit kivánjon, mindent megteszek, ha nekem adja
a lyányát.’’ Elment a keresztapja a királyhoz, elmondta, hogy mit izent
Gagyi gazda. Szeget ütött ez a király fejébe, azért hát azt felelte,
hogy nem bánja, neki adja a lyányát, ha az ő rezidencziájától a Gagyi
gazda palotájáig arany hidat rakat, gyémánt karral, üveg bolthajtással,
hogy az ő lyánya azon járhasson.

Elmondta Gagyi gazdának a keresztapja, hogy mit felelt a király; Gagyi
gazda nagyot ugrott örömében, hogy ha csak ez a baj, ezen könnyű
segíteni; a keresztapja nem tudta mire vélni a dolgát, azt gondolta,
hogy az esze tisztúl.

Este, mikor le akart feküdni Gagyi gazda, elővette a katulyát a tükör
mellől, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás.

– Mit parancsolsz Gagyi gazda?! Mit parancsolsz Gagyi gazda?!

– Nem mást, mint hogy holnap reggelre, mire én fölkelek, a király
rezidencziájától az én palotámig arany hidat csináljatok gyémánt karral,
üveg bolthajtással.

Reggel, mikor felkelt a király, kinézett az ablakon, hát látta, hogy
micsoda pompás hidat csináltatott az éjjel Gagyi gazda, csak elállt
szeme-szája. Mit volt mit tenni, hozzá kellett menni a
királykisasszonynak Gagyi gazdához.

Itt Gagyi gazda haza vitte nagy örömmel a feleségét, a’ szegény eleinte
sirt-ritt, de utoljára, hogy látta, hogy az ura minden kivánságát –
mihelyt kimondja – abban a szempillantásban teljesíti, hát lelkem adta,
még beleszeretett. Csak azt szerette volna még kivenni belőle, hogy
honnan veszi azt a sok mindent, mi módon csináltatta a hidat meg a
palotát? de hiába! volt minden faggatás, mert ilyenkor egyik fülén
beeresztette a szót Gagyi gazda, a a másikon ki.

Egyszer elment Gagyi gazda valahova onnan hazulról, nem maradt más a
háznál, csak a felesége. Bemegy hozzá egy nyomorult koldús, kéri az
Isten nevében, hogy könyörűljön rajta, hamarjában nem tudott neki mit
adni az asszony, lekapta a tükör mellől a katulyát, od’adta neki:,,Fogja
kend, jó lesz, ha valahol kap kend egy-két krajczárt, beleteheti.’’

Elment a koldús nagy dünynyögve,,,hogy ilyen gazdag asszony bizony
adhatott volna – ha mást nem – egy darab szalonnát.’’

A mint kiért az utczára, elejtette a katulyát, kiugrott belőle a
tizenkét óriás, körülfogta a szegény koldust.

– Mit parancsolsz gamós koldus?! Mit parancsolsz gamós koldus?!

A meg – szegény – majd leesett a lábáról, úgy megijedt, nem jutott
eszébe semmi okos, utoljára azt a bolondot parancsolta, hogy azt a
palotát vigyék mindenestűl, ő vele együtt a sós tenger közepére. Az
óriások felkapták a palotát, meg sem álltak, mig a sós tenger kellős
közepére nem értek vele, ott letették, úgy lebegett a palota a vizben. A
Gagyi gazda felesége még akkor is benne volt, de nem tudott rólla
semmit, hogy viszik, mert aludt. Mikor letették az óriások a palotát,
bement hozzá a gamós koldus, elmondott neki mindent, hogy s miként ment
oda a palota? A királykisasszony mindjárt felérte észszel, hogy Gagyi
gazda is ezekkel az óriásokkal csináltatott mindent, kérte a katulyát a
koldústól vissza, gondolta magában, hogy majd visszaviteti a palotát a
maga helyére, aztán megint jól lesz minden. De bezzeg felnyíllott a
szeme a koldusnak is, nem hogy visszaadta volna, hanem még azt kivánta.
a királykisasszonytól, hogy ezután őtet szeresse, az ő felesége legyen.
A királykisasszony mindég sírt-rítt, mert hagyján, ha még csak sánta
lett volna a koldus, de máskülönben is csunya volt; a pofáját is az
ereszbe verték, imitt-amott fityegett rajta egy-egy szál szőr, biz ő
bele a szegénybe a legalábbvaló fehérszemély se tudott volna bele
szeretni, nem hogy olyan gyönyörűséges királykisasszony.

Ezalatt Gagyi gazda haza ment, kereste a palotáját; hogy nem találta,
nagyon elszomorodott, tudakozódott fűtől-fától, hogy nem tudna-e rólla
valamit? Utoljára akadt egy kondás bojtár, a ki látta, mikor vitte a
tizenkét óriás a sós tenger felé.

Elindult hát Gagyi gazda, hogy fölkeresse a palotáját, meg a feleségét,
hanem elébb csináltatott magának egy vas bocskort, azt felhúzta a
lábára, felfogadta, hogy addig le nem veti, mig a palotáját meg nem
találja.

Ment-mendegélt heted-hét ország ellen, egyszer előtalált egy rákot, a
mint a pocsolyában fetrengett. Megszólitotta a rák:

– Segíts rajtam Gagyi gazda, végy fel a tarisznyádba, jótét helyébe jót
várj.

Gagyi gazda megszánta, fölvette, a tarisznyájába tette.

Megint ment-mendegélt, előtalált egy egeret, a mint valami vizben
fuldoklott, sehogy se’ tudott kiszabadulni. Ez is megszólította:

– Segíts rajtam Gagyi gazda, szabadíts ki a vizből, végy fel a
tarisznyádba, jótét helyébe jót várj!

Ezt is megsajnálta, felvette, a tarisznyájába tette.

Megint ment-mendegélt, hét nap hét éjjel mindég ment, akkor elért a sós
tenger partjára. Meglátta a palotát messzire lebegni a tenger kellős
közepén. Nagyon elbúsulta magát, mert látta, hogy oda semmi módon be nem
juthat. A mint igy búslakodik, megszólal a rák a tarisznyában:

– Mért búslakodol, kedves gazdánk?!

– Hogy ne búslakodnám, mikor látom, hogy semmi módon be nem juthatok a
palotámhoz.

– No hát én majd beúszok, megnézem, hogy-mint állanak oda bent a dolgok?
Te addig várj itten a tenger parton.

Beúszott a rák, Gagyi gazda várta a parton egész nap, de csak nem jött;
már keresztet vetett rá, hogy nem is jön ki, hát egyszer bukkan ám elő a
viz alól. Mindjárt tudakolta tőlle Gagyi gazda, hogy mit látott?

– Hej kedves gazdám, furcsán megy oda bent a dolog, a gamós koldus
erővel azt akarja, hogy feleségévé legyen a királykisasszony, de az azt
mondja, hogy,,neki bizon nem kell se testének, se’ lelkének; jobb lesz
ha ide adod azt a katulyát.’’ De a koldus nem adja, hanem egy kis vékony
lánczon a nyakában hordja éjjel-nappal; én elloptam volna, de nem tudtam
a lánczot elvágni.

Gagyi gazda még jobban elbúsulta magát, de most meg az egér szólalt meg.

– Ne búslakodjál kedves gazdám, gondoltam én egyet. Majd engem bevisz a
rák koma a hátán, én elrágom a lánczot, kihozzuk a katulyát.

Ugy is lett. Felült az egér a rák hátára, beúsztak a palotához; épen
akkor a legjobban húzta a bőrt a fagyon a koldus, a kis egér odament,
lerágta a katulyát a lánczról, a rák azt is a hátára vette, meg az
egeret is, úgy úsztak kifele. Gagyi gazda még messziről észrevette őket,
alig várta, hogy kiérjenek, mindjárt a földhöz vágta a katulyát.
Kiugrott belőle a tizenkét óriás, körül fogta Gagyi gazdát:

– Mit parancsolsz, régi kedves Gagyi gazdánk? Az Isten is áldjon meg!

– Nem mást, mint hogy a palotámat mindenestől, velem együtt,
visszavigyétek a régi helyére, azt az akasztófára való koldust pedig
lökjétek ki belőle, hadd éljen meg, a hogy tud.

Az óriások felkapták a palotát, vissza vitték Gagyi gazdával, az egérrel
meg rákkal együtt a régi helyére, a gamós koldusnak megint a hátára
adták a tarisznyát, s útnak eresztették.

Az öreg király mikor meglátta, hogy a Gagyi gazda palotája megint a régi
helyén van, meg mikor a lyányát épen egészségesen a szeme előtt látta,
úgy megszerette Gagyi gazdát, hogy mindjárt neki adta a fele
királyságát; újra nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem
haltak.




BABSZEM JANKÓ.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, meg egy
szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekök se, pedig az asszony
mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az istent, hogy áldja meg őtet
egy fiu-gyermekkel.

Egyszer az ember kint volt a tanyáján, szántogatott két ütött-kopott
girhes ökrön, az asszony meg az alatt otthon ételt főzött neki.

A mint ott főzögetett, a mint ott főzögetett, megint eszébe jutott, hogy
milyen jó volna, ha most egy fia volna, a ki ki vigye az apjuknak az
ételt:,,Oh én uram istenem – mormolja magában – csak egy akkora kis
gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte.’’ Alig
mondta ezt ki, ott termett egy babszemnyi kis fiu előtte a padkán,
elkiáltotta magát:

– No édes anyám itt vagyok, hanem már most nekem főzzön gombóczot, mert
olyan éhes vagyok, mint a farkas, azután majd kiviszem édes apámnak az
ételt, ha jóllaktam; de úgy főzzön kend, mintha 24 kaszásnak főzne.

Főzött neki az asszony fél véka lisztből gombóczot, kitálalta elibe;
Babszem Jankó az utolsó falatig megette. Kérdezi tőlle az anyja:

– No fiam jól laktál?

– Dehogy laktam, édes anyám, még fél fogamra is kevés volt, azért főzzön
még kend.

Megint főzött neki fél véka lisztből, megint mind egy falatig megette
Jankó. Kérdezi megint az anyja:

– No fiam jól laktál-e már!

– Dehogy laktam édes anyám, tán még éhesebb vagyok, jó lenne, ha főzne
még kend.

Megint főzött az asszony egy véka lisztből, azt is megette a fiu.
Kérdezi megint az anyja:

– No fiam jól laktál-e már valahára?

– _Ettem_, édes anyám, _ettem_; hanem már most hol van az az étel, hadd
vigyem édes apámnak!

Kitálalta az asszony egy szilkébe az ételt, azt bele kötözte egy
kasornyába, nagy sok ellenkezés után – mert eleinte nem bizott benne,
hogy elbirja – od’adta Jankónak, hogy nohát vigye. Fejére kapta Jankó,
szaladt vele ki a tanya felé. Amint ment-mendegélt, elő talált egy hat
ökrös szekeret egy béressel, ő is el volt már fáradva, kapta magát,
feltette az ételt hátul a szekérre, maga meg bebútt az ökör fülébe.
Amint igy mentek, elkezdett a béres fütyölni; csak hallgatja, csak
hallgatja Jankó, egyszer aztán nem állhatja szó nélkül. Kiszól az ökör
füléből:

– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes, voltam a kovácsnál,
hogy reszeljen el belőle.

Hallja ezt a béres, nézeget szélyel, hogy ki beszél hozzá, de nem lát
senkit; megint el kezd fütyölni, megint kiszól Jankó.

– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál,
hogy reszeljen el belőle.

Megint fülel a béres,,,de már itt csakugyan beszél valaki,’’ néz
mindenfelé, nem lát senkit. ,,No – gondolta magában – tán csak a szél
volt;’’ megint rákezdte a füttyöt, megint kikiáltott Jankó:

– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál,
hogy reszeljen el belőle.

Erre aztán megijedt a béres, nem mert többet fütyölni, hanem meglapult,
mint a légy Szentmihálynap után. Egyszer – jó idő mulva – szól az
ökörnek:

– Csálé Bimbó!

Jankó kikiált az ökör füléből:

– Csak azért is hajsz Bimbó!

Megint szól a béres:

– Hajsz Csákó!

Megint kikiált Jankó:

– Csak azért is csálé Csákó!

,,De már itt sehogy se megy istenesen a dolog;’’ gondolja a béres, de
azért még egyszer megpróbált szólni az ökörnek:

– Csálé Bimbó, hajsz Csákó!

Megint kikurjant Jankó:

– Csak azért is csálé Csákó, hajsz Bimbó!

De már erre a béresnek is az inába szállt a bátorsága,,,itt akarhogy
mint, de ördögnek kell lenni,’’ utczú, mintha ostorral csapnák, megoldta
a kereket, elszaladt, hogy az agár se’ érte volna utól. Jankó pedig az
ökörhajtó ostort a kezébe vette, elkezdett vele kongatni, hajtotta az
ökröket az apja tanyája felé.

Az apja amint ott szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, egyszer
látja, hogy megy arra egy hatökrös szekér, de senki sincs körülötte, az
ostor is csak magától kongat; megijed erre, szaladni akar, de Jankó el
kezd utána kiabálni:

– Ne szaladjon kend édes apám uram, csak én vagyok, a kend fia, ételt
hoztam.

Erre aztán megállt az apja, elvette az ételt, hozzá fogott az evéshez.
Mig ő evett, Jankó befogta a hat ökröt az ütött-kopott girhes ökrök
helyére az ekébe, elkezdett rajtok szántani. Nem kellett neki segitség,
még maga se csinált semmit, csak az ökör füléből pattogtatott, de azért
úgy meg lett szántva a föld, hogy jobban se kellett.

Ezalatt arra ment egy nagy úr, négy lovas hintón; Jankó épen akkor volt
a fordulónál, mikor ott mentek el, nézi az úr a hintóból, hogy az ökör
magától megy, az eke magától szánt, az ostor magától kongat.,,Miféle
csuda ez’’ – gondolja magában –,,eredj Pista inas, kérdezd meg, hogy ki
hajtja azt az ökröt; ki tartja azt az ekét; ki kongat avval az ostorral?
aztán hídd ide azt az embert, aki amott eszeget.’’

Előhítta Pista inas az embert.

– No szegény ember – kérdezi az úr – ki csinálja mind ezt a csudát?

– Hát biz azt nagyságos uram, csak a fiam Babszem Jankó, a ki az ökör
fülében ül, onnan kongat.

– Adja el kend nekem ezt a gyereket, megveszem jó pénzen.

A szegény ember nem akarta, de akkorra Jankó is odament, biztatta az
apját, hogy csak adja el, majd visszaszökik ő nem sokára; igy hát
megalkudtak egy véka aranyban-ezüstben; a szegény ember, – a ki most már
gazdag ember lett – befogta a hat czimeres ökröt a szekérbe, rátette a
sok kincset, haza ment, olyan úr lett, mint egy kis király. Az úr pedig
papirosba göngyölgette Jankót, beletette a dolmányja zsebébe, haza
vitte, otthon meg se nézte, hanem papirosostól beletette egy kis arany
ládába, azt egy nagyobb ezüstbe, azt meg egy még nagyobb rézbe, azután
mindegyik ládát bezárta háromas zárral. Másnapra aztán összehívta a
tenger sok vendéget, nagy dinom-dánomot csapott. Mikor vége volt az
ebédnek, behozta a hármas ládát, mondta, hogy mutat ő most valami
furcsát, a milyet – tudja – még soha sem láttak. Bámultak a vendégek a
ládára, mint borjú az új kapura, várták, hogy mi lesz már ebből? A
házigazda lassan nyitogatta ki egymás után a zárakat, kivette a kis
papirost, elkezdte kifelé göngyölgetni, csak göngyölgeti, csak
göngyölgeti, egyszer szét esik a papiros, az úrnak kezében marad a –
nagy semmi. Nevettek a vendégek, a gazda meg irult-pirult, dühös is
volt, szégyelte is magát, de hiába, arról már nem lehetett tenni.

Babszem Jankó pedig – a ki még az út alatt kiszökött a papirosból –
ment-mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált tizenkét
szekeret vassal megrakva. Az egyik szekér egy kátyúban megfeneklett,
sehogy se’ tudták kihúzni, pedig 24 ökröt is fogtak bele. Jankó is oda
megy, mondja, hogy ha neki annyi vasat adnak, a mennyit elbir, kisegíti
a szekeret; az emberek megigérték neki, gondolták magukban, hogy e’
bizony egy jó nagy szeget se bir el. A mint az alku megvolt, megkapta
Jankó a szekér rúdját, úgy kirántotta a sárból, mintha ott se lett
volna; azután elkezdte az első szekéren, az utolsóig mindről leszedte a
vasat, mind a vállára vette, avval – mintha teher se volna rajta –
ballagott. Az emberek, egy szó nem sok, de annyit se tudtak szólani a
nagy bámulás miatt, csak tátották szemüket-szájukat, mire aztán eszökre
jöttek, Jankó már hegyen-völgyön túl járt, üthették bottal a nyomát.

Vitte aztán Jankó a sok vasat, ment vele egyenesen egy kovácshoz, arra
rá parancsolt, hogy neki abból a száz mázsa vasból csináljon egy
buzogányt, de jó erősen megcsinálja, mert neki olyan imilyen-amolyan
munka nem kell. Megcsinálta a kovács, ahogy tudta, mikor készen volt
vele, felkapta Jankó, felhajította egyenesen az ég felé, avval bement,
hozatott magának egy akó bort, azt szép csendesen megiszogatta. Mikor a
legutolsó pohárral is megitta, akkor esett vissza a buzogány, bement
három ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, hát kétfelé volt esve. Megint
ráparancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg erősebben. Elkészítette a
kovács, mikor készen volt, megint felhajította Jankó. Mig a buzogány oda
fent járt, azalatt Jankó megevett egy véka lisztből készült gombóczot,
megivott rá egy cseber bort. Mikor az utolsó falatot lenyelte, az utolsó
pohár bort megitta, akkor esett vissza a buzogány. Lefúródott hat
ölnyire a földbe, kihúzta Jankó, nézte, hát megint ketté volt repedve.
Megint rá parancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg, de ha most is ketté
reped, akkor jaj neki! Összeforrasztotta a kovács, mikor kész volt,
megcsóválta Jankó, felhajította, amint csak birta, avval bement aludni.
Mikor már jól kialudta magát, felkelt, kiment; épen akkor esett vissza a
buzogány, lefúródott tizenkét ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó,
nézegette, hát nem volt semmi baja.

Megörült Jankó, vállára kapta a buzogányt, ment vele hetedhét ország
ellen. Amint ment-mendegélt, elő talált tizenkét zsiványt, azok elébe
álltak, nagy fennyen, hogy majd igy fosztják, úgy fosztják ki, de Jankó
se ijedt meg a maga árnyékától, rá legyintett a haramja vezérre a
buzogányja nyelével, hogy elnyúlt, mint a béka, nem evett többet az
isten kenyeréből. Megijedt erre a többi zsivány, térdre estek Jankó
előtt, hogy csak az életöknek kegyelmezzen meg, megválasztják
vezéröknek. Megkegyelmezett nekik Jankó, a vezérséget is elvállalta,
megitták rá az áldomást.

Még az nap este el is mentek lopni egy gazdag ember házához. Ott Jankó
bebútt a kamara ablakán, kinyitotta az ajtót, avval elkezdett mindent, a
mit csak a kamarában talált: egész oldal szalonnát, disznóhúst, egész
zsák búzákat kifelé hányni, de a mellett ordított torkaszakadtából:

– Nesztek szalonna! nesztek búza! nesztek disznóhús!

Hiába csititották a betyár pajtásai, hogy ne kiabáljon, mindegy volt
neki, még annál jobban kiabált; a nagy lármára aztán felébredt a gazda,
meg a sok béres-kocsis, a betyárok megijedtek, elszaladtak, ott hagyták
Jankót. Ez aztán szegény mit csináljon; hova bújjon, hogy meg ne lássák?
Ott volt egy nagy korpás zsák, abba ugrott bele, meghúzta magát a korpa
közt. Az emberek egy darabig keresték, hogy hova lett az a betyár, a ki
a kamarában volt, hogy aztán nem találták – mert egyiknek se jutott
eszébe, hogy a korpa közt keresse – hát csak megint lenyugodtak. Hanem
az egyik béresnek eszébe jutott, hogy most egy bajjal adni kellene a
tehénnek is, tele merített hát egy szakajtót korpával, vitte ki az ólba.

Itt, mi történt, mi nem? tudom úgy is kitalálnák, de csak mégis
elmondom; Jankó is közibe keveredett annak a korpának, a mit ki vitt a
béres, megette a tehén.

Másnap a szolgáló mikor fejni akart, rá legyintett a tehénre:

– Farta te!

Jankó is kikiált a jó meleg kvártélyból:

– Csak azért se farta te!

Megint szól a szolgáló:

– Farta te!

Megint kikiált Jankó:

– Csak azért se farta te!

Megijed a szolgáló, nézeget mindenfelé: szénatartóba, jászolba, sehol
se’ lát senkit, még egyszer szól a tehénnek:

– Farta boczikám!

– Csak azért se farta boczikám!

De már annyi kurázsija csakugyan nem volt a szolgálónak, hogy tovább is
ott maradjon; szaladt a gazdához:

– Gazd’uram! gazd’uram! jőjjön hamar, valamennyi ördög, boszorkány mind
az istállóban van.

Kimegy a gazda, nézeget szélyel, nem lát semmit, szól a tehénnek ez is:

– Farta te!

Kikurjant Jankó is:

– Csak azért se farta te!

,,No már itt – gondolja a gazda – csakugyan nem jól megy a dolog, itt
boszorkánynak kell lenni.’’ Felkap egy seprűt a bal kezébe, egy másikat
tele hint sóval, keresztbe fekteti a küszöbön, egy koszorú hagymát az
ajtó sarkára akaszt, avval elkezdi a seprűvel verni a tehenét.

– No már erre csakugyan elmegy az a kutya boszorkány!

De biz ez a sok munka mind kárba veszett, mert akármint verték a
tehenet, Jankó csak nem tágított, mindig kiabált. Utoljára mit volt mit
tenni? le kellett vágatni a tehenet. A húsát elmérték, a belét meg
od’adták egy szolgálónak, hogy vigye ki a folyó partra, mossa ki.
Kivitte a szolgáló, elkezdte darabolgatni a beleket egy éles késsel.

Amint ott darabolgatja, észreveszi ám Jankó is, hogy késsel forgolódnak
körülötte, utczu neki se kell egyéb, megijed, elkiáltja magát a sok
paczal közül:

– Meg ne szúrj te!

A szegény szolgáló im hogy hanyatt nem esett ijedtében, elhajította a
belet, szaladt haza, amint csak az isten tudni adta neki, elmondta, hogy
ő többet hozzá nem nyúl annak a tehénnek semmijéhez, ha mindjárt
felakasztják, vagy kerékbe törik is, mert a körül minden olyan ördöngös,
úgy tele van az ördöggel, boszorkánynyal, hogy még olyat senki se
hallott. Deisz’ ő többet hozzá nem nyúl egy újjal se; nem ő!

A belet pedig a mi ott maradt a vizparton, egy kódorgó éhes farkas
megette Jankóval együtt. Elvolt aztán Jankó egy darabig szép csendesen a
farkas gyomrában, hanem két-három nap mulva unni kezdte a dolgot:,,Nem
jól megy ez igy sehogy, ki kellene innen valahogy jutni.’’ De hiába volt
minden okoskodás, ha egyszer benne volt a farkasban, mint Bertók a
csíkban, amúgy könnyű szerrel biz onnan nem jöhetett ki. Volt ugyan két
kijárás, de az első – a farkas szája – veszedelmes volt, a hátulsón meg
Jankónak nem igen volt kedve mászkálni. Mit csináljon? mit csináljon?
holta napjáig csak nem maradhat mindig a farkasban! Utoljára aztán azt
gondolta ki, hogy elkezdett kiabálni, mint a kit nyúznak:

– Elébe a farkasnak! elébe a farkasnak!

A farkas se vette tréfára a dolgát, megijedt a nagy kiabálástól,
elkezdett szaladni, a farkát a lába közzé csapta, nyargalt, amint csak
birt; de mentől jobban vágtatott, annál jobban kiabált Jankó, a farkas
nem mert megállani, azt gondolta, mindenütt nyomában van vagy ötven
vadász, olyan nagy ordítozást vitt végbe Jankó. Szaladt-szaladt, mig a
lába birta, hanem egyszer aztán csak felfordult, végig nyúlt a földön,
búcsút vett az árnyék világtól. Erre aztán Jankó is szedte-vette a
sátorfáját, kimászott a döglött farkas száján, szélyel nézett, hogy
melyik sarkán lehet a világnak? hát mit látott? nem mást, mint egy szép
palotát. Nem igen gondolkozott sokáig, felment bele, hogy akarki lakik
ott, megtudakolja tőlle, melyik szeglete ez a világnak? akkor aztán ha
ezt megtudja’ vagy csá’ vagy hajsz elindul valamerre.

Felment hát a palotába, benyitott a legszebb ajtón, belépett egy czifra
szobába, hát ott látta az apját meg az anyját egymás mellett ülni a nagy
uraságban. Megörült ő is, de meg azok is, elmondták neki, hogy az egy
véka aranyból-ezüstből gazdagodtak igy meg.

– De most már kedves gyermekünk ne is menj sehova, maradj itthon, éljünk
együtt holtunk napjáig.

Jankó is beleegyezett, otthon maradt, tán még most is élnek a nagy
uraságban, ha meg nem haltak.




DONGÓ MEG MOHÁCSI.

Hol volt, hol nem volt, én se’ tudom hol volt, te se tudod hol volt,
volt a világnak két legszélső szegletében két regement, ebből
mindegyikből eresztettek el fel-lábra egy-egy katonát. Ennek a két
katonának nem volt se’ országa se’ hazája hanem elindult mindegyik a
merre az orra állott. Egy nagy városba – ahol épen vásár volt –
egyszerre ért be mind a kettő. Elkezdtek a vásárban kódorogni, de se’
nem adtak, se’ nem vettek, mert nem volt miből. Váltig törték a csürhe
járást: miképpen lehetne egy kis pénzmagra szert tenni, utoljára
mindegyik gondolt valamit. Az egyik kiment az erdőbe, tele szedett egy
zsákot gubóval, avval megfordult, ment a vásárba, hogy majd rá szed vele
valakit, eladja dió helyett. A másik meg szedett egy zsákra való fűzfa
peterkét, azt akarta eladni gyapjú gyanánt.

Sokáig árulgatták a portékájokat, de látatlanból senkinek se’ kellett.
Egymással is találkoztak sokszor, de nem szólították meg egymást.
Utoljára az, a melyik gyapjút árult, megszóllitotta a másikat:

– Mit árul kend, atyafi?

– Diót. Hát kend?

– Én meg gyapjút árúlnék, de senkinek se’ kell látatlanból, pedig én úgy
akarom eladni.

– Én is úgy akarnám a diómat; tudja kend mit? cseréljünk.

Elcserélték a zsákot látatlanból, avval ott hagyták egymást, szaladtak
ki a vásárból. A mint kiértek, meg akarta mindegyik nézni, hogy milyen
diót, meg gyapjút kapott, akkor látták meg, hogy rászedték egymást.
Mindjárt visszafordult mindegyik, a vásár közepén találkoztak.

– No koma – mondja a gyapjus – látom hogy kend is olyan nagy zsivány,
mint én, én is olyan nagy zsivány vagyok, mint kend, hanem tegyük össze
a keresetünket, együtt csaljuk a világot.

– Nem bánom – felelt a másik – hát hogy hivják kendet?

– Dongónak. Hát kendet?

– Mohácsinak.

Itt a két gézengúz elkezdte törni a fejét, hogy miképen lehetne
legkönnyebb szerével, legkevesebb dologgal elélni. Utoljára arra
határozták, hogy elmennek szolgálatot keresni. Találtak egy vén
boszorkányra, de annak csak egy ember kellett volna, ők pedig egymás
nélkül nem szegődtek el; hanem kötötték magukat nagyon az öreg
asszonyra. Az öreg asszony váltig mondta, hogy neki csak egy ember kell,
hogy ő nálla csak egy tehénnel kell gondolni, hogy mit tudna csinálni
két ember egy jámbor tehén körül, hogy igy, hogy úgy; de a két obsitos
nagyon bele kapczáskodott, utoljára megfogadta őket. Örült a két
obsitos, mint bolond a garasnak, mert hát mi dolog van egy tehén körül?
Ugy egyeztek meg, hogy egyik kihajtja a tehenet a legelőre, a másik
kitisztitja az istállót.

Első nap Dongó hajtotta ki a tehenet. Szerzett magának egy hosszúszárú
pipát, meg egy szalma-széket, hogy majd ha kiér a mezőre, a székre ráül,
a hosszúszárú pipára rágyújt, s pöfékel, mint egy török basa; a tehén
meg szép csendesen legelget körülötte. Mohácsi se’ akarta magát megölni
a munkával: ő meg úgy gondolta ki, hogy reggel kitisztitja az istállót,
azután egész nap alszik, csak enni kél föl.

El is indult reggel Dongó, kenyeret szalonnát tett a tarisznyába, a
széket a hátára kötötte, a hosszúszárú pipát a kezébe fogta; de alig
hogy a városból kiértek, a tehén neki indult a szaladásnak, Dongó
utánna, mikor már nagyon kifáradt Dongó, a tehén megállott, legelt egy
kicsit, azután megint megindult szaladni. Ez igy tartott egész nap.
Szegény Dongó majd kifútta a lelkét, mikor este haza ért. De Mohácsinak
se’ ment jobban a dolga. Reggel hozzá fogott a gané kihányásához, de a
mint egy lapáttal kilökött, kettővel lett helyette; úgyannyira, hogy
csak késő estére lett vele készen. Akkor kiállott az utcz’ajtóba, várta
Dongót. Kis idő mulva haza is hajtotta Dongó a tehenet,

– No pajtás – kérdi Mohácsi – hogy ment dolgod?

– Nagyon jól, pajtás, mert alig hogy kiértem a városból, olyan szép füre
találtam, hogy térdig ért a bodorka[1] ott a kis székre ráültem, a
pipára rágyújtottam, úgy töltöttem az időt. Hát te mit csináltál egész
áldott nap?

  [1] Vad lóher faj.

– Hát reggel kihánytam azt a két-három lapát ganét, azután lefeküdtem,
aludtam délig, délben fel keltem enni, azután megint ledőltem; csak az
elébb ébredtem fel. De holnap te maradj itthon, majd én kimegyek a
tehénnel; tudom jó izűket alszol.

Dongó csak úgy szűr alól röhögött.,,No majd nem alszol te’’ – gondolta
magában, de nem szólt semmit.

Második nap csakugyan Mohácsi ment ki, még pedig elkérte a széket, meg a
hosszúszárú pipát Dongótól, de csak úgy járt, mint az előtt való nap
Dongó, majd elkopott a lába, annyit szaladt. Dongó is otthon hozzáfogott
a gané kihányásához, de bizon már lefelé csúszott a nap, mikorra készen
lett vele, Mohácsi is haza ért a tehénnel, de még akkor is mérges volt.
Neki esett Dongónak:

– Hát mért nem mondtad te nekem, hogy olyan szilaj az a tehén?

– Hm! Hát te mért nem mondtad, hogy olyan szilaj az a gané?

Itt elkezdtek tanakodni, hogy mi lehet a dolog bibéje, utoljára is oda
lyukadtak, hogy az ő gazd’asszonyuk boszorkány, hát más nap ott hagyják.

Ezt a beszélgetést kihallgatta az öreg boszorkány. Tudta, hogy a két
cseléd majd a bérét kéri, de rá akarta őket szedni; megtanította a
szolgálóját, hogy,,majd ha mondom, hogy hozz pénzt a veremből, te ne
szólj semmit, csak azt kérdezd, hogy melyikből hozz: a sárgából,
fehérből vagy veresből? akkor fordulj ki egy kis időre, azután hozd be
ezt ni.’’ Avval oda’adott neki egy csomó rézpénzt.

Reggel csakugyan beállitott a két obsitos a fizetést kérni. A boszorkány
beszólitotta a szolgálót.

– Marcsa te! Eredj hozz egy félkötő pénzt a veremből.

– Melyikből hozzak: a sárgából, fehérből, vagy a veresből?

– Most csak a veresből.

A két obsitos összenézett; azután elkezdtek leselkedni az ablakon, hogy
merre megy a szolgáló. Hát látják, hogy a kertbe, annak is a külső
szegletében van az a verem. Kacsingattak egymásra, hogy nem nehéz lesz
abból lopni, de nem szóltak.

Nagy sokára beérkezett a szolgáló, a vén boszorkány kifizette a két
obsitost, avval útnak eresztette Isten hirével. Ezek alig várták, hogy
besötétedjék. Szereztek egy kötelet, a zsákuk még akkor is megvolt,
elindultak lopni. A kert kerítésen hátul bemásztak, a veremre is csak
hamar ráakadtak. Ott aztán el kezdtek tanakodni, hogy melyik menjen le.

– Eredj le te – mondja Dongó – soványabb is vagy, könnyebb is vagy, a
kötelet a derekadra kössük, úgy leeresztelek, oda lent a zsákot tele
rakod, s először azt húzom fel, azután téged.

Mohácsi is ráállott, lement a verembe; oda lent elkezd tapogatódzani,
hát nem talál egyebet, dirib-darab csontot, döglött egeret, békát, még
talán macska gumiba is markolhatott.

Dongó csak kérdezgette odafent:

– Megtaláltad-e? Van-e sok? Húzzam-e már?

Mohácsi nem merte megmondani, hogy mire akadt, mert félt, hogy a
czimbora ott hagyja, csak biztatta, hogy mindjárt tele lesz. Mig igy
biztatgatja addig bele bútt a zsákba, mikor jól elfészkelte magát benne,
nagyot kiáltott:

– Húzzad pajtás, tele van már!

Dongó felhúzta a zsákot, hátára kapta, avval, mintha puskából lőtték
volna, úgy ellábolt onnan, Mohácsinak a verembe (mert ő azt gondolta,
hogy az ott maradt) azt se mondta: papucs. Czipelte a zsákot
árkon-bokron keresztűl, majd megszakadt bele; mikor kiért a városból,
megszólalt Mohácsi a zsákból:

– Ne emelj már tovább pajtás, megeléglettem már.

Dongóban is felfortyant erre a méreg, hogy őtet igy rászedték.

– Ejnye imilyen-amolyan teremtette, hát téged czipeltelek én?!

– Hát pajtás – felel Mohácsi – tudtam én azt, hogy ha megmondom, hogy
mire akadtam, ott hagysz, mint szent Pál az oláhokat, hát csak jobbnak
gondoltam igy.

Erre Dongó is megjuhádzott, mert látta, hogy most is ő volt a kutyább;
kikérdezte Mohácsit, hogy hát mit talált.

– Egyebet nem pajtás, mint dirib-darab csontot, egeret, békát.

Mindjárt látták, hogy most is megcsalták egymást, de még hogy a
vénasszony is megcsalta őket, hát még jobban szidták. Azután elkezdtek
tanakodni, hogy miképpen kellene kenyeret keresni, de hát arra
határozták, hogy majd csak megélnek valahogy, biz ők nem dolgoznak, ha
nem csordúl, cseppen. Nem is gondolkoztak tovább, hanem elindultak azon
az úton, a melyik legjártabb volt, s mentek, azt se’ tudták hova. A mint
igy mendegéltek, előtaláltak egy korcsmát; ez a korcsma egészen körül
volt akasztófával, az akasztófán meg mindegyiken egy-egy ember lógott,
de a két obsitos azért bement. Dongó nem állhatta szó nélkül,
megkérdezte a korcsmárostól:

– Ugyan nagy jó uram, miért van ez a sok ember itt felaggatva? mi bűnt
követhettek azok el? Sok országot világot bejártam, de ilyet még nem
láttam sehol.

– Hát biz az, katona uram, csak azért van, hogy volt ennek a mi
királyunknak egy olyan gyürüje, a minek a kövét, ha befelé forditotta,
meglátta az egész világot, ha kifelé, akkor meg őt látta meg az egész
világ. Ez a gyürü a minapában elveszett, senki se tudja, hogy hol van; a
király kihirdettette az egész világon, hogy a ki a gyürüjét meg tudja
mondani, hogy hol van, olyan úrrá teszi, mint egy kis király, de a ki
bizonyost nem tud mondani, hozzá se’ fogjon, mert ha nem igazat mond,
felkötteti. Ezek itt mind jövendő mondók voltak, de egyik se’ tudott
igazat mondani, hát biz ő kegyelmeket felhúzták.

Dongónak se kellett egyéb, a mint ezt meghallotta.

– Én is jövendőmondó vagyok – mondja a korcsmárosnak – jelentsen meg a
felséges királynál.

A szegény Mohácsi váltig rángatta hátul, hogy:,,Majd téged is
felakasztanak’’ – nem használt semmit, annál jobban erősitette, hogy ő
is jövendőmondó.

A korcsmáros mindjárt lóhátas embert küldött a királyhoz hirt adni: ki s
mi van nálla. A királynak ez a mint értésére esett, mindjárt négy lovas
hintót küldött a korcsmához, Dongó abba beleült, a korcsmárosnak pedig
megparancsolta, hogy mig ő visszajön, Mohácsinak adjon mindent, a mit
csak parancsol. Jól is hozzá fogott Mohácsi, egész nap mindég
evett-ivott, vagy kellett vagy se; de még is fúrta az oldalát, hogy
vajjon mi lesz hát a Dongó sorja, azért is, hogy nagyon összeszoktak
már, de még inkább azért, hogy nem volt egy árva sustákja se’, az
adósság meg már sokra ment. Feltette hát magában, hogy majd ha látja,
hogy hozzák Dongót, elszökik. Mig Mohácsi igy töprenkedett, addig
Dongónak is jól ment a dolga.

A mint bement a királyi palotába, mindenki nagy tisztességet mutatott
iránta. Adtak neki egy különszobát, oda Dongó bezárkózott. A mint igy
magában volt, elő vett egy kalandáriomot a mit még a korcsmából lopott
el, azt kinyitotta, de olvasni nem tudott, hát csak elkezdett mutogatni
hol a fehér papirosra, hol a fekete betűre, hol meg a veres czifraságra,
s mondogatta nagy fel szóval:

,,E’ fehér, e’ fekete, e’ veres; e’ fehér, e’ fekete, e’ veres.’’

Váltig hallgatódzott kivülről mindenki, valjon mit beszélhet a
jövendőmondó, de nem tudták jól kivenni. Legjobban fülelt három inasa a
királynak, a kik a gyürüt ellopták, de azok se’ tudtak semmire menni.
Ezt a három inast, az egyiket Fehérnek, a másikat Feketének, a
harmadikat Veresnek hivták.

Itt Dongó bement a királyhoz, kért tőlle három napi szabadság és
várakozás időt, hogy annyi idő alatt tudja csak megmondani, hol van a
drágalátos aranygyürü. A király szives-örömest adott volna hatot is,
csak hogy megkerüljön a kedves jószág. Erre Dongó megint visszament a
maga külön szobájába, ott mondogatta a maga mondókáját.

Eltelt az első nap. A király beküldte Dongóhoz a Fehér nevű inast, hogy
hivja ebédelni, a mint benyitotta az ajtót, épen akkor mondta Dongó,
hogy:,,E’ fehér.’’ Nagyon megijedt erre az inas, mert azt gondolta, hogy
az ő nevét mondta, de azért csak összeszedte magát, elmondta, hogy mért
jött. Dongó nagyot fohászkodott, s azt mondta rá:

,,No hála Istennek, elértem már egyet;’’ ő az ebédet értette, de az inas
ezt is magára vette, már bizonyosnak gondolta, hogy a jövendőmondó
mindent tud. Szaladt nagy ijedten a czimboráihoz: tanakodtak, mi tevők
legyenek.

– Legjobb volna kiegyezni vele, – mondja az egyik – mert ha megmondja a
királynak, hogy mink voltunk, mind a hármunkat felhuzat.

– Várjunk még egy napot, – mondja a másik – hát ha nem is miránk
értette.

Másnap a király a Fekete nevűt küldte be, hogy hivja a jövendő-mondót
ebédelni. A mint bement a szobába, épen akkor mondta Dongó, hogy:,,E’
fekete.’’ A szegény inas majd sóbálványnyá. változott, annyira megijedt,
mikor a nevét hallotta, de csak mégis elrebegte valahogy, hogy mért
küldte a király. Nagyot fohászkodott erre Dongó:

,,No hála istennek, elértem már a másodikat is.’’

Az inas a mint ezt hallotta, alig tudott kitántorogni a szobából.
Mindjárt elhatározták, hogy od’adják a gyürüt a jövendő-mondónak, s
lekenyerezik, hogy ne adjon ki rajtok. Be is mentek hozzá mindjárt ebéd
után. Dongó akkor is olvasta a kalandáriomból, nagy bölcs pofával: ,,E’
fehér, e’ fekete, e’ veres.’’

– Már jövendő-mondó uram – kezdte el az egyik inas – látjuk, hogy abból
a könyvből megtudta, hogy mink loptuk el a gyürüt, most hát azért
jöttünk, hogy a gyürüt által adjuk jövendő-mondó uramnak, azon felül meg
is fizetünk jól, csak el ne vádoljon a felséges királynál.

Dongó nagyon megörült, de azért úgy mutatta, mintha mindent tudott
volna, kiegyezett az inasokkal, hogy nem árulja el őket, ha jól
megfizetnek. Azok megadták a mit kért.

Harmadik nap ebéd közben kérdezte a király Dongótól:

– No jövendő-mondó uram, eltelt a három nap, tud-e már valamit a
gyürümről?

– Tudok bizony felséges király; de még most nem mondhatom meg, mert nem
telt el a kitűzött idő, még egy éjszaka hátra van; ha most idő előtt
elmondanám, elveszteném minden tudományomat, de holnap reggel, mikor
felkel felséged, mindent megmondok.

Ebéd után Dongó bement a maga külön szobájába, ott addig törte az eszét,
mig kitalálta, mit csináljon a gyürüvel. Volt a királynak egy igen
kedves pávája, még fiók-korában kapta, maga nevelte föl, minden nap maga
etette a tenyeréből; nem adta volna egy borjas tehénért. Látta Dongó,
hogy ez mindég a király körül járkál, feltette magában, hogy akarhogy
mint, ezzel eteti meg a gyürüt. Reggel felkelt korán, mikor még mindenki
aludt a háznál. A páva már akkor ott járkált az udvaron; Dongó szép
szerével magához édesgette, elkezdett neki kenyér darabokat hányni,
egyszer aztán egybe bele is csinálta a gyürüt, azt vetette oda neki; a
páva azt is megette.

Alig hogy evvel készen volt, hogy a pávát elkergette magától: kijött a
király is a ház elébe. Dongó oda ment hozzá:

– No felséges király, eltelt az idő, megmondhatom, hogy hol van a gyürü.
A pávát ölesse meg felséged, annak a begyében van; egyszer, mikor
mosdott felséges király, letette a gyürüt maga mellé, a páva oda ment,
bekapta, még most is a begyében van.

– Jól van, – mondja a király – de ha nem lesz ott a gyürü, halálnak
halálával hal meg jövendő-mondó uram, a mért azt a kedves állatomat
megöleti, azért jól meggondolja a dolgot, azt mondom.

De Dongó nagyon erősitette, hogy ő tudja, hogy ott van a gyürü,
kiolvasta ő azt a könyvéből, azért hát csak meg kell öletni a pávát.
Megölték; ott nézte a király is, királyné is, mikor felbontották. Hát a
mint hasitja ki a szolgáló a begyét, csak gördül ám ki belőle a
gyönyörűséges gyürü.

Nagyon megörült ennek a király is, meg a felesége is; össze-vissza
ölelték-csókolták Dongót. Azután összecsőditettek sógort, komát,
mindenféle atyafit, nagy dinom-dánomot csaptak.

Ebéd után kisétált a királyné Dongóval karonfogvást a kertbe, a mint ott
sétálnak, egyszer fog a királyné egy nagy dongó-legyet.

– No jövendő-mondó uram, találja ki, mi van a markomban, száz arany a
díja.

Dongó megvakarta a fejét, elkezdett mormogni magában:

– No Dongó, most szorultál meg!

– A biz a – mondja a királyné – megnyert jövendő-mondó uram, egy nagy
dongó volt.

A mint mennek odább, megint megszólal a királyné:

– Ennek a kertnek a hátulján van egy vadállat, találja ki jövendő-mondó
uram micsoda: száz arany a díja!

Dongó látta, hogy elébb-utóbb csakugyan megtudják, hogy nem
jövendő-mondó, felsóhajtott hát szomorú pofával:

– Már látom, hiába csűri-csavarja a farkát a róka, utoljára is a verembe
esik!

– A biz a’, már megint megnyert jövendő-mondó uram, egy róka van oda
hátra egy veremben.

Nagyon megörült Dongó, hogy megint igy kiránthatta magát a sárból; nem
is felelt aztán semmire, akarmit akartak vele kitaláltatni. ,,Azt tartja
a törvényünk, hogy háromnál többre nem szabad jövendölni egyszerre.’’
Nem is igen kérdezgették aztán.

Másnap előállott a hat lovas hintó, Dongó felrakatta a sok pénzt, maga
is beleült, elbucsúzott a királytól, avval hajtatott a csárdához.

Mohácsi akkor is ott leste az ajtó előtt, hogy mikor viszik már a
czimboráját akasztani. Hát egyszer látja, hogy megy arra egy hintó hat
gyönyörű lóval; nézi jobban, látja, hogy Dongó űl benne; azt gondolta,
hogy álmodik, csak akkor bámult aztán el, mikor Dongó leszállott, s
hordatta be a teméntelen sok kincset. Elkezdte tudakozni, hogy miben áll
a dolog.

– Akárhogy van, akármint van pajtás, csakhogy sok pénzünk van,
ehetünk-ihatunk, a mennyi csak kell. Latod, igy van az: a ki mer, a
nyer.

Hozzá is fogtak a vigalomhoz, a ki csak vidékére ment annak a csárdának,
mindenkit megvendégeltek, lakodalom volt éjjel-nappal, hegyen-völgyön,
volt pénz, mint polyva. De hiába! akar milyen hosszú a kolbász, még is
van annak vége, a két obsitos pénze is elfogyott, úgyannyira, hogy már
tartoztak is a korcsmárosnak. Itt összeültek tanakodni, hogy mitévők
legyenek? arra határozták, hogy legjobb lesz elszökni, ott hagyni a
korcsmárost a faképnél. Még akkor éjszaka összeszedték a mijek volt, egy
nagy lámpást is loptak a korcsmárostól, búcsút vettek a kapufélfától,
avval útnak indultak az erdőbe.

A mint ott kódorognak, egyszer mintha valami zsinatot hallanának;
fülelnek jobban, csakugyan hallanak valami veszekedés formát, mennek
arra, hát egy temető közepén egy régi leomlott templom fala mellett
találják magukat. Benéznek az ablakon, látják, hogy tizenkét zsivány
osztozkodik temérdek sok aranyon, ezüstön, azok marakodnak.

Soká gondolkozott a két obsitos, mindegyik azon törte a fejét, hogy
milyen jó volna azt azoktól elvenni. Egyszer megszólal Mohácsi:

– Próbáljunk itt egy szerencsét pajtás, hátha el tudnánk riasztani
ezeket a zsiványokat, tegyünk úgy, mintha kisértetek volnánk; ha
megijednének, jó volna azon a pénzen megosztozni.

Dongó helyben hagyta; csak azon tanakodtak még egy kicsit, hogy mi módon
fogjanak hozzá? Utoljára azt is kisütötték.

Dongónak volt egy nagy fehér katona köpönyegje, azt magára teritette
úgy, hogy a feje se’ látszott, a lámpát a kezébe fogta, bement lassú
lépéssel a templomba a betyárok közzé, oda bent elkezdte vastag hangon,
mintha fazékba beszéltek volna:,,Keljenek föl, a kik itt ezelőtt ezer
esztendővel eltemetkeztenek, imhol jön az itélet, minden embernek
számolni kell magával.’’ Mohácsi az alatt kivülről mindenféle köveket,
csontokat hajigált a betyárok közzé, s kiabálta, hol vékonyan hol
vastagon, mintha ezeren is lettek volna odakint:,,Jövünk uram
mindnyájan! jövünk uram mindnyájan!’’ A betyárok erre a nagy menkő
lármára mind szét szaladtak, mint a csirke, még a ruhájokat is mind ott
hagyták, csak ott ne találja őket az itélet napja.

A két obsitos elkezdett osztozkodni a pénzen, de éltek a gyanuperrel,
hogy hátha visszamennek a zsiványok? azért elkezdtek kiabálni; ,,Én se’
engedem ezt az egy pénzt;, én se’ engedem ezt az egy pénzt.’’ De
szerencséjök is volt, mert egy a betyárok közül visszament, hogy
megnézi, csakugyan kisértet volt-e? de a mint meghallotta, hogy mit
kiabálnak, visszaszaladt a czimboráihoz.

– Hej halljátok annyian vannak azok, hogy abból a tenger pénzből egy se’
jut egynek, mind azt kiabálja, hogy:,,Én se’ engedem ezt az egy pénzt;
én se’ engedem ezt az egy pénzt.’’ Erre a betyárok még az erdőből is
kiszaladtak, úgy megijedtek.

A két obsitos szét osztotta a pénzt, mindegyiknek jutott egy-egy
zsákkal; avval ott hagyták a rossz templomot, mentek kifele az erdőből.
A mint mentek, egy helyen két felé vált az út, ott megszólalt Dongó.

– No édes pajtásom, elég régen élünk már együtt, elég régen csaljuk a
világot, most van pénzünk elég, megélhetünk egymás nélkül is, itt két
felé visz az út, eredj te jobbra, majd én megyek balra, ha még valaha
egymásra bukkanunk, élhetünk megint együtt.

Itt elbucsuztak egymástól, az egyik jobbra, a másik balra ment; ha el
nem váltak volna, még több csalást is végbe vittek volna, akkor az én
mesém is tovább tartott volna.




A SZOMORU KIRÁLYKISASSZONY.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy
gyönyörűséges szép lyánya, a ki soha el nem mosolyodott, mindég szomorú
volt, senki se tudta megnevettetni. A király nagyon szomorkodott azon,
hogy az ő gyönyörű szép lyánya ugy a búnak adta magát; kihirdette az
országban, hogy a ki az ő lyányát megnevetteti, annak adja feleségül
fele királyságával együtt.

Élt abban az időben egy pásztor, annak volt egy kis aranyszőrü
báránykája, ennek az a tulajdonsága volt, hogy a ki hozzá nyúlt, úgy oda
ragadt, mintha csak belőle lett volna kinőve. Egyszer a pásztor
kihajtotta legelni, a mint legelteti, arra megy egy eladó lyány;
megsimogatta a bárányt, mindjárt oda ragadt. Elkezdi a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy
lyány.

Hajtotta tovább a báránykát, arra ment egy pap, rá ütött a botjával a
lyányra:,,Ej te nagy bolond, mit töltöd itt az időt?’’ mingyárt oda
ragadt. Megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőrőd szálán, a nagy
lyány, nagy lyány hátán pálcza, pálcza végén a pap.

Azután arra ment egy asszony egy sütő lapáttal a kezében. Ráütött a sütő
lapáttal a pap farára:,,Ugyan tiszteletes uram, minek bántja azt a
szegény lyányt!’’ Ez is oda ragadt; megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy
lyány, nagy lyány hátán pálcza, pálcza végén a pap, pap farán a lapát,
lapát végén asszony.

Jött arra megint egy katona, vezetett arra egy paripát; megfogta az
asszony karját csintalanságból; mindjárt oda ragadt. Megint elkezdte a
pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy
lyány, lyány hátán a pálcza, pálcza végén a pap, pap farán lapát, lapát
végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár,
kantárszáron paripa.

Megint jött egy takács, egy csomó vászonnal rávágott a paripa
farára:,,Ejnye beh szép paripa ez’’ avval ez is oda ragadt. Elkezdte a
pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy
lyány, lyány hátán a pálcza, pálcza végén a pap, pap farán lapát, lapát
végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár,
kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács.

Megint jött egy varga, hozott egy csomó kaptát, rávágott a
takácsra:,,Mit bámul itt komám uram?’’ Ez is oda ragadt. Csak elkezdte a
pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy
lyány, nagy lyány hátán pálcza, pálcza végén a pap, pap farán lapát,
lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár,
kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács, takács
hátán kapta, kapta végén varga.

A mint igy teregette őket előre, arra ment a király a szomorú lyányával.
A királykisasszony a mint azt a furcsaságot meglátta, olyan jó izűt
nevetett, hogy majd eldült bele.

A király is a mint meglátta, magához hivatta a pásztort, neki adta fele
királyságát, meg a szép lyányát; megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak,
még ma is élnek, ha meg nem haltak.

  Eddig volt, meddig volt,
  Kelemennek kedve volt,
  A g....ja tele volt,
  Edd meg a mi benne volt.




A MACSKA ÉS AZ EGÉR.

Itt is volt, ott is volt, édes apámnak is volt, édes anyámnak is volt,
nekem is volt, neked is volt, volt a világon egy macska. Ez a macska
egyszer tejet evett egy tálból; oda megy egy kis egér, csak nyalogatja,
csak nyalogatja a tál szélét. Mondja neki a macska:

,,Ne bolondozz ám egér pajtás’’ ne nyalakodjál, mert majd bekapom a
farkiczádat. A kis egér nem hitte, csak nyalakodott, a macska bekapta a
farkiczáját. Ritt-sirt a kis egér, kérte a macskát, adja vissza neki a
farkiczáját, de az nem adta.

– Hozz nekem tejet a tehéntől, akkor visszaadom a farkiczádat.

Elment az egér a tehénhez.

– Tehén, adj nekem tejet, tejet adom cziczának, czicza visszaadja
farkiczámat.

– Nem adok addig, – mondja a tehén – mig nekem a kaszástól szénát nem
hozol.

Elment a kis egér a kaszáshoz.

– Kaszás, adj nekem szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad nekem
tejet, tejet viszem cziczának, czicza visszaadja a farkiczámat.

– Nem adok addig, mig nekem a sütőtől kenyeret nem hozol.

Elment a kis egér a sütőhöz.

– Sütő, adj nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem
füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem
cziczának, czicza visszaadja a farkiczámat.

– Nem adok addig, – mondja a sütő – mig nekem a disznótól szalonnát nem
hozol.

Elment a kis egér a disznóhoz:

– Disznó, adj nekem szalonnát, szalonnát viszem sütőnek, sütő ad nekem
kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem
tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cziczának, czicza
visszaadja a farkiczámat.

– Nem adok addig, – mondja a disznó – mig nekem a fától makkot nem
hozol.

Elment a kis egér a fához. A mint ott nézeget fel keservesen, hogy mi
módon kellene onnan makkot hozni le; hirtelen egy szem makk leesett, a
kis egérnek a fejére esett, úgy megütötte, hogy mindjárt megdöglött
bele.

Ha a kis egér meg nem döglött volna, talán az én mesém is tovább tartott
volna.




A FARKAS-TANYA.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy
tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált
egy ruczát. Azt kérdi tőle a rucza:

– Hova mégy tojás koma?

– Megyek világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Mennek mendegélnek, előtalálnak egy kakast.

– Hova mentek rucza koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy varró tűt.

– Hova mentek kakas koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy rákot.

– Hova mentek tű koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy lovat.

– Hova mentek rák koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek mendegélnek, előtalálnak egy ökröt.

– Hova mentek ló koma?

– Megyünk világra.

– Én is megyek, menjünk együtt.

Mentek aztán mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis
ház, abba bementek; ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás bele feküdt a
tüzes hamuba, a rucza meg a kakas felültek a kandalló tetejére, a rák
bele mászott egy dézsa vizbe, a tű a törülközőbe szúródott bele, a ló
lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitarba.

Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, a kiké a kis ház volt. A
legöregebb még messziről elkezdett kiabálni:

,,Phű-phű, de idegen szagot érzek, ki mer bemenni?’’

Volt köztük egy hánya-veti, az azt mondta: ,,Hogy ő bemegy, ha ezer
ördög van is odabent, nem félek én semmitől.’’ Be is ment; hogy az övék
volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll; legelőször is a
kandalló tetején kereste a büdös köves szilánkot, hogy majd mécsest
gyújt, de a kakas meg a rucza elkezdtek lármázni, akkor bele nyúlt a
hamuba, hogy majd parazsat keres, a tojás elpukkant, szaladt a dézsához
mosakodni, ott meg a rák csípte meg az ollójával, azután szaladt a
törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére
ugrik, ott a ló rúgja oldalba, a mint szalad kifele, az ökör is neki
esett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte. Erre elkezdett
ordítni, mint a fába esett féreg, szaladt a többi farkasokhoz.

– Jaj fussunk fussunk. Égszakadás! földindulás! Valamennyi ördög mind
oda bent van. Nyúlok a hamuba, meglőnek puskával, szaladok dézsához,
megvágnak ollóval; kapkodok kendőhöz, banya szúr tűjével; futok ajtó
mellé, kilöknek lapáttal; szaladok pitarba, vesznek vasvillára; egy
kiált,,hep-hep-hep’’, más ordit,,add feljebb’’, akkor nagyot estem,
bezzeg jaj volt nekem.

Akkor neki indultak, még most is szaladnak, ha meg nem állottak.




PANCZIMANCZI.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest lyánya, a ki soha
semmit se’ lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház előtt,
vagy pedig a faluba sétifikált előre-hátra. Váltig ütötte-verte az
anyja, de nem használt semmit. Egyszer épen olyankor pufolta, mikor a
királyfi többed magával arra sétált; megszólitja a királyfi:

– Ugyan szegény asszony, mért üti kend azt a lyányt olyan nagyon?

– Oh felséges királyfi, hogy ne ütném, mikor minden félét megfon arany
fonálnak, a mit elől-utól talál a ház körül, most is, mig a városba
voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta arany fonálnak, most
már a sincs a mire lehajtsuk a fejünket.

Nagy szeget ütött ez a király fejébe:,,Ejnye de derék lyány, jó volna ez
nékem.’’

Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény
asszony a lyányát. Azt kérdi a királyfi:

– Mért üti-veri kend szegény asszony azt a lyányt megint?

– Oh felséges királyfi, hogy ne ütném-verném, mikor még a sövényt is
mind felfonta aranyfonálnak.

Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.

Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott
kinozta a lyányát a szegény asszony.

Akkor már épen nem állhatta meg a király szó nélkül:

– Ejnye kutya teremtette! minek üti-veri kend azt a szegény lyányt?

– Hogy ne ütném, felséges királyfi, mikor még a háztetejéből is mind
aranyfonalat fon, pedig az nekem nem kell.

– Azért bizon so’se’ üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem én, majd
lesz én nálam miből fonni aranyfonalat.

Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rosz
lyánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a lyány, de meg
gondolta a királyfi, hogy ha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát
ő nála a drága szép lenből milyet fonhat?! Nem is húzták-halasztották a
dolgot, megesküdtek, olyan lakodalmat csaptak, hogy Henczidától
Bonczidáig folyt a sárga lé.

Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:

– No édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz,
hanem ne félj! majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd
városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.

Vett is a királyfi annyit, hogy nyolcz ökör alig birta haza.

– No feleségem, ehez már fonhatsz.

A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott
egy szobába, ott sirt-ritt három nap, három éjjel. Harmadik éjszaka a
mint ott sir-ri, éjfél tájban megzörgeti valaki az ablakot.

– Nyisd ki királyné az ablakodat!

A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kisember, három arasz volt a
hossza, két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla. Megszólitotta a
királynét:

– Tudom mi a bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni. Én
három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonálnak, addig
te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem
találod, elviszlek magammal.

Gondolkozott a királyné, mi tévő legyen, utoljára is arra határozta,
hogy od’adja a lent, mindegy, akar igy, akar ugy hal meg. A kis ember
elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se’
tudta a kis ember nevét kitalálni.

Másnap kiküldte a királyfi a vadászait az erdőre. Este, a mint haza
jönnek, azt találja tőlök kérdezni:

– Mi ujság fiuk?

– Jaj felséges királyfi – kezdi az egyik – tudnék én valamit, de tán el
se’ hiszi felséged.

– Már mért ne hinném? elhiszem biz én, csak mondd el.

– Hát felséges király, a mint az este ránk esteledett az idő, a többiek
tüzet raktak, elkezdtek danolni; én hogy nagyon álmos voltam, ott
hagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó mohos helyet
keresek magamnak, a hova lefeküdjem. A mint barangolok előre-hátra, egy
pislogó tűz ötlik a szemembe. Én is mindjárt arra fordítottam a szekerem
rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy piczi kis tüzet
ugrál keresztűl-kasul egy piczi kis ember, három arasz volt a hossza,
két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla, mindég ezt kiabálta, egy kis
szalonnát forgatva: ,,Én vagyok Panczimanczi, az én nevem senki se’
tudja, sütök-főzök, holnap után szép mennyasszonyt hozok.’’ Én avval
eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csoda bogarat,
de mire vissza mentünk, hült helyét találtuk.

Mindenki elcsudálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg
neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagy vigan ült a szobájában,
még az ablakát is nyitva hagyta; egyszer csak ugrik be rajta egy kis
ember.

– No királyné, kitelt a három nap, haza hoztam a sok drága aranyfonalat,
hát te kitaláltad-e az én nevemet?

– Hallgass Panczimanczi, hogy ne találtam volna!

Leesett az álla szegény Panczimanczinak, szó nélkül hordta be a sok
aranyfonalat a kamarába.

Másnap reggel bevezeti a királyné az urát a kamarába karon fogva,
mutatja neki a sok aranyfonalat.

– Nézd csak kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat
fontam.

A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgy annyira,
hogy félre kellett neki fordulni. Össze-vissza csókolta a feleségét.

Harmadnap abban a városban volt vásár, a hol a királyfi lakott, kiment a
királyfi, összevásárolt minden lent, a mi csak a vásárban volt. A
királyné az alatt otthon sirt-ritt, nem tudta, mit csináljon megint a
sok lennel. Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldus
asszony, a kik közül az egyiknek a háta volt kipúposodva, másiknak az
ajaka ért le a melléig, harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket
magához hivatta a királyné, megparancsolta nekik, hogy majd ha a király
otthon lesz, menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király, mitől lettek
olyan nyomorékok, mondják, hogy a sok fonástól.

Ugy is lett. Haza ment a király, megebédelt, délután kiment az udvarra
sétálni. A mint ott sétálgat, egyszer csikorog a kisajtó, oda néz a
király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan
púpos a háta, oda megy a királyhoz, kéri, hogy:

,,Az Isten nevében, ne sajnáljon neki adni valamit.’’ A király adott
neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:

– Ugyan szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta ugy kipúposodott,
vagy ilyen volt mindég?

– Jaj felséges király! nem volt olyan szép lyány mint én, ebben a
városban se’, de nagyon dolgos voltam, mindég fontam, éjjel-nappal, s a
sok üléstől igy kipúposodott a hátam.

A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is igy
megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idő mulva megint csak
nyilott a kisajtó, megint jött rajta be egy koldus asszony, a kinek az
ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, s ettől is
megkérdezte, mitől nőtt ugy meg az ajaka.

– Jaj felséges király – felelt a koldus asszony – nem volt olyan szép
lyány, mint én nagy darab földön; de sokat fontam, sokat rágtam a
kendert, utoljára igy megnőtt az ajakam.

Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy
kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák
elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön? Nem más ment befele,
mint a harmadik koldus asszony, a kinek a nyelve a hasáig lógott.

– Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? kérdi tőle a király.

– Jaj felséges király, biz ez a sok fonástól, sokat kell nyálazni a
fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt igy meg.

A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit
látott-hallott, milyen volt a három koldus asszony:,,De nem is engedem
ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se’!’’

A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot, elkezdett
sirni-rini, de nem használt semmit; a király a sok lent mind
megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.

Az napságtól semmi gondja se’ maradt a királynénak, még ma is boldogul
élnek, ha meg nem haltak.




A HÓLYAG, SZALMASZÁL ÉS A TÜZES ÜSZÖK.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy
kis malacza; ezt a kis malaczot a szegény ember megölte, a hólyagját
felkötötte a füstre. A szegény hólyagnak ott ette a füst sokáig a
szemét, eleget törte rajta a csürhe járást, hogy kellene azon segiteni,
utoljára ráadta a fejét, hogy biz ő elszökik. A mint megy mendegél
hetedhét ország ellen, előtalál egy szalmaszálat.

– Hova mégy hólyag koma? szóllitja meg a szalmaszál.

– Megyek hetedhét ország ellen, mert a gazdám füstre tett, s nem
állhattam tovább.

– No hát menjünk együtt.

Mentek mendegéltek, megtaláltak egy tüzes üszköt.

– Hova mentek szalmaszál koma? kérdi a tüzes üszök.

– Megyünk hetedhét ország ellen, mert hólyag komát a gazdája a füstre
tette, s nem állhatta tovább.

– No hát menjünk együtt.

A mint mentek mendegéltek, nem sokára egy nagy vizhez értek; ott
elkezdtek tanácskozni, hogy hogy menjenek át? Hólyag koma kapta magát,
átgördült rajta, a szalmaszál koma is neki fogott az úszásnak, de a
tüzes üszök koma elkezdett sirni, hogy őtet se’ hagyják ott, mert ő bele
fulad, ugy annyira, hogy szalmaszál koma megszánta, visszament érte,
felvette a hátára.

A mint a viz közepéig értek, szalmaszál koma elégett, tüzes üszök koma
belefuladt a vizbe; a hólyag koma olyan jó izűt nevetett a tulsó parton,
hogy mindjárt kipukkant.




A KIS GÖMBÖCZ.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy
felesége, három lyánya, meg egy kis malacza. Egyszer megölték a kis
malaczot, a húsát felkötötték a padlásra. Már kolbásza, hurkája, sonkája
mindene elfogyott a kis malacznak, csak a gömböcze volt még meg. Egyszer
arra is ráéhezett a szegény asszony, felküldte a legöregebb lyányát a
padlásra.

– Eredj lyányom, hozd le azt a kis gömböczöt, főzzük meg.

Felment a legöregebbik lyány érte, a mint le akarta vágni, elkiáltotta
magát a kis gömböcz: ,,Hamm, bekaplak!’’ avval bekapta. Már odalent nem
győzték várni, felküldte a szegény asszony a középső lyányát:

– Eredj már lyányom, nézd meg, mit csinál a nénéd ennyi ideig?

Felment a középső lyány, kereste a nénjét, s hogy nem találta, le akarta
vágni a gömböczöt. De a gömböcz megint elkiáltotta magát ,,Hamm, téged
is bekaplak!’’ avval bekapta ezt is. Már oda lent sehogy se’ tudták
elgondolni, hogy mért nem jön az a két lyány, felküldte hát a szegény
asszony a legkisebb lyányát is:

– Ugyan lyányom, eredj már fel, nézd meg, mit csinál a két nénéd, aztán
hozzátok le már azt a gömböczöt valahára.

Felment a legkisebb lyány is, de ezt is csak elnyelte a gömböcz. Már a
két öreg sehogy se’ tudta mire vélni a dolgot.

– No apjuk – mondja a szegény asszony – már látom, magamnak kell
felmennem, azok most bizonyosan az aszalt meggyet eszik.

Felment a szegény asszony, kereste a lyányait, hogy nem találta, le
akarta vágni a gömbőczöt, de a gömböcz ezt is bekapta. A szegény ember
csak várta, csak várta őket, hogy nem jöttek, gondolta, hogy tán valami
baj van, felment ez is. A mint közel ment a kis gömböczhöz, elkiáltotta
magát:,,Hamm téged is bekaplak!’’ Avval bekapta ezt is, de a rossz kócz
madzag már az öt embert nem birta meg, leszakadt a kis gömböcz.
Elkezdett görögni, görgött-görgött, a padlás grádicsán is legörgött, ki
ment egyenesen az utczára. Épen ott ment el egy csomó kaszás, jött haza
a mezőről, a kis gömböcz azokra is rákiáltott:,,Hamm, titeket is
bekaplak!’’ avval bekapta ezeket is. Megint görgött odább, előtalált egy
regement katonát, azokra is rákiáltott:,,Hamm, titeket is bekaplak!’’
avval bekapta ezeket is. Megint csak görgött odább, egyszer egy hidra
ért, a mi alól a viz egészen ki volt száradva, épen akkor ment arra egy
hintó, a kis gömböcz félre akart előle ugrani, hogy el ne tapossa, de
leesett a hídról, kirepedt az oldala, kiomlott belőle a sok ember, ki-ki
a maga dolgára ment, a kis gömböcz meg ott maradt kirepedve.

Ha a kis gömböcz ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott
volna.




FARKAS-BARKAS.

Volt a világon egy kis tyúk, csak ott kapargált csak ott kapargált a
szeméten, egyszer a szomszéd fia áthajitott egy kis követ, egyenesen a
kis tyúk fejére esett. Megijedt a kis tyúk, szaladt, szaladt, mindig ezt
kiabálta:,,Fussunk fussunk, égszakadás földindulás!’’ A mint szaladt,
előtalált egy kis kakast. Azt kérdezi a kis kakas:

– Hova szaladsz kis tyúk koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!

– Honnan tudod?

– Fejemen történt.

– Nohát fussunk, én is futok.

Futottak futottak, előtaláltak egy nyulat; kérdezi a nyul:

– Hova szaladtok kakas koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!

– Honnan tudod?

– Tyúk komától.

– Hát tyúk koma?

– Fején történt.

– Nohát fussunk, én is futok.

– Megint futottak, előtaláltak egy őzet; kérdezi az őz:

– Hova szaladtok nyul koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadas földindulás!

– Honnan tudod?

– Kakas komától.

– Hát kakas koma?

– Tyúk komától.

– Hát tyúk koma?

– Fején történt.

– Nohát fussunk, én is futok!

Megint futottak, előtaláltak egy rókát; kérdezi a róka:

– Hova szaladtok őz koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!

– Honnan tudod?

– Nyul komától.

– Hát nyul koma?

– Kakas komától.

– Hát kakas koma?

– Tyúk komától.

– Hát tyúk koma?

– Fején történt.

– Nohát fussunk, én is futok.

Futottak futottak, előtaláltak egy farkast; kérdezi a farkas:

– Hova futtok róka koma?

– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!

– Honnan tudod?

– Őz komától.

– Hát őz koma?

– Nyul komától.

– Hát nyul koma?

– Kakas komától.

– Hát kakas koma?

– Tyúk komától.

– Hát tyúk koma?

– Fején történt.

– Nohát fussunk, én is futok.

Futottak futottak, mindég csak ezt kiabálták: ,,Jaj fussunk fussunk,
égszakadás földindulás!’’; már rájok is esteledett, de azért ők csak
futottak, egyszer egy verembe estek. Mit csináljanak, mit csináljanak;
hogy menjenek ki? Már nagyon éhesek voltak, egyszer azt mondja a farkas:

– No barátim komáim, már most mit csináljunk? nagyon is ehetnénk, ha ez
soká igy tart, mindnyájan eldöglünk. Hanem gondoltam én egyet,
számláljuk el mindnyájunk nevét, a kié legcsunyább lesz, azt együk meg.
Ráálltak mindnyájan: elkezdte a farkas:

– Farkas-barkas jaj beh szép, róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is
szép, nyulom-búlom az is szép, kakas-bakas az is szép, tyúkom-búkom jaj
beh rút!

Szétszaggatták a kis tyúkot, meg is ették hamarjában, de biz az még a
fél fogukra se’ volt elég; megint elkezdte a farkas:

– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, nyulom-búlom az is
szép, kakas-bakas jaj beh rút!

Szétszaggatták a kakast is, meg is érték vele akkor nap, hanem bizony
másnap megéheztek, megint elkezdte a farkas:

– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is
szép, nyulom-búlom, jaj beh rút!

Megették a kis nyulat is, az is elég volt egy napra, de másnapra
megéheztek, megint elkezdte a farkas:

– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm jaj beh
rút!

Széttépték az őzet is, az már elég volt vagy két napra, de biz utoljára
az is elfogyott. Megint nagyon megéheztek, egyszer azt mondja a farkas a
rókának:

– No róka pajtás, már most nincs mit enni, hanem vagy én eszlek meg,
vagy te engem, azért hát birkozzunk meg, nézzük, melyik lesz a győztes,
a ravaszság-e vagy az erősség?

Megbirkoztak; a farkas lett a győztes, megölte a rókát; már evvel
megérte egy hétig is, hanem ekkor ez is elfogyott, megint megéhezett a
farkas. Mit csináljon nagy kinjában? elkezdett orditani, a mint a torkán
kifért; épen vadászok jártak arra, észrevették, agyonlőtték, a bőréből
bundát csináltak, még most is viselik, ha el nem nyűtték.




A KAKASKA ÉS A JÉRCZIKE.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy kis kakaska, meg egy
jérczike; a mint ott kapargáltak a szemétdombon, megtalált a jérczike
egy szem kökényt, el akarta nyelni, megakadt a torkán, elkezdett
fúladozni, kérte a kakaskát:

– Eredj kakaskám, hozz a kúttól vizet, mert mindjárt megfúlok a
kökénytől.

Elment a kakaska a kúthoz:

– Kút! adjál nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt
megfúlad a kökénytől.

– Nem adok biz én, mig nekem a fától zöld galyat nem hozol.

Elment a kakaska a fához:

– Fa adjál nekem zöld galyat, zöld galyat adom kútnak, kút ád nekem
vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Bizony nem adok én – felel neki a fa – míg nekem a szép lyánytól
koszorút nem hozol.

Elment a kakaska a szép lyányhoz:

– Szép lyány! adjál nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem
zöld ágat, zöld ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem
pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Bizony nem adok én, mig nekem a vargától czipőt nem hozol.

Elment a kakaska a vargához:

– Varga! adjál nekem czipőt! czipőt viszem szép lyánynak, szép lyány ád
érte koszorút, koszorút adom fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak,
kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a
kökénytől.

– Bizony nem adok én, míg nekem a molnártól csirizt nem hozol.

Elment a kakaska a molnárhoz.

– Molnár! adjál nekem csirizt, csirizt adom vargának, varga ád nekem
czipőt, czipőt adom szép lyánynak, szép lyány ád nekem koszorút,
koszorút adom fának, fa ád nekem ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem
vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Nem adok addig, míg nekem a disznótól hájat nem hozol.

Elment a kakaska a disznóhoz:

– Disznó adjál nekem hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád nekem
csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád nekem czipőt, czipőt viszem
szép lyánynak, szép lyány ád nekem koszorút, koszorut viszem fának, fa
ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem
pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.

– Nem adok biz én, míg a szolgálótól moslékot nem hozol.

– Elment a kakaska a szolgálóhoz:

– Szolgáló adjál nekem moslékot, moslékot viszem disznónak, disznó ád
érte hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád érte csirizt, csirizt
viszem vargának, varga ád érte czipőt, czipőt viszem szép lyánynak, szép
lyány ád érte koszorút, koszorút viszem fának, fa ád érte ágat, ágat
viszem kútnak, kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, pityike
mindjárt megfúlad a kökénytől.

A szolgáló adott neki moslékot, moslékot vitte disznónak, disznó adott
neki hájat, hájat vitte molnárnak, molnár adott neki csirizt, csirizt
vitte vargának, varga adott neki czipőt, czipőt vitte szép lyánynak,
szép lyány adott neki koszorút, koszorút vitte fának, fa adott neki
ágat, ágat vitte kútnak, kút adott neki vizet, vizet vitte pityikének,
de a pityike már akkorra megfúladt a kökénytől.

Ha a pityike meg nem fúladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.




A KÉT KOSZORÚ.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt két
gyönyörű szép lyánya. Egyszer ennek a királynak el kellett menni
háborúba, sajnálta a két fiatal lyányt gyámol nélkül hagyni, hogy
elkapja őket a világ, de hiába! menni kellett; hagyott hát mindegyik
lyányánál egy-egy koszorút, szép nyíló virágból fontat:

– No lyányaim, ezt a két koszorút azért adom, hogy megtudjam, hogy
viseltétek magatokat, mig én oda voltam, a ki megmarad ártatlannak,
annak a koszorúja is megmarad virulónak, hanem a ki rossz, gonosz életet
folytat, azé elhervad, ha éjjel-nappal mindig harmattal öntözi is. Azért
a kinek elhervad a koszorúja, azt irgalom nélkül elkergetem a háztól.

Elment a király; de alig hogy betette maga után a kilincset, a nagyobbik
lyány összehitta az olyan maga-fajta jóféle lyányokat, urfiakat, ott
mindig ihogtak-vihogtak, olyan volt a ház, mint egy korcsma,
éjjel-nappal mindig jártak ki s be rajta; a szegény ártatlan kisebbik
lyány mondta neki, hogy ne csinálja azt, majd elhervad a koszorúja,
akkor jött észre a nagyobbik is, de már akkor későn, elvesztette már
szűzies ártatlanságát, csinálhatott már akkor akarmit, el volt hervadva
a koszorú. Megijedt nagyon, hogy elkergeti az apja, de a húgának nem
szólt semmit, a koszorút se mutatta meg, hanem éjtszaka mikor aludtak,
csendesen fölkelt, megcserélte a két koszorút, a magáét tette a húgáé
helyébe. A szegény kisebb lyány mikor felébredt, meglátta a koszorút,
hogy el van hervadva, elkezdett sírni, de olyan keservesen, hogy az
ellenségnek is megesett volna rajta a szíve. A nagyobb lyány csak a nagy
zokogásra ébredt fel, oda ment hozzá, kérdezte, hogy mi baja, a szegény
lyány szólni se’ tudott, ugy erőt vett rajta a zokogás, csak rámutatott
a koszorúra, a nagyobbik is tettette magát, mint ha nagyon sajnálná,
elkezdett sirni, mutogatta a maga koszorúját, hogy még az egészen ép,
azon módon van, a hogy az apja od’adta. A szegény kisebb lyány nem
szólt, nem is panaszkodott, csak sirt keserves zokogással.

De a gonosz néne még avval nem elégedett meg, hogy a koszorút
elcserélte, egészen tönkre akarta tenni a húga jó hirnevét, hogy őrá még
csak ne is gyanakodhassanak. Itt hát mit cselekedett? istenfélő ember
még nem is gondolna olyanra; kiment a kertbe, fogott egy piczi-kis
kigyót, azt egy pohár vizbe tette, megitatta a testvérjével; az szegény
megitta, mert búvában azt se’ tudta hanyadán van, nem hogy arra
vigyázott volna, van-e valami a vizben, a mit iszik, vagy nincs?

Ez napságtól fogva napról-napra nőtt a lyány hasa, mert a kigyó nőtt
benne, a nénje pedig ráfogta, hogy viselős. Mikor már olyan nagy volt a
hasa, hogy a ki nem tudta, csakugyan nem gondolhatott mást, mint hogy
viselős, haza jött a király a háborúból. Még le se’ szállt a kocsiról,
már a nagyobbik lyány szaladt elibe, mutogatta a koszorúját, hogy milyen
szép, a húgát pedig bevádolta, hogy a koszorúja is elhervadt, meg
viselős is. Maga elébe hivatta a király a kisebb lyányát, látta, hogy
nagy a hasa, mindjárt elkergette, hogy pusztuljon a szeme elől, mert ő
olyan lyányt, a kinek még férjhez menetele előtt kontyot kell kötni,
látni se’ akar. Hiába volt minden kérés-könyörgés, a király rá se’
hallgatott.

Felkészült hát az útra, hanem mielőtt elindult volna, kérte az apját,
hogy csináltasson neki utoljára egy selyemruhát, és egy faruhát. Ezt
megtette a király, hiszen a halálra szentencziázott rabnak is megteszik
az utolsó kivánságát, hát a maga tulajdon lyányának hogy ne tette volna?
Magára vette a szegény lyány alól a selyemruhát, felibe a faruhát, ugy
indult el.

Ment mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy városba ért, a
hol egy fiatal király lakott. Ott egyenesen ment a királyhoz, kérte,
hogy fogadja meg őtet pulykapásztornak, a király eleinte meg se’ akarta
fogadni, hogy olyan faruhás lyány meg se’ tudja őrizni a pulykát, de ez
addig könyörgött, mig utoljára mégis megfogadta. Ott éldegélt aztán
sokáig, mindig a faruhában járt; reggelenkint kihajtotta a pulykákat a
mezőre, este meg haza. Egyszer egy reggel csak oda hajtotta a királyi
palota elébe, ott folyt egy folyó, annak a partján igen szép fű volt,
ott leült egy fűzfa alá, a pulykák meg legelgettek. A mint ott üldögélt
a jó hűvösön, szép csendesen elaludt, alig aludt el, kidugta egy-néhány
kigyó a vizből a fejét, elkezdtek beszélni annak a kigyónak, amelyik a
lyány hasába volt:

– Gyere ki pajtás abból a büdös gyomorból, ugyan hogy nem restellesz
magad lenni, gyere ki, jobb itt a vizben, itt sokan vagyunk czimboráid.

Addig-addig csalogatták, mig utoljára csakugyan kimászott a lyány
száján, bele ment a vizbe.

Ezt pedig a király mind látta az ablakából, mindjárt küldte az inasát,
hogy hivja fel a pulykapásztor-lyányt. Felhivta az inas, hanem a lyány
levetette először a faruhát, hogy csak a selyem maradt rajta, ugy ment
be. Hej dehogy ismerte a király, hogy ez a pulykapásztor, még mikor
mondta, se’ akarta neki elhinni, mert mióta a kigyó kiment belőle,
százszor szebb lett, mint az előtt is volt; akkor a lyány elbeszélte
egész élete folyását, a király megölelte-megcsókolta:

– No szivemnek szép szerelme, te az enyém én a tied, ásó-kapa válaszszon
el egymástól.

Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig
ettek-ittak.

Lakodalom után elmentek a lyány apjához elbeszéltek neki mindent, hogy
milyen gonosz a nagyobbik lyánya, a király mindjárt kő közzé rakatta,
ott veszett el étlen-szomjan; a fiatal párnak pedig által adta a maga
országát is, evvel megint nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek, mig
meg nem haltak.




A KÓRÓ ÉS A KIS MADÁR.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár
egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra:

– Kis kóró ringass engemet!

– Nem ringatom biz én senki kis madarát!

A kis madár megharagudott, elrepült onnan. A mint ment mendegélt, talált
egy kecskét:

– Kecske! rágd el a kórót!

Kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy farkast:

– Farkas! edd meg a kecskét!

Farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’
ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy falut:

– Falu! kergesd el a farkast!

Falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem
ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat;

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy tüzet:

– Tűz! égesd meg a falut.

Tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment
kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis
madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy vizet:

– Viz! oltsd el a tüzet.

Viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment
farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró
rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy bikát:

– Bika! idd fel a vizet!

Bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu
égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni,
kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy furkót.

– Furkó üsd agyon a bikát.

Furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet
oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas
nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’
ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy férget.

– Féreg fúrd ki a furkót.

Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika ütni, bika nem ment
vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu
nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment
kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.

Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy kakast.

– Kakas kapd fel a férget.

Szalad a kakas, kapja a férget, szalad a féreg, furja a furkót, szalad a
furkó, üti a bikát, szalad a bika, iszsza a vizet, szalad a viz, oltja a
tüzet, szalad a tűz, égeti a falut, szalad a falu, kergeti a farkast,
szalad a farkas, eszi a kecskét, szalad a kecske, rágja a kórót, a kóró
bezzeg ringatta a kis madarat.

Ha még akkor se’ ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.




A KIS KÖDMÖN.

Volt a világon, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt egy jó modú paraszt ember, annak volt egy felesége, meg egy lyánya.

Egyszer oda, ment egy szép fiatal legény másod magával ház-tűz nézni.
Mindjárt kinálták őket tyúkkal-kalácscsal, borért is leküldte az ember a
lyányát a pinczébe. Lement a lyány elkezdte vigyázni, hogy melyik a
legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; a mint ott
vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztás kő a pincze egyik
oldalához támasztva. Elgondolkozott a lyány hogy ő érte most itt vannak
a ház-tűz nézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kis fia, annak
ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kis fiu egyszer le talál szökni a
pinczébe, csak ott ugrál csak ott ugrál a káposztás kő körül, a
káposztás kő eldől, a kis fiut agyon üti, kire marad akkor a kis ködmön?
Ezen a lyány úgy annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sirt.

Már oda fent nem győzték várni, leküldte hát az ember a feleségét
is:,,Ugyan anyjuk, eredj le már, nézd meg mit csinál az a lyány ennyi
ideig abban a pinczében, tán a bort folyatta el, azért nem mer
feljönni.’’

Lement az asszony, látja, hogy ott sir a lyánya az ászkon:

– Hát téged mi lelt, hogy olyan keservesen sirdogálsz?

– Hogy ne sirnék édes anyám, mikor igy meg igy elgondoltam jövendőbeli
állapotomat. Avval elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony a
mint ezt meghallotta, leült a lyánya mellé, ő is rákezdte a sirást.

Nagyon megharagudott már oda fönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás
nélkül.

– Ejnye szedte-vette teremtette, már bizonyosan a bort folyatták el, már
csak megnézem, hova vesztek?

Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az
ember sehogy se’ tudta elgondolni, hogy mi bajuk akadt?

– Hát ti ebadták, mit sirtok-ritok? mi bajotok esett ilyen hirtelen?!

– Jaj kedves apjukom, hogy ne sirnánk-rinánk – felelt rá az asszony –
mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!

Itt elbeszéltek neki mindent, s úgy annyira elkeseritették, hogy az is
közibük ült, segitett nekik a sirásban.

A kérő se’ győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a
pinczébe. Soh’se tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit
sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték
neki. A kérő csak kicsibe mult, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jó
izűt nevetett.

– No – azt mondja – még ilyen bolond embereket nem láttam, hanem most
elindulok, addig megyek, mig három ilyen bolondra nem akadok, mint
kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek
lyányát, ha az Isten is ugy akarja.

Elindult a legény, azokat ott hagyta a pinczében, hogy sirjanak mig
nekik tetszik. Ment aztán mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy
embert, a ki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni;
közelebb megy hozzá, megszólitja:

– Hát kend atyafi mit csinál avval a dióval?

– Én bizony nagy munkában vagyok, már fél esztendő óta mindég hányom ezt
a diót, de sehogy se’ tudom felhányni, szegény ember vagyok, de adnék
annak az embernek 300 forintot, a ki valami módon felszállitaná.

– No hát majd felszállitom én, – mondja a kérő – avval elővett egy
vékát, fél óra alatt mind felhordta a diót, mindjárt megkapta a 300
forintot, tovább ment vele.

– No – gondolta magában – akadtam már egy bolondra.

Megint ment mendegélt, talált egy embert. Csak nézte csak nézte, hogy
mit csinál? de sehogy se’ tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő,
avval hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, a melyiknek nem volt
ablaka, csak egy kis lyuk forma ajtója; oda megy hozzá, megszólitja:

– Jó napot adjon isten földi, hát miben fáradozik kend?

– Fogadj Isten atyafi; hát biz én a tavaszszal lesz esztendeje, hogy ezt
a házat csináltattam, nem tudom miféle Isten csudája, hogy olyan sötét,
csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se’ csinál neki,
én meg mióta készen van, mindég azt csinálom, hogy hordom bele a
világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnák
is 300 forintot annak az embernek, a ki világossá tudná tenni.

– No majd világossá teszem én – mondta rá a legény – elővett egy
fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette,
mindjárt világossá lett a ház, a legény megkapta itt is a 300 forintot,
avval ezt is ott hagyta.

– No – gondolta magában – akadtam már második bolondra is.

Megint ment mendegélt, talált egy asszonyt a ki a kis csirkéit erővel
dugdosta volna egy kotló alá. Megszólitja a legény:

– Hát kend néném asszony amit csinál?

– Biz én öcsém ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól
félek, hogy ha szerte szélyel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja,
de sehogy se’ tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől
kibúvik; adnék is 300 forintot annak az embernek, a ki jó tanácsot tudna
adni, hogy mitévő legyek velök.

– Én megmondom néném asszony: soh’se dugdossa kend azokat a csirkéket a
kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi
őket.

Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt od’adta a legénynek
a 300 forintot, az is megörült neki, mindjárt visszaindult.

– No hála Istennek – gondolta magában – megtaláltam mind a három
bolondot.

Mihelyt haza ért, mindjárt elkendőzte a lyányt, két hét mulva a
lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak
annyit, hogy lett nekik egy kis fiok, vettek is neki ködmönt, hanem
azért a káposztáskő nem ütötte agyon, még most is boldogul élnek, ha meg
nem haltak.




ICZINKE-PICZINKE.

Volt a világon egy iczinke-piczinke kis asszony, annak az
iczinke-piczinke kis asszonynak volt egy iczinke-piczinke kis tehene,
azt az iczinke-piczinke kis tehenet megfejte egy iczinke-piczinke kis
zsajtárba; abból az iczinke-piczinke kis zsajtárból azt az
iczinke-piczinke kis tejet beleszűrte egy iczinke-piczinke kis szűrőn
egy iczinke-piczinke kis fazékba, azt az iczinke-piczinke kis fazekat
rátette egy iczinke-piczinke kis padra, befedte egy iczinke-piczinke kis
fedővel. Volt annak az iczinke-piczinke kis asszonynak egy
iczinke-piczinke kis macskája, az az iczinke-piczinke kis macska odament
az iczinke-piczinke kis fazékhoz, fel borította az iczinke-piczinke kis
tejet; ezért nagyon megharagudott az iczinke-piczinke kis asszony,
felkapott egy iczinke-piczinke kis nyujtófát, úgy megütötte vele az
iczinke-piczinke kis macskát, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha az
iczinke-piczinke kis macska meg nem döglött volna, talán az én
iczinke-piczinke kis mesém is tovább tartott válna.




MÉRT HARAGSZIK A DISZNÓ A KUTYÁRA, A KUTYA A MACSKÁRA, A MACSKA AZ
EGÉRRE?

A disznó egyszer kapott volt valami kutyabőrös írást, szabadság levelet.
Őrizte mint a szeme fényét, éjjel-nappal magánál hordta; egyszer azonban
el kellett neki menni messze útra, nem vihette el a szabadság levelet.
Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is arra határozta, hogy
od’adja legjobb komájának a kutyának, majd megőrzi az, mig ő oda jár.
Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt,
neki is el kellett menni. Az irással mit volt mit tenni? nem volt más
ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a
macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni
beszélgetni a szomszédba. Gondolkozott rajta, hova tegye az irást? már
nem volt senki a kire bizhatta volna; kapta magát, felvitte a padlásra,
eldugta a gerincz-gerenda mellé; avval mint a kinek rendben van a
szénája, átment a szomszédba. Este felé hazament, kereste az irást de
biz azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem
tudott vele beszámolni, se aztán a kutya a disznónak.

Ettől az időtől sohase’ tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a
kutya a macskára, se a macska az egérre.




TALÁLOS MESÉK.


I.

  Arany tőkén arany tál,
  Arany tálban arany máj,
  Bátyám által adta nénémnek,
  Néném által adta nékem,
  Én átadtam a kis öcsémnek. 1)


II.

  Vizen megy nem zuhog,
  Sáson megy nem suhog,
  Eső veri nem ázik,
  Fagy éri nem fázik. 2)


III.

  Ha egy bika elbődűl,
  Egész helység rácsődűl. 3)


IV.

  Szegény paraszt ember minden nap lát olyat,
  Királyok, császárok ritkán látnak olyat,
  Isten ő felsége soha se’ lát olyat. 4)


V.

  Rí-rí rucza rí-rí,
  De nem tudom mért rí,
  Talán azért sír-rí,
  Vályujában viz nincs,
  Derekában vér nincs. 5)


VI.

  Nekem is van,
  Neked is van,
  Még a kis kórónak is van. 6)


VII.

  Ahol megyen ille-bille,
  Hátán viszi recze-ficze,
  Szeme négy, füle négy,
  Körme pedig huszonnégy. 7)


VIII.

  Két garajczár ára,
  Még se fér egy házba. 8)


IX.

  Amott megyen mórika,
  Magát mórikálja,
  Fekete bársony a szakálla,
  Hetven a kapczája. 9)


X.

  Lúd szántja;
  A Ember hajtja,
  Gonddal vetik be. 10)


XI.

  E világot által éri,
  Mégis egy tyúk általlépi. 11)


XII.

  Teknőbe fektetik,
  Nyers hússal döfölik. 12)


XIII.

  Belől szőrös kivül fényes,
  A közepe igen édes. 13)


XIV.

  Ettem sültet főttet;
  Világra nem lettek,
  Fa tetején – föld alatt. 14)


XV.

  Elől megyen fényeske,
  Utánna megy fehérke,
  Meg van a farka kötve. 15)


XVI.

  Kint is van,
  Bent is van,
  Mégis a házba’ van. 16)


XVII.

  Míg él, mindég áll,
  Holta után szaladgál. 17)


XVIII.

Mig él, mindig fut, holta után mindig lop. 18)


XIX.

Erdőn vágják, megfaragják, haza hozzák, testet tesznek bele. 19)


XX.

Erdőn vágják, megfaragják, haza hozzák, lelket tesznek bele. 20)


XXI.

Mi az: erdőn vágják, itthon szól. 21)


XXII.

Földön fa, fán viz, vizen kő, kövön vas, vason hús. 22)


XXIII.

Meg is főzik, meg is sütik, még se’ eszik meg. 23)


XXIV.

Ha járok is, ha nem is, még is egy helyben maradok. 24)


XXV.

A háromlábon ült a két láb, előtte volt az egyláb, oda ment a négyláb,
elvitte az egylábat, a kétláb felkapta a háromlábat, úgy megütötte vele
a négylábat, hogy mindjárt elejtette az egylábat. 25)


XXVI.

Egyet tojik, huszat költ, százat repít. 26)


XXVII.

Úton-útfélen pálczát hajigálnak. 27)


XXVIII.

Úton-útfélen üstöt borogatnak. 28)


XXIX.

Úton-útfélen úrfiak ugrálnak, a ki kitalálja egye meg a féllábát. 29)


XXX.

Melyik ér többet határ, huszár, kádár? 30)


XXXI.

Zöld a lába, zöld nadrága, fúrkó a feje. 31)


XXXII.

Kivül fekete, belül fehér, mi az? 32)


XXXIII.

Zöld istállóban fekete tehén vörös szénát eszik. 33)


XXXIV.

Villa az eleje, seprű a hátulja, zsák a közepe. 34)


XXXV.

Vadonnat új, mégis lyukas, ha befoldják, semmit se’ ér. 35)


XXXVI.

Hétfőn zöld, szerdán piros, szombaton fekete. 36)


XXXVII.

Pénzem van nem tudom, se’ nem adok, se, nem veszek, meg sem gazdagodom.
37)


XXXVIII.

Ketten vagyunk, testvérek vagyunk, ha nincs mit enni, egymást harapjuk.
38)


XXXIX.

Se’ nem ehetném, se’ nem haragszom, mégis harapok. 39)


XL.

Nekem olyan öregapám volt, hogy a ház tetejére ült fel, ott pipázott.
40)


XLI.

Nekem olyan kis lyányom volt, hogy a szemén nőtt a haja. 41)


XLII.

Nekem olyan kis lyányom volt, akarhova vitték, mindenütt pofon verték.
42)


XLIII.

Nekem olyan kis tyúkom volt, hogy a karó hegyébe járt tojni. 43)


XLIV.

Nekem olyan kis tyúkom volt, hogy a föld alá járt tojni. 44)


XLV.

Nekem olyan kis csikóm volt, hogy akarhova mentem, mindenütt utánam
nyeritett. 45)


XLVI.

Nekem olyan kis lovam volt, hogy maga maga alól kihányta a ganét; 46)


XLVII.

Nekem olyan kis hordóm volt, hogy ha leesett a padlásról, nem volt az a
pintér, a ki meg tudta volna csinálni. 47)


XLVIII.

Ha felhajitom a ház tetejére fehér, ha leesik sárga. 48)


XLIX.

Ha felhajitom a ház tetejére piczi, kurta, keskeny; ha leesik, olyan
nagy, hogy egy ponyvával se’ tudnád betakarni. 49)


L.

Nem azért vettelek, hogy a szegre tegyelek, hanem azért vettelek, hogy
az én hosszúmat a te szőrösödbe dugjam. 50)


LI.

Erdőben-berdőben veres húst árulnak. 51)


LII.

Erdőben-berdőben fekete piczinke jaj jaj jaj! 52)


LIII.

Mig éltem élőket tartottam; hogy megholtam, élőket hordozok, s élők
felett járok. 53)


LIV.

Én elmentem ürgébe-bürgébe, vittem fényeskét, vettem rajta vereskét,
beletettem a lyukisdiba, rá tettem a búbosdit, oda jöve szőrös dáma, úgy
megütém kacskalétámmal, hogy mingy’ a pitypilókába szaladt. 54)




CSALI-MESÉK.[2]


I.

Hol volt, hol nem volt, az óperencziás tengeren is túl, a Szentgellért
hegyén innen volt, volt is, nem is de csak mégis meg kellett annak esni,
volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy tojása. Ezt a tojást
felvitte egy hegyre, meg legörditette… a hegyre felvitte meg
legörditette… fel a hegyre vitte, meg legörditette…


II.

Volt egyszer, hol nem volt, volt a világon egy ember, annak volt egy
nagy juhnyája, ezt a nagy juhnyájat át kellett neki hajtani egy keskeny
hidon. Hajtotta – hajtotta – hajtotta, de a juh nagyon sok volt, a hid
meg igen keskeny volt, biz azt még mostanig se hajtotta keresztül.
Várjuk meg mig áthajtja, akkor majd tovább mondom.

  [2] Mikor a gyermekek nagyon ráesnek valakire, hogy meséljen, s annak
  épen kedve van tréfálni velök, eféle mesékkel csalja meg a nagy
  kezdettől kiváncsivá lett és sokat váró gyermekeket.


III.

  Volt egyszer egy ember,
  Szakála volt kender,
  Meggyúladt a kender,
  Elszaladt az ember,
  Közel volt a tenger,
  Bele halt az ember.


IV.

  Mese-mese farkas,
  Bújj a lyukba hallgass!


V.

  Mese-mese, mesd ketté,
  Tehén paczal, rágd ketté.




MEGFEJTÉSEK.

1. Anyai emlő.
2. Árnyék.
3. Harang.
4. Mint önmaga.
5. Hegedű.
6. Árnyék.
7. Lovas.
8. Gyertya (és fénye).
9. Kanpulyka.
10. Irás.
11. Kerékvágás.
12. Dagasztáskor a tészta.
13. Gesztenye.
14. Egy vadász mondta ezt, ki egy hasas nyulat lőtt; a fiát kivette
    belőle, felét megsütötte, felét megfőzte, levitte a pinczébe,
    ráállott egy szál deszkára, úgy ette meg.
15. Tű és czérna.
16. Ajtófélfa.
17. Ördögszekér.
18. Lopótök.
19. Koporsó.
20. Bölcső.
21. Kendertiló.
22. Köszörűkő.
23. A hurka végébe szúrt kis fa.
24. Óra.
25. A háromláb csizmadiaszék, a kétláb csizmadia, az egyláb sonka, a
    négyláb kutya.
26. Hagyma (egy gerezdet ültetnek el, mikor felássák, húsz gerezd is
    van, tisztitáskor pedig száz felé is megy).
27. Kigyó.
28. Vakandtúrás.
29. Béka.
30. 6 ár, 20 ár, vagy egy egész kád ár?
31. Káposzta.
32. Retek.
33. Dinnye és a magva.
34. Ökör.
35. Rosta.
36. Meggy.
37. Hal.
38. Olló.
39. Harapófogó.
40. Kémény.
41. Kukoricza.
42. Szita.
43 Hó.
44. Hagyma.
45. Sarkantyú.
46. Fúrú.
47. Tojás.
48. Ugyanaz.
49. Egy tuczat kártya.
50. Ködmön.
51. Som.
52. Tövis.
53. Egy tölgyfa, melyet csolnaknak csináltak. (Mig élt, disznókat
    tartott makkjával; mint csalnak embereket hord, s halak felett
    jár.)
54. Ürge-bürge – mészárszék; fényeske – pénz; vereske – hús;
    lyukasdi – fazék; búbosdi – fedő; szőrös dáma – macska;
    kacskaléta – kéz; pitypilóka – pitar.




      *      *      *      *      *      *




Transcriber’s Note:

Alternative spellings have been retained as they appear in the
original.

List of corrected typographical errors:

  Page 3,   "igy hozzák ugy-hozzák"
  changed to "igy hozzák, ugy hozzák"
  Page 4,   "meg meg is halhatok"
  changed to "még meg is halhatok"
  Page 4,   "ha törik-ha szakad"
  changed to "ha törik, ha szakad"
  Page 8,   "szélessége?"
  changed to "szélessége?’’"
  Page 16,   "e’ meg e"
  changed to "e’ meg e’"
  Page 18,   "megesküdhetünk."
  changed to "megesküdhetünk.’’"
  Page 29,   "mátkámmal megesküszöm."
  changed to "mátkámmal megesküszöm.’’"
  Page 33,   "beleegyeztek Mindjárt"
  changed to "beleegyeztek. Mindjárt"
  Page 35,   "akkor késő volt."
  changed to "akkor késő volt.’’"
  Page 58,   "szédők danolása"
  changed to "szedők danolása"
  Page 88,   "nem használt semmmit"
  changed to "nem használt semmit"
  Page 90,   "mint mas közönséges"
  changed to "mint más közönséges"
  Page 107,   "aki arany kácsa"
  changed to "aki arany kacsa"
  Page 118,   "ezek a kutyák."
  changed to "ezek a kutyák.’’"
  Page 120,   "többet-Hiába"
  changed to "többet. Hiába"
  Page 122,   "hgy holnap ővele"
  changed to "hogy holnap ővele"
  Page 134,   "megszerette A királynénak"
  changed to "megszerette. A királynénak"
  Page 148,   "hogynem megtudta- vagy legalább"
  changed to "hogynem megtudta, vagy legalább"
  Page 149,   "gonosz kiralyné"
  changed to "gonosz királyné"
  Page 159,   "a beblére tűzte"
  changed to "a keblére tűzte"
  Page 169,   "igy-meg igy"
  changed to "igy meg igy"
  Page 171,   "visszahajtott mindent"
  changed to "visszahajított mindent"
  Page 183,   "Nénikém-nénikem"
  changed to "Nénikém-nénikém"
  Page 193,   "hogy itt állunk.’’"
  changed to "hogy itt állunk."
  Page 196,   "az udvaron?!"
  changed to "az udvaron?!’’"
  Page 239,   "túl járt- üthették"
  changed to "túl járt, üthették"
  Page 253,   "de meg hogy a vénasszony"
  changed to "de még hogy a vénasszony"
  Page 255,   "hogy ő is jövendőmondő"
  changed to "hogy ő is jövendőmondó"
  Page 258,   "felséges királynál.’’"
  changed to "felséges királynál."
  Page 266,   "megsisimogatta a bárányt"
  changed to "megsimogatta a bárányt"
  Page 279,   "már fonhatsz"
  changed to "már fonhatsz."
  Page 281,   "helyét találtuk.’’"
  changed to "helyét találtuk."



***END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EREDETI NÉPMESÉK***


******* This file should be named 38852-0.txt or 38852-0.zip *******


This and all associated files of various formats will be found in:
http://www.gutenberg.org/dirs/3/8/8/5/38852



Updated editions will replace the previous one--the old editions
will be renamed.

Creating the works from public domain print editions means that no
one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
(and you!) can copy and distribute it in the United States without
permission and without paying copyright royalties.  Special rules,
set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project
Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you
do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose
such as creation of derivative works, reports, performances and
research.  They may be modified and printed and given away--you may do
practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is
subject to the trademark license, especially commercial
redistribution.



*** START: FULL LICENSE ***

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase "Project
Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
Gutenberg-tm License (available with this file or online at
http://www.gutenberg.org/license).


Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
electronic works

1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
even without complying with the full terms of this agreement.  See
paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
works.  See paragraph 1.E below.

1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the
collection are in the public domain in the United States.  If an
individual work is in the public domain in the United States and you are
located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
are removed.  Of course, we hope that you will support the Project
Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by
keeping this work in the same format with its attached full Project
Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.

1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in
a constant state of change.  If you are outside the United States, check
the laws of your country in addition to the terms of this agreement
before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
creating derivative works based on this work or any other Project
Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning
the copyright status of any work in any country outside the United
States.

1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate
access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
with this eBook or online at www.gutenberg.org

1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
and distributed to anyone in the United States without paying any fees
or charges.  If you are redistributing or providing access to a work
with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
1.E.9.

1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked
to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg-tm License.

1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or
distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
that

- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is
     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
     has agreed to donate royalties under this paragraph to the
     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments
     must be paid within 60 days following each date on which you
     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and
     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
     address specified in Section 4, "Information about donations to
     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."

- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
     License.  You must require such a user to return or
     destroy all copies of the works possessed in a physical medium
     and discontinue all use of and all access to other copies of
     Project Gutenberg-tm works.

- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
     electronic work is discovered and reported to you within 90 days
     of receipt of the work.

- You comply with all other terms of this agreement for free
     distribution of Project Gutenberg-tm works.

1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
electronic work or group of works on different terms than are set
forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the
Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
works, and the medium on which they may be stored, may contain
"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
your equipment.

1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from.  If you
received the work on a physical medium, you must return the medium with
your written explanation.  The person or entity that provided you with
the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
refund.  If you received the work electronically, the person or entity
providing it to you may choose to give you a second opportunity to
receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy
is also defective, you may demand a refund in writing without further
opportunities to fix the problem.

1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO OTHER
WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any
provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
with this agreement, and any volunteers associated with the production,
promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
that arise directly or indirectly from any of the following which you do
or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.


Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of computers
including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists
because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
and the Foundation web page at http://www.gutenberg.org/fundraising/pglaf.


Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive
Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification
number is 64-6221541.  Contributions to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
permitted by U.S. federal laws and your state's laws.

The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
throughout numerous locations.  Its business office is located at
809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact
information can be found at the Foundation's web site and official
page at http://www.gutenberg.org/about/contact

For additional contact information:
     Dr. Gregory B. Newby
     Chief Executive and Director
     gbnewby@pglaf.org

Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
spread public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment.  Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements.  We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance.  To
SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
particular state visit http://www.gutenberg.org/fundraising/donate

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations.
To donate, please visit:
http://www.gutenberg.org/fundraising/donate


Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic
works.

Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm
concept of a library of electronic works that could be freely shared
with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project
Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily
keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our Web site which has the main PG search facility:

     http://www.gutenberg.org

This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.