The Project Gutenberg eBook of Emberi problémák
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Emberi problémák

Author: Sándor Tonelli

Release date: May 1, 2023 [eBook #70682]

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Délmagyarország, 1927

Credits: Albert László from page images generously made available by the SZTE Miscellanea


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EMBERI PROBLÉMÁK ***


_Szerzőtől önállóan megjelentek:_

Bosznia és Hercegovina. Budapest, 1909.

Angolok és amerikaiak. Budapest, 1910.

A drágaság a világpiacon és nálunk. Budapest, 1912.

A magyar közgazdasági érdekképviseletek. Budapest, 1914.

A kereskedelmi és iparkamarák reformja. Budapest, 1922.

Emberi miniatürök. Szeged, 1925.

Szeged. Ismertető a város multjáról és jelenéről. Szeged, 1926.

_Forditások:_

Nowak: A katasztrófa utja. Szeged, 1919.

Benoit: Atlantis. Budapest, 1920.

Wells: Az uj Macchiavelli. Budapest, 1921.

Zulawski: Ezüstös mezőkön. Szeged, 1922.

Wells: A nagy katasztrófa. Budapest, 1922.

Wells: A szerelem és Lewisham ur. Budapest, 1923.

Wells: Házasság. Budapest, 1923.

Macdonald: A szocialista mozgalom. Budapest, 1924.

TONELLI SÁNDOR

EMBERI PROBLÉMÁK

SZEGED, 1927

A DÉLMAGYARORSZÁG HIRLAP- ÉS NYOMDAVÁLLALAT. RT.

KIADÁSA

DÉLMAGYARORSZÁG-NYOMDA RT. SZEGED




AZ ÖSSZETETT EMBER.

Az összetett ember nem én vagyok, de lehetnék én is.

Hogy mikor születtem, nem tudom. Lehet, hogy mikor az első durva követ
szerszámnak használtam, mikor először adtam tovább szóval gondolatomat,
mikor a barlang falára az első bölényt lerajzoltam, mikor először
borzadtam össze a megszünés gondolatára, mikor az első csatornát
épitettem, vagy mikor először vert bennem gyökeret az örök kétkedés
szelleme. Lehet, hogy előbb, lehet, hogy később, nem tudhatom. De vagyok
és ugy érzem, hogy időtlen-idők óta vagyok és maradok mindaddig, mig
életem célja nem önmagamban rejlik, hanem a sarkamat taposó nemzedékek
végtelen sorozatában.

Évezredek óta gyüjtöm és raktározom magamban a tapasztalatokat. Tudom,
hogy a tél hideg, a tüz melegit, többedmagammal erősebb vagyok, mint
egyedül, de még sokkalta erősebb vagyok ha szolgálatomba állitom a
természet erőit is. Irásban, templomok falán, sziklafeliratokon,
pergamenttekercseken, könyvekben feljegyzem az eseményeket és
akkumulátorok módjára összegyüjtöm a meglevő tudást; szinek skálájában,
szobrok plasztikájában, akkordok összecsengésében megkötöm az elfutó
szépet és hordozom magamban minden szépnek, jónak és igaznak szülőjét,
az _örök gondolatot_. Itt élek ezen a földön. Nincs reményem, hogy
elszabaduljak róla, de látom az idegen világokat és nem hiszem, hogy ez
a századrangu sárgolyó legyen gondolkodó lények életének egyetlen
hordozója. Keresek valamit, amit még nem találtam meg és lehet, hogy
sohasem is fogok megtalálni.

Mert keresni akarok és hogy keresni tudják, fanatikusan hiszek a
gondolat abszolut szabadságában, melyet nem korlátozhatnak a multból
hozott dogmák, előitéletek és cenzorok plajbászai. Minden, ami szép,
nagy és nemes ezen a világon, minden haladás és minden hajnalpirkadás a
gondolat szabadságáért vivott küzdelem szülötte. És mégis életem nagy
élményei közé tartozik, mikor egy szerzetesrend templomának esti
félhomályában belém lüktetett a lehajtott fejek alázata és önmagukat
megtagadó férfi-emberek porbahullása a nagy ismeretlen előtt, amelyet
csak hódolat illet meg, de nem birálat. A nappal munkája mellett, amely
csak realitásokat ismer, hallom az est misztikus borongásának suttogó
hangjait. Az élet pozitiv meglátása mellett nem tudom könycsepp nélkül a
szememben hallgatni a _Gaudeamust_, vagy a zenélő órának a multból
átcsengő hangjait. Élem az élet drámáját, de lirája az, mely belekap
szivem hurjaiba. Mikor amerikai életemet élem, a nappal irgalmat nem
ismerő, kegyetlen munkája után estére megkövetelem magamnak a mozi
mindig jól végződő, naiv romantikáját.

Ha nézem a nagyvárosok gép-civilizációjának lüktetését és belepezsdülök
abba az emberáradatba, amely reggel és este villamoson, autobuszon,
földalattin és földfelettin özönlik London és Newyork szivébe, vagy
vissza onnét, modern embernek, a huszadik század gyermekének tudom
magamat. Lenyügöz a felhőkarcolók sorának látása, az esti fényreklámok
tüzjátéka, vagy a Martin-kemencék izzón sistergő vastömege. Órákon át
tudom elnézni, mikor a daruk nyögve, recsegve és kattogva emelik partra
az oceánokat szántó kolosszusok méhének kincseit. És nincsen elevenebb,
izgatóbb emlékem nekem, aki már megjártam egyéni életem utjának felét,
mint mikor egy francia mérnök elsőnek repülte át az Angliát a
kontinenstől elválasztó csatornát és uj, szinte határtalan közlekedési
lehetőségek perspektiváit vetitette elém. Értem és érzem mindezt: a
gépet, gőzhajót, gőzmozdonyt, repülőgépet, bányát, vasbetont, rádiumot
és rádiót, hisz modern ember vagyok. De hoztam magammal valamit a
középkorból, beleérzem magamat a kis olasz városok kulturájába,
Stratford romantikájába, Weimar lelkébe és bensőm az a küzdőtér, ahol a
civilizáció és kultura ujra meg ujra megvivják Szumérban és a Nilus
partján kezdett örök harcukat.

A modern társadalomban, amelyben ezidőszerint élek, érzem a
vagyonelosztás igazságtalanságait és a tömegek nyomorának sajgását.
Érzem a tisztán a kereset elvére épitett kapitalizmus sarkalatos
tévedését. Nem azért élünk, hogy keressünk, hanem azért keresünk, hogy
élhessünk. Hallom az éhség farkasának üvöltését a fényes nagyvárosokban,
ahol csak egy ablaktábla választja el a hivalkodó gazdagságot a senyvedő
szegénységtől. Látom a távol jövő ezüstös csillogásában a boldog
államot, amelyet Platontól kezdve az emberiségnek oly sok ébren álmodója
megálmodott. Megértem az elkeseredést, gyülölködést, társadalmi harcot.
Elfogadok mindent, ha egy kegyetlen törvényszerüség ugy rendeli, hogy
ezeken keresztül vezessen az emberi haladás nagy országutja. De
visszarettenek, mikor pártprogramot akarnak csinálni abból, ami minden
gondolkodó és érző ember vágyainak eredője, mikor egyesek ki akarják
sajátitani maguknak a szociális gondolat jogát, vagy mikor az élet nagy
valóságai előtt dogmatikusok módjára elavult elméletek értelmezésén
folytatnak meddő vitatkozásokat.

Megértem az individualitás kifejlesztésének jogát, az akadályok
elháritását az egyéniség utjából, minden kényszeritő eszköz elvetését,
egészen a szélső anarchiáig. Elvégre magamhoz állok legközelebb és van
némi szépsége annak a kinai társadalomnak, amely a felső beavatkozás
mértékét a minimumra tudta leszállitani. Igaz, annál jobban élvezi
helyette a külső beavatkozások gyönyörüségeit. De épen azért tudom azt
is, hogy kell egy összefogó, társadalmat acélozó és államot irányitó
akarat, melynek meg kell kötni a bennem lobogó örök anarchiát. E
kettősségen keresztül értem meg egyszerre Brutust és Julius Caesart, a
condottieret és a _fejedelmet_, Luthert és Loyolát s azt a Napoleont,
aki mindenét a forradalomra teszi fel, de mint néző felsóhajt az
ostromlott Tuileriák előtt: »Adnák csak nekem a svájciakat meg az
ágyukat, hogy megmutassam, mit kell ilyenkor csinálni!« Megértem, hogy
vannak esetek, mikor egy testben két lélek lakik.

Ha van politikai liberalizmus és konzervativizmus, bennem elmosódnak a
határok. Az egyik küzd a felszabaditásért, a másik gyüjti és
csoportositja a megtartó erőket. Taktikájuk ellenben furcsán kuszálja
össze az elveket. Van eset, hogy a liberalizmus rendszabályoz és a
konzervativizmus terjeszti ki a választójogot. Azok az elvek, melyek
néhány évtizeddel ezelőtt embereket választottak el egymástól és
generációkon át hagyományszerüen determinálták egész családok politikai
hovatartozandóságát, nem hatnak többé az élő valóság erejével. De az,
amit a mult század nagy liberális nekilendülése után ma a liberalizmus
válságának neveznek, egyuttal az én válságom is, tekintet nélkül arra,
hogy véletlenül milyen párthoz tartozom. Érzem, hogy a konzervativizmus
önmagában nem lehet program, mert ha magára marad, reakció lesz belőle,
de érzem azt is, hogy a liberalizmus, melynek egész gondolatvilága arra
van beidegezve, hogy _mit nem akar_, önmagában nem lehet elég. Saját
személyemből a nagy vonalakra kivetitve ez a parlamentek és pártok
válsága. Kétkedés a parlamentarizmusban és csalódás a népképviselethez,
általános választójoghoz füzött nagy reménységekben. A szüntelen át- meg
átcsoportosulások, szétválások, összeolvadások mellett a parlamenti párt
elveszti a mult évtizedekben birt nagy jelentőségét. Politikai
atomizálódás folyik az egész világon. A parlamentek vagy teljesen
szétszakadozottak, vagy egy óriási szerkezet, amelyet pártnak nem is
lehet nevezni, egyesiti magában mindazokat a heterogén, egymással
szemben álló, harcban álló elveket, melyek valaha a pártok programjának
alapjait megadták. A régi értelemben vett pártok ideje lejárt. Tul a mai
parlamentek látszólagos pártjain, tul a liberalizmuson és a
konzervativizmuson, tul a fascizmuson, tul mindenféle _izmusokon_ és
politikai gépezeteken pedig valaminek a körvonalai vetitődnek a
kárpitra, amiről még nem tudom, hogy micsoda, érdekképviseletek
tanácsa-e, vagy kiválóságok és kiválogatottak zsürije, vagy pedig az
emberiség közös, nagy lelke, amely mindannyiunkban müködik.

És igy vagyok az izgató, nagy problémák egész tömegével, melyek
napról-napra elém merednek, hogy válaszoljak rájuk, hogy válaszoljunk rá
valamennyien. Érzem, hogy igaza van a plebejusnak, aki több jogot
követel magának, de tudom, hogy igazuk van azoknak is, akik már
nemzedékekkel ezelőtt beérkeztek és a gyermekszobából hozták magukkal a
vezetés hivatottságát. Ha a lovat és kutyát ki kell tenyészteni, az
ember sem lehet három generáció előtt igazán gentleman. Hiszem a nemzet,
a nép, a faj jogát a külön élethez, különállóságának kidomboritásához,
de érzem, hogy müködik bennem a közös nagy lélek, amely együttesen viszi
az egész emberiséget előre. Megértem azt, akiben él az örökbéke
ábrándja, de megértem azt is, aki hősi önfeláldozás képzetével,
felvirágozott zászlók alatt vonul a világháboruba. Megértem azt, aki
együttérez a biborban született, szőkefürtös gyermek szomoru sorsával és
megértem azt is, aki el akarja háritani az apák bünének ismétlődését a
következő nemzedékekben. Megértem azt, akinek a legitimizmus adja meg az
élete tartalmát, de megértem azt is, aki azt vallja, hogy minden
legitimizmus egy korábbi törvényes állapot felforgatásával kezdődött. Ha
minden hatalom Istentől való, semmiféle hatalomtól sem tagadhatom meg a
felsőbb rendeltetés törvényszerüségét. A _beatus ille qui procul
negotiis_ váltakozik bennem a kalandorral, akit izgat, hogy mi van tul a
nagy tengeren és a kéklő hegyek oromsorán, ahol a szivárvány hidja a
földről mennybe visz.

Ezen a világon minden relativ. Relativ a fény, a sebesség, az erő és
relativ a gondolat és az igazság. Minden tézisnek meg van az antitézise
és a relativitások, tézisek és antitézisek harcának szintere én vagyok.
Csak a _lectores unius libri_ állithatják a szent együgyüség feltétlen
biztosságával, hogy nekik mindenben igazuk van. Bennem ezerféle érzés,
gondolat, hagyomány és tapasztalat találkozik és mindezeknek eredője az,
amit énnek nevezünk.

De tudom-e, hogy mi az az én? Egyéniségem csak öntudatomban jelenik meg
egység formájában és öntudatom az, ami kiemel a semmiből egy parányi lét
tartamára. Ez az öntudat megszünik, mihelyt átléptem a fekete kapun,
melynek csak az egyik oldalán van kilincs. Ennek az öntudatnak a
meghatározása a legnehezebb, mert a meghatározás lehetősége önmagában
rejlik. Öntudatom ezért nem tud megnyugtató választ adni énemnek
kérdésére. Mi vagyok én? Atomoknak meghatározott csoportosulása
vagyok-e, vagy független tőlük és több náluk valamivel? Ha atomok
csoportosulása vagyok, miért csoportosultak az atomok és a bennük levő
elektronok igy és miért nem másként? Hol van az énemnek külső határa;
ott-e, ahol testemnek látható felülete a külvilággal érintkezik, vagy
hozzászámithatom-e énemhez mindazt, ahova gondolatom elér és amit magába
foglal? Hol van a felelet erre és a kérdések egész tömegére?

Mit tudom én, ki vagyok én? Életem podgyászában mit hurcolok magammal
gyermekkorom emlékeiből, ifjuságom ábrándképeiből és meglett koromnak
megmellesztő küzdelmeiből? Ha reagálok a külső világ benyomásaira, ha
beszélek, ha cselekvésre határozom el magamat, miféle rejtett mozgató
erők játszadoznak énemnek ezerféle billentyüin? Mikor formába öntöm egy
gondolatomat, melyik tanitóm szava, vagy az emberiségnek melyik örök
tanitómestere szólal meg bennem? Ha cselekedtem, mi volt belőle a saját
elhatározásom és mennyiben állottam a külső tényezők, a környezet és az
események sodró hatása alatt? Tudhatom-e, hogy pillanatnyilag melyik
békésen elhalt, harctéren elesett, vagy máglyán megégetett, elporlott
ősömnek a vére dolgozik bennem; tudhatom-e, mit hoztam magammal elmult
századok ködös homályából?

Ez a bizonytalan körvonalu, ingadozó, töprenkedő valami vagyok én és
ezek vagyunk évezredek óta valamennyien, akik az életben nemcsak az
anyagi boldogulást és az érvényesülés külső formáit, hanem valami
mélyebbet, lényegbe vágót keresünk. Függetleniteni akarjuk magunkat az
egyoldalu befolyásoktól, hogy megtaláljuk az igazságot. Ezért akarunk
megérteni mindent és ezért kételkedünk mindenben. Az igazság keresése és
a kétkedés ikertestvérei egymásnak. Előttünk lebeg Tennyson mondása,
hogy több hit van a becsületes kételyben, mint az őszinteség nélküli
hitvallásban.

_Homo sum; humani nihil a me alienum puto._ Én vagyok az összetett
ember, a nagy Proteus. Sugártörő prizma vagyok, amely mindig ugyanaz
marad, aminthogy a dolgok is ugyanazok, csak a meglátásuk az, ami a
prizmán keresztül szüntelenül változik.

Én vagyok az összetett ember. Én az Örök Ember vagyok.




AZ EMBERI CIVILIZÁCIÓ KEZDETEI.

Nem is olyan régen minden valamirevaló történelmi kézikönyv azzal
kezdődött, hogy Menes volt Egyiptom első királya. Utódai voltak a
fáraók, akik a piramisokat épitették. Hogy mi volt Menes előtt és miként
jött létre Egyiptom kulturája és civilizációja, arról a történelem nem
tudott semmit. Esetleg egyes történetirók elkövették még azt a
furcsaságot is, hogy az első kötetet az előzmények nélküli ókori
keletnek szentelték és a második kötet elejére, az európai történet
bevezetése gyanánt biggyesztették oda az őskor történetét. Általában
számukra az őskor embere és kulturája független tudomány volt a
sajátképeni történelemtől. Tudományuk nem az emberi civilizáció
fejlődésének története volt és náluk az emberiség históriája nem a
megelőző évezredek hosszu, fáradságos és küzdelmes munkáján épült fel,
hanem a levegőben lógott. Deus ex machina módjára nem fejlődésnek volt
az eredménye, hanem készen adódott. Menes volt Egyiptom első királya…

Pedig az emberi nem történetének talán azok a legérdekesebb, legizgatóbb
fejezetei, mikor az ősember tapogatózva, bizonytalanul kezdte lerakni a
civilizáció alapjait. Igaz, hogy ezek a hosszu évezredek, amelyekről
nincsenek kőbe vésett, agyagba égetett és egyéb irásos dokumentumaink,
hanem csak leletekre, csontmaradványokra és egyéb hasonló emlékekre
vagyunk utalva, telve vannak kérdőjelekkel és a problémák egész
láncolatával. Kik voltak a történelem előtti idők egyes kulturáinak
megteremtői és hogyan kapcsolódnak az egyes periódusok egymásba? Miért
állt meg a fejlődés néha tizezer esztendőkre és miért vett ismét
váratlan lendületet? A viszonyok változása vetette-e meg egy uj
kulturfok alapját, vagy a régi fajt, amely képtelen volt emelkedésre,
másik váltotta fel s ez az uj faj lett egy ujabb kultura hordozója?
Hosszu időn keresztül akkora bizonytalanság uralkodott ezekben a
kérdésekben, hogy a szaktudomány állandóan emlegette az összefüggés
hiányát, a hiatust, amely a régi és ujabb kőkorszak s az utóbbi és a
történelmi idők között tátong. A történelem tudománya ezért érezte
felmentve magát az alól, hogy a civilizáció kezdeteinek ismertetésével
alapozza meg az emberiség történetét.

Pedig kétségtelen, hogy hézagok az emberiség legrégibb multjában
sincsenek. Legfeljebb a leletek lehetnek elszigeteltek, de nem a kultura
periódusai. Épen a legutolsó esztendők kutatásai nagyon alkalmasak arra,
hogy a hézagokat és mutatkozó üröket áthidalják. Sir Arthur Evans képét
használva, az őskor egyes emberfajai, melyeket a leletekből
megismertünk, többé nem különálló kulturák hordozói, hanem
staféta-futók, akik a civilizáció fáklyáját adták egymásnak tovább.

=Az emberi civilizáció legrégibb emlékei.= A geologia tudománya ma
általánosságban négy jégkorszakot ismer, illetőleg az tételezi fel, hogy
négy eljegesedési periódus követte egymást az északi féltekén. A
történelem előtti archeologia ezekbe az interglaciális periódusokba
helyezi az európai ember legrégibb emlékeit, anélkül, hogy az első
pontosan meg tudná állapitani az egyes jégkorszakok idejét és tartamát,
a másik pedig a relativ korszakokban hozzávetőleges biztonsággal el
tudná helyezni a régi kőkorszak egyes ember- és kulturtipusait.

Tiz-tizenöt év előtt még általános volt a meggyőződés az archeologusok
körében, hogy az ősember, aki az első, kezdetleges kőszerszámokat
készitette, az utolsó eljegesedést megelőző meleg periódusban élhetett,
melynek időtartamát ötven-százötvenezer esztendőre lehet becsülni
időszámitásunk előtt. Ma hovatovább lábra kap az a meggyőződés, hogy az
első eolithoknak, a kőszerszámok őseinek korát félmillió évre is vissza
kell vinni és az ember első emlékei az első jégkorszak előtti időbe
nyulnak vissza. Akármint lett légyen is, az éveknek e tizezrei alatt
nagyon, szinte rettenetesen lassu volt az ember fejlődése. Talán nem is
volt igazi ember, hanem egy oldalága az emberré fejlődő szerszámkészitő
állatnak, akiből hiányzott az igazi magas fejlődésre való képesség. Erre
a problémára valószinüleg sohasem tudunk teljes bizonyossággal
megfelelni.

=A neandervölgyi ember.= Amennyire meg tudjuk itélni, körülbelül az
időszámitásunk előtti 50–35.000 év között, az utolsó jégkorszak idején
lehetett Európa klimája a legrettenetesebb. Az északi jégtakaró leért
Belgiumig, Németország derekáig és a lengyel alföld közepéig. Az Alpok
és Pireneusok jégárai sokkal hatalmasabbak voltak, mint manapság. Köd,
hideg eső, nehéz havazás váltogatta egymást. Ebben a barátságtalan,
szubarktikus klimában élt az embernek az a tipusa, melyet neandervölgyi
ember (_Homo_ _Neandertalensis_, vagy más lelőhelye után _Homo
Mousteriensis_, _Homo primigenius_) néven ismerünk. Élete
viszontagságokban és tragikus küzdelmekben volt gazdag. Állandó
küzdelmet folytatott az időjárás szigoruságával. Nehéz harcokat vivott a
rettenetes vadállatokkal a barlangok birtokáért és ezer veszélynek tette
ki magát betevő falatjának előteremtéséért.

Milyen lehetett az ember, aki ilyen viszonyok között élt és milyen
lehetett az élete? Mikor 1856-ban a Düsseldorf melletti Neandervölgy
egyik barlangjából előkerült az a koponyatető, melyről ez az emberfaj
nevét vette, sokan, közöttük Virchow, kételkedtek e koponyarész
tulajdonosának emberi mivoltában. Azóta azonban, főleg Franciaországban,
amely a történelem előtti archeologiai leletek klasszikus hazája, nagy
számmal kerültek elő teljesen hasonló koponyák, sőt teljes
csontvázmaradványok, ugy hogy ezek alapján megközelitő pontossággal meg
tudjuk rajzolni a neandervölgyi ember alakját. Nem volt magas termetü,
legfeljebb 155–160 centiméter lehetett, nyaka előreállt, szemét
összeérő, hatalmasan kidomborodó csontiv árnyékolta, homlokának viszont
alig volt domborulata, előreugró fogsora alatt pedig az áll jóformán
hiányzott. Megjelenése elütött a mai emberétől és főleg koponyaalkatában
sok volt a primitiv, majomszerü, állati vonás.

Életéről nagyon keveset tudunk. Bármily kevés azonban, amit a leletek
alapján róla megkonstruálhatunk, elég annak megállapitására, hogy
külsejének állati vonásai mellett is ember volt életmódjában,
gondolkozásában és cselekedeteiben. Ismerte a tüzet, állatbőrökbe
burkolózva védekezett a hideg ellen, tisztelte halottait. Ha tisztelte
halottait, kellett, hogy valamelyes képzete legyen a tulvilágról, amit
pedig meglehetősen fejlett nyelv nélkül elképzelni nem lehet, mert csak
a nyelv segitségével lehet elvont gondolatokat közölni. Pattogtatott
kőből fegyvert és szerszámot készitett magának, mellyel vadászott és
levakarta, kidolgozta az állatbőröket; a szerszámot odarakta halottja
mellé, akit eltemetett. A nagy vadakat, melyek erejét sokszorosan
felülmulták, valószinüleg fortéllyal ejtette el, vagy verembe csalta és
ugy ölte meg őket. Alkalmasint illő tisztelettel megette embertársait
is. Minthogy olyan vidéken is lakott, ahol nem voltak barlangok, fel
kell tételezni róla, hogy a hideg elleni védekezésül másfajta
mesterséges lakásról is tudott gondoskodni. Talán vermet ásott és azt
fedte be, talán kezdetleges kunyhót is épitett magának.

Kulturáját leggazdagabb előhelyéről _moustérien_ kulturának nevezzük.
Csontmaradványokban, eszközökben bőven vannak emlékei Európából,
Észak-Afrikából, Elő-Ázsiából, legfőként azonban Franciaországból.
Legutóbb 1925-ben Tarville-Petre a galileai Tabgha mellett bukkant
teljesen neandervölgyi tipusu leletre.

Hogy honnan került Európába ez a nyomoruságos viszonyok között élő,
meghatóan kezdetleges ősi rokonunk, nem tudjuk. Vannak, akik azt hiszik,
hogy Afrika archeologiai átkutatása fogja megadni erre a kérdésre a
feleletet és vannak, akik azt állitják, hogy a neandervölgyi ember
Dél-Németországon át, az északi jégmező és az Alpesek jégárjai közötti
övön keresztül, mint egy akkoriban fejlettebb kultura hordozója hatolt
előre nyugat felé. De épenugy, mint eredetét nem ismerjük, arra a
kérdésre sem tudunk megfelelni, hogy mi történt vele. Kipusztult, vagy
kipusztitották, vagy felszivódott az utána következő magasabb rendü
fajokban? Vannak antropologusok, akik valószinüleg nem is egészen
alaptalanul, nem hisznek egész fajok kipusztulásának lehetőségében,
különösen, ha azok a fajok egész kontinenseket népesitettek be és azt
hiszik, hogy a neandervölgyi ember, az emberi fejlődésnek ez az
oldalhajtása, még ma is itt él velünk, bennünk, a vérünkben, Európa
civilizált népeiben. Annál is inkább feltételezik ezt, mert a
neandervölgyi ember alkalmasint jó ideig együtt élhetett akár Európában,
akár egyebütt az utána következő fajokkal, amelyek átvették kulturájának
maradványait.

=A rénszarvas kora.= A jégkorszak letünte után Európát hosszu
évezredeken keresztül tundra- és steppszerü területek boritották. A
jégkorszak állataiból egyre csökkenő számban megmaradt még a mammut,
barlangi oroszlán, szürke medve, gyapjas rinocerosz, de mellettük
megjelentek már a mai mérsékelt égöv állatainak ősei is. Vadlovak,
bölények és rénszarvasok óriási tömegei tanyáztak Európa derekán és
bőséges alkalmat nyujtottak az uj emberfajnak, amely a neandervölgyi
ember helyét elfoglalta, hogy vadászszenvedélyét kielégitse és
megélhetését biztositsa.

A jégkorszak letünte ugyanis nemcsak uj fejlődési fokozatot jelez a
történelem előtti idők kulturájában, hanem az uj korszakot egyuttal egy
uj, intelligens fajtának a megjelenése vezeti be, melyet az
antropologusok egy része _első valóságos embernek_ szokott nevezni. Akár
van jogosultsága ennek az elnevezésnek, akár nincs, bizonyos, hogy sem
az _aurignaci_, sem pedig a _cro-magnoni_ embert, aki uralkodó tipusa
volt a jégkorszak végétől a csiszolt kőkorszakig terjedő időnek, nem
választják el lényeges különbségek a modern embertől. A cro-magnoni
ember magastermetü volt, magasabb a mostani emberfajták átlagánál,
koponyája nagy, boltozatos, a hosszu fejü tipushoz tartozó, arca
alacsony, széles, álla jól kifejlődött. Legtalálóbban magastermetü,
széles arcu hosszufejünek, esetleg a kapcsolatról, mely közte és a
környező állatvilág között fennállott, _rénszarvas-embernek_ lehetne
nevezni.

A történelem előtti időben nincsenek a mai értelemben vett események és
évszámok. Hogy az egymást követő korszakokat meg tudják különböztetni,
az archeologusok a megmaradt eszközök alapján kulturtipusokat állitottak
fel, melyek a legfontosabb lelőhelyek után nyerték nevüket. E
kulturtipusok megállapitásában sok bizonytalanság uralkodik és nagyon
nehéz a leleteknek időrendben való csoportositása is. A tulzásba vitt
részletezés a tudománynak ebben az ágában csak zavarokat okozhat. Az
általános beosztásra azonban feltétlenül szükség van. A
rénszarvas-korban három ilyen általános kulturtipust különböztetünk meg,
az _aurignacit_, _solutréit_ és _magdalénit_. Ez a három periodus a
szerszámok és fegyverek állandó tökéletesbedését mutatja; a solutréi
korban jelennek meg a babér- és fügefalevél-alaku, teljesen szimetrikus,
csodálatosan finom élü, – de nem csiszolt! – kőeszközök, a magdaléni
korban pedig a miniatür kőszerszámok és mindenekfelett az olyan
csonteszközök, melyeknél tökéletesebbeket hosszu évezredek multával sem
tudtak előállitani.

De a rénszarvas-kornak legfőként nem a technikailag folyton tökéletesebb
eszközök tartották fenn az emlékezetét, hanem a müvészi alkotások, főleg
a _barlangrajzok_, amelyek az Aurignac-periodusban nagyon egyszerü,
profilban rajzolt, kétlábu állatokkal kezdődnek és folyton
tökéletesbedve, a rénszarvas-kor végén élethüen naturalisztikus
ábrázolásokig jutnak el. A magdaléni korból valóságos kompoziciók
ismeretesek, melyek meglepnek a szinek gazdagságával, ügyes felrakásával
és egész vadászjelenetek, vagy vágtató vadlovak csoportjának
ábrázolásával. Az őskor müvésze megörökitette azt, ami legjobban izgatta
a benne élő vadász fantáziáját. Oly tökéletesek vannak e rajzok között,
hogy mikor 1878-ban Sautuola spanyol archeologus, illetve kis leánya az
első ilyen barlangrajzot felfedezte, az egész tudományos világ
kétségbevonta, hogy az a kőkorszakból származik, modern hamisitásra
gyanakodott és csak akkor fogadta el a felfedezés hitelességét, mikor
azt a Dél-Franciaország és Spanyolország barlangjaiban talált leletek
egész sora megerősitette. Ezek a képek a rénszarvas-kor emberének éles
természet-megfigyeléséről, magasfoku technikai készségéről és eleven,
üde, artisztikus érzéséről tesznek tanuságot. Ugyanezt bizonyitják az
egyre nagyobb számban előkerülő plasztikai alkotások, faragványok,
csontokba vésett ábrázolások és dombormüvek is. Egyes muzeumok nagyon
ügyesen mutatják be az őskor emberének müvészi alkotásait. A hallei
ősrégészeti muzeumban utánzatban látható egy barlang falfestményeivel
együtt; a gráci muzeumban pedig barlangrajzok eredeti méretben
freskódiszitésnek vannak felhasználva.

A barlangkutatás munkája Európában immár körülbelül félszázada folyik és
egymásután hozza napfényre a meglepő eredményeket. Az altamirai barlang
belső boltozatain, ahova napfény sohasem hatol be, többszinü képeket
fedeztek fel, melyek csak mesterséges világitás mellett készülhettek.
Ellenben sem itt, sem más barlangokban, ahol szintén találtak képeket, a
füstnek és kormozásnak semmi nyoma. Az őskor müvésze zsirkő-lámpával
dolgozott, melyben zsirt égetett. Egyes barlangokban a kutatók
geometriai jellegü rajzokra bukkantak, melyekben kunyhók ábrázolását
vélték felismerni, mig egy másik barlangnak a rajza a szánhoz mutat
félreismerhetetlen hasonlóságot. A coguli és alperai barlangok képei
táncoló nők csoportját ábrázolják, a testet a melltől kezdve elfedő,
valósággal kiszabott, szoknyás ruhákban. Ismerünk nyilas
vadászjeleneteket, tehát a rénszarvas-kor embere már tudott távolba
hordó fegyvert késziteni. Egy képen sakálforma állat, hihetőleg a
kutyának őse, kiséri a vadászt, tehát az állatok megszeliditésének első
nyomai, amit azelőtt csak az ujabb kőkorszak emberének tulajdonitottak,
tiz-tizenötezer esztendővel régebbi időkbe nyulnak vissza. A minatedai
barlang freskóján nyilas csoportok küzdő helyzetben állanak egymással
szemben, – a társadalmi szervezetnek, de egyuttal a szervezett harcnak
első reánk maradt emléke.

A rajzokat a tárgyi leletek is megerősitik. Ha a rénszarvas-kor embere
az állatok között lazacot is karcolt a mammut-csontra, megvan a
csonthorog, mellyel halászott. Ha a szó szoros értelmében vett ruhákat
festett, megvan a magdaléni kor finom csont-tüje, mellyel a ruhát
készitette. Két esztendeje Morvaországban, a predmosti őskori telepről,
amely a solutréi periodusba sorozandó, csontból faragott valóságos
ruhakapcsok kerültek elő, amelyek azt igazolják, hogy a rénszarvas-kor
embere nemcsak állatbőrökbe burkolta magát, védekezésül a hideg ellen,
hanem a szó szoros értelmében öltözködött. Mindenesetre ennek a kornak
embere már nagyobb kulturkészletnek volt birtokában, mint amekkorát nála
még néhány esztendővel ezelőtt is feltételeztünk.

=A negroidok problémája.= A rénszarvas-kor kulturájának kétségtelenül az
aurignaci és cro-magnoni ember volt a hordozója, de nem ő volt az
egyedüli ember, akit ebből a korból ismerünk. A cro-magnoni csontvázakat
1868-ban fedezték fel és a mult évszázad utolsó évtizedeiben az
ugyanezen tipusu ember emlékei állandóan szaporodtak. 1901-ben azonban a
_Grotte des Enfants_ barlangban Mentone mellett két csontvázat fedeztek
fel, melyek határozottan negroid jelleget árulnak el. Ebből és más
hasonló leletekből arra kell következtetnünk, hogy a cro-magnoni
emberrel egyidejüleg egy néger szabásu lakossága is volt Európa déli
részének. A furfoozi és más hasonló leletek, melyeknél a faragott
rénszarvascsontok és egyéb körülmények lehetővé teszik a kor
megállapitását, melyből származnak, viszont azt is mutatják, hogy a
magdaléni kor vége felé az addigi kizárólagos hosszufejü tipus mellett,
melynek a cro-magnoni ember volt a legkiválóbb képviselője, már az első
kerekfejü emberfajta is megjelent Európában. Az antropologusok egy része
azt tételezi fel, hogy a furfoozi fajban a belső-ázsiai rövidfejüek,
vagy mongolok első európai beszüremkedését és az Európa derekán ma is
erősen elterjedt _alpin tipusnak_ az ősét kell keresnünk. Más leleteknél
az antropologusok eszkimó affinitásokat gyanitanak.

Faji tekintetben igy a megoldatlan és valószinüleg soha teljes
bizonyossággal meg nem oldható kérdések egész sorozatával állunk
szemben. A fontos azonban az, hogy bár ezekben a nagyon régi
korszakokban különböző fajok jelenlétét tudjuk megállapitani, a kor
kulturája valamennyi fajnál közös. Ugyanannak a müvészetnek a nyomait
találjuk Dél-Franciaországtól Morvaországig; a grimaldi csontvázak
mellett ugyanazokat a kagyló-diszitéseket, ugyanazt a vörös
festékanyagot találjuk és a temetés módja is ugyanaz, mint a cro-magnoni
embernél, aki dominált a rénszarvas-kor legnagyobb részében. A viszonyok
ugyanolyanok voltak, mint a jelenkori Európában. A fajok keveredtek,
egymás mellett éltek és ugyanazon kultura jelenségei kiterjedtek a
különböző fajokra. Ugy a materiális, mint szellemi kultura kincsei
vándoroltak. A messze belföldön talált atlanti és földközi tengeri
kagylókból, a diszitő motivumok és különböző tárgyak vándorlásából a
forgalomnak, sőt mondhatnók, kereskedelemnek bizonyos élénkségére kell
következtetni.

Sokan az őskor faji problémáinak keretébe szokták bekapcsolni azokat a
különböző elefántcsontból és puha kőfajtákból faragott nőszobrokat is,
melyeknek az Alsó-Ausztriában talált ugynevezett _willendorfi Vénus_ és
a dél-franciaországi szoborleletek a legkiválóbb képviselői. Ezeken a
szobormüveken az őskor müvésze tökéletes plasztikával adta vissza az
emberi testet, főleg pedig a nő alsó testének azt az elhájasodását,
amely egyáltalában nem felel meg a mai ember szépség-ideáljának. Az
archeologusok egy része a steatopigiának ebben a megörökitésében, mai
analogiákból kiindulva, néger jellegü emlékeket vélt felfedezni.
Meggyőződésünk szerint ez a felfogás mindenesetre tulzott. A steatopig
szobrok sem a készitők néger voltát, sem pedig a néger szépség-ideál
elterjedését nem bizonyitják. Egyszerüen a szoborkészitők naturalisták
voltak, akik a női testet olyannak ábrázolták, aminőnek az egy-két
szülés és szoptatás után mutatkozik, ha mesterségesen nem kendőzik el a
valót. A női test alsó részének erős kidomboritása egyébként rituális
jelentőségü is lehetett s a termékenységet jelképezhette. Valószinüvé
teszi ezt az is, hogy steatopig szobrocskák nagy mennyiségben kerültek
elő a krétai ásatásoknál is, már pedig Krétában az ujabb kőkorszak
idején egyáltalán nem lehet néger szépség-ideálról beszélni.

=Hova tünt a rénszarvas-kor embere?= Az ember őstörténetének ma is
megoldatlan problémái közé tartozik, hogy mi lett a rénszarvas-kor
müvészi hajlandóságu emberével, aki dombormüveket, szobrokat faragott és
falfestményekkel, freskókkal népesitette be a lakásául szolgáló
barlangok boltozatait? Az ujabb, vagy csiszolt kőkorszakban ugyanis
ezeknek a müvészi hajlandóságoknak nyomát sem találjuk. Épen ugy, ahogy
a neandervölgyi és cro-magnoni ember között ür tátongott, a tudomány elé
egy másik szakadék is meredt, amely a régi kőkorszak emberét az ujabb
kőkorszak emberétől elválasztotta. Egyes archeologusok annyira mentek
ebben a szakadék-elméletben, hogy még azt is feltételezték, hogy a
cro-magnoni ember ragály, vagy más körülmények következtében egészen
kipusztult és lakótelepei évszázadokon keresztül üresen maradtak, mig
egy uj faj, amely az ujabb kőkorszak kulturáját hozta magával, Európa
földjét ismét be nem népesitette. Az én véleményem szerint, bár a régi
és ujabb kőkorszak között átmenetnek még mindig nagyon sok megoldatlan
problémája van, ilyen értelemben vett hiatust nem lehet és nem szabad
feltételezni.

Talán tizenötezer esztendővel a mi időnk előtt, Európa klimájának
fokozatos felmelegedése következtében vége felé hajolt a tundrák és
steppék időszaka és földrészünk erdősödése megkezdődött. Az
életkörülmények megváltozása következtében a rénszarvas megritkult,
kipusztult, vagy észak felé elhuzódott. Ez az észak felé vándorlás
természetesen nem történt egyszerre, hanem sok évszázad alatt. Ez idő
alatt a mi felfogásunk szerint, folyton javuló klimaviszonyok mellett
is, annak az embernek az élete, kinek egész gazdasági rendszere a
rénszarvas- és bölénycsordák bőséges jelenlétével függött össze,
megnehezedett. Lehet, hogy a neki meg nem felelő életkörülmények részben
degenerálódását idézték elő, részben pedig arra késztették, hogy kövesse
az észak felé kivándorló állatokat. Ugyanakkor – ismét évszázadokat
értve e kifejezés alatt, – amint Európa klimája a megjavult, a Földközi
tenger felől megkezdődött egy alacsonyabb termetü, de szintén hosszufejü
fajnak, melyben valószinüleg az ugynevezett _mediterrán fajnak_ első és
ak felé irányuló hullámát lehet felfedeznünk, a benyomulása a kontinens
derekára. Kelet felől valószinüleg tovább tartott a _furfoozi_ néven
ismert rövidfejü tipus előnyomulása nyugati irányban. Ez a két faj
keveredett a régi faj visszamaradt töredékeivel, minden valószinüség
szerint felszivta őket, elfoglalta az elvándoroltak által üresen hagyott
helyeket és meghonositotta Európában, amit magával hozott, az ujabb
kőkorszak, a neolitikum kulturáját. Antropologiailag e fajok egymásra
következését kimutatni nem lehet, de a keveredés processzusának minden
valószinüség szerint igy kellett lejátszódni.

Ma a tudományban általánosan el van terjedve az a feltevés, hogy az
északra elvándorolt cro-magnoni emberben kell az ugynevezett _északi
faj_, az indogermánok ősét keresnünk. A késői paleolitikum embere
elfoglalta a jég elvonulása után északon szabaddá vált területeket és az
uj viszonyok között átalakulva, magára öltötte azokat a tulajdonságokat,
amelyek az északi fajt jellemzik, a keskeny és hosszukás arcot, a
világos és áttetsző bőrt és a haj szőkeségét. Tulnagyra ezeknek az
ősöknek a számát nem lehet tennünk, egy nagyobb csapat, horda lehetett
az, melynek leszármazottaiban a hosszu időn át tartott _Inzucht_ révén
az emlitett tulajdonságok kifejlődtek és örökletesekké váltak. Későbbi
évezredek multával innét, a Balti tenger vidékéről történt az
indogermánok szétáradása és fellépésük a történelem szinpadán.

A bizonytalan tapogatózásokat mi sem mutatja azonban jobban, mint az
északi rövidfejüek kérdése. A cro-magnoni ember hosszufejü volt és az
északi koponyák is tulnyomóan hosszufejüek. De északon már a
kőkorszakbeli koponyák bizonyos százaléka is rövidfejü. Másként ez nem
magyarázható meg, minthogy vagy a cro-magnoni embernek Skandináviában
való megjelenésével egyidejüleg, vagy nem sokkal utána, egy másik,
rövidfejü bevándorlás is történt. Hogy honnét kerültek ezek a Balti
tenger vidékére, a furfoozi fajtával azonositandók-e, vagy egy egész
független bevándorlást kell feltételeznünk délkeletről, vagy keletről, e
tekintetben találgatásokra vagyunk utalva. Az uralkodó nézet az, hogy ez
a rövidfejü északi faj máig is fennmaradt a lappokban. De hogy más,
kalandos feltevésekben sincs hiány, azt az indogermán őstörténeti
kutatásnak azok a képviselői mutatják legjobban, akiknek feltételezése
szerint ezek az északiak minden idegen beavatkozás nélkül, teljesen
önállóan fejlesztették ki saját körükben az ujabb kőkorszak
civilizációját és mig a hosszufejüek közülük az indogermánok ősei
lettek, addig a rövidfejüek részint a mai finn-ugorokban élnek tovább,
részint kelet felé vándorolva, a Krisztus előtti hatodik évezred táján
Mezopotámiáig jutottak el és mint szumirok léptek fel a történelem
szinpadán. Ezt az elméletet bizonyos fentartással még az egyébként
kiváló Kossinna is magáévá teszi. Ha ez csakugyan igy volna, el kellene
ismerni annak az angol kritikusnak az igazságát, aki azt mondja, hogy az
indogermánoknak nem sok okuk lehet a dicsekedésre, ha egyidőben indultak
el a civilizáció utján és oly alaposan lemaradtak a szumirok mögött.

=Átmenet az ujabb kőkorszakba.= Régebben a régi és ujabb kőkorszak
közötti különbséget főleg arra alapitották, hogy az ujabb kőkorszak
embere egyszerü pattogtatás helyett csiszolta és furta szerszámait. Ma
ezt a fennálló különbségek csak egyik, még pedig nem is fontosabb
jelenségének tekintjük. Egészben az ujabb kőkorszak legfontosabb
jellemző vonásait a csiszolt kő használatán kivül abban foglalhatjuk
össze, hogy ekkor kezdődik meg az állatok rendszeres szeliditése és
háziállatok tartása, a földmivelés, a fazekas mesterség, a fonás és
szövés. Alapjában véve ugyanazok a foglalkozások, állattenyésztés,
mezőgazdaság és ipar, melyek ma is uralkodnak az ember gazdasági
életében. Az alapvető különbség a régi és uj kőkorszak között abban
rejlik, hogy a régi kőkorszak emberének főfoglalkozása a vadászat és
halászat volt, mellette gyüjtögette azokat a növényi tápszereket,
gyümölcsöket, melyeket a természet elébe tárt; vadászott, ha a vad
véletlenül elébe került, vagy az éhség rákényszeritette, de a
rendszeres, gazdasági értelemben vett munkát nem ismerte. Ezzel szemben
az ujabb kőkorszak állattenyésztő, földmüvelő és ipart üző emberét
tőlünk már csak mennyiségi, de nem minőségi különbség választja el. A
vadásznak távol vidékekre elkalandozó nomád élete megszünik s a
megtelepedett ember életében a munka és pihenés szabályszerüen
váltogatják egymást. Az életszinvonal emelkedik és egyenletesebbé válik.
A régi kőkorszak az emberiségnek, mint olyannak történetéhez tartozik,
az ujabb kőkorszakkal kezdődik az emberi _civilizáció_ története.

De miért maradnak el az ujabb kőkorszak kezdetén egyszerre azok a
müvészi alkotások, amelyek oly jellegzetesek a rénszarvas-kor emberére?
A felfogások e tekintetben nagyon eltérőek. Vannak, akik e jelenséget a
régi faj eltünésével és az uj faj megjelenésével hozzák kapcsolatba,
mely utóbbiból hiányzott a müvészethez való hajlamosság és készség és a
magdaléni kor eleven, biztos kézzel megrajzolt képeit csak
gyerekrajzokra emlékeztető konvencionális ábrázolásokkal és geometriai
formákkal tudta helyettesiteni. Mások ismét azt tételezik fel, hogy ez a
müvészeti hanyatlás az életmód megváltozásából folyik. A megtelepedett
földmüvelőnek a látóköre fizikailag és lelkileg egyaránt összeszükült.
Az állat, a vadászat tárgya nem foglalkoztatta többé a fantáziáját és
nem érezte szükségét, hogy azt lakóhelyének falán megörökitse. A
szabályos, beosztott munka, a megélhetés biztosságának érzése
filiszterszerüvé tette müvészetének megnyilatkozásait is. A
rénszarvas-korban a müvészetet a férfi üzte szabad idejében, az ujabb
kőkorszakban a müvészet asszonyi mesterséggé vált és ellaposodott.
Vannak azonban, akik még tovább mennek és meggyőződésem szerint egészen
helyt nem álló következtetésekhez jutnak el. Gordon Childe szerint a
rajzok konvencionalizálódásából nem szabad az esztétikai izlés
megromlására következtetni. A barlangrajzok ugyanis nem a _l’art pour
l’art_ önkéntes megnyilatkozásai voltak, hanem minden valószinüség
szerint totemisztikus, gyakorlati célokat szolgáltak. Az ősember azt
vélhette, hogy az állat megrajzolásával hatalmat is szerez fölötte. Ez
esetben az élethü megrajzolásnak leegyszerüsitett szimbolummal való
helyettesitése nem hanyatlást, hanem fejlődést jelent a konkrét képtől
az elvont gondolkodás felé. Mondanunk sem kell, hogy ennek a feltevésnek
a jogosságát csak abban az esetben lehetne elismernünk, ha az ősember
kizárólag csak állatokat rajzolt, vagy mintázott volna és ha az ujabb
kőkorszak embere legalább a szimbolikusnak tekintett rajzokban produkált
volna tökéleteset. Tényleg azonban ezek a rajzok is oly kezdetlegesek,
mintha visszamennének abba az időbe, amelyből a rénszarvas-kor emberének
müvészete kiindult.

De ha igy Európában az ujabb kőkorszak bekövetkeztével a müvészeti
hagyományok folytonossága megszakad, ma mégsem tátong a két kultura
között olyan szakadék, mint amekkorát néhány esztendővel ezelőtt
feltételeztek. Délen az _azili_, északon pedig a _maglemosei_ kultura
bizonyos mértékig hidat formál a régi és uj kőkorszak között. Az első
nevét az Ariége departementben levő Mas d’ Azil barlang leleteiről, a
másik pedig a maglemosei konyhahulladék-halmokról vette. A Mas d’ Azil
barlang leletei, melyeket Piette francia archeologus hozott napfényre,
ma már nem állanak egyedül, hanem elszórtan ismétlődnek Spanyolországtól
Svájcig. A müvészi rajzok ezekben a barlangokban hiányzanak ugyan, de
geometriai rajzokban megmaradt az előző korszak sokszinü technikája és
nagy számmal fordulnak elő olyan tárgyak, melyek a magdaléni korral való
rokonságra utalnak. Rénszarvas-agancs helyett már a közönséges szarvas
agancsa szolgáltatja a különböző eszközök készitésének anyagát, de a
szigonyok, horgok és egyéb eszközök nagyrészt olyanok, mint a magdaléni
időben. A szokások is megmaradtak; a halottak mellett a kutatók
ugyanazokat a festőanyagokat találták. Épenugy a maglemosei és más
hasonló konyhahulladék-halmok is átmenetet jeleznek. A legalsó rétegek a
régi kőkorszak embereinek kulturájára utalnak, mig a felső rétegekben
már háziállatok csontjai és gabonamaradványok fordulnak elő. Az azili
korszak legkülönösebb emlékei azonban azok a sokszinü, festett kavicsok,
melyeknek jelentésével és rendeltetésével még mindig nem vagyunk
tisztában. Oly különösek ezek a kavicsokra festett jelek, hogy Piette
egy kezdetleges abécé jegyeit vélte bennük felfedezni.

Mindent összefoglalva, a régi és ujabb kőkorszak közötti átmenet
körülményeit pontosan nem ismerjük, de már nem állhat meg az a régi
feltevés, hogy e két korszak között teljesen hiányzik a kapcsolat. Főleg
a részletkérdésekben még nagyon sok probléma vár megoldásra és vannak
nyomok, melyek egyelőre még csak merész találgatásokra adnak alkalmat.
Mióta jobban kezdjük ismerni Dél-Afrika népeit, egyes kutatók nem ok
nélkül mutattak rá arra a nagy hasonlóságra, amely a busmanok és a
rénszarvas-kor emberének barlangrajzai között fennáll. Nyelvészeti és
egyéb bizonyitékok alapján ma az az elmélet áll fenn, hogy a busmanok
aránylag késői időben vándoroltak északról az afrikai kontinens déli
részére. Lehet-e ilyen alapon feltételeznünk, hogy a rénszarvas-kor
müvészete volt az, amely átterjedt a Földközi tenger déli partjára és
ezt vitték a busmanok magukkal az egész afrikai kontinensen keresztül?
Viszont északon, Trondhjem körül is fedeztek fel olyan barlangrajzokat,
melyek szintén a rénszarvas-kor franciaországi rajzaira emlékeztetnek. A
találgatások itt abban az irányban mozognak, hogy önállóan fejlődött-e
ki ez az északi barlang-müvészet, vagy az Európa derekáról északra
elvándorolt ember vitte magával müvészetének megnyilatkozásait? Olyan
kérdések ezek, melyekre hiányzik a felelet.

=Az egyiptomi civilizáció eredete.= Az, amit a régi és ujabb kőkorszak
összefüggéséről elmondottunk, tulajdonképen csak a történés sorrendje
szempontjából fontos. Sokkal fontosabb ennél az összefüggés kimutatása a
Földközi tenger keleti medencéjének ujabb kőkorszakbeli kulturájával,
melyen végeredményben egész mai civilizációnk nyugszik.

Emlitettük ugyanis, hogy az ujabb kőkorszak kulturája, melyet Európa
derekáról ismerünk, nem ott termett és fejlődött ki, hanem idegen
vidékekről származott és hihetőleg délről jövő bevándorlók hozták
magukkal. Fel lehet tételezni azt is, hogy ezek a bevándorlók a fehér
emberiségnek az északival rokon, de más viszonyok között, eltérően
fejlődött másik nagy csoportjához, a mediterrán fajhoz tartoztak. A
történelem előtti időkben, mikor Európa még több helyütt szárazföldön
összefügött Afrikával, ez a faj népesitette be Afrika egész északi
partvidékét és Európa nagy részét, nyugaton egészen Angliáig. Mikor a
viz betöltötte az egész földközi medencét, az összeköttetés
természetesen megszakadt és az egymástól elvált ágak külön fejlődésnek
indultak. A tudomány mai állása szerint ennek a mediterrán, vagy mások
szerint iber elnevezésü fajnak kell tulajdonitanunk a civilizáció
alapjainak lerakását. Közelebbről Egyiptomot kell tekintenünk annak a
helynek, ahonnét a mai értelemben vett civilizáció hóditó utjára
kiindult.

Ennek a kis tanulmánynak célja nem az etnikai vonatkozások kutatása és
megállapitása. Épen azért csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a régi
Egyiptom népének pontos faji hovatartozandóságát illetőleg sokáig teljes
bizonytalanság uralkodott és uralkodik sok tekintetben még ma is. A
tipusok különbözősége, a prehisztorikus sirokból előkerült csontvázak,
nyelvészeti és egyéb közvetett bizonyitékok alapján azt kell
feltételezni, hogy Egyiptom népének törzsét a mediterrán fajnak a
libiaival rokon ága szolgáltatta, mely azonban még olyan időkben,
melyekről történeti bizonyitékok nincsenek, szemita és néger elemekkel
is keveredett. A szemiták bevándorlása két uton is történhetett. Az
egyik volt Arábia déli vége, amely valamikor a Bab el Mandeb
tengerszoros tájékán összefüggött Afrikával, a másik a Szuezi
földszoros, mindazoknak a későbbi ázsiai hóditóknak az utja, akik
betörtek Egyiptomba.

Akármilyen volt is Egyiptom népének faji összetétele, kétségtelen, hogy
ez a nép az európai kontinens népeinél sokkal hamarább eljutott egy
olyan állapothoz, amelyet már civilizációnak nevezhetünk. Hogy ez igy
történt, annak magyarázatát az általunk ismeretlen tényezőkön kivül
főleg abban kell keresnünk, hogy az éghajlati viszonyoknál fogva
Egyiptomban sokkal inkább adva voltak a fejlődés előfeltételei, mint a
prehisztorikus Európában. Mikor még Európa őslakói egy szigoru és
barátságtalan klimával folytattak szakadatlan küzdelmet, a Nilus völgye
egy hasonlithatalanul kedvezőbb éghajlatnak az áldásait élvezte. Ez a
klima még kedvezőbb volt a mainál is, mert a jégkorszak idején a
Földközi tenger déli részének ma esőtlen vidékei és a Szahara is sokkal
gazdagabbak voltak csapadékban, mint később, mikor az északi jégtakaró
visszahuzódása az esőmennyiséget lényegesen csökkentette. A termősáv,
amely ma Egyiptomot alkotja, valaha sokkal szélesebb lehetett és a
dzsungel, amely a Nilus völgyét hajdan boritotta, gazdag flórájával és
faunájával az ujabb kőkorszak vadásznépéneek bőséges megélhetést
biztositott.

A legutóbbi esztendők óta már képet is tudunk alkotni ennek a népnek
életéről. _Badari_ kerületben, Fajum vidékén igen gazdag leletek
kerültek napfényre, melyeknek idejét 12–15 ezer évre lehet becsülni. A
kőszerszámok, melyeket a badarii ember használt, Európában a solutréi
periodus legszebb kőszerszámaihoz hasonlithatók. Kőeszközeit tehát a
badarii ember nem csiszolta, hanem pattintotta. Ugyanakkor azonban már
kövön törte a gabonát, tehát müvelte a földet és tudott olyan diszitett
edényeket késziteni, melyek Európában az ujabb kőkorszak legszebb
fazekasipari termékeivel kiállják az összehasonlitást. A fazekasságban
Egyiptom több ezer évvel megelőzte Európát és ezt az időbeli
különbözetet a civilizáció terén a Földközi tenger délkeleti szöglete
hosszu időn keresztül megtartotta. A fémeket a badarii ember még nem
használta, de néhány rézdarab már előfordul a leletek között. A
kőkorszak emberének figyelme már ráterelődött az uj anyagra, amely
hivatva volt arra, hogy hallatlan módon lenditse előre a civilizációt.
Egyelőre talán különlegessége tünt fel neki, talán fetisnek használta,
de mindenesetre már birtokában volt. Csak egy lépés hiányzott, hogy élni
is tudjon vele.

Az a körülmény, hogy a fazekasságot felfedező egyiptomi ember került a
civilizáció élére, nem véletlen. Az emberiség története számtalan
példával bizonyitja, hogy a szükségletek a találmányok létrejöttének és
értékesitésének legfőbb előmozditói. Alkalmasint igy vagyunk az
egyiptomi fazekas iparral is. A fazekasság csak olyan helyen
születhetett meg, ahol megvolt bizonyos anyagok gyüjtésének, tartókban
való elhelyezésének szükségessége. Mikor a badarii ember és kortársa
rájött arra, hogy a formázott agyag, akár bizonyos gyümölcsöknek
kettévágott héja, alkalmas élelmiszereinek tartására, folyadékok
megőrzésére, a felfedezés nem ment veszendőbe, hanem tovább fejlődött és
igazi ipar lett belőle. De a rendszeresen üzött fazekas ipar már a
megtelepedett ember mesterségei közé tartozik. A megtelepedésnek pedig a
_földmüvelés_ az előfeltétele.

Hogy az ujabb kőkorszaknak ezek a foglalkozásai mikor és hogyan
honosodtak meg Egyiptomban, nem tudjuk. Egyes kutatók a mi
időszámitásunk előtt 18–20.000 évre viszik vissza a kezdetét. Azt
mindenesetre tudjuk, hogy régente Egyiptom, amely ma buzát egyáltalán
nem termel, nagy gabonatermő ország volt. Még rómaiak idejében is
Egyiptomot tekintették Itália egyik éléskamrájának. Tudjuk azt is, hogy
a buzának egyik fajtája, a _triticum monococcum_ vadon is előfordul
Sziriában. Ismerete, termelése és nemesitése mindenesetre onnan jutott
el Egyiptomba és a természeti viszonyok tekintetében hozzá nagyon
hasonlatos Mezopotámiába. Az állattenyésztés, földmüvelés és részben a
primitiv ipar révén ugy a Nilus, mint a Tigris és Eufrátes völgyének
lakói nagyon korán mentesiteni tudták magukat a tisztán vadászó és
gyüjtő élet esetlegességeitől, viszont az otthon, amelyhez ezek a
kincsek füződtek, becsessé lett számukra és kalandozás helyett a
szervező erők ennek az otthonnak a megtartására és megőrzésére
irányultak. A rendszeresség, amellyel a Nilus áradásai évről-évre
visszatérnek, rávezette a primitiv embert egyrészt az idő beosztására,
másrészt pedig az áradás szabályosságának kihasználására. Védekezésül a
vizár ellen gátakat épitett, melyek magas vizállás alkalmával utakul is
szolgáltak, a viz levezetésére és öntözésére pedig csatornákat.
Nyilvánvalóan az ilyen természetü munkák egyes családok, vagy csak
nagyon kevés ember erejével nem voltak megvalósithatók, ez már a
kollektiv tevékenységet tette szükségessé. Igy jöttek létre az ujabb
kőkorszak idején a kis kiterjedésü közületek, későbbi kerületek,
melyekben a dinasztiák előtti Egyiptom társadalmi és állami élete
kifejezésre jutott. A társadalmi rendnek és törvénynek ez a kezdete. Az
ugynevezett _palermoi kő_ egész sor király nevét őrizte meg, akik
ezekben a dinasztiák előtti időkben uralkodtak. Figyelembe véve azt,
hogy ezek a kerületek már a prehisztorikus időben két királysággá
egyesültek és hogy Menes már 4000. táján egyesitette, mint egész
Egyiptom királya, Alsó- és Felső-Egyiptomot, becslés szerint legalább az
időszámitásunk előtti hetedik vagy nyolcadik évezredre kell tennünk a
fentebb vázolt társadalmi rendnek nagy vonásokban való kialakulását.
Ennyi időre volt ugyanis szükség, hogy a még primitiv viszonyok az első
dinasztiák relativ magas civilizációjáig fejlődhessenek.

=Mezopotámia.= Körülbelül ugyanez lehetett a társadalom fejlődésének
menete az emberi kultura másik ősi fészkében, Mezopotámiában is.
Mezopotámia alatt itt tágabb értelemben az egész Tigris és Eufrátes
vidékét értjük, a Perzsa öböl partvidékeivel egyetemben. Az alluviális
sikság, amely a Tigris és Eufrátes hordalékából jött létre, geologiailag
egészen uj keletü, sőt képződése nagyrészt már történelmi időkre esik.
Olyan régi emberi emlékek, mint Európa kontinensén, vagy Egyiptomban,
itt nem fordulnak elő. A civilizáció, amelyet a faji hovatartozandóság
szempontjából még ma is rejtelmes _szumirok_ teremtettek meg, ugyszólván
előzmények nélkül, készen áll előttünk. Hogy ezt a civilizációt, – értve
a civilizáció kifejezés alatt a rendes társadalmi együttélést,
munkamegosztást, az elemek erejének megzabolázását és szokások,
törvények uralmát, – időben mennyire lehet és kell visszavinnünk, az
eldöntetlen kérdések közé tartozik. Az bizonyos, hogy mikor a Krisztus
előtti negyedik évezred dereka táján a valószinüleg turáni eredetü
szumirok közé a szemiták beszivárgása megkezdődött, az utóbbiak már
magas foku társadalmi rendet, politikai és gazdasági életet, a vallásos
képzeteknek és tudományos ismereteknek nagy gazdagságát találták,
melyeket örökül átvehettek és közvetithettek a későbbi generációkhoz.
Mindenesetre a civilizációs időszak Babiloniában nagyon régi és
kétségtelen az is, hogy már az általunk ismert történelmi idők előtt is
összeköttetés állott fenn Egyiptom és Babilonia között. A későbbi
időkben, melyekre már az emlékek bizonyitékokat nyujtanak, meg tudjuk
állapitani, hogy e két ősi kulturfészekben a fejlődés egyes periódusai
nagyjából összevágnak, anélkül, hogy az egyes esetekben meg tudnánk
mondani, hogy egyben vagy másban melyik volt a másiknak tanitómestere.
Bezold azzal a hasonlattal oldja meg a kérdést, hogy a British Muzeum
könyvtára és a párisi Bibliothéque National között mindig az mutatja fel
a nagyobb kötetszámot, melyikben utóbb történt a katalógus kiadása.
Egyiptom és Mezopotámia civilizációja közül mindig azt látjuk régibbnek,
amelyben utóbb történtek nagyszabásu ásatások. Igy magyarázhatók meg az
olyan nézeteltérések, hogy egyik vélemény szerint a civilizáció magvait
szumir kivándorlók vitték el Egyiptomba, mig a másik szerint egyiptomi
kolonizátoroknak köszönheti Mezopotámia, Elám és Kisázsia a kulturáját.
Kétségtelen a véleményeknek ebből az ellentmondásából csak az, hogy az
összeköttetések nagyon régiek és a hajdankornak ez a két kulturvidéke
már a történelem előtti időkben megtermékenyitőleg hatott egymásra.

Mióta jobban ismerjük Egyiptom és Mezopotámia őstőrténetét, számtalan
példával tudjuk igazolni a fejlődés hasonló voltát, sőt majdnem
azonosságát. Mindkét helyen a nagy folyók völgye a megtelepedés
szinhelye, ugyanazok az előfeltételei vannak az állattenyésztésnek és
gabonatermelésnek, a folyók szabályozása, gátak és csatornák épitése
ugyanazt a kollektiv munkát teszi szükségessé, mindkét helyütt egyforma
kis államegységek, – Egyiptomban kerületek, Szumérban városkirályságok,
– keletkeznek és mindkét helyütt a politikai fejlődést az egész
kulturkörnek egy nagyobb egységben való összefoglalása tetőzi be. És
hogy a viz elleni védekezésnek és szabályozásnak munkája mekkora
szerepet játszik ebben a fejlődésben, azt érdekesen bizonyitja annak a
szumir városkirálynak a felirata, aki elmondja, hogy hány ellenséget
győzött le és _hány csatornát épitett_. A csatornaépités egyenlő
fontosságu az ellenségek legyőzésével. Még Kr. e. 2100. körül is
Hammurabi törvénykönyvében, a csatornák karbantartása a törvényhozónak
legfontosabb feladatai közé tartozik. Az összefüggések sorozata
nyilvánvaló. A megtelepedett földmüves embernek gondoskodni kell
földjének öntözéséről és védekeznie kell az áradások pusztitása ellen.
Ez a munka olyan természetü, hogy hozzá szervezkedni kell. A fejlődés
bizonyos fokán, az együttmüködés kényszere folytán igy jön létre a
civilizáció.

A fejlődés azonossága és a nagyon régi kölcsönhatások mellett is azonban
Egyiptom és Mezopotámia civilizációja nem volt azonos. A babiloni
civilizáció sokkalta erősebb és kifejezettebb módon fejlődött
gyakorlati, jogi, mondhatnók közgazdasági irányban. Ezt bizonyitja
Hammurabi törvénykönyve, a formális jog kodifikálásának legrégibb
emléke, amely azonban sokkal régebbi törvényeknek egységes kodexben való
összefoglalása és az ékirásos cseréptáblák nagy tömege, melyek a
kereskedelmi élet nagy fejlettségéről tesznek tanubizonyságot. A
kereskedelmi jog tekintetében csak évezredek multával jutottunk el ismét
oda, ahol a babiloniak már a Krisztus előtt harmadik évezredben
állottak. Egy másik sajátossága volt a mezopotámiai civilizációnak a
tudomány egyes ágai közül a matematikának és a csillagászatnak nagy
fejlettsége. Ez valószinüleg azzal a felfogással állott összefüggésben,
mely a csillagoknak döntő jelentőséget tulajdonitott az emberek sorsára.
Ami azonban a müvészetet és a civilizált élet kifinomodásait illeti,
ezekben Babilon nem emelkedett az Egyiptom által elért magaslatra.

=A civilizáció szétterjedése.= Együttvéve Egyiptom és Mezopotámia azok a
legősibb kulturcentrumok, ahonnét az egész földkerekség civilizációja
kiindult. Modern életünk is számtalan vonatkozásban át meg át van szőve
egyiptomi és babiloni emlékekkel. A horizontban még ma is Horus isten
emlékét őrizzük, a zodiakusban és az óralap hatvanas beosztásában a
babiloni tudósok emléke revelálódik, Hammurabi törvényeiből sok
átszármazott a bibliába és a bibliai vizözönben is a Gilgames-éposz
elemei ismerhetők fel. Ezeket az emlékeket pedig pusztán esetlegeseknek
tekinteni nem lehet. Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy
ezek az ősi civilizációk, az ellenséges barbárság közepette is sokkal
messzebb terjesztették ki vonzási körüket, mint általában feltételezni
szokták.

Még a szemita dinasztiák előtti időkből vannak szumir emlékek a Kaspi tó
délkeleti partjain. A legutóbbi esztendők folyamán olyan égetett
agyagpecséteket ástak ki az indiai Pandzsáb több helyén, melyek azt a
gyanut ébresztették a kutatókban, hogy csak szumir eredetüek lehettek. A
feltevés beigazolódott, mert 1925-ben ezeknek a pecséteknek a tökéletes
párjait találták meg Kisben, a régi szumir müveltségnek egyik legősibb
székhelyén. Az azonosságnak ez a bizonyitása természetesen ismét a
kombinációk hosszu sorát nyitotta meg: szumir kivándorlók vagy
kereskedők vitték-e ezeket a pecséteket Indiába, vagy egy még ősibb
rokonságot kell-e keresni mögöttük, amely a szumirokat esetleg India
dravida őslakóival köti össze? Tudjuk azt is, hogy már a legősibb
időkben a népmozgalmaknak egy nagy utja vezetett Iránon és Bokharán
keresztül a Tarim völgyébe, amely csak a történelmi időkben homokosodott
el és vált sivatagi jellegüvé. A belső ázsiai _jadeit_ csakis ezen az
uton kerülhetett Babilonba és Elő-Ázsia többi vidékeire. Ezt az utat még
a hellenisztikus időkben is erősen használták. Az utolsó esztendőkben a
Takla-makán sivatagban egész sor homokba temetett várost tártak fel s az
ott talált emlékekből részlegesen rekonstruálni lehetett az ugynevezett
_tokhár_ nyelvet és a civilizációt, amelynek nemcsak indoeurópai volta,
hanem még az indourópai népcsalád nyugati ágával való rokonsága is
kétségtelen. Az indoeurópai nyelveket ugyanis a »száz« szónak használata
szerint a _centum_ és _satem_ nyelvek főcsoportjába szokták beosztani,
melyek közül az első Európában, a másik Ázsiában terjedt el. A
közép-ázsiai tokhár nyelv azonban a centum nyelvek közé tartozik. Ha
mindezekhez hozzávesszük még, hogy Kinában a régi kőkorszakhoz tartozó
leleteket mindezideig még nem sikerült találni s általában a kinai
civilizáció ősrégi voltára vonatkozó feltevéseket alkalmasint erősen
redukálni kell, kézenfekvő az a feltevés, hogy a neolitikum embere ezen
az uton jutott el Kinába és a földmüvelés tudománya is a Tarim völgyén
keresztül hatolt előre fokozatosan a Hoangho és a Jangcekiang vidékére.
Mindezek természetesen olyan problémák, melyekre az adatok hiányossága
mellett nem lehet teljes bizonyossággal megfelelni.

Más oldalról azonban kétségtelen, hogy egyik oldalon Szumér és Akkád, a
másik oldalon pedig Egyiptom, akárcsak a római birodalom, vagy a mi
időnk imperialista államai, határozottan expanziv jellegü
államalakulatok voltak. Agadei Sargon a harmadik évezred elején a
Földközi tenger partjáig terjesztette ki hatalmát és példáját a babiloni
és asszir királyok egész sora követte. Kr. e. 2000. körül babiloni
kereskedelmi telepek vannak Kisázsiában a Halys vidékén, melyek
elterjesztik ezeken a távoli vidékeken a babiloni nyelv és ékirás
ismeretét. Ismeretes, hogy Kánaán már a héberek beszüremkedése előtti
időkben teljes babiloni befolyás alatt állott. Az 1887-ben felfedezett
_tell el amarnai_ levelekből pedig az a meglepő tény derült ki, hogy a
Kr. e. második évezred derekán a babiloni nyelv olyan diplomáciai nyelv
volt a keleten, mint a francia a XVIII. századbeli Európában. Az
egyiptomi fáraó babiloni nyelven levelezett nemcsak az Eufrátes partján
uralkodó kollégájával, hanem a hetita királyokkal és saját kánaáni
vazallusaival is. Mikor pedig a jelen század elején a kisázsiai
_Boghazköben_ napfényre került a hetita királyok cserépkönyvtára és
levéltára, a leletek ismét a tell el amarnai tapasztalatokat igazolták.
A tudós világnak pedig méltán lehe ett oka meglepetésre, mikor az utóbbi
felfedezésnél előkerült egy olyan békeszerződésnek a másodpéldánya,
amelyet már Tell el Amarnából ismertek. A diplomáciai levelezésnek
mennyiség és tárgyak szerint való nagy gazdagsága egyaránt, negyedfél
évezreddel a mi időnk előtt, az egész keleten a sürü és rendszeres
kereskedelmi, politikai és kulturális összeköttetésekre utal.

Természetes azonban, hogy Egyiptom és Babilonia civilizációjának hatása
a bennünket legjobban érdeklő földrész, Európa felé kezdetben nem
egyforma intenzitással jelentkezett. A földrajzi helyzet folytán
Egyiptom, amely nyitva volt a Földközi tenger felé, az európai
civilizáció fejlődésében sokkal inkább érvényesithette befolyását, mint
a Tigris és Eufrátes völgye, amelyet sok száz kilométernyi sivatag
választ el a sziriai és kisázsiai tengerparttól.

=Kréta szerepe a civilizáció történetében.= Azt hiszem, Sir Arthur
Evans, a krétai civilizáció történetének legnagyobb érdemü kutatója,
mutatott rá legelőször arra a körülményre, hogy a régi Egyiptomot nem
szabad az emberi történelem egyik különálló fejezetének tekinteni, hanem
bele kell kapcsolni az egyetemes emberi civilizáció históriájába. Az
ujabb kőkorszak kulturája nyolc-hatezer esztendővel Kr. e. majdnem
ugyanolyan kiterjedésben övezte körül a Földközi tengert, mint a római
birodalom. A Földközi tenger egész medencéje már a fémek előtti korban
eleven, pezsgő életnek volt szinhelye s szigeteinek, partvidékeinek
népei távolról sem éltek különálló, összefüggés nélküli életet.
Valósággal már az ujabb kőkorszakban adva voltak az előfeltételei, hogy
az Egyiptomban kifejlődőben levő civilizáció is az egész medencében
szétterjedhessen.

Hogy ez miként volt lehetséges, arra Angelo Mosso hangyaszorgalommal
hordta össze a bizonyitékokat a Földközi tenger egész környező
partvidékén. Egyiptom még az ujabb kőkorszakot élte, mikor rendszeres
kereskedelmi forgalma volt Nubia és Arábia felé, sok evezős, vitorlás
hajói pedig egyaránt közlekedtek a Niluson, Vörös tengeren és Földközi
tengeren. Diszitett vázákról, sőt agyag-modellekről ismerjük ezeket a
hajókat, melyek amikor először jelentek meg Kisázsia vagy Kréta
szigetének partjain, a benszülöttek épen olyan bámuló csodálkozással
szemlélhették őket, mint az indiánok a spanyolok karavelláit a Krisztus
utáni tizenötödik és tizenhatodik évszázadban. Ezek a sós hullámokat
szántó hajók voltak a Földközi tenger medencéjében a civilizáció első
hordozói.

Az egyiptomi civilizáció átvételében, átformálásában és
szétterjesztésében Kréta, a »tenger közepének országa«, játssza a
legfontosabb szerepet. Földrajzi helyzeténél fogva szinte előőrse
Görögországnak, partjaira kedvező tengeri áramlások és szelek könnyitik
meg az utat a Nilus torkolatától; egyéb szigetek szinte hidpillérek
módjára kötik össze Kisázsia partjaival, melyekkel még aránylag késő
geologiai időkben összefüggött. A sziget éghajlata kedvező, viszont a
termőtalaj aránylag kevés. Ez a körülmény a sziget lakosait már nagyon
korai időben a tengeri kereskedelemre késztette. Az összes földrajzi és
egyéb természeti előfeltételek adva voltak tehát, hogy Kréta szinte
elosztó állomása legyen Egyiptom és Szumér civilizációjának.

A _knossosi_ halom, a mondák labirintusának és a ragyogó minosi
civilizációnak szintere, ahol egyik kulturréteg a másikra rakodik,
csodálatosan szép példája a civilizáció fejlődésének. Akárcsak Trójában,
a knossosi királyi palota alatt is egymásra rakodnak a különböző
kulturrétegek, egészen az ujabb kőkorszakig visszamenőleg. Talán nincs
hely, ahol egy civilizációnak a fokozatos fejlődését és egymásutánját
ily szépen lehetne tanulmányozni. A knossosi királyi palotában a kutatók
még olyan kamrákra is bukkantak, melyekben a fémek használatának teljes
elterjedése után a feleslegessé vált kőszerszámokat halomra dobálták. A
knossosi királyi palota alatti legrégibb rétegek korát Sir Arthur Evans
a Kr. e. hetedik évezredre becsüli. Ez természetesen nem jelenti
egyuttal azt is, hogy az ujabb kőkorszak Krétában csak ennyi időre
terjed, hanem legfeljebb azt, hogy maga a knossosi település nem idősebb
ennyinél. Magának a minosi civilizációnak a kezdetét, mikor már Kréta
kulturális és müvészeti tekintetben a teljes önállóságig eljutott, Evans
körülbelül Kr. e. 3400-ra teszi.

A knossosi királyi palotát egészen a legujabb időkig a görög
hősmondáknak a labirintusról szóló meséiből ismertük. Ma már a
_labirintus_, helyesebben a krétai királyok palotája nem mese többé.
Legnagyobb részében fel van tárva és tudjuk róla, hogy nemcsak lakásul
szolgált, hanem az épületeknek egész bonyolult hálózatából állott,
szentélyeket, diszudvarokat, ünnepi helyiségeket és raktárakat is
foglalt magában. A palota diszitései azt mutatják, hogy lakói ismerték
az élet szépségeit, a berendezések pedig az árulják el, hogy kényelem
dolgában is olyan messzire jutottak el, hogy csak a tizenkilencedik
század Európája érte el ugyanazt a fokot. A palota alatt alagcsövezésnek
és légfütési berendezésnek a nyomaira is bukkantak, melyek a Kr. e.
második évezred legelejéről valók. Az épitményeknek ez a tömkelege olyan
terjedelmes lehetett a görög szárazföld barbárai szemében, hogy az
utvesztő borzalmas képét rajzolták meg belőle. A primitiv tengeri
kereskedelem mindig együtt járt a kalózkodással s a szomszédos partok
lakóinak volt okuk borzalommal emlegetni a labirintust, ahol nemcsak
anyagi kincseik és értékeik, hanem szüzeik is eltüntek. De a knossosi
palotának az igazi érdekességét nem ezek a mondai emlékek adják meg,
hanem azok az adatok, melyeket a földközi tengeri civilizációnak a
fejlődéséhez szolgáltatott. A knossosi leletek alapján ki lehet mutatni,
hogy körülbelül a Krisztus előtti negyedik évezred dereka táján Egyiptom
már élénk összeköttetést tartott fenn Kréta szigetével. A legalsó
knossosi rétegekben még kizárólag kőszerszámok szerepelnek, – igaz, hogy
vannak közöttük csodálatos finoman csiszolt darabok, – később előfordul
az arany, réz és bronz és végezetül mindez, a kerámiát is hozzászámitva,
egy csodálatosan magasfoku, nagy müvészi készségről és egyéni izlésről
tanuskodó ipari kulturában csucsosodik ki, amely már nem függvénye
Egyiptomnak, hanem önállósul és önállósulva visszahat a Nilus melletti
országra is, ahonnét az első teremtő impulzusok érkeztek. Az egyiptomi
hatást az első dinasztiák idejétől kezdve egyiptomi eredetü behozatali
tárgyak és ezek belföldi utánzatai bizonyitják, viszont már Kr. e.
harmadik évezredből való egyiptomi sirokban fordulnak elő sokszinü
krétai vázák, melyek a tanitványnak a müvészetekben való haladását és
önálló fejlődését bizonyitják.

De Kréta másfelől is kapott megtermékenyitő hatásokat: magába szivta a
mezopotámiai kultura elemeit is. Igaz, hogy ezek a hatások később
jutottak hozzá az egyiptomi impulzusoknál. Agadei Sargon Kr. e. 2800.
körül terjesztette ki hatalmát a Földközi tenger partjáig és ettől az
időtől lehet számitani a keleti befolyások érvényesülését. Maga a kétágu
balta, a _labrys_, minden valószinüség szerint mezopotámiai eredetü.
Tőle vette nevét a legendás királyi palota, a labirintus, melynek
bejáratait szimbolikus isteni jelvény gyanánt diszitette. Ugy ez a
szerszám, mint a termékenységet jelképező Nagy Anya isteni képzete
alkalmasint Kisázsiából került Krétába. Egész bizonyosan Mezopotámiából
kapták a krétaiak az agyagtáblát, mint az irásjegyek megőrzésének
anyagát.

De ha igy a krétai civilizáció nagyon sokat köszönhet is Egyiptomnak és
Mezopotámiának, egyben alapvető módon eltér tőlük. Eredeti és önálló
teremtő erő nyilatkozik meg benne. A piramisok, Memnon szobrok, babiloni
méretü városfalak Krétában hiányoznak. A krétai müvész nem félisteni
magasságban trónoló despoták akaratának teljesitője volt, akiknek
korlátlan eszközök állottak rendelkezésükre akaratuk megvalósitásában.
Ez a derüs egü sziget az individuális müvészetnek első otthona. Ez a
magyarázata annak az életvidám, majdnem modern naturalizmusnak, amely a
krétai életben és müvészetben megnyilatkozik. Aki végiglapozza
Bossertnek a krétai müvészetről szóló kötetét, meglepődik rajta, hogy
diszitő motivumokban, divatban és más egyebekben mennyi olyan
jelenséggel találkozik, amely akár a huszadik században is megállhatná a
helyét. A krétai vázák a legmodernebb szalonban is helyet foglalhatnának
és a krétai nő füzős, kivágott ruhái, a fejdisszel egyetemben a mostani
divatszalonoknak sem válnának szégyenére. Ez a krétai müvészet és divat
legfőbb sajátossága. Legfőbb értéke viszont a mi szempontunkból az a
hatás, amelyet Görögországra és Görögországon keresztül reánk is
gyakorolt. Krétánál kezdődik az a kultura, amely a latin-germán
kulturkörben máig is él.

Ez a csodálatosan szép és gazdag civilizáció a századok folyamán az Égei
tenger egész szigetvilágára, a görög szárazföldre és a kisázsiai
partokra is kiterjedt. A Schliemann által kiásott Trója és Mykene
tulajdonképen ennek a civilizációnak a kisugárzásai. Évszázadokon
keresztül ez a civilizáció zavartalanul virágzott, de egyszerre
váratlanul összeroppant. A Kr. e. második évezred dereka táján idegen
betörők égetik fel Knossost, amely ezután sohasem tudta régi
jelentőségét visszaszerezni. Hogy az idegen hóditás alkalmával mi
történt az őslakókkal, arról az irásos dokumentumok hiányoznak.
Egyrészük valószinüleg elmenekült, másrészük hihetőleg szolgasorsba
került és később összeolvadt az uj uralkodó elemmel. A filiszteusok
ekkor jelennek meg Palesztina partjain; bennük az északi népvándorlás
elől uj hazát kereső krétaiakat kell keresnünk. Azok a barbárok pedig,
akik a krétai civilizációt átmenetileg elpusztitották, a _görögök_
voltak.

=A fémek elterjedése.= Az eddigiek során már több izben szó esett a
fémekről és azoknak az ősi civilizáció történetében való nagy
szerepéről. Az igazi civilizáció kora összeesik a fémek elterjedésével.
Az első fém, amelyet az ember még valószinüleg a csiszolt kő korszakában
ismert, az arany lehetett. Csillogó volta magára vonta a figyelmet,
lágysága és könnyü megmunkálhatósága használhatóvá tette a primitiv
ember számára is. Egyrészt relativ ritkasága, másrészt technikai
tulajdonságai folytán azonban csak ékszerkészitésre volt használható.
Szerszámot késziteni aranyból nem lehetett. Az első fém, melyet az ember
szerszámkészitésre használt, a réz.

Biztosat nem állithatunk, de valószinüleg a felfedezést, hogy a rezet
miként lehet kivonni az ércéből, mint a civilizációnak annyi más alkotó
elemét, szintén Egyiptomnak köszönhetjük. Hogy miként jutott el az ember
ehhez a forradalmi jellegü felfedezéshez, azon kérdések közé tartozik,
melyekre mindig hiányozni fog a felelet. Csak azt látjuk, hogy az ujabb
kőkorszak vége felé majd mindenütt a kőeszközök mellett kezdenek
fellépni a réztárgyak is. Kezdetben a rezet leginkább csak ékszerfélék,
karkötők, gyürük és más hasonló tárgyak készitésére használták;
ugyszólván csak szegényes helyettesitője volt a szinte misztikus
tiszteletben álló szép sárga fémnek, az aranynak. Szerszámok készitésére
a rezet hosszu időn keresztül nem használták. A fejlett technikáju
csiszolt kőszerszámokkal, melyek még ma is néha csodálkozásunkat váltják
ki, a réz primitiv öntési technikája hosszu időkön keresztül nem vehette
fel a versenyt. Ha a modern idők találmányainak és felfedezéseinek
analogiáját alkalmazzuk a történelem előtti időkre, azt kell
feltételeznünk, hogy akkor is kevés számu, a felfedezés jelentőségét
fokozatosan felismerő ember ugyszólván rákényszeritette az uj felfedezés
használatát embertársaira. Ez az átmeneti idő, mig a réz használata
általánossá vált, mindenütt évszázadokig tartott. Egyiptomban a réz Kr.
e. 5000–3000. között fordul elő a nagadai, diospolisi és abydosi
temetkezési területeken csiszolt kőszerszámokkal és tüzkő tárgyakkal
egyetemben. Ezt a periódust, mely másutt jóval későbbi időkre esik,
rézkőkorszak, _aeneolitikum_ néven ismerjük. A réz, majd a bronz teljes
uralomra jutása már a históriai időkre, a dinasztiák korára esik.

Elliot Smith, aki a primitiv kulturák elterjedését tette vizsgálódásának
tárgyává és az ugynevezett _diffuziós elméletnek_ a legkövetkezetesebb
képviselője, azt állitja, hogy az emberi civilizáció szétterjedésének a
réz, majd a bronz volt az egyik legerősebb rugója. Már jóval a
rézkőkorszak előtt a Nilus völgyének emberei, de különösen a nők, a
malachitot kozmetikai szernek használták; lehet hogy a zöld festéknek
valamely mágikus, veszedelmeket elháritó hatást tulajdonitottak.
Minthogy ezekben az ujabb kőkorszakbeli sirokban az elefántcsont tárgyak
meglehetősen gyakoriak, Smith azt tételezi fel, hogy a malachit
ugyanazon az uton, mint az elefántcsont, karavánokkal Nubia felől, ahol
Vadi Alaqi volt a legfontosabb lelőhelye, került Egyiptomba. 5000 körül
az egyiptomiak, felismervén a réz használatának értékét, a szükséglet
emelkedéséhez képest, ujabb forrásokat kerestek. Először valószinüleg a
Sinai félsziget rézbányáit tárták fel, ahol Flinders Petrie olyan
kőszerszámokat is talált, melyeket a bányászásnál használtak, azután
továbbmentek a réz után Krétába, Ciprusba, Kisázsiába, Kaldeába és
Elámba. Smith szerint ezek a _rézkutatók_, ahol ércet találtak,
kiaknázására gyarmatokat alapitottak és századokon keresztül ezek az
egyiptomi telepesek voltak azok, akik a Nilus völgyéből hozott
mesterségeiket és müvészetüket gyakorolták és kulturájukat a többi népek
körében elterjesztették.

A réznél sokkal nehezebb volt a bronz kérdése. Mig a réz a közel
keletnek nagyon sok helyén előfordul, az ónnak Előázsiában és Európában
csak három nagy lelőhelye van, Kisázsia, Spanyolország és Cornwall. Igy
még a réznél is nehezebb kombinációkat felállitani abban a tekintetben,
hogy hol és miként jöttek rá annak megismerésére, hogy a réznek ónnal
való ötvözete egy olyan anyagot ad, amely öntésre alkalmasabb, jobban
kovácsolható és keménységénél fogva szerszámok készitésére sokkal jobban
használható. Az ellenben bizonyos, hogy Kr. e. 3000. körül az ónt
Kisázsiában és Spanyolországban már rendszeresen bányászták; ugyanakkor
a bronzot Krétában ismerték és 2500. körül a bronz eljutott Itáliába,
2000. körül a mai Franciaországba, sőt 1800. körül Skandináviába is. Már
most, ha kissé tulzottnak tartjuk is Smithnek azt a feltevését, hogy
mindenütt a réz- és ónkutatók hintették el a civilizáció magvait,
megforditva azt bizonyosnak kell tekintenünk, hogy ahol a réz és bronz
megjelent, ott vele együtt meg kellett jelenni a civilizáció egyéb
elemeinek is.

=Az irás eredete.= Manapság, mikor egész gazdasági, tudományos és
társadalmi életünk az irásbeliségre van lefektetve, még a tanult emberek
nagy többsége is nehezen tud elképzelni egy olyan kort, mikor az irás
ismeretlen volt az emberiség előtt. Még kevésbbé tudunk azonban
civilizációt irás nélkül elképzelni. A gondolkodó emberek legnagyobb
része, ha csendben megkérdezné önmagát, kétségtelenül hajlandó volna
arra, hogy az irástól számitsa a civilizáció történetét és azt az időt,
ami az irás ideje elé esik, az ősi barbárság állapotának tekintse.

A számos kitünő munka után, amely az irás történetével foglalkozik,
szinte feleslegesnek mutatkozik annak hangsulyozása, hogy az irás
feltalálását nem valamely elvont, abstrakt gondolkodási folyamatnak
köszönhetjük. Az ujabb kőkorszak embere semmiesetre sem előre megfontolt
szándékkal határozta el magát, hogy gondoskodik egy olyan eszközről,
amellyel gondolatait beszéd segitsége nélkül is közölni tudja
embertársaival. Az irás eredetét az emberi tevékenységnek egy sokkal
ősibb formájában, a _rajzban_ kell keresnünk.

Hogy az ősember a rajzot miként használta gondolatainak közlésére, arra
még a mostani természeti népek is példát szolgáltatnak. Az indián egy
vonalat karcol a kőre és vele jelzi az utat. Mellé hat napot rajzol,
amivel jelzi, hogy az ut hat napig tart. A hat nap után következik egy
állat képe, oldalában a nyillal, amivel azt fejezi ki, hogy a megjelölt
irányban, hat napi járóföldre jó vadászterület található. Ebben a
primitiv formában a természeti népek egész történeteket is el tudnak
mesélni. Némileg hasonlatos ez a rendszer azokhoz a jelekhez, melyeket
még néhány évtizeddel ezelőtt is a kóborló cigányok az utak mentén
szoktak elhelyezni, az utánuk jövő karavánok tájékoztatására. Bizonyára
igy kezdődött meg a rajznak a gondolatok közlésére való felhasználása az
őskorban is. Abban a mértékben azonban, amint az ember megtanult
elvontan gondolkodni, következett az egyes ábráknak átvitt értelemben
való használata és a rajznak _képirássá_ való átfejlődése. Ennek a
fejlődésnek menetét legjobban az egyiptomi képirásnál, a _hieroglifikus_
irásnál tapasztalhatjuk. Ugyanott láthatjuk azonban azt is, hogy a
tiszta rajz az idők folyamán miként egyszerüsödik sematikus jegyekké,
amelyeket könnyebb vésni, festeni, vagy másként megörökiteni. Idők
folyamán igy a hieroglifikus irás megmarad a kőbe vésett, ünnepi
feliratok, királyok dicsőségét hirdető történetek eszközének, a
mindennapi használatra pedig kifejlődött mellette a népies, demotikus
irás.

Mezopotámiában, ahol nem állott az irás számára a papirushoz hasonló
anyag rendelkezésre, hanem a jegyeket lágy agyagtáblákba karcolták,
melyeket később kiégettek, a rajzjegyeknek egyszerüsödése és irássá való
átfejlődése más módon történt. Az agyagba való bekarcolásnak az ékszerü
vonás lévén a legegyszerübb módja, az egyes ábrák ékalaku vonások
összetételeivé alakultak át s az egyes _ékirásos_ jegyek részint
megmaradtak egyes fogalmak jelzőinek, részint szótag-jegyek lettek
belőlük. Akár az egyik, akár a másik módon való fejlődésnél hosszu idők,
évszázadok és évezredek munkája, mig a primitiv kezdetekből kifejlődött
irás alkalmassá vált nemcsak egyes eseményeknek közlésére, hanem az
elvont gondolkodás körébe tartozó képzetek megörökitésére is.

Többé-kevésbbé ugyanez az irás fejlődése képektől a képirásig mindenütt
az egész világon. Ezt bizonyitják a krétai, hetita, középamerikai és
kinai irásrendszerek, melyek közül az utóbbi máig is fenntartotta magát.

Akár a tiszta képirás, akár pedig a belőle kifejlődött ideogramos és
szótagirás azonban nagyon komplikált, mert tulságosan sok különböző
jegynek az ismeretét tételezi fel. Az irás elsajátitása akkora
munkamennyiséget követel, hogy a mindennapi ember azt nem hozhatja
idejéből áldozatul. Különben is az irásnak kezdetleges viszonyok mellett
a hétköznapi életben távolról sincsen meg az az értéke, mint a mi
irásbeliségre alapitott korunkban. Az irás tudománya kezdetben igy
mindenfelé egy kiváltságos kasztnak a tulajdona, amelyben a tömegek nem
részesednek. Ezért igaz az, amit Kináról állapit meg egy megfigyelő,
hogy ott mindenki tud valamit az irásból, de az irás összeségét senkisem
képes teljesen elsajátitani.

A mi _alfabetikus_ irásunk, amelyben minden magánhangzónak és
mássalhangzónak egy jegy felel meg és a szavakat ezek összeállitása
révén irjuk le, valamint számjegyeink rendszere, ahol egyes jegyek
kombinálásával bármilyen számot ki tudunk fejezni, a szemitáktól
származik. Az irásnak a föniciaiak, a számoknak pedig az arabok voltak
az elterjesztői. Az egyes betükhöz a föniciaiak valószinüleg az
egyiptomi demotikus irás leegyszerüsitett jegyeit vették mintául. Saját
használatukra, főleg kereskedelmi feljegyzések számára módositották az
egyiptomi irás nehézkes ábráit és igy született meg a modern irás őse és
máig legfőbb alkateleme, a _betü_. Ez az irás azonban, a szemitáknak
egyik legnagyobb ajándéka az emberiség számára, még mindig nem volt
tökéletes, mert nem ismerte a magánhangzót. A valószinüleg nagyon erősen
ropogtatott mássalhangzók mellett ezekben a keleti nyelvekben a
magánhangzók relativ jelentéktelenségre sülyedtek. Helyzeti értéküket
különösen a szemita nyelvcsalád kihalt ágainál ma sem tudjuk teljes
bizonyossággal megállapitani és igy előállott az a helyzet, hogy vannak
nyelvek, amelyeknek szövegeit a szaktudósok majdnem olyan biztonsággal
olvassák és értik, mint a ma élő nyelveket, anélkül, hogy a kiejtéssel
teljesen tisztában volnának.

Ezt a föniciaiak által elterjesztett ábécét vették át a görögök. A
betüket saját nyelvüknek megfelelően módositották és a mássalhangzók
közé beiktatták a magánhangzókat, amivel alkalmassá tették az élő beszéd
minden finomságának, árnyalatának, lágyságának, mélységének és
magasságának kifejezésére és megőrzésére. Hogy az irásnak ez az utolsó
és máig legtökéletesebb formája mennyi idő alatt alakult ki, nem tudjuk,
valószinü azonban, hogy a szájról-szájra adott homéri költeményeknek
irásban való lefektetése már a Kr. e. hetedik évszázadban megkezdődött.

Semmiesetre sem szabad azt feltételeznünk, hogy az irás a történelmi
időbe való átmenetel századaiban nagyon általános lett volna. Hosszu
évszázadokon keresztül az irás egy törpe minoritásnak a tulajdona
maradt, amely tudását sok esetben féltékenyen is őrizte és bizonyos
misztikus köddel igyekezett körülvenni. Mégis az irásnak kezdettől fogva
döntő jelentősége volt a szerepe az emberi civilizáció történetében.
Általa vált lehetővé az események feljegyzése és az egyszer megszerzett
ismeretanyagnak megbizható formában való megőrzése. Az ember nem volt
többé a folytonosan változó és megbizhatatlan szájhagyományra utalva és
megadatott neki az utókorral és távollevőkkel való érintkezésnek
lehetősége. Felfedezése óta az irás valósággal az ismeretek és tudás
akkumulátorának szerepét tölti be az emberi civilizációban.

=Az északiak megjelenése.= Sziriától Mezopotámiáig, Elő-Ázsia hegységei
és az arab sivatag között huzódik végig félköralakban az a kulturöv,
amelyet az amerikai Breasted találó kifejezéssel _Termékeny Félholdnak_
nevezett el. Ennek a Termékeny Félholdnak az északi szegélyén jelennek
meg a Kr. e. második évezred elején az előőrsei annak az északi fajnak,
melyet indogermán, indoeurópai, vagy árja néven ismerünk. Ez elnevezések
közül az indogermán erősen nyelvészeti mellékizü, már pedig nyomatékosan
kell hangsulyozni, hogy nyelv és faj nem egymást fedő fogalmak. Az árja
elnevezés eredetileg az északi népcsaládnak indiai és iráni ágára
tartozott és csak később kezdték kiterjesztőleg az összes északiakra
alkalmazni. Általában ezek az elnevezések igen labilisnak és tulságos
jelentőséget nekik tulajdonitani nem szabad.

A lényeg az, hogy az ujabb kőkorszakban volt egy egységes északi faj. E
faj keletkezésének hipotéziséről már fentebb megemlékeztünk; ma a
tudományban igen nyomós nyelvi és egyéb bizonyitékok alapján leginkább
az a nézet van elterjedve, hogy ezek az északiak a rénszarvas-kor
végeztével észak felé elvándorolt cro-magnoni embernek az utódai, akik a
Balti tenger mellékéről a történelmi idők hajnalán áradtak szét déli
irányban, Indiától az Atlanti oceánig.

Náluk is ismétlődik azonban az, amit az őstörténelem egyéb problémáinál
megállapitottunk: főleg az utolsó negyedszázad tudatos kutatásai és
véletlen felfedezései hoztak bennünket abba a helyzetbe, hogy az addig
elszigetelteknek tetsző jelenségek összefüggéseit megtaláljuk és ha nem
is tökéletesen biztos, de a valószinüségnek legalább is megfelelő módon
rajzoljuk meg az indoeurópaiak megjelenését és a történelmi népekbe való
bekapcsolódását.

A Kr. e. második évezred a keleti népek körében a nagy felfordulások
időszaka. Akarva, nem akarva, néhány évszámmal és néhány körülménynek
kiemelésével kell terhelni az olvasót, hogy rámutathassunk azokra az
okokra, melyek ezeket a felfordulásokat előidézték és végeredményben a
civilizáció történetét is uj utakra lenditették.

A Kr. e. huszonegyedik évszázadban élt Hammurabi, a legismertebb nevü
szemita eredetü babiloni uralkodó, az általunk is ismert első nagy
törvénygyüjtemény megteremtője. Az ő idejében Babilonban a _ló_ még
ismeretlen. Nemsokkal utóbb azonban babiloni források már emlegetik a
lovat a _keleti hegyvidék szamara_ név alatt. A tell-el-amarnai és
boghazköi leletek óta nagyjából ismerjük a _hetita_ népet és birodalmát,
amely a Kr. e. huszadik évszázadtól a tizenharmadikig élte virágkorát. A
központja ennek a hetita birodalomnak Kisázsiában volt a Halys vidékén,
de uralma időnként messze kiterjedt Sziria és a Termékeny Félhold felé.
Tudjuk, hogy a huszadik évszázad utolsó negyedében a hetita fegyverek
Babilonig eljutottak. A ló náluk is a helyváltozatásnak és harcnak egyik
fontos tényezője. Másfél évszázaddal később északkelet felől, a Zagros
hegyvidékéről egy uj nép, amelynek hovatartozandósága még nincsen
tisztázva, a _kassiták_, rohanják meg Babilont és a régi uralkodók
legyőzése után ott több évszázadra terjedő dinasztiát alapitanak.
Ugyanebben az időtájban megkezdődik Palesztina felől a szemiták lassu
beszivárgása Egyiptomba, amit száz esztendő mulva követ a _hiksosok_
hóditó megjelenése. 1450. körül valószinüleg idegen bevándorlók
elpusztitják a knossosi királyi palotát és megdöntik a krétai
birodalmat. A tizenkettedik századra esik a hetita birodalom bukása, a
trójai háboru, a filiszteusok megtelepedése Kánaánban és az a
többszörösen megismétlődő sajátságos, háborus népmozgalom, melyet az
egyiptomi adatok alapján a _tengeri népek vándorlása_ néven ismerünk.

Ha ezeket az eseményeket, melyeket a keleti népek történetével
foglalkozó kézikönyvek többé-kevésbbé elszigetelten, országok és népek
szerint külön-külön tárgyalnak, igy egymás mellé állitjuk, önkéntelenül
is adódni kell annak a feltevésnek, hogy valami közös mozgató rugónak
kell müködni mögöttük. Mindezeket a jelenségeket valószinüleg egy közös,
nagy nevezőre, az _északiak megjelenésére_ kell visszavezetnünk.

Akár a kassitákról, akár pedig a hetitákról azt állitani, hogy árják
lettek volna, nem lehet. Főleg a hetitákról, részint saját emlékeiken,
részint pedig egyiptomi ábrázolásokban nagyon sok képünk is maradt fenn,
amelyek egyáltalában nem a mostani európaiakhoz hasonlatosaknak tüntetik
fel őket. De hogy árja elemekkel találkozunk náluk, az kétségtelen. A
kassita királyok nevei között is vannak határozottan árja jellegüek. A
boghazköi könyvtár leleteiből megállapitható, hogy a hetita birodalomban
többféle nyelvet beszéltek. Ezek között van egy, a _nasili_, amelyben
kétségtelen indogermán elemek fordulnak elő. Még meglepőbb adatokat
tartalmaznak az 1887-ben felfedezett tell-el-amarnai levelek, melyek IV.
Amenophis fáraónak a babiloni, hetita és mitanni udvarokkal folytatott
diplomáciai jegyzékváltását tartalmazzák. A felső Eufrátes mentén
uralkodó mitanni királyok teljesen árja nevüek: Sutarna, Dusratta,
Artatama s a szerződésüket védő istenek – Indra, Varuna, Mitra, – az
indiai árják isteneivel látszanak azonosoknak. A tengeri népekről
szintén meglehetősen pontos egyiptomi ábrázolások maradtak fenn. E
népeknek, melyeket az egyiptomiak »északiak a tenger minden vidékeiről
és országaiból« gyüjtőforgalomban egyesitenek, a neveik meglepők: _luku,
akaivas, turs, saklus, sardan, pulsat_ és _danan_. Ezekben a nevekben
nem nehéz a likiaiak, achivok, tirsenek, sikulok, sardanák, filiszteusok
és danaok, vagy görögök nevét felismernünk.

Ezzel eljutottunk ahhoz a ponthoz, melyre nagyon nyomatékosan akarunk
rámutatni. Ha azok a népek, melyek a második évezred elejétől kezdve
északról tolulnak a Termékeny Félhold felé, még nem teljesen árják is,
mozgalmukat a római limes ellen mozgó kelta-germán áradat analogiájával
lehet megmagyarázni. Mindenesetre árják voltak közöttük és részben árják
voltak ennek a vándorlásnak a vezetői. Pontosan ennek az
árja-vándorlásnak az irányait és időpontjait természetesen meghatározni
nem lehet. Minden valószinüség amellett szól azonban, hogy egy keleti ág
a Kr. e. harmadik évezredben az Ural és a Kaspi tó közötti mélyedésen át
eljutott az Oxus és Jaxartes vidékére és ott kettéoszolva, keleti
irányban Pandzsábnak, délnyugat felé pedig Iránnak vette az utját. A
babiloni őstörténelem kutatói fontos tényként mutatnak rá arra a
körülményre, hogy a _jadeit_ behozatala Közép-Ázsiából Babilonba Kr. e.
2000 körül egyszerre megszakad. Nagyon is kézenfekvő az a feltevés, hogy
a dél felé mozgó árják voltak azok, akik a babiloni kereskedők által
ismert ősi turkesztáni utat elzárták.

Az Oxus felől beköltöző északiak közül a keleti ágból lettek az
árja-indiaiak, a nyugatiból pedig a médek, perzsák és örmények ősei. A
kisázsiai árja elemeknél minden valószinüség szerint más lehetett a
vándorlás iránya. Ezeknél azt kell feltételeznünk, hogy vagy a
Kaukázuson, vagy pedig a mai Besszarábián, Trácián és a Boszporuson
keresztül jutottak a Taurus és Antitaurus vidékére. Az összes Ázsiába
elkerült északiaknak azonban át kellett haladniok a dél-orosz
pusztaságokon, ahonnét magukkal hozták a ló és szekér használatát. A ló,
mint harci állat és a hadi szekér, amely mai ismereteink szerint a
hetitáknál tünik fel először, olyan fölényt biztositott nekik a
civilizáció tekintetében náluk sokkal előrehaladottabb keletiek felett,
hogy annak ezek nem tudtak ellentállni.

Ugyanakkor azonban, mikor az északi füves rónaságokról megindult az
árják vonulása a Termékeny Félhold felé, az árják többi ágai, a
hellének, latinok, kelták és utoljára a germánok elárasztják Európát is,
egészen az Atlanti oceánig. Az európai ágak közül először a hellének
lépnek a történelmi világosság körébe. Őseik először lassan szivárognak
be a Balkán félsziget déli részébe, az Égei tenger szigeteire és
Kisázsia partjaira, ahol a krétai müveltség kisugárzásában Mykene,
Tyrins és Trója civilizációja felépült. Hogy a beköltözés, hóditás,
együttélés és összeolvadás egyes fázisai miként játszódtak le, nem
tudjuk. Azt sem tudjuk megállapitani, hogy a különböző elnevezések,
pelasg, achiv, danao, eol, dór, stb., az egyes néphullámok milyen
egymásra következésének felelnek meg. Egy bizonyos, a görög
hősmondákban, melyeket még a mi diákkorunk idején is nagyon szivesen
utaltak jobb magyarázat hiányában a hitregék világába és amelyeket
mesterkélten nap-mitológiával akartak megfejteni, sokkal több a
valószerü elem, mint még néhány évtizede általában feltételezték. A
krétai labirintus és a trójai háboru nem mesék többé, hanem történelmi
valóságok, melyeknek még hozzávetőleges időpontját is meg tudjuk
állapitani. Az elsőnek elpusztitása a tizenötödik század közepére, az
utóbbinak időpontja pedig a tizenkettedik század elejére esik. Ez a két
dátum az északi bevándorlók felülkerekedésének legfontosabb időjelzője.

Bizonyos azonban az is, hogy ezek az északi barbárok a civilizációban és
kulturában nagyon tehetséges tanitványoknak bizonyultak. A pusztitás
mellett tanultak is. A minosi és mykenei civilizáció emlékei, melyeket
Homeros leirásaiban megörökitett, nem vesztek el nyomtalanul,
ellenkezőleg a barbárság átmeneti időszaka után páratlan virágzásnak
indultak s amit a hellén nép müvészetben és tudományban produkált, az
ókornak máig is legbecsesebb ajándéka. A tényezők között, melyek modern
civilizációnk alkotó elemeit szolgáltatják, a hellén nép öröksége
mindmáig a legelőkelőbb helyet foglalja el. A hellének már nem
staféta-futók a világosság fáklyájának hordozói sorában: ők már a teljes
világosságot hozzák magukkal. Ők zárják be a civilizáció uttörőinek
sorát.

=Az amerikai ember rejtélye.= A tudomány mai állása szerint az ember
Amerikában csak nagyon későn jelent meg. Mindazok a szenzációs
hiradások, melyek a patagoniai és kaliforniai ősemberről világgá
röppentek, sőt amelyek még az emberiség őshazáját is Amerikába akarták
áthelyezni, a tudományos kritika megvilágitásában nem állották meg a
helyüket. Az ember megjelenése Amerikában vagy valamelyik késői
interglaciális periódusra, vagy az északi nagy jégtakaró elvonulása
utáni időre esik, mikor a Bering szoros szabaddá vált és Ázsia felől az
ember beszüremkedése és az amerikai kontinens területére
megkezdődhetett. Eleinte az előnyomulás nagyon nehezen történhetett, de
mikor az első bevándorlók utódai átlépték a Yukon vidékének és a Sziklás
hegységnek gátjait, terjeszkedésüknek a Mississippi medencéje és
Közép-Amerika felé számottevő akadály nem állott utjában. Ma a tudomány
előtt Amerika őslakosságának mongol rokonsága, vagy egy premongol
tipustól való leszármazása, megállapitott tény. Az amerikai
archeologusok nagy része a mi időszámitásunk előtt hét-tizezer évre
teszi a nyugati kontinens benépesedését.

Mikor a spanyolok 1517-ben Yukatan partjaira léptek és további utjokban
fokozatosan megismerkedtek az amerikai kontinens többi részeivel is,
meglepetve állottak meg a hatalmas, piramisszerü épitmények előtt,
melyeknek romjai sok tekintetben még ma is talányt jelentenek az
őstörténelem kutatói számára. Az ismeretek akkori állása mellett más
magyarázatát, nem tudták adni ezeknek az épitményeknek, minthogy
alkotóikat a föniciaiakban és karthagóiakban keresték. Különböző
regényes magyarázatokban azóta sem volt hiány és négy évszázadon
keresztül laikusok és tudósok a legkülönbözőbb módokon igyekeztek az
amerikai civilizáció rejtélyét megoldani.

Kolumbus kora előtt Amerikában a kontinens derekán lakó népek jutottak
el a civilizáció állapotáig. Ennek a civilizációnak három nép volt a
birtokában, a mája Yukatanban, a nahua és főleg ennek azték törzse
Mexikóban és az inka Peruban. A felfedezés idejében ez a három nép már a
megszervezett társadalmi és állami életnek magaslatára emelkedett. A
vadászattal, halászattal és a természet által nyujtott gyümölcsök
esetleges gyüjtögetésével szemben ismerték a rendszeres földmüvelés
nyujtotta előnyöket. Termesztették a tengerit, burgonyát, dohányt,
gyapotot és a földmüvelés eredményességének biztositására, akárcsak az
ókor keleti népei, csatornákat és öntöző müveket létesitettek. Az
iparban ismerték a fazekasságot, fonást és szövést, a fémek közül
használták az aranyat, ezüstöt és rezet és részben a bronzot is. Az irás
a máják és aztékok körében a hieroglifák stádiumából a fonetikus jelek
felé volt átfejlődőben. Mindhárom népnek a vallása is tulemelkedett már
az egyszerü természeti vallások állapotán; voltak képzeteik a
mindenségről, volt ritusuk és dogmájuk. Ismerték a matematika
alapelemeit, tudtak naptárakat szerkeszteni és különösen a máják
időszámitását megközelitő pontossággal vissza lehet vezetni körülbelül
Krisztus idejéig. A láma kivételével egyik népnek sem voltak azonban
tejelő és igavonásra használt háziállatai; nem ismerték a kereket és az
ekét. Földmüvelésük körében csak a kapát használták. Nagy
általánosságban körülbelül olyan kulturnivón állottak Amerikának többi,
kőkorszakot élő vadász és halász népei fölött, mint állottak Egyiptom és
Mezopotámia az óvilág többi népeivel szemben a mi időszámitásunk előtt
három-négyezer esztendővel. Kulturájuk Amerika felfedezésének az idején
kezdett terjedni északi és déli irányban a kőkorszaki vadászok
vidékeire. Ha a spanyol hóditás össze nem dönti az aztékok és inkák
birodalmát, bizonyára hatalmi és kulturális centrummá fejlődnek egész
Amerika, vagy legalább is a kontinens jelentős részei számára.

A bölcsőt, ahonnét ez a civilizáció kiindult, valószinüleg a máják
körében kell keresni. Ők voltak az uttörők, de bizonyos vonatkozásokban
az aztékok és inkák tulszárnyalták őket. Általában az elért kulturfok
tekintetében a három nép között nagy eltérések mutatkoztak és a
kétségtelen kölcsönhatások mellett az elért eredményeknek egy
szinvonalra hozatala még nem történt meg. A máják például nagyszabásu
épitményeik emelésénél, melyeket ma őserdők bozótja borit, csak
kőeszközöket használtak s a réz és bronz alkalmazásában elmaradtak az
inkák és aztékok mögött. Viszont irásjeleiknek ismerete csak északi
irányban, Mexikó felé hóditott teret és egyáltalában nem hatolt be
Dél-Amerikába. Peruban az irást növényi rostokból készült szines fonalak
csomózásával pótolták. Amennyire a fennmaradt emlékek alapján meg lehet
itélni, közvetlenül a spanyol hóditás előtti időkben hosszu küzdelem
folyt az aztékok és máják között, amely nagyrészben az utóbbiak
országának elpusztitásával végződött. Igy az európaiak megjelenése
alkalmával a mája civilizáció, amely valaha vezetett Amerika földjén,
már hanyatlóban volt.

=Önálló volt-e a középamerikai civilizáció?= Mikor a tudomány elkezdett
foglalkozni a középamerikai civilizáció problémájával, természetszerüleg
felmerült ugyanaz a kérdés, amely már az egyiptomi és szumir civilizáció
kezdeteinek vizsgálatánál is foglalkoztatta a kutatókat: mi volt az, ami
a lökést megadta, hogy épen ezek a népek emelkedjenek a barbárság
állapotából a szervezett társadalmi élet és kultura szinvonalára? Az
óvilág civilizációjának eredeténél aránylag egyszerü volt a válaszadás,
mert a részletkérdésekben lehetett ugyan eltérés, de afelől nem lehetett
kétség, hogy maga a civilizáció a Földközi tenger délkeleti sarkának
alluviális folyóvölgyeiben keletkezett. Az amerikai őskulturát illetőleg
azonban két tudományos hipotézis került szembe egymással; az egyik az
amerikai kulturának autochton voltát vitatja, mig a másik tagadja a
külön kulturfejlődés lehetőségét és az amerikai kulturát is az
óvilágéval azonos ősi forrásból akarja leszármaztatni.

Az első hipotézis szerint az emberi szellem alapjában véve egységes és
ha a körülmények egyébként kedvezőek, kulturában és civilizációban
szükségképen azonos eredményeket termel ki magából. Ezen iskola
képviselői szerint az evolucióban müködő erő az, amely azonos
körülmények között azonos eredményeket hoz létre. Ezen elmélet szerint
lehetnek elszigetelt és egymástól függetlenül fejlődött civilizációk.
Ilyen elsősorban az amerikai. A másik az ugynevezett _diffuziós
elmélet_, melynek főképviselői Elliot Smith és iskolája. Ezek szerint az
a felfogás, hogy a civilizáció keletkezése különböző helyeken
megismétlődhetik, csak az evoluciós tan helytelen magyarázatából
eredhet. Az evolució nem azonos fejlődés és nem ugyanannak a fejlődésnek
megismétlődése, hanem ugyanazon törzsnek a szétágazása és ebben a
keretben folyton tökéletesebb formáknak kitermelése.

Idestova már csaknem száz esztendeje, hogy Humboldt a kulturának nem
különböző helyeken való keletkezését, hanem szétterjedését hangoztatta
és rámutatott az ázsiai és amerikai kultura számos hasonlatosságára. A
diffuziós elmélet hivei igyekeztek ezt a megállapitást törvényszerüvé
tenni és minél több bizonyitékkal alátámasztani. Nem minden jogosultság
nélkül hivatkoznak a jávai, sziámi és kambodzsai épitészetnek a
középamerikai épitményekkel való feltünő stilusbeli hasonlatosságára.
Utalnak arra, hogy egyes ülő helyzetben levő istenalakok feltünően
hasonlitanak a hátsó-indiai Buddha szobrokhoz. Egyes archeologusok a
mája épitmények diszitő motivumai között az elefántot vélték felfedezni.
Elliot Smith egész sor olyan kulturális tényezőt sorol fel, melyeket
véleménye szerint kétszer nem lehetett feltalálni. Ezek között vannak
például a körülmetélés, a nap és kigyó együttes használata uralkodói
jelvények gyanánt, a megalitikus épitmények és a szvasztika. Szerinte
mindezek egy ősi, ugynevezett _heliotitikus kulturának_ az elemei, amely
nagyjából az északi szélesség 20 és 45 foka közötti övön terjedt a
Földközi tenger délkeleti szögletéből nyugati irányban az Atlanti
oceánig, kelet felé pedig egész Déli-Ázsián és a Csendes oceán
szigetvilágán keresztül az amerikai partokig. A Csendes óceán
vizsivatagában, 2000 km.-re Pitcarin szigettől és 7000 km.-re a
délamerikai partoktól, magányosan emelkedik ki a _Husvét sziget_, amely
óriási méretü kőszobrairól világhirre emelkedett. A diffuziós elmélet
hivei ezt a magányos szigetet a legfőbb bizonyitéknak tekintik a maguk
igazsága mellett: pillére volt annak kulturhidnak, amely Ázsiát a
polinéziai szigetvilágon keresztül Amerikával összekapcsolta. Elliot
Smith még térképen is megrajzolta az emberi civilizáció szétterjedésének
képletét. Szerinte a Krisztus előtti negyedik évezredben egyiptomi
kolonizátorok vitték szét a civilizáció csiráit Szumérba, Elámba,
Krétába, Sziriába és másfelé. A Kr. e. harmadik és második évezredben az
ujabb centrumok a kultura módosult és változott tipusait terjesztették
szét Európában, Afrikában és Ázsiában, egészen Szibériáig és Kináig. A
következő évezred egy további szétterjedés tanuja a maláj szigetvilágra
és Melanéziára, mig az utolsó hullám a Csendes oceánon keresztül Peruig,
Közép-Amerikáig és Mexikóig jutott el.

Akármilyen tetszetős is a civilizáció egységének ez a tantétele, teljes
merevségében aligha fedi a valóságot. A tétel épen olyan tulzásnak
tetszik, mint azoknak az okoskodása, akik abból a körülményből, hogy az
amerikai civilizáció, ugyanugy, mint az egyiptomi, két földrész
összekötő pontján keletkezett, törvényszerüséget akartak levezetni és
felállitották a civilizációk keletkezési helyéül szolgáló
_transzkontinentális hidak_ elméletét. Önmagában sem az önálló amerikai
civilizációnak az elmélete, sem pedig a diffuziós elmélet nem elégséges
a problémák egész sorának megoldására. Az amerikai civilizációnak
mindenesetre vannak ugy ősi, mint idegen földrészekről később
beszármazott elemei. Ha ugyanis a civilizációt Amerika népei kivülről
kapták volna a Kr. e. első évezredben, akaratlanul fel kell merülni a
kérdésnek, hogy mi volt akkor Amerikában azelőtt? Vajjon el lehet-e
képzelni, hogy a Bering szoroson át bevándorolt mongolok vagy
premongolok utódai változatlanul megmaradtak hét-tizezer év előtti
állapotukban? Vajjon nem lehet-e elképzelni az emberiségnek erről az
ágáról, hogy a többiektől való elszigetelődése után, alkalmazkodva a
viszonyokhoz, megismerve és felhasználva a rendelkezésére álló
természeti erőket és kincseket, magától is eljutott a civilizációnak,
szervezett gazdasági és társadalmi életnek bizonyos fokára? Olyan nagyon
bizonyos-e, hogy ugyanazt a dolgot kétszer, vagy két helyütt felfedezni
nem lehet? Nem mutat-e a találmányok története nagyon sok példát, hogy
mikor a szükség parancsolta, egymástól függetlenül többen is rájöttek
ugyanannak a problémának a megoldására?

Ezek figyelembevétele mellett az amerikai civilizáció fejlődését
körülbelül következőleg lehet megmagyarázni. A kőkorszakbeli vadászok
utódai évszázadok, vagy talán évezredek leforgása alatt szétterjedtek az
egész kontinensen. Alaszkától a földrész déli csucsáig klimájánál és
természeti viszonyainál fogva Közép-Amerika rejtette magában leginkább
azokat az elemeket, melyek az embert a megtelepedésre és rendszeres
gazdasági munkára rávezethették. Guatemálában, ahonnét a mája
civilizáció kiindult, vad növény formájában ma is tenyészik a _tengeri_
őse. Mint a vad gabona Elő-Ázsiában, itt valószinüleg a tengeri
megismerése vitte rá az embert a földmüvelésre és megtelepedésre.
Amerikában is a földmüvelésre való áttérés volt a település, állandó
lakás és társadalmi élet kezdete. Hogy az igy kezdődött civilizáció az
idők folyamán kapott idegen eredetü elemeket, az ismét valószinü. Azt
ugyanis, hogy Amerika és a földkerekség többi része között mindaddig
semminemü összeköttetés nem lett volna, mig a mi történelmi könyveink
számára hivatalosan fel nem fedezték, feltételezni nem lehet. Azt
természetesen, hogy a csiszolt kőkorszak, vagy bronzkorszak
parthajózásra alkalmas hajózási eszközeivel bárki is rendes oceánjárásra
vállalkozott volna, senkisem állithatja. Ezzel szemben, ha nem is
bizonyitható, nincsen kizárva, sőt valószinü, hogy évszázadok folyamán
innét is, onnét is, ismételten vetődtek hajótöröttek az amerikai
partokra. A polinéziai szigetvilág bennszülötteinek
oldal-egyensulyozóval ellátott csónakjai gyakran meglepően nagy utakat
tesznek meg. Még a mult századból is van tudomásunk róla, hogy egy vihar
által elsodort japán dzsunka Amerika partjain szenvedett hajótörést.
Ahogy Uj-Zéland, vagy a Husvét sziget a kőkorszakban be tudott
népesülni, ugyanugy juthattak el hajótörések szerencsétlenjei, vagy
egyszerü kalandorok Amerikába. Nagy szerepük lehetett ebben a
tengeráramlásoknak is. A déli csendes oceáni áramlás, mely a polinéziai
szigetvilágból indul ki, Peru partjain törik meg. A Kuro-sivo áramlás
Japántól Észak-Amerika partjához vezet. Az Atlanti oceán északi részén a
szigetek láncolata, melyet a történelmi időkben a normannok nagyon jól
ismertek, valósággal hidpilléreket szolgáltatott Európából Amerikába.

Az Amerikában évezredek előtt kifejlődött autochton civilizáció ezen a
réven gazdagodott a történelemig homályban levő századok során idegen
elemekkel. Ezért lehet igazuk azoknak az amerikai archeologusoknak, akik
egyik oldalon rokonságot állapitanak meg a labradori és nyugat-európai
csiszolt kőeszközök között, másik oldalon pedig rámutatnak arra, hogy a
polinéziai eredetü burgonya is csak az ember közvetitésével kerülhetett
Dél-Amerikába. Igy lehet megmagyarázni a közép-amerikai kulturáknak más
kulturákkal való rokon vonásait is. Mai értelemben vett kolonizálásról a
Kolumbus kora előtti Amerikában beszélni nem lehet, de igenis fel lehet
tételezni azt, hogy a mongol eredetü amerikai faj az évezredek során
tarkázódott idegen elemekkel, az amerikai civilizáció pedig
esetről-esetre kapott kivülről megtermékenyitő lökéseket. Ezért kell
feltételeznünk azt is, hogy sem az elszigetelt civilizáció elmélete, sem
pedig a diffuziós elmélet önmagában nem állhat meg, hanem
természetszerüleg kiegésziti egymást.

=A föld és faj szerepe a civilizáció történetében.= A fentiekben
áttekintve az emberi civilizáció keletkezésének és kifejlődésének nehéz
és fáradságos évezredein, akaratlanul is fel kell merülni a kérdésnek,
hogy miért kellett a civilizációnak ott megszületni, ahol épen
megszületett és milyen okok idézték elő már a hajdankorban az egyes
népek és országok civilizációjának elvándorlását, vagy hanyatlását.

Kétségtelen, hogy a civilizáció kifejlődésében igen fontos, majdnem
döntő jelentőségü szerepük volt a földrajzi, éghajlati és egyéb fizikai
tényezőknek, mint arra Egyiptomnál és Mezopotámiánál rámutattunk. A
jégkorszak Európájának nedvesen hideg klimája és siváran fagyos tája,
ahol az embernek minden erejét meg kellett fesziteni, hogy létének
legnélkülözhetetlenebb szükségleteit megszerezze, nem volt alkalmas
arra, hogy földéről a civilizáció kisarjadjon. Erre az alluviális
folyóvölgyek voltak a legalkalmasabbak, ahol könnyebbek voltak az élet
előfeltételei, de egyben olyanok voltak a körülmények, hogy szinte
megtelepedésre és közös erőkifejtés révén még nagyobb eredmények
elérésére sarkalták az embereket. Voltak, akik épen azért az egyiptomi,
mezopotámiai és részben kinai példákból levont tapasztalatokat abban a
nagyon egyszerü, de egyuttal nagyon merev tételben süritették össze,
hogy _öntözés nélkül nincs civilizáció_. Ennek a tételnek az a legfőbb
hibája, hogy az okot felcseréli az okozattal. Nem az öntözésből lett a
civilizáció, hanem az öntözés már a földet müvelő, a természet erőit
hatalmába állitó, civilizálódó ember munkája.

Mindenesetre a tételből annyi igaz, hogy megfelelő természeti
előfeltételek nélkül civilizáció nem keletkezhetik. Magának a
civilizációnak hordozója azonban az ember, közelebbről a _faj_, az
emberiségnek egy bizonyos, nagyjából közös testi és lelki
tulajdonságokkal felruházott csoportja. A durva kőkorszak cro-magnoni
embere olyan müvészi tehetséget árul el, hogy szinvonala hosszu
évezredeken át megközelithetetlen marad a többi emberiség számára. Az
egyiptomi és szumir civilizáció többé-kevésbbé azonos előfeltételek
között fejlődött és vonásaiban mégis erősen elüt egymástól. Kréta
elsőnek viszi be az egyéni, individuális vonást az emberi civilizációba.
Az elvont természettudományos és metafizikai gondolkodás első elemeivel
nem az egyiptomiak és babiloniak, hanem az árja görögök és hinduk
ajándékozták meg az emberiséget. Költészetük a szemitáknak is volt; az
egész epikus költészetnek a babiloni _Gilgames-éposz_ a legrégibb emléke
s a lirának csodálatosan szép megnyilatkozásait őrizte meg az _Énekek
éneke_. A szemita költészet azonban a gondolatok dinamikáján nyugszik,
nem ismeri a metrikus szerkezetet és a rimek ölelkezését; ez az árja
lélek szülötte és az árja nyelvek sajátossága.

Faj és nyelv nem fedik egymást és tiszta fajokat már a legrégibb
korokban sem tudunk kimutatni. Bizonyos azonban, hogy a nyelvek
keletkezése és felépitésük logikája mögött külön lelki individualitások
megnyilatkozását kell keresnünk. Az emberi társadalomban igy felépült
nyelvek a gondolatok hordozói és a civilizáció munkájának eszközei. A
fejlődés későbbi fokán azonban a nyelv több egyszerü eszköznél;
determinálója az egyes emberi csoportokhoz való tartozandóságukat. A
biológiai és antropologiai _faj_ mellett létrejön az etnikai és
históriai _nép_ s az érzésbeli és erkölcsi _nemzet_. Nincs tulzás benne,
hogy aki angolul tanult meg beszélni, másként tanult meg gondolkodni is,
mint akinek magyar, vagy japán az anyanyelve. Modern gazdasági életből
vett hasonlattal élve, a nyelv, akár az iparnak egyes ágai, visszahat
arra, aki él vele és módositja lelki berendezését. Német vagy francia
faj például nincs; a német és francia nép egymásra rakodott és egymással
összekeveredett fajok konglomerátuma, de mégis lehet német és francia
jellemről és tulajdonságokról beszélni. Ezek a problémák azok, melyeket
oly sokszor és oly szivesen szoktak összekeverni egymással.

A régebbi tudomány tulságosan nagy sulyt helyezett a _miliő elméletére_.
Még ma is emlékszem iskolai könyveim magyarázataira, hogy a derüs ég, a
kéklő tenger, a lágy formák, az enyhe levegő volt a szülőanyja a görög
költészetnek és müvészetnek. Da vajjon ez a költészet és müvészet
lehetett volna-e azzá, aminek ismerjük – görögök nélkül? A görög géniusz
volt az, amely ezeket a szépségeket felismerte, amelyek őt örök
alkotásokra ihlették. Olyan eset ez, amely számtalanszor ismétlődik a
civilizáció történetében. De a görög példa mutatja azt is, hogy ha elhal
a faj géniusza, vagy nevezzük bármiként azt a folyamatot, amely a faj, a
nép vitalitásának elhalását hozza magával, hiába van az ég, a tenger, a
forma, a levegő, ugyanazokat az értékeket magából kitermelni képtelen.

Ma kétségtelenül a fehér fajhoz tartozó népek, szorosabban az
indoeurópaiak, vagy árják vezetnek az emberiségben. Pedig időben az
egyiptomiak, szumirok, szemiták és a mediterrán fajhoz tartozó különböző
népek legalább három évezreddel megelőzték őket. Egyiptomban már
állottak a piramisok, Babilonban a tudósok matematikai alapon
számitották ki a csillagok járását, Krétában virágzottak a müvészetek
legkülönbözőbb ágai, mikor az indoeurópaiak ősei a konyhahulladék-halmok
fölött állati piszokban éltek, vagy pásztorkodva vándoroltak a Balti és
Fekete tenger közötti füves rónaságokon. Mégis ezek az északról jött
barbárok az őket terhelő időbeli különbözetet nagyon gyorsan
kiegyenlitették. Elsajátitották és teljes uj irányokban fejlesztették
tovább a kulturának a náluk régebbi fajoktól átvett kincseit, de
egyuttal felvették azokkal a harcot a világ uralmáért is.

Az amerikai Breasted nem ok nélkül mutat rá, hogy az indoeurópaiak
megjelenését Babilontól a Herkules oszlopaiig egy óriási összeütközés
követi. A két végső pont közötti egész vonalon másfél évezreden
keresztül folyik a harc az árják és szemiták között a Földközi tenger és
távolabbi vonatkozásban az akkor ismert világ uralmáért. Ennek a harcnak
egyes fázisai a kassiták uralomra jutása Mezopotámiában, a médek
háboruja Assziria ellen és Ninive eleste, a perzsák világbirodalmának
megalakulása Babilon és az elő-ázsiai szemita államalakulások romjain, a
görögök küzdelme a föniciaiakkal a tenger hegemoniájáért s a római–pun
háboruk életre-halálra Sziciliában, Afrikában, Hispániában és Itáliában.
Mindezek az események azonban már az ókor politikai történetének körébe
tartoznak.

Ismerve az előzményeket, tulzás és nevetséges hiuság nyilatkozik meg az
ugynevezett árja fajelmélet hirdetőinek abban a kérkedésében, hogy
minden, ami szép, nagy és dicső a világon, a magas, szőke és világosbőrü
északiak alkotása. Az ilyen meséknek nincs helyük a tudományban, de
nincs is rájuk szükség. Ha az egyiptomiak, szumirok és földközi
tengeriek évezredekkel előbb indultak meg a civilizáció és emberi
haladás nagy országutján, azért az utánuk jötteknek, akik utolérték őket
és maguk részéről uj kincsekkel gyarapitották az emberiség szellemi
vagyonát, nincs mit szégyenkezniök. Legfeljebb a vezető helyzet
fokozatos felelősséget ró a latin–germán kulturkör népeire, amelyek ma
az emberiség élén állanak.

*

Az olvasót, aki végigfutott ezen a kis tanulmányon, arra kérem, hogy azt
alcimeivel egyetemben _vázlatnak_ tekintse. Elképzelése annak, hogy
milyen szempontok szerint és milyen beosztásban kellene megirni a
civilizáció keletkezésének történetét, addig az időpontig, mikor az
ember a történeti idők világosságába lép. Megirásának egyetlen oka és
mentsége lehet: az összefüggések keresése, melyek az emberiség
őstörténetével és a legrégibb civilizációkkal foglalkozó munkákban
hiányzanak. Épen az utolsó évtizedekben az őstörténelmi kutatás igen
nagy eredményeket produkált, de ezeknek összefoglalása még hiányzik.
Ennek az összefoglalásának a vázlatát próbáltam nyujtani.

A rengeteg és nagyon sokfelé szétágazó irodalomból, amely az általam
vázolt problémákkal foglalkozik, egy-két utalással egyetemben csak
azokat idézem az alábbiakban, amelyek vagy összefoglaló jellegüek, vagy
egészen uj kutatások eredményeit zárják le. Magyar nyelven a
Természettudományi Társulat kiadásában még 1881-ben jelent meg
_Topinard_ nagybecsü Anthropologiája, amely azonban már sok tekintetben
elavult. E tudományág mai eredményeit foglalja össze a
_Schwalbe–Fischer_ féle »Anthropologie«, amely 1923-ban jelent meg a
»Kultur der Gegenwart« cimü Teubner-féle gyüjteményes vállalatban. Ebbe
a tárgykörbe vág _Pittard_ munkája is: »Les Races et l’ Histoire«, 1924.
Az ősemberre vonatkozó kiváló munkák: _Boule:_ »Les Hommes Fossiles«,
1921–23; _British Museum:_ »Guide to Fossil Man«, 1922; _Burkitt:_
»Prehistory«, 1921; _Keith:_ »The Antiquity of Man«, 1915; _Obermaier:_
»Der Mensch der Vorzeit«, 1912. Rövid, de igen jó összefoglalások a
Göschen-gyüjteményben _Hoernes_ munkái és _Vulliamy:_ »Our Prehistoric
Forerunners«, 1925.

A földközi tengeri civilizáció keletkezésének még mindig alapvető
munkája, Mosso: »Le origini della civiltà mediterranea«, melynek utolsó
kiadása a szerző halála után 1922-ben jelent meg. Francia nyelven
1926-ban jelent meg _Fougeres_ és több professzor tollából: »Les
premiéres civilisations«, amely a kőkorszakból már kiemelkedett közel
keleti civilizációk történetét tárgyalja Egyiptomtól a perzsa birodalom
megalapitásáig. Általános tájékozódásra ez a munka talán a legvilágosabb
és legalkalmasabb. _Stein_ könyve: »Die Anfänge der menschlichen
Kultur«, 1906., a kultura keletkezésével nem históriai, hanem elméleti
alapokon foglalkozik. Rövid, de jó összefoglalás, _Myres:_ »The Dawn of
History«, 1924.

Az egyes részletkérdésekre vonatkoznak: _Delaporte:_ »Mesopotamia«,
1925; _Childe:_ »The Dawn of European civilisation«, 1925; _Childe:_
»The Aryans«, 1926; _Kossinna:_ »Die Indogermanen«, 1921; _Sayce:_ »The
Races of the Old Testament«, 1925; _Sayce:_ »The Hittites«, 1925.
Egyiptomot illetőleg _Maspero_ és _Flinders-Petrie_, Krétát illetőleg
pedig _Evans_ munkáira utalok. A krétai müvészetet igen szépen mutatja
be _Bossert:_ »Alt Kreta«, 1921. Teljesen müvészeti tárgyu _Curtius:_
»Die antike Kunst«, 1923. Magyar nyelven Egyiptomról és Mezopotámiáról
Mahlernek jelent meg két könyve az Akadémia kiadásában; ezek azonban nem
a civilizáció eredetét, hanem a már kész civilizációt ismertetik.

Mindezek mellett megemlitem a _Hartmann_ féle »Weltgeschichte« 1925-ben
megjelent első kötetét és a »Cambridge Ancient History« vonatkozó
köteteit. Röviden, de igazán általános emberi szempontból tárgyalja a
civilizáció keletkezését _Wells_ könyve is: »A világtörténet
alapvonalai.« Általánosságban az őskor történetéről a legjobb
áttekintést az angolok nyujtják. A németek tulságosan a részletekben
merülnek el és nálunk az összefüggések legkevésbbé domborodnak ki.

Az amerikai ember problémájára vonatkoznak: _Wissler:_ »The American
Indian«, 1917; _Brown:_ »The Riddle of the Pacific«, 1924; _Babcock:_
»Legendary Islands of the Atlantic«, 1922; _Spence:_ »The Origins of
American Man«, Quarterly Review, 1925.

Még három rövid tanulmányra kivánok ehelyütt utalni. Kettő az
_Encyclopaedia Britannica:_ »These Eventful Years« cimü gyüjteményes
kötetében jelent meg; _Breasted:_ »Man’s Early History« és _Saville:_
»The Antiquity of Man in Middle America.« Ezek az ókori kelet és Amerika
archeologiájának mai állásáról számolnak be. _Smith_ a diffuziós
elméletre vonatkozó érveit, melyekre több helyütt utaltam, az »Evolution
in the Ligtht of Modern Knowledge« cimü, 1925-ben megjelent kötetben
tette legutóbb közzé. Egyébként az összes kérdéseknek megközelitőleg
teljes bibliografiája található az Enc. Brit. »Anthropology«,
»Archeology« és »Races of Man« cimszavai és a tanulmányban érintett
egyes országok cimszavai alatt.




FORRADALOM ÉS ELLENFORRADALOM.

A forradalom a társadalmi és állami életnek egyik jelensége. Eredetét,
lefolyását illetőleg nagyon különböző lehet. Mikor a szociologia a
forradalmat teszi vizsgálódásának tárgyává, közös nevezőre igyekszik
visszavinni azokat a különböző forrásokból fakadó, különböző helyeken
lejátszódó, rohanó lefolyásu mozgalmakat, melyek nem észrevétlen és
lassu átalakulás, hanem rombolás és pusztulás közepette változtatják meg
egy-egy társadalom strukturájának képét.

A tudomány megállapitásában a forradalom a gyors átmenet időszaka: az az
időszak, mikor a régi rend már megdőlt, de az uj még nem jött létre. Az
az idő, mikor a régi nézetek, meggyőződések, hitek, törvények már
összeomlottak, de az ujak még nem kristályosodtak ki. Átmenet a
zürzavaron keresztül egy viszonylagos társadalmi stabilitás állapotából
egy másik viszonylagos stabilitásnak az állapotába.

Lefolyásában minden forradalom nagyon sok közös vonást mutat. Első
periódusában megbomlanak a fegyelmező erők és a szociális szervezet
fokozatosan a teljes anarchiában vesz el. Miután az anarchia elérte
tetőpontját, egy ujabb rend kezd kialakulni, amely a forradalom
előttinél sokkal keményebb, despotikus eszközökkel igyekszik önmagát
biztositani. Ezt követi egy nagyon hosszu periódus, a visszatérés a
megzavart egyensulyi helyzetbe, illetőleg az uj társadalmi stabilitásnak
az állapotába.

A forradalom második, despotikus időszaka szükségszerü következése az
elsőnek. A szociologia szempontjából közömbös, hogy mi ennek a második
periódusnak az elnevezése, diktatura-e vagy ellenforradalom. A fenti
meghatározás keretében az ellenforradalom sem egyéb, mint a forradalom
második időszaka s az ellenforradalom függvény gyanánt tartozik hozzá a
forradalomhoz. Eszközeiben és jelenségeiben nem, csak irányában tér el
tőle. Az ellenforradalom forradalmi módszerekkel igyekszik
visszacsinálni azt, amit az első létrehozott. Együtt a két forradalmi
periódusnak rövid ideje alatt robbanásszerüleg törnek fel azok az erők,
melyek nyugodt időkben észrevétlenül müködnek. Hősiesség és bestialitás,
magasztos szenvedély és aljas indulat elválaszthatatlanul olvadnak össze
egymással. A forradalmi idők lázálmait követő szürke napokban ezért nem
értik meg maguk a benne részesek, hogy miként lehettek olyan hősök,
olyan reménykedők, olyan kételynélküliek, olyan gyávák, olyan ingatagok,
kegyetlenek és aljasok.

A forradalomnak mindig előfeltétele, hogy nagyon sok elégedetlenség
halmozódjék fel széles néprétegek lelkében. Szükséges, hogy
kiéleződjenek az ellentétek, melyek a társadalmi osztályokat egymástól,
vagy esetleg az uralkodó nemzetet a leigázott tömegektől elválasztják.
Forradalmi tényező főleg, ha nincs meg bizonyos primer ösztönök
kielégitésének a lehetősége. Forradalmi tényező az éhség, a nyomor, a
nincsetlenség. Forradalmi tényező a vagyoni viszonyokban mutatkozó
kirivó aránytalanság, a hivalkodó gazdagság mellett a senyvedő
pauperizmus. Forradalmi tényező, ha egy hajdani hivatását elvesztett
társadalmi osztály privilégiumokkal bástyázza körül magát és nincs meg a
társadalmi kapillaritás lehetősége.

Ezek azok a tényezők, melyek minden forradalomban egyaránt müködnek.
Minden forradalomnak, legyen az akár szociális, akár vallási, akár
politikai szinezetü, célja tulnyomóan a jogok kiterjesztése és nagyobb
tömegek részeltetése az élet különböző javaiban. Jellemző tünete minden
forradalomnak, hogy nem ismeri a határozott célkitüzést és nem ismer
megállást. Kormányozható forradalmak nincsenek és minden forradalom a
gátakat elsöpörve rohan tul a megvalósithatónak határán. Végeredményben
minden forradalom olyan társadalmi, vallási és politikai intézményeket
akar megteremteni, amelyeknek befogadására az adott viszonyok nem mindig
és nem teljesen alkalmasak. A forradalmak rendszerint az adott viszonyok
között a lehetetlent akarják megvalósitani és a lehetetlen
megvalósitására irányuló eszközeikben nem válogatnak. Forradalom után a
régi állapotok teljes egészükben sohasem állanak helyre: valami
eredményük mindig marad, még ha az ugynevezett ellenforradalom teljesen
megsemmisitette is a forradalom külsőségeit és elsöpörte a forradalom
embereit. Mindenesetre minden forradalom után irtózatos, gyakran az
elért eredményt messze meghaladó árat kell fizetni az eredményért. A
forradalom természetszerü tulzásai szülik szükségképen a reakciót:
ezekből él és ezekből táplálkozik az ellenforradalom. A forradalmi és
ellenforradalmi periódusok átmenetileg mindig csökkentik a
szabadságjogok régebbi mennyiségét.

A szociologia óvatos skatulyázói a forradalmak különböző fajait szokták
megkülönböztetni. Szerintük van uralkodó elleni forradalom, van
alkotmány megváltoztatására irányuló forradalom, van nemzeti, gazdasági,
vallási forradalom, sőt van még katonai és palotaforradalom is. Ez a
gondos osztályozás tulajdonképen nem más, mint elsikkasztása a
lényegnek. Alapjában véve minden forradalom közös: kirobbanása az
elégedetlenségnek és törekvés a fennálló rend gyors megváltoztatására.
Az osztályozás csak arra való, hogy hátsó gondolatok szolgálatában
különbséget lehessen tenni jó és rossz forradalmak között, amint annak a
rendszernek az érdeke kivánja, amely az osztályozónak agyát és tollát
kibérelte magának.

A fogalmak tisztázása szempontjából egyet mindenesetre le kell
szögeznünk. Noha közkeletüen ezeket is forradalmaknak szokták nevezni,
lényegesen másként kell elbirálni leigázott nemzeteknek felszabadulásra,
illetőleg elszakadásra irányuló törekvéseit. A forradalmi elem ezekben a
mozgalmakban csupán a fennálló rend megbontására irányuló törekvés;
egyéb közösségük azonban a társadalmi jellegü forradalmakkal, ahol
osztályok állanak egymással szemben, nincs. Adódhatnak azonban elő olyan
esetek, hogy egy hatalmon levő nemzet a leigázottat társadalmilag is
helota-sorsba szoritja és a mozgalomban kétféle tényező találkozik
egymással. A török uralom idején például a macedon forradalmi mozgalmak
egyik rugója az volt, hogy a felnevelődött intelligenciának egyáltalán
nem volt meg az elhelyezkedési lehetősége. A macedon bandavezérek
javarésze tulajdonképen az intelligencia képviselőiből került ki.

Ha a forradalomnak előfeltétele az általános elégedetlenség és bizonyos
ősi ösztönök ki nem elégithetősége, kitörését csak az teszi lehetővé,
hogy a hatalom nem rendelkezik megfékezésére elegendő tekintéllyel és
erővel. A forradalmakat mindig egy bomlási processzusnak kell megelőzni.

Minden állami és társadalmi rendnek a tekintély, a _presztizs_ az
alapja. Minden forradalom szükségképen a régi tekintélyek lejáratásával
és általában tekintélyrombolással jár. Nem a külsőségek teszik igazán a
forradalmat, hanem az, hogy a tömegek megszünnek hinni a régi
tekintélyekben. Beszéd, ujság, röpirat, aláaknázó propaganda előre
jelzik a vihar közeledtét. Az első fal ledöntése már csak jel arra, hogy
a volt hivők dühvel törjék össze a presztizsüket vesztett régi istenek
szobrait. Háboru utáni idők ezért különösen kedvező talaj a forradalom
számára. A háboru ezer meg ezer embert ragad ki békés polgári
foglalkozásának köréből. A katonai mesterség, különösen kezdetlegesebb
intelligencia mellett, bizonyos kicsinylést ébreszt a fegyver
viselőjében a polgári foglalkozások iránt, a fegyver felébreszti
hatalmának tudatát, normális életének megszakitása pedig az erőszakos
megoldás iránti hajlamosságot. A vesztett háboru lerontja a katonai
tekintélyeket is, melyeknek csak a siker az igazi alapjuk. A hazaözönlő
tömegekben, amelyek nem tudnak elhelyezkedni, felgyülemlik és kirobban
az elégedetlenség. Ezt a veszedelmet már a római császárok is nagyon jól
ismerték és ezért igyekeztek háboruik után a veteránokat földosztással
lekenyerezni. Ezért fejezte be manapság is nagyon sok állam háboruit
földreformmal, amely lekötötte, de egyuttal szét is oszlatta a
veszedelmessé válható tömegeket. Ezt cselekedte Anglia a bur háboru és
Oroszország az orosz–japán háboru után. A földreform nem egyéb, mint a
háboru után veszedelmessé válható szociális elégedetlenségnek a régi
vagyonos osztályok terhére való levezetése.

Minden forradalomhoz, hogy forradalommá lehessen, _tömegek_ kellenek. A
tömeg azonban, mely a forradalmat csinálja, nem térbeli, hanem időbeli
fogalom. A tömeget nem egyedeinek száma, nem azok müveltségi foka,
politikai érettsége, vagy éretlensége, hanem a lelkiállapotnak bizonyos
diszpoziciója teszi. A forradalmi idők legjellemzőbb sajátossága, hogy
egyszerre, szinte máról holnapra százak és ezrek felfogása, meggyőződése
és az egész világról alkotott képzete megváltozik. Normális időkben a
vélemények megváltozása egyéni, forradalmi időkben tömegjelenség.
Normális időkben az ilyen változás rendszerint egy hosszabb processzus,
belső átalakulás eredménye, forradalmi időkben hirtelen, külső behatások
alatt történik. Az emberek tömegesen vesztik el régi
megállapodottságukat, anélkül, hogy ugyanakkor megtalálnák uj énjüket.
Ez a forradalmi emberek ki nem egyensulyozottságának legfőbb
magyarázata.

Le Bon és mások kutatásai óta áltatás volna feltételezni, hogy nevelés,
társadalmi állás, müveltség és egyéb jellemképző erők óvszerül
szolgálhatnának az ilyen tömeghatások ellen. Tömeggé válhatik a
tábornok, a közigazgatási tisztviselő, a képviselő és az egyetemi tanár,
ha a pillanat hatása, vagy a viszonyok kényszere alatt feltüzi a
forradalmak kokárda-jelvényét. A tömeg a lelki infekció egyik jelensége,
mellyel szemben nagyon ritka az immunitás. Ezért nem lehet utólag
csodálkozni, ha a forradalomban a volt tábornok mindenkinél nagyobb
vörös gombbal szaladgál, ha a későbbi püspök a kommunizmust a
legideálisabb életformának hirdeti és ha a magasállásu biró végletekig
való kitartást prédikál az uj rend mellett. Ezek azok a cselekvések,
melyekre rövid néhány esztendő multával elkövetőik nem szivesen szoktak
visszaemlékezni. Pedig nem is ők változtak meg, csak a hangulat, melynek
hatása alatt állottak. A tömeg egyedei ugyanis mindig azonosak, csak a
lelkiállapotuk más és más. Fanatizmus, lelkesedés, elkeseredés,
gyülölködés és gyávaság, vagy egyszerü alkalmazkodási törekvés hatása
alatt elvesztik régi individualitásukat és részesei lesznek a
tömegléleknek, amely megnyilvánulásaiban eltér az egyének lelkétől.
Ugyanazok, akik tegnap a társadalom oszlopai voltak, holnap a
képrombolók élére rohannak. De amilyen gyorsasággal ez a változás
történik, ha a forradalmi pszichózis elvesztette erejét, épen olyan
gyorsan tünik el a forradalmi _citoyen_ és lesz belőle békés
_bourgeois_.

A tömeg alapjában véve mindig helyen érez, de logikátlanul cselekszik.
Megérzi a társadalmi és állami rend igazságtalanságait, de nem ismeri
azok orvosszereit és nem tudja megszüntetésük módjait. Minthogy
társadalmi állás, elhelyezkedés, müveltség, vérmérséklet szerint nagyon
különböző egyénekből tevődött össze, ahhoz, hogy cselekedjék, nagyon
általános, tetszetős, de tartalmilag bizonytalan _jelszavakra_ van
szüksége. Isten országa, haladás, egyenlőség, szabadság, testvériség,
szocializmus, kommunizmus és társaik. A jelszó általános tünete minden
forradalomnak. De kellenek a jelszavak másért is. A primitiv emberi
igazságérzet megköveteli, hogy az ember önmaga előtt igazolja
cselekedeteit. Ezért kell olyan tételeket felállitani, hogy a tulajdon
lopás és hogy a tulajdon elkobzása nem egyéb a kisajátitók
kisajátitásánál.

A másik jellegzetes vonása minden tömegnek, de különösen a tömeg
forradalmi lelkiállapotának, a kritika nélküli _hiszékenység_. A tömeg
elfogadja a jelszavakat és melléjük maga csinálja az ábrándképeket és
hazugságokat, melyeket teljes egészükben valónak fogad el. Elhiszi, hogy
a Bastille lerombolásával uj korszak virrad rá, elhiszi, hogy Napoleon
császársága tulajdonképen betetőzése a forradalmi ideáloknak. Ugyanaz a
tömeg tapsol Robespierrenek, éljenzi Napoleont és virágokkal halmozza el
Sándor cárt, mikor a szövetségesek hadseregei élén bevonul Párisba.

A forradalom lélektanához tartozik a gyakorlati itélőképesség teljes
hiánya, akár a célok elérhetősége, akár a szállongó hiresztelések
tekintetében. Forradalmi időkben nem okoz nehézséget annak elhivése,
hogy meg lehet valósitani e földön Isten országát, hogy a társadalom
minden felsőbbség és hatóság nélkül, tisztán az emberek testvéri
együttérzése alapján boldogulhat, vagy hogy meg lehet teremteni az
állandó és tökéletes egyenlőséget. De épen ugy elhiszi a tömeg, hogy
csak egyesek, vagy egyes osztályok gonoszsága és rosszakarata állja
utját, hogy megvalósitsa ezeket a nagyszerü célokat. A forradalmi tömeg
elhiszi, hogy aki jó kabátot visel, feltétlenül arisztokrata és eo ipso
ellensége a forradalomnak. Elhiszi, hogy csak a zsidók csinálták a
forradalmat és hogy minden zsidó kommunista. Ezért közös minden
forradalomban a kollektiv felelősségrevonás jelensége és ezért szed
minden forradalom tuszokat azoknak köréből, akiket eszméi ellenségének
tart. Az ilyen hiszékenységre alapitott vádak a különböző forradalmakban
még tartalmilag is ismétlődnek, csak a nevek változnak. Dantont
bukásában azzal vádolták, hogy Pittel cimborált a forradalom ellen;
Miklós cárról azt hiresztelték, hogy országát eladta a németeknek. A
szexuális érzés lévén az emberi életnek egyik legerősebb mozgatója, majd
minden forradalomban felbukkannak a szexuális természetü vádak is,
melyeknek tárgya rendszerint a felsőbb osztályok tagjainak az alsóbb
osztályok szép és erkölcsös nőivel szemben elkövetett erőszakossága.
Mióta a monda egy ilyen eseménnyel hozta kapcsolatba az utolsó római
király bukását, ezek a vádak és hiresztelések kiszinezett és tulzott
formában állandóan ismétlődnek. Ezek a szexuális elemek feltalálhatók a
francia forradalomban, orosz bolsevizmusban és napjaink többi forradalmi
mozgalmaiban egyaránt.

A tömeg hiszékeny és hinni akar. Ezért van a nagy forradalmi
jelszavaknak mindig igéretszerü jellegük és ezért van minden forradalmi
tanban bizonyos megváltásszerü vonás. Közösek ebben a legkülönbözőbb
eredetü forradalmi mozgalmak, kereszténység, középkori parasztlázadás,
ujrakeresztelők, francia forradalom, szocializmus és kommunizmus
egyaránt. _Kropotkin_, a forradalmak szakértője, mindenkor vallásos
lelkesedést lát a tömegekben. _Wells_ szerint nem a tétel lényeges a
szocializmusban, hanem az az ismeretlen uj világ, melynek bekövetkezését
igéri. Hogy mi legyen a tartalma ennek az uj világnak, melynek igérete
kétségtelenül ott lebeg minden forradalom felett, lehet nagyon
különböző, de igérete és hite nélkül nincs forradalom. Mig azonban a
vallások földöntuli boldogságot igérnek, a forradalmak földi megváltás
képeit csillogtatják meg a tömeg előtt. Az elsőnek a terminusa az
örökkévalóság, az utóbbinak azonban emberileg belátható időn belül kell
bekövetkezni. De mert nem következhetik be, ezért követi az állami és
társadalmi jellegü forradalmakat a tisztán vallási jellegü mozgalmaknál
gyorsabban a kiábrándulás.

Olyan forradalom, amely valóra tudta volna váltani igéreteit, még nem
volt és nem is lesz. A forradalom lehet tisztitó vihar, hozhat haladást
magával, de mint adós, nagyon gyenge igéreteinek valóraváltásában.
Nagyon gyakran még a haladás is egészen más irányban jelentkezik, mint
előre kitervezte. Ma még nem érkezett el az ideje, hogy végleges
itéletet mondjunk az orosz forradalomról. Kétségtelen azonban, hogy a
dogmatikus marxizmus és kommunizmus volt a zászlajára irva. Már ma is
lehet látni, hogy ezzel szemben legfőbb eredménye a feudalizmus
megdöntése, a nagybirtok feldarabolása és egy konzervativ irányu
paraszt-demokráciának a megteremtése.

Minden forradalomnak halála a _kiábrándulás_. Ez a kiábrándulás nem
jelent szükségképen elfordulást a forradalmi jelszavaktól. A jelszavak
élnek, de kivesz belőlük a lendület és erő. A forradalom eljut a
kifáradás állapotába. Ez a forradalom második periódusának kezdete,
mikor vagy a régi rend szervezkedik erőszakos restaurációra, vagy egy uj
rend emelkedik ki magából a forradalomból. A második periódusnak e két
látszólag nagyon eltérő fajában nagyon sok a közös vonás. A normális
idők tekintély-tiszteletétől eltérőleg ilyenkor a félelem a hatalom
gyakorlásának legfőbb biztositéka és az általános kifáradás a
megváltozott helyzet legfőbb jellemvonása. Az uj irányzat konzervativ és
reakciós. Még ha a forradalom vivmányainak megőrzése cimén történik is
az uj szervezkedés, lényegében ez akkor sem egyéb a forradalom
halálánál. Ilyenkor hiszi a tömeg, hogy Octavianus megmenti a
köztársaságot és Napoleon a szabadságot. Az orosz forradalom második
periódusában a vezetők még a régi jelszavakat hangoztatják, mikor a
parasztok tulajdonjogának elismerése, az egyéni gazdasági tevékenység
helyreállitása és az uj gazdasági politika tulajdonképen a
dekommunizáció kezdetét jelenti. Ez az a második periódus, mikor a régi
rend emberei kezdenek felbukkanni és egy uj állapotban történik az
összeolvadás. A forradalom kiélte magát, megelégszik a formákkal, a
lényeg kicsuszik alóla. Amint azonban a forradalom nem azért sikerült,
mert egy pár vezető a forradalmat akarta, vagy elhatározta, megdöntése
sohasem néhány ellenforradalmár munkája. Az ellenforradalmak csak akkor
sikerülhetnek, ha megváltozik és reakcióssá válik a tömeg gondolkodása.
Soha a konzervativ ösztönök oly erősen nem élnek a tömegekben, mint
lezajlott forradalmak után.

Lezajlott forradalmak után, mikor az egyesek megint higgadt fővel
gondolkodnak, csodálkozással szokták megállapitani, hogy a forradalom –
vagy ellenforradalom, – egyáltalán sikerülhetett. A történelmi
kézikönyvek, de főleg az utólagos bölcsesség jegyében irott tanulmányok
csakugy hemzsegnek az olyan megállapitásoktól, hogy a forradalmat csak
törpe minoritás csinálta és kellő pillanatban, kellő határozottsággal el
lehetett volna fojtani. _Ha_ a Bastille őrsége ellenáll, _ha_ a svájci
testőrök még egy óra hosszat kitartanak, _ha_ a Tabor-hidon idejében
lövetnek, _ha_ a versaillesiek megfontolatlanul ki nem üritik a párisi
erődöket, _ha_ a cár környezete el nem bátortalanodik és _ha_ van egy
maroknyi elszánt csapat akár az őszirózsás forradalom, akár a kommün
kitörésének éjszakáján, bizonyára nincsen forradalom. De a forradalomban
és ellenforradalomban látszólag azért változik meg az események
logikája, hogy a későbbi kritikusok a döntő pillanatokban seholse
legyenek, vagy ha jelen vannak, bölcsen meglapuljanak. Minden forradalom
története ezt bizonyitja és mi, akik szintén átéltünk már egynémely
forradalmi időket, megdöbbentő hasonlatosságokat állapithatunk meg a
régebbi forradalmak jelenségeivel.

Az események menete pontosan ugyanaz: fokozatos bomlás, mely az
anarchiáig vezet. Egyéni akciók és huligánizmus az egész vonalon. Lent
megrendül a tulajdon intézményének tisztelete, fent a tulajdon
megvédésének ösztöne. A tekintélyt képviselő hatóságok felülről lefelé
mind bizonytalanok és ingadozók. Minthacsak törvényszerüség volna
cselekedeteikben, a legrosszabb féluton állnak meg, akár erőszakra, akár
engedményekre határozzák el magukat. Erőszakjuk csak felingerel, mert
hiányzik belőle a következetesség és erő, engedményeik ki nem
elégitenek, mert nem nyujtanak eleget és mindig elkésettek. Közös e
tekintetben a francia Lajos sorsa az orosz Miklóséval. Ahogy a francia
forradalomban egymást követték mérsékelt királypártiak, az alkotmány
reformátorai, a girondiak, a jakobinusok és ezeket a pure et simple
terror emberei, ugy következtek Oroszország forradalmi periódusában
egymásra Witte, Stolypin, Lwow herceg, Miljukov, Kerenszki, Trotzkij és
Lenin. Némi kis történelmi fantáziával még azt is meg lehetne
állapitani, hogy az egyes vezéralakok közül, melyik kinek felel meg. De
a hasonlóságok még tovább is mennek. A jóindulatu, de tehetetlen
uralkodó, aki mult rendszerek büneinek az áldozata. Az idegen asszony,
aki ellen összpontosul a tömegek gyülölete. Az udvari botrány, amely a
legszigorubb titoktartás mellett is kipattan és konkrét formát ad az
általánosságban elhangzott vádaknak. Franciaországban a nyaklánc
botránya, Oroszországban Rasputin. Az emigráció, a restaurációs
kisérletek, fehér ellenforradalom Vendeében és Dél-Oroszországban,
kisérletek az elfogott uralkodó család megszöktetésére és mindezek után
a tragédia. Még a forradalom megitélésében nincs különbség. A polgári
Európa ma körülbelül ugyanolyan szemekkel nézi Oroszországot, mint ahogy
százharminc és egynehány esztendővel ezelőtt nagyapáink nézték a
forradalmi Franciaországot. Borzadtak tőle és bizonyára ugy vélték, hogy
az emberiség sorsa felett őrködő felsőbb hatalom igazságos rendelkezése
volt, mikor a királygyilkos forradalmi vezéreket elérte a végzetük.
Egész Európa megkönnyebbülten lélekzett fel, mikor a francia forradalom
véget ért, olyannyira, hogy még annak a reakciónak a nyomását sem érezte
egyideig, amelyet egy ujabb negyedszázadnak kellett megdönteni. A
forradalom és szereplői az elitélő verdikt sulya alá kerültek. Csak
évtizedek multával, amint az összes szereplők eltünedeztek az élők
sorából, kezdtek az emberek uj értékeléseket felállitani. Taine szerint
akkor kezdődött meg a nagy forradalom glorifikálása Franciaországban,
mikor összes szereplői eltüntek az élők sorából. A szereplők meghaltak,
de feléledtek a halott presztizsek, mert a szükséges távlatba kerültek.

Egy régebbi tanulmányomban megirtam az 1849. évi eszéki árulás
történetét. Eszék várának majdnem hatezer ember volt a helyőrsége 63
ágyuval, mikor a Batthyány Kázmér gróf kormánybiztos a várba egy
zászlóalj frissen toborzott, rosszul felszerelt honvéddel bevonult és a
helyőrséget felszólitotta, hogy esküdjék fel a magyar alkotmányra. Három
császári tábornok, egész rakás törzstiszt volt a várban, akik a
parancsnokságuk alatt álló fegyveres erővel a maroknyi honvédcsapatot
összeroppanthatták volna. De nem ez történt. Teljesitették a »borzalmas«
parancsot. Egymásnak ellenben zárt ajtók mögött reverzálist állitottak
ki, hogy amit cselekedtek, a legfőbb hadur iránti esküjüket nem érinti.
Ugyanez az eset a mi forradalmainkban is megismétlődött. A véletlennek
ez a sokszoros megismétlődése nem véletlen, hanem azonos lelki
dispozicióknak ismétlődése.

A tömeg lévén a forradalmak fizikai előfeltétele, a forradalmak kiinduló
pontja mindig az olyan hely, ahol az emberek sokasága él együtt, tehát a
város. Vannak ugyan parasztforradalmak is, de ezek csak akkor jöhetnek
létre, ha valamely külső körülmény mesterségesen összetömöriti a föld
népét egy helyen. A német parasztforradalomnak és a Dózsa-féle
lázadásnak ilyen esemény a bevezetője. Önmagában a kis, szétszórt falvak
lakossága nem forradalmi elem. A forradalmak doktrinérjei szeretnek
ugyan a parasztra, mint a forradalmi törekvések rezervoárjára
hivatkozni, de hivatkozásuk merőben hamis. A paraszti pszichét nagyon
nehéz néhány sorban összetömöritve jellemezni. De talán megfelel a
valóságnak, ha azt állapitjuk meg, hogy mélységes közönyösség és
helyzeti konzervativizmus, ősi anarchikus ösztönökkel találkoznak benne.
Ennek a megállapitásnak látszólagos ellentmondásait talán kiegyenliti
az, hogy elsősorban csak önmagát látja és mindenekfelett _földet akar_.
Ha a forradalom ehhez hozzásegiti, szivesen fogadja, de ezen a ponton
meg is áll. Ezt mutatja a francia forradalom és az orosz bolsevizmus
egyaránt. Az orosz paraszt élteti a bolsevizmust, amely földhöz segiti,
de megbuktatja a kommunizmust, amely köztulajdonba akarja venni a
földeket.

Ha ezek után a forradalmak kitörését a bennük részesek szempontjából
tesszük vizsgálódásunk tárgyává, akkor ugy tünik fel, mintha a
forradalmak kitörése mindig kicsiségeken mulnék. Mikor az egyes ember
áll szemben a hatalommal, cselekedeteinél mindig mérlegeli, hogy mi lesz
a következésük, hogy nem sujt-e le reá valamiért a büntetés keze. Mikor
az egyes tömeggé válik és mint tömeg lesz szemtanuja egy olyan
jelenségnek, amely erőszakosan zavarja meg a régi rend állapotát,
anélkül, hogy nyomon követné a megtorlás, feltámad benne a
büntethetlenség érzése. Ez minden forradalomnak a lényege. Ez a jelenség
lehet a labdaházi eskü, egy beszéd elmondása, egy vers vagy program
kinyomatása, Latour halála, vagy az első munkás- és katonatanács
megalakitása. Ennek a büntethetlenségnek az érzése szabaditja fel az
anarchikus ösztönöket, melyek önmagukat élesztve, vakmerőségükben
megnövekedve, eljutnak a királyok lefejezéséig és cárok legyilkolásáig.
Hiába szólal meg egyesekben ilyenkor az ész vagy lelkiismeret szava,
hiába akarják a tömegnek megmagyarázni, hogy egyesek nem felelhetnek az
egész rendszer büneiért. Érzésben a tömegnek van igaza, amely tudja,
hogy a rendszerek személyekhez kapcsolódnak és a rendszerek látható
fejeinek elpusztitásával, még ha azok történetesen bábok is, lehet
legbiztosabban megakadályozni valamely rendnek eredeti formában való
restaurálását. Ez a megfélemlités politikája, melyet egyformán gyakorol
forradalom és ellenforradalom.

A kezdő fázison tul ugyanis minden forradalomnak, forradalomból
kiemelkedő uj rendnek és ellenforradalomnak legfőbb kisérő jelensége az
előbbi állapot visszatérésétől való félelem. A forradalmak ügynökei
ezért szimatolnak állandóan ellenforradalmárokat, a szent szövetség,
restaurációk és fehér terror kopói pedig forradalmárokat. Az eszközök,
melyekkel állandósitani akarják magukat, hajszálig azonosak, csak a szin
változik. Mióta 1793 márciusában Gorzas és Fiévé nyomdáját
összerombolták, a nyomdagépek összetörése és a sajtó elnyomása a
fennálló rend megoltalmazása cimén, benne van akár a vörös, akár pedig a
fehér terroristák müsorában. Egyformán internálják és állitják
rögtönitélő biróság elé a másik felekezethez tartozókat és egyformán
nézik el a _forradalmi lelkesedésből_ vagy _hazafias felbuzdulásból_
elkövetett deliktumokat, még ha azok a tulajdon elleni kirándulással
állottak is kapcsolatban. A forradalmak, mikor az első lelkesedés
lángjai, melyek egyformán tüzvörösre festik mindenkinek arcát,
lelohadtak, mesterséges módon igyekeznek az embereket a forradalmi
hitvallás hüségére kényszeriteni. _Igazoltatnak_. Az igazoltatás alapján
a párisi szekciók polgárjegyeket, a moszkvai munkás- és katonatanácsok
pedig szakszervezeti igazolványokat állitanak ki. Aki ilyent felmutatni
nem tud, politikai jogait nem gyakorolhatja és nem kap –
kenyérutalványt. De igazoltat az ellenforradalom is s az igazoltatás az
ő kezében is a terror egyik eszköze. Ez az eljárás a forradalmak
naivitásának egyik jelensége, amely nem akarja meglátni, hogy forradalmi
időkben formális hitvallások kikényszeritése merőben hiábavaló, mert
ilyenkor a tömeglélektan törvényei döntenek.

De viszont a tömeglélektan törvényeinek fel nem ismerése és más oldalról
a tömeglélektan törvényeinek érvényesülése szüli a forradalmi idők többi
naivitásait is. Minden forradalmi időszak hemzseg ugyanis a naiv
momentumoktól. Ilyen momentum például a külsőségek fontosságának
tulbecsülése. A forradalom uj divattal, frigiai sapkával, vagy nyakig
gombolt bluzzal akarja kifejezésre juttatni az idők változását. Az
ellenforradalom jelvényeket parancsol mindenkinek gomblyukába és
burjánozva termeli a társadalmi rendet megmentő egyesületeket és titkos
alakulásokat. A forradalom a demokráciát a tegezéssel és a
megszólitásokkal is érzékeltetni akarja. Aki tiltakozik a tegezés, a
_citoyen_ és _tovaris_, polgártárs vagy elvtárs megszólitás ellen,
szükségképen ellenforradalmár. Az ellenforradalom megszünteti ezeket a
külsőségeket, de saját cimeivel árasztja el az egész társadalmat. A
külsőségekre való törekvés és a forradalom lényegének kötött, mindenki
által megkapható formában való kifejezése szüli a forradalmi dalokat, a
carmagnolet, ca irát, marseillaiset, munkásindulót, melyek gyakran
egyedüli emlékei maradnak a forradalomnak a jövő nemzedék számára.

Ilyen jelensége minden forradalomnak és ellenforradalomnak a tömérdek
_eskü_ is, amely az állandóság biztositására irányuló törekvésből
folyik. Minden forradalom részeseinek jelentékeny hányadánál
tulajdonképen esküszegés, megszegése egy régebbi fogadalomnak. Az uj
emberek, noha igy az eskü gyakorlati értéktelenségét legjobban magukon
van alkalmuk tapasztalni, mégis esküt követelnek azoktól, akik
valamilyen minőségben az uj rendszer szolgálatába állottak. Ezen nem
változtat az a körülmény, hogy az uj emberek esetleg másfajta, talán
véleményük szerint jobb és nagyobb kötelező erővel biró esküt
követelnek. Soha többet és többféle cimen nem esküsznek, mint forradalmi
és ellenforradalmi időkben. Talleyrandról maradt fenn a mondás, hogy
mikor Napoleon bukása után felesküdött a Bourbonoknak, bizalmaskodva
sugta XVIII. Lajos fülébe: »Sire, a tizenharmadik.« Ezek az eskük, ha az
állandóság egyéb előfeltételei hiányoznak, semmiféle állami vagy
társadalmi rendet az összeomlás ellen meg nem védelmeznek. Joggal
mondhatta Kropotkin, hogy a barrikádokon született királyság a
legkevésbbé tartós az összes államformák között.

Egyéb külsőségek mellett minden forradalom sajátosságaihoz hozzátartozik
még a nagy _beszédáradat_. A beszéd állitólag a meggyőzésnek és hivek
szerzésének egyik eszköze. Forradalmi és ellenforradalmi időkben azonban
a közkeletü értelemben vett meggyőzésnek vajmi kevés tere nyilik, mert
ilyenkor minden beszéd a felszinen levő közkeletü frázisok ismétlésére,
legfeljebb azoknak állandóan tulzóbb formában való feltálalására
szoritkozik. Ugyanilyen természetüek a forradalmak ujságai, röpiratai és
plakátjai is. Forradalmi időszakok elején egymásután alakulnak a körök,
klubok, tanácsok és más hasonló szervezetek, melyeknek egyedüli
rendeltetésük az, hogy tagjaik a beszéd iránti szükségérzetüket ki
tudják elégiteni. De más jelentőségük is van a forradalmi beszédeknek.
Ilyen periódusokban – beleértve a periódusokba az ellenforradalmak
idejét is, – nem az egyéni érték, munkára való képesség és munkakészség
lévén az előrehaladás alapja, a beszéd nyujtja a legkiválóbb alkalmat a
többiek, a névtelen szürkeségek közül való kiemelkedésre. Ezért nem
lehet csodálkozni az olyan jelenségeken, hogy a francia forradalom
idején Párisban egyetlen év alatt ötszáz jakobinus klub alakult és e
kluboknak csaknem mindegyike napról napra ülésezett. A beszédáradat
azonban nem tart örökké; el kell lanyhulnia és ellanyhulása mindig
jelzője egyuttal a forradalmi szellem megcsappanásának is.

Mindezek után még marad egy nagyon fontos, talán a legfontosabb
tisztázandó kérdés: mi az egyes emberek, főleg az ugynevezett _vezetők
szerepe_ a forradalomban. A történelem ugyanis emberek cselekedeteinek
sorozata s az események, még a történelmi materializmus hiveinek
előadásában is, mindig emberekhez kapcsolódnak. A forradalmakat és
ellenforradalmakat is mindig emberek »csinálják«, de természetesen a
tömegérzésekben részes, pillanatnyi benyomások alatt álló,
cselekvésükben számtalan különböző rugó által mozgatott emberek, nem
pedig a középiskolák receptje, vagy pedig politikai pártállások szerint
kiszinezett angyalok, vagy ördögök. A szerepük sem az, mintha száz
százalékban tőlük függenének az események, hanem az, hogy a tömegnek
primitiv érzésében a jelszavak mellé nevek is kellenek, melyekben
mintegy materializálja az elvont fogalmakat. De kellenek a nevek arra
is, hogy később esetleg mindenre bünbakul szolgáljanak.

Nincs forradalom, melynek _kimagasló nevei ne volnának_. Ezek a
kimagasló nevek természetesen nem jelentenek egyszersmind mindig
kimagasló erkölcsi értékeket is. Sohasem a tépelődő és nagy
felelősségérzet sulya alatt görnyedő filozóufsok közül, hanem valamely
tetszetős gondolat fanatikusaiból, a könnyü elhatározások és impulziv
cselekvések embereiből kerülnek ki a forradalmi és ellenforradalmi
vezérek. Gyakran ugyanazok szerepelnek a forradalomban és
ellenforradalomban egyaránt. Az ilyenek bizonyára a pillanat hevének
hatása alatt hisznek legtöbbször bebizonyithatatlan és a logikával
ellentétes állitásaikban és mindenesetre nyilegyenesnek látják
pályafutásuk sajátos görbéit. Amint a forradalom egyoldalu és hamis
nézőszögből látja a világot, a forradalmi vezetők előtt is mindig csak
egy idea lebeg. Ők a _lectores unius libri_. Legyen a nevük Cromwell,
Robespierre vagy Lenin, mindig ők a legtürelmetlenebb dogmatikusok, akik
elfelejtik azt, hogy az emberiség körében a szervezési lehetőségek
korlátozottak. Saját tanaik szerint akarják átszervezni a forradalom
hatalmával az egész világot. Ahol akadályokra bukkannak, erőszakot
akarnak alkalmazni. A parlament és szólásszabadság követelése után
természetesnek tartják az elnyomást. Ha azelőtt jogokat,
sztrájkszabadságot követeltek a munkásság számára, véresen torolják meg
a sztrájkot a kommunizált üzemekben. Aki tiltakozott az önkény ellen,
képes kimélet nélkül halomra lövetni, vizbe fullasztatni azokat, akik az
uj önkénynek nem akarják feltétlenül alávetni magukat. Ha az egyik azt
hirdeti, hogy a tudomány szabadsága burzsuj előitélet és mindent csak a
marxizmus és kommunizmus szellemében szabad tanítani, a másik
megnyirbálja a költőket és csak azt a tudományt engedélyezi, amely saját
világrendjének szolgálatába szegődik.

A forradalmi vezetőket rendszerint egy váratlan jellegü esemény lenditi
előre. Gyakran maguk sem tudják, hogyan kerülnek a többiek élére. De
mikor legfelül vannak, nem ok nélkül kezdik tapasztalni, hogy akik
előttük voltak a hatalom birtokában, azok sem intézték az övéknél több
bölcseséggel az ügyeket. _Parva sapientia regitur mundus._ Ilyenkor
kevés tapasztalattal, de annál több energiával igyekeznek állandósitani
– magukat. Ez szokott forradalmi vezéreknek, különösen akik az első, meg
nem állapodott periódusban merültek fel, a legritkábban sikerülni. Az ő
presztizsük időleges. Az igazi presztizshez távlat kell, ami náluk, akik
az ingatag tömegből emelkedtek fel s akiket sokan kicsinyeknek ismertek,
hiányzik. Ezért falják fel a forradalmak rendszerint saját vezéreiket s
ezért kivételesek azok, akik a forradalmat maguk alá gyürve, a saját
személyükben tudnak több-kevesebb állandósággal uj rendet teremteni. A
Talleyrandok, akik minden változással megalkusznak, nem mérvadók. Ők
egyáltalán nem forradalmi egyéniségek. Hideg, számitó üzletemberek,
akiknek az események konjunkturát jelentenek, melyben a szükséghez
képest lehet hosszra vagy besszre játszani. Az igazi forradalmi
egyéniségek a véletlen és saját tulfütött szenvedélyük, a forradalmi
idők kihasználói eszük és egyéniségük mértéke szerint érvényesülnek.
Ehhez ez egyéni mértékhez természetesen az erkölcsnek nagyon kevés köze
van. A nagyon eszesek konventbiztosok a forradalom idejében és
rendőrfőnökök a császárság alatt; az apró szemetkék egyik nap a
forradalom tüzénél sütögetik burgonyájukat és másnap mohón faldossák az
uj rend koncait. Saját alibijüket mindig mások besározásával igyekszenek
bizonyitani. Az ő idejük alapjában véve az ellenforradalom – egy
bizonyos pontig, addig, amig az általános lehiggadás a megérdemelt
feledés fátyolát nem boritja rájuk. Ebben van ugyanis a nagy különbség a
forradalom és ellenforradalom között. Az elsőben erősebbek a romboló
szenvedélyek, az utóbbiban előtérbe nyomulnak az elhelyezkedési
momentumok. De az ellenforradalmi üzletek sem tarthatnak örökké. Véget
érnek, akárcsak a forradalom. A forradalom tragédiája után meg kell
szünni a komédiának is, melyet az ellenforradalom második garniturája
képvisel.

Kétségtelen, hogy az ellenforradalomnak ezek az akarnokai és stréberei
tulnyomó részben az ugynevezett középosztályból kerülnek ki, amely – ezt
nyiltan meg kell mondani, – társadalmi adottságánál fogva mindig a
legingatagabb módon viselkedik a forradalmak és ellenforradalmak idején.
Az arisztokrácia és plutokrácia – e kifejezések alatt nem valamely
születés szerinti kasztot, vagy határozott körvonalu csoportot, hanem
mindazokat értve, akik valamely formában a régi rend uralkodó rétegéhez
tartoznak, – mindig tudja, hogy mit akar. A rabszolga – e kifejezés
alatt ismét az elnyomottak széles táborát értve, – szintén tudja, hogy
mit akar. Szándékaival és céljával csak a középosztály nincs tisztában.
Ezért ingadozik viharszerüen ide-oda, amint a körülmények és véletlenek
mozgatják.

A légkör és a társadalom viharai egyaránt tömérdek szemetet kavarnak
fel. A forradalmak eredményeit épen ezért nem lehet megitélni, amig a
szemét kavarog. Csak ha a vihar teljesen elült, lehet megállapitani,
hogy mekkora volt a levegő tisztulása és mekkora a rombolás. Fizikai
hasonlattal élve, a forradalmak nem inga-, hanem hullámmozgást végeznek
és nincs forradalom, mely kiindulási pontjához térne vissza. Jöhetnek
restaurációk, de a világot régi mivoltában helyreállitani nem lehet.

Goethe szerint minden történelmi korszaknak két ábrázata van. Az egyiket
a kortársak látják: ez meglehetősen silány, meglehetősen nevetséges,
vagy meglehetősen szomoru. A másik nagy, hatalmas és komoly: ez az
örökkévalóság felé tekint…




MŰVÉSZET ÉS KÖZGAZDASÁG.

A szép, a müvészet és a müvészetekkel való foglalkozás az életnek nagy
enyhitő körülménye. Játék, amely szórakoztat és szükséglet, amely
kielégitést követel. Az ősember, mikor szerszámát faragja és edényét
késziti, nemcsak a gyakorlati használhatóságra törekszik, hanem
tetszetős és a szemnek kellemes formát igyekszik adni neki. Csillogó
tárgyakkal, ékszerekkel cicomázza magát, testét rajzokkal, szines
ábrákkal tetoválja. Barlangjait állatképekkel disziti, a rénszarvas
agancsát megfaragja, gyermekének embert ábrázoló bábut éget agyagból.
Tapasztalja és látja, hogy amint egyesek kiválnak a futásban, csapdák
állitásában, a vad elejtésében, vagy az ellenséges törzsekkel való
küzdelemben, ugy mások nagy ügyességet mutatnak a használati tárgyak
készitésében, furásban, faragásban és festésben. A társadalmi
munkamegosztás első foka gyanánt a mesterember, utána a müvész kiválik a
többiek közül.

Kezdetben bizonyára se a mesterség, se a müvészet nem volt külön
élethivatás. Hogy a mesterségnek és müvészetnek önálló hivatás gyanánt
való kifejlődése mikor és milyen körülmények között történt, nem tudjuk,
mert az ismert első civilizált alakulások, – Egyiptom, Babilon és Kréta,
– már kész társadalmi szervezetet és magas fejlettségi fokot mutatnak.
Ezeknek a társadalmaknak reánk maradt emlékei már teljesen
specializálódott mesterségekre és tudatos, teljes virágzásban levő
müvészetekre mutatnak. Az ő idejüktől kezdve már lehet valóságos
müvészettörténetről beszélni.

A müvészettörténetnek anyagát főleg a reánk maradt emlékek
szolgáltatják. Belőlük ismerjük meg valamely korszak müvészetének
irányát, stilusát, fejlettségi fokát és belőlük itéljük meg az alkotó
müvészeket. De kizárólagosan rájuk a müvészettörténetet alapitani nem
lehet. Az emlékek önmagukért beszélnek ugyan, de önmagukat nem
magyarázzák. Nem nyujtanak felvilágositást létrejövetelük körülményeire
vonatkozólag. Amint a történelem eseményeit, ugy a müvészettörténet
jelenségeit, alkotásait is csak ok és okozati megvilágitásban,
összefüggéseikkel kapcsolatban lehet igazán megérteni.

A történelem felfogásának módjai nagyon különbözők. A krónikás mélyebb
szempontok kutatása nélkül, egyszerü kronologikus rendben sorolja fel az
eseményeket. A régi történetiró emberi cselekedeteket lát az
eseményekben és emberekhez kapcsolja históriáját. A történelmi
materializmus a gazdasági okokat keresi és a gazdasági viszonyok
megváltozásában látja azokat a rugókat, melyek az emberek
cselekedeteiben visszatükröződnek és a történelmi fejlődést uj meg uj
irányokba lenditik. A spiritualisták szerint az emberiség története
tulajdonképen az eszmék és gondolatok története.

Mindegyik felfogásnak igaza van valamennyire. Az egymásután nélkül
lehetetlen volna a mult jelenségeit megrögziteni. Emberek, egyéniségek
nélkül se események, se alkotások nincsenek. Tisztán a történelmi
materializmussal lehetetlen volna egy Rafael vagy Michelangelo
müvészetének létrejöttét megmagyarázni. Akár a Gilgames-époszból, akár
Pallas Athéne szobrából, akár Velence köveiből eszmék és gondolatok
sugároznak felénk. De ha a merev materializmus felmondja is a
szolgálatot ott, ahol emberi cselekedetekről és emberi alkotásokról van
szó, bizonyára minden korszak müvészetének vannak társadalmi és
gazdasági előfeltételei. Mások egy nomád társadalomnak és mások a városi
civilizációnak a müvészeti igényei, másként dolgozik a müvész, ha
rabszolga és ha szabad gazdasági alany, másként hat vissza a müvészetre
a feudalizmus és a kapitalizmus gazdasági rendje. A müvészetnek és
közgazdaságnak gyakoriak és sokszorosak az érintkezési pontjai és a
gazdasági viszonyok minduntalan visszahatnak a müvészetekre.

Lehet, hogy Dante akkor is nagy költő lett volna, ha nem a tizenharmadik
századbeli Firenzében születik, de más társadalmi viszonyok között
aligha irta volna meg a Divina Commediát. Lehet, hogy Rafael akkor is
nagy müvész lett volna, ha nem él egy mecénás pápa udvarában, de nem
valószinü, hogy ez esetben szépségükben elragadó madonnákat hagyott
volna ránk. Beethovenből és Wagnerből valószinüleg más viszonyok között
is kitört volna a zenei tehetség, de alkalmasint más lett volna a
muzsikájuk. Mindenesetre több a valószinüség ezekben a feltevésekben,
mint abban, hogy XIV. Lajosból lett volna a történelem egyik legtöbbet
emlegetett alakja, ha véletlenül nem születik XIII. Lajos fiának. A
bizonyosság erejével lehet azonban megállapitani, hogy a müvészi
alkotások létrejöttük gazdasági körülményeit is visszatükröztetik. A
gazdasági körülmények részleges okok, de a müvészeti alkotások nem
kizárólagos okozatok. A müvészet és közgazdaság összefüggésének
kimutatása a tudomány határkérdései közé tartozik. A határkérdések a
legérdekesebbek, de rendszerint azokat hanyagolják el legjobban.

Ha a képzeletünkben vándorutra indulunk és magunk elé idézzük Egyiptom
piramisait, a granadai Alcazart, a moszkvai Kremlt, vagy a bécsi Szent
István templomnak csipkés tornyát, akaratlanul is felmerül az a kérdés,
hogy miért nem épitenek ma ilyeneket? Viszont ha képzeletben végigfutunk
a saját korunk tipikus épitményei előtt és látjuk az Eiffel-tornyot, az
amerikai felhőkarcolókat, a Duna két partját egy ivben összekötő
Erzsébet-hidat, vagy a monumentális lipcsei pályaudvart, felmerül a
másik kérdés, hogy miért épitenek ma ilyeneket? A kérdés ilyetén
felvetésének a célja nem müvészi értékelés, hanem egyszerüen a
különbözőségnek a megállapitása. Az épitmények ugyanis a legszembetünőbb
alkotások, amelyeknek példájával legkönnyebben lehet a felvetett tételt
megvilágitani.

Napjainkban is tömérdek kisérlet történik az elmult idők épitészeti
stilusainak felelevenitésére, látjuk, hogy nagyon tehetséges épitészek
terveznek gotikát, barokkot, reneszánszot, hoznak létre igen szép
alkotásokat, mégis amit igy alkotnak, a legjobb esetben igen szép és
hatásos utánzása egy régebbi eredetinek, amely a maga idejében szerves
része volt a kor életének, kulturájának és civilizációjának.

Ha költőileg akarunk megfelelni arra a kérdésre, hogy az
épitőmüvészetben miért nem sikerül az elmult korok igazi életrekeltése,
azt felelhetjük, hogy más a mi életünk ritmusa, más a mi logikánk, más
alkotó szemmel látjuk a világot. Ha ellenben prózai magyarázatot
keresünk, – itt van az összefüggés a müvészet és közgazdaság között, –
azt kell mondanunk, hogy a gazdasági okok változtak meg s ezekből
kifolyólag, vagy ezekkel egyidejüleg korunk demokratikusabb,
kapitalisztikusabb és mechanikusabb jellegü lett. Ez a változás
tükröződik vissza a felhozott épületek példájában. Ennek a változásnak
kellett bekövetkezni, mert más lett a müvészetben a munkaadó, más lett a
müvész és ehhez képest nagy eltolódás történt a müvészi alkotások
előállitásának módjában.

A munkaadó, vagy munkáltató közgazdasági nyelven szólva, az az egyén,
aki, vagy az egyéneknek az a csoportja, amely a müvészt megfizeti.
Fizetés alatt ma rendszerint azt a pénzbeli ellenszolgáltatást értjük,
melyet a munkás vagy munkavállaló kap valamely munka elvégzéséért. Ilyen
értelemben a fizetés fogalma nagyon modern. A bérmunkás az ókorban és
középkorban ritka kivétel volt s a régi idők nagy alkotó müvészei nem
voltak a mai értelemben megfizetve. A piramisokat nem részvénytársaságok
épittették és nem felügyelő bizottságok ellenőrizték a megszavazott
összegek felhasználásának a módját. Nem is valami közhatóság,
államépitészeti hivatal végeztette a munkát, hozzá nem értő képviselők
beavatkozása mellett és három esztendő multával nem a
pénzügyminiszterium számkukacai hiányolták meg, ha a mérnökök szokás
szerint tullépték a költségvetési előirányzat kereteit. A fáraó emberei
természetben hajtották be a tartományok és hübéres országok adóját s a
seregestől összeterelt rabszolgák, jobbágyok egyetlen fizetése az élelem
volt. Ilyen munkások jók voltak nagy kőtömegek hurcolására, de nem
lehetett velük cizellált finomságu munkákat végeztetni. A finomságot az
épittetők a tömegek hatásával és a monumentalitással pótolták. Igy
születtek meg a tiszta geometriai formákon alapuló piramisok, a
szfinkszek és Memnon-szobrok, szociális és gazdasági okok következtében.

A Rafaelek, Michelangelok, Bramanték, Goethék és Schillerek alkotásai
sem ugy jöttek létre, mint a mi időnk épitészeti, képzőmüvészeti vagy
irodalmi alkotásai. A müvésznél nem _rendeltek_ meg valamely munkát a
mai értelemben és az iró nem keresett kiadót a munkája számára. Az egész
középkorban, melyet a lelkek felszabadulása szempontjából a francia
forradalom fejezett be, az egyház, a pápák, királyok, főnemesek és
valamilyen szempontból fejedelmi sorban levő egyének voltak a nagy
épittetők és a müvészetek istápolói. Kivétel csak ott volt e szabály
alól, ahol az erőre, hatalomra és gazdagságra szert tett városi
polgárság kollektiv módon hozott létre egyes nagy alkotásokat. Ezekben
az időkben az a valami, amit ma müvészetnek nevezünk, nemcsak szórakozás
volt, hanem belső szükséglet és hozzátartozott a hatalomnak az
üzemviteléhez.

Le Bon nagyon helyesen állapitotta meg, hogy minden hatalomnak a
presztizs az alapja s valamely hatalom addig áll szilárdan, mig félelem,
tisztelet és a megdönthetetlenségnek a tudata övezi körül. A
presztizsnek ebből a szükségességéből lehet levezetni a különböző
uralkodói épitkezéseket.

A régi királyi hatalomhoz hozzátartozott a külső pompa s ezzel a
pompával voltak kénytelenek körülvenni magukat mindazok, akik a nagy
tömegek közül kiemelkedtek. A primitiv időkben egyedül ezeknél volt meg
a lehetősége, másrészt náluk állt fenn a kényszere annak, hogy hatalmuk
külső megnyilvánulása gyanánt láttassák azt a fényt és pompát, mely a
tömegek elkápráztatásához szükséges. Lényegében az afrikai fejedelmek
kagyló-nyaklánca, az indián törzsfőnökök tolldisze és a középkori
fejedelmek épitkezése ugyanazt a célt szolgálja: vakitják a szemet és a
hatalom elismerésének érzését keltik fel az alattuk állókban. Ezt
szolgálják a cimek is. Mikor az asszir nagykirály a nyugati tenger
meghóditójának, Babilon királya pedig Marduk kegyelméből a négy világtáj
urának nevezi magát, ugyanazt cselekszi, mint középkori és ujkori
kollégái, akik Isten kegyelméből uralkodnak és más cimeket sorakoztatnak
nevük után. Nebukadnezár az általa épitett paloták tégláiba égette bele
dicsőséges nevét, ma az épületek előcsarnokába illesztik bele a
márványtáblát.

A régi uralkodók épitkezése alapjában véve nem egyéb, mint a szemek
számára csinált politika. Megváltozott formában ez még ma is megvan, de
nagyon megcsökkent a jelentősége. Ma az elkápráztatás sokkalta inkább a
nyomtatott betün és a sajtón keresztül történik. A sajtóiroda és cenzura
az a pápaszem, amely ugy láttatja a dolgokat, mint az a hatalom
birtokosainak kellemes. Baj csak olyankor van, ha az emberek ezt a
pápaszemet nem engedik az orrukra tenni.

Ilyen szempontból nézve a dolgokat, kétségtelen, hogy a régi értelemben
vett királyi mesterségnek a lehetőségei az utolsó száz esztendő folyamán
erősen korlátozódtak. Nem is beszélve a meglehetősen nagyszámu
foglalkozás nélküli uralkodókról, azoknál, akik még trónon ülnek, a
gazdasági előfeltételek nagyon erősen megváltoztak. Megszünt az a boldog
idő, mikor az államkassza és magánkassza rendszeresen összeolvadtak. Ma
az ilyesmi legfeljebb csak _tévedésből_ fordulhat elő. A királyoknak van
magánvagyonuk és civillistájuk, egyéb határidőre és határidő nélkül
választott államfőknek több kevesebb fizetésük, amely a közönséges
halandók vagyonához és jövedelméhez hasonló módon alá van vetve a
drágaság törvényeinek. Lehet, hogy vagyonuk összjövedelmük több, mint a
közönséges halandók nagy többségéé, de semmiesetre sem korlátlan, mint
volt régente. Ugyanigy van a főpapoknál, főuraknál és a modern
kapitalizmusból kiemelkedett uj milliomosoknál. A monumentális
épitkezések és – mint arra rá kell mutatni, – a müvészetek irányitásának
a lehetősége ilyen szociális és gazdasági okok következtében
lassan-lassan kicsuszott a kezükből.

Tömérdek épitkezés van ma is, – a _ma_ alatt természetesen a jelenkor,
nem pedig a háboru óta eltelt nehány esztendő értendő, mikor a különböző
sikertelen kislakásépitési akciókban merült ki az épitkezési
tevékenység, – épülnek nagy középületek, szállodák, szanatoriumok,
pályaudvarok, hidak, gyárak, de mindezeknek épitésére a kapitalisztikus
szellem és a részvénytársasági forma nyomja rá a bélyegét. Nem tréfa, ha
azt mondjuk, hogy lényegileg a részvénytársasági forma érvényesül ma még
a középületek, sőt a templomok épitésénél is. A megrendelő, aki az
épitkezést végrehajtatja, ugyanis nem egy király és nem egy pápa, aki a
Szent Péter templomát emelteti, hanem rendesen valamely kollegiális
testület, miniszterium, városi tanács, végrehajtó bizottság, amely épen
ugy jár el, mint valamely részvénytársaság igazgatósága.

A lényege ennek a kollegiális épitkezésnek az, hogy mindenki, akinek
része van az ügyben, jogot formál magának, akár ért hozzá, akár nem,
hogy beleszóljon a tervek elkészitésébe és keresztülvitelébe. Vidéki
városok kupaktanácsai tisztán épitészeti és müvészeti szempontokat
birálnak felül. Egymás között alkudoznak, itt is, ott is lecsipnek a
költségekből, módositásokat követelnek a terveken és a tervező kénytelen
velük megalkudni. Épen ezért manapság majdnem minden nagyobb épitkezés
kompromisszum eredménye, aminek romboló hatását nem szükséges bővebben
fejtegetni. Különösen akkor történik ez igy, ha az állam az épittető és
az épitész munkájára ránehezednek a közigazgatási bejárások, képviselői
kijárásokkal egybekötve.

A közmondást, hogy akinek az Isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá,
mindenesetre némi tartózkodással lehet csak elfogadni. Egyet azonban a
régi királyok javára, akik épittettek és a müvészeteket istápolták,
feltétlenül el lehet könyvelni: másként dolgoztak és más volt a
viszonyuk a müvészethez, mint a mostani megrendelőké. Szükségük volt a
fényre és pompára és kerestek embereket, akik számukra annak látható
jeleit meg tudjak teremteni. A müvésszel szemben egyszerü volt a
helyzetük. Épits! Irj! Mindennel ellátlak. Te az én emberem leszel. A
müvész dolgozott, alkotott és nem volt kitéve a piac küzdelmeinek. Idő,
pénz nem játszott szerepet. Igy keletkezett egy specifikusan udvari
müvészet, melynek voltak ugyan nagyon szép alkotásai, de tulnyomó
részben megállapodott sablonok között mozgott és a müvészi forradalmak
vihara a legritkább esetekben zugott ki belőle.

Ez az udvari müvészet az abszolut királyi hatalom teljes kifejlődésével
emelkedett a tetőpontjára. Örök és halhatatlan példája mindenkor
Versailles marad. Versailles volt az elérhetetlen ideál, melyre
feltekintettek a többi európai uralkodók, XIV. Lajos kortársaitól
kezdve, egészen elkésett névrokonáig, a bajor II. Lajosig, aki
Linderhofban, Neuschwansteinben és Herrenchiemseeben akarta szeszélyesen
bizar álmait épitészeti és iparmüvészeti alkotásokba önteni. Igy szórták
tele két századnak uralkodói csaknem egész Európát városi palotákkal,
kastélyokkal, nyaralókkal és a rezidenciáknak legkülönbözőbb tipusaival,
melyeket az épitészeti stilusoknak esetleg eltérő volta mellett is az
okok közösségénél fogva ugyanaz a légkör övez körül. Aki ötöt-hatot
látott e rezidenciák közül, az látta jóformán valamennyit. Igy jöttek
létre az udvari szinházak, muzeumok, melyeken ugyanaz a hideg méltóság
ömlik végig. Talán Ferenc József volt ezeknek az udvari épitkezéseknek
az utolsó nagy képviselője és a bécsi Burgnak az uj szárnya, melynek
kiegészitő másik szárnya sohasem fog kiépülni, egy letünt gazdasági és
müvészeti korszaknak a mi korunkba belefelejtkezett utolsó emléke.

Kétségtelen, hogyha csak az anyagi eszközöket vennénk figyelembe, azok a
nagy részvénytársaságoknak, sőt egyes magánosoknak, például az amerikai
multimilliomosoknak is a rendelkezésükre állanának. A
részvénytársaságokat azonban épitkezéseiknél tulnyomó részben gyakorlati
szempontok vezetik, költségvetéssel dolgoznak és határidőre kivánják a
_szállitást_. Az uralkodókban, akiknek kizárólag a reprezentálás volt az
élethivatásuk és pompázó dolgoknak a létrehozatalára törekedtek, a dolog
természetéből kifolyólag több müvészi érzéknek és hozzáértésnek kellett
kifejlődni, mint az olyan amerikai milliárdosban, akinek életét
legnagyobb részben a dollárok utáni hajsza tölti ki. A Rockefellerek,
Carnegiek és Morganok is épitenek polgári mérték szerint szinte fel nem
értékelhető összegekbe kerülő palotákat és villákat, de főszempontjuk a
_komfort_ és egyiküknek sem jutna eszébe, hogy II. Lajoshoz hasonlóan
wagneri motivumokat épitsen kőbe, vagy mesterséges cseppkőbarlangot és
bazilikastilusu tróntermet épittessen a kastélyába.

Van a régi uralkodók és a modern kapitalizmus multimilliomosai által
istápolt müvészetek között még egy különbség, melyet legtalálóbban
_helyzeti_ eltérésnek lehetne nevezni. Uralkodó a monarchikus államokban
csak egy van, akinek személye, mióta az abszolut királyi hatalom
egymásután letörte a vele rivalizáló feudális nagyurakat, szinte
elérhetetlen magasságban áll a többiek fölött. Franciaországban a XVI.
század elejétől kezdve a királyi udvar az elismert központ nemcsak
politikailag, hanem az diktálja az izlést, divatot és müvészeti
irányokat is. Annyira abszolut az udvarnak ez a helyzete, hogy minden
uralkodó nevéhez és minden rezsimváltozáshoz egy uj müvészi irány
füződik, amelyhez az egész arisztokrácia alkalmazkodik. Ilyen hatást ma
a müvészetekre semmiféle müpártoló milliomos sem tud gyakorolni, mert
hiányzik nála a régi trónokat körülvevő presztizs és mert sokan vannak
hozzá hasonló helyzetben, akik nemcsak az üzletben, hanem a müpártolás
terén is konkurrensei. Ez is egyik oka a régi idők egységes stiljeivel
szemben annak az atomizálódásnak, mely a müvészetek terén ma
tapasztalható.

A másik ok az, hogy ezekkel a kapitalisztikus megrendelőkkel, vagy
vevőkkel szemben a mévüsz nem jobbágy és nem alkalmazott, hanem szabad
politikai és gazdasági alany, aki ugyanugy viszi vásárra a terveit és
termékeit, mint a mezőgazda, iparos és kereskedő. Az élet gondjai jobban
nehezednek rá, mint udvari ellátásban élő elődeire. Egy gazda helyett
számtalan vásárló igényeihez, izléséhez és izléstelenségéhez kell
alkalmazkodnia, de ezzel szemben szabadabb és tetszése szerint állhat uj
müvészi irányoknak és törekvéseknek a szolgálatába.

Ha kizárólagos jelentőséget nem tulajdonitunk is ezeknek az okoknak,
bizonyára hozzájárulnak ahhoz, hogy korunk müvészetének az
individualizálódás és atomizálódás a jellemző vonása. Tükörképe ennek
akármelyik jobbmódu polgári lakás, melyben lehetnek értékes szőnyegek,
butorok, képek, szobrok és iparmüvészeti alkotások, de hiányzik belőle
rendszerint az egység és harmonia.

Ellene vethetné valaki ezeknek a fejtegetéseknek, hogy az antik világban
és a középkorban is nem kizárólag pápák, császárok, királyok és
valamilyen módon fejedelmi sorban levő emberek épittettek. Igaz.
Görögországnak legszebb müvészi emlékei az athéni demokrácia
virágzásának az idejéből valók s a kölni dóm, rheimsi katedrális, vagy
brüsszeli városháza se királyoknak köszönik az alapitásukat. Gazdasági
szempontból ezek a városi épitkezések egészen uj fejezetet jelentenek a
müvészetek történetében. A naturálgazdaságon alapuló feudális társadalmi
rendben egy uj osztály keletkezett, a városi polgárság, amely az ipar és
kereskedelem révén vagyonra és gazdagságra tett szert. Ez az uj
társadalmi réteg szintén az épitkezésekben akarta kifejezésre juttatni
növekvő sulyát és jelentőségét. A mód azonban, ahogy épitményei és más
müvészi alkotásai létrejöttek, nagyon eltér akár az udvari, akár a mai
kapitalizált müvészetnek a körülményeitől. A középkori városi gotika
számtalan csodás emléke között alig van egy-kettő, melynél tudnók a
tervező müvésznek a nevét. Nem egy ember volt az épittetőjük és nem egy
ember épitette őket. Épültek évszázadokon át a város egész polgárságának
áldozatkészségéből és épitették őket a kőmüves céhek, melyekben
összeolvadt az épittetők személye az alkotókéval és a mesteremberé a
müvésszel. Egész generációk beleélték magukat egy-egy ilyen mübe; ha az
apa elhalt, munkáját folytatta a fia, ugyanabban a szellemben,
ugyanazokkal a társadalmi és gazdasági előfeltételekkel. Ez vitt bele
egységet a munkájukba, sőt ez magyarázza meg a rokon vonásokat, melyek
hosszu évszázadokon át a legkülönbözőbb országok városi épitészeti
emlékei között a látszólagos eltérések mellett is fennállanak. Szük
városokban, aránylag kis alapon emelt, magasba törő épitmények,
melyeknél a többi képzőmüvészeti alkotások, a szobrászat és festészet
szerves módon olvadnak bele az architekturába.

A céheknek kézmüves jellegü iparüzését legalább akkora különbség
választja el a mai kapitalisztikus iparüzéstől, mint a feudális világ
királyait és hercegeit a kapitalizmus nagy képviselőitől. A
hagyományokból táplálkozó céhszerü világfelfogással szemben feltétlenül
van egy külön kapitalista lélek. Az egyiknek rendi a felfogása, a másiké
individuális. Az egyiknek ideálja a tisztes polgári élet, mint az apáké
is volt, a másiké a vagyonnak öncél gyanánt, korlátok nélkül való
felhalmozása. A különbség a kettő között nem feltétlenül időrendi, a
Mediciek, Loredanok és Fuggerek a céhek korában is kapitalisták, viszont
a kapitalizmus mai korában is van céhszerü gondolkodás. A döntő azonban
a felfogás tulsulya. Minthogy pedig ma feltétlenül a kapitalisztikus
gondolkodás van tulsulyban, a céhszerüség az alkotások mikéntjében sem
érvényesülhet.

Olyan megállapitás ez, amely ismét azt mutatja, hogy miért nem lehet
elmult, régi korokat uj életre kelteni. A céhek életrekeltésére a
törekvés ma is megvan; az emberek, akik nem a lényeget látják, azt
hiszik, hogy üres formák segitségével a gazdasági viszonyokat is meg
lehet változtatni. Az ipartörvény novellája látszólag visszafejlődés a
céhek felé. A mai szervezetekből azonban, bástyázzák bár őket körül a
régi céheknek összes külsőségeivel, mégsem lesz céh, mert hiányzik
belőlük a hagyomány, mely a régi céhekben élt. Csak az apáról fiura
átöröklődő céhszerü hagyományok mellett fejlődhettek ki a müvészetekkel
határos mesterségekben olyan iskolák, melyeknek puszta emlitése, a
müvész neve nélkül is, elképzelteti velünk az illető müvészeti iránynak
a jellegzetes vonásait. Ha például hollandi iskoláról beszélünk, vagy
azt mondjuk valamely képről, hogy a felnémet iskolából, a 15. század
első feléről való, a meghatározás sokkal pontosabb és közelebbi, mintha
egy ma élő festőnek vagy szobrásznak a nevét emlitjük, hazájával
kapcsolatban.

Nyomról-nyomra nagyon érdekesen lehet kimutatni, hogy a kapitalizmus
kifejlődése milyen hatást gyakorolt a müvészetekre. Az uralkodók által
teremtett, vagy pártolt müvészet a feudális gazdasági és társadalmi
rendből fakadt és ennek a bélyegét viseli magán. A középkori városi
céhek müvészete szintén nem egyéb, mint a kor gazdasági rendjének
tükörképe. Az emberek teljesen saját osztályuknak iskolájában élnek és
az isteni rendből fakadónak tekintik saját sorsukat. Ők maguk alapjában
véve igénytelenül élnek, szük kis lakásokban laknak és anyagi erejüket
arra használják, hogy Isten dicsőségére épitsenek hatalmas, minden
egyebet felülmuló székesegyházakat, vagy a polgárok összeségének erejét,
hatalmát szimbolizáló csipkés bástyákat, tornyokat és városházakat.

Ebben a kapitalizmus kifejlődése idéz elő mélyreható változásokat. A
kapitalizmus eredetét illetőleg nem egyezők a vélemények, de az eredet
kérdésének a vizsgálata nem is ide tartozik. A lényeges az, hogy a 14.
és 15. századtól kezdve mind nagyobb számmal akadtak kereskedők és
iparosok, akik keresztültörték a céhszerüség korlátait, felülemelkedtek
polgártársaik gazdasági átlagán, mai kifejezéssel élve mesteremberekből
vállalkozókká lettek. Esetleg formailag benne voltak ugyan a céhekben,
de eltávolodtak azoknak gazdasági és erkölcsi felfogásától. Genuai
vállalkozók már a keresztes háboruk idejében flottákat szereltek fel,
maonákat, vagy részvénytársaságokat alapitottak a hadjáratok üzleti
kihasználására. A velenceiek kereskedelmi szerződéseket kötöttek a
hitetlenekkel. Firenzei bankárok pénzügyleteket bonyolitottak le egész
Európával. A flandriai posztósok kézierővel üzött nagyipart teremtettek.
A Fuggerek idegen országok bányáit bérelték és mindennemü vállalatokat
finansziroztak. Igazán nagy vagyonok halmozódtak fel egyeseknek, még
pedig olyanoknak a kezében, akiknek semmi közük sem volt a feudális
társadalmi rendhez és távol állottak annak gondolkozásától.

Ezeknek a nagy polgári vagyonoknak a keletkezése helyenkint különböző
időpontokra esik, de nyomában mindenütt észlelni lehet az igények
rohamos emelkedését s az igények emelkedésén tul egy addig ismeretlen
profán müvészetnek a kifejlődését. A Szent Márk templom és a dozsepalota
körül ekkor emelkednek a gazdag patriciusok magánpalotái, Nürnbergben és
a német kereskedő városokban ekkor váltják fel a favázas és szalmával
fedett magánházakat a német reneszánsz stiljében épült emeletes paloták,
Amsterdamban az indiai üzleteken meggazdagodott tőzsérek ekkor teremtik
meg azt a városi és a városok körül azt a kertkulturát, amely csakhamar
fölébe emelkedik a feudális urak naturálgazdaságon alapuló életmódjának.
Ezek a gazdag kapitalisták müvészi dolgokkal igyekeznek körülvenni
magukat, palotáikat értékes butorokkal, szőnyegekkel, idegen országok
kincseivel és olyan müvészek alkotásaival rendezik be, akik már nem
állanak egy ember zsoldjában, hanem rendelőket keresnek, vagy kész
müveiket bocsájtják áruba. A müvész, mint önálló gazdasági alany
tulajdonképen ekkor jelenik meg a társadalomban.

Ugyanilyen természetü összefüggéseket lehet a legujabb időkben nemcsak a
müvészeket, hanem az anyagokat illetőleg is kimutatni. Egészen a 19.
század derekáig az épitkezéseknek ugyszólván kizárólagos anyagai voltak
a fa, tégla és a kövek különböző fajtái. A technika nagy haladásával
párhuzamosan az épitkezéseknél egyre nagyobb mértékben foglalt helyet a
vas és acél. Az anyag természetének ez a megváltozása egészen uj
problémák elé állitotta a tervező épitőmüvészeket. A vas térfoglalásának
első idejéből való gyakorlatilag célszerü, de disztelen konstrukciók nem
voltak alkalmasak müvészi igények kielégitésére. A vasváznak a régi
anyagokkal való kombinálása gyakran erőszakot követett el az
anyagszerüség törvényein és nyugtalanitólag hatott a nézőre. Sokak előtt
bizonyára emlékezetes még az a harc, melyet az 1889. évi párisi
világkiállitás előtt a francia müvészek szine-java az Eiffel-torony
megépitése ellen folytatott. A müvészet nevében tiltakoztak a müvészetek
városát »elcsufitó« és szükségtelen vastorony épitése ellen. Ma már a
vasnak megvan a saját müvészeti technikája és felesleges például idézni
olyan vashidakat, melyeknek kecses ivelése, karcsu formája a gyakorlati
szempont mellett a müvészi igényeknek is teljesen megfelel.

Az Eiffel-toronytól eltérőleg Amerikában a szükség vezetett a rengetegül
magas, tiz, husz és még több emeletes, acélvázas felhőkarcolóknak az
épitésére. Az üzleti életnek a nagyvárosok cityjében való tömörülése a
telekáraknak hihetetlen emelkedését idézte elő és a vállalatokat arra
kényszeritette, hogy üzleti palotáikat minél magasabbra emeljék. A régi
épületektől eltérőleg ezeknél a felhőkarcolóknál a sulyt az acélváz
viseli; a falak az épületnek tulajdonképen nem szerves részei, hanem
csak arra valók, hogy a szobákban levőket az időjárás ellen
megvédelmezzék. Kezdetben ezek a felhőkarcolók disztelenek és szürkék
voltak, ma már az épittetők és épitők egyformán artisztikus hatásokra is
törekszenek. A régi Newyork _kifehéredőben_ van, a tégla és vasbeton
mellett mind gyakrabban jelenik meg a márvány s a felhőkarcolóknak a
kiképzése nem nélkülözi a tömegek hatásosságát és a formák szépségét.
Staten Island felől nézve Newyork felhőkarcolóinak sora, a _sky-line_,
akár nappal, akár pedig tiszta téli estéken, mikor hidegen szikrázó
lámpák milliói rajzolnak magasba szökő konturokat a sötét égre, nemcsak
imponáló képet mutat, hanem a régiek előtt teljesen ismeretlen, uj
müvészi élmények közé is tartozik.

Az épitészetnek azonban nemcsak az anyagaiban történt változás, hanem az
előállitásnak és kidolgozásnak módja is megváltozott. A kapitalisztikus
tömegtermelés behatolt az épitészetbe is. Nem is kell azokról a londoni
uccasorokról beszélni, amelyeket véges-végig egy vállalkozó épit fel
egyetlen terv alapján, ugy hogy a házakat csak a számok különböztetik
meg egymástól. Nagyban és gyárilag történik azonban ma már az
épitkezéseknél használt anyagok legalább kilenctized részének az
előállitása. A középkori mesterember maga készitette, faragta, csiszolta
az alkatrészeket, a mai tervező és épittető gyárakban rendeli meg, amire
szüksége van. A gyár, hogy termelését olcsóbbá tegye, egységes tipusok
előállitására és bevezetésére törekszik. Végeredményben a tervező is
ezekhez kénytelen alkalmazkodni és akár akarja, akár nem, anyagi okokból
el kell fogadnia a kapitalisztikus termelési mód által reádiktált
anyagokat, formákat és méreteket.

Az asszociációk révén még tovább is lehetne folytatni ezeket a
fejtegetéseket és kissé bizarr módon a szinekben keresni a müvészet és
közgazdaság összefüggéseit. Zichy Mihálynak van egy vázlata »Une
fantaisie sur la boite des couleurs«. Az egyes festékekből alakok
emelkednek ki, mindegyik a saját jellemző szinének megfelelően. A király
aranyos, a magas egyházi méltóság biborszinü, a tudós szürke, a hajadon
fehér, a hóhér vörös. Vajjon a véletlennek kell-e tulajdonitani bizonyos
szineknek bizonyos kulturákkal és gazdaság-társadalmi rendekkel való
szoros kapcsolatát? Romantikusok, mint Novalis, megérezték, hogy a
katolikus kereszténység szine a kék, mert közelebb áll a sejtéshez, mint
a tudáshoz és boritja a végtelen boltozatot, ahova a hivőknek vágyai és
imái szállanak. A hagyományos keresztény müvészet Máriát kék szinben
szereti ábrázolni és a háttér is rendszerint kék. A modern müvészet
szakitott ugyan ezzel a hagyománnyal, de ez a müvészet már csak
témájában keresztény, felfogását, tartalmát illetőleg azonban messze áll
a középkor hivő kereszténységétől. A magát Isten kegyelméből származtató
királyság az aranynak barbár pompájával övezi körül magát, az
agrárfeudalizmus zöld, az iparból élő kapitalizmus szürke, de alóla,
mint a kohóból kicsapódó láng, feltör a munkás-szocializmus vöröse. A
szinek igy szimbolizálják a társadalmi és gazdasági rendnek különböző
rétegeit.

Eddigi példáinkat tulnyomólag az épitészetből vettük, mert az épitészeti
példák a legkönnyebben használhatók felvett tételünknek az igazolására.
A tételt azonban általánositani is lehet és alkalmazni lehet a
müvészetnek valamennyi ágára. A zenére azt szokták mondani, hogy a
hangok architekturája. Vajjon az okozat gyanánt felfogott zenében meg
lehet-e találni a közgazdasági tényezőket ok gyanánt? Nagyon kis
vizsgálódás megmutathatja, hogy igen.

A mult századok kamarazenéje nem esetleges valami, hanem a társadalmi és
gazdasági viszonyok következése. Kevés számu, kiválasztott müértő
közönség, kis szalonok, melyeket nehány hangszernek lágy hangja is
betölt, ezeknek tipikus zenéje a kamarazene. A 18. század zeneszerzői
kis udvari szinházak számára irták cizelláltan finom operáikat. A mai
milliós nagyvárosokat, az ezrek számára épült hangversenytermeket, a
rengeteg ember befogadására berendezett szinházakat a modern
közgazdasági élet és technika hozta létre. Vele együtt az élet
demokratizálódott és a nagy tömegek is behatoltak a müvészetbe. A közuti
közlekedés eszközeinek tökéletesedése megteremtette a lehetőséget nagy
tömegeknek a szórakozásban való tömöritése számára. Ez a nagy
zenekarnak, a nagy operának és a nagy hangversenytermek zenéjének a
gazdasági alapja. Vagy nem lehet-e épen nálunk az összefüggést a
müvészet és közgazdaság között felfedezni, ahol duhaj cigánymuzsika
mellett egész nemzedékek verték el az apait, anyait, hogy most az utódok
fizetésemelésekben és drágasági pótlékokban keressék a megélhetés
biztositását?

Miként a zene technikájánál, ugy a szinpadnál is ki lehet mutatni a
demokratizálódás és a közgazdasági viszonyok átalakulása révén
előidézett változásokat. Képes irodalomtörténetekből nagyon jól tudjuk,
hogy a görög-római szinház, vagy Shakespeare szinpada mennyire más volt,
mint a miénk. A modern, technikailag viszonylagosan tökéletes szinpad
csak a 19. század második felének az eredménye. Shakespeare idejében nem
voltak paloták, lovagtermek, erdők a szinpadon, hanem a kikiáltó
jelezte, hogy mit kell _odaképzelni_. Kis vándor-szintársulatok, csekély
anyagi erővel, sem diszletekről, sem jelmezekről nem tudtak gondoskodni.
Aránylag kis lélekszámu városok csak kevés számu látogatót
biztosithattak, csak kis szinházakat épithettek és nem engedhették meg
egy-egy darab előadásánál nagy összegek befektetését. Még az uralkodók
is korlátozva voltak szinpadi igényeik kielégitésében. Nem követhették
az őrült II. Lajos példáját, aki külön szinielőadásokat rendeztetett
korhü jelmezekkel és diszletekkel, kizárólag a saját gyönyörüségére.
Igaz, hogy az ő esetében is a többi napokon a publikum beléptidijai
biztositották a szinház fenntartását.

Ugyanaz a koncentrálódási processzus, a nagyszámu látogatót biztositó
nagyvárosok rohamos képződése, amely a zenénél érvényesitette a hatását,
jelentkezett a szinpadnál is. Az igényeknek széles rétegekre való
kiterjedése, a közönség _tömege_, megváltoztatta a szinpadot, a szinpad
technikáját, a szindarabok tárgyát és szellemét is. Technikai
lehetetlenségek alig vannak s a szinmüiró tárgyainak megválasztásánál
sokkalta szabadabban dolgozhatik, mint nehány évszázad, sőt évtized
előtt élt elődje. Hogy minden tekintetben kivánatos és üdvös volt-e a
változás, mely sok vonatkozásban az igazi irodalom és szinház közötti
kapcsolat meglazulásában jelentkezik, az más kérdés. A tény ellenben az,
hogy a változás megvan s a változás okai nagyrészt gazdasági
természetüek.

És az irodalom? A mechanizálódás, demokratizálódás és kapitalizálódás
jelenségei ott is kétségbevonhatatlan módon mutatkoznak, sőt talán épen
az irodalomban lehet a legtanulságosabban megállapitani a müvészet és
közgazdaság közötti sokszoros összefüggéseket.

A mai forradalmas időkben nem árt leszögezni, hogy az emberiség
történetében a mechanikai eszközök idézték elő mindenkor a legnagyobb
változásokat. Az állati sorból emberré levésnek a tüz és a kezelhető
szerszám volt a két leghatalmasabb tényezője. A lőpor nagyobb változást
idézett elő a gyilkolás mesterségében, mint összevéve valamennyi nagy
hadvezérnek a tudománya. A gőzgép forradalma volt akkora, mint amilyen
nagynak a francia forradalmat közönségesen tekinteni szokták.

Az irodalmi forradalomnak a könyvnyomtatás felfededezése volt az
előfeltétele. A könyvnyomtatástól kezdve az irómüvésznek a szerepe
rohamosan megváltozott, egészen másoknak irt, mint a leláncolt kodexes
fejedelmi könyvtárak korában. A könyvnyomtatás gyermekkorának első
nyomdászai bizonyára nem voltak a mai értelemben vett kapitalista
vállalkozók. Soknak közülök volt egy kis nyomdája, amellyel vándorolt
városról-városra. Sokan maguk irták, szedték, nyomtatták és árusitották
könyveiket. Nem megrendelők, hanem a piac számára dolgoztak és
alkalmazkodniok kellett a vevőközönség, a piac igényeihez és
kivánalmaihoz. A nyomtatott betü mechanikája és az olvasóközönség
demokratizálódása igy hatott vissza a könyvek tartalmára is.

A vándor könyvnyomtató mühelyek és kis kézi sajtók ideje után a
kapitalizmus is rávetette magát a nyomdaiparra és kiadói tevékenységre.
Feltétlenül bizonyos, hogy a nagy részvénytársasági nyomda- és
kiadóvállalatnak az igazgatója másként itéli meg a neki felajánlott
kéziratokat, mint valamelyik irodalmi vagy tudományos társulat
főtitkára, aki csak a tisztán kulturális szempontokat tartja szem előtt.
Az osztalékra törekvő részvénytársaságnál az irodalom nem öncél, hanem
csak eszköz más célok elérésére. Ezért van az, hogy gyakran értékes
dolgok a kapitalizált könyvkiadás idejében esztendőkön át nem találnak
kiadót, fémjelzett iróknak pedig kevésbbé sikerült munkái is hamar
piacra kerülnek az anyagi sikert reményében. A tiszta irodalom kevés
kiválasztottak gyönyörüsége, a kiadói sikernek ellenben a nagy vásárló
tömeg az előfeltétele. Nick Cartert bizonyára nagyon eltérő módon itélik
meg a kiadók, az irodalmi társaságok és az olvasók.

Az utolsó évtizedek folyamán, a nyomtatás technikájának, a
kapitalizmusnak, a közlekedési eszközök és posta tökéletesedésének, a
szinte korlátlan példányszámokat előállitó rotációs gépnek egyesitett
terméke a modern ujságkultura, amely legteljesebb kivirágzását eddigelé
Amerikában érte el. A modern emberek nagy részénél valósággal minden az
ujságokon keresztül történik és az ujság nyujt nekik mindent, napi
politikát, közgazdaságot, tudományt, irodalmat és müvészetet egyaránt. A
civilizációnak és kulturának mindezek a megnyilvánulásai az ujságokban
napi érdekességre redukálva jelentkeznek. Ami nem üti meg ennek az
érdekességnek a zsinórmértékét és formailag nem illeszthető bele a
laphasábok keretébe, a sajtókultura számára tökéletesen elvész és elvész
mindazok számára is, akik a sajtóból meritik összes lelki táplálékukat.
Pedig ma ezek vannak a nagy többségben, mert a gazdasági élet lüktető
tempója és a rendelkezésre álló huszonnégy órának erős igénybevétele
mellett sokkal többen olvasnak napilapot, mint hosszabb lélekzetü
könyveket.

Gyulai Pál és kritikus társai a Budapesti Szemlében évtizedeken
keresztül keseregtek, hogy a napisajtó tönkreteszi az igazi
szépirodalmat és teljesen megöli a szórakoztató prózának egyik legszebb
müfaját, a hosszabb lélekzetü novellát. Pedig ennek aritmetikai
pontossággal kellett igy történni. A sokasodó napilapoknak a vonal alatt
ugynevezett tárcára volt szükségük s az irók alkalmazkodtak az
igényeikhez. Anyagilag sokkal jobban jártak, ha tiz tárcát irtak tiz
forintjával, mintha egy hosszu regényért, amely esetleg hónapokat vett
igénybe, kapták a kiadótól ugyanazt az összeget. A nyolcvanas és
kilencvenes éveknek igy lett a tárca a müfaja, mely a legtöbb esetben
nem volt egyéb, mint egy-egy ötletnek kis mese keretében való
kiszélesitése. Nyomot ezeknek az évtizedeknek a tárcatömege az olvasók
lelkében nem hagyott, de arra jó volt, hogy a vonaton ülve kitöltsön egy
negyedórát, vagy este az ágyban szellemi megerőltetés nélkül lehessen
olvasni.

Sajátságos módon ma a tárca-tultengésnek az ellenkező végleténél
tartunk, épen olyan gazdasági okok következtében. A háboru utáni
nyomoruság meghozta a papirdrágaságot, a lapok terjedelmének
megszoritását és a napi szépirodalom elsorvadását. A tárca aranykora
lejárt. A könyvkiadás viszonyai nehezebbek, mint az elmult esztendőkben,
a regénytermelés mégis inkább emelkedést mutat, mint csökkenést, mert az
irók kiszorultak a lapok hasábjairól.

Egy másik érdekes megfigyelés, amelyet napjaink irodalmánál tenni lehet,
a témák és feldolgozásuk módjának a megváltozása. Az irodalomnak vannak
örökön élő és folyton visszatérő témái, az elveszett és ujra megtalált
herceg, a trónját elhagyó és remeteéletet élő király, az ismeretlenül
visszatérő és kilétét felfedő vándor. A régi idők meséiben az erdő,
amely ott kezdődött a város falai, vagy a lovagvár bástyái alatt, elég
sürü és elég mély volt ahhoz, hogy elrejtse az elrejtőzni akarót. Mikor
az erdőket kiirtották, legalább is Indiából vagy Texasból kellett
visszatérni a mesebeli hercegnek; ma az iró fantáziája akárkit
kényelmesen elrejthet a nagyvárosok ház- és emberrengetegében. A
technika és gazdasági élet számtalan uj témával is ajándékozta meg az
irodalmat. Először Verne ragadta meg a technika lehetőségeire épitett
meséivel a fiatalság fogékony fantáziáját, utána ugyanezek a problémák,
az Európát Amerikával összekötő alaguttól az idegen világokkal való
összeköttetésig, bevonultak a felnőttek irodalmába is. Az utolsó évek
irodalmában voltak tömegsikert megért regények, melyekben a régi
szépirodalomnak majdnem kizárólagos témája, a szerelem, a teljesen
alárendelt motivumok sorába sülyedt.

Mindezekben azonban az irodalomnak sem termelési, sem témaválasztási
problémái nincsenek befejezve. Még nem érkeztünk el a kapitalizmus
korának teljes kifejlődéséhez, de máris mindenfelé a szocializálódásnak
a jelei mutatkoznak. Hogy milyen lesz az uj társadalmi rend a
gyakorlatban, természetesen előre nem tudhatjuk. A régi rend képviselői
nagyon is taktikai jellegü követelményeket állitanak fel, mikor azoktól,
akik a mostani társadalmi és gazdasági rendben nem a tökéletességnek a
csimborasszóját, hanem csak a fejlődésnek egy átmeneti fokozatát látják,
azt kivánják, hogy a legapróbb részletekig, hiba nélkül rajzolják meg
előre, hogy a jövőnek társadalmi rendje miként fog funkcionálni. E
kérdés kiegészitésében egyik kedvenc ellenvetésük, hogy a szociális
társadalmi rend képtelenség, mert nem tudja elhelyezni az irót és
müvészt és nem tud gondoskodni megfelelő módon ezek eltartásáról.

E kérdések megvitatása bizonyára nem lehet a jelen kis elmefuttatásnak a
feladata és épen azért elégségesnek látszik annak leszögezése, hogy
amint eddig minden társadalmi és gazdasági rend tudott formákat találni
müvészi szükségleteinek kielégitésére és az alkotó müvészek egy vagy más
formában való honorálására, ugy bizonyára ennek a jövőben sem lehet
akadálya. Az uj társadalmi rend nem egy csapásra, nem egy parlamenti
többségi határozat alapján máról-holnapra fog bekövetkezni, hanem
szintén fejlődésnek lesz az eredménye s ez a fejlődés a szükségletek
felmerüléséhez képest, automatikusan meg fogja találni azok
kielégitésének módozatait. Egy bizonyos, attól az aggodalomtól, hogy egy
bekövetkezendő szociális társadalomban egy lesz a munkaadó, a
megrendelő, maga a közület, állam – vagy nevezzük bármi néven, – s ennek
nem lesznek müvészi igényei, vagy zsarnoki cenzurát fog gyakorolni az
alkotó müvészek fölött, igazi müvészléleknek tartani nem kell. Ilyen
viszonyok között is aligha lesz nehezebb dolga az irónak, vagy más
alkotómüvésznek, mint ma, mikor a kapitalisztikus koncentráció
következtében a könyvek, folyóiratok kiadása mindinkább egy-két tőkeerős
kézben összpontosul és egyéb müvészetekben is a megrendelők száma nagyon
megcsappanóban van.

Az evoluciós szocializmus már régóta nem tagadja a magántulajdon elvét,
csak a termelő eszközök köztulajdonba vételét kivánja és a
kizsákmányolás lehetőségét akarja megszüntetni. Ennek az evoluciós
szocializmusnak egyik leghiggadtabb képviselője, Ramsay Macdonald volt
angol miniszterelnök, aki különböző tanulmányaiban igen finoman boncolja
az ujjászervezendő társadalomnak a kulturális élet különböző
jelenségeihez való viszonyát, az irót illetőleg azt fejtegeti, hogy
amennyiben az összes nyomdák és kiadóvállalatok állami tulajdonba
mennének is át, a független kiadásnak még mindig meglesz a lehetősége,
szabad irodalmi társaságok révén, amelyek gondoskodni fognak a költségek
előteremtéséről és a könyvek forgalomba hozataláról. Skótországban a 18.
században voltak ilyen irodalmi körök, tudományos és irodalmi társaságok
ma is foglalkoznak könyvek kiadásával; nehéz elképzelni, hogy miért ne
történhetnék ez igy a jövőben is. Hogy igy lesz-e ez a valóságban, azt
természetesen csak a jövő fogja megmutatni.

… Sokak előtt kétséges lehet, hogy jogosult-e a mozinak a müvészetekkel
kapcsolatban való felemlitése. Elvégre a mozi, akkor is, mikor regényt,
vagy drámát nyujt, csak technikai közvetitője annak, amit a filmiró,
vagy az, aki másnak munkáját a filmre átteszi, a nézővel felérzékeltetni
akar. A mozinak a lényege, – nem számitva az ismeretterjesztő,
földrajzi, vagy természettudományi jellegü filmeket, – az akció, amely
többé-kevésbbé tökéletesen, a legtöbb esetben felirások segitségével,
önmagát magyarázza. Igazi lelki finomságokat, analiziseket a mozi
nyujtani nem tud. Épen ez a körülmény okozta azonban, hogy a mai mozi
számára egy egészen különleges irodalomnak kellett kifejlődni, amely
nagyjából a középső helyen áll a romantikus korszak gazdag meseszövésü
és a detektivregények hátborzongató irodalma között.

Hangsulyoznunk kell, hogy a _mai_ mozi számára jött létre ez az
irodalom. A mozi fejlődése ugyanis egészen más lehetőségeket is takar. A
mozit illetőleg az egyéni emlékezéseim a kilencvenes évek végéig mennek
vissza, mikor Pekár Gyula »Spanyolország« cimü darabjában láttam betét
formájában az első mozit, mely a sevillai bikaviadalt ábrázolta. A kép
piszkosan szürke volt, erősen vibrált, akadozott, ugy hogy minden
pillanatban azt lehetett hinni, hogy négy lábával a levegőben megáll a
bika. Tiz esztendővel később Newyorkban éltem át a mozi-láznak első nagy
hullámát, mikor a vad nyugat aranyásói és a prerik vágtató lovasai
bevonultak a nagyváros kellős közepébe. Azóta a mozi-láz átterjedt az
egész világra, a felvételek és filmek technikája egyre tökéletesbedett
és az emlitett kereteken belül irodalmi igényeket vindikált magának.
Ezen a ponton azonban a mozi fejlődése látszólag megállt.

De a fejlődés távolról sincsen még befejezve. A szines fotografia után
következni kell a szines és plasztikus mozinak, hanggal kombinálva. Ez a
mozi teljesen pótolni fogja a szinházat, sőt még tökéletesebb lesz a mai
szinháznál, mert a nagy tőkével dolgozó mozivállalatoknak módjukban
lesz, hogy a legjobb szinészeket szerződtessék és a helyszinen
eszközöltessék a felvételeket, mig a mostani szinpadokon a közönség, a
jó szinésszel együtt a ripacsot is kénytelen elfogadni és kezdetleges
kulisszák rontják az illuzióját. Igaz viszont, hogy itt egy nehézség
merül fel. A mai kizárólagos kép-mozi internacionális, mig a beszélő
mozinak a területe egy-egy nemzetnek a körére lesz szoritva. Kissé
kombinálva a további fejlődési lehetőségeket, össze lehet kapcsolni ezt
a plasztikus és beszélő mozit a képtáviróval és telefonnal, amely nagy
távolságokon is ugyanugy vetiti az eleven mozi képeit, sőt közvetlenül
valamely előadónak mozgását és beszédét, mintha élő ember állana
előttünk. Ennek a mozinak természetesen ismét egészen uj irodalomra lesz
szüksége. A technika változása ismét vissza fog hatni a müvészetre.

Mindezek természetesen _lehetőségek_ és a lehetőségek nem tartoznak
szorosan vett fejtegetéseink körébe. Van azonban a müvészetnek egy olyan
ága, melyet teljesen a modern kapitalisztikus kornak a közgazdasága
hozott létre és amellyel lépten-nyomon találkozunk, a reklám müvészete.
Nem mintha a régi idők nem ismerték volna a reklámnak bizonyos
kezdetleges fajtáját. Pompéjii üzletek bejárója fölé ki volt faragva,
vagy festve, hogy az üzlet tulajdonosa mit készit, vagy árusit s a
középkorról maradt reánk örökség formájában a megkülönböztető jellegü
cégér és cégtábla. A kapitalisztikus kornak a reklámja azonban egészen
más. A régi iparos tulnyomóan rendelésre dolgozott s reklám
szempontjából elég volt annak jelzése, hogy a rendelni szándékozó tudja,
hogy hova és kihez forduljon. A mai tömegtermelésnél a vállalkozó keresi
fel, ha képletesen is, a vevőt, fel akarja kelteni benne a vásárlás
szükségességét, meg akarja győzni, hogy az ő áruja a legjobb s ennek
eszközéül használja fel a reklámot. Hogy ez a reklám nem minden esetben
müvészi, sőt nagyon sokszor egyenesen müvészetellenes, az kétségtelen. A
vasut mentén a természeti szépségeket elcsufitó reklámfölirásoknak
bizonyára nem sok közük van a müvészethez és az se müvészet, ha
Amerikában egész sziklákat lefaragnak, hogy odapingálják valami orvosi
csodaszernek a hirdetését. Viszont kétségtelen az is, hogy a reklámnak
nagy részénél megnyilatkozik már a müvészi hatásokra való törekvés s az
utolsó évtizedek folyamán kifejlődött a müvészetnek egy egészen
specifikus ága, amely kizárólag gazdasági célok szolgálatában áll.
Jellegzetes tulajdonsága ennek a reklám-müvészetnek, hogy lehetőleg
kevés, de markáns vonással, élénk szinekkel dolgozik és felhasználja
mindazt, ami a figyelem fölkeltésére alkalmas. Alig hiszem, hogy
manapság volna egy ember is, akinek emlékezésében ne élne egy-két olyan
reklámnak a képe, amely amellett, hogy gazdaságilag impresszionálta,
müvészi hatást is váltott ki belőle. A különböző reklám-müvészeti
kiállitások pedig gazdag változatosságban, igen tanulságos példáját
nyujtják, hogy a gazdasági élet miként állitja a müvészetet céljainak
szolgálatába.

Négy esztendeje, az angol derby alkalmával egy repülőgép jelent meg a
százezernyi nézőnek a feje fölött és furcsa vargabetüket rajzolt a
levegőben. A gépből sürü füst gomolygott, amely nem oszlott szét rögtön,
hanem a kék ég alatt imbolyogva, betüknek a formáit mutatta. Az egymás
után sorakozó betük egy milliós példányszámban megjelenő angol
tömeglapnak a cimét adták. Éjjel a repülő a reklámnak ugyanezt a
fajtáját világitó betükkel is megismételte. Valósággal az égboltozat
lett a mező, melyre az emberi kéz a tollnak használt repülőgép
segitségével betüit fölrajzolta. Amerikában reflektorokkal éjjel
felhőkre vetitettek reklámképeket. Legsajátosabb üzleti céljainak
elérésében a modern gazdasági élet igy használja fel a tudományt,
technikát, müvészetet, sőt elemeket egyaránt.




VILÁGFELFOGÁSUNK VÁLSÁGA.

=Az anyagi haladás százada.= A tizenkilencedik század az emberiség nagy
anyagi haladásának az időszaka. Az előző évszázad második felében
kezdődött nagy ipari forradalom megváltoztatta először a gazdasági
termelésnek a képét, azután a társadalmi életnek minden jelenségét.
Gazdaságiakban többet változott a világ száz esztendő alatt, mint a
római birodalom bukásától a szövőszék és gőzgép feltalálásáig. Uj és
addig nem ismert technikai eszközök birtokában a fehér emberiség
rohamlépésekben indult meg a földkerekség meghóditására.

Az aggodalmak, melyek kezdetben a megindult gazdasági haladáshoz
füződtek, nem igazolódtak. A gép és a mechanikai hajtóerő nem tette
feleslegessé a munkást. Akik Hargreaves szövőszékét 1767-ben
összetörték, csalatkoztak. Egyrészt a gép hóditó elterjedését nem tudták
megakadályozni, másrészt a gép egyre fokozódó mértékben
megszámlálhatatlan százezreknek adott kenyeret, először a textiliparban,
utána az összes többi iparágakban. A vasut nem tette feleslegessé a
fuvarost, ellenkezőleg a forgalomnak intenzivebbé tételével uj meg uj
fuvarozási alkalmakat teremtett. A gőzhajóval egyetemben redukálta a
távolságokat és idegen földrészek összekapcsolásával csaknem egy
gazdasági egységgé forrasztotta össze a világot. Az egész kontinenseket
átszelő vasutak és egyes földrészeket menetrendszerü pontossággal
összekapcsoló nagy hajóvonalak, kiegészitve a technikának más
alkotásaival, mint a szuezi és Panama csatorna, az át nem hágható
hegytömbök méhén áthatoló alagutak, a mérföldes hidak és az egész
vonatokat szállitó gőzkompok, valósággal összezsugoritották a világot. A
közlekedés terén is a haladás nagyobb 1800-tól máig, mint a rómaiak
korától 1800-ig. A római császári posta elérhetetlenül fölötte állott a
középkor és ujkor első három százada közlekedésének. Nem telt bele
huszonöt esztendő a gőzmozdony feltalálásától és a római impérium minden
közlekedési csodája csigavánszorgás lett a vasutak robogó lüktetése
mellett.

A közlekedésnek, kereskedelemnek, iparnak és vele együtt a kulturának
hallatlanul nagyarányu centrumai támadtak a modern nagyvárosok
ember-tömörüléseiben. A mult század elejének legnagyobb városai elmaradt
kis fészkek voltak a milliós lélekszámot meghaladó mai nagyvárosokkal
szemben, melyeknek némelyike pedig alig néhány évtizedes multra
tekinthet vissza. Ezeknek fejlődését a modern városi közlekedésnek két
eszköze, a közuti villamosvasut és az automobil tette lehetővé. A városi
fejlődésnek határa ugyanis adva van abban az időben, mely alatt a lakók
tömege lakásától a munka szinhelyéig tetemesebb időveszteség és nagyobb
anyagi áldozat nélkül eljuthat. Ezt a lehetőséget adták meg fokozódó
mértékben az omnibusz, a közönséges villamos vasut, az emeletes városi
vasutak, majd a földalatti nagyvasutak, végül pedig az automobil, amely
a társadalom jobbmódu rétegeire lehetővé teszi, hogy a nyüzsgő
nagyvárosban való napi foglalkozás mellett kint a szabadban, egészséges
környezetben töltse szabad idejét. Vannak nagyvárosok, melyeknek körzete
középpontjuktól számitva már harminc kilométerre kitágult. A lakosságnak
fokozódó sürüsödése Nyugat-Európában igazolni látszik azok jóslatát,
akik azt mondották, hogy Európának ez a része egyetlen nagyvárossá fog
összeolvadni, melynek centruma valahol a Rajna tájékán lesz, Páris lesz
az előkelő Westendje, Berlin a keleti szegélye és Antwerpen az északi
kikötője.

Az automobil, amely két évtizeddel ezelőtt még ritkaságszámba ment és
vagy a sportnak volt eszköze, vagy pedig a tuláradó gazdagságnak a
jelzője, megszünt a kiváltságos helyzetben levők privilégiuma lenni.
Auto-omnibuszok formájában a tömegszállitásnak az eszköze; a nyugati
nagyvárosokban teljesen kiszoritotta a bérkocsit; Amerikában hovatovább
olyan közlekedési eszközzé válik, hogy az fog a ritkaságok közé
tartozni, akinek nincsen automobilja. De az automobil, amely a vasutnál
annyival kényelmesebb eszköze a közlekedésnek, hogy háztól-házig
szállit, közvetve segitett megoldani a repülés problémáját is. A
pneumatik lehetővé tette az automobilt, az automobil-ipar fellendülése
pedig megteremtette a kicsiny, de nagy erőkifejtésre képes motort,
melyre a repülőgépnek szüksége van. Alig tizenöt esztendővel a
problémának a megoldása után, hogy egy a levegőnél nehezebb szerkezet
bizonyos ideig a föld felszine fölött tudja tartani magát, Blériot
átrepült a csatornán, a háboru előestéjén pedig már odáig jutottunk,
hogy a repülőgép a technikai tapogatózások és a sport köréből a komoly
közlekedési eszközök sorába emelkedett. Ma már menetrendszerüen
közlekedő és csaknem teljes biztonságot nyujtó óriás repülőgépek
segitenek a forgalmat lebonyolitani az egyes nagyvárosok között s a
csatorna átrepülése históriai emlék gyanánt marad el a
páris–madagaszkári, london–ausztráliai ut, az északi sark meghóditása,
az oceánok átrepülése, vagy az egész föld körülrepülése mögött. Csak idő
kérdése, hogy olyan repülőtársaságok alakuljanak, melyek a kontinensek
közötti távolságokat órák időtartamára zsugoritják össze.

A villamos táviró, melynek első számbavehető eredményeit Morse érte el
Washington és Baltimore között 1837-ben, a hirszolgálat gyors
lebonyolitását tette lehetővé. 1866-ban fektették le az első
tengeralatti kábelt s ma már nincs valamirevaló helye az egész
földkerekségének, az Északi foktól Afrika déli végéig és a Csendes-oceán
szigetvilágától Ázsia szivéig, melyet kopogó kis gépek ne kapcsolnának
össze az emberiség nagy kulturális középpontjaival. Talán még
bámulatosabbak a drótnélküli táviratozásnak és telefonálásnak az
eredményei, mely a hirek közlését szinte függetleniti a materiálisnak
tekintett vezető közegtől. A tenger már nem vizsivatag és az oceán
közepén járó gőzös nincs elszakitva a világtól; utasa, mintha odahaza
volna, ugy értesül a világeseményekről és a tőzsdei jegyzésekről. Ahol
az állam nem monopolizálja a drótnélküli távirót, hanem szabadjára
engedi a megtermékenyitő kisérleteket, már cserkészcsapatok drótnélküli
táviró segitségével érintkeznek egymással.

A közlekedésnek és hirszolgálatnak ezek a mind tökéletesebb eszközei
bámulatos fellendülést biztositottak a kereskedelemnek is. Ahelyett,
hogy beigazolódott volna a félelem, hogy a rohamosan fejlődő gyáripar
nem lesz képes termékeit elhelyezni, uj meg uj piacok teremtődtek a
tömegtermelés számára. Más oldalról a nemrégiben még csak regeszerü
elbeszélésekből ismert idegen országok nyersterményei egyre növekvő
tömegekben kerülnek feldolgozás és közvetlen fogyasztás céljából a
civilizált országok piacaira. A régi országutakon egy mázsa buza saját
értékének megfelelő összegért mindössze száz kilométerre, a vasutnál
4500 kilométerre, a modern oceánjáró gőzösöknél pedig 25000 kilométerre
növekedett. A föld összezsugorodásával együtt a gazdasági körzetek
kitágultak. Megnövekedett az átlagos vagyonosság is. A nagyobb vevőerejü
közönség fel tudta szivni ugy az iparnak, mint a rohamos gyorsasággal
feltört uj területek mezőgazdaságának termékeit. A tizenkilencedik
század második felében nem a fokozatos elnyomorodás volt a munkásságnak
az osztályrésze, hanem sorsa kétségtelenül jelentős javulást tüntet fel.
Szellemi és anyagi szinvonala egyaránt emelkedett és az összes
kulturállamokban egyre intenzivebbé váló szociális törvényhozási
intézkedések gondoskodtak a védelméről. Még a magukat tulélt
céh-hagyományok légkörében élő független kézmüvesipar, amely fölött már
sokan megkonditották a halálharangot, sem ment tönkre. A statisztika az
egész század folyamán az önálló kézmüvesek számának növekedését
bizonyitja. Sok tekintetben a kisiparnak át kellett ugyan alakulnia, de
fennmaradása annál biztosabb alapokra helyeződött, mennél jobban tudott
alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz.

A természet korlátolt és állandó jellegü erőivel szemben az ember
szellemi ereje szinte korlát nélkülinek bizonyult. A század elején
Malthus sötét tanitása tartotta rémületben az emberiséget; a század vége
felé ez a félelem teljesen eloszlott, vagy legalább is időtlen-időkig
kitolódott. A gőzeke, a mélyszántás, csatornázás, mütrágya hihetetlen
mértékben fokozták a mezőgazdaság termelékenységét. A mezőgazdasági
technika és kémia minden eszközének felhasználása mellett ugyanaz a
terület, amely őseredeti állapotában legfeljebb néhány kóborló nomád
család táplálására elegendő, tizezernyi civilizált társadalmat tud
eltartani. A sajtóból tizenöt-husz esztendő óta eltüntek azok a
Kasszandra-hangu cikkek, melyeknek szerzői azon tépelődtek, hogy mi
lesz, ha elfogy a szén? Egészen természetesnek vette mindenki, hogy
addig uj erőforrások állanak majd az ember rendelkezésére, a folyóvizek
ereje, az apály és dagály, a levegőnek az elektromossága, vagy talán a
napnak sugárzó energiája.

Az egész földkerekségen mindenfelé rengeteg, azelőtt soha nem ismert
nagyságu vagyonok keletkeztek. A tőkekoncentráció, különösen a fehér
emberiségnek legujabb hajtásában, Amerikában, olyan mammut-alakulásokat
hozott létre, amelyek a termelésnek egy-egy ágában fokozatosan az egész
világot behálózták. Ipar, kereskedelem, közlekedés, tőke egyetlen
szervezetbe olvasztották a világnak közgazdasági életét, melynek
érzékeny szálai idegek módjára közvetitették az egyes pontokon
jelentkező rezzenéseket.

Párosulva a gazdasági életnek ezzel a nagy nekilendülésével, sőt a
gazdasági értékesitésnek a lehetőségétől sarkalva, egymást érték a
különböző találmányok. A fizikában vegytanban az uj találmányok még
ujabbaknak lettek a szülőivé. Az optika fejlődése a legkisebb és
legnagyobb dolgok világát nyitotta meg az emberek előtt. Az
ultramikroszkop szinte a molekulákat és atomokat láttatja velünk. Sir
William Ramsay mérőkészüléke oly érzékeny, hogy 0.000,000.003 gram
sulyeltérésre is reagál. Ezen is tulmenőleg sikerült olyan alkohol- és
hidrogén keverékpróbát megejteni, amelynél 0,000.000,000.01 gramos
sulyeltérést lehetett kimutatni. Az elektroszkop azonban még ennél
tizszerte kisebb mennyiségü rádiumnak a jelenlétét is jelzi, ami egy
milligram milliárdrészének felel meg.

A mozgó kristályok és legalsóbbrendü lények megismerése elvezette a
kutatást az élet szélső határáig. A fonográf megörökiti az emberi
hangot, a kinematográf a mozgást az utókor számára. Képeket tudunk már
dróton, sőt drót nélkül távolba közvetiteni. Az elektromos hullámok
természetének megismerése az elért eredmények után már az idegen világok
gondolkodó lényeivel való összeköttetés lehetőségét vetiti előre. A
gondolat egy cseppet sem képtelenebb, mint lett volna a római számára
egy olyan készülék, amely egy perc alatt Rómából Hispániába röpiti az
imperátor parancsait. Egyáltalán nem tulzás, ha azt az állitást
kockáztatjuk meg, hogy küszöbön áll a természetben lappangó olyan
energiáknak a felhasználása, melyek minden eddiginél hasonlithatatlanul
nagyobb erőt adnak az emberek kezébe.

A háboru előtt odáig jutottunk, hogy e jelenségek láttára az
indusztrializálódott kapitalista társadalom számára már semmi sem
látszott elérhetetlennek. Anyagiakban a fehér emberiség a haladásnak
olyan fokára emelkedett, melyhez hasonlót az emberiség történetének egy
korszaka sem tudott felmutatni. Mellette kiterjedésében és
intenzitásában egyaránt eltörpült a _pax romana_ lüktető élete és
gazdagsága. Röviden, a háboru előtt akkora volt a világnak anyagi
jólléte, amekkorát a nagy kataklizmán átment mai emberiségnek egy tagja
sem fog már megérni.

=A nagy kataklizma.= A mult század három utolsó évtizede az állandó
békének az időszaka. 1870–71. óta igazi nagyhatalmak nem viseltek
háborut egymás ellen. Szüntelenül fegyverkeztek ugyan, a modern
technikának és iparnak vivmányai nagyobb változásokat igértek a
hadviselésben, mint a taktikának és stratégiának maradi tudománya, a
militarizmus kiadásai ránehezedtek ugyan az egyes államokra, de háborura
nem került a dolog. Az ugynevezett ellentéteknek egész sora állott ugyan
fenn az imperiális politikát követő nagyhatalmak között, de ezek az
ellentétek, mint az angol–orosz ellentét és az angol–francia feszültség,
vagy elsimultak, vagy pedig, mint a hármas és kettős szövetség közötti
ellentét, időszakos menydörgéseikkel, de zivatarra sohasem vezető
villámlásaikkal megszokottá váltak. Ha voltak háboruk, messze a
koloniákban, vagy apró csetepaték a Balkánon és délamerikai
bastard-országokban, azok az ügyek megszokott menetére befolyást nem
gyakoroltak. Még a jelen század elején az orosz–japán háboru is, melynek
Mandzsuria sárgás porondja és a Japánt Kinától elválasztó tenger
szolgált a szinteréül, valahogyan kivül esett az igazán felérzékelhető
realitásoknak a körén.

Minél erősebb volt a fegyverkezés, minél nagyobbra nőttek a hadseregek
és hajóhadak s minél öldöklőbbekké váltak a harci eszközök szárazon és
vizen, viz alatt és levegőben egyaránt, annál valószinütlenebbnek tünt
fel az a bizonyos sokszor megjósolt, de igazában sohasem hitt _nagy
háboru_. Ugy látszott, hogy az imperiális politika alapjában véve nem
egyéb, mint a gazdasági terjeszkedés elvének országokra és nemzetekre
való alkalmazása. Már pedig a kapitalista vállalatok analogiája azt
mutatta, hogy a verseny nem jelent szükségképen gazdasági háborut, sőt
ellenkezőleg hullámai igen gyakran kartellek, trösztök, ringek és zöld
internacionálék formájában, a nekik kiszolgáltatott fogyasztók rovására
kötött megállapodásokban simulnak el. Az ellentétek nem akadályozták meg
a nagyhatalmakat abban, hogy időről-időre megállapodásokat ne kössenek
tengerentuli országok kiaknázására, érdekszférákat ne létesitsenek, sőt
meg ne egyezzenek gyengébb országok gyarmatainak esetleges felosztására.

Épenugy, mint a nagyhatalmak folytonos surlódásai, féltékenykedései,
szövetkezései, át- meg átcsoportosulásai közben elpárologni látszott a
háborunak a lehetősége és veszedelme, ugyanugy elfakult lassankint a
Marx és társai által megjósolt és beigért _társadalmi forradalomnak_ a
réme is. Mikor a nyugati államok választójogukat mind szélesebb és
szélesebb körökre terjesztették ki, a polgári társadalom rettegéssel
nézte a szélső szocialisták bevonulását a parlamentekbe. A világ nem
fordult fel. Ellenkezőleg, a parlamenti lárma sok esetben a szenvedélyek
jó levezetőjének bizonyult. Először Franciaországban, azután másutt,
szocialistákból is lettek miniszterek. Se jobban, se rosszabbul, se
okosabban, se ostobább módon nem viselkedtek, mint az államok sorsának
többi intézői. Még abban is hasonlatosak voltak polgári kollégáikhoz,
hogy közülük is nagyon sokan hatalomra jutásuk után minden nagyobb
megerőltetés nélkül megtagadták régi elveiket. Franciaországnak már a
háboru előtt volt szocialista hadügyminisztere, aki a _proletárok
védelmének előkészitése_ cimén azt csinálta, amit elődei és utódai
cselekedtek a nacionalizmus és reváns nevében. Németország szocialista
munkássága épenugy viselte az egyenruhát, mint a polgáriak és a
szociáldemokra párthoz való tartozás nem zárta ki a _Krieger-_, vagy
_Veteranen-Verein_ tagságát. A szociálpolitikai intézmények sok
szocialistában azt a meggyőződést érlelték meg, hogy forradalom nélkül
is lehet eredményeket elérni. Revideálni kezdték az ortodox marxizmus
dogmáit és megszületett a revizionista, vagy reform-szocializmus,
amelynek elvei átmenetet alkotnak a haladó polgári pártok programjához.

Egy ideig a terrorisztikus eszközökkel, tőrrel, revolverrel és bombával
dolgozó nihilisták és anarchisták keltettek rémületet. Időről-időre
sikerült nekik egy koronás, vagy koronanélküli államfőnek, miniszternek,
vagy más kiváló állásu személyiségnek gyorsitott eljárással a tulvilágra
való expediálása s ilyenkor jeges borzongás futott végig a reggeli
mellett ujságját olvasó nyárspolgárnak a hátán. Néhány nap mulva azonban
meggyőződött, hogy csak az uralkodó személyében állott be változás, vagy
az elnök helyébe más elnököt választottak és különösen megnyugodott,
mikor látta, hogy a tőzsdei jegyzések némi kilengés után ismét
visszatértek eredeti nyugalmi helyzetükbe. Maguk az anarchisták pedig
belátták, hogy a bomba korántsem oly biztos, mint hitték s csak minden
tizedik lövés talál. Derengeni kezdett bennük az is, hogy nem elég egyes
személyeket elpusztitani, ha az egész társadalmat akarják akár
megdönteni, akár uj alapokra fektetni. Az anarchizmustól való félelem
igy lassanként megszünt. Az angol biró gunyos kicsinylése, aki a
nagyhangu anarchistát a királynő nevében hivta fel, hogy váltsa be
fenyegetését, menjen és forgassa fel egész Angolországot, leghivebb
kifejezője ennek a hangulat-változásnak.

A hosszu béke alatt, az anyagi fellendüléssel, a korlátokat nem ismerő
lehetőségekkel, a külső és belső veszedelemtől való félelemnek az
elmulásával egyetemben soha nem ismert biztonság érzése áradt szét az
egész világon. Szilárd törvények garantálták, erős intézmények védték az
otthon és az egyén biztonságát. A jogrendnek az oltalmát érezte
mindenki, nemcsak otthon, hanem idegen országokban is. Akárki a
legcsekélyebb zaklatás nélkül körülutazhatta az egész világot s az
utlevélre legfeljebb a személyazonosságnak igazolásánál volt szüksége,
ha valahol pénzt akart felvenni. Természetesnek látszott, hogy a vonatok
percnyi pontossággal futnak be az állomásokon, hogy a táviratilag
feladott pénzküldemények pontosan megérkeznek, hogy a braziliai
bányavállalat hiány és késedelem nélkül javára irja az osztalékot angol
vagy francia részvényesének és hogy a friss riviérai virág télen
harminchat óra alatt megérkezik Bécsbe vagy Budapestre. Bizonyos
mértékig az egész világ egy derüs, bizakodó hangulatu, közgazdaságilag
szinezett gondolkodásba idegeződött bele.

És mégis voltak ennek a derüs és bizakodó világnak árnyoldalai. A föld
meghóditása, a természettudományok ugrásszerü fejlődése, a találmányok
gyakorlati kihasználása, a természet erőinek technikai eszközökkel való
fokozatos leigázása s az általános jóllétnek addig nem ismert arányokban
való megnövekedése nem töltötte be a tizenkilencedik század egész
történetét. A nemzeti eszme, amely a század közepe táján a lelkes
fellángolásnak hőskölteménybe illő lobogásával söpörte el az
abszolutizmus korának államrendszerét és a feudális idők politikai
hagyományait, a század vége felé türelmetlen imperializmussá fajzott el.
Ez az imperializmus a _nacionalizmus megalomániája_. A kapitalizmus,
melynek ereje széttörte a céhrendszer korlátait és a termelés
fokozásának ismeretlen arányait honositotta meg világszerte, az egész
világot behálózó kartellekben, trösztökben és ringekben csucsosodott ki.
A liberalizmus elméletileg szabaddá tette az egyént, de nem adta meg
neki a lehetőséget, hogy gyakorlatilag élhessen a szabadságával. Az
iparban egy uj hübériség keletkezett, a formailag szabad, de valójában a
gép mellé leláncolt jobbágysággal. Ennek az uj hübéri rendszernek a
lovagjai pedig ujfajta vértezetnek, tőzsdei papiroknak és árfolyamoknak
a birtokában végezték a náluk kevésbbé szerencsés helyzetben levő
százezrek és milliók rendszeres megsarcolását. A munkás, aki zsebkést
vásárolt, árában lefizette adóját az acéltröszt urainak, az orosz
muzsik, aki a téli estén meggyujtotta sercegő petroleumlámpását, adót
fizetett az amerikai olajtrösztnek, vagy a kaukázusi petroleumforrások
részvényeseinek. Ha szinházi diszelőadások felvonásközeiben kigyultak a
nézőtér ezernyi villanykörtéi s vakitó fény töltötte be a kellemesen
fütött, kényelmes, nagy helyiségeket, a disz-nők pazar pompája mögött,
akik valósággal kivirágzásai e korszak társadalmának, szinte felmerült a
labradori szőrmevadász árnyéka, amint hómezőkön lábol az ezüstróka
nyomában, a kinai kuli, aki a selyemkötegek alatt görnyed a kantoni
kikötőkben és az indiai fonodák páriamunkása, akinek minden vagyona egy
ing és néhány marék rizs a napi tápláléka. Végeredményben mindez a pazar
pompa az ő munkájuknak, a szénbányászok, vasmunkások és a közös sorsban
testvéreik munkájának volt az eredménye s a pompához, a fényüzéshez és
fölösleghez az igazságtalan gazdasági elosztásnak a mellékize tapadt.

Mikor a _régi rend_ megdőlt, egy uj jelszóhoz, a demokráciához tapadt a
politikai és társadalmi megujhodás hite. Ha a nagy tömegek bevonulnak az
_alkotmány sáncai_ közé, egészséges ösztönükkel bizonyára legjobban meg
fogják érezni, hogy merre és kinél keressék sorsuknak helyes intézését.
Az általános választójog, mint minden képzelhető bajoknak az orvosszere,
diadalmas körutban járta be az egész világot. A _népakarat_
megnyilvánulása gyanánt mindenütt a hivatásos politikusok lepték el a
parlamenteket, akiknek tevékenysége a látszólagosságokban, pártelőnyök
kiaknázásában és jogi szőrszálhasogatásokban merült ki, munkájuk pedig
ugy viszonylott az igazi alkotó tevékenységhez, mint a szélkakas forgása
a szélnek az eleven erejéhez. Ezek az uj emberek tartalom dolgában egy
cseppet se voltak különbek a régieknél, csak más volt a politikai és
társadalmi beidegeződésük. Amit a régiek elértek a hatalom
parancsszavával, ők elérték a tömeg tudatlanságának kihasználásával,
hiuságának legyezgetésével és a választási eljárás meghamisitásával. Az
amerikaiak mondják, hogy az elnökválasztásoknál lejátszódó visszaélések
ugy viszonylanak a régi idők parlamenti választásainak visszaéléseihez,
mint egy modern nagy gőzcséplőgép a cséplőhadaróhoz.

Ugyanez történt a közigazgatásban is. A régi közigazgatás _nobile
officium_, a felvilágosodott abszolutizmus korában pedig bizonyos fokig
müvészet volt. A demokrácia fejlesztette ki belőle akaratán kivül a
lélekölő bürokratizmust, amely nem alkot, nem termel és legfőbb célja
az, hogy az állammal önmagát eltartassa. A demokratikus idők hivatalnoki
lélektana, kicsinyes szempontjaival, irigykedéseivel, fizetési
osztályokba sorozott intelligenciájával, a legsivárabb valami, amit
valaha egy politikai rendszer kitermelt magából.

Mindezeket a jelenségeket a nagy közönség tulnyomó része nem méltatta
kellő figyelemre, vagy egyáltalán nem is vett róluk tudomást. Különösen
pedig nem érezte meg, hogy a nagy anyagi előretörés mind erősebben
szembeállitja az anyagot a szellemmel és a civilizációt a kulturával. A
nagy anyagi fellendülés és biztonság érzése mellett mintha háttérbe
szorultak volna a lelki momentumok. Nem mintha nem lettek volna ennek a
kornak gondolkodói, irói, költői és müvészei. Voltak, sőt frankban,
márkában, fontban és dollárban jobban kerestek, mint elődeik. A római
császároknak, a reneszánsz pápáinak és kalandor-fejedelmeinek kivételes
példáit leszámitva, akik eltartották a szolgálatukban álló
müvész-mesterembereket, talán sohasem juthattak el irók, müvészek és a
társadalmi rangsorban el nem helyezkedett egyéb elemek olyan
viszonylagos jólléthez, mint a tizenkilencedik század utolsó és a
huszadik század első évtizedeiben. Soha azelőtt regényirók irói
honoráriumokból yachtot nem vásárolhattak zeneszerzők és festők
alkotásaik jövedelméből villákat nem épithettek. És valahogy mégis a
szemlélőnek, aki a csillogó felszin alatt a mélységbe tekintett, az az
érzése támadhatott, hogy ez a társadalom nagyon is anyagi lett,
elfordult az igazi irodalmi, müvészi és erkölcsi széptől, leszokott a
mély gondolatokról, az elmélkedésnek gyönyörüségeiről, melyek az életet
igazán széppé és becsessé teszik. Kifelé élt a világ, nem befelé.

Ebbe a világba süvitett bele 1914 augusztusának első napján a
világháboru harsonája. Sok százezren, akik elmentünk az orosz sikságok,
a szerb hegyek, vagy a lankás flandriai halmok tájaira, azt reméltük,
hogy idehaza leszünk, _mire a levelek lehullanak_. A százezrek közül,
akik felvirágozott zászlók alatt a háboruba vonultak, csak kevesen
olvasták Bloch orosz államtanácsosnak, a hágai békekonferenciák
tulajdonképeni kezdeményezőjének a könyvét a nagyhatalmak közötti
háborunak valószinü következményeiről. Akik olvasták, bár a könyv a
gazdasági összeomlást jósolta meg, azokat megnyugtathatta a jóslatnak az
a része, hogy a modern háboru legfeljebb hetekig tarthat, azután önmagát
teszi lehetetlenné. Mikor megszólalt a harsona, mikor fellobogtak a
vésztjósló tüzek Európa különböző pontjain, igazában nem tudtuk, mit
jelent a háboru. Legkevésbbé a katonák tudták, mert hiányzott a
közgazdasági iskolázottságuk. Maga Ludendorff vallotta be, hogy a német
nagyvezérkar foglalkozott a háborunak katonai és pénzügyi
előkészitésével, de a gazdasági szükségleteket elhanyagolta. Ugyanez
történt a többi államokban is.

Mikor kitört a háboru, az emberiség legnagyobb része azt hitte, hogy
erős, de rövid ideig tartó megrázkódtatása lesz a megszokott életnek.
Azután folytatjuk, ahol elhagytuk. Élünk, szeretünk, meghalunk. Az első
ijedelem hamar megszünt. A közgazdaság alkalmazkodott a háborus
viszonyokhoz. _Business as usuel_. A jótékony hölgyek uj jogcimet
találtak mások pénzének eladminisztrálására. Szadista hajlamu főrangu
nők tetszelegtek a vöröskeresztes egyenruhában a vérző emberi huscafatok
látásában. Még a mögöttes országrészek gazdasági tisztjei és a magasabb
parancsnokságok is, amelyek csak táviró és telefon utján értesültek az
ágyuk dörgéséről, bőséges előlegeket vettek fel az _esetleges_ hősi
halál glóriájára.

Azután jött az igazi halál, szenvedés és pusztulás. Földbe ásott emberek
milliói fegyverrel kezükben esztendőkön keresztül néztek farkasszemet
egymással. Csekély katonai eredmények egyik és másik oldalról is
százezrek életébe kerültek. Jött a nagy összeomlás, amely nemcsak a
legyőzöttek országait csonkitotta meg és darabolta fel, hanem
gazdaságilag magával rántotta a győzteseket is. Már a háboru folyamán,
innen is, tulról is, ismeretlen, földalatti erők mozdultak meg és csak a
kitartás kérdése volt, hogy hol jutnak hamarább kitörésre. Oroszország
egy nagy társadalomnak teljes szétzüllését mutatja. Hogy hová fejlődik
az orosz bolsevizmus, tudni nem lehet, de bizonyos, hogy a régi rend
1914. előtti formájában már soha többé helyre nem áll. A régi uralkodó
osztályok tönkrementek, gazdagságban és hatalomban egészen uj rétegek
foglalták el a helyüket. A háborunak és a rövidlátó békéknek a
következményei még nincsenek véglegesen elkönyvelve. Hiány van a
legfontosabb iparcikkekben, az ipar pedig pang. A munkaadók nem tudják
megfizetni a magas munkabéreket, a munkások ezrei pedig munka nélkül
állanak. Munkanélküliség és dolgozni nem akarás karöltve járnak
egymással. A hitelorganizációnak csődje megmutatta, hogy egész gazdasági
életünk tulajdonképen a bizalomra van felépitve s ha ez elvész, megdől
az egész fikció, melyet reá épitettek. Lenin nem ok nélkül állapitotta
meg, hogy a bankjegyeknek nagy tömegben való nyomása és a mindennek
értékmérőjét alkotó pénznek az elértéktelenedése a legbiztosabb utja a
társadalmi rend felbomlasztásának. A háborunál is biztosabban bomlasztja
meg a termelés rendjét, a közlekedés és közélelmezés szervezetét, dönti
meg a társadalmi egyensulyt és viszi bele a forradalmi gyülölködés
szellemét a társadalom osztályaiba. Oroszországban megdőlt a régi rend,
Németország kóstolót kapott a spartakusok és kommunisták lázadásából, de
a politikai és társadalmi földrengés még nem pihent meg. A legkomolyabb
angol államférfiak az 1921 első felében lezajlott szénbányász-sztrájkot
jelentőségében a világháboru válságos időpontjai mellé állitották. A
latin-germán kulturkör társadalmainak bomlási jelenségei mellett Kina is
egy ősrégi társadalom atomizálódásának képét mutatja. Az idő méhe
mindenütt terhes. A francia forradalom kitörésétől számitott
negyedszázad mulva jutott Waterloonál nyugvópontra. Lehet, hogy mi is
csak a dereka táján vagyunk a történelem háborgó periódusának, melynek
kilengései még nagyon soká eltarthatnak.

Az általános biztonság érzése, melybe az emberiség 1914 előtt ringatta
magát, hosszu időre megszünt. A fájdalmak és megpróbáltatások nemzedéke
lett az emberiség mai generációjából, melyre még fájdalmasabb, hogy nem
tudja, hogy milyen lesz utódainak a sorsa, akik a sarkát tapossák.
Mintha békés és meghitt tájakról valami kényszeritő erő jeges
fergetegre, vagy számumtól szántott sivatagra forditotta volna az
emberiség tekintetét. Akárcsak Belzaszár lakomáján, a kárpiton
tüzbetükkel olyan kérdések jelentek meg, melyekről az anyagi fejlődés
lázában élő emberiségnek legnagyobb része megfeledkezett. Vajjon a jövő
minő feleletet fog adni ezekre a kérdésekre?

=Világfelfogás és lelki elhelyezkedés.= Az anyagi haladás és külső
biztonságnak széles körökre kiterjedő érzése csak egyik jelensége volt a
háboru előtti időknek. A másik jelenség, amely közvetlenül az egyes
emberre vonatkozik, az egyén lelki elhelyezkedésének bizonytalansága.

A mindenséghez viszonyitva kifejezhetetlenül rövid, de az ugynevezett
világtörténelemhez viszonyitva nagyon hosszu multra tekinthet vissza az
ember ezen a földtekén. Első nyomai valószinüleg a pliocén végéig, vagy
a pleistocén elejéig vihetők vissza. Hogy miként lett belőle gondolkodó
lény, csak feltevésekkel tudjuk megmagyarázni. Mikor megtanult egyenesen
járni, szemével szabadon tudott körültekinteni, érzékszervei között a
szaglás és hallás helyett a látás került az első helyre. Az egyenes
tartás az embernek nemcsak fizikai látókörét növelte meg, hanem szellemi
horizontját is rendkivüli mértékben kitágitotta. Az egyenes tartás
lehetővé tette az érzéki benyomások megszaporodását, a gyorsabb
tájékozódást, a jelenségek biztos felismerését, a veszedelmek
meglátását, a kombinativ tehetségek kifejlődését. E funkciók belső
átalakulásokat vontak maguk után, különösen az agyban, a gondolkodás
székhelyében és központi szervében. Az egyenes tartás következtében az
ember keze egyuttal felszabadult a szerszámok használata számára. Az
emberből _szerszámkészitő állat_ lett és a szerszámkészités
megsokszorozta karjának erejét és megnövelte teljesitő képességét. A
szerszámokkal lett az ember ura a világnak. A szerszám és a technika
pótolta érzékeinek tökéletlenségét, szervezetének fogyatékosságát és
növelte meg felismeréseinek körét szinte a végtelenség határáig.

Az egyenes tartás következése volt az is, hogy a mell, amelyet nem
nyomtak a többi belső szervek, a torokkal, gégével és hangszalagokkal
együtt kifejlődhetett a beszéd szervévé. Igy kezdődött az érintkezésben
az artikulált hangok használata, amely az ismétlődés és bizonyos
hangoknak egyes fogalmakra való alkalmazása révén beszéddé és énekké
fejlődött. A beszéd megadta a nagy lökést a kulturális haladásnak. Az
egyedek szellemi tartalma nemcsak átöröklés utján mehetett át az
utódokra, hanem közlés által is mélyülhetett és terjedhetett. Beszéd
nélkül nincs igazi gondolkodás. Az összefüggő, nyelvtanilag felépitett
beszéd volt az előfeltétele az összefüggő, rendszeres, jelenségeket és
megismeréseket csoportositó, logikus és elvont gondolkodásnak. Igy
fejlődhettek ki a társadalmi életnek egyre nagyobb megnyilvánulásai. A
játékösztön lett a kiindulási pontja a müvészetnek, az önfenntartás
ösztöne a gazdasági tevékenységnek és a megismerés ösztöne a
tudománynak.

Mindez természetesen hosszu, néha lassu, néha lökésszerü fejlődésnek
volt az eredménye. Bármennyire vissza tudunk tekinteni e fejlődésnek a
során, attól az időponttól kezdve, mikor az ember kiemelkedett a többi
állatok közül és mikor az a funkció, amelyet közkeletüen léleknek
nevezünk, elválasztotta, helyesebben mondva fölébe emelte őt állati
rokonainak, öröknek kell tartanunk nála a törekvést, hogy életének
célját megtalálja és helyét a mindenségben megjelölje. Az ősember hallja
a mennydörgést, látja a villám cikázását, tapasztalja a viharnak,
árviznek, tüznek romboló erejét, érzi a nap melegének jótékony hatását
és megismeri az ég sötét kárpitján ragyogó csillagoknak utmutató fényét.
Primitiv képzeletében életet tulajdonit nekik s bennük látja azokat a
hatalmakat, melyek sorsát irányitják. Igyekszik elképzelni azt a
viszonyt, melyben mindezekhez az erőkhöz áll. Az erők nyomasztó hatalma
és saját kicsinysége a félelem érzésével tölti el. Kiengesztelni
igyekszik őket, ha érzi a haragjukat. Mikor megismeri a saját lelkét,
valahogyan az a képzet ébred fel benne, hogy az elköltözötteknek a lelke
tért meg ezekhez a személyi jellegünek képzelt erőkhöz. Talán az
elhunytak szelleme tér vissza kisérteties éjszakákon, zugó viharban,
vizek áradásában és mennydörgés zajában. Ezért kell őket kiengesztelni,
ezért kell nekik ételt és italt adni utolsó utjokra. A halottak iránti
félelemből igy keletkezik a mitologiának és az áldozatnak legprimitivebb
formája. Ezért igyekszik a primitiv ember halottait illő formában
eltemetni. A temetés szokása, melyet az egész állatvilágból csak az
ember ismer, egyidős a vallásos kultusz kezdetével. Ma nem tudjuk még,
hogy a sirkő, melyet megemlékezés gyanánt elhunyt hozzátartozóink hantja
fölé emelünk, milyen ősi képzetnek az eredménye: a tiszteletet
jelezte-e, vagy pedig azért görgetett az ősember követ a halottak fölé,
hogy vissza ne térjenek és földi életét ne zavarják?

A tudományos felfogás szerint az ember életének kezdő időpontja, mikor a
petében az oxidálódás megkezdődik, végső időpontja pedig, mikor a
testben az oxidálódás megszünik. Ekkor megfelelő hőmérséklet és elegendő
viztartalom mellett a sejtfalak a mikroorganizmusok számára
hozzáférhetőkké válnak és bekövetkezik a feloszlás. Ezt mondja a
tudomány, amely fizikai magyarázatot keres az élet és halál kérdésére.
Mindezekkel a problémákkal azonban a bennünket megelőző generációk nem
várhattak a világegyetem modern vizsgálatának és a kisérleti biologiának
az idejéig. A halál utáni sötétségtől való félelem az embert
magyarázatra, még pedig önmagát megnyugtató magyarázatra kényszeritette.
Ez a magyarázat pedig csakis a _természetfeletti lélek_ lehetett, mely a
testtel együtt nem pusztul el a halál után. Nincs vallás, amely egy vagy
más formában ezt ne tanitaná s ne a tulvilági élet igéretét használná
fel a lelkek fegyelmezésére.

Tényleg, nem kételkedhetünk benne, hogy a személyes halhatatlanságba
vetett hit az emberiség történetének során bizalmat és vigaszt
csöpögtetett az örök sötétségben való elmerüléstől rettegő sok millió
meg millió embernek lelkébe. Egy másik öntudatos és végnélküli életnek a
lehetősége, melynek a halál csak belépő kapuja, a földi gyötrelmektől
való szabadulás, az örök boldogságban való egyesülés mindazokkal, akik
kedvesek voltak e földi életben, az örök szépség, tisztaság és
tökéletesség ábrándképe, olyan igéretnek a formájában jelentkeznek,
melyeknek egyenesen kivánatossá kellene tenni a szabadulást a földi
siralom völgyéből. A földöntuli jutalom igéretének és a kárhozattól való
félelemnek tagadhatatlanul rendkivül nagy az erkölcsi és fegyelmező
ereje. Mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon kevésszámu
kivételeket leszámitva, az emberek többsége retteg az ismeretlen kapuján
való átlépéstől. A dolgok mélyén, tul a megismerhetőség határain, ott
lappang a nagy ismeretlentől való örök és leküzdhetetlen rettegés.

A történelem hajnalától kezdve mindenütt, minden népnél ki tudjuk
mutatni az emberek törekvését létük titkának a megismerésére. Az örök
kérdés ez: _Ember, honnan jössz és merre visz utad?_ És nemcsak a
vallásos gondolkodás érzi a szükségét, hogy erre a kérdésre megfeleljen,
hanem még a tudományos felfogás is, amely szétszaggatja a multból
öröklött képzeteknek a szövevényét, szükségét érzi, hogy egy uj
metafizikai jellegü képet alkosson a mindenségről és az emberről.

Milyen ez a metafizikai kép és miként jön létre? Az ember megfigyeli és
a megfigyeléseken alapuló következtetései révén magyarázatát törekszik
adni a világnak és önmagának. Ez a magyarázat világnézletté válik, ha az
ember a tudatában kialakult képet valamely általános oknak az okozata
gyanánt fogja fel, mely az egészet és részeit létrehozta. Mikor a görög
gondolkodás rájött, hogy istenei nagyon is emberileg gondolkodó, érző és
cselekvő lények, egy hatalmasabb erőt keresett, mely az isteneket is
irányitja és rendet teremt a mindenségben. A sors, az elemek szeretete
és gyülölete, amelytől minden függ, első tapogatózó kisérletek egy
tudományosan is elfogadható, de mindamellett metafizikai jellegü
világfelfogásnak a megalkotására. Mikor a mult század természetbuvárai
és gondolkodói lerombolták, vagy azt hitték, hogy lerombolhatják
mindazokat a vallási, politikai és társadalmi illuziókat, melyekben
apáik éltek, kénytelenek voltak rájönni, hogy nagy értékek termelése
mellett sokat fel is áldoztak, amire az embernek szüksége van. Nem elég
csak ismerni a természet erőit; önmagukban azok vakok és süketek.
Keresni kell azt a valamit, ami mindenek mögött rejtőzik. Igy ébred fel
a modern emberben is a metafizikai gondolkodás szükségessége.

A kémia a változó világnak változatlan alkatrészeit keresi. A fizika a
változó mozgásokat előidéző változatlan törvényeket igyekszik
megállapitani. Megállapitásaik azonban csak az ész számára
megközelithetők, a kedély nem tudja befogadni őket. Önmagukban épen
annyira elszigeteltek és épen annyira megmagyarázhatatlanok, mint a
csoda, melynek nincs helye a természettudományosan képzett, józan ember
gondolkodásában. Ha a fizikus azt mondja, hogy a feldobott kő visszaesik
a földre, mert a gravitációs törvény szerint minden test a föld
középpontja felé törekszik, ez önmagában véve igaz. De épenugy
mondhatjuk azt is, hogy a gravitációs törvény ilyen módon érvényesül,
mert ez egy még általánosabb jellegü okból igy következik.

A brahmanista bölcseletnek van egy mély értelmü allegoriája, hogy a
világ egy tojásból keletkezett, melynek héját az ész törte fel. Mi a
Kant–Laplace elmélet alapján állunk, hogy az ősanyag a világürnek
valamely pontján megsürüsödött és rotációs mozgásnak indult. Vannak,
akik ezt az elméletet esetleg megtoldják Haeckel és Ostwald tanitásával,
hogy ennek az egész világegyetemet betöltő anyagnak, vagy energiának
érzése és akarása is van. _Denkende Substanz-Energie_. Végső elemzésben
azonban ők is csak a mitologikus tojást helyettesitik a tudományos
ősanyaggal és mindkét esetben fennmarad a kérdés, hogy honnan támadt az
ész, amely feltörte a tojást és miből lett az erő, amely teremtette és
mozgásba hozta az ősanyagot? Akár azt mondjuk, hogy a világ teremtés,
vagy pedig fejlődés eredménye, nem tudunk megfelelni a kérdésre, hogy
_mi volt a teremtés, vagy a fejlődés kezdete előtt?_ Igy vagyunk az okok
keresésével az egész vonalon. Nincsen ok, amely után még egy _miért_ ne
merülhetne fel. Az okok kutatása alapjában véve _regressus ad
infinitum_. Pedig bizonyára van egy _prima causa_, amely mindenek mögött
rejtőzik. Ezt keresi az ember állandóan, reménytelen reménykedéssel.
Ennek szempontjából a Büchner _őserő-anyaga_, amelyből minden keletkezik
és amelybe minden visszatér, alig különbözik valamiben a nirvánától.
Haeckel és Ostwald monizmusa is közel jár a vallásos gondolat határához.
Ha az idő alkalmas volna uj vallások alapitására, tanitásaikból az
utódok bizonyára dogmát csinálnának. Azt tanitják, hogy tudat nélküli
lélek van az atomokban s az energia az anyag lelke. Ez a rejtelmes, érző
és akaró energia, melyet megmagyarázni nem lehet, teljesen metafizikai
jellegü. Mikor a monizmus a metafizikát kikapcsolja, maga is uj
metafizikai rendszert állit fel. A monizmust hivői tudományosan
támasztják alá, de maga a monizmus elmélete is a lét megmagyarázásának
örök szükségességéből fakad.

Ennek a szükségességnek általánossága és folytonos visszatérése mutatja,
hogy az emberi lélek tényleg nem tud nélkülözni bizonyos szintézist,
bizonyos átfogó képzetet a mindenségről, melyben magát el tudja
helyezni. Ez a szintézis kölcsönzi neki azt a mértéket, melynek
segitségével megállapitja önmagának embertársaihoz és a világ
érzékelhető jelenségeihez és érzékfeletti megnyilatkozásaihoz való
viszonyát. Ez adja meg a lelki egyensulyát és távolabbi vonatkozásokban
ez biztositja a társadalom egyensulyát is. Röviden ez az, amit
_világfelfogásnak_ nevezhetünk.

Önmagában az egyes, elszigetelt ember olyan világfelfogáshoz, amely
kielégitően képes e feladatoknak megfelelni és a mindenségnek
lépten-nyomon jelentkező kérdéseire a választ megadni, nem képes
eljutni. Mindnyájunknak a mindenségről alkotott képzetében
megszámlálhatatlan nemzedéknek a tapasztalata, elvont gondolkodása
sürüsödik össze. Bár nagyjából ismerjük a mai emberiségnek élén álló
latin–germán kulturkör világnézletének a forrásait, képtelenek vagyunk
pontosan kimutatni, hogy mennyi belőlük Hellász öröksége, vagy Rómának
hagyománya, mit kaptunk a sémi világtól, sőt távolabbi vonatkozásban
Indiától, Egyiptomtól és a szumiroktól, akiknek teremtés-legendája és az
embernek az özönviz által való büntetése a biblia utján hozzánk is
átszármazott.

Egy bizonyos, hogy a világképzetek kialakulására mindenkor és mindennél
nagyobb befolyást gyakorolt a _hit_. A mindenség képzete
transcendentális dolgoknak egész sorozatával lévén összefüggésben,
kérdéseire tisztán gyakorlati tények alapján megfelelni nem lehet. Minél
messzebb megyünk vissza a multban, annál kisebb az emberek előtt az
olyan tények és jelenségek száma, melyeknek törvényszerüsége ismeretes.
Akárcsak a gyermek, az emberiség is gyermekkorában csak elszigetelt
jelenségeket lát, azok összefüggésének ismerete nélkül. Amit
megmagyarázni nem tud, annak természetfeletti jelentőséget tulajdonit.
Az ilyen jelenség a _csoda_. Ahol a tények megszünnek, helyesebben, ahol
a tényekre nincs kielégitő magyarázat, ahol csodák fordulnak elő, ott
kezdődik a hitnek a hatalma.

Alapjában véve mi is a hit? Tudományos magyarázat nélküli elképzelése
annak, hogy minden, ami körülöttünk és bennünk van, szükségszerüleg
valamely rendszerbe tartozik; mindent bizonyos, az embernél nagyobb
hatalmak irányitanak; mindennek, ami van, vagy ami történik, megvan a
saját külön jelentősége, még ha tul is esik az emberi megismerésnek
határain. A hit biztonsági érzés a jelen, de különösen a titokzatos jövő
számára; bizalom egy nagy természetfeletti lényben és megnyugvás egy
öröktől és örökké levő hatalomnak a rendelkezésében. Aki hisz ebben a
természetfeletti hatalomban, az igaz ember s a hit a megigazulásnak az
előfeltétele. A legtöbb vallás ezt bizonyos misztikus lelki folyamattal
hozza kapcsolatba. A görögöknél ezt szolgálhatták az eleusisi
misztériumok. A keresztény vallások mind valamely eredendő bünt
tételeznek fel, melyből az ember a megváltás utján jut a
megvilágosodásnak, üdvözülésnek és igazi hitnek az állapotába és a
hivőknek a közösségébe.

Vizsgálva a civilizációknak és kulturáknak a lényegét, megállapithatjuk,
hogy az egyes kulturáknak az egységét nagy részben a megismerésen tul
eső dolgokról alkotott képzeteknek a közössége s az ebből szükségképen
folyó erkölcsi világnézlet adja meg. Ebből a szempontból a latin–germán
kulturkörnek a teljes egysége a reformáció és a számtalan háboru
ellenére is kétségtelen. Viszont a fehér fajok civilizációját egészen
magukévá tették a japánok és más szines fajok is azon az uton vannak,
hogy mihamarabb részesei legyenek a fehér ember civilizációjának,
anélkül, hogy kulturájának közösségébe belépnének és világfelfogását
magukévá tennék.

Az emberiség szellemi története tulajdonképen az egyes kulturköröknek a
története, melyekben megannyi különböző képzet élt az ember
rendeltetéséről és a sorsát irányitó földöntuli hatalmakról. Ahány nagy
reformátora volt az emberiségnek, hivták légyen Mózesnek, Buddhának,
Konfuciusnak, Sokratesnek, Jézus Krisztusnak, nem is emlitve a
kisebbeket és puszta kisérletezőket, mind érezték a belső szükségét,
hogy tanitásaiknak nagy, általános, szintetikus keretet adjanak.
Tanitásaikat igyekeztek annyira teljessé tenni, hogy a hivő bennük a
létnek minden kérdésére megtalálja a feleletet. Elsősorban nem dogmákat,
hanem világnézletet adtak a követőiknek. A világnézletet dogmává
rendszerint az utódok formulázták.

A történelmi materializmus igen hasznos segitőeszköz lehet az emberiség
életjelenségeinek a megértéséhez, de olyan általános értékü törvénynek,
amely mindent megmagyaráz, nem tekinthető. Az emberiség nagy
apostolainak tanitása, amely a nagy hóditók cselekedeteinél és
alkotásainál erősebben él a következő századokban, nem az anyagból fakad
és nem az anyag az, ami a kulturát kulturává teszi.

Bizonyos azonban, hogy ezek a szellemi szükségletek az egyes emberekben
nem egyformán élnek és az egyes társadalmak körében nem mindig egyforma
intenzitással jelentkeznek. Mig az egyik ember számára elengedhetetlen
logikai és esztétikai vagy erkölcsi szükséglet, hogy harmonikus
világnézlethez jusson el, a másik megelégszik nyers tényeknek egymás
mellé sorakoztatásával és valamely csökevényes magyarázattal. Vannak
tudósok, akik a saját külön területükön igen szép eredményeket tudnak
felmutatni, de nem érzik a szükségét, hogy tudásukat az általánosságba
bekapcsolják. Vannak periódusok is, melyekben a transcendentális
szükségletek különböző erővel lépnek fel. Nagy anyagi haladások idején
és nagy politikai válságok alkalmával háttérbe szorulnak a szellemi
momentumok, meglazulnak a hitbeli, világnézleti és erkölcsi kapcsolatok.
Ilyenkor szokott látszólagos nagy fellendülések után bekövetkezni
egy-egy kulturának lassu felbomlása, vagy rohamos összeomlása.

=A modern világfelfogás problémája.= Hogy áll a mi társadalmunk a
világfelfogásnak a kérdésével? Kétségtelen, hogy világfelfogásunk a
legsulyosabb óráit éli. A latin–germán kulturkör él, de világfelfogása
épen a társadalomnak legerősebb, haladni tudó és fejlődésképes
osztályaiban erősen ingadozik. Ennek magyarázata kétféle lehet. Vagy a
mai világfelfogás nem képes a modern embert kielégiteni, vagy amit
fentebb érintettünk, az anyagi fellendülés lázában csakugyan elfordult a
modern ember a szellemi problémáktól. Nincsenek többé transcendentális
szükségletei.

Az eredet kérdését e helyütt mellőzve, az uralkodó keresztény
világfelfogás jellegzetességét a _dualisztikus_ és _geocentrikus_ elv
adja meg. Szemben áll egymással a szellemi és anyagi világ, a
halhatatlan lélek és mulandó test, amivel ugyan némi ellentétben van a
testnek feltámadása. A világegyetemet az örökkévaló, mindenható és
mindentudó Isten hozta létre, aki a teremtés koronájául a földre
helyezte az embert, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. A
teremtésnek legfontosabb alkotásai a föld és az ember, hisz annyi millió
égitest közül Isten erre a parányi földre küldte egyszülött fiát, hogy
megváltsa az emberiséget. A föld és az ember körül csoportosul a
mindenség, a nap, hold, csillagok és a mennynek a boltozata. A tanitás
másik sarkalatos pontja, hogy az igazságos, jót jutalmazó és bünt
büntető Isten a saját akarata szerint kormányozza a világot. Természeti
törvények nincsenek, illetőleg, ha bizonyos jelenségek állandóan,
következetesen ismétlődnek, ugy ez is Isten akaratából történik, aki
azonban bármely pillanatban meg is változtathatja őket. Kiszárad a
tenger, hogy száraz lábbal lehessen átmenni rajta, Józsue megállitja a
napot, feltámadnak a halottak és a századok másodpercekké olvadnak
össze.

Sokáig rendithetetlenül állottak a hitnek a tételei és a
kinyilatkoztatás és irás fölötte állott minden birálatnak. Ha az emberi
elme valamely uj dologra bukkant, olyan magyarázatát kellett találni,
amely megfelel az irásnak, kinyilatkozatásnak és a reájuk alapitott
dogmának. Hinni _kell_, mert csak az igaz, amit az egyház tanit. _Credo
quia absurdum._ A negyedik század zsinatai az igazságot az érte meghalt
vértanuk _számával_ bizonyitották. Duns Scotus és Occam szerint a
magasabb rendü igazságok nem lehetnek bizonyitás tárgyai és az ész
feltétlenül tartozik magát mindenben alávetni az egyház tekintélyének.
Anselmus canterburyi érsek szerint a kereszténynek először kutatás
nélkül hinni kell, azután törekednie kell, hogy amit a hitben igaznak
ismert meg, meg is értse.

A görög világ valósággal intuició-szerüleg nagyon sokat megértett a
mindenség törvényeiből s a görög bölcselők tisztán elméleti uton
messzire jutottak a mindenség megismerésében. Eredményeiket a prózai és
lendület nélküli római lélek nem tudta tovább fejleszteni, a
népvándorlás után visszabarbárosodott Európában pedig elvesztek még azok
a megismerések is, melyekhez a régiek már eljutottak. Elvesztek az olyan
tanitások, mint az Anaxagorasé, aki azt hirdette, hogy a nap és
állócsillagok egy helyben állanak, a föld a napot megkerüli és saját
tengelye körül forog. Elveszett Thales tanítása, hogy semmiből semmi nem
képződhetik és semmisem válhat semmivé. Elvesztek Heraklitosnak,
Empedoklesnek és Demokritosnak a folytonosságra vonatkozó tantételei,
melyeken keresztülcsillog a világ jelenségeinek a fejlődés törvénye
szerint való megmagyarázása és elveszett Epikurosnak valósággal
fejlődéstani atomelméletre alapitott világnézlete. Ilyen gondolatokra
képtelen is volt a középkor naiv, gyermeki és barbár világa. Ennek
nagyon megfelelt az a rendszer, hogy egy tekintélyben tulhatalmas egyház
adja meg mindennek a magyarázatát és mondja meg, mit szabad hinnie és
mit nem.

A középkor végétől kezdve azonban egyre jobban szaporodnak a különböző
felfedezések s az emberi tudás mind messzebb merészkedik azokon a
mezőkön, melyeket azelőtt a hitet képviselő egyház kizárólagos
dominiumának tekintett. Először arab közvetitéssel, majd más csatornákon
át is kezdtek beszivárogni Európába a görög bölcselőknek évszázadokon át
feledésbe ment tanitásai, melyek különösen fogékony talajra találtak a
pezsgő életü, mozgékony és minden uj dologra reagáló Itáliában. Ennek az
Itáliának életvidám felfogásától távol állott, hogy a földet siralom
völgyének tekintse. Nem nagyon volt hajlandó, hogy az egyházatyák
tanitása szerint az emberiséget szerencsétlen nemzedéknek tekintse, mely
Ádámban egyetemlegesen vétkezett s melynek létében a föld csak átmeneti
állomás. A korai reneszánsz rájött, hogy az élet önmagában is érték s az
igazi lelki felszabadulás ennek a felfedezésnek az öröksége. A középkor
skolasztikus gondolkodása megkötöttségén megbukott, mert bizonyitottnak
tekintvén a bizonyitandót, örökké visszatért kiindulási pontjához és
megkövesedésre volt itélve.

Mikor ezen a megkötöttségen tultette magát az emberi lélek, egyszerre
rohamos lett a változás. Aristoteles eleinte olyan tekintély volt, akár
az egyházatyák, mihamarabb azonban a természettudomány és a mindenség
megismerése uj irányok felé terelődött. Cues Miklós már a 15. század
elején eljutott odáig, ahol a görögök tartottak, hogy a föld gömbalaku
és saját tengelye körül forog. Minél jobban szaporodtak ezek a
felfedezések és uj megismerések, annál nehezebbé vált, hogy a bibliával
és a vallás tantételeivel összeegyeztessék őket. Az egyszerübb eset az
volt, ha valami nem volt benne a bibliában, az egyházatyák irásaiban és
a zsinatok határozataiban. Az ilyesmi lehetett igaz, bár csak
_másodrendü_ igazság maradt, mert nem tartozott _a tudományok
királynőjének_, a teologiának az ismeretkörébe. Nehezebb volt az eset,
ha valami ellentmondott a tekintély eme forrásainak és a közkeletü
tanitásnak, mikor a csirázó, serkedező tudomány került szembe a
dogmával. Tragikusan sulyossá váltak az összeütközések, mikor a tudomány
az egyházi tanitás sarkalatos pontjait, a geocentrikus és dualisztikus
elvet, a mindenség többi alkotásaival _szembeállitott_ embernek a tanát
kezdte ki.

Kopernikustól, Keplertől és Galileitől kezdve, az aufkläristáknak és
másoknak végtelen során át Darwinig és Haeckelig, az utolsó fél évezred
szakadatlan sorozata a tudomány és vallás közötti összeütközéseknek. Ma
a legtöbben iskolázottságuk foka, történelmi tudásuk mértéke, sőt
politikai pártállásuk szerint is nagyon helytelenül itélik meg a mult
századoknak ezeket a sulyos harcait és lelki válságait. Mert az
összeütközéseknek a kérdései körül a legtöbb már végérvényesen és
visszavonhatatlanul elintéződött a tudomány javára, az egyházat a
sötétség tudatos terjesztésével vádolják s az inkvizició és a római
kuria hatalmi politikája mellett nem látják meg azokat a nagy érdemeket,
melyeket az egyház a visszabarbárosodott Európa civilizálása és
kulturképessé tétele körül szerzett. Az egyház a legtöbb esetben
jóhiszemü volt, mikor ragaszkodott a szentirás, az egyházatyák és a
hagyomány által megszentelt magyarázatokhoz; ugy vélte, hogy tartozik
ezzel nemcsak önmagának, hanem a gondjaira bizott emberiségnek is. De
mert az egyház nagyon hatalmas volt s mert a tudományokat illetőleg a
reformátoroknak se volt liberálisabb felfogásuk, – Luther a sátán
sugallatát vélte felfedezni Aristoteles tudományában. Calvin pedig
máglyára kü dte Servet Mihályt, – a fejlődés lassu volt és nehéz. Nehéz
volt a földet leszoritani az őt megillető szerényebb, másod-, vagy
harmadrangu, vagy még hátrább eső helyre és még nehezebb volt az
embernek az igazi helyét kijelölni a mindenségben.

A gondolkodás történetének legérdekesebb fejezetei közé tartozik, hogy
az emberiség milyen lelki forradalmak sorozatán keresztül jutott el
ezeknek a nagy problémáknak a helyes megismeréséhez. Az első állomás
volt a geocentrikus elv bukása és a nap középpontiságának bebizonyitása.
Ebben három haladási fokot lehet megkülönböztetni. Az első fokon a
kutatások esetlegeseknek, véletleneknek és önkényeseknek látják az ég
jelenségeit. Ez a kalandos csillagászati rendszereknek az ideje. Maguk
az egyháziak állitják fel a különböző kombinációkat, melyeket
rendszerint a szentirás tekintélyével támasztanak alá. A második fokozat
a nap középpontiságának felismerése, Kopernikus, Kopler és Galilei kora.
Tudományos forradalmak szele zug bennük. Kopernikus és Kepler indexre
kerül, Galilei pedig térdenállva kénytelen visszavonni, amit hirdetett.
A harmadik korszak Newtontól kezdve sorra felfedi a megismerést igazoló
törvényeket és egymásután szolgáltatja a szükséges bizonyitékokat. Ez a
geocentrikus elvnek a bukása.

A forradalmi összeütközések sora Kopernikus könyvével kezdődik, _De
revolutionibus orbium coelestium_, mely napjainkban érte meg
megjelenésének négyszázados évfordulóját. Ma, mikor Kopernikus tanitása
már köztulajdona az egész emberiségnek és nincsen egyházi ember, aki
tagadná tanainak az igazságát, talán nehéz is megérteni, hogy mit
jelentett a maga idejében, mikor ki merte mondani, hogy a föld nem
közepe és nyugvópontja az egész mindenségnek. A gondolkodás felszabadult
a szük földi értékmegállapitások megkötöttségéből, megtanulta a földön
kivül eső nézőpontról megitélni a földi dolgokat és utat nyitott az
önmagáért való tudományos kutatás számára. Nem csoda, ha Kopernikusnak
ez az inkább intuitiv jellegü felfedezése indexre került Kepler
_Astronomia nova_-jával egyetemben, mely hozzá a csillagászati
bizonyitékokat szolgáltatta.

Jelentőségében a tizenhatodik századnak e nagy felfedezése mellé
állitható a következő évszázadban Newton gravitációs elmélete. Amint az
előbbinél a csillagászati, ugy emennél a fizikai érték háttérbe szorul a
gondolkodásra gyakorolt általános jelentőség mellett. A földi testek
sulya és esése csak az egész világegyetemet betöltő és minden testben
egyformán jelentkező energiának az egyik megnyilvánulása. A bolygók
rejtelmes körfutását nem vezető angyalok irányitják, mint még Kepler is
hitte, hanem minden a mechanikai szükségszerüségből következik.
Konstellációjukból nem lehet az emberek számára horoskopokat
felállitani. A gravitáció körébe tartozó jelenségekben nem lehet
önkényesen, tehát emberi módon beavatkozó hatalmak munkáját
feltételezni. A világjelenségekre vonatkozó természetfeletti
magyarázatok köre összeszükül.

A _legnagyobb_ dolgok után a felfedezés a _legkisebbek_ körébe
terelődött át, hogy ezek után ismét egy nagy összefoglaló igazsághoz
jusson el. Huygens kimutatta, hogy a fény nem egyéb, mint legkisebb
részecskéknek a fényforrásból kiinduló hullámszerü mozgása s hogy a
szinek pompája csak a rezgések hullámhosszainak a különbözőségén
alapszik. A molekulák és atomok megismerése hasonló eredményekre
vezetett a hangnál, fénynél és elektromosságnál. Kiderült, hogy még a
kémiai folyamatok sem egyebek a molekulák rezgéseinél és
átcsoportosulásainál. Ezek a részleges megismerések készitették elő a
talajt Mayer és Helmholtz felfedezéséhez, mely a hőnek és mozgásnak
egymáshoz való viszonyát, távolabbi hatásban pedig az energia és anyag
állandóságának a tanát állapitja meg. Bármely változás, vagy átalakulás
történik, az csak egyenlő értékü fizikai, vagy kémiai természetü okra
vezethető vissza.

Szintén a tizenkilencedik század állapitotta meg a
katasztrófa-elmélettel szemben _a geologiai fejlődés állandóságát_,
melynek törvényei mintegy a folytatást szolgáltatják Kantnak és
Laplacenak a naprendszer keletkezését magyarázó elméletéhez. A
naprendszer mechanikájának és törvényszerüségének megismerését igy
keletkezésének és fokozatos átalakulásának magyarázata követte, oksági
összefüggések alapján, egészen a szerves lények világáig.

Az ismereteknek ebbe a csoportjába a kémia és utána a biologia
világitott bele. A kémia az általános törvényszerüséget illetőleg két
nagyon fontos tényt állapitott meg. Egyrészt kimutatta, hogy az élő
szervezetek kivétel nélkül ugyanazokból az anyagokból vannak felépitve,
melyek az anorganikus világban is előfordulnak s hogy a szerves
vegyületek nagy része, melyek máskülönben csak élő szervezetekben az
életmüködés folytán képződnek, mesterséges uton, szervetlen anyagokból
is előállithatók, másrészt a szinképelemzés segitségével bebizonyitotta,
hogy a legtávolabb eső égitestek azokból az anyagokból vannak felépitve,
melyek a földön is előfordulnak. A megismerés, folytonosan szükebb és
szükebb körre szoritva az ismeretlen és az örök törvényszerüségbe még
bele nem kapcsolható jelenségeket, igy jutott el lassankint a növények
és állatok világáig és az emberig. Ezen a téren a természetfelettiségnek
a tanát Darwin törte át a _leszármazás_ és az _ivari kiválás_ tanával,
amely az embert egy állandó és törvényszerüen müködő fejlődésnek a során
az őt megillető helyre állitotta.

A Darwin nevéhez füződő fejlődéstani elmélet az olyan világtörténelmi
horderejü események közé tartozik, melyeknek igazi sulyát és
jelentőségét csak a későbbi korok tudják teljes mértékben megismerni.
Darwinnak a jelentősége e már tudományos igazsággá vált elmélet körül
nem annyira a tudományos zsenialitásban, mint inkább abban a
körülményben rejlik, hogy a kellő történelmi pillanatban a kétkedőknek
és ellenkezőknek nagy tömegét tárgyi bizonyitékainak csoportositásával
meg tudta győzni és a haladás ellenségeitől egy fontos poziciót el
tudott hóditani. Magának a darwinizmusnak a lényege már nem volt uj,
mikor elméletét felállitotta. Buffon már a tizennyolcadik században
kétkedését fejezte ki a fajok állandósága fölött és Lamarck már a mult
század elején tanitotta, hogy a fajok leszármazás révén egymásból
keletkeznek. Darwin elmélete is fejlődött, mielőtt általános érvényre
jutását megérte volna.

Természetfilozófiai szempontból Darwin tanitása láncolati kiegészitése
annak, amit Kopernikus és Newton tanitottak. Azok a földnek, ő az
_embernek a világhelyzetét_ állapitotta meg. Az ember állat; születik,
szaporodik és meghal. Nem a világ teremtésétől fogva lett, hanem csak
közbülső szeme egy láncolatnak, melynek kezdete és vége ismeretlen.
Egyéni élete épenugy két sejtnek az egyesüléséből keletkezik, mint a
többi állatoké és testének nincsen egyetlen olyan alkotórésze, amely a
többi állatok testében is elő ne fordulna, életének pedig nincsen
egyetlen olyan jelensége, melyet más állatok életében is ne tudnánk
kimutatni. Az ember élete szintén fizikai jelenség és ugy testi, mint
lelki megnyilvánulásai általános természeti törvényeknek vannak
alávetve. A léleknek nincs külön élete, hanem tevékenységei az agynak
bizonyos részeihez vannak kötve és ha ezeket a részeket elpusztitjuk,
megszünik az illető tevékenység is. Az emberről szóló tudományt nem
csonkithatjuk meg és a lelket, amely biologiailag épenugy a szervezetnek
egyik funkciója, mint az anyagcsere, transcendentális képzetek kedvéért
nem kapcsolhatjuk ki belőle.

De az egységre vonatkozó tudományunk még tovább is terjed. A
megállapitást, hogy az élő szervezetek kivétel nélkül azokból az
anyagokból vannak felépitve, melyek az anorganikus világban is
előfordulnak, bizonyitható módon az emberre is alkalmazhatjuk. Az éles
határok, melyek a régiek képzeletében a szerves és szervetlen világot
egymástól elválasztották, magánál az embernél is megszünnek.

Ma a küzdelem az embernek a mindenségben elfoglalt helyéért folyik. A
geocentrikus elv bukása után, amely a földet tette meg a mindenség
közepének, az _anthropocentrikus elvre_ került a sor, amely az emberben
látja a teremtés célját és koronáját. A fejlődéstan elve áll szemben a
teremtés mondájával. Illetőleg már ezen is tul vagyunk. A fejlődéstani
elvet már az egyháziak sem tagadják, sőt közöttük is vannak, akik igen
becses adalékokat szolgáltattak a darwinisztikus elv kiegészitéséhez. De
egy pont van, amiben nem engednek. Nem akarják engedni a fejlődéstani
elvnek az emberre való alkalmazását. Minden fejlődhetett alsóbb
lényekből, de az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember nem.
Hiába mutatja ki az összehasonlitó természettudomány, hogy csak
mennyiségi, de nem minőségi a különbség az emberi és állati lélek
között, az emberi léleknek valami törvényszerüségen kivül eső
különállást tulajdonitanak. Az állati test és lélek lehet a monizmus
törvényei szerint felépitve, az ember teste és lelke dualisztikus. Hiába
mutat be a paleontologia napról-napra ujabb leleteket, melyek egy
kezdetlegesebb ősfajtára utalnak, az eltéréseket vagy
rendellenességekkel, eltorzulásokkal magyarázzák, vagy a leletnek a mai
emberrel való tökéletesen azonos voltát vitatják. Hiányzik szerintük az
átmeneti tipus, a _missing link_. A hagyományos felfogás a logikának
ugyanazt a módját alkalmazza, mintha valaki száztól visszafelé számolva
tagadná az utolsó számoknak az elsőkkel való összetartozandóságát, mert
a számsornak egy vagy két közbeeső jegye véletlenül hiányzik. Mikor az
emberről van szó, nem akarja levonni a következtetést, hogy az ember is
beletartozik a nagy egységbe és alá van vetve a törvényeinek. Ilyenkor a
leszármazástannak csak apró kis hiányosságait látja, a másik oldalon
pedig nem akarja észrevenni Mózes tanitásának számtalan ellentmondását,
következetlenségét és idegen mitologiákból való leszármazását. Nem
akarja meglátni a nagy gondolat szépségét, amelyet Goethe jóval Darwin
előtt megsejtett, mikor megállapitotta, hogy az _os intermaxillare_
épenugy megvan az embernél, mint a többi főemlősöknél s poetikus
formában ugy fejezett ki, hogy az egész világ végtelen harmonia s az
ember is csak egy hangjegy a nagy dallamban.

Nem kell messzire mennünk a fejtegetésekben, hogy megértsük a
hagyományos felfogás ragaszkodását az ember külön teremtésének a
tanához. Valamennyi keresztény felekezetnek a dogmája erre van
felépitve. Ha nem igaz az első embernek külön teremtése, nem igaz a
paradicsomi alma és bünbeesés, vele együtt megszünik a megváltásnak és
üdvözülésnek a tana is. Minden egyébben engedhetnek az egyházak, de
ebben az egy pontban nem. Ez az egy pont maga a rendszer.

A töprengő gondolkodás pedig olyan lehetőségeket lát meg, amelyek messze
tulmennek a régiek legmerészebb képzeletének határain. Fantasztikus
regények ezeket a lehetőségeket belevitték már a nagyközönség
gondolkodásába is, anélkül, hogy az utóbbi sejtené és le merné vonni a
következtetéseket. Ha a csillagok nem fénnylő pontok a mennyboltnak
sötét kárpitján, hanem épen olyan égitestek, mint a föld, melyeken
nagyrészt az életnek ugyanazon előfeltételei is megvannak, nincs okunk
feltételezni, hogy épen ez a kis sárgolyó legyen abban a kivételes
helyzetben, hogy gondolkodó lények laknak rajta. A geocentrikus elv után
megdőlt a nap középpontiságának az elve is. Ma már tudjuk, hogy a nap
csak a kisebb fajta állócsillagok közé tartozik s hogy az Arkturus
tizezerszer nagyobb nála. A napnak még az állócsillag jellege is
kétséges, mert hisz másodpercenkint husz kilométer sebességgel rohan a
Hercules csillagképe felé, magávval hurcolva az egész bolygórendszerét.
Ha pedig ez igy van, szabad-e még csak hinnünk is, hogy egyedül csak a
földnek legyen valamely célja és rendeltetése és csak a föld hordozzon
gondolkodó lényeket a hátán? Épen olyan feltételezés volna ez, mintha a
sajtkukac a sajtot tartaná az élet kizárólagos hordozójának és a tányért
az élet keretének.

Lehet, sőt majdnem bizonyos, hogy a többi égitestek gondolkodó lényei
nem a mi fogalmaink szerint való emberek, nincs ellenben kizárva,
minthogy számos égitesten az élet régebbi, mint a földön, hogy
fejlettebbek, mint mi vagyunk és nálunk több joggal igényelhetik a
teremtés koronájának a cimét. Lehet, hogy az ő előrehaladottságuknak a
mértékéhez képest mi még csak a kezdetnek a kezdetén vagyunk. Nem
tudjuk, de lehet, hogy azok az elektromos zavarok, melyeket a
drótnélküli táviratozás óta észlelnek a földön, jeladások idegen
világokból, melyekre még nem tudunk válaszolni. Mindezek a kombinációk a
dogmatikus elvektől eltérő tépelődésekre késztetik a logikusan
gondolkodó embereket.

A tudomány azonban az ilyen tépelődéseknél tovább is haladt. Spencer
Herberttől kezdve ugyanazokat az elveket, melyek a földnek és embernek a
mindenségben való helyét uj alapon jelölték meg, a szorosan vett
társadalmi tudományokra is alkalmazni kezdte. A társadalmi élet sem
lehet esetleges, annak is vannak törvényei és törvényszerüségei, csak
nehezen ismerjük fel őket, mert legnehezebb feladat, hogy az ember
önmagát és saját életkörülményeit vizsgálja és foglalja rendszerbe.

Ez az uj társadalomtudomány nem kedvező az _Isten kegyelméből_ való
királyokra. Nem az Isten rendelése, hogy legyenek urak és szolgák,
elnyomók és elnyomottak, hanem a társadalmi fejlődésnek a terméke. Sőt
kikezdi ez a modern társadalomtudomány a régi istenfogalmat is. A vallás
is a lelki fejlődés produktuma. A gyökerei az ősember rettegéséig
nyulnak vissza, aki megijed, fél a természet tulhatalmas jelenségeitől,
személyes életet tulajdonit nekik és ajándékokkal, áldozatokkal
igyekszik kiengesztelni, kegyelemre hangolni őket. Ujra derengeni kezd
Xenophanes megállapitása, hogy nem a kizárólagos igazságra egyaránt
igényt tartó számtalan vallásnak az istenei teremtették az embereket,
hanem »az emberek teremtették az isteneket, mert bennük megtalálják
saját alakjukat, érzelmeiket, nyelvüket.« _Primos in orbe Deos fecit
timor._ Mint a görögök tették, a modern tudomány is a természeti
törvényeket alkalmazza az életnek minden jelenségére.

Az eredmények diametrális ellentétben állanak a hagyományos tanitással.
Az ember nem _volt_ tökéletes és nem sülyedt egy misztikus bünbeesés
következtében alsóbbrendü állapotba, hanem szeme egy végtelen fejlődési
láncolatnak, mely a szervetlen anyagoktól, a folyékony kristályoktól,
szerv nélküli szervezetektől a folyton tökéletesebb formákhoz és
gondolkodó lélekhez vezet. A reneszánsz megérezte, hogy az élet
önmagában is érték, Darwin pedig lerombolta a bünbeesés legendáját és
összes következéseit. Azóta a tudomány biztonságával mondhatunk ellent
annak a feltevésnek, hogy az élet és a világ _büntetés_ legyen. A végső
következése pedig mindennek az, hogy a termész ti törvények állandóak,
minden az oksági törvényen megfelelően történik s mesterséges
beavatkozások, – köznyelven csodák, – nem voltak s ma sincsenek. Csak
egy végső okot, mindennek a közös okát kell feltételeznünk. Ez az, amit
nem ismerünk.

Hosszu időbe, a lelkeket átalakitó fáradságos munkába került, mely
betöltötte majdnem az utolsó három századot, mig sikerült a gondolkodó
embernek, az emberiség törpe minoritásának kivivni a tudomány és a
kutatás szabadságát. Ennek a lelkeket átalakitó küzdelemnek voltak
vértanui és árulói, becsületes hivői és szélhámosai, nekilendülései és
visszaesései. A küzdelem nemcsak a dogmával, hanem gyakran az állami
hatalommal és a társadalmi berendezkedéssel szemben is folyt, amely az
isteni rendelésre alapitotta kevesek felmagasztalásának és milliók
elnyomásának, kiuzsorázásának jogát. Az angolszász világban kenetteljes
prédikátorok hirdették, hogy a rabszolgaság Isten rendeléséből folyik.
Ennek az _igehirdetésnek_ a meghazudtolása is a lelki felszabadulásért
vivott küzdelemnek a fejezetébe tartozik. A kutatás és a tudomány
szabadsága még távolról sem tökéletes, de már olyan eredményeket ért el,
hogy többé meg nem hiusitható és menete fel nem tartóztatható.

Az emberi gondolkodásban igy két idegen elem gyanánt maradt meg egymás
mellett a régi hit és az uj, előretörő tudomány. Az első azzal tart
igényt a magasabbrendüségre, hogy tud adni teljes kozmogoniát,
világfelfogást, mig az utóbbi csak tényeket és eredményeket állapit meg.
Célja a tiszta igazság, utja a szabad birálat és szabad kritika. Ebben
akar hü maradni önmagához. Azoktól, akik vádló gyanánt lépnek fel
ellene, csak azt kivánja, hogy mielőtt itéletet mondanának,
eredményeivel megismerkedjenek. De minthogy a tudomány önmagáért van,
nem keresi, hogy mi lesz a következése, ha megdönti a föld
középpontiságának tételét, ha bebizonyitja az emberek kezdetleges
tipusoktól való leszármazását, vagy ha felfedezi az aranycsinálás
titkát. Megállapitásai és tényei azonban egyre nagyobb mértékben mennek
át a köztudatba s mind szélesebb körök érzékelik fel, hogy valami nincs
rendben a régi tanitások körül. Kezdik felérzékelni azt is, hogy
egymásnak ellentmondó tudományos és vallásos igazság, mint a régiek naiv
módon feltételezték, nem állhat meg egymás mellett. Ennek megsejtése,
felérzékelése és megismerése lett a szülője annak a lelki
bizonytalanságnak, mely jellegzetes a tizenkilencedik század második
felére és századunk első két évtizedére.

Az ugynevezett átlagos müvelt embernek ezért nincs világfelfogása, ezért
nem tud szintézist alkotni magának, ezért nem tudja megtalálni a saját
rendeltetését. Nincs szilárd alapja, melyre épithetne. Ingadozó az alap
s ingadozó egész lelki berendezése.

Kétféle igazság nincs, mégis az egyik oldalon a gyermek a
leszármazástant és őslénytant tanulja, a másikon pedig a teremtés
mondáját. Egyik tanára a modern tudományokat adja elő, a másik a szumir,
babiloni, egyiptomi és héber elemekből összetevődött mózesi kozmogoniát.
Nem tudja, de érzi a mélységes ellentmondást a kétféle tanitás között.
Sejti, hogyha tovább halad az ismeretlennek megismerése felé, olyan
kérdésekre bukkan, amelyekre sem az iskola, sem később a társadalom nem
ad feleletet. Aki eddig a kétkedésig eljutott, – pedig idáig nagyon
sokan eljutnak, – annál két eset lehetséges. Vagy van elég bátorsága,
hogy gondolkozzék és kutasson és félelem nélkül kiteszi magát, hogy
lelkében egy évezredeken át kifejlődött világfelfogás összeomoljék, vagy
hiányzik benne a bátorság, meghökken, megretten, hurcolja magával a
hitnek a csökevényét. Mint vizbefuló a szalmaszálhoz, kétségbeesetten
kapaszkodik beléje, mert csak a hit ad neki feleletet az egyéni
szempontból legrettenetesebb kérdésre, hogy mi lesz vele a halál után.
Kételkedik ugyan a feleletnek az igazságában, de mert fél a
megsemmisüléstől, elfogadja. Érzi viszont, hogy amit a vallás a
földöntuli életről mond, csak része egy általános rendszernek, melyből
nem lehet tetszés szerint ezt vagy azt kivenni, anélkül, hogy az egész
össze ne omoljék. Ezért, bár él benne a kétkedés szelleme, nem meri
bolygatni a hitnek a többi kérdéseit.

Ez a félelem gyakran még a legnagyobbaknál, a tudomány igazi héroszainál
is megnyilatkozik. Ez villan ki abból a levélből, amelyet Darwin
legnagyobb követőjéhez, Haeckelhez intézett, mikor ez bebizonyitottnak
látszó tételekből levont bizonyos következtetéseket: _Your boldness
makes me sometimes tremble_, – »az ön merészsége néha megremegtet.«
Akaratlan védekezés ez az olyan lelki tragédiákkal szemben, mint
Swammerdammé, a mikroszkopikus kutatás egyik uttörőjéé volt, aki
beleőrült, mikor olyan felfedezésekre bukkant, melyek ellentétbe hozták
a biblia tanitásaival. Ő és a hozzá hasonlók is a tudomány vértanui közé
tartoznak. A nagy többség természetesen nem hajlandó, hogy ilyen
vértanuságra vállalkozzék. Polgári nyugalmat akar anyagiakban és
lelkiekben egyaránt. Arról pedig sejtelme sincs, amit Tennyson és vele
együtt már nagyon sokan megállapitottak, hogy _több hit van a becsületes
kételyben, mint az őszinteség nélküli hitvallásban_.

Ezren és ezren vannak ilyen félig hivő emberek modern társadalmunkban,
akiknek a félelem, hogy megdöbbentő eredményekre jutnak, elveszi
bátorságukat. Mert a szokások szivósabbak és gyakorta tovább élnek, mint
a tartalom, nagyjából megtartják a vallás szabályait, de hitük valami
bizonytalan deizmussá redukálódik. Jobb tudásuk és meggyőződésük
ellenére nem ismerhetnek el a világ menetébe, a fizikai és kémiai
törvények ellenére beavatkozó természetfeletti erőket, nem hihetnek a
csodákban, de ugyanakkor nem akarnak lemondani a vallás nyujtotta szép
és tömeghatásukban felemelő benyomásokról. Keresztények, zsidók, vagy
buddhisták akarnak maradni, mert máskülönben kitaszitottaknak érzik
magukat. Érzik és tudják, hogy a világ könnyebben megbocsátja, ha
belülről Istent megtagadják, mintha kifelé egy formális szervezettel
szakitanak. Azt mondják, hogy hisznek, de nincs meg bennük a régi
hivőknek a harci bátorsága, akik sikra mertek szállni az igazságukért.
Esetleg istentelennek, felforgatónak bélyegzik, aki önállóan
gondolkodik, elhallgattatják az ellenvéleményt, mert a belső
bizonytalanság folytán nem _mernek_ a lét kérdései felett vitába
bocsájtkozni. Az összes felekezetek papjainál lehet ezt a vitától való
tartózkodást tapasztalni. Legjobban szeretnék, ha a hit _noli me
tangere_ volna, amely hagyja maga mellett elmenni a tudományt, mert
egyebet nem tehet, egyébként pedig annak bizonyitás nélküli ismétlésére
szoritkoznak, hogy amit a szószékről és a szószéken kivül hirdetnek,
igaz. Az ilyenek talán nem is érzik a belső ellentmondást, amely
eljárásukban jelentkezik. Nem érzik, hogy az igazi hitnek, amely hit
akar lenni, mindenekfelett biztosnak kell lenni és nem szabad ismerni a
kétkedést.

Akik viszont érzik és belátják ennek a helyzetnek felemás voltát, azok
tragikusan megoldhatatlan kisérletre vállalkoznak. Össze akarják
egyeztetni az összeegyeztethetlent. Végigmennek az egész geologián és a
mindenség tanán és megmagyarázzák, hogy a tudománny bebizonyitott
tételei, melyek valaha indexen is voltak, miként illeszthetők bele a
dogmáknak a rendszerébe. Sokat kénytelenek voltak engedni már abból,
amit ők vagy elődeik még tételes igazságnak hirdettek néhány évtized
előtt. Nincs már egy keresztény felekezetnek sem olyan apologétája, aki
komolyan bizonyitaná, hogy Józsue megállitotta a napot, vagy Bálám
szamara héberül beszélt. Kénytelenek folytonosan ujabb meg ujabb
koncessziókat tenni a tudománynak. Már eljutottak odáig, hogy
kénytelenségből mindent elismernek, csak a természet örök
törvényszerüségét és az embernek a törvényszerüség alá tartozását nem.
Könyveik szépek, lendületesek, mig az erkölcsről, mig a mindenségnek
végső okáról beszélnek, de a tudományos részeknél, ha fellebbentjük a
skolasztikus magyarázatoknak a fátyolát, alattuk csak szó, üres szó
marad. Aki hisz, azt meggyőzni nem kell, aki félig hisz, az gondolkodni
amugy sem mer, vagy nem tud, aki pedig belát áttetsző okoskodásuk mögé,
azt meggyőzni ugy sem lehet. Ha nagyon akarják a tudományt
összeegyeztetni a vallással, gyakran maguk lépik át a dogmák kereteit s
s ilyenkor olvassuk róluk utólag, hogy _laudabiliter se subiecit_.
Valamikor ők lesznek a soron, hogy az emberiség gondolkodása ugy
tultegye magát rajtuk, mint ahogy tultette magát azokon, akik valaha a
vallás nevében Kopernikust, Galileit, vagy Keplert akarták
elhallgattatni, vagy megcáfolni. Ez a jobb sorsra érdemes
_összeegyeztetőknek_ a tragikuma.

=Iskola és világfelfogás.= Az egyes emberben rendszerint nem él a tudat,
hogy a világfelfogás hiányossága, vagy teljes hiánya lelki
bizonytalanságának az okozója. Inkább tudattalanul várja a megállapodott
tekintély szervezeteitől, az iskolától és vallástól, hogy utmutatást
adjanak, irányt jelöljenek neki. Elválasztani a kettőt egymástól alig
lehet, mert az iskola a legtöbb államban, legyenek azok akár
katolikusok, akár protestánsok, vagy az egyház, vagy pedig az egyház és
szintén a hagyományt és tekintélyi elveket képviselő állam befolyása
alatt áll. Nem változott ez még ott sem, ahol a kormányok szocialista
befolyás alatt átszineződtek, vagy ahol tisztán munkáspárti kormány
került uralomra. A _vis inertiae_ erősebben érvényesül a közoktatásban,
mint a közéletnek bármely más területén.

A kötelező közoktatásnak mai egyre szélesebb körökre kiterjedő rendszere
mellett korunk serdülő nemzedékének tulnyomó része bizonyos számu
esztendőt tölt az iskola falai között. Magától értetődőleg a legtöbbje
iskolai tanulmunyait rövid idő multával befejezi; ezeknél az iskola csak
a legszükségesebb alapismeretek nyujtására szoritkozik. Ezek kiesnek
vizsgálódásunk köréből. Sokkal fontosabb a jövő intelligens osztályának,
azoknak kérdése, akik az elemitől a középiskolán át az egyetemig
felkusznak a közoktatási szervezet piramisán. Vajjon mit állapithatnak
meg ezek, ha felnőtt korukban, érett ésszel igyekeznek mérlegelni és
értékelni, hogy mi az, amit az iskola állandó utravalóul adott nekik az
életre?

Ha erre a kérdésre nem az érettségi bankettek tósztjainak hazug
hangulatában akarnak megfelelni, melyek csepegnek a tanárok és az iskola
iránti _örök_ hálától, bizony azt kénytelenek bevallani, hogy alapjában
véve vajmi csekély az utipodgyászuk, mellyel nekiindultak az életnek.
Tizenhat-tizennyolc év folyamán az elemitől az egyetemig az iskola
nyujtott ugyan nagy ismerettömeget, vajmi sok és sokféle tudást, de nem
adott egységet, összefoglalást a tudás egyes ágai között, sem
felvilágositást az ember világhelyzetét illetőleg.

Ha visszatekintenek iskolai esztendőikre, a diákpajtásokkal eltöltött
órák kellemes hangulata mellett kavarognak az egyes tantárgyak és
szakkifejezések az emlékezetükben… latin, növénytan, földrajz, algebra,
aoristos, Pythagoras tétele, permutáció, Ohm törvénye és más effélék.
Mindezek azonban, az irás-olvasást, négy számtani alapmüveletet és a
hittan egyes gépiesen betanult kérdés-feleleteit leszámitva, a
feledésből kiemelkedő, különálló, összefüggéstelen emlékmozaikok
formájában jelentkeznek. Igazában véve az iskola tanitásából elvész
mindaz, amivel az ember későbbi hivatásánál fogva véletlenül nem
kénytelen foglalkozni. Az iskola csak mozaik-kockákat ad, de nem tanitja
meg, hogy kell azokat egységes képpé összerakni. Az oktatás az évek
során fakuló ismeretanyagot ad, de a szellemet alig neveli. Nincs
lesujtóbb kritika erről az ismereteket széttagoló és egyesiteni nem tudó
rendszerről, mint mikor hivatásos tanférfiu állapitja meg, hogy a
középiskola arra való, hogy az elemitől az egyetemig tartó időt
kitöltse.

A közoktatás ügyeit intéző hatalmak megállapitják, hogy el _kell_
sajátitani bizonyos hasznos, vagy hasznavehetetlen ismereteket, de nem
mondják meg, hogy _miért_. Az oka ennek az, hogy maguk sem tudnának a
kérdésre megfelelni. Tétovázásuk, tapogatózásuk egyik megnyilvánulása az
általános lelki bizonytalanságnak. A szüntelen vita, mely a tanférfiak
között folyik a humán és reális oktatás kérdéseiről, az ismeretanyag
nyujtásáról és a szellem iskolázásáról, az elméleti, vagy gyakorlati
oktatás helyesebb voltáról, legjobban mutatja, hogy maguk sincsenek vele
tisztában, hogy mit és hogyan kell tanitani. Szinte humor erejével hat,
mikor szó-hullákat boncolgató filologusok, logikátlanságtól duzzadó és
nyakatekert mondatoktól hemzsegő cikkekben a latin nyelv intenziv
tanitásának szükségességét azzal indokolják, hogy ez az acélos
szerkezetü nyelv megtanitja a diákot a logikus gondolkodásra és saját
anyanyelvének helyes használatára. Hogy mennyire nincs meg a
középiskolai oktatásnak az egysége, annak egyebek mellett példái a
kilencven százalékban filologusokból lett tankerületi főigazgatók, akik
az érettségi vizsgálatokon a latinnál és magyarnál nagyon virgonc módon
viselkednek, de a többi tárgyaknál rendszerint hallgatnak, vagy ujságot
olvasnak. A képzésnek a többi része vagy nem érdekli őket, vagy nem
értenek hozzá. Elsősorban belőlük, akiknek őrködniök kellene a tanitás
egyenletes volta, egyöntetüsége és egyetemlegessége felett, hiányzanak
mindezek a kellékek.

Akik náluk egy fokkal lejebb állanak, a legtöbb esetben szomoru
egykedvüséggel járják az iskolának egyhangu taposó malmát és főleg a
statisztikai szempontból kedvező eredménynek az elérésére törekszenek.
Nem akarok igazságtalanul általánositani. Amint van _jó biró_, van _jó
tanár_ is. Van, aki odaadással és mindenekfelett _szeretettel_ végzi a
nevelés nehéz munkáját. A nagy többség azonban fásult, a gyermeket
kellemetlenül zajongó apró jószágnak tekinti és nem látja meg a gyermeki
lélek bimbózásának szépségeit. Mesterségéből hiányzik a változatosság,
hiányzanak a teremtő, ösztönző impulzusok, hiányzanak az ingyenes,
látókört nyujtó és a pedagógia ujabb elveit megismertető szünidei
kurzusok. Sajnos igazság, hogy a tanárok legnagyobb része el van maradva
a tudománynak attól az ágától, amelyet tanit, el van kedvetlenedve és
gépi mesterséggé szállitja le a foglalkozást, amelyet müvészetté kellene
fokoznia.

Sohasem tudom elfelejteni azt a tapasztalatomat, amelyet akkor
szereztem, mikor egy ingyenes kurzuson előadások tartására vállalkoztam
s az egyik tanár, akinek az órája utánam következett, végighallgatta
háromnegyed óráig tartó magyarázatomat. Anélkül, hogy több vagy kevesebb
értéket tulajdonitanék a saját tanitási módszeremnek, csak jellemzésül
idézem az órámat végighallgató tanárnak a megjegyzését:

– A doktor ur mindig ekkora energiát fektet bele az előadásába?…
Meglátszik, hogy nem tanit tizenöt esztendeje.

Ezek pedig nemcsak magyar jelenségek. A közoktatásnak mindenütt
hasonlatosak a hibái. A legkomolyabb angol gondolkodók állapitják meg,
hogy a vallás és tudomány közötti ellentéttől való félelem nyomoritotta
meg az angol közoktatást, tette szellemileg lomhává Angolországot és jó
módban levő fiatalemberek klubjaivá az angol egyetemeket. Wells, aki
korunknak egyik legmélyebben szántó gondolkodója, egész sor könyvében
ezt bizonyitja. Balfour, aki a konzervativ politikusok közül való ugyan,
de az olyan gondolatokban gazdag és megértő konzervativ politikusok
közül, akikhez nálunk az utóbbi időben legfeljebb Apponyi Albert
hasonlitható, megállapitja, hogy a parlamenti élet sivár, mert a
politikusok legnagyobb részének nincs filozófiai iskolázottsága és
egyetemes képe a modern állam feladatairől. Ő maga szabad óráiban a
görög bölcselők tanulmányozásával foglalkozik. Vajjon hányan mondhatják
ezt el magukról akár a mi országgyülésünk, akár a világ többi
parlamentjeinek képviselői közül?

Franciaországban az egyházellenes áramlatnak a megerősödése óta az állam
csinált olyan tantervet, amely a tantárgyak összefüggéstelensége és az
oktatásnak órára kiszámitott gépszerüsége tekintetében minden mást
messze felülmul. Nincs ország és nemzet, melynek kevesebb sejtelme volna
az egyetemi tanitási és tanulási szabadságról, mint a forradalmi
hagyományokon nevelkedett, de ma is a napoleoni centralizáció és
bürokrácia légkörében élő Franciaországnak. A francia közoktatásügyi
miniszter, aki büszke arra, hogy meg tudja mondani, hogy ugyanazon
órában bármelyik középiskola bármelyik osztályában mit tanitanak, a
szellemi taposómalom rendszerének a legtökéletesebb igazolása. Órára
elvégezni a tanterv anyagát, ez a fontos. Hogy mi marad meg belőle,
mellékes. Igy lesz a lényegből forma ott, ahol lényeget nyujtani nem
tudnak. Le Bon szerint az ugynevezett latin nevelésnek a legfőbb hibája
az, hogy egy lélektani tévedésre van felépitve, mely szerint a
könyveknek kivülről való tudása fejleszti az értelmet. Ebben a
rendszerben a nevelés leckefelmondást és engedelmességet jelent. Az
iskolák ahelyett, hogy az életre készitenék elő az embert,
államhivatalnokokat nevelnek, akik sikert arathatnak, anélkül, hogy
megerőltetnék magukat és szemernyi kezdeményező képességet árulnának el.
Ez a rendszer neveli azt az állami tekintély iránt babonás hittel
viseltető, de egyben kétkedő, félmüvelt osztályt, amely mindent az
államtól vár, de viszont mindenért a kormányt teszi felelőssé, mert
belőle az önállóságnak a szikrája is hiányzik.

Amerika még ez ideig ugy el volt foglalva gazdasági alapjainak a
lerakásával, multja oly rövid, kulturája annyira sokfelől összeszedett,
heterogén és meg nem állapodott másolata az európai kulturának, hogy ott
még kialakult közoktatási rendszerről beszélni nem lehet. Egyedül
Németország volt az, amely a mult század elejének nagy nemzeti
fellendülésétől kezdve tudott ösztökélő, serkentő erőt és általános
szempontokat belevinni közoktatásának rendszerébe. Az a hagyomány, mely
nagyobb gondolatszabadságot tett lehetővé a kis német autokrata
udvarokban, mint a _szabad_ Franciaországban, az egyetemeken
megteremtette a kutatás és tanitás szabadságát, az egyetemeken kivül
pedig a tudomány megbecsülését. Eredmény gyanánt kifejezésre jutott ez
Németország páratlan fellendülésében. Hogy e tudományos és haladó
Németország mellett volt egy másik cézári és merev tekintélyi elven
alapuló Németország is, az nem változtat ezen a megállapitáson.

De az iskola kérdésénél nem is kell államokat idézni. Alig van gyermek,
akiben ne élne valamilyen formában és irányban a tudásnak és
megismerésnek a vágya. Ennek fejlesztése, erősitése volna az iskolának
legszebb feladata. Nem hiszem, hogy volna gyermek, aki egyes tárgyak
körében ne bukkant volna ösztönző, kiváncsiságát felébresztő, izgató
kérdésekre. Azok a visszaemlékezések, hogy miként reagált az iskola a
kutató, tudnivágyó, bimbózó léleknek ezekre az első megnyilatkozásaira,
az iskolának legkellemetlenebb emlékei közé tartoznak. A veszedelem
pedig abban rejlik, hogy a felmerülő kérdésekre a fiatal, irányitásra
szoruló lélek a legtöbb esetben másutt kénytelen választ keresni.

Valamikor olvastam egy amerikai professzornak a könyvét az
irodalomtörténet tanitásának a módszeréről. A könyv egy hasonlattal
kezdődik, amely nem nagyon hizelgő a tanárokra, de mert tanár irta,
idézhetem. Van egy mező, amelyen illatos, szines virágok teremnek, de a
virágok között van elszáradt, tüskés kóró és bogáncs is. A mezőre
rászabadul egy gyermek és egy szamár. A gyermek a virágokat szedi,
gyönyörködik szinükben és illatukban. A szamár a száraz kórót és
bogáncsot élvezi. Ilyen az irodalom és az irodalomtörténet is. Vannak
virágai és vannak bogáncsai, elszáradt kórói. Az irodalomtörténetet,
mint tantárgyat a virágokon keresztül kellene megkedveltetni a
gyermekkel, mégis vannak a tanárok között nagyon sokan, akik a maguk
gusztusából kiindulva, a száraz kóró rágcsálására akarják kényszeriteni.

A saját visszaemlékezéseimben három eset a nyomjelzője az iskola
visszásságainak. Az első eset a harmadik, vagy negyedik elemiben
történt. A tanitónk egy földgömb segitségével elmagyarázta, hogy a föld
gömbölyü és forog. A legtermészetesebb kérdés, amit fel is tett
valamelyikünk, hogy mikor megfordul a föld és alulra kerülünk, miért nem
esünk le _róla_. A tanitónk tulságos kézzelfoghatóan akarta nekünk,
kilenc esztendős gyerekeknek megmagyarázni a problémát; elővette kemény
kalapját, beletette a krétát és mutatta, ha nagyon gyorsan forgatják a
kalapot, a kréta nem esik ki _belőle_. Igy kell elképzelni a földet is.
Némi töprengés után feltartottam a két ujjamat és megkockáztattam a
kérdést, hogy mi történnék, ha a tanitó ur a kalapon _kivülre_ tenné a
krétát. Az osztály nevetett, én kikaptam, de még ma is érzem ennek a
fenyitésnek vérlázitó, meg nem bocsájtható igazságtalanságát. Hogy a
többiek mit gondoltak, nem tudom, de bennem először ébredt fel valami
gyanakvás az iskolával szemben, amely máig sem tudott teljesen elhagyni.

A második eset Renannal kapcsolatos. Harmadik gimnazista voltam, mikor
kezembe került _Jézus élete_, a hetvenes évekből való nehézkes
magyarságu, de becsületes, csonkitások és kihagyások nélküli forditás.
Megjegyzem, a könvy véletlenül került a kezembe és sejtelmem se volt
róla, hogy kicsoda Renan. Mohón faltam a könyvet, akárcsak Verne
valamelyik regénye lett volna. Egy ismeretlen, uj világ tárult fel
előttem, melyben megelevenedtek, éltek és mozogtak azok a személyek,
akiket addig csak elvont fogalmak gyanánt ismertem. A hegyről a völgybe
tekintve, el tudtam képzelni Názáret összezsufolt házait, a galileai
mezőket, a kopár Judeát és szinte láttam, mikor a husvéti zarándokok a
köves fensikról először pillantják meg Jeruzsálem városát. Évek multával
az ember nehezen tud számot adni a meg nem rögzithető lelki
benyomásokról, de talán nem tulzok, ha azt mondom, hogy Renanon
keresztül megszerettem azt a kort és annak a kornak a hangulatát,
amelyből a kereszténység kiindult. Renannak az első olvasása arra az
időpontra esett, mikor az ásványtanban először hallottam valamit a
geologiai korokról. A gondolatmenetet felesleges vázolnom, de ez volt az
első eset, mikor a tudásnak teljesen elszigetelt, különálló részei
között az összekötő hidat meg akartam szerkeszteni. A geologiával,
amelyben nincs helye Ádámnak, akartam önmagamban alátámasztani Renan
tanitását. A természetrajz tanárom, akit ma is végtelenül becsülök érte,
talán nem helyeselte, hogy tizenhárom esztendős gyerek létére Renant
olvasom, de honorálta az igazság keresését és az okoskodás menetét. Más
oldalról ellenben olyan visszautasitásban volt részem, mintha valami
illetlen dolgot követtem volna el és olyasmi iránt érdeklődnék, amiről
még _kérdezősködni sem szabad_. A következése lett az első vallásos
krizisem. A gondolataim láncolata körülbelül az lehetett, hogy ha
megtagadják a felvilágositást a vallásnak egy alapvető kérdésére, akkor
az én kétkedésem nem lehet bünös. Ma azt látom, hogy tizenkét-tizenhárom
esztendős gyermekekben sokkal több az egészséges ösztön és jogérzet,
mint akárhány fiskálisban, aki a jognak elcsavarásával keresi a
kenyerét. Parancsolva nem lehet tanitani és igazságokat hirdetni. A
gyermek üde lelkével sokkal kevésbbé lehet igazságtalanságokat
elkövetni, mint fáradt, fásult és az élettől megnyomorgatott felnőtt
emberekkel.

A harmadik eset egyetemi pályafutásomnak első órája. Római jog. Hogy
hányan szoronghattunk a teremben, akik közül egynek sem volt sejtelme,
hogy _mi a jog_, nem tudom. Csak a katedrán állva előadó professzornak a
bevezető mondatára emlékszem: _A latin Rammes, a szabin Tities és az
etruszk Luceres három tribusának megfelelően három kerületre oszlott az
ager Romanus._ Ez volt az első találkozásunk a joggal, amelyet nem
ismertünk. Hogy mi a jog, azt később se hallottam az egyetemen soha,
ellenben a nemzetközi jog cimü önálló tudományban fontos tény gyanánt
értesültem a nagykövetnek arról a _jogáról_, hogy hatlovas hintón mehet
megbizólevelének átadására. Történt ez akkor, mikor már nemcsak minden
nagykövetnek, hanem közönséges követnek is megvolt az automobilja.
Természetes, hogy az első nagykövet, akit ilyen alkalomkor láttam
Bécsben, automobilon robogott.

Ha végiggondoljuk mindezeket az emlékeket, félszegségeket, még ha nem
vagyunk is közoktatásügyi szakemberek, – sőt talán akkor leginkább, –
lehetetlen, hogy ne érezzük, hogy itt valami nincsen rendjén. Az iskola
_mindent_ akar nyujtani, csak kezdeményezést nem. A tanár mint abszolut
tekintély jelenik meg a társadalom leendő és fejlődő tagja előtt,
legtöbbször nem törődik a gyermek lelki életének mozzanataival, hanem a
saját agyberendezését akarja ráerőszakolni. Ebből következik, hogy a
tudás megszerzésében a felfedezésszerü megismerést, aminek az érzése, ha
egyszer rájött valaki, a lelki életnek a legnagyobb gyönyörüsége, a
tanár kérdéseinek, frázisainak a bevágása helyettesiti. Legjobb tanuló
az, aki legjobban tud alkalmazkodni a tanár egyéniségéhez. A
_gyakorlati_ célnak ez jobban megfelel, még ha hipokrizisre is nevel. Az
egyetem, amelynél nem lehet kétségbevonni, hogy szakokra kell
tagozódnia, a legfelső fokon, a tulságos specializálódás mellett a
szintézist nem adja meg.

Végeredményben pedig itt nem az emberekben, hanem a rendszerben van a
hiba. És ha ezt tudjuk, nem csodálhatjuk, ha ennek az összefüggés
nélküli, ösztönzést nem nyujtó tanitási rendszernek elvesznek a
szépségei, kivész belőle a lendület és belefásul tanár és tanitvány
egyaránt. Nem csodálhatjuk, ha az eredmény megfelel az előzményeknek.
Kissé különös kifejezéssel élve, ez a rendszer nem teremt kontaktust a
tudás és a személy között, akinek a tudást el kell sajátitani. Ez a
rendszer önmagában nem nevelhet embereket, akiknek áttekintésük van a
tudomány fölött. Ez a rendszer neveli azokat a gondolkodni nem tudó,
kritika nélkül ál-intellektueleket, akik csak külsőleg jobbak a teljesen
tudatlan tömegeknél. Az ilyen lelkileg elhelyezkedni nem tudó
intellektuelekből kerülnek ki a társadalom legveszedelmesebb
felforgatói, akik ma a bolsevizmus, holnap a keresztény kurzus nevében
cselekszik _ugyanazt_. A puszta ismeretszerzés, ha mellette az embernek
a nevelése hiányzik, a legbiztosabb ut arra, hogy az emberből
forradalmár legyen.

Vajjon nincsen-e a közoktatásnak ezzel a rendszerével összefüggésben, ha
nagyon komoly gondolkodók azon töprengenek, hogy lehet-e egyáltalán
ilyen alapokra épiteni. Wahle, a filozófia tanárának létére már 1894-ben
a hagyományos filozófia végét állapitotta meg s azt kutatta, hogy ennek
hagyatékából mit vehetnek át az uj tudományok. Ferrero szerint a
történetirás, mikor levetkezte magáról az irodalmi és költői mezt és
_tudomány_ akart lenni, elvesztette a nagy vonások, összefoglalások
iránti érzékét és nem érzékelte fel a nagy erőket, amelyek évszázadokon
át érvényesültek a civilizáció és kultura történetében. Keveseket
érdeklő részletkérdésekre szoritkozott, csak kritizált és boncolgatott,
de hasznavehetetlenné vált az emberi tanulságok szempontjából. Joel, a
lipcsei egyetemet megnyitó 1914. évi rektori beszédében az egyetemet
vádolta meg, hogy nincsen egyetemlegességének tudatában. Loria az egész
tudomány válságától tart, mert hiányzik belőle a szintézis. A
széttagolódás, specializálódás mellett nem tudjuk megérteni, hogy a
ködfoltok és parlamentek, a történelem és kémia egyetlen fejlődő erőnek
a sokféle kifejezései. A segédtudományok labirintusában elvész a
tudománynak egyetemes jellege. Igy nevelődnek a _tehetetlen
praktikusok_, akik ravaszul tudják alkalmazni a törvények és rendeletek
paragrafusait, ki tudják számitani egy hidnak a hordképességét, ki
tudják kopogtatni a beteg tüdejét, de nem tudják, hogy _önmagukkal_ mit
kezdjenek. Sejtelmük sincs, hogy miként feleljenek a nagy kérdésre:
_Ember, honnan jössz és merre visz utad?_

=Tételes vallások és világfelfogás.= Mint már emlitettük, a
világfelfogás kialakulásában igen nagy szerepe van a hitnek és a hit
letéteményesének, a tételes vallásnak. A kettő ugyanis különválasztandó
egymástól. Az első a lelkekben él, az utóbbi a térben és időben
körülhatárolt valami; szervezet, amely megmondja, hogy mit kell hinni,
fegyelmez, rendelkezik és parancsol. A hit tételes vallás nélkül is
elképzelhető, aminthogy ma nagyon sok emberben él a hitnek a tételes
vallásoktól független valamelyes formája. Az emberek nagy tömegének
kétségtelenül szüksége is van bizonyos fölötte álló tekintélyre, amely
megmondja, hogy mit kell hinnie s a közvetitő szerepét játssza közte és
az emberfeletti hatalom között. Ez a szervezet formájában jelentkező hit
határozott irányt ad a bizonytalan, tétova érzéseknek s a hitet egyrészt
pozitiv célnak a kitüzésével, másrészt a tömeghatásoknak szolgálatába
állitásával áthatóbbá teszi, erősiti. Viszont a hitben rejlő s a hivőkre
visszasugárzó erőt társadalmi célokra, az emberi közület kisebb vagy
nagyobb részének összeforrasztására, fegyelmezésére is felhasználja. Ez
a tételes vallások nagy hatalmának titka és magyarázata. Annyira terjed
ez a hatalom, hogy a világ még ma is könnyebben veszi, ha valaki
Istennel nem törődik, mintha szembehelyezkedik egy tételes vallással és
a formális szervezetet tagadja meg.

Minden vallásnak az a törekvése, hogy hivői számára olyan képet nyujtson
a mindenségről, amely ugy az erkölcsi érzés, mint az analizáló értelem
számára kielégitőnek és logikusnak tünik fel. A tételes vallások nagy
jelentősége igy kettős. Egyrészt elméletileg világfelfogást nyujtanak,
az életet tartalommal töltik meg, célkitüzést adnak a hivők számára,
másrészt gyakorlatilag erkölcsi szabályokat állapitanak meg,
elválasztják a jót a rossztól és az előbbinek követésére késztetik az
embereket.

E kettős jelentőségüknél fogva a vallások mindenkor a legnagyobb
társadalomalkotó és emberi lelket formáló erők közé tartoztak. Ez az erő
pedig annál hatványozottabb formában jelentkezik, minél tökéletesebb
képet tud nyujtani az illető vallás és minél világosabban tudja
megállapitani az ember rendeltetését. Ez a zsidó vallás rendkivüli
erősségének a titka, amely a teremtés pillanatától kezdve minden kérdése
megfelel, még pedig leginkább a kötelékébe tartozók szájaize szerint.
Általánosságban megmagyarázza az ég, föld és ember eredetét, a népek
szétválását, szükebb értelemben pedig, mint törzsi vallás, magának a
zsidóságnak külön hivatását. Valósággal szerződést tételez fel az Ur és
választott népe között, mely szerint az utóbbit kegyetlen büntetés
sujtja, ha nem teljesiti az Ur parancsait, viszont ez, ha hiven
szolgálják, hatalmat ad neki a világ összes népei fölött. Eredet, cél,
földi hivatás, minden szigoruan körvonalozott formák között jelentkezik
a zsidó vallásban. A maga idejében, sőt még azontul is, évszázadokon át,
teljes világfelfogást tudott nyujtani a fajbeliek számára.
Világfelfogásának erőssége ma abban a mértékben csökken, amint a tudás
széttépi a mózesi kozmogoniát és a faji hivatás helyét az általános
emberi szolidaritás magasabbrendü tudata foglalja el. Minthogy azonban a
zsidó vallás elemeiből nagyon sok a kereszténységbe is átszármazott,
természetszerüleg fel kell merülni a kérdésnek, hogy milyen viszonyban
vannak a mai tételes vallások, különösen a kulturemberiség legnagyobb
részét magukba foglaló keresztény felekezetek a világfelfogásnak nagy
kérdésével?

A kereszténységet kétféleképen lehet felfogni, etikailag és
históriailag. Az erkölcsi kereszténység Krisztus tanitásában van
lefektetve, aki nem dogmákat formulázott, hanem a szeretetet,
alázatosságot és a mennyei atya rendeléseiben való megnyugvást hirdette
a világ számára. A keresztrefeszités után tanitása egy ideig abban a
veszedelemben látszott forogni, hogy elmerül és tanitványai egyszerü
szekta lesznek, amilyen akkoriban nagyon sok volt a zsidóság körében. A
zsidó-keresztények a krisztusi reformot csak magára a zsidóságra akarták
korlátozni és hosszu időn át nem lehetett tudni, hogy ők kerülnek-e
felül, vagy a pogány-keresztények, akik fajra és nemzetiségre való
tekintet nélkül hirdették az igét minden népeknek és nemzeteknek. Az
őskereszténység dokumentumaiban világosan fel lehet ismerni e két
irányzat küzdelmeinek, ellentéteinek és kompromisszumainak nyomait.
Históriailag a kereszténység akkor született meg, mikor végérvényesen
áttörte a zsidóság korlátait és Pálnak, a pogányok apostolának
személyében elindult hóditó utjára.

Ahány nagy vallási és erkölcsi reformot ismer az emberiség története,
mindegyiknek van két közös sajátsága. Az egyik az, hogy a nagy
reformátorok nem állitottak fel dogmákat, hanem általánosságban
hirdették a hitbeli és erkölcsi megujhodás tanait. Szavaikat
tanitványaik megőrizték, később feljegyezték és dogmákat formáltak
belőlük. A Galilea virágos rétjein megszületett példabeszédeket és a
mangófa árnyékában megálmodott bölcseségeket pontokba foglalták,
boncolták, elemezték, a szavakra tanokat épitettek, a hitből vallást
alkottak. A másik sajátosság az, hogy a nagy reformok hirdetői nem azt
állitották, hogy megtagadják a _törvényt_, hanem ellenkezőleg, hogy
eredeti tisztaságában állitják helyre. Maguk számára vindikálták az
elmult évszázadok megszentelt presztizsét. Ez volt a kezdődő
kereszténység esete is. Szakitott a zsidósággal, de magával hozta az
ószövetség könyveit, a világ teremtéséről szóló kaldeai legendákkal, a
zsidó nép őstörténetéről szóló mitikus elbeszélésekkel, a zsidó nép
viszontagságainak sorozatával, az énekek énekével és a félig vallásos,
félig szociális profétizmusnak szörnyü átkozódásaival. Megváltozott
erkölcsi tartalom mellett ezek a zsidóság emlékei a kereszténységben. A
fiatal kereszténységnek azonban szüksége volt rájuk presztizsokokból,
hogy velük ősrégi voltát bizonyitsa és saját eredetét, akárcsak a
zsidóság, a világ teremtéséig visszavihesse. Az ószövetség ilyenformán
része lett a dogmának és a kereszténység századaiban is a legnagyobb
befolyást gyakorolta az emberiség gondolkodására. Máté 5.13 szinte
elválaszthatatlanul forrasztja össze a kereszténységet az ószövetséggel:
»Mert bizony mondom néktek, mig az ég és föld elmulik, a törvényből egy
betü, vagy egyetlen pontocska el nem mulik, mig minden be nem
teljesedik.«

Az ószövetségnek ez az irodalmi bekapcsolása a kereszténységbe, nagyon
sok dilemma elé állitotta már azokat, akik elfogadták a kereszténység
morális alapjait, de nem voltak hajlandók fenntartás nélkül elhinni
primitiv orientális emberek mondáit. Hasonlóan okos antiszemiták
megérezték annak lehetetlenségét, hogy egyik oldalon zsidóellenes
politikát csináljanak, a másik oldalon pedig gyerekeiknek azt tanitsák,
hogy a zsidók Istennek választott népe, amelyet Isten egyedül tartott
méltónak arra, hogy patriarcháival közvetlenül érintkezzék. Logikusan
ebből a felismerésből csakis az ószövetséggel való szakitás és a
kereszténység históriai alapjainak megtagadása következhetik. Tényleg
Németországban a fajvédő antiszemiták egész iskolát csináltak abból,
hogy a kereszténységnek lényegében _északi_ eredetét bebizonyitsák.
Chamberlain Krisztust egyenesen kiemelte a zsidóság köréből és ezzel
természetesen megtagadta akár Dávid házából való származását, akár pedig
a kereszténységnek a biblia szerinti bünbeeséssel és egyéb ószövetségi
előzményekkel való összefüggését. Szerinte tartalmilag a kereszténység
_árja vallás_, melyet a zsidóságtól azzal kell emancipálni, hogy
elvágjuk a köldökzsinórt, mely az ószövetséggel összeköti.

Az ilyen felfogások hirdetői és követői azonban csak kivételek. Az egész
kereszténység, egyes kisebb jelentőségü irásoktól eltekintve,
változatlanul elfogadja az egész bibliát a genezistől János jelenéseiig.
Ebben nincs különbség katolikusok és protestánsok között. De épen ezért
a világról alkotott képzetek tekintetében legfeljebb árnyalati
különbségek vannak a kulturemberiség nagy tömegét magukban foglaló
katolicizmus és protestáns felekezetek hivatalosan vallott felfogása
között. A köztük levő különbség, amely a reformáció után rettenetes
szakadéknak tetszett, ma jelentéktelen kis határjelző árokká zsugorodott
össze. Csak optikai csalódás alapján lehet azt képzelni, hogy
világfelfogást illetőleg lényeges különbség volna a katolicizmus és
protestáns felekezetek között. A reformáció korában, mikor az egész
emberiség gondolkodása a hitéleti kérdések körül forgott, a
gondolatszabadság legnagyobb vivmányának tetszhetett, hogy mindenki
szabadon kutathat a bibliában és vizsgálhatja az egyes intézmények
isteni, vagy emberi eredetét. Ennek jelentőségét a gondolatszabadság
történetében tagadni nem is lehet. Az egy ponton megindult kutatás
magával hozta a kutatást mást tereken is, amihez hozzájárult, hogy a
protestáns országokban nem volt a katolikus egyház szervezetéhez hasonló
hatalom, mely a feltörő kutatással szembeszállott volna. A legnagyobb
tévedés volna azonban feltételezni, amit egyes protestáns történetirók
hirdetnek, hogy a protestantizmusnak, mint vallásnak a lényegében lett
volna a mai értelemben vett szabad kutatás. A valóság az, hogy a
protestantizmus _mellett_ könnyebb volt kivivni a tudomány szabadságát,
mint a katolikus államokban, a mai protestánsok azonban csak egy régi és
a valóságnak meg nem felelő emlék alapján hirdetik, hogy őseik a szabad
kutatás alapján állottak. A protestáns szabadság a katolicizmus
cáfolatáig terjedt és nem tovább.

Magát a lényeget illetőleg a protestantizmus is ugyanott megállt, ahol a
katolicizmus. Luther és Melanchton lényegében nem állanak Tertullianus,
Augustinus, vagy Mohammed felett, mikor azt mondják, hogy minden tudás
benne van a bibliában és ami nincs benne, az elvetendő. A maga
impetuozus módján Luther Aristotelest, akinek természettudományi
hagyományai arab közvetitéssel beszivárogtak a nyugati világba,
bestiának, igazi ördögnek, sötétség fejedelmének és emberiség csalójának
nevezi. Kopernikust még Rómánál is hevesebben támadja s elveti az
asztronomiának a tudományát, mely mindent fel akar forgatni. Nem lehet,
hogy a nap áll és a föld forog, mert az irás szerint Józsue megállitotta
a napot, megállitani pedig csak mozgásban levő dolgot lehet.

Ebben jelentkezik a korai protestantizmus logikájának tarthatatlansága,
amely még ma is érezhető. Az alapvető kérdést, az ember teremtését és
rendeltetését illetőleg teljesen a mózesi kozmogonia alapján áll. A
bibliában szabad kutatni, de mikor a természettudomány kerül szembe a
bibliával, a biblia igazságát ismét a bibliával bizonyitja. Ami irva
van, az önmagában igaz. Ehhez ragaszkodni _kell_, mert ha nem
ragaszkodnak hozzá, alóluk is teljesen kihull az alap.

Ebből származik az összes protestáns felekezetek dilemmája. Saját
bizonyitásuk érdekében vagy elhajolnak egy ujabb ortodoxia felé, melynek
gyökerei Luthernek a természettudományokról vallott felfogásában és
Servet Mihály megégetésében jelentkeznek s ilyenkor az ugynevezett
protestáns szabadsággal ellentétben álló szervezetek alakulnak, mint az
angol magas egyház, vagy a porosz evangelikus államegyház. A másik
esetben, ha következetesen keresztülviszik a szabad magyarázat és
kutatás elvét, akkor teljes szerteporlási processzus következik be,
amire Amerika mutatja a legtökéletesebb példát.

Ez nem a katolicizmusnak és protestantizmusnak az értékelése, hanem
egyszerüen tényeknek és annak a viszonynak a megállapitása, melyben
egymáshoz, illetőleg külön-külön a szabad kutatáshoz és az ebből
szükségképen eredő uj világfelfogáshoz állanak. A protestánsok kutatnak
a bibliában és a biblián kivül és históriai alapon vitatják, hogy a
katolikus egyháznak a tekintélye csak hipotetikus és nem nyugszik
bizonyitható alapokon. Minden vallás azonban szükségképen csak
tekintélyi lehet, mert kinyilatkoztatáson nyugszik és mert követelnie
_kell_, hogy higyjék, amit hirdet. Egy lépéssel odébb már a
protestantizmus is pontosan ezen az alapon áll, anélkül, hogy bevallaná.
A modernizmus a protestantizmussal végeredményben épenugy nem
egyeztethető össze, mint a katolicizmussal, vagy bármely más tételes
vallással. Pusztán racionális okokkal, igazi hit nélkül, sem Isten
létét, sem a vallás tételeit megmagyarázni, sem pedig a vallásos érzés
magasztos voltát az emberi kedélybe belevinni nem lehet, mert a vallások
relativ erősségét nem a bizonyitás és bizonyithatóság adja meg, hanem a
bennük rejlő hitnek a kedélyre gyakorolt befolyása.

Ez magyarázza meg azt is, hogy napjainkban a tridentinum óta
megreformált katolicizmus miért képes a protestáns felekezeteknél
nagyobb ellenállóképességet és a tömegekre nagyobb hatást gyakorolni. A
protestánsoknál a bibliát a pap, tehát az egyes, fizikai személy
magyarázza, akinek tudása, meggyőző képessége, ékesszólása nagyon
különböző lehet. Sok esetben ezek a tulajdonságai alacsonyabb nivón
állanak a hallgatóénál, tehát azénál, akibe a hitet bele kellene
csöpögtetnie. Egyén áll szemben az egyénnel. A katolicizmusban a pap
csak szócsöve az egyetemes egyháznak, amely majd kétezer esztendőnek
tekintélyét, megszentelt emlékét hozza magával. Az egyén itt mellékes. A
csonka racionalizmus, amely csak bizonyos pontig jut el, a lelket nem
elégiti ki, de arra jó, hogy megrenditse a hitet. A katolicizmus ezzel
szemben még ma is a feltétlen biztosságnak az igényével hirdeti tanait.
Több benne a hitet elősegitő misztikus elem is. Istentiszteletének
módjával az egyes ember kedélyét jobban bele tudja vinni egy kollektiv
hangulatba, a töprengések kikapcsolásába és a hivésnek az állapotába.
Mikor a törpe embertől alázatosságot követel a végtelen, isteni
kegyelemmel szemben és azt hirdeti, hogy csak ez a kegyelem ismertetheti
meg vele az isteni örök igazságot s a kedélyen keresztül közeliti meg
hivőit, többet tud nyujtani a benyomások szépségéből, a magasztosságnak
az érzéséből és a hétköznap szinvonalán való felülemelkedésnek a
tudatából, mint a protestáns felekezetek, melyek a felvilágosodottságot
maguk számára vindikálják és a megmagyarázhatatlant akarják észokokkal
megmagyarázni. A nagy tömegekre ezért van a katolicizmusnak szuggesztiv
hatása és ezért tud bizonyos határig világfelfogást adni, minek
lehetősége a protestáns felekezeteknél tünedezőben van.

=Társadalom és világfelfogás.= Az eddig elmondottak igazolják, hogy a
modern emberek legnagyobb részének, különösen az intelligens, vezetésre
hivatott résznek nincsen világfelfogása, egyetemes képe a mindenségről,
szintézise, amelybe önmagát belekapcsolja. Fejtegetéseink során a
miértjét is megkisérlettük adni ennek a jelenségnek.

Megállapitottuk azt is, hogy a világfelfogásra való törekvés mindig
szükségszerüleg jelentkezett az emberiség körében. Ebből következik
viszont, hogy a világfelfogás hiánya, vagy az emberek hitének
megrendülése egy világfelfogásban, társadalmi betegség, mely nem lehet
el sulyos következmények nélkül. Lássuk ezeket a következéseket.

A modern embernek életét, értve természetesen mindig a tanult,
intelligens osztályokat, kapkodás és idegesség jellemzi. A sokféle, de
összefüggéstelen tudás visszatükröződik egész egyéniségében. Régente a
tudás mennyisége kevesebb volt, de alaposabb és biztosabb. Kevesebb volt
a könyv, de olvasták, megtanulták és hittek benne. Voltak könyvek,
melyek egész nemzedékek gondolkodására és érzelmi világára nyomták rá a
bélyegüket. A mai nagy könyvtermelés mellett tömérdek selejtes irás
kerül forgalomba. A könyveket kapkodva nézegetik, átfutják, elfelejtik.
A nagy könyvtermelés lerontja a kulturát. A háborus gazdagok és irodalmi
gigerlik igényeinek kielégitésére készült amatőrkiadások legnagyobb
részénél mellékes a tartalom s csak a papír, a rajz, a kötés, sőt
gyakran még az sem, hanem a csekély példányszám és a könyv ritkasága a
fontos. Ezek a könyvek nem olvasásra készülnek, hanem a bélyeg- vagy
pipagyüjtéshez hasonló szenvedélynek a kielégitésére.

A nyugtalanság az irodalomban, müvészetben, iparmüvészetben beteges
kilengésekre vezet. Futurizmus, kubizmus ennek a jelenségei. Nemcsak a
müvészi, hanem az erkölcsi és társadalmi értékelések is bizonytalanokká
válnak. Mélynek mondják, ami zavaros és érthetetlen s érthetőnek, ami
tetszetős és felületes. Kételkednek mindenben, társadalmi berendezésben,
parlamentarizmusban, müvészetben, tudományban és végcélban egyaránt.
Szellemi nomádizmus uralkodik az egész világon, mintha az embereknek
hiányoznék a lelki hazájuk. Majd itt, majd ott ütik fel mozgó
tanyájukat, de állandót nem épitenek. Az igazi konstrukciós elv
megdöbbentő módon hiányzik azoknál is, akik magukat konstruktivoknak
szeretik nevezni. A nyughatatlan léleknek müvészetben, politikában,
életben egyaránt szüntelenül uj izgalmakra van szüksége. A sportok a
testnevelés eszközéből versennyé, megélhetés eszközévé és a
hazárdjátéknak ujabb nemévé fajulnak el. Igy érthetők meg az egyes
embereknél a megdöbbentő kilengések a szélső konzervativizmustól a
bolsevizmusig és vissza, amit oly sok esetben tapasztalhattunk. A háboru
lehet kényszeritő szükség, lehet, hogy államférfiu a nemzet jövőjének
megmentése érdekében _ultima ratio_ gyanánt szánja rá magát. De 1914.
előtt voltak sokan, akik a háborut csak uj, izgató, még nem ismert
élmény gyanánt várták. Valami, ami hat az idegekre, akár a morfium. A
háboru után Amerikából valóságos turista áradat indult meg Franciaország
elpusztult vidékeire. _Érdekes_ körülmények között akarták látni
Franciaországot. Az összeomlást megelőző időknek egyik visszataszitóan
perverz jelensége volt, hogy voltak kapitalisták, akik társadalmi
forradalmat hirdető lapokat támogattak. Voltak glaszé-keztyüs és vasalt
nadrágos forradalmárok, akik semmi rokonszenvet sem éreztek az alsóbb
osztályok iránt, bóditó parfümökkel védekeztek az illata ellen, de
csinálták, vagy segitettek csinálni a felfordulást, mert piromániások
módjára akarták látni a tüznek a fellángolását.

Nemcsak a gondolkodásnak, hanem magának a társadalomnak is hiányzik az
egysége. Mig a patriarkális világban mindenki érezte a saját
rendeltetését és egy nagyobb, felsőbb hatalomtól megszabott rendbe való
tartozását, ma általános nyugtalanság tapasztalható az egyes társadalmi
csoportok elhelyezkedésében. Ez a nyugtalanság pedig nemcsak anyagi
természetü. Sokkal mélyebbről fakad és a szinezete az, hogy az egyes
osztályok nem tudják, vagy nem akarják egymást megérteni. Ha nem is
teljesen ellenségül, de legalább is idegenül állanak egymással szemben.
A katona ugy véli, hogy valamely szociális kiválóság, mely hivatásában
nyilvánul meg, felülemeli őt a többi társadalmi osztályokon. Az orvos és
mérnök lenézi a jogászt, aki a paragrafusok béklyóival akarja megkötni
az életet és csavarmenetesen kezeli az igazságot. A disznókat nevelő
kisgazda különbnek tartja magát a jövendő polgárt nevelő tanárnál, mert
annak lábon járó gazdagság nem röfög az udvarában. A megvagyonosodott
iparos és kereskedő s általában a kapitalisztikus foglalkozások legtöbb
képviselője rosszul leplezett irigység hangján beszél a szellemi
foglakozásokról, mert azok nem állanak a _termelő munka_ szolgálatában.
Az intelligencia és szellemi fölény az egyetlen dolog ugyanis, amit
pénzen megvenni nem lehet. Valamennyien közösen megvetik a politikust,
mig csak maguk bele nem csöppennek a politikába. Mintha az irigység
tartaná össze az egész társadalmat. Csak az igazi lelki életet élők, az
igazi irók és müvészek kis köztársasága kivétel, mert ezek csak
önmagukban találják meg, amit a többiek magukon kivül keresnek.

A jó módban élő társadalmi osztályokhoz hasonló nyugtalanság
tapasztalható az ipari munkásság körében is. Különböző okoknál fogva az
ipari munkásságnak ez a nyugtalansága társadalmunknak egyik legsulyosabb
problémája. A rohamos indusztrializálódás a mult század elejétől kezdve
megteremtette a nagyvárosok ipari proletariátusát. Ez is munkás, mint a
régi kézmüvesnek a segédje, de életfeltételeiben, gondolkodásában
egészen más. Tisztán béréből él, munkaadójával nincsen semmiféle
személyes viszonyban, de tömeges együttélésénél fogva sulyában egyre
növekvő jelentőségü eleme a társadalomnak. Relativ sulya nagyobb, mint a
szétszórtan élő és a nagy centrumok hatását kevésbbé érző földmüves
népességnek.

Ez az ipari munkásosztály az utolsó száz év alatt szellemileg nagy
változáson ment keresztül. Száz év előtt a világ dolgainak, a
közgazdasági összefüggésnek ismerete tekintetében óriási ür tátongott
közte és munkaadója között. Száz év alatt a gyáros, a munkaadó
szinvonal, világ-meglátás tekintetében relative nem emelkedett,
legfeljebb az általa használt technikai eszközök tökéletesbedtek. Ezzel
szemben a közoktatás fejlődése, sajtó és pártagitáció segitségével a
munkás nagyot haladt. Megtanult látni, ha nem is tökéletesen, kritizálni
kezdte a dolgokat, ha nem is mindig igazságosan, olvasott, gyülésekre
járt, előadásokat hallgatott, beszélt, nézetei keletkeztek az
emberekről, eseményekről és intézményekről. A nagyvárosok gyári
munkássága értelmiség és kulturális szinvonal tekintetében ma jórészt
fölötte áll az ugynevezett önálló kismesternek. Ez a megváltozott munkás
bizonyos kérdéseket kezdett felvetni a társadalom irányában. Felvetette
például a kérdést, hogy a költségvetésben miért van a lótenyésztésre
nagyobb összeg beállitva, mint a népoktatásra, hogy a szellemi erő és
testi munka szövetségében végzett gazdasági tevékenység mellett miért
van épen ő kizárva a dolgok intézéséből és felvethette különösen a
kérdést, hogy miért van épen ő egy bizonyos kilátástalan sorsra
kárhoztatva, melyből nincsen kiemelkedés.

Lélektanilag ennél, a meglevő társadalmi berendezéssel szemben
bizalmatlan munkásságnál, melynél a tömeges együttdolgozás és
együttlakás mellett a kollektiv erők is müködtek, adva voltak az
izgulékonyságnak és izgathatóságnak összes előfeltételei. Ezt mutatja az
egész tizenkilencedik és kezdődő huszadik század története. A sztrájkot
már a régi munkás is ismerte, de mikor sztrájkolt, mindig csak anyagi
életfeltételeit akarta javitani s amit maga körül látott és ami
körülötte történt, azt a dolgok természetes rendjének, adottságának
tekintette. A mai munkásság sztrájkjai gyakran egészen más természetüek.
A sztrájk látszólag nem pozitiv, ködös célokra irányul, a munka alapvető
feltételei és a _rendszer_ ellen, amely szerint a termelés történik.
Ennek az uj munkásosztálynak a szocializmus lett a hite,
legváltozatosabb és legkülönfélébb formáiban. A nagyvárosok nem jó talaj
a régi értelemben vett vallásosság számára s a munkásság világszerte
nagyrészt elvesztette a vallásos hitét. Ezt a hitet a szocializmus
pótolta s hogy egyáltalán pótolhatta, legjobban mutatja, hogy a léleknek
minden körülmények között van szüksége valamelyes hitre, egyetemleges
képzetre. Dőreség volna azonban azt hinni, hogy a tömegek szocializmusa
egy a Marxnak gazdasági racionalizmusával és vigasztalan
determinizmusával, amely vastag kötetekben van lefektetve és tárgya a
meg nem szünő vitáknak és birálatoknak. Az _élő_ szocializmus eredője
mindazoknak a vágyaknak, sejtéseknek, reménységeknek, melyek az egyén
sorsának jobbraforditására s a világ és a jelen társadalom rendjének a
megváltoztatására irányulnak. Ez a szocializmus soha el nem érhető
valóság, hanem a láthatár szélén lerajzolódó varázsos kékség, vagy
vöröslő hajnal, amely felé milliók és milliók mindenkor törekszenek.

Soha a szocializmus akkora hóditást nem tudott volna tenni a tömegekben,
mint amekkorát tényleg tett, ha ez az alapvető tulajdonsága nem lett
volna meg. Soha Marxnak elvont fejtegetései és következtetései nem
tették volna szocialistává a tömegeket, ha a szocializmus többi
apostolai a változás révén elérhető társadalmi boldogság képét nem
csillogtatták volna meg előttük. Nem ismerve a dolgok valóságát, vagy
tultéve magukat az általuk jól ismert gazdasági törvényeken, fokozták
fel az igéreteiket és ringatták illuziókba a tömegeket, melyek nem
igazságokat, hanem nekik kellemes és tetszetős dolgokat akartak hallani.
Mert a tömeg ünnepek formájában is szereti szimbolizálni illuziójának
tárgyait, ünnepül adták neki a tavaszi ujjáéledés napját, május elsejét.
Igy a tömegek szocializmusa egyáltalán nem puszta gyomorkérdés, nem
puszta gazdasági és társadalmi megfontolásoknak az eredménye, melyet
palliativ eszközökkel el lehetne simitani, vagy érvekkel meg lehetne
dönteni. Aki szocialista tömegekkel érintkezett, az tudja nagyon jól,
hogy azoknak gazdasági és társadalmi iskolázottsága nagyon csekély, de
ezt mindennél erősebb, szinte fanatikus rajongás pótolja. Minden
tömeghiedelem szükségképen vallásos formákat szokott ölteni, mert lelki
szükségletet elégit ki. Épen azért, mig a munkásságnak ezt a lelki
szükségletét más módon kiegyenliteni nem tudjuk, betegségét azzal a
bizonyos _szociális olajcseppel_ nem gyógyithatjuk. Állandóan
hozzáférhető lesz mindenki számára, aki jóhiszemüen, vagy
lelkiismeretlenül támadja a fennálló rendet és uj világoknak a képét
vetiti elébe. Nagyon tanulságos e tekintetben az orosz bolsevizmusnak az
esete, amely a meglevő rendből kiábrándult munkásságot egy fantomnak a
karjaiba hajtotta s oly erős benyomást tudott gyakorolni másutt is az
alsóbb osztályok képzeletére, hogy a történt szerencsétlen kisérletek
után sem lehetett belőle teljesen kiábránditani. A tömeg ugyanis nem az
igazságot szomjuhozza, hanem illuziókat keres. Elfordul a neki nem
tetsző bizonyosságok elől és inkább a tévedést isteniti, ha az őt
elkápráztatja.

Ma az egész világ, győzők és legyőzöttek egyaránt, egy irtózatos
válságnak az állapotát éli át. A háboruban és a háboru után tömegével
omlottak össze állami, társadalmi és gazdasági berendezések, melyeket
megszoktunk csaknem oly biztosaknak és állandóknak tekinteni, akárcsak
magát az életet. A pusztulás magával rántotta az ideálok egész tömegét,
amelyek lehet, hogy hamisak voltak ugyan, de a materiális világban
kielégitették az embereket. Emberekben a régi tekintélyek elhalványodtak
és ledőltek. Valósággal _kalandorok kora_ néven lehetne illetni az egész
világon mindenütt a világháboru és forradalmak utáni időket. A történtek
láttára még a hivő emberek nagy részében is meg kellett rendülni az
erkölcsi világrendbe vetett bizalomnak. A keresztény erkölcsnek alapja a
krisztusi mondás, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Aki téged
megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Hogy egyeztethetők össze ezek a
tanok minden idők legrettenetesebb háborujával, a hidegen kiszámitott
gyilkolással, a tengeralattjárók harcával, a repülőgépbombákkal, fojtó
gázokkal, asszonyok és gyermekek kiéheztetésével és a háboru után egész
népek életlehetőségeinek elfojtásával? Naiv és egyszerü lelkek, amelyek
nem ismernek ilyen általános szempontokat, megrendülve kérdezik, hol van
a gondviselés igazsága, amely elveszni engedte annyi százezrek és
milliók között épen az ő apjukat, férjüket, fiukat, a család
fenntartóját? Alkalmazásában a keresztény erkölcs sulyos csorbát
szenvedett. Az elveszett régi ideálok helyén üresség támadt, amelyet ki
kell tölteni. A régi tanitások megfakultak, ujra be kell aranyozni őket.
Az egész világ lelkiállapota olyan, mint az egyes emberé a nagy egyéni
csapások és megrázkodtatások után. Igy volt ez mindig a mostanihoz
hasonló nagy válságok idején.

Az uj vagyonok hivalkodó és tobzódó őrülete csak egyik jelensége a
háboru utáni esztendőknek. A francia forradalom és napoleoni háboruk
után is egész Európán tánc-őrület viharzott végig, mintha az emberek a
nagy megpróbáltatás után nem győzték volna kitombolni magukat. De
ugyanakkor a lelki reakció más formában is jelentkezett. Mig egyik
oldalon a szkeptikusok töprengve kerestek feleletet a kérdésre, hogy mit
használt a kiontott vérnek az özöne és hiába keresték a bölcseséget és
igazságot a világ berendezésében, a másik oldalon a _pietizmus_ hulláma
ömlött végig egész Európán és a miszticizmus ejtette rabjaiul az
ideáljaikban csalódott embereket. Politikai titkos társaságok mellett
felburjánoztak a vallásos, pszeudo-vallásos és misztikus jellegü titkos
és kevésbbé titkos alakulatok. Divatba jöttek a csodák és
természetfeletti megnyilatkozások. A titkos rendőrség, cabinet noir és
ujságcenzura mellett ez a korszak hagyta az asztaltáncoltatást és
spiritizmust örökül a következő évtizedekre.

A miszticizmus felé elhajlásnak a jelenségeit ma is erősen lehet
tapasztalni. Sokan azt hitték, hogy a háborut egy uj, nagy, bensőséges
vallási reneszánsz fogja követni. Jeleket véltek látni, hogy mig egyik
oldalon a háboru felszabaditotta a vadság ösztöneit, a másik oldalon a
vallásosságnak egy bizonyos formája felé vezetett. Megtévesztő lehetett
különösen, hogy a keresztény jelszavak milyen bőségesen kerültek
forgalomba uton-utfélen. A kereszténység tanait széltében-hosszában
igyekeztek politikai célokra kiaknázni. Ezek az utszéli jelenségek
természetesen nem számitanak. De Spengler szerint még az is, amit
csakugyan a valláshoz való visszatérésnek lehetne tekinteni, a legtöbb
esetben csak _második vallásosság_, a haldokló nagyvárosok vallásossága,
egy beteges bensőség, amely nem kezdete, hanem befejezése egy kulturának
s csak az elaggott lelkeket melengeti, mint a különböző keleti kultuszok
a késői Rómában cselekedték. Mint Rómában, ugy a háboru utáni Európában
is, divatba jöttek az okkultizmus különböző formái. Nagy könyvtárak
statisztikái mutatják, hogy mig az átlagolvasók tömege a háboru előtt a
regényeket és könnyü szépirodalmat kereste, a háboru alatt a politikát
és történelmet, a forradalmak ideje alatt pedig a szociologiát
kultiválta, addig ma a megismerésen tul eső dolgokkal foglalkozó könyvek
a kapósak, kezdve a hindu filozófiától a _Geheimlehrek_ különböző
fajaiig. Közvetlenül a háboru után okkultista könyvek sorozatos
kiadásokban jelentek meg és az akkori könyvdrágaság és könyvkereskedelmi
pangás mellett is aránylag könnyen találtak vevőkre.

Korunk sokban hasonlit az imperiális Rómának közvetlenül a hanyatlást
megelőző korszakához. A lelkek akkor is meghasonlottak önmagukkal és ott
is megrendült a hit a régi istenekben. Ott is a vallás adta a
világfelfogást és isteni rendeltetéssel magyarázták Róma hivatását, hogy
uralkodjék népek és országok felett. Mikor a hit megdőlt, meginogtak az
erkölcsi, társadalmi és állami alapok. Ott is a nagy anyagi fellendülés,
a látszólagos biztonság takarta a felbomlást, a belső megoszlást, a
társadalmi elégedetlenséget és az egység hiányát. Ott is megvolt egymás
mellett a nagy gazdagság és pauperizmus, a vidék elnéptelenedése és a
lakosságnak a városba tódulása. Akárcsak a mi korunkban a nagy
nemzetközi tőke, mely mindenfelé érdekelve van, biztos, hogy nem
veszithet, mert amit az egyik oldalon veszit, megtérül a másikon, Róma
gazdagjai sem rémültek meg, ha egyik provinciát elpusztitották a
barbárok, mert a többi provinciákban levő birtokaik és elhelyezett egyéb
vagyonuk jövedelméből bőségesen kárpótolták magukat.

Megvoltak a szellemi életnek ugyanazok az aberrációi, mint a mi
korunkban. A számtalan filozófus iskola mind külön igazságot hirdetett,
de mindenki csak félig hitt nekik. A Mithras és Serapis kultuszától
kezdve Heliogabalus fekete kövéig minden irányzat teret követelt
magának. Akárcsak ma, mikor a meggyőződések viharszerüen ingadoznak
ide-oda, bolsevizmustól a fehér és fekete reakcióig, mikor ugyanazok a
reakciónak az apostolai, akiket még nemrégen vörös gombbal láttunk
szaladgálni és szakszervezetekben hallottunk szónokolni, voltak rómaiak
a harmadik és negyedik században, akik háromszor-négyszer tértek át a
kereszténységre és lettek ismét pogányokká. Még a nagy megpróbáltatások
idején is meglepően ugy viselkedtek, mint a mi korunk, mikor ezer
nyomoruság közepette a világ jobban táncol és mulat, mint valaha. Szent
Ágoston szerint az Alarik betörése elől Karthágóba menekült a római
előkelők ugy jártak a cirkuszba, mintha semmi sem történt volna.
Salvianus irja róluk, hogy ez a nép haldoklik, de kacag.

Vajjon mi lesz a mi kulturánk sorsa, lassu felbomlás, összeomlás, vagy
regenerálódás? A sok és megdöbbentő hasonlatosság után Róma sorsától
kell-e rettegnünk, vagy van-e kivezető ut korunknak lelki és társadalmi
válságából? Ilyen kérdésekre a felelet hiábavaló. Valahányszor ugyanis
egy világfelfogás és társadalom sulyos válságban és felbomlásban van, a
méhében mindig egy uj világfelfogás és társadalom küzd a születéseért.
Végeredményben pedig a megujhodás és születés csak a fejlődés örök
törvényének a társadalmi életre is érvényes egyazon elvét szolgálja.

=Uj világfelfogás felé.= Mindezek után következik még az utolsó kérdés:
vigasztalan-e a helyzet az emberiség lelki élete szempontjából? Van-e
okunk rettegni az elkövetkezendő, vagy már jelenlevő lelki válságoktól s
azok társadalmi kilengéseitől és van-e kivezető ut abból a gondolkodási
és erkölcsi utvesztőből, amelybe jutottunk? Igaz-e, amit évezredek előtt
Anaxagoras hirdetett, hogy az ember semmit sem tudhat, semmit sem
tanulhat, hiányzik a biztonsága, érzéki megismerései tökéletlenek,
értelmisége hiányos, az élet pedig rövid? A lemondás hangján kell-e
felvetnünk Pilátus kérdését, az örök kérdést: _Mi hát az igazság?_
Számithatunk-e arra, hogy a mai ingadozás és bizonytalanság után egy uj
és kielégitő világfelfogáshoz eljuthatunk? A modern emberiségnek
feltétlenül ez a legnagyobb és legnehezebb problémája. Szinte azt lehet
mondani, hogy már sokat tudunk ahhoz, hogy azt, amit létünk oka és célja
gyanánt elébünk tárnak, elfogadjuk, de viszont keveset ahhoz, hogy uj
világfelfogásunkat megalkossuk.

Ha összegezzük mindazt, amit fejtegetéseink során elmondottunk, akkor
kettőt állapithatunk meg. Az egyik az, hogy a mózesi kozmogonia s a rája
alapitott világrend, amelyet a kereszténység is átvett, bármilyen
magyarázgatás mellett is nem egyeztethető össze a tudomány
megállapitásaival. A kettő között át nem hidalható ür tátong s ennek az
ürnek az érzéséből származik lelki életünk bizonytalansága. A másik
megállapitás viszont az, hogy bármilyen eredményekhez jutott el a
tudomány, nem tudta a természetnek végső titkait feltárni és az élet
igazi rejtélyét megoldani. Valósággal azt lehet mondani, hogy minél
messzebb jutott el, annál távolabb tolódtak előtte a határok. Ha egy
kérdésre a tudomány megfelelt, mögötte egy ujabb merült fel és
valószinü, hogy a dolgok _lényege_ előttünk ismeretlen is marad. Pascal
szerint a tudás az a golyó, mely minél jobban nagyobbodik, annál inkább
növekszik az ismeretlennel való érintkezési felülete is. A puszta
tudomány igy nem tudott megfelelni az eredetnek és végső rendeltetésnek
a kérdésére és önmagában nem tudott célkitüzést nyujtani. A tömérdek
_causa efficiens_ mellett hiányzik nála a _causa finalis_. Minthogy
pedig a tudományos iskolázottság felébresztette és nagyra növelte az
emberben az okság szükségérzetét, az okok végén elébe meredő kérdőjel
kinos nyugtalansággal gyötri. Mert erre az utolsó kérdésre nincsen
válasz, hiunak tűnik fel egész erőfeszitése és hiábavalónak a megtett
göröngyös, fáradságos ut. Esetleg visszafordulna, de ahonnét kiindult,
oda már nincsen visszatérés.

A töprengő lélek rájön, hogy még azok a nagy általánositások is,
melyeket a természettudomány elébe tár, – erő és anyag, idő és tér,
végtelenség és öntudat, – tulajdonképen csak önkényes kifejezések,
melyek részben önmaguknak ellentmondanak, részben pedig arra szolgálnak,
hogy velük valamit kifejezzünk, amit bizonyitani nem tudunk. Hiszen a
minden megismerésnek kezdete, az öntudat is, – mint már más helyütt
emlitettem, – tulajdonképen problematikus valami, mert megismerése csak
_önmagában_ rejlik. Emellett a tudományos specializálódás korában élünk
és a tömérdek részletmunka mellett még az a törekvés is hiányzott, hogy
az elért eredményeket szintetikus módon összefoglalják. Az emberi
életnek igy organikus középpontja veszett el, mikor a primitiv
orientális ember számára alkotott fogalmak és magyarázatok már nem
tudták kielégiteni, a csupán analizáló, boncoló, tényeket megállapitó
racionalizmus pedig nem tudta neki nyujtani a teremtő erőt, mely a
tények ismeretén kivül azok magyarázatával is szolgál, meglátja a nagy
összefüggéseket és megnyugtató választ ad az emberi rendeltetés nagy
kérdésére.

A minden téren mutatkozó tökéletesedés mellett ezért lopakodott bele a
nyugtalanság és bizonytalanság az emberek lelkébe, mintha mindaz a
haladás, ami történt, nem áldására, hanem átkára vált volna az
emberiségnek. Tudatosan reakciós elemek odáig elmentek, hogy ennek
nyiltan kifejezést adtak, azt mondván, hogy minden bajnak az okozója,
hogy az ugynevezett tudomány hozzá mert nyulni olyan kérdésekhez, melyek
tulmennek az emberi megismerés határain, tudatlanok pedig, akik nem
ismerték a letünt századok erkölcsi életét, a régi, _egyszerü_
erkölcshöz és igénytelenséghez való visszatérésben és a misztikus
gondviselés rendelésének elfogadásában jelölték meg a boldogság utját.
Minden ugy van jól, amint elrendeztetett. Az ember ne akarja
fellebbenteni a szaiszi titok fátyolát és különösen ne akarja megismerni
saját létének örök rejtélyét.

Ilyenformán félig-meddig a tudomány került a vádlottak padjára, a
tudomány, amely maró és boncoló birálatával kikezdte a jámbor hit
alapjait s aláásta évszázados tekintélyeknek, az egyháznak és államnak
tiszteletét. Minden rendben volna, ha a tudomány nem menne tul a
_megengedett_ határokon. Ámde ezeknek a határoknak a megvonása még a
vádlók részéről is nagyon nehéz, mert nem lehetnek bizonyosak benne,
hogy _ártatlannak_ látszó tudományos megállapitások mely pillanatban
válnak lelki forradalmat előidéző tanokká és mert a multak példája
mutatja, hogy a hozzájuk hasonlók által elitélteknek tételeiből nagyon
gyakran váltak egyetemesen elismert kulturértékei az egész emberiségnek.
Velük szemben pedig a tudománynak egyedüli célja az igazságnak minden
melléktekintet nélküli keresése, ennek utja pedig a kutatás és vélemény
feltétlen szabadsága. A tudomány csak azt igényli, hogy akik támadják,
igyekezzenek előbb elért eredményeivel megismerkedni. Ha igaznak
találják, fogadják el, ha nem, cáfolják meg, de alattomosan ne
rágalmazzák. Ez az ut vezet a megértéshez és talán a ma jelentkező lelki
válságnak a megoldásához.

A tudományt vádolni nem lehet, legfeljebb a müvelőit szabad hibáztatni,
hogy a tömérdek részlet-igazság megállapitása mellett nem törekedtek
eléggé azok összefoglalására. Most ennek kell következni. A tények
tömegének ismerete és az ismeretek szaporodása a szaktudóst is
rákényszeriti az általános szempontok szerint való gondolkodásra. Az
átöröklés tana, a kisérleti élettan, a relativitás elve, uj filozófiai
gondolkodásnak a kutforrásai. Az egyes tudományágak határkérdései
rávezetnek a kapcsolatok keresésére. Mindinkább rá kell jönnünk, hogy az
egyetemes tudomány nem az egyes tudományszakok mechanikai jellegü
összegezése, hanem összefüggéseiknek megismerése és a mindenség
rendjének magyarázata. Kifelé is az egységet kell megtalálnunk,
aminthogy befelé öntudatunk egység formájában jelentkezik. Ez az egység
csak harmonikus világnézlet lehet, melyet sem a világ jelenségei és
tapasztalati tényei, sem pedig a léleknek tisztán filozófikus vizsgálata
nem adhatnak meg, hanem csakis a lélek és külvilág egymáshoz való
viszonya és kiegyenlitődése.

Teljesen tisztában vagyunk vele, hogy e kiegyenlitődés _mikéntjének_ a
megállapitása a legnehezebb feladatok közé tartozik és tudjuk azt is,
hogy az idevezető utnak a nyomjelzése e kis tanulmánynak a leggyengébb
fejezete. Mégis a következtetések levonása gyanánt a következőkben ezt
is meg kell kisérelnünk.

Az ut, amelyen a kiegyenlitődéshez eljuthatunk, a természettudományon át
vezet, amely megállapitotta a fejlődés örök törvényszerüségét és ennek a
fejlődésnek törvényeit kezdte alkalmazni nem csupán a növény- és
állatvilágra, hanem magára a világegyetemre, az emberre és a társadalmi
élet jelenségeire is. A világegyetem nem mesterséges, önkényes,
mechanikai jellegü alkotás, hanem állandóan fejlődésben levő,
örökkön-örökké megujuló valami, az ember pedig nem betetőzése, koronája
a teremtésnek, hanem csak egy láncszeme a folyton folyamatban levő és
még tökéletesebb formák felé törekvő átalakulásnak. Ez a
természettudományon alapuló világnézlet _optimizmusának_ a kutforrása. A
mai ember és egyáltalán _semmiféle ember nem öncél; a cél mindig az
utód,_ a következő nemzedékek végtelen sorozata. Az egyén mulandó,
csupán rövid ideig tartó öntudatos létre emelkedik ki a nagy
ismeretlenből, a faj azonban állandó és az élet örök. Az egyén és az
emberiség célja, hogy ezt a földi világot szebbé, jobbá és igazságosabbá
tegye a sarkait taposó uj nemzedék számára. Az emberi élet igy akarja
magát általunk folyton kedvezőbb feltételek között fenntartani. Ez a
kiindulási pontja az uj világfelfogásank.

Ebbe kapcsolódik bele az erkölcsnek és hitnek a kérdése. Az emberi élet
és a társadalom tudatos berendezésének előfeltételei közé tartozik, hogy
az erkölcsi elvek szerint történjék. A természettudományos világfelfogás
nem ellensége az etikának; ebben különbözik a reneszánsztól, amely
lényegében _amorális_ volt és mig külső formáiban megtartotta a
kereszténységet, tultette magát annak erkölcstanán. Ha uj
világfelfogáshoz akarunk eljutni, abban nagy szerepet kell juttatnunk az
erkölcsnek és azt a tömérdek erőt, amelyet az összes keresztény
felekezetek évszázadokon át egy naiv és a tényekkel ellentétben álló
kozmogoniának a védelmére és egymás megcáfolására pazaroltak, a
krisztusi erkölcstannak a szolgálatába kell állitani. Épenigy ez a
világfelfogás, amely nem fogad el csodákat és természetellenes
beavatkozásokat a mindenség sorsába, nincs ellentétben az istenségnek,
mint végső oknak a feltételezésével, de ez az istenség nem valamely
dogmának körülmagyarázott istene, aki egy választott népre van
lokalizálva, vagy akire a skolasztikusok felvetik még azt a kérdést is,
hogy _habetne_ _dentem sanctissima Trinitas?_ – hanem a nagy
megismerhetetlen, akit épen megismerhetetlensége tesz végtelenné és
magasztossá. Itt, a megismerhetőnek és megismerhetetlennek a határán van
a tudománynak és nem dogmaszerüen felfogott hitnek a találkozási pontja
és kiegyenlitődésének a lehetősége. A hit az ember lelki megváltásának a
kérdése, amelyet mindenki csak önmagából kiindulva, belülről szerezhet
meg. Sem a hitnek, sem az etikának nincs köze a világ keletkezésének
tudományos magyarázatához, a szerves élet elméletéhez, vagy az evolució
tanához. Régente az egyházaknak kellett megfelelni ezekre a kérdésekre,
mert nem volt más, aki rájuk megfeleljen. De ma a régi jogokhoz való
ragaszkodás okozza az összeütközéseket a vallás és tudomány között és
eredményezi a kétféle könyvvezetést a világfelfogásban, amely a lelki
bizonytalanságnak egyik okozója.

Kétségtelen, hogy az uj világfelfogáshoz, amely kicsinyes önzéssel nem
önmagában keresi az ember rendeltetését, amely tisztában van az egyén
mulandó voltával s az elmulást épen olyan természetes és szükségszerü
jelenségnek tekinti, mint a születést, csak igazán müvelt és gondolkodó
ember tud eljutni. Csak a müveltségnek és tudásnak terjedésével
következhetik be az intellektuális megállapodottságnak az az állapota,
amelynek hiányát oly keservesen éreztük az anyagi haladásnak a háborut
megelőző esztendőiben.

Könnyedén ezeket a kérdéseket elintéznünk nem lehet, legkevésbbé
intézhetjük pedig el azzal a közkeletü szólammal, hogy _a népnek
szüksége van vallásra_. Az ilyen mondáshoz veszedelmes mellékiz tapad,
mert azt rejti magában, hogy akik mondják, saját maguk számára nem érzik
a belső igazságot, de mások számára igazság formájában akarják
feltálalni. Becsületes igehirdetés csak az lehet, amelynél a hitnek a
szükségességét az igehirdető elsősorban a _saját személyében_ érzi.

Egy uj lelki forradalomnak az előestéjén állunk, amely mélyebb lesz és a
lelkeket ezerszerte jobban át fogja alakitani, mint a reformáció. Akkor
a formákban történt, most a lényegben történik az eltolódás. Más
szemekkel látjuk a világot, mint atyáink látták. A régi hitnek egy
lényeges alkatelemét, a személyes halhatatlanságot mind kevésbbé tudjuk
a fejlődéstani elvnek és a tudomány többi igazságainak megismerése után
gondolkodásunk körébe beilleszteni. Részei vagyunk valami
halhatatlannak, de ehhez való visszonyunkat nem ismerjük. Érezzük, hogy
van szabad akaratunk, de ez a szabad akarat teologiai nyelven szólva egy
felsőbb akaratnak, tudományos nyelven szólva pedig az oksági törvénynek
van alávetve. Vannak nagy számmal felszaporodott ismereteink, melyeket
ugy kell egy magasabb rendnek a keretébe beállitanunk, amint a
kereszténység meg tudta találni az isteninek és emberinek az egységét.
Ezeknek a problémáknak a kielégitő megoldása a mi feladatunk és utódaink
feladata. Lehetséges, hogy erre sokan korunkat képtelennek tartják és
azt hiszik, hogy az emberiségnek intellektuális része még sokáig nem
fogja megtalálni a kivezető utat lelki életének zürzavarából és még
sokáig nem bukkan rá önmagára. Kortársak mindig csak a kisszerüségeket
látják a saját idejükben, mert hiányzik a meglátáshoz szükséges
perspektivájuk. De minden történelmi korszaknak két ábrázata van. Ma az
első ábrázathoz tartoznak a háboruk, forradalmak, szennyes
jelenségeikkel, törpe szereplőikkel, a becstelenség és hipokritizmus
ezer megnyilvánulásával, a másikhoz a lelkek vajudása, küzködése,
törekvése az uj világosság felé.

Eljutottunk ahhoz a ponthoz s a háborunak és a vele járó nagy
kataklizmának a kegyetlen megpróbáltatása talán rá is vitt bennünket,
hogy a materializmussal az egész vonalon szembeállitsuk a _gondolatnak a
jogát_. Befelé kell forditanunk a tekintetünket és magunkra kell
alkalmaznunk a tudománynak kivül felismert igazságait. Lelki ösztönök
fejlesztésének mühelyévé kell avatnunk az iskolát. A tudást, mely
tényekben és megismerésekben gazdag, akár a hittől kölcsönzött, akár
önálló erkölcsi megujhodással kell párositanunk. Mindenekfelett pedig
szakitanunk kell azzal a rendszerrel, amely egyenesen a hipokrizist
neveli és jutalmazza s elitéli azokat, akik nem valamely előre
megfontolt vallás- vagy tekintélyellenes szándékkal, hanem becsületes
igyekezettel, belső ösztöntől hajtva, gyakran sulyos lelki
megrázkódtatások árán keresik az utat, melyen egy uj, lelküket
megnyugtató világfelfogáshoz eljuthatnak s oda másokat elvezethetnek.




A FEHÉR EMBER DETRONIZÁLÁSA.[1]

Ennek a könyvnek megelőző tanulmányát annak a haladásnak vázlatos
ismertetésével vezettem be, melyen a fehér emberiség a tizenkilencedik
század folyamán átment. Mértékül azt a tételt állitottam fel, hogy száz
esztendő alatt nagyobb volt a fejlődés anyagiakban, mint a római
birodalom bukásától a mult század első esztendejéig. Az anyag és eszme
szembeállitása lévén e tanulmány célja, benne a politikai vonatkozásokat
alig érintettem. Ugyanez az eltolódás azonban politikai téren is
megnyilatkozott a fehér emberiség javára. A mult század folyamán hagyta
el a fehér ember igazán földrészének kereteit, hogy világtörténelmet
kezdjen el csinálni.

Ezer esztendő előtt az arab, indiai, vagy kinai kultura kétségtelenül
magasan felette állott a félig barbár Európának. Politikailag a fehér
ember uralma ugyszólván csak Európa nyugati részére szoritkozott, de még
arra sem teljesen. Az iber félszigeten az arabok uralkodtak s a szaracén
hajók fenyegették a Földközi tenger északi partjait. Keleten az akkor
még mongol magyarság és nyomában fajrokonai ostromolták a keresztény
világot. Mikor a tizenötödik század végén és a tizenhatodik elején
nyugaton a nagy felfedezések megkezdődtek, keleten a félhold majdnem
Bécsig jutott el, Oroszország pedig még nem rázta le teljesen a tatárok
uralmát. De még száz esztendő előtt is a fehér faj uralma igazában csak
Európára és Amerikának egy részére szoritkozott. A föld többi részein
csak egyes pontok voltak megszállva. A hóditás a tizenkilencedik század
munkája. A század végén Afrikában már csak két benszülött állam maradt
független, Libéria és Abesszinia, – azok közül is az első az
Egyesült-Államok jóvoltából, – Ázsiában pedig Sziám, Kina és Japán. A
többi közvetlenül vagy közvetve mind a _fehér faj_ uralma alá került.

Az antropologiai tudomány mindezideig még nem jutott végleges érvényü
megállapitásra a fajok elméletét és a fajok körülhatárolását illetőleg.
A probléma ugyanis nagyon ingatag és a tudomány nem egy oldalról, hanem
különféle utakon volt kénytelen megközelitését megkisérelni. Nagy
nehézséget okoz, hogy épen a faji problémánál a többi tudományos
módszereket, melyeknek a kisérlet a legfontosabb tényezőjük, alkalmazni
nem lehet. A fizika módjára légüres térben kisérletileg vizsgálni nem
lehet, de ha lehetne is, nem volna célja és értelme, mert a faj nem
kivülünk, hanem bennünk és általunk élő valami. Ha nézzük, olyan mintha
sugártörő prizmán át látnánk valamit, ami szüntelenül mozog, szinét és
megjelenési formáját állandóan változtatja. Ilyen dolgokat megrögziteni,
tudományosan elskatulyázni nagyon nehéz, különösen ha még a politika is
belejátszik, amelynek egészen más céljai vannak, mint a tudománynak.

Mégis abban a tekintetben a tudomány felfogása körülbelül egységes, hogy
a közöttük is kétségtelenül fennálló különbségek mellett a többi, szines
fajokkal szemben _a fehérek egységnek veendők_. A fehér fajba egyformán
beletartoznak a tulnyomóan világos, magastermetü és hosszufejü északiak,
a sötétebb, alacsony, de szintén hosszufejü földközi tengeriek, az
alacsony, szélesarcu és kerekfejü alpinok és a magas, sötétebb szinü és
rövidfejü dináriak. Hozzászámithatók még a fehér fajhoz az előázsiaiak,
akiknek tipusát ugyszólván változatlanul ismerjük az egyiptomi, asszir
és hetita emlékektől kezdve egészen napjainkig. Egységnek kell venni a
fehér fajt, mert az emlitett tipusok, változó mértékben ugyan, de
egyaránt képviselve vannak Európának és az európa–amerikai kulturkörnek
minden népében és nemzetében.

A politikának és a vele együtt járó tudománytalanságnak legfőbb hibája,
hogy _a fajt állandóan összekeveri a nép és a nemzet fogalmával_. Az
első biologiai és antropologiai, a második etnikai és históriai, a
harmadik pedig erkölcsi és érzésbeli fogalom. Külön-külön semmi közük
egymáshoz.[2]

Egységnek véve igy a fehér fajt, nyers számokban a _föld népességi
statisztikája_ nagyjából az 1920. és 1921. évi adatok szerint a
következő: fehérek 520 millió, sárgák vagy mongolok – ideértve az
amerikai indiánok megmaradt néptöredékeit is, – 620 millió, barnák –
malájok, egyéb dél-ázsiaiak és ausztráliaiak, – 370 millió, négerek 190
millió. Áttéve a politikai viszonyokra, azt jelenti ez a
számösszeállitás, hogy az emberiségnek egyharmad része uralkodik
nagyjából a másik kétharmad rész felett. De az arány a szinesek
szempontjából még kedvezőtlenebb, ha kikapcsoljuk Délamerika bastard
köztársaságait, melyek nem osztanak és nem szoroznak, valamint a fehér
Európának mindazon népeit, melyeknek vajmi kevés részük van a világ
uralmához. Ez esetben, különösen, ha az olyan példákat nézzük, mint az
angolok uralma Indiában, a franciáké a fekete kontinensen, vagy az
amerikaiaké a Filippini-szigeten, elmondhatjuk, hogy egy törpe minoritás
uralkodik a sokszoros többség felett.

De mindennél többet mondanak a százalékos számok. Ázsia területének
körülbelül hattized része áll közvetlenül európai fennhatóság alatt s az
európai befolyás alatt álló terület még ehhez külön hozzászámitandó, a
fehérek száma ellenben az egész kontinensen nem éri el az egy
százalékot. Afrikában a fehérek arányszáma valamivel kedvezőbb, eléri a
2.3 százalékot. Igaz viszont, hogy a fekete földrész 2.4 milliónyi fehér
lakosságának 95 százaléka a Földközi tenger partjaira és a földrész déli
csucsára esik.

Mint már emlitettem, főleg a technika tette lehetővé a fehér fajnak ezt
az óriási előnyomulását a mult század folyamán. A gépek és tökéletes
közlekedési eszközök birtokában, a kapitalizmus által megszervezetten és
nem utolsó sorban a hasonlithatatlanul tökéletesebb fegyverek
birtokában, alapozták meg a fehérek világhatalmukat. Mindezek az
eszközök olyan előnyt biztositottak nekik a szinesekkel szemben, amilyen
előnyt jelentett évtizedeken keresztül az angol közgazdaságra nézve,
hogy az angol ipar a többi országoknál előbb jutott el a mechanikai erő
használatához és az iparosodás állapotába.

A mesterséges előnyöknek ez a helyzete azonban tartósan nem tartható
fenn. Ahogy Nagy-Britannia után a kontinens államai és az Egyesült
Államok is eljutottak az indusztrializálódáshoz, kétségtelen, hogy
fokozatosan a szinesek is megszerzik a technikának mindazokat az
eszközeit, melyek a mult század folyamán a fehér fajnak a szupremáciáját
biztositották. Ennek az átalakulásnak az előjelei már a mult század
végén kezdtek mutatkozni, a világháboru pedig a szines fajok
emancipálódását rohamlépésekkel vitte előre.

Katonailag és politikailag a fehérek hóditó utja az első csorbát
1896-ban szenvedte, az abessziniai háboru alkalmával, mikor a
legfiatalabb nagyhatalom, Olaszország, kénytelen volt Abessziniát
egyenrangu szerződő félnek elismerni. Utána következett 1904–1905-ben a
japán–orosz háboru, amely már egy fehér nagyhatalomnak határozott
vereségével végződött, olyannyira, hogy Oroszország kénytelen volt
Koreára táplált igényeiről lemondani és Mandzsuriát, ahol már be is
rendezkedett, Japánnak átengedni. De az orosz – japán háborunak más
következése is lett. Hatását egész Ázsia megérezte. Japán sikere
nagyrészt felébresztette a sárga faj öntudatát. Szövetségi viszonya
Nagy-Britanniával nem gátolta meg abban, hogy ügynökei müködésüket az
angol uralom alatt álló Indiára is ki ne terjesszék. Az indiai szvaraj
mozgalom megerősödése nagyrészt Japán harctéri sikereinek tudható be. Az
_Ázsia az ázsiaiaké_ jelszava ettől az időponttól kezdett a fehérekre
veszedelmes formában a legnagyobb kontinensen mindenfelé elterjedni.

Jött azonban a világháboru. A világháborunak végleges eredményeit, épen
problémáinak nagyon bonyolult voltánál fogva, rendkivül nehéz
elkönyvelni. A legegyszerübb, de a valóságnak legkevésbbé megfelelő
magyarázat az, hogy a háboru a nyugati demokráciák harca volt a központi
hatalmak elavult monarchikus és feudális rendszerével, mely utóbbi
vereséget szenvedett. A valóságban a világháboruban ennél sokkal több
történt. Európa, amelynek egységét az egyes nemzetek között fennálló
ellentétek mellett is a kereszténység, a gondolat szabadságáért vivott
küzdelem és a kapitalizmus teremtette meg, dezintegrálódott. A
leggazdagabb földrész elszegényedett s nemcsak a legyőzött, hanem a
győztes államokban is gazdasági válságok követik egymást. Locarno és
Thoiry után is politikailag és gazdaságilag egyaránt gyülölködő és
egymással küzködő népek állanak egymással szemben és ebben a küzdelemben
a kormányok nem számithatnak feltétlen biztonsággal polgáraik hüségére
és odaadására. _A világ gazdasági életének sulypontja Európából
áttolódott az Atlanti oceán nyugati partjára._ Ugyanakkor azonban _egy
másik nagy eltolódás is történt általánosságban a szines fajok javára._

Már a háboru folyamán az európai hatalmak tehetetlenül voltak
kénytelenek nézni, hogy Japán különleges jogokat biztositott magának
Kinában, a háboru után pedig az ő hozzájárulásukkal megvetette lábát a
Csendes oceánon. Az indiai elégedetlenség lecsendesitésére
Nagy-Britannia kiszélesitette az önkormányzatot és lemondott az
Afganisztán felett gyakorolt protektorátusáról. Afrika északkeleti
szögletében elismerte Egyiptom formai önállóságát. A gyakorlatban még
mindig az angol alkirály székel Delhiben és a brit helyőrség nem vonult
ki Egyiptomból, de tagadhatatlan, hogy ami történt, az a megváltozott
viszonyokkal való okos megalkuvásnak az eredménye. Az angol közvélemény
előtt nem titok, hogy a népszövetségtől nyert palesztiniai mandátum és a
brit protektorátus alatt álló palesztiniai zsidó nemzeti otthon
lényegében nem egyéb, mint kezdete az átköltözködésnek Egyiptomból a
szuezi csatorna keleti partjára. Szükség esetén Egyiptom helyett
Palesztina felől akarja Nagy-Britannia világhatalmának legfontosabb
ütőerét megvédelmezni.

A kinai szovjetmozgalmakat is ilyen okokkal lehet megmagyarázni. A
cárizmus bukása óta Oroszország expanziós törekvései Kelet-Ázsiában
akarva, nem akarva megszüntek. Kina ezért orientálódik Oroszország felé.
Kinában se a filozófusok, se a kulik nem lettek kommunisták és
bolsevikiek, de maga az ország az idegen imperializmussal szemben ott
keres támasztékot, ahol ilyen törekvésektől nem kell tartani.

De talán ezeknek az elszigetelt és különálló jelenségeknek nem is lehet
akkora sulyt tulajdonitani, mint annak az általános tapasztalatnak, hogy
a fehér uralom világszerte mindenütt _meglazult_. A világháboru előtt,
az egy Franciaországot kivéve, az összes kolonizáló hatalmak körében
általános volt a meggyőződés, hogy a fehér ember tekintélyét a
benszülöttek között, politikára, nemzetre és fajra való tekintet nélkül
kell fenntartani. Nem az angol, német, vagy spanyol, hanem _a fehér
ember áll a benszülöttel szemben_. Lehetetlen, hogy a feketék és egyéb
szinesek százezreinek felfegyverzése és szembeállitásuk a harctereken
fehér ellenfelekkel, ne váltotta volna ki fokozott mértékben azt a
hatást, melyet husz esztendővel előbb a japán győzelmek Ázsiában
előidéztek. Bebizonyosodott, hogy a maláj és anamita nem sokkal
nehezebben tanulja meg a fegyverkezelést, mint az átlagos orosz paraszt,
a szenegáli pedig, hivatalosan is, felebbvalóinak szájából hallotta,
hogy részese annak a győzelemnek, amelyet a civilizáció nevében egy
fehér nép fölött arattak. A világháboruban _a fehérek felsőbbségének
tudata_, mely azelőtt megdönthetetlenül állott a szinesek nagy tömegének
körében, szenvedte a legnagyobb csorbát.

Ez az éremnek csak politikai oldala. _Gazdaságilag_ is igen jelentékeny
eltolódások mutatkoznak azonban a szinesek javára. Kezdetben a viszony a
fehér ember országai és a tengerentul szines területei között az volt,
hogy az utóbbiak valósággal szállitották a gazdagságot az előbbiek
számára. Az ipari találmányok segitségével a fehér munkás néhány órai
munkával elő tudta állitani azt, amihez azelőtt napokra volt szüksége.
Ez lett a fehér országok gazdagságának forrása. A természetes és
szükségképeni árukicserélés a fehér és szines ember között odamódosult,
hogy az első néhány munkaórájával meg tudta vásárolni azt, ami a másikra
nézve néhány munkanapot jelentett. Az iparcikkek iránti szükséglet
emelkedése gazdaságilag is függőségi és alárendeltségi viszonyt
teremtett a fehér és szines országok között. A _kiaknázás_ kifejezésnek,
melyet az európai és amerikai közgazdaság széltében-hosszában használ a
fehér országok és tengerentul közötti gazdasági viszonynak a
jellemzésére, mélyebb jelentősége van: a tengerentult a fehér ember
tényleg kiaknázta a maga javára.

Ez a kiaknázás, akárcsak a modern nagyipar megteremtése, a
kapitalizmusnak volt a munkája. A tőkének megvan az a törekvése, hogy
haszonszázalékát minél jobban növelje. A dolog természetéből folyik,
hogy ez a haszonszázalék nagyobb a gazdaságilag elmaradott országokban,
mint ott, ahol a konkurrens tőke és egyenlő előfeltételekkel dolgozó
verseny határt szab neki. Ezért törekszik tehát a tőke a szines fajok
országai felé. De a tőke nem elégszik meg azzal, hogy kereskedelmileg
aknázza ki őket, hanem iparvállalatokat is létesit: _gazdasági,
technikai, ipari és katonai eszközöket juttat a szinesek birtokába,
melyekkel a fehér ember világuralmát kétessé tehetik_. Az angol
selyemipar már nagyrészt átköltözött Indiába, most a pamutipar van
soron. Ötven esztendő előtt Angliában 150.000 volt a selyemipari
munkások száma, ma csupán 30.000. Pusztán a gyárak technikai
tökéletesbedésével ezt a csökkenést megmagyarázni nem lehet,
magyarázatot erre csak az ipar elvándorlása szolgáltathat. A
pamutiparban Bombay, Shanghai, Hangcsou, Ningpo és Osaka az európai és
amerikai nagy pamutipari centrumokkal egyenlő fontosságu helyek közé
emelkedtek. Azelőtt a juta csak mint exportált nyerstermény birt Indiára
nézve fontossággal, most a jutaiparnak fele Calcuttában és környékén
koncentrálódik. A kender- és lenipar szintén igen nagy arányokban
emelkedik Indiában és Japánban. Kinában megkezdődött a szén- és
vastelepek kiaknázása és egyre hatalmasabb vasipari vállalatok vannak
alakulóban. Mindezek a vállalatok nagyrészt európai és amerikai tőkével
jöttek létre és főleg az indiai vállalatok angol kapitalisták kezében
vannak, de nacionalizálódásuk csak idő kérdése. Az idegenek mellett
Indiában, Kinában és Japánban egy független kapitalista osztály van
alakulóban, amelynek megvan a határozott törekvése, hogy a fehéreket az
ottani közgazdaság területéről kiszoritsa.

Mindezen jelenségek mellé járul még egy körülmény, amelyre statisztikai
adatok idézése nélkül is elegendő rámutatni: _a születések csökkenő
arányszáma a fehér fajhoz tartozó összes népek körében_. Azelőtt
Franciaország volt az elrettentő példa, de most az arányszám csökkenése
ijesztő módon jelentkezik mindenfelé. Nagy-Britanniában 1881-ben
26,100.000 embernek 883.600 gyermeke született, 1913-ban pedig
36,600.000 embernek 882.000 gyermeke. 1927. első évnegyedében első izben
fordult elő a napoleoni háboruk óta, hogy nemcsak relative, hanem
abszolute is 2000 lélekkel fogyott Nagy-Britannia lakossága. Hasonlók a
tapasztalatok a többi országokban is, azzal a hozzáadással, hogy a
világháboru még fokozatosan csökkentette a születések számát.
Oroszország lakossága a bolsevizmus idején sok millióval megfogyott és a
születések erős többlete a halálozások fölött, amely a háboru előtt a
német expanziós politikának igazi alapját szolgáltatta, veszedelmes
módon megcsappant.

A szinesek országait illetőleg ezzel szemben az utolsó évtizedek
tapasztalatai a népszaporodási viszonyok erős javulását bizonyitják. A
higienikus viszonyok javulása, a ragályos betegségek elleni sikeres
védekezés, a jobb gazdasági viszonyok, a pusztitó éhinségek elháritása,
évről-évre erősebb mértékben tolják el a számbeli tulsulyt a szinesek
javára. Chiozza Money, aki a legmérsékeltebb és legóvatosabb a faji
kérdés tárgyalói között, mert hisz az ellentétek kiegyenlithetőségében
és a fehér faj vezető szerepének megtarthatóságában, itt látja közeledni
a fehérek végzetét. Szerinte a fehér faj veszedelme nem a szinesekben,
hanem önmagában keresendő. A fehér fajnak csak kettő között lehet
választása: megujhodás vagy halál.

De vannak a szines problémának még más oldalai is, amelyek alkalmasak
arra, hogy mindkét részen növekvő izgatottságot és ingerült hangulatot
váltsanak ki. Ide tartozik elsősorban _a szinesek mesterséges
távoltartása bizonyos területektől_, ugyanazon a határon belül pedig _a
polgári jogegyenlőség kérdése_.

Vannak egyes szines országok, – önállóak és koloniális helyeztben levők
egyaránt, – amelyek a relativ, sőt abszolut tulnépesedésnek az
állapotáig jutottak el és népfölöslegeiket határaikon tul kénytelenek
elhelyezni. Ezek közé tartoznak legelsősorban India, Kina és Japán.
Ezeknek az országoknak a népe azt kénytelen tapasztalni, hogy mig
odahaza küzd az életfeltételek előteremtésének nehézségeivel, addig
bezárják előtte más országoknak a kapuit, amelyeknek népe viszont ritka
és szinte kinálkoznak letelepedési területnek. Az Egyesült Államok és
példájukat követőleg Kanada, gátat vetnek a kinai, japán és hindu
bevándorlásnak. Az Unió déli határain a vámügyi és katonai hatóságok
állandó küzdelmet folytatnak, hogy megakadályozzák a szineseknek Mexikó
felől való beszüremkedését. Ausztrália 1901-ben kezdte meg a
kizárólagosan fehér politikát. Addig főleg a queenslandi
cukorplantázsokon az ugynevezett kanaka-munka volt divatban. Az
ültetvényesek a Csendes oceán szigeteiről egy-egy szezonra
kanaka-munkásokat hozattak. Ezeket 1901-ben a kanaka-törvény kitiltotta
az ausztráliai államszövetség területéről. A kitiltást követte
általánosságban minden szines bevándorlás megakadályozása. Ugyanez
történt Délafrikában is, ahova főleg hinduk vándoroltak ki a mult század
utolsó évtizedeiben. Könnyen érthető, hogy felébredő faji öntudat
mellett a szinesek ezt a megalázó megkülönböztetést tartósan nem
hajlandók elviselni. Japánnak e kérdés miatt már több izben éles
konfliktusa volt az Unió kormányával, a hindu függetlenségi mozgalom
vezérei pedig a hatásos agitáció eszközéül használhatják fel azt a
körülményt, hogy ugyanannak az angol koronának a dominiumai
megkülönböztetett bánásmódot alkalmaznak a különböző szinü alattvalókkal
szemben. A hindu ezredek jók voltak arra, hogy a bur háboruban és a
világháboruban segitsék Nagy-Britanniát, de a hindu katona, ha leveti az
egyenruháját, nem elég jó arra, hogy kereső polgára legyen annak a
birodalomnak, amelynek megszerzéseért és megtartásáért vérét áldozta.
Nem lehet egész véletlennek tekinteni, hogy Gandhi apostoli és politikai
müködése is tulajdonképen nem Indiából, hanem Délafrikából indult ki.

Nagyjából ezek nemzetközi vonatkozásu kérdések. Amerikának azonban ezek
mellett megvan a _néger-kérdésben_ a saját külön belső faji problémája
is. Ezt a kérdést a négeremancipáció és a szecessziós háboru csak
formailag oldotta meg, tényleg a néger-kérdés fennmaradt, sőt a
legutóbbi évek folyamán még jobban kiélesedett. A helyzet röviden
összefoglalva az, hogy az Egyesült Államok 106 milliónyi lakosságából 12
millió, vagyis 10 százaléknál több néger. Ez a néger lakosság azonban
nincsen egyenlően megoszolva, hanem a zöme délre esik, ahol egyes
államokban a négerek a lakosság abszolut többségét is teszik. Ehhez
képest már a mult évtizedekben is más volt a négerek politikai és
gazdasági elhelyezkedése délen és északon. Délen megvolt a négernek a
kereseti lehetősége és mint bérlő vagy farmer önálló exisztenciát
teremthetett magának. Az utolsó huszonöt év tapasztalatai a déli
államokban tényleg a négerek erős gazdasági megerősödését mutatják.
Ezzel szemben a fehérek, politikai szupremáciájuk biztositása érdekében
minden módon igyekeztek a négereket a szavazati jog gyakorlásától és a
politikai életben való részvételtől elütni. Ehhez járulnak még a
rendkivüli erős, dehonesztáló jellegü társadalmi válaszfalak. Fehér
ember számára fenntartott helyeken néger nem jelenhetik meg, a _colour
line_-től délre a négerek számára külön vasuti kocsik vannak fenntartva,
néger és fehér gyermek nem járhat ugyanazon iskolába, stb. Az ipari
jellegü északon ezek a politikai és társadalmi jellegü
megkülönböztetések nincsenek meg, de viszont egyes alsóbbrendü
foglalkozásoktól eltekintve, a néger egészen a legujabb időkig
gazdaságilag nem tudott érvényesülni. A szakszervezetek mindenütt
féltékenyen őrködtek, hogy az olcsóbb és igénytelenebb néger munkás a
fehér munkás életstandardját ne veszélyeztesse. Amerikai meghatározás
szerint a négernek délen megvolt a megélhetése szavazati jog nélkül,
északon pedig a szavazati joga megélhetés nélkül.

Szintén a világháboru volt az, amely itt is nagy változást hozott
magával. Amerikának mindig az _európai bevándorlás_ volt az
ember-rezervoárja, amely még a világháboru kitörésének esztendejében,
1914-ben is, mikor pedig bevándorlás szempontjából az esztendőt
csonkának kellett tekinteni, 1,218.480 fővel szaporitotta az Egyesült
Államok lakosságát. Ez a bevándorló tömeg 90%-ban az északkeleti
államokban helyezkedett el. A háboru kitörése a bevándorlás áradatának
egyszerre gátat vetett. Ugyanakkor azonban a hirtelen nagyranőtt
hadiiparnak munkáskezekre volt szüksége. Megindult a néger-vándorlás
délről északra. A nagy nyomásnak a szakszervezetek nem tudtak
ellentállni és a néger munkás behatolt a gyárak kapuin. Az amerikai
statisztikai hivatal körülbelül nyolcszázezerre teszi ennek az
1914–1918. közötti belső vándorlásnak a lélekszámát.

Mig a háboru tartott, ez a déli néger-invázió látszólag nem járt
komolyabb következményekkel. A háboru után azonban az elhelyezkedést
kereső hadviselt katonák hazaözönlése és az általános gazdasági válság,
amely egész sereg nagy üzemnek a bezárására vezetett, akut formában
robbantotta ki az ellentéteket. Egyebek mellett 1919. az Egyesült
Államokban a nagy néger-ellenes zavargások esztendeje. Évek óta nem
történt annyi lincselés, mint ebben az esztendőben s a lincselések
ezuttal nem szoritkoztak délre, hanem napirenden voltak az északi és a
nyugati államokban is. Az ellentét okai kétségtelenül gazdasági
természetüek, de nagyon jellemző módon a lincselés közvetlen oka
gyanánt, akárcsak délen történni szokott, északon is tulnyomóan
négereknek állitólag fehér nők ellen elkövetett támadásai szerepelnek.

Hogy ez az ellentét mennyire kiélesedett, arról az a szinte könyvtárakra
menő literatura tesz tanubizonyságot, mely a néger-kérdésről Amerikában
az utolsó néhány év alatt keletkezett.[3] Röpiratoktól, lapok és
folyóiratok cikkeitől kezdve komoly statisztikai és politikai jellegü
munkákig minden rendü és rangu munkák képviselve vannak ebben az
irodalomban, melyek természetesen nagyon különböző módozatokat ajánlanak
a néger-kérdés megoldására. Együttmunkálkodás gazdasági téren, de a
társadalmi különválás és teljes szegregáció, az indiánokhoz hasonlóan
külön rezervált területek a négerek számára, a négerek kitelepitése
Afrikába, vagy valamelyik koloniába, sőt még a kasztrálás is. Hogy ez a
faji gyülölködés mennyire mehet, arra nagyon jellemző Charles Carollnak
még 1900-ban megjelent könyve: _The Negro a Beast_. Ennek a könyvnek,
amelyet a st. louisi biblia-társaság adott ki, második fejezete a
következő kenetteljes cimet viseli: »Bibliai és tudományos tények annak
igazolására, hogy a néger nem származik az ádámi családból.«

Mindezek a jelenségek és tények csak egyet bizonyitanak. Két egymással
homlokegyenest ellenkező törekvés áll egymással szemben. A fehér,
illetőleg a fehér fajt a tengerentul képviselő nemzetek eddigi
helyzetüket megtartani és biztositani törekszenek; velük szemben pedig
erősödik a szinesek öntudata, amely politikai és gazdasági téren
egyaránt érvényesülést követel. Ennek kell tulajdonitani azt is, hogy a
szines kérdés minden vonatkozásában a háboru óta állandóan élesebb
formákat ölt. A jelenségek láttára a fehérek oldalán nem hiányoznak a
Kasszandra-hangu jóslatok, amelyeknek tenorja az, hogy a fehér faj
uralma lealkonyodóban van, illetőleg a fehéreknek bele kell törődniök a
világ feletti uralomnak a szinesekkel való megosztásába.

Ezek az aggodalmak az emlitett számszerü adatok és a földrajzi helyzet
mellett tényleg nem tekinthetők egész alaptalanoknak. A Délafrikai unio
például 1,225.000 négyzetkilométer kiterjedésü, vagyis több mint a
háboru előtti Osztrák-magyar monarchia és a Német birodalom együttvéve.
Ezen a területen összesen 1,547.000 fehér, 6,208.000 néger és 166.000
ázsiai él. Még kirivóbbak Ausztrália viszonyai. A kontinens kiterjedése
7,939.000 négyzetkilométer, tehát körülbelül akkora, mint Európa törzse,
a szigetek és félszigetek nélkül. Ennek a rengeteg területnek egész
lakossága 5,706.000 ember, amelyből azonban két és egynegyed millió hét
városra esik, vagyis a legnagyobb része a kontinensnek majdnem lakatlan.
Ez az öt és háromnegyed millió ember azon a cimen, hogy a földrészt a
fehér civilizáció számára akarja megtartani, elzárja partjait a szinesek
bevándorlása elől. A szomszédban viszont ott van Japán, 385.000
négyzetkilométer területen 60,800.000 lakossal és évente 700.000 főnyi
népszaporodási többlettel. A fehérek népszaporodása ugy Délafrikában,
mint Ausztrá iában aránylag gyenge, kivülről pedig kopogtat a szinesek
tömege, amely egyre hangosabban követeli a bebocsájtását. Nem jogosult-e
az a föltevés, hogy bármilyen komplikáció esetén, sőt még anélkül is, az
anyaországtól távol eső gyarmat nem lesz képes ellentállni az egyre
jobban erősödő nyomásnak? Hasonlóan aggasztó a fehér uralom ügye
Indiában is, amelyet az angol politika csak ennek a sub-kontinensnek
teljes vallási és nemzeti széttagoltsága mellett tudott megtartani. Ma
már a józanul látó brit politikusok is tudják, hogy India birtokát, ha
népei öntudatra ébrednek és az angol uralmat nem akarják, megtartani nem
lehet. Még csak fegyveres felkelés sem kellene az angol uralom
lerázásához. Elég volna a posta és vasut indiai alkalmazottainak
sztrájkja vagy az adófizetés megtagadása és rezisztencia az angol
hatóságok irányában. Magában Nagy-Britanniában hallatszanak már hangok,
hogy leghelyesebb volna, ha a brit kormány előkészitené az Indiából való
tisztességes kivonulásnak az utját. Egyelőre ez még a jövő zenéje, de
jellemző, hogy ilyen eshetőségekről már komolyan beszélnek.

Szibériában a cári uralomnak volt hasonló problémája. Fajilag Kina egy
évszázad óta előnyomulóban volt a nagy falon tul észak felé. Kinai
telepesek egyre sürübb rajokban lepték el Mandzsuriát és ázsiai
Oroszország keleti tartományait, a Baikál-tótól nyugatra pedig török
faju népeknek lassu vándorlása volt észlelhető délről északnak, a
sivatagi és steppe területekről a középszibériai feketeföld zónájára. A
nagy szibériai vasut kiépitése után nagy arányokban kezdődött meg az
orosz kolonizáció. Valóságos verseny indult meg a vasut-övért az orosz
kormány által támogatott muzsiktelepesek és ázsiai benszülöttek között.
A háboru kitörésekor az orosz kormány azt a kimondott célt tüzte maga
elé, hogy hadifoglyainak nagy részét letelepiti Szibériában és velük
erősiti meg a fehér elemet. Egész sor telepités sikerült s a kitüzött
cél teljes megvalósitását csak az orosz összeomlás akadályozta meg. A
probléma igy itt is megoldatlan maradt: sikerül-e a fehéreknek nemcsak
hóditás, hanem telepedés révén is végérvényesen biztositani Szibéria
birtokát?

Ami ezek után a fekete földrészt illeti, ott még a legkevésbbé lehet a
szinesek öntudatának felébredéséről és a fehér uralom komoly
veszedelméről beszélni. De ott is kétségtelen, hogy száz meg százezer
embernek besorozása a francia hadseregbe és megismertetésük az európai
öldöklő technika vivmányaival, nem maradhat hatás nélkül. Két esztendeje
a marokkói háboru erre nagyon szép példát szolgáltatott. A rifek
önvédelmi harca európai, sőt jórészt francia fegyverekkel folyt a
franciák ellen. A földrajzi alakulásnál és klimatikus viszonyoknál fogva
épen a fekete földrészről ismerik el a fehér szupremácia legtulzóbb
képviselői is, hogy Délafrikát, a Földközi tenger partjait és esetleg
egyes elszigetelt pontokat leszámitva, ott _a jövő csak a feketéké
lehet_.

Az egyik amerikai szerző,[4] aki a filozófia és erkölcs szempontjából
meg akarja alapozni a fehérek és szinesek közötti nagy pernek az érveit,
ugy állitja fel a tételt, hogy a fehér fajokat két oldalról fenyegeti
veszedelem. Az egyik a belső veszedelem, _a szociális kérdés_, amely a
kizsákmányolókat és kizsákmányoltakat egyre erősebben állitja szembe
egymással, a másik a külső, _a szines fajok számbeli, gazdasági és
technikai megerősödése_, minek következtében ezek is részt követelnek a
világuralomból. Lényege mindkét problémának az, hogy sem a kizsákmányolt
osztályok, sem pedig a kizsákmányolt népek nem akarnak eddigi
állapotukban megmaradni. Ugyde a kapitalizmus, melynek telhetetlensége a
fehér országok egymás közötti viszonyában mint imperializmus
jelentkezett és a világháborut kirobbantotta, szintén _telhetetlenségből
ad fegyvereket a fehér faj jövendő ellenségeinek kezébe_. Befelé ennek a
telhetetlenségnek csakis a demokrácia lehet az orvosszere, amely a fehér
fajban, népekre és osztályokra való tekintet nélkül, felébreszti a
szolidaritás tudatát és kiegyenliti azokat az ellentéteket, amelyek a
fehér társadalmat hovatovább szociális kettészakadással fenyegetik.

A demokrácia erkölcstana ugyanis egymás iránti szolgálatkészséget,
kölcsönös megértést és testvériséget tételez fel. De ha ez igy van,
lehetséges-e, hogy egy ilyen erkölcstan megálljon a fehérek földrajzi,
vagy még inkább faji határainál? A fehér szupremácia védelmezői szerint
annál is inkább fel kell vetni ezt a kérdést, mert szerintük az
angolszász világ nagy része egy hamis idealizmusnak lett rabja, mely az
egyetemes testvériség nevében hajlandó megfeledkezni a fehérek
felsőbbségéről. A görög és római a barbár világgal szemben nem
kételkedett felsőbbségének tudatában. Mikor a kétkedés beállt,
bekövetkezett a görög kultura és a római impérium bukása. A fehérek is
azért tudták rohamlépésben meghóditani a földet, mert _természetesnek_
tartották, hogy uralkodjanak a szinesek felett. Mindenesetre hamis
azonban a demokrácia, amely nagyobb rokonérzést tud mutatni a kivül álló
kizsákmányolt fajokkal, mint a velünk együtt élő kizsákmányolt
osztályokkal szemben.

De ezzel még ezeknek az igazi fajvédőknek a gondolatmenete nincsen
befejezve. Szerintük a fehér faj szupremáciáját az emberi kultura és
civilizáció érdekében fenn is kell tartani. Gazdaságilag _a fehér
civilizáció annak a többletértéknek az eredménye, melyet a fehérek és
szinesek közötti viszony szolgáltatott az elsők javára_ és csak ennek a
viszonynak a fenntartása esetén maradhat meg. Ha a fehér ember lemond a
szinesek feletti uralomról, lemond egyuttal arról a civilizációról is,
amelyet főleg az utolsó évszázad folyamán sikerült neki megteremteni.
Ennek a magasabb célnak az érdekében kell a fehér emberiség élén álló
angolszászoknak szabályozni, hogy meddig szabad elmenni a szinesek
iránti előzékenységben és jóindulatban. A kapitalizmus a jövőben nem
mehet el odáig, hogy olcsóbb munkaerő cimén és százalékosan nagyobb
haszon reményében tönkretegye a fehér országok iparát s ha a
kapitalizmus ennek megértésére nem kapható, az államhatalomnak kell
egyrészt a tőkekivándorlást megakadályozni, másrészt a befolyása alatt
álló szines országokban olyan munkásvédelmi törvényeket hozni, női és
gyermekmunkát betiltani, hogy a tőkének ne legyen érdeke az idegen
földrészekbe való kivándorlás. Épen ugy az államok sem mehetnek el
odáig, hogy szinesek százezreit fegyverezzék fel – a fehérek ellen. A
fehér szupremácia szempontjából az angol hadsereg indiai katonái, a
francia hadsereg sok százezer afrikai és más szines katonája és az
amerikai hadseregnek négyszázezer néger katonája, vagy a tisztán néger
legénységgel dolgozó braziliai haditengerészet, komoly veszedelmet
jelent. Valamikor a vetélkedő nagyhatalmaknak az volt a politikájuk,
hogy gyarmataikban igyekeztek egymásnak nehézségeket támasztani és lopva
kezébe nyomták a fellázadt benszülötteknek a fegyvert, hogy használják
fel a másik fehér ember ellen. Ilyen gyanuk merültek fel már az
olasz–abessziniai háborunál, a herero-lázadásnál és legujabban a
marokkói felkelésnél. Most az orosz szovjet követi ugyanezt a politikát.
Stalin az 1924. márciusában tartott központi szovjet-kongresszuson
örömmel üdvözölte a japán–amerikai ellentét kiélesedését, Zinovjev pedig
az angol kapitalizmus elleni küzdelem örvendetes jelenségei gyanánt
emlékezett meg az indiai és afrikai nehézségekről. Kina fölött a nagy
vörös felhő van emelkedőben. Konturjai mögött a szovjet vigyorgó
ábrázata bukkan elő. Politikai és katonai téren az államok
imperializmusa és félténykedése csinálja ugyanazt, amit gazdaságiakban a
kapitalizmus telhetetlensége.

A világháboru által felvetett vagy kiélezett, de meg nem oldott
problémák közé tartozik igy az igazi faji kérdés is, amelynél a fehér
ember, mint egység és mint fogalom a szinesek tömegével kerül szembe. A
fehér fajvédelem angolszász apostolai szerint vele a világtörténelem
legnagyobb problémája vetődött fel, amely mellett jelentőségében még a
világháboru is eltörpül. Irásaikból kiérzik az aggodalom, hogy a fehér
emberiség még egyáltalán nem, vagy máris későn ébredt a kérdés igazi
jelentőségének tudatára. A megindult processzust talán már nem lehet
feltartóztatni. Idehaza a fehér ember egymást marja, mig odakint a fehér
civilizáció kérdése forog kockán. Ha a nagy per a fehérek ellen dől el,
nem következhetik más, mint az _Untergang des Abendlandes_ és a fehér
ember detronizálása.




AZ ELJÖVENDŐ IDŐK MESÉJE.

Két esztendeje volt száz esztendeje, hogy egy szép és derüs őszi napon
Stockton és Darlington között óránkint hat angol mérföldes, vagyis
körülbelül tiz kilométeres őrületes sebességgel végiggördült
_Stephenson_ György gőzmozdonya, a _Rocket_, amelyet ma kegyeletes
megemlékezéssel üvegszekrény alatt őriznek a londoni South-Kensington
muzeumban. Ma a modern nagy amerikai lokomotivok sik pályán száz
kilométernél nagyobb sebességgel száguldanak és még megállásra sincsen
szükségük, mert a nyilt pályán a sinek közé mélyitett medencékből
automatikusan szivják fel a vizet. Valamivel több száz esztendejénél,
hogy a _Savannah_ nevü gőzhajó _huszonhét_ nap alatt átkelt az Atlanti
oceánon. A mai tengerjáró kolosszusok ezt az utat négy és fél nap alatt
teszik meg, négyezer utast visznek magukkal, akik a drótnélküli táviró
segitségével érintkezésben vannak az egész világgal és kabinjukban
kézhez kapják a hajón szerkesztett és kiadott napilapot. A háboru előtti
esztendőben az angol kormánynak egy rendkivüli követe tiz nap alatt
oda-vissza megjárta Washingtont; kihallgatáson volt az elnöknél és még
egy üres délutánja is maradt Newyorkban. Gyermekkorunk meghitt alakja,
Jules Verne angolja, aki nyolcvan nap alatt kerülte meg a földet,
alaposan elmaradt a közlekedés mai teljesitményei mögött. A táviró még
nincs száz esztendős. Mi, akik most tapossuk az élet utjának felét,
gyerekkorunkban még nem ismertük a telefont. Az első automobil
gimnazista korunk emlékei közé tartozik. A Röntgen-sugár negyedszázadnál
alig valamivel idősebb. Az első sikeres repülő kisérletek a levegőnél
_nehezebb_ repülőgéppel a kilencszázas évek derekára esnek. _Blériot_
1908-ban repülte át elsőnek a csatornát. A drótnélküli táviró a
repüléssel körülbelül egyidős.

Ezeket kell előljáró beszéd formájában előre bocsájtanom, hogy kissé
megmozgassam az olvasó fantáziáját, akit egy kis vándorutra invitálok a
_közeli_ jövendőbe. Ha ugyanis nem volna összehasonlitási alapja, hogy
mi történt az utolsó száz esztendő alatt, – nem is beszélve kisebb és
alárendeltebb jelentőségü dolgokról, mint az irógép, kamatszámitógép,
szedőgép, szines fotografia, buvárhajó, mozi, telefon-hirmondó, rádió,
folyékony kőszén, rozsdamentes acél és tüzálló fa, – esetleg talán
hitetlenül csóválná a fejét. Enyhébb formában ismétlődnék vele, ami oly
sok emberrel megtörtént, mikor százegynehány esztendeje az első hireket
olvasták Stephenson kisérleteiről, aki gőzerő által vontatott és sineken
gördülő vonatokkal akarta a nagy forgalmat lebonyolitani.

=A vasut ellenségei.= A haladásnak az utja, akár a szellemiek, akár az
anyagiak terén hitetlenséggel, rosszakarattal és ellenállások
leküzdésével van kikövezve. Vannak, akik akár az elméleti tudásnak, akár
a technikai tökéletesbedésnek bármely vivmányában valamely megállapitott
isteni rendnek a megbolygatását vélik felfedezni, amely ellen
feltétlenül védekezni kell. Sohasem hiányoznak a tulokosak, akik
csalhatatlanul be tudják bizonyitani, hogy amit náluk termékenyebb
fantáziával megáldott agyvelők el tudnak képzelni, a lehetetlenségek
országába tartozik és gyakorlatilag sohasem lesz megvalósitható.

Még máig megvannak az _angol királyi tudós társaság_ jegyzőkönyvei,
amelyek a Stephensont megelőző időkben óva intenek mindenkit a gőzzel
végzett _veszedelmes_ kisérletektől. Követik ezeket a mérnöki
szakvélemények, amelyek szerint a vassineken gördülő és gőzerő által
vontatott közlekedési eszköz képtelenség, mert a vassineken a kerekeknek
nem lesz elegendő ellenállásuk és mindig egy helyben fognak forogni. A
_bajor királyi orvosi kollégium_ bebizonyitotta, a vonatok utasai
feltétlen agyrázkodásnak lesznek kitéve. Erre a megállapitásra
alapitotta azt a követelést, hogy palánkot állitsanak a vasuttól
kétoldalt és jelzőzászlós, _gyalogos_ vezető haladjon minden vonat előtt
s ezáltal megmentse a vonat utasait és a pálya mentén járókelőket a
rettentő sebesség veszedelmeitől. Mikor pedig az első vasutak Angliában
már megindultak, nem kisebb ember, mint _Arago_, tartott előadást a
francia akadémiában arról, hogy amennyivel csökkenti az uj közlekedési
alkalmatosság a szállitási költségeket, annyival csappan meg
Franciaország nemzeti jövedelme. A politikus _Thiers_ már kedvezőbb
véleménnyel volt az uj találmányról, elismerte, hogy idővel alkalmas
lesz a nagyvárosok és közvetlen környékük közötti helyi forgalomnak a
lebonyolitására.

A közlekedés, melynek terén nagyobb a változás a legutolsó száz
esztendő, mint a megelőző két évezred alatt, különösen alkalmas a
haladás lehetőségeinek illusztrálására. A gőzmozdony sikeres müködésének
százesztendős jubileumát éljük csupán, de a vasut gyermekeink szemében
már bizonyos mértékig a tulhaladott dolgok közé tartozik. Amit mi
gyermekkorunkban még csak Jules Verne fantáziáján keresztül álmodhattunk
meg, a buvárhajó és a repülőgép, az ő számukra már eleven valóság. A
jövőnek már nem a vasut, hanem a repülőgép lesz a gyors személy- és
áruszállitó eszköze.

=Az automobil.= Szemlét tartva a közlekedésnek a száz esztendős
fejlődésén, a legszebb példáját láthatjuk, hogy a találmányok
_szükségképen_ miként kapcsolódnak egymásba. A Stephensont megelőző
időkben a kisérletek főleg egy olyan mechanikailag vontatott közlekedési
alkalmatosságnak a megteremtésére irányultak, amely az országutakon
halad és a lefektetett pályához kötve nincs. _Akkor_ ezek a kisérletek
nem sikerülhettek, mert hiányoztak a jó karban tartott utak és a
_megfelelő gördülő anyag_. Ezért volt korszakalkotó Stephenson
találmánya, aki ezt a nehézséget a sinek lefektetésével hidalta át. De
mihelyt a vasut meghóditotta az egész világot, előtérbe kellett nyomulni
ismét a közlekedés igazi céljának, amely nem lehet más, mint a
_háztól-házig_ való szállitás és a gőzmozdonynak kellett a teremtő
impulzusokat szolgáltatni egy ujabb találmánynak a létrejöttéhez. Ez az
ujabb találmány az automobil.

Az automobil tulajdonképen egy technikai segédanyagnak, a kaucsuknak és
a belőle előállitott _pneumatiknak_ köszöni létét, amely a kerekek kellő
tapadását és a haladás gyorsaságát biztositja. Az automobilizmus
fejlődése magával hozta viszont a törekvést a mindig kisebb, de mindig
nagyobb erőkifejtésre képes motoroknak a megteremtésére. A kicsiny, de
nagy erősségü motor viszont előfeltétele _a levegőnél nehezebb
repülőgépnek_ és a mechanikai repülésnek. Egy további lépés előre a
_motornélküli repülőgép_, amely teljesen a madarak repülését utánozza és
a levegő áramlásait használja ki. Ennek a gondolata is nagyon régi,
szinte azt mondhatnók, hogy már Ikarosz idejéig megy vissza. Komolyan
azonban motornélküli repülésről beszélni addig nem lehetett, mig a
motoros repülőgép hozzá nem segitette a kutatást a légviszonyok és a
repülés alapvető törvényeinek ismeretéhez. A találmányok egymásba
kapcsolódásának sorrendje tehát: vasut, motor, pneumatik, automobil,
tökéletesbedett motor, repülőgép, motornélküli repülőgép.

Az igazi nagy és gyors közlekedési lehetőségek az automobilnál és a
repülőgépnél jelentkeznek. Szinte káprázatos az a fejlődés, amely a két
legujabb közlekedési eszköz, az automobil és repülőgép tekintetében
tapasztalható. A nyugati nagyvárosok közuti forgalmában az automobil a
lovat már teljesen kiszoritotta. Itt már a ló megy luxusszámba, amelyet
arra használnak, hogy felcsengőzve, szépen felszerszámozva vele a
gazdagabb osztályok gyerekeit vasárnap délután a parkokban
megkocsikáztassák. H. G. Wells nehány esztendeje a lapok utján intézett
felhivást London város tanácsához, hogy egy _hansom-cab_ a mult idők
közlekedésének emléke gyanánt belekerüljön a South-Kensington muzeumba.
Az amerikai acéltröszt tavaly jelentette be körlevélben, hogy abbahagyja
a lópatkógyártást. Nagyban a lópatkó előállitása már nem fizeti ki
magát, az ilyesmit át kell engedni a kisebb üzemeknek. Amerikában az
automobil már a polgári életnek rendes szükséglete. Európában is az
automobilizmus annyira haladt, hogy már megkezdődött a kizárólag
automobilok számára való utak épitése. A sort Olaszország nyitotta meg a
milano-monzai autóuttal, a következő volt a london-windsori ut és az
idegenforgalom szolgálatában már mindenfelé tervbe van véve hasonló utak
épitése.

Ma két problémája van az automobilizmus jövő fejlődésének. Mindkettő az
üzemi költségek apasztásával függ össze. A pneumatik előállitására
szolgáló természetes kaucsuk-készletek apadóban vannak és az ültetvények
szaporodása nem tud lépést tartani a szükséglet állandó emelkedésével.
Az egész világ laboratoriumaiban mindenütt szorgos kutató munka folyik,
hogy megtalálják a _szintetikus gummit_, amely a természetes kaucsuknak
a pótlására minden tekintetben alkalmas, de annál jóval olcsóbb és
korlátlan mennyiségben lesz előállitható. Sokat igérő kisérletek máris
vannak és kétségtelen, hogy ezt az iparilag is rendkivül fontos kelléket
az _izoprén-anyagok_ sorában rövid időn belül meg fogják találni. A
másik probléma egy rugalmas alépitmény az utak számára, melyen az autók
közlekednek. Egy kis fantáziával el lehet képzelni, hogy ezt az
alépitményt a _hajlékony üveg_ fogja szolgáltatni.

=A repülőgép.= Áttérve az automobilizmusról a repülésre, még gyorsabb
tempóju fejlődést tapasztalhatunk. A repülőgép közvetlenül a világháboru
előestéjén kezdett a sportmutatványok köréből a komoly közlekedési
eszközök szinvonalára emelkedni. A háboru alatt a repülőgép ugyszólván
kizárólag katonai célok szolgálatába került és a hadviselésnek
rendelkezésére álló szinte korlátlan eszközök nagy lökést adtak a
repülőgép-technikának. Akármennyire különösen hangozzék is, az a nagy
fejlődés, amelyet a repülőgép-technika a háboru alatt felmutatott,
gyakorlatilag nem minden tekintetben bizonyult hasznosnak. A nagy
eredményeket a hadi repülőgépek a felhasznált lóerők számának állandó
szaporitásával és a motorok erejének fokozásával érték el. A
gazdaságosság, sőt még a biztonság szompontjai is ennél a katonai
jellegü repülőgép-iparnál természetszerüleg háttérbe szorultak. Hogy ugy
fejezzük ki magunkat, gazdasági és financiális szempontból a repülés
ügye helytelen irányokba terelődött és a háboru után a repülés
tekintetében válságnak kellett bekövetkezni.

Az oka ennek a válságnak nagyon egyszerü és kézenfekvő. Egyszerre
tömérdek repülőgép szabadult ugyan fel, de ezek legfeljebb sportcélokra,
nem pedig a polgári és kereskedelmi légiforgalom számára voltak
használhatók. Nagyon drága volt az üzemük s a pilótán kivül legfeljebb a
megfigyelő tiszt, vagy a bombavető számára volt rajtuk hely. Ez a
gyakorlati célokra hasznavehetetlen repülőgéptömeg valóságos teher
gyanánt nehezedett a szakmabeli vállalatokra. A válságot pedig
elsősorban az antant-államokban érezték meg, melyeknek kormányai
valósággal kényszeritették a leszerelési anyagokat megvevő vállalatokat,
hogy bizonyos számu katonai repülőgépet is átvegyenek s ezekkel rendes
járatokat tartsanak fenn. A vállalatok egy darabig experimentáltak, de
csakhamar belátták, hogy a kicsiny befogadóképességü és drága üzemü
gépek nem rentábilisak.

A kereskedelmi célokra használható repülőgépnek első feltétele, hogy a
befogadóképessége _aránylag_ nagy legyen és üzeme ne legyen tulságosan
drága. Ezt a célt eddig a németek és amerikaiak tudták legjobban
megvalósitani. A németeket, minthogy katonai repülőgépeiket
megsimmisitették, nem nyomta a háboruból visszamaradt gépek tömege és a
repülőgép-épitést egészen uj alapokon, a kereskedelmi szempontok
figyelembevételével kezdték meg. Amerikában más volt a helyzet. Ott a
háboru sohasem nehezedett rá ugy a gazdasági életre, mint Európában. Ott
már 1915-ben berendezték a transzkontinentális légi járatot Newyork és
San-Francisco között; folyton tökéletesitették a gépeket, állomásokat
létesitettek, melyek az erős világitó berendezések mellett éjjel is
használhatók s igy elérték azt, hogy éjjel-nappali üzemmel az ut _az
oceántól-oceánig harminc óra alatt_ megtehető. Az _Aircraft Year Book_
szerint az Egyesült Államoknak már 125 repülőgép-társaságuk van s ezek a
társaságok érdekeik képviseletére »_repülő_« kereskedelmi kamarát
tartanak fenn Newyorkban.

A háboru alatt tett tapogatózó jellegü kisérletektől eltekintve,
Európában az első rendes és menetrendszerü járatot 1918. őszén
létesitették London és Páris között. Azóta már csaknem az összes nagyobb
városokat rendes repülőgépjáratok kapcsolják össze és a repülőgép a nagy
távolsági forgalomban is mind szélesebb helyet követel magának. A
Bermudák és Azori szigetek érintésével a háboru alatt repülték át
először az Atlanti oceánt. 1924-ben sikerült első izben a föld teljes
körülrepülése. Az idén egy olasz repülő Nápolyból ugyanazzal a géppel
eljutott Buenos-Ayresbe. Az angol légügyi miniszter indiai szemleutját
Londontól Delhiig repülőgépen tette meg. Ezek a kisérletek, – ha ugyan
az ilyen eredményeket lehet még egyáltalán kisérletnek tekinteni, –
jogossá teszik az olyan feltevést, hogy az _Anglo-Australasian Aero
Co._-nak sikerülni fog annak a tervnek megvalósitása, hogy Páris–Brindis
i–Kairo–Bagdad–Karachi–Bombay–Calcutta–Singapore–Jáva–Port-Darwin
utvonalon át Sidneybe és Melbournba, egy elágazással pedig Kantonba és
Hongkongba rendes járatokat létesitsen. Ha ez sikerül, a levelek
Ausztrália tulsó végére ugyanannyi nap alatt juthatnak el, ahány hét
alatt most az utat megteszik. Byrd kapitány és Amundsen teljesitményei
után nem indokolatlan Sven Hedinnek az a feltevése, hogy a földnek még
hátralevő kevésszámu ismeretlen területének kikutatásánál a repülőgép
fogja tenni a legnagyobb szolgálatokat.

=A repülés jövője.= A dolog természetéből folyik, hogy a nagyközönség a
tényleges eredményeknél többre szokta becsülni a sportszerü
teljesitményeket. Ennek kell tulajdonitani két világrész tombolásszerü
üdvrivalgását, mikor az idén rövid időközökben két amerikai pilóta
egyhuzamban átrepülte az Atlanti oceánt. Emberi akaraterő, kitartás és a
teljesitmény vakmerősége szempontjából az ilyen rekordok tényleg
elismerést érdemelnek, de nem szabad, hogy a gondolkodó embert
megtévesszék. Az igazi érdem se a szárazföldi, se pedig a levegőbeli
soffőröké, hanem a tudósoké, a laboratoriumok munkásaié és a
konstruktőröké, akik az ilyen teljesitmények előfeltételeit megteremtik
és azok eszközeit megadják. Csakis ezektől lehet várni a repülés többi
problémáinak megoldását.

E problémák között különösen egy van, amelyet még sokan eldöntetlennek
tekintenek: milyen tipusu és rendszerü repülő alkalmatosságé lesz a
jövő? Két éve, mikor az első Zeppelin-rendszerü léghajó Eckener kapitány
vezetésével átrepülte az oceánt, az átlagos ujságolvasó közönség a
merevitett vázu, nagy _léghajókra_ esküdött. Ma, Lindbergh és Chamberlin
repülése után a hangulat a másik végletbe csapott át és a kávéházi
technikusok a _levegőnél nehezebb repülőgépek_ jövőjét hirdetik, amelyek
tényleg repülnek és nem gázok segitségével tartják fenn magukat a
levegőben. A publikum alkalmasint most hibázott rá az igazságra. Az
eddigi eredmények a repülőgép jövőjét látszanak bizonyitani.
Huszegyenehány esztendő alatt a repülőgép hihetetlen módon fejlődött.
Vannak személyszállitó repülőgépek, amelyek _óránkint háromszáz
kilométert repülnek_ és nemcsak a legpazarabb kényelemmel vannak
berendezve, de biztonság tekintetében is nagyon tökéletesek, mert a
_giroszkop_ és irányjelző készülék segitségével a vezető még a ködben is
meg tudja állapitani a magasságnak és iránynak legcsekélyebb elhajlását.
Ezek után nem nehéz elképzelni azt a _közeli jövőt_, mikor a repülőgép
lesz a gyors személyszállitásnak a legfontosabb eszköze. A föld
hallatlan módon össze fog szükülni és a vasut ugy fogja kiegésziteni a
repülő-hálózatot, ahogy ma a vicinális vonalakon közlekedő vonatok
csatlakoznak az internacionális expresszekhez és a fővonalak
gyorsvonataihoz.

Pedig kétségtelen, hogy a repülőgépek mai sebessége még fokozható.
Elvégre azonban minden sebességnek megvan a fizikai határa. A termékeny
fantáziának ott nyilik tág tere, ahol azt kell elképzelni, hogy mi
történik akkor, ha a sebességnek elérhető határáig eljutottunk. Eddig
erre tudtommal egyetlen ember kisérelte meg a válaszadást, a _Titanic_
katasztrófájánál elpusztult fiatal francia iró, Jacques Futrelle, aki
elképzelte és megirta az _auto-immobilt_, azt a repülőgépet, amely
kikapcsolja magát a nehézkedés törvényének és a föld vonzási erejének
hatása alól és _a magasban megállva megvárja, mig a föld elfordul
alatta_. Huszonnégy óra alatt, anélkül, hogy mozogna, körülrepüli az
egész földet és visszajut kiindulási pontjára. Ennél nagyobb sebességet
igazán már _elképzelni_ sem lehet, mert az a negyedik dimenzió határát
érintené és akárcsak Wellsnek az _időgépe_, a multba vinne vissza
bennünket.

=A drótnélküli érintkezés és a rádió.= Nincsen több öt-hat
esztendejénél, hogy egy előadásomban beszéltem a _drótnélküli
érintkezésnek_ a lehetőségeiről és mikor azt állitottam, hogy a jövő
telefonjánál drótra nem lesz szükség, sőt hogy drót nélkül, nagy
távolságokból hireket fogunk kapni és hangversenyeket fogunk hallani,
máskülönben nagyon intelligens közönségem hitetlenül csóválta a fejét.
Két vagy három esztendeje Lipcsében hallgattam a berlini _Allradio
Gesellschaft_ főmérnökének egy előadását, aki azzal kezdte, hogy a
publikum csodálkozik, hogy _drót nélkül_ lehet a hangot továbbitani,
pedig lesz idő, mikor a szakember azon fog csodálkozni, hogy valaha _a
hangot természetellenes módon belepréselték a drótba_ és megnehezitették
szabad terjedését.

A rádiózásnak ma csak a kezdetén vagyunk még, de a közönség már
fogékonyabb a lehetőségek elképzelésére. A természetes fejlődés csakis
az lehet, hogy nemcsak kaphatjuk a hireket, de adhatjuk is. Egyáltalán
nem látszik valószinütlennek az olyan óraszerü, mellényzsebben hordható
kis telefon-szerkezet, melynek segitségével bárkit bárhonnan
felhivhatunk. Még az sem elképzelhetetlen, hogy ez a szerkezet egy
tükörrel lesz kombinálva, melynek segitségével azt, akit felhivunk,
nyomban látjuk is. A hölgyekre kell bizni annak eldöntését, hogy a
találmányoknak eddig a pontig való fokozása kellemes lesz-e, vagy
kellemetlen.

A fizika haladásának szabályai szerint a találmányoknak ebben a
sorrendben kell követni egymást. A régi rendszerü távirót követte a
telefon és telefon-hirmondó, ezt a drótnélküli táviró és a hangnak drót
nélkül való továbbitása. Tavaly drótnélküli telefonnal sikerült már
összeköttetést létesiteni Nevork és London között és a hangot
kedvezőtlen atmoszférikus viszonyok mellett is mindkét helyen egészen
jól lehetett hallani. Szelén-lemezes táviró készülékekkel tudunk már
képeket továbbitani, sőt továbbitjuk már a képeket drót nélkül is. Képek
drótnélküli továbbitására már két rendszer is van, Belin professzoré és
Thorne Bakeré. Az utóbbi rendszerü képtávirón a továbbitandó kézirat,
rajz vagy fénykép minden egyes pontját ugyszólván végigtapogatja egy
vékony fénysugár, miközben a lap a részleges sötétedés következtében,
hol világosabb, hol pedig sötétebb fényt vet vissza. A fényrezgéseket
egy e célra szerkesztett fotocella veszi fel és alakitja át elektromos
rezgésekké. E rendszerrel sikerült az eddig csak fáradságos és hosszu
ideig tartó preparálással elkészithető különleges képtáviró-klisét
teljesen kiküszöbölni. A fotocella áramimpulzusainak eredményekép
megindulnak az antennából az éterhullámok és a vevőberendezés
antennájába ütközve, fényrelaisba jutnak, amely az elektromos rezgéseket
ismét fényrezgésekké formálja s az eredeti lap képét egy fényérzékeny
filmszalagra viszi át. A drótnélküli távolbafotografálás sem tükröket,
sem egyéb anyagi segédeszközöket nem alkalmaz, pusztán a materiális fény
irányitásán alapszik. Vegyük mindehhez hozzá a mozit, sőt a szines és
plasztikus mozi sikeres kisérleteit is. Ha mindezek megvannak, sikeres
kombinálásunk megadja a drótnélküli, képekkel összekötött, zsebben
hordozható _telekinefont_.

=A mozi jövője.= A _moziról_ lévén szó, érdemes foglalkozni egy kissé
azzal a kérdéssel is, hogy mit lehet várni ettől a találmánytól, amely
az utolsó huszonöt esztendőnek valamennyi technikai alkotása között
talán a legnagyobb elterjedésre és népszerüségre tudott szert tenni. A
mozi ma sokak számára ujságot, sőt irodalmat pótol és egyformán eszköze
az üzleti reklámnak és politikai propagandának. Kiterjesztette az
ismeretek körét és a valószerüség mezében mutatott be idegen világokat,
melyeknek nyomtatott ismertetései csak az elmosódottság ködében
rajzolódtak le és foszlottak szét. Be tudta mutatni a technikai és ipari
eljárások különböző módozatait és meg tudta rögziteni a természet
mühelyének féltve őrzött titkait, a vadon állatainak életétől a rózsa
bimbójának fakadásáig Eszköze lett a tudománynak és vannak egyetemek,
melyeknél a legfinomabb sebészeti mütéteket, melyeknél nem lehet jelen a
hallgatók tömege, ugy mutatják be, hogy az operációt a terem tetőzetén
elhelyezett gép veszi fel s a felvételt tükrök segitségével nyomban az
előadó terembe vetiti, ahol az asszisztens magyarázza a professzor
munkáját. A mozi behatolt még a szinházba is. Igen jelentős kisérletek
történtek, hogy a mai kulisszarendszer helyett vetitsék a diszleteket,
melyek plaszticitás tekintetében semmi kivánni valót sem hagynak fenn és
mindenesetre tökéletesebbek a mai papirmasé butoroknál és kasirozott
lovagváraknál.

Van-e ezek után a mozi fejlődésének még további lehetősége? Természetes,
hogy van. A jövő mozija forradalmat fog előidézni – a szinmüvészet
terén. Ha a mozi nemcsak a mozgást adja vissza, hanem a plasztikát,
szint és hangot is, a mai szinpad feleslegessé válik. A nagy tőkével
dolgozó mozivállalatok képesek lesznek, hogy kizárólag jó szinészeket
szerződtessenek, a legtökéletesebb diszleteket alkalmazzák, a
felvételeket bármely tetszésszerinti helyen eszközöljék, mig a mai
szinpadokon a közönség a jó szinészekkel együtt kénytelen a ripacsokat
is elfogadni s a rendezés és diszletezés hiányosságait elszenvedni.

Azt szokták erre mondani, hogy a mozi sohasem pótolhatja _az eleven
embert_. Én ezt a tételt oda módositom, hogy a mai mozi még nem
pótolhatja. De hiszem, hogy a mozi idővel olyan tökéletes lesz, hogy
_ugyanugy_ fogja adni a szinész mozdulatait, hangját, alakitását, mintha
magam előtt látnám a szinpadon. Ugyanazt a valósági érzést, ugyanazt a
lelki folyamatot fogja kiváltani, mint a szinház, azzal a különbséggel,
hogy a korlátolt szinpadi lehetőségek helyett még a miliőben is a valót
nyujthatja. Sokan ezt nem tudják maguk elé képzelni, mert beléjük
idegeződtek a mozinak képszerü emberalakjai és képszerü keretei. Ahhoz a
távolabbi lehetőséghez azonban, amit a jövőbe vetitünk, csak a
szemünknek megszokott formák összetörésén át juthatunk el. Természetes,
hogy ez esetben maradna még egy nagy nehézség, _a nyelv kérdése_ és a
szöveggel együtt felvett élő beszéd idegen nyelvre való leforditásának
lehetetlensége.

Magát a technikai részt illetőleg azonban el lehet menni egészen annak a
feltételezéséig, hogy az igy tökéletesitett mozit bevisszük a saját
otthonunkba, vagyis tetszésszerint le tudjuk játszatni magunk előtt az
előadást. Egyáltalán nem elképzelhetetlen a tudományos előadásoknak,
felolvasásoknak az a formája, hogy a felolvasó a saját otthonában beszél
egy hang- és képfelvevő készülék előtt és a hallgatók is saját
otthonukban kapják az előadást, de tökéletesen olyan illuzióval, mintha
az illető előttük állana. Még a nemtetszésüknek is kifejezést adhatnak
olyan módon, hogy csavarnak egyet a készülék taszterén és eltüntetik
szemük elől a nekik nem tetsző előadót.

=A beszélőgép.= A technika további tökéletesedéséhez tartozik az, hogy a
különböző akusztikai és optikai jeleket, tehát a hangot és képet, akár
közvetlenül vétettek fel és akár dróton, vagy drót nélkül
továbbittattak, _meg is tudjuk őrizni_. Ennek a kezdete már megvan a
gramofonban és a moziban. A gramofon azonban nem tökéletes, mert a
hangot valamely anyagba való karcolás révén őrzi meg, ami kellemetlen
mellékzörejekkel jár és korlátozza a felvételek terjedelmét is. A mai
mozinak a hiányosságait pedig épen az előbbiekben állitottuk szembe a
tökéletes mozinak a követelményeivel. 1925-ben azonban egy Paulsen
Valdemár nevü dán mérnök olyan hangfelvevő készüléket szerkesztett,
melynél a felvételnek az alapanyaga nem lemez, hanem acéldrót, amelyen a
hangnak a megrögzitése magnetizálás segitségével történik. A felvevő
készülékben futó drót, amely tetszeszerinti hosszuságu lehet, a hang
erősségéhez képest erősebben, vagy gyengébben magnetizálódik. Előnye a
mai felvevő szerkezetekkel szemben, hogy demagnetizálással a hangokat
ismét ki is lehet törölni, vagyis ha a beszélő korrigálni akarja
önmagát, azt minden nehézség nélkül megteheti. A további nagy
jelentősége a találmánynak a felvett jelek továbbitásában rejlik. Minden
dróton felvett akusztikai jelet ugyanis tovább lehet adni, akár dróton,
akár drót nélkül, sőt meg is lehet őrizni. Igen könnyen el lehet
képzelni például, hogy valamely nagy vállalatnak a főnöke bemodja a
_beszélőgépbe_ a világ különböző részeiben levő képviselői számára az
utasitásokat és a rádió azokat a megfelelő helyeken leadja. Bizonyára ez
a hirek közvetitésének sokkal gyorsabb módja a mai levelezésnél és
táviratozásnál. Kópia gyanánt ez esetben a központban megmarad a
beszélőgépnek a dróttekercse, amelyet bármikor ujra meg lehet inditani,
a többi helyeken pedig a parlofon-szerü tölcsérből felvett gépirásos
szöveg.

=A mult megörökitése.= Talán különösnek tetszik, ha egy kis
elmefuttatásban, amely a jövő fejlődési lehetőségeit akarja vázolni, a
mult megörökitésének kérdésére is kiterjeszkedünk. A vázolt találmányok
azonban e tekintetben is szinte beláthatatlan perspektivákat nyitnak
meg.

Mindenki aki csak kissé foglalkozott kulturhistóriával, tapasztalásból
tudja, hogy milyen rettenetesen nehéz feladat magunk elé idézni az
elmult időket és megrajzolni, hogy például egy évszázad, vagy akár ötven
esztendő előtt miként éltek az emberek. Hiszen még azok is, akik vissza
tudnak emlékezni a nyolcvanas évekre, milyen nehezen tudják
rekonstruálni egy negyven esztendő előtti lakásnak a pontos képét, a
divatot és az életmódot. Hát még mikor nem volt vasut, gőzhajó,
villamosság, acéltoll s a férfiak vatermördert, az asszonyok krinolint
viseltek, gyertyával világitottak és postakocsin utaztak! A legtöbb
szinházi előadás, amely félszázad előtti időket tár elénk, tele van
csapnivaló anakronizmusokkal és sületlenségekkel.

A mozi és gramofon megadták a lehetőséget, hogy mi már a korunkat hiven
örökitsük meg az utókor számára. Nagy emberek beszédeit, nagy énekesek
hangját már rendszeresen felveszik gramofonlemezekre. De a mult igazi
megörökitésére is áll az, amit a mozi jövőjéről mondottam. Amit ma
cselekszünk, az még nagyon tökéletlen. A jövő fejlődése az, hogy az
eseményeket ugy tudjuk felvenni és egy későbbi, tetszészerinti
időpontban ismét ugy tudjuk megjelentetni magunk előtt, mintha most
játszódnának le. Utódaink képesek lesznek ötven esztendő előtti
népgyüléseket, melyek résztvevőinek nagy része már nem is él, egyszerüen
_megismételni_, még pedig olyan formában, amely teljes mértékben adja az
eredeti népgyülés mozgalmasságát, lármáját, zaját és hangulatát.

Ugyanigy lehet majd megörökiteni az etnografiának tünedező
különlegességeit, idegen földek és messze országok életét, szokásait.
Már most is tapasztalhatjuk, hogy a mai mozi, amely pedig még csak
plasztika nélküli képet ad, mennyivel valószerübb képzetekhez juttatja a
nézőt, mint a puszta könyvolvasás. Hátha még a mai mozival és
hangfelvevő készülékkel mindazok a tökéletességek vele fognak járni,
amelyeknek bekövetkezését megjósoltuk.

=Mi lesz a könyvvel?= De ha ilyen tökéletessé válik a képnek és hangnak
a megörökitése, talán feleslegessé válik vele együtt a könyv is? Igaz
lesz talán, hogy a mozi fogja a teljes kulturát szolgálni? Szó sincs
róla! A könyv sohasem lesz felesleges, de talán átalakul.

Minden könyvvel foglalkozó ember tudja, hogy milyen rettenetesen nehéz
probléma kezd lenni a könyvek raktározása. Százezer kötetes
közkönyvtárak számára már egészen külön, hatalmas épületek szükségesek s
az a néhány könyvtár, amely már elérte a milliós példányszámot, alig tud
megbirkózni a további szaporulattal. Ha egy magánembernek ötezer kötet
könyve van, az már valóságos teher, amely vagy külön kezelőt igényel,
vagy a tulajdonos rabja lesz a könyveinek.

A megoldást a fotografia és a vetitőgép nyujtja. Köztudomásu, hogy
tudunk egészen mikroszkopikus jellegü fényképeket előállitani. Vajjon
lehetetlen-e annak elképzelése, hogy egészen parányi lemezekre
folytatólagosan, tehát nem lapokra osztva, egész könyvek tartalmát
lefényképezzük? Ha olvasni akarunk, elővesszük a tekercset és vetitjük.
A vetités tetszésszerinti gyorsasággal és tetszésszerinti nagyságu
betükkel történik. Regényeket gyorsan pergetünk le, tudományos munkákat
lassabban, a betük nagyságát pedig a látóidegeinkhez képest
szabályozzuk. Ilyenformán akár százezer kötetet el lehet helyezni egy
iróasztal fiókjában. A bibliofilok pedig nem a szerzők autogramját
fogják gyüjteni, hanem azok hangját fogják a lemezekről megszólaltatni.

Elképzelem még azt is, hogy igy kapjuk majd az ujságot is, akár
nyomtatott betü, akár hang, akár pedig kép formájában. Előfizetünk rá,
mint most valamelyik napilapra, vagy a telefon-hirmondóra. De a jövő
beszélő ujságja annyival tökéletesebb lesz a telefon-hirmondónál, hogy
nemcsak akkor lehet hallani, mikor a felolvasó beszél, amivel vele jár,
hogy aki történetesen abban az órában nincs otthon, vagy el van
foglalva, elveszti az egész anyagot, hanem később is megismételtethetjük
és előadathatjuk magunknak a napi hireket.

=Az erő továbbitása vezeték nélkül.= Mindezeknél a találmányoknál
azonban még mindig nincsen megállás. Ha sikerült megoldani a hang drót
nélküli továbbitásának a problémáját és ha számitani lehet a fény drót
nélküli továbbitására is, miért ne lehessen _vezeték nélkül továbbitani
az erőt is?_ A technikának legközelebbi megoldásra váró feladatai közé
tartozik, hogy a generátort közvetitő eszköz nélkül összeköttetésbe
hozzuk az erő felhasználásának a helyével. Ha ennek a problémának a
megoldása sikerül, – és hogy sikerüljön, szintén csak idő kérdése lehet,
– _nagyobb forradalom elé kerül az ipar, mint amekkorán a gőzgép
felfedezése óta keresztülment_. Köztudomásulag ugyanis ma a kitermelt
erőnek az átvitelét szolgáló berendezések létesitése és amortizálása
óriási költségeket emészt meg s amellett a továbbitás alkalmával a
kitermelt erőnek igen nagy százaléka megy veszendőbe. A laikus is el
tudja képzelni, hogy mit jelenthet az, ha a szenet, vagy a vizeséseknél
előállitott áramot nem kell többé szállitani, hanem a szétszórt
állomások ugy fogják a központból kisugárzott fényt, vagy erőt felvenni,
ahogy ma a rádióállomások felveszik egy központi zenekarnak a zenéjét.

=A naplemente zenei akkordokban kifejezve.= A zenének a fénnyel való
kombinálása egyébként már megtörtént. Amerikai nagy éttermekben már
nincsenek zenekarok. A zenekart a rádió pótolja és a zenét árasztó
tölcsérek a világitás célját szolgáló luszterekben vannak elhelyezve. A
zenét a világitással együtt kapja a közönség. A tökéletesség
csimborasszója azonban alkalmasint az lesz, _ha zenekarra sem lesz
szükség_. Sir William Barrett ugyanis megállapitotta, hogy a szinkép
egyes hullámahosszai tökéletesen megegyznek a diatonikus skála
hangjainak hullámhosszaival, ami azt jelenti, hogy bizonyos hangoknak és
szineknek érzékszerveinkből azonos hatásokat kell kiváltani. Ha pedig ez
igaz, akkor igazuk van azoknak, akik azt érzik, hogy _a naplementét
zenei akkordokban is ki lehet fejezni_. Egyelőre fantasztikus regények
iróinak való téma, de ki tudja, hogy nem lesz-e valóság belőle?

=Mi lesz, ha elfogy a szén?= Husz-huszonöt esztendő előtt divatban volt
két kérdéssel riogatni az emberiséget, mi lesz, _ha elfogy a szén_ és mi
lesz, _ha nem lesz elegendő tápszer_ a folyton szaporodó emberi nemzedék
számára? Igaz, hogy a probléma akkor se volt pillanatnyilag aktuális,
mert hiszen Magyarországnak a szénkészlete is legalább száz esztendőre
elegendő, az intézményes háboru pedig jó időre gondoskodik még a
halandók számának mesterséges apasztásáról. De hát a kérdés fel volt
vetve és egyrészt érzékeny lelkületü emberek, akik még meg sem született
utódaik sorsán aggódtak, másrészt pedig tudósok, akiket a probléma
önmagáért érdekelt, foglalkoztak is vele.

Ugyan ki beszél ma ilyen kérdésekről? Mi lesz, ha elfogy a szén? Lesz
helyette _vizierő_ és a vizierőből való áramfejlesztés. Ha nem elég, ott
van egy másik örökké mozgó, eleven energiaforrás, _a tengerek apálya és
dagálya_. Már ma is tudnak belőle enegiát, hőt termelni, csak nem elég
gazdaságosan. A hamburgi Traun-féle laboratóriumban lényegileg már
megoldották azt a problémát is, hogy _a levegő felsőbb rétegeinek
elektromosságát_ miként lehet gyakorlati célokra hasznositani. A
kisérletek alkalmával fémtüskékkel ellátott ballonokat bocsájtottak fel
több ezer méter magasságra és vezetődrót segitségével levezették a felső
légrétegek elektromosságát. A laboratorium két ilyen ballon segitségével
napi 81½ kilovatt energiát tudott kitermelni. Ezek a kisérletek csak a
kezdet kezdetét jelzik, távolabbi jelentőségük a zivatarok megelőzésében
és egy szinte kimerithetetlen energiaforrásnak hasznositásában áll. A
találmány valódi horderejét ellenben könnyü megérteni abból, hogy a
meteorologiai állomások becslése szerint állandóan körülbelül ezer
zivatar van keletkezőben és ezek villamos energiája mintegy _százmillió
lóerőnek felel meg_.

Egy másik félig-meddig hasonlatos találmánnyal L. R. Macdonald, a
montreali egyetem tanára lepte meg a világot, ha ugyan a tudományban
szabad meglepetésekről beszélni. Találmányának lényege _a rezgési
energiának a kitermelése_. Ennek megértéséhez arra a köztudomásu tényre
kell hivatkoznunk, hogy a szilárd anyagok bizonyos körülmények között
reagálnak a levegő harmonikus rezgéseire. Magunk tapasztalhatjuk
például, hogy az ablak néha megzörren a hangvillának, vagy a
hegedühurnak erős rezgésére. Van egy közönséges kisérlet is, amelyhez
nem szükséges egyéb egy olyan hurnál, melynek egyik végére egy suly, a
másikra hangvilla van erősitve. Ha a hangvilla a megütése után rezeg, a
hur fel- és lefelé hintázó mozgást végez. Macdonald ezt a vibráló
mozgást ugy használta fel, hogy a hur végére faorsót erősitett, mely nem
fixirozott tengelye körül gyorsan forgó mozgást kezdett végezni. Az
ötletét ugy fejlesztette tovább, hogy a hangvillát váltakozó áramu
elektromos mágnes segitségével állandó rezgésben tartotta s a hangvilla
kölcsönható mozgását állandó forgó mozgássá változtatta. Ily módon
sikerült neki egy lóerőt előállitani. Ma még csak az elv van meg, de
minden tudományosan iskolázott agyu ember tudja, hogy a repülőgép is
lényegében meg volt oldva abban a pillanatban, mihelyt sikerült egy
levegőnél nehezebb tárgyat akár öt percre és öt méternyi magasságban a
föld felett lebegő helyzetben megtartani.

Mindezek a találmányok némi fizikai iskolázottság mellett bárki által
nagyon könnyen elképzelhetők és kétségtelen, hogy gyakorlati
kihasználásuk is be fog következni. Ezt már tudják és hirdetik a mérnöki
tudomány józan és higgadt emberei is. De mellettük megszólalnak azok,
akik Verne, Jókai vagy Wells fantáziájából egy szikrának a részesei és
azt mondják: nem elég. A megoldás tulságosan szegényes ahhoz képest,
amit az ember a kőkorszaktól máig eltelt rövid hat-hétezer esztendő
alatt elért. Az a forrás, amely az emberiség számára kimerithetetlen és
emberi számitás szerint örök erőt szolgáltat, csak _a nap sugárzó
energiája_ lehet. Ha ezt össze tudjuk gyüjteni, – aminthogy már erre
történtek sikeres kisérletek, – és el tudjuk raktározni, nincs fütési
probléma, nincs ipari üzemanyag-kérdés és tetszés szerint nyárrá tudjuk
varázsolni a telet.

Hogy állunk a jelen pillanatban ezzel a problémával? Angol mérnökök a
Nilus felső folyása mentén állitottak fel olyan szerkezeteket, melyek
tükrök segitségével összegyüjtik a nap sugarait. A sugarak a folyóvizzel
táplált tartályokban a vizet felforralják s a kigőzölgő viz párái
körös-körül harmat alakjában lecsapódnak. Ilyen módon sikerült pázsitot
és egyéb vegetációt varázsolni a Nilus partján teljesen sivatagi jellegü
homokterületekre. Reflektor-tükrök és nagyitó üvegek kombinativ
alkalmazásával Kaliforniában is történtek sikeres kisérletek a
napsugarak összegyüjtésére és melegük felhasználására és ezen a módon
sikerült olyan kalorikus erőt előállitani, hogy az minden anyagnak a
megolvasztására elegendőnek bizonyult. Ugyanilyen szerkezetekkel
sikerült dinamógépeket mozgásban tartani, akkumulátorokat megtölteni,
szóval megtörtént az első lépés a nap energiájának elraktározására is.

=Az atomok energiája.= De van még egy másik, szinte rejtelmes erő is,
amelyet csak most kezdünk megismerni, az az erő, amely _az atomok
átalakulásánál és szétbomlásánál szabadul fel_. Egészen napjainkig
megdönthetetlenül állott a kémiai tudományban az elemek állandóságának a
tana. A rádium sajátságainak megismerése a tudománynak ezt a sarkalatos
tételét halomra döntötte. A rádium atomokat sugároz ki magából és közben
más elemmé változik át. Az elemet alkotó atomok szétbomlanak és más
elemek atomjaivá csoportosulnak át. Ennél a szétbomlásnál olyan
szédületes erők szabadulnak fel, hogy azokat mai mértékeinkkel szinte
kifejezni sem tudjuk. A rádium atomja által kilövelt részecskék
sebessége oly nagy, hogy négy másodperc alatt meg tudnák kerülni a
földet. Még megdöbbentőbb számokhoz jutunk el a csillagászat terén. A
Puppis V. állócsillagnak például, amelynek fénye tizezerszerte erősebb,
mint a napé, sugárzó energiája akkora, hogy kitermeléséhez
másodpercenkint 500 milliószorta milliószor millió mm. szén elégetésére
volna szükség. A csillagászok nagvon egyszerü számitással
megállapitották, hogy az ismert földi energia-termelési módozatok
mellett sem a Puppis V., sem pedig a hasonló állapotban leevő
állócsillagok energia-készlete ilyen arányu kisugárzásnál ötezer évnél
hosszabb időtartamra nem volna elegendő. Minthogy pedig ötezer esztendő
csillagászati időnek aránytalanul csekély és az ilyen csillagok életkora
alkalmasint száz meg száz millió évekre teendő, az energiatermelésnek
más magyarázatát kell keresnünk. A legujabb hipotézisek szerint az
állócsillagok sugárzó energiájának forrása nem lehet más, mint az
anyagot alkotó protonok és elektronok átcsoportosulásánál felszabadult
erő, – más szóval a csillag belsejében levő kémiai alkotó elemek
fejlődése.

Itt indul meg a tudományos képzelő erő munkája: miként lehetne más
elemeket rákényszeriteni arra, amit a rádium önmagától megcselekszik,
miként lehetne a csillagok világának nagy titkát ellesni és az anyagnak
ugyanilyen módon felszabadult energiáját gazdasági célokra felhasználni?
Urai leszünk-e valaha ennek az elképzelhetetlenül nagy erőnek és ha
igen, mikor?

Akár a nap sugárzó energiájának, akár az atomok felszabaduló erejének
felhasználásánál hihetetlen perspektivák nyilnak meg. A gazdasági
kihasználás mellett bármelyik alkalmas lesz arra, hogy száz meg száz
kilométerre porrá égessen mindent, megolvassza az ágyukat, ledöntse a
legerősebb falakat és mindent atomjaira felbomlasszon, a szó szoros
értelmében megsemmisitsen. Nem lesz _több háboru_, vagy aki elsőnek
oldja meg e rettenetes energiák felhasználásának a módját, az lesz a
_világ ura_.

Regények tudományos tételeknek a bizonyitására rendszerint nem nagyon
alkalmasak, de az bizonyos, hogy fantasztikus regények irói nagyon
sokszor előre megálmodták azt, amire a józan és hideg _gyakorlat_
emberei hitetlenül csóválták a fejüket. Ma azt mondhatnók, hogy ennek a
sugárzó energiának a problémája szinte _izgatja_ a fantasztikus regények
iróit. Egész sor ilyen regény jelent meg rövid néhány esztendő alatt,
amely kidolgozásában más és más, de alapjában véve ugyanarra a
gondolatra van felépitve. Wells Mars-lakói egy ismeretlen zöld sugárral
dolgoznak, Dominiknál a világ három ura a nap sugarait koncentrálja,
Farrére tudósa pedig a halálraitélteket, sőt mindent, ami körülöttünk
van, atomjaira bontja szét.

=Ha nem lesz elegendő tápszer…= A nap sugárzó energiájának
felhasználása, kapcsolatban más találmányokkal, beláthatatlan időkre meg
fogja oldani _az élelmiszerek előállitásának és a táplálkozásnak a
kérdését_ is. A meteorologia többé-kevésbbé meg fogja már jósolni a
várható időjárást. A következő lépés az időjárás, különösen pedig a
csapadék szabályozása. Az olvasók bizonyára emlékeznek még azokra a
kisérletekre, melyeket két esztendő előtt az Egyesült Államok cookfieldi
repülőtelepén végeztek. Repülőgépen pozitiv és negativ töltésü homokot
vittek a felhők fölé, mely leszórva, eloszlatta a felhőket, illetve azok
viztartalmát eső alakjában a földre juttatta. Ez az egyik, már sikeres
módja a csapadék előállitásának. A másik mód az, amelyet már fentebb
emlitettünk a nap melegének összegyüjtésével kapcsolatban. Hogy ehhez
később még ujabb módszerek is járulnak, kétségtelen. Ugyanezeket a
hatásokat magas feszültségü elektromos áramokkal is el lehet érni.
Lesznek időjárást szabályozó állomások, melyek a szükséghez képest elő
fogják idézni az esőt, vagy el fogják oszlatni a felesleges esőfelhőket.

Ha mindezeket összefoglaljuk és ha a meleget tetszésszerinti
mennyiségben tudjuk előállitani, ha az időjárást szabályozni tudjuk és
ha a levegőből elvont nitrogén segitségével szintén tetszésszerinti
mennyiségü mütrágyát tudunk előállitani, akkor nem is kell tulságos
fantázia annak elképzeléséhez, hogy lesz idő, mikor szinte _korlátlanul
tudjuk a föld termelékenységét fokozni_ és termővé tudjuk tenni a
sivatagokat is. Malthus jövendölésének veszedelme kitolódik az emberileg
beláthatatlan jövendőbe. Esetleg lesznek vezérigazgatók és egyéb
uralkodók, akik azt a luxust is megengedhetik maguknak, hogy
karácsonykor Kamcsatkában termett fügét és ananászt hozassanak gyerekeik
számára.

Olyan tökéletes felfordulás következik be a világ élelmezési
viszonyaiban, hogy talán még a rádiumnak és az elektromosságnak a
növénytermelésben való felhasználására sem lesz szükség. Pedig
kétségtelen, hogy a rádium-sugaraknak gyorsitó hatásuk van a növények
fejlődésére. Ugyanezt tudjuk a drótnélküli állomások magas feszültségü
áramairól. Gyakorlatban ma az utóbbiaknak hatásáról még nem lehet
beszélni, mert a kisugárzott energia mennyisége még nagyon csekély. De
ha évtizedek multával a superrádió-állomások millió és billió
kilovattokat állitanak elő, a magas feszültségü áramoknak nagy tömege
kétségtelenül hatást fog gyakorolni mindennemü élő szervezetre is. Ki
tudja, talán érezhető lesz még az emberiség testi és szellemi
fejlődésében is?

Néhány esztendő előtt egy amerikai szenzációnak a hire járta be a
lapokat, amely _egyelőre_ nem bizonyult valónak. Állitólag egy Briadt
nevü doktor rádium-kisugároztatással 23 fontos babszemeket és 17 láb
kerületü káposztát állitott elő. A hirt kétkedéssel fogadtuk, mert
nagyon megérzett rajta az amerikai szenzáció. Egyesek előtt financiális
viziók formájában azonban talán már megjelentek a tisztviselői
kiskertekben termelt métermázsás paradicsomok. Wells az _Istenek
eledele_ cimü regényében megirta a ludnagyságra megnőtt darazsakat és a
tigris méreteit elért patkányokat. Mindenesetre az emberi táplálkozás
céljából célszerübb volna a különböző husállatokat ugyanebben az
arányban megnöveszteni. Lehetetlenség elvégre nincsen benne.

=A lakás problémája.= Mindezeknek a lehetőségeknek az ismertetése után
maradna még egy kérdés, hogy a gyökeresen megváltozott viszonyok között
miként fog élni a jövőnek, különösen a jövő nagyvárosának az embere. Az
kétségtelen, hogy életében a technikai momentumok sokkal nagyobb helyet
fognak elfoglalni, mint a miénkben és technikai eszközök ma szinte el
sem képzelhető mértékben fognak a rendelkezésére állani. A lakása tele
lesz gépi berendezésekkel, csavarokkal, taszterekkel, kapcsolókkal,
melyeknek egy-egy forditása szolgáltatni fogja neki a világosságot,
meleget, hideget, be fogja kapcsolni az automatikus telefont, rádiót, a
falán szines és plasztikus mozi formájában fognak megjelenni a
drótnélküli módon továbbitott képes ujságoknak az illusztrációi. Lakása
higiénikus lesz és egészséges, részben mozgatható falakkal, ugy hogy a
szellőztetése a legtökéletesebb módon lesz megoldva. A falak talán a mai
termos-üvegek szerkezetéhez lesznek hasonlatosak, egy rossz hővezető
réteggel, amely télen megőrzi a meleget, nyáron pedig véd a tulságos
hőség ellen. A füstöt és mindenféle miazmákat a jövő nagyvárosa nem
fogja ismerni, nem mintha a füstemésztő készülékek a tökéletesség
legmagasabb szinvonalára emelkedtek volna, hanem mert rájuk egyáltalán
nem lesz szükség. Akár a világosság, akár pedig a meleg és energia
előállitásánál a mai füsttel dolgozó berendezések feleslegessé válnak,
mert a mindennapi életnek ezeket a nélkülözhetetlen szükségleteit nagy
távolságokról füst nélkül dolgozó centrálék drótnélküli uton fogják
szolgáltatni.

Magától értetődőleg a jövő lakásokban a háziasszonyok nagy örömére a
mainál sokkal kevesebb helye lesz a cselédnek. A multaknak ezt a
személyes szolgálati jellegü emlékét a legtöbb esetben a gépi
berendezések fogják helyettesiteni. Hogy a fejlődés ebben az irányban
halad, azt már az összes európai, de főleg amerikai nagyvárosok
tapasztalatai igazolják.

=Az étkezés.= Az élet egyéb kérdéseit illetőleg talán a legnehezebb
jövendölésekbe bocsátkozni. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt, amikor se a
társadalmi élet törvényeit nem ismertük ugy, mint ma, se pedig az
élettanban nem voltunk annyira járatosak, mint napjainkban, szivesen
rajzolták meg egyesek a jövő társadalmának képét olyanformán, hogy
megszünik a családi háztartás, közös konyhák fogják ellátni egy-egy
háztömb lakóit, sőt esetleg még közös konyhák sem lesznek, hanem
tömitett formában, nagy tápértékü pilulákban fogjuk kapni az életünk
fenntartásához szükséges tápérték-mennyiséget.

Ami azt illeti, én szivesen eresztem meg a fantáziám szárnyait, de az
ilyen beteg fantazmagóriákban nem hiszek. A jövőt én nem falanszternek
képzelem el, hanem lelki és testi felszabadulásnak a különböző
kényszerek alól. A jövő nagy technikai segédeszközöket fog a
rendelkezésünkre bocsájtani, de individualisztikusabb lesz a mi
korunknál. Egyenlőbbek lesznek az emberek, de szabadabban fognak élni és
cselekedni. Nem pilulákkal fognak táplálkozni, hanem a maihoz hasonló,
de sokkal higiénikusabb és egészségesebb ételekkel. Pilulában lehet
ugyan elég tápértéket nyujtani, de minden félig-meddig képzett laikus is
tudja, hogy a gyomornak nemcsak tápértékre, hanem _mennyiségre_ is van
szüksége, ami pedig egyén és egyén szerint különböző. Legelőször is a
gyomor lázadna fel az uniformizálás ellen.

=A ruházkodás.= Más oldalról kétségtelen, hogy a ruházkodás terén
bizonyos egyöntetüség, helyesebben demokratizálódás felé haladunk. A
ruha már ma is lehet ugyan az egyéniségnek a kifejezője, de mind
kevésbbé különbözteti meg az egyes _osztályokat_ egymástól. Azok a
középkori furcsaságok, mikor valaki a cimerét viselte a hasán, vagy a
háta közepén, a nadrág pedig annyi szinü csikból állott, ahány szin volt
az illetőnek a cimerpajzsában, megszüntek. Ezzel szemben már ma is a
ruha gyakorlatibb, jobban simul az időjárás követelményeihez, az anyaga
pedig könnyebb és viselése kellemesebb. A további fejlődési tendencia is
ebben az irányban vezet.

Különösen lehet ezt a célszerüségi törekvést az utolsó harminc esztendő
óta a _női divatnál_ tapasztalni. Nem is kell a nagyanyáink idejébe
visszamennünk, elég ha a nyolcvanas évek divatlapjait szedjük elő, hogy
megtaláljuk a puffos ujjakat, az uccák minden tuberkulózis-bacillusát
felseprő sleppes szoknyát, a vesét és májat összenyomoritó füzőt és az
egész női formát eltorzitó turnürt. Mindezek ma már a multak emlékei
közé tartoznak. Sőt ezt a célszerüségi törekvést árulja el még a női
hajviselet is, amely mindjobban magáévá teszi a kényelmes, fius
formákat.

Tagadhatatlan, hogy bizonyos közeledés észlelhető a _két nem_
ruházkodását és külső megjelenését illetőleg is. Nőknél fius frizura,
férfiaknál simára borotvált arc. Nőknél a férfias szabásu kosztüm,
férfiaknál a puha gallér. Vele jár ez a nők térfoglalásával a
kenyérkereső pályákon, de egyuttal a higiénikus szempontok terjedésével
is. Igaz ugyan, hogy nehéz volna feltétlen bizonyossággal állitani, hogy
a nők ma a higiénikus szempontok kedvéért vágatnák le a hajukat. Viszont
épen itt, a divat terén hiányoznak a jövendölés alapjául szolgáló exakt
alapok. Legfeljebb bizonyos általános tendenciákra lehet rámutatni, de
hogy milyen lesz a divat ötven esztendő mulva és hogy miként fog festeni
néhány évtized mulva a nagyvárosok korzója, azt még a legnagyobb
fantázia mellett sem lehet megmondani.

=A nagyvárosok problémája.= Korunknak egyik legérdekesebb szociális
alakulása a nagyváros, az emberi tömörüléseknek az a formája, ahol már
nem sok ezer, hanem sok százezer, sőt több millió ember szorul össze
aránylag kis területen. Ezek a nagyvárosok tisztára a tizenkilencedik és
huszadik század produktumai. A régi idők nagyvárosai a maguk ötven-,
száz-, de legfeljebb kétszázezer lakosával ezek mellett teljesen
eltörpülnek. Ma már tudjuk, hogy azok a hihetetlen számok, melyek
valamikor Babilon, Athén, vagy Róma lakosainak számáról forgalomba
kerültek, a mesék országába utalandók. Fejlődésük határa adva volt az
akkori primitiv viszonyokban. Hiszen már a császárok korának Rómáját is
alig lehetett élelmezni. Ha elmaradt egy egyiptomi, vagy sziciliai
gabonaszállitmány, az éhinség veszedelme fenyegetett.

A mai nagyvárosoknak is van egy ilyen megoldandó nagy problémájuk, a
_közlekedés_. A villamos-, automobil- és autobuszforgalom a
nagyvárosokban máris akkora méreteket öltött, hogy önmagát kezdi
lehetetlenné tenni. Pedig ezekre a közlekedési eszközökre feltétlenül
szükség van, mert a nagyvárosok terjeszkedésének határa adva van abban a
távolságban, amelyet a hivatalán, vagy üzleti tevékenységének körén
kivül lakó ember naponta kétszer, nagyobb időveszteség nélkül megtehet.
Hogy ez lehetséges legyen, a legtöbb nagyvárosban máris rátértek a
földalatti és emeletes vasutakra és a nagyobb forgalmu tereknek és
keresztutaknak az aláaknázására. A fejlődés szükségképen továbbra is
ebben az irányban fog haladni. Egymás alatt több rétegben lesznek az
utak, a különböző rendszerü és gyorsaságu közlekedési alkalmatosságok
számára. A gyalogjárókat a nagyobb forgalmu utak fölött, vagy alatt
mozgó járda fogja továbbitani. De lehet a gyalogos közlekedésnek még más
módját is elképzelni: olyan görkorcsolyákat, amelyek villamos erővel
gördülnek tova és valamely központból vezeték nélkül kapják az áramot.

Minthogy pedig a jövő nagyvárosában a közlekedésnek a lehetőségei igy
kiterjednek, az emberek nem lesznek arra kényszeritve, hogy büzös,
városi tömeglakásokban lakjanak, hanem munkahelyüktől távol,
kertvárosszerü telepeken fognak elhelyezkedni. Telekspekuláció és
lakbéruzsora a jövő nagyvárosában nem lesz, mert a társadalomnak
kollektiv munkája elkobzás és kommunizmus nélkül is meg fogja szüntetni
a bármely formában jelentkező monopóliumokat és az életszükségleteket
társadalmi ellenőrzés és igazgatás alá fogja helyezni.

=A jövő embere.= Ez fog elsősorban történni a földtulajdonnak mindennemü
formájával, mely csak korlátolt mennyiségben áll az emberiségnek a
rendelkezésére és igy központi ellenőrzés nélkül a monopóliumnak összes
alkatelemeit magában hordozza. Az _abszolut magántulajdon_, ugy mint azt
a régebbi idők ismerték, már a tizenkilencedik század folyamán igen erős
csorbákat szenvedett. Adóztatási rendszerek, kisajátitási jog,
beleavatkozás az épitkezésbe, müvelési módoknak a megállapitása,
földreform és más hasonló törvényhozási intézkedések megteremtették a
zökkenés nélküli átmenetet egy olyan állapothoz, amelyben a föld
müvelése csak foglalkozást jelent, de nem kimondott tulajdonosi
minőséget. De szükségképen ezt az állapotot kell előidézni azoknak a
technikai változásoknak is, melyek az időjárás szabályozása, a csapadék
elosztása, a termeléshez szükséges hő és egyéb előfeltételek
szolgáltatása tekintetében végbemennek. Ha a termelésben a tudományos
módszerek tulsulyra jutnak az egyes ember munkájával szemben, az egyes
embernek korlátlan tulajdonjoga a földet illetőleg nem lesz
fenntartható.

Épen ezért a technikai előfeltételek magukkal fogják hozni azt is, hogy
a jövő társadalma sokkal demokratikusabb lesz a miénknél és sokkal
közelebb fog jutni _az emberi egyenlőség_ gondolatának megvalósitásához,
nem abban a formában ugyan, hogy munkára való tekintet nélkül egyenlő
részt biztositson mindenkinek az élet javaiból, hanem ugy, hogy
mindenkinek _egyenlő lehetőségeket_ nyujt tehetségeinek kifejtésére és
az emberi társadalomban való érvényesülésre.

Vannak ugyan sokan, akik szeretik azt hangoztatni, hogy a városi élet
tultengése, az indusztrializálódás és az idegek állandó tulfeszültsége
mellett az emberiségnek el kell korcsosulni. Semmi okunk sincsen, hogy
hitelt adjunk az ilyen sötét jóslatoknak. Akármit mondanak is, száz
esztendő alatt hihetetlenül sokat haladtunk előre a közegészségügy
terén. Az orvosi tudomány egész sor betegséget kiirtott és az ember
átlagos életkorát erősen kitolta. A higiéne terjedése és a szociális
viszonyok kétségtelen javulása mellett javulni kell az egyes ember
életfeltételeinek is. A mai ember a sport minden ágában különb
teljesitményeket mutat fel a régieknél, ez pedig korcsosodás mellett
alig képzelhető. Azt lehetne ugyan ennek ellene vetni, hogy ilyesmi
egyoldalu tréning mellett is lehetséges. Igaz, de ma már kétségtelen
bizonyossággal tudjuk, hogy a mult századokkal szemben az európai ember
átlagos testmagassága is növekedett. Ha egy félig-meddig megtermett mai
ember végig megy a nagy muzeumok termein és összeméri magát a kiállitott
páncélokkal, alig talál egy-kettőt, amelybe beleférne. Nincs okunk
feltételezni, hogy az emberiségnek akár testi, akár pedig szellemi
fejlődése eljutott volna már tetőpontjára.

=Összeköttetés idegen világokkal.= … Kopernikus, akinek tana mostanában
érte meg négyszázötven esztendős jubileumát, a legdestruktivebb elmék
közé tartozott a maga idejében. Megdöntötte a föld középpontiságának
hitét és a kis sárgolyót, amelyen nyüzsög, hadakozik és szebb jövő felé
halad az emberek társadalma, visszaszoritotta az őt megillető másod-,
tized-, vagy huszadrangu helyre. Mióta ez a destruktiv tan általános
elismerésre tett szert, azóta természetszerüleg fel kellett merülni
annak a gondolatnak is, hogy vajjon csak ez a kicsinyke föld volna arra
hivatott, hogy gondolkodó lényeknek otthonául szolgáljon? Más világokon
kétségtelenül épenugy megvannak az életnek előfeltételei, mint a földön
és _lehet_, hogy az ottani gondolkodó lényeknek a civilizációja a
mienknél már sokkalta előrehaladottabb és tökéletesebb. _Lehet_, hogy
vannak égitestek, amelyeknek gondolkodó lényei annyival fölöttünk
állanak, amennyivel mi fölötte állunk annak az őstipusnak, amelyből az
ember kisarjadzott. _Lehet_, hogy ezeknek az idegen világoknak lakói már
olyan eszközöknek vannak a birtokában, melyekkel megkisérlették az
összeköttetés létrehozását velünk és csak a mi érzékeink és eszközeink
tökéletlensége okozta, hogy nem tudtuk a jeleiket felfogni. De ki meri
föltétlen bizonyossággal állitani, hogy azok a rejtelmes atmoszférikus
és elektromos zavarok, amelyeket a drótnélküliség ideje óta itt is, ott
is tapasztalnak és állitólag bizonyos szabályosság szerint ismétlődnek,
nem idegen világoknak hozzánk eljuttatott hiradásai? És ha ez igy van,
nem kell-e felmerülni a kérdésnek, hogy leszünk-e valaha abban a
helyzetben, hogy összeköttetést teremtsünk az idegen világokkal?

Ma a válaszadás erre a kérdésre teljesen problematikus és egyebet nem
mondhatunk, minthogy _teljesen kizárva semmi sincs_. A drótnélküli
táviró ma körülbelül husz esztendős. Közvetlenül a háboru előtt óriási
eredménynek számitott, hogy a Berlin melletti naueni állomás jeleket
tudott leadni Szent Ilonára. Ez a távolság 9000 kilométer. Ma a nagy
erősségü drótnélküli állomások jelei kétszer is megkerülik a földet és a
kibocsájtó állomás ismét fel tudja venni őket, szóval hireket tudunk
eljuttatni 80.000 kilométer távolságra. A hozzánk legközelebb eső
égitestnek, a holdnak középtávolsága mindössze 384.000 kilométer, tehát
nem egészen ötször akkora, mint amennyire már az _emberi
intelligenciának térbeli sugara elér_. Igaz, hogy a hold már kihalt és
rajta a szerves életnek az előfeltételei nincsenek meg, a következő
legközelebbi égitest, a Mars pedig már 79 millió kilométernyire esik
tőlünk, de ez nem ok arra, hogy előre lehetetlennek bélyegezzünk
valamit, amit magunk még nem tudunk megcsinálni. Hogy milyen lesz az
érintkezésnek a módja és miként fogjuk a magunk agyának termékeit
esetleg egészen más szerkezetü lényekkel közölni, ma egyáltalán nem
fontos. A fontos csak az, hogy ne fosszuk meg magunkat _az elképzelésnek
a lehetőségétől_ és ne tegyük magunkat szegényebbé egy nagy és szép
gondolattal.

Akik lehetetlenségeket emlegetnek, azoknak csak egy összehasonlitás
jellegével biró példával felelhetünk. Akármelyik római számára
hihetetlenül hangzott volna, ha egy olyan szerkezetről mesélnek neki,
amelynek segitségével mindennap este pontosan értesülhet Caesar galliai
hadjáratának részleteiről. Ma ez az eszköz a birtokunkban van. Vajjon
lehet-e a mi számunkra hihetetlenebb, hogy ezt az eszközünket annyira
fokozzuk, hogy annak müködési köre az idegen világokat is elérje?

Az ember aránylag nagyon rövid idő óta él a földön. A tudósok az első
emlékeket, amelyek egy emberhez hasonló tipusnak a jelenlétére utalnak,
ötszázezer esztendőre teszik. A civilizáció ideje sokkalta rövidebb és
körülbelül hat-nyolcezer esztendőre tehető. Ennyire becsülhetők a Nilus,
Tigris és Eufrátes völgye legősibb kulturájának maradványai. Század-
vagy még kevesebb része ez annak az időnek, mióta az állati sorból
kiemelkedett és a követ szerszámnak használó ember él ezen a földön. Ha
ezalatt a rövid idő alatt az emberiség ennyit elért, van-e jogunk
kétségbevonni, hogy utja állandóan felfelé vezet, van-e okunk
lehetetlenségeket emlegetni és szabad-e kétségbevonni, hogy
beláthatatlanok a lehetőségek, melyek még előtte állanak? És ha csak
technikai jellegü találmányokról beszélünk is, de a tapasztalatokból
megállapithatjuk, hogy ezekben a találmányokban óriási demokratizáló,
szellemi és erkölcsi impulzusokat adó erő rejlik, mi, akik azt hisszük,
hogy az ember célja nem önmagában, hanem utódaiban rejlik,
kételkedhetünk-e benne, hogy minden akadály dacára egy szebb és jobb
jövendő megteremtésén dolgozunk az utánunk következő nemzedékek számára?




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Irodalom: Bowman, I.: _Problems in Political Geography._
New York, 1924. Supplement to the New World. – Caroll, C.: _The Negro a
Beast._ St. Louis, 1900. American Book and Bible House. – Chiozza Money,
Sir Leo: _The Peril of the White._ London, 1925. Collins and Sons. –
Delisle Burns, C.: _Industry and Civilisation._ London, 1925. Allen and
Unwin. – Gregory, J. W.: _The Menace of Colour._ London, 1925. Seeley,
Service and Co. – Günther, Hans: _Rassenkunde._ München, 1925. Lehmann.
– Johnston, Sir Harry: _The Negro in America._ London, 1909. The Times.
– Josey, Charles Conant: _Race and National Solidarity._ New York, 1923.
Scribner. – Pittard, Eugéne: _Les Races et l’Histoire._ Paris, 1924. La
Renaissance du Livre. – Schwalbe und Fischer: _Anthropologie._ Leipzig,
1923. Teubner. – Siegfried, André: _Les États Unis._ Paris, 1927. Colin.
– Spengler Oswald: _Der Untergang des Abendlandes._ München, 1920.
Beck.]

[Footnote 2: Az ugynevezett etnografiai térképeknek is rendszerint
legfőbb hibájuk, hogy a nyelveket fajok szerinti főcsoportok alá osztják
be. Ezen az alapon a csak angolul beszélő amerikai négert a germán
fajhoz tartozónak és angolszásznak kellene számitani. Európában a
magyarral azonos módon mongol eredetü bulgár, mert nyelvet cserélt,
indogermánnak számit, a magyar ellenben, mert nyelvét megtartotta, még
mindig mongolnak, holott a sokszoros vérkeveredés folytán összes keleti
tulajdonságait elvesztette és összetételében a többi európai népektől
semmiben sem különbözik. Néhány éve _Turánizmus_ cimü tanulmányomban
igazoltam ezt a tételt. A jelen tanulmány elején idézett szerzők közül
Gregory, a glasgowi egyetem professzora is arra a megállapitásra jut,
hogy a magyarok, akik ezer éve telepedtek meg mostani hazájukban,
teljesen európaizálódtak és nem a turániakhoz, hanem a fehér fajhoz
számitandók.]

[Footnote 3: J. W. Gregory könyve a néger-kérdésnek meglehetősen bő
bibliografiáját is tartalmazza.]

[Footnote 4: Ch. C. Josey i. m.]




TARTALOM.

Az összetett ember 5

Az emberi civilizáció kezdetei 13

(Az emberi civilizáció legrégibb emlékei. – A neandervölgyi ember. – A
rénszarvas kora. – A negroidok problémája. – Hova tünt a rénszarvas-kor
embere? – Átmenet az ujabb kőkorszakba. – Az egyiptomi civilizáció
eredete. – Mezopotámia. – A civilizáció szétterjedése. – Kréta szerepe a
civilizáció történetében. – A fémek elterjedése. – Az irás eredete. – Az
északiak megjelenése. – Az amerikai ember rejtélye. – Önálló volt-e a
középamerikai civilizáció? – A föld és faj szerepe a civilizáció
történetében. – Irodalom.)

Forradalom és ellenforradalom 73

Művészet és közgazdaság 95

Világfelfogásunk válsága 124

(Az anyagi haladás százada. – A nagy kataklizma. – Világfelfogás és
lelki elhelyezkedés. – A modern világfelfogás problémája. – Iskola és
világfelfogás. – Tételes vallások és világfelfogás. – Társadalom és
világfelfogás. – Uj világfelfogás felé.)

A fehér ember detronizálása 205

Az eljövendő idők meséje 226

(A vasut ellenségei. – Az automobil. – A repülőgép. – A repülés jövője.
– A drótnélküli érintkezés és a rádió – A mozi jövője. – A beszélőgép. –
A mult megörökitése. – Mi lesz a könyvvel? – Az erő továbbitása vezeték
nélkül. – A naplemente zenei akkordokban kifejezve. – Mi lesz, ha elfogy
a szén? – Az atomok energiája. – Ha nem lesz elegendő tápszer… – A lakás
problémája. – Az étkezés. – A ruházkodás. – A nagyvárosok problémája. –
A jövő embere. – Összeköttetés idegen világokkal…)


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

50 |kifjelődött mellette |kifejlődött mellette

244 |Magyarorzágnak |Magyarországnak]




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EMBERI PROBLÉMÁK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.