The Project Gutenberg eBook of Szent Péter esernyője by Kálmán Mikszáth

KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ
NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA
ALAKULT ORSZÁGOS BIZOTTSÁG
BUDAPEST MDCCCCX.

AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI
BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL
KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.

VISZIK A KIS VERONKÁT.

Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az özvegy megy utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy kecskéje, egy hizlalás alatt levő libája és egy két éves leánygyereke. A libának még legfeljebb egy hétig kellett volna híznia, de úgy látszik, ezt se várhatta be a szegény rektorné asszony. A libára nézve korán halt meg, de a gyerekre későn. Annak meg se kellett volna születnie. Bár akkor vette volna magához az úristen, mikor a szegény urát. (Istenem, micsoda szép hangja volt annak.) A kis poronty az apja halála után született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap mulva. Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem mondok, se nem gondolok.

Jó, becsületes asszony volt – de mire való volt már neki ez a vakarcs? Könnyebben ment volna a másvilágra, ha magával vihette volna a terhet, mintsem hogy itt hagyja.

Hiszen uramfia, egy nagy káplán fiuk volt már a tanítóéknak. Az bizony jó fiú, kár, hogy nem segíthette még anyját, mert maga is csak káplán volt eddig valami igen-igen szegény plébánosnál, messze Tótországban, hanem most, vagy két hete, úgy verik a hírek, önálló plébános lett egy Glogova nevű falucskában, valahol a selmeczbányai és beszterczei hegyek között. Van is olyan eleven ember a faluban, Kapiczány János uram, aki ökörhajcsár korában megfordult ott egyszer, hogy azt mondja, utálatos egy fészek.

Ím’ most, mikor már egy kicsit talán segíthette volna a pap fia, kellett meghalnia a kántornénak.

De hát biz azt föl nem támasztjuk többé semmiféle lamentáczióval, ennélfogva csak azt akarom elmondani (becsületére legyen nemes Haláp községének), hogy tisztességesen temették el a jó lelket. Elég pénz ugyan be nem gyűlt a temetési költségre, még a kecskét is el kellett adni, hogy kiteljen, hanem a lúd megmaradt, de minthogy kukoricza nem maradt hozzá, tehát lesoványodék, lassú pihegése helyett visszatért rendes lélekzetvétele, lomha járását a nagy hasa miatt fölcserélte hajdani fürgeségével, szóval, menekedék a közeli halál elől, éppen egy másik lénynek a bekövetkezett halála által. Isten bölcs végzése mikor életet olt is, életet menthet, mert higyjétek meg nekem, hogy a mennyei jegyzőkönyvekben éppen úgy be vannak jegyezve az oktalan állatok, mint az okos állatok s gond vagyon ezekre talán épp úgy, mint a királyokra és herczegekre.

Isten ő szent felsége mindenesetre jó, bölcs és hatalmas – de biró uram se csekélység. Elrendelte legott a temetés után, hogy a csöpp leányzó (Veronka -3- a keresztneve) soros legyen a falusi gazdáknál s a tizedes vigye mindennap más-más portára, hol is illendő ellátásban részesítendő.

– És meddig fog ez így tartani, biró uram? – kérdék a tanácsbeliek aggódva.

– Míg nem méltóztatom máskép intézkedni, – felelte Nagy Mihály kurtán.

Így is volt a dolog vagy tiz napig, amikor aztán egyszerre híre ment, hogy Billeghi Máthé és Koczka Ferencz uraimék Beszterczebányára viszik eladni a buzájukat (mert hogy azt mondják, arrafelé még nem oly okosak a zsidók, mint minálunk).

– No, ha oda viszik a gabonájukat, akkor hadd vigyék el a gyereket is, a pap bátyjának Glogovára. Arra esik valahol az a Glogova.

Szabódtak, okoskodtak ő kelmeik, hogy így-úgy, nagy kitérő és nagy alkalmatlanság az úton, de meg kellett lenni. Ami parancs, parancs. Egy szerdai napon föltettek a zsákok tetejére a Billeghi uram szekerén egy kosarat és abba a Veronkát, meg a libát, mert az mint örökség vele jár. A felsővég fehérnépei pogácsát, marczifánkot sütöttek az árva kis jószágnak az útra a borzasztó idegen világba és tele raktak egy szeredást aszalt-körtével, szilvával és mikor a nehéz szekér megindult, még meg is siratták a parányi gyereket, aki nem tudta, hova viszik, miért viszik, csak azt látta, nagy mosolygással, hogy a czoczók megindulnak és ő nem mozdúl egy zsák tetejéről, a kosárból, de a házak, kertek, mezők és fák idébb jönnek. -4-

Glogovát nem csak Kapiczány uram látta, e sorok írója maga is járt benne. Sovány, kietlen vidék az, kopár hegyek között fekszik egy szűk völgyben meglapulva a falucska.

Messze, messze innen sehol sincs még jóravaló országút sem, nem hogy vasút lenne. Most ujabban úgy tetszik, jár valami kávémasina Besztercze és Selmeczbánya között, de az se érinti Glogovát. Ötszáz esztendő kell ahhoz, hogy Glogova ott legyen, ahol a czivilizált vonalba eső falvak vannak.

A talaj agyagos, terméketlen és makacs. Azt mondja, hogy ő csak bizonyos növényeket hajlandó táplálni, például zabot, krumplit, a többire nem vállalkozik, – de ezeket is úgy kell kicsalni az anyaföldtől úgyszólván erőszakkal.

De nem is anya ez a föld, inkább anyós. Tele van a belseje kövekkel s csúnya repedések, árkok hasogatják meg, amiknek a szélein fehér fű (árvalányhaj) leng, mint az elaggott anyóka állán ősz szőrszálak.

Túlságosan öreg-e a föld? De hiszen nem lehet öregebb, mint a többi. Csak hamarább kiélte magát. Lent az aranykalászos rónaság csak fűszálakat -5- növesztett sok ezer év óta, itt pedig óriási tölgyek és cserfák nőttek. Nem csoda, hogy előbb fáradt ki.

Szegénység, nyomor van itt és mégis valami báj, valami édes poézis. A csúnya viskókat megszépítik a hatalmas sziklák, amelyek rájok néznek. Szinte nem illenék e szép sziklákat elrontani czikornyás kastélyokkal, melyeknek tornyai eltakarnák őket.

Boróka- és bodza-illat tölti meg a levegőt. Egyéb virág nincs itt. Legfeljebb egy mályvarózsa virít némely kertecskében, ki fehéren, ki veresen. Mezítlábos kenderhajú tót leány öntözgeti egy köcsögből.

Szinte még most is előttem van a kis tót falu az 1873-ik év óta (amikor benne megfordultam), látom házikóit, a kerteket bevetve luczernával, beültetve kukoriczával, közbül egy-egy szilvafa, alátámasztva rudakkal. Mert a gyümölcsfák megteszik a magokét. Mintha összebeszélnének: «Tápláljuk a szegény tótocskákat.»

Mikor ott voltam, éppen a pap halt meg, annak a hagyatékát vettük fel a szolgabiróval. Nem volt valami sok dolgunk; kopott bútorok és rossz reverendák maradtak utána.

– Jó ember volt, mondák, de nem tudott gazdálkodni. Az igaz, hogy nem is igen volt miből.

– Hát miért nem fizetik jobban a papjukat? – hányta szemükre a princzipálisom.

– Nem a mi szolgánk a pap, hanem az Úristen szolgája. Mindenki fizesse a maga szolgáját.

A hagyaték fölvétele után, míg a kocsis befog, átmentünk egy perczre az iskolát megnézni, – -6- mert a szolgabirám előszeretettel játszotta magát tanférfiúra.

Alacsony, ütött-kopott házacska volt az iskola, természetesen zsuppal fevde – zsindelyig csak maga az Isten vitte fel Glogován; de az ő háza is csak szerény volt, torony már nem jutott rá; azt egy harangláb helyettesítette ide lent.

A tanitó az udvaron várt bennünket. Ha jól emlékszem, Majzik Györgynek hítták. Robusztus erős ember volt, java férfikorban, értelmes, okos arczú, egyenes, igaz beszédű. Egyszerre rokonszenvet költött az emberben.

Bevezetett a gyerekekhez, az iskolás lányok ültek balról, a fiucskák jobbról, szépen megfésülve. Mind felálltak nagy sustorgással és éneklő hangon kiáltották:

A szolgabiró egy-két kérdést intézett a csinos, pufókképű gyerekekhez, akik roppant megbámultak bennünket kerekre nyitott diószínű szemeikkel. Valamennyinek diószín szeme volt. A kérdések persze nem voltak nehezek, hogy hány az Isten, miképen hijják ezt az országot s több ilyenek – a gyermekeknek mégis némi gondot, fejtörést okoztak.

De a princzipális nem volt szigorú ember, barátságosan veregette meg a tanitó vállát:

A tanitó meghajtotta magát és hajadon fővel kisért ki bennünket az udvarra.

– Csinos gyerekek, – mondá ott künn a szolgabiró kedélyesen – de honnan van az, domine fráter, hogy mind olyan egyforma képűek? -7-

A glogovai mester egy kissé zavarba jött, aztán őszinte kedélyesség öntötte el egészséges, piros képét.

– Hát az onnan van, tekintetes uram, mert nyáron az összes glogovai férfinép elszéled le az alvidékre mezei munkákra és ilyenkor olyan magam vagyok itt egész őszig, mint az ujjam. (Csintalan mosoly jelent meg az ajkai körül.) Méltóztatik érteni?

– Tizennégy éve, kérem alásan. Látom a kérdésből, hogy méltóztatik érteni.

Ez a kis párbeszéd maradt meg emlékemben egész mai napig Glogováról. A kocsira ülve elismételgettük és mindig nevettünk rajta. A szolgabiró otthon sokáig beszélte a társaságokban, mint valami kedves csemegét.

Rá vagy két hétre híre jött, hogy egy fiatal káplánt kaptak oda papnak a glogovaiak. Valami Bélyi János nevűt. A szolgabiró, jól emlékszem megjegyezte:

Az uj tisztelendő úr beköltözött. Egyetlen fakó szekeren hozták haza papjukat a glogovaiak. A szekér elé két kajlaszarvú tehénke volt befogva. Útközben meg is fejte őket az egyházfi, Szlávik Péter, egy köcsögbe és megkinálta a fiatal papot.

– Nagyon kitünő a tej – mondá, – kivált a Bimbó teje. Az fölséges, mintha valami almázia volna.

Az uj pap holmija kevésből állott, egy festetlen deszkaláda volt az egész, egy csomag ágynemű, továbbá két bot és pipaszárak, összekötve madzaggal.

Mi tűrés-tagadás, a glogovaiak restelték a dolgot s inkább a fiatal pap rovására vágták:

De ha nem hozott fölös számú javakat Glogovára tisztelendő Bélyi János, bizony ott se talált egyebet, csak a düledező parókiát – az előbbi pap -9- rokonai minden holmit elvittek, csak egy kutyát hagytak, a néhai plébános kedvenczét, amely csak olyan kutya volt, mint a többi, alakjára, szőrére nézve, de szerencsétlen természete miatt bizonyos népszerűtlen, külön állást kezdett most elfoglalni; ugyanis a pákosztaságából kifolyólag déltájban sorba járta az egész házsort, bepislantván a konyhákba, mivelhogy a megboldogult urának szokása volt, hogy minden napra más-más gazdához invitáltatta magát ebédre és a kutyáját is magával vitte.

A kutya, névszerint Visztula (no ugyan kár volt olyan messze menni folyamnévért, mikor itt a határon keresztül foly a csillámló Bjela-Voda), keservesen kezdte tapasztalni, hogy a pappal együtt ketten többet értek, – pedig azelőtt kutyafilozófiával azt gondolta, hogy a tisztelendő úr fogyasztja el előle az ennivalót. Úgy ám, de ő adta a tekintélyt és befolyást! Most már kikergették Visztulát a konyhákból, mielőtt valami műveletbe foghatott volna, sőt el is páholták néha napján.

Szóval, nagyon czudar, sovány állapotban volt, mikor az uj pap megérkezett s mikor az egyházfi megmutogatta neki uj otthonát, a négy csupasz falat, a labodával benőtt kertet, az üres istállót és ólakat.

– Mind, mind, amit itt lát. Még ez a kutya is – mondá Szlávik Péter némi kedélyességgel.

– Ez bizony a megboldogult tisztelendő hagyatéka. Ő utána maradt. Már agyon is akartuk volna ütni a szegény alkalmatlan párát, de senki se meri, mert azt mondják, hogy hátha az égből nézi az öreg tisztelendő s kísérteni jön miatta. -10-

A kutya szelíden, szomorúan, szinte könyörgő szemekkel látszott az új papra nézni. Lehet, hogy a reverenda látása hozta ilyen melankolikus hangulatba.

– Megtartom magamnak – mondá a fiatal pap s lehajolt és megveregette a sovány állat hátát. – Legalább lesz valami eleven teremtmény a közelemben.

– Hát az bizony jó lesz – humorizált az egyházfi. (Mert nagy élvezet parasztnak pappal évelődni.) Az embernek kezdeni kell valahol. Úgy is lehetne, hogy előbb az őrízni valót szerzi meg, azután az őrzőt. De így is jó az, tisztelendő úr.

Mosolygott, olyan rokonszenvesen tudott mosolyogni, mint egy leány. Maga is belátta, hogy az öreg Visztulára nem vár nagy hatáskör, valóságos magánzó lesz a kutyatársadalomban.

Azalatt egyre többen-többen gyülekeztek az udvarra, menyecskék, akik mesziről nézték és azt mondták: «Istenem, milyen fiatal és már pap». A férfiak egészen közel mentek hozzá és kezet fogtak vele:

Egyszóval tetszett az új pap mindenkinek, nyájasan, szépen beszélgetett az idősebb emberekkel egy kicsikét, majd azt mondta, hogy el van fáradva és átment a tanítóhoz, mert a tanítónál volt lakása addig az ideig, míg valami állapotba hozza a plébánialakot s míg a jövedelmek befolynak. -11-

A tanitóhoz már csak a főbb emberek kisérték el, egyházi dolgokban benfentesek, Szlávik Péter, Gongoly Mihály, a glogovai nábob és a molnár, Klincsok György.

Ezektől tudakozta ki azután behatóbban a hívságos földi körülményeket és feljegyezgette a jegyzőkönyvébe, hogy némi számítást csinálhasson.

A derék férfiak elsorolták hűségesen, mennyi a párbér, mennyi fa jár, hány véka rozs, mennyi a «zlevka».1)

– No az bizony elég nagy, – felelte a mindenben versatus Klincsok György – temetés után, az a halottól függ, az esküvő díja pedig olyan, amicsodás az összekötendő pár (mert ilyenkor gavallér az ember), hanem a keresztlevél kivételéért egy pengő forint jár… Az már valami.

– Hja, az a krumpli mennyiségétől függ. Sok krumpli, sok lakodalom. A termés határoz. De négy-öt mégis akad.

– Hja, az a krumplitermés minőségétől függ. Rossz, beteges krumpli ha terem, sok halál van, jó krumpli mellett nincs halandóság. Senki sem bolond -12- ilyenkor. Nem mondom, egy-kettőt mégis agyonüt évenkint egy-egy lefűrészelt fa az erdőben. Vagy szerencsétlenség történik, valaki felfordul a szekerével egy árokba és szörnyet hal. Jobb esztendőkben azonban nyolczra is tehető a halálesetek száma.

– Csakhogy az nem a papé mind! – mondá a glogovai nábob, megigazítva kevélyen a hátul fésűre szedett czopfját.

– Egy része a lakosságnak nem kerül soha a temetőbe. Fölfalják télen a farkasok, anélkül, hogy bejelentenék a parókián.

– A másik része pedig nyáron idegen országrészekben adja be a kulcsot – tódítá Klincsok György – és csak egy irka-firka jön róluk a biróhoz.

– No ez ugyan rossz kilátás, de hát a parókia földjei? Mennyi földje van a parókiának?

De már erre aztán egyszerre akart beszélni mind a három. Klincsok György hátra húzta az előtérből Szlávik Pétert s maga állott oda az Isten szolgája elé.

– Föld? Hogy mennyi föld van? Amennyit csak parancsol. Ha száz hold kell…

– Mit, száz hold! Ötszáz hold! – kiáltá lelkesülten Klincsok. – Földet csak nem vonunk meg a papunktól!

A pap arczán valami örömféle kezdett derengeni, amit azonban nem tűrhetett sokáig a gonoszlelkű Szlávik.

– Mert tetszik tudni, úgy van az, hogy a glogovai határ még mai napig is tagosítatlan. Rendes telekkönyv nincsen; volt valami összeírás a földekről, de 1823-ban elégett a község ládája és vele az összeírás. Mindenkié annyi hát a határból, amennyinek a megmíveléséhez elég igavonó és kézi ereje -13- van. Ki-ki szántja a magáét s ha évek folytán elromlik, elárkosodik, összehasadozik a földje, keres magának más szántani való területet. A fele határ mindíg gazdátlanul áll, persze a rosszabbik fele, amelyikben nem érdemes babrálni.

– Értem, – sóhajtott fel a pap – ebben a felében van a parókia földje.

Vékony kilátások voltak ezek a jövőre nézve. De csak mégis megnyugodott apránkint, ha aggodalmak szorongatták, leöblítette őket egy imádsággal. Az imádság volt a dominiuma, örökké termő földjével; minden perczben mindent kaszálhat rajta, amire szüksége van: türelmet, reményt, vígasztalást, megelégedést. Lassan hozzálátott a lakása rendbehozásához, hogy végre egyszer a maga ura lehessen. Csak egy káplán tudja, hogy mit jelent az. Szerencsére a szomszéd faluban, Kopanyiczán egy iskolatársát fedezte fel. Urszinyi Tamás volt ez, nagy brontes ember, nyers egyenes szavú, de jószívű, Urszinyi segíté némi kölcsönnel.

– Glogova kutya fészek – mondta Urszinyi, – Hja, biz az nem a nyitrai püspökség, de ki tehet róla? Sovány nyáj, sovány pásztor. Ki kell állani. Dániel még rosszabb helyen volt az oroszlánokkal. Ezek végre is csak birkák.

Kevés napok alatt bebútorozta magát a kölcsön vett pénzzel és egy szép őszi délutánon beköltözött végre a saját parókiájába. Micsoda boldogság volt az, a saját házában járni-kelni, rakosgatni s milyen édes álom esett tulajdon ágyában – azokon -14- a vánkosokon, amelyeknek tollúját még az édes anyja fosztotta. Úgy elgondolkozott, hosszan elábrándozott ezen; lefekvés előtt megolvasta a gerendákat, hogy el ne felejtse, miről fog álmodni.

Nem is felejtette, nagyon szépről álmodott. Szülőfaluja rétjein pillangót kergetett, fészket szedett, ürgét öntött, pajkos leány- s fiú-pajtásokkal, össze is kaptak a Szabó Palival, jól el is náspángolta volna a Palit, épen emelte már a vesszőjét, amikor megzörögtette valaki az ablakot kívülről.

A pap fölriadt, összerezzent s kezdte az édes álmot kitörülgetni a szemeiből. Reggel volt már, a nap besütött.

Jankó! Ki szólítja őt Jankónak, te-nek, magyarul? Mintha a pajtások valamelyike volna, akiktől csak az imént vált meg az álomban.

– Én volnék, a Billeghi Máté uram, otthonról. Gyere ki Jánoskám, azaz hogy tessék egy kicsit kijönni, tisztelendő úr, hoztam valamit.

A pap sietve rángatta fel ruháit. Szíve lázasan dobogott. A rossz hír előszelét talán már megérezte gyöngéd lelke. Kinyitotta belülről a pitvarajtót és kilépett az eresz alá:

De Billeghi uram már akkor nem volt ott, hanem künn az úton állott, a zsákokkal megrakott szekere mellett s a kosarat kötözgette le, melyben a kis Veronka ült és a lúd. A lovak, a Sármány és -15- a Fecske, bágyadtan eresztették le a fejüket. A Sármány szeretett volna egy kicsit ledőlni, próbálta is, de a kocsirúd miatt nem tehette. Amint féloldalra billent, érezte a hám köteleit a bőrébe vágódni s a lóbecsület nem engedte, hogy addig kényelembe helyezkedjék, míg a hám rajta van. Nagy dolognak kell annak lenni, hogy a fölszerszámozott ló lefeküdjék. A lóban nagy kötelességérzet van.

– Hopp, Jankó. Jaj, de megnőttél! Ejnye, de nyurga legény lettél. De elcsodálkozna az anyád, ha élne. Az ördög vigye el ezt a kötelet, ugyancsak erős görcsöt csináltam rajta.

A pap egy-két lépést tett előre a szekér felé, hol Billeghi uram még mindig a kosár leoldozásán fáradozék. A szó «ha anyád élne», egyszerre a homlokára zuhant, mint egy éles kő, feje zúgni kezdett, lábai megtagadták a szolgálatot.

– Letette szegény lélek a kanalat. De imhol (kivevén zsebéből a fanyelű bicskát, elnyisszantotta vele a kötelet) a hugocskád, vagy uram bocsáss, mert olyan kurta eszem van, mint a csirkének, mindig elfelejtem, hogy a tisztelendő úrral beszélek… elhoztam a tisztelendő úrnak a húgocskáját. Hová tegyem le?

S ezzel leemelte a kosarat, melyben a gyermek aludt szép csendesen, nyugodtan a liba mellett. A liba úgy vigyázott rá, mintha valami pesztonka lenne, kergetvén el mellőle örökké izgó-mozgó nyakával jobbról-balról a legyeket, amelyek szívesen szálltak a leányka piros szájacskájára, mint a mézre. -16-

Az őszi nap elaggott fénye beragyogta a kosarat és az alvó gyermeket. Máté gazda kérdőn függesztette vízszínű szemeit a papra, várta, hogy az szóljon valamit.

– Meghalt? – kérdé aztán nagysokára. – Lehetetlen az. Nem éreztem meg.

– Magam sem voltam ott – mondá Billeghi uram. Talán vigasztalni akarta azzal, hogy ő sem volt ott, aztán hozzátette jóakaratúlag: Isten ő felsége magához vette, az ő trónusához szólította. Nem hagy az itt egyikünket se. Ej ni, ezek a rusnya békák, hogy ráléptem az egyikre!

A paplak labodával, maszlaggal benőtt udvarán vígan ugráltak, czuppogtak a békák, melyek a templom lyukacsos, nedves fundamentumából járnak ki ide sütkérezni.

– Hova tegyem le a gyereket? – ismétlé Billeghi uram, de miután nem nyert választ, szép óvatosan leeresztette a kosarat az eszterhaj alá.

A pap le volt sujtva, érzéketlenül, megzsibbadt lélekkel állt ott, szemeit a földre szegezve. Úgy érezte, mintha szaladna a föld a házakkal, a liczeumkeritésekkel, Billeghi Mátéval, a kosárral együtt és ő csak állna, egyre állna rajta, képtelen mozdulni akár ide, akár oda. A háttérből az Ukricza-erdő fenyvesei zúgtak, mintha valami csodálatos, szívet összefacsaró szózat szövődnék a zúgás közé, az édes anyja hangjához hasonló. Reszketett és figyelt, ezeket a hangokat igyekezett különválasztani s mikor már szinte sikerült egyet-egyet felismerni, megkülönböztetni, egy idegenszerű búgás ketté csapta, magába -17- mosta. Pedig csitt, csitt! Ni, most is az anyai hang szólt ki az erdőből: Neveld a gyermeket Jankó, Jankó!

De míg a túlvilági hangokat kapkodta János pap, Billeghi Máté uram megorrolta a szótlanságát, legalább egy barátgarast mégis csak megérdemelne, ha egyebet nem (barátgarasnak a «köszönöm»-öt híjják arrafelé).

– Ha már így van, így van, – szólt ő kigyelme boszúsan és megsuhintotta az ostorát. – Az Isten áldja meg, tisztelendő úr! Gyí Sármány!

János pap még mindig nem válaszolt, észre sem vette nagy fájdalmában, ami körülötte történik, a lovak már meg is indultak, mellettök gyalog Billeghi uram, mert dombnak megyen az út, lassú haragos mormogással, hogy ez se valami különös ám a világrendben, hogyha a kis csirkéből páva lesz, a csirke-állapotjára nem emlékszik. Fölérvén a dombra, még egyszer visszapillantott s meglátván a még mindig mozdulatlan kántorfiút, hogy mintegy nyugtatványozza magának az elvégzett kötelességét, rákiáltott:

Felocsúdott a kiáltásra, megrázkódott. Lelke visszatért a szomorú barangolásból. Mert messze barangolt az anyja után. Első dolga volt anyját fölkeresni, vele töltötte azt az időt még egyszer, amit már vele töltött azelőtt és azután vele töltötte képzeletében azt az időt is – amitől a távolság megfosztotta. Ott volt a haldokló ágyánál, térdepelve, imádkozva és amire akkor az anyja gondolt, ami mondani valója volt, utolsó sóhaját a levegő átvette, a szélnek odaadta, szél az erdő által kikiabáltatta: Neveld a gyermeket, Jankó! -18-

Nem szükség a gyermeknek otthon lennie hogy a haldokló szüle utolsó akaratát, vágyát megtudja. Papirosra nem kell azt tenni, nem baj, villamos drót ha el nem viszi, vannak arra külömb erők, nagyobb erők.

Jánosnak az volt az első ösztöne, utána futni Billeghi uramnak, hogy álljon meg, beszéljen el mindent az anyjáról, amit tud, hogy élt utolsó két évében, hogy halt meg, miképen temették el, mindent, mindent, de a halápi szekér már messze járt s e perczben a kosarat pillantotta meg, az lekötötte a figyelmét.

A kosárban kis húgocskája aludt. A fiatal pap még nem is ösmerte, soha sem látta a gyermeket. Apja temetésén volt utoljára otthon, anyja szekeret küldött érte, most senki se értesítette, a kis Veronka még nem volt a világon, csak édes anyja leveleiből tudta, hogy van s e levelek is oly szégyenlősek, oly szűkszavúak voltak.

János odalépett a kosárhoz s megnézte a pufók, rokonszenves arczocskát. Van benne valami a mamából, gondolá s amint nézte, nézte, tovább nézte, kezdett ez az arcz nőni, változni s vibráló szemei elé egyszer csak vonásról-vonásra előpattant az anyai arcz. Szent Isten, milyen csoda ez, milyen káprázat ez! Csak egy fél perczig tartott az egész. Újra a kicsi gyermek volt. Oh! csak kinyitná a szemecskéit. Úgy szerette volna János, ha kinyitná, de nem nyitotta ki, csak hosszú pillái serkedtek ki a két hasadékból, mint fekete selyemrojtok.

És most ezt nekem kell felnevelnem? – tünődött János s végtelen melegség futotta el a szíve táját – és föl is fogom nevelni. De miből? Istenem miből? Hiszen magamnak sincs mit ennem. Mihez kezdjek, mihez? -19-

Mint ahogy eddig is, ha lelkét a csüggedés szállta meg és a tanácstalanság, az imádságra gondolt; most is azt tette, hogy átment a templomba imádkozni. Éppen nyitva volt az Isten háza, két öreg anyóka meszelte a belsejét.

János pap nem ment az oltárhoz, mert éppen ott pepecselt a két anyóka, hanem mingyárt kívül, a szenteltvíztartó mellett állt a Jézus alakja fából és pléhből, előtte térdepelt le. -20-

Igen, a Jézus elé térdepelt le a pap. A Jézushoz fordult – a mi urunkhoz, a Jézushoz.

Milyen szerencse az emberiségre ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt. Az Istenről nem tudom milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerősöm és mindenkinek ösmerőse. Tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még az arczát is ösmerem. Nem az tölti el lelkemet megnyugvással, hogy ő uram nekem, de az, hogy ismerősöm.

Kétezer évnek előtte élt ezen a földön egy ismerősöm, milyen világot összekapcsoló gondolat! Az akkori emberekből és az utánok valókból is por lett, a porból fű lett, a fűből tudja Isten mi lett, de ő, az én ismerősöm, mindig élt, mindig volt és mindig lesz.

Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arczok mások, az állatok is mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más, már azt kell hinnem, kietlen, megborzasztó elhagyatottságomban és magányomban, hogy nem is ezen a világon vagyok többé, mikor egyszerre valamely emberlakta telep szélén elémbe bukkan egy kereszt és azon egy sebektől vérző pléhember, az én ismerősöm. -21-

Ah, itt van ő! Még itt is itt van! És én nem vagyok többé egyedül és nem vagyok elhagyatva. Letérdepelek előtte akkor én is és elmondom neki, épp úgy, mint most ez a pap, hogy szívemet mi nyomja.

– Segíts meg engem, Uram Jézus – e gondolatokat terjeszté eléje János pap. – Anyám meghalt, kis húgomat elhozták, nekem kell őt fölnevelnem. Szegény vagyok, gyámoltalan vagyok, soha se tudtam, hogy egy gyermekkel mit kell csinálni. Ah, adj mentő gondolatot Jézus! S hajítsd le kimeríthetetlen bőségszarudból az eszközöket, hogy őt táplálhassam, gondozhassam. Tégy velem csudát, uram Jézus.

A pléhre festett Istenfiú mintha hallgatná az ima szavait, az árnyék és a fénysávok, amik az ablakokból, a falakból ő reá verődtek és ő rajta rezegtek, mintha az ő arczának a nyilatkozásai volnának, mintha ő mosolyogna sok szenvedései közepett és integetne a fejével:

Sokáig imádkozott így elmerülve, ujra meg ujra kezdve, észre sem vette, hogy ezalatt, mint ahogy őszkor gyakran megtörténik, a tikkasztó, szinte természetellenes meleg után hirtelen beborul az ég, fekete felhő jő, vihar keletkezik. Mikor kilépett a templomajtón, óriási záporeső zuhogott. A falu mögötti hegyekről szilajan nyargalnak le a vízzel megtelt patakok s a barmok bőgve szaladgálnak az utczákon.

Mint az őrült rohant a lakóháza felé s igen elcsudálkozott a látványra, amely előtte kitárult.

A kosár ott állt még most is. A gyermek a kosárban ült és a lúd az udvarban szaladgált s az eső zuhogott egyre, zuhogott az eszterhaj alá is, patakban folyt ott is az esővíz, de a gyermek szárazon maradt, sértetlenül, mert egy hatalmas, fakó, piros szövetű esernyő volt a kosár fölé borítva. Folt hátán folt volt már az esernyőn, az alján is alig lehetett felismerni az apró virágos csíkot, mely köröskörül futott, régi időknek divatja szerint.

A fiatal pap hálás szemeket vetett az égre s fölkapván a gyermeket a kosárból, összecsókolta és bevitte az esernyő alatt a szegényes szobákba.

A gyermek szemei most ki voltak nyitva, kékek voltak és bámészan tekintettek a papra.

– No ez nagy szerencse, – mormogta a pap – hogy ez a gyermek át nem ázott, úgy áthülhetett volna, hogy bele is hal, tekintve, hogy nem tudnék rá száraz ruhácskát adni.

De honnan kerülhetett föléje ez az esernyő? Megfoghatatlan! Glogován nincsen esernyője senkinek.

A szomszéd házakban a parasztok barázdákat ástak az udvarokon, hogy azokon a víz lefolyjon. A tisztelendő úr sorba kikérdezte.

Az öreg Adamecz Mátyásné, ki a mezőről menekült haza, lepedőt borítva a fejére, látta, hogy valami vörös gömbölyű épen akkor ereszkedett alá az égből. Kővé változzon át mindjárt, ha nem úgy van (már tudniillik Adameczné mondja), hogy -23- a szűz Mária maga eresztette le azt a szerszámot az árva védelmére.

Ostoba fecsegés az Adamecznéé! Adameczné szeret felhörpenteni a garatra, nem csoda, ha többet lát, mint kellene. A multkor nyáron is, Péter-Pál éjszakáján megnyilt előtte a menny, hallotta énekelni az angyalok seregét s látta őket, amint proczesszióval járulának Isten ő szent felsége elé, ki karbunkulus trónján ült. Ott ment a proczesszió népség között az ő harmadéve elhalt unokája, Plachta Jankó is gyolcs gatyácskájában, veres mellénykéjében (melyet maga Adameczné varrt annak idején) s a közelebbi évtizedben elhalt glogovaiak közül is megpillantott néhányat, amint ott lépkedének a mennyei énekszó mellett, lassan, ünnepélyesen, szakasztott azokban a ruháikban, amelyekben eltemettetének.

Képzelhetni, hogy Péter-Pál napja után, mihelyest a látomány híre szétment, mennyire kapós volt a szent özvegy: sorba jövének hozzája, kiknek elhalt kedveseik vagynak a föld alatt, nem látta-e azokat fent az égben? Hát az én lányomat? Hát az én apuskámat? Hát az én szegény uramat?

Hitték, mert van benne valami észszerű, hogy Adamecznénak többet megmutatnak a mennyei hatalmak, mint akit más anya szült. Mivelhogy az Istenben boldogult apjával, Flinta Andrással, aki nagy tolvaj hírében állott, valóságos csuda történt. Midőn a glogovai temetőből országútnak szakítottak el egy darabot most nyolcz éve, felásták a sírját, hogy újba tegyék át s megnézvén az öreget, csodálkozva látták, hogy szakálla nőtt a sírban, noha halálakor, öt tanu bizonyítja, szép tisztára megborotválta Gundros Tamás, a tehénpásztor. -24-

Hát, hogy az öreg Flinta most az égben van, az annyi, mint kétszer kettő s ha ott van ő kigyelme, amilyen ravasz imposztor volt, bizony nyitva hagyja némelykor az ajtót egy kis bekukkanásra az ő Agnisa leányának…

Igaz ellenben, hogy Kvapka Pál, a harangozó, mást állít. Kvapka Pál azt mondja, hogy mikor a vihar kitörésekor a felhők ellen harangozott, amint egy piczinyt hátrafordult, egy vén zsidóforma alakot látott czammogni az úton a parókia irányában s annak a kezében volt az a piros, óriás vászontányér, melyet a tisztelendő úr a kosáron talált. Kvapka természetesen nem sokat ügyelt a dologra, mert álmos is volt, a szél is verte képébe a port, csak úgy homályosan emlékszik, de amire emlékszik, arra esküt is merne tenni (pedig Kvapka Pál szavahihető ember).

Ezt a zsidóforma alakot mások is látták. Öreg volt, hosszú, őszhajú, meghajlott hátú, a fogantyújánál malaczfark módjára kunkorodó bot volt a kezében. A Pribilék kútjánál a szél lekapta a kalapját a fejéről s egy akkora fehér kopaszságot lehetett a fejebúbján látni, mint egy kantár-karika.

– Akármi legyek, – mondotta az egyházfi (ő látta így, kalap nélkül) – ha nem úgy nézett ki, mint a templomi képek között a szent Péter. Szakasztott olyan volt, csak épen a kulcsok hiányoztak a kezéből.

A Pribilék kútjától átcsapott egyenest a Stropov István luczernásának, ahol is a Krátkiék kajla tehene, mely oda beszabadult, fel akarta öklelni az öreg zsidót, mire az a botjával megütötte s azóta a tehén (kérdezzék meg kendtek a Krátki familiától) tizennégy itcze tejet ad naponkint. Azelőtt istenes volt, ha négyet adott. -25-

A falu legvégén meg is szólította a molnár szolgálóját, hogy merre visz az út Lehotára. Az Erzsi leány megmondta neki, mire megindult a kitaposott gyalogúton fel a hegynek. Úgy rémlik most utólag Erzsinek, hogy aligha ott nem volt feje körül, amint ment, a fénykarika is…

Hát persze, hogy a szent Péter volt! Miért is ne lett volna? Hiszen eleget járt, eleget csütlött-botlott itt azelőtt Krisztus urunkkal. Maradt is annyi krónika az itt viselt dolgairól, hogy a századik emberöltő is meséli még. S ami egyszer nem volt lehetetlen, másodszor is megtörténhetik. Fülből fülbe szállott a csodás hír a faluban, hogy a pap kis húgocskájának egy vászonsátrat küldött le az Úr a nagy felhőszakadás óráján, hogy meg ne ázzék. Magát az öreg szent Pétert szalasztotta le az árvák és gyámoltalanok képviselője.

Bezzeg lett erre jó dolga a gyermeknek. Legott divatba jött. A falu öreg asszonyai neki gyürkőztek nosza hamar kalácsot dagasztani, tejbe kását főzni, mákos patkót sütni, hogy a kis jövevénynek vihessék. Alig győzte a tisztelendő úr az ajtót nyitogatni, napközben olyan sűrűn hordták hótiszta szakajtókendőkkel betakart tálakban a sok finomabbnál finomabb elemózsiát. János pap ámult-bámult, amint egyre jöttek.

– Jaj, lelkem tisztelendő úr, egy kis nyalánkságot hoztam. Azt hallottuk, hogy a kis húga megjött, hát azt gondoltam, hogy jól fog neki esni egy-két ízes falat. Bizony lehetne különb is, de hát aminő telik szegény embertől. A szivünk kitünő, lelkem tisztelendő úr, de a lisztünk bizony nem mundliszt, az a zsivány molnár megégette egy kicsit, már azt a részét legalább, amit el nem lopott belőle a gyehennára -26- való. Szabad a kis angyalkát meglátni? Jaj, azt mondják, hogy valami remek jószág.

A tisztelendő úr hogyne engedte volna meg, hogy sorba odajáruljanak a csepp Veronka elé, simogassák, beczézgessék, összefalják-nyalják. Némelyik még a lábacskáját is megcsókolta.

A pap gyakorta elfordult, hogy észre ne vegyék hívei a könnyeket, amik elérzékenyülésében a szemeiből kiszivárogtak s amellett a lelkiismeret is mardosta, szemrehányásokat tett magának:

– Mennyire félreismertem ezeket az embereket. A kerek világon nincsen jobb nép, mint a glogovai, s hogy szeretnek! Bámulatos, mennyire szeretnek!

Öreg uzsonna táján előjött Adameczné is, aki pedig nem sokba nézte eddigelé az új tisztelendőt s aki azon a réven, hogy az apja szakálla kinőtt a holta után (ami által némileg a szentek közé keveredett), joggal vélt avatkozni az egyház dolgaiba.

– Tisztelendő atyuska, – mondá – a gyermekhez valami gondviselőné kellene.

– Hát az bizony kellene, – szólt a pap elgondolkozva – de szegény az eklézsia.

– Szegény az ördög, – pattant fel Adameczné – mert lelke nincs. Nekünk pedig van lelkünk. S végre is a tisztelendő úr nem tudja a leánykát sem felöltöztetni, sem megmosdatni, sem a haját befonni. S aztán az enni kér napközben is, a kántornál nem lehet kosztolni egy gyermekkel. Itthon kell főzetni, szent atyuskám. Azt én mondom, az öreg Adameczné. A harangozó meg jó arra, hogy takarítson, de mit értene a mamlasz egy gyerekhez.

– Hol vegye? Hát nem vagyok én itt? Engem az Isten is papszakácsnénak teremtett, minthogy már énbennem a gyanú meg nem botlik.

– Igen, igen, – ötölt-hatolt a pap – de honnan vegyem én a fizetését?

– Hagyja ezt kettőnkre, édes lelkem; én rám, meg az Istenre. Majd megfizeti ő azt nekem az atyuska helyett. Még az este beállok a szolgálatba s elhozom magammal az edényeimet is.

A pap egyre nagyobb bámulatba gurult. Hát még Urszinyi, mikor estefelé átjött látogatóba s a pap elbeszélte neki a mai nap történetét, az Adameczné ajánlatánál összecsapta a kezeit:

– Az Adameczné? Az az öreg boszorkány? Fizetés nélkül? Hogy majd az Isten fizet meg érte? No János, ilyen csoda még nem történt, hogy glogovai ember készfizető kezesnek az Istent fogadta volna el. Te valóban megbabonáztad ezeket az embereket.

A pap csak csendesen mosolygott s mély áhitat rezgett lelkében. Ő is érezte, hogy csuda történt. Hiszen minden olyan rendkívüli, olyan megfoghatatlan. De sejtette a változások forrását. Az ima, melyet a Jézushoz intézett a hideg templomi kövön térdepelve, meghallgatást nyert odafönt. Jézus beszedte a glogovaiak önző lelkét és mindeniknek a magáéból küldött. Jézus lehellete érzik az emberek arczán, viselkedésén… Valóban csuda történt!

Az esernyőről forgalomba jött híreket részint nem hallotta, részint mosolygott rajtok. Igaz, hogy nem értette, miképen került oda az esernyő, egy perczig csudálkozott rajta, de aztán nem törődött -28- vele s odatámasztotta egy szögletbe, ha a tulajdonosa jelentkeznék érte. Ámbár iszen össze-vissza nem ér öt garast.

Hanem a mai nap eseményei mindezzel ki nem merültek. Este villám gyanánt terjedt el a hír, hogy Gongoly Mihályné, a glogovai nábob neje belefúlt a Bjela Vodába, mely a felhőszakadástól átkozottan megáradt. A szerencsétlen asszony át akart menni a padlón, hogy a túlsó parton rekedt libáit visszahozza, vissza is hozta már a gúnárt meg egy feketebóbitást a hóna alatt, de mikor újra átment a másik kettőért, valahogy megcsúszott a lába s belepottyant a tajtékozva nyargaló folyamba. Uramfia, még reggel víz se volt benne, egy kecske is kiitta volna egyhuzomra s délre már őrült folyammá dagadt s a szegény asszonyt, senki sem lévén a közelben, örökre elnyelte. Keresték egész délután, hova lett, tűvé tettek érte csűrt, padlást, pinczét, mikor aztán este Lehota mellett kivetette a víz a holttestét.

Ott bukkantak rá lehotai emberek, fölismerték s lóháton nyargalt ide az egyik híradással Gongoly Mihályhoz.

A rémeset nagy izgatottságot keltett a községben. Az emberek csoportosan gyülekeztek egyes porták elé:

– No, kántor uram, – mondá – most szedje össze az eszét. Kövér halott van. Szép versek fognak kelleni.

Harmadnap csakugyan meg volt a temetés. Régen -29- volt már ilyen Glogován. Gongoly uram a lehotai papot is elhozatta, hadd sirassa két pap, a koporsót Beszterczéről hozták váltott lovakon, a keresztet elvitték Kopanyiczára, hogy az asztalos befesse feketére, fehér betűkkel ráírván a megboldogult nevét és vízbe fúlásának napját. Rengeteg nép volt, hátha még szép idő lett volna, de amint már éppen megindult a pap teljes ornátusban a minisztránsokkal a halottas ház felé, hát egyszere megint nagy záporeső kerekedék, mire vissza is szalasztotta Kvapkát.

– Menjen kend hamar és hozza el az esernyőt, az almárium mellé van támasztva.

Kvapka Pál bámész szemeket vetett a tisztelendőre. Tudta ő is, mi az az esernyő.

– Ej no, – mondá a pap türelmetlenül – azt a nagy vászonkarika formát értem, amit a kis húgom kosara felett találtunk tegnapelőtt.

A tisztelendő úr, nehogy megázzék, behúzódott a Majgó Péterék eresze alá, míg kis vártatva hozta az esernyőt a gyorslábú Kvapka, melyet ő tisztelendősége, mindnyájok nagy bámulatára, kezének egyetlen mozdulatával kipeczkelt szélesre, kerekre, hogy úgy nézett ki, mintha száz denevérszárny volna egymásba forrasztva. Azután megfogván a nyelénél, felemelte a feje fölé s ment lassan, méltóságteljesen, anélkül, hogy ázott volna, az esőszemek haragosan czupogtak-kopogtak a furcsa alkotmányon, de a tisztelendő testéhez nem férhetvén, szép csendesen lefolytak róla.

A temetésen is mindenki az esernyőt bámulta. Erről suttogtak egymással az asszonyok és a férfiak.

Csak a kántor úr szép versei vonták el egy pillanatra a figyelmet, s feltört a zokogás itt-ott a gyülekezet közt is, amint a legérzékenyebb búcsúszavakkal szólaltatta meg a halottat:

Lajkó Pál egész háza népe sírni kezdett Klincsokné elragadtatva felkiáltott:

Amely felkiáltás nagy animót öntött a kántorba s följebb emelvén a hangját, még szebben, még érzékenyebben szólongatta a halott nevében a többi ismerősöket és rokonokat. Nem maradt itt talán egyetlen egy szem se szárazon.

Alig hogy elkaparták Gongolynét, még ki se beszélhették magukat a falu öreg asszonyai a temetési pompáról, Gongoly özvegységéről és, uram fia, bocsásd meg nekik a fecsegésüket, hogy már a temetésen keresgélte volna héjja-szemeivel a Tyurek Anna szép arczát, amiről a vak is megjósolhatja, hogy a Gongolyné híres «mentyék»-je 2) nem sokáig marad gazdátlanul, mondom, hogy alig józanodtak ki a sírásók a sok pálinkától, amit a torban bevettek, mikor már ismét uj sírt kellett ásni. Gongolyné után meghalt a Srankó János, aki azelőtt is sokat settenkedett Gongolyné körül, mikor az még helyes menyecske volt. Most aztán, mintha összebeszéltek volna, együtt mentek. Szinte így várta már ezt az ember. Azelőtt is, beszélték, némelykor a mezőn eltűnt a Gongolyné a rozsokba, aztán kis vártatva -31- valahonnan csak előbukkant Srankó és az is eltűnt a rozsokba. Óh azok az istentelen rozsok! Olyan magasra megnőnek, hogy minden bolondságot eltakarnak!

Most is egymás után tűnt el a két árnyék a végtelen semmibe… Srankót meghalva találták a temetés után való reggelen az ágyban, úgy látszik, a halál «mennyköve», a guta suhintotta meg.

Srankó is jómódú ember volt, «mágnács»,3) háromszáz birkája legelt a határban és sok földet szántott, neki is fényes temetés járt. De nem is volt fösvény a Srankóné, maga ment el tanítóhoz, paphoz s megrendelte, hogy minden úgy legyen, ahogy a Gongolyné temetésén volt. Kerül, amibe kerül, de a Srankó familia se kisebb, mint a Gongolyék.

Két pap legyen a temetésen, négy minisztráns gyerek fekete szoknyácskákban, folytonos harangozás. És a többi, meg a többi.

– Úgy ám, – szólt Srankóné – de adja még hozzá tisztelendő uram azt a pirosat is, hadd lássuk, hogy azzal vajjon mennyivel lesz drágább.

– Hát amit a Gongolyné temetésén tartott a feje fölött. Gyönyörű volt az.

– Miért volna lehetetlen? Az én pénzem is csak olyan, mint a Gongolyé. Hát nem úgy van?

– De édes Srankóné, hiszen akkor az eső esett; holnap pedig valószínűleg szép idő lesz.

Srankónét azonban nehéz volt leverni a lábáról a kapaczitálással, ő maga jobban értvén a dialektikához, mint a tisztelendő.

– Hogy akkor az eső esett? Hát annál inkább hozhatja lelkem szent atyuskám a pirosat, mert legalább nem ázik a drága jószág. Aztán megérdemli a szegény boldogultam. Nem volt ám az érdemetlenebb ember, mint a Gongolyné. Biróviselt ember volt az én uram, az anyaszentegyházra is áldozott, most öt éve ő hozta azokat a tarka gyertyákat az oltárra Beszterczebányáról, a nagy fehér asztalterítőt pediglen az ő testvérhúga slingelte. Hát meg kell lenni a veresnek.

– De csak nem tehetem magamat nevetségesnek, hogy esernyő alatt temessek derült, napfényes időben. Hagyjon fel ezzel a hóborttal, Srankóné!

Srankóné azonban erre sírva fakadt, hogy mivel érdemelte meg ő azt a szégyent, hogy az Isten szolgája megvonja azt a tisztességet, ami a holtnak jár s ami az élőnek is jól esik. Mit fognak mondani a faluban? Azt fogják mondani: «Srankóné még a tisztességes eltakarítást se adta meg az urának, belökette a gödörbe, ahogy a koldúsokat szokás».

– Tegye meg, tegye meg, tisztelendő uram – könyörgött s míg a nedves szemeit törülgette a keszkenőjével, addig-addig morzsolgatta az újjaival annak egyik csücskét, míg azon a bog kioldózott s kihullott belőle egy tíz forintos bankó.

Srankóné fölemelte a földről és odatette finom szerénységgel a pap asztalára. -33-

Erre a jelenetre betört a konyhából Adameczné is kötényben, főzőkanállal, hozzácsatolván a maga kérését.

– Úgy, úgy, édes tisztelendő úr, a Srankó istenes ember volt. Nem igaz ám az a sok pletyka, amit róla beszélnek. De ha igaz volna is, akkor ez az igazság éppen a Gongolynét sujtaná – Isten nyugosztalja. Ha hát az egyiknél ott volt a szent esernyő, bátran ott lehet a másiknál is. Vagy már haragszik az Istenke eddig is s akkor mindegy, hogy egy kicsit jobban haragszik, vagy még nem haragszik és akkor most se fog megharagudni.

– Ugyan, ugyan, Adameczné, nem szégyenli magát ilyen ostobaságokat beszélni. Hagyjanak nekem békét az efféle babonákkal! Az egész kívánságuk egyszerűen nevetséges.

Hanem a két asszonyt ugyancsak nem lehetett lebeszélni. «Tudjuk mi, amit tudunk, minket a tisztelendő úr el nem ámít» s addig-addig rimánkodtak, okvetetlenkedtek, míg végre beleegyezett, hogy Srankó Jánost is az esernyő alatt fogja temetni, hozzá tévén:

– Ha addig el nem viszi a gazdája. Mert az tény, hogy valaki itt hagyta s ha érte jő, oda kell adnom.

– No, afelől nyugton alhatunk, aki azt elhozta, minden ezer esztendőben egyszer szokott megfordulni a planétánkon.

Valóban az esernyőért senki sem jelentkezett úgy, hogy másnap, bár száraz, szép délután volt és -34- egy csöpp felhő se mutatkozék a mennybolton, a fiatal tisztelendő úr mégis kinyitá az esernyőt a koporsónál s az alatt menve, kisérte a beszentelt koporsót a temetőbe.

Négy erős férfiú: Szlávik, Lajkó és a két brontes Magát testvér vitték vállukon a szent Mihály-lovat, melyen a koporsó nyugodott. Isten akarata úgy rendelé, hogy a kovácsműhely tájékán az egyik Magát megbotlott egy kőbe és elesett, mire megijedt az utána ballagó Lajkó Pál, megrázkódott, elveszté lélekjelenlétét, a szent Mihály-lova félrebillent és a koporsó lezuhant a kövekre.

Nagyot recscsent, meghasadott, összetört, megvillant egy perczre a slingelt szemfödő, majd később látható lett a halott is, aki a nagy rázkódás következtében felocsudván a tetszhalálból, mély lélekzetet véve, megmozdult és felsóhajtott:

Lőn nagy ámulás, bámulás, népek csodálkozása, mire a kovácstól dunyhát, vánkosokat hozának sebesen s ágyat vetvén egy az udvaron talált, vasalás alatt levő kocsira, oda tették fel az Isten különös csodatétele által feltámasztott halottat s átváltozván gyászmenetből Istent dicsérő proczesszióvá, templomi zsolozsmák éneklése mellett kisérték haza a szegény Srankó Jánost, aki már útközben annyira magához tért, hogy otthon mindjárt enni kért.

Egy köcsög tejet hoztak neki. A fejét rázta. Lajkó feléje nyujtotta a pálinkás butykost, mely a tor szempontjából meg volt töltve. Mosolygott.

E nevezetes eseménytől kezdődik voltaképen az esernyő legendája, mely szállt, szállt, keresztül a fenyves erdőkön, az égnek meredő sziklákon, -35- mindig messzebb, messzebb, megnövekedve, fölfrissítve, ujabb és ujabb részletekkel megaranyozva.

Ha a sziklán egy mélyedést találtak, az a szent Péter lába nyoma volt s ha különös színű virág nyilt ki valahol a határban, oda a szent Péter botja ért. Minden, de minden hirdette, hogy szent Péter nem rég Glogován járt. Mégis nagy dolog az, atyafiak!

S magát az esernyőt a miszticzizmus csodálatos fénye ragyogta be. A titokzatosság köde voltaképen csak azt a körülményt takarta, hogy miképen került a kis Veronka kosara fölé. De ez elég volt. A babona keresi a ködöt, a köd vonzza a babonát. Ezek ketten osztoztak meg a prédán, a rozoga esernyőn.

És híre ment messzire, amerre csak a Bjela Voda folyik s egyszerű tót emberek mesélik a pásztortüzeknél, vagy a fonókban, ami fantáziájuknak imponáló, ami érdeklődésüket megragadja, a bámulatra keltőt, a rendkívülit. A népszerű szent Pétert, a mennyország kapusát látni vélik, amint elhozza az esernyőt, hogy a pap húgocskája meg ne ázzék. Vajjon hogy ereszkedett le az öreg az égből? Bizonyosan ráült valami felhőre, az lehozta szépen s valamelyik hegyre letette.

Aztán elbeszélik az esernyő csodás erejét, hogy a holt ember felkelt, amint megpillantotta és így száll a legenda mindig tovább, tovább, magával hömpölygetve a glogovai pap alakját és a kis hugáét. (Hej, milyen legény lesz az, aki azt majd egyszer feleségül veszi!) S ha módos ember hal meg, még a tizedik faluba is elhozzák János papot a temetésre a dalmatikával és a szent esernyővel, amely immár ereklye lett. De nemcsak a temetésekre viszik, hanem -36- gyóntatni is nehéz, reménytelen nyavalyásokat, néha két napi járó földre, azzal a kikötéssel, hogy a szent Péter esernyőjét borítsa a beteg fölé, amíg az gyón. Lehetetlen az, hogy ne használjon, vagy meggyógyul az ilyen beteg, vagy ha meg nem gyógyul, hát legalább üdvözül.

A házasuló párok is, ha nagy parádét akarnak kifejteni, pedig azok mindig akarnak, azonfelül, hogy otthon a saját papjuk összeesketi őket, még ráadásul elzarándokolnak a glogovai parókiára, hogy ott az esernyő alatt még egyszer egymáséba kapcsolják a kezöket. És ez aztán az igazi. Kvapka harangozó tartja fejük fölött a szent vászongombát, amiért azután az ő tüszőjébe is csordul néhány ezüst hatos. Ami pedig a glogovai papot illeti, ahhoz csak úgy dől a pénz meg az ajándék, mintha zsákból öntenék.

Eleintén eleget szabódott, de lassankint aztán maga is hinni kezdte, hogy a veres esernyő, mely napról-napra fakóbb, vedlettebb, isteni eredetű lehet. Nem egyenesen az ő imádságára lőn-e odateremtve a lányka védelmére s nem ebből ered-e jólétének, vagyonának, melyért imádkozott, minden forrása.

«Uram Jézus, – mondá azon a szomorú reggelen – tégy csodát, hogy a gyermeket nevelhessem.»

S íme, a csoda megtörtént. Pénz, jólét, gazdagság árad az egyszerű rongyos esernyőbül, mintha a mesebeli bárányka volna, mely ha megrázza magát, aranyak potyognak a gyapjából.

Az esernyő híre a magas körökig is feljutott. Maga a beszterczei püspök ő méltósága is kiváncsi lett rá s maga elé idézvén a papot az esernyővel egyetemben, miután megvizsgálta és elmondatta -37- magának a történetét, ájtatosan keresztet vetett magára:

Néhány hét mulva még többet is tett a püspök. Rendeletet adott ki János papnak, hogy az ereklyét ne magánál tartsa ezentúl, hanem a sanctuariumban, a templom holmija között helyezze el.

Mire János pap nyomban visszafelelt, hogy az említett esernyő voltaképen a hugát, kiskorú Bélyi Veronkát illeti és neki nincs joga azt elvenni, hogy a templomnak adja. Mihelyt azonban nagykorú lesz a lányka, semmi kétség, a templomnak fogja ajándékozni.

De nem csak a papnak vált javára az esernyő, ki csakhamar igavonó barmokat szerzett be s nagy gazdaságot kezdett művelni, néhány év mulva pedig csinos kőházat építtetett, fogatot tartott, hanem Glogova községét is emelte. Nyarankint egész rajokban jártak a környékbeli fürdőből úri asszonyok, sokszor grófnék is (többnyire vén grófnék), hogy az esernyő alá állva, egy imádságot elmondhassanak s ezek számára egy vendéglő is épült, szemben a paplakkal, a Csodatevő esernyőhöz czímezve. Egyszóval Glogova szemlátomást emelkedni kezdett, a haranglábat a sok látogató miatt megrestelték a helybeliek s takaros ólomfedeles tornyot húztak fel a templomra, abba két új harangot hozatván Beszterczéről. Srankó János a halál országából való visszatérése emlékeül egy gyönyörű szent-háromság-szobrot faragtatott a templom elé. A nevelőnő (mert Veronka mellett kalapban járó nevelőnőt tartott idővel János pap) tele ültette a pap udvarát georginákkal és fuksziákkal, aminő virágokat még -38- glogovai szem nem látott. Minden megszépült, megcsinosodott (kivévén Adamecznét, mert az még csunyább lett azóta) s annyira ment a glogovaiak dölyfe, hogy vasárnaponkint délután, mikor az emberek ráérnek össze-vissza fecsegni mindenfélét, immár azt kezdték feszegetni, nem jó volna-e egy kálváriát építeni Glogován, olyanformát, aminő Selmeczen van, hogy a búcsús népek ide seregelvén, koronkint pénzt és elevenséget hoznának ő nekik. -39-

A TAPINTATLAN GREGORICS.

Élt évekkel ezelőtt (tudniillik történetünk kezdete előtt) Beszterczebánya szabad királyi városában egy Gregorics Pál nevű ember, akit közönségesen tapintatlannak neveztek, pedig egész élete arra volt bazirozva, hogy másoknak tessék. Gregorics Pál mindig a Népszerűség után futkosott, aki csinos kaczér leány s mindenütt a Kritikával találkozott aki mérges arczú, vasvillaszemű boszorkány.

Gregorics Pál az apja halála után született, még pedig a temetési naptól számítva kilencz hónapra s már ezzel is bizonyos tapintatlanságot követett el a mamája iránt, aki különben igen tisztességes asszony volt. Ha néhány héttel hamarább születik, sok kellemetlen pletykának ejti kútba a magvát. De erről végre is nem tehetett semmit Gregorics Pál; nagyobb baj volt az a többi élő Gregoricsnak, hogy egyáltalán született, az örökség most már többfelé ment.

A gyerek satnya volt, a többi Gregoricsok (a Gregorics Pál felnőtt fivérei) egyre a halálát lesték, de Gregorics Pál nem halt meg (hiszen azért volt tapintatlan embernek predestinálva), hanem fölnevekedett, -40- nagykorú lett s átvette vagyonát, melynek nagyrésze időközben elhalt anyjától maradt, ebben nem osztakoztak az első feleségtől származó gyerekek, pedig ez volt a sok, bár az apja után maradt örökrész se mondható éppen jelentéktelennek, mert az öreg Gregorics jócskán gyűjtött a borkereskedésből. Akkoriban még könnyű volt e téren meggazdagodni azon a vidéken. Bor még volt, zsidók ellenben még nem voltak. Ma már az akkori borkereskedői kellékből sok hiányzik, hanem a Garam vize, az még megvan.

Gregorics Pálnak szeplős arczot és veres hajat adott a természet, amivel az a megkülönböztetés jár az emberi szájakon, hogy a veres ember egy se jó. No hát majd bebizonyítja Gregorics Pál, hogy ő jó lesz. A közmondások is csak öreg fazekak, amikben már egész nemzedékek főztek. Egyet ezekből a fazekakból Gregorics Pál is összetör. Olyan jó lesz, mint a falat kenyér. Olyan puha lesz, mint a vaj, amely egyformán engedi magát rákenni fehér és fekete kenyérre.

Elhatározta lelkében, hogy nagyon jó lesz, hogy nagyon szeretetreméltó lesz és egész életczélja abban állott, hogy szeressék az emberek.

És ő jó is volt lépten-nyomon, de mit ért, ha valami gonosz dzsin, aki előtte járt, mindig úgy igazította fel az emberek eszét, hogy azok félszegen itéljék meg a cselekedeteit.

Mikor hazajött Pestről (ahol a jogi tudományokat frekventálta), amint először megjelent a piaczon és bement egy trafikba, finom havannaszivarokat vásárolni, mingyárt megindultak a beszterczei nyelvek.

– A ficzkó harminczöt krajczáros szivart szí. -41- Ohó! Hát így vagyunk? Hiszen ez egy kolosszális tékozló! – Majd meglássátok, hogy a szegények házában fog meghalni! Oh, ha szegény apja felkelhetne a sirjából és az látná, hogy harminczöt krajczáros szivart szí. Uram Isten! Az öreg szárított krumplileveleket kevert a dohánya közé, hogy több legyen s kávéaljjal locsolgatta, hogy lassabban égjen.

Gregorics Pálnak a fülébe jutott, hogy a drága szivarjai megbotránkoztató feltünést keltettek a városban, mire rögtön rátért a rövid két krajczáros szivarokra.

– Ez a Gregorics Pali voltaképen egy közönséges knikker. Nagyobb kutya lesz ez még az apjánál is. Pfuj, de utálatos a fösvénység!

Gregorics Pál igen megrestelte, hogy őt knikkernek tartják s a legelső alkalommal, midőn egy jótékonyczélú bálon megjelent, (a tűzoltói egyesület bálján, melynek lady patronesse-e a főispánné volt s melyen a meghívók szerint «felülfizetések elfogadtatnak,») husz forinttal váltotta meg a két forintos belépti jegyet, gondolván magában: «Gregorics Pál be fogja nektek bizonyítani, hogy ő nem knikker.»

Hallatlan szemtelenség az, hogy egy Gregorics rá mer liczitálni a főispánra, egy báró Radvánszkyra.

Radvánszky tiz forintot ad a jegyért, Gregorics oda dob huszat. Hiszen ez valóságos inzultus! Egy borkereskedőnek a fia! Milyen század ez, Istenem uram! Egy bolha nagyobbat mer köhinteni, mint -42- egy oroszlán. Milyen század! Milyen csodálatos egy század!

Akármibe kezdett a világon a szegény Gregorics Pál, az mind ellene fordult. Ha összeveszett valakivel és nem engedte magát, azt mondták rá, «krakéler», ha összeveszett és ő engedett, azt mondták rá, hogy «poltron».

Eleinte, bár elvégezte a jogot, semmi foglalkozáshoz se nyúlt, néha kikocsizott vadászni a birtokára, mely egy mérföldnyire feküdt a várostól, ezt örökölte az anyja után, máskor elrándult pár napra Bécsbe, ahol egy bérháza volt, szintén az anyja után, abból állott az egész foglalkozása, ami valóságos megvetést idézett elő a munkás beszterczei társadalomban.

– Gregorics Pál – mondák – egy földterhe. Egy szalmát nem tesz keresztbe egész heteken át. Minek él a világon az ilyen here?

Gregorics Pálnak ez is a fülébe jutott s belátta, hogy az embereknek igazuk van, az életet nem szabad áthenyélni. Úgy van, úgy, minden ember szolgálja meg azt a kenyeret, amit megeszik.

Gregorics Pál ajánlkozott, hogy ő is szeretné szolgálni a városát vagy a megyéjét az eszével.

No ’iszen, csak az kellett Gregorics Pálnak. Száz nyelv öltődött ki legottan a terve ellen. Mit? Gregorics Pál valami akar lenni? Itt nálunk? Hát nem szégyenli magát? Más szegény ember szájából kivenni a kenyeret, mikor ő neki kalácsa van. A mi kis hivatalok itt vannak, hagyja meg ő azokat olyanoknak, akik rászorulnak.

Gregorics Pál belátta, hogy ez is igaz és lemondott a hivataloskodásról, a közügyekről, mindinkább visszavonult a férfitársaságokból s elhatározta -43- hogy megházasodik és családot alapít. Hiszen elég tiszteletreméltó szép hivatás ez is.

Kezdett járogatni egyes házakhoz, ahol csinos lányok voltak s hol őt mint jó parthiet szivesen is fogadták, de az intrikus féltestvérei, akik mindig remélték, hogy a vézna köhécselő emberke egyszer mégis meghal, minden szövődő viszonyát elrontották hallatlan ravaszsággal és cselekkel (amikről érdemes volna egy külön beszélyt írni) úgy, hogy Gregorics Pál annyi kosarat kapott egymásután, hogy elhíresült róluk az egész országrészben. Később talán akadtak volna leánykák, akiket már nagyon nyomott a párta (mert súlyos dísz ám ez is egy kis idő multán), de ezeket már a szégyen tartotta vissza. Hogy is ne? Hozzá menni ahhoz a legényhez, aki már annyi leánynak nem kellett. Ki akar a kosarak királyának a királynője lenni? No ugyan senki sem!… Szent András estéjén sok ólom megolvadt, sok ólom összekeményedett a Garam-menti udvarházakban, de bizony egyikből se bonyolódott ki a Gregorics Pál alakzata. Egy szó mint száz, ezeknek az ábrándos bakfiseknek nem kell Gregorics Pál. Poézis kell még ő nekik és nem pénz. Lehet, hogy valami vén lány könnyebben nyúlna a gyűrűje után, azok fürgébbek…

De a fiatal leányoktól nem egy ugrás a vén leányok; az két ugrás: közbül a menyecskék vannak. A vén leányok az utolsó stáczió.

A bakfisek és a vén leányok két külön világ. Gregorics Pálról azt mondják a kis Karolinának, a bakfisnek, hogy vért köp s erre a kis Karolin megijed és a Gregorics Pál másodszori látogatásánál már csak a szánalom van abban a kicsi, sebesen kopogó szívben, mely még tegnap a négylovas hintó -44- láttára egészen más érzelmeket igyekezett oda bedisputálni. Ah szegény Gregorics Pál! Vért köp a szegény Gregorics Pál! Milyen szerencsétlenség! Hiába rázza künn a szán elé fogott gyeplős ló a nyugtalan fejét, ma már nem szól olyan hetykén a csengetyűje. Hiszen Gregorics Pál vért köp.

Oh te kis bamba Karolin! Tudom, elhiszem neked, hogy csunya, satnya ember ez a Gregorics Pál, de milyen gazdag és végre is ő a saját vérét köpi – hát mi közöd neked hozzá?

Hidd meg nekem, hogy Rozália, aki mindössze tíz évvel járt előtted a «madamehoz», már nem volna olyan édes kis mamlasz, mint te. Rozália már filozóf és ha azt mondanák neki Gregorics Pálról, hogy vért köp, azt gondolná magában:

És mélyen alul az agy fenekén, ahol azok a sugalmak vannak, amik még nem válhatnak szavakká, mert még nem is gondolatok, csak önző érzések lerakódott iszapja, mélyen alul már ott rejlenék a számítás:

Ah kis bakfisek, ti még nem ösmeritek az életet: a hosszú szoknyát már rátok adta az édes mama, de az eszetek még rövid maradt. Ne haragudjatok rám, hogy ezt a szemetekre vetem, de kénytelen vagyok, hogy az olvasó előtt megindokoljam, miért nem kapott közületek feleséget Gregorics Pál.

A dolog igen egyszerű. A kinyilt rózsa már nem tiszta; méh fürdött a kelyhében, bogár hált -45- már benne, de a feslő bimbó belsejében még egy porszem sincsen a földiekből.

Ezért kapott annyi kosarat Gregorics Pál a bakfisektől; kezdte is belátni apránkint (mert mondom, igen jó ember volt), hogy csakugyan nem neki való a házasság: a bakfiseknek igazuk van, ha kifogásolják, hogy vért köp. A vér végre is valami egyébre való.

Elhatározta, hogy nem házasodik meg, hát oda se nézett többé a lányokra, csak a menyecskékre. Azok körül kezdte csapni a levet, a szép vérbélű Vozárynénak Bécsből hozatta a bokrétákat, a délczeg Muskélyi Mátyásnénak a kertjében egy szép este ötszáz fülemilét eresztett el, amiket nagy fáradsággal fogdostatott össze valahol Erdélyben. Egy nagy-enyedi madárkereskedő liferálta. Bámult a szép asszony, mikor vánkosain hánykolódott azzal a habtestével, hogy miért énekelnek ma éjjel olyan szépen a madarak?

A menyecskéknek udvarolni, az egy reális mérték. A bakfisek se itélik meg helyesen a férfit, a vén leányok se, mindeniknek ferde a nézőpontja, mindenik egy csalfa vesszőparipán nyargal, hanem a menyecskék, akik a tudás fája alól nézik, akik se nem álmodnak már, se nem türelmetlenek többé, egészen higgadtan megmutatják, mennyit ér egy férfi. Az a helyes súly, amennyit a menyecskék előtt nyom valaki.

Gregorics Pál, mit tódjuk-fódjuk a szerencsétlenségét, nem sokra vitte a menyecskéknél sem. Mindenütt az asszony adott ki rajta, nem a férj, pedig az ember egyenesen a férjekre utazik, hogy ők toporzékoljanak a legvégén.

Nagyon, de nagyon únta már magát, nem tudva mihez kezdjen, mikor a szabadságharcz kiütött. -46-

Ott se vették be. Azt mondták, kicsiny is, vézna is, nem állja ki a hadi fáradságot, csak a sereget csúfitaná. De ő minden áron tenni akart valamit.

– Hiszen nem bánom, ha már éppenséggel velünk akar működni, válaszszon hát valami veszélytelen foglalkozást. A hadjárat is sok irkafirkával jár. Beosztjuk valami irodába.

Gregorics Pál kevélyen, sértődve egyenesítette ki magát, mintha bagoly mimelné a pávát.

– Én a legveszélyesebb foglalkozást szándékozom kikeresni magamnak. Melyiket tartja annak őrnagy úr?

És Gregorics kém lett. Felöltözött amolyan peregrinus-félének (aminő elzüllött alakok akkoriban bőven voltak) s egyik tábortól a másikhoz járt, hasznos szolgálatokat téve a magyar hadseregnek. Még ma is sokan emlegetik öreg katonák a «vörös esernyős emberkét», aki vakmerően tudott keresztülhatolni az ellenséges vonalakon, olyan bárgyú arczot vágva, mintha tizig se tudna olvasni. Keskeny madárképe, felgyűrt nadrágja, ócska, borzas, beütött czilindere s a vörös, kampós nyelű esernyője a hóna alatt feltünővé tették. Aki egyszer látta, nem könnyen felejtette el. Egyszer pedig mindenki látta, mert örökké járt-kelt, mint az Orbán lelke. Kevesen sejtették, hogy mi lehet a dolga, de Dembinszky tudhatta, mert így nyilatkozott róla:

– A vörös esernyős emberke maga az ördög, de a jó ördögök családjából.

A lezajlott csaták után, a síri csöndes időkben -47- ujra visszatért Beszterczére s valóságos embergyűlölő lett. Nagy, ócska kőházából ki sem mozdult. Nem gondolt többé se szereplésre, se házasságra. Az történt vele is, ami az agglegényekkel rendesen, beleszeretett a szakácsnéjába. Egyszerűsíteni a dolgokat, egyszerűsíteni és folyton egyszerűsíteni. Ez a haladás, ez a bölcseség. Ez volt az ő teoriája is már.

Egy asszony arra kell, hogy kiszolgálja az embert, egy pedig arra kell, hogy szeresse az ember. Ez tehát összesen két asszony. De miért ne lehetne ez a két asszony egy személyben is?

Wibra Anna nagy, tagbaszakadt fehérszemély volt, valahonnan Detváról, ahol a férfiak egy ölnél kezdődnek, akár csak hatalmas erdőik szálfái; az arcza elég takaros, de azonfelül szépen szokott esténkint dalolni, mikor az edényeket elmosogatta:

Olyan lágy, behízelgő hangja volt, hogy az úr behivatta egyszer a szobájába, leültette a bőrrel bevont puha székbe. Soha életében nem ült még ilyenben.

– Tetszik nekem az éneklésed, Anka. Csinos hangod van. Itt bent dalolj, hogy jobban halljam.

Anka rá is gyujtott egy melankolikus tót dalra, a «besorozott legény levelé»-re, aki elpanaszolja szeretőjének a viszontagságait:

Aztán egyre közeledett ahhoz a csodálatos gégéhez és elkezdte a kezével simogatni, mintha csak a gégének különös alkotása érdekelné. Mindezt csendesen tűrte az Anka, hanem amint aztán, véletlenül-e, vagy igazán, lejebb csúszott a Gregorics Pál csontos keze, egyszerre elvörösödött s durczásan eltaszította.

Anka rá sem hallgatott, kiszaladt a konyhába s becsukakozott, hiába jött ki Gregorics Pál utána s hiába ismételgette az ajtónál:

– Nem eszlek meg. Bizony Isten nem eszlek meg. No megállj Ancsura, majd megbánod.

Ancsura másnap ki akart lépni a szolgálatból, de az úr kiengesztelte egy aranygyűrűvel és egy igérettel, hogy egy ujjal se nyúl hozzá többé. Nem eresztheti el, mondta, mert nem tudna hozzászokni másnak a főztjéhez.

– De aztán megtartsa az igéretét a tekintetes úr, mert ha még egyszer legyeskedik, hát megrúgom.

Biz’ az, mi tűrés, tagadás, megint legyeskedett egy idő multán. Ancsura megint el akart menni, de -49- Gregorics Pál megint kiengesztelte egy aranycsattos kalárissal, piros korállokból, aminőt a Radvánszky baronesszek viselnek a templomban, mely olyan szépen fogja magát kivenni izmos, fehér nyaka körül.

Olyan gyönyörű volt a kláris, hogy Ancsura ki se kötötte többé az incselkedések beszüntetését. Elég gazdag az úr, mit takarékoskodjék ő neki?

Sőt még aznap délben, mikor a klárist megkapta, azt a diplomatikus kérdést intézte az öreg szatócsnéhoz, özvegy Botár Károlynéhoz, aki egy kis boltot bérelt a Gregorics-házban:

– Oh te bolondos galagonya, csak tán nem akarsz fülbevalót viselni? Ej Ancsa, Ancsa! Te rosszban töröd a fejedet, Ancsa!

Ancsa megnehezelt és nagymérgesen csapta be az ajtót, hogy egy negyedóráig rezgett, csilingelt a csengetyű.

Hát persze, hogy fülbevalót akart. Miért is ne akart volna? Az ő fülét is csak az az úristen teremtette, amelyik a selyemszoknyás fehérnépekét. És napközben azt is megtudta, hogy a fülkifúrás egy bolhacsípésnél aligha fáj jobban.

Igenis, fülbevalót akart és most már ő volt rajta, ő türelmetlenkedett, hogy Gregorics Pál minél előbb okvetetlenkedjék. Hiszen lehet az ilyet siettetni. Minden Éva leánya kitalálja a módját. Csinosan, takarosan öltözködött, lángszínű selyempántlikát font a kenderszöszke varkocsába, felhúzta a patyolat ingvállat, olyan finomat, mint a légyvesztő papiros, eldobta a kapcsos pruszlikot, amely az idomokat összehúzza, -50- eltakarja, hanem úgy pőrén járt-kelt, férfiszemeknek veszélyesen, hogy azok még a mell pihegését is megláthassák.

Gregorics elég furfangos és ravasz lehetett kémnek az egész orosz és osztrák ármádiával szemben, de egy leány, ha csak együgyű detvai leány is, még százszor ravaszabb Gregoricsnál. A jövő vasárnap már arany fülbevalókkal jelent meg a templomban, ahol a legények és leányok, akik «granatéros»-nak nevezték egymás közt, nyomban összesúgtak nevetgélve.

S valóban néhány hét mulva már az egész város pletykázta a szörnyű eseményt, hogy Gregorics Pálnak viszonya van vele. «No lám, a vén kecske házi sót nyal.» Apró, pikáns szczénákat tudtak elbeszélni, amikben sok burleszk-kómikum volt. A Gregorics Pál testvérei kiszínezve kürtölték a városban…

– Egy Gregorics és egy szolgáló! Szörnyűség! Ilyesmi tán nem is történt soha a világon!

Az idegenek vállat vontak (Ej dehogy nem történt!) és csitítgatták a rokonokat.

– Semmi az. Szinte természetes Hiszen soha se volt egy korrekt dolga se Gregorics Pálnak. De néktek így jobb is, legalább nem házasodik meg és a nagy vagyon rátok marad.

Mi volt igaz belőle, mi nem, biztosan megállapítani nem lehet, de az tény, hogy a hírek szép lassacskán elaludtak s csak évek mulva éledtek fel ismét, mikor azok, akik a komor Gregorics-házba behatoltak, egy picziny fiúgyereket láttak játszadozni a gyepes udvaron, egy ott legelésző báránykával. -51-

Kié ez a fiú? Mit keres az itt? Hogy került a Gregorics-udvarba? Néha maga Gregorics is játszott vele. Aki a bezárt kapu kulcslyukán benézett, láthatta, hogy a különcz Gregorics hasán egy vörös öv van s abból két spárga-szár ágazik ki gyeplőnek, amit a kis ficzkó fog, egy ostorkát tartva a másik kezében.

És a vén szamár poroszkált neki a hámban, aprózta, ficzánkolt, meg futni kezdett, néha-néha el is nyerítette magát.

S azóta még elvonultabb lett, csak ritkán lehetett őt látni, végig csámpáskodni a piaczon (mert mind a két lába balláb volt, amint egy gúnyolódó megjegyezte), kopott, különös ruhájában, melyhez kém korából volt szokva, a vörös esernyővel a hóna alatt, mely télen, nyáron, esőben, száraz időben mindig vele volt s melyet soha se tett le az előszobában, ha látogatást tett valahol, hanem magával vitte és a kezében tartotta folytonosan. Sokszor megtörtént, hogy figyelmeztették: «Tegye le, bácsi, az esernyőjét.»

– Nem, nem, – ellenkezett ő – megszoktam, úgy megszoktam, hogy a kezembe kell lennie; anélkül nem érzem magam jól. Becsületemre mondom.

Sok szó volt arról, miért ragaszkodott úgy az esernyőjéhez? Megfoghatatlan az! Ejh, hátha ereklye? – Valaki mesélte (gondolom a telekkönyvi iktató, Pazár István, aki honvéd volt), hogy ebben az ócska esernyőben hordozgatta volna Gregorics Pál a fontos sürgönyöket és jegyzékeket annak idejében, mert az esernyő nyele üres egy helyen. Hát biz’ az igaz is lehet. -52-

A többi Gregoricsnak, kik az örökséget várták, szemet szúrt a gyanus kis fiú a Gregorics-ház udvarán s addig-addig fürkészték, mig megtalálták a privoreczi katolikus anyakönyvben. (Privoreczen volt a Gregorics Pál falusi birtoka.) «Wibra György törvénytelen»-nek volt bejegyezve, anyja Wibra Anna. Csinos kis fattyú volt, csupa tűz, csupa élet, bele lehetett abba szeretni idegen embernek is. -53-

A kis Wibra Gyuri szépen növekedett, erőteljes, hatalmas ficzkó lett belőle, olyan mellkassal, mint a dob. Gregorics Pál nem győzte mondogatni:

Neki, a szűkmellűnek, a mellkas imponált legjobban, a Gyuri egyéb tehetségei alig érdekelték. Pedig ugyancsak talentumos fiú volt; az öreg nyugalmazott professzor, Kupeczky Márton, aki naponkint órát adott neki az elemi tanulmányokban, lelkesedéssel beszélte Gregoricsnak:

– Nagy tehetség, higyje meg, Gregorics úr. Nagy ember lesz belőle, Gregorics úr. Mibe fogad velem, Gregorics úr?

Gregorics boldog volt ilyenkor, nagyon szerethette a fiút, bár nem mutatta. Gregorics mosolygott ilyenkor és így szólt:

A legfinomabb szivarjaiból kinálta meg az öreg professzort, aki igen szeretett fogadni és fecsegni.

– Nekem még nem volt ilyen geniális tanítványom, higyje meg Gregorics úr. Csupa középszerű kölykökkel vesződöm egész életemben. Ezekre vesztegetem -54- a tudományomat. Elég szomorú érzés, higyje meg Gregorics úr. (S nagy szomorúságát egy csipetnyi burnóttal enyhítette.) Úgy vagyok velük, Gregorics úr, – mint az állami pénzverő. Hallotta már Gregorics úr? Mit, hogy még nem hallotta? Hát egy nagy darab arany veszett el a minap a pénzverőben. Keresik, nem találják. Nosza nagy vizsgálat kerekedik s kisül, hogy a nagy darab aranyat vigyázatlanságból belevegyítették a rézkrajczárokba. Hát ez az. Hiszen ért engem, Gregorics úr? Az én szellememet néhány generáczión át csupa tökfilkóba töltögetem. Denique, most a vége felé akadok egy igazi talentumra. Hiszen ért engem, Gregorics úr.

Gregorics Pált pedig nem kellett sarkantyúzni; ő már magától is némi túlzott hajlamokat táplált a Wibra-gyerek iránt s közel jártak a valósághoz azok, akik, talán csak a többi Gregoricsok szepegtetése czéljából, egyre jósolgatták: «Az lesz a vége, hogy elveszi Wibra Annát és adoptálja a fiúcskát.» Maga Kupeczky is azt beszélte: «Az lesz a vége. Ki fogad velem, hogy az lesz?»

Az is lett volna; Gregorics Pál maga is erre gondolt, az lett volna – valljuk meg – a korrekt eljárás is, de Gregorics sokkal jobban szerette a kis Gyurit, hogysem korrekt mert volna lenni.

Az események logikus folyása elé két különös körülmény vágódott. Az egyik az, hogy Wibra Anna leesett egyszer a létráról és kitörte a lábát, úgy, hogy egész életére sánta lett s kinek kellene egy sánta szolgáló?

A másik körülmény még jobban facsarította el a különcz szívét. A kis Gyuri megbetegedett egy ízben, elkékült, görcsei voltak, a hideg rázta, azt hitték, meghal. Gregorics félredobott minden álszemérmet -55- oda borult a gyermek ágyacskájára, zokogva csókolta arczát, szemeit, a hidegülő kezét s először szólította a szíve hangján:

Valami csudálatos volt e perczben égnek meredt gyér vörös hajával az öreg Gregorics, látta a gyermek kínját, halálos szenvedését és az ő vézna teste is érezte a kínokat, tagjai rángatózni kezdtek; szíve összetört és a titka kiesett belőle.

– Az én fiam ő. Hallja-e, az én fiam. Egy szakajtó aranyat adok, ha megmenti.

Az orvos meg is mentette, meg is kapta a szakajtó aranyat, amint azt Gregorics a veszély perczében megigérte. Igaz, hogy a szakajtót nem a doktor választotta, hanem Gregorics fonatta külön a zólyomi tótokkal.

A fiút meggyógyította a doktor, de Gregoricsot beteggé tette. Gregorics lelkében nagy gyanút öntött, mert a fiú betegségénél mérgezési tüneteket állapított meg.

No ’iszen, éppen az kellett Gregoricsnak, hogy örökké töprengjen, tépelődjék. Hogyan történhetett ez? Nem ettél szívecském valami ártalmas gombát?

– Nem ettem apabácsika. (Ez volt az új czím. Az «apát» fölvette, de a régi «bácsikát» el nem hagyta.)

Hát akkor mit ehetett? Az anyja is váltig találgatta. Talán ez, talán az? – Meglehet, az eczet volt megromolva az ételben. (Mit is főztünk csak azon a napon?) De az se lehetetlen, hogy a rézedény volt tisztátalan. Gregorics keserűen rázta a fejét. -56-

Gregorics mást gondolt, nem közölte gyanúját, de ott volt a legtitkosabb gondolatai közt, furkálta, emésztette, álmát, étvágyát rontotta. Gregorics testvéreire gondolt. Azoknak a keze ez. Az örökségért kinyujtott kéz ez.

Most már örökre vége volt a terveinek: adoptálni a fiút, megadni neki a nevet és a vagyont.

– Nem, nem. Az életébe kerülhetne, megölnék, ha az útjukba állítanám. Tehát nem állítom az útjukba.

Megállapított egy új rendszert. A védelem taktikáját. És az kegyetlen és bolond taktika volt. Ráparancsolt a fölébredt fiúra, hogy szólítsa őt ezentúl tekintetes úrnak és ne szeresse többé.

– Az csak afféle tréfa volt, – mondá – hogy apádra játszottam magamat. Megértetted-e?

Az öreg Gregorics reszketett, lehajolt, lecsókolta a könyeit és a hangja véghetetlenül szomorú volt.

– El ne mondd senkinek, hogy megcsókoltalak. Mert nagy veszedelem érne, ha megtudnák.

Valóságos óvatossági hóbortba esett. Kupeczkyt odavette a házhoz és annak éjjel-nappal ügyelnie kellett a fiúra s minden ételt előbb megkóstolni. Ha a fiú kiment a zárt kapujú házból, előbb levetkőztették otthon, a bársonyzekét meg a csinos lakkczipőket lehúzták róla, hadd szaladgáljon odakünn mezitláb, rongyosan (külön ócska, piszkos ruhát szereztek be erre), hadd kérdezgessék a városban:

Sőt, hogy teljesen elaltassa a rokonokat, a Mari testvére, férjezett Panyókiné egyik fiacskáját felkarolta, hogy ő fogja oskoláztatni. El is vitte Bécsbe a Teréziánumba, tartotta úri fénynyel, herczegek, grófok gyermekei közt, a többi unokaöcscsöknek is egyre küldözgette az ajándékokat, úgy, hogy a Gregoricsok, akik soha se szerették Pál öcscsüket, kezdtek vele apránkint kibékülni.

Magát a kis Gyurit, mikor megjött a latin iskolák sora, elküldték messze eső országrészekbe, Szegedre, Kolozsvárra, ahova a rokonok ármánya el nem érhet. Ilyenkor Kupeczky is eltűnt a városból nagy titokban. Pedig bizony kimehetne akár dobszóval, a kutya se kérdezné, hova megy.

Kétségkívül volt valami túlzás e roppant elővigyázatban. De hisz éppen a túlzások képezték a Gregorics Pál alapjellemét. Örökké a határmesgyén járt. Ha valami bátor dologra adta magát, merészebb volt az ördögnél s ha megszállotta a félelem, ezer rémet látott elősuhogni minden szögletből. A szeretete is túlzott volt a Gyuri iránt, a félelme is túlzott volt a Gyuri miatt, de erről ő nem tehetett.

Míg a fiú szépen fejlődött és kitűnő sikerrel végzett osztályt osztály után, azalatt a vörös esernyős emberke kezdte a fekvőségeit eladogatni. Azt beszélte, hogy egy nagy birtokot vett Csehországban. Ennek a vételárához el kellett adnia a bécsi bérházat, nemsokára azután valami czukorgyárat épített a cseh birtokán, mire vevőt kellett keresni a privoreczi jószágára. Akadt is rá mingyárt egy gazdag -58- kassai kereskedő. Volt mindebben valami rejtélyes, titokzatos, hogy a kis vörös emberke most öreg korában ilyen nagy változásokba ereszkedik. Egy szép napon a beszterczei házát is átiratta Wibra Annára. És a kis emberke olyan víg volt, olyan fürge, megelégedett volt, mint azelőtt soha. Ujra járt a társaságokba, érdeklődött, fecsegett, kellemeztette magát, felváltva ebédelgetett a testvéreinél, czélzásokat ejtve el itt is, ott is: «Hiszen nem viszem el a hátamon a másvilágra, amim van.» Ujra látogatni kezdte az asszonyokat, akiknek hasztalanul udvarolt fiatal korában, azonfelül gyakran utazott el kopott esernyőjével a hóna alatt, melyet soha el nem hagyott, hetekre, hónapokra. A városban már nem igen törődtek ezzel: «Bizonyosan a cseh birtokaira ment az öreg.»

Ezekről a cseh birtokokról keveset beszélt, pedig kivált a testvérek sok érdeklődést mutattak. Egyik-másik ajánlkozott is, hogy szeretné egyszer elkísérni, mert még nem látta Csehországot stb., de Pál úr mindíg ki tudott siklani a kérdések alól s egyáltalában nem látszott sokat foglalkozni elméjében ezzel a birtokával.

Amit annál is inkább megtehetett, mert nem volt ő neki egyéb cseh földje, csak amennyit a körme alatt hozott egyszer Karlsbadból, ahol a veséjét gyógyítgatta. Az egész csehországi birtok csak a rokonok számára volt kigondolva.

Gregorics Pál egyszerűen pénzzé fordította mindenét, hogy egy bankba tehesse és odaadhassa a fiának. Egy bankutalvány lesz az öröksége, egy darabka papiros, amit senki se lát, amit a mellényzsebébe eltehet s mégis gazdag ember lesz belőle. Szépen, okosan volt kigondolva. Nem is a cseh birtokaira -59- utazgatott tehát, hanem azokba a városokba, ahol Gyuri tanulgatott az ő öreg mentorával.

Ezek voltak az ő boldog hetei, az egyedüli verőfény életében, amikor szabadon szerethette a gyereket, akiből csinos, súgár termetű diák lett, első eminens az osztályban s jellemre, magaviseletre is kiváló társai közt.

Az öreg hetekig ott maradt egyhuzamban «Mátyás városában» (ahogy Szegedet nevezik) s kigyönyörködte magát a Wibra Gyuriban. Gyakorta lehetett őket látni sétálgatva a Tiszaparton s amint Kupeczkyvel meg a Gyurival tótul beszélgetének, minden élő lélek megfordult a csodálatos hangok hallatára, hogy miféle szerzet, a babiloni torony melyik megkompolyodott nyelvű építőmunkásának a származékai?

Gregorics ilyenkor csak a fiúnak élt. Az utolsó leczkeóra után ott várta már az iskola kapujában s a fiú szeretettel futott feléje – pedig a gonosz nebulók, kikről azt hinné az ember, hogy az eszük a pige-játékon és a labdán kívül nem vet más világi dolgokra, eleget csúfolódtak vele a vörös emberke miatt. Azt beszélték, hogy az maga a pokolbeli sátán, ő készíti Wibra Gyuri penzumait, ő önti a fejébe egy varázsmondattal a feladott leczkét, könnyű így első eminensnek lenni. Volt olyan gézengúz is, aki mennyre-földre esküdözött, hogy a rejtélyes öregnek lólába van, ha a csizmáját leveti. A rongyos vörös esernyőnek is, melyet mindig magával hordott, valami varázslatos tulajdonságát képzelték, olyanformát, mint az Aladin lámpájáé lehetett. Parocsányi Pista, aki a legjobb verselő volt a klasszisban, egy disztichont is írt a vörös esernyőre, melyet gyakran szavaltak az első eminens bosszantására az -60- irígyei. De meg is kapta érte Parocsányi a honoráriumot Wibra Gyuritól, olyan nyaklevest, hogy orrán, száján vér buggyant ki.

A Gyuri fiút ezentúl bosszantani kezdte a rongyos vörös ernyő, mely nevetségessé tette osztálytársai előtt az «apabácsit» s egy nap maga is előhozta Gregoricsnak:

– Kinevetik érte az apabácsikát, higyje meg. A diákok már verset is írtak rá.

– Mondd meg, kis cselédem, a diákoknak, hogy nem mind arany, ami fénylik, ezt eddig ők is tudják, de tedd még hozzá, hogy némelykor arany lehet az is, ami nem fénylik. Majd egyszer megérted te ezt. Majd ha nagy leszesz.

Elgondolkozott egy darabig, szórakozottan piszkálta a csillámló fövenyt az esernyő nyelével s aztán hozzátette: «Ha majd tied lesz az ernyő.»

Gyuri egy kedveskedő grimaszt csinált a mozgékony ajkszögleteivel és arczával.

– Köszönöm szépen apabácsika. Már látom, hogy a névnapomra szánta… de csak nem a megigért ponny helyett?

És csintalanul kaczagott. Mire az öreg is nevetni kezdett, megelégedetten simogatva négy-öt szőrszálból álló bajszát. Volt az ő nevetésében valami ravaszkás, jelentőségteljes, mintha befelé, a saját lelkének nevetne.

– Nem, nem, a ponnyt megkapod. De biztosítlak, hogy egyszer majd hozzád kerül az esernyő, és jó lesz a felhők, esők ellen. -61-

Milyen makacsság! gondolta Gyuri. Ezek az öreg urak úgy ragaszkodnak a megszokott tárgyaikhoz és túlbecsülik őket. A Havránek professzor úr is negyvenegy éve faragja a tollakat egy és ugyanazon peneczilussal, csak a nyelet és pengét változtatta azóta néhány izben. Hanem egy epizód a Gyuri fejébe is szeget ütött s végkép abbanhagyta a kisérleteket az esernyő ellen. Egy nap a «Sárgára» csónakáztak. A Sárga egy picziny sziget, mely a Maros és a Tisza összefolyásánál képződött, s ahol a fölséges halpaprikást főzik a szegedi öreg halászok. Az ifjabbja már nem tud deákul. Pedig ez az egyetlen étel, aminek a főzéséhez szükséges a deák nyelv, már természetesen a kecsegén, harcsán, a paprikán és a Tiszavizen kívül. Így vagyon ez feljegyezve Márton híres szakács-könyvében s voltaképen oda czéloz, hogy asszony halpaprikást nem tud főzni, vagy pedig nem lehetetlen, hogy a szegedi halászok régi hármas regulájára vonatkozik, melyet a halpaprikások főzésénél idők kezdete óta szem előtt tartottanak: «habet saporem, colorem et odorem» (Megvan az íze, színe és illata).

Hát mondom, a Sárgára rándultak ki, Kupeczky, Gregorics és Gyuri. Amint már a parthoz ért volna a lélekvesztőjük, valami bolynak nekiment és félre billent. Az éppen felállni akaró Gregorics megtántorodott, elveszté egyensúlyát, elesett a csónakban s ijedtében kiejtette az esernyőjét, úgy, hogy az egyenesen a vízbe pottyant, s az ár szép csendesen vinni kezdte lefelé.

Gregorics felkiáltott: «Jaj az esernyőm!» Arczán síri sápadtság ömlött el. Szemeiből a rémület beszélt. A két evezős mosolygott, az öreg Ördög Márton fitymálva jegyzé meg, áttolva pipáját a másik agyarára: -62-

– Nem nagy kár érte, nemzetes uram. Nem volt az már való, csak a búzaembernek a kezébe. (Búzaember a rongyokból felöltöztetett báb, aki a verebek elijesztésére van hivatva a búzák között.)

Az evezősök összenéztek, a fiatalabbik, a Börcsök Jancsi kezdte a csizmáit lehúzni:

– Itt a száz forint – szólt lelkendezve Gregorics, kihúzva fekete bőrtárczájából a százas bankjegyet.

Börcsök Jancsi, a szegedi «superek» egyik csinos példánya, Kupeczky felé fordult.

– Nem bolond ez az úr? – kérdezte a maga lassú tempójában, mialatt az esernyő csendesen ringott a víz felületén s ment egyre tovább a lusta magyar Nilus bordás hátán.

– Nem, nem, – felelte Kupeczky, kit szintén csodálkozásba ejtett a Gregorics különös ragaszkodása az esernyőhöz. – Nem éri meg, domine spektabilis, becsületemre mondom; nagy bolondság…

Börcsök Jancsi már ekkorra lehúzta a csizmáit, levetvén a mándlit, egy szempillanat alatt beugrott a vízbe, mint egy fürge béka s elkezdett az esernyő után úszni; Ördög Marczi nem győzte utána kiabálni:

– Nagy szamár vagy Jankó! Mit csinálsz Jankó? Szállj ki Jankó! Ne kínozd magad ok nélkül. -63-

A megijedt Gregorics hozzáugrott, magánkívül megragadta egyik kezével a nyakravalóját és fojtogatni kezdte.

– No hát mi légyen ez? Csak nem akar az úr megfojtani? Ereszsze el a kendőmet!

– De mikor arravaló a tyúk, hogy oktassa a csirkét – mentegetőzött Ördög Marczi. – A víznek nagy itt a sebje, utól nem éri az esernyőt, de minek is, mert eljön magától egy félóra mulva a «Sárga» túlsó partján, minthogy karikára fordul meg a víz a sziget körül. Egy félóra alatt kiterítik a halászok túl a nagy ólmos hálót s az úrnak az esernyője beleszalad egész bizonyosan, még akkor is, ha valami nagy hal lenyeli addig. Legfeljebb kiveszszük a hasából.

Úgyis lett, ahogy a vén halász mondta, az esernyő belekerült a hálóba, s nagy volt öröme Gregoricsnak, mikor ujra kezében tarthatta kedvencz jószágát. Egész jó szívvel fizette ki a száz forintot Börcsök Jánosnak, habár csakugyan utól nem érte az esernyőt, még tetejébe megajándékozta gazdagon a halászokat is – kik telekürtölték másnap a várost a különös történettel, hogy egy bolond vén ember száz forintot adott az esernyő kihúzásáért. Ilyen kövér harcsa se volt már a Tiszában réges-régen. Találgatták szerte az irigy «fisérek», meg a piaczi kofák.

– Ostobaság! Van is száz forintot érő vászon a világon. Piros kanavász volt, az is rongyos, foltos.

– Szeszélyes ember, de jó ember – mentegette Gyuri. – Ki tudja, milyen emlékek kötik az esernyőjéhez? -65-

Az eset egyébiránt csak később, évek mulva nyert jelentőségében, mikor már senki sem emlékezett rá, mikor már Gyuri is elfelejtette, Kupeczkynek pedig éppenséggel nem juthatott többé eszébe, mert az öreg mentort arra a villámként lecsapott hírre, amit a sürgöny hozott egy napon Beszterczebányáról, hogy Gregorics Pál meghalt, egyszerre kilelte a hideg, maga is ágyba feküdt és így szólt zokogó tanítványához:

– Meghalok, Gyuri. Érzem, hogy meghalok. Gregorics tartotta bennem a lelket. Azaz én tartottam a lelkemet az ő kedveért, de mostan kieresztem. Végem van. Nem tudom, mi lesz belőled, szegény fiú! Gondoskodott-e rólad Gregorics? De én rólam nem gondoskodott. Hiába minden, érzem, hogy meghalok. Fogadni mernék.

És megnyerte volna a fogadást, mert az öregre csakugyan olyan leverőleg hatott a Gregorics halála és a későbbi hírek, hogy soha többé fel nem kelt az ágyból. A temetésre hazautazott Gyurit egy hét mulva értesíté a gazdasszonya, hogy a mentor is meghalt, küldjenek temetési költséget.

De mi volt a Kupeczky halála a Gregoricséhoz képest? A vén molyra csakugyan nem volt többé -66- szükség, jól tette, hogy elment, nem igen vette azt most észre senki. Szépen, szerényen vonult el a másvilágra, ahogy illik, míg élt, se zavart sok vizet. Itt volt, elment, punktum. Hanem Gregorics Pál ezt a dolgot is czifrán csinálta.

Éppen zöldcsütörtökön történt, hogy az öreg úgy déltájban gyomorgörcsökről kezdett panaszkodni, nagyon elsápadt és nagy fájdalmakat érzett, lefeküdt, melegített zabzsacskókat kért a gyomrára. Ancsura behozta a zabot és megigazgatta a vánkosait. Gyomorgörcsei csillapodtak egy kissé, de rettenetes bágyadtság fogta el, egész estig aludt.

– Add ide Ancsura az esernyőmet, tedd ide a fejem alá. Így ni, most már jobban érzem magamat.

– Borzasztó álmom volt, Ancsura. Azt álmodtam, hogy ló lettem s elvittek a vásárra. Eljöttek a bátyáim, az unokaöcséim és alkudtak rám. Én pedig szepegtem, hogy melyik vesz meg. A Boldizsár bátyám felnyitotta a szájamat, megnézte a fogaimat és így szólt: «Nem való ez már semmire, csak a bőre ér öt forintot.» Amint így alkudoznak felettem, odajön egy kaszás ember, megveregeti a lapoczkámat. Jaj, még most is fáj tőle az oldalom. Érzem Ancsura, itt veregetett meg. «Enyém a ló – mondá, – én megveszem.» Ránéztem a kaszás emberre, hát a halál volt. De a kötőféket nem adom – ellenkezett a gazdám. «Úgy se baj, – hagyta rá a kaszás ember, – majd hozok én mindjárt egy kötőféket a szomszéd boltból, várjon rám, mindjárt jövök.» Erre ébredtem fel, Ancsura. Borzasztó ez! -67-

A rőt hajszálai égnek álltak s a halántékán halálos verejték gyöngyözött. Ancsura egy kendővel törülgette.

– Ostobaság, higyje meg, hogy ostobaság. Az álom nem az égből jön, hanem a gyomorból.

– Nem, nem – nyögdécselte a beteg, – érzem, hogy végem van, érzem. Csak annyi időm van Ancsura, míg az a kötőféket elhozza. Ne vigasztalj engem, nem szeretem az üres fecsegéseket, hanem adj hamar tintát, papirost, egy sürgönyt teszek fel a fiúnak, Gyurinak, hogy rögtön jőjjön haza. A gyereket bevárom. Igen, bevárom.

Odatoltak neki egy asztalt s gyorsan, erőteljesen leírta egy papirra: «Jőjj gyorsan haza, az apabácsika haldoklik, valamit át akar neked adni. Anyád.»

Nyugtalan volt, míg az inas haza nem jött. Háromszor is kérdezte. Végre hazajött, de rossz hírrel. A táviró-hivatal már be volt csukva, nem lehetett a sürgönyt feladni.

No semmi az, majd feladjuk reggel. Az úr úgyis csak képzelődik, nem lesz semmi baja, hanem annyira ideges, hogy nem szabad felbosszantani. Mondja csak odabent, hogy a sürgöny elment.

Ez a hazugság megnyugtatta, egészen megkönnyebbült. Kiszámította magának, hogy mikorra jöhet meg a fiú. Holnapután délre bizonyosan itt lesz.

Csendesen aludta át az éjet, reggelre fölkelt, nagyon sápadt volt, nagyon gyenge, de feljárt, tett-vett, rakosgatott a fiókjában, régi emlékei közt. Ancsura azt gondolta magában: «Fölösleges a sürgönyt elküldenem, nem lesz semmi baja, már most is jobban van, egy pár nap alatt helyre jön.» -68-

Egész nap csetlett-botlott, délután bezárkózott irószobájába, megivott egy üveg tokaji aszút és folytonosan írt. Ancsura egyetlen-egyszer kérezkedett be hozzá, megtudni, nincs-e valamire szüksége?

– Az oldalom fáj, az a hely fáj, ahol a kaszás ember megveregetett álmomban. Odabenn fáj valami.

Estefelé elhivatta a közjegyzőt, Sztolarik János urat. Nagyon víg volt, mikor a közjegyző jött, még nevetett is. Leültette és még egy üveg tokajit hozatott.

Ez még az apjától maradt rá, a híres borkereskedőtől, abból az időből való bor volt, amikor kétszer szüreteltek Tokajban: egyszer februárban, egyszer októberben. Csak a királyok isznak olyat.

A «februári termés» az előbbi évben korán beállott tél miatt künn volt a tőkén egész tavaszig. Képzelhető, hogy a megtépedt szőlőnek micsoda sajátságos finom és erős leve lett. A megboldogult Gregorics «Lebensretter»-nek nevezte ezt az italt, váltig mondogatván: «Ha az öngyilkos két kupiczányit iszik meg belőle az aktus előtt, ha nőtlen, násznagyot fut keresni, ha nős: prókátort.» (Vagy nősülni, vagy válni akar, de meghalni nem.)

– Pokoli jó. Ebből ivott keresztapám a születésem napján. Ez volt a kezdet, most én is ezzel szegem be a véget. -69-

Azután ujra koczczintottak. A közjegyzőnek is ízlett a bor. Gregorics úr egy bepecsételt iratnyalábot húzott ki a zsebéből:

– Ebben a végrendeletem van, Sztolarik úr. Azért hivattam, hogy átadjam megőrzés végett.

– Korán van ez még – jegyzé meg Sztolarik úr, átvéve az iratot. – Minek siet úgy?

– Azt már én jobban tudom, mint ön, Sztolarik úr. De igyék még egy kupiczával, igyék még. Hagyjuk a halált. Az most a kötőfékre alkuszik. Érdekesebb az, Sztolarik úr, hogy miképen jutott az én apám ehhez a borhoz. Az igen csinos dolog.

– Hja, az én apám nagy selyma volt. Furfanggal dolgozott, ahol az egyenes út nem használt. Valamit én is örököltem ebből a furfangból. De az nem az igazi. Ami egyébiránt úgy is mindegy. Egy nábob lakott Zemplénben, egy nagyon gazdag gróf, aki amellett nagy szamár volt. Azaz, hogy csak jó szívű ember volt, szívesen okozott másoknak örömet. Hát ’iszen éppen azért volt nagy szamár. Az apám borokat szokott vásárolni tőle s ha jó vásárt csináltak, mindig megkinálta ebből a nektárból egy liliputi pohárkával. Mint szenvedélyes borkereskedő, természetes, hogy egyre molesztálta a grófot, adjon el belőle vagy két akót, de az hallani se akart róla: «Ferencz császárnak sincs annyi pénze, hogy azt megvehesse.» Hát egyszer, amint éppen ily áldomást innának a lebensretterből, csak elkezd az én megboldogultam sopánkodni: «Oh, de felséges nedv, oh, de remek jószág, jaj ha a szegény beteg feleségem -70- ebből ihatna naponként, ha csak egy gyűszűnyivel vagy két hétig, tudom, helyre jönne.» Mire elérzékenyült a nemes gróf és legott hivatta a pinczemesterét, parancsolván: «Töltesse meg a Gregorics úr kulacsát a «lebensretter» hordóból.» Rá néhány napra vendégei jöttek a grófnak, csinos úri dámák, meg akarta őket kinálni a konty alá való tündéritalból, jelenti azonban a pinczemester: «Nincs már abból egy csöpp se.» – Hát hova tette? – riadt fel a gróf csodálkozva. «Mind bele ment a Gregorics kulacsába, még elég se volt.» Az öregem ugyanis egy három akós kulacsot csináltatott itthon a Pivák kádárnál (az öreg Pivák még ma is él és emlékszik rá), azt vitte el külön béresszekéren Zemplénbe, hogy ezen az úton jusson a borhoz. Hanem igaz-e, hogy nagyon jó? No igyék még az útra Sztolarik úr egy kupiczával.

– Eredj el rögtön a kolompárhoz és végy meg nála egy üstöt. Aztán keress nekem akármi pénzért két kőművest. De el ne mondd senkinek a világon, hogy miben jársz.

Hej pedig éppen ez volt a Matykó gyenge oldala. Csak legalább meg ne tiltották volna. Akkor még talán lehetséges volna hallgatni.

Gregorics Pál behítta a két mesterembert a legbelsőbb szobájába és gondosan becsukta az ajtókat.

– Hát hallgatni csak tud az ember, hiszen mindjárt azon kezdi, mikor a világra kerül.

– Azután is meg lehet vele próbálkozni, – mondá a fiatalabb kőműves, – ha érdemes.

– Hát érdemes. Ötven-ötven forintot kapnak, ha ma éjjel egy olyan nyílást építenek a közfalba, amiben egy üst elfér és azt úgy elcsinálják, hogy nem lehet ráösmerni.

– Csakis ennyi. S azontúl minden esztendőben ötven-ötven forint jár ki a ház gazdájától, amíg hallgatnak a dolog felől.

Gregorics egy rozsdás kulcsot akasztott le a szögről, aztán elől eresztvén a munkásokat, kiment velük az udvarra, pedig terhére esett a járás.

Végig ment a kerten. A kert háta mögött állt a «Libanon», egy kis kő házikó két holdas telekkel, mely tele volt ültetve almafákkal. Fölséges zamatú almák termettek itt. Ezeknek a kedvéért vette meg Gregorics az özvegy papnétól és a kis Gyurinak ajándékozta, mindjárt a nevére is írták. Míg itthon volt Gyuri, ő tanyázott benne Kupeczkyvel, azóta lakatlan, elhagyatott.

A kis házikóba vezette Gregorics a kőműveseket, kijelölvén a helyet a kőfalban, ahová a fülkét -72- vájják, meghagyván nekik, hogy ha készen lesznek, jőjjenek el érte, hogy akkor elvihessék a katlant – annak a befalazásánál jelen akar lenni ő maga egész végig.

Éjfélre készen volt a lyuk. A kőművesek eljöttek és megkopogtatták az ablakot. Gregorics beeresztette őket. Már akkor a szoba közepén állt a katlan. Nem látszott a tetején semmi, csak fürészpor, de azért szörnyű nehéz volt, alig bírta vinni két erős kőműves. Belül volt, ami volt.

Gregorics mindenütt a nyomukban ment. Aztán el nem mozdult addig, míg csak be nem építették, míg csak be nem malterozták.

– Meg vagyok elégedve – mondá Gregorics Pál és kifizette nekik az igért összegeket.

– Azelőtt máskép ment az efféle, – mondá némi fitymálással. – Olvastam is, hallottam is ilyen dolgokról. Azelőtt rendesen kiszuratták ilyen alkalmakkor a kőművesek szemeit, hogy ők se találhassanak többé oda, de az is igaz, hogy nem ötven forintot adtak érte, százszor annyit.

De Gregorics Pál nem állott velök többé szóba, bezárta a házikó erős tölgyfaajtaját és haza ment, lefeküdni.

Reggelre megint fölléptek a gyomorgörcsök, ordított, sokat szenvedett fájdalmában. A borostyáncsöppek és a hasára rakott mustárpapir csak pillanatnyira -73- csillapították. Rettenetes bágyadt lett és a szeme karikáiban valami tompa, kisérteties homály jelent meg. Nyögött, sziszegett és csak egyszer-egyszer mutatott érdeklődést a külső világ iránt.

– Jó ebédet készíts Ancsura, jó ebédet. Mákos csík is legyen, mert a fiú megjön délre.

Maga számára savanyú vizet kért, folyton ivott, egyszerre felhajtott egy egész üveg savanyú vizet, nagyon jól esett neki, rettenetes belső forrósága lehetett.

Déltájban még erősebbek lettek a görcsök s vért kezdett hányni. Ancsura megijedt, sírásra fakadt. Kérdezte, ne küldjön-e orvosért, vagy papért?

– Nem, nem. Én már kész vagyok. Mindenem rendben van. Csak még a fiút várom. Hány óra most?

– Ilyenkor jön meg a postakocsi az utasokkal Eredj, mondd meg Matykónak, álljon ki a kapu elé, várja be Gyurit, hogy behozza a táskáját.

Ancsura a kezeit tördelte kétségbeesésében. Bevallja-e, hogy a sürgönyt nem küldte el a fiúnak? Istenem, milyen nehezen várja.

Nem merte bevallani, inkább csak folytatta az alakoskodást, hogy jól van, kiküldi Matyit.

– Vidd ki Matyinak a tülköt Ancsura. (Egy óriási szarv lógott zöld zsinóron felakasztva a falon.) Fújjon bele, mikor a fiú megérkezik, hogy azzal is elébb tudjam. -74-

Hát biz’ a szarvat is le kellett venni és kivinni, de Ancsura mostan még kevésbbé merte megvallani a mulasztását.

A beteg elcsendesedett ezután, nem nyögött, nem szuszogott, hanem figyelt, föl-fölemelve a fejét a párnákról és a fejéhez támasztott kopott esernyő nyelét megsimogatva a kezével, mintha enyhülést szerezne neki.

A kinyitott ablakon beözönlött a napsugár s a lengedező szél mámorító akáczillatot hajtott maga előtt. Gregorics beszítta és a lelkének egy réges-régen eltompult érzékét még egyszer fölbirizgálta a napsugár és akáczillat.

– Simogasd meg a homlokomat, Ancsura, a tenyereddel, – lihegte alig hallhatóan – hadd érezzek még egyszer asszonyi kezet a testemen.

Behúnyta a szemét, míg Ancsura rajta tartotta kezét a halántékain, úgy látszott, mintha jól esne neki, hogy a feje pántok között van. Egy csepp forróság se mutatkozott a homlokán, még inkább hideg volt és száraz, nem volt meg a bőrnek a rendes nedvessége, szinte porzott, hámlott.

– Az a kutya óra zörög ott, az zavar, az bosszant. Állítsd meg Ancsura hamar, hamar…

Egy ősi óra ketyegett a szomszéd szobában a szekrény tetején. Szép óra volt, még a Gregorics apja vette, mikor egy Szentiványit liczitáltak Gömörben. Ébenfa előcsarnokot ábrázolt két alabástrom oszloppal, aranyos lépcsősorompókkal s az előcsarnokban egy nagy karikájú inga lóbálódzott az egyik faltól a másikhoz, tompa, recsegős ketyegéssel.

Ebben a pillanatban egy hörgő kiáltás hallatszott a beállott csendben, egy idétlen, érthetetlen hang, mintha azt kiáltaná fuldokolva: «Hallom a tülköt, hallom», aztán újra egy hörgés és egy zuhanás.

Ancsura leugrott és a hálószobába rohant. Már akkor minden csöndes volt, az ágy el volt öntve vérrel s Gregorics ott feküdt meghalva, fehéren, nyitott, merev szemekkel. Egyik keze lelógott és az esernyőt tartotta görcsösen.

Így ért véget a szegény Gregorics Pál. A rokonok és szomszédok közt gyorsan hire futott a halálának. A városi orvos gyomorfekélyből származottnak mondotta a halálát. Valami olyat kotyogott latin szavakkal megtarkítva, hogy a gyomorfal átlyukadt, innen a vérömlés s ha előbb hivatták volna, segíthetett volna a dolgon. Boldizsár testvér csakhamar ott termett, valamint Gáspár is az összes gyerekeivel. Ellenben Panyókiné (szül. Gregorics Eszmeralda), a megboldogultnak legidősebb féltestvére, -76- ki nyáron falun lakott és csak estefelé értesült a szomorú esetről, kétségbeesetten ordított fel:

– Milyen csapás, milyen csapás, hogy nyáron kellett meghalnia! Mindig imádkoztam, hogy télen haljon meg és ne nyáron s íme mégis most halt meg. Hát érdemes a mai világban imádkozni? Istenem, milyen csapás! Az a két tolvaj mindent ellop azalatt én előlem.

Rögtön befogatott, nagy lóhalálában ment, csak éjjel ért oda, mikor már Boldizsár és Gáspár átkutattak, összeturkáltak mindent, átvéve teljesen az uralkodást, még Ancsurát is kikergették. Hiába ellenkezett a jámbor lélek, hogy övé a ház, az ő nevére van írva, itt ő az úr.

– Csak a négy fal a magáé – feleselt vele Gáspár úr. – Azt majd megkapja. Minden egyéb a mienk. Nincs itt semmi keresete egy tisztátalan életü személynek! Takarodjék innen!

Gáspár fiskális volt és bőbeszédű ember, dehogy bírt volna vele Ancsura. Csak sírt, sírt, aztán vette a kendőjét, ládáját, batyuit és áthurczolkodott a Matykó anyjához, de előbb még a holmiját is átmotozták az istentelen Gregoricsok, nem visz-e közte kincseket, takarékpénztári könyveket s más effélét.

Harmadnap eltemették Gregorics Pált. Sovány, szegényes temetés volt, senki se sírt, csak a szegény Ancsura, aki közel se mert menni a koporsóhoz a gonosz rokonság miatt, hanem csak úgy hátul ódalgott valahol. A fiú nem jött meg Szegedről. (Jobb is, hogy elkésett, mert talán még az udvarból is kilökdösték volna.) De ha hátul volt is Ancsura, mégis csak őt nézték, szembetűnt mindenkinek; a nagy, urias Gregorics-ház, mely ő rája maradt, még sokkalta jobban s amint véletlenül elejtette a könnyáztatott -77- zsebkendőjét, a gyászgyülekezet valamennyi özvegy embere (köztük egy tanácsbeli is) rohant azt felemelni.

A leesett kendő volt a mértéke annak, hogy ő mennyit emelkedett az emberi véleményekben a mai nappal.

Harmadnap összegyült az egész rokonság Sztolarik közjegyzőnél, ahol a végrendeletet felbontották. Hát biz’ ez egy kicsit furcsa volt.

Hagyott továbbá mindazon nőszemélyeknek, akiket jobban ismert, vagy akikhez eljárogatott valamikor, vagy akiknek udvarolt, egyenként két-két ezer forintot. S ilyen asszonyságot névszerint kilenczet sorolt fel, a hagyományozott összeget pedig, húszezer forintot o. é.-ben odacsatolta készpénzben a végrendelethez, Sztolarik közjegyzőt bízva meg annak kiosztásával.

A rokonok lélegzetelfojtva hallgattak idáig s Boldizsár testvér, vagy néha Gáspár testvér, az egyes tételeknél kifejezték megnyugvásukat egy fejbólintással, esetleg valamely ilyenforma közbeszólással:

Boldizsár testvér, aki azt tartotta, hogy nem érdemes a kicsinységeken fennakadni (hiszen teljes életében bolond volt a megboldogult Pali), nagylelkűségét fitogtatva kiáltott fel: -78-

– Arról nem végrendelkezik. Én csak annyit olvashatok, amennyi írva vagyon. Ezt az egyet beláthatják az urak.

– Az egészben az a különös, – vélte Boldizsár, – hogy a szakácsnéjáról és annak a porontyáról nem emlékezik meg, pedig az egész világ belát a szita alá.

– Az végre is mindegy az uraknak. Ami vagyontöbblet van, az mindenesetre a testvéreké.

– Igen, igen, – jegyzé meg Gáspár – ami az ingatlant illeti. De hol a készpénz? Mert sok, igen sok készpénzének kellett lennie. Félek, hogy ezzel valami suskus történt.

A végrendelet tartalma csakhamar kiszivárgott az előkelő helyi körökbe és roppant megbotránkozást keltett az egyszerű patriarkális szalónokban, hol az öreg cseresznyefa zongora felett «Zrinyi Miklós kirohanása» van felakasztva, ahol a slingelt fehér kendővel beborított kis asztalkán üres belsejű ezüst gyertyatartók állnak fényességnek, köztük egy Pöstyénből hozott óriás pohár a pöstyéni fürdőépületek képeivel s ebben a pohárban orgonavirág illatozik.

Ah, ezekben a kedves kis szalónokban valóságosan pezsegtek, forrtak a vélemények.

– Mégis csak rettenetes, amit Gregorics csinált. Mindig tapintatlan volt, de hogy a halála után is így kompromittáljon tisztességes úri asszonyokat, akik ősz hajjal immár unokáikat ringatják (a fele legalább ilyen), az mégis hallatlan dolog.

A kilencz asszonyság erkölcsi pellengérre lett állítva. Az egész város róluk beszélt, egyik szájból a másikba ment át a nevük s ha voltak, akik Gregoricsot szidták, olyan is akadt, aki így szólt:

– Végre is ki tudja, mi volt köztük! Gregorics nagy ördög lehetett fiatalabb korában. -80-

Sőt azok is, akik föltétlenül elitélték Gregoricsot, ilyenformán okoskodtak: valami barátságnak mégis csak kellett lenni, hogy megemlékezett róluk, de az eljárás semmi esetre se gentlemanlike, még akkor se, ha a legrosszabbat veszszük; sőt az esetben még nagyobb tapintatlanság.

– Olyan stikli ez, – mondá a városi aljegyző (Vertány Mihály) – melyért ki kellene a kaszinóból golyózni… azaz ki kellett volna. Azaz ki lehetne golyózni, ha még élne. Istenemre mondom, ha oda lesz írva a sírkövére, hogy nemes ember, a saját peniczilusommal vakarom le.

A főlevéltárnok s egyszersmind a tűzoltóparancsnok, aki becsületbeli ügyekben húsz év óta dolgozott mint szakértő, egészen máskép fogta fel az esetet.

– Egyszerű poltronság az egész. Mit az asszonyok? Az asszonyok csak harminczöt éves korukig számítanak. Ezek pedig mind a kilenczen matrónák. Mit árt ezeknek egy kis indiskréczió, vagy egy kis rágalom? A rozsdás aczélpengén nem hagy már a lehellet semmi foltot. A hernyót is csak olyan fáról szedegetik le, ugy-e, amelyiknek levele, virágja van, vagy még gyümölcse lesz, a kiszáradt fákon ott hagyják. Hanem igen is, a férjeket sértette meg Gregorics, gyávaságot követett el, mivelhogy poltronság, ha olyan ember sérteget, aki nem képes elégtételt adni. Már pedig Gregorics, bátran ki merem mondani, nem képes elégtételre. És ebben az egyben van elhibázva.

Magok a Gregorics-testvérek is jobban meggondolkozva, nagy csúfságot csaptak városszerte a megboldogultnak kilencz Flammejáról, mire mindjárt másnap reggel nagy dérrel-durral beállított a közjegyzőhöz -81- Vozáry István, kinek a felesége szintén közte volt az örökösöknek és kijelentette, hogy miután az ő nejének soha se volt semmi viszonya ama szemtelen Gregoricscsal, a kétezer forint hagyatékot el nem fogadja. Amint ennek a hire is szétszárnyalt, rendre érkezének Sztolarikhoz a többi asszonyságok, hogy ők se fogadják el az örökséget, mert ő nekik se volt semmi viszonyuk Gregoricscsal. Sztolarik úr régen élvezett annyit, mint ezen a napon, mert valóban mulatságos volt e ránczosképű anyókákat látni, amint még egyszer kénytelenek fogatlanul, ősz hajtincsekkel, nagy pironkodva az erényeikről beszélni.

De még mulatságosabb volt a Gregorics-testvéreknek, megmaradván nekik ilyenformán a végrendelethez csatolt husz ezres – már tudniillik kettőt kivéve, mert a tudós akadémia elfogadta az összeget, pedig neki sem volt semminemű viszonya Gregoricscsal. De a tudós akadémia (a tizedik vén nénike) nem olyan szemérmes, mint a többi kilencz volt.

Ám a Gregorics-testvérek öröme csakhamar savanyuságra fordult. Sehogy se bírtak ráakadni a csehországi birtokra. Gáspár úr elutazott Prágába és ott nyomozott, de hasztalan. Már itthon is feltünt, hogy sehol semmiféle nyomot nem találtak az iratok közt a cseh uradalomról: adás-vételi okmányt vagy csak valamely gazdasági levelet, amit a gazdatiszt írt volna. Megfoghatatlan volt ez. Boldizsár káromkodott: ilyesmi még elő nem fordult a világon. Sztolarik közjegyző humorizált:

– Az a bolond tenger csinálhatja a konfuziót, amit Shakespeare Csehországba tett; az nyelhette el a Gregorics-birtokokat. -82-

Tájtékoztak a dühtől, toporzékoltak, elzárással fenyegették Matykót és Ancsurát, ha ki nem vallják, hol vannak a cseh birtokok. Végre a hagyatéki tárgyalásnál ki is hallgatták erre a pontra nézve a két cselédet, hiszen a Matykónak tudni kell, együtt járt az urral, mikor a cseh birtokaira utazott.

Matykó aztán vallott is, hogy a megboldogult ura csak idehaza hiresztelte a csehországi utat, de voltaképen Szegedre vagy Kolozsvárra jártak, hol a Gyuri fiú tanult.

Nem volt most már nehéz kitalálni, miben sántikált a vén gonosztevő (de ki fogja annak a csontjait vetni még a föld is), miért tette alattomban pénzzé az összes fekvőségeit. Világos, hogy annak a fattyúnak akarta juttatni kéz alatt a bécsi ház és a földbirtok árát.

De hát odaadta-e? Azt már csak még se tehette, hogy egy tacskóra százezreket bizzon. Hát akkor hová tette, kinek adta? Ez volt a nagy rejtély, amely után szimatoltak a Gregoricsok. A közjegyző, aki utoljára beszélt a boldogulttal, azt állította, hogy előtte egy betű említést se tett semmi pénzről; Ancsura mennyre-földre esküdözött, hogy egy árva garas pénze nincs s maga is el volt keseredve, a miért üres kézzel hagyta őket. Bizony nem mondhat jót a boldogultról. Szerencsétlenné tette a szegény fiút, bőkezüen költött rá, míg élt s most egyszerre kiapadt a jólét forrása, az úrfiból, akinek mentort tartottak, leczkét adó diák lesz, mert nem bizonyos, hogy a ház jövedelméből képes lesz-e őt az egyetemre küldeni.

– Ejh – vélte Sztolarik – hiszen ha az lett -83- volna a czélja, hogy a fiú kapja meg összes pénzét, nyiltan is neki ajándékozhatta volna, az urak nem tehettek volna ellene semmit. Igaz-e, vagy nem?

Biz’ ez igaz volt, s éppen azért tünt fel megmagyarázhatatlannak, rejtélyesnek az egész dolog. A bécsi házat eladta Gregorics száznyolczvanezerért, a privoreczi birtokot hetvenötezerért, a mi összesen egy negyed millió forint. Uram Isten, hát hova tette volna azt a rengeteg pénzt? Ha aranyra váltja, felolvasztja s kanállal ha eszi azóta, még akkor se bírta volna elpocsékolni, de Gregorics takarékos volt, a pénznek tehát meg kell lennie valahol. De hol? Meg lehetett ennek a találgatásában bolondulni.

Nem látszott ugyan valószinünek, hogy a pénz Ancsuránál legyen, vagy a fiúnál, vagy Sztolariknál, aki Wibra Gyuri gyámja lett, a Gregorics-testvérek még se mondtak le ennek a lehetőségéről s kémeket fogadtak, akik titkon ügyeljenek Ancsurára s elejtett szavait megvigyék, valamint Pesten is találtak egy ügyes ficzkót, aki az időközben jogásznak odakerült Gyurival barátságot kössön és életmódjából és szavaiból leszűrje a dolgok mibenlétét.

Gyuri azonban szegényesen élt, szorgalmasan hallgatta az egyetemi előadásokat, a «Hét bagolyban» lakott s egy kis olcsó vendéglőben étkezett a Képiró-útczában, mely az «Első április» czímet viselte. E kis vendéglő jogászpublikumával egyike volt azoknak a speczialitásoknak, melyeket különös falánksággal nyelt el a modern élet. Étlapján le volt festve egy kövér úriember, aki szóba áll az utczán egy sovány alakkal, s alattuk a következő párbeszéd vala lenyomatva:

Ennek daczára azonban mégis rosszul főztek az Első Áprilisben s talán éppen a felültető párbeszéd által volt indokolt a vendéglő elnevezése «Első április»-nek. Hja, a régi korcsmárosok őszinték voltak; még ha hazudtak is, olyan ártatlanul tették, hogy mindenki értse a csalafintaságot.

A Gyuri napi életéről valóságos bulletinek érkeztek Gáspár úrhoz: egy kávémérésben reggelizik, délelőtt az előadásokon van, délben megebédel az «Első április»-ben, a délutáni órákban egy ügyvédi irodában körmöl, este egy kis szalonnát vagy túrót vacsorázik, amit a szatócstól vesz, azután tanul egész éjfélig. Mindenki szereti, magasztalja, jeles ember lesz belőle.

A ravasz Gregorics Gáspár már szinte azt kezdte óhajtani, hogy bárcsak nála lenne a negyedmillió s bárcsak elvenné idővel az ő lányát, a Minkát, aki most kezdett átformálódni rügyből bimbónak – lehetett vagy tizenegy éves.

Ostoba föltevés volt, – az Ancsuráék kezén nem lehetett a pénz, mert lett volna látszatja egyben-másban legalább a fiúnál. Ancsura bérbe adta az örökölt házat s annak a béréből küldözgetett Sztolarik úr a Gyurinak harmincz forintot havonkint.

A Gregorics-testvérek pedig megosztoztak az asszonyok által visszautasított tizennyolcz ezeren, meg azon a nehány százon, ami a Gregorics Pál butorainak és mindenféle ingó-bingóinak elárverezéséből befolyt, a többi vagyonnak pedig végkép nyoma veszett. Az egész város törte ezen a fejét s különböző ostobaságokat gondoltak ki. Beszélték, hogy az öreg kiküldte a pénzt Klapkának s – -85- egyszer csak meglássátok, visszahozza Klapka szuronyok alakjában. Olyat is locsogtak, hogy Gregorics Pálnak valahol a lopatai erdőségben egy tündérkastélya volt s abban egy szép asszonyt őrzött. S ha ő nem bírta volna evőkanállal se megenni a vagyonát aranyra felolvasztva, bezzeg egy szép asszony kávéskanállal is ki tudja azt szörpölgetni rövid idő alatt.

De a tereferék közül az a valóság ütötte meg a rokonok figyelmét legjobban, ami a kolompárostól jött ki, hogy Gregorics Pál a halála előtti napon egy nagy üstöt vétetett nála és azt ki nem fizette, tehát Gáspár úrnál jelentkezett a számlával.

Átnézte az árverési jegyzőkönyvet, hol az eladott tárgyak fel voltak írva, de üst elő nem fordult köztük.

– Nyomon vagyok – vigyorgott Gregorics Gáspár. – Az üstöt nem hiába vétette az én szerelmes öcsémuram. De hát miért vétette? Hogy valamit bele tegyen. S ez a valami az, amit mi keresünk.

– Az isten ujja, testvér! Most már hiszem, hogy megtaláljuk a kincset. Pali valahová elásta az üstöt, hogy a pénzt elvonja tőlünk és sikerült volna is, ha el nem követi azt a tökfilkóságot, hogy a katlan árával adós marad. De éppen ez a szerencse az ilyen tényeknél, hogy a gonosztevő mindég elhibázza valamiben.

A kolompáros visszaemlékezett, hogy az üstöt Matykó inas választotta ki és vitte el, Gregorics -86- Gáspár tehát meghítta egy nap a Matykót, megvendégelte, etette, itatta, szép szerivel kikérdezgetvén a boldogult utolsó napjait, beleszőtte ravaszul az üstöt, amelynek az árát most kéri a kolompáros.

– Hát mi van ezzel az üsttel, fiam Matykó? Csakugyan az urad rendelte volna azt? Szinte hihetetlen! Mire való lett volna az neki? Félek, Matykó, hogy te magad jártál valami turpisságban urad számlájára!

Éppen csak az kellett a jámbor Matykónak, hogy az ő becsületében gázoljanak, felvágták ezzel a nyelvét, mint a szajkóét, elmondott sorjába mindent, hogy a tisztaságát bizonyítsa: a halála előtti napon azt parancsolta neki az úr: kerits nekem gyorsan egy üstöt és két kőművest. Elő is kerítette azonnal. Úgy estefelé történt a dolog. Az üstöt bevitte a Gregorics úr hálószobájába, a két kőmüvest ugyanakkor beeresztette az úrhoz. A két kőműves is látta az üstöt s tanuskodhatik rá.

– Ej no – mondá Gáspár úr vidáman – szerencsés ember vagy Matykó. Hiszen ha tanuid vannak a dologra, akkor szüret, akkor a te becsületed olyan tiszta, mint a frissen szűrt tej. Én magam is visszavonom a szavamat. Ejnye, de sokért nem adom, fiacskám, hogy ilyen szépen kivágtad magadat a hinárból. No igyál még ebből a bikavérből egy pohárral és ne haragudj a hebehurgya beszédemért, mert látod, indokolt volt a gyanú; az üstöt sehol se találtuk az ingóságok között s a kolompáros mégis az árát kéri, hogy azt mondja, te vitted el. De hát hova is tünhetett voltaképpen?

– Olyan vagy, mint a «Nem tudom János» a mesében, az is azt mondta mindenre, hogy nem tudom. Természetesen azt a két tanút se tudod, akik az ártatlanságodat bizonyítanák az üst-dologban. Hja barátom, akkor aztán benne maradsz a mártásban.

Gregorics Gáspár mindent kiszedett a Matykó fejéből, ami értékes volt benne s most már égett a föld a talpa alatt s legott nyakába vette a várost, nagy sebbel-lobbal keresni a kőművest, akinek három szőrszál van az orrán.

Nem volt nehéz ráakadni. Az első kőművesi körben, amint a három szőrszál felől tudakozódék, egyszeribe feleltek hárman is:

– Az bizony a Prepelicza András lesz. Annak a bajusza tette meg azt a nevezetes tréfát, hogy fölszaladt az orra tetejére. -88-

Most aztán gyerekjáték volt megtalálni Prepeliczát, minden kőműves és téglát adogató gyerek tudta, hogy most Pestet építi. Valahol a Kerepesi-úton dolgozik egy nagy házon.

Bizony nem sajnálta Gáspár úr a fáradságot, legott kocsira ülni és a fővárosig meg sem állva, ott a tótok közt megkeresni Prepeliczát.

Éppen egy csigán húzták fölfelé a harmadik emeletre, mikor megtalálta. Gregoricsnak megborzongott a háta ijedtében. Jaj, ha most a csiga elszakadna!

– Hop hó Prepelicza! – kiáltotta utána. – Megálljon! Éppen magát keresem. Beszélni valónk van együtt.

– Jó, jó, – felelte közömbösen a kőműves, a jöttet vizsgálva a magasból – jőjjön hát fel, ha beszélgetni akar.

– No, ha nekem jó, este is jó lesz, várjon vele estig, akkor majd lejövök, de most a legfelső ablakot csinálom.

S a legközelebbi csigával fölküldött a magasba -89- Prepeliczának egy ropogós tízforintost. Egy forintot kapott az, aki vitte.

Erre a vizitkártyára azon módon lecsapta Prepelicza a kalapácsot meg a malterozó kanalat az állványra s a legközelebbi csigával lejött az anyaföldre, ahol Mózes és Krisztus óta is folyton történnek csudák.

S valóban csak a «Kakas» czímű korcsmába vitte, ahol bort hozatott s barátságos koczczintgatás közben így szólt hozzá nyájasan:

Prepelicza elgondolkozott, hogy ugyan miről lehet szó, hosszan, fürkészőn nézett az ismeretlen ember aczélszürke, apró szemeibe, aztán így felelt óvatosan:

– Úgy no. Ott derék emberek laknak. Csakugyan, mintha már láttam volna az uraságát valahol.

– Az nyilván a testvéröcsém volt, akit látott – szólt közbe ravaszul Gregorics – tudja az, akinél az üsttel volt az a titokzatos dolguk.

– Az üsttel! (Prepelicza szája nyitva maradt a meglepetéstől.) Az az öcscse volt? Úgy hát értem. Azaz hogy… (zavartan kezdte vakarni a füle tövét) miféle üstről van szó? Uram Isten, ha én minden katlant és serpenyőt eszembe tartanék, amit életemben láttam.

Gregorics el volt készülve egy kis alakoskodásra. Nem is hederített hát rá s megkínálta szivarral Prepeliczát, -90- aki azt megnyálazta előbb, hogy lassabban égjen, aztán rágyujtott és a nagy, szögletes kőművesi czeruzájával egykedvűen dobolt az asztalon, mint egy olyan ember, aki véletlenül rájött, hogy eladó portékája van s érzi, hogy megjött rá az igazi vevő. Most már csak flegma, minél több flegma és a portéka ára mesésen megnövekszik.

Szíve hangosan dobogott. A fehér kakas, mely egy rámában ott függött a zöldre mázolt boros asztal felett, megelevenedni látszott az ő káprázó szemeiben s mintha közbe-közbe kukorékolna is egyet: «Jó napot, Prepelicza András. Kikirikí! Megtaláltad a szerencsét, Prepelicza András!»

– Hogy azt mondja, nem emlékszik az üstre, Prepelicza? Ej, ej! Hát olyan bolond embernek tart engem? Hát úgy nézek én ki? Egyébiránt jól teszi Prepelicza, jól teszi. Magam is talán azt tenném. De ugy-e nem rossz ez a borocska? Hogy hordó szaga van? Ej, uramfia, hiszen nem lehet neki ágy szaga. Hozz még egy üveggel ficzkó, aztán eredj a pokolba, hagyj magunkra! Hát igen, hol is hagytuk el? Izé, no. Azt mondta az imént, hogy a szajkó is tud beszélni. Helyes szó volt, igazi beszéd volt. Maga okos ember, Prepelicza. Mindebből látom, hogy emberemre akadtam. És én azt szeretem. Hamar megértjük egymást. Hát igen, a szajkó is tud beszélni, úgy értette, de csak ha a nyelvét fölvágják. Hát ugy-e, így értette?

– Ühüm – mondá a kőműves s a három szőrszál mozogni kezdett az orrán, amint nagy lélekzetet vett rajta keresztül.

– Azt is tudom, – folytatta Gregorics Gáspár – hogy a szajkó nyelvét bicskával szokták felvágni. De minthogy maga nem szajkó, Prepelicza… -91-

A kőműves szeme mohón tapadt a csodaingerű két papirdarabra, a két meztelen kölyökre a szélein, búzakévét tart az egyik, könyvet a másik. Majd kidülledt a szeme Prepeliczának, úgy nézte, de azért leküzdötte magát és így szólt rekedtes, tompa hangon:

Egyéb nem jutott eszébe, pedig keresett valami szót még, miközben egyre nézte a bankókat s azokat a kedves gyerekeket a bankókon. Neki is van otthon vagy hat darab, de azok nem olyan kedvesek.

– No, mi az, Prepelicza? – kérdé Gregorics csodálkozva. – Még mindig hallgat?

– Nagy kő lenne a lelkiismeretemen, ha beszélnék, – sóhajtott a kőműves – nagyon nagy kő lenne. Meglehet, el sem bírnám.

– Ostobaság! Ugyan ne beszéljen zöldeket! Kő, kő! Egész életében kövekkel dolgozik és most azon kezd síránkozni, hogy kő lesz a lelkén. Hát czipelje! Csak nem kívánja tán, hogy kétszáz forintot adjak és ne követ, hanem egy meleg czipót tegyek a lelkére. Ne legyen gyerek, Prepelicza!

Prepelicza elmosolyodott erre, de a piszkos vörös kezeit tüntetve hátra rakta, annak jeléül, hogy nem akar a pénzhez nyúlni.

Egy hangot se felelt, mereven nézett maga elé és a haját borzolta, egy beteg kakaduhoz hasonlított, egy darab idő mulva felhajtotta fenékig a poharat s olyan erőteljesen vágta le az asztalra, hogy a talpa menten letört.

– Czudarság! – fakadt ki keserűen. – A szegény ember becsülete kétszáz forint. Pedig az Isten egyformáknak teremtett bennünket. Nekem is olyan becsületet adott, mint a püspöknek vagy a radványi bárónak. De az úr mégis kétszáz forintra taksálja az enyimet. Szégyen, gyalázat!

– Hát jól van Prepelicza. – Nem kell ezért mingyárt megharagudni. Ha olyan drága a becsülete, hát keresek olcsóbbat. (S ezzel visszatette a két százast a nadrágja zsebébe.) A másik kőművest keresem fel, a pajtását.

– No, no! Hát már ne is szóljon a szegény ember? Persze, hogy a másikat keresi fel. S az nem olyan becsületes ember, mint én. Persze, persze. (Kedvtelenül vakarta tarkóját, melyet egy mérges kelés éktelenített.) Hát jól van… tegyen hozzá az úr még egy ötvenest és mindent elmondok.

Prepelicza most már körülményesen elbeszélte amaz utolsó éjszaka történetét, miként vitték el az üstöt az udvaron, kerten át egy picziny házikóba.

– A Libanonba – sziszegte kéjjel Gáspár úr és az üstöke is csapzott az izzadtságtól. – A poronty házikójába. -93-

Elmondott mindent, mikép került oda másik társával egy este, hogyan vitték az üstöt a kis házba, hogyan állott őrt Gregorics Pál mindaddig, míg a közfalba beépítették. Gáspár úr izgatott kérdéseket tett közbe.

Élvezettel nyelte a kőműves minden szavát, tüdeje tágult, szeme csillogott, gondolatai a jövőbe száguldtak, ahol elképzelte magát gazdag embernek, töméntelen kincsek urának – még tán báróságot is vehet. Báró Gregorics Gáspár! Hm, nem is rossz! A Minka pedig baronesz lesz. Az a szamár Pali nem tudta használni a vagyonát. Sokat gyüjthetett, nagyon sokat. Hiszen olyan takarékos volt.

Szinte kő esett le a szívéről, hogy csak ötven-ötven forintot adott nekik a Pali. Attól kezdett félni, hogy ezreket dobott oda a hallgatásért.

Bántotta volna – hiszen az ő kára lenne az most, mert a Libanon az övé lesz, minden áron az övé lesz, üstöstől, mindenestől. Holnap mingyárt megveszi a gyámtól. S előre kéjelgett a gondolaton, mikép főzi le Boldizsárt és Panyókinét.

Amilyen gyorsan csak lehetett, otthon termett és le se szállott a háza előtt, hanem Sztolarikhoz hajtatott egyenest, azzal az ajánlattal, hogy meg szeretné venni a Libanont.

Így hítták a megboldogult pap kuriáját, amelyet -94- Gregorics Pál Wibra Gyurinak vett meg a pap özvegyétől. A megboldogult tiszteletes egyetlen beszédet se mondott a szószékről, hogy ne említette volna benne a Libanon czedrusait s mikor a kis tagot megszerezte, maga is czedrusokat próbált tenyészteni a kertben az almafák közt; de a jámbor beszterczei föld ellene szegült, megfojtotta őket, nem adott nekik táplálékot, az istentelen beszterczeiek pedig csupa merő csúfságból elnevezték a kedves kis birtokot Libanonnak.

– A Libanont akarja megvenni? Csinos gyümölcsös és szépen hajt. Az idén is egy előkelő bécsi vendéglős vette meg az összes almákat, el sem gondolná, milyen áron. De hogy jut önnek eszébe a Libanont megvenni?

– Hm, az efféle eladásokkal mindig baj van, – mondta Sztolarik hidegen, – a tulajdonos kiskorú, sok irka-firkával jár az árvaszékhez. Én örömestebb hagyom a dolgot úgy, ahogy van. Ma-holnap végez a fiú, nagykorú lesz, csináljon aztán az ő kis skvarkájával4), amit tud. Még szemrehányásokat tenne nekem. Nem, nem Gregorics úr, én nem bocsátkozom ebbe. A fiúnak végre is praetium affectionis ez a kis viskó s ez a két hold, ott játszott, ott töltötte a gyermekéveit.

– Hát adnék érte – s itt egyszerre fuldokló köhögés fogta el, vörös lett mint a skarlátposztó – adnék érte tizenötezer forintot.

– Hm, az csinos összeg. Gregorics Pál ötezer forintért vette meg a papnétól. A földje két hold és meglehetősen kívül esik a piacztól, három forintnál többet nem igen ér öle. A házikó értékét tegyük kétezerre… de ez már a maximum.

– Utcumque – mondta hangosan Sztolarik – az ajánlat nem kedvezőtlen. Sőt, sőt… Hát tudja mit, Gregorics úr – tette hozzá hirtelen elhatározással – én belemegyek a dologba a fiú érdekében, de előbb még irok neki és beszélek az anyjával is.

Gregorics úr nem erőltette tovább, nehogy gyanút keltsen, hazament s harmadnap délután egy kis hordócska tokaji bort küldött Sztolariknak (a Gregorics Páltól örökölt borokból, melyeken megosztoztak), kérdeztetvén egyszersmind, nincs-e még válasz Budapestről.

Sztolarik úr azt üzente, hogy minden órán várja a választ és hogy köszöni a becses küldeményt, olyat is mondott még a Gregorics úr pinczemesterének, aki a bort vitte, hogy reméli, simán lefolyik minden. Hogy a bor fog-e lefolyni, vagy valami egyéb, azt nem tudta a pinczemester.

Alig hogy elment a pinczemester, nyomban jött a levél (Gyuri beleegyezett az eladásba), Sztolarik úr éppen a segédjét akarta küldeni a hírrel Gregorics Gáspárhoz, midőn megnyilt az iroda ajtaja és belépett rajta a poczakos Gregorics Boldizsár, szuszogva, mint egy túlságosan megtömött lúd, látszott rajta, hogy sietve jött. -96-

– Meg akarom venni ennek az árvácskának azt a kis földecskéjét, a Libanont.

– A Libanont? – kiáltott fel Sztolarik meglepetve s magában dörmögte a többit: Mi az ördög lelte ezeket? Majd fenhangon felelte: Talán a bátyja számára?

– Nem, nem, a magam számára veszem. Nagyon alkalmatos kis jószágocska, csinos, kedves s az a fölséges kilátás, azok a pompás almafácskák.

– Ah csigavér! Nem engedjük neki! A rokon mégis csak rokon. És végre is többet adok érte, mint az a másik…

– Azt bajjal hiszem, – vélekedék a gyám, – az eddigi vevő tizenötezret kinál.

Csak azután jutott eszébe, hogy biz az tizenötöt se ér s nyugtalan kiváncsisággal fordult a gyámhoz.

Mint mikor taglóval homlokon ütik az ökröt, úgy megtántorgott erre a névre Boldizsár úr s holthalaványan rogyott egy székre.

Ajkai mozogtak, de semmi hang sem jött rajtok, Sztolarik azt hitte, hogy szél érte az öreg urat, rohant ki eszeveszetten vízért, segítségért kiáltozva, de mire visszatért a szakácsnéval, aki ijedtében magával hozta a metéltnek való tésztagyurmát is, már akkorra magához tért Boldizsár úr s mentegetőzni kezdett.

– Elszédültem egy kicsit, sokszor vannak ilyen rohamaim, öreg vagyok már, s az emberi gépezet tökéletlen… Egyébiránt térjünk a tárgyra, hát igenis megadok húszezer forintot a Libanonért. Akár ki is fizetem most mingyárt.

– Hja, nem lehet ám azt olyan gyorsan csinálni. Az árvaszék beleegyezése szükséges előbb. Még ma megteszem a gyámi előterjesztést.

Be is adta még aznap (hiszen a gyámfiú valóságos ternót csinál), miközben váltig azon gondolkozott, vajjon miért törik magukat Gregoricsék a Libanon után. Valami okának kell lenni. Hátha aranyér van a Libanon gyomrában? Végre nem lehetetlen. Hiszen az Árpád-házi királyok is itt turkáltak eleinte, nem Selmeczbányán.

El is határozta, hogy mingyárt holnap közli a gyanuját Drotler István nyugalmazott bányamérnökkel, az amilyen nagy tudós, ha beleereszti fúróját a földbe, okvetetlenül kivallja neki, mi lakik benne.

De mielőtt még elmehetett volna a mérnökhöz, -98- másnap jött Gregorics Gáspár tudakozódni, van-e már levél. Sztolarik némi zavarban volt.

– A levél megjött… igen igen, megjött a levél, de valami más is történt. Új vevő akadt, aki húszezer forintot igér a Libanonért.

Gregorics Gáspár dühös lett, káromkodott, mint egy kocsis, ajka reszketett a felindulástól és a hadonászó botjával (minthogy épen az ambituson történt a beszélgetés) leütötte a Sztolarikné ő nagysága egyik virágcserepét, melyben ritka szép hiacintus-példány virágzott.

S aztán bambán nézett maga elé a levegőbe, szinte egy negyedóra hosszáig, mialatt félig hallhatóan tünődött:

Pedig nagyon egyszerű volt. A jámbor Prepelicza könnyen megtudott annyit a beszterczei illetőségű munkásoktól, hogy Gregorics Pálnak, akinél az üstöt falazták, több testvére is él még. Ha már most az egyiknek megért a titok kétszázötven forintot, bizonyosan megad érte valamit a másik is, minélfogva Prepelicza Mihály vasútra ült és felkereste Beszterczebányán Boldizsár urat. Nincs ebben semmi megfoghatatlan a világon. Hacsak nem megfoghatatlan az, hogy Prepelicza Mihály nem szamár ember.

– Oh a gazember, a gazember! – hajtotta egyre szenvedélyesebben. – Nem lesz az övé, azért -99- se lesz. Én veszem meg a Libanont. Huszonötezer forintot adok a Libanonért.

– Aki többet ád, azé lesz. Ha az én birtokom volna, állnám a multkori szavamat tizenötezerre. Mert amit egy férfi kimond, az ki van mondva. Egy férfi szava vas. De miután a birtok egy gyereké, egy gyereknek az érdekeit nem szabad agyonnyomni, még az efféle vassal sem… Nem találja Gregorics úr, hogy ez egy igen szép mondás tőlem?

Gregorics Gáspár beösmerte a mondás szépségét és ujra meg ujra szavát vette Sztolariknak, hogy neki adja a birtokot, tehát valóságosan megvasalva távozott.

De mit ért? Sztolarik úr még ugyanaz nap este találkozott a kaszinóban Gregorics Boldizsárral s egy csöppet sem titkolta, hogy Gáspár úr ma megint nála járt és újabb ötezer forinttal igért többet a Libanonért, mint ő.

S ez a bolondos liczitáczió így folyt napokig, hogy már az egész város kezdett figyelmes lenni rá, megőrültek-e a Gregoricsok – vagy pedig valami más fogantyúja van a dolognak?

Jött Gáspár, harminczkét ezeret igért, meghallotta ismét Boldizsár, ráigért háromezer forintot és így tovább, tovább, hogy már a hajuk szála kezdett égnek meredezni az embereknek a rettenetes vetélkedésnél. Az árvaszéki elnök szándékosan késleltette az eladási engedélyt: «Hadd nőjjön a birtok értéke, csak hadd nőjjön!» -100-

És az nőtt is, egész ötvenezer forintig. – Ennyit igért már Gregorics Boldizsár. És még tudja Isten, hol fognak az összeveszett testvérek megállni. Ami pedig annál csodálatosabb, mert Drotler bányamérnök, ki a felmerült körülmények folytán csakugyan tett a Libanonon Sztolarik megbízásából fúrásokat, kereken kijelentette, hogy a beszterczei föld gyomrában egy unczia arany sincs, arra meg mer esküdni, kivévén talán azt, amit az asszonyi fogakon beletemettek.

– Mindegy, akármi viszi őket! Az az egy bizonyos, hogy a Gyuri fiút nagy szerencse érte, amit illendő a gyámnak kihasználni az utolsó cseppig. A szőlőszemeket csak akkor dobják a törköly közé, mikor már semmi nedv sincs bennök, ki hallott olyat, hogy akkor hajítsák el, mikor még magoktól csepegnek?

Sztolarik úr tehát hagyta a versengést. A férfi szava ugyan vas, de az arany előtt a vasnak is be kell adnia a derekát. Itt pedig ugyancsak hullott az arany.

Már éppen azt várta, hogy a Boldizsár ötvenezer forintját hogy üti le ötvenkettővel, mikor egyszerre meglepő fordulat következett be. Gáspárnak támadt egy ötlete. (Gáspár sokkal okosabb és furfangosabb volt.)

Gáspárnak ugyanis feltünt, hogy Panyókiné, a harmadik testvér nem mozog. Honnan van ez, miért van ez? Hát ez csak úgy lehet, hogy Panyókiné nem tud semmiről s Prepelicza Mihály neki nem -101- adta el a titkot. Prepelicza ebben is elárulta, hogy nagyon okos ember. Mert ha Panyókinénak is eladja vala a titkot, akkor az ő szerepe végkép lejár, így azonban a két férfi-testvér aknázván ki az üst belsejét, örökös adófizetője lesz, hogy a harmadiknak ne szóljon.

Mindezt ekkép állítván fel elméjében Gregorics Gáspár, nagy ostobaságnak kezdte tartani, hogy ők ketten Boldizsárral az egész világ hahotájára szórják oda a vagyonukat a törvénytelen porontynak a Libanonért s ezzel a harmadik testvér gyanúját is felköltik. Az bizonyos immár, hogy akármelyikök szerzi is meg a Libanont, a másik bajt csinál neki az üst miatt. Nem volna-e tehát olcsóbb és czélszerűbb, ha közösen vennék meg, közösen bontanák fel a kincset rejtő falat s féken tartván a Prepelicza nyelvét, egész hallgatagon raknák zsebre a megboldogult Pál kincseit? No már bizony, százszor okosabb lenne.

Gáspár tehát egy szép napon megbékült Boldizsárral és Sztolarik úr nagyot csodálkozott, mikor a rá következő napon benyitott hozzá Boldizsár úr és kijelentette, hogy visszaveszi szavát a Libanon megvételére nézve, meggondolta otthon, aludt rá egyet, egy kis számadást is csinált és belátja, hogy ötvenezer forintot nem ér meg.

– Semmi az, – gondolta Sztolarik úr – majd megveszi negyvennyolczért Gregorics Gáspár.

Alig várta, míg találkozik vele, hogy legott felszólítsa a szerződés megkötésére. Gáspár úr azonban vállát vonogatta.

– Ostobaság volt tőlem – mondá hanyagul. – Kipárolgott a fejemből, mint egy rossz álom. Köszönöm, kedves Sztolarik úr, hogy mingyárt -102- akkor nem fogott szavamon, most már bele nem megyek. Az ördögbe is, negyvennyolczezer forintért csaknem egy uradalmat lehet venni.

A gyám kétségbeesett. Azt hitte, hogy a húr feszítésével ő rontotta el a dolgot, érezte, hogy az egész város nevetni fogja ügyetlen sáfárkodását s szemrehányással halmozza majd el Gyuri, ha felnő. Rohant tehát Boldizsár úrhoz s felajánlta a Libanont negyvenötért, Boldizsár azt felelte kurtán, a tokáját vakargatva:

S most újra megindult a liczitálás, de már lefelé, kinálta harminczötért, harminczért, huszonötért, míg végre sok mindenféle hercze-hurcza után valahogy rájok sózta tizenötezer forintért. Közösen vették meg s közösen iratták a nevükre a telekkönyvben.

Aznap, mikor átvették a gyámtól a kis házikó kulcsát, bezárkóztak abba ketten, csákányokat vivén magukkal a köpönyegjük alatt (amint az a későbbi tanuvallomásokból kiderült), s természetes, hogy mingyárt akkor felbontották az üstöt rejtő falat, de hogy mit találtak az üstben, azt egész bizonyossággal sohasem lehetett megállapítani, bár éppen ez volt a főkérdés a Gregorics-pörben, melylyel egy évtizedig vesződött a beszterczebányai királyi törvényszék.

A pör ugyanis akképen kezdődött, hogy Prepelicza Mihály egy pár hónap mulva megjelent a Gregorics testvéreknél s részt követelt a kifalazott -103- kincsből azzal a fenyegetéssel, hogy különben mindent elbeszél Panyókinénak.

– Megcsaltál gazember! Te is czinkosa voltál annak a megholt zsiványnak, aki ki akart fosztani a holta után – a fattyú kölyke javára. Azt akarta, hogy drága pénzen vegyük meg a kalyibáját. Azért tettetek ócska vasat és szegeket a katlanba. Jó, hogy ide jöttél. Majd mingyárt kikapod a részedet a kincsből.

Ezzel felkaptak egy-egy furkós botot s piff-paff, úgy elverték a jámbor Prepeliczát, hogy az rögtön futott az orvoshoz, hadd vegyen irásbeli mappát a hátát átszeldelő kék vonalakról, aztán futott Krekics János tyúk-prókátorhoz, írjon egy gyönyörű panaszkodó instancziát magához a királyhoz Bécsbe a Gregoricsok ellen, akik egy Esztei kiszolgált káplárt merészkedtek így csúffá tenni. (Ha a király nem szégyenli, – jegyzé meg Prepelicza a prókátornál – én ugyan nem szégyenlem, mert ketten voltak ellenem.) Harmadik megtorlásul pedig nyomban fogadott egy szekeret (mert nem bírt gyalogolni az összetört csontjaival) s elvitette magát Varecskára, ahol Panyókiné lakott, elbeszélvén előtte egész őszintén mindent, elejétől kezdve egész végig.

Innen kezdődött aztán a roppant Gregorics-pör Panyókiné felperessége alatt, mely az egész felvidéket foglalkoztatta több mint tíz esztendeig. Egy légió tanut kellett kihallgatni s az akták idők multával hetvenhárom fontra nőttek. Panyókiné az üst létezését, befalazását és a két Gregorics rosszhiszeműségét bizonyította, (többre nem bírta vinni), a Gregoricsok és ügyvédjeik ellenben a halott csalárdságát vitatták, aki szeget és ócska vasat rakott az üstbe, hogy őket bolonddá tegye és kifoszsza. -104-

Minthogy a halottnak nem volt se ügyvédje, se protekcziója, végre is ő maradt bent a csávában. De valószínű is, hogy ő csinálta a gonosz tréfát a szegekkel és ócska vasakkal; ő hagyta nekik örökül, furfangosan előre kieszelve a végzetes pört, mely csak akkor ért véget, mikor már mindegy volt, hogy ki veszti, ki nyeri, minthogy egyiknek se maradt semmi vagyona: az a hetvenhárom font papiros és öt-hat ügyvéd megette mindenüket.

A Gregoricsok rendre elhaltak (valamennyien szegénységben). Hirük is egyre halványodék, csak a prókátorok emlegették néha Gregorics Pált:

Azaz, hogy mégis! Örököltek a mesék. Ezek rendelkeztek vele szabadon, fogyasztották, gyarapították, tették ide, tették oda, ahova nekik tetszett. -105-

AZ ESERNYŐ KIBUKKAN.

Sok esztendő elmult, sok tutaj ment át azóta a Garamon, sok megváltozott Beszterczén, de minket az összes változások közül legjobban érdekel az a kis aranybetüs táblácska a Gregorics-ház folyosóján, melyen ez van felírva: «Wibra György köz- és váltóügyvéd.»

Megy a világ, megy, megy… a kis Gyuri fiúból hírneves ügyvéd lett. Bölcs megyei urak kérik véleményét, ha a tanácsban ül, muskátlis ablakoknál szép leányfejecskék mosolyognak, ha az utczán jár. Igazán csinos ember és sok esze van. S mi kell a világon egyéb? Fiatal, egészséges – nyitva előtte az egész jövendő. Lehet abból valaha még talán követ is.

De ily messzire nem járnak előre a kisvárosi fantáziák. Ők csak egy garádicsot lépnek. S mi lenne az az egy garádics, ha nem az: hogy kit fog elvenni Wibra Gyuri?

Hát biz’ ahhoz elmenne Krikovszky Katka is, pedig a legszebb lány a városban; két kézzel kapna utána a Hupka Matild, pedig ugyancsak rátartós, gunyoros jószág. Sőt talán Biky Mariska se adna -106- neki kosarat, habár nemes leány és ötvenezer forintja van. Nagyon olcsók mostan a leányok!

De Wibra Gyuri nem gondolt mindezekre, nagyon komoly volt és elmélyedő. Az ismerősei mintegy érezték, hogy valami más fől a fejében, mint a többi embernek. A rendes szokás az, hogy az ember megszerzi először a diplomát, azután irodát nyit, azután klienseket szerez s a primitiv fészek egyre tágul, míg egyszer a nagy tágasságtól olyan üresnek látszik, hogy okvetetlen kell valakit belehozni. Egy szép női fejecske hiányzik, vagy szőke, vagy barna. Így csinálja ezt a többi fiatal prókátor, akinek az Isten fölviszi a dolgát.

Gyurinak esze ágában se volt. Mikor egyszer Krikovszky-mama valami olyasféle kérdést tett, hogy mikor olvassuk már nevét a Hymenhirek között, valóságos méltatlankodással felelte:

Valóban, csak egy rossz szokás, de egy olyan szokás, amelyik sehogysem akar a divatból kimenni. Évezredek óta emberöltők után új emberöltők csinálják végig, panaszkodnak is miatta, vakarják a fejüket, hogy bolondot tettek, de okosabbá a világot még se teszik. Amíg szép fiatal leányok nőnek, mindig valakinek nőnek…

Az irodája pompásan indult, a szerencse mindenünnen mosolygott feléje, de ő meglehetősen savanyú képpel fogadta. Dolgozott, hiszen dolgozott, de inkább megszokásból, mint ahogy az ember megmosakszik, megfésülködik mindennap, úgy végezte az ő ügyvédi teendőit. A lelke valahol másutt volt. De hol?

– De hiszen éppen azért; az asszony hozza a pénzt. (Ez a felfogás van a lateiner-világban.)

Gyuri a fejét rázta, szép férfias oválfeje volt, lelkes, borongós fekete szemekkel.

Ah, milyen asszonyt akarhat ez! Valami nagyralátó terveket véltek lappangani benne.

Nem kellenek neki ezek a szerény polgári leánykák! Talán egy Mednyánszky vagy egy Radvánszky baronesz kóvályog fejében. Egy szóval nagy stréber, olyan mint a vadszőlő, magasra kúszik először és csak aztán kezd virágozni. Pedig ha most nősülne is emelkedhetnék. Lám a futópaszuly együtt kúszik a virágaival…

Mind bolond beszéd ez. Nem volt Wibra Gyurinak más baja, ami az ő pályafutásának egyenletességét, egyéniségének összhangját zavarta, csak az a szerencsétlen legenda az örökségéről. Nem háborgatta leányarcz, sem nagyravágyás, csak az a legenda.

Mert legenda volt az másoknak, de ő neki majdnem valóság, mely fénylik előtte, mint a lidérczfény: nem bírja sem elhagyni, sem elérni. Fut, fut utána, a köznapi vágányból kiterelve, fut izgatottan, szakadatlanul, eléje botlik mindenünnen, üldözi ébren, álmában, egy hang kiált ki a falakból, az utczakövekből: «Hiszen te milliomos vagy». Mikor a nyomorult öt és tiz forintos kereseteket írja, egyszerre -108- csak rávigyorognak a kacskaringós betük: «Csapd le a tollat, Wibra Gyuri, van te neked elég kincsed Isten tudja, mennyi kincsed. Hagyott az apád, mert a te apád volt, neked gyüjtötte, a te jogos örökséged. Nagy úr vagy te Gyuri és nem egy szegény kezdő prókátor! Dobd a pokolba azokat az aktákat és láss a kincseid után. Hogy hol keresd? Persze, hogy hol? Hiszen éppen ez az, amiben meg lehet bolondulni. Meglehet, rajtok ülsz, mikor fáradtan leheveredel valahova, meglehet, éppen melegszenek a tenyeredtől, mikor a kezedet megtámasztod valamiben és az sincs kizárva, hogy soha sem találod meg. Pedig milyen úr tudnál lenni! Mennyit tehetnél azzal a pénzzel. Négy lovon járhatnál, pezsgőt innál, inasokat tartanál. Más világ, más élet nyílnék meg számodra. Czímeres ajtóknak ezüstkulcsa megcsikordulna a lépteid neszére. És hogy ez így legyen, csak egy kis eltalálás dolga. Az elmének egy szerencsés villanatja kell hozzá… De minthogy ez nincs, csak írd tovább barátom a kereseteket és exekváld nemes nyugalommal a szegény tót alpereseket.»

Valóságos szerencsétlenség volt ő rá nézve az eltünt vagyon tudata. Maga is érezte ezt és sokszor óhajtotta, hogy bárcsak soha se hallott volna felőle. Sokért nem adná, ha egy olyan részlet találna kibukkanni a homályból, mely kétségessé, sőt valószinütlenné tenné az örökség létezését. Bárcsak előállna egyszer egy ember és így szólna:

De nem, csupa oly részletek vágódtak ki, melyek még jobban bizonyítják az elrejtett vagyont s olyan emberek bukkantak ki, akik megbiztatták a fiatal ügyvédet: -109-

– Nagy vagyont, kétségtelenül nagy vagyont hagyott önre a megboldogult Gregorics Pál. Istenemre mondom, sok pénzének kellett lennie. Igazán nem sejt ön felőle semmit?

Nem sejtett semmit – de gondolata mindig rajta járt s megrontotta minden örömét, nyugalmát. A jeles ifjú valóságosan csak félember lett, mert két ember lelkiállapotát kellett viselnie. Egyik nap abban élt, hogy ő egy szolgálónak a fia, az is csak törvénytelen. Érezni kezdte, hogy sokra vitte saját eszével, egyéniségével és boldog, megelégedett volt ilyenkor, a munka nemes vágya hevítette. De egy szó kellett, egy gondolat s a fiatal ügyvéd átfordult más emberré. A dúsgazdag Gregorics Pálnak lett a fia, aki most földönfutó, míg az örökséget meg nem leli. Időről-időre tantalusi szomj fogta el e végzetes vagyon után; gyakran ott hagyta virágzó irodáját hetekre s elutazott Bécsbe, kutatni azoknál, akik egykor apjával üzleti összeköttetésben állottak.

A gazdag kocsigyáros, aki a Gregorics Pál bécsi házát vette meg, csakugyan mondott is egy jelentékeny adatot.

– Az ön atyja így szólt előttem egy ízben, midőn a vételárat kifizettem: «egy utalványra teszem be a pénzt valamely bankba» s kérdezgette tőlem az utalványok és cheque-ek természetét.

Gyuri minden banknál kutatott ezen az alapon, de eredménytelenül. Teljesen kifáradva, elkedvetlenedve, azzal az erős elhatározással tért vissza Beszterczebányára, hogy nem létezőnek veszi ezentúl az egész dolgot. «Nem járom többé a bolondját. Nem engedem, hogy az aranyborjú örökké bőgjön a fülembe s mindenemet fölegye. Egy lépést se teszek többé, úgy veszem, mintha álmodtam volna.» -110-

De lehet-e azt úgy venni? Lehet talán hamut kotorni a parázs fölé, de nem füstölög-e az mégis? Nem fújja-e fel egy széláram untalan.

Egyszer ez fecseg, másszor amaz. A mama, a jó öreg mama, aki már mankón jár, fölemlegeti a régi jó időket, bizalmasan, őszintén, meleg kandalló mellett. Régen volt, mindegy már. Ki-kivallogatja, hogy mikor a jó Gregorics Pál haldokolt, sürgöny útján kivánta volna Gyurit az ágyához.

– Jaj, de nehezen várt, meghalni se tudott, míg te nem jösz. De én voltam a hibás.

Hogy világosodik, hogy szürkül a homály. Apró, fehér pontok keletkeznek itt-ott. A bécsi kocsigyáros előadásából megállapítható, hogy bankutalványban kellett lennie a Gregorics Pál vagyonának. Az öreg mama szavából kitetszik, hogy ő neki, fiának akarta átadni az utalványt. Tehát nála volt. De hát hová lett? Melyik bankra szólt? Hát lehet ezt nem kutatni? Lehet ebbe megnyugodni, józanul, higgadtan elfelejteni örökre?

Nem, nem. Nem veszhet el végkép, nyomtalanul. Hiszen egy búzaszem is, ha elesik, árok szélére vagy bárhova, egyszer csak előbuvik váratlanul, még a kabátzsebből is kicsirázik. Hát még egy ilyen dolog! Egy szó fölszakítja, egy szikra megvilágítja…

Nem is kellett sokáig várnia. Egy nap a haldokló polgármesterhez, Krikovszky Tamáshoz hitták Gyurit, végrendeletet csinálni. Jelen volt a városi főjegyző és néhány szenátor, akiket szintén hivatott utolsó órájához. -111-

A város feje (ez a makacs parancsoló fej) bágyadtan, sárgán feküdt a vánkosokon, de még most is volt benne egy ünnepélyes dikczió, amelylyel elbúcsúzott a tisztikartól, szivökre kötvén a nemes város további gondozását, aztán kihúzván feje alól a város hivatalos pecsétjét, egy mély sóhajjal nyujtá a főjegyzőnek:

Majd a végrendeletét diktálta le a Gyuri tolla alá, miközben mintegy áttekintvén egész életén, forradalmi emlékeiről kezdett beszélni.

– Terringette, milyen idők voltak azok! – – szólt, a szavait Gyurihoz intézve. – Az ön apjának volt egy vörös esernyője, amelyiknek a nyele ki volt fúrva. Abban az esernyőlyukban hordta a legtitkosabb értesítéseket tábortól táborhoz…

Villám gyanánt ütött fejébe a gondolat. Oh jaj! Ebben az esernyőben volt a bankutalvány! Vére sebesen kezdett nyargalni ereiben, halántékairól izzadság csurgott s elméje tomboló diadalmassággal nyomul előre a bizonyosság felé.

Ott volt, ott volt, biztos, hogy ott volt! Egyszerre eléje toppant a tiszai jelenet, mikor az ernyő leesett a csónakról a szép szőke vízbe, hogy elrémült az öreg, hogy igért nagy jutalmat az esernyőért.

Ah, biztos, biztos! Meg is csendültek fülében a Gregorics akkori szavai: «ha egyszer majd hozzád kerül az esernyő, jó lesz a felhők, esők ellen», megcsendültek és kongtak-bongtak, mintha most frissen jönnének a másvilágról.

A szenátorok el nem bírták gondolni, mi lelte a fiatal ügyvédet, mi izgatja fel annyira a Krikovszky -112- uram haldoklásában, hiszen végre is jól teszi, ha elmegy, úgy is csak immel-ámmal húzta már idefent a csúzos lábait, jól teszi, ha fiatal erőknek enged helyet; bizony nem élt hiába, megfestetik arczképét a tanácsterem számára s ezzel szépen bevégzé – ha még új tíz évig tartaná a város gyeplőjét, akkor sem érhetné több, mint hogy az arczképét megfestetik, de a kép már akkor csunyább lenne.

Még jobban meglepte a szenátorokat az a furcsa, sőt valóságosan bamba kérdés, melyet daczára az ünnepélyes pillanatnak, a haldoklóhoz intézett:

Üveges, meghomályosodott szemeit bágyadtan, csodálkozón emelte rá, miközben kapkodva szítta be a levegőt a fogain keresztül.

Majd behunyta a szemeit s halk hangon hozzátette, azzal a sajátságos hányaveti kedélyességgel, melylyel csak a magyar ember tud meghalni:

S amit igért, meg is tehette, mert alig hogy eltávozott az ügyvéd és a tanácsbeliek, egy félóra mulva már nagy fekete zászlót illegetett Privoda hajdu a városház homlokzatára s a katholikus tornyokban rendre megkondultak a halottat sirató harangok.

Wibra Gyuri pedig ezalatt hazaérkezve, lázban, izgalomban szaladgált föl s alá irodájában. Szive majd mámorosan ugrált az örömtől: «Megvan a -113- kincs, megvan», majd összeszorult reménytelenül: «Azaz megvolna, ha az esernyő kéznél lenne. De hol van?»

Se enni, se inni, se aludni nem tudott addig, míg ennek a végére nem jár. Legelsőbben az anyját kérdezte ki. Az öregasszony erőltette is az emlékező tehetségét, de csak annyit bírt mondani:

– Ki tudhatná már azt édes fiam, annyi esztendő után! És minek is volna neked az a rongy esernyő?

A Matykót könnyű volt megkeríteni, most is ott pipázgatott a «mladi pan» (fiatal úr) előszobájában, mint annak inasa, de ő is ugyanabból a kottából énekelt, hogy az esernyőnél nagyobb dolgokat is elfelejtett azóta, de arra emlékszik, hogy a megboldogult öreg úr még haldokolva is odakérte magához. A jó Isten tudja, miért vigyázott rá olyan nagyon?

Legtöbbet értek özvegy Bothárné megjegyzései, aki még mindig bérlője a kis szatócsboltnak a Gregorics-házban s jelen volt, sőt segített a megholt Gregorics megmosásánál és felöltöztetésénél. Mennyre-földre esküszik a derék asszonyság, hogy az esernyő ott volt a halottnak az összeszorított merev kezében, úgy kellett az ujjait szétfeszíteni, hogy kivegyék, helyébe tevén, amint illik, a szent feszületet.

Az ügyvéd elfordult, egy-két lepergő könyüt morzsolt szét a szemében e részleteknél. -114-

– Igen, igen, ott volt a kezében az esernyő, – ismétlé özvegy Bothárné, – soha ne mozduljak erről a helyről, ha nem igaz.

– Nem ér semmit, – dörmögte Gyuri úr, – azt kellene tudnunk, hogy hol van most.

Ez volt a legvalószinübb. Nosza szaladt Gyuri a levéltárba, ott még meg kell lennie a hagyatéki iratok közt az árverési jegyzőkönyvnek. Meg is találta csakhamar az eladott tárgyak jegyzékét: ki vette meg és mennyiért a szekrényeket, asztalokat, székeket, volt ott elősorolva bunda, puska, vadásztarisznya, botos, hurkatöltő, de esernyő nem fordult elő. Tizszer átolvasta, hasztalan, nincs semmi nyom, ha csak a következő sort nem veszszük annak:

Ki tudja, ez-e az? De csak ez lehet. E hasznavehetetlen tárgyak közt lehetett az esernyő. Megvette a fehér zsidó. Nos fel kell tehát a fehér zsidót keresni. Ez az első teendő.

Mert a boldog bányavárosokban még az árverés idejében ritka volt a zsidó. Egy-kettő ha akadt, könnyű volt megkülönböztetni. Az egyik sárga volt, a szőke hajánál fogva, a másik fekete, a harmadik esetleg vörös, vagy ha megőszült, fehér; ezzel a négy színnel a város valamennyi izraelitáját meg lehetett különböztetni – de azóta több száz családra növekedtek Beszterczén, a hajszinek szaporításáról ellenben nem gondoskodott az Uristen.

Még sem volt nehéz kisütni, öregebb emberek emlékeztek rá, hogy hajdanában Müncz Jónást hítták fehér zsidónak és annál inkább valószinű, hogy -115- ő volt, mert a város ócska nadrágjai és mellényei az ő búza-utczai kis boltjába gyűltek össze, mielőtt földi szereplésük második korszakát megkezdenék. Még sokan emlékeznek e kicsi boltra, melynek czégéréül vedlett csizmák, krispinek, szűrök és gubák voltak felakasztva a következő (szénnel az ajtóra írt) felirattal: «Csak a mezők liliomai ruházkodnak olcsóbban, mint ezen boltban lehet.»

(Ez bizony igaz is volt, azzal a hozzáadással, hogy a mezők liliomai valamivel szebben is ruházkodtak, mint ezen boltban lehetett.)

Gyurit mind e magyarázatok nem igen elégítették ki, s bár nem volt eltelve vérmes reménységgel az esernyő feltalálására nézve, mégis átment a levéltárból a törvényszéki elnökhöz, nagyságos Sztolarik úrhoz, tudakozni bővebb részletekről, mivelhogy ő hosszú ideig volt a városban közjegyző s ösmert minden embert, minden viszonyt.

Őszintén és részletesen elbeszélte fölfedezését, hogy a Gregorics Pál vagyona, mely minden valószinűség szerint egy külföldi bankban van letéve utalványra, majdnem megkerült. Az utalvány, semmi kétséget nem szenved, a Gregorics Pál esernyőjének a nyelében volt eldugva, az esernyőt meg valószinűleg megvette az árverésen valami Müncz Jónás nevű zsidó.

– Ez sok, ez több, mint amennyit hittem volna. Most már csak tovább kell kutatni!

– De hol kutassak? Hiszen már Müncz sincs meg. S ha megvolna is Müncz, ki tudja, melyik szemétdombon rothadt meg azóta az esernyő. -116-

– Hogyne! Igen becsületes zsidó volt, azért nem vitte szegény semmire. Gyakran megfordult nálam, mintha most is látnám kopasz fejével, lengedező fehér hajával a széleken. Istenemre mondom (s itt felugrott Sztolarik, mint egy kecske) a Gregorics Pál veres esernyője volt a kezében, mikor legutoljára láttam. Hallod-e, Gyuri, most már tisztán tudom, meg mernék rá esküdni, még tréfáltam is vele: «Talán bizony a másvilágra is eljár házalni Jónás és ott vette ezt az esernyőt Gregoricstól?» Mire ő nevetett és kedélyesen ellenveté, hogy annyira még nem vitte, ő csak Zólyomban és Hontban jár, a többi megyéket felosztotta a fiai közt, Móriczé Trencsén, Nyitra, Számié Szepes, Liptó, a legkisebbik kölyök, a Kóbi, csak a mult héten kapta Bars vármegyét, de a más világra sem ő nem szándékozik, sem a gyerekeket nem ereszti, ha nem muszáj.

– Bravó, kedves gyámatyám! – kiáltott fel (de beillett az rikoltásnak is). – Ilyen memoriája csak az isteneknek volt!

– Szerencsés ficzkó vagy Gyuri. Valami előérzet súgja nekem, hogy most jó nyomon vagy, hogy megtalálod az örökségedet.

– Most már én is hiszem – lelkendezett az ügyvéd, ki épp oly könnyen hajlott az optimizmusra, mint az ellenkezőre, – de hát mi lett a szegény Münczczel?

– Van egy keresztény legenda a zsidókról. Hogy minden hosszú napon elvész a világban nyomtalanul egy zsidó. Így veszett el az öreg Jónás is -117- most vagy tizennégy esztendeje ő rá esett a sor. (Ne félj, a Rothschildok közül egy sem vész el.) A felesége, a gyermekei csak várták, csak várták, de Jónás nem jött. Akkor aztán elindultak a fiai nyomról-nyomra a fölkeresésére s kisült, hogy az öreg Jónás megtébolyodott s mint ilyen kóválygott szanaszét a tót falvakban, egy darabig itt látták, ott látták, a kereső fiúk előtt fel-felbukkant a híre, míg végre egy napon kivetette a holttestét a Garam.

Az ügyvéd szép arczán a kedvetlenség és elcsüggedés borulata futott végig.

– Hátha nem. Miért ne hagyhatta volna otthon? S ha otthon hagyta, most is ott heverhet ócska holmija közt – mert azt ugyan nem vehette meg senki. Próba szerencse, fiam Gyuri! Ha neked volnék, most rögtön kocsira vetném magamat s mennék, míg csak…

– Hát persze, persze. (Sztolarik elgondolkozott.) A Müncz-fiúk szanaszét vannak a világban, – a gyufapaklik, melyekkel kezdték, azóta talán házakká dagadtak valahol, a Müncz-fiúkról semmit sem hallottam, hanem tudod mit, eredj el Bábaszékre, az özvegy anyjuk ott lakik.

– Mingyárt Zólyom mellett, a hegyek közt, azzal csúfolják, hogy kánikulában megfagyott Bábaszéken a birka.

– Egész bizonyosan. Egy pár év előtt megfogadták és elvitték zsidónak Bábaszékre. -118-

Igen is, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó és okvetetlenül keríteni kellett egyet.

A dolog voltaképen úgy áll, hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják s hogy az év egyik napján odahajtanak a «laz»-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falukból egy-két üszőt, tinót és néhány görhes lovacskát s ugyancsak e napon eljön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is és kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való sziveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval, vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és annyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferencz halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után. -119-

Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.

Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégis csak polgár az ember s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros «kisbíró», dolmány helyett ámbár rézcsattos tüsző van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak még dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vizipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang – de fenn is kell azt tartani.

Kivált, mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolcz-kilenczszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versengés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.

Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőczöt. (Pedig én Istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Besztercze vagy London!)

– Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való. -120-

Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes előljárósága okulván az ellenség irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet – alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjőjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piacz kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhelylyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképen a következő árúczikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, czimet, csiriz, kenderolaj, szóval azok a czikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem is készíttetnek s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.

Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majd hogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).

Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magistratus nem zsidót szerzett, hanem csak zsidó asszonyt, mert mégis csak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így szólhatnának: «A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móriczunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette», de csak annyit mondhatni, hogy «a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk», az semmi, ez túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet, vörös hajjal – az az igazi. -121-

De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Beszterczére a kirendelt szekerekkel (még fel is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sujtott jobban.

– Ne legyenek ostobák kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidóboltos Bábaszéken?

Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős czipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piaczon.

A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor mályva rózsás kertjeikbe s büszkeségtől dagadozott szivük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liczeum-keritéseken keresztül:

– Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőczön – válaszolta a hasát simogatva a másik koma.

Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes arczú öreg asszony volt Münczné s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piaczhoz, -122- a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, épp úgy nem, mint a nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látni való volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerüleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.

Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekerekkel.

– A mi Rozáliánk gyarapszik. Teringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken lehet még élni.

Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták «mlada pani» (ifju asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen czímeket és csak ő neki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza czímnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piaczon – az összes szekeres gazdák szivességből ajánlkoztak egy-egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egy napi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két -123- lustább, aki húzódék, vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.

– Hitvány ember, – mondták az olyanról – nem becsül az semmit; se istent, se papot, se zsidót.

Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mravucsán János polgármester felszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet az esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidótemető számára – holott csak az az egy zsidóasszonyuk volt.

De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe «a bábaszéki zsidó-temető mellett egy kődobásnyira» vagy ilyesmit: «a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve», stb.

Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképen nyilatkozván a hátuk mögött:

Verőfényes tavaszi délutánon könnyű kocsi állt meg a Müncz Jónásné boltja előtt s egy fiatal úr ugrott le a kocsiról – aki, mint már tudjuk, nem más, mint a mi Wibra Györgyünk.

Rozáli ifiasszony, aki éppen künn beszélgetett Mravucsán polgármesterrel és Galba szenátorral, kiváncsian kérdezte a ruganyos léptekkel feléje tartó úrtól:

– Az ördögbe is – mormogta magában a messzetekintő Mravucsán – minek ilyenkor az esernyő? Majd hangosan kérdezte:

Mravucsán még jobban csodálkozott, szinte kedve lett volna kidülleszteni a mellét. Mégis csak nagy dolog az, hogy Beszterczéről Bábaszékre jönnek -125- esernyőt venni. Szép dolog ilyesmit megélni az embernek, pláne a saját polgármestersége alatt. Gyöngén meglökte Galbát s halkan súgta:

– Ez csak szegényes falusi boltocska, uram. Esernyőt s ehhez hasonló czikkeket nem tartok – felelte Rozáli néni.

– Elég baj az – mormogta Mravucsán uram, a nagy, kifent bajuszát harapdálva.

– De úgy hallottam, – szólt ujra az idegen – hogy öreg esernyői volnának.

Öreg esernyők! Pfuj! Mravucsán uram, aki aszthmatikus, egyszerre sebes, kurta lélekzeteket kezdett venni, és éppen valami fitymáló szót akart odadöfni az idegennek, midőn egyszerre megvadult lovak rohanása másfelé fordítá a figyelmét. A vásáros nép, melylyel telve volt a piacz, szétriadva futott el az út közepéről, a szemközti kovácsműhelyben megszünt a kalapácsolás, a kovácslegények nagy riongatással futottak a jobbra felállított Laczikonyha felé, melynek tűzhelyét a pecsenyékkel együtt feldöntötte a vágtató fogat. A ropogósra megpirított sertésszeletek ott henteregtek a porban, fölséges illatuk kellemesen csiklandozván a kovácslegények orrát. A kofák ordítottak, jajveszékeltek, némelyek, a bátrabbak, leoldván kékes kötényeiket, ezeket lebegtetve riasztgatták a lovakat, ráirányítván őket szerencsésen a csizmadiák sátraira. Valóságos ribillió ütött ki, az egész piacz izgett-mozgott, hullámzott. Egy kovácslegény fölkapott egy hatalmas pecsenyedarabot, a kofák utána iramodtak, mire egy másik kovácslegény, hogy segítségére legyen üldözött társának, hirtelen fölragadott a fujtató alól egy izzó tüzes vasat, azzal rohant a kofák felé, paskolván -126- azt eszeveszetten a kalapácsával, hogy a tüzes szikrák két ölnyire frecsegtek köröskörül.

A két pej paripa pedig ezalatt tovább száguldott a kolpachi fazekas portékáin keresztül, magával vonszolva egy finom úri bricska roncsait. «No abból se lesz többé kocsi», mondá nagy flegmával a kovácsmester, aki bőrköténye alá dugott kezekkel nézte a jelenetet. Alkalmasint valamely házfalhoz ütődött a kocsi s teljesen összezúzódék a hátulsó balrésze; a tengely is kettétört, az egyik kerék lemaradt valahol lőcsöstül, saraglyástól, úgy hogy most már kezdett lecsúszni a narancsszínüre festett kas is. A gyeplő a lovak közé esve, a földet seperte s valóban szép volt látni a nekiszilajodott állatokat, lelógó sörényükkel, tajtékos szájjal, lila gőzt lövelő orrlikaikkal, amint a gazdátlanság élvezetének mintegy deliriumában, hátraszegett nyakkal vágtatván bomlottul, első lábaikkal a levegőben látszottak úszni.

– A glogovai pap lovai – jegyzé meg Mravucsán. – Félek, valami szerencsétlenség történt. Menjünk Galba!

Azalatt, míg Münczné az előljárókkal beszélgetett a boltajtó előtt, felszaporodván a vevők, akiket ki kell szolgálnia s akik türelemmel vártak az ifiasszonyra, ímmel-ámmal mondta az idegennek:

– Öreg esernyők volnának uram, bizonyára akad egynéhány a padláson, de azok nem ilyen finom úrnak valók.

Münczné a boltajtóba lépve, megfogta a kilincset, hogy maga előtt ereszsze a vevőket s mindössze a küszöbről tett egy elutasító mozdulatot. -127-

Hősünk azonban nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni, utána ment a boltba s bevárta, míg végzett a vevőivel, akkor újra ismétlé, hogy látni akarja az ócska holmikat.

– Ejh, uram, hagyjon békét! Mondom, hogy nem önnek valók. Ez esernyők abból az időből vannak, mikor még a férjem élt, aki értett a javításukhoz, többnyire összetört bordázatuak, rongyosak – azonfelül úgy elhányódtak a padláson hasznavehetetlen lom és rongyok között, hogy nem érdemes értük felfáradni. De nem is lehetne. A fiam kiment a vásárba, a szolgálónak orbáncz van a lábában, nem mozdulhat, magam pedig így vásár idején el nem mozdulhatok a boltból egy perczre sem.

– Nem kívánom ingyen a szívességét, Münczné asszony, de az esernyőket minden áron látni akarom. Ereszszen hát fel engem magamat a padlásra. Fogja ezt egyelőre.

Münczné utána nem nyúlt a pénznek s apró szemei, melyek mélyen bent ültek kövér arczának üregeiben, szúrón, gyanakodóan tapadtak az előkelő külsejű ifjúra.

– Mert a megboldogult férjem arra tanított: «Soha se tégy olyat, Rozáli, amit nem értesz» s az én szegény férjem igen bölcs ember volt.

– Persze, persze. Igaza van, ha nem érti, hogy mért ajánlok öt forintot rongyos esernyők látásáért. -128-

– Nos, pedig igen egyszerű eset. Az apámnak volt egy ócska esernyője, melyet ő igen szeretett életében, valóságosan ragaszkodott hozzá, megtudtam véletlenül, hogy az a maga férjéhez került, Münczné asszony, most meg akarnám szerezni, mint ereklyét.

– Ah, a Gregorics! Megálljon csak! Igen, igen, emlékszem, az a furcsa emberke, ki halála után…

– Igenis, az az… (zavarba jött, megakadt). Én Wibra György ügyvéd vagyok.

– No persze. Oh, oh! Ez az én ostoba öreg fejem. Oh, oh, tudom már. Hogyne tudnám! Hallottam már a tekintetes úr hírét. Nagyon örülök, hogy látom a tekintetes urat. Ösmertem a szegény tátiját. Istenem, hogy hasonlít hozzá és mégis milyen csinos. Nagyon ösmertem, ámbár – tette hozzá mosolyogva – nekem nem hagyott kétezer forintot. Jaj, én már akkor is öreg voltam, mikor ő fiatal volt. No hát csak tessék azokat az esernyőket megnézni. Majd megmutatom az utat és megmagyarázom, hol vannak a padláson. Tessék utánam jönni. Bár csak megtalálná az öreg tekintetes úr esernyőjét… -129-

Az ötven forint szóra megcsillogtak az öreg asszony szemei, mint Szent-János bogarak. Oh, a jó fiú! – sóhajtá az égre nézve – csak nincsen semmi tetszetősebb az Isten előtt, mint egy jó fiú, aki tiszteli a szülei emlékét! Olyan fürge, olyan eleven lett az ötven forint szóra, mint az orsó s becsukván a bolt belső üvegajtaját kívülről, gyors tipegéssel vezette Gyurit az udvarra a létrához s most már maga is föl akart menni, hogy segítségre legyen.

– Nem, nem, maradjon lent Münczné asszony. Mit szólna a világ – szólt Gyuri, tréfálkozva – ha meglátná, hogy ketten megyünk fel a padlásra?

– Oh, édes tekintetes szívecském! Hol vagyok már én attól? Már nekem a tatája se testált semmit. Pedig valamikor… (Lesimogatta a felborzolt ősz haját elől.) No hát csak menjen fel lelkem.

Egy jó félóráig turkált fent a Münczné limlomjai közt Wibra Gyuri – mialatt az asszony kétszer is kiszaladt a boltból utána nézni. Türelmetlenné tette az ötven forint.

– Széna-e, vagy szalma? – kérdé, amint végre meglátta háttal lefelé lépegetni a létra fokain. Pedig hiábavaló kérdés volt: esernyő nélkül jött.

A zsidóasszony kedvetlen arczot vágott, tokája fájdalmasan rezegni látszott, a szeme pedig szaporán pislákolt. Ájváj, hova tehette az az ostoba Jónás? – dörmögte. – Ötven forint! Borzasztó! Jónásnak soha se voltak ösztönei… -130-

– Valószínűleg a férje hordta ezt az esernyőt. Sztolarik úr, a mostani törvényszéki elnök, azt mondja, hogy a kezében látta, biztosan emlékszik rá.

– Piros volt a szövetje, májszínű folttal fölül, a szövet alján keskeny zöldvirágos csík futott körbe; fekete fanyele szürke csontfogantyúban végződött.

– Ne menjek soha az égbe, ha nem azt vitte a Jónás az utolsó útjára. Mintha most is előttem állna. Azt vitte, istenemre azt vitte…

– Tehát vége van! – sóhajtott fel az ügyvéd, aki ott állt a létránál tanácstalanul, szinte megdermedve, mint Marius Carthago romjain; csakhogy az ő Carthagójából a romok se maradtak meg, – eloszlott az egész a légbe, ahonnan építve volt.

Kényszeredetten lépegetett ki a kapuajtón a kocsijához, az anyóka most már lomhán topogott utána, jobbra-balra dülöngve, mint egy hízott lúd. Künn az utczán azonban egyszerre élénken megragadta a Wibra Gyuri gallérját:

– Ej, nini. El is felejtettem volna. Hiszen éppen itthon van a Móricz fiam, aki mészáros Ipolysághon és juhokat jött venni. A Móricz fiam mindent tud és soha se menjek az égbe (Rozáli mama, úgy látszik, jobb szeretett idelent a földön maradni), ha az nem nyujt valami felvilágosítást a veres esernyőről. Menjen csak, tekintetes lelkem, egyenesen a vásártérre, a birkák közé és szólítsa meg ott a legszebb -131- embert és az lesz a Móricz fiam… roppant szép, különösen szép a Móricz. Csak szólítsa meg és igérje neki az ötven forintot. Ne menjek soha az égbe, ha a Móricz nem mesélt nekem valamit erről az esernyőről. Mert mikor a szegény Jónásom elveszett, a Móriczka ment őt felkeresni s megtalálván a fonalat, nyomról-nyomra, faluról-falura követte, kérdezősködvén, kutatván, míg végre minden kiviláglott (Rozália mama könyezve nézett fel az égre). Oh, Jónás, Jónás, mért tetted azt velünk? Ha már elment az eszed, mi szükség volt utána menned neked is? Van a te fiaidnak elegendő.

Megkapaszkodott volna már Wibra Gyuri a szalmaszálban is, szó nélkül sietett tehát a bocskortalp és halina-árukkal rakott sátrak között a templom háta mögé, a vásártérre.

Egy kis kérdezősködéssel ráakadt Müncz Móriczra, egy tömzsi, kövér emberkére, olyan szeplős arczczal, mint egy pulykatojás. Rút volt, mint egy faun. A derekáról egy sásalakú aczél fityegett s jobb karjára ökörfej volt kitetovirozva.

Éppen egy kajlaszarvú tehénre alkudozott. Az eladó, egy lesti szűcsmester, mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható tehenet még nem vett élő ember Bábaszéken.

– Mert ez megeszi a szalmát is – mondá – és mégis tizennégy itcze tejet ad naponkint.

– Ostobaság! – felelte fitymálva Müncz Móricz, – nem vagyok én borjú, aki szopni fogja, hogy nekem tejelését dícséri kend, mészáros vagyok, aki levágja és kiméri.

– Hát ez már igaz – hagyta rá a becsületes szűcsmester és a saját inicziativájából engedett a tehén árából öt forintot. -132-

Ez még kevés lehetett Móricznak, mert körültapogatván a jószágot, nagyot csapott a lapoczkájára. «Mennyi csont!» – kiáltott fel kétségbeesve, aztán kipeczkelte száját és fogait nézegette.

– Mit beszél az úr fogakról? – mordult fel a becsületes szűcs. – Csak nem akarná talán kimérni a fogakat is?

– Ejh, mit, holta után nem fog rúgni; pedig reménylem, csak holta után szándékozik kimérni.

A becsületes szűcs nevetett a saját megjegyzésén s mert az jó hangulatba ejtette, e jó hangulatában megint engedett öt forintot.

Még ez is kevés lehetett Móricznak, mert még mindig nézegette a Bimbót, hogy új és új hibákat fedezzen fel benne, midőn ott termett Wibra Gyuri és megszólítá magyarul:

Arra, hogy a vevőjét elhíjják, ijedtében még lejebb szállott öt forinttal a szűcs és most már tenyerébe csapott az okos Móricz, aki mindig estefelé vásárolt ama reményvesztett tulajdonosoktól, kik egész idáig nem bírtak túladni a jószágon.

– Nos, ilyen portéka elég sok van a világon – vigyorgott Móricz. – Biztosítom, hogy igen jutányosan adom.

Gyuri elvezette, ki a sokadalomból, a város közkútjához, ahol egy terebélyes kőrisfa nyujtott árnyékot. Ez a fa, melyet sorompóval vett körül -133- a nemes város s két oldalról padot állíttatott alája, szintén hozzátartozott Bábaszék jövendő nagyságához: a pézsmaszagú, aranyzöldbe játszó bogarak, melyek keskeny, hosszúkás leveleit ellepték s némely orvosságok készítéséhez kellenek, e hólyaghúzó izgonczok (ahogy a tudósok hívják őket) megannyi argumentumok lehetnek a felsőségnél, hogy Bábaszék is megkapja egykor a patikát.

A bábaszéki menyecskék sokszor vittek ilyen bogarakat bögrékben azelőtt Zólyomba, hol a patikárus megvette egy pár garasért, de utóbb statutummal tiltá el ezt a machinácziót a nemes város, mondván: «A fához patika dukál. A bogarakat nem engedjük kivinni»… Tudja ám a leczkéjét a messzetekintő Mravucsán!

Gyuri elbeszélte röviden, mi járatban van, hogy ereklyének szeretné megszerezni az apja kedvencz esernyőjét, melyet az öreg Jónás hordott magával.

– Tudok – felelte Móricz kedvetlenül, mert meglehetősen leesett az álla, hogy ilyen csekélységről van szó.

Móricz ijedten kapta le sipkáját. Ötven forint egy ócska esernyőért! Haj, ez talán maga a kóburgi herczeg Szent-Antalról! Egyetlen szemvillanattal észrevette most, milyen finom ruhában van.

– Meg lehet találni az esernyőt – mondá feltűnő mohósággal, majd gondolkozva tette utána a mérséklő «úgy hiszem»-et.

Hallgatott egy darabig elmélyedve; apjára vonatkozó -134- emlékei kuszán voltak összehányva a fejében, mint a tövisboglya.

– Igen, igen, az esernyő! Hol is volt csak? Tizennégy, tizenöt éve annak, hogy apám eltűnt, sok részlet elhalványodott emlékezetemből, de azt bizonyosan tudom, hogy a fölkeresésére indulván az öcsémmel, Podhrágyon találtam fel az első szálat, melyen elindulva, követhettük. Podhrágyon még teljes eszénél volt, néhány apróságot eladott a falubelieknek, a korcsmában meghált s egy ócska pecsétnyomót vett bizonyos Raksányi nevű kurta nemestől, két forintért. Nagyon eszénél volt, mert ezt a pecsétnyomót, mikor a Garamból kifogták, megtaláltuk a zsebében s ötven forintért adtuk el egy antikváriusnak, ugyanis kisült róla, hogy Mohorai Vidnek volt pecsétje, az Árpád-korból.

– Szép, szép, de ezek a részletek engem nem érdekelnek, Móricz úr – szólt közbe hősünk türelmetlenkedve.

– De bizony arra is vonatkoznak. Csak figyelemmel tessék hallgatni. Podhrágyon megtudtam, hogy onnan Abellovára ment. Hát én is Abellovára mentem. Az itt előadottak szerint már is gyanakodni kezdtem, hogy az öregem elméje elborult, úgy is mindig hajlott a búskomorságra. Itt ugyanis elbeszélték nekünk, hogy az angyalos krajczárokat négykrajczárjával váltogatta be a falubeliektől. Később azonban kitűnt, hogy tévedtem a föltevésemmel.

– Nem, mert néhány nappal utána két zsidólegény járt Abellován, akik egy-egy tarisznya angyalos -135- krajczárt hoztak magukkal, amiket viszont az abellovaiak váltogattak be három krajczárjával – tudván, hogy az angyalos krajczárok négyet érnek.

– Nemcsak lehetséges, de bizonyos, hogy a két fiatal csaló bízta meg az angyalos krajczárok bevásárlásával az én becsületes öregemet, aki így tudtán kívül lett bűnrészessé. Mégis valószínű, hogy az esze nem volt egészen a helyén, mert különben nem engedi magát beugratni. Abellováról átment a Viszoka Hora nyírerdőn át Dolinkára, de itt semmi különöset nem bírtunk felfedezni az ő viselkedéséről, pedig két napig volt itt, ellenben bizonyos, hogy az utána következő faluban, Sztrecsnyón már utána szaladtak a gyerekek és csúfolták, mint egykor Illés prófétát, ő meg szétbontván batyuját (nem Illés próféta, de az én tátim) áruczikkelyeivel dobálta őket. Ötven esztendő mulva se felejtik el ezt a napot Sztrecsnyón, midőn kókusz-szappanok, kalárisok, bicskák és harmonikák hulltak, mint az égi manna, a nép közé. Azóta példabeszéd is lett, amint hallom, hogy: «Egyszer járt Sztrecsnyón bolond zsidó!»

– Ott vagyunk már. A veres tornyú Kobolnyikon már batyu nélkül látták szegény apámat, az egyik kezében bottal, a másikban esernyőjével hadonászva a ráuszított kutyák ellen. Kobolnyikon tehát még megvolt az esernyője.

A Móricz szeplős arczán könnyek kezdtek folyni, úgy elérzékenyült, úgy elfogódott a szíve ezeknél a részleteknél, a hangja is tompa lett és végtelenül lágy.

– Sokfelé kutattunk aztán a környéken, de csak Lehotán tudtunk meg róla valamit. Egy zivataros -136- nyári éjszakán oda kopogtatott be a falu szélén lakó csőszhöz – de az, mikor meglátta, hogy zsidó, kikergette. Nem volt már akkor se kalapja, se esernyője. Csak a nagy kampós botja, melylyel annyiszor kergetett bennünket gyerekkorunkban.

– Ah igen, kezdem már érteni az ön terjengősségét. Az esernyő a Kobolnyik és Lehota közti területen veszett el – ezt akarja kimutatni.

– Elhiszem, Móricz úr, de ez csak annyi, mint semmi. Apja talán elhajitotta az erdőben, sziklák között. S a legjobb esetben, ha megtalálta valaki, elvitte a búzaföldjére, hogy a madárijesztőt öltöztesse fel félelmetesebbre.

– Véletlenségből tudtam meg, mert nem az esernyőt kerestem, bántam is én az esernyőt, hanem apámat. A «Kvet» hegységben egy fazekassal találkoztunk. A fazekas, aki gyalog ballagott a szekere mellett, nagyon beszédes ember volt. Mint minden utastól, tőle is megkérdeztem, nem látott-e jártában-keltében egy ilyen és ilyen kinézésű zsidót? «De bizony láttam», felelte, «hetekkel ezelőtt Glogován, éppen egy felhőszakadáskor, feltűnt nekem, amint egy ázó kis gyerekre, egy ház eresze alatt ráborította esernyőjét és tovább ment.»

– Nincs tovább, uram, csak ennyit tudok, de ez bizonyos. A fazekas leírása mindenben atyámra talált s azonfelül Glogova közte esik Lehotának és Kobolnyiknak. -137-

– Ez már értékes adat! – kiáltott fel az ügyvéd s kivett a tárczájából egy ötvenest. – Fogja ezt a szívességeért. Isten áldja meg.

Elrohant, mint a vizsla, mely végre megszagolta az igaz nyomot. Hajrá! Utána! Átugrott egy garádon, hogy hamarább átgázolhasson a borókabokrok között az útra s minél előbb ott lehessen a kocsijánál. Röpülni szeretett volna tudni.

Ment, ment, de amint egy perczre megállott, túl a mézeskalácsos-sátron, egy gyékénynél, hol a túrócz-szent-mártoni maticza nyomtatványait árulta a zólyomi könyvkötő s olvasni kezdé az egyik maghintő versezet kezdő sorait:

– Engedje meg, – szólt – hogy utána futottam, de eszembe jutott, hogy egy jó tanácsot adhatok.

– Annyi glogovai ember van most itt a vásáron, hogy kidoboltathatná a nagyságos úr – nem tudom, jól czímezem-e?

– Kidoboltathatná, hogy aki tud az évek előtti esetről az ernyővel, ha jelentkezik, jutalmat kap. Meg vagyok győződve, egy óra mulva már biztos adatai volnának. Egy olyan kis faluban mindent tudnak.

– Fölösleges, – jegyzé meg az ügyvéd – mert magam indulok Glogovára, azonnal. Mind a mellett köszönöm szivességét!

– Ah, uram, én köszönöm. Valóban herczegileg jutalmazott oly csekélységért. Szinte szégyenlem -138- magamat. A patvarba is, ötven forintot. Egy forintért is elmondtam volna.

Azzal sietve fordult be a kékre festett kapujú Schramek-ház mellett, melynek tövében a kaczkiás zelevnyiki menyecskék árulták hosszú mogyorólánczaikat, nagy garmadákba rakott hagymakoszorúikat stb. és ahol még pénz helyett jobbadán csak termények képezték a csereértéket. Móricz azalatt elálmélkodva nézett utána, míg csak láthatta. «Ezer forintot is adott volna!» – tűnődék s aztán fejcsóválva ballagott a lesti szűcstől megvett tehénkéje felé. -139-

A Schramek-házzal átellenben egy kicsit srét a nyitott ablakú korcsmából nagy vásári vígság zengett ki. Azaz, bocsánat, vendéglőből – a bábaszékiek így szerették nevezni és méltán, mert megvetvén a falusi korcsmák egyszerű boróka-kötegét, arisztokratikusabb forgács-bokréta lengedezett homlokáról. Messziről kihallatszott a pelsőczi vályogos czigányok czinczogása. Kandi tót menyecskék, «békába» igazított hajjal, kaczér főkötőikben, melyekből a fül irányában egy-egy ingerkedő csipkekoczka fityeg le, sugár termetű leányzók, piros pántlikával a kender-szöszke hajfonatukban, beleskelődnek az ablakoknál s a csiklandozóbb nótáknál tánczra perdülnek künn az utczán.

De a kiváncsiság még a nótánál is hatalmasabb. Egyszerre beszűnik a dévaj ugrándozás, mivelhogy nagy sokaságtól követve Fiala János, a város hajdúja közeleg, nyakában a nagy dobot czipelve. Megáll és lélekszakadtából kezdi verni.

No ugyan mi nevezetes történhetett? Talán a Mravucsánné zsenge libái vesztek el a legelőről?

Tízen is kérdezik Fialát, mi történt, de Fiala a világért se veszi ki szájából a pompásan égő -140- «zapekacskát»5) s különben is önérzetesebb férfiú, mintsem magánúton közölje, ami hivatalos.

Előbb tehát eldobolta a verset s csak azután kiáltá stentori hangon, a verő pálczákkal gesztikulálva, ami következik:

«Adatik tudtára, akiket illet, hogy egy arany fülbevaló zöld drágakővel elveszett a téglaégetőtül a templomig terjedő úton. A becsületes megtalálónak, aki a városházára behozza, illő jutalom biztosíttatik.»

Gyuri is megállt egy perczre a dobszóra, meghallgatta a hirdetményt s nevette, minő fogakat csinálnak maguknak a menyecskék és leányok.

– Pislants rám, istenkém! – fohászkodott fel, szemeit a magasba vetvén, a harmadik.

– Ne az égre nézz, te golyhó, ha meg akarod találni, de le a földre – figyelmezteté a negyedik.

Hanem biz’ azt a sors úgy rendezé, hogy éppen olyan valaki találja meg, aki nem akarja. S ez Wibra Gyuri volt. Alig lépett néhányat, midőn egyszerre nevetni kezdett rá a porból a lába alól egy parányi zöld szem, akkora, mint egy borsó.

Lehajolt, fölvette, hát épen a hirdetett arany fülbevaló volt a smaragdkővel. Hát ez is csak bosszúság, mikor úgy siet valaki. Nem tudta éppen más megtalálni, abból a sok száz emberből, aki az utczán lődörög! De már mindegy, a zöld szem olyan nyájasan nézett rá, nem dobhatja vissza, hogy egy -141- utána következő bocskor esetleg összetapossa. Ugyan ki visel ilyen finom ékszert? Ejh, akárki, ha már megtalálta, elviszi a városházára, abba nem törik bele a dereka, úgy is tíz-húsz lépés ide.

Befordult a városház ódon kapuja alá, hol bőrvedrek lógtak le a boltozatról imponálón, a szögletbe lökve pedig egy rozoga kaloda borongott (Sic transit gloria mundi), fölment a garádicsokon és benyitott a tanácsterembe, ahol a hosszú zöld asztalnál együtt ült a szenátus, egy felette komoly és sürgős ügyről tanácskozván.

Valóban kellemetlen eset volt szőnyegen. A város tulajdonát képező Liskovina erdő csősze jött lihegve azzal a jelentéssel, hogy ismeretlen, úri ruházatú férfit talált felakasztva egy fán, – imhát mi történjék a holttesttel?

Éppen ebben főtt a szenátus feje most s látszottak az összeránczolt homlokokon a nagy lelki tusák.

Konopka szenátor kifejtette, hogy a dolognak az a rendje, behozni az akasztott embert a temetői bódéba s egyúttal értesíteni a szolgabirót, tekintetes Géry Mihály urat, hogy a járási orvossal, aki fel fogja bonczolni, a helyszínén megjelenhessen.

Galba fejét rázta; Galba mindenha diplomata volt, most is furfangon jártatta eszét. Ő – úgymond – legokosabbnak tartaná nem szólni semmit, nem írni semmit, hanem elvonszolni nagy titokban a halottat kétszáz lépésnyire onnan a «Kvaka» nevű nyirjesbe, amely már a travniki határhoz tartozik. Hadd találják meg a travnikiak!

Mravucsán ingadozott, hümmögött, fészkelődött, fejét vakarta s végre is elkezdett zsörtölődni, hogy roppant fullasztó meleg van s hogy köszvény hasogatja -142- a kezét, hogy a szenátori asztalnak mozog az egyik lába, nosza hamar alája kell dugni valami ócska megyei rendeletet. Várta azalatt, hogy a többség döntsön. A többség a Galba részén volt. Csakhogy a Galba-párt ismét két részre szakadt. A szorosan vett Galbaisták a holttest átcsempészését kivánták a travniki határra. A mérsékeltebbek, Kozsehuba András pótindítványa folytán, eltérőleg a Galba mamelukjaitól, megelégedtek volna azzal is, hogy ott helyben a fa alatt, ahol felakasztotta magát, kaparják be az anyaföldbe a szerencsétlent, – ők csak azt akarták kikerülni, hogy ne vigyék keresztül az egész határon a temetőig, ami okvetetlenül bekövetkeznék, ha a szolgabirót értesítenék az esetről s roppant hátrányokkal járna a bábaszékiekre nézve, miután tudvalevőleg jégveréstől kellene tartaniok.

– Hiszen igaz, igaz, Konopka uram, de ki tehet róla, ha már egyszer a nép mégis azt hiszi – erősködék a Kozsehuba-párti Fajka szenátor.

Konopka mérgesen ütött a pecsétgyűrűs kövér kezével az asztalra, mire templomi csönd támadt:

– Szomorú az, hogy egy szenátor beszél így. Biztosítom kegyelmeteket, hogy ama szegény hulla miatt ugyan ide nem dirigálja az Úristen a jeges felhőit. Egy az ördöghöz fordult ember kedvéért nem sujt ezer olyat, aki az ő oldalánál maradt, pláne olyanformán, hogy éppen csak a bűnöst ne érje a büntetés. Micsoda Isten lenne az!

Mravucsán föllélekzett ez ékes szavakra, melyek láthatólag meghökkentették az egész magisztrátust, felösmeré legott a szerencsés perczet s mint egykor az ökörszem a sas szárnya alatt, följebb próbált röpülni magánál a sasnál. -143-

– Ami úgy van, az úgy van – ropogtatá a szavakat, helyre rángatván dókáján a félrecsúszott vitézkötést – s következéskép határozatilag kimondom, hogy a felhozott oknál fogva jégverés nem lészen.

– Az mindegy! Bár lenne, ha már úgy van. Mert ha egyszer az egész város bebiztosít a triesztinél, nem látom be, mi különbség, ha van, vagy ha nincsen jégverés. Sőt jobb, ha van, mert a bábaszékiek, ahogy én ösmerem őket, ha a hullát keresztülviszik a határon, értéken felül biztosítják a vetéseiket. Itt a szerencsétlenség nem a jégverésben, de a keresztülvitelben van.

De ’iszen, nagy debatter Fajka uram, megint fején találta a szöget: a Galba- és a Kozsehuba-pártiak fel voltak villanyozva.

Az agyvelőről eszébe jutott Galbának a bonczolás – per associationem idearum – és élénken veté közbe:

– Minek azt az embert felbonczolni? Úgy is tudjuk ki. Kutya legyek, ha nem a biztosító társaságnak valami kapzsi ügynöke, aki azért akasztotta fel magát itt nálunk, hogy belekergesse a lakosságot a biztosításba. Hiszen olyan világos, mint a nap.

Amire kitört a háborgás, a féktelen zaj, a szenátorok felugráltak s ahogy a Fiala hajdú szokta mondani, fölforrtak a város bögréi, minden szem a polgármesteren csüngött, a kanálon, aki a fölösleges habot leszedje.

De a polgármester a molnárkék dóka magas gallérjába húzta le a fejét, szinte eltünt, mint a felkorbácsolt -144- hullámok közt a boly, tanácstalanul harapdálta a bajuszát, hogy mit tegyen, mit mondjon most, mikor egyszerre benyitott az ajtón Wibra Gyuri… Hiába, a hatalmasok tekintélye fölött a gondviselés őrködik!

Látván a különös idegent, aki egy-két órával előbb ócska esernyőt akart Müncznénél venni, hirtelen kirúgta maga alól a széket s rohant feléje sebbel-lobbal, hadd higyjék a szenátorok, mintha valami roppant sürgős és fontos dolga lenne az érkezővel.

– Természetesen, oh természetesen. (Ki is lehetne más a polgármester Bábaszéken, mint Mravucsán?)

– No, ez már becsület, uram. Ezt már szeretem. Az én polgármesterségem alatt még nem veszett el fülbevaló, csak ez és ez is megkerült. Ezt nevezem én hatósági rendnek.

– Egy óra előtt küldtem el Fialát a dobbal és már itt van a fülbevaló. Ilyesmit Budapesten se produkálhatnak. Ilyesmi csak Bábaszéken van.

Eközben észrevette, hogy az idegen úr távozni készül, gyanus mohósággal kezdte marasztalni.

– De mi az? Csak nem akar elmenni? Az ördögbe is, uram, ezért jutalom van igérve.

– Oh még mit? (Rosszalóan csóválta a fejét.) Ne tessék kérem ilyet mondani! Nem tudom, melyik apostolnak a levelezésében vagyon, hogy: Nem áll vala pedig minden édesség aranyból és ezüstből. Úrfi, úrfi, ne ilyen könnyen a szerencsével! Látatlanban csak a szegény ember adta el azt az ördögnek, amiről nem tudott és aztán nagyon megsajnálta. Egy mesében van így.

– Igaz, megsajnálta – felelte mosolyogva az ügyvéd, kinek eszébe jutott a népmese – de itt bajosan foroghat fenn ilyen eset.

A polgármester erőszakkal ott akarta tartani, hogy időt nyerjen, míg eldől az akasztott ember jövője, belecsimpaszkodott Gyuriba s magával vonszolta.

S ezzel kinyitván a mellékszoba ajtaját, valóságosan belökte Gyurit maga előtt.

– Kisasszony, – kiáltá be a fiatal ember háta mögül – itt hozom a fülbevalóját!

Erre a szóra hirtelen fordítá meg a fejét egy fiatal leány, ki térdelő helyzetben hideg borogatásokat rakott a divánon fekvő idősebb nőnek a válllapoczkájára.

Gyuri nem volt elkészülve e jelenetre, szokatlan -146- zavar és gyámoltalanság vett rajta erőt, mint akit egy elkövetett illetlenség ólomsúlya megzsibbaszt. Az idősb nő félig levetkőzve feküdt a divánon, sérült jobb válla (igen sovány és dísztelen váll) éppenséggel meztelen volt s látni lehetett a borogató rongy környékén a test resvedt fehérségét.

Valami bocsánatfélét mormogott, az ajtó felé hőkölve. Mravucsán útját állta: «Ohó, hó! Nem harapják el az orrát!»

A fiatal leány, kinek rokonszenves, kedves arcza csak egy pillanatnyira csillant meg üde szépségében, hirtelen egy ruhadarabot dobott a sebesültre s a másik perczben már felugrott térdelő helyzetéből.

Ah, de milyen gyönyörűséges sugár alak volt. Úgy tünt fel Gyurinak, mintha egy meghajlott liliom egyenesednék ki könnyed, rengő pompájában.

Keresetlen mosoly hasadt ki ajkszélein (mintha tavaszi napfény sütne be a polgármester zordon, szürke dolgozószobájába), elpirult kissé s aztán egy tiszteletteljes pukkedlit csinált a becsületes megtaláló előtt, egy igazi bakfispukkedlit, ügyetlent és mégis bájosat.

– Köszönöm, hogy olyan jó volt. Kétszeresen örülök most neki, mert már keresztet is vetettem rá.

S kezébe vevén a kis függőt, elkezdte a két ujja közé fogva himbálni, mintha valami láthatatlan picziny harangnak lenne a látható nyelve és a féloldalt hajlított gyönyörű fejét is annak megfelelőleg lóbázta. Igazi nagy gyerek volt még – csak olyan hirtelen nőtt, mint a topoly.

Gyuri érezte, hogy most szólani kell valamit, de ahhoz a csicsergő üde gyermekhanghoz nem -147- talált a fejében feleletet. Ez a gyermek megzavarta. S azonfelül valami sajátságos édes illat terjengett a «kanczelláriában» (ahogy az egyszerű szobát nevezték a szokott bábaszéki nagyzással), mely elbódította.

Ott állt gyámoltalanul, szótlan, mintha várna valamit. Talán azt, hogy az a láthatatlan kis harang megszólaljon? Vagy talán a jutalmat?

Valóságosan kinos volt ez a csönd. Persze a helyzet, a kényes helyzet okozta.

Végre is látta a leány, hogy a becsületes megtaláló nem távozik, s megtörte a csendet.

– Oh istenem, majd elfelejtettem volna az örömtől, hogy én ezért… hogy is mondjam csak…

Villámhirtelen észrevette most Gyuri a közelgő mondatot (veszély idején ruganyossá válik egy pillanat alatt az ellankadt elme), s ösztönszerüleg a nevét lökte közbe, mint védőpajzsot.

– Szent isten, milyen szerencse! Hisz éppen doktorra van szükségünk. A szegény madame…

Ez a kis félreértés éppen kellett. Ez, mint az itatós papiros fölszíjja a téntát, egyszerre elnyelte a beállott zavart.

A bakfis elszontyorodott erre a baklövésre, sőt el is pirult, de annál élénkebb lett Mravucsán:

– Mit mond? Hogy ön a Wibra, a hires fiatal Wibra? No, ez derék! Ki hitte volna? Az ördögbe is, most már értem. (Mravucsán a homlokára ütött.) -148- A tekintetes úr nyilván valami bűnügyben kutat. Mindjárt eszembe juthatott volna a Müncznénél. Forgós adta, ilyen úr nem vesz ócska holmit ok nélkül. – Ej no, az isten hajította ide, mert éppen olyan bonyadalmas dologról tanácskozunk odabent, hogy kicsi az eszünk hozzá. Oh, oh, Veronka kisasszony, milyen véletlen, hogy éppen a leghíresebb ügyvéd találja meg a fülbevalóját.

Veronka odanézett lopva a leghíresebb ügyvédre, csak most látta, milyen csinos, milyen uras, szíve ijedten kezdett dobogni a gondolatra, hogy majdnem megkinálta már az öt forinttal, amennyit Mravucsán tanácsolt jutalmul adni az esetleges megtalálónak.

Mravucsán ellenben sietett széket tolni az ügyvédnek s bizonyos aggodalommal jártatta végig tekintetét a rendetlen kanczellárián, ahol szembántó összevisszaságban hevertek iratnyalábok, zálogba leszedett ködmönök, halinák, üres poharak és palaczkok, mivelhogy szenátor uraimék minden per után áldomásadásra is itélik a feleket, s ebben a szobában iszszák meg – mert úgy kell annak lenni, hogy a magukból kiadott igazság után uj igazságot kell ismét magukba szedniök, ami pedig tudvalevőleg a borban van. A kanczellária kinézése igazán lehangolta volna e perczben a polgármestert, ha szemébe nem ötlik a falon függő főispán, báró Radvánszky. Ez mégis valami méltóságteljes, ünnepélyes pompát kölcsönzött a szobának. Szívéből óhajtotta, hogy bár csak megelevenülne ő méltósága és láthatná itt ezt a szokatlan díszes társaságot.

De miután ő méltósága nem akart megelevenedni, ő maga adott kevély érzelmeinek kifejezést: -149-

– Szegény ember vagyok, de nem adnám száz forintért, hogy ilyen társaságot tisztelhetek a kanczelláriámban. Forgós adta, ez már valami, a leghíresebb ügyvéd a megyéből és a legszebbik kisasszony…

– Ugyan, Mravucsán bácsi! – kiáltott fel Veronka és kigyulladt az arcza a szégyenkezéstől, mint a fáklya.

– No, no, – kérlelte Mravucsán – ami igaz, igaz. Nem kell szégyenleni, kicsikém, ha az ember szép. Én is szép voltam, de sohase szégyeltem ezért magamat. S végre is a szép arcz nagy segítsége a fehérszemélynek. Igaz-e, ügyvéd úr?

– Maradjunk csak amellett, hogy segítség, mert a szerencséből könnyen lehet szerencsétlenség és a szerencsétlenségből szerencse, mint ahogy most is történt, hogy a mai szerencsétlen kimenetelű eset nélkül nem lenne most szerencsém mindnyájukat itt szemtől szembe látni.

– Történt, történt, de lassan-lassan semmi nyoma se lesz; a fülbevaló immár megvan, a madame válla is megvan, csakhogy egy darabig kék lesz, de az ördögbe is, nem a szín teszi a vállakat… és végül a kocsi is meglesz, mihelyest a kovács megcsinálja.

– Ah, hát az eltört kocsi, melyet a megvadult lovak elragadtak a piaczon… -150-

– A mi kocsink volt, – mondá Veronka – a téglaégetőnél megbokrosodtak a lovak, a kocsis kezéből kiesett a gyeplő és mikor utána próbált hajolni, maga is kifordult a kocsiból. Mi aztán leugrottunk nagy rémületünkben, nekem semmi bajom se lett, de a szegény madame megütötte magát; istenem, talán baja is lesz. Nagyon fáj még, madame Kriszbay?

Madame Kriszbay felnyitotta eddig behunyva tartott apró, szurós, sárga szemeit s mindjárt az első, amit a világból megpillantott, a Veronka rendetlenségbe esett frizurája volt.

– Igazítsa meg a fejét – figyelmezteté francziául, aztán nyögött egyet-kettőt és újra bezárultak a szempillái.

Veronka ijedten kapott a hajához, hát csakugyan lekapcsolódott az egyik fonat.

– Jaj, a hajam! – sikoltott fel kislányosan s mind a két kezét odatapasztá, majd egész halványfehérré válva dadogta: – A hajtűim is kiestek, amikor leugrottam, nemcsak a fülbevaló. Istenem, mit csináljak?

– Ereszsze le a másik fonatot is – javasolta Mravucsán. – Úgy ni! Isten úgy segéljen, szebb így. Hát nem igaz, ügyvéd úr?

– Szebb, szebb – veté oda Gyuri hanyagul, amint most kénytelenül ráveté tekintetét a két sötétkékbe játszó bársonyos varkocsra, mely a madonnaarcz körül kezdődék s egész le, az ezervirágú fodros szoknyácska aljáig lógott le.

Ez hát a glogovai pap huga! Hihetetlen! Talán csak álmodik. Nem így képzelte ő a paphugokat. Elhízott, kacsajárású, piros-pozsgás hugok ezek, akik idők jártával hasonlítani kezdenek a plébánosaikhoz; -151- pomádé-illatuk van és tokájuk. Toka nélkül nincs a parokiákon szépség.

– Nem nagyon. Nem is tudom, hogy egyáltalán megijedtem-e. De most kezdek már félni. A testvérem kétségbe lesz esve.

– Igen, a pap. Ő nagyon szeret engem, oda lesz, hogy nem jöttünk haza, pedig nem tudom, hogyan és mikor mehetünk.

– No bizony – szólt közbe biztatólag Mravucsán – a lovak megvannak, kocsit pedig majd szerzünk kölcsön.

Veronka háta megborzongott, megrázta a fejét, a két nagy varkocs szemkápráztatón hánykolódott, suhogott a válla körül.

– Ej, kedves kisasszonyka, nem kell a lovakat komolyan venni. Nincsen azokban állandó karakter. Mert miből ered a dolog? A téglaégetőnél ott van az a hóbortos szélmalom, mert istenem, egy városban mindennek lennie kell. A világ halad. Bizony halad az, akárhogy nem akarja is Fajka szenátor uram. Hát ott van, mondom, az a szélmalom. Én csináltattam, mert mindig csúfoltak bennünket, hogy vizünk nincs. No jó, befogom hát a szelet, az őröljön. Persze, hogy a lovak ezt nem így veszik; jóvérű felföldi lovak és még sohasem láttak olyan óriás szárnyú állatot forogni a levegőben. No hát megijedtek és megbolondultak. Nem lehet azt tőlük rossz néven venni. De ha most kipárolog fejükből a félsz, szép csendesen hazaviszik a kisasszonykát, mint a parancsolat. -152-

– Nem, nem, én már félek ezektől a lovaktól. Oh, milyen rettenetesek voltak! Ha látta volna! Jaj, egy tapodtat se megyek velök. Hiszen én magam gyalog is útra kelnék, de a szegény madame Kriszbay…

– No csak az volna szép, – szörnyűlködött Mravucsán – hogy gyalog ereszszem el az én legkedvesebb papomnak az ő hugocskáját azzal az ő piskóta lábacskáival. Uj huj! Az lenne csak! Hogy ballagna a mi kis szentünk a hegyes köveken tip-top, tip-top, az ewelasting topánkában. Bizony azt mondaná az én kedves főtisztelendőm: «No, ugyan komisz ember a Mravucsán barátom, akit én annyiszor megvendégeltem, tejbe-vajba fürösztöttem, hogy mégis így világnak ereszti a kedves kincsemet.» No, csak az volna szép, inkább a tulajdon hátamon vinném el a kisasszonyt a glogovai parókiáig.

Veronka hálásan nézett Mravucsánra, Gyurinak pedig az a gondolata támadt, hogy ha csakugyan nem lenne a világon semmi jármű és valójában háton kellene hazavinni a kis leányt, elbírná-e azt Mravucsán s nem úgy fordulna-e a sor, hogy neki kellene vinnie? Hiszen Mravucsán már törődött, idősb ember…

S kiváncsian kezdte méregetni, megbecsülgetni a testi erejét, nézte a vállait, a mellkasát – mintha csakugyan az lenne most a legégetőbb kérdés, hogy ki viszi hátán a Veronkát.

Mravucsánt gyenge, hanyatló embernek találta s mosolyogva vette észre, hogy ez szinte kellemesen érinti.

El sem gondolná az ember, hogy a gondolatok mennyi léha irányban ágaznak ki s milyen messziről levezethető csatornákon buggyan ki az első csöpp a szerelemből. -153-

– Úgy, úgy, édes lelkem, – igyekezett Mravucsán mindenáron megnyugtatni a leányt – csak pihenje ki magát előbb, majd mindent kigondolunk; nem lesz semmi baj. Hiszen persze, hogy jobb volnának más lovak. De mit csináljunk? Itt Bábaszéken nem tartanak az emberek lovat, csak ökröt, magamnak is csak ökreim vannak. A hegy végre is hegy. A hegyekbe nem való a ló, mert itt a ló is csak azt teheti, amit az ökör – lépeget. Itt nem lehet parádézni, galoppozni, ficzánkolni, hányni-vetni a fejét, ez komoly vidék. – Itt húzni kell, s erre az ökör való. A ló itt elkedvetlenedik, látván a czirkumstancziákat, a Herkópáternek se nő meg, mintha mondaná: «Nem vagyok én bolond, maradok örökös csikónak.» Ami itt ló van is, nem sokkal nagyobb a macskánál, úgy hogy förtelem ránézni.

Még sokáig szőtte, fonta volna a szavait, ledehonesztálva a lovak fajtáját a sárga földig, ha közbe nem szól Gyuri:

– De hiszen nekem itt kocsim van, kisasszony és igen szívesen viszem magokat haza.

– Megtenné? – kiáltott fel örvendetesen Mravucsán. – Tudtam, hogy gavallér! De hát mért nem szólt előbb, az isten szerelmeért?

Ránézett a mélázó szemeivel, egy darabig elgondolkozva, aztán egyszerre megfenyegette a két ujjával gyerekesen. -154-

Veronka vídáman bólintott a fejével és már-már szedegette a tenyereit, hogy tapsolni fog örömében, – mikor a madame egyszerre megmozdult fekvőhelyén és nagyot sóhajtott.

– Jaj istenem, a madame! – szeppent meg Veronka. – El is felejtettem, hogy talán nem is lehet önnel menni.

– Miért ne? – mondá az ügyvéd egyszerűen. – A kocsi elég kényelmes, jól felférünk.

– Az illemszabályok – felelt félénken. (Gyuri felkaczagott. Oh a kis buta!)

– Igen, igen – bizonykodott hevesen, megneheztelve, hogy kinevetik, mert Mravucsán is vigyorgott. – Az illemszabályok azt mondják: «Egy idegen férfi karját nem szabad elfogadni.»

– De a kocsi nem kar, – pattant fel Mravucsán. – Hogy volna a kocsi kar! Akkor mindjárt két kocsim volna magamnak is. Ej, szívecském, hagyjuk azokat a szabályokat a pokolban. Bábaszéken én csinálom a szabályokat, nem a franczia frajlák. Én pedig azt mondom, hogy a kocsi nem kar, punktum.

Veronka ujból odaguggolt a divánhoz, a beteg fölé hajolva, suttogtak egy darabig s úgy tetszik az eredményből, meg egyes franczia szavakból, amiket a Gyuri füle elkapkodott, hogy madame Kriszbay osztotta a Mravucsán nézeteit, a kocsi nem kar s aki már be van mutatva, nem idegen, ennélfogva – úgy vélte madame Kriszbay – el kell fogadni a fiatal ember szívességét. Veszedelem idején különben sincsen etikett. A szép Montmorency Blankát egyszer tűzvészkor egy szál ingben vitte ki az ágyból Privardière marquis s nem dőlt össze még csak a Notre-Dame tornya sem emiatt.

Gyuri olyasforma türelmetlenséget érzett, mint a játékos az osztásnál, ha nagy tétje áll egy kártyán, míg végre megfordult Veronka.

– Köszönettel fogadjuk el a kocsit – szólt mosolyogva, gondolván magában, hogy bizonyosan azt tette volna ebben az esetben Montmorency Blanka is.

Kapzsi mohósággal vette Gyuri a kijelentést, lett legott szörnyű mehetnékje.

– Sietek a kocsiért – mondá a kalapját véve. De Mravucsán fürgén útját állta.

– Ohó! hó! Most esett már a kapa a kőbe! Abból semmi se lesz. Pro primo, mert ha a kisasszony mehetne is, bűn volna az asszonyságot ilyen betegen kocsira ültetni, de nem is lehet, míg egy kicsit ki nem piheni az ijedtséget és a horzsolást. Ha a feleségem megkeni éjjelre a daganatot egy kis csodaflastrommal, reggelre valóságos menyecskének ébred fel. Pro secundo azért nem mehetnek, mert én nem engedem, hogy mozduljanak. Pro tertio, mert mindjárt beesteledik, tessék csak az ablakon kinézni, hová mennének az éjszakába? -156-

Valóban, a nap már lecsúszott az aczélkékes zólyomi hegyek mögé. Az ablakelőtti luczfenyők óriásira megnőtt árnyéka végigfeküdt a széles úton s rádőlt egészen a Mravucsán kertkerítésére átellenben, hol egy sovány macska végezte az esti mosakodását a muskátli közt.

Mindamellett riposztirozni kezdett az ügyvéd (hiszen a mesterségéhez tartozik).

– Csendes, enyhe éjszaka lesz, miért ne indulhatnánk? S végre is a madamenak mindegy, akár az ágyban nyögni, akár a kocsin.

– De sötét is lesz – ellenveté Mravucsán – s rossz, hegyszakadékos helyeken visz az út Glogovára. Hiába vagyok polgármester, a holdvilágot oda nem parancsolhatom a mennyboltra.

Veronka habozott, hol ide, hol oda hajlott, a két vitatkozó férfi egy-egy nyomatékos argumentuma szerint, – míg végre Mravucsán odazúdított egy hatmázsás érvet.

– Vihar lesz az éjjel, mert egy akasztott ember lóg az út mellett egy fán. Majd meglátják, mikor az erdőn keresztülmennek.

Ezzel el volt intézve a kérdés. Gyuri engedelmesen meghajtotta a fejét (egy verőfényes mosoly volt a jutalma), Mravucsán pedig felvillanyozva rohant be a tanácsterembe, rábízni az elnöklést Konopkára (nem adta egy vak lóért, hogy megszabadult), neki vendégei vannak, ő rá nem ér, azon -157- melegiben oda is súgott néhány szenátornak (a jobb kabátúaknak), hogy szívesen látja őket vacsorára, majd hazafutott intézkedéseket tenni a nevezetes vendégek ellátására, útközben a lépcsőkön megpillantván Fialát, legott elszalasztá a Wibra ügyvéd úr kocsijáért, mely a Münczné boltja előtt áll, hogy azt az ő udvarába terelje.

Nemsokára maga Mravucsánné jött el a hölgyekért. Alacsony, kedves asszonyka volt, széles, mosolygó arczáról szelídség és jószívűség sugárzott ki. A felvidéki mesterembernék tisztes ruházatját viselte, rókaszem színű sima szoknyát, fekete selyem köténynyel elől; a fején is fodros fekete selyem főkötő volt, az álla alatt átkötött szalaggal.

Nagy zajjal, lármával tört be, ahogy ez egyszerű, nyájas világban szokás.

– Oh istenem, igaz-e, amit hallottam? A Mravucsán mondja, hogy a mi vendégeink lesznek. Milyen szerencse! De tudtam, megéreztem. Egy fehér liliom nőtt ki a mosdótálamból ma éjjel álmomban. Ehol ni, beteljesedett. No csak tessék lelkem összeszedni, ami holmijok van, majd én átviszem, mert én erős vagyok, mint egy medve. De el is felejtettem a legfőbbet, amit legelőbb kellett volna mondanom, hogy én vagyok Mravucsánné. Jaj, szívem, kisasszonykám, el sem képzeltem volna, hogy olyan szép. Oh, szűz anyám, szűz anyám! Most már értem Mária miasszonyunkat, amiért leküldte magára azt az esernyőt, hogy a harmatos arcza meg ne ázzék. Hallom, hogy beteg az asszonyság, hogy megütötte a vállát. No van én nekem olyan fűvem, amit ráteszünk, csak tessék jönni. Ne hagyja el magát, galambom. Katonadolog az egész. Hát mikor én egyszer feldőltem, pedig Mravucsán tartotta a lovak gyeplőjét, -158- egy hegyszakadékba gurultunk, éppen két oldalbordám tört be, mégis itt vagyok, de a vesémet, biz isten, azóta is mindig érzem. Megesik ilyesmi az útonjárón. Fáj-e nagyon?

– Szent isten! – csapta össze kezeit Mravucsánné. – Olyan idős és még magyarul se tud? Hát hogy lehet az?

Veronkának el kellett mondania, hogy a madame egyenest Münchenből jő hozzá társalkodónőnek s még eddig soha sem volt Magyarországon, egy franczia katonatisztnek az özvegye (Mravucsánné a világért sem hagyott volna földerítlenül semmi apró körülményt), tegnapelőtt kapták a levelét Glogovára, hogy jön s Veronka maga akart érte menni a vasúti állomáshoz.

– Oh úgy? Hát ez az izé… (meszelőrudat akart Mravucsánné mondani, de gyorsan a szájára ütött), ez az asszonyság se tótul nem tud, se magyarul. Szegény gyámoltalan teremtés! Már most aztán mit csináljak én vele, kit ültessek melléje az asztalnál, hogyan kínáljam? No, ez szép mulatság lesz! Ezer szerencse, a kántor tud németül! És bizonyosan a fiatal úr is.

– Legyen nyugodt, asszonyság, majd mulattatom én az asztalnál és kínálom is – felelte Gyuri.

Nagynehezen felczihelődtek, madame Kriszbay jajgatott, nyögött, mikor a ruhadarabokat újra ráerőszakolták, Gyurit előre kikergették a folyosóra, hogy ne lássa, mert Kriszbayné asszonyság szemérmes volt; a nagykendőket, köpenyeket Mravucsánné szedte fel a karjára.

Azután karonfogta a madame-ot, hogy ő rá támaszkodjék, úgy vezette le valahogy nagy kínnal a lépcsőkön.

A madame francziával vegyített német nyelven nyöszörgött, mormogott valamit, míg Mravucsánné is folyton beszélt, hol az elől menő fiatalokhoz, hol a szegény madame-hoz, aki úgy nézett ki borzas frizurájával, mint egy beteg kakadu.

– Csak erre, erre, kisasszonykám! Az ott a mi házunk. Még csak egy-két lépés, asszonyság. Nem harap ám az a kutya. Csiba te, Garam! Mindjárt otthon vagyunk. Majd meglássa, asszonyság, milyen szép ágyat bontok magának éjszakára. Csupa pöhöly minden vánkosa.

Az egy csöppet se zavarta, hogy Kriszbayné abból egy szót sem ért. Némely asszony csak azért beszél, mert jól esik neki. Mit is csinálna, ha nem beszélne? Még bizony beszőné száját a pók.

– Fáj, ugy-e? De holnap még jobban fog fájni. Ezeknél a tompa zúzódásoknál úgy szokott. Bizony, még két hét mulva is megérzi. Hanem szó, ami szó, – mondá jelentőségteljes pillantással az elől menőkre mutatva – gyönyörű pár lenne belőlük.

Így is csak pár lépés volt a Mravucsán-ház, nyájas ambitusával, mosolygó ablakaival, de még közelebb lett volna, ha a városháza előtt ott nem terpeszkedik vala egy nagy pocsolya, mely miatt a korcsma felé kellett kerülni. De e pocsolyára végre is szükség volt, tiszteletben tartotta azt Bábaszéken mindenki, mert ezen úszkáltak a város lúdjai, itt hemperegtek a széleken az apró malaczok és végül innen merítették a vizet tűzvészek idején a tűzoltók. Azt nem is említem, hogy a városka összes békái -160- is itt tanyáztak, gyönyörű hangversenyeket adva a lakosságnak.

Ez a pocsolya tehát kellett, szívesen tűrték, mint közhasznú intézményt s mikor egyszer a megyei főmérnök, Brunkusz Nep. János erre utaztában figyelmeztette az előljáróságot, hogy a városház előtti mélyedést fel kellene tölteni, mindenki kinevette Brunkusz Nep. Jánost.

A pocsolyát ennélfogva most is ki kellett kerülniök a Mravucsánné vendégeinek, a korcsma felé tartva, melyet a «Megfagyott birkához» czímeztek egymás közt az idegenek, czélzással Bábaszék éghajlati viszonyaira. A «Megfagyott birkánál» még most is szólt a zene, a vendégek már be se fértek, egy pár turóczi «safranyik» künn itta állva a pálinkát, míg egy zólyomi talyigás odaült az egyetlen asztalhoz és hármasával hozatta a boros palaczkokat. Derekasan el volt már ázva s hangos beszélgetésbe eredt önmagával, át-átpislantva szerető szemekkel sovány gebéjére, mely leeresztett fejjel várta a talyiga elé fogva gazdáját, a nádból font állás alatt.

– Még azt mondja a szomszédom – filozofált a talyigás – hogy az én lovam nem ló. Hát hogyne volna ló. Ló volt az már a Kossuth-világban is. Hogy azt mondja, nem bírja a terhet? Nem ám, mert a teher nehéz. Hogy sovány? Hogyne volna sovány, mikor nem adok neki zabot. Hogy miért nem adok? Hát iszen adnék, ha volna. Hogy azt mondja, a multkor se bírta kihúzni a talyigát? Nem ám, mert belement a kerék a kátyuba. Nagy szamár az én szomszédom. Igaz-e, vagy nem?

Felkelt tántorogva és mindenáron követelte a turóczi safranyikoktól, hogy nyilatkozzanak: szamár-e az ő szomszédja, vagy nem? -161-

Azok szépen kitértek előle, mire a talyigás, mint a veszett kutya, aki se lát, se hall, de a szimatja az ember felé viszi, neki rontott a Mravucsánné karján lépkedő madame Kriszbaynak:

Kriszbayné megijedt, felsikoltott, a talyigás szájából kigőzölgő borszag közel hozta az ájuláshoz.

– Hogy ló-e a lovad, azt nem tudom, – mondá – de hogy te magad részeg disznó vagy, azt látom!

S olyat lökött rajta, hogy eldőlt az úton, mint a darab fa, hörögve folytatván hanyattfekve a tünődést:

– Azt mondja a szomszédom, hogy vak az egyik szemére. Ostobaság! Hiszen egy szemmel is olyan darabot lát az útból, mint kettővel.

Csakhamar feltápászkodék és a részeg emberek öntudatlan következetességével utánuk iramodott, mire madame Kriszbay elfelejtvén, hogy meg van sérülve, futni kezdett, fölfogván ügyetlenül egész térdéig, amikben megbotlott volna, a hosszú szoknyáit. A «safranyikok», akik utána néztek, nevetgélve emlegették vékony lábszárait: «Hogy a pokolba tud úgy szaladni ilyen lábakon!»

Még jobban csodálkozék az előlmenő Veronka, aki Gyurival beszélgetve, semmit sem vett észre a zólyomi talyigás izetlenkedéseiből s nem tudta mire vélni, látván a beteg hölgyet ilyen fürge futamodásban.

Nem felelt, csak rohant egyenest a Mravucsán-portára, ahonnan azonban legott visszahőkölt egy velőtrázó sikoltással, három hatalmas komondortól megrémülve, kik hangos ugatással fogadták a kapuban.

Már éppen ájultan rogyott volna a földre, ha hirtelen ott nem terem a vendégváró Mravucsán; így aztán az ő karjaiban ájult el.

A becsületes polgármester csak tartotta ott, csak tartotta határozatlan bamba arczczal, soha sem látott még elájult asszonyt, hallott valami olyast, hogy vízzel szokás ilyenkor meglocsolni, de vízért nem mehetett, gondolta, hogy meg kellene egy kicsit csipkedni (attól a holt asszony is fölpislant), csakhogy a megcsipkedéshez némi hús kivántatnék s madame Kriszbay csupa csontokból állott.

Bevárta inkább keresztényies türelemmel, míg a többiek előjönnek, kik csakhamar eszméletre hozták a szegény ideges teremtést.

VACSORA MRAVUCSÁNÉKNÁL.

Nem akarom szélesen elbeszélni, ami még következik. Csak a Krisztus ruháival történt meg a csoda, hogy együtt nőttek a gyermekkel. A kis palástka, melyet fiúcska korában viselt, ugyanaz volt, mely a Golgotára lépegető férfi Jézus tagjait fedte.

Azóta nincsenek többé ilyen palástok (a szabók nagy örömére), csak a regényírók keze alatt támad némelykor hasonló csoda; a csekély szövet, egy mellénykére való, kinyúlik a tollukból egész végekre.

De én nem szeretem ezt s röviden végzek a Mravucsánék vacsorájával, mely pedig kitűnő és ízletes volt – s ha akadt elégedetlen, az csak madame Kriszbay lehetett, aki az első tál ételnél, a fölséges báránypaprikásnál, megégette a száját, fölkiáltván:

Még kevésbbé nyerte meg tetszését a másik étel: a túrós tepertős metélt, melyet megízlelvén, egy csúf fintorral tette le a villáját:

A szegény Mravucsánné oda volt bánatában, hogy semmiből se eszik: «Milyen gyalázat ez nekem», óbégatott, végre is előhordogatta neki a megmaradt befőttjeit, amikhez aztán derekasan hozzálátott és amint lassan-lassan a gyomrával kibékült, kezdett a helyzettel megbarátkozni.

Méltán, mert a helybeli luteránus lelkész, tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram, meg a kántor, Klempa Teofil, mulattatták az asztalnál, egyik balról, a másik jobbról. Már a meghívásuk is így szólt: «El kell jönniök, mert egy német fehérszemély lészen a vacsoránál, akit distrahálni fognak.» De ki is tettek magukért csupa «flancz»-ból, mindenik be akarván bizonyítani a szenátorok előtt, hogy mennyire járatos a német finom társalgásban.

Madame Kriszbay kellemeseknek találta a szomszédjait, kivált mikor azt is megtudta, hogy tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram házasulandó ember. Hogyan? Hát itt házasodni szoktak a papok? (Talán mégis jó országba jutott!)

A kántor csinosabb ember volt, de már házas és öregebb. Intelligens hosszúkás arcza fényes, hosszú fekete szakállban folytatódék, mely egész mellét befedte, azonfelül némi elmésség is nyilvánult benne, de csak olyanformán szivárgott ki belőle, mint valami izzadmány, ahogy a durva fatörzsből a mézga.

Madame Kriszbay sokszor elnevette magát egy-egy ötletes megjegyzésen, kár, hogy nem merte magát egészen átadni a kaczagási ingernek: mert a torkát még egyre reszelte az átkozott paprika, vagy talán csak a szörnyű visszaemlékezés rá. Neki-neki vörösödött viaszksárga arcza, láthatólag igyekezett elfojtani a köhögést, ami amellett, hogy az öregség előhirnöke, még dísztelen is. -165-

– Ej, semmi az, – biztatta Mravucsánné – csak bátran lelkem, köhögje ki magát! Kucz, kucz! a köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni.

Hovatovább mind jobban érezte magát, mert a tiszteletesnek az az előnye is volt, hogy valamikor Münchenben is járt iskolába s apró anekdotákat tudott elmondani az ottani életből, ottani dialektusban, ami annyira tetszett a madamenak, mintha vajba fürösztenék a lelkét.

Tiszteletes Rafanidesz Sámuel úr sehogy sem tartozott az unalmas, ájtatosságot szimuláló papok közé s habár a híres bábaszéki tót mondás, melyet Klempa Teofil állított össze olyan elmésen, hogy visszafelé olvasva is ugyanazon értelme van: «szedi na fare Rafanidesz» (ül a parókián Rafanidesz), otthon a parókián üldögélő férfiúnak festi, éppen ellentéte volt a «szedatus» embereknek, örökké járt és kalandozott. Egyszóval jó vére volt és már az előbbi eklézsiájából is (valahol Nógrádmegyében) menyecske-dolog miatt kellett távoznia. Mravucsánné tudja a históriát, még az illető asszonyt is ösmeri! valami Bahó Mátyásné; buta egy perszóna lehet, mert ő maga kottyantotta ki férje, a főkurátor előtt a pappal való viszonyát és nem valami nagy szépség, mert Mravucsánné így nyilatkozott szórul-szóra:

– Bolond volt Rafanidesz ő vele okvetetlenkedni. Csunya asszonytól ne kérjen az ember csókot és szegénytől kölcsönt, mert mindjárt eldicsekszik vele.

Így nyilatkozott Mravucsánné; igaz, hozzátette: «Ha azonban valaki reám hivatkoznék, bizony eltagadom.» Azért tehát én még azért sem állhatok jót, hogy így nyilatkozott Mravucsánné, mert nem tudnám bebizonyítani. -166-

De ez végre is mindegy. A száraz tény az, hogy madame Kriszbay vidáman trécselt a szomszédjaival. A két nagyműveltségű férfiú jobb véleménybe sodorta országunk iránt. Valóságos szerencse, hogy tótul nem tudott s nem hallhatta ama közönségesebb társalgást, melyet Bábaszék többi meghívott előkelőségei folytattak. Hiszen szó ami szó, ezek is okos emberek, de a maguk módja szerint. A szép Veronka nem egyszer mosolyodott el tréfáikon, mert ő még nem hallotta, de a benszülöttek már mind ösmerték ezeket az asztal melletti elmésségeket a gazdag mészáros, Kukucska Pálnak szokását, hogy a pecsenyénél feláll s röfögő hangján imigy üríti fölemelt poharát önmagára: «Az isten éltesse feleségem urát»; a stuczczer nótáriussegédnek ama százszor hallott rébuszát, melyet most százegyedszer adott fel Veronka kisasszonynak, lehúzván (állítólag vadászatban) megsebesült kis ujjáról a sebóvó keztyüujjat: «Miféle város ez kisasszony?» Az ördög tudná hirtelen eltalálni, hogy az Kis-Ujjszállás. Egyébiránt a stuczczer nótáriussegédnek talán nem is fáj a kis ujja és alkalmasint soha nem is fájt – csak azért hordja a keztyüujjat, hogy a rébuszát elmondhassa a kisasszonyoknak.

Voltaképen istenkísértés egy ilyen vacsorát akarni lefesteni. Hiszen semmi nevezetes sem történik. Esznek, isznak és azután hazamennek. Talán valami érdekes dolgokról beszélgetnek? Dehogy. Ezer dib-dábság merül fel. Isten ments, azt nyomtatásba szedni. És mégis napokig fognak e semmiségekről beszélni Bábaszéken, hogy Mravucsán uram kiöntötte a vörös bort s amint végigfolyt az abroszon és sózni kezdték, Konopka szenátor felkiáltott:

Mravucsánné természetesen elpirult. Veronka ellenben ártatlan arczczal kérdezte:

Hát tessék aztán neki felelni, mert olyan szende arcza van, mint a szűz Máriáé lehetett, rövid ruhás lányka korában. Majd összenéztek. De szerencsére ott volt az erdész neje, Szliminszky Wladimirné. Ez a leleményes fejű asszony magyarázta meg:

– Hát úgy van az kisasszony, hogy a gólya, amely a gyermekeket szokta hozni, megjelenik előlegesen láthatatlanul és ő löki fel intőjelül a poharat.

Veronka elgondolkozott egy darabig, azután hitetlenül rázta meg a szép fejét, mely körül az ártatlanság glóriája látszott lengeni.

Erre aztán nem tudott mit felelni Szliminszkyné s rendes szokása szerint az urát ajnározta, bábusgatta egész este.

Wladin boszankodva ránczolja össze a homlokát s a sovány nyakán sebesebben mozog ide-oda az Ádám-csutka, ami mindig annak a jele, hogy haragszik.

– Miért van a kabátod kigombolva? Nem érzed, hogy hűvös van? Tüstént gombolózz be, Wladin!

Az erdész begombolózik és a teljesített kötelesség jól eső érzésével nyúl ismét a tál felé. -168-

– Egy falatot se többé, Wladin! Egy akkorát se, mint egy pöhöly. Elég volt. Nem szükség bikákkal álmodnod az éjjel.

– Add ide előbb, – kiált rá az asszonyság ijedten – hadd nézzem meg, nem túlságosan hideg-e?

– Ihatsz egy pár kortyot. Elég langyos. De sokat ne igyál, mert a sok locs-pocs nem jó a gyomorban. No, mi az, Wladin? Úgy iszol, mint egy szivárvány. Elég, elég, az isten szerelmeért!

Szegény Wladimir! Mártirja a hitvesi szeretetnek. Tizenhat esztendeje áll ilyen soha meg nem szűnő gondozás alatt, s bár mint erős férfi házasodott s azóta sem volt beteg soha, mégis minden órán várja a katasztrófát, mert a folytonos gyámolítás következtében a bolond lengyel maga is szentül hiszi, hogy egy levegőáram, vagy egy rossz falat és vége van. Érzi, mindenütt érzi, hogy a természet ezer alakban ólálkodik körülötte gyilkos szándékkal.

Az asztal alatt egy komondor rágcsál valami lehajított csonton, ott somfordálván a vendégek lába közt, távolabb a macska bernyákol keservesen, mintha mondaná: «Adjatok nekem is abból a sok ennivalóból.»

Az úgynevezett «amabilis confusio» kezd beállni. Mindenki beszél, mindenki másról, másfelé. A szenátorok megint rátérnek a közügyekre, az akasztott ember esetéből származott konfliktusra, Mravucsánné sopánkodik, hogy senki sem evett semmit, -169- valóságos keserűség ül emiatt becsületes egyszerű arczán; Klempa Teofil, megoldozván nyelvét a vörös bor, miután madame Kriszbayt úgy is a pap tartja szóval, felkiált, magára akarván vonni a közfigyelmet:

Ah, ez nevezetes kérdés. Általános figyelem támad, még a papnak is abba kell hagyni a csevegéseit. Pszt, pszt! Halljuk a kutyák öngyilkosságát!

Egy idő óta ugyanis a környéken nagy szenzácziót kezd okozni, hogy a Klempa kántor méhesében reggelenkint egy-egy holt kutyát találnak, amelyik fegyverrel öngyilkosságot követ el: nem főbe, de hátgerinczen lövi magát.

– A gyilkos én vagyok! – beszéli Klempa. – Úgy szoktam eljárni, hogy a megtöltött puska csövét bedugom az üres méhköpű felső részén annak a belsejébe; a künn maradt s felhúzott ravaszra madzagot kötök, azzal megkerülöm a puska fogantyúját s áthúzván a madzagot a billentyű alatt, hasonlóképen bevezetem a kas belsejébe, egy darab húst kötve a madzag legvégére. A kutya odajön, megszagolja a húst, bedugja érte a fejét a köpü belsejébe, természetesen húzgálni kezdi fogaival a húst, mire dörren a puska, bum, s bekövetkezik a haláleset.

Homéri kaczaj fogadja a furfangos kutyahalált, miből Mravucsán vonja le a morált legelőbb.

– Az öngyilkosságok kétségen kívül sokfélék, de a legborzasztóbb lehet a szomjúság által előidézett öngyilkosság. Igyunk, uraim! -170-

Ez a Szliminszkyné hangja, ki nem jó néven veszi, hogy Wladin is a poharához nyult. Tőle viszont nem jó néven veszi Mokry, a stucczer jegyzősegéd, hogy daczára az érdekfeszítő témának, melylyel mulattatta, figyelmével örökké férjén csüng.

– Megárt az az erős szivar, Wladin! Tedd le már! Néhány szippantás is elég lehetett…

– Sok apró-cseprő dolgom volt, s tetejébe még ezt a ruhát is haza hoztam a «kecskétül», ami most rajtam van.

Csodálattal vegyes gyönyörködéssel nézett végig sötétkék új ruháján, ki tudja, már hányadszor ma este.

– Mérték után csináltattam a Kléner szabónál, tulajdon testemre szabták…

– Gácsi posztó ám ez, olyan erős, hogy a víz se hat rajta át, nappal kellene ezt megnézni.

– Az ám, de valljon sokba került-e? – felelgette a lengyel menyecske szórakozottan.

– Láttam az érintetlen posztóvéget, rajt volt még a sárga kezdődése is, ott voltam, mikor szabták. Valami különös játéka van a napsugarak mellett.

Azonban nehéz volt Mokryt a maga vágányából kizökkenteni, mikor ő az új ruhájáról beszélhetett.

– A Klénernek van egy szabásza, valami Kupek nevű. Azelőtt Bécsben szabott valamely udvari szabónál. Ez a Kupek így szólt hozzám «Ne sajnálja a pénzt, Mokry úr, mert ez olyan szövet -171- hogy a bőr is elbújhat előle.» Tapintsa meg csak, erdészné asszony!

– Puha, akár a selyem… Wladin fiacskám, jó volna, ha helyet cserélnél velem. Ott könnyen ér léghuzam, mikor az ajtót nyitják. No mit vágsz olyan daczos fancsali arczot? Talán bizony ellenkezni akarsz velem? Egy, kettő, három, ülj át Wladin!

A szeretet martirja helyet cserél a feleségével s most már Szliminszkyné a másik oldalra kerül, a fiatal Wibra ügyvéd mellé, ki főleg Veronkával van elfoglalva. A bakfisnek is bezzeg, mintha a nyelvét vágták volna fel, úgy elcsacsog a Gyurival. A híres okos ember, akiről azt mondják, hogy Beszterczebánya követe lesz valamikor, olyan feszült érdeklődéssel hallgatja, mintha egy püspök beszélne, a világért sem venné le róla a szemét, csupán akkor egy pillanatra, ha Veronka veti rá a magáét.

Halkan beszélgetnek, azt hinné az ember, hogy tudja isten milyen főbenjáró dologról, pedig merő bolondságokról foly a szó. Hogy mit szokott Veronka csinálni napközben? Hát olvas, sétál. Ebből kisarjadzik a másik kérdés: mit olvas, hol sétál? Veronka elmondja a könyveket. Azokat mind olvasta Gyuri is s elkezdik felemlegetni a regények hőseit, mint közös ösmerőseiket: Elemért a sast, Berend Ivánt, Ankerschmidt Erzsikét, Béldi Arankát. Bizony nagy csacsi volt a Béldi Pál, hogy nem fogadta el a fejedelemséget.

– De hátha mégis jól tette, mert ha elfogadja, miből támad akkor a szép regény?

– Hogy volna Glogova unalmas? (Mintha azt kérdezné valami tudatlan ember: Unalmas-e Páris?)

– S vannak szép lepkék? Diákkoromban nekem is volt gyüjteményem. Még most is van néhány példány.

– Az én gyüjteményemet látná. Van abban már minden: gyászpalást, admirál, papmacska, Apolló. Kár, hogy az Apollómnak el van hasadva az egyik szárnya.

Veronka kitette tenyerét az abroszra. Biz’ az csöppecske volt, de olyan finom fehér, mintha valami rózsából lenne lehasítva egy szirom. -173-

– Van egy öles a liliputiak országában! – jegyzé meg az ügyvéd enyelgő hangon s felkapván egy gyufaszálat, csintalanul mérni kezdte vele a szélességét.

Mérés közben vigyázatlanul hozzáért a saját ujjaival, mire a bakfis összerezzent, visszahúzta kezét és a vér arczába szökött.

– Nagy hőség van – mondá fojtott hangon, a tenyerét kigyúlt arczához tapasztva. Mintha csak azért rántotta volna vissza.

– Valóban átmelegedett a szoba – ragadta meg a szót Szliminszkyné. – Gombold ki a kabátodat Wladin!

Wladin fújt egyet és kigombolta a kabátját, Veronka pedig visszatért a lepkéihez.

– Valóságos sportom a lepkefogás. Olyan lehet az, mint mikor a férfiak a vadat űzik.

– Én is lelkesedem a lepkékért, – bizonykodék Gyuri – mert csak egyszer szeretnek.

– Azt, hogy kiállhatatlan kezdek lenni. Következéskép eddig nem voltam az.

– Ah, itt van ni! Ez az a bizonyos prókátori fogás. Olyasvalamit belemagyarázni valakinek a szavaiba, amit nem mondott. Magával veszedelmes beszélni, tudja. Egy szót se szólok többet.

– Becsületemre mondom, az oroszlánok és tigrisek se érdekelnek e perczben annyira.

– Lássa, a lepkék olyan szépek, mint valami gyönyörüen felöltözött asszonyok. Milyen izléses összekeverése a szineknek! Én úgy nézem a szárnyaikat, mintha megannyi mintázott szövet lenne. Vegyük például épen a Hébét, a fekete-piros alsó szárnyai nem pompásan illenek-e a sárga-kékes felsőkhöz? Éppen olyan fölséges összhang van a papmacska tarka-barkaságában, amilyen ünnepélyes komor hangulat a gyászpalást kékpettyes, sárgaszegélyes barna toilettején. Higyje meg, hogy a híres párisi Worth is eljöhetne az erdőre, a pillangóktól tanulni az öltözködés művészetét.

– Lassabban, Wladin! – kiált fel e perczben Szliminszkyné. – Hány tüdőd van? Helyi levelekre elég háromkrajczáros márkát ragasztani.

Szliminszky Wladimir ugyanis Fajka szenátorral bocsátkozott vitatkozásba, arról az aktuális témáról, hogy mi lenne, ha az embereknél a hallás érzéke hiányoznék s olyan hangosan feleselének e felett, hogy a szerető hitves nem állhatta Wladin tüdejének ezt a fölösleges pocsékolását rendreutasító szózat nélkül.

– Egymás mellett ülnek és mégis kiabálnak – zsörtölődék nagy fejcsóválással, – mintha tizenöt krajczáros márkát ragasztanának helybeli levelekre. Oh, istenem, istenem, mikor lesz már egészen okos az emberiség?

E perczben fölemelkedett Konopka szenátor és felköszönté a házigazdát, Bábaszék «regenerátorát», teljesen olyan vékony reszelős hangon, aminő a Mravucsáné volt, szinte azt lehetett volna hinni, ha -175- valaki a szemét behúnyja, hogy maga Mravucsán dicsőíti önmagát, ami zajos derültséget okozott. Erre aztán felugrott Mravucsán és visszaszállott a poharával Konopkára, éppen azon mozdulatokkal, grimaceokkal és szempislogásokkal, amint Konopka szokott beszélni. Ezen is nagyot nevettek. Pedig ilyenformán csinálják ezt a királyok is, midőn udvariasságból egymás ruhájában jelennek meg – de azokon senki sem mer nevetni. A tósztok most nagy szaporaságban eredtek meg.

Mokry a háziasszonyt éltette, Mravucsán újból felállt, felesége és a maga nevében a vendégkoszorúért ivott, köszönetet mondván szives megjelenésükért. Megjegyzé, hogy a meghivottak közűl csak az egy Münczné nem jöhetett, mert belejött estefelé lábába a köszvény, nem csoda, sokat csütlött-botlott ma, vásár idején, a szegény öreg asszony. Üríti poharát Bábaszék távollevő zsidóasszonyáért.

Zajos, lelkes éljenzés támadt, melynek lecsillapultával Szliminszky Wladimir kiáltott fel:

– Wladin ne beszélj! – intette a neje. – Ne beszélj! Árt a tüdődnek a hangos beszéd.

De Wladinnal nem lehetett most birni. Mindenre képes az ember a papucs ereje alatt; begombolózik, kigombolózik, nem eszik, nem iszik, de hogy valaki a benne levő tósztot el ne mondja, akkora engedelmesség ismeretlen a magyarországi annálékban.

– Emelem poharamat, uraim, a legszebb virágszálra ebben a társaságban. Urunk, Jézus Krisztus hugocskájára, az ártatlanság bárányára, kiért Isten -176- csodát művelt, mondván a szolgájának: «Eredj hamar, Péter, ne hagyd a kicsikét megázni.» Éljen sokáig Bélyi Veronka kisasszony!

Veronka piros lett, mint a bíbor, kivált mikor a vendégek felugráltak és oda mentek rendre kezet csókolni, némelyik le is térdelt előtte, a vallásos Mravucsánné pedig lehajolt a földig s a szoknyája szegélyét érinté ajkaival.

Gyuri először azt hitte a bolondos epithetonok hallatára, hogy az erdész őrült meg, de most az egész társaságot látván megbolondulni, csodálkozással vegyes zavar s valami különös kényelmetlenségi érzet lepte meg.

– Miféle csodatételről beszélt a kedves férje? – szólt Szliminszkynéhez fordulva.

– Hogyan? Ön hát nem tudja? Igazán nem tudja? De hisz az lehetetlen. Megvan az már nyomtatásban is tót versekben.

– Hát az esernyő története… Wladin, nagyon kimelegedtél, olyan vagy, mint a rák, izzadsz is! Ne adjam oda a legyezőmet?

– No, az érdekes, hogy maga semmit se hallott erről. Hát az úgy történt, hogy mikor a szép szomszédnője kicsiny gyermek volt, egy kosárban künn felejtették valahol a paplak udvarán. Testvérbátyja, a glogovai pap, bent imádkozott a templomban. Nagy vihar támadt és felhőszakadás azalatt, a vékony dongájú gyermek bele is halt volna, tüdőgyulladást kap, vagy mit tudom én, milyen baja eshetik, ha csoda nem lép közbe. Honnan jött, honnan -177- nem jött, egy ősz ember termett ott, mintha csak a mennyből pottyant isten küldöttje lenne, egy esernyőt borított a lányka fölé.

A vér sebesen nyargalt ereiben, szíve hangosan dobogott, kezeivel türelmetlenül kalimpált a levegőben, elannyira, hogy ő is feldöntötte a poharát.

De az ügyvéd nem hagyta, hogy újonnan felmerült sületlenségek fölfalják az ő nagy témáját, melyben dolgozott. Közelebb húzta székét a menyecskééhez.

– Az ősz ember eltünt, köd előtte, köd utána, nem maradt semmi nyoma. Akik egy perczre látták, fölismerték benne a nagyszakállú szent Pétert.

Nagy lélekzetet vett, mint akinek a szívéről mázsás teher esik le, gyöngyöző homlokát megtörülte a zsebkendőjével. Megvan! – motyogta s meredten nézett a levegőbe. Azt hitte, leszédül a székről. Mindent tudott s a nagy szerencse egyszerre összemorzsolta. Valami merevedést érzett a nyakcsigáján és szorongatást a szíve körül, lankasztó búgás támadt körülötte a levegőben.

– Lehet még a magáé is – csintalankodék a menyecske. – Veronka magával viszi a férjéhez. Így mondta nekem egyszer a glogovai tisztelendő úr. Az esernyő a húgomé, ha ugyan oda nem ajándékozza férjhez menetelekor a templomnak.

– Nem, nem – rázta fejét az ügyvéd, zavart tekintetét körüljártatva tétován, mintha nem lenne teljes eszénél. – Nem engedem… Azaz, hogy mit beszélek. Igen, igen, miről is volt csak szó? Borzasztó melegem van. Mingyárt megfúlok. Mravucsán úr kérem, nem lehetne egy kicsit kinyitni az ablakot?

Hűs tavaszéji levegő ömlött be az ablakon; egy pajkos széláram bolondjában egyszerre eloltotta mind a két gyertyát.

Az ablakba egy orgonaág hajlott be a kertből, -179- gazdag virágfürtjeitől szerelemre ingerlő illattal telt meg a szoba, cserébe a kitóduló szivarfüstért.

Madame Kriszbay felsikoltott, hihetőleg a sötétségtől megijedve, de a selyma Klempa igyekezett az ártatlan körülményt felhasználni egy gonosz közbeszólásra:

Rejtelmes vihogás támadt köröskörül. A sötétben különben is rejtelmesebbek az elnyomott félkaczajok. Szliminszkyné ellenben demonstrálni akarván addig is, míg a gyertyákat meggyujtják, hogy ő fölüláll az ilyen bárdolatlan élczeken, elfogulatlanul folytatá az esernyő történetét, amivel egyszersmind azt is bebizonyította, hogy beszél a szájával – tehát semmi másra nem használja.

– Szép kis legenda ez, Wibra úr, tessék elhinni. Én nem vagyok hiszékeny asszony, azonfelül lutheránusok vagyunk (ámbár nem szokás bevallani), de ez mégis igen szép legenda. Az esernyő igazi csodadolog. A betegek meggyógyulnak, ha alája lépnek; egy halott feltámadt, akit az esernyő érintett. Hiába csóválja a fejét. Ez így van. Magam is ösmertem azt az embert, még ma is él. S általában megfoghatatlan, mi minden történt ezzel az esernyővel. Már maga az, hogy sok szerencsét és nagy gazdagságot hozott a glogovai paplakra.

Rémítő gyanu fogta el Gyurit. Amint újra meggyúltak a gyertyák nagy lobogással, látni lehetett, hogy olyan sápadt az arcza, mint egy halotté.

Még közelebb hajolt hozzá s hirtelen megragadta a kezét görcsösen. Szliminszkyné nem tudta, -180- mire vegye. (Ha legalább előbb tette volna, értené, – de most már égnek a gyertyák!)

Szliminszkyné negédesen vonogatta a csipkebetéten keresztül kicsillámló fehér vállát.

– Ejh, ugyan mi lehetne egy esernyőben? Nem katlan az, vagy vasas láda. Hanem messze vidékről odajárnak vagy tizennégy év óta a házasulandó párok, az esernyő alatt egybekelni és fizetnek gazdagon. Aztán amennyi vagyonos beteg és halott van a Bjela Voda mentén, a Szitnyától egész Krivánig, azokat mind a glogovai pap gyóntatja halálos ágyukon és temeti holtuk után az esernyőjével.

Veronka, kinek Mravucsánné mutogatta be a himzett abroszait, meg a fölséges lenvásznát, csak most kezdte észrevenni félfüllel, hogy a szomszédjai miről tárgyalnak.

– A mi esernyőnkről beszélnek? – kérdé elfogulatlanul, kedvesen, a széken himbálódzva.

Itt nagy dolgot akart kikottyantani, de szavait úgyszólván elmetszette az a sértődés, megriadás, mely a lányka egész valójában látszott. Összehúzta -181- magát, mint a madár, ha egy tollát kitépik. Csöndesen elfordította a fejét és hallgatagon bámult a tányérjára, melyben a klenóczi ostyepka lehámozott haja zöldellett.

Gyuri is elnémult, pedig úgy csiklandozta, úgy ösztökélte valami, hogy ugorjék fel és kiáltsa ki: «Gazdag vagyok, úr lettem, amaz esernyő nyelében vannak elrejtve a kincseim.» Különös az, ha nagy szerencse éri az embert, hogy az első vágya (mert vágya még mindig marad, ha minden vágya betelt is) a közlés; a harsonákat szeretné megfuvatni, heroldok kiáltsák ki a nagy esetet, hallja az egész világ.

De ha ilyen az első érzés, a második már a kételyé, a legnagyobb szerencse mögött is ott ólálkodik a barázdán egy árnyék, egy kellemetlen «hátha». Gyuri is látott még ilyet.

Veronka elbiggyesztette ajkait, mintha nem tartaná érdemesnek ebben a tárgyban szóba állni a kérdezővel.

– Biz’ az nem valami különös, – szólt aztán vontatott hangon, – színehagyott piros kelme, mintha ezer esztendős lenne, folt is van rajta, nem tudom hány.

Elhúzta kissé a székét Gyuri mellől, amitől az láthatólag megilletődött, elkomorodott.

– Nem, csak megijesztett. – S gyönyörű ovál arcza csalódást fejezett ki.

– Vétek is volna nem hinni – vágott közbe Szliminszkyné. – Nem babona ez; megtörtént, bebizonyítható tények ezek. Aki nem hiszi, semmiben se hisz. Vagy igazak a Krisztus csodatételei és akkor ez is igaz lehet, vagy…

De már nem fejezhette be, mert madame Kriszbay asztalt bontott, kijelentvén, hogy fáradt, aludni megy, mire mindnyájan felállottak s Mravucsánné elvezette őt is, Veronkát is az udvarba nyíló két szobácskába.

Gyuri az ajtónál odasettenkedett Veronkához, aki ő neki is jó éjt bicczentett a fejével.

Pajkos engedelmességgel hajtotta meg magát, féloldalt görbítve hófehér nyakát, mintha el volna törve.

Veronka visszafordult a pitvarból, morczos arczot vágott, összeszorította a kis öklét, úgy fenyegette meg vele parasztosan Gyurit. -183-

Gyuri szeme rajta veszett. Hiszen olyan szép volt, úgy illett az a fenyegető ököl a hamisnak. Ezt csinálják meg utána a szentek, ha tudják!

Nemsokára hazaindultak Szliminszkyék is. (Mravucsán lámpásos embert rendelt nekik, mert nem volt holdvilág.) Szliminszkyné beburkolta Wladint egy tavaszi felöltőbe, a fölé még egy köpenyeget akasztott, nyakát gyapjas nagykendőbe csavarta s miközben meghagyta neki, hogy künn csak az orrán át vegyen lélekzetet, ráért Gyurival is csevegni.

– Ah, szegény legendák! – felelte Gyuri. – Ha ráfujna az ember egy-egy ilyen szép legendára és lefujná róla az arany zománczot, a szent illatot, a titokzatosság füstjét, milyen furcsa, igénytelen valóság maradna az alján.

– Hát nem kell ráfujni – mondá az asszony. – Gyűrd fel a köpenyed gallérját, Wladin!

Kis vártatva Gyuri is megkivánta az alvást vagy a magányt s kérte Mravucsánnét, jelöljön ki neki fekvőhelyet.

Alig, hogy betette maga után az ajtót, Kukucska mészáros vígan felkurjantott: «Elhullt a férgese!» Levetette a kabátját, felgyűrte duhaj módon a lobogós ingét (egy tetovirozott ökörfejet lehetett látni a meztelen balkarján), aztán hamiskásan odakacsintott Mravucsánnak. -184-

– Igaz, igaz – bizonyítgatta sugárzó arczczal, – nem lehet anélkül lefeküdni, hogy az ember ne tegyen próbát: szeretik-e még az asszonyok?

Ezzel kihúzott az almáriomból egy fiókot, a fiókból pedig kivett egy pakli kártyát.

A kártyából ugyan hiányzott a zöld alsó, de ez éppenséggel nem zavarta a bábaszéki intelligencziát, már a multkor is így játszották a preferánczot, az utolsónak kevesebb jutván egy kártyával az osztásnál, mely azonban képzeletben mégis neki jutott s mint szellemi kártya szerepelt a játéknál. Ha zöld volt a hiváson, az utolsó képzeletben adta az ütésre a zöld alsót, mondván:

Ma azonban, tekintettel a hiányzó kártyára, egy kis parázs ferbli kerekedett, mely jó éjfélutánig eltartott. A szenátorok játsztak, a mészáros, meg a tiszteletes úr. A segédjegyző a kvaterkákat hordta, a pénztelen Klempa (mindenütt a kántor a legszegényebb) parlagon könyökölt hol itt, hol ott, mert egyik helyről a másikra kergették azon a czímen, hogy peches gibicz, ami alapjában igen lehangoló és elkeserítő titulus, de mégsem becsületsértés. Költözött, vándorolt a szegény Klempa játékostól-játékoshoz, míg végre a mészáros és a tiszteletes úr közötti asztalcsücskön lehajtá lankadt fejét és elaludt, hosszú tömött szakálla szolgálván állának vánkosául – de egyszersmind kellemetlen jövőt teremtett számára, mert a gézenguz Kukucska Pál azt indítványozá széles kedvében (mikor egy nagy zsinórt behúzott), hogy a Klempa szakállát pecsételjék -185- le az asztalhoz. Fölséges lesz, ha majd fölriad és nem ereszti az asztal.

Nosza mohón kaptak a finom gondolaton, Mokry tartotta a gyertyát, Kukucska a viaszt csöpögtette rá vagy három helyen a szakállára, – maga Mravucsán pedig a pecsétgyűrűjével odanyomta az asztalhoz. Hanem iszen lesz ebből nagy parádé!

Más, de szintén nem valami nagyon nevezetes epizódok is történtek. Madame Kriszbay, akit a saját szobájába szállásolt Mravucsánné, nem mert befeküdni a dunyhatengerbe, attól félt, hogy besüpped és megfullad. Minden áron paplant kívánt. Mravucsánnénak nem volt, leleményes angol észszel azonban elhozta az ura nagyszőrű bőrbundáját és ráterítette a madamera, amitől az úgy megijedt, hogy migrént kapott; egész éjjel tormát kellett a halántékára rakni.

Veronkának más kellemetlensége esett. Amint magára maradt a Mravucsán-ház legszebb szobájában, berekeszelte belűlről az ajtót, hogy senki se nézhessen be a kulcslyukon, egy mantillát akasztott a kilincsre, befüggönyözte a kis ablakot, mely az udvarra nyilt, aztán hozzáfogott a vetkőzéshez; kibontotta elől mellénykéjét, egyik kapocs a másik után engedett, mire engedelmeskedtek a halcsontok is, visszaadván a mell és a derék igaz formáit – százszor szebbeket a sejtetteknél. Az utolsó kapocs is pattant, mely a felső szoknyát tartotta megszorítva a csipők felett és erre a virágos fodros rokolyácska kezdett alácsúszni – mintha a rózsabimbóról lehasadozik az irigy zöld burkolatja.

Hullt, hullt a szoknyácska lefelé, súrolva vakító fehér alsószoknyáját. Már-már annak zsinórját is meghúzta volna (mert az alsószoknya nem volt -186- bekapcsolva, de felkötve), midőn rémülve veszi észre, hogy két apró veres szem van rámeredve.

Egy kis iromba czicza jött ki az ágy alól, az nézte, de úgy nézte, olyan nagyon nézte, kiváncsian, érdeklődéssel, mintha egy macskává elátkozott királyfi lenne.

Veronka ijedten kapott a széteresztett mellényéhez, hirtelen lehajlott s a másik kezével felrántotta újra a lecsúszott szoknyát (melyből már épen ki akart volt lépni), miközben majd csengő, majd parancsoló hangon korholta, riasztotta a macskát.

A bakfis szégyenkezett levetkőzni a macska előtt. Újra felöltözött egész rendesen s próbálta a macskát kikergetni, de az elbujt a bútorok mögé, felugrott a szekrények tetejére, hiába volt a kergetődzés vele, nem lehetett a szobából kitúrni.

Mravucsánné asszony figyelmes lett a zörejre, átszólt a szomszédszobából:

Eloltotta most a gyertyavilágot, sötétben akart vetkőzni, de a fránya macska megint kijött a szoba közepére és szemei még jobban villogtak a homályban.

Barrikádot csinált a székekből s e barrikád mögött, mintha a várában lenne, amelybe nem lehet -187- belátni, az ágy szélére ülve, keresztbe rakta a lábacskáit, mindenekelőtt kifűzvén a czipellőit. Kip, kop, koppant az egyik topán, amint lehúzta és a padlóra ejtette, kip, kop, a másik is koppant.

No bizony, imponált is a macskának a székes vár! Tip, top, egyet ugrott kinyujtózott testtel és ott volt a slingelt abroszszal beterített mosdóasztalkán; tip, top, még egyet ugrott és ott volt a Veronka ágyán; a vánkosa közepén. Hanem ’iszen nem jó közel jönni. Veronka se volt rest, egy ügyes mozdulattal elfogta. Itt vagy most már macska koma! Hamar csak, hol van egy kendő? Majd adok én neked nézelődni, mikor a lányok vetkőznek. Tudod-e, hogy az nem illik, cziczuska.

Talált egy vastag gyapotkendőt, bekötötte vele a macska fejét, két rét a szeme táján: «most lásson már maga, ha tud» s így kezdte ujra a vetkőzést. -188-

Míg ily bohókás apróságok foglalták el a fehér népeket, s míg Klempa úr lepecsételt szakállal aludta az igazak álmát (senki sem álmodhat szebbeket, mint egy szendergő gibicz), addig Wibra György gondolatokba merülve virrasztott. Levetkőzött, lefeküdt, de nem aludt. Az ő levetkőzése (ne méltóztassanak megijedni) nem lesz leírva részletesen, mert az megbotránykoztató jelenet a művelt emberi fogalmakban. Hogy miért? Hát tudom is én. Csunya, tehát leírhatatlan. A nő levetkőzésében poézis van; ha jól van irva, a női test finom, bolondító illatát érzi ki a betükből az olvasó a nyomdafesték helyett, de egy férfi levetkőzése, pfuj, említeni se merészelem. A szoknyához akár ódát, dithirambot szabad irni, de a nadrágnak «kimondhatatlan» a neve is. És miért? Hát isten tudja. És mit bizonyít? Talán azt, hogy a férfi inesztetikusabb teremtmény a nőnél? Alkalmasint csak azt, hogy aki az illőt és illetlent kigondolta, nagy szamár volt.

De végre is rosszabb dolog ennél, hogy hősünk nem aludott. Nem a gyomra volt megterhelve a Mravucsánné ételeitől, hanem a lelke, agyveleje telt -189- meg a mai nagy eseménynyel. Mint alaktalan zűrzavar kóválygott a fejében a sok mindenféle benyomás. Néhány óra alatt mintha néhány esztendőt élt volna át. Szent isten, milyen réges-régen volt, mikor még a Münczné padlásán kereste az esernyőt! Most végre megkerült. Gondviselésszerűen bukkant rá. Az isten egy angyalra bizta.

Itt az esernyőről az «angyalra» síklott át az esze. Csinos kis jószág, meg kell adni. Egy csöppet se kellemetlen, pedig ezek a többi kisasszonyok, akik a kamaszévekben járnak, feszesek, élettelenek, mesterkéltek, nincsen bennök semmi természetes. Veronka kivétel. Veronka helyes kis bakfis. És mintha rokonszenvezne is vele egy kicsit…

Visszaidézte eleitől fogva minden szavát, úgyszólván minden mozdulatát, mely rá nézve kedvező volt és ujra meg ujra átélvezte (csak még több méz volt benne most harmadszorra, vagy negyedszerre), de amint ment, ment a színes fonalon visszafelé, összerakva mosolyt, elejtett szót, meglágyult hangot, önfeledt pillantást, ösztönszerű taglejtést (milyen édes gyüjtemény volt ez), hát talált közte közönyt, hidegséget is és elcsüggedten, mintegy erőszakkal áthajította magát az ábrándozás palánkján a színarany valóságba – az esernyőhöz.

Bizony szerencsésnek érezheti magát s nem szükség tacskó leányzók éretlenségeit találgatnia. Úr lett, nábob lett a mai nappal. Úgy éli majd a napjait, mint egy herczeg, eljár télen át Budapestre, vagy a Rivierára, nyáron át Ostendébe, Monakóba, szóval nagy úr lesz, aki oda se néz holmi paphúgoknak. (No-no, csak mindig visszatért a gondolata ahhoz a fityfirity Veronkához.)

Álom nem jött a szemhéjaira, hogy is lehetne -190- most aludni? Úgy röpködtek előtte a szebbnél-szebb élettervek, mint a lepkék a glogovai erdőben. Ő csak kergette őket, egyre kergette… Ej csak már virradna, hogy mehessen, mozoghasson.

A zsebórája vígan ketyegett a feje mellett levő asztalkán, megnézte, éppen éjfélt mutatott. Lehetetlen, hogy még csak annyi legyen! Talán rosszul jár? Valahol a harmadik udvaron egy kakas kukorékolt, mintha mondaná: «Jól jár az órája, Wibra úr!» A «Megfagyott birká»-ból idehangzott elmosódva a muzsika. Valami duhaj pásztorember előénekelte keservesen a híres tót juhászdalt, melynek az eleje pongyolán fordítva ilyenformán hangzik:

Gyuri szivarra gyujtott s a bodros füst mellett ez a bolond nóta a gondolatjának szép piros szövetjét a visszájára fordítá.

Csakugyan, sokszor nem azé a birka. Lám ez az esernyő is honnan került elő. Azaz, hogy még meg sem került. Hiszen nincs még a kezében. Sőt, ha jól fölveszszük, nincs is valami sokkal közelebb hozzá. Eddig attól tartott, hogy mint jelentéktelen rongyot, eldobták valahol a szemétre, ahol megrothadt s azért volt kevés reménye hozzájutni. Mi történt most? Mindössze megfordult a dolog. Most már az a baj, hogy valóságos klenódium az esernyő, templomi ereklye. Lássuk csak, hogy lesz, mint lesz? Mit mond ő a glogovai papnak holnap? Azt-e, hogy «eljöttem az esernyőmért?» A pap bizonyosan kineveti, mert vagy bigott, rajongó és akkor szentül hiszi, hogy Szent Péter hozta a hugának; vagy ámító farizeus és akkor nem bolond, hogy hagyja magát leleplezni. -191-

Künn szél mozdult, haragos dérrel-durral besüvített a rossz ablakú, rossz ajtajú kamrába, ahová Mravucsánné hálásra elhelyezte. A butorok is mozogtak, ropogtak. Jól lehetett hallani a Liskovina erdőség távoli zúgását. Ugyancsak dolgozik benne az akasztott ember, akit Mravucsán említett. Gyuri ismét eloltotta a gyertyát, melynek lángjával kellemetlenül incselkedett a szél, bebujt a dunyha alá, behúnyta a szemét, képzelete meghízott a sötétben, látni vélte az akasztott embert, amint hajladozik ide-oda a fán s vigyorogva bólingat feléje: «Bizony kinevetik, Wibra úr, a glogovai parókián.»

– Átkozott bonyodalom! – hajtogatta magában, nyugtalanul hánykolódva a hótiszta párnák között, melyekről a tavaszi napfény meghatározhatatlan illata áradott ki (nem hiába voltak ma a lészán kiterítve). – Mindegy, – szőtte a gondolatait – az esernyő mégis csak az enyém. Hiszen be lehet bizonyítani végső esetben a biróság előtt is. Tanu rá Sztolarik, Münczné, a fiai, egész Besztercze városa.

«Azaz dehogy lehet bebizonyítani; hol jár az eszem? Hiszen az ernyő nem az enyém, a Münczéké. A Münczék apja vette rendes árverésen a Gregorics hagyatékából, a hasznavehetetlen holmik közt. Az esernyő tehát a Münczéké, engem csak az illet, ami a belsejében van. De lehet-e azzal is előállnom? Mondhatom-e a papnak: Főtisztelendő úr, az esernyő nyelében van egy két- vagy háromszázezer forintos bankutalvány, tessék csak kérem ide adni, mert engem illet…»

Vagy hiszi a szent legendát az esernyőről és -192- így szól: «Eredj a pokolba! Majd bolond szent Péter, hogy neked bankutalványt hozzon a mennyekből.» Ha pedig csakugyan kisértetbe jön megnézni és benne találja a felnyitható nyélben, akkor azt mondja: «Ha mégis hozta, akkor bizonyosan nekem hozta», kiveszi az utalványt és ő maga értékesíti. Miért is adná Gyurinak? Mivel tudná bizonyítani, hogy az övé?

«Talán beavassam élettörténetembe, elmondjak szögről-végre mindent, anyámról, atyámról, halálozási körülményeiről? Tegyük fel, elhiszi alfától omegáig: mit ér az? Kiviláglik-e mindebből, hogy a kincs az enyém? Bizonyára nem. De ha belátná is, hogy enyém, ideadná-e? Hiszen a pap is csak ember! Pereljem talán, ha ide nem adja? Nevetséges! Az utalványt kiveszi szépen s milyen bizonyítékkal álljak én aztán elő, hogy az esernyőnyélben benne volt?»

A verejték csurgott a Gyuri homlokáról, a vánkosát harapta dühében. Ilyen közel lenni az örökségéhez és mégis olyan mérhetetlen távolban tőle!

És az éjszakához érdemes folyamodni. Jól tette Gyuri, hogy ő tőle kért tanácsot. A tépelődők és gondolkozók jó barátja ő.

Az arany-tanácsok közé lehetne írni: «Minden nagy dolgodat gondold meg éjjel is, habár már nappal határoztál felőle.» Mert az embernek van éjjeli esze és nappali esze. Hogy melyik a jobbik esze, azt nem tudom.

Hogy nem tökéletes egyik sem, gyanítom. A nappali verőfény szövi, mint egy takács, a maga szineit a gondolatokba, az éj is közéjük hullat fekete szárnyaiból -193- egy-egy tollazatot. Festenek, pepecselnek, nagyítanak, kicsinyítenek, tehát falsifikálnak mind a ketten. Az éj szebbnek mutatja kedvesed alakját, mint aminő, ellenségedet erősebbnek, bajodat nagyobbnak, örömödet kisebbnek. Nem szép eljárás tőle, de hát az éj szuverén, nem tartozik felelősséggel senkinek.

Vedd olyannak, a milyen, de ne mellőzd, jámbor tünődő, amikor az igazságot keresed… Azaz dehogy keresed te az igazságot, – ha szembe jönne is, kikerülnéd. Rosszul fejeztem ki magam, ne mellőzd az éjt, mikor a kivezető utat keresed.

Csak látszólagosan hallgatag ő. Úgy súg neked, hogy észre nem veszed. Ha nem teheti máskép, lábujjhegyen csendesen elhozza az álmot és abba göngyölgeti kimeríthetetlen leleményességgel, amit tanácsol.

Egyszer csak elállt a szél, a muzsika elhalt a «Megfagyott birká»-nál. Gyuri nem hallott többé csak lassú rithmikus zsongást – aztán úgy rémlett neki, hogy más vidéken jár, a glogovai erdőben lepkéket fogdosnak Veronkával.

Amint mennek-mennek a csalitok között, eleibök toppan az ösvényen egy öreg ember, kunkorgós arany bottal, glóriás félkörrel a feje fölött, a kalapja madzagra akasztva lógott le a nyakáról.

«Értesültem, hogy nem juthat az esernyőjéhez Gregorics barátom megkért, hogy segítsem ki. Tehát -194- szivesen írok alá egy nyilatkozatot, hogy az esernyőt nem én adtam a kisasszonynak.»

«Az nem lehet, nincs annyi időm. Tudhatja, hogy én a kapunál állok strázsát, mennem kell.»

Szent Péter vállat vonva visszaindult a szederindás ösvényen. Egy irdatlan nagy cserfánál mégis megállt és intett Gyurinak, hogy jőjjön közelebb.

«Tudja mit, barátom uram, ne okoskodjék sokat, vegye el a Veronkát feleségül s vele együtt magáé lesz az esernyő.»

«Jőjjön! – mondá Gyuri és megfogta erősen a szent palástját. – Kérje meg a számomra!»

Húzta, húzta Gyuri, de ebben a perczben, mintha valami erőszakos kéz megragadta volna hátulról és rettentő erővel magával rántaná, – fölébredett.

Gyuri kitörülte szeméből az álmot. Reggel volt. Az ablakon a napsugár nevetett be.

Emlékezete gyorsan futott végig az illanó álom részletein. Még szinte látni vélte a foszladozó ködben a részletek halvány vonalait. Minden olyan eleven, friss volt még. Úgyszólván a haraszt recsegett még a szent Péter talpa alatt s ünnepélyesen kongott a jóságos hangja: «Vegye el barátom a Veronkát feleségül és akkor magáé lesz az esernyő.» -195-

– Különös egy álomlátás – tünődött Gyuri – és mennyi logika van benne. Biz ez magától is eszembe juthatott volna.

… Ej, mintha bizony nem magától jutott volna eszébe! Az éj csak parancsolt: «Jőjj álom, építs neki összefüggő mesét abból az anyagból, ami benne forr.»

Mire Gyuri felöltözött, nem volt már nagyon korán. Az egész Mravucsán-ház izgett-mozgott, mint a népes köpű. Egyik köcsögöt vitt, másik szűrő szitát (a kifejt tejjel bajlódtak), a kapunál, melyet az éjjeli szél kiszakított az ütközőjéből, ott pipázgatott a Gyuri kocsisa és segített csodálkozni a többinek a szél erején: észrevevén urát, megemelinté nyalka strucztollas kalapját.

– Már reggeliznek is a kertben – felelte egy szarvastermetű fehércseléd, ki egy tepsit vitt forralt tejjel. – Tessék erre jönni!

Egy diófa alatt, nagy kerek kőasztal körül találta Gyuri valamennyiöket. Már a reggeli végén voltak, csak még a madame rágcsálta a piritós kenyereket.

– De már a friss ember titulust nem hagyom, – ellenveté Mravucsán – az engem illet. Mert én le se feküdtem, egész reggelig kártyáztunk. A szegény -196- Klempa még most is ott alszik a két könyökén, az asztalon, a leragasztott szakállával.

– Jó reggelt! Jó reggelt! Mindnyájan kezet fogtak a Gyurival, Veronka is felállt és csintalanul hajladozott.

– Nézem – mondá zavartan Gyuri, a leány szépségén felejtve a szemeit – hogy… izé… mennyire megnőtt.

A játszi, enyelgő hang, mint valami édes csiklandozás, fölvillanyozta Gyurit s kezdett is bőbeszédű lenni, védte magát tréfásan, széles jó kedélylyel.

– Elaludtam egy kicsit, sőt ha a szolgáló rám nem kopogtat, most is alszom. Bárcsak ne nyitott volna be csak még öt perczig.

– Ugyan? – szólt Mravucsánné. – Olyan szépet álmodott? Mit parancsol? Kávét, vagy hideg sültet?

– Hogyan? Kosarat kapott? – kérdé Veronka, előre tolva a kiváncsi fejecskéjét, melyet ma még szebbé tett a fölépített gazdag hajkorona, a hajkoronát pedig még szebbé tette egy beletüzött pünkösdi szegfű. -197-

– Kérdés, hogy mi lett volna. Éppen a döntő pillanatban költött fel a szolgáló.

– Úgy? Már szinte azt hittem, nem tetszett a személye a személyének – szólt Veronka, átcsapva a mesei stilusba. – Milyen kár, hogy most már nem tudhatjuk.

– Ugyan ne beszéljen! Hiszen az álmok nem mennek át egyik éjjelről a másikra folytatásokban, mint a regények az ujságokban.

Gyuri megitta kávéját, rágyujtott és nagy füstfelhőből szólt ki titokzatos arczczal, szemeit az ég felé fordítva tréfásan:

No csak ezt kellett említeni: menten kapott rajta Mravucsánné, szélesen előadva a macska históriáját, aki miatt nem mert a Veronka este levetkőzni.

Gyuri elképzelte a bájos jelenetet, édelgett rajta a lelke, Veronka irult-pirult, Mravucsán kaczagott, Mravucsánné pedig egy pár oktató szót fűzött hozzá, amint illő idősebb, tapasztaltabb asszonyoknak:

– Nem jó galambocskám a jóból se a nagyon sok. A szeméremből is árt, ami túlontúl van az elégen. Hozzá kell szokni az ilyesmihez! Hát mikor ura lesz, szivecském? Az bizony becsámpáskodik ám a hálószobába és maga fűzi ki az asszonykája ruhaderekát. Azon keresztül kell esni.

Bedugta a füleit, felugrott és elszaladt a ribiszkebokrok felé. Egy piczinyke galy beleakaszkodott a -198- szoknya fodrába s úgy megrántotta, hogy kiszakadt a ránczaiból.

No lett ebből nagy eset! Hamar tűt, czérnát! Növelte még a zavart, hogy a Wibra kocsija előállott. Két nyugtalan nyaku fekete ló, rézkulcsos hámmal. Hej! Csak jó mesterség a prókátoroké! (Olyan fiatal és már ilyen fogatot hazudott össze.)

Volt dolga Mravucsánnénak és mindenféle élő léleknek a háznál. Hamar kösd be Anka egy szalvétába a sonkát, amit az útra főztem! Te pedig szaladj Zsuzska a kalácsért! De hátha nincsen késök? Hozzatok hamar egy szarvasnyelű kést! Ne készítsünk a saroglyába egy kis aszalt gyümölcsöt? Jó lesz rágogatni, lelkem, útközben, kivált az idegen asszonyságnak. Hát egy csipetnyi lekvárt ne tegyek egy bögrikébe? De bizony teszek.

– Ugyan, ugyan, néni, – szabadkozott Veronka – hiszen ebédre haza érünk!

Térült, fordult a jó Mravucsán néni, hol elszaladt, hol előkerült, mint a karika – mialatt Mravucsán mindenféleképen kapaczitálta őket, hogy maradjanak ebédre, vagy ha nem, legalább még egy óráig. Utoljára már csak egy félórát könyörgött, biztatván őket, hogy akkoráig okvetetlenül fölébred Klempa, amihez fogható látványosságot maga a király sem pipált.

Nem ért semmit, megmaradtak csökönyösen az indulás mellett, felültek a kis csézára; a hölgyek hátulra, Gyuri a kocsis-ülésre befelé fordulva, úgy hogy a térdei már is odasúrlódtak a Veronka lábacskáihoz… Nem tudom én, hogy lesz ez egész Glogováig. -199-

János megpattintotta az ostort, a lovak megiramodtak, de alig gurult ki a kocsi a kapu dobogóján, lelkendezve futott utánuk Mravucsánné, tele tüdejéből kiabálva:

A kocsi megállt, a hölgyek ijedten nézegettek körül, mi baj lehet. De nem volt semmi baj. Mravucsánné egy pár ép almát fedezett még fel valahol az éléskamrában; azokat a féltett kincseit hozta a kötényében s megrakta vélök, minthogy a hölgyek ruháin nem volt zseb, a Gyuri kabátját, kikötvén, hogy ezt a szép vöröset, igazi serczikát, a Veronka egye meg.

Erre aztán csakugyan megindultak nagy kendő- és kalaplobogtatások közt, míg csak egy kanyarodónál teljesen el nem tünt a nyájas Mravucsán-porta összes népeivel, nagy diófájával, füstölgő kéményével. Uj és uj képek bontakoztak ki a rohamosan haladó Bábaszék utczai életéből. A bolt előtt Münczné állt bodros hófehér főkötőjében s kedvesen bólingatott tiszteletreméltó ősz fejével, melyet egyenes vonalban osztott két egyenlő részre a csillogó pápaszem. A kovácsműhely előtt nagyban kalapácsoltak a glogovai papék eltört kocsiján. A vízzel leöntött izzó vasak sziszegtek, mint a kigyók. Távolabb a mesteremberek rakták el nem adott árúikat háromszögletű nagy ládáikba. Lassankint rendre elmaradoztak a tulipános kapuju házacskák gazdáik koszorúba irt névbetűivel. Az utolsónál, melynek ablakai a leendő zsidó temetőre néznek, a liczeumkerités mellől, drum, brum, két pisztolylövés rezzenté meg a lovakat. -200-

A glogovai utasok odapillantottak: hát Mokry úr állott ott az ő újdonat új kék ruhájában, melyet a beszterczei híres Kléner varrt, egyik kezében a kalapját lengetve búcsúzásul, másikban a tiszteletükre eldurrantott pisztolyt emelvén a magasba. A túlsó oldalon a veszedelmes szélmalom ijesztő szárnya vetett sötét árnyékot a mosolygó, piros virágos lóherésre. Szerencsére most mozdulatlan, mint egy gombostűre tűzött óriás légy.

Egy csepp szél se volt. A búzák nem dajkálták kicsiny satnya kalászaikat, hanem álltak veszteg a perzselő napsugarakkal elöntve, mozdulatlanul, egyenesen, mint a gránátos katonák. Köröskörül a mezőn mélységes csönd ült.

Csak a lovak patkói csattogtak a köveken és a Liskovina erdőség, olyanformán rémlett, hogy amint egyre közelebb-közelebb húzódik eléjük lomha, sehol nem végződő zöld testével, mintha csendesen lélekzene. -201-

A CZOBOR MÁRIA RÓZSÁJA, A FÖLDHASADÉK ÉS A VÉN KÖRTEFA.

Madame Kriszbay a vidéket nézte, váltig kérdezősködve. Minden érdekelte, amit látott: a kidőlt-bedőlt akol a Liskovina szélén, bent az erdő sűrűjében szép fehérkérgű nyírfák közül kikandikáló kápolna. Veronka megmagyarázta: ott ütöttek agyon egyszer egy gazdag korcsmárost a zsiványok – szomorú özvegye kápolnát építtetett arra a helyre.

A Liskovina széles, hosszú erdőség, közbe szép völgyekkel, hegyoldalakkal, smaragdzöld tisztásokkal, szinte olyan, mint egy angol park, csak a fákban kevés a változatosság, a szlávok kedvencz fája, a nyír van óriási többségben, épen olyan melankólikus szőke a fák között, mint azok a lenhajú Ancsurkák és Bohuskák a leányok között. A Liskovina buja növényzete ellenben változatos, a hatalmas páfrányok szinte a fák derekáig nőnek, a borjúpázsit már elvirágzott s elszáradottan beillatozza az egész -202- erdőt. A növények társadalmában is van hát olyan gézengúz perszóna, hogy csak holta után élvezhető. Ah, mennyi változatosság ez élettelen élők között! A kardalakú gladiolusnak viszont a föld alatt van a becses része, a hagymája; aki megeszi, éjszakára megálmodja tőle a jövendőbelijét. Sokkal közlékenyebb az egyszerű marmancs, mert az teketória nélkül is megmondja az embernek, szereti-e, akire gondol: nagyon-e, egy kicsit-e, vagy sehogy sem – csak a hófehér virágfogait kell kitépdelni sorra és vall a megmaradt utolsó.

Nem a kert utálatos neveltjei ezek, az anyaföldre ráerőszakolt idegen kölykök (némelyiket be sem fogadja, külön cserépben kell tartani), hanem a lelkéből lelkedzett saját magzatai, jószántából termi, megneveli, ahogy a téli pihenésében előre kigondolta, a többi idevaló teremtmények igényei szerint.

A vadszegfű kelyhe csapodár darázsok vendégfogadója, a turbánliliom madarak ivópohara, a nagy bugáju hámfű pillangók hintája. Mert nyájas erdő a Liskovina, bogárnak ágyat ad a karantyu harangjában, madárfészket kereső gyerekeket kinál szamóczával; szolgál kinek-kinek, amint megérdemli, éneklő madárnak bogyót termeszt, fiatal vászonnépeknek bokrétát, öregasszonyoknak gyógyfüveket, a gonosz farkasnak sisakvirágot, ami gyilkos növény, híjják is népnyelven «farkasölő sisaknak».

Hogy ölt-e már farkast, az nagy kérdés. Mert a farkasnak is van ám magához való esze és bizonyosan tudja a botanikát is, közölvén nemzedékről-nemzedékre a farkasfiakkal: «Hozzá ne nyuljatok gyerekek az Aconitum Lycoctonumhoz, egyetek inkább húst!» -203-

A Liskovinán keresztül legalább kellemes út esett az árnyékban. Madame Kriszbay ugyan örökké remegett, ha szaladó mókus megzörrenté a bozótot, váltig a zsiványokat várta, kik a gazdag korcsmárost megölték.

Nyugodt csak akkor lett, midőn elhagyták a Liskovinát s a nyitott oporczi határ jött sovány zab- és pohánkaföldjeivel. Szomorú hely az ilyen, ahol karóra ülnek a petrenczék.6)

Egyébiránt nem soká lehetett nyugodt, mert az oporczi határból megint egy erdő kezdődött, a híres «Zelena Hruska», mely körtealakban húzódik Makova felé. Hátha itt bukkannak fel a nagy cserfák között a zsiványok!

S amitől oly nagyon félt a madame, éppen olyan nagyon óhajtotta Gyuri. Amint szemben ült a leánynyal, mindinkább megérlelődött benne az elhatározás, hogy feleségül veszi – az esernyő végett. A leány igen csinos, de ha nem volna is, az esernyő megéri az áldozatot. Szent Péter tanácsolta, tehát megteszi, okvetetlenül megkéri. Az ostoba babona, melyet ezelőtt annyira szeretett gúnyolni, őt is behálózta és helyet szorított magának az egészséges gondolatok között. Érezte, hogy egy láthatatlan erő ösztökéli erre a lépésre.

De hát hogy kell a dologhoz kezdeni? Ezen töprengett egész úton. Milyen jó volna egy kis -204- romantika (mint a regényekben van), ha teszem azt, zsiványok támadnák meg őket az erdőn s ő lelövöldözné a revolverével valamennyit, úgy venné vissza tőlük a Veronkát, aki aztán így szólna elérzékenyülve: «Megmentetted az életemet, tied vagyok koporsóm bezártáig.»

De így minden előzmény nélkül nem mert közeledni hozzá, torkán akadtak a szavak, melyeket elméjében olyan szépen kifőzött. Kételyek fogták el: hátha nem rokonszenvezik vele? Hátha már van otthon valakije? Lehetetlen, hogy ne legyen. Hiszen csak látta már valaki s ha látta… akkor bizonyosan bele is szeretett. Valami külső eseménynek kellene történnie, ami elősegítené a dolgát.

De a zsiványok nem jöttek, talán nincsenek is. Szegény vidék ez nagyon, nincs itt kitől lopni, rabolni, nem terem itt zsivány sem.

Túl a Zelena Hruskán kibukkant karcsú tornyával Szlatina, ódon kastélyával a hegytetőn, mely egy Czobornak volt egykor tulajdona, most a Koburg herczegeké. A korcsma előtt etetni kellett; Veronka azt ajánlotta, hogy nézzék meg addig a kastélyt, melyet egy vén kapus őriz és mutogat az utasoknak. A korcsmáros azt állította, hogy néhány szoba még egészen úgy áll, ahogy a Czoborok hagyták, az udvaron egy pár szakállas ágyú is tátong, a szobákban nagyszerű fegyvereket, különösen érdekes családi képeket láthatni, köztük egy kis leánykáét, Czobor Katalinét, aki hétéves korában eltünt otthonról.

– Biz’ a szegény kisasszonyka még mai napig se került elő – sóhajtott a korcsmáros. -205-

– Úgy vagy háromszáz év előtt – felelte alattomos mosolygással, s aztán felkisérte vendégeit a domboldal meredek ösvényén, orgonabokrok között, az elhagyott ősi fészekbe.

Az elmulás borongós hangulatával jöttek ki onnan. Madame Kriszbay az orrát fintorgatta: «milyen dohszag!» Veronka pedig lelkesült az emlékeken s egy gyönyörű kinyilt rózsát pillantott meg a félig rommá vált bástyafal alatt.

E rózsa helyén lehelte ki lelkét a szép Czobor Mária, aki leugrott a bástyáról, mert egy pásztorlegényt szeretett s az apja egy császári brigadéroshoz akarta kényszeríteni feleségül. A pásztorlegény egy rózsafát ültetett el azon a helyen s most az minden évben egyetlen bimbót fakaszt.

Kivette tárczáját és két ezüst forintost csúsztatott a markába, mire az szó nélkül kihúzta kését s óvatosan levágta a rózsát.

Mint valami kincscsel futott Gyuri a rózsával a hölgyek után, valóságos diadalérzettel nyujtotta át Veronkának.

– Nem. A világért se tüzném fel, azt hinném, hogy a holt leánytól loptam.

Elkeseredett erre Gyuri és elhajította a rózsát nagy mérgesen, az lefelé gurult a meredek domboldalon, füvek, bozótok, vadvirág testvérei között csúszott alá az út porába.

– Hát illik ez, amit tett? – korholta azután. – Vétett magának az a szegény rózsa valamit?

Veronka hátravetette a fejét, a szemeit az ég felé fordította, mely azurkék színben tündökölt, mialatt egész arczát meg tudta valahogy hosszabbítani sopánkodóra.

– Oh szegény Wibra úr, milyen szerencsétlen! (s hamiskásan mosolygott hozzá). Kosarat kapott volna álmában.

– Jó, jó, csak gúnyoljon is! – szólt az ügyvéd kiérezhető keserűséggel. -207-

– Igen, most már biztos vagyok – felelte szomoruan, – hiszen gyaníthatja, kit kértem meg.

– Én? – szólt elhalványodva és a nevetése egyszerre elhalt. – Hogy én? – rebegte, de nem szólt többet, hanem csak ment, ment csendesen lefelé, hallgatagon, lesütött fejjel a keskeny gyalogúton a madame után.

Szoknyáit fölemelte kissé, giz-gaz, tövis, bozót hogy meg ne tépje, szabadon látszottak formás lábacskái, egyikkel lép, másikkal lép, szépen, rithmikusan csikorognak a piczi topánok: füvek, mezei virágok meghajlanak, meggyürődnek alattuk, de össze nem törnek; kiegyenesedvén még tán frissebbek is, kevélyebbek is lettek a lába nyomában.

Egy gyík jött keresztbe, szép ruháju, ezüstös pánczélba volt öltözve. A kecskerágó bokorból jött és a fekete bogyós borzagok liliputi erdejébe akart átsuhanni. De mi sors érte a kis pánczélos lovagot? Éppen arra ment egy haragos óriás (a beszterczebányai híres ügyvéd) dulva-fulva, «hadd pusztuljon minden állat», a czipősarka élével egyet dobbantott és elszelte a kis gyík derekát a fejétől.

Veronka hátrafordult, meglátta és szinte kedve lett volna megsiratni a szegény gyíkot, de semmit sem mert mondani, immár ő is félni kezdett a rettenetes Góliáthtól és csak magában morogta, az igaz, hogy félig hallhatóan: «Hóhér!»

Mikor azonban leért a dombról és elvitte őt útja a kis rózsa mellett, mely ott hevert, megtépve a kövektől, piszkosan a portól, amelyben meghömpölygött, míg lezuhant, isten tudja, mit gondolt magában, hirtelen lehajolt és fölemelte, rálehelt, megfujta -208- azzal a szép piczi szájával, aztán odatűzte a mellfodra közé. Olyan volt rajta, mintha ott nőtt volna.

Egy szót se szólt, rá se nézett a rettenetes Góliáthra, hanem elfordította tőle a fejét, hogy ne lásson arczába, és a Góliáth most azzal is megelégedett, hogy csak a rózsát lássa, melegséget érzett a szíve környékén és valami olyan jóságot, hogy nem adta volna száz forintért, ha a gyíkvitéz testét vissza tudja ragasztani újra a fejéhez, de azt többé nem lehetett.

Lent a korcsma előtt már azóta megetetett János, a kocsi készen várta az utasokat, akik be is helyezkedtek, de valami sajátszerű zavar, nyomasztó hangulat nyüge alatt. Hallgatagon ültek szemben, ha egyik a vidék balrészét nézte, a másik szeme a jobboldali hegyek aczélszürke ormán volt elmenekülve, ha véletlenül mégis találkozott a tekintetük, hirtelen elkapták egymásról. Amennyiben szóltak, mind a ketten Kriszbaynéhoz intézték a mondandókat, aki lassankint szimatolni kezdte, hogy történt köztük valami. De mi? Ejh, hát mi is történt? Hát semmi, csekélység, egy pár gyerekes szó, amit az ő fiatalos eszük kitágított, megszélesített, mint egyszer az ördög Debreczenben a Hatvani profresszor uram szűk czelláját – hogy végre belefért az egész város. Hát ebbe az egy pár szóba is belefért minden, minden…

És még több is történt azután, sokkal több. Miért, miért nem, gondolom valami gombostűje esett le, egyszer csak lehajolt Veronka a fejecskéjével, mintha meg akarná keresni a kasban s ime csak kipottyant hajából a megkívánt szegfű és odaesett magától a Gyuri ölébe. -209-

Gyuri fölemelte, hogy visszaadja – Veronka a kezével intett, hogy csak hagyja.

– Legyen a magáé, ha már oda esett, ha már nem akart a hajamban megmaradni.

Igazán nem akart-e? Ezen töprengett Gyuri, amint szagolgatta. Milyen csodálatos, édes illata van! Mitől lehet? A hajtól. S milyen illata lehet magának a hajnak a szegfű nélkül!

A bricska pedig csak gurult, egyre gurult ezalatt, hol le, hol fel a Brána hegy alatt. Hej a Brána, a híres Brána, elzárja a világot, mint a kapu az udvart, azért is hijják Bránának (kapunak). A Brána már nem akárki. Ő már mágnásféle a hegyek között – szép időben is kalapot visel, – felhő ül a feje búbján. De meg izzadós is az öreg: csergedező vízerek és sziklák üregéből kibugyogó források folynak le barázdás sárga hátán a Kvetyina rétre, melyen tüzesen törtet keresztül füzeskerítésű kavicsos fundusán egy nagy szöszke patak.

– Ez már a Bjela Voda – magyarázza Veronka Kriszbaynénak. – A glogovai víz. Nem vagyunk már messze!

Csak még egy erdőn kell keresztül menni, aztán mingyárt ott lesz kis fehér házikóival Glogova, a völgy mélyében. Hanem aztán ez a legkutyább út, görbe, mint az ördög lelke, tele hasadékkal, sziklával és néhol olyan keskeny, hogy alig fér a kocsi, a fergetyű a sziklát horzsolja.

A lőcs. De a csézán nincs lőcs – tehát a csézával veszedelemben forognak. Mindezt ilyen kerülő úton jelenti a gazdájának.

Minduntalan leszáll kereket kötni vagy oldani, a lovak csak lépést mennek, néhol olyan mélyen bevágott úton, hogy csak az ég látszik.

– Nagyon himlőhelyes a pofája, – véli János – nem házasodni való hely!

– Mert az előbbeni gazdám, a báró (János egy sárosmegyei bárónál szolgált előbb) azt szokta mondogatni fiainak, pedig okos úr volt: «Ne menjetek soha házasodni olyan helyre, ahol szúnyog nincs, jó levegő van és savanyú víz terem.»

– Eszerint én örökös pártában maradjak? – panaszkodott Veronka tréfásan.

Valami nagyon szépet akart mondani, csak az illendő szót kereste, de az isten úgy akarta, hogy egy nagy káromkodásban törjön ki, mert abban a perczben belevágódtak a zökkenőnél valami kiálló sziklacsúcsba s nagyot roppanva, reccsenve, lehasalt a kocsi előrésze.

A nők megijedtek, Gyuri leugrott, megvizsgálta -211- a tengelyt. Hát biz az eltört alaposan, éppen a rúd balsó szárnya irányában.

– Mit csináljunk már most? – sopánkodott János. – Mondtam, hogy madárnak való ország, aki nem jár se gyalog, se szekéren.

– Semmi az – felelte Gyuri, akit most semmi se hozhatott volna ki a jó hangulatából, se egy tengely, se száz tengely. – Add ide a fejszét! Te csak tartsd addig a lovakat, majd mingyárt vágok én egy nyujtót a tengely alá.

Kurtanyelű balta volt a kocsiülés alatt, átvette, megnyugtatván a hölgyeket, hogy segít ő mingyárt – csigavér az ilyen bajnak – átugrott a garádon, vigiggázolt a sűrű iszalaggal összegubánczozott bozótokon a fákig. Fák is csak úgy voltak, mint agg ember koponyáján a hajszálak. Egy satnya nyír, nagy darabon mogyoró- és vad csipkebokrok, aztán semmi, aztán elvétve egy-egy vén fa, mintha valami elszaladt erdő itt felejtette volna. Nem is a föld teste már ez a vörös-barna agyag, kiégett abból a termő erő. (Csak gombát hoz és árvalányhajat.) A föld testén avar, ez a glogovai hegy.

Nehéz volt kikeresni alkalmas támasztófát. Ez túlságosan vastag, amaz túlságosan vékony – ment hát beljebb, beljebb. Itt egy hasadékot kellett megkerülnie, majd egy, a víz által kimosott árkot. Olyan messzire ért, hogy a kocsi eltűnt előle, csak a Veronka ernyője piroslott távolról, mint egy királygomba.

Végre egy nyirfára vetett szemet, mely egy szakadék szélén nőtt magányosan. Husángnak már nagy, fának még kicsi. Valóságos bakfis volt a fák között, szép növésű, sokat igérő. Mindegy, halál fia vagy, kis bakfis! Belevágta a baltáját. -212-

De alig csattant egyet-kettőt a balta, midőn felhangzott ez a szó: Reta! Reta! (Segítség! Segítség!)

Gyuri összerezzent, megfordult. Ki kiáltott? A hang közelről látszott jönni, de se közel, se távol nem volt senki, pedig nagy darabot lehetett belátni. Újra hallatszott a segélykiáltás rekedten, tompán, mintha a föld alól jönne. Most már világos volt, hogy a mély hasadékból kiált valaki.

– Itt vagyok, – szólott fel a mély hasadékból az előbbi hang – segíts rajtam, ha keresztény lélek vagy.

Gyuri lenézett a hasadékba s egy kabátos alakot látott az alján guggolni, de csak keveset láthatott az emberből, mert a laza talajnak egész a szélére lépni veszélyes lett volna.

– Lehetetlen, mert nincs mibe fogózni, ha megkapaszkodom valamely cserjében, kiszakad a földből tövestül s minduntalan visszaesem.

– Nem jár erre senki. Már el voltam készülve a legborzasztóbbra, midőn felhangzottak a fejszecsapások a közelben. Oh, hála neked én Istenem! Segítsen rajtam jó ember, aki ott fent van, akárki legyen is, meg fogom jutalmazni.

– Nagyon szívesen. Oh, hogyne. Csak a módokon -213- gondolkozom. Ha talán leeresztenék egy hosszú fát, fel tudna-e rajta mászni?

– Nagyon el vagyok gyengülve az álmatlanság és éhség miatt – felelte a mélyből a sok kiabálástól érczevesztett elgyötört hangon.

– Halló! Vigyázzon! Egy pár almát dobok le addig is, míg valamit kifőzök.

Sorba kiszedegette az almákat és behajigálta a hasadékba. Egyszerre megijedt. Jaj, közte van a Veronkáé is. Hátha megharagszik.

Gyuri meglepetve tántorodott hátra. Szent Isten: a glogovai plébános! Nem hallhatott volna semmi csodálatosabbat a világon.

Nosza, szaladt vissza a kocsihoz, mely veszteg állt lent a völgyben, a jobbról-balról emelkedő terméketlen, árkos hegyoldalak között. Úgy nézett ki onnan a vidék, mint egy kettéhasított mákfejnek a belső része. Egész a kocsihoz nem kellett mennie, amint meghallhatták a hangját, rákiáltott Jánosra:

– Szedd le gyorsan a hámot a lovakról és hozd utánam, a lovakat pedig kösd valami fához!

János szót fogadott, de nagy dörmögéssel, fejcsóválással. -214- Sehogyse tudta eltalálni, mi történhetett, mire kell a hám? Hallott ugyan valamikor olyanforma mesét a fonóban, hogy a Fatépő Gábor két medvét fogott egyszer a szekere elé az erdőn. Csak tán nem ilyesmire kell a hám?

Mindegy. Kell, amire kell. Vitte vállán az úr után a hasadékhoz. Ott aztán a két hámot összekötötték egybe, a kisafa-szíjaknál fogva s leeresztették a mélységbe.

– Fogózkodjék bele, plébános úr! Mi meg ketten, János, húzzuk fölfelé!

Úgy tett a pap, ahogy Gyuri mondta: megfogózkodván végső ereje megfeszítésével az így meghosszabbított hámba és bár most is omlott lába alatt a hasadék meredek fala, mégis szerencsésen kikapaszkodott a föld felületére.

De hogy nézett ki! Csupa por, csupa piszok, arczán a keservesen átélt éj dúlása, amihez hozzájárult a kimerültség és éhség. Nem volt azon szegényen emberi ábrázat. Mi (t. i. én és olvasóim), kik fiatalon láttuk utoljára, hiába keresnők szép, hamvas puha arczát, borostás képű férfi volt már, gesztenyeszín haja fehér szálakkal fölverve; – hosszabb keresgélés kellett, míg egy-egy ismerős vonást ragadott ki a szem. Csak egy volt a régi, a jóság és szelídség, mely e sovány, komoly, igazi papi arczot mintegy beragyogta.

Meg volt lepetve, mikor egy finoman öltözött fiatal urat látott maga előtt. Valóságos csoda itt a glogovai erdő szélén!

– Ah, hogyan háláljam meg jóságát? – kiáltá ama bizonyos páthoszszal, melyen rajta van a prédikáló-szék szaga.

Egy pár lépést tett a vízér felé, hogy abban -215- megmosakodjék, de lába megcsuklott s éles fájdalmat érzett derekában.

– Támaszkodjék rám, kedves tisztelendő úr! – biztatta Gyuri. – Szerencsére a kocsim nem messze van. Te pedig, János, vágd ki addig nyujtónak ezt a kis fát, míg mi lassan megyünk.

Már az igaz, hogy lassan mentek; a pap a ballábát nem bírta jól emelni, minduntalan megbotlott a földből kimosott fagyökerekben, melyek keresztül-kasul fonódtak mindenfelé, mint a szultán névaláírása; – úgy látszik, alul a föld alatt még érintetlen az erdő. – Itt fent azonban az egykori nagy fák helyén törpék uralkodnak: a hályogmogyoró meg a kányafa, két nyomorult cserje, két kis útonálló. Az egyiknek legalább szép fehérvereses virágja van, lóbázza is kevélyen a lecsüngő fürtöket, de a másik egészen csak arra való, hogy az embernek alkalmatlan legyen járás közben.

A kocsi messze állt, ráértek odáig beszélgetni, néha meg is kellett pihennie a papnak, volt elég szék, elég fatönk az úton.

– Csak egyet mondjon meg tisztelendő úr, hogyan került ide éjjel, egyedül?

Elbeszélte, hogy a húgát várta tegnap, ki a nevelőnőért ment a távolfekvő vasúti állomáshoz. Miután nem jöttek meg időre, nyugtalanság, türelmetlenség fogta el estefelé s mint akárhányszor tette, kisétált az erdei ösvényen eleibök. Ment, ment, mindig tovább, fokozottabb aggodalommal kémlelve a dombokról az utat s figyelve, amint beesteledett, nem hall-e távoli kocsizörejt? Egyszerre eszébe jutott, hogy hátha a Pribalszky-malomnál letértek -216- a hosszabbik, de szebbik útra, mely Uhlyavnán keresztül visz Glogovára? Veronka (úgy hívják, kérem, a húgomat) rajong az árnyas erdei utakért. Igen, így lesz, bizonyosan így lesz. Azóta már régen otthon vannak, míg ő itt aggodalmaskodik. Legjobb tehát menten visszatérni s szerencsétlenségére, hogy minél hamarább otthon lehessen, egy kurtább gyalogútra tért. A sietség ördöge bajba vitte, a sötétben valahogy félrelépett és belezuhant a hasadékba.

– Szegény kis húgocskám – sóhajtott fel – mennyit szenvedhet most miattam.

– Ej, majd megvígasztalódik a kisasszony, jót állok érte s a tisztelendő úr is kiheveri, ha egyet alszik rá. Két-három nap mulva úgy fog föltűnni, higyje meg, mint egy mulatságos kaland.

– Mely azonban könnyen végződhetett volna a legborzasztóbb halállal, ha önt nem küldi a gondviselés.

– Bizonyára köze volt hozzá a gondviselésnek. Eltört a tengelyem az úton, anélkül nem jöttem volna e helyre.

– Ha száz évig élek, sem felejtem el gyöngéd szívességét, nevét imáimba foglalva. De, óh én háládatlan, hiszen még nem is kérdeztem a nevét.

– A beszterczei híres ügyvéd? Istenem, ilyen fiatal! Örülök, uram, mert egy derék emberrel szoríthatok kezet, kit egész Besztercze magasztal, de százszor jobban örülnék most, ha egy szegény vándor diák állna előttem az előkelő úr helyett, mint megmentőm, akit megjutalmazhatnék illő módon. -217- De hogy rójjam le hálámat önnel szemben? Tudom, el nem fogadna tőlem semmit…

– Ah, szóljon, szóljon! (Bizonytalanul, gyanakodva nézett a szeme közé.) Igazán? Nem tréfál velem?

Az ügyvéd nem felelt mingyárt. Némán tettek egy pár lépést föl a dombra egy villámhasított vad körtefa felé, melynek irányában állott a kocsi.

– Hát igen, – mondá aztán elfogódott, majdnem remegő hangon, – valamit szivesen elfogadnék.

A pap odanézett, egy piros napernyő szúrta meg a szemét legelőbb, alatta egy kis fekete szalmakalap, fehér margaréta-virágokkal és még lejebb egy tündöklő arcz. Minden olyan ismerős volt előtte, az ernyő, a kalap, a margaréta-virágok és az arcz.

Összerázkódott, mintha álmot látna, azután felkiáltott, az ügyvéd karját megragadva:

Az ügyvéd szelíden mosolygott, meghajtotta fejét a lelkész előtt s kezeit esengve tette össze. -218-

– Illetőleg az ön Veronikája, – javította ki magát a pap jóságos hangon, – ha ő is úgy akarja.

Ekkorra már Veronka is felösmerte bátyját, leugrott a kocsiról s gyorsan fölfutott hozzá, vidám kiáltással:

– Itt vagyok. Nincsen semmi bajom. Jaj, mennyit aggódhattál. De a kocsink az eltört. Jaj, ha láttad volna a lovainkat. De még mi minden nem történt. Madame Kriszbayt is elhoztam.

A pap megölelte. Örült, hogy az ő bajáról nem tud semmit. (Milyen derék ember ez a Wibra, hogy nem ijesztette meg a gyermeket.)

De Veronka egyszerre akart mindent elmondani, a kocsi összezúzódását Bábaszéken, a Mravucsánék vacsoráját (igaz, a Mravucsán bácsi tiszteltet), a mai út részleteit, a smaragd-függő elvesztését és megtalálását…

A plébános, ki lassan-lassan érteni kezdte az összefüggést, enyelegve szakítá félbe.

Megütődött a váratlan kérdés fölött; elhallgatott, mintha egy pergő rokka kerekébe bele tesz valaki egy dorongot.

– Nem, nem. Hogy gondolod ezt? – felelte gyanutlanul, zavartan. – Hiszen nem illik, de ő nem is akart semmit.

– Lehetetlen – hüledezett Veronka, félszemmel Gyurit fürkészve. (Valami különös, megnevezhetetlen gyanú kezdett a szívében támadni.) – És mit kér? – tette hozzá elfátyolozott hangon. -219-

– Kéri vissza a fülbevalót, amit talált, de gazdájával együtt, – mondá ünnepélyesen. – És én már oda is adtam neki!

Veronka lehajtotta fejét, mintha a nyakánál letört volna, arcza kigyulladt, mint a fáklya, keble lázasan emelkedett, orrczimpái mozogtak… Jaj, mingyárt eltörik a mécses!

– Hát semmit se felelsz? Jól tettem-e, hogy odaadtalak? Mi? Felelj hát, Veronka!

Félénken hátrált a korhadó körtefa alá, melynek egyik vihartört gallya lecsüngött szinte a földig és némileg eltakarta.

– Jaj, úgy szégyenlem magamat, – rebegte elhalón, – de úgy szégyenlem…

Nem szólt egy szót se többet, egyetlen szót se, – csak zokogásra fakadt hirtelen. Egy szélroham jött most a Brána felől, megrázta derekasan a vén fát, mely aztán engedelmesen ráhintette fejére, ruhájára a halványpiros virágait, talán a legutolsókat, amiket vén napjaira még hozhatott. -220-

Ön ott ül, madame, a kocsin, nem tud semmiről semmit, csak azt érzi, hogy éhes. A gondjaira bizandó bakfis leugrik a kocsiról, elszalad, nyakába ugrik egy hosszú kabátos egyéniségnek és beszélnek ott valamit a fa alatt élénk gesztusokkal, villogó szemekkel. A kis bakfis jön aztán vissza, vígan szökelve, mint egy bárány, nekipirulva, mint egy rózsa, karonfogva a fiatalemberrel, aki tegnap a fülönfüggőjét megtalálta. Mindez oly váratlan és csodálatos. Míg a kocsi eltört tengelyét alátámasztják, felszerszámozzák és ujra befogják a lovakat, addig a hosszúkabátos férfi, aki a bakfis testvére, megsúgja bizalmasan: «Az ön növendéke menyasszony lett.» Szent isten, mikor, hol? Hát most a fa alatt.

Ah, madame Kriszbay, érzem én jól, hogy önnek most el kellene ájulnia, részint mint finom hölgynek pusztán az esemény hallatára, részint azért, mert ilyen tökéletlen népek közé jutott; de az otkolonos üvege nagyon mélyen bent van a bőröndjében s így mégis jobb el nem ájulni, hanem elég a lelki megbotránkozás.

Mert a fa igen szép dolog flirtre, szerelmi ömlengésekre -221- holdvilágos estén, de a leánykéréshez, eljegyzéshez (kivált a regényekben) szépen bútorozott szalon kívánatos. A leány kiszalad az ajtón, ha szégyenlős, vagy letérdepel áldásért a szüle, esetleg gyám előtt, ha nem nagyon szégyenlős – de hova térdepeljen a fa alatt?

Borzasztó! A fa alatt! A vadházasokról mondják: «Fa alatt esküdtek.» – Micsoda szégyen! Mit fognak erre mondani? Hisz’ ha nem esküdtek is, de eljegyzésük a fa alatt volt! Ezt lehetetlen lesz eltagadni.

Mindez csupán Madame Kriszbayt foglalkoztatta, Veronkát nem. Ellenkezőleg, arra gondolt, hogy ha szép idők lesznek, valamelyik nap kijön ide a vázlatkönyvével és megörökíti az öreg fát.

Ezalatt a kocsi csendesen gurult. A kocsis nem fért volna fel, azt leszállította Gyuri, menjen gyalog a kocsi után. Ő maga vette át a gyeplőt s Veronkának melléje kellett ülni a bakra, mint a jukkerkisasszonyok szokták. Istenem, Istenem, mit fognak mondani a faluban, ha így látják!

Kivaczkolódván a ketté hasított mákfejből, hol sűrűn váltakoznak szorosok, medenczék, porhanyós üregek, lent a völgyben megint kibukkan kőről-kőre szökelve a Bjela Voda s mindenütt a kocsi mellett szalad azután, mint egy czigánygyerek. Itt a jó úton sebesebben megy már a bricska, kedélyesen morognak a kerekek s Gyuri lazára eresztvén a gyeplőt, elandalog lelkével a történteken… Nem csak álom-e mindez? Nem, nem, hiszen mellette ül Veronka és hátul tisztelendő Bélyi János úr beszélget madame Kriszbayval, törve a gallusok nyelvét. Igen, tiszta valóság ez. Amit tud, azt látja is. Hihetetlenebb, mint egy regény, de mégis valóság. -222- Hitte volna-e még tegnap, hogy még mielőtt a nap kétszer lenyugszik, föltalálja örökségét s még tetejébe feleséghez jut. Összesen huszonnégy óra története. Tegnap ilyenkor még nem tudta, van-e Bélyi Veronka a világon. Furcsa! S utána kezdett gondolni, milyennek is nézett ki a világ Veronka nélkül? Megfoghatatlan, hogy tegnap ilyen tájban semmi hiányt sem észlelt. Hogyan lehet az? De a bolond kerekek olyan veszettül zörögtek, hogy nem bírta a tegnapi énjét összeállítani… Csodák ezek! Egy legenda (az esernyőé) összetört, de másik támadt helyette. Ég és föld jelentkeztek ügyvédjeül, hogy örökségéhez segítsék. Az ég álmot küldött, a földhasadék egy protektort.

Úgy dagadt a szíve, forrt, édelgett, dőzsölt a nagy szerencsében: Hej, ha tudnád, kis leány, milyen gazdag úrnak adod a kezedet!

Ringatta, emelgette, csiklandozta ez a gondolat s mosolygott titkon, mint egy álruhába öltözött királyfi: Ha majd megtudja a kicsike!

A kopanyiczai hegynyelven túl, mely mint valami spanyolfal nyúlik be a völgybe, hip-hop, egyszerre csak kiugrik bogárhátú házacskáival Glogova.

Levendulaillat csap ki az útra. Rendre előtünedeznek az ismerős kis kertek liczeumkerítéseikkel, hórihorgas napraforgóikkal, köcsögök a karókon, -223- kiteregetett fehérruhák a lészán. A vesszőből font kapuk előtt pendelyes gyerekek játszanak a fazekak letört füleivel lovasdit, bent az udvaron csöngetyüs csikó ficzánkol.

Úgyszólván néptelen a falu: aki kezét bírja, kint a mezőkön dolgozik, a vászonnép pedig megfőzvén az ételt, kivitte a gazdának. Csak az iskola előtti gyepen van élet, zsibongás, de már nem olyan egyöntetűek külső dolgában a gyerekek, mint valaha, Majzik tanító úr fiatalabb korában; szőkék, barnák, nyurgák, tömzsik vegyesen s magyarul kiáltják a dicsértesséket a cséza felé.

A férfiakból csak a «mágnások» lebzselnek otthon. Csinos, cserepes ház tornáczáról Gongoly uram lengeti a kalapját, czudarul meghízott: olyan potrohja van, mintha tíz évig ült volna vasban.7) A kovácsműhely előtt Klincsok üldögél, csöndes pipaszóval, míg a kovács a ráfot húzza a kerekére.

– Hová, hová? – kiáltja kedélyesen, kézzel-lábbal integetve a tisztelendőnek. – Már mi más papot választottunk! (Látszik, hogy a pap elmaradása élénk feltűnést kelthetett a községben.)

Teringettét, mennyit haladt ez a Glogova! Fent a dombon a Krizsánék háza mögött ott fehérlik a kálvária tizenkét stáczióval. Aztán a templomra is milyen szép sugár tornyot húztak pléhfedéllel! Nincs hozzáfogható egész Losonczig. Csakhogy a losonczin kakas van!

A falu közepén vendéglő emelkedik, «A Szent Esernyőhöz» czímezve, túl rajta vadszőlővel befuttatott, oszlopos, feltünő szép házacska áll (a Sztrelnyik Mihályék régi fundusán), fehér, mintha czukorból lenne kifaragva; hátul sorompós kert, elől sudar -224- fiatal topolyfák állnak kevélyen sort, mint valami gránátosok.

– Egy kis rossz földbirtok is van hozzá – tette hozzá a pap nemes dicsekvéssel.

– Bizony mi pedig nem viszszük el innen. Legyen csak a bácsié. Ugy-e, Veronka?

– Van a Veronkának olyan nagy hozománya, hogy egy grófnőnek is elég lenne, de azt se a tisztelendő úr nem tudja, se ő maga.

Ezen a rejtélyes mondaton úgy elgondolkozott a pap is, Veronka is, hogy észre sem vették volna a hazaérkezésüket. Gyuri tovább is hajtott volna, ha a Visztula kutya rájuk nem ugrik örvendező vinnyogással s ha a kapuban sirdogáló Adameczné föl nem sikolt:

– Szentséges szűz Mária, meghallgattad alázatos kérését szolgáló leányodnak!

Adameczné letörülte a könyeit, keblére eresztette az olvasóját s ment nyitni a kaput.

– Jaj, dehogy van, dehogy! Kinek főztem volna? Azt hittük mindnyájan, hogy elveszett a tisztelendő úr. Bizony isten tüzet se gyujtottam ma. -225- Mert minek? Úgy is eloltottam volna a patakzó könyeimmel.

– Jól van, jól Adameczné, tudom, hogy búsult miattam, ösmerem a jó szívét, de most aztán lásson ám valami ebédhez, de gyorsan kedves öregem, mert mind éhen halunk.

Veronka gyanút fogott az Adameczné szavaitól és vallatóra fogta a bátyját, hogy mi baja volt, végre pedig sírva fakadt, nagy duzzogással kikelve Gyuri ellen is, hogy valamit titkolnak előtte. Végre el kellett neki mindent beszélni, amitől majd megszakadt kis szíve, elgondolva, milyen veszélyben forgott testvére.

Nagy sürgés-forgás közt főtt ezalatt künn a konyhában az ebéd, volt dolga a két szolgálónak, meg a mindenesnek.

– Hamar verd a habot Hanka! Hozz egy kis sót, Borbála. Hát a liba meg van-e már kopasztva? Ejnye, ti Mátyás lustái! Lódulj, fordulj, egy, kettő, három. András, szakíts hamar a kertből egy kis petrezselymet. Oh, Istenkém, de sovány nevelőnőt hozott a kisasszony! Láttátok? No Adameczné (szólt önmagához), lesz megint munkád ezt a meszelőrudat kihizlalni! Add ide hé, azt a tepsit. Nem azt, a másikat! Te pedig reszelj, Borbála, egy kis zsemlyét. Hanem az a fiatal úr csinos ám, aki velök jött, hogy hol szedték fel, mire szedték fel, nem bírom eltalálni. Mondtál valamit? Hogy te se? Szamár! Ha én nem tudom, mit tudnál te, csirke. Annyi azonban bizonyos, de magunk közt maradjon, hogy van valami furcsa a kisasszony szemeiben. Van ott valami történet. Görbüljek meg, ha nincs. Csak nem tudom elolvasni.

Sokat locsogott Adameczné, jót is, rosszat is, -226- de főzni csak jót főzött; olyan ebédet tálaltatott fel nemsokára, hogy még a szerelmesek is jó étvágygyal ettek belőle.

Ebéd után Gyuri lovasembert fogadott, aki levelet vitt Sztolarik törvényszéki elnöknek Beszterczére.

«Kedves gyámatyám! (így szólt a levél.) Nagy dolgokról értesítem, de csak röviden, részleteket majd élőszóval. Atyám örökségét, illetve az esernyőt megtaláltam, némileg Münczné által, némileg a vakesetnél fogva. Jelenleg itt vagyok Glogován a papnál, kinek a hugát, Veronkát, feleségül kértem. Igen csinos leány s azonfelül csak úgy juthatok örökségemhez, ha elveszem. Különös körülmények vannak. Küldjön, kérem, e lovas ember által két arany karikagyűrűt Huszák Sámuel aranyműves boltjából és a keresztlevelemet, mely az ön gyámi iratai közt megvan. Azt szeretném, hogyha már holnapután megtörténhetnék az első kihirdetés. Maradtam stb.»

Rossz lova volt a tót legénynek, hanem az időnek volt nagyon gyors lova. Úgy elfutott egy nap, mint egy percz. Csak megzördül másnap odakünn egy hintó s ki jön be a tornáczon? Hát a törvényszéki elnök, Sztolarik úr.

Hanem biz’ ő neki, akármilyen nagy úr és kedves ember volt is, csak a pap örült meg. Veronka inkább megijedt tőle. Mintha hideg, fagyasztó légáram jött volna be vele. Miért jött ez most ide?

A «bizony» jelezte a diadalmasságot. (Óh istenem, de édes ez a mi nyelvünk!)

Az elnök nagy pacsit csattantott a kis tenyerébe s ahogy ez már jól áll az ilyen öreg uraknak, megcsipte pajkosan az elhalványodott arczát – de nem birt az azért piros lenni. Rossz sejtelem nehezedett szívére: Miért jött ez most ide?

Maga Gyuri is meg volt lepetve. A nehezen mozdítható elnök eljövetele legalább is különösnek látszott.

Veronka megkönnyebbült lélekzetet vett. (Gyuri már napközben beavatta, hogy a gyűrűket várja Beszterczéről.)

– Majd azután – szólt vontatottan az elnök. – Előbb beszélnem kell veled.

Előbb kell beszélnie! Tehát olyant akar mondani, amit nem lehetne utóbb (értsd: a gyűrű odaadása után). Veronka a világot érezte sülyedni maga alatt.

Gyuri kedvetlenül emelkedett fel helyéről, Veronka mellől, akinek kezei izgatottan kezdtek ide-oda mozogni a horgoló tűkkel.

Gyuri szobája az L-re épített parókia végén volt. A hajdani világban, mikor még nem épült volt fel az iskola, ez volt a tanterem (az öreg Adameczné például még itt tanulta az abc-ét). Már az előbbi pap kettéválasztotta a pajtányi szobát egy csinos deszkafallal, vendégszobát csinált az innenső, nagyobb feléből s éléskamrát a másikból. -228-

Veronka csak azt érezte most, hogy végtelenül boldogtalan s hogy mindenét odaadná e perczben, ha hallhatná, hogy mit beszélnek… Hiszen minden, de minden ettől függ. Valami démon, aki nyilván nem járt soha nevelőintézetbe az apáczákhoz s nem tanulta meg, hogy hallgatózni illetlen, sarkalni, bíztatni kezdte: Szaladj hamar Veronka az éléskamrába, ott majd meghallod, hogy mit beszélnek, ha szép csendesen, meglapulva odateszed fülecskédet a vékony falhoz.

Veronka pedig nem kérette magát, ment, rohant. (Hihetetlen, mennyi méz van a gonosz sugallatú démonok nyelvén.) Ez a jó, nevelt, finom gyermek képes volt odakuporodni az uborkás hordóra, a zsírbödönök és eleséges zsákok közé s idegeit megfeszítve, figyelni minden hangra.

A mélységes csöndet csak szívének dobogása zavarta, meg a gerendáról lecsüngő oldalszalonnák csöpögése. A nagy melegségtől ezek is elkezdtek sárgulni, avasodni és olvadni, poty, poty, poty. Pottyant, csöppent a szép rezedaszínű ruhájára is, – de ki törődnék most azzal?…

– Denique hozzájutottál az esernyőhöz, amint mondod – hallatszott tisztán az elnök hangja – de láttad-e már?

– Minek? – felelte Gyuri. – Az értékhez úgy is csak az esküvő után juthatok.

– Másodszor, mert gyöngédtelenség lenne Veronka iránt; azt hinné, hogy csak az esernyő miatt akarom elvenni.

– Van. Az, hogy talán ide se adnák a bankutalványt, hiszen nem névre szóló, mivel bizonyítsam, hogy az enyim. Inkább az övék, akiknek a kezében van. S még esetleg a leányt se kapnám meg; ha annyi a vagyon, mint mi hiszszük, minden ujjára talál mágnásokat.

Veronka szédült. Elképzelte, hogy így verték a Jézus Krisztus testébe a szögeket… így verték. Nem értett ő sokat ebből a zagyva beszédből, esernyő, bankutalvány, nagy vagyon. Milyen vagyon? De egyet érteni kezdett, hogy ő csak eszköz valami eltalálhatatlan, rejtélyes czél elérésére.

– Jó, jó – kezdé az elnök némi szünet után, – a dolog mindenesetre bonyodalmas ez ideig, de a legnagyobb bonyodalmak talán még ezután jönnek.

– Ne vágj most közbe, várd be az öt órai vonatot. Mindenekelőtt azzal legyünk tisztában, szereted-e a leányt?

Szegény Veronka úgy reszketett a búvóhelyén, mint egy didergő madár. Behúnyta a szemét, mint az elitélt a tőkén, kit egy balga ösztön vezet, hogy a lecsapódó pallos nem olyan szörnyű így. Jaj, mit fog felelni?

– Azt hiszem, szeretem – felelte Gyuri bizonytalan hangon. – Olyan csinos! Magának nem tetszik? -230-

– Hogyne, hiszen én sem vagyok kenyérbélből. Hanem az a kérdés, megkérted volna-e, ha nincs az az esernyőhistória? Felelj őszintén!

Egy sikoly hallatszott most a szomszédos helyiségből s valami zörgés utána, mint mikor valami bútort feldöntenek.

Hát igen. Így néz ki egy tragédia a szomszéd szobából, ha vékony fala van; – ha nincs vékony fala, még úgy se. Egy egeret látott meg valami vászonszemély, vagy egy szív zúzódott össze. Ki tudhatná; a kétségbeesésnek és a kedélyes ijedtségnek egy hangja van. Veronka a szívébe tört tövissel futott ki a szabad levegőre, többet már nem akart tudni, csak ki innen, mert megfúl, el, el, ki tudja, hova, akárhova… S ez mind úgy látszik a szomszédszobából, hogy Adameczné vagy a Hanka egy egérre talált rálépni.

Mindegy, akárhogy látszik, hiszen csak egy fél perczig látszik, azután elfelejtik, beboronálja a fontos beszélni valójuk.

– Azt mondod, eszedbe sem jutott volna megkérni… Éppen ez az. Nem szabad elhamarkodnod a dolgot a gyűrűvel, még kevésbbé az esküvővel. Lássuk előbb a medvét, az esernyőt, illetve a tartalmát, azután lehet beszélni.

Gyuri egykedvűen sodort egy czigarettát s gondolta magában: Öregszik Sztolarik, hogy annyi hóbortosságot -231- fecseg össze. Igyekezett mégis gyöngéd lenni hozzá.

– Meggondoltam én ezt, kedves gyámatyám, nem lehet itt mást csinálni, csak elvenni a leányt.

Sztolarik felkelt a székéről, odaállt a fiatal ember elé s ravasz pislogású szemeit mereven szegezte rá: mintha valami nagy argumentumot akarna elsütni.

– Hiszen éppen most fejtettem ki – szólt türelmetlenül, – hogy nem lehet, de ha lehetne se zárnám ki az örökségből, mely félig-meddig lelet, mert a gondviselés mintegy szándékosan feléje hömpölygette.

– Úgy? Akkor hát ide figyelj, Gyurka öcsém, mert most mingyárt bedübörög az az öt órai vonat, amit előbb említettem.

De az esze másutt járt, szórakozottan, türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon.

– Hát amint ma reggel bemegyek leveled folytán a Huszák aranyműveshez, hogy megvegyem a karikagyűrűket és elküldjem a lovas emberedtől, (nem is álmodtam még akkor, hogy magam jövök el), Huszák uram nem volt a boltban, csak a segédje, a Klaniczay József, a nyúlszájú.

– Mondom neki, adjon két aranykarikát. Kérdezi: Kinek lesz? – Messze lesz – felelem. Hová? -232- Glogovára. Csak nem a papkisasszonynak? – De bizony éppen annak. Gyönyörű jószág – mondja. Hát ösmeri? Nagyon jól.

– Majd mingyárt megtudod. Szóból szó lett, míg a gyűrűket csomagolta Klaniczay. Honnan ösmeri a papkisasszonyt? Ott voltam tavaly Glogován. Mi az ördögöt keresett maga Glogován? Hát egy ezüst nyelet csináltatott náluk a község egy ócska esernyőre, melyet ők a templomban őriznek. – Bolondok, nem merték – mondá – idehozni, féltették, hogy ellopjuk, pedig nem ér két garast; nekem kellett odautaznom, hogy a nyelet felcsináljam rá.

– Ezért mondtam hékás, hogy mindenekelőtt jőjjünk tisztába az esernyővel.

Égett a föld a talpa alatt. Oly közel volt már örökségéhez s most megint elillanóban van előle, mint a lidérczfény, mely maga után csalja a vándort.

– Szent atyám – szólítá meg Gyuri, ki a tegnapi vacsora alatt per tu lett leendő sógorával. – Az elnök, ha már itt van, szeretné a híres esernyőtöket meglátni. Lehet?

– Oh hogyne! – S nyomban rákiáltott Adamecznéra, aki csirkét kopasztott a tornáczon: – Hozza ki csak kedves öregem a templomkulcsot! -233-

Térült-fordult a vén Adameczné a nagy templomkulcscsal s a pap elől menve végigvezette vendégeit a templomon, a hűs boltívek alatt, az időbarnította padok közt.

Oh milyen szépek ezek a szegényes falusi templomok! S mindaz, ami hozzájuk tartozik. A pázsit a templom körül, a piros, zöld és mindenféle templomi zászlók odabent, a padok szélein szíjtartójukban, szép, szelid asszonyok képeivel, Sancta Barbara, Sancta Rosalia ora pro nobis. Mennyi szent legenda egy rakáson! A mennyeiek lehozva ide a fele útra (mert az ég fele útja a templom), ahol a földiekkel együtt lehetnek. Szemben a főoltár, a gyerekeknek diót osztogató szent Miklóssal, Glogova eddigi védőszentjével. (Azért eddigi, mert egy idő óta szent Péter kezd belenyúlkálni a kenyerébe.) Balról a szenteltvíz-tartónál a Krisztus képe, csinált rózsakoszorúval a töviskorona fölött. Itt imádkozott azon a napon a fiatal pap, mikor Veronkát, mint anyátlan gyermeket, elhozta Billeghi Máté. Minden oly csendes és fönséges, békét, malasztot lehelnek a komor falak s a tömjén szaga még, mintha el nem illant volna vasárnap óta, egyesülve a kenderhajú glogovai leányok rezedabokrétáinak illatával, itt száll, itt terjeng a felső ablakon belopódzó napfény szikrázó kévéjén himbálózva.

Mindennek van itt története; a vastag, czifra viaszgyertyákat Domanyik Miklósné vette az istennek – mikor az isten az urát magához vette; kéz kezet mos, gondolná az ember, de nem úgy van, mert a szép oltárterítőt Gongolyné himezte, aki később mégis a vízbe fult (nem lehet ám az istent megvesztegetni).

Amint beléptek, rögtön szemükbe tünt, ott volt a kazulák, pluviálék és stólák között a néhai Gregorics Pál vén esernyője, kimosolygott színtelen vörös kelméje ismerősen, csak az ezüst nyele, jaj az ezüst nyele ragyogott idegenül.

Gyuri mereven megdermedve nézte, egy szót se bírt kiejteni. Érezte, hogy a végzet küzd ellene. Egy ördög jár utána, aki nógatja: «Csak eredj, eredj az örökséged után», egy másik ördög jár előtte, aki incselkedik vele: «Csak gyere, gyere, erre van.» De van egy harmadik ördög is, a legelevenebb, aki a középső ördögöt is megelőzve ott kujtorog a czélnál és mikor odaérne, gonosz vigyorgással mondja: «Itt a semmi.»

Sztolarik megtartotta hidegvérét, nagy figyelemmel vizsgálta meg az ernyő nyelét, mintha gyönyörködnék a művészi kivitelben.

– Oh dehogy! Ez tömör ezüstből van s valóban csinos munka. Nagy mester a beszterczei Huszák, az csinálta. Tessék csak jól megnézni azt az izlést, azt a stylt. Ugy-e, remek egy dolog? Tavaly leptek meg vele a hiveim, míg a szklenói fürdőn voltam. A régiről letört volt a csontfogantyú, már alig lehetett használni. Bizonyos Klincsok Istvánnak az érdeme; az kezdte a gyüjtést. Oh, vannak még hivő keresztény lelkek.

Gyuri a pokolba szerette volna küldeni a tiszteletreméltó Klincsokot – és lett is volna kivel, mert megint ott volt a háta mögött az első ördög, aki arra bujtogatja: «Eredj az örökséged után.» -235-

– De bizonyosan megtartották a régi nyelet is? – kérdé éledő reménységgel.

– Nem igen, – felelte a pap – közönséges fapálczika volt; gondolom, Adameczné kérte el akkoriban a Veronkától.

(Alighanem a középső ördög beszélt a papból. «Adamecznénál van az ernyő nyele.»)

Sztolarik úr hangosan kezdett kaczagni – a könye is kicsordult, úgy kaczagott. A templom falai, kőkoczkái visszhangozták, az egész templom hahotázni látszott.

Mikor aztán kiértek a templomból s a pap bevitte a kulcsot, Sztolarik úr kihúzta a selyempapirba göngyölgetett gyűrűket, a markába nyomta Gyurinak, csendes humorral mondván:

– Az előbbi logikád szerint most már az Adamecznét kell nőül venned. Eredj hát, itt a gyűrűk, jegyezd el hamar!

Gyuri nem is felelt a maró tréfára, a bizonytalanság ideges mohóságával rontott be a konyhába, hol Adameczné éppen palacsintát sütött a tűzhely lyukán fölcsapódó lángon.

Adameczné előbb megsütötte a palacsintát, kiborította óvatosan egy fatálra, ahol már nagy garmada volt, csak aztán nézte meg, ki szólott hozzá.

– Hogy a régi nyelet tetszik kérdezni, galambom, tekintetes uram? Hát az úgy volt, beteg lett -236- a Matykó, a kis unokám… éppen tavaly káposztaéréskor, de bizony még előtte volt…

– Hát igen… hol is hagytam el? A Matykónál. Szemtől jött neki.8) Mert gyönyörű gyerek ám a Matykó…

Csakugyan ott kuporgott az öblögető dézsa mellett, fölfordított szakajtón ülve, egy kékszemű, maszatos képű tót fiúcska, tarka babszemeket csórikálva a kezében, míg a pofácskái meg voltak dagadva az egyszerre begyömöszölt palacsintáktól.

– Mennydörgettét anyó! Siket maga vagy mi? – pattant fel az ügyvéd. – Én a régi esernyőnyélről kérdezősködöm.

– Hiszen arról beszélek… szemmel verték meg, mondom, a Matykót, oda volt a szentem, kis porontyom, arra pedig az egyedüli orvosság, lelkem tekintetes uram, hogy három égő üszköt kell a gyerek ivóvizébe tenni és arról itatni három napig. De uramfia, csak nem használ, csak egyre nem használ, senyved, fogy a kis cseléd napról-napra, majd a szivem hasadt meg, ha rá néztem, mert nagyon gyenge szivem van, azt a tisztelendő úr is elösmeri… -237-

– Inkább én is elösmerem, de térjen már a dologra, az isten szerelméért!

– Ott tartok már, kérem alásan, mert akkoriban csinálták az ezüst nyelet a szent esernyőre, s a kisasszony, a jó lélek, nekem ajándékozta az ócska nyelet. No, mondok, ez éppen jó lesz a Matykónak, ebből a szent fából három üszög, ha ez se használ, akkor besorozzák, akkor az istenke katonája lesz a Matykó.

Elpityeredett a gondolatra, hogy a kis Matykóból isten katonája lehetett volna, elkezdtek folydogálni a könyei – ezer szerencse, ha a palacsintatésztába nem esett belőlük.

– Adameczné! – kiáltott fel Gyuri az indulattól reszkető hangon. – Csak nem égette talán el az esernyő-nyelet?

– Ej, hát honnan vettem volna egyébként a három üszköt, ha el nem égettem volna?

Gyuri a falnak tántorodott, forogni kezdett vele a konyha, őrülten futottak körbe a tányérok, tepsik és fazekak, a takaréktűzhely lyukából óriás lángnyelvet öltögetett rá az a bizonyos harmadik ördög, aki mindig rávigyorog a czélnál: «Itt a semmi!»

Volt, nincs, azért ugyan ne szontyolodj el fráter. Így akarta a végzet, punktum. Ezentúl legalább nem kergetsz hiú álmokat, vissza vagy adva a magad erejének. Hidd meg, ez is ért valamit. -238-

Hanem ’iszen hiába vigasztalta Sztolarik. Könnyű prédikálni, hogy a földi javak elvonják az embert a lelkiektől, azért csak jók azok a földi javak.

Mikor az embernek meghal a kedvencz gyermeke, mindig akad a családban egy nagy bölcs, aki a fájdalomtól vonagló szívet be akarja gyógyítani, hogy ki tudja, mi lett volna a gyermekből, hátha akasztófán halt volna meg, még tán jobb, hogy most és így múlt ki, hanem azért még soha egy könnyet se szárított fel a bölcsesség. Bizony gyenge portéka ez a fájdalommal szemben.

Sztolarik is összehordott hetet-havat, de Gyuri szívét elszorította a gondolat, hogy soha se lesz többé dominiuma, angol parkja és a többi, ami azzal jár; az egész világ ujnak és szomorúnak látszott előtte.

Pedig csak a régi volt. Minden úgy folyt tovább, mintha Adameczné el sem égette volna a régi esernyőnyelet. A muzsikáló óra a parókia nappalijában eljutott a római kettesre, mire egy nótát játszott, a szolgálók megterítettek az ebédhez, Adameczné behozta a levest, a tisztelendő úr felkereste a vendégeket, bevezette az ebédlőbe, leültette őket jobbról -239- és balról madame Kriszbay mellé, mikor egyszerre csak észrevette, hogy hát a Veronka hol van.

– Éppen azt akartam én is kérdezni – mondá a madame. – Hát nem az urakkal volt?

Madame Kriszbay bosszús arczczal kelt fel elnöki helyéről, hogy behozza a Veronkát, de csakhamar visszajött vállvonogatva.

– No, ez szép mulatság – fortyant fel a pap és maga szaladt ki, szétriasztván a cselédeket, hogy hamar keressék meg a kisasszonyt a kert valamelyik lugasában, ahol nyilván regényt olvas elbujva.

– Hát tálaljon, – parancsolta a plébános – aki nincs itt, nem ebédel. Olyan nagy urat, mint az elnök, végre is nem lehet várakoztatni, kivált, mert haza akar indulni.

Egymásután hordták be tehát az ételeket, a leves után a ludas-kását, a töltött káposztát, orrjával, fülével, kövérjével, a király se eszik különbet, a malaczot, a palacsintát, de Veronkának se híre, se hamva. Közbül a Hanka jött bejelenteni, hogy sehol se találják.

Gyuri úgy ült ott érzéketlenül, mint egy makktúz, csak az arcza volt sápadt, mint egy halotté.

– Ejh, talán a méhesben aludt el – jegyzé meg a pap – vagy talán (habozott egy perczig, hogy folytassa-e) vagy talán köztetek történt valami? -240-

– Akkor hát szaladj át, Hanka, az új házba, nézd meg a méhesben. Mi pedig igyunk, uraim, ne zavartassuk magunkat. Hiszen gyerek még, kit ide-oda sodor a szeszélye. Talán egy lepke után futott. Ebből a vörösből méltóztassék, elnök úr.

Nem annyira a vendégeit biztatta, mint inkább önmagát, tűkön ült, szívét az aggodalom szorongatta, szórakozottan beszélgetett. Az elnök kérdezgette, volt-e valami befolyása az idei korai melegnek az itteni termésre és mennyi?

A visszás feleletek mutatták kedélye nyomottságát s hogy csak erőszakolt illedelemből ül köztük. Végre megszánta az elnök és így szólt a fekete kávénál:

– Jobb volna, ha tisztelendő úr maga nézne utána a kisasszonynak. Aztán szíveskedjék megparancsolni az én kocsisomnak is, hogy fogjon be, mert sok veréblépés ide Besztercze.

A pap kapva-kapott az alkalmon, madame Kriszbay hasonlóan engedelmet kért eltávozhatni, mert oly különös, ami történik, hogy ő is nyugtalankodni kezdett.

A két férfi magára maradt. Kínos csend következett. A fali-óra kisértetiesen ketyegett közbe.

Gyuri karikára nyílt szemekkel, mereven, mozdulatlanul nézte a kalitkában gubbaszkodó kanári madarat. Az is olyan szomorú volt most.

– Fogass be te is – törte meg végre a csendet az elnök. – Menjünk együtt. -241-

Valami nyöszörgésfélét hallatott erre a Gyuri, nem igen lehetett azt érteni, de mert a fejét is rázta hozzá, hát világos volt, hogy nem szándékozik fogatni.

– Úgy? Hát neked a lány kell? Hiszen nem ezt mondtad te nekem ebéd előtt.

– Oh, óh, – szólt az elnök úr csípősen, – mikor gyujthatta meg Ámor ezt a csodálatos tüzet, mert a leány részéről nem valami nagy érdeklődésre mutat irántad az eltűnése.

– Éppen emiatt érzem e perczben a pokol minden keserűségét. Oh, gyámatyám, higyje meg, hogy most szinte kicsiségnek tetszik előttem az örökség elpusztulása.

Az elnököt mélyen meghatotta az ifjú fájdalma, mely oly őszinte hangon tört ki.

– Ez már más. Forgós teremtette, hát így beszélj! Akkor hát én is itt maradok. Gyere, keressük a kicsikét mi is és nézzünk szembe vele, mit akar.

Amint kimentek, nagy zene-bona volt már az -242- udvaron, de a legjobban jajveszékelt Adameczné, a kezeit tördelve.

– Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége. A mesebeli tündért sem szabad újjal érinteni, mert szétfoszlik, akárcsak a köd. Oh, édes kis kisasszonyunk! A Jézus menyasszonya volt ő és halandó ember menyasszonyává tették, hát Jézus magához parancsolta.

– Most beszéli, kérem alásan a Gundros tehénpásztor felesége, hogy látta a kisasszonyunkat délelőtt, amint egyenesen a Bjela Voda felé lépegetett a réteken, kisírt szemekkel… Oh, istenem, hiszen világos.

Egy csomó asszony és gyerek lebzselt a konyhaajtó előtt, kiket az eset híre összecsődített. Köztük az egyik szintén látta Veronkát a kertek alatt, de még Gundrosné előtt.

– A határban, mert most már bizonyos, hogy ott van, mingyárt megtudjuk, hol.

– Hej, ha az olyan könnyű lenne – sóhajtott fel Gyuri. – Csak a mesékben van hozzá tükör.

Hitetlenül rázta a fejét, talán megbolondult Sztolarik úr, hogy ide akarja hozni az egész girbegurba határt völgyeivel, erdeivel, pagonyaival megnézni a Veronkát, merre van. Sztolarik úr pedig csakugyan ilyesmin törte a fejét. A Veronkát elő -243- kell teremteni akárhonnan, a többit aztán megtudjuk ő tőle.

Hogyne ösmerte volna? Mielőtt közjegyző lett, ebben a járásban szolgabiróskodott Sztolarik úr s már akkor is igen sok mogyorópálcza termett Glogován, futott hát Kvapka Pál eszeveszetten s kisvártatva megszólalt a harang, veszélyhez hívogató tompa kongással, bim, bam, bam…

Szél nem volt. Szállt, szállt a riasztó hang tisztán, öblösen mindenfelé s a rétek, völgyek, hegyek, mélyedések, erdők és sások önteni kezdték északról, délről, nyugatról és keletről az embereket, akik mind a falu felé futottak. Szinte csodálatos volt, honnan támad egyszerre az a sok ember. Aki megéli végitéletkor a Gábor arkangyal trombitálását, csak az lát majd ehhez foghatót.

Sztolarik megelégedéssel nézte a templomi dombról a lihegve érkező sokaságot.

– No látod, most már csak a falu közepére kellene állanunk s a határ minden zugából érkezők hírt adnának Veronkáról. De az is fölösleges. Mert maga Veronka is mindjárt előjön. Hej, harangozó, nézz csak szét az ablakon, nem látod-e valahol a kisasszonyt? -244-

– Él! – kiáltott fel Gyuri felvillanyozva, de csakhamar lesujtotta a levont következtetés. Él, semmi baja sincs, tehát előlem bujdosott el.

Mérlegelni kezdte, nem volna-e jobb, ha nem élne. Akkor azt hihetné, hogy szerette, sirathatná, mert szerette.

Az elnök rárivalt a harangozóra, aki még mindig rángatta a harang kötelét.

– Hagyd abba már, te szamár. Mutasd meg a kezeddel, melyik irányban van a Srankóék kukoriczása.

De már akkor ment is a Gyuri, végig a pap kertjén, letért a Magát Józsefék luczernására, megdobbant a szíve, onnan már meg lehetett látni a Veronkát, zöldes szinű fodros ruhájában, kalap sem volt a fején, hanem egy kis piros kendő pongyolán odavetve; most aztán sietve csörtetett végig a Szlávik György füzesei közt s egyszerre csak eleibe toppant a Gongoly rétjén.

A leányka felsikoltott, amint megpillantotta, egész testében reszketni kezdett.

– Ne ijedjen meg, Veronka. Sehol sincs tűz. Gyámatyám verette félre a harangot, hogy magát haza csalja. Miért ment el?

– Azt én tudom – szólt elhalón, csendesen – hagyjon el kérem… hagyjon el. -245-

Az ifjú hirtelen hozzá ugrott, megragadta a kezét. Veronka minden áron ki akarta rántani, ott huzakodtak szégyenszemre, de csak még se eresztette el addig, míg erőnek erejével rá nem húzta ujjára az egyik karikagyűrűt.

– Ezt akarja? – kaczagott fel a leány keserüen. – Én meg ezt akarom, ni!

S ezzel lerántotta a gyűrűt és messze dobta be a rétbe, ezernyi ringó, remegő fűszál közé.

– Ugyan ne játszék előttem komédiát, Wibra úr. Gyűrűzze fel ne az én szegény ujjamat, hanem az esernyőt… mert az esernyőt akarja ön elvenni és nem engem. Érti-e már?

– Oh istenem, semmit sem akarok eltagadni. Hallgasson meg, kérem, hallgasson meg.

Szép csendesen jöttek a réten, Gyuri beszélt, a lányka hallgatott, mialatt a milliárdnyi bogarak, szöcskék élénken zizegtek, suhogtak a fűrengetegben, -246- végezve keresztül-kasul a maguk csodálatos útját. A Gyuri beszélt, elmondta egész életét, apjának történetét, a hagyaték valószinűségét, hogyan jöttek rá, hova rejthette Gregorics, miképen indult el szálról-szálra Bábaszékig, szóval elmondott mindent. A lányka hallgatta, először mint vádló, néma, keserű szemrehányással a szemeiben, később csak mint bíró, hogy kihámozza az igazságot, majd a történet fejlődése kezdte érdekelni, belemelegedett: nem volt már se vádló, se bíró, csak egy csodálkozó hallgató, ki gyakran szakítja félbe a meglepetés felkiáltásával a fonalat.

Ah, hogy közeledett feléje ez a történet, lassan, de biztosan, már meglátszottak a vonalak, melyek belefonódnak az ő életsorsába. Csak tovább, tovább!…

Már jön, jön dübörögve,… már ott tart a Müncz-fiúnál. Müncz süti ki, hogy az esernyő Glogován van. Aztán megszólal a Mravucsánék vacsoráján az erdészné… jaj, az erdészné fecsegte el, hogy mit hozott Szent Péter az árva leányka feje fölé.

Még csak néhány szó és Veronka mindent tudott, mindent kitalált, mire könybe lábbadtak a szemei.

– Az isten áldja meg érte, hogy azt tette, – mondá vidáman Gyuri, látván a lányka megolvadását, – mert most legalább bebizonyíthatom, hogy az esernyő nélkül is szeretem.

Veronka leoldotta a piros kendőjét s amint a kezében suhogtatná, hirtelen megcsapta vele a Gyuri vállát és a könyein át rámosolygott. -247-

– Azt hogy… (Megakadt, különös elfogódás szorította össze a torkát.)

Ezzel megfordult s neki szelesedve, mint egy kis csikó, pajkosan futott vissza a Gongoly rétjére, Gyuri alig győzött utána loholni.

Sokáig keresték a gyűrűt, de hiába. Csakhamar odajött a tisztelendő úr is. (Hallja maga Gyuri, ne szóljon ám a bátyámnak az esernyő felől. Nem, szivem, sohasem szólok.) A tisztelendő úr jól összeszidta Veronkát. No, te rossz jószág, hát illik az? Hol jártál? Hogy meg voltunk ijedve. Ugy-e valami lepke után futottál?

A tisztelendő úr megértvén, amennyit érteni engedtek, maga is a gyűrű kereséséhez látott, de kereshetnék azt akár itéletnapig, ha hírét nem veszi Gongoly uram s oda nem czammog a nagy potrohjával, melyet kevélyen verdesett a dohányzacskó báránykörmös sallangja.

– No, no – szólt a glogovai nábob, megcsóválván fejét, melyen a hosszú ősz haj fésűvel volt hátul fölfogva. – Ne tessék búsulni kisasszonyka, majd megtalálja Gongoly bátya. Az bizony megtalálja. -248- Mert módja van annak. A misézés is más, ez is más. Egy óra mulva leborotváltatom a füvet a kaszásokkal.

Bár a fű nem volt még két ujjnyi se (hiszen csak két hét előtt hordták be a szénapetrenczéket), mégis beállította Gongoly uram a kaszásokat s az egyik kasza alatt csakugyan megpendült, előcsillant a kis aranykarika, mely másnap már ott fénylett a Veronka ujján. A gavallér Gongoly rétjéről fenmaradt azóta a csodálatos esemény emléke, hogy egy esztendőben háromszor kaszálták, amivel minden glogovai ember eldicsekszik, ha a határ minéműségét becsmérlik az idegenek.

Mit kellene még elmondanom? Bizonyára még nagyon sok az, ami tollam elé torlódik. Van olyan is, ami örök titok; például a Gregorics Pál vagyonáról máig sincs semmi nyom. Benne volt-e az elgondolt bankutalvány az öreg esernyőnyélben, vagy nem, azt senki sem tudja, még a kis Matykó se, aki pedig ivott belőle a három üszög révén. Olyan drága italt császárok se isznak, mint Matykó, – ha igaz volt a dolog.

A legenda a glogovai szent Péter-féle esernyőről mai napig is él azon a környéken. Sztolarik révén ugyan, aki szerette elbeszélni mindenfelé, hogyan ajándékozta meg az öreg Müncz zsidó a kereszténységet egy szent ereklyével, kiszivárgott a meztelen igazság is, de a hit az igazságnál is erősebb s apránkint leteperte azt egész alulra. Én bizony nem ásom többé kijebb. Az eddigiért is bocsánatot kérek. Mert tagadhatatlanul van valami misztikus a dologban. A szent esernyő mérhetetlen áldást és szerencsét -249- hozott mindenkire, még Gyurira is, ki a világ legbájosabb asszonykájához jutott általa, az elbeszélt eseményeket követő harmadik vasárnapon.

Soha se látott még olyan esküvőt Glogova. Veronkának az a szeszélye támadt, hogy a Mravucsánék vacsoráján volt összes vendégeket meg kell hivni; akik ott voltak az első megösmerkedésnél, hadd legyenek ott a lakodalomban is. Beszterczéről is sokan voltak, köztük a vőlegény édesanyja fekete ternoruhában, a törvényszéki elnök, az alispán és tudja Isten, kik még. Kopanyiczáról eljöttek Urszinyiék, Lehotáról a tisztartó-kisasszonyok (harmonikába szedett rózsaszín szoknyákban), Bábaszékről Münczné (olyan arany fülbevalókkal, mint az öklöm). Annyi bricska, hintó volt akkor egyszerre Glogován, hogy egy hétig lehetett volna gyönyörködni csak a különböző lószerszámokban.

Vecsernye után hamar kituszkolta az egyházfi a parasztokat, de a tisztelendő úr még bent maradt. Persze, mert a násznépet várta.

Jézus Mária mennyi úri nép – mennyi posztó azokon! Kettesével lépkedtek, egy asszony, egy férfi, egy kisasszony, egy legény. Elől a menyasszony jött fehér koszorúval, fehér ruhában. (Oh de gyönyörű volt – kár, hogy valamikor ő is megöregszik.)

De a vőlegény se alávalóbb, érdemes volt megnézni, szakasztott olyan ruhában volt, aminőben a királyt festik. Bársony-tokos aranyos kardja csak úgy csörömpölt a templom kövein… Az embernek a lelke emelkedett, a meddig nézte.

Aztán megálltak félkaréjban az oltár körül, az a sok asszony, mindenkinek egy virágbokréta a kezében, s azonfelül drága vizekkel meglocsolva a hajuk. Olyan szagos volt tőlük a templom, mint -250- egy patika. Egy kicsit hűs is volt. A tisztartó-kisasszonyok, a nyavalyások, össze-összeborzongtak a tüllben, de egyébként minden szépen ment… csodálatos szépen.

A vőlegény bátran mondta el az igent, hogy szinte zúgott a nagy boltívek alatt, de a menyasszony bizony halkan, csöndesen, mint mikor egy legyecske döng. Szegény úgy elérzékenyedett a végén, hogy sírni kezdett. Azután a keszkenőjét kereste abban a felséges fehér ruhában. De van is abban zseb! Csak egyre nem találta a drága lelkem, utoljára odanyujtotta neki a magáét egy asszonyság, aki háta mögött állott s minduntalan hátra szólt az urához:

Lábjegyzetek.

1) Zlevkának híjják azt a bort, ami a papnak jut a szőlősgazdáktól s ami egy közös edénybe összeöntve, különös italt képez.

2) Minden jómódú tót prémes mentét vesz a maga asszonyának, amely drága öltöny négy-öt generáczión megmarad s csak panyókára viselik a templomba, hívják pedig tótul «mentyék»-nek.

3) A tizenkét leggazdagabb parasztot «mágnács»-nak nevezik a tótok, természetesen a mágnás szóbul.

4) Apró földbirtoknak fitymáló elnevezése a vidéken. A skvarka szórul szóra fordítva tepertyűt jelent.

5) Cserép-pipa, melyet a tótok megtöltve a parázsba kaparnak s egy darabig ott hagyva, kezdik csak színi.

6) Rétszegény vidéken, ahol kevés széna terem, gondosan karóra rakják, hogy semmi el ne pusztuljon belőle.

7) Paraszt rendszerint csak a tömlöczben hízik meg.

8) Hogy t. i. szemtől jött a baja. A nép azt tartja, hogy az irigykedő rábámulás megigézi a gyermeket.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZENT PÉTER ESERNYŐJE ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.