The Project Gutenberg eBook of Komédiák: A magyar társadalom regénye
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Komédiák: A magyar társadalom regénye

Author: György Szemere

Release date: December 3, 2022 [eBook #69462]

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Franklin-Társulat, 1913

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KOMÉDIÁK: A MAGYAR TÁRSADALOM REGÉNYE ***


KOMÉDIÁK

A MAGYAR TÁRSADALOM REGÉNYE

IRTA

SZEMERE GYÖRGY

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1913.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




I. Őszike.

Az ős czeltiszfa haragoszöld lombja közül valami habszerű fehérség
tündökölt ki: István bácsi, az öreg kertész azt nézte az üvegház
szögletéből, nézte és megcsóválta fejét. Sohajtott is, sőt ha igaz,
könnyezett is, alighanem azért fordult be az üvegházba, mialatt
kezefejével megdörgölte szemét…

A park üde gyöpjén egy kertészinas hanczurozott Pikivel, a
foxi-kutyával. Piki eszeveszetten rajcsúrozott a fiú körül, az meg
ugatott neki, a mely leereszkedés annyira elkapatta a játékos Pikit,
hogy egy szabályszerű kutyatempó szerinti marakodást merészelt a fiúnak
proponálni. Belecsimpeszkedett hátul a nadrágjába s addig ránczigálta,
míg Kertészbandi amúgy is hiányos uniformisa érdekében elfogadta a
kihivást: lekutyorodott négykézláb s meghempergett Pikivel. Az nem
hagyta magát. Csak a nyakát, hogy meg ne sántuljon! – gondolta magában,
– s addig czibálta ellenfele gallérját és környékét, míg az nagyokat
visítva meg nem adta magát.

Piki eleresztette meggyomrozott zsákmányát, kilógó vörös nyelvét
visszaszívta a szájába s győzelme mámorában szaporán rugdosta két hátsó
lábával a gyepet.

– Törne ki a frászkarika! – bömbölte az öklömnyi kertészcsemete s az
ideiglenesen félretett öntözőkannából jól nyakon öntötte a győztes
Pikit, a ki is felháborodva eme sportellenes emberi brutalitáson
lecsukta hetyke kurta farkát s nagy káromkodva elinalt…

Bandi hozzáfogott a virágágyak megöntözéséhez, Piki ellenben a czeltisz
alá szaladt s megejtette a kutyaszokásos terepszemlét. A pompás fa egy
hosszan kinyuló ágkarjára függőháló volt kifeszítve. A hálóban fehér
musszelinhabok között pihegett valami. Piki, miután szemében
összefolytak a fehérség körvonalai, odaszagolt, mert az orrával már jól
tudott disztingválni, azzal csalhatatlanul ki tudta hámozni a formából a
lényeget.

Egy szippantással megállapította, hogy ki fekszik a hálóban. Azt is,
hogy alszik az illető. A musszelin végéből két picziny topánka kandikált
ki, följebb finom hajlású, keskeny, bokához simuló azurkék harisnya
szakította meg a fehérség folytonosságát, majd egy merészebb vonalat irt
le a musszelin, egy kecses hyperbolát, aztán keskeny hullámvölgy
következett, a melyet két szelid halmocska határolt, fehér halmocska,
kékeres halmocska, a melyeknek ormán rózsabokor virult. A halmocskákon
túl szőke erdőrengetegbe szinte elveszve gyönyörű leányarcz piroslott,
mint hamvas baraczk a sárga levél között. El lehetett volna nézni órákig
művészlelkesedéssel, a nélkül, hogy látásában kifáradt volna a szem. Oly
áhitatosan szűzies s mégis életet lehelő, oly plasztikusan komoly s
mégis negédes volt a szép leányarcz kissé lepittyedt vérpiros nedves
ajkával, átlátszó hajnalszin orrczimpájával, s nyugodt márványszerű
homlokával.

Piki szűkölt egy darabig a czeltiszfa alatt, mert únta magát, majd
elővette jobbik eszét (nagy természetű, de eléggé művelt kutya létére
tudta, mi illik), nem ébresztette fel rózsás kis gazdáját, hanem egy
nagyot, unalmasat nyögve, lehasalt a háló alá. Ha nem játszhatik kis
gazdájával, legalább az álma fölött őrködjék. Némi (bár gyönge) élvezet
a kutyakötelesség teljesítése is.

Piki igen szigorú volt a szolgálatban: az alvó leánykától vésztjósló
morgással tartotta távol a csendháborító elemet. Bandinak, a ki
öntözőkannájával őrhelye felé közeledett, megvicsorgatta egészséges
fogsorát, Tóninak, a békésen legelésző szamárnak a lábába kapott, midőn
az adta vizhordó cselédje ostoba passzióból ki akarta vágni a
tudományát, hogy: iá! De leszidta Piki még István bácsit is, a ki
háromszáz lépésnyi távolságból kárpálni kezdte Kertészbandit, füleinek
kitépésével s hátából leendő szíjjhasítással fenyegetve a lusta
gyereket, mert mivelhogy nem öntöz elég akkurátusan. Piki nekiszaladt az
öregnek s morgással vegyes vakkantásokkal rendreutasította.

– Murr-kaff-brrr-durr-balabaff! Nem szégyelled magad, hogy vén szamár
létedre a mi szép kis gazdánk édes álmát zavarod!

István bácsi megértette Piki szavát s csakugyan befogta száját,
leguggolt egy virágszőnyegre s nyírni kezdte olyan figyelemmel, mintha
legalább is mappát rajzolt volna; úgy belemerült a virágszőnyegbe, mint
valami hegyessüvegű egyiptomi csillagász az egek vizsgálásába. Azonban
nem tartott sokáig az igyekezete. Merényletet követtek el a jámbor öreg
ellen. Nyirkálván a palánták ágaskodó fejét, valaki lábujjhegyen
hozzásompolygott hátulról s orvúl befogta a szemét.

– Hej, ki az?

Nem káromkodott István bácsi, mert igen puhának és üdének érezte a
szemét befogó kezeket. Aztán meg minden emberfia nem merne vele ilyen
«csúfot» űzni, – vélte, – jó lesz spórolni a lelkenfekvő czifrább
szavakkal.

– Nocsakno, mi lesz mán? – zsörtölt az öreg, miközben a szemét takaró
kacsókat eltologatni iparkodott. – Ki az?

Egy iszonytatóan elmélyített hang válaszolt a kérdésre.

– Huhu, találja ki!

A félelmetes basszus igen szopránosan hangzott; István bácsi legott
kitalálta, hogy ki tette _csúffá_.

– Ejnye ni, Margitka, ej, ej, – motyogta félig boszúsan, félig
mosolyogva, – hát illik ez?

A két kezecske legott levált az öreg kertész szeméről.

– Mingyárt kitalálta, maga csunya! – nyafogta a két kezecskéhez tartozó
leányka, a ki csakugyan Margitka volt, a grófék csintalan,
elkényeztetett, de aranyos szivű Manczikája: egy tizennégy éves almaszin
képű gyermek, oly nagy, mint egy tizenhét éves eladó szűz, de oly
gyermek, mint egy első-felső leány a Filec tanár úr osztályában.

Öreg István feltápászkodott guggoló helyzetéből, igen zavarban volt,
bánta már, hogy első indulatában legott _kitalálta_ megtréfálója
kilétét. Lám, most elrontotta a kis aranyos ártatlan mulatságát. Micsoda
bivaly is az ember, ha megvénül!…

– Nono, – igyekezett jóvátenni morczosságát, – nem találtam én ki, csak
ráfogtam. Igaziba – tódította, – ippeg hogy mást gondútam, a János
gazdát, mer csak neki löhet ijjen _fenekes_ hangja, mint a mijennel a
komteszka rámhujjantott.

A komteszka elkaczagta magát. Úgy csilingelt a hangja, mint az ezüst
csengő.

– Hahaha, kertész bácsi, miket beszél maga, hihihi… hiszen János
gazdának olyan a hangja, mint egy repedt fazék, a keze meg…
hihihi-hahaha… a keze meg olyan, mint a retek, az enyimmel csak nem
lehetett összetéveszteni, hihihaha…

István bácsi irtózatosan elszégyelte magát, kezét belesülyesztette
mélységes nadrágzsebébe könyökig s kék babos zsebkendőt húzott ki
belőle, hogy letörölje homlokáról a verejtéket; időközben azonban
megfelejtkezett eredeti szándékáról, csak az orráig emelte a zsebkendőt
s harsányan beletrombitált. Aztán el akart somfordálni, de Margitka
elkapta kabátja leffentyűjét.

– Ne szaladjon, kertész bácsi, van magával komoly beszédem is.

Az öreg mellbebökte magát mutatóujjával.

– Velem-e?

– Magával. Azt akarom tudni, hová bújt Erzsike: magának tudnia kell.

– Tudom is. Ott pihen a hálóban a czeltisz alatt, alighanem alszik.

– Megint alszik?

– Biztosan elnyomta a hő.

A leányka megcsóválta bóbitás fejét.

– Nem a hő nyomta azt el, – állította komolyka tudálékos képpel, – hanem
a búbánat.

– A búbánat? – csudálkozott István bácsi – Öreg anyó a búbánat, mit
kereskednék az olyan helyen!

– Ha én mondom, elhiheti, – biztosította Margitka a kertészt s egy ügyes
fogással helyreigazítván megbillent hajkoronáját, nekivágott a pázsitnak
a czeltiszfa irányában. Útközben még megölelte a Tóni szamarat,
meghajingált egy fekete rigót, s egy marék virágot tépett ki gyökerestől
a legszebb virágágyból, majd ugrándozni s fütyülni kezdett, de azt már
nem tűrte Piki, eléje ugratott a czeltisz alól:

– Kaff, kaff, bujuju, ne fütyörész, mint egy kis kondás, mert alszik a
nénéd.

Margitka elhallgatott, de nem ingyen: elkapta a házsártos kiskutya
farkát s jól megpörgette.

– Auj, kvik! – mondta Piki s neheztelve visszasomfordált őrhelyére.

Margitka utánna. Mire a czeltiszhez ért, épen ébredezett testvérnénje,
szoknyája alá húzta kis lábát s kinyújtóztatva könyökig meztelen karját,
beleásított a levegőbe…

Erzsike, beczenevén Őszike idősebbik leánya volt a Romhányi grófi
párnak. Büszkesége s minden reménye szüleinek. Büszkesége, a mennyiben a
budapesti előkelő társaság egyhangú véleménye szerint ő volt a
legragyogóbb leány a magyar arisztokrácziában, legszebb, legeszesebb és
legbájosabb. Bélteky grófné, a ki ötven évvel ezelőtt ugyanazt a
pozicziót töltötte be, elragadtatással dicsérte a korabeli nénikéknek s
bácsiknak: Olyan tökéletes, – mondta finom eres kezét aszott keblére
nyomva, – olyan csuda ez a kisleány, hogy szinte fáj az embernek!

Belényessy herczegné, a legczinikusabb budapesti dáma kinevette érte a
grófnét, – (Tökély? Ostobaság! Az asszony annál érdekesebb, mennél több
bolondságot csinál), – de az egyéb előkelő nénik és bácsik osztották a
Béltekyné elragadtatását. Podhorszky báróné, született Kamienszka
herczegnő, a ki arról volt nevezetes, hogy bármikor tudott sírni, akkor
is, mikor a többiek nevettek, savószin szeméből kipréselt két vagy három
kövér könycseppet.

– Ah! – sohajtotta, – ha az ember elgondolja, hogy erre a drága
gyermekre is csak a mi sorsunk vár: ki tudja milyen léha férfi keblén
fog elhervadni, ah!…

A mondatot sohasem fejezhette be, mert megorrolt rá a bárója és
elhallgattatta.

– Mi baja volt magának?… Elhervadt, mert megjött az ideje. Még a
tulipánfa sem virágzik örökké.

A herczegnő félt a férjétől, még kifacsart szeméből további két
könycseppet, aztán Bélteky grófné felé fordult.

– Nem érdemes másokat sajnálgatni, – suttogta, – mikor magunk is oly
sajnálatraméltóak vagyunk!

Béltekyné elegikusan bólintott s ezzel körülbelől letárgyalódott egy
napra a Romhányi Őszike sora. Másnap egy más szalonban azonban biztosan
megujráztatott mindaddig, a míg egyszerre csak váratlanul és vakmerőn
meg nem jelent a báli porondon a Csabrágh gróf daliás alakja, azzal a
nimbusszal megkoszorúzva, a melyet egy ötven millió korona értékű
hitbizomány (a melynek a fiatal gróf huszonhét éves létére már
haszonélvezője volt) kisugárzani szokott. Megjelent a fényesnevű
fiatalember a sóvár kandi mamák sáskaseregében s a feléje villogó kapzsi
leányszemek kereszttüzén áttörve, mintha valami rejtelmes mágnes húzta
volna oda, egyenesen az Őszike oldalához szegődött. Ott is maradt
mellette az egész farsangon át… A mamák erre természetesen köpenyeget
forditottak.

Bélteky grófnénak nem volt leánya, ő tovább hirdette a Romhányi Erzsike
tökéletességét, de a lányos dámák, a kik szerintük több joggal
tarthattak igényt a legdrágább magyar majoreskóra, egyálltó helyükben
leszállították Őszike ázsióját. Hogy nem is olyan szép, mint eszes.
Eszesnek is kedves inkább, de a kedvessége is csak olyan polgári báj,
nincs benne semmi eredetiség. Azonfelül meg még _koldus_ is, mindössze
négyezer korona gombostűpénzt igérnek vele, ennyivel pedig az
alsószoknyáját sem tűzheti fel rendesen egy nagyvilági dáma.

Bizony bemártogatták az irigy öreg dámák Őszikét, szinte fülehallatára
buzgó s láthatólag szerelmes udvarlójának, de ez a kicsiség csöppet sem
ártott meg neki. Csak Romhányi mamácskát fújta fel s apácskának okozott
fej- és májdaganatokat. Ám ez is csak addig tartott, valameddig a fiatal
hőn áhított hitbizományos úr megkérte tőlük leányuk kezét.

Szegény kis Őszikét meg sem kérdezték, mit szól a szerencséhez,
megkötötték fölötte a vásárt a drága emberrel tudtán kívül, minden
habozás nélkül.

Pedig úgy állott a dolog: Őszike még farsang elején eligérkezett egy
úrnak, a ki nem volt szép, se gazdag, csak férfi volt: komoly, széles
látkörű, meleg és közvetlen, modorában s beszédjében hihetetlenül
előkelő. Szemre s társadalmi állására nyomába se léphetett Csábrágh
grófnak, de ott, a hol a népek valamikor királyt szoktak volt
választani, az urnából győztesen biztosan az ő neve került volna ki, ha
Csábrághgal együtt jelölik is. Őszikének első pillanatra megtetszett.
Úgy beszéltek egymással, mint a jó testvérek, a kik nem tudnak ellenni
egymás bizalma és szeretete nélkül. Egy ideig szinte naponta
találkoztak, a nélkül, hogy összebeszéltek volna. Egy társaságba jártak,
nem a véletlen hozta őket össze, hanem a klikkszervezet, a melynek
Bélteky grófné volt a mozgatója. Ő válogatta ki s gyűjtötte össze fényes
szalonjában az előkelő úri társadalomnak _krémjét_, (az ő szavaival
szólván) a _fehér elemet_. A kinek nem volt rendben a családfája, a
kinek csak egy makulányi gyanus folt volt a jellemén, vagy a kinek
kifogásolható volt a modora, akár a műveltsége is, annak ugyan nem nyilt
meg a Bélteky-ház ajtaja, lett légyen oly hatalmas, mint egy szultán s
gazdag, mint Gould maga. A faji kiválóság jegyében tömörült össze a
Bélteky-klikk, nem volt az sem ultramontán, se aulikus, izig-vérig
magyar volt, kissé konzervativ, nem kevésbbé gőgös, de föltétlenül
korrekt és előkelő.

Az Őszike titkos vőlegénye, Zádor Miklós ősi származása (a hét vezér
egyikének volt az utódja,) s kiváltságos műveltsége jogán foglalt benne
helyet. S helyét a klikkben talán senki sem állotta meg oly fényesen,
mint ő. Súlya volt az egyéniségének, szava tekintélyt parancsolt, mert,
bár nem volt szófukar, száján soha egy felesleges megjegyzés nem jött
ki, kitünően fegyelmezett elméje, egyensúlyozott lelke volt, mint a
kiváltságosoknak. Rangja nem volt, de el tudta ismertetni a klikkel,
hogy ő benne a legelőkelőbb. Volt az arczában valami antik keménység,
mintha márványba lettek volna vésve egyenként szabályos, de összevéve
díszharmonikus vonásai.

Zádor Miklós épen harmincz éves múlt, midőn Őszikével találkozott. Odáig
nem igen érdekelte a nő. Volt egypár kalandja (egy idegen fejedelmi
herczegnővel emlegették együtt a nevét), de szive érintetlen maradt. A
kis Romhányi grófkisasszony volt első szerelme, tiz szót sem váltott
vele s már tisztában volt magával, hogy szereti. Ám az ő fegyelmezett
szivének megnyilatkozása egész másforma volt, mint a többi hétköznapi
emberé. Nem mondott a leánykának hizelgő szavakat, nem jutalmazta
édeskés vigyorgással annak kedvességeit; jóságosan közvetlen s
klasszikusan egyszerű udvarlási modora azt a benyomást keltette a
szemlélőben: különbnek tartja a leánykát a többinél, aeszthetikai
érzéseket vált ki lelkéből a szépsége s tiszteletet a szűziessége,
méltónak tartja őt arra, hogy foglalkozzék vele, egyéb semmi.

Őszike is ebben a hitben élt s abból nőtt nagygyá s kelt szárnyra a
szerelme. Hizelgett neki a kiváló férfi leereszkedése s őszinte, szinte
testvéries egyszerűsége. Úgy tetszett neki, hogy Zádor Miklós mindent
elmond neki, a mi a szivén fekszik, büszke volt a bizalomra s a férfivel
szemben hasonló bizalomra érezte magát kötelezve. Úgyszólván megszokta,
hogy ő is közölje vele minden gondolatát, legapróbb intimitásait sem
hallgatta el előtte, beszélt vele a romhányi házi szokásokról,
Margitkáról, István bácsiról, sőt Pikiről is. S a férfi érdekkel,
látható gyönyörűséggel hallgatta az eléje táruló szűz élet fehér apróka
éleményeit, öröme telt a leányka csicsergésében, szeme pillantásában,
kisújja mozdulatában is.

Passziv, de bensőséges modorával három-négy találkozás után elérte a
férfi, a mit sokan gyakran évekig tartó heves ostromok, eszeveszett
erőlködések s udvarlási trükkök árán sem tudnak megközelíteni, ha egy
érintetlen, büszke kis sziv bevételéről van szó.

Mindössze negyedszer találkozott Miklós Romhányi Erzsébettel, midőn egy
önfeledt pillanatában (talán az első ily pillanat volt életében)
megkérte a kezét…

A Bélteky grófné szalonjában történt. Egyedül ültek egy sarokban.
Hatalmas pálma borult föléjük. A zsúrozók theát szürcsöltek s sandvichet
ettek.

Őszike hátaslovát dicsérte Miklósnak, a Pálmát:

– Tudja, olyan tüzes az, hogy Sándort, a lovászt kivéve, senkit sem tűr
meg a hátán rajtam kívül… De engemet szeret. Én megbabonáztam, azaz – s
elnevette magát, – jól tartottam czukorral és sóskenyérrel. Tudja, hogy
a lovak még a czukornál is jobban szeretik a sós kenyeret?

Zádor Miklós nem felelt a kérdésre. Végkép belefelejtkezett a szép leány
ives szájacskája szemléletébe, majd a szemébe nézett, míglen kiolvasta
belőle, a mit már eddig is sejtett, de biztosan még nem tudott. Az
Őszike szemefényessége s arczának a férfiszemtől felfakadó biborszine
eleget beszéltek neki. Zádor Miklós arra válaszolt.

– Nekem az az érzésem, – mondta, – hogy mi ketten együvé tartozunk.

A leánynak meglepetésében, boldog zavarában lecsuklott a feje. Nem
válaszolt, meg se moczczant, mint lebűvölten nézett maga elé, csak a
keze reszketett kissé. Attól tartott, hogy most mindjárt olyasvalami fog
rajta bekövetkezni, a mitől vagy el fog alélni, vagy szerencsétlenné
lesz egész életére. Oly illetetlen volt a lelke, félt a ráhajnalodó
szerelem sugaraitól, féltette tőle belső világa eszményiségét, szűz
teste hamvasságát, gondolatai tisztaságát. S mégis vágyott a szent tűz
után, megfürdött volna a lángfürdőben martirként, mint egy autodafé. Az
öntudatra ébredő szerelem lázálmába szinte beleveszett az
itélőképessége: nagyon is váratlanul jött rá a nagy csuda, a mi egy
pillanat alatt asszonyrózsává fejleszti a zárt leánybimbót, a mi
képzetté érleli a soha nem jelentkezett sejtelmeket…

A férfi úgy olvasott lelkében, mint egy nyitott könyvben. Azzal is
tisztában volt, mint állíthatja helyre a mimóza-lélek megbillent
egyensúlyát. Még tágabbra nyitotta a leányka meggazdagodott
érzésvilágának a kapuját, magával ragadta őt a magasságokba, a hol nincs
többé szédülés.

– Őszike, én szeretem magát…

A leánykának egy könnycsepp szivárgott a pillájára.

– Őszike ne féljen a dicsőséges nagy természettől, a mely magát az én
páromul jelölte ki… Kövesse szive szavát. Mit mond a szive?

– Oh…

– Hát majd megmondom én maga helyett. A szive azt mondja, hogy nézzen a
szemembe s tegye kezembe kezét. Kitaláltam?

A leány mély lélekzetet vett, a gyönyörűség terhe, mely szivére
nehezedett, szárnyra kerekedett.

– Igen, – mondta határozottan, de még igen halkan. Fejmozdulata azonban,
a melylyel a férfi felé fordult, már bátor volt és elfogulatlan. Csak a
kezével nem tudta, mit csináljon. Úgy érezte, teljesítenie kell a férfi
kérését, de hogy tegye kezét az övébe, mikor annyian voltak a szalonban.
Szűzies zavara teljesen elmúlt, hajlandó lett volna már egyébre, többre
is, bármit megtett volna a férfi _parancsára_, ha egyedül vannak… Így
csak mosolygott, bocsánatot kért fényes szemével s fejecskéjét többször
meghajtotta: igen, igen.

A szerelmes férfi közelebb húzta székét az övéhez, hogy meg ne hallják a
szavát:

– Őszikém, érzi, hogy a páromnak született?

A leányka feléje hajolt.

– Érzem, oh igen.

– S akar-e a feleségem lenni?

– Csak a magáé, másé sohasem…

A párbeszéd megakadt egy pillanatra, a leány keble csendesen hullámzott,
a férfié a levegővel küzködött. A természet elintézte volt fajfentartó
munkáját, összekapcsolta a két egymásnak teremtett lény szivét,
következett az élet szava: a mámor után a kötelesség, a megfontolás
árnyai. A leány nem érzett immár semmi felelősséget, az ő szeméről nem
oszlott el a rózsaszin köd; a férfinak ellenben attól viharzott a keble:
felelőssége tudatában le kellett szállania a felhőkből a földre. Nagyon
komollyá lett.

– Erzsike, – kezdte inkább az udvariasság, mint a szerelem hangján, –
köszönöm, hogy boldoggá tett.

A leány nem állotta meg, hogy szavába ne vágjon.

– Oh, én is köszönöm, nagyon.

– Ám, – folytatta a férfi, – tudja-e, hogy én szegény vagyok?

– Én is az vagyok, – mondta Őszike szinte büszkén. Ragyogott a szeme,
hogy a gazdagság nem emel válaszfalat közéje s a szeretett férfi közé.

– Az szerencse, – jegyezte meg Zádor Miklós, – a baj abban rejlik, hogy
várnunk kell egymásra, míg annyi jövedelemre teszek szert, a mennyiből
gond nélkül megélhetünk.

– Oh, nekem nem kell sok…

– Nekem semmi. De ha mi igénytelenek vagyunk is, az élet követelő. És én
azt nem akarom, hogy kifogjon rajtunk, hogy hozzánk férjen apró
piszkosságaival. A szegénység rút dolog, a mi esetünkben legalább az és
én széppé akarom tenni a maga életét, szebbé, mint valaha volt,
tartalmasabbá, fenségesebbé, mint a milyennek a közönséges halandók
elképzelik… Erzsike, – végezte szavait a férfi, – vár-e reám, míg
kiküzdöm a jövőnket?

A leányka láthatólag meg volt riadva; a vallásos könyvekből nem úgy
tanulta ő a szegénység erkölcstanát, mint a milyennek az ő eljegyzett
párja föltüntette. De azért engedelmesen meghajtotta fejét.

– Úgy lesz, a hogy maga akarja, én várok bármeddig is.

Megkönnyebbítő sohaj tört ki a férfi örvényes kebléből.

– Köszönöm, – mondta meleg, mély hangon, – s bízni fogok magában örökké,
de azért – tette hozzá áhítatosan, – arra kérem, tegyük le a kölcsönös
hűségi esküt egymásnak, mert ki tudja, mily nagy szükségünk lesz a hit
erejére.

– Esküszöm, hogy hű leszek magához, – esküdött a leányka, hirtelen
elsápadt arczát az égnek emelve.

– Én is esküszöm, zúgta rá a férfi, fejét alázatosan meghajtva.

Majd titokban, észrevétlenül a leány keze után nyult s rákulcsolta
hatalmas ujjait.

– Holtomiglan, – susogta.

– Holtomiglan holtodiglan, – lehellte a szép leány, királynéja a
társaságnak s mialatt keze görcsösen összefonódott a vőlegényéjével,
székéből lassan fölemelkedett.

A férfi észrevette, mint vivódik torkát égető könnyeivel, de még nem
eresztette egy pillanatra.

– Őszikém, – kérte – ez a mi eljegyzésünk titokban maradjon.

– Titokban marad…

A férfi erre eleresztette a leány kezét.

– Áldja meg az Isten, – bucsúzott el tőle, – ezentúl kevesebbet fogunk
találkozni, mert senkinek sem szabad sejtenie sem, hogy egymáséi vagyunk
és mert… mert most már dolgoznom kell magáért, törekednem, küzdenem, meg
kell kisérlenem a lehetetlent is, hogy elérhessem a lehetőt…

Őszike valahogy beosont az öltözőbe, hogy kisirja magát. Zádor Miklós
búcsút vett a társaságtól s egyenesen hazament…

Ettől kezdve szinte titokzatos életet élt a közkedvelt társaságbeli
gavallér. Nagyritkán fordult meg a szalonokban, az utczán is alig
lehetett látni, a mi bőséges okot adott mindenféle találgatásra, de az
igazi nyomra hónapokig senki sem jött reá…

Erzsike vőlegénye kérésére folytatta a farsangolást. Minden hónapban
legföljebb kétszer találkozott Miklóssal s annak szuggeráló akaratából
úgy össze tudta szedni lelki erejét, hogy érzéseit vele szemben sem
árulta el a társaság előtt. Víg volt és kedves mindenkihez. A várás nem
esett terhére, hiszen a gondolata szabad volt, képzeletében folyton
együtt lehetett a férfival, a kit szeretett. A lemondás és a távolság
nemhogy csökkentette volna, de még fokozta, valóságos rajongássá emelte
szerelmét, a melyről kettőjükön kívül senki sem tudott a világon, még
édesanyja sem…

Természetes, hogy annál szabadabban közeledett hozzá Csábrágh Ödön gróf
(a társaság inkább Edmund néven szólította), a ki a farsang végefelé
érkezett Budapestre s nemhogy ismerős lett volna a viszonyokkal, de
úgyszólván karakterisztikus faji jegyeit is lehányta Párisban, Londonban
és a kongo-négerek között; négy éve nem volt otthon, most is csak két
hétre jött haza. De Őszike úgy lebűvölte hirtelenében, hogy
rókavadászatot, kokottot, vizilovat felejtve, esze ágába se jött többé,
hogy világgá kóboroljon: elhatározta, hogy örökös fészket rak magának a
hazai rögön. Annál sokkal hiúbb volt, mint hogy kételkedhetett volna
hódítása sikerében, joggal pedig, mert alapjában kitünő férfi volt,
pompás megjelenés, műveltség és lélek dolgában is alig akadt párja a
társaságban, de ettől eltekintve, egy királyi vagyon birtokosa volt s
mint ilyen, nem ismert sem akadályt, sem lehetetlenséget; nemcsak
itthon, de az idegenben is azt tapasztalta, hogy csak akarnia kellett,
minden vágya mindig teljesült. Nem is udvarolt Őszikének úgy, mint egy
sablonos szerelmes, nem szépelgett neki s nem tetszelgett előtte (e
tekintetben hasonlított Zádorhoz), inkább csak enyelgett, mulatott vele,
mint valami gyönyörű játékszerrel. A leánykának ilyenformán sejtelme sem
lehetett arról, hogy komoly szándékai vannak vele; ezt ő csak akkor
tudta meg, midőn édesanyja a boldogságtól pipacsvörösen közölte vele a
bevégzett tényt:

– Épen most ment el tőlünk Csábrágh és megkérte a kezedet.

Őszike szinte megdermedt a csudálkozástól. Kapkodott a szó után:

– Én Istenem, ezt nekem sejtenem sem lehetett…

Beleesett egy székbe s anyjára meresztette riadt tekintetét. Az csak
vihánczolt, mintha csiklandozták volna.

– Ne ijedj meg, csacsika, – mondta össze-vissza ölelgetve a _drága
kincset, borzadályos_ nagy szerencse ért, igaz, de attól még nem muszáj
elájulni.

– De mama, mama, – ódozkodott a leány anyja csókjaitól (egyszerre oly
frivolnak tetszett neki szüléje beczézése), – oh, mama, nem lehet itt
szó szerencséről, én – jelentette ki némi önmagával való küzködés után,
– én nem lehetek a Csábrágh gróf felesége soha.

A leányka szavaitól sem lett volna szükséges elájulni, de a mamácska
megtette. Ismerte leánya határozott jellemét: a kijelentéséből föléje
tornyosuló nehézségek s komplikált kilátások úgy megnyomkodták a szivét,
hogy elfelejtett lélekzeni. Az angolsó szerencsére hamarosan segített
rajta. A kanapé sarkából (oda ájult ugyanis) úgy felugrott emez
angolsótól, mint valami gummilapda; elevenebb lett, mint valaha volt.

– Megőrültél, te leány, – támadt rá a remegő kis teremtésre, – vagy csak
gonosz tréfát űzöl velem?

– Nyugodjék meg mama, oh, nyugodjék meg!

A dáma megragadta lábaihoz boruló leánya karját s szinte fellökte a
levegőbe.

– Ne térdelj előttem… Engedelmeskedni fogsz: Csábrághot _lehetetlen_
visszautasítanod…




II. Két édestestvér.

– Megint aludtál, Őszi?

Erzsike felült a függőhálóban s tenyerébe hajtotta fejét.

– Nem tudom, mi van velem? – mondta kis hugának. – Mindjárt elbággyaszt
a meleg.

Margitka megcsóválta fejét s a kezében levő virágcsokorral orroncsapván
Pikit, a ki ott szükölt a lába előtt, leült egy kerti székbe, szemben a
nénjével.

– Nem a hő bággyaszt el téged, hallod-e.

– Mi egyéb?…

– Hogy mi? Hát majd megmondom neked, ha olyan testvér vagy, hogy
titkolódzol előttem: egész éjszakákat nem alszol. Dadus is tudja, a
missz is, a kertészbácsi is, még a kuvikok előtt sem titok a dolog: ott
vicsognak egész éjjel a kivilágított ablakod alatt.

– Nem tehetek róla: kerül az éjjeli álom.

Margitka toppantott a lábával.

– Igen, de miért kerül? Mert nem akarsz a lelkeden könnyíteni. Kevély
vagy: magadba fojtod minden _mérgedet_.

A nagy leány a kicsire emelte bágyadt, lázas szemét.

– Oh, Margitka, nem vagyok én sem kevély, sem mérges… Ne bánts engemet…

– De bántlak, – s egyszeribe csukló zokogás fakadt fel a kis Margitka
melléből, – bántlak, mert nem szeretsz… nem akarod a titkodat rám bízni,
pedig én tudnék rajtad segíteni… Én nem vagyok olyan jámbor, mint te, –
hüppögte, – én kikaparom annak a szemét, a ki neked fájdalmat akar
okozni.

Erre megvonaglott az Őszike íves ajka is.

– Margitka, ülj ide mellém.

A kislány odadobta magát a hálóba nénje mellé s átölelte a nyakát.

– Szeress, Őszim, én oly szerencsétlen vagyok miattad.

Most már sirtak mindketten, egymás keblére borulva, csendesen…

– Nem segíthetnél te rajtam, Manczikám, még ha mindent elmondanék is
neked, – állította Őszike, szemét törülgetve, – pedig én mindent neked
sem mondhatok el.

Az energikus kis bakfis egyszeribe beszüntette, (szétmorzsolta öklével)
könnyeit s újból elkezdett erélyeskedni.

– Nekem untig elég az, a mit tudok. Nem is kérdem tőled, hogy kibe vagy
szerelmes, – mert az biztos, hogy valakinek örök hűséget kellett
esküdnöd, különben nem lehetnél ilyen boldogtalan, – mondom, nekem
dosztig elég, hogy azt a _csámpás_ Csábrághot ki nem állhatod… Pedig
szép ember, – tette hozzá, hegyes nyelvecskéjével csettintve, – az
igazságot meg kell mondani.

Őszike nagyon elkomolyodott.

– Ha mindent tudnál is, mit érnél vele?

– Mit? – vágta ki Margitka, korához képest túldomború mellét öklével
veregetve. – Hát azt hiszed, magam vagyok a házban a pártodon? Ott van a
dadus, a kertész, a kulcsár bácsi, Mihály, a komornok, az egész
cselédség, még miss Simson is, – minden sértését megbocsátom neki érte,
– az egész világ melletted van, apát s mamát kivéve… hát ezek mind
segíteni fognak nekem.

– Miben? – kérdezte Erzsike fásultan.

A kis leány felszökött ültő helyéből s nénje elé állott, szörnyen
buzogott benne a lelkesedés.

– Ide figyelj, Őszi… Én megmentelek téged, csak azt mondd meg nekem,
hogy mivel puhítottak meg apa és mama. Az valami nagy dolog lehetett,
mert egy egész hónapig ellent tudtál nekik állani, még a mama ájulásai
sem imponáltak neked, oszt egyszerre csak beadod a kulcsot,
összenyikkansz, mint valami gyáva nénike, mintha nem is volnál Romhányi
leány… Mondd, – parancsolta a kis leány a nagynak, – miféle
szörnyűségekkel hathattak reád?…

– Azt neked nem szabad elmondanom…

– Nekem nem? Hát kinek?

– Senkinek.

Margitka belevágott a levegőbe.

– Bolond beszéd! Ha nem kimélnélek, azt mondanám, hogy csacsi vagy… Ki
vele.

Őszike, a helyett, hogy megneheztelt volna reá, önfeledt elragadtatással
nézte kis hugát, a mint előtte állott, erőteljes karcsú bokájú
lábacskáját megvetve, kipirult arczczal, csillogó szemmel, a melyből
egész bátor kis lelke kisugárzott azzal a szeretetkincscsel együtt, a
melyet szilaj, nemes kis szivében az ő számára tartogatott… Egy ideig
némán gyönyörködött a pompás gyerekben, majd végkép elérzékenyedett,
felállott s kitárt karral közeledett feléje. Az keblére vetette magát,
görcsösen átfogta nénje nyakát, de nehogy kizökkenjen a kerékvágásból,
amelybe _beledolgozta_ magát, folyton kárpálta nénjét, tekintélyeskedve
kisanyásan:

– Jaj, te nagy csacsikám, rosz kis testvérkém, ki látott már ilyet!…
Illik az, magát ennyire elhagyni… Hát senkisem szeret téged?…

A végén kirántotta magát nénje ölelő karjából s még kiméletlenebb
hangnemben folytatta a szidást:

– Gyónni fogsz nekem, Őszi. Kiveszem belőled az igazságot, ha addig élek
is. Holnap itt lesz a vőlegényed, addig mindent megtudjak, különben
leveszem rólad a kezemet… Nem szólsz? – folytatta a szenvedelmes kis
bakfis, hallgató nénje vállára téve kezét. – Jó, hát ne beszélj, csak
bólints. Igent vagy nemet. Kitalálok én mindent magamtól is. Csak ne
czáfolj meg, ha a helyes nyomon járok, mert az már majdnem hazugság
lenne, már pedig mi Romhányi leányok vagyunk… Jól van, – végezte
szavait, – ha önként nem teszed meg szeretetből, majd kiszedem én
belőled a titkodat szigorral.

Elhallgatott. Fájt neki a szenvedés, a mely nénje arczáról lerítt s
melyet nyilván az ő erőszakossága okozott. Mindegy, gondolta magában, az
operáczió is fáj s mégis üdvös dolog… Föltette az első kérdést:

– Nem azzal vett le mama a lábadról, hogy meghal, ha nem leszel a
csámpás Csábrághé? Nem mondta, hogy szivbajos s már ugyis csak egy pár
hónapig tart az élete?

Őszike hallgatott.

– Tehát úgy van, – konkludált a kis kínvallató. – Pedig – folytatta –
egy szó sem igaz az egészből, mama olyan egészséges, mint a makk, az,
hogy ájulni tud, mitsem bizonyít, azt, ha jól esik, én is megtanulhatom,
gyakorlat dolga az egész…

Őszike hugára emelte feddő tekintetét.

– Ne bántsd szegény mamát; nem tehet róla, hogy oly nagyravágyó… Ő csak
jót akarhat nekünk.

– Pszt, – hallgattatta el Margitka nénjét, – mondtam, hogy te ne
beszélj. Te csak bólints, Őszim, majd én csevegek.

S tovább csevegett.

– Apa bizonyára azzal gyakorolt rád pressziót, hogy szegények vagyunk;
hogy van egy csomó váltója, a mit nem tud kifizetni, dobra kerül a
kastély birtokostól, ha meg nem erősíted a hitelét ezzel a házassággal.
Nem lesz hozományunk, éhezni fogunk… Jól beszélek?

Erzsike ismét hallgatott.

– Egyszóval ezt is eltaláltam, – mondta Margitka s büszkén, nagyosan
fölvetette fejét. – Elég szomorú, hogy így van, – tette hozzá. – Miért
tartanak apáék ilyen nagy háztartást, ha nem telik? A ki szegény, ne
járjon négylovas hintón, ne tartson Budapesten 3000 forintos lakást, ne
kaszinózzék, ne adjon bálokat a világba… Becsületemre mondom, – hadarta,
– hogy lekivánkozik rólam ez a 300 koronás battisztruha is, mikor neked
kellene megfizetni az árát a szived vérével. Borzasztó csak rágondolni
is.

Őszike mohón szívta magába a kisleány kiméletlen igazságait, de olyan
volt a galambszive, nem tudott vádolni senkit, mindenkit csak
mentegetett. Összetette kezét, úgy kérte kis hugát:

– Ne itéld meg szegény jó apát, hisz annyi gondja van.

– Úgy, – fakadt ki a kislány. – S a te boldogságod árán meneküljön a
gondjaitól! Szép lenne! A gyermekeknek kötelességeik vannak szüleik
irányában, – jelentette ki szavaló hangon, – de a szülőknek is vannak
kötelességeik gyermekeikkel szemben…

– Elég! – vágott Őszike a szavába. – Mit akarsz még?

– Semmit. Most már mindent tudok, a mire szükségem van.

– S mi hasznod belőle?

– Az, – vágta ki a kislány s toppantott a lábával, – hogy beszélni fogok
a csámpás Csábrághoddal. Ha te nem birtál apáékkal, vele majd elbánok
én.

– Mit akarsz?

– Leszidom. A becsületére appellálok, a szivére… elmondom neki, hogy meg
fogsz halni, ha a felesége leszel, egyszóval leszidom… Elvégre –
jegyezte meg csendeskén s kissé pirulva, – nem karaib indiánus ő sem,
hogy ne lehessen a szivéhez férni… Sőt inkább – motyogta szinte
szégyenlősen, – azt hiszem, hogy alapjában véve úgynevezett nemes
férfiú, szépnek mindenesetre igen _csinos_.

Szomorú Őszike végighallgatta csacska hugocskáját, de csak azért, mert a
csudálkozástól szinte megállott az esze. Annyira gyermeknek tartotta
Margitkát a családban mindenki, ő is, hogy képtelen volt annak a
megitélésére, vajjon hiszi-e, a mit mond, vagy csak a levegőbe
csicsereg, mint valami bánatos pintyőke, nem meggyőződésből, hanem mert
épen jól esik neki szomorút csipognia.

– Tréfálsz, Manczika, – mondta félig megszeppenve, félig neheztelőn, –
ne tréfálj velem.

– Tréfál az ördög. Esküszöm neked, hogy miként Zrinyi Miklós,
végrehajtom nagy művemet.

– Oh, Manczi, Manczi!…

– Mit Manczi, – henczegett a kisleány. – Azért hogy én kicsi vagyok, a
mi az akarást és bátorságot illeti, sok naggyal nem cserélek én. Azt
hiszed, imponál nekem Csábrágh a millióival, ha még akkora nagy mafla
is.

Oly határozott volt a kisleány magatartása, hogy nénje önkéntelenül is
hinni kezdett a jóhiszeműségében. Csak annál jobban megijedt a
szándékától, a melynek jó sikerében egy pillanatig sem tudott bizni.

– Nézd, Margitka, kezdte eszelni kis hugát, – sohasem fogom neked
testvéri buzgóságodat elfelejteni. Áldjon meg érte az Isten, a kitől
mindnyájunk sorsa függ, – én is rábiztam a magamét, – de gondold meg,
mit érhetsz el vele, ha vőlegényemmel beszélsz. Kinevet. Mamáékkal
szemben meg csak sulyosbítod a helyzetemet, a magadét is. Aztán meg –
folytatta hevesen megrázva büszke kis fejét, – úgy látom… azt vettem ki
a beszédedből, hogy a cselédséget is bele akarod ebbe a szomorú dologba
ártani… A kertészről beszéltél, meg a Simsonról… Ne alázz meg, kérlek,
ennyire… ne tégy nevetségessé…

A kislány fölényesen mosolygott.

– Ne félj, nem fog a sor a cselédségre rákerülni. Őket én csak
tartaléknak tartogatom, a Csábrágh szivét én fogom megpuhítani magam, a
misszék csak a kegyelemdöfést adják meg neki, azt is csak akkor, ha
okvetetlenül muszáj.

Őszikének módfelett sértette női büszkeségét, hogy kis huga csupa
szeretetből így elposványosítani szándékozik az ő bánatát. Megragadta a
kislány kezét.

– Ha szeretsz, egy lépést sem teszel az érdekemben, mert hiábavaló
minden… Én – folytatta némi önmagával való vivódás után, – magam akarom
a sorsomat intézni… ha már reákényszerítettél, meg mondom neked:
határoztam is. Megesküdtem, hogy nem leszek a Csábrágh felesége.
Csakhogy én egész más módot választottam, hogy megszabaduljak tőle…
mindent előkészítettem, – jelentette ki kínosan vergődve, – hogy
eskümhöz hű maradhassak…

Most a kisleányra került a csudálkozás sora.

– Határoztál, Őszike? Te, Őszike? A ki olyan szelid vagy, mint egy
angyal… Jó, hát mit határoztál? Meg fogsz szökni? Vagy az oltár előtt
egy harsány nemet fogsz kivágni igen helyett, mint az egyszeri
regénybeli menyasszony? Hát mit határoztál: felelj.

Sötét biborszint váltott az Erzsike arcza. És nem tiltakozott a huga
szavai ellen, nem tudott. Lehajtotta fejét és sirt, zokogott keservesen.

Margitka legott megértette könnyeit s maga is sirva fakadt.

– Nem fogsz megszökni, Őszim, édes, – hüppögte. – Az nem neked való…
Olyan szelid angyalkának!… Örök életedre nyomná a szived… Én
megmentelek… Meglátod, hihetetlenül erős vagyok…

Piki megsokallta a nővérek siránkozását, elvakkantotta magát:

– Baff! Ne komédiázzatok, hanem örüljetek az életnek, mint én la,
habobobod, bujujuju, kaff!

Miss Simson, a finishing governess is megjelent a szemhatáron, rengeteg
okkersárga műkontyával s hegyes orrával, a mi mindig tele volt náthával.

– Halloh, huhu! – recscsentett bele a park bokraiba, mert rövidlátó
szemével nem tudta fölfedezni tanítványait. – Elsbeth, Margaret, huhu!




III. A «gyermek» kiérdemli a hosszú ruhát.

Csábrágh gróf márczius 10-ikén jegyezte el Romhányi Erzsébet Mária Anna
Theodora grófnőt, s esküvője napjául junius 20-ikát tűzte ki. Hogy ezen
a napon esküdtek az ő szülei is.

Romhányi Guido grófné, született Sonderhausen Livia Antonia komtessza
még ennek a rövid terminusnak is szivesen elcsikkantotta volna a felét.
Livia Antonia mama a pesszimista dámák közé tartozott, képzelete váltig
rémképeket pingált reményei ködfalára. Jelen esetben volt is oka rá
bőven, mert a menyasszony bizony nem volt kezes, legalább húsz ájulásába
került, míg meghódolt az ő hadseregeken keresztülgázolni képes
akaratának s beleegyezését adta a házassághoz. S mit ér az ilyen
kierőszakolt beleegyezés? Semmiesetre sem lehet őszinte. E leányt
pillanatra sem lehetett vőlegényével magára hagyni, nehogy
visszakérhesse tőle adott szavát. A mamának «hat sárkányt kell
helyettesítenie», hogy végkép nyélbeüsse leánya házasságát, ezt a
_szörnyű szerencsét_, a minél nagyobb soha Romhányi leányt nem ért…
Igazában azonban nem hat, de tizenkét sárkányt helyettesített a mama.
Őszintén szólva, benne laktak a sárkányok; hat közülök a már türelmüket
vesztett házi hitelezőket fékezte meg, ügyvédekkel pertraktált s a
cselédséget szedte ránczba; a másik hat az ősi kastélynak feküdt neki:
újra tapétázta, parkettirozta a szobákat, tükörüvegeket vágatott az
ablakrámákra, új butorokat szerzett be, kályhákat rakatott, vakoltatott,
pingáltatott, vizvezetéket s aczetilénvilágítást vezettetett be a
kastélyba, tánczlépésekre tanította a belső cselédséget, fegyelmezte a
misst, a ki tizszer annyit beszélt, mint a mennyi illett, kordában
tartotta Margitkát, (megtiltotta neki az ugráló járást) s – last, but
not least – őrizte a kincset, a melyből a család friss kölcsönök
kieszközlésére, veszedelmes lékek kitömésére rendelkezési alapokat fog a
maga számára kikerekíteni.

A mama nem volt gonosz, csak hihetetlenül korlátolt és minden
arisztokratikus mókája mellett igen közönséges. Semmi szégyelleni valót
nem látott abban, hogy családja megélhetését édesleánya szűz harmatteste
árán jövendőbeli veje jövedelméből csapolja ki valami előre meg sem
határozható intrikával vagy ezentúl fölfedezendő jogczimen. Szerelmi
magaslatokra sohasem tudott idomított lelke felröppenni: szentül meg
volt róla győződve, hogy leánya vonakodása a brilláns házasságtól ostoba
_bakfisfaxni_, a mit később ő maga fog legjobban röstelleni; az ő
energiája ellenben, a melylyel gyermeke szivét beletörte a családi
közérdek békójába, anyai erény, valóságos hősiesség. Föltétlenül hitt
leánya jövendő boldogságában, mert nem tudta elképzelni a
boldogtalanságot a milliók országában.

Guido gróf?… Hát ő nem számított. Se most, se soha. Guido grófnak két
keze és két lába volt, mint minden rendes embernek, de penzióba voltak
téve eme végtagjai is. Az eszét meg pláne végkép beszüntettette vele
erélyes dámája, a Sonderhausen.

– Hallgass, Guido… Te ahhoz nem értesz, Guido… Az az én dolgom, Guido.

Guido amúgy sem igen volt a tettek akrobatája, mindent ráhagyott
feleségére.

– Igen, édesem… Úgy lesz jól, a hogy te akarod, drágám…

Roszúl lett minden az asszonyi kormány alatt, tönkrepusztult a 6000
holdas uradalom, a jövedelem szétfolyt a gyűrűs német újjak között, de
azért nem mukkant Guido akkor sem, mikor ügyvédje nyiltan megirta neki:
pro primo, hogy nem tud több pénzt szerezni, pro szekundo, hogy egy
évnél tovább nem képes a birtokot tartani, nyakára másztak a hitelezők…
Guido ebben a kritikus pillanatban sem csinált egyebet: átadta az ügyvéd
levelét drága feleségének, mondván:

– Tessék, édesem, csináld.

A korlátolt dáma nemhogy ironiának vette volna férje czinizmusát, de még
meg is dicsérte őt érte.

– Légy nyugodt, Guido, – mondta, – majd rendet csinálok én azok között a
_hiénák_ között.

Még nem tudta, hogyan fog a hiénák között rendet csinálni, de legott
rájött, midőn Csábrágh megkérte leánya kezét… A hiénákat csakugyan
sikerült a fényes házasság kilátásával kuczkóba szorítania. Minden
vonalon megkapta a szükséges moratoriumot, sőt még pénzt is szerzett egy
lókereskedőtől, a ki Csábrágh gróffal üzleti összeköttetésben állott. De
kellett is a baksis. A kelengyét meg lehetett kapni hitelbe is, de a
kastély már csakugyan igen rozoga volt: a mesteremberek meg nem voltak
hajlandók kontót nyitni. Hát a grófné nyitotta ki nekik a bugyellárisát:
tizenhatezer koronát ölt bele a kastélyba a lókupecz pénzéből, nehogy
(szavaival szólván) kitörje lábát a drága vőlegény a hepehupás
padimentumon, vagy czúgot kapjon a rozoga ablakok miatt…

Csábrágh minden héten egy látogatást tett menyasszonyánál, a mely két
napig tartott. Szerencsére sohasem tovább, mert azt már nem birta volna
ki a grófi mama. Így is annyira kimerült a fogadás előkészületeitől, a
cselédek stilszerű bedrillirozásától, a pazar sziveskedéstől s a
lányőrzésben, hogy mire az értékes vendéget szállító kocsi kirobogott a
kastély kapuján, már páhogni is alig tudott, valamint a túltömött kacsa.
Hiába volt nagy dáma, a még nagyobb úrral való együttlét módfelett
feszélyezte, valósággal megizzasztotta, annyival is inkább, hogy neki
kellett reperálni férje _baklövéseit_ is, a miket pedig ugyan szaporán
követett el a jó úr, a csirkeczombot például mindig kézbe vette (hiába
volt ötven milliója) a Csábrágh jelenlétében is…

… A Csábrágh gróf ötödik látogatása a romhányi kastélyban szombati napra
volt bejelentve. Sándor, a parádés kocsis a gummikerekes hintó elé
ragasztotta az új négy lipicait, a melyeket a grófné a vőlegény
tiszteletére vett s megkerülve vagy háromszor a kastélyudvar rondóját,
kihajtott az állomás felé, a mi Romhánytól jó félórai távolságra esett.

Alig fordult ki a kocsi a kapun, Margitka, miként a forgószél
kiviharzott a kastély balszárnyából, a hova miss Simsonnal együtt
internálva volt az egész Csábrágh kampány idejére, mert a mama azt
tartotta, hogy _kamasz_ leányoknak _nagy_ vendégek előtt nem igen illik
mutatkozniok.

Margitkának egy méter átmérőjű habos tüllkalap ékeskedett a fején,
nagyon csecsés volt a ruhája is, igen ki volt a kisleány rittyantva.
Simson guvernantösztönével megérezte, hogy védenczének valami
törvénytelenségben furkál a feje: a mennyire ócska lábai engedték, a
szökevény után vetette magát.

– Margaret! Come back, Margaret! You shall be punished, oh Margaret.
(Margit! Jőjjön vissza, Margit! Meg lesz büntetve, Margit.)

Ám a kislány nem hajtott a szavára, csak szaladt, be a kertbe, egyenesen
István bácsihoz.

– Készen legyenek, kertész bácsi, – kérte az öreg cselédet. – Úgy, a
hogy betanítottam magukat. Vágják magukat ünneplőbe mind a tizenegyen…
Majd ha kell, hivatni fogom magukat.

Azzal, be sem várva öreg István válaszát, tovább szaladt, mert már igen
nyomában volt a missz.

– Margaret! Stop, Margaret! I go with you, little devil. (Álljon meg,
Margit, magával megyek, kis ördög.)

– Have no time (nincs időm), – telefonált vissza futtában Margitka s
átszökdösve az útjába eső virágágyakat, keresztül nyargalt a parkon
toronyirányában, az arra kanyarodó országút felé.

A missz halálmegvetéssel utánna. Persze sohasem érte volna utól a
zergelábú kis szökevényt, ha az meg nem könyörül rajta s meg nem áll.

– Jőjjön hát, missz, magammal viszem.

– Hová? – kérdezte a vén leány elfúlva s bordáit tapogatva, hogy a
szaladástól nem lyukadt-e ki valahol.

– Sétálni, dear missz.

– Az országútra?

– Oda drágám; igen szeretem szivni az országút porát.

– Különös passzió, – jegyezte meg az angolna (Margitka így nevezte a
misszt háta mögött), de nem ellenkezett az akaratos kis teremtéssel,
nyelt egyet és utánna czaflatott. Csak később jutott eszébe, hogy nini,
hiszen tilosba engedi védenczét. A kocsi az országúton fog visszatérni a
gróffal; a gróf meg fogja őket látni, a mint a piszkos úton a
parasztszekerek között bukókálnak s furcsát fog gondolni róluk, az egész
családról. A madamot, értesülvén a kalandról, a guta fogja megütni; a
madamot okvetlenül meg kell mentenie bármi áron is.

– Stop, Margaret, nem engedhetem meg, hogy az országúton sétáljon.

– Nekem arra van _snájdom_, – durczáskodott Margaret s még jobban
kinyújtotta lábát.

– Ne használjon ilyen közönséges kifejezéseket… Hiába van _snájdja_,
befordulunk az akácz-alléba, ott szebb séta esik.

– Papperlapapp.

– Már megint! Maga egy borzasztóan neveletlen leány, sirni szeretnék, ha
arra gondolok, hogy én neveltem magát.

Margitkának felülkerekedett a jó szive.

– Nyugodjék bele, dear missz, más még annyit sem ért volna el velem.

– De miért kapriczirozza magát a piszkos országútra? Nem gondolta meg,
hogy a kocsi erre fog visszajönni a gróffal, s hogy engedelem nélkül nem
szabad a szeme elé kerülnünk?

Margitka hirtelen elkomolyodott. Nem felelt. Csak ment tovább. A missz
könyörögni kezdett:

– Édes kis kedvenczem, tudja mily gyenge vagyok a maga szeszélyeivel
szemben, de az egyszer nem engedhetek. Kínos helyzetbe hoz
mindkettőnket, a mama talán elbocsát, ha megtudja gyengeségemet s akkor
nem látom többé az én kis báránykámat.

Margitkának igen szivére szállott a minden félszegsége mellett is derék,
jólelkű vén leány könyörgése.

– Oh, rosz vagyok, – fakadt ki maga ellen szinte sirva, – nagyon jól
tudom én azt, hogy infámisan rosz vagyok, de az egyszer nem tehetnék
máskép, ha jó lennék se… Bocsásson meg, oh miss, én le nem térek az
országútról semmi kincsért. Legjobb, ha hazamegy.

De ezt a tanácsot már a világért sem fogadta meg a jó missz. Nagyokat
nyögve versenyt szaladt védenczével, nem bánta már, ha belehal is.

– Oh, mi lesz velünk? – jajgatta folyton. – Mit mond a madam!

Egy jó óra hosszat gyalogoltak egymás mellett governess és tanítványa. A
missz még arra kérte a leánykát, bujjanak egy útszéli fa mögé, ha
felbukkan a kocsi a szemhatáron, de az nem biztatta őt semmivel, csak
ment előre elszántan, mindjobban elmerülve gondolataiba.

Egyszerre csak elkiáltotta magát a missz.

– Az Istenért, jön a kocsi! Hamar a fa mögé? – S megragadta a Margitka
karját, hogy magával rántsa.

A felkavart porfellegben csakugyan láthatóvá lett a négy lipiczai
elmosódott körvonala, hovatovább hallható lett a nemes állatok dübörgése
s prüszkölése is. Egy pár pillanatra különös izgatottság fogta el
Margitkát, szinte megreszketett a teste, szeme kigyúlt. A missz
hirtelenében azt hitte, hogy roszúl lett.

– Mi baja az Istenért? – kérdezte ijedten, eleresztve a leány karját.

Az összerázkódott, mint a kit mély álomból riasztottak fel s a következő
pillanatban már a régi volt. Büszkén megrázta szőkelombos kis fejét,
ajkán öntudatos mosoly játszadozott.

– Semmi, – vigasztalta meg a jó angolnát, – egy pillanatra elvesztettem
magamat.

Azzal meghimbálta csinos, telt csipejét, előrehajolt s nekiszaladt az
útároknak. De nem ugrotta át, egy lépésnyire az ároktól összecsikkant a
lába s angol jajkiáltással (vau!) a gyöpös útpadkára tottyant.

– Au, vau! – kiabálta szemeit forgatva. – _Kificzamodott_ a lábam.

A missz melléje ugrott halálsápadtan s átkarolta a leánykát, hogy talpra
állítsa. Az azonban nem hagyta magát.

– Ne fogdosson, missz, úgyis hiába, a _kitört_ lábammal gyalog úgy sem
mozdulhatok innen.

– Kitört! – jajveszékelt a missz. – Oh, Isten, mit vétettem neked!…
Kitört? – kérdezte lihegve, vagy kificzamodott?

– Nem tudom, – óbégatott Margitka, újját harapdálva, – csak tegyenek
kocsiba.

Az ám, a kocsi! Simson kisasszony egész elfelejtette a kocsit a
katasztrófától, pedig olyan közel volt már, hogy majd elgázolta.

Sándor kocsis észrevévén, hogy valami rendetlenség történt a dolgok
folyása körül, ráhujjantott a lovakra.

– Hőhahő!

A fogat megállott. Csábrágh gróf menten kiugrott belőle s a baleset (!)
szinhelyére sietett. Margitkát csak akkor ismerte meg, midőn egészen a
közelébe ért. Arcza őszinte ijedt meglepetést mutatott.

– Oh, kis Margit, maga az?… Mi történt magával? – kérdezte, mialatt
lehajolt a leánykához. – Megütötte magát?

– Igen, a lábam!… Azt hiszem, kificzamodott.

A fiatal gróf azonnal feltalálta magát. Köszöntötte a misszt, a ki
kezeit tördelve, egy kőkupacz előtt sirdogált.

– Felajánlom önöknek a kocsit, én meg, tekintve, hogy csak két ülés van
benne, majd gyalog megyek Romhányig.

No hát ettől az ajánlattól még talán jobban megijedt a jó vénleány, mint
védencze lábficzamától. Hogy miatta, az ő _hibájából_ – oh, biztosan így
fogja mondani a grófné, – gyalogosan kelljen ötven millió urának a
kastélyba beállítania. Nem, soha, inkább mindjárt meghal.

– Nem fogadhatom el, gróf úr, a kegyet, – hápogott, minden szavát egy
pukkedlivel kisérve, – hanem ha a kisleányt magához venni méltóztatik…

A fiatalember kissé zavarba jött. Magához vegye a _kislányt!_ –
morfondirozott magában, Margitkára nézve. – Nem is olyan kicsi… Osztán
meg mit csináljon férfi létére a kificzamodott lábbal, ha Margitka
követelni fogja tőle annak helyrerántását. Biz ő az ilyesmihez nem ért…
De különben is igen elfogult lenne… Imádja a menyasszonyát, de ezek a
finom, karcsú bokák… hát azokra se nézhet bizonyos… bizonyos tisztelet
nélkül.

Azzal azonban rögtön tisztába jött, hogy mi az első kötelessége a
_sebesülttel_ szemben. Bele kell őt a kocsiba segítenie; vagy ölben
viszi őt odáig, vagy… egyszóval nem hagyhatja őt az árok partján.

– Margitka grófnő, – szólalt meg könnyedén elfogódva, – engedje meg,
hogy mindenekelőtt a kocsihoz segítsem.

– Majd én, – vágott a szavába mohón a missz.

Margitka tiltakozott az ajánlkozása ellen.

– Maga nem, missz, maga elejt.

– Shoking! – motyogta magában a szegény ángolna, aztán behunyta szemét,
szakadjon hát reá, ha úgy van a sors könyvében megirva, az ég boltozata.

Csábrágh gróf letérdelt a kisleányhoz s diszkrét gyöngédséggel átkarolta
annak karcsu derekát.

– Ölelje át a vállamat, Margitka s engedje át magát teljesen.

A leányka átkarolta a férfi izmos vállát; elfogulatlanul gyermekes
őszinteséggel, de az átengedése iránti tanácsot már nem fogadta meg. A
helyett a fülébe súgta a grófnak ügyesen, hogy meg ne hallja a missz.

– Komédia az egész, nincs nekem semmi bajom.

Csábrágh gróf meglepetésében egyszeribe eleresztette a leány derekát.

– Ne áruljon el, – folytatta ez a sugdosást, ne eressze el a derekamat.
Beszélni akarok magával, négyszemközt, a mire otthon nincs alkalom…
Emeljen fel, öleljen át.

A fiatalember most már egészen odalett. Mit akar vele ez a kis
ártatlanság, ez a kész asszonytestű gyönyörű gyermek, a ki az ő izmos
férfikeze érintésére annyit sem reagál, mint a kialakult nő szeme egy
pillantására. Mennyi ártatlanság! Mily megható lelki tisztaság! Még maga
kéri, hogy újból karolja át s szemét sem sütötte le előtte, midőn eleget
tett eme kérésének, inkább még nevetett, halkan, hamiskásan kaczagott!

A sokat élt, de testileg-lelkileg épen maradt hitbizományos úrnak bizony
fölpezsdült a vére, midőn fölkarolta az üde, illatos leánytestet.

– Ölben vigyem a kocsiba? – kérdezte a leánykát, lelkiismeretében
megilletődve. (Nem él-e vissza a leány ártatlanságával? Gavallérdolog-e
tőle, hogy meglett férfi létére így összejátszik a gyermekkel?)

– Az nem szükséges, – válaszolt a leányka most már fenhangon (ezt
meghallhatta a missz). – Minek fárasztaná magát! Majd a nyakába
csimpeszkedem s elugrálok a kocsiig az _egészséges_ féllábamon is.

És akaratlanul elkaczagta magát, a mire a missznek végkép fölfordult az
esze. Sehogysem tudta védencze jókedvét kificzamodott lábával okozati
kapcsolatba hozni. Bolondot űzött volna belőle a kis ördög? Csak tetette
a ficzamot? Ürügyet keresett, hogy együtt kocsikázhasson egy férfivel, a
nénje vőlegényével?… Oh nem, – nyugtatta meg magát, – ilyen
gyanusításokkal nem sértheti meg az ő szilaj, de áldott szivű
báránykáját… hiszen előtte nőtt fel, virágzott ki fönséges
ártatlanságban, még a gondolatát is ismeri!… A kocsihoz lépett. Csábrágh
gróf épen akkor emelte volt Margitkát az ülésbe, midőn odaért.

– Dear count! (Édes gróf) – kérte összetett kézzel a még fel nem
szállott fiatalembert, – lassan hajtasson, vigyázzon reá.

Margitka elfordult, mert ismét nevethetnékje kerekedett. (Én is azt
akarom épen, hogy lassan menjünk.) A gróf ellenben épen hogy nagyon is
elkomolyodott.

– Legyen nyugodt, – dear miss, – egy angol gentleman sem vigyázhatna rá
jobban, mint én… Sajnálom – tette hozzá, – hogy kegyednek gyalog kell
mennie, talán…

A miss szavába vágott.

– Semmi esetre sem ülök fel, nem férünk el hárman, gyalog megyek, adieu!
– S már ment is.

Csábrágh udvariasan levette kalapját, aztán beszállott a kocsiba,
baloldalt Margitka mellé.

– Lassan hajtson, Sándor, – szólalt meg ez, mielőtt lovai közé
cserdített volna a kocsis…

A lovak elindultak lassú ügetésben, negédesen czifrázva a tempót, ha már
nem mehettek istenigazában a kedvük szerint. Egy ideig hallgatagon ültek
egymás mellett a koromfekete szakállas férfi s a búzakalász hajú,
kékszemű leány. Ez utóbbi, mintha megfelejtkezett volna a komoly
czélról, melyet kitűzött magának, teljesen átadta magát a kocsikázás
élvezetének, a melyben ritkán részesült; végigdőlt a kocsipárnán
kevélyen, nagyosan, de úgy látszott, maga is mulatott a pózán, mert
útitársának minduntalan a szemébe mosolygott.

Az komolyan viselte magát, a gyermek ártatlansága tökéletesen távol
tartotta attól, hogy holmi léha flirtölésbe bocsátkozzék. Inkább igen
vigyázott a _dekorumra_ s nem viszonozta a leány mosolyát.

– Haragszik? – kérdezte az, félreértve a korrekt férfi komolyságát.

A gróf mohón tiltakozott a föltevés ellen.

– A világért sem, Margitka, ellenkezőleg…

A kislány kételkedve rázogatta fejét a rengeteg virágos kalap alatt.

– Bizony haragszik maga rám, Csábrágh bácsi és ezen én nem is
csudálkozom, mert ugyan illetlen dolog, a mit én most elkövetek. Hanem
azért – kérte szomszédját, esdeklő két szemét karikára nyitva, – azért,
hogy elitél engem magában, fogja a pártomat mamával szemben, a nélkül is
igen ki fogok kapni.

– Nincs miért, Margitka. Maga nem követett el semmiféle helytelenséget.
Biztosítom: szemrehányást nem tehet magának a mama.

Csábrágh meggyőződés nélkül, de szivből beszélt.

Margitka megfeszengett a kocsipárnán, mint egy fészkelő madár.

– Köszönöm a vigasztalást, Csábrágh bácsi, – mondta, kissé felcsúszott
szoknyáját lesimítva.

A férfinak különösnek tetszett, hogy huszonhét éves létére bácsizza őt
egy nagy leány.

– Miért szólít bácsinak, Margit grófnő? Hiszen sógorok leszünk;
szólítson egyszerűen a keresztnevemen.

Margitka szivből elkaczagta magát.

– Nojszen majd adna nekem a mama… Tudja, én még három évig kislány
maradok hivatalosan, de ma még effektive is az vagyok.

– Nem találom, Margitka. Hány éves maga?

– Tizennégy vagyok.

– Tizennégynek nagy, igen nagy; nem is láttam ilyen nagy tizennégy éves
leányt soha.

– Ez a raçe, tudja, a mi raçeunk. Apa legalább úgy mondja.

– Az ám, – hagyta helyben a férfi, le nem véve szemét a bájos
gyermekről, – ez a raçe; apának igaza van.

A kis leány hálásan nézett bele a férfi rátapadó szemébe, a miért az úgy
foglalkozott vele, mint csakugyan egy _nagygyal_. Feljebb húzta lábát,
hogy hosszabbnak tessék a félrövid szoknyája.

Csábrágh észrevette s elértette igyekezetét; önkénytelenül
elmosolyodott.

De a kis leány is elértette a férfi mosolyát. Elszégyellte magát, fülig
pirult.

– Eh, – mondta, ismét kinyújtva lábacskáit, – hosszabb azzal úgyse lesz
ez a szoknya, majd hosszabra szabatom a következőt.

A férfinek kimondhatatlan gyönyörűséget okozott a kis bakfis bájos
közvetlensége, úgy mulatott rajta, hogy nem tudta jókedvét
visszafojtani, harsányan elkaczagta magát.

– Pompás kis leány maga, Manczi, – s egyre nevetett – kurta szoknyában
is.

A férfi nevetése, úgy látszik, nem volt helyénvaló. A kis leány legalább
annyira zokon vette, hogy csaknem elpityeredett.

– Mi mulatni valót talál rajtam? – kérdezte, vonagló ajkait
összeszorítva. – Annyira gyermek tán mégsem vagyok, hogy kinevessenek.

A gróf szinte megszeppent. Nem számíthatott a leány hangulatának ilyen
váratlan fordulatára. Az imént még csupa gyermek s egy pillanat mulva
már úgyszólván asszonyi méltóságára hivatkozik. Oh, Csábrágh a világért
sem akarta azt távolról sem megilletni. Az őszinte megbánás hangján kért
Margitkától bocsánatot.

– Ne haragudjék, Margit grófnő, megfelejtkeztem magamról, többet ez nem
fog megtörténni.

S szive ösztönét követve, szinte öntudatlanul a kisleány keze után
nyúlt, hogy megsimogassa.

A férfikéz érintésétől lánggá csattant a leányka hajnalszin arcza. Kezét
hevesen kirántotta a férfiéből s mialatt haragtól szikrázó szemét
elfordította tőle, szigorú szavak váltak le elsápadt ajakáról.

– Ne nyúljon hozzám! Vissza ne éljen a helyzetemmel!

Mi volt ez? A női szemérem ébredése? Lehetetlen! Hiszen öt perczczel
előbb még a nyakát ölelte a leány!

Csábrágh elképedt. Az asszonyi lélek ilymérvű szubtilitásáról fogalma se
volt. Érezte, hogy tapintatlan volt s gyöngédtelenségét mindenáron jóvá
kell tennie. Ám annyira el volt fogódva, szinte félt, hogy újabb bakot
fog lőni.

– Margit!…

Tovább nem ment a szóval. Maga elé nézett és elgondolkozott. Szinte
merengővé lett. Mintha szivén érintette volna valami váratlan esemény,
valami tiltott, rejtélyes csuda.

A kisleány ezalatt összekuporodott az ülésen: a mennyire lehetett,
kicsivé tette magát. Arcza aggodalmat és izgatottságot árult el.
Többször előrehajolt s fölemelte fejét, mint a ki valami nagy
elhatározásra készül, de valahányszor mindig visszaesett a kocsipárnára.
Nagysokára mégis elszánta magát. Megszólalt.

– Gróf Csábrágh (most már elhagyta a bácsit)… gróf Csábrágh, eljött az
ideje, hogy okát adjam, mi birt arra, hogy magamat a kocsijába
belesvindlizzem.

– Oh, – jegyezte meg a fiatal gróf szerényen, – akármiért történt is,
nekem csak örömöt okozott vele: kitüntetett.

– Nincs itt kitüntetésről szó, – tiltakozott a leány erélyesen a
bókszerű kifejezés ellen, – egyéb, igen nagy oka van annak, hogy erre a
hozzám nem méltó komédiázásra elszántam magamat…

Margitka keményen s oly folyékonyan beszélt, mintha könyvből olvasott
volna. A férfi némán s csudálkozással hallgatta további szavát.

– Testvéri kötelességemet teljesítettem, – folytatta a kisleány minden
további kertelés nélkül, – az Erzsike érdekében kellett magával
négyszemközt beszélnem s egyéb alkalmam, mint ez a kocsizás, erre nem
kinálkozott…

A leány elhallgatott egy pillanatra, hogy lélekzetet vegyen. A férfi
tűkön ült.

– Beszéljen Margit grófnő, hallgatom.

S folytatta a leány:

– Maga, Csábrágh gróf, egy nagy mulasztást követett el az én jó
testvérkémmel szemben. Megkérte kezét szüleimtől, a nélkül, hogy
meggyőződött volna, akar-e a felesége lenni.

– Csakugyan, – mondta a férfi gépiesen. – Erzsike igen kedves volt
velem, – tette hozzá – azt hittem s hiszem most is, hogy feljogosítva
érezhettem magamat…

A kis grófnő szavába vágott:

– Rosszúl hitte, rosszúl hiszi. Erzsike rokonszenvezik magával, de nem
szereti úgy, _a hogy egy férjet szeretni kell_.

– Ah!…

A férfi végkép elszomorodott; leejtette fejét. Olyan új, oly meglepő
volt az, a mit hallott, hogy minden erélye odalett… Ujjaival babrált,
ajka összeszorult.

A kisleány egyszeribe megszánta. Bánta már, hogy ily kiméletlenül tört a
czélja felé.

– Ne nehezteljen reám, – kérlelte a bátorságát vesztett férfit melegebb
hangon, mint akarta, – de meg kellett ezt magának mondanom, mert a
szüleim mindent elhallgattak maga előtt.

Csábrágh grófnak megcsuklott a torka, midőn nagynehezen kijött rajta a
szó.

– Jól tette, hogy megmondta; köszönöm.

– Én is köszönöm, – mondta Margitka, – hogy nem haragszik.

– Magának nincs mit köszönnie. Hiszen még azt sem tudja, mire határoztam
el magam _ezek után_…

Elhallgattak mind a ketten. A kocsi veszedelmesen közeledett a faluhoz s
a kislány küldetését még nem fejezte be. Ismét odaszólt a kocsisnak:

– Lassabban Sándor, lépésben is mehet… Hát mire határozta el magát? –
kérdezte a gróftól, kezét szorongó mellére tapasztva.

– Arra, a mi a kötelességem.

Margitka még nem tudott bizonyosat, de magatartásából kiérezte a férfi
szándékát. Egész elérzékenyedett, majd hogy ki nem csurrant szeméből a
könny.

– Oh, – mondta hálálkodva, – én mindig sejtettem, hogy magának van
szive…

– Én is azt hiszem…

– Hogy nem fogja egy gyenge nőtől azt kivánni, hogy miatta boldogtalan
legyen.

– Nem, soha…

A leányka majd hogy fel nem ugrott örömében. Megragadta a férfi kezét, s
mielőtt az megakadályozhatta volna, megcsókolta azt.

– Maga derék ember! Maga jó! – hajtogatta szinte önfeledten. – Szeretem
magát!

Csak most vette észre, mily meggondolatlanságot követett el. A
kézcsókkal is. Szavaival is. Eltakarta arczát. Nagyon röstellette
hirtelen szivét.

Még jobban röstellette a férfi a csókot, a mit a leányka a kezén, az ő
férfikezén felejtett. Egy nő. Egy harmatos kicsiny leányka… Szeretem
magát, – nyilallottak szivébe az édes kis teremtés utolsó szavai; s erre
végképen odalett. Megfeledkezett róla, hogy öt perczczel előbb még a
nénje vőlegénye volt (s valójában még most is az), egyáltalában
mindenről a világon megfelejtkezett, csak a kis leányt látta maga
mellett (a mint kezével eltakart arczát szégyenkezve elfordította tőle),
pihegő galambkeblét, szőke selyemhaját a kalaprengeteg alatt s nem is
vágyott többé egyebet látni, egyebet érezni, mint szűz teste illatos
melegét, s egyebet tudni, mint hogy képes lenne-e őt azzal a szerelemmel
szeretni, a melylyel a férjeket _szeretni kell?_… Végkép megrészegedett
a szivéből kikérezkedő érzések árjától, nem látott, nem hallott, csak
odaborult a leányka kezeire s visszaadta neki azt a csókot, a mit tőle
az ő keze kapott, tizszeresen, százszorosan.

– Margitka! Oh, Margitka! – suttogta minden csókja után.

A leányka valósággal megijedt. Kezét leejtette aczáról az ölébe. De a
férfi ott sem hagyott neki békét, megragadta, úgy csókolgatta tovább.

– Margitka! Oh, Margitka!…

Margitka meg se mocczant. A férfi forró lehellete lebűvölte,
elernyesztette idegeit. Ajka megnyilt, levegőt kérve, mint egy
virágkehely; igen zakatolt a szive.

A férfi megérezte, hiszen látta, hogy viszontszerettetik. Kimondta a
döntő szót.

– Margitka, szeretem… Mondja maga is, – könyörgött, – hogy szeret.

A kislány nem felelt. A férfi unszolta:

– Mondja, oh mondja, hogy szeret, én mindenem, egyetlenem!

Margitka alig birta kiejteni:

– Nekem még nem szabad…

Aztán sirva fakadt. Rosznak, igen gonosznak hitte magát, a miért
kisleány létére szeretni merte a nagy szép szakállas férfit. Mit
mondanak, ha megtudják, otthon a szülei, a missz, a cselédek? Bizonyára
mindnyájan meg fogják őt vetni s elmúlik szivükből iránta való
szeretetük.

– Ne sirjon, drágám, gyöngyöcském, – csöndesítette Csábrágh, gyöngéden
simogatva a leányka kezeit, a melyeket egy pillanatra sem eresztett el.
– Ha nehezére esik _az_ a szó, majd másszor; most csak arra adjon nekem
engedelmet, hogy megkérhessem kezét szüleitől.

A leányka erre minden ízében megreszketett. Ijedtében könnyei is
elapadtak. Ő menyasszony! Egy gyerek! Hát lehetséges ez!? Nem, nem
lehetséges, ki fogják nevetni. Vagy szobaáristomot kap a merészségéért…

Bármint félt is, nem tudta a férfi kérését megtagadni…

– Sze… szeretem, – susogta akadozva, aztán félig öntudatlanul
odatartotta neki forró ajakát…

… Épen a falu végére értek. Öt percz mulva berobogott a kocsi a
várkastély udvarára. Ideje volt…




IV. A majoresko a családban marad.

– Rettenetes! Hol késik az a kocsi!… Biztos szerencsétlenség!… Tudom,
látom: elragadták a lovak!… Ah, minek is él az ember!…

A rapszodia a grófnétól származott s a kastély emeleti erkélyéről zúgott
széjjel, a hol is a kétségbeesett dáma, övéitől körülvéve, rengeteg
szivszorongások között a vőlegényes kocsit leste. Az ősflegmájú Guido
gróf nem rapszódiázott, ő felesége parancsára egy messzelátóval
vesződött, a mit sehogyse tudott akkurátosan beigazítani.

– Nem látom, csak az eget, – referált párjának, vesződsége eredményéről.
– Most meg csak a földet… Most meg csupa fát…

Az országutat, a melyen a vőlegénynek jönnie kellett, sehogysem tudta
megcsipni.

– Ügyetlen voltál teljes életedben, – konstatálta a grófnő sipogó
hangon, – Erzsi, – szólt rá Őszikére, a ki szüleitől elhúzódva, réveteg
szemekkel nézte a napsugár-aranyos uszkáló bárányfellegeket az égen. –
Erzsi, vedd át apától a _gépet_ s nézz te bele.

A parancs teljesítve lett. Őszike előrelépett, az apja meg hátra.
Szerepet cseréltek.

Az országút hamarosan kijött a leánykának, de a vőlegényes kocsit már
sehogysem mutatta meg a látócső neki sem.

A mama kezét tördelte. Biztosan megtépte volna a haját is, de az
frizérozva volt.

– Rettenetes! Hány óra van? – hujjantott rá urára olyan hangon, hogy a
kis embernek megcsuklott a térde. Kapdosott az órája után, de oly
ügyetlenül, hogy a földre ejtette. Majd utána esett, midőn fölemelte. –
Háromnegyed hét, drágám, – mondta, s sietve visszadugta az órát
nadrágzsebébe, hogy kedvelt párja ne konstatálhassa rajta, hogy egy
negyedórát svindlizett. A kocsi félórát késett volt a nélkül is…

– Hol van a gyerek? – jutott hirtelen a grófné eszébe, hogy Margitka
után tudakozódjék. Bántotta őt, hogy a gyermek életének eme nehéz
perczeiben nem lebzsel körölötte izgalomlevezető médiumnak, mint férje
és Erzsike.

Nem tudott a _gyermekről_ sem az apja, sem a nénje.

– Hol a missz? – telefonált le az ideges dáma az erkély alatt elvonuló
komornyikra. – Nézzen a szobájába.

Egy percz mulva jelentette a komornyik, hogy nincs otthon a missz, a
komteszka szobájában sincs senki.

– Bezárom a haszontalan gyereket, nem adok neki vacsorát, a misszt meg
elcsapom!

A további létániát nem énekelhette el a grófné, leánya közbekiáltott a
messzelátó mellől:

– Ah, mama, jön a kocsi!

– Végrevalahára! – A mama misszt, Margitkát, mérget felejtve, úgy
felengedett a dicső hirre, mint nap sugarától a májusi fagy. Félrelökte
férjét, a ki az erkélyajtóban bambáskodott s massziv termetétől alig
föltételezhető fürgeséggel leviharzott a hallba, ellenőrzendő, hogy a
drága vőlegény fogadtatására megtétetett-e minden előkészület.

Rendben talált mindent. Ott állott glédában a komornyik, a nagyinas, a
kisinas, ugrásra készen, hogy egy szempillantást se késsenek, ha
előállott a vőlegényes fogat.

A dáma nyugodtan rugtatott vissza az emeleti szalonba, hogy egy-egy
bizonyos székre elhelyezze urát és menyasszony-leányát s megadja nekik
utolsó utasításait. (Úgy szerette, hogy az ő házában minden zsinórra
menjen. Különben nem tudta volna magát feltalálni, mert ki volt számítva
apróra legkisebb kézmozdulata is.)

Apa és leánya ezalatt ott maradtak az erkélyen. Szokva voltak hozzá,
hogy nem mozdultak arról a helyről, a hol utoljára hagyta őket a
rendszerető mama.

A következő párbeszéd folyt le apa és leánya között azalatt a három
percz alatt, míg a grófné a Hallban intézkedett:

– Apám!

– Tessék, édes Őszikém?

– Csábrágh nem ül egyedül a kocsiban.

– Nem? Hát kivel?

– Meg se merem mondani.

– Csak merd. Én nem vagyok ijedős, sem mást nem szoktam megijeszteni.

– Margitka ül mellette.

– Margitka?!

A grófot – annyira furcsállotta az ujságot, – egy pillanatra elhagyta
jellegzetes ősflegmája.

– Az lehetetlen!

– Jól látom, úgy van apám…

S minden ízében reszketett a menyasszony a bizonytalanságtól, a mely
előtt a Margitka komolyan nem vett s mégis megvalósított beavatkozása
folytán állott. (Hát csakugyan beszélt a kislány a vőlegényével… Úgy
erőszakolta ki az alkalmat, hogy megleste s a kocsijába kérezkedett.
Szülei háta mögött! Istenem, mit ért el vele! Mi következik el még
rája!?) Nem reménykedett. Nem volt magával tisztában, haragot vagy hálát
érezzen-e huga iránt. Nagyon oda volt.

Apjába azonban visszatért a családi ősflegma.

– Nojszen, – vélte, – lesz ebből hadd el hadd. Csak legalább annyi esze
lenne a gyereknek, hogy leszálljon a falu végén.

Erzsike igazított a messzelátón és belenézett. Úgy látszik, rögtön
megtalálta a kocsit, mert igy referált apjának:

– Most fordulnak be a faluba… Margitka nem szállott le… Csendesen ülnek
egymás mellett… Mosolyognak egymásra… Mosolyognak, – ismételte, – s
halvány pirosság jegyében gyönyörű arczába szállott az első remény.
(Hiszen ha mosolyog, jól végzett a kisleány!) Persze arról fogalma sem
lehetett, hogy _mennyire_ jól végzett.

Nem is igen gondolkozhatott rajta, mert betoppant a mama.

– Erzsi, aztán kedves légy a vőlegényedhez… ne vágj mindig olyan
elegikus arczokat, mint a fancsali feszület; az ma már nem nagyvilági
divat, mint az én koromban. Ma azt követelik a menyasszonytól, hogy
szeles, bolondos legyen. Naivságot kell mutatni, nem méltóságot. Érted?

– Igen…

– Te meg – fordult férjéhez a nagy rendelkező, – szedd össze magadat. Ne
ropogtasd ki az r-et, mint egy kanász, ne beszélj folyton gyermekkori
éleményeidről, mint egy református pap és ne vedd kezedbe a rákot, hanem
nyomd le a rákkéssel, úgy piszkáld ki a belét.

– Ühüm, – mondta Guido, de gondolt is hozzá valamit. Azt, hogy álljon
csak elő a fogat a vőlegénynyel s Margitkával, be furcsát fognak látni
valamennyien…

Már hallani is lehetett az olajtengely méla búgását… Guido elfordult,
hogy egy torzképet vágjon önmulattatására, Őszike idegesen babrált a
zsebkendőjével, a mama arcza kigyúlt, mint a fáklya.

– Szaladj Guido, fogadd a vőlegényt, – rendelkezett. – A lépcső közepén
_megállsz_, mert mégse fejedelem; bevárod ott és rokonilag megöleled.
Értetted?

– Ühüm. – S ment Guido, hogy a parancsot teljesítené.

– Erzsébet, – s fölvetette a grófné fejét, – mi az erkélyen leszünk.
Ints, ha meglátod vőlegényedet, ints és mosolyogj. Ha nem tudod hogy,
nézz rám s utánozz szóról-szóra, én is inteni és mosolyogni fogok… Ne
félj, légy szeles és sokat nevess…

A kocsi befordult az udvarra. A három lesben álló díszszolga nekiuszult
a Hallból, akárcsak három indiánus, midőn barlangjából a fehér
zsákmányra kitör. A diplomata pofájú Ferdinánd komornyiknak arczizma se
rándult, midőn a gróf oldalán észrevette Margitkát, hozzálátott a kocsi
kiürítéséhez: megfogta a takarót, odadobta Józsefnek, az inasnak, a gróf
necessaire-bőröndjét meg a Pityu markába nyomta. Nevezett Pityu, a
kisinas, még nem volt egészen bedrillirozva: Margitka felé csikkantott a
szemével s egy egészséges fintort vágott ki neki, a mi körülbelül azt
jelentette, hogy: jól csináltad, komteszka, de megiszod a levit.

Az erkélyen ezalatt drámai előjátékot játszott a mama, a melyben néma
partnerként részt vett Erzsike is. Persze Margitka adta hozzá az
inspirácziót.

– Jesszuss Mária, ki az a nő? (Pedig beh ráismert legott!) Hogy került
_melléje_ az a nő? Erzsébet, az angolsót!… Mi történhetett?… Erzsébet,
mondd, hogy ki az, mert elájulok… Letérdepeltetem. Lenyiratom a haját!

Őszike anyja orrához tartotta az angolsavas üvegcsét.

– Vigyázz, mamácska, jönnek.

Az ideges dáma összeszedte minden erejét, a szalonba támolygott az épen
belépő Csábrágh elé, szinte hiszterikusan kaczagva, mert előkelően
mosolyogni nem tudott az izgalom miatt. Örülnie pedig muszáj volt
valahogy.

– Isten hozta, kedves gróf Csábrágh. Oly _nagyot_ késett, hogy már félni
kezdtünk maga miatt… A menyasszonyka egészen oda volt… Aáá…

A nagy úr mérsékelt, megbocsátó mosolylyal fogadta a kedveskedést s a
menyasszonyára vonatkozó hazugságot. Egész tisztában volt a mamával, a
család helyzetével, tehát azzal is, mekkora értéket képvisel itt az ő
házassága. De fegyelmezett ember létére nem árulta el a visszatetszését.
Szive tele volt szerelemmel, de azt sem jelezte az arcza. A szava sem. A
látogatás első czerimóniás óráját nem tartotta alkalmasnak arra, hogy a
megváltozott helyzetet feltárja a szülőknek. Egy szebb, intimebb
alkalomra várt.

– Kezét csókolom, grófné.

Mélyen meghajtotta magát, de a kézcsók irányában az igéret mellett
maradt. _Régi_ menyasszonyával kezet fogott. Nem szólt hozzá, de
jelentősen bólintott neki. Erzsike nem merte ezt a bólintást jóra
magyarázni s mégis hálát érzett érte a gróf iránt. (Egész rosszat talán
mégsem jelenthetett.) Ő is bólintott. Alig észrevehetőleg,
bizonytalanul, de egy, bár gyönge mosoly is kisérte kecses fejvetését.

– Hol szedte fel Margitkát? – kérdezte, hogy a kérdés nyomán tovább
haladhasson a világosság felé.

Ám a mama útját állotta a világosságnak, nem hagyta szóhoz jutni a
vőlegényt.

– Ne itéljen el, édes gróf a kisebbik leányom miatt. Jószivű gyermek, de
fékezhetetlen. Nem tudom, hogy került maga mellé a kocsiba, bizonyosan
eléje ment és fölkérezkedett, mert a kocsikázás a mindene. Bocsásson meg
neki, hisz még egész gyermek.

– No nem egészen, – vélte Csábrágh s fölragyogott az arcza, nem annyira
a helyzet humorától, mint inkább szive megujuló érzéseitől.

– Ah, – sápítozott a mama, – legalább nem volt-e nagyon alkalmatlan,
kedves gróf? Jól viselte-e magát a kocsiban?

– A kocsiban igen jól viselte magát, – biztosította a gróf az aggódó
mamát, majd egy jelentős pillantást vetve Őszikére, így folytatta: –
Erzsike legalább nagyon meg lesz vele elégedve. Engem meg – tette hozzá,
– valósággal elbájolt, megbabonázott.

– ? ? ?

A hölgyek szeme tele volt kérdéssel. A papa azonban nem feszélyeztette
magát: a szájával kérdezett.

– Ugy-e helyes kis kölyök? Mit csacsogott neked?

– Ha megengeded, – kérte Csábrágh, – erre majd később felelek… Majd ha ő
is itt lesz.

– Ah, bocsánat, – sipogta a mama. – Maga túlságosan elnéző, édes
Csábrágh; a gyermeknek gyermekszobában a helye a missz mellett. Még ha
jól viselte volna magát, tehettünk volna kivételt, mert maga volt a
szószólója, de így!…

– Ismételten biztosíthatom, grófné, – mondta a fiatal gróf s most már
szivből kaczagott a helyzet humorán, – biztosíthatom, hogy az _édes kis_
gyermek igen jól viselte magát. Boldoggá tett engemet.

– ? ? ?

Erzsike közeledett a világossághoz. Az ő szeme már nem is kérdezett,
csak hálát ragyogott.

A papa ellenben ismét megkottyant.

– Boldoggá tett? Téged? Mivel?

– Majd ha itt lesz. – S jókedvében, gyönyörűségében folyton nevetett a
gróf.

– Hivd hát be, Livia, – kérte feleségét Guido papa, – mert igen kiváncsi
vagyok.

– Ah! – intette le urát Livia szinte mérgesen.

Csábrágh gróf ekkor felállott. Abbahagyta a nevetést, inkább ünnepiesen
komolylyá vált az arcza.

– Bocsánatot kérek, grófné, – kezdte a beszédet, – ha olyasmibe
avatkozom, a mi tisztán a szülők hatáskörébe tartozik. Ha úgy látja
jónak, hogy a kis Margit ne jelenjék meg közöttünk, mert a gyermeknek a
missz mellett a helye, ám legyen meg az akarata. De – folytatta
bensőséges hangon, – ahhoz már bátorságot veszek magamnak, hogy arra
kérjem, ne illesse szemrehányással, a miért velem kocsizott. Nagyon fél
szegényke, biztosan elbújt valahova a büntetéstől, pedig én vagyok a
hibás, ha egyáltalában hibáról szó lehet…

A mama olyan zavarba jött, hogy elejtette zsebkendőjét, a mivel
idegességében játszadozott. Csábrágh felkapta és visszaadta neki. Ám
ettől sem lett okosabb a mama. Mit csináljon? Honorálja-e a gróf
protekczióját, avagy udvariassági formának tekintse, a minek nem szokás
jelentőséget tulajdonítani? Mi kell az értékes embernek? Hogy esik
jobban neki? A világért sem akart tetszése ellenére cselekedni, de
beugrani sem akart neki, mint valami liba.

Végre is Guido papa vágta ketté tépelődése gordiusi csomóját.

– Tegyünk úgy, mintha mitsem tudnánk a kalandjáról, – javasolta. – Ha
bekukkan, jó, ha elbújt, úgy is jó, vacsorázni, ha éhes lesz, majd csak
bejön.

E mellett maradtak. De Guido papa nem várt vacsoráig, motoszkálni
kezdett valami az ő férfi eszében (fiatalkorában ő is bomlott a bakfisek
után), meg akart róla győződni, hogy ennek a motosznak van-e annyi
alapja, mint a mennyit az ő megfigyelő és analizáló esze a megfigyelhető
jelenségekből leszűrt. (Miért kaczagott a gróf szokása ellenére annyit?
Miért vette oltalmába oly buzgón a kis bűnöst? Miért mondta, hogy egész
boldoggá tette? És mitől lett az Erzsike arcza oly nyugodt s elégedett?
stb.)

Guido gróf kapta magát s az alatt az ürügy alatt, hogy egy kedvencz
lovának a lábát bliszterezni fogják, távozott a szalonból, hogy
megkeresse Margitkát. Hamarosan ráakadt a missz szobájában. Vizes
borogatásokat rakott az ángolna fejére bűnbánata jeléül, mert hiszen ő
fájdította meg az ángolna fejét.

– Mit csinálsz, Margitka?

– Umslágolok, a szegény jó missz beteg.

– Hogy jutottál Csábrágh mellé a kocsiba?

A kis bűnös fülig pirult.

– Be… bekérezkedtem.

– Nem féltél a mamától? Miért kérezkedtél be?

– Szeretek kocsizni.

– Hm. És mit beszéltetek egymással?… Velem ne komédiázz, én nem harapom
le az orrodat.

– Oh, apám! Édes jó apám…

A kislány kezébe temette az arczát. Roppantul szégyellette magát.

– Beszélj hát, – bátorította a kiváncsi apa, – hozatok neked egy félkiló
Kuglert.

– Ne kérdezzen apám, – könyörgött Margitka pityeregve, – akkor inkább
Csábrágh bácsit kérdezze meg.

A papa orra új szimatot kapott a leányka magatartásától.

– Bácsit? Úgy mondtad neki, hogy bácsi?

– Néha úgy.

– Hát nem akarsz vallani apádnak?

Erre már csakugyan sirva fakadt a kisleány.

– Rosz vagyok, hiszen tudom, hogy rosz vagyok, – zokogta, – bocsáss meg
nekem, apám.

– Az ördögöt vagy te rosz, – vigasztalta az apa, szeretettel simogatva
lánykája puha haját. – Nono, ne bőgj… Nem vallatlak no, ha nem akarod…
Csitulj hát! Ki bánt?

A missz, a ki eddig nem mert résztvenni a párbeszédben, most szintén
megszólalt.

– Sokat hibázik, – mondta gyöngéd szeretettel szorongatva kedvencze
dundi kezét, – de mindig meg kell neki bocsátani… Nincs ebben annyi
roszaság sem, mint egy ma született gyermekben, csak sok a
temperamentuma.

A nevelőnő s tanítványa összeölelkeztek, úgy folytatták az _édes_
keserves zokogást az egymás kebelén. A Margitka búja különösen édes
volt, mert volt benne egy oly elem is, a mi a misszéből teljesen
hiányzott.

Guidó gróf azonban únta a női lelkek ilyetén passziózását, attól is
tartott, hogy ráragad a szentimentalizmus: megráspolyozta a torkát s
dünnyögve távozott. Nem lett sokkal okosabb, de kombináczióinak
továbbfűzésére egy pár fonalat kapott azért.

– A gyerek alighanem szerelmes, – konstatálta visszaskándálva a lépcsőn.
– Már most csak az a kérdés, mi van Csábrághgal s mi lesz Erzsivel?…
Egye kánya, – s belevágott a levegőbe, – akár így lesz, akár úgy lesz,
csak a familiában maradjon a majoresko s senkit se üssön meg a guta.

A feleségére gondolt persze, magát nem féltette a gutától…

– Mi van a lóval? – kérdezte a grófné, midőn ura a szalonba lépett.

– A lóval? A lóval? Hát megblisztereztük.

– Nem láttad Margitkát?

– Margitkát? Margitkát? De őt is láttam.

– Mit csinál?

– Hogy mit? Gyógyítja a misszt. A missznek ugyanis migrénje van.

Guidó azért adott ilyen félszeg feleleteket, mert folyton figyelte
Csábrághot. Olvasni akart az arczából. Szaporítani akarta logikai
lánczszemeit. Magában igen mulatott rajta, hogy a családban annak
látható kormányzó feje, a mama az egyedüli, a ki semmit se sejt, holott
a _környülállások_ (ez kedvencz szava volt) csaknem ordítanak. – No, –
jegyezte meg ugyancsak magában, – az eszire nem igen lehet büszke, hiába
van oly nagyra vele…

A vacsoráig még theázni kellett, de azon is túlesett a társaság
szerencsésen. Azaz hogy a grófné szerencsétlennek érezte magát, bár nem
a theától, hanem mert Csábrágh nem foglalkozott eleget a
menyasszonyával. És annak az arczában is talált valami kellemetlenül
nyugodt, elégedett vonást. Valami igen szokatlant. És hiába csikkantott
rá a szemével, intését tudomásul sem vette a menyasszony. Kellemetlen
menyasszony volt a mamára nézve, olyan elfogulatlanul csevegett, mintha
elfelejtette volna családi állapotát. (Nojszen majd eszébe juttatja
alkalomadtán.)

A five-oclock után sétálni kellett a parkban. Általánosan feltűnt, hogy
István, a főkertész, ünneplőben dolgozik. Fején kemény kalap,
mellényében óraláncz. De ünneplőben gyomláltak és öntöztek a bojtárok
is, kettő közülök czigarettázott.

– Mi lelte ezeket? – morfondirozott Guidó gróf. – Hisz nincs vasárnap.

Ezt az újabb különös jelenséget sehogyse tudta kombinácziói lánczába
beleilleszteni, csak sejdítette, hogy ez is egy szemet jelent. Különösen
mikor Jánoson, az igáskocsison is konstatálta az ünneplőt, sőt Matyin,
az udvaroson és Ferkón, a kiskondáson is. Több cseléddel nem
találkozott, de mérget vett volna rá, hogy valamennyien ünneplőben
vannak. Nem állhatta meg, megkérdezte a főkertészt:

– Bál lesz ma, István, vagy mi?

– Nem lesz bál, kezét csókolom, – válaszolt István pirulva.

Többet nem kérdezett Guidó gróf. Megcsóválta a fejét és magyarázni
kezdte Csábrághnak a díszbokrokat…

Telt az idő és Csábrágh a parkban sem mutatkozott menyasszonya iránt
melegebbnek, mint a szobában. A grófnénak ennek folytán igen megártott a
séta. Úgy érezte, hogy az utakon temérdek tű ágaskodik, hegygyel fölfelé
s valamennyi az ő talpába fúródik. Legalább egy minden lépésénél. Most
már az ő fejében is megkezdődött a motoszkálás… (Valami történt a
jegyesek között! De mi, – gyötörte a fejét, – mikor egy szót sem
válthattak egymással négyszem között! Hiszen úgy vigyázott rájuk, mint a
szeme fényire.) Az ő kombinácziója nem terjedt Margitkáig, neki nem
volt, mint férje urának hajdan, érzéke a bakfisekhez, igen kevésre
becsülte a rövidruhás női nemet. Ilyesformán persze nem lyukadhatott ki
sehova se, a feje oly sötét maradt mindvégig, mint az éjszaka.

Az este szerencsére meghozta a világosságot az ő fejének is.
Drasztikusan, de alaposan.

… Egy órával az estebéd ideje előtt a grófné kiadta a komornának a
rendeletet, hogy a kis grófnőt öltöztesse fel rangosan, mert a
vacsoránál okvetlen meg kell jelennie. Tudta, hogy a kis bűnös magától
nem fog a nagyok közé merészkedni a suskus után, melyet elkövetett, azt
meg nem tudta, hogy a grófi vőlegény a leányka kimaradása esetén nem
fogja-e elitélni az ő anyai szigorát. Úgy vélte, kedvezőbb hatást fog
elérni a túlságos engedékenységgel, mint a túlzott keménységgel.

– Mondja meg a leánynak, Náni, hogy tekintettel a vendégre, máskorra
halasztom a számadást. Adja fel rá a rózsaszin ruhát s à la grècque
fésülje a haját. Parfümöt ne merjen venni, se ékszert, selyem szalagot
is csak egyet. Értette?

– Értettem, kezét csókolom.

A komorna útjára ment, a mama visszatért a pipázóba, a hol a férfiak és
Erzsike, az ő ötperczes távollétét felhasználva, a legnagyobb
fesztelenséggel társalogtok. Azaz hogy csak Guidó gróf beszélt s
Csábrágh és Erzsike nevettek neki. A gróf előadásának thémája egy stikli
volt, a melyet előadó therezianista diák korában követett el egy török
herczeggel. A novella egy csöppet sem volt érdekes, de Guido oly tűzzel
adta elő, hogy muszáj volt rajta kaczagni. Nem a novellán, hanem Guido
grófon.

Livia grófné ajkába harapott, a helyett, hogy versenyt nevetett volna a
jámbor mulatozókkal, Leintette férje urát. (Megint nevetségessé teszed
magad, vén bajazzo!) Az megszeppenve a szigorú szemektől, menten
elkuksolt… Csábrágh Margitka után kérdezősködött.

– Épen most küldtem érte, – elégítette ki érdeklődését édeskeserű hangon
a mama. (Megbomlott ez az ember a Margitkájával?… Csupa Margitka az
egész ház, mintha más nem is laknék benne rajta kivül!)

Úgy is volt valahogy, mert újabb galiba kerekedett Margitka körül. A
komornyik bekigyózott és diszkréten megsúgta a grófnénak, hogy a Náni
komornával azt üzenteti a Margitka komtesz, nem jöhet fel, mert nem
hagyhatja a misszt, a kinek is igen fáj a feje.

Nojszen majd ad ő a missz fájós fejének!… A grófné összekapta a fogát és
a sleppjét s leviharzott a renitensekhez…

A missz alig látszott ki egy rengeteg karosszékből, fején hatalmas
turbán ékeskedett bolyhos törülközőből.

– Mi baja, missz?

– Migrénem van, madam.

– S e miatt visszatartja a _gyereket?_… Öltözködj! – parancsolt rá az
erélyes mama a gyerekre, – velünk vacsorázol. Ne halljak kifogást.

A kislány oda volt félelmében.

– Jaj, mama, veres a szemem, – jegyezte meg bátortalanul.

– Mitől veres?

– Sirtam.

– Miért sirtál?

– Féltem.

– Mitől féltél?

– A büntetéstől.

A mama megnyugtatta a szepegő kis lányt, de csak a maga methodusa
szerint.

– Rosz voltál, haszontalan voltál, de az egyszer elengedem a büntetést,
az Erzsike vőlegénye kedvéért. Légy víg, nevess.

Margitka nem tudott nevetni, de megadta magát.

– Felöltözöm mama, vacsorára kész leszek.

– Majd visszaküldöm a Nánit. A la grècque fésülködjél és a rózsaszin
ruhát vedd fel.

– Az rövid, mama, – jegyezte meg félénken a leányka.

– Rövid?! – pattant fel a mama. – Tacskó vagy! Nem illet meg a hosszú
ruha.

– Igen, mama…

A grófné visszaskándált a pipázóba, miután Nánit újból Margitkához
utasította. Legnagyobb boszúságára ismét általános kaczagásra érkezett.
Ki nem állhatta a jókedvű embereket. Pedig most ugyancsak ki kellett
belőlük vennie a részét. Csábrágh beszélt; őt nem csikkanthatta agyon a
szemével, mint az urát. Sőt maga is kénytelen volt nevetni, hogy
honorálja a drága vő szellemességeit…

Végre elérkezett a vacsora ideje. A csengettyű megszólalt az udvaron. A
komornyik kitárta az ebédlőbe vezető szárnyasajtót, hogy helyet
csináljon a páros menetnek. Ám nem a párok használták először a nyitott
ajtót. Előbb még egy magányos csupa rózsaszin hölgyecske lépegetett be
rajta, oly szégyenlősen, szemlesütve, mintha engedelmet készült volna
kérni a _nagyok_ díszes társaságától, hogy egyáltalában létezik.
Arczocskája biborszinben égett, picziny íves ajka remegett.

A gróf gyönyörködve és meghatottan nézte egy pillanatig, aztán eléje
ment s megfogta a kezét.

– Margitka! – susogta. – Én Margitkám, ne féljen; azonnal megkérem a
kezét, ha megengedi.

A kis lány forró kezecskéje görcsösen szorongatta a fiatal grófét, mint
a vizbefúló a megmentőjéét.

– Félek, – mondta alig hallhatóan.

– Bátorság! – biztatta a szerelmes férfi, s a kis leány karját a magáéba
öltve, arczczal a szülők felé fordult.

– Méltóságos grófné asszonyom! Tisztelt atyai barátom, Guido!…

Eme Guido most már pontosan tudta, hogy mi fog következni. Tehát jól
kombinált. Bevált a bakfis-elmélete. E feletti örömében jóizűen
elkrákogta magát.

De tudott már mindent Őszike is. Kipirult az örömtől és hálától, a miből
bőven juttatott régi vőlegényének is; szülei háta mögött kitárta karját,
majd csókokat hányt kis húga felé, a ki riadtan kapaszkodott meg az erős
férfikarba, a melyre ettől a pillanattól kezdve teljesen rábízta
asszony-sorsát.

Csak a grófné állott tájékozatlanul a kanapé sarkánál, mint valami
megrémült antik szobor, a mit ideiglenesen állítottak oda. Kezét
előretartotta, mint az operatőröknek szokás s mind a tiz újja a levegőbe
meredt. Száját is nyitva felejtette, igen ragyogtak benne az aranyfogak.
Inai végkép meg voltak merevedve, csak az agya kerekei berregtek
össze-vissza, mint valami bomlott óra, a mi egy napot igyekszik lejárni
egy óra alatt. Görbe vonalak s tarka szinsávok kigyóztak a szeme előtt a
Csábrágh gróf további beszéde folyamán:

– Méltóságos grófné! Ez a drága kis lélek itt a karomon egy végzetes
lépéstől tartott vissza engem. Vak voltam és léha; elbizakodottságomban
megkértem az Erzsike grófnő kezét, a nélkül, hogy tisztában lettem volna
irántam való érzéseivel. Margitka kinyitotta a szememet. Megtudtam tőle,
hogy Erzsike nem szeret úgy, mint a hogy egy férjet szeretni kell.
Ezennel jóvá teszem bűnömet s bocsánatot kérek tőle a lelki
fájdalmakért, a mit neki okoztam. Visszaadom jegygyűrűjét… Egyben
(sietett a beszéddel, mert már igen ingadozott a grófné)… egyben van
szerencsém ünnepiesen megkérni a Margitka kezét, a ki talán úgy fog
engem szeretni, mint a hogy egy férjet szeretni kell.

– Tudtam! – pukkant ki Guido papa szájából a szó. – Tőlem viheted a
kisebbiket is.

A grófné nem nyilatkozott. Csak állt. Kissé ferdén, mint a pizai torony,
de le nem zuhant.

– Beszélj hát, Livia, – biztatta a férje.

Őszike is anyja mellett termett s összetett kézzel bocsánatot kért tőle
a maga számára s áldást az ifjú párra.

Az ifjú pár is közeledett a mamához, de arra se reagált a mama.

Kisült, hogy egyálltóhelyében elvesztette eszméletét. Energiája
fentartotta a lábán, de arra már nem volt elég, hogy megakadályozza agya
bomladozását.

Mire Csábrágh a Margitka megkéréséig jutott, már be volt fagyva mind az
öt érzéke. A megkérésből semmit sem hallott.

Először Guido gróf fedezte fel kedvelt neje csudálatos állapotát.

– Erzsike, a rikzalcot, elájult a mamád, – figyelmezteté nagyobbik
leányát kedélyesen, mert tisztelt neje ájulásának nem tulajdonított
nagyobb fontosságot. Sokkal érdekesebbnek találta a családjában
végbement hölgycserét. Oda lépett a grófnéért aggódó szerelmes párhoz: –
Ej te, – s vigan a vőlegény vállára csapott, – hát mégis jobb lesz a
kicsi? – Majd megpaskolta a _kicsi_ forró arczocskáját. – Na, Manczika,
ezt jól csináltad, ennyit még én sem néztem ki belőled… Bravo kicsike! –
S harsányan felkaczagott. – Addssza egy czvikipuszit.

A czvikipuszira végre föleszmélt a grófné is, hála az angolsónak, a mit
Erzsike folyton az orránál tartott.

– Mi történik itt? – károgta rekedten.

– Megkérték a gyerek kezét, világosította fel Guido papa.

– A _gyermekét?_ Kicsoda?

– Ébredezz, oh Livia, – humorizált a férje, – ki kérhette volna meg más,
mint az, a ki fogja.

– Csábrágh gróf?… És Erzsike?!

– Erzsike visszakapja a jegygyűrűt.

– Aaáh!

Tisztult már a khaosz a grófné fejében, de az esze még nem volt
mérlegképes. Nem értette, hogy lehet feleségül kérni egy _gyereket_.
Aztán meg boszantotta, hogy a háta mögött csinálódott a dolog, a nélkül,
hogy csak sejtelme is lett volna róla; hogy kárbaveszett minden
erőlködése, a melylyel összecsinálta s együtt tartotta a parthiet.
Máskép lesz, mint a hogy ő akarta s az új alakulás létrehozásában neki
semmi érdeme nincs. A gyerek nevetségessé tette őt!…

– Örülj hát, mama, – piszkálta párját a gróf. – Change de dames és
punktum. Add rájuk az áldásodat.

No hiszen az áldást, azt nem tagadta meg a mama a grófnak. Az áldás
készen volt benne, csak nem tudta illő páthosszal leadni. Előbb még
szeretett volna titokban a Margitka karjába belecsípni. Persze nem
csípett bele, mert eszébe jutott, hogy mi lett volna, ha úgy üt vala ki
a dolog, hogy a majoresko kiereszti Erzsikét, Margitka meg nem hódítja
vissza a család számára. (Mégis csak élelmes teremtés az a gyerek.)
Hirtelen kinyújtotta kezét a csereberés vőlegény felé.

– Vigye Csábrágh gróf, a magáé.

Csábrágh egy kövér csókot czuppantott a mama kezére, kis menyasszonyáéra
meg egy kisebbfajtát lehellt.

Őszike hozzálépett.

– Kedves gróf Csábrágh, – mondta hálától túláradó szivvel, – úgy nem
tudtam szeretni, mint a hogy egy férjet szeretni kötelesség, de úgy, a
hogy egy kedves testvért szeretni kell, szeretni tudom és fogom.

Kezet fogtak. A két leányka összecsókolódzott. A csupaszszájú Ferdinánd
komornyik megjelent az ajtóban.

– Tálalva van.

– Ideje, – motyogta magában Guido gróf, kezeit elégedetten dörzsölve, –
mert szörnyen megéheztem az utolsó jelenettől.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_(Éjfél után két órakor.)_

– Livia!

– Hm?

– Nem alszol?

– Nem.

– Miért nem alszol?

– Felizgatott a szemtelen gyerek!

– Azért te izgulsz? Hát nem mindegy az nekünk, akár Panka, akár Hanka,
csak a családban maradjon az aranyborju.

A grófné, talán először életében, elfogadta férje mondását demokritoszi
bölcseségnek, átfordult a másik oldalára s elaludt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_(Másnap délután, közvetlenül a vőlegény elutazása után.)_

– Te Manczi!

– Tessék apa?

– Miért voltak tegnap a cselédek ünneplőben?

– Jaj, észrevette apa?

– Nincs a dolog semmi összefüggésben a vőlegényed megtérítésével?

A kis menyasszony elfordította fejét.

– De igen, – mondta pirulva, szégyenlősen.

– Tudtam, – örvendezett az apa éles szemének, – csak azt nem vagyok
képes kitalálni, mi czélod lehetett a cselédekkel?

– Nem került rá a sor, – világosította fel apját a kis szervező zseni, –
de ha szükség lett volna rájuk, ha Sándor nem tágít az én szavamra
Őszikétől, ők következtek volna. Készek voltak István bácsival az élükön
letérdelni Sándor előtt, kérve őt, ne vigye el az ő drága
grófkisasszonyukat.

– És ezt az összeesküvést te szervezted?

– Én, – válaszolt a kisleány büszkén.

– Hallod-e, – tréfált vele az apja, – a jövő alkalommal majd én
szervezek egy ilyesfajta összeesküvést a te _érdekedben_.

– Jaj, azt ne tegye, apus, – kérte apját a kislány, majd elszégyellve
magát, hogy így beugrott neki, a szobájába szaladt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Varrónők jöttek a házhoz, kieresztették a Margitka ruháit, újakat
varrtak neki, különféle szinűeket, de csupa hosszúkat, a mi helyénvaló
is volt, mert Margitka ugyancsak rászolgált a hosszú ruhára.

A kelengye kérdése egyszerű és rövid megoldást nyert. Kész volt az már,
ha nem is Margitkának készült, csak a monogrammokat kellett újakkal
fölcserélni. Az esküvő napja e miatt nem szenvedett halasztást. Az
Erzsike számára kitűzött határidő a régi maradt, csak épen hogy Erzsike
helyett Margitkának kellett az oltár elé lépnie.

– Mindegy, – mondta Guido papa, tudja Isten hanyadszor, – akár Hanka,
akár Panka, csak meglegyen valahára az esküvő.

S a mama, a Sonderhausen (másodszor életében) igazat adott neki.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




V. A talált gyermek.

A Nemzeti Kaszinó vörös szalonjában kedvesen folyt a pletyka. A
czentrumban (nem a pletyka, de a társaság czentrumában) maga a
miniszterelnök állott, egy kevésbbé tehetséges, de igen őszinte gavallér
úriember. A luxusról folyt a társalgás, különösen a drága női
harisnyákról. Brenday Gekszi gróf azt állította, hogy Tilly kisasszony,
az Opera primaballerinája, százötven koronás harisnyát visel. A tényt
azzal a lelkesedéssel tálalta fel, a melylyel egy nyert csatáról szokás
beszélni.

A thema és a fiatal gróf modora sehogy sem tetszett Sáromberky grófnak,
egy keserű öreg kegyelmesnek. (Senki se tudta, mitől lett kegyelmes.)

– A lábánál fogva kell azt a nőt felakasztani, a ki 150 koronás
harisnyát visel, – mondta, s még föl is emelte hozzá a lábát, mintha meg
akarta volna mutatni, hogy hogyan érti.

Gekszi gróf indignálódva suhintott bele a levegőbe.

– Te azt nem érted, mert nincs finom érzésed.

– Nekem?

– Neked. Az egész kaszinó levegőjét megmérgezed a britannikáddal, holott
százezer forint évi jövedelmedből havannát is szívhatnál a kedvünkért.

– A ti kedvetekért? Hát nektek szivok én, vagy magamnak?

Ezen mindenki nevetett. Heller báró, a kaszinó humoristája újra felvette
a harisnyathéma elejtett fonalát.

– Uraim, ne posványosítsuk el a tételt. Térjünk vissza a harisnyára.
Majd felteszem a kérdést, szóljatok hozzá. Joga van-e egy nőnek 150
koronás harisnyában járni, vagy nincs joga?

A kérdés komoly tárgyalás alá került.

Először Sáromberky ismételte meg a nézetét, csak lapidárisabban, mint az
előbb.

– Disznóság! – ordította dühösen.

– Ha szép a nő, különösen ha kecses lába van, – vélte Klimanóczy, a vén
rué, a kinek legalább egy milliójába kerültek a szép lábak, – megérdemli
a 150 koronás harisnyát.

Marjay Géza általánosságban osztotta előtte szóló véleményét, mindössze
egy kivétellel erősítette meg a szabályt.

– Megérdemlik, de nem a férj kontójára.

Erre még jobban nevetett a társaság, mert mindenki tudta, hogy a jó urat
a felesége igényei tették tönkre.

Herendy Friczi báró azt tartotta, hogy férjes nőnek egyáltalában nem
dukál a _láthatatlan_ luxus, az ott _deplaszirozva_ van, tehát mauvais
genre.

Egy szó mint száz, két pártra oszlott a társaság a luxus-harisnya
kérdése körül. S oly szivósan védelmezte a maga álláspontját mind a
kettő, hogy tömeges párbajozástól lehetett tartani.

Az izgalmas hangulatot a miniszterelnök csöndesítette le a
tekintélyével.

– A kérdést – jelentette ki síri csendben, – legjobb nemzetgazdasági
oldaláról pertraktálni: legjobb és legfidelisebb. Gouldné vagy
Rockfellerné megérdemlik a 150 koronás harisnyát, akár formás a lábuk,
akár bütykös, egyszerűen mert telik nekik; ha pedig telik, – folytatta
merész következtetéssel, – kötelesek is iparfejlesztési szempontból a
legdrágábbat viselni. Persze, ha egy középvagyonú asszony a
milliárdosokat követi ezen a téren s anyagi zavarokba keveri érte magát
vagy a férjét: az léhaság, akármilyen szép legyen is a lába.

A miniszterelnök tulajdonképen semmit sem mondott (mert egy banális
igazság a semminél is kevesebb), de a társaság belenyugodott a semmibe.

Más beszédtárgy került napirendre. Az irodalom. Még pedig specziálisan a
drámairodalom.

A szélsőbaloldalt ezen a téren is a roszmájú Sáromberky képviselte.

– Komiszság, a mit manapság a brettlin művelnek. Múltkor megnéztem egy
darabot (valami franczia zsidógyerek szopta az újjából), hát egy
herczegkisasszonyt csábít el benne holmi fiskális vagy ügyész. Nem
vérlázító butaság!

– Ismerem, – dicsekedett a tudományával Gekszi gróf, – azt a drámát
bizonyos Bernstein irta; de vannak annál butább dolgok is. Teszem «Az
ösztön». Egy orvos megtudja, hogy elcsábították a feleségét. Keresi,
hogy megfojtsa a csábítót. Meg is találja a felesége szobájában
félhalottan; fojtania se kellett, megfult volna magától is. S mit tesz
az orvos? Megoperálja, megmenti a csábítót. Nem hülyeség?

– Nem, – vélte Heller báró, a nagy ugrató, – mert hátha azért mentette
meg az orvos a csábító életét, mert nem akarta, hogy komótosan haljon
meg, az ő előirányzott beavatkozása nélkül! Hátha oly intenziv volt
benne a bosszúvágy, hogy mindenáron fojtani akart!?

– Azt megtehette volna az operáczió előtt is, – védte a maga
álláspontját Gekszi.

– Az nem lett volna viczcz, – jegyezte meg Heller.

– Van benne valami, – mondta Klimanóczy hótt komolysággal. – Miklós, –
fordult Zádor felé, a ki láthatólag unatkozva, félig hátat fordítva a
társaságnak, egy mély zsöllyében elnyúltan, a kandalló tüzét piszkálta,
– Miklós, mi a te véleményed?

– Semmi, – volt a válasz.

– Nem hallgattál ide?

– Nem, de azért mindent hallottam.

Klimanóczy kordiálisan a szűkszavú ember vállára csapott.

– Ne légy savanyú, Niki. Egy pár nap óta nem lehet rádismerni, olyan
unalmas vagy.

– Igazad van, – s fölemelkedett Zádor Miklós, – nem is kellene nekem
most idejárnom.

– Hát hova?

– Valami műhelybe, a hol dolgoznak az emberek.

A társaság egy része a beszélgetők felé fordult. Mindég érdekes volt, a
mit Zádor Miklós mondott.

– Műhelybe? – nevetett Klimanóczy. – Nincs izzasztóbb műhely, mint a
bakk-szoba, az pedig van a kaszinóban is.

– Nem olyan műhelyt értek. Olyat, a hol a dinamitot gyártják, a mely
felrobbantja a bakkszobákat…

Mondván, köszönés nélkül távozott.

Az urak csodálkozva néztek utána.

– Mi lelte ezt? – szólalt meg Pepszi, midőn Zádor betette maga után az
ajtót. – Hiszen ő is szokott néha bakkozni.

– Megbánta bűneit és most vezekel, – gúnyolódott Heller báró. –
Alighanem hazafiúi gondok nyomják a lelkét.

– Az rájön néha, – mondta Belényessy gróf, – azért nem kell őt
kinevetni; ennek az embernek a lelkében egész _forradalmak vajúdnak_.

– Hát ezt az országot nem fogja a forradalmaival sem újjáteremteni, –
jegyezte meg az epés Sáromberky.

Egy páran helyeslőleg bólogattak neki.

– Nem ezt, – tódította Brenday, – ez mán nem a mienk. A nagy köveket mi
hengergettük össze, de a palotában más lakik.

– Kérlek, – idegeskedett a miniszterelnök, – az én jelenlétemben ne
antiszemitáskodjatok… Ez szűkkeblűség, megalázkodás. Elismerése annak,
hogy féltek a kisebbségtől, erősebbnek tartjátok magatoknál… Ha úgy
lenne, szégyellenünk kellene magunkat. Ne jajgassatok, ne simfeljetek,
de dolgozzatok ti is. Krisztus is azt mondta Szent Péternek (a kit
egyszer elkapott az ár, de fülebotját se mozgatta, hogy kimeneküljön a
veszedelemből, csak váltig Isten segítségét kérte): Hisz megsegít az
Isten, de rugdalódz magad is.

Senki sem értette a kormányférfiú kifakadását.

– Ki beszélt itt antiszemitizmusról? – kérdezte Brenday.

A kérdéstől még idegesebb lett a hatalmas úr, belesuhintott a levegőbe
és távozott.

Miután csupa független, illetve politikai szempontból hasznavehetetlen
ember volt a társaságban, általános kaczagás követte az óvatos
államférfi sikerületlen föllépését.

A társaság ezzel oszladozni is kezdett. Tarokkparthiek állottak össze,
néhányan bakkozni mentek, néhányan haza…

Tizenegy óra volt. A szolidabb urak hazamenetelének ideje. Bérkocsik és
automobilok robogtak-búgtak keresztül-kasul a kaszinóépület kapuin.
Kemény február volt.

Zádor Miklós mindazonáltal gyalogosan lépett ki a kaszinó széputczai
kapuján, könnyű rövid télikabátban, bot nélkül, keztyűtelenül. Majd
legázolta egy automobil.

– Hó, Miklós! – kiabált rá a villammotoros edény tulajdonosa szibériai
iltiszbundájából, a melyből a füle se látszott ki, – Miklós, te vagy
az?…

Az utczára érve megállott a masina. A bundás úr kilépett belőle. Zádor
ismergette, de nem tudta kitalálni, kicsoda, csak mikor egészen a
közelébe ért. Legintimebb barátja volt Csábrágh Edmond.

– Edmond! Végrevalahára! Hol csavarogtál ennyi ideig?

A fiatal gróf két kézre fogta, úgy rázta rég nem látott intimusa
jobbját.

– Ülj be az autómba, hazaviszlek.

– Nem lenne jobb, ha te is gyalog jönnél velem?… Elbeszélgetünk…

Csábrágh elbocsátotta a soffőrt.

– Hogy vagy? Mit csinálsz? – kérdezte Zádortól, miközben annak karjába
öltötte a magáét. Így sétáltak tovább.

– Először te referálj, – mondta Miklós. – Haragszom rád, hogy az időd
nagyobb részét külföldön töltöd. Vannak kötelességek is.

– Igazad van. De látod, fiatal vagyok, élvezni szeretem az életet s ez a
mi fővárosunk mit nyújt nekem?

– Semmit, abban egyezek veled. A társaság léha, gyáva és szűk látókörű.
Az embernek szinte nincs kivel beszélnie. A harczos apák, zászlósurak
ivadékai elveszekesznek egy selyemstrimflin, vagy a napi politikai
kérdéseken kérődznek, a mi még roszabb; mert a strimfli-kérdést el lehet
intézni komolyság nélkül is, holott a politikában utálatos minden
kontárság és frivolitás. Én diszkvalifikálnám a könnyelműen politizáló
urakat. A footballban kiállítja a biró a szabálytalan játékost, a
könnyelműen lovagoló jockeynak elveszi kenyerét a steward, a regattán
szinte diffamáló a roszindulatú manőverezés, csak a haza rovására lehet
szabadon és büntetlenül kontárkodni: a közszellem meghamisítása,
elmérgesítése gentleman-like dolog.

– Hm.

– Min csodálkozol?

Csábrágh megállott s barátja szemébe nézett, mintha olvasni akart volna
a lelkében.

– Miklós, tavaly ilyenkor nem voltál te ilyen.

Most Zádor öltötte karját a barátjáéba.

– Ne álljunk meg, majd elmondom, mióta változtam meg így. Mindezideig –
mindössze egy hónapja, hogy magamba szállottam, – ennek az évnek az
elejéig, magamnak és magamért éltem, mert miként te, én is szeretem az
életet élvezni. Ösztönszerűleg távol tartottam magamat a
nyilvánosságtól, mert ez nálunk piszkol. Az exponált ember egy eleven
czégtábla, a mire sárgolyóval dobálóznak: a politikai vetélytárs, a
zsurnaliszta, a zsaroló szélhámos, a stréber. Untam ezt a piszkot, mert
szeretem a tisztaságot és a szépet, holott nincs szebb, mint a gondolat,
a tett többnyire csunya.

– Ekkora pesszimizmus! – kiáltott fel a gróf.

– Azóta változtam meg, – folytatta Zádor, nem reflektálva barátja
megjegyzésére, – mióta kiléptem a porondra, illetve mióta közszereplésem
útját egyengetem.

– Nos?

– Rájöttem, hogy ebben az országban, a melynek legalább egy tizedrészét
az én ősöm hódította meg magyarok számára, nincs helyem. Minden ülő- és
állóhely elfoglalva, olyanok által pedig, a kiknek úgyszólván semmi
közük az államépülethez, a melynek köveit mi, a történelmi nemzet
hordoztunk össze saját költségünkön. Ebben az épületben a mi vérünk az
összetartó malter, őseink verejtéke, altruizmusa, virtusa a vakolat s
mégsem mi lakunk benne, hanem a mi liberalizmusunk kegyeiből fölhizott,
elkapatott elem, a melyre nézve a haza alig jelent többet, mint egy
boldogulási alapot, Operations-bazist.

Csábrágh elszontyolodott. Nem annyira a bemutatott kép sötétségén (annak
az élethűségében nem hitt), mint inkább barátja pesszimizmusán. Nem tett
rá megjegyzést. A két fiatalember egyideig hallgatagon rótta a sikos
járdát, míglen újra megszólalt Zádor.

– Te nem látod a helyzetet, mert gazdag vagy és nem álltál a középen.
Idáig én sem láttam, mert én is félreállottam, pedig szegény vagyok.
Rájöttem, hogy nincs jogom finnyáskodni. A közélet torturáit ki kell
állani, miként őseink kiállottak a harczok zivatarának. A csatamező, a
sárral kevert vér, a halálhörgés is undorító, ha helyszini szemle
alapján itéljük meg, de micsoda érzéseket sarjaztat, mily eszményeket
termel s erényeket nevel az emberi magaslatok perspektiváján át nézve!…
Nekünk nem szabad magunkat kivonnunk a küzdelemből azért, mert
bepiszkoljuk kezünket, különben lassanként minden befolyást és pozicziót
elcsikarnak tőlünk az újmagyarok. Vedd példának – folytatta Miklós
szenvedelemmel – az én nemzetségemet. A XVI. században még százhuszonöt
birtokunk volt, ma hat hitvány parczella van a család kezén. Hová lett a
többi? A fele a Karaffa-törvényszék biráinak, illetve azok utódjainak
tulajdonába ment át (a hóhérkötelet kellett vele megfizetni), egy
negyedrészét németországi honosságú mágnások birják, a többit
széjjelkapkodták potom áron az újmagyarok…

– Nem vigyáztatok, rosszúl gazdálkodtatok, – jegyezte meg Csábrágh
nyugtalankodva.

– Persze nem, – s keserűen felkaczagott Zádor, – de hol van az megirva,
hogy a te utódaid valamennyien vigyázni fognak a te latifundumaidra,
mint okos elődeid?

– Az hitbizomány, – mondta Csábrágh önkéntelenül összerezzenve, – azt az
én utódaim el nem költhetik.

– Gondolod?!…

Csábrágh nagyot nézett.

– Persze hogy gondolom.

– Hát ne gondold. Ujmagyarország a liberalizmus s szabadságjogok nevében
ki fogja vivni a kötött birtok felszabadítását, mert pályázik arra is.
Nem látod a jelenségeket? A holt kézen fekvő vagyont máris megtámadták
elméletben. A sajtó tele van idevágó rabulisztikával, magántudósok,
egyetemi tanárok tudományos könyvekben döntögetik a tulajdon
szentségének dogmáját, érlelik a földfelosztás elméletének talaját.

A gróf újra megállott. A hátán lúdbőr támadt, igen le volt hangolva…

– Nos, – kérdezte barátját, – hová lyukadsz ki? Mit kell tennünk?

– Szervezkednünk kell. Össze kell tartanunk. Vegyünk példát azoktól, a
kik megmutatták nekünk, hogy az összetartásban mennyi erő rejlik, hogy a
szervezetben tiz ember száz magabiró széthúzó egyént legyűr.

– Hogy érted? – kérdezte Csábrágh? – A konzervativ elemek
szervezkedjenek?

– Az egész régi tősgyökeres tradicziós magyar nemzet, mind a kiknek
elődei együtt dolgoztak és harczoltak velünk: nemes, polgár, paraszt
egyaránt.

– Nem értem. Milyen formában szervezkedjünk?

– Úgy, a hogy a szabadkőmívesek.

– Ah, – rettent meg Csábrágh. – Titkosan?

– Dobbal verebet fogni nem lehet. A czél nagy, emberfeletti erőt kiván,
úgyszólván egy természetessé lett természetellenes fejlődési folyamatot
van hivatva megállítani és új irányba terelni. A társadalom, az egész
nemzet reformjáról van szó. Mit határoz itt az eszközök ethikája? A
czélt tekintve, minden eszköz jogosultságát annak hatékonysága adja meg.

A két barát a Bajza-utcza sarkáig ért az Andrássy-úton. Csábrágh
láthatólag izgatott volt.

– S te vállalod a szervezés munkáját? – kérdezte, miközben búcsúzóul
kezet nyújtott Miklósnak.

– Vállalom. A tervezete már kész az agyamban, csak ember kell még hozzá…

– Veled tartok, – ajánlta fel magát a hitbizományos úr. – Szólj, ha
szükséged lesz reám.

– Köszönöm és számítok reád. A haza nevében!

– _A haza nevében!_…

A két férfi megrázta egymás kezét, aztán elvált a csikorgó hideg éjben.
Csábrágh visszatért a belváros felé, Miklós befordult a Bajza-utczába.
Arcza égett a dermesztő hidegben lelke lángjától, szinte lekivánkozott
róla az a vékony télikabát is, a mely rajta volt. Aczéllá volt edzve a
teste. De az akarata is…

Alig ment Zádor száz lépést lakása felé, szeme megakadt valamiben. Egy
ház kapuja sarkában meghatározhatatlan szürke tömeget pillantott meg.
Kezdetben azt hitte, hogy valami eldobott ruhadarab. De ki dobhatta el
és miért? Már csak megnézi, mi lehet igazában. Elég világos volt az éj,
de a kapu mélyedése árnyékot vetett eléje. Gyufát gyújtott s az
alaktalan tömeg felé tartotta… Alig hitt a szemének. Egy tiz-tizenegy
éves leányka gunyasztott a kapuban, nagykendőkbe bugyolálva, a melyekből
csak az arcza látszott ki.

– Kisleány!

Semmi válasz.

– Kisleány, mi bajod? Hogy kerültél ide?

S hogy újra nem felelt a gyermek, megfogta Miklós a karját, hogy
fölébreszsze. Azt hitte, hogy aludt… Nemcsak aludt a gyermek, meg volt
dermedve. Ujjai kemények és szárazak voltak, mint az üveg.

Zádor nem sokat okoskodott, felkapta az elhagyott leánykát s elkezdett
vele hazafelé szaladni. Majd megtudja otthon, hullát visz-e az ölében,
vagy van-e még lélek a gyermekben… A harmadik ház kapuján becsengetett.
Ott lakott. A házmesternek, meglátván az előkelő urat szomorú, rongyos
terhével, tágranyílt a szeme.

– Mit visz a méltóságos úr?… Tessék, majd én fölviszem.

Zádor nem adta oda a gyermeket.

– Köszönöm házmester… Hanem ha szivességet akar nekem tenni, szaladjon
előre s költse fel a gazdasszonyomat, aztán szóljon be a harmadik
emeletre, a doktorhoz, azonnal kéretem: egy megfagyott gyermeket hoztam
magammal.

A becsületes háziburkus kettesével vette a lépcsőt, hogy a parancsnak
eleget tegyen. Gábrinét, a gazdasszonyát már a kivilágított előszobában
találta Miklós, midőn a kis koldussal ölében lakásához ért…

– Jesszusom, mit hoz a méltóságos úr?

– Gyújtson tüzet, Gábriné s melegítsen vizet,

Zádor a cselédszobába vitte a megfagyott kis teremtést s letette a
gazdasszony ágyára.

– Gábriné, vetkőztesse le.

– Isten, ki vagy a mennyekben, egy leányka!

Többet nem óbégatott a jó asszony, gyors, bátor kézzel hozzáfogott a
gyermek levetkőztetéséhez. Aztán ösztönszerűleg dörzsölni kezdte annak
merev tagjait, de gazdája beszüntette az igyekezetét.

– Hagyja Gábriné, menjen a konyhába s gyújtson tüzet. Az élesztéshez
jobban ért a doktor.

Lupus in fabula: a doktor megérkezett, a házmester társaságában.

– Parancsol, méltóságos uram?

– Vizsgálja meg kérem ezt a gyereket: él-e.

Az orvos azonnal munkához látott: az ágyra hajolt s a kis koldus mellére
tapasztotta fülét.

– Él, – mondta egy pillanat mulva. – Szaladjon a házmester a lakásomra s
kérjen a feleségemtől aethert…

Alig tiz percznyi kezelés után fölengedtek a kis leány dermedt tagjai,
szeme kinyilt, ajkai megvonaglottak.

– Meg van mentve, – mondta az orvos, s miután megadta Gábrinének
utasításait, ajánlotta magát.

A jó asszony akkorára már fel is forralta a vizet, majd felgyújtotta a
házat, oly nagy tüzet csinált… Mindenekelőtt megfürdette a gyermeket,
dohszagú, ványadt kis testét megszappanozta, leöblítette langyos vizzel.

Miklós szobájába ment. Világosságot csinált s szokása ellenére
fölcsavarta a villamos kályha gombját is. Öt percz mulva kellemes meleg
áram járta át a hálószobát. Miklós egy bőrzsöllébe vetette magát s merő
szemmel, mozdulatlanul bámult bele a kályha izzó rézdobjába, míg meg nem
zsibbadtak érzékei. Annyira uralkodott magán, hogy ha akarta, be tudta
szüntetni agya működését is. Most is beszüntette. Ez a nirvana-szerű
lethárgia (öntudatos léttelenség) jótékony hatással volt a szellemére.
Friss ötletek, meglepő képzetek támadtak az agyában. De nem adta át
magát a sajátszerű mámornak, csak egy negyedórára. Akkor hirtelen
elhatározással elűzte magától a rózsaszin ködöt, a mely lelkére
szállott. Lecsavarta a kályhát és iróasztalához ült. Először megcsókolta
édesanyja odaállított arczképét, aztán munkához látott. Irt. Olyan
ünnepies volt az arcza, mintha egy nemzetet reprezentált volna milliók
nevében. Viharos sietséggel rótta a sorokat, szinte kényszerítette a
tollát, hogy lépést tartson automatikusan tornyosodó gondolataival…
Egyszerre csak lecsapta a tollat egy sor, egy mondat közepén. Hátradőlt
székében, mintha meglökte volna valaki, vagy valami súlyos életbevágó
mulasztás jutott volna eszébe. Csengetett.

Gábriné belépett.

– Parancsol, méltóságos uram?

– Hogy van a gyerek?

– Jól, hál’ Istennek. Megfürdettem, adtam neki forró kávét; egy literre
valót bevett szegényke, úgy ki volt éheztetve; aztán megágyaztam neki a
kanapéra…

– Alszik?

– Nem. Nem tud elaludni. Az a bogara szegény pelécskének, hogy elviszik
tőlem s újra kiteszik a fagyba a kapu alá.

– Mit mond? Ki tette oda?

– Nem mondja meg. Faggattam, de fél vallani.

Miklós gondolkozott egy pillanatig, aztán elhatározta magát.

– Gábriné, én bemegyek hozzá. Látni akarom…

A kis lelencz egy szivettépő sikolyt hallatott, midőn meglátta a Gábriné
nyomában belépő férfit.

A gazdasszony hozzá sietett, átkarolta s megnyugtató szavakkal
lecsillapította beteg gyermekidegeit.

– Ne félj, csacsika. Senki se bánt. A méltóságos úr az, a ki megmentett,
ölében hozott ide a kapu alól.

A kislány tágra nyitotta szemét. Az ijedtség kifejezése egyszeribe
eltűnt arczáról s merő, szinte állatias csudálatnak adott helyet.

– A méltóságos úr? – hebegte. – Akkor nem félek. – S szinte pajzán
sietséggel leugrott a kanapéról s úgy a hogy volt, a Gábriné hosszú
ingében, megmentőjéhez szaladt, megragadta annak kezét s egy alázatos
csókot czuppantott reá.

Miklós megsimogatta a gyermek haját, szintelen, durva, vöröses sörényét.

– Jól érzed magad, kislány? Nem fáj semmi?

– Semmi. A néni igen jó, nagyon szeretem. Megkértem, ne adjon oda
senkinek… Ő megigérte, hogy nem – s félénken Miklósra sandított a
szerencsétlen kis teremtés.

– Maradhatsz tőlem is, – válaszolt Zádor a gyermek riadt, esdeklő
tekintetére, – holnap majd bejelentem a hatóságnál, hogy vállalom a
nevelésedet.

A kisleány erre már le is térdelt s így térdenállva ismét megcsókolta a
Miklós kezét. Miklós nem állhatta meg: felkarolta a gyermeket s homlokon
csókolta.

– Légy jó s szeretni fogunk… Szoktál imádkozni?

– Nem.

– Nem? Hát nem tanított meg rá mamád vagy a tanító néni?

– Én nem jártam iskolába, nincs anyám, nekem egész nap kéregetni
kellett…

Zádor visszatért szobájába iróasztala mellé. Ám az egyszer sehogysem
engedelmeskedett akaratának a feje. Gondolatait elmélyítette a
végletekig, oly képzetei támadtak, a melyeknek kifejezésére nem talált
szavakat. Elméje a legáltalánosabb s ennélfogva a legelvontabb, talán
még soha nem érintett emberi problemák körül forgott, züremlett… A
khaoszban egyetlen társadalommá folyt össze az egész emberiség s a
monstre-társadalom minden egyes egyedének egyforma joga és értéke volt.
A határoló, szétválasztó, megkülönböztető distinkcziók megszüntek:
minden szabad volt mindenkinek, a bűn is, a mi ennélfogva nem volt
abszolut bűn, mert jog is volt: az élet kényszerjoga.




VI. Napi, a nagy proletár.

Pont hét órakor bekopogtatott Gábriné gazdája hálószobájának ajtaján.
Lórika is – nagynehezen kivallotta keresztnevét az utczáról felszedett
koldusleányka, – vele ment a szoknyájába csimpeszkedve. Már négy hete,
hogy a háznál volt, de soha még egy pillanatra sem tágított az ő Máli
nénije mellől, ott söndörgött körülötte takarításkor, vele ment a
piaczra is. Még mindig félt, hogy kiragadják új boldog otthonából. De
hogy kitől félt, azt nem merte megmondani. Ha faggatta Máli néni,
keserves zokogásba tört ki és nem felelt.

Különben nem volt alkalmatlan a kis árva, rendkívül ragaszkodott a
gazdasszonyhoz; megmentőjéből, annak minden egyes szavából, tettéből,
mozdulatából Máli nénivel együtt valóságos kultuszt csinált.
Reggelenként bekérezkedett hozzá kézcsókra s ez alkalomra fehér
köténykét öltött s vizes kefével addig nyalta rakonczátlan kondri haját,
míg sima lett…

Máli néni belépett ura szobájába. Lórika ezalatt szorosan odalapult az
ajtóhoz és várt, míg beszólítják. Csak egy perczig kellett várakoznia.

– Jó reggelt Lórika, – köszöntötte Miklós az ágyból a belépő gyermeket.

Ez hozzá lépett, elhalászta a férfi kezét s egy egészséges puszit
csattantott reá csak aztán felelt.

– Kezitcsókolom, méltóságos úr, igen jól vagyok.

Azzal egyenesen nekiment a méltóságos úr czipőinek, ölébe kapta ruháit
is s ment velük kifelé, a dolgozószobába, ott várta be, míg Máli néni
kijön hozzá. Mert nem kell ám azt hinni, hogy Lórika a jólétben csak úgy
lopta a napot. Ő fényesítette a méltóságos úr czipőit, varrta rá ruháira
a leszakadt vagy meglazult gombot, a lepedőjét is ő gyűrte a derékalj
alá, hogy ránczot ne vessen, a hajkefék és fésűk tisztogatását sem
hagyta volna a világért sem másra, egyszóval egész délig szobaleányka
volt Lórika, de délután sem hevert: akkor tanult. Egyelőre Máli néni
tanította a betűvetésre, olvasásra és imádkozni. A kisbetűket már tudta
is hiba nélkül. Az imádságok közül is hármat. Oly jól pedig, hogy a
reggeli és estvéli fohász szövegébe egész magától bele tudta kombinálni
az ő megmentője nevét…

– Hogy aludt a méltóságos úr? – kérdezte, midőn Máli néni kijött.

– Jól, hál’ Istennek.

– A lepedője nem vetett ránczot?

Gábriné elmosolyodott.

– Nem, fiam.

– A gombja, – dicsekedett a kislány – a mit tegnap felvarrtam a
nadrágjára, – s megránczigálta az illető gombot, – olyan erősen áll,
hogy le se lehet szakítani.

– Ügyes kisleány vagy; jól viseld magad ezentúl is.

A gyermek a kapott dicsérettől meghatva, rengeteg ügybuzgalommal kapta
fel a méltóságos úr ideiglenesen földretett czipőjét s vigan hopkálva
követte Gábrinét a konyhába.

Miklós ezalatt kiugrott ágyából, kicsapta az ablakot s papucsba
bujtatván a lábát, lehányta magáról a hálóinget. Majd benyitott a
szomszédos fürdőszobába s egyenesen a zuhany alá állott. A hőmérő
higanyoszlopa 0 fokot mutatott, de így szokta ő azt tiz fok hidegben is.
Úgy meg volt edzve, hogy a legnagyobb télben sem fázott. Ledörzsölte
magát tetőtől talpig először bolyhos törülközővel, aztán a csupasz
tenyerével. Majd testgyakorlatokat végzett, elővette sulyzóit – egy
kilón kezdte s ötven kilón végezte, – s megemelgette, megcsavargatta a
levegőben a nehéz vasakat. Testét vérvörösre csípte a hideg, de azért
nem öltözött fel mindjárt, a légfürdőnek húsz perczig kellett tartania.
Félórai testápolás után végre magára vette a ruhát; egyszerre
kiöltözködött korrektül, megvetette a papucsban és hálókabátban való
«komotizálást». Úgy ült a reggelihez, a hogy odaülhetett volna a
kaszinóban is. Bőségesen evett. Sonkából, vajból, három lágytojásból,
ugyanannyi csésze angol theából állott a reggelije. Reggeli után
kisétált. Télikabátot nem vett magára. Zérus fok felett egy szál ruhában
szokott kijárni, még ha fújt is a szél, a mi megkétszerezi a hideget.
Sokan különködésnek, sőt póznak tartották ezeket a testedzési
_szertelenségeket_, ő viszont egyenesen műveletlenségnek minősítette azt
a nembánomságot, a melylyel a magyar ember, bízva őserejében, teste
gondját végkép a természetre hagyja. Az volt a hite, hogy a nemzetek
termelési képességét a fizikai erők teljes kiképzése által meg lehet
kétszerezni. Ennélfogva valóságos polgári kötelesség a fizikum
épentartása, annak elhanyagolása viszont ostoba léhaság…

Jó félóráig sétált Zádor Miklós az utczákon, aztán, tiz óra tájban,
hazament. Lórika már ott leste az ajtóban:

– Méltóságos úr, az a tegnapi ember megint itt van, a dolgozóban
szivarozik.

– Tudom Lórika, én kérettem ide.

A dolgozószobában csakugyan ott szivarozott a _tegnapi ember_, bár
lehetett volna mondani mindennapinak is, mert egy hónap óta állandó
délelőtti látogatója volt Miklósnak…

– Szervusz Miklós.

– Isten hozott, Napi.

Napi a Napoleon névnek volt a rövidítése. Még tanulókorában ragasztották
rá czimborái Bodonyi Benczére, a ki akkor még kivételes energiájú,
szinte erőszakos fiú volt; erősebb is társainál, eszesebb is,
jellemesebb is. A fiúk félték és tisztelték, professzorai nagy jövőt
jósoltak neki. Valameddig tanuló volt, be is váltotta a hozzá fűzött
reményeket, minden vizsgáját kitüntetéssel tette le az egyetemen is.
Utriusque juris doctor lett, de megszerezte a tanári oklevelet is.
Joghallgató korában az olvasókör elnöke volt, de az athletikai klubbnak
is ő volt a büszkesége. Huszonnégy éves korában még egy pályadíjat nyert
az Akadémián, aztán egyszerre letűnt a láthatárról. Két évig egy alföldi
városkában volt eltemetve, mint gimnáziumi tanár, majd egy fővárosi
laphoz került, de nem vált be se itt, se ott. Összeférhetlen természetű
ember, mondták kollegái. De nem az volt az igazság, hanem az, hogy
szellemi fölénye, mondhatni lángelméje, nyomasztó súlylyal nehezedett rá
középszerű környezetére s az ilyen erkölcsi teher mindig kellemetlen,
azt, hacsak lehetséges, lerázza magáról a nyájbeli ember. Tömegösztön
lebunkózni azt, a ki az átlagnál magasabb. Alighanem ennek köszönhette
Napi is, hogy semmire sem vitte az életben, holott napoleoni szerepet
játszott az iskolák padjai között. Miklóssal való ismeretsége, a mi
később igaz barátsággá melegedett, még onnan datálódott s végképen
sohasem szakadt meg, bár Miklósnak nem volt könnyű látszólagosan nyers
természetét s megátalkodott czinizmusát legyőznie.

– Nagyúr vagy, – így honorálta nem egyszer barátja ragaszkodását, – mit
ereszkedel le hozzám, komisz _téntanyalóhoz_, a kaszinóban a helyed a
_talpnyalók_ között!

Összevesztek, de csak kibékültek megint. Zádor Miklós többre tartotta a
kicsapott professzort egy egész tudóstársaságnál.

A két barát viszonya azonban igazában csak az utóbbi időben erősödött
meg. Egy ethikai ponton úgy összetalálkozott a lelkük és szellemük, hogy
szinte elválaszthatatlanok lettek…

– Régen vársz rám, Napi? – kérdezte a házigazda látogatóját, miközben
szembe vele, egy zsöllyébe ült.

– Félórája. Kissé korábban jöttem, mert fáztam az utczán.

– Okosan tetted. Reggeli után vagy?

– De még mennyire. Épen négy órája, hogy reggeliztem.

– Akkor rendelek neked theát.

– Nem kell az az úri lötyök, inkább szalonnát adj nekem.

Miklós csengetett és megrendelte a kért szalonnát.

– Végeztél valamit, Napi?

Napi kihúzott zsebéből egy elég vaskos füzetet és átnyújtotta Miklósnak.

– Tessék, itt a tervrajz.

– Majd megtárgyaljuk, – mondta a házigazda, – de mi eredményre jutottál
Latorczayval?

– Semmire. Az egy gyáva ficzkó, csalódtam benne.

– Mit mondott?

– Hogy ő nem léphet be egy titkos társaságba, mert katonatiszt. Hogy
minden pillanatban kész meghalni a szent ügyért, de egyszerre és nem
_apránként_. Az összeesküvések és forradalmak izgalmait nem állja ki az
idegzete.

– Nem magyaráztad meg neki, hogy nincs itt összeesküvésről szó, csak
jogos önvédelemről; hogy a szövetség szervezete annyira sem lesz titkos,
mint a szabadkőmüveseké.

– Semmit sem magyaráztam meg neki. Elejtettem. Olyan vezéreknek, a kik
az első békában megcsúsznak, midőn sárkányokat kellene legyőzniök,
hasznát nem vehetjük.

– Azt tartom, túlzasz, – vélte Miklós, – nem sárkányokkal állunk mi
szemben, hanem egy erkölcsi posványnyal; nem másokat kell nekünk
legyőznünk, hanem önmagunkat kell megerősítenünk, hogy a szakadékok
áthidalására képesek legyünk…

A szalonnát behozta Gábriné; Bodonyi lekanyarított belőle egy jókora
darabot.

– Hogy képzelsz te el egy társadalmi reformot küzdelem nélkül? –
kérdezte, midőn a gazdasszony betette maga után az ajtót. – Passziv
resisztenczia? Kiket akarsz kikoplalni? Ismered-e az élősdi férgek
természetrajzát?

– Nem értelek.

– Pedig a tétel igen egyszerű, – magyarázta a nagy csontos ember
felágaskodva, hogy szinte egy egész fejjel magasabbnak tűnt fel, mint a
milyennek ülve látszott, – a tétel világos, mint a nap. Az öreg
tölgyfát, a melynek amúgy is meg vannak már az odvai, a viharvert óriást
csak úgy lehet az enyészettől megmenteni, ha kiirtjuk a rajta élősködő
gombákat; a preventiv ápolás, visszametszés, a trágya használhat a
csemetének, de a már teljesen kifejlődött fa nedvkeringését nem mozdítja
elő. Van annak elegendő felszivó gyökere a nélkül is; nem ott a hiba,
hanem ott, hogy az élősdinek még több gyökere van, a mi egy sem a földet
szíjja, hanem a fát.

Miklós megrázta fejét.

– Ez a mi kulturhadjáratunk – mondta elgondolkozva, – mégsem lehet
kimondottan agressziv.

– Különben nem kapunk rá embert, – vágott szavába a kopott Napoleon. –
Igazad van: ettől lehet tartani. De ha így áll a bál, – folytatta
szenvedelemmel, – ha nincs bennünk, a művelődési harcz megindítóiban
annyi szuggeráló erő, hogy megigézzük a lelkeket, fölébresszük a bennük
szunnyadó intellektuális és erkölcsi erőket, úgyis hiába minden: akkor
befalazhatják tőlünk a kripta ajtaját a modern magyarok.

Most Miklós is felállott. Le s fel járkált a szobában.

– Mi módon érvényesítsük a mi szuggeráló erőnket – kérdezte egy pár
percznyi hallgatás után – egy titkos szövetség keretei között?

– A szövetségnek titkosnak kell lennie, – magyarázta Bodonyi, – de az
eszme nyilvános: azt el kell szórni minden zugba, hogy szabadon
terjedhessen, elnyomja idővel a legszivósabb gyomot is.

– El kell szórni az eszme magvát, – tépelődött magában Miklós, – a
nélkül, hogy előkészítettük volna a talaját?!

– A talaj az megvan, – állította Bodonyi, – a talaj az hálás. Sejtelmes
vágyak kelnek-szállnak a levegőben fogantatásra várva, mint a termékeny
állattest a sarjadzás idején. Az undor és kétségbeesés, a czinizmus és
banalitás visszahatásaképen egy tisztább, szebb, becsületesebb jövő után
abajgat a többség, a léttel való egyenlőtlen küzdelemben elkorcsosodott
nemzettest. Áhítjuk az erényt, a tisztességet, új szenteket keresünk, a
kik megtisztítsanak bűneinktől s az új hitben megerősítsenek. Az eszmény
az ott él a tömegek lelkében titkosan, kifejezetlenül, mert senki sincs
vele tisztában, hogy mi a boldogság, mindenki az új Messiásra vár, a ki
forrongó érzések khaoszából kiválasztja, meghatározza, kifejezésre
juttatja azt, a minek ma még nincs neve, a mit a lelkek önmaguktól nem
képesek feldolgozni, csak ösztönszerűen sejtenek: _a jövő boldogságának
törvényeit_. A talaj az megvan, – fejezte be szavait Bodonyi, – azt az
eszméktől vemhes levegő élenye már megporlasztotta, nekünk csak vetni
kell.

– A törvényeket kell megformuláznunk! – jelentette ki Miklós
meggyőzetve, lelkesen. – Megformulázzuk! Kifejezést adunk a néplélek
titkos óhajainak; megfogalmazzuk a jövőnk tervezetét, hogy mindenki
lássa, okulhasson s meríthessen belőle.

– A formula, a fogalmazvány, – mondta Bodonyi hidegen, – a kezedben van.

– Ez a füzet, a melyet átadtál nekem?

– Igen, az az evangelium. De ez még nem elég. Egy napig sem szabad
pihennünk, prédikálnunk kell nap-nap után, hogy a kigyúlt lángok el ne
aludjanak. Az evangeliomot meg kell magyaráznunk, széjjel kell szednünk
elemeire, hogy a hitetlenek is meggyőzettessenek.

– Értelek, – egészítette ki Zádor barátja gondolatát, – egy független
hirlapra van szükségünk pro propaganda fide.

– Úgy van, – hagyta helyben Bodonyi, – valameddig kezünkben nincs a
tőke, a mely egy ilyen lap alapításához szükséges, hiábavaló minden
igyekezetünk.

– S mennyire lenne szükségünk?

– Egy millió koronára.

Miklóst láthatólag megdöbbentette az összeg nagysága.

– Sok… sok… Ennyit honnan vegyünk?

– Honnan? – Keserű elszántság szikrázott a kopott agitátor szeméből. –
Hogy honnan? Háháhá. Hát összekolduljuk. Én a garasokat hozom a
kurtakorcsmákból, te a kaszinóból az ezreseket. Isten kegyelméből
diktátoroknak születtünk, – s az asztalba vágta görcsös öklét, – de
miután nem jár a parancsunk, mert nem vagyunk hitelesítve az emberek
szemében; könyörögni, koldulni fogunk. Mutassuk meg, hogy ehhez is
értünk, s nem szégyelljük a tarisznyát, ha úgy követeli a haza érdeke,
mi íjjas honfoglaló magyarok kevély ivadékai.

Miklós egy darabig szóhoz nem jutott bokrosodó gondolataitól.

– Ne törd a fejedet, – intette a lánglelkű proletár, – vágj bele a
dolgok közepébe: cselekedj.

Miklós megrázta barátja kezét. Valami biztató ötlet czikkázhatott az
agyán keresztül, mert szinte megdicsőült az arcza, midőn végre szóba
kapott.

– Cselekedni fogok. A lehetetlent is meg fogom kisérleni…




VII. A zádorházi nagyasszony.

A gőzös becsikorgott a zádorházi állomásra… egyet-kettőt kaffantott a
masina, aztán végkép elcsendesedett.

Zádor Miklós kiugrott a vonatból. Egy galambősz, sárgaliberiás aggastyán
sietett eléje s erővel kezet akart neki csókolni.

– Nem engedem, Sándor bácsi… Tudja, hogy nem szeretem…

Az alázatos öregecske elszontyolodott. Mondani is akart valamit, de
valahogy megbicsaklott a hangja: tagolatlan nyöszörgéssé nyomorodott a
torkában. Ötven esztendő óta szolgálta a Zádor családot, magasabbrendű
lényt látott minden egyes tagjában s oly érzékenynyé tette a kegyelete,
hogy fogatlan szája mindig sirásra biggyedt, valahányszor Miklós ősei
fészkébe hazajött. Pedig nem őt szolgálta. Immár húsz esztendeje, hogy
atyjától átszegődött a nénjéhez, Zádor Ádám, a nagybátyja özvegyéhez.
Miklós különben sem tartott háztartást, bérbeadta birtokát kastélyostul
s valahányszor Zádorházára jött, nénjénél szállott meg. Az öreg Sándor
annak megbizásából várta őt a vasútnál.

– Hogy vannak otthon? – kérdezte Miklós az öreget, mialatt a reá váró,
sárga posztóval bélelt antidiliuviális csézába lépett.

– Jól, hál’ Istennek, a méltóságos báróné ma is csak olyan fürge, mint
húsz éves korában.

Mondván, egy rengeteg lábzsákba akarta begyűrni a Miklós lábát, a mi
ellen ez kézzel-lábbal tiltakozott.

– Nem fázom, öregem, hagyja…

– Akkor legalább a bundát, instállom, a méltóságos asszony igen lelkemre
kötötte…

– Bunda se kell, azt vegye fel maga.

Az öreg inas úgy velte, hódprémes bundát így még meg nem sértettek,
mióta világ a világ.

– Én-e, kezit csókolom? Inkább itt fagyok meg helyben. Nem métsztatott
megösmerni: hisz ez az öreg Ádám úr bundája vót…

– Akkor – mondta Miklós, – üljön be legalább a kocsiba, megfagy a bakon.

– Nojszen majd adna nekem a méltóságos báróné, – s jóizűen elkaczagta
magát az öreg szolga, mert inkább tréfának vette a kocsiba való
beinvitálását; a bakra ült.

A kocsis csettintett, a két elhizott lovacska beledűlt a hámba s egy
keserves nyögés után elkoczogott.

Épen leszállóban volt a nap, a világítás tisztét a fehér hómező vette
át. Bár feljött a hold, de csak kiflialakban jelentkezett a
csillagszöges égen. Miklós oda fordította tekintetét. A fővárosban
sohasem jutott eszébe, hogy a csillagokat vizsgálja, itt, szülőfaluja
határában, régi ösmerősként üdvözölte az eget; innen tudta az állását
valamennyi csillagnak. (Az ott a kastély tornya irányában a
gönczölszekere a kiskocsissal, a temető felett a fiastyúk húzódik meg
csibéivel; az esthajnalcsillag amott az ég peremén csak olyan fényes,
mint volt hajdanában, a mikor rövid nadrágban hajkurászta a kabóczákat a
páston…) Hej, hiába, az egész életnek sincs akkora értéke, mint a
gyermekkori emlékeknek, a melyeket tündéri távolból hajt fel a képzelet.
Csak az az édes, csak az a drága, a mi utólérhetetlen,
visszahozhatatlan. Isten a megmondhatója, miért olyan szivárványszerűek
az emberek legboldogítóbb lelki kincsei!…

Miklós egész elszomorodott, mire a faluba ért a kocsi. Most különösen
nagy oka volt a szomorúságra… Ám összeszedte magát, mire nénje kastélya
elé ért, már mosolygott, hogy Marcsuskának, öreg dajkájának, a ki szokás
szerint ott söndörgött, leskődött rá (hogy első lehessen, a ki
üdvözölje) a ház sarkában, meg ne essen rajta a szive. Magához
szólította az alázatos töpörödött anyókát, megölelte, megcsókolta az
arczát, nem törődve ránczai közé szűrődő könnyeivel.

– Hogy van, daduska lelkem? Látom, ma is csak olyan menyecske, mint
tavaly.

A menyecske csak tovább zokogott, érzései kifejezésére nem akadt szava…

Miklós belépett az előterembe, a melyben egyetlen kőolajlámpa
világított. A kőkoczkák ismerősen kongtak súlyos léptei alatt. Az öreg
Sándor előtte botrogott a félhomályban, s kitárta neki az ebédlő
ajtaját. Itt is csak egy lámpa pislogott. Az ősök árnyékbavesző fejei
neheztelőleg bólogattak le reá a falról… Nagy okuk volt a szomorúságra
az ősöknek is. Miklós úgy hitte legalább. Kényelmetlenül érezte magát a
gyéren butorozott boltives teremben. Több világosságra vágyott. Mintha
dohszaga lett volna a komoly félhomálynak. Pedig még le is ültette az
öreg inas, a miből megtudta Miklós, hogy nénje nem bocsátja egyhamar
maga elé…

Különös asszony volt a Zádor Ádám özvegye. Beosztotta a napját apróra s
ettől a beosztástól senki kedvéért nem tágított. Ha az állott a
programmján, hogy hattól hétig harisnyát kell foltoznia, stoppolt, ha
úgy kellett is a hozzávaló lyukas harisnyát kölcsönkérnie. S szót sem
szólt senkihez, mialatt foglalatoskodott.

Aránylag elég szerencséje volt Miklósnak, alig ült öt perczig a
barátságtalan, petroleumfüstös teremben, magához kérette a nénje,
született Lilien Paulina bárónő, a thüringiai származású dáma.

A szoba, a melyben öccsét fogadta, már egész más képet mutatott, mint az
ebédlő. Tizenkét vastag gyertya égett két szépmivű fali karos
gyertyatartóban, további kettő az asztalon világított. Valóban volt mit
megvilágítania. Valami ünnepies, szinte merev előkelőség jellemezte a
női szalon egész berendezését, kezdve a cseresznyevörös selyemmel
behúzott, világos keretes Biedermeyer garniturától le egész addig a két
gyöngyvarrottas párnáig, a melyen jobbra és balra az asszony trónusától
két hófehér angoramacska nyújtózkodott. Minden egyes butordarab (kép,
szobrocska és egyéb apróság) a helyén volt, szinte szervesen
illeszkedett bele a dámaszoba stiljébe a legjellegzetesebben maga a
lakója. Finom arczélű, aggkora ellenére karcsú marquise-termetű dáma
volt. Halántékán lógó ezüstszin vuklicskáival s negédes kontyára
bigyesztett kukolájával úgy nézett ki, mint egy megelevenedett ó-szász
porczellán figura. Nagyon szép volt, művésziesen előkelő még most is,
csillogó sötétkék szeme s csudálatosan fekete szemöldöke meghazudtolták
nyolczvan éves korát.

Egy kerekded, minétbevaló kézlejtéssel üdvözölte öccsét, a ki
tiszteletteljes mély meghajlás után egy csókot lehellt újjai hegyére.

– Bonsoir, cher parent. (Jó estét, kedves rokon) – s egy újabb, de egész
másforma gesztussal helyet mutatott neki.

Miklós leült s bocsánatot kért a finom dámától, hogy megháborgatta
klasszikus, (így fejezte ki magát) szépséges nyugalmában.

– Úgy tudom, édes Miklós, – válaszolt a néni mentegetődzésére, – maga az
én egyedüli élő magyar rokonom, de a nélkül is szivesen látnám, mert
erősen emlékeztet az én boldogult uramra.

A fiatalember meghajolt székében.

– Néném mindig nagyon kegyes volt hozzám.

– Akkor kár volt a kegyes nénit annyira elhanyagolni, – jegyezte meg a
galambősz dáma, mutatóújjával kaczér negédességgel fenyegetve meg
öcscsét, – a néni különködő kissé, talán idegenszerű is, «az erős
férfiak nemes hazájában» nem tudott stilszerűen elhelyezkedni, de az
elhanyagolást azért talán nem érdemli meg, mert a szive: az magyar.

– A beszédje is, kedves néném, – jegyezte meg Miklós őszintén, – oly
választékos és zengzetes nyelven ma már nem is igen társalognak az
emberek.

– Hja, én még a Vörösmarty és Kisfaludy könyveiből tanultam meg
magyarul, az ő nyelvük tiszta volt és finom, mint egy sainte vierge
(szent szűz), nem olyan _grácziátlan_ és _meztelen_, mint a melyen az
ujságok s a mai irók szólnak hozzánk…

Az egyik angora macska, a kandúr, megunta a heverést, felült két hátsó
lábára, kinyújtóztatta zsibbadt tagjait s miután hatalmas ásítással
könnyített a lelkén, merész szökéssel átugrott a Miklós ölébe, annak
keze alá fúrva buksi fejét.

A néni elnevette magát. Üde, szinte dallamos volt a kaczagása, mint egy
fiatal leányé.

– Czirógassa meg… Azt akarja a haszontalan, hogy megczirógassák.

– Ismerem a természetét, – mondta Miklós s megvakargatta a törlészkedő
czicza fületövét, a mire az legott elkezdett fonni, oly hangosan
dorombolt, hogy beillett volna hortyogásnak is…

Hamarosan komolyra fordult a beszéd sora a szép antikveretű nénike s
erőtől duzzadó fiatal öccse között.

– Nemde a birtokot jött megnézni, cher Miklós?

Lecsuklott a fiatalember feje.

– Igen, – mondta, kínosan ejtve ki a szót. – Azaz – javította ki magát,
– nem is annyira _nézni_ jöttem én…

– Mint?

– El akarom adni a birtokomat. El _kell_ adnom…

Egy pillanatra megcsuklott a fegyelmezett nagyúri dáma dereka, mintha
megvonaglottak volna porcellán arczának idegei is. Hátradőlt székében s
behúnyta szemét, ajaka szigorú lett, úgy elkeskenyedett, mint egy
vonalzó. De csakis egy pillanatig tartott örökasszonyi bájosságának eme
hirtelen elkeményedése, a másik pillanatban már ismét mosolygott a
szeme.

– Ah, cher Miklós, el akarja adni?!…

– Ezer koronát igérnek holdjáért, – mondta Miklós száraz torokból – s
négyszáznak is alig hozza meg a kamatját…

– Ne mentegesse magát, Miklós, ne… Önjogú… Mit akar venni a birtoka
árán? Valami ideája van?

Hizelgő akart lenni a dáma hangja, de a tónust sehogysem találta el:
végképen elvesztette melodiáját, úgy hangzott, mint a fakalapács.

– Igen, – válaszolta Miklós gyönge hangon, – egy ideám van. – Majd
leküzdte gyöngeségét s bátran nénje szemébe nézett. – Annak a birtoknak
az árán én egy egész országot akarok venni.

– Ah, – kérdezte a néni édeskés maszkot öltve, de gúnyt lehellve, –
talán egy szigetet bánánfákkal és papagájokkal?

– Nem szigetet papagájokkal, – utasította vissza Miklós a gúnyt
szerényen, de keserűen, – hanem egy kontinentális országot, magukról
megfeledkezett bűnösökkel.

Finom és érzékeny volt az agg dáma elméje: rögtön kitalálta, hová czéloz
az öccse.

– Nem is annyira kontinentális, mint szellemi birodalmat, – gúnyolódott,
most már álarcz nélkül, – az szokott olyan olcsó lenni.

– Olcsó, a kinek olcsó, – mondta Miklós, – nekem igen drága, hisz
mindenemet adom oda érte.

Olyan hangon mondta ezt a fiatalember, hogy egyszeribe elapadt az öreg
dáma szatirája.

– Cher Miklós, – figyelmeztette öcscsét, – látom, hogy elérkezett a maga
ideje is: rájött a Zádorok szent kisértete, hogy a haza nevében azt a
talpalatnyi földet is kirántsa talpa alól, a mely (az általam szivem
vérével őrzött birtokon kívül) még a család kezén maradt. Ez ellen nem
lehet tenni: tudom. A maguk sorsa meg van pecsételve: a Zádoroknak el
kell pusztulniok.

– A Zádorok elpusztulhatnak, de új élet fog kelni hamvaikból… A
pusztulás természeti törvény, a megujhodás föltétele…

Egy pár pillanatra elhallgattak. Az ősz dáma törte meg a merengő
csöndet.

– Mi a terve, Nicolas?

– Egy ujság czéljaira kell a pénz.

– Hm. S kifutja a föld árából?

– Nem, az csak a fele költséget fedezi, a másik felet majd
összekéregetem.

– Mennyit tesz ki az egész?

– Egy millió koronát.

– Épen egy milliót?

– Épen.

– S megegyezett már a vevőjével?

– Körülbelől. A helybeli jegyző régen unszol: adjam oda a birtokot a
parasztoknak, jót teszek velük s magammal is.

– S miért nem adta el eddig?

– Oh, néném, – fakadt fel végre a fiatalember szivének nehezen titkolt
sebe, – a dolog így is emberfeletti fájdalmat okoz nekem. Honfoglaló
ősöm hősi munkájának utolsó földi emlékét pusztítom el, midőn az
ezeréves családi birtokot eladom. Valójában egy megrázó tragédia ez… az
utolsó jelenet…

Szaggatottan beszélt, keble zihált a megindultságtól.

Az öreg dámára ráragadt az izgatottsága.

– Nem az utolsó… az utolsó jelenetet én fogom lejátszani.

– A nagybátyám birtoka már nem Zádor vagyon, – jegyezte meg Miklós, – az
a néném tulajdona.

A fehérhajú agg nő magasra emelte büszke, méltóságos fejét.

– Nagybátyád rám hagyta, – mondta, – de én sohasem tekintettem az én
tulajdonomnak. Egy szent bizomány az az én kezemben… S azt hiszem, hiven
sáfárkodtam vele. Megtartottam az utolsó rögig. Beczéztem, javítottam,
gazdagítottam: ma mégegyszer annyit ér, mint mikor átvettem… a ti
őseitek földje hálával fizetett nekem.

Miklós lehajolt nénje átlátszó kezére s egy áhítatos csókot lehellt reá.
A szó, az a torkán akadt.

– Ám mi hasznom a sáfárkodásból, – folytatta az idegenből magyarba
szakadt nagyasszony, – midőn, látom, ennek is csak az lesz a vége, a mi
a többinek. – Te, – s egész törékeny testében megremegve fölemelkedett,
– te el fogod ezt is adni, chimaerákat fogsz hajszolni az árán.

Erre fölállott a férfi is. A perspektiva, a mely nénje szavai nyomán
megnyilt előtte, megrázta idegeit.

– Én? – kérdezte tájékozatlanul.

– Te, te, te! – erősítette a nagyasszony tragikai erővel. – Mert hiszen
a tied lesz, még pedig sokkal korábban, mintsem gondolod!

– Az enyém?

– Te vagy az utolsó Zádor. Kire hagyhatnám?

Mondván, a nagyasszony kimerülten visszaroskadt a székébe s átható
nézésű szeméből könnyek szivárogtak s hullottak alá az arczára némán,
égető szemrehányással emelve vádat az utolsó Zádor fejére.

– Oh, néném, néném!…

Miklós mélyen meg volt rendülve. Az asszony összeszedte minden erejét.

– Legyen Isten akarata szerint, – szavallta ünnepiesen, – én
mindenesetre megteszem a magamét. A család érdekét a síron túl is védeni
fogom. Én, az idegen asszony, méltó utódja akarok lenni ősanyáitoknak. A
birtokot rád hagyom, de esküdj meg itt nekem, hogy nem fogod
elidegeníteni s megesketed erre, ha lesz, a fiadat is.

Akárcsak a Zádorok valamelyik tizenhatodik századbeli ősanyja
elevenedett volna meg s szállott volna ki az ebédlőház egyik
képkeretéből: úgy állott ott szemben az ükunokával az utolsó Zádorné,
öregmódis fekete empire ruhájából misztikusan kivillanó hófehér
arczczal, előrenyújtott reszkető kezekkel.

Miklós térdreesett a felséges jelenés előtt, úgy esküdött.

– Fogadom becsületszavamra, őseim emlékére… Esküszöm!

Az öreg dáma egy pillanatra elfordította fejét. Zokogott. Majd egy
hirtelen kemény elhatározással beszüntette könnyeit.

– Keljen fel, Miklós.

A férfi nem mozdult. Mintha valami névtelen fájdalom odaszögezte volna a
földhöz.

– Kelj fel Miklós, – ismételte meg kérését a nagyasszony. Gondold meg,
hogy rám nézve már ebben a korban végzetes lehet minden elérzékenykedés.
Holott még dolgunk van egymással; addig nem akarok elmúlni, míg földi
kötelességemnek eleget nem tettem.

A férfi fölemelkedett.

– Parancsol, néném?

Holnap elhivatjuk a közjegyzőt. Addig, míg vele nem végeztünk, ne add el
a birtokodat…

Másnap megjött a közjegyző. A nagyasszony tollba mondta neki
végrendeletét, a melynek erejénél fogva Miklós egy kétezer holdas birtok
várományosa lett.

Azonkívül rögtön a kezéhez kilenczszázezer koronát kapott az utolsó
Zádor készpénzben és értékpapirokban az utolsó Zádornétól, a nemzetség
négy vármegyére szóló szállásbirtoka utolsó parczellájának nagyszivű
sáfárjától, a thüringiai származású nemes dámától, a ki meg akarta
mutatni, hogy méltó utódja nagynevű magyar elődeinek… Méltóbban nem
mutathatta volna meg…

Természetes, hogy Miklós ezek után nem adta el a birtokát. Vagyonos
ember lett egyszeribe. Ha akarja vala, legott elhozhatta volna ősei
fészkébe édes kis szerelmetes madarát. De még nem akarta… A haza
mindenek előtt! Ezt ő így érezte, így tanulta, így örökölte őseitől. S
ment ment az ő nyomdokukon a sötét jövő felé, a múltból fölczikkázó
fénysávok mutatták az útját… Ő látott a sötétségben is.




VIII. A fejedelemasszony.

– Kilenczszázezer koronát hoztam magammal…

Bodonyi még a kést sem tette le, a mivel szalonnáját szabdalta:
folytatta a falatozást.

– Ühüm, – dünnyögte, – szép pénz, megér kilenczezret.

– Annyit ér, mint a mennyit mondtam.

– Csak lesd…

– Miért lessem, mikor itt van a szekrényemben.

– Az ám, az aláirási ív.

– Nem aláirási ív. Pénz és értékpapir.

De erre már csakugyan abbahagyta Napi a szalonnázást.

– Készpénzzel fizettek volna? A kaszinó urai? Hihetetlen.

– Nem a kaszinó uraitól hoztam a pénzt.

– Hát kitől?

S nyitva maradt a Napi szája a csodálkozástól.

– A nagynénémtől.

– A német bárónétól?

– Tőle.

Még nagyobbat csodálkozni úgy sem tudott volna Napi, hát egyáltalában
nem csodálkozott többé. Kopott nadrágjába dörgölte a kezét és
belenevetett a levegőbe.

– Ejnye, ejnye…

– Meglep a dolog, ugy-e? – kérdezte Miklós barátja vállára hajolva és ő
is nevetett.

– Ejnye, ejnye…

– Térj magadhoz, Napi.

– Várjál egy kicsit… Olyan váratlanul jött a dolog… S az én szivem úgy
elszokott az örömtől… Várjál egy kicsit…

Napi igen sápadt volt csakugyan. Úgy látszott, dermedt szivének valóban
megártott az öröm láza, mint éhenhalódó gyomrának a zsiros falat.

– Ejnye, ejnye, – hajtogatta egyre; csak negyedszerre tudta befejezni az
ajkán csüggő mondatot. – Ejnye, ejnye, hisz akkor az egy szent a te
nénéd, a te német nénéd…

– Szent, – hagyta helyben mély meggyőződéssel Miklós. – Úgyszólván
semmit sem költött magára az utolsó huszonöt esztendőben, (mióta az ura
meghalt); egy szobában lakott a kastélyban, hogy csaknem egész
jövedelmét félretehesse az ura véreinek…

Most már meg a fejét lóggatta váltig a nagyszivű proletár.

– Csudálatos, csudálatos, – motyogta, – mi most megszentelt pénzből
fogjuk a lapot megindítani!…

– Megindítjuk – jelentette ki Miklós, – minél hamarabb, azonnal, ha
lehet. Gondoskodjál kiadóról, állítsd össze a szerkesztőséget: ez a te
dolgod lesz.

Bodonyi egyszeribe elemébe jött. Szögletes arcza kigömbölyödött,
végtagjai elkezdtek rángatódzni, ugrált, hadonázott gorilla-karjaival,
buzgalmában nem találta helyét.

– Azt rám bízhatod, pajtás. Én ismerem az embereket… Micsoda társaság
lesz itt együtt!… Megállj, kóstolóba felsorolok neked egynehányat.
Főszerkesztőnek Lombos Keresztélyt csipem meg, a nazarénust. Egész
Magyarországon nincs még egy oly tiszteletet parancsoló pofa. Aztán nem
is üres ember: kilencz nyelven ir és beszél, van tanári, mérnöki, orvosi
diplomája, úgy versel, mint a záporeső, pingál, hegedül, egyszóval
mindenhez ért.

– S hol van jelenleg alkalmazva? – kérdezte Miklós kiváncsian.

– Hogy hol? Jelenleg?… Hát jelenleg szabó.

– Szabó!

– Persze hogy persze. Éhen csak nem halhat az ember: a tudománya nem
kellett senkinek, hát a szabómesterségre adta a fejét s mondhatom, ezen
a téren se kontár.

Miklós megcsóválta fejét. Napi folytatta:

– Egyszóval Keresztély koma jó lesz főszerkesztőnek. Szerkesztőnek
ellenben Deéry Ferkét bazsaltam ki magamnak. Ő praktikus ember és
szörnyen munkabiró. Egyidőben egyszerre hét laphoz volt szerződtetve.
Csinált politikát, közgazdaságot, sportot, novellát, regényt, rövid
hirt, talányt és halálozási rovatot.

– Akkor az sokat keres, – vélte Miklós, – drága lesz nekünk.

– Bízd rám, – s jóizűen elkaczagta magát Napi, – száz forintot adunk
neki havonta.

– S ezért az összegért otthagyja mind a hét lapját?

– Azokat ő rég otthagyta, – világosította fel Napi még jobban kaczagva.
– Immár két éve, hogy irnok a rendőrségnél.

– Tréfálsz?

– Nem. Jön a segédszerkesztő. Ez most kifutó a Kiss és Nagy czégnél. De
ne gondold, nem közönséges kifutó, nélküle rég kridát mondott volna Kiss
és Nagy, nem fejtegetem neked bővebben, hogy miért, egyelőre csak annyit
a barátomról, hogy három hetilapot ir, – nem szerkeszt, hanem maga irja
a lapokat az elsőtől az utolsó betűig.

– S nem boldogul? – vágott Miklós a Napi szavába.

– Nem, – válaszolt ez gyermekes egyszerűséggel, – mert nem népszerű
lapokat csinál. A Keresztények Lapjának hetvenöt előfizetője van, Árpád
Népének hatvan, a Magyar Virtusnak pláne csak huszonkilencz… De ne
beszélj közbe, – folytatta az extanár lelkesen. – Jönnek a
főmunkatársak. A politikai rovatot Belki Jancsi fogja vezetni. Annak
ugyan most igen jól megy a dolga, korcsmáros a Külső Váczi-úton, de a
milyen lelkes ember, biztosan bezárja a bótot s testtel-lélekkel felcsap
közénk…

– S ért a politikához? – kérdezte Miklós elhülve, szinte roszkedvűen.

– Valamikor ő irta ebben az országban a legemelkedettebb politikai
vezető czikkelyeket, – mondta Napi a legmélyebb meggyőződés hangján. –
Persze nem a napi politika szalmáját csépelte, az ilyes hülye
pitykézésre nem volt kapható, ő mindig a nagy konczepciók embere volt.
Kezdeményező elme, távolbalátó bölcs, a ki a kis dolgokból nagy
következtetéseket tud levonni, nem mint ezek a mai divatos napszámosok,
a kik úgy széjjel elemzik a legnagyobb államjóléti kérdéseket is, hogy
ember legyen, a ki kikeresi belőlük a lényeget.

– De hiszen ez végtelenül szomorú, – fakadt ki Zádor, – hogy ezek a te
embereid így deplaszirozva vannak.

– Hát nem azért akarjuk mi ezt az országot revizió alá venni, – kérdezte
az extanár naivságot mimelő gúnynyal, – mert az emberek nincsenek benne
a helyükön? Nem azt akarjuk, hogy az erők teljes érvényesülési
lehetősége minden vonalon biztosítva legyen? Hogy parlagon ne heverjen
az ész és munkatőke; ki-ki annyit érjen, mint a mennyi értéket képvisel!

Zádor kissé zavarba jött.

– Jó, – mondta, – de te, azt hiszem, túlzasz.

– Én túlzok? – heveskedett Napoleon. – Én, a két diplomás proletár, a ki
egyszer eszik napjában (nem panaszképen mondom), akkor is csak
szalonnát; a ki mindent megtanultam, a mit megtanulni lehetett; a ki
soha senkit meg nem bántottam, de csekély erőmtől telhetőleg mindenkin
segítettem, a ki hozzam folyamodott… Én túlzok, – folytatta
szenvedelmes, rikácsoló hangon, – a ki a tudásommal, ha alkalom adódnék,
szégyenbe borítanám a legtöbb akadémikust; a ki különbül
eladminisztrálnám akármelyik miniszteriumot, mint a mai nagyfejűek
bármelyike; a ki teljes életemben dolgoztam, küzködtem, égő
szenvedelemmel törtem a magasságokba, mert úgy teremtett meg Isten, hogy
fent legyek!… És hol vagyok? – fejezte be hosszúlélekzetű tirádáját
tragikusan lefokozott tompa hangon. – Járdataposó, létnélküli kétes
egyén vagyok, a rendőrség szemében megfigyelendő veszedelmes proletár,
hulladékon tengődő féreg… S miért? Mert ember akarok lenni elsősorban,
nem tányérnyaló ripők, csúszó-mászó hüllő, mint a siker jegyében működő
élősdiek. Ember vagyok! Az maradok!

Mondván, nyomatékul az asztalba csapott öklével a kopott proletár.

Miklós meg volt győzve… Ennek a sokat szenvedett, viharvert, nyomorban
edzett lelkű férfinek ismernie kell az embereit. A társadalmat is.
Hiszen átfúrta magát annak minden rétegén, mielőtt a legalsóbbig jutott.
Az, a mit ő csak egy bizonyos távlatból láthat, hozzá olyan közel
fekszik, hogy megfoghatja akár puszta kézzel is… Az intézmények, a
közszellem vétkei nemcsak rút látvány az ő szemében, de kínzókerék is, a
mely megropogtatta tagjait… Odanyújtotta jobbját a proletárnak.

– Igazad lehet, barátom, te jobban ismerheted a világot, mint én.
Vezess, követni foglak.

Még át akart neki adni egy pár ezer koronát a lap szerződtetendő
munkatársainak leelőzésére, de a proletár csak ötven koronát fogadott el
tőle egy öltő ruhára, hogy ne szégyelljék magukat, a kikkel a lap
érdekében tárgyalnia kell.

– A pénz irányában, – jelentette ki, – míg nincs kiadónk, hozzád
utasítom a feleket; én pénzt nem kezelek.

S emelt fővel, dagadó kebellel távozott barátja lakásáról, a nagy
igazságok martirja, a fenkölt szellemű úri koldus, a kinek oly végtelen
volt az ambicziója: elsősorban erővel ember akart lenni szegény…

Miklós magára maradt dolgozószobájában, szemlélődő elméjű ember létére
fölidézte, összegyűjtötte utolsó három napja változatos eseményeit,
megdöbbentő benyomásait. Érezte, hogy a picziny időkeretben roppant
meggazdagodott a lelke, de érezte a gazdagodása terhét is. Elméjében új
megfogalmazatlan kötelességek jelentkeztek szigorú erővel, parancsolón:
nem vagy többé a magadé, ezentúl másoknak élj! Egy-egy pillanatra szinte
megijedt a rámeredő felelősségek árnyaitól, de csak leküzdte
gyöngeségét, eszébe jutott egy amerikai dollárkirály mondása: Mennél
több terhet vállalok, annál erősebb vagyok.

Azért mégis, mintha megkönnyebbedett volna a szive, midőn Lórika
többszöri félénk kopogás után belépett a szobájába.

– Méltóságos úr, – kezdte a kis fitosorrú leányka, – a néni leszaladt a
grajzlerhoz vajért, nekem kellett ajtót nyitnom.

– Keres valaki? – kérdezte Miklós mosolyogva.

– Igen, egy bácsi.

– Ismerős bácsi?

– Nem ösmerős, de finom úr azért.

– Hogy tudod, hogy finom? – évődött Miklós a gyerekkel.

– Onnat, hogy lakkos topánka van a lábán, a fején meg pincs.

– Pincs? Czilinderkalap talán?

– Olyan kéményformájú.

– No ha kéményformájú, – nevetett Miklós, – kérd el a névjegyét és hozd
be.

– Már kértem, – jelentette a kislány fontoskodva, – de nem adta ide.
Aszondta, hogy aszongya, ugyis _örülni_ fog neki a méltóságos úr.

– Hát ereszd be.

Egy percz mulva önérzetes magatartású pofaszakállas úr lépett a szobába.
Kurtán levágta fejét, mint a ki fölötte áll a meghajlás konvencziójának.

– Van szerencsém magamat bemutatni: báró Langer Viktor vagyok.

A házigazda felállott s visszonozta az üdvözlést, de kezet nem nyújtott
vendégének. Az igen ki volt pomádézva, monokli ült a balszemében,
hepcziás volt egész magatartása. Miklós ösztönszerűleg fázott az efféle
alakoktól.

– Tessék helyet foglalni. Mivel szolgálhatok?

Az idegen úr leült, meghúzogatta nyakát a gallérjában s keresztbecsapta
lábát.

– Mindenekelőtt exkuzálnom kell magamat, hogy a kis cseléd előtt
megtartottam inkognitómat… Én nevezetesen igen exponált ember vagyok.

– Mennyiben? – kérdezte Miklós gépiesen.

– Üldöznek.

– Ah!

– Orosz alattvaló vagyok, azt hiszem, ez mindent megmagyaráz.

Miklós úgy vélte, hogy biz az semmit sem magyaráz meg, de nem tett
megjegyzést az ellenszenves úr szavaira.

– Muszka kémek ólálkodnak körülöttem, – folytatta a pofaszakállas, – s
elkeserítik az életemet. S mindez – magyarázta, – egyetlen liberális
politikai czikk miatt. A rendőrség fekete könyvében mint veszedelmes
anarchistát tartanak nyilván.

– Kellemetlen, – jegyezte meg Miklós szárazon.

– Ám mindez – jegyezte meg az idegen, – azt hiszem, kevéssé érdekelheti
Méltóságodat. Nem is azért tettem tiszteletemet, hogy elnyafogjam a
bajaimat. Egy világraszóló találmánynak vagyok a résztulajdonosa.

– Oh, kérem, – tiltakozott a házigazda a további szó ellen, – ha az a
czélja, hogy velem financziroztassa a találmányát, ne is menjünk tovább…
Arra nekem nincs pénzem, punktum.

A pofaszakállas úr markába ejtette monokliját s finom battiszt
kendőjével megdörzsölgette annak nyomát az orra nyergén.

– Ön nem koczkáztat semmit, – mondta, inpertinensül farkasszemet nézve a
házigazdával, – holott milliókat nyerhet.

– Köszönöm.

A jövevény felhúzta az orrát.

– Ön nem őszinte hozzám, uram.

Ennyi szemtelenség már mégis fellázította Miklóst.

– Semmi okom rá, – mondta s a levegőbe nézett vendége feje fölött.

– Önnek van pénze, – állította ez, ügyet sem vetve a Miklós
visszautasító magatartására. – Annak a pénznek a tizedrészével két
hónapon belől megnégyszerezheti a vagyonát.

Miklós most már teljesen tisztában volt vele, hogy szélhámossal van
dolga. Nem sokat teketóriázott, nem tartotta magához méltónak a gyáva
türelmet, a melylyel az eféle tolakodást általában honorálni szokás,
felugrott székéből s a szó szoros értelmében ajtót mutatott a gyanus
embernek.

– Uram, volt szerencsém. Drága az időm.

Szempillája se rezdült meg a tolakodó embernek.

– A hogy parancsolja, – mondta, – majd eljövök másszor, addig is – s egy
nyomtatott füzetet vett ki zsebéből, – itt hagyom ezt az expozét, tessék
áttanulmányozni.

Mondván, meghajtotta magát, még kurtábban, dölyfösebben, mint jöttekor,
s viszontüdvözlést sem várva, távozott.

Miklós elnevette magát, mert nem akart bosszankodni.

– Honnan tudja ez az existenczia, – kérdezte önmagától, – hogy neki
pénze van? Mikor Bodonyit kivéve, senkinek sem szólt a nénjétől kapott
pénzről! S mindössze egy pár órája, hogy Budapestre érkezett!

Nem sokáig törte fejét a csudán, átöltözködött feketébe, czilindert tett
a fejére s kiment az utczára. A legelső virágkereskedésben pár szál
gyöngyvirágot vett a gomblyukába. Aztán gyors, szilárd lépésben elindult
a Nemzeti Kaszinó felé. Csábrághot akarta felkeresni, a ki rendszerint
ott szokott ilyen időtájt villásreggelizni. Ám a sors könyvében úgy volt
megirva, hogy ne jusson el aznap a Kaszinóba. A Baross-utcza és
Mária-utcza sarkán majd elgázolta egy szelesen hajtott automobil.
Folytatni akarta útját, mintha mi sem történt volna, de megállította egy
női hang. A nevén szólították; csak francziául.

– Monsieur de Zadorre!

Zádor arrafelé fordult, a merről a hang a füléhez ütődött.

A veszedelmes automobil ott állott öt lépésnyire tőle oldalt, a
Mária-utcza túlsó sarkán. Épen egy drága prémbe burkolt magas női alak
lépett ki belőle látható sietséggel.

Miklós legott ráismert. Elsápadt. Szinte gyökeret vert a lába a
döbbenettől. Alig ocsudott fel, a dáma már ott állott előtte és fogta a
kezét.

– Ah, Zádor, – mondta francziául, – mily kedves, hogy találkoztunk
egymással.

Szeme mosolygott, buja piros szája negédesen összecsucsorodott, a mint
nézte a sasarczú férfit, szinte műértő kedvvel, mint a hogy egy szép
lovat mustrálni szokás. Annál komorabb volt Miklós. Ő már ismerte ezt a
mosolyt.

– Madame itt Budapesten? Hogy került ide?

A szép asszony most már kaczagott is.

– Miért kérdezi, mikor ugyis tudja. Nicolas? Oh petit Niclas! – tette
hozzá, s egy kaczér mozdulattal melléje termett s a férfi karjába
kapaszkodott.

Miklós érezte, hogy nevetségessé válnék, ha tiltakoznék megfogatása
ellen: jó arczot igyekezett vágni a kelletlen játékhoz.

– Egyedül van, madame? – kérdezte udvariasan.

– Csak a komornám van velem. Kimondhatatlan gyönyörűség az nekem, hogy
végre ismét egyedül lehetek a komornámmal egy nagy városban
ismeretlenül.

Gondolta magában Miklós, bár én sem ismernélek, de persze kifejezést nem
adott a gondolatának.

– S hol van most, Juliette? – kérdezte gépiesen, csak hogy mondjon
valamit.

– Az autóban… Várjon, hazaküldjük, mi meg, ha maga is úgy akarja,
sétálunk egy kicsit. Kettesben, mint régen, tudja, az algeri pálmák
alatt. Oh, que ça sera gentil! (Oh, de szép lesz!) S a szép asszony
teste minden ízében megreszketett.

Az automobil haza száguldott a dáma parancsára a komornával. Miklósnak
minden erejére szüksége volt, hogy rászánja magát az idegen nő feltűnést
keltő magaviseletének brüszkirozására. Elég feltűnő volt már magában
véve a megjelenése is, az ezreket érő hermelin prém, a mely fejedelmi
termetét takarta, érdekes idegenszerű arczának eleven játéka s karjainak
merész mozdulatai.

– Nem sétálhatunk karonfogva, – mondta határozottan s kiméletlenül
leejtette karját, a melyen a dáma keztyűs keze pihent.

Az asszonynak egy szempillantásra sem hagyott alább a jókedve, egy
hunczutka grimaszt vágott s karmantyújába sülyesztette kezét.

– Haragszik rám a petit Niclas?… C’est bien. Jól tudja, hogy én semmiért
sem neheztelek. Ce n’est pas mon affaire, ças. Hát menjünk egymás
mellett, – csevegte, – mint két engedelmes gyermek, a kiknek nevetniök
sem szabad. Ugy-e, ne nevessek?… No, ne legyen olyan medve, szóljon
Nicolas.

Miklós szórakozottan haladt a bizarr nő mellett. Láthatólag ingerült
volt, bár arczára nyugalmat erőltetett.

– De csak nevessen, madame; jobb, ha nevet.

Ám a szeszélyes dáma épen hogy elkomolyodott. Még meg is állott egy
pillanatra, hogy szemébe nézhessen az elfogott férfinak.

– Niclas?

– Parancsol?

– Én feszélyezem magát.

A férfi nem szólt, az asszony folytatta:

– Hallgat, tehát úgy van. Csak az okát szeretném tudni, miért. Talán
_szégyelli_ a társaságomat?

Szuverén gúny árnyékolta be lebiggyedt szája szélét, villogó szeme nem
eresztette a férfiét.

– Menjünk talán, – vélte az, – így megállani az utczán feltünő.

– Addig nem, – makacskodott az asszony, – míg nem válaszol.

– Csak banális választ adhatnék… Ha megelégszik vele.

– Halljuk a banális választ.

– Az a válaszom, hogy úriember létemre vigyáznom kell annak a nőnek a jó
hirere, a kivel együtt vagyok. Ennyi az egész.

– Allons, – mondta a dáma s újra kilépett. – Kénytelen vagyok beérni a
válaszával, – folytatta előbbi évődő modorában, – bár érzem, hogy
becsapott, oh petit polliçon. A gondolatának csak a felét mondta el…
Várjon csak, kitalálom-e a másik felét!… Ide hallgasson, megfogalmazom
szebben, mint a hogy maga tudná. Ime, az ön gondolatának második fele:
Miért jött a nyakamra, miért kompromittál engem, oh herczegné – vagy
kicsi Maud – mikor jól tudja, hogy már nem szeretem magát? Megmentettem
az életét; a vipera mérgét kiszíttam fehér vállából, a melybe egy kis
időre, három esztendőre, úgy belevesztem, hogy azt hittem, soha többé
nem menekülök a bűvköréből – de azt már ne kivánja tőlem, hogy örök
életemre a rabszolgája legyek. Különben is megmondtam magának, midőn
_utóljára_ szakítottunk, hogy nevetséges szerepet játszani nem akarok
maga mellett, egy olyan nő _szolgálatában_, a ki szabad s mégse lehet a
feleségem ostoba házi törvényei miatt… Ugy-e így beszélne a bon Nicolas
volt kedvesével, Babenberg özvegy herczegnőjével, ha volna hozzá szive?…

– Körülbelől, – vágta ki a férfi, minden udvariasságot félretéve,
elszántan.

A fönséges dámának megvonaglott az arcza, mintha kigyó marta volna meg,
de a szava az édes maradt. Annál kínosabban hatott a férfira.

– És ha én most azt mondanám magának, mon Nicolas, hogy nem vagyok többé
Babenberg koronás herczegnője, csak egy egyszerű szerelmes
polgárasszony, a ki asszonyi méltóságát félretéve eljött a férfi után, a
kit imádott, hogy neki újra felkinálja magát, most már feleségül persze,
mert igen szubtilisak az ő ártatlan bolond embere erkölcsi érzései… Mit
szólna ehhez az én Nicolasom?

Az érdekes pár a Calvin-térre ért. Vigyázniok kellett magukra a nagy
kocsiforgalom miatt. Abbahagyták a beszédet, hogy zavartalanul
surranhassanak át a robogó fogatok s villamoskocsik forgatagán. A
Kecskeméti-utcza szögletén megállottak. A férfi sápadt volt, az asszony
arcza ellenkezőleg, vérpiros szint öltött, mint a kicsattant pünkösdi
rózsa. Egy ideig némán, görcsös merevséggel néztek egymásra a régi
szerelmesek. A férfi szólalt meg először.

– Remélem, herczegnő, tréfa volt.

– Ne remélje, – mondta az asszony.

Hangja olyan tompa volt, mint a kalapácsütés.

– Akkor – nyögte ki Miklós kínosan, – én vigasztalan vagyok.

– Azaz nem kellek.

– Herczegnő, alázatosan bocsánatot kérek, de…

– Bátran, mondja csak… Valami libája van, ugy-e? Mert azt, hogy nem
házas, tudom; volt annyi eszem, hogy informáltassam magamat.

– Herczegnő, ez a tonus nem illik magához.

– A herczegnőhöz nem, de nem vagyok az. Egyszerűen Wallheim Magda
vagyok. Lemondtam minden jogomról s összes rangomról.

– Valóban?…

– Valóban… De jó lesz, ha járunk… Úgy látszik, nincs egész magánál, egy
kis mozgás jót fog tenni az idegeinek.

Most már nyers volt a koronás dáma hangja, mint csakugyan egy féltékeny
polgárasszonyé.

A különös pár folytatta sétáját.

– Liba van a játékban, – mondta az asszony inkább magának, mintsem a
férfinak, – különben kezesebb lenne… Szegény liba!

A férfi kijött a sodrából.

– Herczegnő, – fakadt ki emelt hangon, – ne fenyegesse s ne sajnálgassa
az én menyasszonyomat. A maga hatalma nem ér odáig, hogy kárt tehessen
bennünk, még ha az uralkodásról nem is mondott volna le.

– Tehát csakugyan szerelmes, – konstatálta az exherczegnő s egy idétlen
hiszteriás kaczaj fakadt fel a torkából, – a liba él, csak az a kérdés,
kiféle, miféle.

Miklós megelégelte a kínos játékot. Az Egyetem-térre érve intett egy
bérkocsisnak.

– Madame, tessék beszállani.

Ám a dáma nem hagyta magát.

– Après vous, monsieur. (Ön után, uram.)

– Haza kisérem, – súgta a férfi a fülébe, – csak ne csináljon feltünést.
Engedje, hogy besegítsem a kocsiba.

Megfogta az asszony karját szinte erőszakosan. Az végre is engedett a
nyomásnak, felszállott. Miklós utánna ugrott.

– Hol vett szállást?

– Hôtel Bristol…

A bérkocsi elrobogott. Az asszony a férfi vállára hajtotta fejét. Újból
kezdte kegyetlen játékait.

– Nicolas, haragos kis Niclas, mondok magának valamit.

– Semmit se mondjon, herczegnő, mindent tudok…

– Nana, hátha nem jól tudja… Mégis megmondom, látja jobb az úgy, ha nem
keverem vizzel a bort. Niclas, én semmiesetre sem mondok le magáról.

– Tudom, – mondta a férfi, merőn farkasszemet nézve a dámával, – de azt
is tudom, hogy nem megy velem semmire.

– Nem jól tudja, drága Nicolas. Még egyet mondok magának, Nicolas, hogy
jobban megértse a helyzetet. Én mindenre kész vagyok, a lehetetlenre is.

S mosolygott az asszony, de az arcza oly merev volt, mint egy
Medusa-fej.

A férfi vállat vont.

– Ha csak el nem pusztít…

– Min-den-re kész vagyok, – ismételte a dáma, tagolva ejtve ki a szót,
hogy nagyobb nyomatéka legyen. – Ne is próbáljon az én kisértésemnek
ellentállni, mert ugyis hiába minden, – folytatta folyékonyan, – mert én
azok közé tartozom, a kiket nem szabad megúnni… Mondja Nicolas, hogy nem
únt meg, mondja hamar.

– Vőlegény vagyok, nincs egyéb szavam.

Az asszony megrázogatta fejét, látszólag minden indulat nélkül.

– Hagyja ott a menyasszonyát, mondjon le róla, Nicolas.

– Soha!

– Akkor, – mondta a dáma, – én igen sajnálom a menyasszonyát, szegény
Nicolas.

A kocsi a Bristol-szálló elé ért. Miklós kiugrott belőle s segített a
herczegnőnek leszállani.

– Au revoir, mon cher ami.

– Madame!…

Elváltak a nélkül, hogy kezet fogtak volna egymással.

Azt mondják, az erős fizikumú emberek nehezebben állják a lelki
katasztrófákat, mint a gyengék. Annyi bizonyos, hogy Miklós magára
maradván az utczán, alig birt a lábán megállani. A szerelmes asszonynyal
lezajlott párbeszéde olyan hatással volt reá, mintha egy egész
világrenddel jött volna összeütközésbe.

Nem kicsinyelhette az asszony burkolt fenyegetődzését, mert ismerte őt.
Határt nem ismerő energiájával három évig tartotta jármában, jóllehet
nem szerette őt igazában épen erőszakos természete miatt. Tizszer
búcsúzott el tőle örökre s az asszony tizszer követelte őt vissza
magának. A válások és visszahódítások persze nem múlhattak el tragikus
jelenetek nélkül. Az asszony mindig beváltotta vele szemben minden
fenyegetését. De nem a félelem erőszakolta vissza a férfit az asszony
karjaiba, inkább a szánalom ejtette meg a szivét. Ám most megfordítva
állott a dolog. A szánalomnak semmi köze sem volt többé ahhoz a
levertséghez, a mely a férfit szinte levette a lábáról. Végkép
meggyűlölte a nőt, a ki az ő szive bálványát megmerte csúfolni, – de
immár félni kezdett tőle, hiszen nemcsak magát kellett a boszújától
féltenie.

– Sajnálom a menyasszonyát, szegény Nicolas! – zúgtak fejében az asszony
utolsó titokzatos szavai. Mi volt ez, ha nem a legvakmerőbb fenyegetés?

Délben még az volt a szándéka, hogy meglátogatja délután kicsiny
várakozó párját a maga fészkében (azért öltött redingoteot), most egy
hirtelen támadt sejtelme nyügében lemondott erről a szándékáról. Hátha
detektivekkel leseti a visszautasított asszony lépéseit s látogatása
nyomra vezetné őket… Nem, a herczegnőnek nem szabad sejtenie sem, kit
választott ki örökös párjának. Legalább egyelőre nem. Annak nem
árthatunk, a kit nem ismerünk, – vélte Miklós s elhatározta, hogy
valameddig el nem távolítja a szenvedélyes asszonyt valami úton-módon,
nem fog a menyasszonyával csak indifferens helyen találkozni. Például a
Bélteky grófné szalonjában. Az olyan zárt kör különben is, hogy oda
detektivforma ember be nem furakodhatik…

A mint így tépelődött magában, eszébe jutott, hogy épen aznapra esett a
grófné zsurja. Megnézte óráját. Két óra volt. A feje szédült az
izgalomtól, talán az éhségtől is, a kaszinóig se ment, betért a Hungária
nyilvános éttermébe, hogy összeszedje magát. Megebédelt. A tüzes Chateau
Lafite valahogyan rendbehozta, felbátorította megzavart gondolatait.
Föltette magában, hogy nem fogja kicsinyelni a fenyegető veszedelmet, de
nyugodtan és bátran néz a szemébe. Fegyverei neki is vannak a
herczegnővel szemben, gavallér keze csak addig van megkötve, valameddig
ellene irányul a bosszútőr éle; ártatlan menyasszonyát kötelessége
megvédelmezni a herczegnő kiszolgáltatása árán is. Igen, ha oda
kényszeríti őt az asszony, igénybe fogja ellene venni akár a rendőrség
segítségét is.

Azonban mégis összeborzadt Miklós ettől a gondolattól, jobban mondva a
kínos dilemmától, melybe a sors épen élete emelkedő pontján ily
kiméletlenül beleszorította, mintha csak össze akarná zsugorítani nagy
akarásait, szent terveit s szerelmével együtt egész érzésvilágát: Vissza
a sutba, oh emberfia; ha szép életet akarsz élni, kerüld az embert,
magadnak élj!

Tépelődései most már nem hangolták le a fiatalembert, inkább daczot,
harczvágyat szítottak a lelkében. Hovatovább hozzászoktatta magát ahhoz
a gondolathoz is, hogy ez még csak az eleje, újabb és újabb nehézségek
és veszedelmek fognak a feje felé kerekedni, hogy kerékbetörjék
akaratát. Idáig csak a szive ellen intézett támadást az Élet, a
társadalom elleni harczában talán testi épségét, becsületét is ki fogja
kezdeni. Lehet, kálváriajárás lesz egész élete, a siker gyönyörében nem
lesz soha része, boldogságát is teljesen fölemésztik vállalt
kötelességei… Mindegy, ő nem fog tágítani, végig harczolja a harczot,
leéli élnivalóját, addig meg nem pihen. Et si fractus illabatur orbis…
Mert hiszen ki legyen erős magyarok sorában, ha nem ő, ezeréves hősi
példák vérbeni és szellembeni letéteményese, az akrobata fizikumú, most
már anyagilag is erős vezérivadék!

Megerősítvén magát hitben és akaratban, legközelebbi teendőinek
sorrendjét állapította meg Zádor Miklós. Kidolgozta a programmot. Az
ujság gondját ráhárította egyelőre Bodonyira, de mitevő legyen a
herczegnővel? Nyilt harczra nem szállhatott vele, mert kötve volt a
keze. Megkötötték az úri konvenczió s az erkölcsileg kötelező
kiméletesség, a melylyel titkos mátkástársa fönséges szűziességének
tartozott. Úgy érezte, hogy már idáig is megillette annak épségét, midőn
a herczegnővel nyilvánosan mutatta magát az utczán. Tápot adott holmi
mende-mondának, a mely ha az ártatlan leány füléig talál jutni, mély
sebet fogna ütni annak nemes szivén s kínos kimagyarázásokra
kényszerítené őt. Csak abban bizott, hogy ismerősei közül senki sem
látta őt együtt a bizarr dámával. S föltette magában, hogy ha már
végképen ki nem kerülheti a tolakodását, többé (a nyilvánosság előtt
legalább) sohasem fog vele mutatkozni. Megszökik tőle, brüszkirozni
fogja, ha ezzel nevetségessé is teszi magát… Ámde, ha ezt megteszi is,
hogy kontrakarirozza a dáma egyéb támadásait, esetleges titkos
manövereit? Ő személyesen nem ellenőrizheti a cselekedeteit, a nélkül,
hogy ki ne pattanna a vele való régi viszonyának a titka. S a társaság
nyelvére kerülne a nagy szenzió: Babenberg herczegnője s egy magyar úr
szerelmi regénye… Oh nem, ennek nem szabad megtörténnie. Inkább egy
ember tudja meg, mint egy társadalom. Miklós elhatározta, hogy
valamelyik diszkrét barátja segítségét fogja igénybe venni a
herczegnővel szemben, ha meg is sérti ezzel a köteles úri diszkrécziót.
A vis majorral szemben nem állanak meg a törvények…

Miklós legelőször Bodonyira gondolt, de hamarosan elejtette ezt a
gondolatát. A köz elszánt munkását ilyes személyes ügyek útvesztőjébe
nem hajtja bele. Munkaerejének legkisebb hányadát sem vonja el a
közügyektől; ő mostantól fogva kizárólag a Nemzeté.

Bizalmasa megválasztásának kérdését egyszeribe megoldotta egy kedves,
nem remélt meglepetés. Az étterem ajtajában meglátta Csábrághot, a mint
szemlét tartott a vendégek seregén; nyilván társaságot keresett magának.

Miklósnak intenie se kellett, a jóbarát hamarosan észrevette s egyenesen
feléje tartott. Persze leült az asztalához s igen sajnálkozott, hogy
Miklós már a feketekávénál tart.

– Ha tudtam volna, előbb jövök, hogy együtt ebédelhessünk.

– Megvárlak, – örvendeztette meg Miklós, – egész hatig szabad vagyok.

– S hatkor?

– Megiszom egy csésze theát Bélteky grófnénál.

– Topp, – örvendezett Csábrágh gróf, – akkor el se váljunk egymástól
erre a kis időre: én is oda megyek.

– Kitünő. Veled maradok.

– Iszol egy pohár pezsgőt?

– A kedvedért. Bár már bennem van egy palaczk Lafite.

– Mi az egy ilyen Tuhutumnak.

Csábrágh meghozatta a pezsgőt és töltetett. Igen jó kedvében volt, úgy
örült az életnek, mint egy kálomista káplán.

– Annak egészségére, a kit szeretünk, – s poharat emelvén, kocczintott
Miklóssal.

– A ki a legdrágább nekünk, – tódította meg ez a rövid köszöntőt.

Ha tudta volna a két férfi, hogy egy és ugyanazon leányra gondoltak, de
másképen fejlődött volna köztük a társalgás sora!…

Miklós azonmód megragadta a megpendített húrokat.

– Ideje is volna, hogy megházasodjál Én a te helyedben várat építtetnék
magamnak a gellérthegyi barlang fölött, onnan szemlélném a fellegeket és
csillagokat egy meleg kis feleség oldalán. Persze – tette hozzá, –
beleszólnék a fellegek járásába, nekik szögezném a viharágyút, ha
túlszaporán szórnák villámaikat.

– Poéta! Mindig képletekben beszélsz.

– És te megérted a képletes beszédet.

– Magyar vagyok.

Ismét poharat emelt a két barát.

– Éljen a haza!…

– Én most lapot alapítok, – jelentette Miklós, midőn letette poharát.

Csábrágh feléje nyújtotta kezét.

– Állok rendelkezésedre.

– Köszönöm s annak idején igénybe is fogom venni _erkölcsi_
támogatásodat, – mondta Miklós, megrázva barátja jobbját.

Csábrágh elnevette magát, annyira elemében volt, minden csekélységen
tudott nevetni.

– A bugyellárist is, pajtás. Felcsaptam neked: nem árulok pejló helyett
fakó szamarat.

– Egyelőre nincs szükségem pénzre, – jegyezte meg Miklós szerényen.

– Hogyan? – csodálkozott Csábrágh. – Multkor azt mondtad, hogy szegény
vagy. Vagy mások adták össze a pénzt, mielőtt rám gondoltál volna? Vagy
gyémántmezőre bukkantál a birtokodon? Hogy áll a bál?

– Úgy, hogy pénzt kaptam a nagynénémtől,

– A Frau Baronintól? (Csábrágh ismerte barátja családi viszonyait.) A
csajbókos Tantétól? Nohát, mondhatom, ez a csodapump dicséretedre válik.

Miklós elkomolyodott. Nemes nénjének léha megitélése igen megillette
szivét.

– Azt az asszonyt ne bántsd, Ödön. Nem csajbókos az az asszony, de
szent.

A nagyúr nem tudott kizökkenni frivol hangulatából.

– Pláne szent! – tréfálkozott. – Akkor biztosan rád hagyja a birtokát
is.

– Úgy van, de kérlek, ne űzz belőle tréfát, engem sebzel meg vele.

– Pardon, – mentegette magát Csábrágh. – Különben láthatod, egész bolond
vagyok… Tudod, mikor szoktak az okos emberek megbolondulni? Nem tudod,
mert nem vagy benne, hát majd megmondom én: mikor szerelmesek.

– Komoly szerelem? – kérdezte Miklós felvidulva.

– A legkomolyabb. Elfogadom tőled a felajánlott gellérthegyi várat, a
meleg asszonykának való már megvan hozzá. Tavaszszal megházasodom… Mit
szólsz hozzá?

– Szivből örvendek.

– Hátha még tudnád, kicsoda! Szinte sajnálom, hogy a nevét nem mondhatom
meg neked, legjobb barátomnak sem, de még nem kértem meg a szülőktől a
kezét.

– S vele már tisztában vagy?

– Nna, pajtás, – s boldogan kaczagott a daliás gavallér, – hát hogyne
volnék tisztában. Olyan átlátszó annak a leánynak a lelke, mint a
kristály, bárhonnan nézed, a legmélyére lehet látni, beszél annak a
szeme is, a homloka is, a kis gödröcske is beszél az állában, a ringó
őzjárása is: sohase láttam én olyan tökéletes nyiltságot, mint a milyen
az ő lényéből kisugárzik…

Miklós megragadta poharát, egész ráragadt barátja boldog jókedve.

– Fogadd magas megelégedésemet. Úgy illik az, hogy ha szerelmes az
ember, hát fülig legyen az.

Kocczintottak. Nem is hangosan s a Miklós kezében valahogy mégis
meghasadt a pohár. Mintha valami láthatatlan őrszellem figyelmeztetni
akarta volna, hogy hagyja abba az örvendezést, mert nem tudja, minek
örül.

A szinte megmagyarázhatatlan mozzanatnak nem is maradt el a hatása.
Megbabonázta s egy időre lehangolta a barátok kedvét.

– Rosz omen, – kezdte Miklós, – de csak nekem az, – tette hozzá
tapintatosan, – a te poharad kibirta.

– Bolondság! – mondta Csábrágh, de már nem nevetett hozzá. – Pohár, hát
pohár: az a sorsa, hogy eltörjék.

– Az enyém nem tört el, csak meghasadt, – jegyezte meg Miklós, – az
pedig nagy különbség.

– Ha jósolni akarsz a jelenségekből, mint ama bizonyos vénasszony, a
Kasszandra, – tért vissza Csábrágh a tréfa mezejére, – akkor van
különbség a hasadás és a törés között, de az ivás szempontjából egy a
kávé. Egy másik poharat kell rendelni.

Miklóson valami megmagyarázhatatlan babonás makacsság vett erőt.

– Én megmaradok a hasadt poharam mellett; a kezemből ki nem adom.

Csábrágh nevetett rajta.

– Akkor drótoztasd meg, mert kifolyik belőle a bor.

– Majd jól megmarkolom, összeszorítom a hasadékot, hogy ki ne folyjék.

Csábrágh úgy látta, hogy megvonaglott barátja ajka, midőn elhallgatott.

– Csak nem vagy igazán babonás, Niki?

Miklós hátradőlt a széken s mély lélekzetet vett, mint a ki egy hosszú
beszédbe kezd.

– Barátom, mindenki babonás, a ki hisz, mert a hitnek határa nincs. Az
emberi tudomány végtelenül arrogáns, midőn azt állítja, hogy nincsenek
kisértetek. Honnan tudhatja azt emberfia, midőn gyarló öt érzékével még
azt sem képes felfogni, a minek a létezését megállapította az agyveleje.
Mennyi minden titka lehet a természetnek, a minek fölfedezéséhez száz
érzék kellene. De csak öt van s ebből ugyan nem lehet arra
következtetni, hogy csak olyan dolgok léteznek, a melyek ezzel az öt
érzékkel konstatálhatók.

– Én – folytatta Miklós, – odáig megyek mindenség megitélésében, hogy
hajlandó vagyok azt is elhinni, hogy az ember és Isten között
tökéletességi fokok szerint a nálunknál felsőbb lények egész
hierarchiája áll és uralkodik a szervetlen természeten. Miért volna
lehetetlen, hogy ezek a lények, jó vagy gonosz szellemek, beleszóljanak
az emberek dolgába, föl nem fogható s mégis szuggeráló erejű jelekkel
figyelmeztetvén őket, hogy résen legyenek. Ezt a hitet mi, gőgös férgek,
gúnyosan babonának mondjuk, de nem kaczagtatóbb szatira-e azt hinni,
hogy semmi sincs, csak a mit én, a teremtés koronája meglátok,
meghallok, megszagolok, megtapintok, megizlelek…

Csábrághnak nem izlett a transcendentalis metafizika.

– Ühüm, – dünnyögte, – egyszóval babonás vagy.

Miklós nem akarta barátja jókedvét elrontani, vidámságot erőltetett az
arczára s töltött neki a pezsgőből; magának is.

– Igyuk ki ezt a kis italt, majd aztán mesélek neked egy különös mesét.

– Idejét látta, hogy a herczegnőről beszéljen vele… Kocczintottak,
ittak… Csábrágh megrendelte a kávéját. Miklós hozzáfogott a
mesemondáshoz.

– Volt egyszer egy német herczegnő; nem uralkodott, mert Bismarck
beolvasztotta még az apja koronáját a császáréba, de udvartartását azért
nem oszlatta fel. Egyszóval elvették tőle a hatalmat, csak a nyügöt
hagyták meg neki: a cerimóniát. A herczegnő okos volt, asszony volt.
Azonfelül szép is volt, szeretett élni. Rájött, hogy nagy bolondságot
követ el, midőn fény nélkül vállalja az árnyat, holott vannak az életnek
oly árnyai is, a melyeknek fényességek felelnek meg, oly drágaságok, a
melyeket államférfiak, czezárok el nem vehetnek tőle, hogy gyarapítsák
koronájuk ékességét.

«Kapta magát az okos szép herczegnő, felmondott a főudvarmesternek és
társainak s egyetlen komorna kiséretében otthagyta rezidencziáját, hogy
megtanulná az életnek az alattvalók számára tartogatott örömeit. Először
a kozmopoliszokat vette sorra. A modern Babylonokat. Elvegyült Páris,
London, Róma szédítő forgatagába, mohó vágygyal hajszolta az élvezetet,
de nem találta fel sehol.

«Még nagyobbat gondolt az okos és szép herczegnő: hajóra szállott és
átrándult Afrikába. Hátha megtalálja ott a keresett boldogságot
bronzarczú, fehérburnuszos arabok palotájában, fekete göndör
négertörzsek nádkunyhói közt…

Miklós elhallgatott egy pillanatra: talán szavakat keresett a történet
folytatásához. Csábrágh elégedetten bólintott a fejével.

– Kezd a meséd érdekelni, fölteszem rólad, hogy igaz mese.

– Annyira igaz, hogy én vagyok az egyik hőse.

Mondván, így folytatta az érdekes mesemondó, hallgatójának nem kis
élvezetére.

– Magam is épen Algeriát barangoltam, midőn a herczegnő odaérkezett. A
komornájából, tiz arabus harczosból s ugyanannyi néger szolgából állott
a kisérete. Sohasem felejtem el azt a hatást, a mit reám tett, midőn
először megláttam a fejedelmi, szőke germán asszonyt, sötétbőrű, villogó
szemű, félmeztelen cselédei között. Hosszú fehér lepel fedte junói
testét, a mely egy hordszéken pihent, homloka fölött rubin diadém
csillogott rozsdavörös hajkoronáján. Kaczér volt, tetszeni akart a
sivatagban is. A primitiv lelkekre hatott is a kaczérsága: feketék,
bronzbőrűek imádattal vették körül, a négerek térdenállva, az arabus
harczosok mellükön keresztbefont karral udvarolták s fogadták
parancsait.

Csábrágh nem állotta meg, hogy közbe ne szúrjon egy kérdést.

– Mit kerestél te a Szaharán?

– Nem a Szaharán játszódott le a regény, – folytatta Miklós, – vannak
egyéb sivatagok is. Az, a hol a herczegnőt megláttam, Algir nyugati
részén terült el s tele volt pompásabbnál pompásabb oázissal. Csodásabb
földet én annál nem láttam soha. Franczia tisztek tettek rá figyelmessé
(alighanem a herczegnőt is) s annyi elragadtatással beszéltek róla, hogy
én, a ki tulajdonképen csak egy egész rövid kirándulást terveztem az
exotikus országba, nem állhattam meg: odautaztam egy ezredes barátom
croquis-ja nyomán s ott is maradtam az esős évszak beálltáig, kerek
három hónapig.

– S a herczegnőnek mennyi jutott belőle? – okvetetlenkedett Csábrágh, a
ki természetes, hogy kitalálta a történet elejéből a végét.

– Két és fél, – elégítette ki kiváncsiságát Miklós rövidesen. Majd
folytatta a történetet:

«Tudod, hogy jó amatőr fényképész vagyok, de festek is. Európai fehér
embernek teljesen átlényegül a pszikhéje, ha a megszokott életviszonyok
nyügéből kiszabadul: nem feszélyezi semmi konvenczió; ott, a hol a
természet erőit önző igájába nem hajtotta, akaratának, vágyainak a
természet szabja meg a korlátjait. Engem sem feszélyezett semminemű
tekintet, leszállottam a kopár szikláról, a honnan megláttam a karavánt,
a völgybe s bemutatkoztam a fényes kékszemű, fehér asszonynak: «…
Madame, engedje meg, hogy lefényképezzem önöket.» Megkaptam az
engedélyt: levettem a festői csoportot, aztán együtt ebédeltem a szép
asszonynyal. Ott ragadtam a kiséretében. Lefestettem. Tetszett a
festményem. A szép asszony kinevezett udvari festőjének s fizetést
igért. Azt hittem, tréfál, jót nevettem a bohóságán. De ő komolyan vette
a kinevezésemet, ő úgy látszik, végképen a sivatagban sem tudott
leszokni uralkodói allürjeiről. Megsértődtem. Csupa gőgből hasonlóval
viszonoztam a dáma kegyét. Kineveztem őt leendő feleségem várományos
udvarmesternőjének. Csak akkor tudtam meg valójában, hogy igazi
herczegnővel hozott össze a sors. A komornája rámrippent, dühösen, mint
egy hörcsög, hogy felségsértés volt, a mit elkövettem. A herczegnő
kedélyesebb volt, ő jót nevetett a «szemtelenségemen». Száz szónak egy a
vége: ott maradtam a dáma kiséretében. Tetszett nekem a rozsdaszin haja
izgatott. Észrevettem, hogy ő sem maradt közömbös irányomban… Egyszer
földhöz vertem egy óriási testű négerét, mert nem akart nekem
engedelmeskedni. A szőke nő meghivott a hordszékébe és megtapogatta a
karomat. A szeme ragyogott. Fizikai erőm imponált neki. Hovatovább
folyton vele kellett lennem. Rövid kirándulásokat tettünk kettesben,
minden kiséret nélkül. A csábító szirén a karavántáborban hagyta még a
komornáját is. Egyszer aztán megcsókolt, minden bevezetés nélkül, el sem
fogódott, nyilván egy alsóbbrendű lénynek tekintett magához képest, a
kivel szégyenkezés nélkül elégíttetheti ki szeszélyes vágyait.

– Ez a lekicsinylés vérig sértette férfiúi hiúságomat. «Majd én! –
vágtam a szemébe szenvedelmesen s úgy viszonoztam a kapott csókot, hogy
majd belefojtottam a lelket. A him gőgje kicsapott a véremből oly
erővel, hogy az asszony kénytelen volt magát megadni. Idővel teljesen
alárendelte magát az akaratomnak, parancsoltam vele. S nem fájt neki a
parancsom, elfelejtette a rangját, az urát látta bennem, a kinek nem
emberi intézmények, de a természet rendje szerint engedelmeskednie kell…

Csábrágh módfelett élvezte az exotikus regényt, majd kiugrott a szeme,
úgy figyelt.

– Egyszóval – jegyezte meg, – megtalálta benned a herczegnő a keresett
boldogságot.

– Meg.

S ismét felvette Miklós regénye fonalát:

– De boldog voltam magam is. Véremnek minden cseppje óhajtotta a
rendkívüli asszonyt. Mert az volt. Itéld meg magad… Egy kirándulásunk
alkalmával valahogy rálépett egy mérges kigyóra; a kigyó beleharapott a
bokájába. Szerencse, hogy megláttam, mert ő letagadta volna a
katasztrófát. Mosolyogva, gyönyört lehellve borúlt reám: «Csókolj meg én
egyetlen emberem, mert ki tudja, mit hoz a következő óra.» Egyszóval nem
bánta, ha a kínos halál utóléri, csak a karjaimban múlhasson ki… Én
persze, a helyett hogy teljesítettem volna a vágyát, lerángattam a
harisnyáját és kiszíttam a sebét. Ő még csak nem is igen örült neki,
hogy megmentettem az életét. «Talán jobb lett volna, ha meg hagysz
halni», – mondta s zokogva keblemre vetette magát… Ebből megéreztem,
hogy ennek a szerelemnek rám nézve csak tragikus vége lehet, holott én
viszonyunkat csak egy érdekes kalandnak szerettem volna tekinteni, a
mely kölcsönös megegyezéssel bármikor felbontható… Vérem szerette az
izzó teremtést, de a lelkem sohasem tudott az övével összeforrni, talán
mert idegen volt, azonfelül fejedelemasszony is. Mindegy. Még két
hónapot együtt töltöttem vele a magam kedvéből az afríkai csodaoázison,
aztán – különösen miután megkezdődtek a nagy esőzések – el akartam tőle
bucsúzni… Jól sejtettem. Az asszony nem eresztett. Talán képes lett
volna lehuzatni a négerjeivel, ha szökni merészelek. A behódolt
asszonyból a zsarnokom lett idővel. Görcsösen ragaszkodott hozzám akkor
is, mikor vége szakadt az afrikai idillnek s visszahajóztunk Európába.
Nyomon követett mindenüvé. Négy álló esztendeig üldözött a szerelmével,
tizszer sikerült tőle megmenekülnöm, tizszer kényszerített vissza a
jármába. Az utolsó esztendőben békét hagyott végre, azt hittem, örökre…

Keserű, mély sohaj fakadt fel a mesemondó kebléből, szinte kapkodott a
levegő után, midőn befejezte a történetet.

– Csalódtam. Most itt van újra, mint valami vészes üstökös, megjelent az
egemen, épen mikor virradni kezd reám s visszakövetel magának, nagyobb
energiával, mint valaha.

Csábrághot az utolsó szavakból csak az kapta meg, hogy itt van Ő. A
bűbájos szirén, a regényhős fejedelemasszony. Tehát megláthatja őt.

– Hova szállott? – kérdezte mohón. – Mi a neve?

– Az igazi nevét természetesen nem mondom meg, – csillapította Zádor
barátja lelkesedését, – csak az álnevét, a melyen itt szerepel.

Csábrágh észrevette magát.

– Ne gondold, hogy indiskréczióból kérdeztem… de miután te elmondtad a
történetet, úgy gondoltam…

Miklós a szavába vágott.

– Meg lehetsz róla győződve, hogy az én indiskrécziómnak igen nagy oka
van. Te vagy az első ember, a kivel közöltem ezt a titkomat, veled is
csak azért, mert szükségem van a segítségedre.

– Hohó, hát fenyeget?

– Szót sem szóltam volna, – felelt Miklós, – ha csak engem fenyegetne.
Az ő szempontjából talán joga is van hozzám, de nemcsak engem fenyeget.

– Hohó, hát kit még?

– Egy ártatlan harmadikat, a ki sohasem vétett sem neki, sem senkinek:
azt a nőt, a kit a lelkemmel szeretek.

– Hohó!…

Eme harmadik hohó után már torkán akadt a jó grófnak a további szó.
Mielőtt folytatta volna, csak úgy szárazon beletrombitált a
zsebkendőjébe.

– Nini, hát te is házasodol?

– Igen, – válaszolt Miklós őszintén. – Most már néném kegyéből nincs is
egyéb akadálya a házasságomnak, mint ez a nő.

A gróf lelkesen bólintott.

– Értem. Nekem kell a veszedelmes vetélytárs kirohanásait
kontrakarriroznom. De tudnám, hogy kezdjem, – tette hozzá komikus
grimászt vágva, – ha szerelmes nem volnék.

Miklós megértette barátja czélzását.

– Csalódol, – mondta, – az a nő nem lesz másé soha: nem olyan.

A gróf megvakarta tokáját.

– Hm… Akkor mi lesz tulajdonképen az én teendőm?

– Azt – válaszolt neki Miklós, – a körülmények fogják meghatározni.
Egyelőre csak arra kérlek, tudd meg valahogy, hogy nem leset-e reám?
Nem-e kutattat az én titkos menyasszonyom után?

– Nem tudja a nevét?

– Nem.

– Nekem sem mondhatod meg? Úgy könnyebben menne a proczedura.

Miklós tagadólag rázta fejét.

– Én sem kértem még meg a kezét szüleitől.

– Ah, pardon… Egyremegy különben, mindent megteszek az érdekedben,
egyrészt, mert szeretlek, másrészt meg izgat is a história…

Miklós közölte barátjával a herczegnő inkognito nevét és lakását, aztán
megkoczogtatta a meghasadt poharát, hogy kiegyenlítse a számláját. A
pohár diszharmonikus zenéje eszébe juttatta előbbeni themáját.

– Tudod-e most már, miért nem akartam kicserélni ezt a poharat? –
kérdezte jelentősen barátjától.

Az nem értette, hova czéloz a hasadt pohárral. Miklós felvilágosította.

– Magamra vettem a csudamód meghasadt pohár sorsát, mintha csak az én
életemet jelképezné, s annak ötletéből babonás hitem jósszavára erős
fogadalmat tettem, hogy maradok, a ki vagyok, soha föl nem cserélem
magamat, repeszszék bár be a természet titkos erői, vagy akár a
viszonyok bárdja, csontjaimat. Megmarkolom a lelkemet, hogy el ne
hagyjon, de a míg élek, csak abból fogok meríteni.

Csábrágh egy meleg pillantást vetett barátjára.

– Mégis jó valamire – mondta, – a babona is…

A két jó barát fizetett s karöltve hagyta el az éttermet. Öt óra volt.
Mit csináljanak hatig?… Beültek a Csábrágh automobiljába és kirobogtak a
füstös fővárosból Kerepes felé. A sebesiramú sétakocsizás, a friss
levegő élenye pezsgésbe hozta vérüket s fölemésztette az idegeikben
vibráló izgalmakat. Ám a Miklós helyreállott nyugalma csak nem volt
tartós. Lelkét ismét kibillentette egyensulyából egy meglepő jelenet.
Visszajövet ugyanis a barosstéri Keleti kávéházban megpillantotta
véletlenül Bodonyit, a mint egy ablakfülkébe húzódva, nagy buzgósággal
tárgyalt egy monoklis, pofaszakállas úrral. Langer báró volt, az
állítólag üldözött orosz alattvaló. Magán a tényen alig volt valami
csudálkozni való. A kalandor faiseur, a kit ő oly mereven
visszautasított egyszerüen egyik intim emberére vetette rá magát, hogy
találmánya értékesítése érdekében általa lopja be magát az ő bizalmába.
A tétel egyszerű volt, szinte rikított rajta a valószinüség látszata, de
a Miklós túlcsigázott agyát újabb hyper-kombinácziókra zaklatta a
kalandor látása… Hátha csupa ürügy a találmányhistória a gyanus ember
kezében, arra való, hogy annak révén könnyebben hozzáférhessen s
kivallassa környezetét? Ha pedig így van, – fűzte tovább a logikai
fonalat – akkor csak a herczegnő bérencze lehet. Ki másnak lehetne
érdekében, hogy belehatoljon élete titkos intimitásaiba?… A különös
föltevést nem is ejtette el Miklós. A gyanu megrögződött az agyában s
szórakozottá tette. Alig reflektált a Csábrágh derült megjegyzéseire.

– Miklós, mi bajod megint?

Csak eszembe jutott valami.

– Apropós – mondta a gróf hirtelen – nekem is eszembe jutott valami.
Annak a bizalmas beszélgetésnek a nyomán, a melyet a Hungáriában
folytattunk, alighanem rá fogsz jönni Béltekynénél, hogy kit
választottam páromul. Túlságosan boldog vagyok ahhoz, hogy bujócskát
tudjak játszani veled is. Elég, ha a társaságot félrevezetem annyira a
mennyire. Erre már vigyázok, mert nem kivánom hogy időelőtt szapuljanak
bennünket az irigy mamák…

– Nos? – kérdezte Miklós.

– Az utóbb felhozott szempontból arra kérlek, ne végy tudomást semmiről.

– Az csak természetes, – mosolygott Miklós, – a bizalmaddal nem fogok
visszaélni.

– No, én sem a tieddel, öregem… Ha valahogy megtudnám is, hogy kit
szeretsz…

– Ezen a ponton nincs veszedelem, – jegyezte meg Miklós elkomolyodva.
Mert nekem már csakugyan az az érdekem, hogy lélek se tudja meg az
eljegyzés előtt, hogy kit szemeltem ki magamnak feleségül és én
szigoruan ahhoz tartom magamat, megkértem a menyasszonyomat is, hogy
társaságban ne igen foglalkozzék velem.

– Talán túlzasz, – vélte Csábrágh – miért volna több okod bujócskázni,
mint nekem.

– Elfelejted, hogy szegény ember vagyok s mint ilyen természetszerüleg
provokálom az irigységet, másodszor meg, hogy a herczegnő személyében
ott kereng a lidércz a fejünk felett.

– Talán a te menyasszonyod is ott lesz Béltekynénél? – kérdezte Csábrágh
nem annyira kiváncsiságból, mint hogy mondjon valamit.

– Ott – felelte Miklós egyszerüen – s meglátod, sejteni sem fogod, hogy
ki az; udvarolni különben sem tudok, – tette hozzá, – igen komoly
dolognak tartom a szerelmet, mókázni vele képtelen vagyok…

Ebben a pillanatban fékezett a sofför: az automobil megállott a
Bélteky-palota előtt. Az urak kiszállottak belőle…

… _Negyedóra mulva tisztában volt Miklós, hogy ő és Csábrágh egy leányt
szeretnek._ Senki más a világon nem tudta ezt rajta kivül. Legkevésbbé a
leány. Csábrágh egy szót sem ejtett vele szerelemről, csak mulatott
vele; tréfáiból, kaczagásából hogy tudta volna kihámozni a férfi-pszikhe
titokban tartott rejtelmeit az ártatlan, fehérlelkű leány!

A társaság sem vette komolyan a latifundiumos úr udvarlását, keveselték
neki a szegény grófkisasszonyt. Mulat a bakfissal, mert tetszik neki s
úgy hozza magával nagyuri szeszélye, punktum.

Csábrágh meg épen vak volt. Eszébe sem jutott, hogy más is udvarolhat a
kis Romhányi Erzsikének rajta kivül. Pedig ugyan nem lett volna csuda.

A csuda az volt, a mit Zádor Miklós mívelt a jour-prién. Csupa kedv és
ötlet volt. Úgy sziporkázott a szelleme, mint még soha. A dámák mohón
lesték férfias ajkáról lelke szines röppentyűit, le sem vették róla
fényes szemüket.

Őszike, a kit teljesen lefoglalt magának a grófja, oly elfogulatlanul
gyönyörködött az ő kiváltságos fényestalentumu szerelmesében, midőn
néha-néha füléhez értek a szelleme által felvert kedvhullámok, hogy
Csábrághnak esze ágába sem juthatott, miszerint benne keresse barátja
titkos menyasszonyát…

Csábrágh és Miklós utolsóknak távoztak az estélyről. Miklósnak volt
annyi ereje, hogy végig játssza a komédiát vérző szivével a dermesztő
homályban, a mely megállítja még a gondolatot is. Azt sem tudhatta,
hányadán áll Erzsikével, a fölesküdt párjával. Biznia kellett a
hűségében de a látszat ellene szólt. Láthatólag szivesen fogadta a
nagyúr széptevését, viszont teljesen elfogulatlan volt vele szemben, ha
néha-néha hozzászólt, örömet ragyogott az arcza, mintha semmi változást
nem szenvedett volna a viszonyuk… Nem, nem, a remek leányról nem
tételezhetett fel képmutatást, az ő áttetsző lelkében ilyen salaknak
helye nem lehetett… De akkor meg hova számítsa a Csábrágh önbizalmát?
Azt a biztonságot, a melylyel máris leendő párjának tekintette a
leányt?! Valamiből csak merítenie kellett a hitét. S honnan merítette
volna, ha nem a leány magatartásából?…

Csupa kinos dilemma. De a Miklós rendkivüli akaratereje, ha már
megoldani nem tudta, legyűrte valamennyit. Lelke kinja nem birt erőt
venni magára erőszakolt elfogulatlanságán. Távozásakor mintha mi sem
történt volna, diszkrét megértő mosolylyal bucsúzott Erzsikétől,
visszavágott a Csábrágh tréfáira s lebilincselő kedvességgel köszönte
meg a háziasszonynak az élvezetet, a melyben estelyén részesült.

… Megmarkolta, összefogta a repedt poharat, megsebzett szivét, hogy ki
ne folyjon belőle pezsgő vére – de megtartotta. Maradt a ki volt. A
társaságnak nem volt szabad megtudnia, hogy mi megy véghez a lelkében.
Legkevésbbé Csábrághnak.

Az volt a Miklós érzése, hogy a legkisebb hirtelenkedéssel mindent
egyszeribe széjjelromból a szive körül; reményeit, terveit, egész
jövőjét, az Őszike boldogságát, baráti hitelét, mindent, mindent, a mi
ezen a világon még becses neki. És az volt az elhatározása, hogy küzdeni
fog végfogytig a pálmáért, lépésről-lépésre fogja bevenni a pályáján
keresztbehuzott sánczokat, de ha a győzelem nem megy nagyobb
vérveszteség nélkül: önmagát fogja legyőzni s visszavonul.

Ember akart lenni, mint Bodonyi. Ember volt. Még csak nehezére sem esett
vetélytársával kezet fognia, midőn elvált tőle, miután elkisérte a
legközelebbi utczasarokig. A leányról szót sem szólt hozzá. Czélzást sem
tett reá. Magatartásának szilárdságából csak akkor engedett egy
pillanatra, midőn Csábrágh a válaszuton beszállott autojába. Megragadta
a boldog ember kezét s így szóllott hozzá:

– _Bármi történjék is_, régi barátom, Csábrágh Ödön, mi együtt maradunk…




IX. A szőke asszony.

A nap izgalmai akkora erővel markoltak bele az athléta Zádor Miklós
idegeibe, hogy reszketett a lába midőn hazaért. Arcza ki volt gyulva az
önmagával megvivott harcz tüzétől. Győzött, de kimerítette a győzelem. S
nem fogadta a Máli néni köszöntését sem, midőn a jó asszony ajtót
nyitott neki. Csak rendelkezett vele:

– Nincs szükségem semmire, lefekszem, lefekhetnek maguk is.

S a szobájába támolygott… És csakugyan lefeküdt azonnal, jóllehet csak
kilencz óra volt. De nem tudott elaludni, a lelkét szaggató kétségek
árnyaitól, nyilván megárthatott neki kivételesen a téli hideg is;
megbolygatta vas szervezetét. Erős fájás szaggatta fejét és mellét.
Félórai hánykolódás után kiugrott ágyából, ruhát vett magára és
csengetett.

Egy pillanat mulva benyitott a gazdasszonya.

– Gábriné, kérem, készítsen nekem mégis egy csésze forró theát
czitrommal.

Alig tiz percz mulva megkapta a theáját.

– Köszönöm, Gábriné, elmehet.

De a jó asszony csak nem távozott.

– Orvost hivatok, mert beteg a méltóságos úr; még sohasem láttam
ilyennek.

Ez valami új volt a kemény embernek. Mit láthat rajta az egyszerű
asszony? Miből kombinálja, hogy beteg, mikor minden erejét összeszedte,
hogy uralkodjék magán.

– Honnan tudja, hogy beteg vagyok? – kérdezte szinte ingerülten. – Nem
vagyok az, – jelentette ki, – az ilyesmihez se kedvem, se időm.

– Mégis beteg – makacskodott a hű teremtés, – és én nem nyugszom addig,
míg nem segítek a méltóságos uron.

– Mit akar?

– Átfázott, a szeme lázas, tifuszt kaphat… Abban halt meg boldogult uram
is… nem, nem engedem…

Miklós elérzékenyedett.

– Mit nem enged maga Gábriné? – És hogy akar rajtam segíteni?

– Priszniczet rakok a méltóságos úr mellére s a fejére borogatást…
voltam én már betegápoló is, értek hozzá.

Miklós nem hítte a baját komolynak, de vágyott az alvásra, lábai olyan
nehezek voltak, mint az ón.

– Hát készítse a priszniczet, Gábriné…

Kiitta theáját s engedte a gazdasszonynak, hogy bebugyolálja a mellét.
Aztán újra lefeküdt. Gábriné egy karosszéket tolt az ágyához s leült
bele.

– Mit akar még, Gábriné?

– Itt virrasztok, míg el nem mult a láza, borogatni fogom a fejét.

Ebben a pillanatban valami meghatározhatatlan nesz hallatszott az
ajtóban, mint mikor egy kiskutya szükölve kapar.

Az ám, a kis Lórikát kint felejtette Máli néni. Mit csináljon a
gyerekkel? Be csak nem hivhatja. Kiszólt neki az ajtón:

– Mit keresel itt? Eredj aludni, te kis liba.

A kis liba sirvafakadt.

– Mi baja van a méltóságos úrnak? Istenem, mért nem mondják meg nekem!

– Nincs semmi különösebb bajom – szólalt meg Miklós az ágyból, ne sirj
Lórika, hanem gyere be.

A gyermek azonmód abbahagyta a hüppögést, lábujjhegyen ura ágyához
szaladt kezet csókolni, aztán igen csöndesen és szerényen, hogy észre ne
vegyék, lekuporodott a szőnyegre a Máli néni széke mögött…

Hála a hidegviz gyógyító erejének a forróság hamarosan kiállott a
meghült férfi fejéből, megszüntek a mellszaggatások is. Az álom erőt
vett a testileg-lelkileg elgyötört szervezeten, egy órai ápolás után
elaludt a Lórika megmentője.

Gábriné (abban a hitben, hogy a kislány is elaludt) hátranyult, hogy
fölébressze, de nem aludt az egy csöppet se, csak igen csendesen
viselkedett. Egész élénken kérdezte:

– Tessék, Máli néni?

– Mehetünk lefeküdni, – sugta a jó asszony, – már nem lesz semmi baja.

A kis kolduscsemete összetette kezét.

– Én nem megyek.

– Megbolondultál?

– Itt maradok a régi helyemen, Máli néni, ne féljen nem fogok hangosan
lélekzeni.

– De hiszen nincs itt rád szükség.

– Ki tudja, édes, édes nénikém, hátha fölébred és kérni fog valamit.

Gábriné megcsóválta fejét, majd meghatottan végighuzta a leányka arczán
meleg puha tenyerét.

– Nagyon szereted? – kérdezte mosolyogva.

– Oh, hogyne, – válaszolt a kis leány, – hiszen olyan ő… még ha nem is
mentett volna meg… olyan ő, hogy Isten után mindjárt ő következik.

A jó asszony megszánta a rajongó gyermeket, ott hagyta őt a szobában az
ágy lábánál a szőnyegen azzal, hogy csengessen neki, ha csakugyan föl
találna ébredni az ő méltóságos uruk.

Hát nem ébredt az fel, csak reggel hét órakor. Akkor sem csengetett
Lórika Máli néninek. Miklós már félig felöltözködött volt, midőn
észrevette kis ápolóját, a mint karjával átölelve az ágy lábát, a
szőnyegen édesdeden aludt. Felölelte a hű gyermeket, óvatosan, hogy fel
ne ébredjen, kiment vele a konyhába s maga fektette le, azt sem engedve
meg Máli néninek, hogy levetkőztesse.

– Ne bántsa Gábriné, mert ki tudja, nem játszik-e álmában fehér ezüstös
szárnyú angyalokkal… ne zavarja a játékát, Gábriné…

A jó asszony valahogy elkapta és megcsókolta ura kezét.

– Micsoda jó ember maga, méltóságos úr. Csak az a vigasztalásom, van
kire bízzam, ha meg találnék halni. Ez a gyermek itt gondját fogja
viselni és el nem hagyja soha.

– Ne érzelegjünk, Gábriné, – mondta Miklós meghatottan. – Különben
köszönöm, hogy kigyógyított, mert, talán először életemben, csakugyan
roszúl éreztem magamat.

Frissen, ruganyos léptekkel ment a szobájába, hogy befejezze toalettjét.
A két nőnek, a nagy testes asszonynak s a kicsi vézna leánynak a hűsége
csaknem lebillentették szenvedéseinek mérlegserpenyőjét. Boldogította a
tudat, hogy szeretik őt. Hogy végkép megerősítse csüggedő lelkét, sorra
vette életének valamennyi értékét, megbecsülgette azokat s önvigasztaló
igyekezete megtermette gyümölcsét: belátta, hogy nagyobb panaszra nem
lehet oka csak azért, mert a sors nem teljesíti simán minden akaratát. A
nagy czélok felé törekedőnek mindig göröngyös a pályája, a magaslatokhoz
ritkán vezetnek virágos, sima utak…

Midőn Bodonyi, mindennapos reggeli vendége belépett a szobájába, már
nyoma se látszott meg rajta lelke depresszióinak. Pedig egyszeribe
visszanyúlt a bolyba, a mely megmarta s merész kézzel feltúrta tegnapi
kínos élményeinek halmozatát.

– Szervusz Napi. Láttalak tegnap a Keleti kávéházban.

Napi csak mosolygott.

– Tudod, mit csináltam én ott?

– Én csak azt tudom, hogy kivel beszéltél.

– Hohó, hiszen ismered, – jutott eszébe Bodonyinak, – elmondta nekem,
hogy volt nálad.

– Hát mit csináltál? – kérdezte Miklós.

– Betörőt fogtam, a ki épen a mi erkölcsi kasszánkra pályázott.

– Csakhogy észrevetted, hogy mifajta ember! Hogy ismerkedtél meg vele?
Mit akart tőled?

– Úgy ismerkedtem meg vele, – válaszolt Bodonyi, – hogy a nyakamra jött.
Megtudta, hogy bizalmasod vagyok s megkért, pártfogoljam őt nálad.

– S te?

– Mindent megigértem neki.

– Hogy tehetted?

– Pajtás, annak, a ki rókát akar fogni, ismernie kell a rókacsapást.

– Nos?

– Igen naiv volt az atyafi, vagy engem tartott hülyének, túlsokat
fecsegett, meséinek felesleges többletéből aztán rájöttem, hogy a
találmánya puszta ürügy, egész más czéljai lehetnek veled.

Tehát helyes nyomon járt a Miklós gyanúja.

– Megsejtettem. – S érdeklődéssel leste barátja további szavait.

– Azt, hogy mit akar, – folytatta ez, – még nem szedhettem ki belőle, de
miután ugyis benne van a csapdában, nem szükséges sietnem, úgy
kezelhetem az atyafit, a hogy jól esik.

– Azt hiszed, bízik a jóhiszeműségedben?

– Biztosítalak, hogy én sem pipáztam el a vágott dohányomat: a karika az
orrában van. Megvesztegettettem magamat vele. Im itt a Judáspénz, –
mondta, s nadrágzsebéből öt darab gyűrött százkoronás bankjegyet vett
elő.

Miklós megcsóválta fejét.

– A bizalmát ezzel megnyerhetted, – skrupulizált, – de hogy fogod
magadat a megvesztegetés vádja alól tisztázni, ha majd kenyértörésre
kerül köztetek a sor.

– Az csak egyszerű, – világosította fel Napi, – nyugtát adtam neki s
ellennyugtát vettem tőle a pénzről. Így fogok cselekedni ezentúl is.

– Hogy aztán visszaadhasd neki a pénzét?

– Eszembe sincs. Én ezeket a megvesztegetési pénzeket, – így szól a
nyugta, – jótékony czélra kaptam, s arra is fogom fordítani.

Miklós sehogysem volt megelégedve a problema ilyetén megoldásával.

– Veszedelmesnek tartom a játékot, mégis az ő pénze.

– Az övé?! – s nagyot kaczagott Napi. – Nincs annak egy susztákkal sem
több pénze, mint nekem.

Az ám! Az idegen szélhámos nem dolgozhatik a maga szakállára. Különösen,
ha való a Bodonyi állítása, hogy puszta ürügy a találmánya, hogy azzal
férkőzzék a közelébe. Anyagi hasznot nem remélhet tőle a manöveréből,
csak másoktól, esetleg egy titokban működő harmadik személytől; ez a
harmadik személy pedig nem lehet más, mint a – _herczegnő_. Csak neki
állhat érdekében, hogy megrontsa őt és csak ő tudja, hogy Achilles sarka
van. A lapja titokban készül, még nem zaklathatta fel a szenvedélyeket,
pozicziója nem olyan exponált, hogy szemet szúrhasson a kiméletlen
versenynek… Egyszóval Langer csak a herczegnő végrehajtó közege lehet.
Már az is, hogy egy napon tűnt fel vele.

Az ekképen összerótt logikai láncz végkép megerősítette a Miklós
gyanúját, illetve igazat adott Bodonyinak… Már most csak az volt a
kérdés, beleavassa-e Miklós Bodonyit is a titkába, avagy megmaradjon
Csábrághnál.

– Hogy jöttél rá, – kérdezte, – hogy annak az embernek titkos czéljai
vannak velem?

– Úgy, – válaszolta Bodonyi, – hogy egy órai tárgyalás után az én
tanácsomra elejtette a találmánya ügyét. Beleugrott a kis öreg a
kelepczébe. Hogy nem annyira a pénzedre vágyik, mint a bizalmadra, –
mondta, – inkább csak a poziczióját szeretné veled szemben
megerősíttetni. Mármost, kérdem én, mi szüksége van a poziczióra olyan
embernek, a kinek épen az a legfőbb erőssége, hogy semmi pozicziója
nincs.

A paradoxon szellemes volt. Miklós még egy kérdést tett fel barátjának.

– Arra nincs támpontod, kinek a megbizásából cselekszik az az ember?

– Arról fogalmam sincs, – válaszolt Napi, – csak az a bizonyos, hogy ki
akarja kémlelni magánéletedet…

Miklós úgy gondolta, hogy barátja segítségére lehet a kalandorral
szemben, a nélkül is, hogy tudná, kinek a bérencze. A herczegnőt hadd
kisérje figyelemmel a másik barátja, az ő dolga, hogy összeegyeztesse
kettőjük reláczióit s hasznára fordítsa az eredményt, ha az
összeütközésre rákerül a sor.

– Csak vigyázz a szélhámosra, – kérte Bodonyit, – corkán vezesd hozzám,
ha épen úgy gondolod, hogy érdekemben áll iránta bizalmat mutatnom.

– Feltétlenül érdekedben áll…

Ezzel aztán egyelőre le is tárgyalta a két barát a kalandor dolgát.
Bodonyi áttért a lap ügyére. Bejelentette, hogy nyélbeütötte a
szerkesztőséget és kiadóhivatalt, megalkudott a nyomdával, bármely nap
megindíthatja a lapot.

– Mennél hamarabb, – kérte Miklós lelkesen. – Az első vezető czikkely
megirásához még ma hozzáfogok.

– Ha jóváhagyod, a programmot is közölhetjük az első számban, – vélte
Bodonyi.

Miklós elgondolkozott egy pillanatig. Ismerte a barátja programmját.

– Közöld, – szánta el magát hirtelen, – a hitvallásod merész és kemény
vádirat, de nem bánom, dűljünk bele a harczba egész testtel.

– Győzni fogunk, – állította Napoleon, fanatikusan döngetve mellét, –
mellettünk Isten, az igazság és a jog…

A rendíthetlen hitű proletár azonnal távozott, hogy a lap megindítására
megkapta a meghatalmazást. Lelke égett a tettvágytól, egy napot sem
akart elmulasztani…

Alig öt perczre rá csak jelentette Gábriné, hogy egy németül beszélő
nagy szőke dáma akar vele beszélni.

Miklós meg se lepődött, el lehetett rá készülve, hogy a herczegnő egy
napig sem fog neki békét hagyni. Hát nem kerülgeti az elkerülhetetlent:
szembe néz vele.

– Bocsássa be, Gábriné.

– Istenem, még ki sincs takarítva s a nagysága oly finom.

– Ne törődjék vele… Kéretem.

… A herczegnő belépett. Megvesztegető, bár szuverén mosolylyal s
fejbicczentéssel üdvözölte Miklóst.

Ez világfi létére elfogadta a megpendített hamis intonácziót.
Meghajtotta magát czerimóniásan s engedelmet kért látogatójától, hogy
oly rendetlenségben kénytelen őt fogadni.

– Si ça vous ne dedaigne pas, prenez place, madame. (Ha nem röstelli
asszonyom, foglaljon helyet.)

– Pas du tout. (Csöppet sem.)

S egy karosszékbe vetette magát a brilláns asszony s még édesebb lett a
mosolya.

– Minek köszönhetem a kiváló megtiszteltetést?

Száraz volt a házigazda hangja, de udvarias.

– Üljön ide mellém, kérte a herczegnő felelet helyett.

Miklós helyet foglalt, de nem az asszony mellett, szemben vele.

– Úgy is jó, petit Nicolas.

A félreérthetetlen éles gúny, a mivel a herczegnő a petit (kicsiny) szót
kiejtette, kissé kihozta a férfit a sodrából. Gúnnyal felelt a gúnynak.

– Miért _petit_, Madame?

Most már összevillant a négy szem. Megfeszültek az idegek. Az asszony
idegei is.

– Csak azért, – évődött ez, malicziózus ajkát lebigygyesztve, – csupán
csak _azért_…

– Ez nem ok, de elfogadom.

– Nagyon kegyes…

– Meddig szerencsélteti _Fönséged_ magas látogatásával a mi szerény
fővárosunkat?

A férfinek ez a gúnyja már nem sült el, az asszony kikaczagta érte.

– Pompás kis ember! Jól mondtam én, hogy kicsiny.

A sérelemért, a melyet a herczegnő férfiúi önérzetén ejtett, nem vett
Miklós elégtételt s ezzel az önmérsékletével némileg helyrehozta előbbi
ügyetlenségét.

– Szolgálatjára, madame, – mondta szerényen, – kegyeddel szemben valóban
kicsinynek érzem magamat.

– Azt helyesen teszi, mon Nicolas, – mondta az asszony jelentősen,
egyszeribe kikomolyodva a nevetésből, hogy szinte idegbontó volt
kedvének eme hirtelen elváltozása.

Miklós megfeszengett a székén.

– Madame, – kérdezte leverten, – miért jött ide?

Az asszony megint nem felelt a kérdésre.

– Nézze csak, megfúlok ebben a bundában, nem vetkőztetne le?…

A házigazda nem tehetett egyebet: lesegítette a dámáról a prémet.

Ez megszabadulván kényelmetlen terhétől, mint valami karcsú jaguár,
kinyújtóztatta tagjait.

– Ah be jó… Úgy érzem magamat, mint otthon… Maga is, mon bon Nicolas?…

– Én otthon vagyok…

Az asszony ismét átcsapott a nevetésbe.

– Azt maga csak úgy mondja, petit Nicolas.

A férfi végtére is tudatára jött annak, hogy nem méltó hozzá, hogy tűrje
a gunyoros játékot, a melyet az asszony vele, a saját otthonában űz.
Felpattant székéről. Arcza kigyúlt. Erőérzete végigvonaglott idegein s
kifeszítette a testét.

– Madame, a mi azt illeti, könnyen bebizonyíthatnám kegyednek, hogy
otthon vagyok.

A fejedelmi dáma nem haragudott meg reá. Nyilván régi édes emlékek
borúltak az agyára: minden vére arczába szökött, ajka megnedvesedett s
reszkettek az ujjai. Merőn, gyönyörködve nézte a lázadozó férfit.

– Így, igy, Nicolas… Ilyennek szeretem magát… Haragudjon, mon Nicolas,
mon bien aimé!…

Tehát visszafelé sült a türelméből kihozott férfi eme kifakadása is.
Összeszedte minden energiáját, hogy megtalálja a helyes nyomot, a melyen
az asszonyt lerázhatja a nyakáról. De már nem volt képes helyreállítani
megbillent lelke egyensulyát. Hangja türelmetlenséget árult el, a szeme
félelmet. Czélt tévesztettek a szavai is.

– Ne bántsuk egymást, madame, – kérte a nagy dámát szinte alázatosan, –
emberek vagyunk… Mit akar velem? – folytatta. – Régi szerelmünkre kérem,
ne üldözzön, mikor ugyis hiábavaló minden. Családot akarok alapítani s
ettől a szándékomtól egyedül a halál képes eltéríteni…

Miklós maga is észrevette, mily nagyot mondott, mikor tulajdonképen
azzal sem volt még tisztában, számíthat-e, vagy számítson-e
hozzáigérkezett párja hűségi fogadalmára. Úgy beszélt, a hogy érzett, de
nem egészen úgy, a hogy gondolkozott. S ez a körülmény bizonytalanná
tette hangját, a meggyőződés ércze mindenesetre hiányzott belőle.

A herczegnő finom disztingváló elméje legott észrevette a rést, a melyet
a férfi magatartása annak szavain ütött.

– Biztos az, – kérdezte szinte sziszegve, – hogy meg akar házasodni?
Hátha csak engem akar ezzel a hazugsággal a nyakáról lerázni?

A férfi összeharapta az ajkát.

– Akárhogy van is, nekünk le kell egymásról mondanunk, – jelentette ki
határozottan. – Mi haszna lenne belőlem, – folytatta szelidebben,
kérlelő hangon, – egy férfiból, a kinek el van adva a szive s lekötve
minden energiája magasabb érdekek czéljaira? A kegyed számára semmi sem
maradna belőlem; nem olyan nő kegyed, a ki a morzsákkal is beérné,
madame egy kivételes brillans asszony, a ki a férfitől, a kit szeret, a
teljes boldogságot követelheti… Nézze, én nem vagyok méltó magához, míg
azon a talapzaton, a melyre hivatásom helyezett, azt hiszem, méltón
betölthetném férfi tisztemet. Nem vagyok az, a ki voltam, herczegnő, én
egy ezután összetoborzandó nemzeti hadsereg közkatonájául szegődtem el,
nem hogy a másé, de a saját magamé sem lehetek ezentúl…

Elhallgatott, pedig lett volna még több szava is, de elnémította a
herczegnő mohó figyelme, a melylyel a beszédjét leste… Megint
eltévesztette volna a helyes nyomot? A herczegnő kérdése megfelelt emez
aggodalmának…

– Politizálni fog, Nicolas?…

– Igen, olyasmi, – felelte a férfi gyáván; érezte, hogy a kelleténél
többet fecsegett.

Még inkább kiolvashatta ezt a herczegnő megcsillanó szeméből, csak azt
nem volt képes megérteni, miért örül az asszony annak, hogy ő
politizálni fog. Szavai is elárulták ezen való örömét.

– Oh, ha maga politizálni fog, cher Nicolas, akkor még nem veszett el
reám nézve végképen, még akkor sem, ha csakugyan jóhiszeműen állítja,
hogy egy más nővel való családalapítási szándékában csak a halál
akadályozhatja meg. Meg vagyok nyugtatva, mon Nicolas.

Miklós csak bámult. Nem tudott kiokosodni a sfinxasszony rejtélyes
szavaiból.

Pedig nem volt azokban semmi talányszerű. Mindössze, hogy a sfinxszerű
asszony (nem hiába uralkodott valamikor), ismerte a politikai porondot,
annak örvénybevesző sikátorait…

Hátha még ismerte volna Magyarországot is!… Vagy azt is ismerte?

Mindenesetre megnyugodva, a körülményekhez képest szinte derülten
távozott a Miklós lakásáról.

– Egyelőre nem fogom többet becses nyugalmában háborgatni, – mondta
inkább évődő hangon, mint gúnyolódva, midőn búcsúzóul kezet fogott a
házigazdával, – a politikára bizom, hogy megtérítse önt nekem, mert
csudákra képes a politika. Annyira bízom benne, – folytatta, mosolyt
lopva gőgös ajkára, – hogy nem is maradok tovább Budapesten, holnap vagy
holnapután távozom s addig nem fogok visszatérni, míg _maga_ nem érzi a
szükségemet.

Miklós egyik ámulatból a másikba esett. Az asszonyt mulattatta a zavara.

– Biztosítom, hogy első hivására itt fogok teremni magánál, – folytatta,
– hogy a segítségére legyek. És sem fáradtságot, sem _pénzt_ nem fogok
kimélni, hogy kivívjam a háláját azokkal a szolgálatokkal, a melyekkel
révbe fogom juttatni a hajóját, ha sülyedőben lesz… Minden héten
levélben fogom magát értesíteni, hol találhat, válaszolnia sem kell,
mindaddig, a míg nem látja elérkezettnek az idejét, hogy a segítségemért
folyamodjék… Adieu, cher Nicolas.

Még egyszer megrázta az asszony az ámuló férfi kezét, aztán szó nélkül
távozott.

Miklós azt sem vette észre, mikor csukódott be utána az ajtó; szinte meg
volt kövülve.

Mi volt ez? Jóslás? Fenyegetés? Mind a kettő? Arra számított a
veszedelmes asszony, hogy exponált helyzetében könnyebben lesz
megtámadható, meghódolásra kényszeríthető? A politikai lidércz
segítségére számít, a mi megszivja az emberi szivet, a melynek vére a
hazának lesz felajánlva szent áldozatul?

Miklós érezte, hogy nyomon van. A féltékeny, élvvágyó asszony holmi
diplomácziai kártyakeveréssel s rengeteg vagyona segítségével alighanem
az ő törekvéseit reméli kontrakarrirozni, hogy így megalázván őt,
könnyebben magához emelhesse czéljatévesztett élete romjairól.

A beszédje teljesen erre vallott. De honnan sejthette a csudálatos nő,
hogy oly nagy konczepcziójú politikát szándékozik inaugurálni, a melynek
csak két kimenetele lehet: fényes győzelem vagy megsemmisítő kudarcz.
Honnan tudhatta, hogy a zászlóval, a melyet ki volt tűzendő, együtt kell
élnie, halnia, s hogy annak lobogásába majdan ő is beleszólhat távoli
nemzetek diplomácziai szócsövén? Úgy ismerte, oly nagyratartotta, úgy
imádta a férfit, a kit szeretett?

Miklós újabb aggodalmait, a melyekkel a herczegnő megterhelte a lelkét,
még ellensulyozta az a tudat, hogy _egyelőre_ (mint kifejezte magát)
kitér az útjából a veszedelmes asszony. De ez még korántsem oszlatta el
régebbi kétségeit. Érezte, hogy a szenvedelmes nő nem bízza rá a sorsát
teljesen a politikára, cselekedni fog ellene a távolból is. A távozása
mindössze egy respirium a számára; hiába dugja fejét a homokba, mint a
struccz, ha a szemével nem is, az eszével látnia kell a veszedelmet, ha
annak kútfeje át is lépte a szemhatárt.

Mindent összevéve, mégis nagy könnyebbséget érzett Miklós a herczegné
távozása után. Nyereségnek tartotta a veszélyes asszony kilátásba
helyezett elutazását azzal a kellőleg meg nem mérhető teherrel szemben
is, a melyet rejtelmes szavakba burkolva lelkében hátrahagyott. Legalább
szabadon lélekzhetik egy ideig. S az idő már magában véve fél nyereség.
Csak ki kell használni tudni…

Oly szigorú és pontos volt Miklós számvetéseiben, hogy fölbecsülvén az
idő értékét, eszébe sem jutott, hogy hiszen tárgytalan dolgot mérlegel,
maga a herczegné tette tárgytalanná, midőn megigérte neki, hogy addig
nem fogja magát mutatni, míg ő nem hivja. Tetszése szerint élhet az idő
kedvezményével, tőle függ, hogy a herczegnőt sohase lássa viszont… Azért
mégis jól számított Miklós: a herczegnőt, ha akarja, sohasem fogja
látni, de érezni fogja a műveit. Az ő respiriuma tulajdonképen csak
addig tart, a míg ki nem lépett a politika porondjára. A menyasszonyával
szemben talán addig sem.

Miklós elborult, hogy eszébe jutott a szive eme legbensőbb ügye. De
hamarosan elűzte idevágó gondolatait, elfojtotta érzelmeit. Először a
kötelességének tesz eleget, aztán következik csak vágyainak a
mérlegelése, boldogságának a kérdése… Addig kimélni fogja a lelkierejét.
Majd ha megjelent lapja első száma… Akkor tovább gondolkozik róla… Hogy
mitévő legyen…

Következő napon egy levelet kapott Miklós a herczegnőtől:

«Adieu, Nicolas.

Mire kezében lesz ez a levél, már nem vagyok itt. Adieu.»

Csak ennyi.

Miklós elrejtette a levelet (szinte gépiesen) kabátja belső zsebébe,
mert épen akkor toppant be a mindennapos Bodonyi.

– Holnapután megindul a lap… Kérem a vezérczikkelyt.

– Megbeszéljük kettesben, – mondta Miklós felvillanyozódva.

De egyelőre nem beszélhették meg a vezérczikkelyt, nagyfontos képpel
minden bejelentés nélkül beviharzott Csábrágh.

– Elment! – jelentette kitörő örömmel már az ajtóból, abban a hitben,
hogy egyedül találja barátját.

Megtorpant, midőn meglássa Bodonyit.

Miklós mindenekelőtt bemutatta barátjait egymásnak.

– Bodonyi Géza, barátom és titkárom, – gróf Csábrágh Ödön.

Majd a grófhoz fordult:

– Tudom, hogy elment… Majd beszélünk róla még.

Csábrágh helyeslőleg intett.

– Igen fontos közlendőim vannak róla, mindent tudok, – mondta, – olyat
is, a mire nem voltam kiváncsi. Főképen azért jöttem, hogy kimentsem
magamat… Pardon, – fordult Bodonyi felé, – valami asszonydolog,
bizonyára nem érdekli a titkár urat.

A titkár urat csakugyan nem érdekelte az asszonydolog. Felállott.

– Tárgyalják le a méltóságos urak, én addig diszkréten félreállok a
másik szobába.

Úgy lőn. Csábrágh a következőkben adott számot Miklósnak a herczegnőről
szerzett adatairól:

– Kedves barátom, a te regényed itt nálunk sem teljesen ismeretlen,
magam is hallottam rebesgetni róla, mindössze a hősnő nevét fedte
homály, a mely körülmény a te úri diskrécziódat dicséri. De másképen áll
a dolog ott, a hol a herczegnő diskrécziójára lett volna szükség, hogy
nevestül ki ne pattanjon a titok. A német birodalmi főúri körökben
mindenki tudja s nyiltan emlegeti a nevedet a herczegnőével együtt. Úgy
látszik, az asszony nem csinált titkot a szerelméből s abból a
szándékából, hogy elvétesse magát véled. A családi tanács nyomására
minden gondolkodás nélkül lemondott rangjáról, sőt ötven millió márkányi
vagyonának egy harmadát is feláldozta, hogy fenséges rokonai békét
hagyjanak neki.

Miklós nagyot nézett.

– Honnan tudtad meg mindezt ily rövid idő alatt?

– Egy detektivet bíztam meg a kutatással, – válaszolt Csábrágh
egyszerűen, – olyan volt a megbízásod, hogy annak ilyen segítség nélkül
nem tehettem volna eleget.

– Igen, de arra nem kértelek, – idegeskedett Miklós, – hogy a herczegnő
külföldön viselt dolgait kutasd ki, engem csak az érdekel, hogy milyen
úton-módon s mily eszközökkel tör ellenem itt. Ki a végrehajtó közege, a
spionja s mik az utasításai?

– Türelem barátom, – csillapította a gróf Miklóst, – majd arra is
rákerül a sor. És ne vedd rosz néven a detektivnek, hogy a herczegnő
egyéb személyes ügyeiről is tájékozódni akart; el kell neki hinned, hogy
a nélkül nem végezhetett volna alapos munkát; hogy kiderítse a
tényállást, a mire szükséged van, föl kellett gombolyítani a legmesszebb
vezető szálakat is. Én nem említettem neki a nevedet sem, ő maga tudta
meg Berlinből telefonon egy vele összeköttetésben álló tudakozódó
vállalattól. Onnan kapta a herczegnőre vonatkozó értesítéseit.

– Hogy tudta meg a nevét?

– Ő csak X. Y. herczegnőről tudakozódott, az ő nevét is a berlini
detektiv tudatta vele. Elvégre nem is valami boszorkányság, Németország
nagy, de aligha akad benne sok olyan fejedelemasszony, a kinek magyar
úrral van viszonya.

Ez elég nyilvánvaló volt. Miklós még nyugtalanabb lett.

– Mit tudtál meg abból, a mit megtudni érdekemben áll _nekem is?_

A szemrehányást zokon vette Csábrágh.

– Miklós, ne légy igazságtalan, elvégre is annyira bizhatsz bennem, hogy
ki nem kürtölöm a titkodat. Nem is ejtem ki a herczegnő nevét még
előtted sem.

Zádor észrevette magát.

– Bocsáss meg, hálátlan vagyok, de izgat a homály, mert még semmivel sem
tudok többet, mint eddig. A herczegnő elutazott; kit hagyott itt maga
helyett? S milyen utasítással? Csak az én személyemre pályázik-e, avagy
fölvette-e programmjába a menyasszonyomat is?

– Részletes feleletet ezekre a kérdésekre nem adhatok, – válaszolt
Csábrágh, – egyelőre csak annyit sikerült megtudnunk, hogy csakugyan van
itt egy titkos megbizottja, egy magyar származású kalandor, a kinek
alighanem – de ez már a detektiv kombinácziója, – alighanem az a
feladata, hogy belegabalyítson téged valami zavaros, kompromittáló
ügybe, a melyből csak magasabb segítséggel lesz lehetséges menekülnöd.

Ah, a politika! Az lesz az a zavaros ügy, a melybe a veszedelmes asszony
az ő érintetlen reputáczióját bele szándékozik fojtani.

Miklós szemében mindjobban kiéleződtek a szenvedélyes nő taktikájának
körvonalai.

– Folytasd kérlek, – unszolta barátját türelmetlenül, bár majdnem
biztosra vette, hogy több újat nem fog tőle hallani. Mert azt rögtön
kitalálta, hogy a herczegnő spadasszinja csak Langer Viktor lehet.

– Ezekután – folytatta Csábrágh, – most nincs veled egyéb közlendőm,
mint a herczegnő kirendelt végrehajtójának a neve, de még egy
arczképvázlatot is adok róla, hogy ráismerhess, ha netalán álnevet
találna fölvenni.

Zsebébe nyúlt s egy vázlatot adott át Miklósnak. Ez legott ráismert
benne emberére, még ha nem is lett volna a neve a kép alá irva így: báró
Langer Viktor, alias Haselbeck Curt, vagy vicomte De Launay. Miklós nem
szólt Csábrághnak arról, hogy a detektiv eme fölfödözése már nem volt
ujság neki, örült, hogy nem csalt a sejtelme s hogy az ellenség a
Bodonyi ügyességéből már félig-meddig az ő harczvonalába tévedt, a mi
igen meg fogja könnyíteni a védekezését.

Megköszönte a Csábrágh szivességét s fölmentette őt a további
fáradozástól.

Egyébre kérte őt; mindenekelőtt beszólította a szomszéd szobában
gurnyasztó Bodonyit…

– Kedves barátom, nekem most az a szándékom, hogy fölkérjem a nemes
grófot: álljon be a mi hadseregünkbe bontott zászlóval, hogy nagy
erkölcsi presztizsével, fényes történelmi nevével erősítse a nemzeti
ügyet. Mit szólasz hozzá, barátom Napi?

– Csatlakozom a kérésedhez s még meg is toldom azzal, hogy legyen
vezérünk s alakítsa meg táborkarát.

Csábrágh tudatában volt annak, mekkora erkölcsi tőkét képvisel az
országban az ő neve. Egy pillanatig sem farizeuskodott.

– Az önöké vagyok, – mondta egyszerűen. – Csak azzal nem vagyok
tisztában, hogy kapok-e elég alkalmas embert a vezérkarba. Mert az az
érzésem, hogy a mozgalom élére az ügy érdekében a legmagasabb társadalmi
állásban levő urakat kellene állítanunk, holott _a mi arisztokrácziánk a
quieta non movere elvi álláspontján áll: lusta és fukar_.

– A lapvezér mindenesetre te légy, – kérte Miklós, – engedd meg, hogy
ezen minőségedben a lap élére nyomassuk a nevedet.

– Köszönöm a bizalmat, talán méltó leszek reá.

Csábrágh ezt a mondását ünnepies, halk hangon ejtette ki. Meglátszott
rajta, hogy fogadalmat tett magában. További beszédje is arra vallott.

– Irni és beszélni, sajnos, nem tudok, de cselekedni és áldozni fogok.
Egyelőre 200,000 koronát adok _lapunk_ czéljaira.




X. Kilencz óriás.

Hárman valának együtt a hosszúhajúak és bajusztalanok. Finomak és
túlemberek mindhárman, de szájjal mégis legjobban győzte Bary Pali, a
hétszilvafás ősmagyar, a ki azonban lemondott a rangjáról, megjárta
Párist, hektikus volt, abszintot ivott, mert kokett ifjú volt (a
halállal kaczérkodott) és fekete körmöt viselt. Bary Pali rég
megállapította magáról, hogy zseni, a kinek iskolát kell csinálni, mert
minden zseni iskolát csinált.

A másik bajusztalan túlembert Hunyadi Jákónak hivták. Nem volt igazi
Hunyady: az erkölcsi tőkét, a mit a Hunyadiak egy pár csatában
összegyűjtöttek, hogy a nevük jóhangzású legyen, Jákó modern ember
létére minden nagyobb erőlködés nélkül egy koronán vásárolta meg. Bolond
lett volna érte többet fizetni, mikor ennyi az ára egész komolyan.

A harmadik lángelme Koplathy Friczi volt, a legpiszkosabb ember
Magyarországon, nem kivéve a tótokat. Ennek homály fedte a származását;
ő nem dicsekedett vele, más meg nem tudta kitalálni, mert bár öt nyelven
beszélt, egyet sem értett tökéletesen, a mi igen hasznára vált, mert
okkultista, szimbolista és neoimpresszionista vala egy személyben s az
volt a trükkje, hogy olyan verseket irjon, a miken csak csudálkozni
lehetett, de a miket megérteni nem volt szabad…

A zsenik persze kozmopoliták voltak mindhárman, mert Magyarország igen
kicsiny volt nekik. Nem fértek bele. A királyságot különben is komisz
hivatalnak tartották, inkább köztársasági elnökök szerettek volna lenni.
Bary Pali, lehet, azt sem vállalta volna, mert manapság már ahhoz is
türelem kell, holott ő _nyugodtan_ csak Istennel volt képes beszélgetni,
az emberi nemnek kívüle eső kontingensével csak paczkázni tudott. Hanem
azért megitta a művüket, az abszintot.

A másik két zseni inkább enni szeretett. A pulykát jobban kedvelték,
mint a rövid gulyást, de azért rövid gulyást ettek. Meg szafaládét
eczetben-olajban. Néha kirándultak és akkor körített liptóit ettek.

De _vesézni_ még jobban szerettek a zsenik, mint enni. Az
asztaltársaságnak, a melynek tagjai voltak, az volt a főtörvénye, hogy
távollevőkről jót mondani nem szabad. De kiszedték a veséjét a jelenlevő
_tehetségteleneknek_ is. Sőt egymást, a tehetségeseket sem kimélték,
csak Bary Palit nem merte senki sem bántani, mert ő iskolát csinált. Az
alanyi költők mind az ő methodusát követték a versirásban, hektikusak
voltak, mint ő, de nem haltak bele, mint ő sem, mert halhatatlanok
voltak, mint ő is. Csak abszintot nem ittak, mint ő, mert nem volt egy
szilvafájuk sem, mint neki, csupán szilvaszeszt ittak, mert az olcsóbb
vala.

A Chicago-kávéház hosszú asztalánál (ott ült a három hosszúhajú) épen
Hunyadi Jákó vitte a szót. Egy irót kritizált _tárgyilagosan_. Oltott
baromnak s búban fogantatott bakkecskének nevezte a szerencsétlent, mert
regénye hősével diadalra vitette a nemzeti eszmét, a helyett, hogy
megorgyilkoltatta volna szegényt. Még vitézkötéses bornyúnak s pitykés
aprómarhának is elmondta Jákó a szerencsétlen regényembert…

Ezenközben újabb három «vesetag» érkezett az asztalhoz. Alsóbbrendű
tagok (mert dolgoztak is, nemcsak költöttek), épen a szerkesztőségből
jöttek. Pór Muki, Keve Mór és Ősi Ignácz volt a nevük. Másutt
szemtelenek voltak, de itt, kezdetben legalább, nem igen mertek mukkanni
sem, Bary Pali igen lefújta őket, kezet sem fogott velük, csak ásított
nekik…

A Jákó kritikáját ennek a háromnak kellett magasztalnia (a jó blatt
végett), mert Bary Pali felette állott az elismerés konvencziójának,
Koplathy Friczi meg épen parizert evett, a mit fontosabbnak tartott egy
idegen regénynél.

Kezdé Muki:

– Már az igaz, hogy náladnál élesebb szemű esztheta egy sincs közöttünk,
irók között.

Bary Pali megráspolyozta a torkát, Ignácz folytatá:

– A katedrákba Frimmbe[1] való hülyéket ültetnek bele, a kiknek Aranyban
kulminál az irodalom s te… s te még _nemzeti_ ajándékot sem kaptál az
államtól.

Végezé Mór:

– Fuj, micsoda rongy nemzet, a mely így becsüli meg nagyjait!

Nem nagyított, mert Jákó igen nagy volt csakugyan, megütötte az ölet,
bárha nem tetézte is. De az iskolacsináló Bary azért megharagudott
Mórra.

– Micsoda nagy? Ki itt a nagy? Igazi nagyság csak egy van közöttünk s az
én vagyok.

Az ötök kibékítették a haragos világpolgárt. Azt mondták neki, hogy
sohase számítsa magát, midőn emberről van szó, mert ő több annál.

Szent lett a béke s valahonnan távoleső fülkék homályából ismét hárman
járultanak az asztalhoz: Kócs Zsiga, a hősszerelmes, Veterán Náthán, a
bohém háztulajdonos és Bakk Manó, Budapest legtiszteltebb és
legzseniálisabb riportere, a kinek semmi sem volt lehetetlen. Ha
tetszik, lop is a riport érdekében, sőt már egypár betöréssel is
szaporította a dicsőségét. Csak egy hibája volt Bakk Manónak, a
tiszteletreméltó és zseniális riporternek, de az aztán ordas.
Agyonbeszélt egy egész regimentet, neki az semmi sem volt. Most is teli
szájjal jött a veseasztalhoz, már húsz lépésnyiről okádta a szót.

– Ide figyeljetek, gyerekek, és bámuljatok, mert ilyet még sohasem
hallottatok. És a mi előkelő úri kontenansz találtatik bennetek, azt
mind szedjétek össze, hogy meg ne pukkadjatok. Akár a méregtől, akár a
nevetéstől. Olyan kirohanásról fogok nektek beszélni, a mihez képest
csupa bolhatáncz volt a thermopilei. Az arrogancziának, megalomániának,
reakcziónak, ultramontanizmusnak, mezmerizmusnak, darvinizmusnak,
atavizmusnak…

– Elég az izmusból, mert ütök, – recscsentett bele a szapora beszédbe
Jákó, az öles.

– Nekem beszélhetsz, – tiltakozott Manó az erőszakos megrövidítési
kisérlet ellen, azután így folytatta: – Nepotizmusnak, bizantinizmusnak
és egyéb isztikus velleitásoknak ilymérvű elfajulásával még nem
találkozott az emberiség. Dühöngnék rajta, ha nem volna nevetséges, s
nevetnék rajta, ha nem volnék dühös… Találjátok ki, miről van szó, –
pukkantotta ki végül Manó a nagy hólyagot.

– Marha! – tisztelte meg egy tekintélyesebb tag, alighanem Koplathy, a
feladott találós kérdésért.

– Hüle, – mondá Bary Pali is s ez ellen fellebbezni nem lehetett.

Mór kénytelen volt kirukkolni a hirrel. Most már meg túlságosan rövidre
fogta a lényeget, csak ennyit mondott:

– Egy új ujságot csinálnak.

– ? ? ?

Úgy kellett belőle kipiszkálni a többit.

– Miféle ujságot? Kik? Mikor? Mennyi pénzük van? Adnak-e előleget? –
kérdezték össze-vissza a jeles kilenczek.

Manó most már csak azért sem eresztette könnyen a szót, csak egyet
kotlott ki egyszerre.

– Konzervativet?

– Klerikálist? Reakczionáriust? Antiszemitát? – kérdezték a kilenczek
türelmetlenül.

Erre megint egy szó következett feleletnek.

– Mágnáslapot.

Mágnáslap! Hü, hát ebben a szóban aztán csakugyan benne van a világ
minden feketesége a középkortól az ázsiaiig. A hir óriási konsternácziót
és szenzácziót keltett, a szaporaszavú Manónak egyszeribe megnőtt a
becse. A kilenczek egyhangúlag rimánkodtak neki, ne tagadja meg a
természetét, mondjon el mindent, a mit tud a lapról, egyszerre tiz szót
is mondhat egy helyett.

Az egy ideig élvezte rehabilitácziója gyönyöreit.

– Nna, ki a marha? Ki a hüle?

Aztán újra nekibodorodott a beszédnek. Először azonban megnézte az
óráját.

– Három óra, – konstatálta, – a lapok le vannak zárva, a riportomat
senki sem lophatja el, ergo beszélhetek. Hallottátok-e Zádor Miklósnak a
hirét? Kiféle, miféle ember ez? Honnan jött? Miből él? Volt-e papája?
Honnan vette a laphoz a baksist? Fiú-e, leány-e, vagy csak úgy mutatja?

Először Koplathy felelt a kérdésekre.

– Spiller. Kaszinótag. Egyszóval egy obskurus fiú, egy intellektuális
Nimand.

Veterán Náthán is tudott Zádorról valamit; ő titokban nemes akart lenni,
ismerte a családfákat, de miután ő még nem volt az, gyűlölte a
nemeseket.

– A Zádor, – mondta összevontan, – egy ezeréves koldus, az utolsó a
familiájából, a mi Árpáddal jött be országot hódítani.

A kilenczek így összevontan is megértették a háziúr szavát s a Zádor
rovására irták föltálalt adatait, körülbelül ilyenféle szavakkal: Rohadt
elem, hyperrafinált idiota… majmok atyjafia.

Előadó Manónak ennyi teljesen elég volt ahhoz, hogy az előkelő
társaságnak Zádor Miklóst terhelő közvéleményét röviden megfogalmazza.

– Egyszóval kimondhatom, hogy egy agylágyulásos kéjencz? – kérdezte.

– Bátran, – biztatták a keményagyú aszkéták.

– Akkor – folytatta a riporter, – azt is kimondhatom, hogy ez az ember
az, a ki a lapot kiugratta; ez meg egy bizonyos Bodonyi nevezetű, a kit
ismerek is hirből, arról nevezetes, hogy nyers buzán él, mint a csirkék,
mert nincs hivatala, miután semmit se tud.

A szalámizó és parizerező tudós társaság kinevette a buzarágó tudatlan
embert, bár senki sem hitte el a riporternek, hogy igazat mond, még
Bary, a főzseni sem.

Az általános derültség lezajlása után beszédjét a riporter imigyen
folytatá:

Zádor és Bodonyi ugratták ki a lapot, de nem ők szerkesztik, hanem
Lombos Keresztély, az ismert vegetariano-nazarenus, jelenleg szabó,
Decsy Franczi, a tömegproduczens, Belky János, a korcsmáros.
Munkatársak: a rimini fölszentelt püspök, a rimanóczi remetepolitikus,
három akademikus, egy herczeg, két gróf, három báró, egy urasági ispány,
egy hölgytyukász, egy importált dsiudziczu és egy akrobata. (Zajos
derültség.) Tehát – konkludált Manó, – czéhbeli csak kettő van közöttük,
ezért tudták a mozgalmukat titokban tartani, bár ötezer előfizetőt
gyűjtöttek a vidéken a sötétebb helyeken, a papok, agrárok és mágnások
között.

Úgy rukkolnak ki, – dühösködött a riporter, – mint valami összeesküvők a
pinczéből, egyszerre csak itt vannak és mellünknek szegzik a tőrt:
Szabadgondolkozók, szocziálista betörők, nemzetiségi banditák, zsidók,
hazátlan bitangok, adjátok meg magatokat, mert mienk a haza, mi
építettük fel, mi védtük meg kilenczszázegynehány évig, ti a korrupt
hatalmaskodó kisebbség csak pióczái vagytok az élő organizmusnak,
csaltok, loptok, gyujtogattok, gyilkoltok, diszkreditáljátok a magyar
faji karaktert és ősi becsületet!

– Nnnná, – jegyezte meg Veterán Náthán humorosan, de csudálatosképen
senki sem nevetett neki, a czinizmus röheje az ajkakon fagyott s
gyűlöletté fajult, midőn fölengedett.

Ösztönszerűleg érezte mindenki, hogy történik valami az országban:
emberek támadnak fel, a kik eddig lethargiás álmot aludtak,
tetszhalottak kélnek ki a sírból új életet követelőn, nekitámadva az
örökükön megosztozkodott tömegeknek, hogy visszaragadják tőlük ősi
jussukat.

Az általános megdöbbenés fakó csöndjébe ismét belesivított a riporter:

– Kóstolóba felolvasom nektek az első szám vezérczikkét az agylágyulásos
Zádortól, a mit a lap programmjával együtt saját életem koczkáztatásával
tudtam csak megszerezni, úgy, hogy éjnek idején kifúrattam a kasszát egy
nyugalomba vonult professzionista betörővel, de én is segítettem neki.

– Bravó! Ez megint mestermű volt tőled, – zúgták a kilenczek lelkesen.

A dilettans betörő folytatta beszédjét, intentique ora tenébant a hálás
hallgatók.

– Először a vezérczikkből olvasok nektek szemelvényeket, aztán ha
tetszik, jöhet a programm. – S olvasni kezdett egy kefelevonatból, a mit
a belső zsebéből húzott ki:

UJ-MAGYARORSZÁG.

Aligha csalódunk, midőn azt állítjuk, hogy a magyar nemzettest ezeréves
léte után most került bele a megpróbáltatás legválságosabb időszakába. A
kórtünetek legalább arra vallanak.

A hajdanta hires magyar faji erő, önbizalom, politikai bölcseség,
erkölcsök és hazaszeretet, a mely kvalitások a legintenzivebb nemzetközi
veszedelmekből is mindenha kirántották a magyar fajt – (nemhogy, de azok
erejével Európa államainak egyensúlyozási munkáját is ellátták a
dicsőség epocháiban) – skartba téve. Emez erőtényezők helyét a haladás
jegyébe iktatott, de valójában a felforgató tendencziák posványából
kikelt hamis jelszavak és irányzatok, megtévesztő bolygótüzek: a
nemzetközi szoczializmus, utilitarizmus, szabadgondolkodás,
felekezetnélküliség, sőt istentagadás foglalták el Újmagyarországban. Az
eszközök az újmagyarok kezén: a régi dicsőségnek, hagyományoknak,
keresztény szellemnek, történelmi osztálynak, mindennek, a mi szent volt
és nagyot alkotott, kigúnyolása, megbuktatása; a tulajdon szentségének
lerombolása a szekularizáczió sürgetése által, a keresztény szellem
meghamisítása s helyettesítése az ingatag értékű, úgynevezett szabad
népjóléti és erkölcsi törvényekkel.

A tendenczia egyszóval: megsemmisítése mindennek, a mi dicsőségesen
bevált egy évezreden át… A modern szellem megteremtői némi dialektikával
kivághatják a tétellel szemben az adút: csak egy szuperióris kisebbség
lehetett képes ama hires, fitogtatott nemzeti szellemnek, a
hagyományoknak ilyetén felforgatására s mint ilyennek, joga volt hozzá.

Hát tagadjuk. Mert – itt a bökkenő – az a kisebbség, a mely a
felfordulást, a nemzet degenerácziójának munkáját végzi, nem fölényes
egyének társasága, még nem is a nemzet igazi kisebbségét képviseli
(szinte kivül áll rajta, nagy részük szivós faji jellegüknél fogva
sohase volt és lesz asszimilálható), ez a minoritás ügyes, erőszakos
kalandorok tábora, a mely a maga hasznát és poziczióját a romokból
reméli, s az új épületet, a melyben uralkodni fog, azokból szándékozik
felépíteni.

S valamint a prehisztórikus korban sikerült a gyengéknek megteremteni s
elfogadtatni a jog fogalmát, korlátokat állítani a maguk védelmére az
erősek uralma ellen, úgy sikerült most Újmagyarországban egy inferioris
kisebbségnek a hatalmas többség nyakára lépnie. A két siker ethikája
különböző, de a titka egy. A prehisztórikus erőember magában állott s a
másik erővel való folytonos surlódása következtében csak gyengülhetett –
a gyengék ellenben ösztönszerűleg tömörültek s erősítették magukat az
összetartás és szervezet dinamikájával.

A magyar ember erőszakos egyéniség, szervezetbe nehezen törhető, mert
bízik a maga erejében s másnak köszönni mitsem akar. Előkelő, gőgös,
erejét az egymással való erőmérkőzésre pocsékolja el, a helyett, hogy
összetartással meghatványozná. A kisebbség ebből a faji karakterből
dedukálta a maga kilátásait s vonta ki a hasznot. Szerveződött, egy
testté tömörült, a melynek egy feje s ezer karja van, mint a polypnak, s
mind az ezer karja annak az egy fejnek engedelmeskedik. Azok a titkos,
vagy álczégér alatt működő társaságok és intézmények, a melyek
pátensüket erkölcseinkre, kulturánkra máris rásütötték, sikerüket csakis
szervezetüknek köszönhetik.

Ez így van. Ezen vitatkozni nem is lehet. Az összefogózkodás jelenségei
nagyon is szembeötlők, sikerei visszataszítóan rikítók. Az irót s egyéb
művészt: képfestőt, képfaragót, zenészt, ha az általa inaugurált
szellemet kolportálja, az egekig emeli a klikk a kritika szárnyain, a
neoimpresszionizmus rémképeit és gonosz czinizmusát klasszikus nagy
tetté minősíti az újmagyarság hamis mérlege, – hujjahózik az
abszintmarta agyvelő, a moral insanity kóros aberráczióinak, a
költőknek, a kik _megbeszéléseket_ folytatnak Istennel s karikaturákat
rajzolnak a nemzeti s emberi erények kigúnyolására. A minden erkölcstől,
fennálló esztétikától elrugaszkodott dialektikai kötéltánczosokat nagy
emberekké fújják fel, holott legtöbbjük magyarul sem tud, ellenben
nekivágnak Aranynak, Vörösmartynak, hogy lerántsák arról a talapzatról,
a melyre Isten kegyelméből emelkedtek fel, mert jól tudják, hogy a mai
vérbeli magyar irógárdának roszhiszemű diszkreditálása teljesen csak
elődjeik, a nagy klasszikusok műromjain át sikerülhet; nem ránthatják le
az Arany nyelvén beszélőt s az ő lelkével érzőt a sárga földig,
valameddig le nem rántották legalább a földszintig Aranyt magát…

A társaság szörnyet prüsszente rá s vitéz Mór felolvasását eképen
folytatá:

«S ha belenézünk a közélet, a politikai üzelmek perspektiváiba, hasonló
jelenségekkel találkozunk. Megtévesztő, szuggeráló eszközeikkel,
érdekhálózatuk titkosan vezetett szálaival be tudják az újmagyarok
hálózni, véleményüknek meghódítani, esetleg terrorizálni a hatalmat: a
testületeket, törvényhatóságokat s egyéb faktorokat, a kiktől a nemzeti
közmunkák sorsa függ. Az állami szubvencziókat ők kapják; a kormány s
pénzintézetek diszkrét költségeit (a hallgatás-díjakat) ők kapkodják el.
S a szabadelvűségnek (mint nemzeti tradicziónak) hamis értelmezésével
inaugurált s telített közszellemet oly türelmetlenséggel s fenyegető
brutalitással igazgatják, hogy, teszem, egy-egy gyengébb vagy hiúbb
miniszter, a ki fél az ujságokba irott betűtől, vagy emelkedni akar a
közvélemény szárnyán, egy-egy állás betöltésénél legjobb meggyőződése
ellenére is az ő emberüket hendikepeli a legkedvezőbben s az állam
gépezetébe annak czinikus koptatóját illeszti bele keréknek, elejtvén a
hűséges, kipróbált, megbizható energiát.

Így rongyosodnak, kallódnak el nagy értékeink s helyettesíttetnek apró,
hamis pénzzel. Mindennek oka pedig, hogy az újmagyarok karmai között van
a mozgató, az anyagot kikészítő erő, a nagy erjesztő energiák exponense,
a haladás diadalmas csatahajója, a _sajtó_, a mi áldást és dicsőséget
hozhat egy nemzetnek, ha hivatása magaslatán s erkölcsi alapon áll, de
megrágja a lét gyökereit, ha önczélokat hajszol, hizeleg, hazudik és
blaszfemál, – mint a mienk…

Manó művészi pauzát tartott, bár a nélkül is elhallgattatta volna a
bugyborékoló indulatok egyszeribe kitört riadása. (A Sajtót becsmérlik,
a hatodik nagyhatalmat, a szent és sérthetetlen Bálványt, a melynek
kultuszából százezer ember él, a nemzet szine-java. A dicsőséges fáklyát
oltogatják, az isteni szövétneket, melynek világossága behatolván a
közélet legsötétebb zugaiba és kipusztítja az ott vonagló férgeket, a
maradiság rohadt hulladékain rágódó úgynevezett történelmi osztályt: a
papokat, arisztokratákat s egyéb unlakokat!)

Hajrá! Miként a czorka nyügéből fölszabadított falka a nádasból
kipattanó rókára: úgy úszúlt rá a fékevesztett asztaltársaság a
_czikkmonstrum!_ szerzőjére. Villogtak a szemek, rángatództak az öklök,
csattogtak az agyarak. Csak indulatszavakat lehetett hallani, a józan
kritikát megfojtotta a düh.

– Gyáva gazember! Aulikus tányérnyaló! Hülye majom! Patkány! Vakand!…

– Hátha még a programmjukat tudnátok! – rikoltozott karjaival hadonászva
s féktelen temperamentumát az asztal körüli ugrándozással csillapítani
igyekező riporter, a Manó.

A zürzavaros lárma közepette felállott az asztalfőn székelő főzseni,
Bary Pali s abszintos poharát a szódásüveghez koczogatva, így kiáltott
fel:

– Csend!

A Neptun hármas villája nem tett olyan hatást a háborgó tengerre, mint a
díszes társaságra ez az egy szó a Bary Pál ajkáról. Meglőn a csend.

– Uraim, – rendelkezett az iskolacsináló poéta s úgy kimeresztette a
szemét, mintha annak fényéből dicskoszorút akart volna a homlokára
fonni, – uraim, ne szenvedélyeskedjünk, midőn a földgolyó habár
csekélyke s szellemi kulturára alkalmatlan parczellája tulajdon- és
birtoklási jogának megvédelmezéséről van szó. Nem azért _fegyelmezek_ –
folytatta, gyűrűs kezével egy merész hyperbolát rajzolva a levegőbe, –
mert imminensnek tartom _fölperesek_ perpatvarkodását, veszélyről ott, a
hol maga az Isten az alperes, s mi, a világosság terjesztői vagyunk a
prókátorok, szó nem lehet. A «Nagy Pénztáros» úgy szerkeszti meg a maga
számadási mérlegét, hogy abba belekapaszkodni nem igen lehet… Nem arról
van szó, hogy pervesztesek lehetünk, hanem a _gesztusról_. Az óbégatás
nem méltó hozzánk, a kik _fennt_ vagyunk. Ez az ország a mienk.
Kiragadtuk a sötétségből, meghódítottuk másodszor mi a Nagy Hadvezér
kondottierjei, a nélkül, hogy munkánkért felvettük volna a bennünket
megillető zsoldot. Hét napig teremtettünk, hogy a khaoszból szerves
életet hozzunk létre: a földi igazságnak felettünk nincs hatalma, a mi
agyvelőnk abszorbeálja a jogot. Hidegvérre – folytatta a zseni – csupán
csak azért intelek benneteket, mert felesleges a nagy ágyúkat ott
elsütögetni, a hol megteszi a szemöldök összevonása is. A puskapor
egyébre kell. Még nem robbantottuk fel a nagy _átokhegyeket_, a melyek a
mellünkre nehezednek. Takarékoskodjunk.

Síri csend. Egy pisszenés sem volt hallható. Bary extázisba jött és nem
tudni miért, a márványasztalhoz vágta abszintos poharát, hogy ezer
darabra tört. Aztán fújt egy nagyot s eképen folytatá:

– Tekintve, hogy mégis aktivitásba kell lépnünk, mert megbolygatták
teremtő nyugalmunkat, teendőink anyagának felosztása czéljából kimondom,
hogy zárt üléssé alakulunk. Fölhivom előadót, ismertesse rövidesen a
lázadók programmpontjait.

Az elnöki beszéd óriási hatást keltett. A ki nem elégített zsoldosok
vezérükhöz siettek s megrángatták a kezét. Pénzért sem lehetett volna
köztük olyan embert találni, a ki félt. Mindenki úgy érezte, hogy
megkötötték Istennel a trösztöt, csak fújniok kell, hogy tönkretegyék az
ellenséget.

Manó különösen meg volt hatva, mert rája kivételes szerepet diktált a
vezér. Megköszörülte meghatottságtól megbicsaklott torkát, hogy
megismertesse a társasággal a _mágnáslap_ programmpontjait. Gőgösen,
lapidarisan beszélt.

– _Első programmpont:_ Szervezkedés, tömörülés. _A második:_ A
keresztény szellem ápolása, a krisztusi erkölcsök diadalra juttatása
minden vonalon. _A harmadik:_ Intenziv asszonykultusz politikai
jogokkal, az anyák kivételes tisztelete. _A negyedik:_ A büntetőjog
reviziója, az esküdtszéki intézmény megszorítása. _Az ötödik:_ A közjogi
kérdések levétele az állam napirendjéről, jóléti, közgazdasági
intézmények létesítése. _A hatodik:_ A parasztság megvédése. A
homestead. _A hetedik:_ Nemzeti művelődési prémiumok kiosztása. _A
nyolczadik:_ A fiatal generáczió testi és szellemi nevelésének reformja.
A felsőbb oktatás deczentralizácziója. _A kilenczedik:_ A közszabadsági
jogok, az élethez, becsülethez való jog kiterjesztése s hatékonyabb
védelme. _A tizedik:_ A sajtótörvény reviziója, a sajtóvisszaélések
szigorú retorziója a keretek között… Punktum, – végezte előadó szavait s
helyet foglalván, egy kortyintásra lenyelte rumspriczczes feketéjét.

Minden szem Bary Palira tapadt. Mit szól mindehhez az iskola? Az iskola
azonban hallgatott egyelőre. Rákönyökölt a márványra, megvetőleg
mosolygott, de nem tanított. Elsőbben tanítványai véleményét akarta
meghallgatni, nagykegyesen előre bocsátotta őket a sikátoron: Passez,
messieurs! Intett Koplathy Friczinek, hogy szóljon ő.

S szólt Koplathy Frici; fölényes humorral pedig, mert ki volt adva az
ordré: vigyázni kell a gesztusra, miután pervesztésről szó nem lehet.

– Fiúk, ki mondja meg nekem, mit kell érteni sajtóvisszaélés alatt?
Jobban mondva: mivel élhetne vissza a sajtó, mikor neki minden szabad,
mert ha nem szabad, akkor eo ipso nem sajtó többé?

A szellemes paradoxont megtapsolták a fiúk, Hunyadi Jákót kivéve, a
kinek volt a begyében valami, a mi jobban tetszett neki, mint a Friczi
szellemessége. Azt tálalta ki.

– Hallottatok valamit a lex Zanardelliről?

Ezzel a kérdéssel kezdte, de miután senki sem tudott semmit a lex
Zanardelliről, állító mondatokban folytatta:

– A lex Zanardelli, – humorizált, – szegény Olaszországban _kapott
lábra_ s abból áll, hogy vaskeztyűt és szájkosarat tartozik viselni
minden élő, a ki lapba ir, külömben becsukják. Hogy megértsétek a
szájkosarat, – folytatta általános derültség között, – mesélek nektek
egy konkrét esetet. Svengali vagy Senegalli vagy kicsoda, könyvet irt a
párbajról. A könyvet elküldte egy kritikushoz. A kritikus elolvasta a
könyvet és úgy találta, hogy plagium. Mérgében megfeledkezett a
szájkosárról, nem kötötte az orrára, a nélkül irta meg a kritikáját:
Senegalli hülye, Senegalli tolvaj, Senegalli betörő s a könyve lopott
jószág… Ez az ő legszentebb joga volt, ugy-e? – kérdezte hallgatóitól, a
kik nevettek a naiv kérdésen, a nélkül, hogy feleltek volna reá. –
Legszentebb joga volt, – felelt helyettük Jákó. – S mégis mit gondoltok,
mit kapott érte? A vivómester, a könyv irója beperelte rágalmazásért, a
biróság meg elitélte kétezer líra büntetéspénzre s egy évi börtönre
azzal az indokolással, hogy egy párbaj-codex nem lehet egy másikkal
homlokegyenest ellenkező, valamit lopni kell bele a többiből.

– Hahaha… A kilenczek teli szájjal erőlködve nevettek, mert borsódzott a
hátuk egy kicsit. (Istenem, ha ez így lenne nálunk is, akadna-e valami a
világon, a mit meg lehetne irni!)

Bary Palinak elég volt Hunyadyból és a nevetésből, Ősi Ignácznak intett.

– Nekem, – kezdte ez levegő után kapkodva, mert rosz torka volt, sipolt,
– legjobban tetszik az egész programmban az asszonykultusz: ezt alá is
irom.

– Puff, – s elröhintette magát Keve Mór, – te aláirhatod, mert nem
kellesz nekik, de mit csináljak én, a ki torkig vagyok velük.

Bary Palinak megsúgta a zsenije, hogy a zárt ülésnek igen sülyed a
nivója, a rosz élczek elposványosítják a szőnyegen levő tétel lényegét:
Bary Pali felállott s kimondta a határozatot:

– Fiúk, a lapot meg kell buktatni. Patkányokról lévén szó, oly
férgekről, a melyek a mi hajónkon akarják a ragályt terjeszteni, nem
fogunk az eszközökben válogatni. (Bravó! Helyes! Éljen a vezér!) Ki
fogjuk füstölni a fenevadakat. Megmutatjuk nekik, hogy innen e mellől az
asztal mellől kormányozzák Magyarországot a magasabb intelligenczia
jogán s hogy szerzett jogunkról, igényeinkről senki javára le nem
mondunk. Követeljük az elmaradt hasznot, isteni észtőkénk be nem folyt
kamatjait visszamenőleg, a heréknek semmit sem ajándékozunk. (Úgy van!
Ez a beszéd! Vivat!) Mi eddig elnézők voltunk a buta milliókkal szemben,
eltűrtük nekik, hogy föl nem építették a mi palotáinkat, de ezentúl
nincs pardon. Ám lássák, mit vetettek! Székely támad, székely bánja! –
végezte szavait, Isten tudja miért, de kirúgva maga alól a széket, a mi
a Maxi pinczér lába közé gurult…

Ezzel aztán vége is lett a zárt ülésnek, Bary, miután hegyesebbre úgy se
tudott volna kulminálni, tanítványai éljenzése s engedelmességi votumok
között hazaballagott…

Hárman még ott maradtak az asztalnál, a mely mellől Magyarországot
kormányozzák és vajaskenyeret kértek Maxitól.

*

Ilyen fogadtatásban részesült Magyarország feltámadt népe hadüzenetének
már a szele is az újmagyarok táborában, a melynek Bary Pál, a vérét
megtagadott aposztata volt a vezére s csupa hosszúhajú és bajusztalan a
tisztikara.

… Hajnalodott. Zádor Miklós gyalogosan rótta az utczákat, megfürösztve a
fagyos levegőben izzó homlokát. A szerkesztőségben töltötte az éjet, de
csöppet sem volt fáradt, kezében egy ujságot lobogtatott. Lapjának, a
«Véreim»-nek első száma volt.

A jeges járda ropogott a talpa alatt. Szilárd, dübörgő léptei
megállították az arramenőt.

Máli néni, a gazdasszonya már ébren volt, konyhabirodalmában
pratálgatott, midőn hazaérkezett. Lórika el se tudott aludni, ébren
várta őt.

– Szegény pelécske, – referált róla Máli néni az urának, – be sem húnyta
egész éjjel a szemét, folyton sirdogált, hogy nem jött haza a méltóságos
úr, hiába eszeltem, azt hitte, hogy valami baja esett.

A nagyúr szó nélkül bement a cselédszobába, megcsókolta s elaltatta az
utczáról felszedett koldusgyermeket.




XI. A nemzetközi politikus.

A kétség az erős emberek erőemésztője. A gyenge, a ki nem maga irányítja
a sorsát, hanem a viszonyokra bízza élete alakulásait, nem érzi meg
esélyeinek ingadozását, vagy legalább nem veszi szivére, szinte
szükségét sem érzi a szétválasztó dilemmák tisztázásának, mert a nélkül
is ingadozók a tervei; nála az a rendes állapot, hogy ne törődjék vele,
mit tartogat számára dugaszban a jövő. Am a ki fix czélpontokat tűzött
ki magának, nehezen viseli el eme czélpontok végzetszerű eltolódását
vagy ingadozását, mert nincs hozzászokva, hogy a végzetnek játékbábja
legyen. Végre is akarja hajtani, a mit kezdeményezett.

A Zádor Miklós fegyelmezett lelkére kétszeres súlylyal nehezedett rá a
Romhányi Erzsébetbe vetett hitének s arra felépített életboldogságának a
válsága. Bizalma nem fogyott, de a reménye ingadozni kezdett. Érzései
megfordított arányba jöttek egymással, a mi már magában véve kín egy
olyan embernek, a ki ahhoz van hozzászokva, hogy logikai
következetességgel ejtse meg élete számvetéseit.

Más erős ember az ő helyén alighanem sietett volna kettévágni kételyei
szálait, – hiszen kezében tartotta ezeket a szálakat, – tisztázta volna
imádottjával a helyzetet. És alighanem így cselekedett volna Miklós is,
ha nem kellett volna respektálnia egyéb oly mellékkörülményeket, a
melyek egyrészt problematikussá tették férfiúi jussát a nőhöz, a kit
szeretett, másrészt nemcsak boldogsága kérdésébe, de emberi
kötelességeinek revierjébe is belejátszottak.

Vajjon joga volt-e neki a boldogsághoz ragaszkodnia abban a kétséges
helyzetben is, a melybe a herczegnő féktelen szerelme belesodorta, s a
melynek veszedelmeibe bizonyára magával rántaná a leánykát is, a kit
szeretett?!… Vajjon méltó volna-e hozzá ez a kiméletlen erőszak, a
melynek a következményeit sem lehet előre kiszámítani! És nem ütközik-e
bele őseinek hagyományos virtuskultuszába, a mely mindenha önlegyőzést
diktált a férfira, ha szubjektiv érzésvilága a haza érdekével került
szembe? Kettévághatja-e a baráti köteléket, a mely gyermekkora óta
vetélytársához fűzte épen akkor, mikor a közügy érdekében áll, hogy azt
a köteléket még szorosabbra fűzze?…

Az erős férfi kénytelen volt a végzetesen alakult viszonyok jármában a
gyöngék taktikáját követni. Nyitva hagyta élete nagy kérdését, a
viszonyok szerencsés vagy szerencsétlen változásától téve függővé annak
megoldását. Elhatározta, hogy vár.

De – s ezen a ponton már az ereje kérezkedett ki, – de nem a passziv
rezisztenczia árnyékában lesi a jobb jövőt. Tenni fog. Isten
segítségében bizakodik, ám maga is megteszi a magáét… Eljár
Béltekyékhez, hogy láthassa titkos menyasszonyát, de a hozzá s
Csábrághoz való magatartásán ezentúl sem változtat. Minden héten újra és
újra feltöri szive sebét, de következetes marad önmagához. S a csüggedés
nem fog erőt venni a lelkén, munkába öli depresszióit. Délutánját s
éjjelének első felét a szerkesztőségben fogja tölteni, ir, irányít,
lelkesít, de vállalkozik apróbb technikai munkák elvégzésére is.
Szeretni fogja a lapját, tenyerén hordozza, abajgatni fogja lelke
gyermekét, gyönyörködik a gyarapodásában…

… Hát örömét is lelhette benne Zádor Miklós, mert ugyan szépen
gyarapodott a «Véreim» Bodonyi összeszedett proletárjainak a kezén.
Helyén volt minden munkatársa, a szegény proletár embereknek valóságos
reveláczióul szolgált, hogy végrevalahára magukhoz méltó munkálkodást
fejthettek ki: megtalálták helyüket a nemzettest szervezetében, annak
szive körül.

A lap munkatársainak tehetsége és lelkessége már az első számból is
kitűnt. S abból a fogadtatásból, a melyben ez a szám váratlan,
meteorszerű feltűnésével s programmja révén részesült: már következtetni
lehetett a lap jövőjére is. A fővárosban feltünő sok példány kelt el
belőle, csaknem huszezer, de ennél a számbeli eredménynél még meglepőbb
volt az a hatás, a melyet olvasóira tett. A lap beszéltetett magáról,
eszméket termelt, vágyakat revelált: kifejezést adott eddig
kifejezetlen, sejtelemszerű fogalmaknak, önmegismeréshez vezetett,
tettre tüzelt. Értékes irodalmi munka volt minden sora. Semmi közhely,
semmi sablon, semmi szürkeség. Tetszetős forma, újszerű beosztás,
változatos rovatok. Rövidre fogott, magvas magyar stil. Tudta Bodonyi,
mit csinál. Olyan embereket szerződtetett az eszmék propagálására, a
kikben élt az eszme, vérré vált a meggyőződés s erővé a szenvedés. Nem
robotot róttak itt szakmabeli munkások, értékterheiktől szabadultak meg
mézhordozó méhek, a melyek a munkával csak természetüket követik.

A lap szinte rákényszerítette a habozókat és gyöngéket a szinvallásra:
egy csapásra két táborra osztotta a társadalmat: elmosta a pártpolitikai
határvonalakat s az erkölcsi és mívelődési érdekeknek emelt
világítótornyokat. A napi politikai kérdéseket alig bolygatta meg,
kimondta a maga véleményét ezen a téren is, de alig kritizált. «A
magyarnak – irta Belky a Véreim második számának vezető helyén, – le
kell szoknia a politizálásról, mert abban őrlődött meg az ereje…»

Feltünő jelenség volt, hogy az új renaissance-szellemet propagáló lapról
eleinte sehol sem lehetett _becsmérlő_ kritikát hallani, holott egy
egész osztálynak, egy hatalmon levő kisebbségnek létföltételeit támadta
meg. Nyilván taktikai katabázis volt ez a «felvilágosodott» ujmagyarok
részéről, de így is mutatta a megdöbbenést, a mit a váratlan ellenség
felbukkanása reájok tett. Nem merték az új lapot pozicziójukból
megtámadni, érezték, hogy új harczvonalba kell fejlődniök, hogy vele
szemben megállják a sarat. Uj harczmodor, új haditerv!…

Egyhetes korában már hitelesen össze lehetett állítani a _Véreim_
hatásmérlegét, jóllehet a napisajtó, a megtámadott Góliáth úgy adta,
mintha észre se vette volna a parittyás Dávidot. A vélemények
kialakulásának szabadságát ennélfogva nem korlátozta semmi terror; a
kaszinók, klubbok, érdekkörök, osztályok és különféle társadalmi rétegek
állásfoglalásának nem volt akadálya. A szimpátiák megoszlottak, de az
antipátiáknak nem volt méregfoguk.

A három úri kaszinó minden habozás nélkül meghajtotta zászlaját Zádor
Miklósnak, a kurtakorcsmákban székelő, tósztokon felhizott
asztaltársaságok pláne Messiást láttak benne s holtra itták magukat a
tiszteletére, a katholikus klerus szószékről propagálta a hit és
erkölcsök renaissanceát, a polgári egyesületek, iparoskörök hozsannát
zengtek feléje, – az ujságiró egyesületek, kereskedelmi klikkek,
politikai klubbok hallgattak. Különösen ezek voltak a megtámadottak…
Agressziv hangokat csudálatosképen csak a protestáns körök hallattak a
lap s annak szelleme ellen. Egy református theologiai professzor főképen
azt nehézményezte egy felekezeti folyóiratba irt czikkében, hogy a lap a
keresztény szellem propagandáját nyiltan fölvette programmpontjai közé.
A felekezetek békés együttélésének szükségéről s annak megbolygatásáról
irt: hogy kár volt az izraelita testvérek érzékenységét a krisztusi
morál homloktérbe való állításával megilletni, stb… Holott az ujság épen
hogy kínosan tartózkodott a vallásfelekezetek dogmatikájába való
beavatkozástól, azoknak csak az etikájával foglalkozott, s a keresztény
erkölcstant, mint a korszellemnek s a magyar faji géniusznak a többiek
közt legmegfelelőbb lelki orvosságot s jellemképző tényezőt állította a
homloktérbe. Lombos Keresztély a _Véreim_ harmadik számában épen azt
fejtegette, hogy mi sem áll útjában annak, hogy a zsidók magukévá tegyék
a keresztények erkölcsirendjét akkor, a midőn a neologok Mózesnek
legszigorúbb, a hitágazatokba vágó törvényeit sem respektálják többé,
részint czélszerűségi szempontból, részint mert rájöttek, hogy ezek a
törvények elavultak, szolgai betartásuk csak hátráltatná a faj
fejlődését, holott a nagy zsidó törvényhozónak és vallásalapítónak
minden intencziója abban csúcsosodott ki, hogy megerősítse, örök időkre
biztosítsa vérei életét… Egyszóval a hittörvények szellemét követik az
új zsidók, nem a betűt. És azt követnék a keresztény erkölcsök
átvételével is.

Tehát vakba harapott a vaskalap, midőn a liberálizmus jegyében avult
erkölcsök pártjára kélt.

Mindent összevéve azonban annyira aktiv volt a Zádor lapjának úgy
anyagi, mint erkölcsi mérlege, hogy szinte pontosan megfelelt annak az
aránynak, a melyben a történelmi nemzet összessége a felülkerekedett
újmagyarság kontingensével számszerűleg állott. Két millióval szemben
tizenhat millió ember vágyainak tolmácsa, organuma volt…

Vajjon mit szóltak ehhez Bary Pali és társai, a fegyverfenő
fenegyerekek, a hosszúhajúak és bajusztalanok, a kik a Csikágó
törzsasztala mellől szórták a fényt, hogy jusson belőle szegény
Magyarországnak is!… Miért nem állottak ki az ellenségnek, mielőtt az
harczvonalba fejlődhetett volna, hogy torkára forrasszák már a harczi
riadót is? Nem győzte fejük világossággal, csak szóval a szájuk?
Megijedtek? Visszavonultak?…

Hát nem ijedtek ők meg, rettentő vala az ő bátorságuk, csak nem akartak
czvicselázni (ezt a szót Kaplathy Friczi plántálta bele a magyar
nyelvbe), czvicselázás helyett oly haditervet eszeltek ki, a melylyel
saját becses bőrük veszélyeztetése nélkül egyetlenegy robbantással
söpörnék el a sírból kikelt redivivus tábort, hogy talpra ne állhasson
többé soha. Erkölcseikben szándékoztak megtámadni az erkölcsök zászlaja
alatt fölkelőket, a hitelük fundamentumát vélték aláásandónak, hogy egy
csapásra romba dönthessék az épületüket.

Hogy zavartalanul előkészíthessék a nagy _kupát_ – ez a szó meg a Jákó
találmánya volt – a kupa kedvéért egyelőre feloszlatták a jeles
kilenczek a csikágói törzsasztalt, hogy szabályszerű összeesküvéssé
alakuljanak. A váratlan megjelenésű meteort akarták ők is utánozni, hogy
a készületlen ellenség megdöbbenése mennél vérfagyasztóbb legyen.
Kiárendáltak egy sambrszeparét a dobutczavégi Kikelet-kávéházban: oda
tömörültek a zsenik éjjelenként, hogy nyélbeüssék a sztratégiájukat.

Természetesen Bary elnökölt itt is. Az előadók változtak a lángvelőkből
kirobbanó eszmerakéták szerint.

Hunyady Jákó azt javasolta, hogy a nemesi kaszinók, mint az új mozgalom
ősfészkei ellen, kell irtó harczot indítaniok: a kártyásokat, a
hedonistákat, plöncsmestereket (Ősi Mór szava) kell leleplezniök.

A javaslat letárgyaltatott, de leszavaztatott, mert hamarosan rájöttek a
kilenczek, hogy az újmagyarok társasköreiben _léteznek_ az igazi
kártyások, hedonisták és plöncsmesterek.

Bakk Manónak egyéb eszméje volt. Ő a püspököket szerette volna megenni.

– Ki kell adni egy könyvet a főpapok szerelmi kalandjairól, – javasolta,
– be kell róluk bizonyítani, hogy blicczelnek (régi kávéházi magyar szó)
az egyházi vagyonból, elpezsgőzik az alapokat s igen frekventálják az
apáczakolostorokat. Akkor aztán majd irhatnak a lapba keresztény
erkölcsökről, – végzé Manó szavait, – mindenki ki fogja hányni a
keresztény erkölcsöket.

A roszhiszemű javaslat szintén megbukott, nem azért, mert brutális vala,
hanem mert igen buta volt…

Bary Pali nem is tárgyaltatta a _kék_ hülyeséget, lepipálta azonmód, a
hogy kicsordult a hires Manó száján.

– Üde barom vagy, mit tudod te, hogy festenek a püspökök éjjel!

Legzseniálisabbnak tetszett a Keve Mór eszméje, Móré, a ki különben nem
sokat számított, a lapjánál is csak a vizállást, az eljegyzési és
halálozási rovatot vezette.

Keve Mór így szavallt és igen kitüntette magát:

– Ha azt akarjuk, hogy megbukjék a _dromedárok_ lapja (entre eux így
nevezték az ellenséget rövidesen), ne az elefántokra puffogtassuk el
viharágyúink puskaporát, hanem elsősorban a dromedárok szőrét nyírjuk le
s tegyük a füstölőre, szagolják a kiskorú buták, hogy az ő állatkáiknak
milyen az illatuk. Csábrághot, Zádort, Bodonyit, Lombos Krisztiánt: a
lapvezért, a laptulajdonost és a lapcsinálókat kell _belülről kifelé_
fordítanunk, hogy elmenjen tőlük a megbabonázott fantaszták étvágya. A
lapot kell kivégeznünk, – konkludált Keve Mór, – mert az az organum; ha
nincs organum, nincs párt, nincs eszme, nincs komédia.

A kilenczeket láthatólag meglepte ez az okosság. Bary félretolta opálos
abszinttel telt poharát s lekönyökölte a kávéházi márványasztalt.

– Ezen az alapon tárgyalhatunk, – jelentette ki. – A ki tud valamit a
szóban forgó diszfirmákról, tálalja ki.

Ám az volt a baj, hogy senki sem tudott senkiről semmi diffamálót. A
kilenczek összenéztek: a Keve Mór eszméje okos volt, de igen is kerek,
végérvényesen belekapaszkodni nem lehetett. A kávéház márványasztaláról
legalább legurult.

Ám Jákót ez csöppet sem kedvetlenítette el.

– Achilles sarka minden embernek van, – állította, – csak ki kell
keresni. A ki nem keres, az persze nem talál…

Tehát keresni kell! Ez lett a motto. Bakk Manó mindjárt felajánlotta
szolgálatait, hogy ő keresni fog. Koplathy Friczi is azt állította, hogy
ért a kereséshez, az eszmetermelő Keve is.

Magasra hágott a lelkesedés, Bary jónak látta a bugyborékoló
ügybuzgalmat kissé lehűteni.

– Figyelmeztetlek benneteket, – intette tanítványa it, – hogy
adataitokat ne az ujjatokból szopjátok; a fölfedezett réseken, tekintve
a czél szentségét, lehet tágítani, de rés legyen.

– Helyes a dürgés, – approbálta mestere szavait Ősi, – a hitelünket nem
szabad elpaczkáznunk. Olyanra nem foghatjuk rá, hogy hamisan kártyázott,
a kinek soha sem volt kártya a kezében.

– Ősi ért engem, – mondta Bary s mutatóujjával megczélozta a megdicsért
Ősit.

Ezzel aztán fel is oszlott az aznapi összeesküvés, a modern Peturoknak
ki lett adva a jelszó: keresni és találni kell. Nevezetesen
Achilles-sarkakat kell találni pánczélbabujt embereken.

Azért még ott maradtak a kilenczek a barlangjukban és ramslizni kezdtek.
Bary, a kinek hét szilvafája volt, nem ramslizott. Veteran Náthánnak is
volt már egy háza, tehát ő sem ramslizott, ellenben igen ütötte
Koplathy, mert csak huszonhét krajczárja volt, holott a borravalókkal
együtt negyvenhármat _czehhelt_…

Legelőször, mint mindig, Bary távozott az összeesküvés szinhelyéről.
Hála az abszintnak, immár szivárványszineket játszott szemében a szürke
levegő, hazamenő volt, hogy megörökítse ezeket a szineket. Alig tette be
maga után a szeparé ajtaját, újabb benyomások tapadtak a fejébe
megirandó költeményeihez.

A kávéházi terem utolsó fülkéjében pezsgőt ivott egy szörnyen elegáns,
czvikkeres, pofaszakállas úr, előtte Csicsvári Csicseri Illés, élén a
malaczbandának az _Én és a holdvilág_-ot húzta és énekelt is hozzá. A
pofaszakállas úrtól jobbra egy igen nagy nő ült és szintén énekelt,
balra egy kisebb nő ült és nem énekelt. A pofaszakállas úr olyat
mutatott a barna falú ragadós piszokkávéház miliöjében, mint egy
deplaszirozott operettdiva a falusi nagyvendéglő szinpadján. Bár a Bary
fantáziája másformán ecsetelt, az fekete párducznak festette a
pofaszakállas urat, a nagy nőt egy szimentali tehénnek látta, a kicsit
és feketét lidércznek… A fekete párducz a fehérvörös tehén s az ónszinű
lidércz. Hát ezt neki meg kell irnia…

  A lidércz teleszítta magát vérrel,
  Piros vérrel az ónszinű lidércz;
  Kétféle vérrel, feketével, vörössel…

A megszületendő poemától vajudni kezdett a Bary feje, a rigmusok és
verslábak összecsendültek, tánczra kerekedtek, majd szétpattantották a
nagy költő halántékerét. Sietnie kellett az iskolacsinálónak, hogy forró
impresszióit hazáig ki ne szíjja _csontjaiból_ a hideg levegő.
Kiszámíthatatlan kárára az emberiségnek, a melynek ő a legfényesebb
jelenkori csillaga.

A csillag kitámolygott a kávéházból, fülére húzta bundagallérját s
elkezdett teremteni… Mire hazaért, megszületett a versgyerek, csak
papirosra kellett ragasztani.

Langer Viktor, a fekete párducz ezalatt látszólag minden indok nélkül
megúnta a czigányt, a tehenet és a vampirt s kifizetvén őket, felmondott
nekik.

– Menjetek a fenébe, fáj a fejem.

Ellenben magához czitált egy lőcslábú, ásítozó pinczér urat.

– Szepi, ki volt az a zseniális fejű úr, a ki az imént távozott?

A zsiros tapintatú frakkos ganiméd czicczentett a nyelvével.

– Ej, hát nem tetszik őt ismerni? Az a hires Bary Pali volt, a ki
nagyobb Petőfinél.

– Poéta?

– No, nem poéta! Poéta, szabadgondolkozó és zseni.

A szélhámos laposra csikkantotta szemét, mint a macska, mikor egeret
szagol.

– Sokat jár az ide? – kérdezte ásítva, nehogy kérdése gyanura adjon
okot.

– Egy hét óta állandó vendégünk, – dicsekedett Szepi, – az a szeparé ott
az övék.

– Övék? Kiké?

– A vesetársaságé, a minek Bary úr az elnöke s csupa zsenik a tagjai.

– Ah!

Egy hosszabb ásítás után bekapta Langer a száját és egy koronát nyomott
a Szepi markába.

– Mondja csak Szepi, miért bújnak ezek a zsenik sambrszeparéba, mikor
rendesen úgy szeretik a nyilvánosságot a zsenik?

– Oh, – válaszolt a lekötelezett frakkember, – az csak természetes, hogy
nem vegyülhetnek a mi vendégeink közé… Nem igen fizetnek, de azért igen
büszke urak ezek.

– Hozzon egy konyakot, Szepi.

Szepi elhozta a konyakot s távozni szándékozott, de visszaszólította a
monoklis úr.

– Hallja Szepi, hogy ismerkedhetnék én meg ezekkel az urakkal? Szeretem
a szellemet. Nekem nincs szellemem, de van pénzem; talán
összeegyeztethető lesz a két dolog.

Azon a véleményen volt Szepi is.

– A potyát ők minden esetre szeretik, – mondta, – nem hiszem, hogy
akármelyiknek is lelke volna hozzá, hogy visszautasítson egy szép
sonkacsontot tormával. Bary urat kivéve, – javította ki magát, – mert ő
gazdag, minden este egy forint nyolczvan krajczár ára abszintot iszik…

– Hányan vannak a szeparéban? – érdeklődött a szélhámos. – S mi a
hivatalos mesterségük?

Szepi pontosan megfelelt a kérdésre… Megvillant az iparlovag szeme.

– Szepi!

– Tessék?

– Itt van magának még egy korona. Aztán tegye rám figyelmesekké az
urakat. Meséljen nekik rólam valamit.

Szepi kétrét hajolt.

– Csak annyit mondok, hogy a nagyságos úr… méltóságosnak fogom mondani…
annyit mondok, hogy a nagyságos úr minden este negyven-ötven koronát
czehhel nálunk, ez elég lesz nekik.

– Magára bízom.

Szepi eltalpalt. A szélhámos megnyújtózkodott karosszékében a nagy tükör
alatt. Csettintett a nyelvével, mint egy finom falat után…

Alig telt el öt percz, nyillott a különszoba ajtaja s kibukott rajta a
Koplathy Friczi piszkos feje. Majd utánna következett a teste is
lábastul. Friczi egy földerítő körsétát tett a kávéházban, majd
megállott egy pillanatra a nagy tükör előtt s egy apró kefével
megkefélte sörényét. Ám csak ürügy volt a kefélés, Friczi valójában nem
a tükröt nézte, inkább az ötven koronát elkávézó gyanúsan elegáns
vendégbe nézett bele.

Az lesütötte szemét, hogy ne feszélyezze a kiváncsi zsenit. Ellenben
mókás grimaszokat csinált a szájával és orrával, mint valami arabus
fejedelem. Nyilván imponálni akart a mókáival.

Friczi egyet mindjárt el is tanult tőle, majommódra, önkénytelenül s
ment be vele vissza a barlangba, hogy közreadja észleleteit.

A következő perczben Bakk Manó szüntette be a ramslit s jött ki a
váróterembe, hogy terepszemlét tartson a nagy tükör tájékán. Az alatta
trónoló érdekes idegen igen pózolt, a plafondra pingált Pánt vizsgálta,
a mint egy vöröshajú nimfának udvarolt. Manó, a ki nem volt szokva
hozzá, hogy elnézzenek a feje fölött, kénytelen volt egy széket
felrúgni, hogy magára terelje a figyelmet.

A trükk sikerült. Az előkelő ismeretlen odanézett és kegyesen
tudakozódott a megbotlott (!) riporter egészségi állapotáról.

– Oh, uram, nem ütötte meg magát?

Manó mohón bekapta a horgot.

– Köszönöm a részvétet uram, kicsiség az egész.

– Talán egy pohár pezsgő mégis jó lesz az ijedtségre, – kinálkozott a
szélhámos, megragadva egy alig megkezdett pezsgős üveg nyakát.

– Pardon, – s diszkréten vigyorgott a riporter, – a legközelebbi revans
ellenében elfogadom.

Bemutatta magát.

– Bakk Manó, szerkesztő.

Viktor úr felállott, baltenyerébe ejtette monokliját és szintén
megmondta a nevét.

– Langer Viktor, nagyvállalkozó.

Most már tisztában lehettek egymással az előkelő urak, egy asztalhoz
ülhettek, hogy pezsgőznének.

– Ez Mumm? – kérdezte a riporter, miután lenyelte az első pohár
gyöngyitalt.

– Ez nem Mumm, – világosította fel Viktor úr, – ez Veuve Cliquot for
England.

– England? Jó. Mindig ilyet tetszik inni?

– Nna, többnyire… víz helyett, – válaszolt a szélhámos előkelő basszus
hangon.

– Hm, – irigykedett rá az inyencz Manó, szája szélét nyalogatva, –
boldog az, a ki jól él.

Viktor úr felhúzta hegyes vállát.

– Hát nekem tulajdonképen nem illik panaszkodnom, de mégis… Higyje el,
szerkesztő úr, hogy a pénz még nem boldogít.

A riporter nem hagyta magát lefitymáltatni. Megmutatta, hogy neki nem
imponál a nagyképűség.

– Hagyjuk ezt kérem, – leczkéztette a traktálóját, – a pénz
mindenféleképen boldogít. Ha nekem pénzem van, vehetek magamnak egy
negyven lóerejű gépet és odaszaladhatok, a hol a czitrom virul.

– Jól van, – okvetetlenkedett a pezsgős úr, – de mi hasznom nekem a
czitromból?

Manót gyanakodóvá tette ez a sajátságos dialektika. Szemtelennek
született, hát megkérdezte:

– Szabad kérnem, milyen vallású a tisztelt úr?

Langer elnevette magát.

– Nem vagyok zsidó, – mondta, – csak passzióból jüdlizek néha.

– Ah, tehát uraságod budapesti? Hogy lehet az, hogy kikerülte a
figyelmemet?

– Nem vagyok budapesti, – tiltakozott a finom úr hevesen, – Szentesen
születtem ugyan, de világpolgár vagyok.

Manó átnyújtotta kezét az asztal fölött.

– Világpolgár? Stimmt. Én is annak tartom magamat.

Kezelt a két világpolgár, aztán ivott.

A kopótermészetű riporter pezsgő között sem pihentette a szenvedélyét;
vallatni kezdte az érdekes idegent: Beütnek-e a vállalatai? Milyenek
ezek a vállalatok? Hol operál: Szentesen-e vagy Amsterdamban? Vannak-e
gyermekei? Ki a szeretője? Nem únja-e Magyarországot? Mi a véleménye a
porosz külügyminiszterről és Fedák Sáriról?

A szapora kérdésekre adott kitérő feleletekből kitűnt, hogy az érdekes
úr nem annyira nagyvállalkozó, mint inkább szenvedélyes _nemzetközi
politikus_.

Manó nem volt egészen tisztában ezzel a fogalommal, de Viktor
megmagyarázta neki.

– Tudja, kedves szerkesztő úr, ez annyit jelent, hogy hol a törököt
uszítom a görögre, hol a németet az angolra, a kártyát természetesen én
keverem.

– Ühüm, ez érdekes, – vélte Manó és megráspolyozta a torkát, mert
viszketett.

– Tulajdonképen – folytatta a nemzetközi politikus, – most is azért
vagyok itten, hogy kihalásszak magamnak egy finom politikai falatot, a
mivel szórakozni lehet.

A riporter kopóarcza megnyúlt erre, orrlyukai, mint a szimatoló vizsláé,
szipogni kezdtek. (Finom politikai falat! No ha csak az kell, adok én
neked szórakozni valót. Épen kapóra jössz nekünk.) De örömét azért nem
árulta el…

– Itt most lehet operálni, – mondta egyszerűen, – érdekes sakkhuzások
várhatók… Egy kis észszel s még több pénzzel szép partit nyerhetne egy
nagystilű politikus.

Langer Viktor úgy tett, mint a partra kivetett hal, midőn végre sikerült
a folyóba visszaviczkándoznia.

– Készül valami? – kérdezte s hosszúra kinyújtotta nyakát.

– No nem készül? – izgatta Manó. – Nem kevesebb készül, mint hogy a
Középkor rá akar dülni az Ujkorra. El akarják törülni a villamosságot, –
elménczkedett, – hogy visszaállítsák a petroleumot régi jogaiba.

Viktor úr bólintott, hogy érti a képletet.

– S az Ujkor? – kérdezte. – Mit szól hozzá az Ujkor?

– Az Ujkor? Az Ujkor – szavalta a riporter, – fel akarja robbantani a
petroleumot.

– Érdekes, nagyon érdekes… Az eset érdekelni fogja Kiderlen Wächter urat
is. Egy petroleumos ország a villamosság korában a hármasszövetségben
nem használható.

Hü, a magas politika! A riporternek duzzadozott a keble, hogy ilyen
pompás fogást csinált. (Ez érti a dolgát! Ezt alighanem maga az
imperator rex küldte hozzánk, hogy a kártyát keverje neki.)

– Uram, – jelentette ki lelkesen, – én kezdem tisztelni önt. Engedje
meg, hogy az európai biláncz iránt meginterjuholjam.

A kalandor meghajtotta fejét.

– Állok rendelkezésére, de nem itt. Legyen szerencsém holnap a
Bristolban, a lakásomon. Azt hiszem, – tette hozzá lebilincselő
mosolylyal, – hasznára leszünk egymásnak kölcsönösen. Én igen sokat
tapasztaltam és igen sok embert ismerek, olyanokat is, a kik idáig
teljesen _ismeretlenek_ voltak a saját hazájukban is… Ön ellenben –
folytatta, – adatokat szolgáltathat nekem az ön által érintett
társadalmi evoluczió mai stádiumáról… egész szép sakkhúzást csinálhatunk
így kettesben az európai táblán. Nem gondolja?

– De mennyire gondolom!…

A riporternek megbicsaklott a torka, roppantul fojtogatta a lelkesedés.
(Nini, riporter létére belepottyant kovásznak a magas politika
tésztájába!) A tehetségnek mily fényes jutalma ez!… Szájukat fogják
tátani a kilenczek, legaloppirozza magát a nagy Baryt is.

– De mennyire gondolom! – ismételte, midőn felszabadult a torka a
dicsőség nyomásától. – Holnap ott leszek a Bristolban egy egész kötet
adattal. Hány órakor legyek ott?

Ebben a pillanatban ismét kipattant a szeparéból egy világfelforgató.
Hunyady volt, a ki, miután utolsó garasát is elramslizta, nyugodni tért.

Azaz nem tért, mert egyszeribe nyugtalanná tette az a látvány, a mi
szeme elé tárult. Bakk, a tehetségtelen potyász Bakk, pezsgős palaczkok
között, pirosan, mint a főtt rák, szemben az érdekes idegennel, a kit
Szepi feldicsért nekik. Micsoda czudar igazságtalanság a sorstól! Hát
nem érdemli meg ő jobban a pezsgőt, annál a minden kanálban lé
nimolistánál? Persze ő nem tolakodik, mert neki előkelő lelke van!…

Egyet gondolt az előkelő lélek: lehányta magáról a kabátot s a
gummiczipőt s leült egy asztalhoz, két lépésnyire a Móni háta mögött.

A nagy tükörből azonban (a melylyel szemben ült) meglátta őt a Bakk s
hátrarántván fejét, mintha srófra járt volna, egy igen kellemetlen,
mondhatni sértő grimaszt vágott feléje.

Hunyadi a szeme közé nevetett s miután tele volt malicziával,
visszasértette barátját, az érdekes idegenre való tekintet nélkül.

– Jól élsz, ujdondász barátom… A princzinek sem lehet jobb dolga, mint
neked.

A gorombaság oly nagy volt, hogy nem fért a riporter zsebébe. A dicsőség
tetejéről a gúny fenekére letaszított Manótól nem lehetett rosz néven
venni, hogy kijött a türelméből.

– Paraszt! – sziszegett vissza bántalmazójára. – Feküdj le, ha
elkártyáztad a pénzedet, de velem ne komiszkodjál.

Langer Viktor úr most szakasztott úgy viselte magát, mint (hasonló
körülmények között) egy birodalmi gróf. Megkoczogtatta poharát, hogy
fizet s egy szempillantásra sem méltatta a további kakasviadalt. Pedig
ugyancsak sarkantyúzták egymást Manó és Jákó, mialatt fizetett. Sápadtak
voltak és köpdöstek dühükben, attól lehetett tartani, hogy
belekapaszkodnak az egymás fülébe. Azonban mégsem kapaszkodtak bele,
mert Manó észrevette, hogy készülődik új barátja, pedig még beszélni
szeretett volna vele. Nosza felkapta télikabátját s válasz nélkül hagyva
a Jákó legsulyosabb becsületsértését, követte a kijárat felé tartó
nemzetközi politikust…

Jákó magára maradt a dühével a gyérszámú vigyorgó kávéházi vendégek
között. Az egyiket, hogy pártjára hódítsa a hátrányára billent
közvéleményt, megkérdezte:

– Látott már uraságod még egy ilyen gyávát? Megszökik a lovagias
elégtétel elől?

A kérdezett vendég azt mondta, hogy bizony ő még sohasem látott ilyen
gyávát s utánna hangolódott az egész kávéház: a kik gúnyosan
megmosolyogták egy pillanattal előbb, most lovagias hősnek tisztelték
Jákót és összegyávázták a kereket oldott goromba riportert.

… Manó egész a Brisztolig kisérte az ő szövetségestársát in politicis.

Hogy mi mindent beszéltek?… Csak annyi bizonyos, hogy az utolsó
pillanatban már a szálló kapuja előtt valahogy kiesett a riporter száján
a Zádor neve.

– Zádor? Zádor Miklós? – kérdezte a nemzetközi ember látszólag unottan
(egy nagyot ásított a kérdése után). – Én azt az embert ismerem, –
jegyezte meg mellesleg és becsengetett a szállodába.

– Ismeri? – érdeklődött Manó, úgy pedig, hogy szinte kétfelé kérezkedett
a füle.

– Mint a rosz pénzt, úgy ismerem.

– Mi a véleménye róla? Milyen ember?

– Nagyképű komisz firma.

_Nagyképű komisz firma._ Hopp! Ez aztán a felfedezés! Manó se látott, se
hallott egyebet, befurakodott az épen nyiló kapun, félretolta a portást
és belekapaszkodott a Viktor úr kabátujjába.

– Csak még egyet, kérem, igen tisztelt uram, – kérdezte szinte
könyörögve. – Miért komisz firma a Zádor?

A politikus kegyes volt, füléhez hajolt a kiváncsi riporternek s ezt
súgta bele:

– Egy asszonynyal tartatja ki magát. Holnap tizkor, ha tetszik, majd
mesélek magának róla egyebet is…

A portás udvariasan kitessékelte Manót a kapun s liftbe ültette a szálló
előkelő vendégét, hogy felhúzza a második emeletre, a hol is két
dunaparti szobában lakott…

Manó kint volt az éjben, a csúszós járdán. Fölnézett a csillagokra, de
nem voltak az égen csillagok. Havas, jeges eső csapdosta az arczát és
czilinderét. De nem fájt neki most a havas eső, nem sajnálta sem az
arczát, sem a czilinderét. Azonban mégis nekiment egy bérkocsinak, a
melybe bele is tette az egyik lábát s csak akkor rántotta vissza, midőn
szerencsére eszébe jutott, hogy nini, hiszen elramslizta összes pénzét a
Kikeletben, gyalogszerre kárhoztatta a sors.

Manó nekivágott a világnak, hopkázva rótta a sikamlós járdákat, hanem
azért, ha véletlenül arra szaladt volna egy nyúl, megfogta volna
örömében a nyulat.

… Nagyképű komisz firma! Mily dicső fölfedezés…




XII. Zászlóbontás.

Nagyszámú és sokrétű társaság gyűlt össze a Csábrágh-palotában.
Főrendiházi tagok, országgyűlési képviselők, állami tisztviselők,
főpapok, pénzügyi kapaczitások, kereskedők, iparosok. Csupa komoly,
tisztes ember, a magyar társadalom szine-java. A palotaúr nem szórakozni
hivta őket össze, hanem fontos tanácskozásra _a haza nevében_.

Az urak a tágas hallban foglaltak helyet, számszerint negyvenen. Az
előterem lépcsőházi torkolatában hosszú zöld posztóval letakart asztal
volt elhelyezve, tizenegy székkel.

Csábrágh pár kedves szót váltott minden egyes vendégével, aztán az
asztal elé állott.

– Uraim, együtt vagyunk mindnyájan, azt hiszem, megalakulhatunk.
Belényessy Sándor gróf, mint a legidősebb közöttünk, lesz szives a
korelnöki széket elfoglalni.

Egy hetven év körüli galambősz aggastyán fölemelkedett székéről s kezet
fogván a nyitrai püspökkel, a kivel eddig élénk eszmecserét folytatott,
ruganyos léptekkel a zöld asztalhoz közeledett. Hátratolta az elnöki
széket, állva maradt. Piros üde arczában jóságosan fénylett a szeme.

– Tisztelt uraim, megnyitom az értekezletet. _(Éljenzés.)_ Mindenekelőtt
meg kell alakulnunk. Az értekezlet elnökéül ajánlom Zádor Miklós urat.
Korra, hirre s társadalmi állásra nézve, értem főképen a méltóságos és
főtisztelendő főpapságot, lehetnek közöttünk olyanok, a kiket látszólag
talán jobban megilletne a bizalom kitüntetése, de jellem, okosság s
önzetlen hazafiság dolgában jelöltemet senki sem múlhatja felül.
_(Általános egyhangú éljenzés.)_ Kimondom tehát, hogy az értekezlet
elnökéül Zádor Miklóst egyhangúlag választotta meg. Következik a jegyzők
s az előadó megválasztása. Jegyzőkül ajánlom: Lombos Keresztély ujságiró
s Baronyi Gábor birtokos urat, a tiszavidéki gazdaszövetség elnökét;
előadóul doktor Bodonyi tanár urat, a _Véreim_ politikai napilap
igazgatóját. _(Egyhangú éljenzés.)_ Megejtetvén a tisztikar választása,
ezennel átadom helyemet a megválasztott elnök úrnak, Istenhez szállván
buzgó imámmal: árassza ránk végtelen kegyelmét, hogy a szent
törekvéseknek, a melyeknek jegyében összegyűltünk, az Ő s a haza
dicsőségére foganatja legyen.

Az utolsó szavakra mind egy szálig felállott a nemes gyülekezet; a
püspök urak keresztet vetettek magukra s összekulcsolták kezüket…

Zádor Miklós ünnepies csendben foglalta el elnöki székét. A jegyzők a
két oldalán helyezkedtek el, Bodonyi az előadó, szemben vele.

Az elnök megvárta, míg ismét helyet foglaltak az urak, aztán felállott.

– Tisztelt értekezlet! A kitüntető bizalmat szivem mélyéből köszönöm.
Első javaslatom, mondja ki az értekezlet, hogy permanencziában marad
mindaddig, a míg feladatának: egy szilárd, az egész országra kiterjedő,
valamennyi érdekkör egyesítését s megerősítését czélzó társadalmi
organizmus tervezetének munkálatát be nem fejezte. _(Elfogadjuk!
Éljen!)_ Második javaslatom, hogy reformtörekvéseink hitele s presztizse
érdekében kérjük fel Belényessy Sándor és Csábrágh Ödön gróf urakat s
főméltóságú Emericy püspök urat: engedjék meg, hogy azt az erkölcsi
tőkét, a melyet már puszta fényes nevük is széles e hazában képvisel,
hasznunkra, a nagy tömegek hitének megerősítésére fordíthassuk… Engedjék
meg, hogy díszelnökeinknek tekinthessük őket.

Ez a szerény és tapintatos jelölés csak fokozhatta a rokonszenvet, a
melyet az előkelő társaság elnöke iránt érzett.

A közfelkiáltással megválasztott három díszelnök meghatottan fogott
kezet az üdvözlők seregével.

Következett az előadó előterjesztése. Ennek alapján határozatba ment,
hogy: Bizassék meg egy szűkebbkörű öttagú választmány részletes
praktikus pragmatika s programmvázlat kidolgozásával s osztassék ki a
munkálat az értekezlet tagjai között tanulmányozás végett, legalább két
héttel napirendre kitűzésetése előtt.

Több tárgy nem lévén, elnök megtartotta záróbeszédét.

– Mélyen tisztelt uraim! Mielőtt távoznánk erről a helyről, a melyen egy
új eszményi ország első alapkövéhez összehordtuk a vakolatot,
tájékoztatás czéljából van szerencsém bejelenteni, hogy reformmozgalmunk
sajtóorganuma, a _Véreim_ alig három heti fennállása óta tizennyolczezer
előfizetőt hódított el az újmagyarság lapjaitól. A leányzó tehát nem
halt meg, csak aludott. Főképen az bátorított fel bennünket, a kiknek
lelkében megszületett az eszme, hogy már most megtegyük a második lépést
czéljaink felé: megindítsuk az országos szervezkedés előkészületeit azok
körül az eszmék körül, a melyeknek lapunk hasábjain elvetettük a magvait
s a melyek bő termést hoztak már eddig is. Isten – fejezte be az elnök
szavait, – áldd meg tiszta, önzetlen igyekezetünket s óvd meg, ne
büntesd többé bűnbánó népedet, a magyart!

Az urak meghajtották fejüket s néma csendben széjjeloszlottak. Minden
hühó, az ilyen értekezletek után szokásos szellemi viaskodás nélkül,
egyszerű meleg kézszorítással váltak el egymástól, gondolataikat,
benyomásaikat szivükbe zárva vitték haza…

Ime, ilyen kedvező auspicziumok között tört előre Zádor Miklós apostolos
pályáján a nemzeti czél felé. A legjobbak voltak kiséretében; minden jel
oda mutatott, hogy a gondviselésszerű férfiú harczi riadójára felébredt
végre hosszú lethargiás álmából Árpád nemzete… S Zádor Miklós eredményes
munkája mámorától áthatva, szinte átszellemülten, mint egy buddhista
élőszent, rendületlen nyugalommal, merészen előreszegzett tekintettel
nézett önemelte talapzatáról a jövőbe. Lelke kiforrta emberi
szenvedélyeit, lemondott az élet hétköznapi örömeiről, egész lényét
betöltötte az alkotás gyönyöre. Egyebet nem kért a Gondviseléstől,
boldognak érezte magát szive sajgó sebével is. Mert ha mindenről
lemondott is: Romhányi Erzsébetet nem tudta felejteni emberfeletti
erőfeszítéseinek közepette sem; a munka láza a leányka szivében viselt
édes képét egy pillanatra sem homályosította el. Pedig jóllehet minden
csütörtökön találkozott, alig beszélt vele. Néha úgy tetszett neki, hogy
fényes két szemével kérte őt a leányka, üljön melléje s melegmeghitten,
mint azelőtt, legalább közömbös dolgokról beszélgessen vele, de a
szerető férfi nem értette meg a szelid leányszem néma kérelmét,
itélőképességét folyton zavarta a Csábrágh udvarlása s az az egyszerű
kedvesség, a melylyel azt Erzsike fogadni látszott. Aztán meg nem is
árulhatta el magát Miklós, tartózkodnia kellett minden lelki izgalomtól;
nem volt többé a magáé, fölszentelte a kötelesség Nemtője, a haza
oltárára rakta lelke kincseit… Csak az ő nemzete legyen boldog. Mit
számít egy ember milliók között!

Csak a _haza_ legyen boldog!

A Kikeletben éjfél után, a kopott aranyléczes falak között, barlangjában
az aknamunkás kilenczek gyülekezetének egyszer sem hangzott el az a
szent divatverte szó: a haza! A felvilágosodott bajusztalanok irtóztak
tőle, mint ördög a tömjéntől. Államot mondottak, országot mondottak,
polgárságot emlegettek, népjogokat hangoztattak, de hazát, hazafiságot
soha. Nem voltak már ezek csak születésüknél fogva magyarok…

… Annak a napnak éjjelén, a melynek délutánján szert tartott a régi
nemzet a Csábrágh-palotában, hogy az ősök példájára megbeszélje a
jövendő terveit: a bujkáló Kilenczek boszorkánymódra ülték körül a
füstös szeparéban az üstöt s kajánul élvezték a kotyvalékot, a melyet
egy hét óta főztek benne… No de nem hiába. Pompásan izlett a kigyó-béka
koszt mindnyájuknak. Szemmel láthatólag hiztak tőle a zsenik…

Hunyadi Jákó egy nyomtatott füzetet tartott a kezében s szemelvényeket
olvasott fel belőle. A többiek röhögtek, üvöltöttek és ettek: sonkát,
imbiszt, kaviárt, de még többet ittak: sört, bort, pálinkát, pezsgőt.
Nagy volt itt most a jólét nagyon. A zsenik gazdag meczenásra tettek
szert, nem is meczenás volt ez, hanem egyenesen a Német Birodalom
ügynöke. A nagy zseniális reximperator titkos embere, a ki egy millió
koronával s azzal a megbizatással jött az országba, hogy megakadályozza
a statusquo ante állapotok ellen forralt merényleteket. Mert a
reximperatornak az az érdeke, hogy minden a régiben maradjon
Magyarországon. Quieta non movere, különben felmondja a
hármasszövetséget… Semmi kétség, hogy ez így van és másképen nem lehet.
Tudja Bakk Manó, a kit a német császár ügynöke magyarországi jobbkezének
tett meg s titkos küldetését leplezendő, meczenási álarczot vett fel,
hogy hozzáférjen a sötétségben világosságot terjesztő Kilenczekhez, mert
tőlük és általuk reméli missziójának sikerét.

Ő maga is dolgozik: adatokkal szolgál, egy egész detektivbanda van a
háta mögött, de a végrehajtással a kikeleti összeesküvőket bizta meg.
Ilyenformán most rajtuk fordul meg a Magyar Állam helyzete, a
hármas-szövetség kérdése, per mopsz az egész Európa békéje. Nem lehet
másképen, mert alanyi poétáknak és vizállás-rovatvezetőknek nem szokás
ezreseket ajándékozni, holott Bary Pali kettő, nyolcz tanítványa meg
egy-egy ezrest kaptak munkájuk előlege fejében már eddig is. Világos,
mint a vakablak…

A megalomaniakus banda nemcsak vallotta ezt a bizarr okfejtést, de hitt
is annak helyességében. Jóhiszeműségük volt meghibbant, perverz
agyvelejükön kívül egyedüli mentségük abban a bűnben, a mit elkövetendők
voltak…

Hunyadi Jákó befejezte a kezében levő _politikai röpirat_ első tárgyi
részének felolvasását, aztán pauzát tartott. Következett volna a
személyi rész, de éhes volt Jákó, előbb megevett egy heringet, csak
aztán fogott hozzá a _kivégzés_ bemutatásához. A Kilenczek ezt a részt
azért mondották kivégzésnek, mert azt czélozta, egyelőre négy ember
fejére mondotta ki az erkölcsi halálitéletet.

Lecsúszván a hering a garatján, felállott Manó s általános halljukozás
között folytatta a paskvill felolvasását.

– «Alczím: _Kik csinálják a Véreimet?_… Befejezvén a trottlik
szennylapjának tárgyilagos kritikáját, bár rendes körülmények között
perhorreskálunk minden személyeskedést, jelen esetben mulasztást
követnénk el az országos érdekű földerítő szolgálat körül, melyet
önzetlenül, semmi áldozattól vissza nem rettenve, magunkra vállaltunk,
ha az ország intelligens közönségét föl nem világosítanánk egynémely
hattyúbőrbe bújt büdösbanka viselt dolgairól. A nagyképűségnek,
hipokrizisnek oly visszataszító példáival állunk szemközt, hogy egy
pillanatra szinte megáll kezünkben a toll…

«Kik azok az unlakok, a kik bennünket, a tisztességes sajtó önzetlen
munkásait, megbirálni merészelnek? A kik lovagi álarczot öltve felülnek
a nagy lóra s felülről lefelé diktálni akarnak nekünk?

«Lerántjuk őket a nagy lóról, kihámozzuk a rozsdás pánczélból, a mit
rablólovag ükeiktől örököltek s azért öltöttek fel, mert hülye nagyzási
hóbortjukban azt hitték, hogy megvédi őket a mi nyilaink ellen is, a
minek a hegyét a világszabadság és művelődés kohójában edzették magasabb
szellemek. Hadd lássuk, hogy néznek ki az új honmentők a földszinten,
papucsosan, meztelenül?

«Zádor Miklós! Ki az, a ki ezt a nevet nem ismeri? Ki ne tudná, hogy hol
született? Milyen tejet szopott!… Krumpli, a minek a földben a java.
Ivadék, utód, mert nemcsak apja volt, de nagyapja, dédapja, ükapácskája
is. Mily dicső állapot, mily isteni kegy! Kiváltság, jogczim, méltóság,
érdem egyben. Neki csak a szemöldökét kell összehúznia ott, a hol más
halandó az agyvelejét aprózza fel, hogy aprópénzre felváltsa s kenyeret
dughasson éhes gyermeke szájába. Ő más. Csak látszólag van két lába és
két keze, több keze és több lába van. Csak eltitkolja előttünk, hogy ne
provokálja irigységünket. Mert fél tőlünk. Gyáva. Vakand, a minek a
szeme nem állja a világosságot, a föld alatt túr, talán mert ott vannak
az ősei…

Bary Pali ismerte már az undorító paskvillt, únta még egyszer
végighallgatni. Rászólt Jákóra:

– Hagyd a frázisokat. Halljuk a tényeket.

Jákó engedelmeskedett. Csak a tényeket(!) olvasta fel.

A főtény az volt, hogy Zádor Miklós egy dúsgazdag asszonynyal tartatja
ki magát, tőle kapta azt a 900,000 koronát is, a melylyel lapját
megindította. A paskvill iró hajlandó volt törvény előtt bizonyítani…

Ennél a pontnál Bary Pali újra megállította előadót.

– Itt pihenjünk meg egy perczre. Ismernünk kell bizonyítékaidat.

Manó nem jött zavarba. Tudta a leczkéjét, mint a karikacsapás.

– A vád – kezdte, – konkludens tények lánczolatával bizonyítható. Zádor
Miklós vagyona össze-vissza 400 magyar hold paflagonia, még ezen is van
30,000 korona teher: első lánczszem. Négyszáz holdnak a tiszta jövedelme
legföljebb négyezer forint, holott tulajdonosa ezer forintos lakást
tart, bakkozik a kaszinóban és Afrikába járkál oroszlánt vadászni,
egyszóval legalább 20,000 forintot költ évente: második lánczszem.
Semmiféle gyűjtést nem rendezett, a lapja tőkéje tehát egyedül az ő
zsebéből került ki: harmadik lánczszem.

Bary Palinak elég volt a lánczszemekből is. Csak azt kérdezte:

– Hitelesek az adatok?

Felelt Manó:

– Langer mindenért vállalja a felelősséget, de magam is meggyőződtem
_bemondásai_ hitelességéről. Beszéltem, bár csak telefonon, a dámájával
is.

– Hol lakik a dámája?

– Berlinből beszélt velem.

– Mit beszélt?

– Azt, hogy nemsokára Magyarországba fog jönni s magával viszi azt az
embert, a ki neki örök életére _lekötelezettje_… Ez csak elég világos, –
tette hozzá Manó.

– Világos, – hagyta helyben Bary. – Folytathatod, Jákó.

S folytatta Jákó. Bodonyiról szólt a folytatás. A paskvill tanítványai
ellen elkövetett erkölcstelen merényletek vádjával illette az extanárt.
Hogy azért csapták ki. Ezért nem kapott sehol kenyeret. Míg meg nem
könyörült rajta díszczimborája, Zádor, nyáron a szabad ég alatt hált a
Városligetben, télen ágyra járt s télen-nyáron buzát rágott s rohadt
gyümölcsön élt.

Most Lombos Keresztélyre került a sor.

A röpirat szerint húsz éves korában 15,000 forintot sikkasztott Lombos
Keresztély, csak azért nem zárták el, mert sikerült megszöknie. Az
olasz-franczia határon csempészettel foglalkozott, ült is érte, majd
Afrikába került a Nyegus szolgálatába. Tiz évi távollét után megtörve
visszatért a hazájába s fölvette a nazarenus hitet.

A paskvill negyedik erkölcsi halottja Belky volt, a politikus
korcsmáros. Ez pláne embert ölt. El nem itélték, mert jogos önvédelmet
bizonyított, de perujítás esetén aligha tudna még egyszer kimosakodni;
első izben is csak azért menekült, mert a koronatanú, a ki egy más
ügyből kifolyólag el is lett hasonló bűneért itélve, hamis vallomást
tett a javára…

Ime ez a gúnyirat volt arra hivatva, hogy egy csapásra felrobbantsa az
ellentábort. S az aknabombának, a mely a nemzet többségének szine-java
ellen irányult, egy piszkos lebujban kilencz degenerált ember kezében
volt a kanócza.

Különben Hunyadi szerkesztette a paskvillt főkép Bakk Manónak a Langer
Viktortól, a _czezári_ ügynöktől vett adatai alapján. Bodonyi ellen
Kaplathy Friczi szerzett bizonyítékokat, Lombos ellen Ősi… Belkyt maga
Bary végezte ki. Előszót is ő irt a paskvillhoz…

Elkészült az aknamunka, most már csak föl kellett a bombát robbantani.
Bary fölkelt, hogy végszóval éljen s megadja utasításait.

– Nagy nap előtt állunk, – kezdte, – az atmoszféra feszültségét velem
együtt éreznetek kell mindnyájatoknak; gondviselésszerű hivatásunk egy
világérdek középpontjába helyezett bennünket; nem kevesebbről van szó,
mint hogy nekünk kell a népcsaládok mappáján támadt fekete foltot
kitörülnünk. A feltámadt magyarországi reakczió ez a fekete pont,
szégyenére a fajnak, a melytől eredt.

Mielőtt tovább mennék, köszönetet kell mondanom a német császárnak, a ki
anyagilag segélyezte általános emberi érdekű missziónkat. Nem tekintem,
hogy hiszen a mi sikerünk nem kevésbbé állott az ő érdekében, mint akár
a mienkben, a statusquo ante megbolygatását megsinylette volna a német
birodalom is annál a kapcsolatnál fogva, a melyben velünk áll: én csak
azt nézem, hogy a _tehetséges_ államfőnek volt _esze_, hogy felismerje a
helyzetet és volt szive pénzbeli áldozatra is. Emelem poharamat
Vilmosra, a németek fejedelmi vezérére.

Az összeesküvők felállottak, kocczintottak és éljeneztek. Bary
folytatta.

– Köszönet illeti továbbá Langer Viktor urat, a ki éles szemével s nem
megvetendő itélőképességgel legott fölfedezett bennünket s nem csak hogy
ránk bízta missziója végrehajtásának munkálatát, jelentékeny
segítségünkre is volt a haditerv előkészítésénél különösen azokkal az
adataival, a melyeket Zádor Miklósra vonatkozólag rendelkezésünkre
bocsátott. Elitélendő ugyan, hogy titkolódzik, meczenási álarczba bujva
keveri előttünk megbizója kártyáit most is, mikor rég beleláttunk a
kártyáiba, de hátha rá van parancsolva ez a titkolódzás: mi megbocsátunk
neki. (Éljenzés.)

«Továbbá elismerésemet fejezem ki együttesen Bakk Manó, Hunyadi Jákó,
Ősi Mór és Kaplathy Frigyes uraknak, a kiknek legélesebb fegyverünk, az
imént felolvasott politikai röpirat megkovácsolása körül legbokrosabb az
érdemük… _(Éljen az elnök!)_

Szünetet kellett tartani, mert igen fészkelődtek a megdicsért urak, a
többiek meg szomjasak voltak. Egy pohár pezsgő nem veszélyezteti az ügy
komolyságát: töltöttek, kocczintottak és ittak a zsenik. Bary is
hozatott egy új abszintot, azzal, hogy majd folytatja, ha kiitta.

Már jó pirosak voltak az arczok és az orrok, a Kaplathy mozgatható füle
különösen úgy világított, mint valami lampion. Ihattak a derék fiúk:
művük betetőzése előtt állottak, koszorúünnepet ültek. S volt miből. Nem
annyira a reximperator, de mindenesetre egy hiszterika német
fejedelemasszony ezreseiből futotta a _flancz_. Lelkesedésük bőven
ontotta a kedvet, a Csimborasszó csúcsán állottak, igen szépek voltak a
kilátásaik. Kaplathy Friczi látta magát, a mint a németek czézárjával
ölelkezett, Hunyadi Jákó egy palotát képzelt maga alá, Bary Pali
képzelete egy nemtőt térdepeltetett eléje, a ki kombinált
akanthusz-tölgylevél koszorút font felkent fejére, abszintos szájára meg
csókokat lehellt…

Ám haladt az idő és haladt a szesz, Bary érezte, hogy nemsokára kéket
fog látni az abszinttól, holott valahányszor kéket lát, mindig megdagad
a nyelve. Pedig még rendelkeznie kell.

Ismét felállott, csöndet rendelvén sörényével és szemeivel.

– Urak, következik művünk betetőzése: megállapítása annak, mikép
használjuk a fegyvert, hogy a csapása mennél pusztítóbb legyen.
Javaslatom a következő: _Először_. Nyomassék ki röpiratunk egyelőre
100,000 példányban s terjesztessék szerte az országban mindenfelé,
palotában, kunyhóban, kolportázs és posta útján. _Másodszor_. Az
expediczió szervezésével Ősi tagtársunk bizassék meg. _Harmadszor_. Bakk
Manó úr hatalmaztassék fel, hogy a költségekre 20,000 koronát vegyen fel
a társaság nevében Langer Viktor úrtól à fond perdu. _Negyedszer_.
Röpiratunk netaláni megtámadtatása esetén ügyvédőül további
megbeszélésig beszámolás kötelezettségével Hunyadi Jákó urat nevezem ki…
Elfogadják az urak javaslatomat?

Persze hogy elfogadták az urak. Több tárgy nem lévén, öt perczig
éljeneztek is utánna…

Aztán következtek a kombinácziók. A hatáskiszámítások. Hatan beszéltek
egyszerre, mindenki más nyomon és külömböző hangnemből. Vágni lehetett
volna a füstöt, ételszagtól és lármától csepegő levegőt. Egy palaczk
pezsgő eltört és tartalma végigfolyt az asztalon, épen a Koplathy ölébe,
de ki bánta. A császár ügynöke fizette, Koplathyt meg nem feszélyezte,
hogy ragad…

Bary részegen távozott az orgia szinhelyéről, egy dal is zümmögött a
fejében, egy allegoriás dal: _Öreg legények vérszürete_… Tánczolni
mentek az öreg legények a fiatalok közé; azt hitték, hogy mivel többen
vannak, ők szedik meg a «leányfa» gyümölcsét, a piros- és fehérképű
hajadonokat, elgázolják a fiatal rózsaszüretelőket…

A vers folytatása még nem volt kigondolva, csak zümmögött teremtője
fejében az abszinttal együtt, mert az is zümmögött.

A részeg poéta kitántorogván a kávéházból, szinte öntudatlanul bukott
bele egy _konfleder_-be, a mi épen akkor állott meg a járda szélénél.

– Vigyázzon, kérem, – kiáltott rá a bérkocsi, – először hadd szállok ki.

Nem a bérkocsi kiáltott rá Baryra, mint ő hitte, hanem egy benne ülő úr,
a kinek a zseni buktában a tyúkszemére taposott.

A tévedés tisztázódott. Bary hátra hőkölt, a kocsikázó úr kiszállott.

– Ah, kedves Langer!

– Ah, kedves Bary!

– Hová? Hová?

– Én kérdezem, hogy hová, hová? Abban állapodtunk meg, hogy bevárnak
önök s referálnak nekem.

A Bary zsenigőgje felkavarodott.

– Be kurtán beszél, amicze!

Ám felkavarodott a szélhámos bugyellárisgőgje is.

– Az beszél, a kinél a pénz.

Bary a kipumpolandó 20,000 koronára gondolt és megjuhászodott.

– Bocsánat, nekem most haza kell mennem, nem jól érzem magamat, dohszagú
Halál úrfi a nyomomban, de ön azért megkaphatja a kivánt értesítést,
hivassa ki Hunyadi Jákót vagy Bakk Manót, ők majd elmondanak önnek
mindent.

– Úgy, jól van, jó egészséget kivánok.

Mondván, magára hagyta a szélhámos a kocsiba kapaszkodó zsenit és
beállított a Kikeletbe. Helyet foglalt a tükör alatt és kihivatta a
szeparéból Bakk Manót. Egy óráig tárgyalt vele, a végén egy 20,000
koronás csekket irt neki.

– Itt a pénz, lesz még több is, ha szükséges, de Zádor Miklóst,
különösen Zádor Miklóst mindenáron fel kell akasztani. Ha nem elég a
paskvill, egyebet kell kigondolni, majd segíteni fogok önöknek. Egy
hónapon belől ennek az embernek nem szabad ebben az országban lennie…

Hát így operált a herczegnő, «_die blonde Bestie_», a távolból az ellen
a férfi ellen, a kit szeretett.

… És a naiv zsenik szentül azt hitték, hogy a reximperátor operál egy
ország ellen a hármasszövetség, a világbéke érdekében.

A herczegnőnek messzire nyúlt a keze s a kártyakeveréshez igen értett az
ő embere…




XIII. Az első csapás.

Bodonyi mindennap reggel tiz órakor jelent meg a Zádor lakásán,
pontosan, mint az óra, hogy megbeszélje a tulajdonossal lapja következő
számának tervezetét.

Csak egyszer késett el Bodonyi. Miklós nem tudta mire vélni a
lelkiismeretes barát késedelmét. Azaz biztosra vette, hogy
megbetegedett.

Tévedt. Bodonyi mégis eljött. Abban a pillanatban, a melyben a házigazda
távozni készült, hogy fölkeresse.

– Elkéstél, Napi. Mi történt?

Napi izgatottnak látszott, mégis így felelt.

– Semmi különös. A holnapi számba én irom a vezető czikkelyt; azért
késtem, mert be akartam fejezni. Ime olvasd…

Miklós elolvasta a czímét fenhangon.

– _Becsületrablók_.

– Majd átfutotta a czikkelyt. Meg elolvasta még egyszer figyelmesen. Nem
akart hinni a szemének. Letette a kutyanyelveket.

– Te irtad ezt, Napi?

– Én.

– Erős. Igen erős!

Bodonyi vállat vont.

– Gondolod? – Belső zsebéből nyomtatott füzetet vett elő s átnyújtotta
Miklósnak. – Akkor olvasd el ezt is.

– _Sötétség!_… Furcsa czím. Mi van benne?

– Olvasd a második rész alczímét, abból rá jösz magadtól is.

Miklós lapozott és elolvasta a második rész alczímét: _Kik csinálják a
Véreimet?!_ Arcza szint változtatott, de azért nyugodt maradt.

– Most már értem: ez alighanem egy paskvill lesz.

– Alighanem, de jó lenne, ha végig olvasnád. Van időnk.

Miklós nehezen fogott hozzá a gúnyirat elolvasásához. Megforgatta a
füzetet s fürkészőleg nézett barátjára. Annak most igen szokatlan,
szinte félelmetes volt a tekintete.

– Nagyon idegesnek látszol, Napi…

– Miért nem olvasol?

Miklós újra felnyitotta a füzetet, közben beszélt.

– Nem érdemes magadat fölingerelned. Erre el lehettünk készülve. Mit
árthat nekünk a rágalom? A fő, hogy a becsületünkhöz nem lehet
hozzáférni.

Az idealista koldús elkaczagta magát. Úgy kongott a kaczagása, mint az
üres hordó.

– Gondolod? Oh, milyen naiv kegyed, monsieur Alfonse!

Miklós nagyot nézett.

– Mit jelentsen ez?

– Azt, hogy te egy gazdag nővel tartatod ki magadat, a lapra is tőle
kaptad a pénzt. És azt, hogy én egy fajtalan őrült vagyok. És azt, hogy
Lombos lopott és rabolt. És azt, hogy a szerkesztőnk gyilkos.

De már erre felpattant Miklós.

– Ez van megirva a füzetben?

– Egyebek közt ez is. Ezek után nem is kell elolvasnod, tudsz mindent.

A házigazda egy ideig le s fel járkált a szobában, hogy fölélénkítse
megdermedt idegeit.

– Képtelenség! – fakadt ki barátja felé fordulva. – Csak maguk alatt
vágják a fát, midőn ilyen ostoba rágalmakat találnak ki ellenünk.

Erre még epésebb lett a proletár kaczaja.

– Nem ismered a közönséget és nem ismered a rágalmak magvát. Mert –
tette hozzá – ezeknek a rágalmaknak van magvuk.

– Nem értem, – mondta a házigazda csudálkozva.

– Hát majd elmondom neked, – ajánlkozott az extanár. – A rád vonatkozó
rágalomnak az a magva, hogy csakugyan egy nőtől kaptad azt a 900,000
koronát, a melyből lapodat megalapítottad…

– Ugyan, kérlek.

– Ne nevess, – vágott Miklós szavába Bodonyi, – hallgass először végig…
Az ellenem emelt vádnak az az alapja, hogy abban a gimnáziumban, a
melyben én tanítottam, csakugyan volt egy perverz tanár…

– De ha nem te voltál az! – kiáltott fel elképedve Miklós.

Bodonyi belesuhintott a levegőbe.

– De engemet dobtak ki: az a tanár most is tagja a tanári karnak.

– Hogy lehetséges az?

– Úgy, hogy ő kimosdott valahogyan s én mint rágalmazó, a páczban
maradtam… Igazad van, – folytatta, – a perverzitás vádja alól
tisztázhatom magamat, ha arra kerül a sor, de tudod-e mit jelent a
nyilvánosság szemében egy ilyen tisztázás? Barátom, a kinek egyszer
meghurczolták a nevét ebben az országban: az elvesztette a hitelét
örökre. Még talán jobb, ha hallgatok. – Mély lélekzetet vett, hogy
fulladozó torkán kiférjen a további szó. – Igen, hallgatni fogok, nem
csapok lármát, kilépek a lap kötelékéből, csak titkos munkatárs leszek,
annyival inkább, hogy a paskvill többi rám vonatkozó adatai helyesek.
Két álló esztendeig (ezt is a szememre hányják ugyanis) csakugyan a
városligeti fák alatt laktam nyáron, ágyra jártam télen, kofák és
napszámosok közé, buzát ettem – nem kenyeret, buzát! – és rothadt
gyümölcsön éltem: ez mind igaz s az is igaz, hogy mindez igen undorító.
Az én nevemet ki kell törülni a tisztességes polgárok sorából, mert én
egy unlak vagyok…

Megcsuklott a torka, mintha szél ütötte volna, egy székbe esett.

Miklós ráborult és átkarolta.

– Bencze! Bencze! Rosszúl érzed magadat?

A nagyerejű athléta, hajdan kitünő reményű tanuló, dísze a
tudományegyetemnek, praecellens doktora a jognak és a bölcseletnek,
össze-vissza rázta fejét és vállát, mint a lánczát tépő oroszlán.

– Ne törődjél velem, átok van rajtam. Magadra és nemzetedre gondolj…

Végtelen szánalom fogta el a Zádor Miklós szivét.

– Azt bízd rám, nekem is van fejem és lelkem. A lapnál maradsz.

– Soha!

Ez volt a Bodonyi utolsó indulatosan kiejtett szava. Mintha könnyített
volna vele a lelkén, lassacskán elsimultak dúlt arcza barázdái, ziháló
keble is elcsöndesedett.

– Na, most már kitomboltam magamat, – mondta mosolyogva, – jó leszek
ezentúl, röstellem is, hogy így megfelejtkeztem a bontonról… Még
elreferálom neked – folytatta egész nyugodtan, – a Lombos Keresztély és
a szerkesztőnk dolgát. Lombos csakugyan lopott húsz éves korában, be is
volt csukva csempészetért, csakhogy húsz év óta, mióta nazarénus lett,
egyebet sem tesz, mint vezekel. Hihetetlen energiával, megmagyarázhatlan
nélkülözések árán, garast-garasra rakva tiz év alatt harminczezer
koronát gyűjtött, hogy visszatéríthesse az általa elsikkasztott
összeget. S ez még nem elég, folytatni akarja a robotot élete fogytáig,
hogy azt a büntetéspénzt is összegyűjthesse, a mit a franczia állam
csempészésért jövedéki kihágás czímén kirótt reá, de be nem hajthatott.
Negyvenezer koronája már van, de még kilenczvenezerre van szüksége, hogy
tartozásának eleget tegyen… Mit szólsz – végezte szavait a tudós
proletár – ehhez az emberhez?

– Azt, – válaszolta Miklós egyszerűen, – hogy bámulom. Az ilyenekből
lesznek a szentek.

– Még elmondom a Belky gyilkosságát, – folytatta Napi a jelentését, –
aztán majd megbeszéljük bővebben, mi a _kötelességed_ irányunkban és a
közüggyel szemben. A Belky gyilkosságának is megvan a magva. Ő csakugyan
ölt, persze csak egy rablót, a ki ötször rásütötte revolverét, de czélt
tévesztett; a Belky golyója talált. Fölmentették természetesen.

Bármilyen izgatott volt is Miklós, úgy tett, mint a ki az egész tömeges
rágalommesét semmibe sem veszi.

– Köszönöm, Napikám, – mondta kezeit egymásba dörzsölve, – hogy
megkiméltél a szennyirat azonnali elolvasásától. Legyetek nyugodtak mind
a hárman, a milyen nyugodt én vagyok s továbbra is kérem értékes
támogatástokat. Majd a sajtóper ki fogja deríteni ártatlanságtokat s
becsukatjuk a gaz rágalmazókat.

Bodonyi felállott.

– Nem úgy lesz az, – mondta olyan kategorikus hangon, mintha a
tizparancsolatot szavalta volna el, – nem úgy lesz. El fogsz bennünket
csapni, mind a hármunkat s szükség esetén elcsapod magadat is, ha többre
tartod az eszme diadalát, mint a magad jó hirnevét.

Zádor Miklós valósággal elsápadt.

– Ugyan kérlek, ne fantaziálj, – korholta barátját türelmetlenül, – a
becsület jogáról csak nem kell az eszme érdekében lemondanunk, csak
összefér a két dolog.

– Nem fér össze, – magyarázta Bodonyi konokul. – A nagyközönség szemében
ennek a röpiratnak, hiába tartalmaz rágalmakat, csak annyi az értéke,
mintha igazat mondott volna. Mi mától fogva – téged egyelőre kiveszlek –
kompromittált, legalább is gyanus személyek vagyunk a tömegek szemében,
becsületesek csak azokra nézve, a kik ismernek bennünket. Már pedig
kompromittált egyének nem predikálhatnak erkölcsöket, apostoloknak pláne
nem valók, holott a Véreimnek apostolokra van szüksége.

Miklós még türelmetlenebb lett.

– Ellentmondásba jönnénk önmagunkkal, ha a keresztény erkölcsöknek
propagandát csinálván, ártatlanul üldözött, megvádolt barátaink
elejtésével annak legelemibb törvényét szegnénk meg.

– Idealizmus, theoria, – gunyolódott az apostollelkű proletár, –
dilemmába szorultál: hazád érdekében az a kötelességed, az észszerűség
is azt diktálja, hogy két rosz közül a kisebbiket válasszad… Mi hárman –
ismételte még egyszer, – kilépünk a lap kötelékéből.

Miklós belátta, hogy nem bir a makacs férfival. Engedményt tett neki.

– Nem bánom, ha másik két barátunk is úgy akarja, ne szerepeljetek a
lapnál, míg el nem dől a sajtóperünk. Fizetésteket természetesen addig
is megkapjátok, azon túl meg okvetlenül reflektálni fogok a munkátokra
is.

A makacs ember is belátta, hogy barátja megnyugtatása szempontjából
engednie kell.

– Majd meglássuk, hogy lesz aztán, – mondta, – egyelőre az a tanácsom,
hogy mindenekelőtt magadra gondolj. Jó lesz még a sajtópör megindítása
előtt nyilatkozatot kérned nagynénedtől, hogy tőle kaptad a 900,000
koronádat, egyben egy keresztlevelet is kérj tőle annak bizonyságául,
hogy túl van a nyolczvanon: úgy közöld lapodban, minden megjegyzés
nélkül a nyilatkozatot a keresztlevéllel együtt.

Miklós arisztokratikus lelke valósággal fellázadt barátja czinikus
tanácsától.

– Oh, – jelentette ki határozottan, – azt már nem teszem!

Bodonyi belátta javaslata bizarrságát, gondolkozott egy pillanatig.

– Nyilatkozhatnának a tanuid is helyetted, – mondta aztán. – Bizonyára
tanuk előtt, vagy valami irás ellenében adta át neked nagynénéd a pénzt.

Miklós tagadólag rázta a fejét.

– Nincsenek tanuim. A pénzt négyszemközt vettem át minden irás nélkül.

Bodonyi összerázkódott.

– Akkor – kiabálta, – ülj a vasútra azonnal és végy nénédtől irást,
adjál neki elismervényt, láttamoztasd s hitelesíttesd a közjegyzővel
mind a két okiratot. Nem bánom, kényeskedjél, czikornyázzad (majd nem
teszed később), ne közöld a két irást a lapodban, csak meg legyen.

Miklós belátta, hogy barátjának igaza van. Minden eshetőségre számítania
kell.

– Azt megtehetem, – jelentette ki, – de egyelőre nem sietek vele.

– Siess, rohanj…

Csöngettek.

Lórika bedugta kandi fejét az ajtónyiláson:

– Méltóságos úr, táviratot kaptunk, tessék a szelvényt aláirni.

Miklós kiment s egy pillanat mulva visszatért a távirattal.

– Bocsáss meg, elolvasom.

Feltörte a pecsétet. Olvasott. Elsápadt. A papiros kiesett a kezéből.

Bodonyi mellette termett.

– Mi baj?

Miklósnak megeredtek a könnyei.

– Meghalt a nagynéném, – fuldokolta, – a nemes szent asszony nincs
többé. Isten áldása lebegjen porai felett!

Bodonyi, a fanatikus proletár nem kimélte barátja fájdalmát, egy annál
sokkalta hevesebb fájdalom kínjától kitört a szó vonagló ajkáról
kiméletlenül:

– Meghalt a nénéd, meghalt a lapod, most csak azon légy, meg ne halj
magad is s veled együtt az eszme, a mely benned él.




XIV. A dilemma.

Ha tudott volna Bodonyi Zádor Miklósnak a herczegnővel való viszonyáról,
talán azonnal rájött volna, kiben keresse az ellenük intézett
orvtámadásnak értelmi szerzőjét.

Miklós nem jött rá mindjárt, holott régi kedvesének a politikáról ejtett
jóslatszerű szavaiból s burkolt czélzásaiból, a melyek igen
hasonlítottak a fenyegetéshez, elég gyanuokot meríthetett volna ahhoz,
hogy elsősorban is a szenvedélyes asszonyt okolja az őt ért rágalomért.
Miklós ellenei otromba támadását az ő akcziója természetszerű
reakcziójának tekintette, annak bővebb magyarázatához nem keresett a
lényegen kívül fekvő mellékindítékokat. A féligazsághoz eljutott így; a
herczegnő elleni gyanuja azonban csak akkor merült fel a lelkében, a
mikor az első döbbenet és családi gyásza lélek- és agyemésztő zavarából
kikerülve, elemezni kezdte a paskvillt, kombinácziót kombináczióra
halmozva, annak várható hatásait mérlegelve s keresve az elégtétel
módozatait.

Fenkölt lelkű nagynénje, a Zádor-család eme hű sáfárja váratlan halálán
való gyásza úgy elfoglalta egész szivét, hogy egyéb érzésnek, agyában
gondolatnak, valameddig be nem zárult a szent asszony után a családi
kőkripta ajtaja, nem jutott benne hely. A rágalom szele, mire Miklós
odaért a temetésre, eljutott Zádorházára is, – a kiadóhivatal megküldte
a paskvillt a papnak és jegyzőnek, – de a mérge nem hatolhatott hozzá:
annak egyelőre útját állotta a halott. Pap, jegyző, a szomszédos
megyebeli urak, a kik eljöttek a végtisztességre, az uradalom tisztikara
és cselédsége kivétel nélkül részvétteljes tisztelettel járultak eléje;
a barát a barátot üdvözölte benne, az ismerős a kiváltságos urat, s mint
leendő jóltevőjüknek hódoltak neki, az örökösnek, az utolsó Zádorbirtok
gazdasági alkalmazottjai. Még csak nem is suttogtak az emberek. Az
előkelő halott a koporsóban feléjök fordította finom markiz arczát s
rájuk meresztette jóságosan szigorú szemét: ne bántsátok az én
örökösömet, az utolsó Zádort, a kire én egy életet szenteltem, hogy
kiemeljem az élet szürkeségéből a gazdagság és boldogság fényébe,
viszonzásul azért a boldogságért, a melyben egy másik Zádor, az én édes
uram által részesültem. Ne higyjetek a rágalomnak, oh élők, az utolsó
Zádor lelki tisztaságáért én felelek, én, a halott…

Miklós mindössze két napig maradt Zádorházán nénje halála után.
Megerősítette állásában a halott gazdatisztjét, egy öreg, kipróbált
becsületességű és hűségű hétszilvafást, fölvette vele a leltárt,
felruházta teljhatalommal s visszautazott a fővárosba. A vasúton két
kaszinóbeli barátjával találkozott: azok is úgy tettek, mintha mit sem
tudnának az ellene irt szennyiratról…

Miklós fővárosi lakásába érkezvén, hideg észszel foghatott hozzá az
ismeretlen iró ellen megindítandó bűnvádi eljárás anyagának
összegyűjtéséhez. Nem zavarta többé a Bodonyi pesszimizmusa, csak magát
a tarthatatlan, szinte otrombául ostoba rágalmat látta (a mit csupa
gyermekség leleplezni), annak eventuális hatásaival nem számolt.
Hovatovább kicsinyes kellemetlenségnek kezdte az egész esetet tekinteni,
a melyen túl kell esni, de a melytől félni nem szabad. Elvégre
rágalmaztak már czézárokat, szenteket is.

Elmélkedései során történt, hogy valamiképen – talán rövid
közszereplésének mérlegelése közben, – eszébe jutottak a herczegnő
búcsúszavai: «Nem fogom többet háborgatni, a politikára bízom, hogy
megtérítse önt a számomra…» Továbbá: «Sem pénzt, sem fáradságot nem
fogok kimélni, hogy kivivjam háláját azokkal a szolgálatokkal, a
melyekkel révbe fogom juttatni a hajóját, ha sülyedőben lesz…»

Miklós visszaemlékezett rá, hogy ezek a czélzások annak idején mily
kínos, nyugtalanító hatással voltak rá; majd arra is, hogy azon
melegében kombinácziókat is fűzött a herczegnő fenyegetésnek is beillő
szavaihoz… Igen, igen, akkor úgy kombinált, hogy a szenvedélyes asszony
meg akarja őt alázni, hogy annál könnyebben visszaemelhesse magához
czéljatévesztett élete romjairól. Igen, igen, el is határozta akkor,
hogy nem fog elbizakodni, résen lesz a herczegnővel szemben, ha távol
van is tőle; ki tudja meddig ér egy fejedelemnő keze… És ime, hogy
megfeledkezett egy pár hét alatt az őt ezen oldalról fenyegető
veszedelemről. Valósággal a homokba dugta fejét, mint a struccz.

Apránként világossá lett Miklós előtt, hogy a boszorkányüstben, a
melyben neki politikai ellenfelei a halálthozó mérget kotyvasztották,
benne van a hiszteriás szőke herczegasszony keze is. S a kanál a kezében
nem lehet más, mint a már idáig is leleplezett kalandor: Langer Viktor,
a szenvedelmes asszony bravoja… Hát majd felelősségre vonja a kalandort,
esetleg vallomásra kényszeríti az esküdtbiróság előtt. S ezzel egy
csapásra összezsugorodik az ellenfél harczvonala; a rágalmazási hadjárat
erkölcstelen indítéka legjobban meg fogja világítani a rágalom értékét
és hitelét…

A nyilvánosság időelőtti állásfoglalásától nem igen tartott Zádor
Miklós. Nem ismerte a tömeg-pszihét, bízott annak loyalitásában és
türelmében. Hogy nyugodtan megvárja a sajtóper eredményét s csak aztán
formálja meg itéletét… Neki sincs egyéb teendője, mint várni, –
gondolta, – mintha mi sem történt volna, tovább dolgozik a lappal és a
lapban. Taktikai hibának tartotta a Bodonyi s megrágalmazott társainak a
laptól való időleges eltávolítását is: úgy vélte, hogy ez hamis
következtetésekre adhat okot. De ezen a ponton nem akart az apostollelkű
proletárral szembeszállani. Legyen az ő akarata szerint, ha úgy kivánja
a lelkiismerete.

De a hű ember titkos támogatásáról, tanácsairól Miklós ideiglenesen sem
volt hajlandó lemondani. Hazaérkezvén a temetésről, első dolga volt,
hogy magához kéresse az élet eme bátor, tapasztalt hősét.

Bodonyi azonnal megjelent a hivására, de nem hozott magával semmi
örömet. Feketét látott a sokat szenvedett ember mindenben és mindenütt.
Ezekkel a szavakkal nyitott be barátjához:

– Te most gazdag ember vagy, Miklós, jó ember is vagy, megérdemled a
földi boldogságot: eredj haza. Megtetted a magadét, még többet is
tehetsz, odaajándékozhatod a pénzedet a lapnak, az eszme, a mit
megpendítettél, talán élni fog nélküled is, de _veled_ mindenesetre
megbukik… Hallgass reám, én kijártam az élet iskoláját, eredj haza, míg
végkép tönkre nem tesznek a gazemberek.

Miklós végre is megsokallta barátja megfejthetetlen kishitűségét és neki
is meg volt a maga feje.

– A te tanácsod – mondta, – a gyávák tanácsa, érthetetlen, hogy épen
neked oly kicsiny a lelked: megijedsz a veszélyben, a hol a
legerősebbnek kellene lenned. Én bízom Istenben és nem félek semmitől.

Bodonyi megcsóválta fejét.

– Szánlak, Miklós, szivemből szánlak, mert látom a jövődet s
megjósolhatom neked reformmozgalmunk sorsát is, ha a helyeden maradsz.
Tágulj barátom, miként én tágítottam, mert ha nem, keresztet vethetsz
magadra és megkezdett művedre. A haza érdekében engedd át másoknak a
tért.

Zádor Miklós nyakába szegte fejét.

– Megfutamodjam gyáván, mert egy pár gazembernek úgy tetszik! Soha!

– Alkudni kell, az élet csupa megalkuvás; a rendíthetlen hősök kora
lejárt; ebben a társadalomban a nagystilú akaratnak győzelmi esélye
nincs; ma a hordák, a nyájjá összeverődött tömegek győznek.

– Honnan vetted ezt a sötét világnézetet?

– Ismerem Ujmagyarországot… Eredj haza Miklós, a moloch téged kiván
áldozatul, állj félre előlük, mert elnyel a moloch, a minek millió karja
és millió szája van…

Zádor Miklós megállott a helyén makacsul.

– Hát majd megmutatom neked, hogy ezzel a két karommal lebirom a millió
szivolás molochot is. Csak van igazság talán!

– Hiszen épen ez az, hogy nincs igazság, – ellenvetette a keserű
proletár, az őt jellemző üres szarkasztikus kaczajjal kisérve szavát. –
Ha volna igazság ebben az országban, mi szükség lenne a mi mozgalmunkra.
Mi egyebet teszünk mi, mint hogy az igazságot keressük. A míg az nincs
meg, meg kell lapulnunk, Miklós, mert kettőnk kedvéért még nem változik
meg a társadalom. Az sem lehetetlen, Miklós, (érveinek legsulyosabbikát
a végére hagyta az elkeseredett ember) mondom néked, még az sem
lehetetlen, hogy az esküdtbiróság fel fogja rágalmazóinkat menteni.

– Képtelenségeket beszélsz! – riadt fel Zádor a jóslásra sápadtan. –
Fantaziálsz.

– Nem fantaziálok, csak ismerem az esküdtszékeket, – állította Bodonyi.
– Ez a per politikai per, a mit ellenségeink mindenáron meg akarnak
nyerni, pedig csak úgy nyerhetik azt meg, ha bennünket erkölcsi
halottaknak nyilvánítanak. Vederemo. Egy pár erkölcsi halott nem számít
a milliók rengetegében: a többség győzni akar s mindenáron győzni fog.

– Bizonyítékok nélkül a kannibálok sem itélnek el ártatlan embereket.

Az epés kongó kaczaj újra kitört a proletár ajakán.

– Nekik lesznek bizonyítékaik, mert ők csinálnak maguknak, neked meg nem
lesznek ellenbizonyítékaid, hiszen azt sem tudod beigazolni, honnan
vetted a lapodra a pénzt; azt sem, hogy nem húszezer forintot költöttél
évente, vagy ha ezt nem tagadod, hogy honnan szerezted a módot hozzá,
mikor vagyonod csak négyezret jövedelmezett.

Miklós elborult. A félelem kezdett a lelkébe belefészkelődni. Barátja
épen egy érzékeny gyenge oldalára tapintott: haragudott magára,
röstellte magát.

– Nyertem, – mondta mogorván, – a mikor kedvezett a kártyaszerencse,
többet költöttem legális jövedelmemnél, mikor vesztettem, kevesebbet.
Adósságot is csináltam: 30,000 koronát. Léha fráter voltam, beismerem,
de mi köze a nyilvánosságnak az én magánügyeimhez!…

– Semmi köze nem lenne, – válaszolt Bodonyi, – ha magadnak élnél, de
miután a nyilvánosságnak élsz, – legalább így okoskodik a tömeg, – van
köze hozzá. A tömeg tudni akarja, hogy ki az az ember, a ki neki
predikál, ismerni akarja, olyan a természete, magánélete legapróbb
intimitásait is… Egy szó, mint száz – fejezte be a makacs ember a
párbeszédet, – nem disputálok veled többet, utoljára figyelmeztetlek,
hogy az esküdtszék könnyen a páczban hagyhat: eredj haza.

Mondván, kezet sem fogott barátjával, indulatosan távozott. Az ajtó
dönögve csapódott be utánna… Miklós meredten állott a szoba közepén. Jó
öt perczig tartott, míg valamennyire feloldódtak az idegei. Akkor vette
kalapját s szinte rohanvást az utczára sietett. Melle oly nehéz volt,
hogy szinte fájt. Vágyott a szabad levegőre… Emberek után vágyott,
társaságra… Vajjon oly sötétnek látják-e helyzetét többi barátai is?
Csábrágh, Belényessy s a kaszinó egyéb rokonszenves urai, a permanens
értekezlet tagjai, a kiknek ő az elnöke? Türelmetlen volt: szokása
ellenére beült egy bérkocsiba s a Nemzeti Kaszinóba hajtatott.

Az urak úgy üdvözölték, mint máskor. Mintha mitsem tudnának az ellene
irt paskvillról. Miklós semmi nyugtalanító momentumot nem érzett ki a
magatartásukból. Sőt egy szokatlan kitüntető figyelemben részesült. A
kaszinó igazgató elnöke meglátván őt, intett egy pár barátjának s azok
kiséretében a gyászoló férfi elé állott.

– Kedves Miklós, családi gyászod alkalmából fogadd mindnyájunk, az egész
Kaszinó őszinte meleg részvétét.

A meggyötört embernek végtelenül jól esett ez az előkelő gyöngédség. Ah,
hát vannak még urak, szépen, nemesen gondolkozó gavallérok! Lelke mélyén
haragot érzett a zord Bodonyi ellen, a ki kiméletlen nyerseséggel támadt
rá s még jobban megterhelte amúgy is nehéz lelkét.

Különösen szokatlanul meleg volt Miklóshoz Csábrágh. A nagyúrnak nem
volt természete az érzékenykedés, de most szinte ellágyult a hangja,
midőn részvéte és baráti hűsége jeléül átkarolta gyermekkori czimborája,
oxfordi kollegája vállát.

– Jó öregem, kedves hű pajtásom, – motyogta, – veled érzek.

Miklós megszorította a nemes úr kezét.

– Köszönöm, édes Ödönöm, sok csapás ért csakugyan.

Csábrágh megfordította barátja kezét s belecsapott a tenyerébe bizalmas
kordialitással.

– Csak ne hagyd el magadat, Miklóskám. Mindnyájunkat ért már baleset.

Miklós kiérezte barátja hangjából és szavaiból, hogy annak részvéte nem
egyedül nagynénje halálára vonatkozik. Annál jobb. Van a kivel őszintén
kibeszélheti magát. A helyet azonban nem tartotta alkalmasnak a
bizalmaskodásra.

– Kivel ebédelsz, Ödön?

– Veled, ha nincs ellenedre.

– Sőt hálás vagyok érte, némi megbeszélni valóm lesz veled.

– Én meg már fel is akartalak keresni, de megtudtam, hogy elutaztál a
temetésre…

A két barát egy külön helyiségben, a földszinti sárga szobában
teríttetett magának.

Miklós belevágott a dolgok közepébe mindjárt a leves után.

– Ismered az ellenem irt paskvillt?

– Olvastam, – válaszolt Csábrágh sajátszerű közömbös hangon.

– S mit szólsz hozzá?

– Semmit. Felfordult a gyomrom, mikor olvastam, de most már csak
nevetek.

– Tárgyalták az ügyet a Kaszinóban?

– Alig. Szóba jött, de csak úgy mellesleg. Te oly magasan állasz s
rágalmazóid oly alacsonyan; igazán nem lenne méltó a Kaszinóhoz, hogy
ezzel a teljesen érdektelen, mert lehetetlen üggyel foglalkozzék.

Miklós megkönnyebbedett, de nem volt oly könnyelmű, hogy mindjárt az
első megnyugtató benyomásra lerázza lelkéről valamennyi aggodalmát.

– Hiszen – sóhajtott fel, – ha csupa művelt úrból állana a világ, vagy
mondjuk úgy, hogy: ha mindenki ismerne engem, nem érintene ez a piszok
magamat sem, de számolnom kell két tényezővel, úgymint a tömegpszikhével
és annak az ügynek a kényességével, a melynek a szolgálatába léptem.

Csábrágh nem tiltakozott barátja felfogása ellen. Bólintott.

– Úgy van, ezekkel számolnod kell.

– Ha csak az én személyemről lenne szó, – folytatta Zádor, – alighanem
agyonhallgatnám az egész komédiát, legföljebb megkorbácsolnék valakit
(Langerre gondolt), de így, exponált vezető helyzetemben, kénytelen
vagyok az ügyet a nyilvánosság elé vinni. Elhatároztam, hogy rágalmazóim
ellen megindítom a sajtópört.

Csábrágh egyelőre nem reflektált barátja szavaira, csak piszkált a
halastálban, a mely előtte állott, mintha nem tudta volna magát
elhatározni, melyik falatot tegye a tányérjába.

Miklós észrevette habozását. Megivott egy pohár bort, utánna sem szólalt
meg mindjárt, de hogy a barátjának sem jött meg a kedve a beszédre,
mégis megkérdezte tőle:

– Mit szólsz hozzá?

Csábrágh letette a halkést és villát s rákönyökölvén az asztalra,
barátja szemébe nézett.

– Kinek akarsz azzal a sajtóperrel használni?

A kérdés száraz volt s Miklósnak igen különösnek tetszett.

– Az ügynek, – válaszolt rá, – a melynek a szolgálatába szegődtél magad
is, a felsőbb társadalom szine-javával együtt.

– Gondolod?

– Te máskép gondolod?

– Igen.

– Kiváncsi vagyok…

– Nekem, – válaszolt Csábrágh s rejtélyes arczának derült kifejezést
igyekezett adni, – nekem, de az egész Kaszinónak is az a véleményünk,
hogy a piszkot még jobban felpiszkálni nem szabad. Gazemberekkel nem
szokás párbajt vívni.

– De verekedni igen, – kiáltotta Zádor türelmetlenül.

– Még kevésbbé, – vélte Csábrágh. – A kit nem tudok az öklömmel egy
csapásra leteríteni, annak kitérek az orvtámadása elől.

Miklós hátradőlt székében, megsáppadt, sehogysem tetszett neki ez a
beszéd.

– Ez a kaszinói felfogás szerintem helytelen, – jelentette ki nyersen, –
én annak meg nem hajolhatok.

Csábrágh nem akarta barátját mindjárt brüszkirozni, csak elkomorodott.

– Én mindenesetre veled maradok, – mondta szinte szomorúan, – de mit
használ az neked? S mit használ a lapodnak, a közügynek, az eszmének, a
melynek a magvát te ültetted el!

Zádor Miklós észrevette, hogy a tapintatos, fegyelmezett idegzetű
arisztokrata egy nyomban van vele szemben másik barátjával, a nyers, bár
lánglelkű, de fegyelmezetlen proletárral: Bodonyival. Úgyszólván csak a
modoruk különbözött, a felfogásuk lényegben teljesen egyezett.

– Te is úgy beszélsz, – mondta szemrehányó hangon, – mintha félre
kellene állanom egy pár gonosztevő miatt.

Csábrágh nem vette tudomásul a szemrehányást.

– S mit árt az neked, – kérdezte, – ha félre is állasz? Sokkal nagyobb
úrnak tudlak, mint hogy _hiúnak_ higyjelek.

De erre már végkép megbomlott az elgyötört férfi lelki egyensulya.
Felugrott és széke karjára támaszkodott.

– Hová beszélsz te most, Ödön? Mi köze van ennek az ügynek a
hiúságomhoz? Tudom én, hogy nem vagyok pótolhatatlan s végezhetném a
dolgomat, mint közkatona is, szereplési viszketeg sohasem bántott, magad
tudod legjobban, hogy szinte irtóztam a nyilvánosságtól. De – kiabálta,
– nem arról van most itt szó, hanem arról, hogy az én félreállásom jelen
esetben gyáva megfutamodást jelentene, az ellenség részéről meg
győzedelmet, a mely újabb orvtámadásokra serkentene. Miféle erő az, a
mely az első káromlásra meghátrál, a mikor még az ellenség golyója sem
érheti utól! Mi lesz velünk akkor, a mikor belekerülünk a tűzvonalba, ha
már a táborban is így viselkedünk!

– Csak abban tévedsz, – magyarázta Csábrágh barátja idegességével
szemben holtnyugodt hangon, – hogy a te félreállásod nem meghátrálást
jelent, hanem okos erőkimélést. Schonung von Mann und Material. Igenis,
a tűzvonalba vigyed harczkészségedet, ne tapostasd el magadat idő előtt,
a nélkül, hogy bárkinek is használnál vele. Várj, míg feledésbe megy a
rágalom, két-három év alatt minden elévül ebben az országban; ha csak
monstrummá nem fújja fel az ember, elfújja a szúnyogot az első vihar.

Miklós visszaült a székébe, nagy erőfeszítésébe került, de nyugalmat
erőltetett magára.

– Jól van, – kezdte meg ellenvetéseit, – tegyük fel, hogy hüllő vagyok:
se akaratom, se vérem; megsemmisültnek tekintem magamat; suhogtatják a
pálczát felettem, nem mukkanok; lemondok emberi jogaimról. Rendben van.
Vagyok olyan ember, hogy vállaljam akár a martiromságot is. De mit szól
majd mindehhez a nagyközönség? A mi embereink, hitsorsosaink, a kiknek
lelkéből táplálkozik az új magyar eszme s zsebéből a lap, annak
organuma? Martirt fognak-e ezek bennem látni, bennem, az ő első
apostolukban? Martirt-e, vagy egy gyáva szájhős ficzkót? Szájhőst-e,
vagy egy ludas gazembert, a ki megszökik az önvédelem elől?

Csábrágh vállat vont.

– Gondoljanak, a mit akarnak… Csak idő kérdése: az igazság mindig
napfényre jő.

– S addig elpusztul a lap…

– Arról majd gondoskodom én hogy el ne pusztuljon. Viselem a
gyermekbetegségek költségeit.

Miklós az asztalra ejtette öklét. Mind sötétebb lett előtte a szemhatár.
Csak a maga kínos helyzete domborodott ki a sötétségből élesen.

– Egyszóval kidobtok! – sohajtott fel. – Elejtetek.

Csábrágh felállott s szeliden barátja vállára hajolt.

– Senkit sem tisztelünk jobban, mint téged, láthatatlan szellemi
vezérünk te leszel ezentúl is. Még nagyobb odaadással lépünk eszméidért
a sorompóba, mint eddig, de az elnökségről a magad s az ügy érdekében le
kell mondanod…

Az ebédnek úgy is vége volt. Zádor Miklós felállott s egy ideig
értelmetlenül nézett barátja szemébe, aztán hátracsapta fejét; valami
kejelmetlen, emberfeletti dacz villant meg a szemében; háromszor is
megvonaglott az ajka, míg kitört belőle az indulata.

– Nem! Hogy a bűn győzedelmeskedjék az erényen! Nem, ha ilyen a ti
iskolátok, én nem követem; majd csinálok magamnak más iskolát. Az, a mit
te kivánsz tőlem, – mondta kínos, szaggatott lélekzetvétellel, – az az
összeomlás, az igazság bukása, a teljes derut.

Csábrághnak leesett a feje.

– Kedves barátom, hiszen ott vagyunk; azért dolgozunk, hogy máskép
legyen. – Kezét nyújtotta. – Ne haragudj reám, én mindenesetre melletted
maradok.

Zádor elfogadta a nyújtott jobbot. Aztán vette kalapját… Az utczán, a
hideg éjben folyton az a gondolat gyötörte, hogy Bodonyitól is így vált
el… Úgy érezte magát, mint a ki egyedül áll a világon. De ez nem
csökkentette a bátorságát: annál erősebbnek érezte magát. Meg volt róla
győződve, hogy az igazság mellette van s győznie kell egymagában is. Nem
történt vele egyéb, mint hogy egy kínos dilemma válaszútja elé került,
lesz még rosszabbul is. Egyelőre a helyes irányt kell eltalálnia: a
nagyközönséget veszítse-e el, vagy egy pár barátja bizalmát? Semmi
kétség, hogy a göröngyösebb utat kell választania. _A sajtópert meg
fogja indítani_…




XV. Egy igaz barát.

Zádor Miklós immár negyedik napja, hogy nem látta Bodonyit. Az igazat
megvallva, nem is igen vágyott a sötét pesszimista erőemésztő
prédikáczióira. Minden erejére szüksége volt, mindent került, a mi lelki
állapotával s életfelfogásával ellenkezett. Feljárt a szerkesztőségbe
csaknem mindennap s ott maradt a lap zártáig.

A szerkesztőség képén mit sem változtatott a lap megbuktatása czéljából
kieszelt paskvill s a három megrágalmazott munkatárs időleges távolléte.
Annál serényebben és lelkesebben dolgoztak a többiek. Bodonyi jól
összeválogatta őket: kemény, viharedzett férfiak voltak valamennyien,
egy-egy vereségtől még nem ijedtek meg egykönnyen, hiszen csupa
vereségből állott a legtöbbjük élete. A Véreim nivója sem sülyedt a
paskvill óta, inkább emelkedett. Zádor megbántott lelkének minden erejet
belevitte czikkelyeibe. A paskvillal egy sorban sem foglalkozott a lap,
csak bejelentette, hogy irója ellen sajtópört fog indítani, s hogy három
megrágalmazott munkatársa annak eldöltéig önkényt megvált a laptól.

Másképen, sokkal szomorúbban állott a dolog a kiadóhivatalban. A napi
elárusítás az első héten felényire csökkent s a havi előfizetők
legnagyobb része nem ujította meg az előfizetést. Zádor hidegen fogadta
az igazgató idevágó jelentéseit.

– El voltam rá készülve, annál több előfizetőnk lesz a sajtópör után.

A sajtópör előkészítését s anyagának feldolgozását egy lelkes és
nagytudású ügyvédre bizta Zádor, maga alig foglalkozott vele. Teljesen
megbizott emberében. De nem is lett volna rá ideje…

Közeledvén a reform-bizottság második ülésének a határnapja, mégis
elhatározta Miklós, hogy magához kéreti Bodonyit. Az előadóval csak meg
kell beszélnie a tárgysorozatot s az elnöki jelentés anyagát.

A pesszimista proletár azonnal megjelent nála a hivására.

– Itt vagyok. Mi szükséged lehet még reám?

Zádor szárazon válaszolt.

– Szét kell küldenünk a meghivó leveleket.

– Miféle meghivó leveleket?

– A reform-bizottság második ülésének a tárgysorozatát.

– Ja vagy úgy!… Ahhoz nekem – jelentette ki Bodonyi, – most már semmi
közöm.

Miklóst ingerelte a makacs ember czinizmusa.

– Előadói tisztedről – figyelmeztette őt – csak az ülésen mondhatsz le,
addig teljesítsd kötelességedet.

– _Azt_ teljesítem… Rühös vagyok, – fakadt ki a proletár, – tehát
félreállok.

Miklós az asztalba csapott.

– Mint elnököd ragaszkodom hozzá, hogy várj az ülésig. Parancsolom.

– Hm. – A csökönyös ember keresztbefonta karját s farkasszemet nézett
rátámadójával. – Tudod-e, hogy miféle ember vagyok én? Hogy miért
maradtam koldusnak, holott emberi értékemnél fogva miniszternek kellene
lennem? Mert soha senki akaratának meg nem hódoltam s meghódolni nem is
fogok soha. Mert nekem csak egy úr parancsol ezen a világon, a saját
lelkiismeretem.

Hátat fordított Miklósnak, hogy távozzék, de az ajtóban egyebet gondolt.
Visszafordult s megállt.

– Külömben megnyugtathatlak, – jósolta, karját a megdöbbent házigazda
felé kinyújtva, – nyugodt lehetsz, hogy nem fogod az előadót nélkülözni
az ülésen, egyszerűen azért, mert – _nem lesz ülés_.

Mondván, felrántotta az ajtót s köszönés nélkül távozott.

Miklós utánna ment az előszobába…

– Napi, ne távozz így tőlem, haraggal… Gyere vissza, Napi.

De a proletár nem hallgatott rá. Féktelen szenvedélye, elvszigora nem
ismert megalkuvást, elrohant.

Miklós mélyen megrendülve nézett utánna. Érezte, hogy egész embert
vesztett el benne, olyan embercsudát, a milyen kevés akad milliók
között…

… Vajjon csakugyan elvesztette-e a barát a barátot?

Nem vesztette el… Csak ezután tűnt ki igazában, hogy egész ember volt
Bodonyi… A Miklós lakásáról egyenesen a Bristolba sietett.

– Itthon találom Langer Viktor urat? – kérdezte a portástól.

– Fennt van, – válaszolt a fényes szolga a kopott úrnak, – II. emelet
26.

Bodonyi beállított Langerhez.

– Jó napot.

A _nemzetközi politikus_ épen azzal foglalatoskodott, hogy kicsipeszelte
fekete szakállából az ősz szálakat. Bodonyi csöppet sem feszélyezte:
folytatta szépítő munkáját, még hátra se fordult neki, úgy is láthatta a
tükörből, a mely előtt ült.

– Ah, te vagy az, barátocskám?… Isten hozott, barátom Bodonyi, foglalj
helyet.

– Köszönöm, majd csak állok.

– A hogy tetszik. Pénz kell, czimbora?

– Nem ártana. Most itt az ideje, csinálhatnánk Zádorral valamit.

A kalandor most már hátrafordult, gyanakodó pillantást vetett
látogatójára.

– Ahá, ahá… Miért mondod, hogy itt az ideje? Történt vele valami? –
kérdezte ravaszúl.

Bodonyi adta az intelligens czinkost.

– Ne affektálj, kérlek. Te ne tudnád, mi történt vele, mikor (nem tudom,
mi okból) minden egyes lépését megvigyázod?

A kalandor észrevette magát. Mi szüksége sem volt a tettetésre. Azzal
legfeljebb csak gyanút kelthetett.

– Ja, a paskvillt érted? Olvastam.

Bodonyi vállat vont.

– Akkor miért kérdezel? Magadtól is sejtheted, hogy itt az alkalmas
pillanat, hogy hozzá férkőzzél. A gyengék könnyebben megközelíthetők,
mint az erősek.

– Ahá, ahá…

A kalandor letette a szőrcsipeszt s felállott. Vendége felé nyújtotta
szivartárczáját.

– Nem gyújtasz rá, barátom?

– Tudod, hogy nem szoktam szivarozni.

– Ahá, ahá…

Bodonyi tudta, hogy a gazember töri a fejét valamin: azért mókázik vele,
hogy időt nyerjen a gondolkozásra.

– Mit szólsz a paskvillhoz? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit.

– A paskvillhoz?… Ahá, én igazán nem tudom, – kertelt a kalandor. – Én
azt hiszem, a paskvill nem igen ártott meg neki, túlbecsülöd a hatását,
barátom, túlbecsülöd.

Bodonyi megcsóválta fejét.

– Megint affektálsz! – mondta szemrehányó hangon. – Mi szükséged reá?
Nem akarod nekem elárulni, hogy mi terved van Zádorral?… Hát kérdeztem
én tőled?

A ravasz szélhámos tágranyitotta szemét s átható, szúrós tekintetét
egypárszor végigsétáltatta vendégén.

– Különös vagy te most, Bodonyi. A beszédedből azt veszem ki, hogy te
engem a Zádor ellenségének vagy roszakarójának tartasz.

Bodonyi állta a fürkésző tekintetet.

– Hát nem?

– Nem.

– Nem akarsz hasznot belőle?

A kalandor elkaczagta magát.

– Phü, hasznot!… De csak olyan hasznot, a mi neki is az.

– Hm, hm…

Bodonyi felállott most, s mint valami lusta jaguár, kinyujtóztatta
gerinczet, égő szemét a szélhámoséról egy pillanatra sem véve le.

– Mondd csak meg nekem, – kérdezte kimérten, – miért fizetsz te engem: a
spionodat?

Langer nem felelt. Jónak látta taktikát változtatni, úgy tett, mintha
gondolkoznék.

– Miért nem felelsz? – támadt rá Bodonyi.

– Tudod mit, – szólalt meg az iparlovag végre, – meggondoltam a dolgot:
csakugyan nincs értelme, hogy titkolódzam előtted. Igenis bevallom, ki
akartam Zádort használni a magam magasabb czéljaira, de időközben
rájöttem, hogy erre ő egy csöppet sem alkalmas médium. Föladtam a vele
való tervemet, nincs többé szükségem reá.

Bodonyi úgy állott a kalandor előtt, mint egy szobor.

– Akkor természetesen rám se? – kérdezte gúnyosan.

– Valóban…

– Csak ezt akartam tudni, – mondta Bodonyi, eleresztve hatalmas karjait.

Arcza félelmetes volt, ijesztőn kidülledt a szeme. A szélhámos
hátralépett tőle.

– Mit tudtál meg?

– Azt, hogy elérted a czélodat Zádorral szemben, hogy az ő romlása volt
a czélod s talán részed is volt a megrontásában.

– Tagadom…

– Mindegy, – folytatta Bodonyi sivár hangon, – én azt nem kutatom;
megengedem azt is, hogy nem volt benne a kezed az ellene elkövetett
merényletben, de kapóra jött neked. Tehát a vesztét akartad. – A
kalandor vállára csapott és rárivallt: – Mered tagadni?

– Nem is akarom, – daczolt most már Langer a nyilt támadással. – Lásd,
mi hasznod van belőle, hogy ezt tudod?

Bodonyi nem eresztette el a gazember vállát.

– Majd megválik. Hanem először azt tudjam még meg, mi hasznod van
_neked_ a Zádor bukásából? Ki uszított reá? Ki bérelt fel ellene?
Ismernem kell az ellenségét, hogy agyonüthessem, különben téged ütlek
agyon.

– Eressz el…

– Nem addig, míg meg nem mondod…

– Megmondom, ha eleresztesz.

A puha gerinczű kalandor sápadt volt, mint a halál, igen megijesztette a
vasmarok nyomása, de azért persze nem mondott igazat. Azt a meset
tálalta fel szorongatojának, a mit valóságnak hittek róla a Kilenczek.

– Kérlek én politikai ügynök vagyok.

Ám Bodonyi legott rajtakapta a hazugságon.

– Hazudsz. Már akkor kezdtél rá leskelődni, mikor még nem politizált.

S most már mindkét kezével megmarkolta a minden izében remegő embert.

– Bocsáss meg… megvallom: asszony van a dologban…

– A nevét!

– Azt meg nem mondhatom.

A nevét!

A Goliáth erejű ember egyet kanyarított a két kezével s a másik
pillanatban ott ténfergett a kalandor a lábainál, mint valami rongy.

– Beszélj, vagy megfojtalak…

– Egy német herczegnő, – dadogta a lesujtott ember.

– A nevét!

– Babenberg herczegnő…

Bodonyi lélekzetet vett.

– Kelj föl, – mondta aztán a szélhámosnak, – mert még beszédem lesz
veled.

Az ónszinű iparlovag feltápászkodott.

– Ne bánts.

– Nem bántlak – nyugtatta meg Bodonyi – ha teljesíted parancsomat. Ülj
le és irjál.

Egy nyilatkozatot vett a kalandortól, melyben az elismeri, hogy a
herczegnő megbizásából a Zádor becsületére tört. Maga sem tudta mi
hasznát fogja venni ennek az irásnak, inkább ösztönből cselekedett, mint
számításból.

Hanem azt, a mit ezután mondott a kalandornak, már okkal mondta:

– Azonnal pakkolsz és takarodsz ebből az országból, külömben vagy
elcsukatlak vagy végzek veled magam. Értetted?

– Értettem.

– Ha megcsalsz, vagy ha hazudtál, lelőlek, mint egy veszett ebet.

– Nem hazudtam és az esteli vonattal utazom…

… Bodonyi otthagyta a gyáva szélhámost és meg sem állott a Zádor Miklós
lakásáig. Otthon találta a gazdát. Zsebébe nyult a Langer
nyilatkozatáért. Az asztalra dobta csudálkozó barátja elé.

– Ezzel még tartoztam neked s régi barátságunknak, – mondta, – használd
fel tetszésed szerint. Egyebekben még csak az a mondanivalóm, hogy
Langert, legfőbb ellenségedet, sikerült a fővárosból eltávolítanom. Ma
éjszaka már nem hál itten…

Zádor Miklós csak nézte egy darabig a visszatért barátot, csak nézte,
míg meg nem fájdult a szeme, aztán nem tudott magán tovább uralkodni,
felugrott és tárt karokkal Napi felé sietett.

A zord proletár sem volt erősebb mint ő, az ő szeme is megfájdult, az ő
karja is ölelésre tárult… Összeölelkezett a két barát s görcsösen
zokogott az egymás kebelén…

Mi mindent sirattak el! Mily vakmerő álmokat! Mily szép reményeket!…

A két önfejű férfi érzelem és gondolatvilágát, a melyet csak még jobban
eltávolítottak egymástól az érvek, a rimánkodás, egyszóval a szó, így
hozta, forrasztotta össze a könny. Egy órai meghitt beszélgetés folyamán
megtudtak egyezni a részletekben is. Egyik is, másik is engedett
sarkalatos elveiből. Zádor Miklós rászánta magát, hogy sajtópere
eldőlteig távoltartja magát a lapjától s a permanens bizottság elnöki
tisztéről a következő ülésen lemond. Nem lényeges, ki aratja le az ő
magvetését, a fő, hogy az aratásból a nemzetnek legyen haszna.
Hirtelenében valóságos átlényegülésen ment át a lelke: szivére vette a
jelenségek figyelmeztetését; a lap anyagi sorvadását, a Kaszinónak a
Csábrágh által tolmácsolt konzervativ felfogását, egyszóval úgy a
nagyközönségnek, mint barátjainak vele szembe helyezkedő itélkezését s
legyőzte önmagát csaknem minden vonalon. Csak a sajtóperből nem
engedett. A vezérségről kész volt lemondani, de arról nem, hogy a
kapandott elégtétel után tovább szolgálja a közügyet, ha csak mint
közkatona is.

Bodonyi viszont abban engedett barátjának, hogy a bizottság legközelebbi
üléséig hajlandó volt előadói kötelességeinek eleget tenni.
Megfogalmazta s széjjelküldte a meghivót a tárgysorozattal s megirta
jelentését. Természetesen felvette a tárgysorozatba az ő lemondásukat
is. Mindent megtett, hogy a második bizottsági ülést teljes számban
összehozhassa…




XVI. Kalvária.

Bizonyára nem az előadó-titkáron múlt, hogy a reformbizottság második
ünnepies ülése fiaskóval végződőtt. Hiába vette fel Bodonyi a
tárgysorozatba elnöke és a maga lemondását, a konzervativ urak
feszélyezve voltak s nem jöttek el így sem az ülésre. Az iparos,
kereskedő és lateiner elem viszont talán épen az ellenkező okból
tartotta magát távol: kudarcznak vette az elnöki válságot s ebből a
mozgalom életképtelenségére következtetett. Nem bízott annak
komolyságában.

A fiasko ténye tehát hatványozottan igazat adott Miklóssal szemben
Bodonyinak. A rágalom megnyerte első csatáját, ördögmalmában nemcsak az
ellenséget, de megőrölte annak eszméit is. Mert olyan ennek az ország
társadalmának az összetétele: a nemzettest szervezete immár nem képes
kiforrni a kártokozó baczillust, mint az egészséges vérű
emberorganizmus: a nemzettest beteg…

Az ülésen mindössze négyen valának együtt: Csábrághon a házigazdán
kívül: Miklós, Bodonyi és Deréky, a kitünő műasztalos. A kudarcz
legjobban a fanatikusan soviniszta nagyiparost sujtotta le.

– Méltóságos uram, – fakadt ki ez hazafias borongásai folyamán, – azért,
hogy megbuktunk az első lépésnél, ne ejtsük el a szent ügyet. Ha tizszer
levernek, támadjunk tizenegyszer, valameddig nem győzedelmeskedünk. A
tisztességes ipar nemzeti létkérdés, azért nincs vagyonunk és hitelünk a
külföld előtt, mert hűtlen kalandor kezekben van az ipar és
kereskedelem: az újmagyarok csúffá tették a magyar becsületet.

Csábrágh, a hatalmas úr megrázta az egyszerű, de nagyeszű ember kezét…

– Semmit sem ejtünk el, – fogadta meg, – csak várunk. Az új támadásra
alkalmas pillanatot várjuk, addig sem henyélünk, előkészítjük a terepet…

Zádor Miklós felajánlotta a lelkes nagyúrnak a lapját, a Véreimet.
Minden ellenérték nélkül.

– Tőled pénzt nem fogadok el, a mit a lapra költöttem, fizesse nekem
vissza, ha módjában lesz, maga a lap.

A Csábrágh-palotából megtépetten, de emelt fővel távozott Miklós a
Bodonyi karján. A két barát hallgatagon rótta a járdát, a jövőbe
kalandoztak gondolataik.

– Csudaország ez, – sohajtotta fel egyszerre Zádor Miklós, – nincs itt
harmónia.

– Mert nincs kultura, – mondta Bodonyi, – a férfiak tudatlanok és
élvvágyók, az asszonyok hazudnak és közönségesek s ravasz munkakerülő a
legújabb nemzedék. Hej pedig – keserűségében belevágott a levegőbe, –
mennyi itt a kincs! Az agyvelők tele gondolattal, a lelkekben isteni tűz
lobog s aczélból vannak az inak. Nincs a világon több ily istenverte s
egybeg istenáldotta nép, mint a magyar.

Zádornak mellére esett a feje.

– De megtagadta Istenét.

– Majd visszatér hozzá, – jósolta a fanatikus proletár, – levezekli a
bűneit s újjá fog születni lelkiekben… Egy ilyen őstehetségű nemzetnek
hivatása van s az isteni rend úgy hozza magával, hogy egy nemzet addig,
valameddig le nem élte az élnivalóját, nem pusztulhat el…

A jóslelkű ember bucsút mondott Miklósnak a legközelebbi utczasarkon…
Igen éhes volt. Egy szatócsboltban kenyeret és húsz fillér ára
sonkahulladékot vett magának vacsorára. Többre nem tellett most már
neki, mert pénzt sem Miklóstól, sem a laptól nem fogadott el többé.
Ilyenforma ember volt…

Miklós hazament. Belevetette magát egy karosszékbe. Az volt a szándéka,
hogy megpihen: teljesen átengedi magát gondolatainak, a melyekből oly
szép légvárakat tudott a képzelete felépíteni. De az egyszer megtagadta
a feje a szolgálatot. Gondolatai össze-vissza kuszálódtak benne, máskor
oly élénk fantáziájának szárnya törött s kínosan vergődött a rögökön. Mi
történt vele az Istenért! Egész életét, testét-lelkét felajánlotta az
embereknek, s az emberek megtagadták őt: Bujj el a sötétségbe, a
fényesség nem a te elemed!… Az emberiséggel szemben mindenesetre
elvesztette pörét. Azt a másik, kisebbik pert meg fogja nyerni, de mi
haszna belőle! Egy pár gazemberen győzedelmeskedni! Mily kicsinyes,
megalázó gondolat! S mégis görcsösen ragaszkodott ehhez a gondolathoz!
Lelke szinte szomjuhozta a megalázkodást. (Talán túlfent kezdte, Isten
büntetése érte, mert megvetette a kis téteket. Jó, hát kezdi előlről. A
szalmacséplésen. Megvédelmezi a becsületét, a mit el sem vesztett, de a
világ kedvéért mégis úgy fog tenni, mint ha elvesztette volna. Jó,
megteszi, de micsoda élet az ilyen! Agyveleje nagy terveket termelt, a
föld meg sülyedni kezdett a talpa alatt!)… Tétova tekintete össze-vissza
barangolt a szobában. Meghitt öreg butorai, a miket még az apjától
örökölt, idegenül meredtek reája, iróasztala gőgösen terpeszkedett a
sarokban, – (Rám ne támaszkodj, nem kellesz nekem) – egy becsületes vén
paraszt képe megelevenedett keretében s gúnyos mosolylyal nézett le rá a
falról… Mi történt vele? Idegen lakásba tévedt… Nem, hisz ott mosolyog
az édes anyja, a meleg, az édes… Ő otthon van, csak nem érzi magát
otthon… Felállott, majd kinézett az ablakon; az olvadó lucskos hóban, az
utczai lámpák szennyes fényében keresztül-kasul emberek futkároztak, nem
tudni miért, hogyan kerültek az utczára, mi czélt hajszolnak? Éhesek
vagy boldogok-e? Az arczkifejezésükből semmit sem lehet megtudni, oly
sajátságos a járásuk, a tekintetük. Idegenek. Csupa idegen! Egy se
rokon, egy se barát, egy se fajbeli… Hogy lehet az?… Hiszen ebből az
országból való ő is, a gyökere mélyen fekszik az anyaföldben, honfoglaló
őse egy tizedrész országot hódított meg nemzetének s mégse lenne otthon?
Nem az utczán járókelők az idegenek ezen a földön, hanem ő? Kiveszett a
fajtája s helyét új elemek foglalták el, a kik nem fogadják be őt, a
kivesző bölényt, maguk közé? Egyedül áll az emberrengetegben?!…

Igen, egyedül áll. Határozottan érezte Miklós, hogy nincs többé senkije…
Romhányi Erzsébet?… Oh, Romhányi Erzsébet talán mégis… Ő szép és nemes
és jó… Vagy ki tudja! Lehet szép, nemes és jó, de nem neki. Mit akar ő?
Ki ő?… Ő a ritka bölény, a kire vadászni kell!… Ki szerethetné őt, az
idegent?… Azaz lehet, hogy mégis szereti _valaki_. Oh, mily boldog
lenne, ha igazán igaz volna…

Miklós az ajtóhoz sietett s megnyomta a villamos csengő gombját.

Gábriné belépett.

– Gábriné, küldje be nekem Lórikát…

A kis leány szaladva jött a szobába s szokása szerint egyenesen nekiment
az urának, hogy kezetcsókolna.

Miklós megsimogatta a talált gyermek üde, hunczutka arczát.

– Lórika, tudod-e, hogy már nagy leány vagy?

– Ej, méltóságos úr.

– De bizony. Ideje, hogy tanulj valamit. Ősszel majd intézetbe küldelek
jó apáczanénikékhez, a kik szeretni fognak téged. Ugy-e örülsz?

Lórika azzal felelt a kérdésre, hogy térdre esett a szőnyegen, átölelte
a méltóságos úr lábát görcsösen és szivettépő zokogásban tört ki.

Miklósnak megdagadt a keble. Régóta nem érzett ilyen tiszta nagy örömet.
Hát mégsem egészen idegen ezen a földön, van a ki szereti, habár csak
egy kis kolduska is. De mit tesz az, hiszen a szeretetnek rangja nincs!…
Magához emelte a zokogó gyermeket.

– No ne sirj, kicsi… Nem fogsz elmenni… Itt maradsz, a meddig csak
akarsz.

– Mindig, mindig, mindig, – hüppögte Lórika könnyein át mosolyogva, – én
nem megyek innen, inkább meghalok.

– Hát szeretsz, Lórika?

– Hogyne szeretném a méltóságos urat, mikor ő Istenke után az első
nekem…

A Miklós szeméből majd hogy ki nem csordult a könny.

– Mehetsz, Lórika, légy mindig ilyen jó és akkor igen-igen boldog
leszel…

A kislány kitipegett, szokása szerint lábújjhegyen (úgy tanulta
Gábrinétól): Miklós magára maradt… A szobája most már nem tetszett neki
olyan kietlennek, mint az imént… Könyvszekrényhez lépett és válogatni
kezdett az ő örök igaz barátjai, az emberiség szellemóriásainak
irásaiban. Oh, azok bizonyára megértenék őt: Shakespeare, Göthe,
Carlyle, Kant, Rousseau. Megvigasztalnák őt, ha feltámadnának,
megmosolyognák, a miért oly tragikusan fogja fel az életet s részt
vennének megszokott bánatában; ők hozzá, hiába, más nemzetek szülötte,
nem lennének idegenek.

Miklós elmosolyodott. Micsoda rémképeket látott az imént. Dehogy is van
ő egyedül, mikor a legnagyobbak az ő barátjai…

Kiválasztotta magának Hermann und Dorothea-t s visszaült karosszékébe,
hogy Göthével társalogna. Az este nem is távozott hazulról, Gábriné
hideg vacsorát tálalt fel neki, Lórika megvetette az ágyát jó puhára,
boldog volt Éjfélig olvasott, aztán lefeküdt.

Reggel arra ébredt fel, hogy Lórika csak igen rángatja a paplanját.

– Mi baj, kisleány?

– Jaj, méltóságos úr!…

– Mi baj?

– Nem mertem volna a méltóságos urat felkölteni, de Máli néni oda van a
csarnokban, a Pityu meg azt mondta, hogy nincs ideje várni, úgy szökött
el, megverik, ha észreveszik.

– Miféle Pityuról beszélsz, Lórika?

– Csak azt mondta, hogy Pityu és hogy a méltóságos úr nagyon meg fog
neki örülni, egy pengő fogja ütni a markát: úgy mondta.

Miklós elnevette magát.

– Hát küldd be a Pityudat. Lórika…

Az emlegetett Pityu belépett a hálószobába s bár kicsi, de művelt férfiú
létére haptákba vágta magát.

– Kezicscsaukulom, méltóságos uram!

S mint régi ösmerősre, bizalmasan rávigyorgott az ágyban fekvő úrra.

Annak valami boldog sejtelem varázsában szinte elállott a szive verése…
Pityu a Romhányi-ház kis inasa volt.

– Mi jót hoztál, Pityu?

– Levelet, istállom.

– A méltóságos úrtól?

– Aligha, – s ravaszúl mosolygott a kis legény, – ugyan nem kötötték az
orromra, hogy ki irta, de a szarkaláb betűiből azt orrontom, hogy az
_ángolna_.

– Ángolna?

– Igen, a missz, a misszt hijjuk ángolnának.

Így már meg lehetett Pityut érteni. De miért nem adta át mindjárt a
levelet?

Hamarosan kisült, hogy nem ment az olyan könnyen. A missz szörnyű
titokban és kötött marsrutával küldte Pityut azzal, hogy el ne veszítse
a levelet s a világon senkinek se szóljon, hová viszi, különben
elkárhozik. Pityu tehát nem akart elkárhozni és biztonság okából a
czipőjébe a talpa alá rejtette az irást. Egyszóval le kellett vetnie a
czipőjét, hogy hozzá férhessen a levélhez.

Miklós úgy el volt fogódva, hogy nevetni sem tudott ezen a bohóságon.
Megérezte, hogy nem a missz irt neki. Remegő kézzel vette át a levelet,
s a küldöncz markába nyomván az általa előirányzott pengő forintot,
kikelt ágyából. Először kiküldte Pityut, miután lelkére kötötte a
titoktartást, aztán magára kapta ruháját. Nem akarta a levelet éjjeli
alsóruhában elolvasni. Így tisztelte meg az iróját. Biztosra vette, hogy
az ő Őszikéje irt neki.

Feltépte a borítékot és elolvasta a levelet.

«Kedves Miklós.

Apa beszédjéből megtudtam, hogy megrágalmazták rosz emberek. Maga alig
szól hozzám a csütörtöki zsurokon, így hát ezen az úton, a jó missz
nehezen kivivott beleegyezésével tudatom magával, hogy bármi csapás érje
is ezen a világon, én együtt érzek magával, _várok_ bármeddig, a
titoktartást nem töröm meg s örökké hű maradok magához.

_Őszikéje_.»

_U. i._ De bízzon ám maga is bennem. S ne adjon a látszatra semmit. És
beszéljen velem csütörtökön a zsuron. Fontos közleni valóm van.

_Őszi_.

_Várok! Bármeddig várok!_…

Miklós kitárta karját, mintha keblére akarta volna ölelni az egész
világot, a melyet úgy megvetett még tegnap s most annyira szeretett.
Tehát hű maradt hozzá az édes, a drága nő. S ő oly nyomorult volt, hogy
a látszat után itélt. Hogy is sérthette meg a nemes teremtést, ha csak
gondolatban is, a gyanakodásával!… Most már nem fog tovább bujkálni,
vagyonos ember, semmi akadálya, hogy a gyászév letelte után (egy évig
akarta gyászolni a nénjét) oltár elé vezesse a párját… Csábrágh?… Igaz
is, mi lesz Csábrághgal? Lemondott a leányról? Megkérte? Kosarat
kapott?… Vagy ragaszkodik hozzá, küzdeni fog érte ezentúl is? Persze
lemondana róla, ha tudná, hogy a leányka őt szereti… Vagy nem?… Hiszen
majd megtudja. Most már nyiltan beszélhet vele. Független ember, a
nyilvánosság nem árthat neki többet, mint a mennyit ártott; a herczegnő
sem. Amaz elérte czélját, lelökte a közszereplés magaslatáról, ez még
nem fejezte be ugyan a művet, de mit tehet neki! Ártalmatlanná van téve
a spadasszinje is. Az csak mégsem lehetséges, hogy a szenvedelmes
asszony az életére törjön. Vagy egy ártatlan leány ellen fordítsa tőre
élét!… Ah, nem ijed meg a fenyegető árnyaktól: megkéri az Erzsike kezét.
Csütörtökön Béltekyéknél bejelenti neki a szándékát, még aznap beszél
Csábrághgal s másnap a leány szüleivel. Így kell cselekednie.

Alig győzte Miklós a döntő napot bevárni. Gyönyörteljes izgalmában
szinte megfeledkezett sajtópöréről is…

A zsúr napján ő volt az első, a ki belépett Béltekyék szalonjába. A
nagyműveltségű s kényes öreg dáma még jobban kitüntette, mint máskor,
mintha tudtára akarta volna adni, hogy a róla táplált véleményében
semmiféle rágalom nem ingathatja meg. Egy szóval sem említette a
paskvillt, de czélzásokat tett reá. (Ah, kedves Zádor, beh gonoszak az
emberek!… Mily kevesen vagyunk, a kik méltók vagyunk egymáshoz, a kik
minden orvtámadásnak felette állunk!)

A nagy dáma kiválasztott vendégei is ép úgy ünnepelték benne a fölényes,
nemes barátot, mint mindig. A paskvill megbuktatta Zádort a politikust,
de Zádorhoz az emberhez hozzá nem férhetett…

Megtelt a szalon, de Romhányiék még mindig nem jöttek. Miklós tűkön ült,
de türelmetlenségét nem árulta el. Elemében volt ebben az előkelő
társaságban, itt tudott uralkodni magán a legszorongatottabb lelki
állapotában is.

Elsőnek jött és utolsónak távozott Miklós a zsúrról, de Romhányi
Erzsébettel nem találkozott. Romhányiék nem jöttek el. A háziasszony
szóvá is tette elmaradásukat. Senki sem tudott róluk semmit. De elmaradt
Csábrágh is, a ki eddig ugyancsak elmaradhatlan látogatója volt a
Bélteky-zsúroknak… A mamák keresni kezdték a két abszenczia közötti
összefüggést. Miklós is elhatározta, hogy a zsúr után azonnal megkeresi
barátját s tisztázza vele szive ügyét…

A Kaszinóban nem találta… Palotájára hajtatott.

– A méltóságos gróf úr Csábrághvárra utazott, – jelentette a medvebundás
portás a kocsiból kiszálló Miklósnak…

Ez erre elbocsájtotta a bérkocsit s visszasétált a Kaszinóba. A metsző
márczius eleji szél átfújt a ruháján, de fölhevült testét nem hűtötte
le. Szinte izzott az agya. Utóbbi időben annyi csapás érte, hogy már nem
is tudott jót remélleni. Valami katasztrófától tartott. A leányka
levélben irta meg neki, hogy fontos közleni valója van vele s nem jött
el a rendezvousra. Ennek csak nagy oka lehetett. Mi vajjon?… És még
Csábrágh is elutazott, hogy ne oszlathassa el a lelkére nehezedő kínos
homályt. Mit volt mit tennie: hazagyalogolt Miklós. Másnap reggel egy
expressz sürgönyt menesztett Csábrághvárra nyitottan. Két óra mulva
megérkezett rá a válasz.

«Gróf úr ismeretlen helyre elutazott.

Várnagy.»

Miklós a reggelinél ült, de nem nyúlt hozzá. Már most mitevő legyen?…
Rendbeszedte ruházatát s a Romhányiék lakása elé hajtatott. Csak a
házmesterrel akart beszélni. Megtudta tőle, a mit már eddig is sejtett:
Romhányiék is hazautaztak.

Most már nyilvánvalónak tetszett Miklósnak is, hogy a két utazás között
összefüggésnek kell lennie. Hogy tudjon meg valami bizonyosat? Romhányba
utazzék hivatlanul?… Nem, ez ellenkeznék minden tisztes konvenczióval s
azonkívül kínos helyzetbe hozhatná Erzsikét. Biznia kell a
szerelmesében, nem szabad a látszatra adnia, mint eddig: a leányka is
erre kérte levelében… Igen, de mit takarhat a látszat? Miféle titkot,
miféle _tragédiát?!_…

A bizonytalanság kínja kiült a most már mindenben sötétet látó férfi
arczára. Kihajtatott a Városligetbe, hogy megfürössze a csipős levegőben
izzó homlokát. Mire hazaérkezett, tisztába jött magával. Várnia kell.
Erzsike irt neki, irni fog, ha szükségét látja, másodszor is.

S várt Miklós. Várt az Erzsike levelére két napig, háromig, nyolczig.
Nem jött. Aztán megint várt, kérdezősködött Csábrágh felől, közben a
sajtópere iránt is érdeklődött, a melynek a tárgyalási határidejétől már
csak egy hét választotta el és újra csak várt. Megint két napig,
háromig, nyolczig. A levél csak nem jött Erzsikétől, a várvavárt,
megszabadító levél, az esküdtszéki tárgyalás azonban befejeztetett.
Tizenkettő közül tiz újmagyar ült az esküdtszéken, a per politikai per
volt: Miklós elbukott. Nem kapott elégtételt. Bakk Manó és Hunyadi Jákó
urakat felmentette a politikusok igazmondása a rágalmazás vádja alól…
Óriási szenzáczió. A Bary Pali kocsijából kifogta a nép, az istenadta
nép a lovakat. A sajtó üvöltött. Azt üvöltötte, hogy ez az ő diadala…

A sajtóterror ezek után tetszése szerint tombolhatott: szabad polgárok
birótestülete kimondta rá, hogy neki minden szabad Magyarországon,
keresztülgázolhat nemcsak az intézményeken, de élő embereken is.
Hazudhatik, lophat, rabolhat. Czéljaihoz formálhatja az igazságot,
elveheti a becsületes ember becsületét, betörhet a családi és magánélet
legtitkosabb, legszentebb rejtekeibe.

… És a levélke csak nem jött. És Csábrágh nem hallatott magáról. És most
már csakugyan idegen volt Zádor Miklós, a honalapító Tas ivadéka a
lakásában, idegen volt azon a földön, a melyet őse hódított. Egyedül
állott, mint kiáltófa az útszélen, a melyet kifordíthat az anyaföldből
az első vihar. Azaz hogy két támogatója volt mégis. De micsoda
támogatók!… Maga is korhadt fa az egyik, tépett koronájú, meghurczolt
tölgy szilánkja: Bodonyi; a másik árva hajnalka, gyönge folyondár, maga
is támaszra szoruló: Lórika, a kis koldusleány…

… A herczegnő ime megtette a félutat czélja felé; lesujtotta a férfit, a
kit szeretett s a ki nem akarta őt szeretni. Vajjon föltételezhető-e
róla, hogy megállott a fele úton?…

Miklós az esküdtszéki itéletet követő harmadik napon levelet kapott
tőle.

«Cher Nicolas! Bruxellesben lakom az avenue de Paris 73. szám alatt. Ha
valami közölni valója van, ide irjon, vagy még szebb lenne, ha ide
_jönne_. Az ön hű

_Maudja_.»

Miklóst szinte hidegen hagyta a távoli vészmadár megszólalása. Mi
történhetik még vele olyas, a mi veszteséget jelent? Összegyűrte a nagy
intrika levelét s a papirkosárba dobta. Azonban nem hagyta válasz
nélkül.

«Madame!

Kegyednek bevált a jóslata. Ügynöke, Langer Viktor úr mindent
elkövetett, hogy beváljék, bár utolért volna a sorsom nélküle is.

«Madame, kegyed jól számított odáig, hogy engem lehetetlenné lehet tenni
a hazámban, – bár társadalmi állásom nem ingott meg, úgy érzem itt
magamat, mint a kinek keresztet kell a hátán viselnie, – de azontúl
azután, biztosíthatom, hogy hamis a kalkulusa. Hogy gondolhatja ön, hogy
egy olyan férfi, mint én, a kit a kiállott szenvedések csak még
magasabbra emeltek a lelki régiókban, valaha is leszállhasson a szférák
világából oda, a hova kegyed _sülyedt!_

«Madame, megbocsátok önnek s inkább szánalomból, mint indulatból
figyelmeztetem önt, hogy ne számítson reám. Kegyed vesztemre tört, de
azért megérdemli a szánalmat, mert szeretett. Bocsásson meg, hogy
érzelmeit nem tudtam viszonozni. Isten legyen önnel, szivemből kivánom.

_Z. Miklós_.»

… Egy pár napig még eltöprengett Miklós, a nélkül, hogy határozatra
tudott volna jövendő terveit illetőleg vergődni. Kerülte a Kaszinót, az
embereket. Nem haragudott rájuk, csak únta, szánta őket. Hovatovább
azonban mind tűrhetetlenebbnek érezte a helyzetét. Szégyellte is magát.
Bántotta, hogy megindíttatta a sajtópört politikai hóhérjai ellen. Miért
is nem hallgatott Csábrághra! Ezt a kudarczot legalább kikerülhette
volna. Csizmája sarkával kellett volna a rágalmat agyontaposnia,
Magyarország nem az elvi harczok hazája, itt a nagy csatákat nem a nagy
férfiak, csak a nagy bolondok vívják végig.

Egyszerre valami hirtelen jött kínos nyughatatlanság vett erőt a
megtépett emberen. Egy egész éjjelt álmatlanul töltött. Gondolkozott és
irt. Reggelre tisztába jött magával. Határozott. Mindenekelőtt magához
kérette Bodonyit…

– Kedves barátom, – szólt hozzá ünnepiesen, – egyedüli hűséges emberem,
a ki még megmaradt nekem ezen a földön: én innen elmegyek; nem birom ezt
a levegőt, az emberek idegesse tesznek, csupa földhözragadtság, csupa
sár mindenütt, itt rúttá válik a szép is, bűnné az erény is,
haszontalansággá a hasznos is. Jer velem! Eleget szenvedtél te is, ez a
klima a te torkodat is fojtogatja. Keressünk szebb, boldogabb hazát.
Bárhol megélünk ezen a világon, csak itt a saját hazánkban nincs
helyünk. Ököllel csapnak a fejünkre, mert egy fejjel magasabbak vagyunk,
mint a többiek. Jer velem!…

Bodonyi elképedve hallgatta barátja szavait. Haragvillámok czikkáztak a
szemében.

– Pogány beszéd ez! – fakadt ki.

Eleinte több szót nem talált barátja javaslatának visszaverésére. Leült,
mint a ki igen ki van merülve s rákönyökölvén a térdére, tenyerébe
hajtotta széles turáni fejét.

– Borzasztó az, – folytatta aztán, – hogy olyan emberek, mint te,
ilyesmire még csak gondolhatnak is!… Hát nem érzed ki szándékodból a
bűnt? Magyar anya szült tégedet? A szocziálistákkal tartasz: a hol a
jólét, ott a haza? Ezt tanultad őseidtől?

Megrázta fejét, mint a beteg oroszlán, melléből tagolatlan hang tört ki.
Miklóst – annyira el volt már fásulva, – nem hatotta meg.

– Őseimtől – válaszolt barátjának – azt tanultam, hogy meg kell halni a
hazáért, azt nem, hogy élni kell érte akkor is, ha életemmel nem
használok neki. Én tépett rongy vagyok itt, a szemétdombra dobtak, azt
szaporítom csupán. Holott ember akarok lenni s az is leszek, mert
remélem, egy becsületes országban megtalálom magamat. Bármit beszélsz
is, – végezte szavait, belevágva a levegőbe, – én megyek. A hazának itt
hagyom a földemet, az egy része a hazának, de a boldogítását, miután én
képtelen vagyok rá, másra hagyom.

Bodonyi nem birta tovább az ülést, felállott. Indulatban fogant szavai
fojtogatták a torkát, rekedten beszélt:

– És ha éhen kell halnom, bélpoklos koldus módjára az árok partján – és
ha becsületemtől megfosztottan, kivető gonosztevőként kell
végigkóborolnom az országot, – és ha rámszakad itt az ég boltozata,
holott hét menyországgal kecsegtetnek másutt: én itt maradok. – Neki
dördült a hangja: – Itt maradok egyszerűen azért, mert szent ez a föld
nekem, mert keresztények imájával dicsérem Istenemet, mert magyarnak
születtem s meghalni is magyarnak akarok. A te nénéd, – kiabált rá
barátjára, – a thüringiai bárók nemes ivadéka, külömb magyar volt
náladnál, holott bátyád halála óta egyedül állott a földön, a melyet az
ő szemében az ura teteme szentelt fel, a szavát is alig értették meg itt
– te pedig, a kinek nem egy, de száz véred vére pihen e földben, odébb
akarsz állani, mert nem vagy megelégedve a terméssel, a mely az ősök
hantjain kikelt. Tudod, mi ez? – kiabálta harsányan. – Tudod, ki vagy?
Mi vagy?

– Én egy szerencsétlen czéljavesztett ember vagyok, – mondta az
elgyötört férfi összeesve, – maradj mellettem, _egyelőre_ itt maradok…

A fanatikus proletár lángoló szavával lesujtotta barátját, de végkép nem
győzte meg…

Egy pár nap őrlődött meg az idők garatján: Miklósra nézve ködös, szürke
napok… Egy reggel történt. Miklós theájánál ült. Lórika ott
settenkedett, pratált körülötte. Igen elszomorította a kis leányt az ő
kedves gazdája tartós, szemmel látható bánata. Föltűnt neki, hogy a
méltóságos úr, a ki máskor oly mohón érdeklődött az ujságok iránt, egy
hete egy lapba se nézett bele. Lórika, a maga ártatlan kicsiny eszével
azt találta ki, hogy az ő megmentőjének bizonyára az olvasás hiányzik,
azért oly szomorú. Hát vett neki egy ujságot. Épen a Véreim-et. Egy
ideig dugdosgatta a köténykéje alatt, mert nem merte mindjárt átadni, de
aztán neki durálta magát s elszántan eléje tette a lapot az asztalra.

– Mi az, Lórika?

– Ujság, méltóságos úr.

Miklós félretolta a gyermek ajándékát.

– Nem kell nekem ujság, Lórika.

A kisleánynak megtelt a szive, elpityeredett. Miklós végre is megszánta.

– Ne sirj, Lórika. Igazad lehet, jó lesz, ha ezentúl olvasok.

Gépiesen felütötte az ujságot.

A gyermek lábujjhegyen söndörgött körülötte s loppal a gazdájára nézett,
arczáról leste a hatást… Bár ne leste volna. Oh, nem azt várta Lorika…
Az ő kedves gazdája egyszerre olyan sápadt lett, mint a fal. Aztán
kihullott a lap a kezéből. Meredten bámult maga elé.

– Méltóságos úr! – szólalt meg remegve a gyermek. – Tessék
megbocsájtani, ha rosszat tettem az ujsággal, nem akartam.

Zádor Miklós összeszedte minden erejét.

– Nem haragszom én rád, Lórika, – nyugtatta meg a szepegő leánykát, –
mert szeretlek. Annyira szeretlek, hogy magammal is viszlek messzire,
messzire: olyan országba, a hol a fákon narancs és czitrom terem s az
emberek nem tudnak magyarul. Eljösz-e velem Lórika?

– Én el, – rebegte a talált gyermek szinte átszellemülve, – elmegyek a
méltóságos úrral a világ végére is.

– Akkor is, ha Máli néni nem jön velünk?

– Akkor is. Én ott akarok meghalni, a hol a méltóságos úr.

– Meg lesz az akaratod, Lórika. Hivd be Gábrinét…

A kisleány behivta a jó asszonyt.

– Gábriné, – szólította meg Miklós, – pakkolja be valamennyi bőröndömet
a legszükségesebbel. Én elutazom, – a hangja megcsuklott mégis, –
elutazom, még pedig örökre. És Lórikát is magammal viszem. Magát,
hűséges gondviselőmet tiz éven át, nem is hivom, mert tudom, hogy
szerencsétlennek érezné magát idegenek között. Végkielégítésül 5000
koronát adok magának és megköszönöm lelkiismeretes hű szolgálatát.

Gábrinénak nem volt szava, csak könnye volt. De az aztán bőven. Egész
szétázott az arcza köténye alatt.

– Már rég észrevettem, – zokogta, – hogy valami bántja az én jó
méltóságos uramat. Kivánom, áldja meg az Isten a lábanyomát is, bárhova
megy.

Lórika nagyon meg volt ijedve, annyira, hogy sirni sem tudott.

A nagy cseléd és a kis cseléd magukra hagyták jó urukat és hozzáláttak a
csomagoláshoz.

Miklós iróasztalához ült s búcsúlevelet irt Bodonyinak. Mástól nem
búcsúzott el. Még Csábrághtól sem. Már nem volt hozzá ereje.

Nevezetesen a _Csábrágh és Erzsike eljegyzési hire volt az okozója
annak, hogy Zádor Miklós kiejtette kezéből az ujságot_.




XVII.

Estére elkészültek Gábriné és Lórika a csomagolással. Maga Miklós is
segített nekik. Könyveinek egy részét egy családi rézpántos ládába
rakosgatta. A többit majd maga után küldeti oda, a hol megtelepedik.
Valamint értékesebb antik bútorait, műtárgyait is. Ezeket megjelölte,
jegyzékbe vette s kellő utasítással átadta a jegyzéket Gábrinénak. Egyéb
butorát odaajándékozta a jó asszonynak…

Semmi akadálya nem volt többé annak, hogy Miklós elutazhassék akár az
első éjjeli vonattal. Abban is megállapodott már, hogy a kék ég, dalos
emberek s műkincsek országában, szép Itáliában keres magának új otthont.
Csak azzal nem volt még tisztában, hogy melyik városban fog
megtelepedni. Alszik rá egyet… Idegei már korán felébresztették, hat
órára elkészült toalettjével is. Némi fontolgatás után elhatározta, hogy
Rómába megy, a kővé vált dicsőségnek, a virtus legendájának, a megváltó
Hit himnuszának a városába. A gondolatnak és eszménynek ezen a földtekén
legmelegebb ágya a kétezer éves kozmopolisz. Alighanem Isten is oda a
legközelebb. Szent szikrája ott szállott legtöbbször az ő képmásai
lelkébe. Mutatják a római emlékek, az apostolok hagyatéka, a renaissance
lángelméinek teremtményei irásban, kőben, festett és faragott képben…

Megreggelizett, aztán kézen fogta Lórikát és kisétált vele a Belváros
felé. Egy elsőrangú gyermekruha-árúházba betért és több rendbeli
öltözéket választott az árva gyermek számára. Aztán czipőcskékről és
kalapról is gondoskodott. Még egy ládát is vett kis védenczének, nagyot,
hogy beleférjen mindene.

Majd betért a városi menetjegy-irodába s megvette a vasuti jegyeket…
Most már semmi sem tarthatja vissza: este elutazik. Szinte nem
akaródzott haza mennie. Gummikerekü kocsiba ült a kis leánynyal s
végigrobogott vele az Andrássy-uton. A gyermek arcza kipirult a soha nem
élvezett gyönyörüségtől, szeme úgy fénylett, mint a szentjánosbogár. Új
máslis ruhácskája, finom nemez kalapkája s ragyogó lakkos topánkája, a
vágtató kocsi ringó puha párnái valósággal megrészegítették.

– Jaj, de jó… jaj de szép minden! – kiáltotta, közben nagyokat kaczagva
s tapsikolva.

Ezüst hangocskájának zenéje belevette magát a szomorú férfi szivébe s
mosolyt csalt annak ajakára…

– Megállj, Lórika, majd kiszállunk egy czukrászdába s tortát és
czukrocskákat veszünk neked.

Lórika kezet csókolt.

– Jaj, de jó lesz!…

– És mondd csak, Lórika, nem félsz velem jönni száz és száz
mértföldnyire, olyan helyre, a hol a szavadat sem értik meg s még a
madarak is másfélék, mint idehaza?

A kisleány Miklósra emelte tágranyilt azurszin szemét. Olyan tiszta volt
a tekintete, mint az olasz ég maga.

– Nem én, – válaszolt hetykén, gyermekes elbizakodottsággal, – mitől
féljek, mikor mindig velem lesz a méltóságos úr?

– No nem egészen mindig, – figyelmeztette Miklós, – nekem sok dolgom
lesz, de azért nem leszel egyedül. Egy nevelőnét kapsz, a ki tanítani
fog s a kinek épúgy kell engedelmeskedned, mint nekem.

– Engedelmeskedni fogok, – mondta a leányka, – szorgalmas leszek, csak
azt engedje meg a méltóságos úr, hogy én vessem meg az ágyát ezentúl is,
mert Gábri néni is mondta, azt senki sem tudja úgy, mint én.

– Igaza van Gábri néninek, te fogod megvetni az ágyamat ezentúl is.

A Lórika bájos hűségén egész elérzékenyedett Miklós. Egy czukrászda
előtt megállíttatta kocsiját s egy ölre való czukorkát és süteményt vett
a gyermeknek. Majd elérkezvén az ebéd ideje, kihajtatott a városligeti
nagyvendéglőbe s megebédelt kettesben Lórikával.

Ez folyton pöntyögött neki: új hazájukról kérdezősködött, különösen,
hogy mifélék lehetnek az odavaló madarak? Van-e köztük strucz is, mert ő
igen szeretne struczczot látni, nem félne tőle, hozzá szaladna, kivenné
a legszebb tollát és rávarrná a kalapjára…

Miklós felvidúlt. Hetek óta most történt vele először, hogy hangosan
elkaczagta magát. Nem állhatta meg, csupa hálából ráhajolt a gyermekre s
megcsókolta a homlokát…

De gondolnia kellett a hazamenetelre is… Miklós elodázta, a míg
lehetett, szinte félt otthonától. Ki tudja, miféle kellemetlenség vár
reá ott megint? Hiszen annyi kiszámíthatatlan csapás érte úgyszólván
mindennap, hogy nem tudhatta, mikor telik meg végre a mértéke.

Nem csalt a Miklós előérzete, otthonában csakugyan ujabb váratlan
izgalmak leskődtek reá… Csakhogy ezek az izgalmak már nem végződtek
tragikusan, mint hetek óta a többiek.

A felvonás azzal kezdődött, hogy Miklós lakóháza kapujában találta
Bodonyit, midőn Lórikával kiszállott a kocsiból.

– Te mit keresel itt?

A proletár igen sápadt volt, kopott ruhájában, hosszú, ápolatlan
szakállával egy betörő benyomását tette.

– Egy órája, hogy megkaptam a leveledet.

Miklós összerázkódott. Keserű arczkifejezése nagyon is elárulta, hogy
barátja terhére van. Órájára nézett.

– Két óra mulva utazom, – mondta, – ha tetszik, egy félórám még van a
számodra, csak arra kérlek, ne érzelegjünk… elég teher van a szivemen
anélkül is.

Bodonyi bólintott.

– Jó, egy félórára felmegyek, ha megengeded.

Felmentek a Miklós lakására. A férfiak segítettek Lórikának a sütemények
és czukrocskák felszállításában.

Miklós rendelkezett Gábrinéval, hogy csomagolja be a gyermek időközben
megküldött holmiját.

Bodonyi zord szemmel nézte az előszobában sorakozódó bőröndöket és
ládákat. Követte barátját a szobájába…

– Csakugyan elmégy?

– Visszavonhatatlanúl…

– Megver az Isten!…

– Még jobban? Az nem lehet.

– Nem történt veled semmise. Nézz reám…

– Neked más lelked van, mint nekem…

– Erősebb. Nekem semmi sem kell.

– Nekem kell. Az én elemem a szabadság, a szép és a jó…

– Nos?

– Azt keresem; itthon nem találtam meg.

– Nem?… Hát az Alföld a délibábbal, az uradalmad a rengő búzamezőkkel?
Nincs ott szabadság elég? És a szarkaláb és a búzavirág, a pacsirta
nótája nem szép neked?… Nekem nem virágzik a szarkaláb, a búzavirág,
pacsirták nem zengenek a földjeim fölött, az én uradalmam mindössze egy
négyszögöles földkupacz lesz, a melynek egyedüli termése a demutka, a
halottvirág s én mégis itt maradok ezért a földkupaczért.

Rapszodikusan pergett le a párbeszéd, szaggatottan lüktetve vált le az
ajkakról a szó. Visszafojtott indulataik kohójában páthosszá szélesedtek
a két férfi taglejtései. A proletár kusza arcza átszellemült az irdatlan
magasságokban, a melyekben a lelke kóválygott, az ősnemes sasképe
megtorpadt, elkeményedett. Egyik sem hagyta magát. Úgy állottak
egymással szemközt, mint két vijjogó sas a préda fölött. Miklós érezte,
hogy a párharczban ő van alúl, összeszedte minden erejét, hogy fölibe
kerekedjék ellenfelének.

– Mindenekelőtt ember vagyok, – kezdte a támadást, – hitvány lélek az, a
ki ősjogairól lemond…

Ebben a pillanatban nyilt az ajtó. Miklós elhallgatott.

– Távirat érkezett, – jelentette a belépő Gábriné.

– Mi lesz ez már megint? – idegeskedett a házigazda s kiment, hogy
átvegye a táviratot.

Már föltépve hozta be a szobába. Úgy reszketett a keze, hogy majd
elejtette a papirost. Bodonyihoz támolygott, a karjába kapaszkodott.

– Itt maradok, – mondta – megtörve, boldogan.

Bodonyi kivette kezéből a sürgönyt és elolvasta:

«Bizzék bennem. Levél megy.

_Erzsébet_.»

… Másnap megérkezett a bejelentett levél is:

«Kedves Miklós.

Nem tehettem máskép. Csábrágh tudtomon kivül kérte meg a kezemet s
mamáék beleegyezésem nélkül igértek el neki. Küzdöttem, mig adta az
erőm. Hiába. Nem tudja maga, milyen eszközökkel rendelkeznek a szülők
gyermekeikkel szemben. Kénytelen voltam a jegyváltásba beleegyezni. De
az esküvő soha sem fog megtörténni: arra leteszem a maga kezébe a hitet.
Magától hallottam: a legrégibb törvény, olyan régi, mint az emberiség
maga: a kik szeretik egymást, egyesüljenek. Én ehhez tartom magamat… Ne
kérdezze, mi a tervem, nyugodjék meg abban, hogy czélhoz fog bennünket
vezetni. Majd annak idején meg fogom irni, mihez tartsa magát, addig egy
lépest se tegyen. Csak árthatna nekünk. A missz páratlan nő. Nagy nemzet
az angol nemzet… Örökkévaló hűséges jegyese,

_Őszikéje_.»

A többit kitalálhatja az olvasó.

A többit, mint tudva van, elcsinálta Margitka közmegelégedésre. A
majoresko benne maradt a Romhányi familiában s az volt a fő… Mellette
szivesen vállalta a mama vőnek a talán még előkelőbb, de «koldus»
Miklóst is. (Mindössze egy árva milliócskája van szegénynek, de
tisztességes ember. – mondogatta ismerőseinek.)

De félig-meddig benne maradt a familiában a missz is. Zádorékhoz került
s most egyelőre a Lórika fejébe töltögeti a tudományt. De nem fog ő a
kebelbeli tanítványokból talán sohasem kifogyni. A Romhányi leányok
gondoskodnak róla, hogy soha meg ne unja magát Őszikének egy fia és egy
leánya van, Margitkának meg pláne három babija. Pedig mindössze öt éve,
hogy férjhez mentek.

A herczegnő, a szegény boldogtalan asszony négy éve, hogy meghalt. Őt
elvitte a nagy szenvedély, az örök olthatatlan szerelem demona.
Imádkozzunk érte. Asszony volt.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Frimm, hülyék intézete.]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |össszetéveszteni |összetéveszteni

84 |állónely |állóhely

105 |egész eletnek |egész életnek

110 |henem egy |hanem egy

263 |felreállok |félreállok

267 |a czelod |a czélod

269 |ejszaka |éjszaka

270 |reszletekben |részletekben

273 |Miklóstol |Miklóstól

276 |meltóságos urat |méltóságos urat

277 |háloszobába |hálószobába

278 |marsrutávál |marsrutával

284 |tarsadalmi |társadalmi

284 |esküdtszeki |esküdtszéki

288 |elszantan eleje tette |elszántan eléje tette]




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KOMÉDIÁK: A MAGYAR TÁRSADALOM REGÉNYE ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.