The Project Gutenberg eBook of A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések by Zoltán Ambrus

Ahogy befordultam a Szent Anna-utcába, három fiút pillantottam meg, akik közül kettőt, látásból, már ismertem. Az egyiket a Holdvilágképűnek, a másikat a Kutyafejű Tatárnak hivták a cimboráim. Mind a kettő tizenegy esztendős lehetett, mint én; de a Kutyafejű Tatár valamivel erősebbnek látszott nálam. A harmadik fiú, akit akkor láttam először, majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a kis tömzsi Holdvilágképű, négyünk közül a legalacsonyabb; hanem a vékony nyakáról, meg a szűk melléről lerítt, hogy gyöngébb, mint én és mint a másik két fiú. Később megtudtam, hogy épen aznap töltötte be a tizenkettedik évét.

Ennek az ismeretlen fiúnak keménykalap volt a fején; a jobbkezében kis pálcát, a balkezében pedig pergamen-tekercs formájú papircsomagot tartott.

Abban a pillanatban, amikor – bekanyarodva a Szent Anna-utcába – rájuk bukkantam, a keménykalapos, közel az utcasarokhoz, mozdulatlanul állott a gyalogjáró szélén; a másik két fiú vele szemben s tőle alig egy lépésnyi távolságban, hasonlóképen mozdulatlanul posztolt a kocsiúton. Meglátszott rajtuk, hogy nem akarnak tágítani az ismeretlen mellől; s mintha jobbról is, balról is -4- körül akarták volna fogni, hogy valamerre el ne ugorhassék. A Holdvilágképű vigyorgott. A Kutyafejű Tatár, aki kezét a zsebébe mélyesztve, hetykén lóbálta a testét, nem volt ilyen vidám; ellenkezőleg: vésztjósló komorság ült az arcán. De mind a ketten farkasszemet néztek a keménykalapossal.

Talán nem így kellene mondanom, mert farkasszemet nézni valami kölcsönösséget jelent s a farkastekintet valójában csak a Kutyafejű Tatár meg a Holdvilágképű szeméből villogott ki; a keménykalapos fiú pillantása inkább ijedt volt. Állotta ugyan az ellenséges szemek tüzelését s igyekezett dacosan viszonozni ezt, hol az egyik, hol a másik ellenfél alakját méregetve; de az ő tekintetében benne révedezett az a határozatlanság is, hogy vajjon nem volna-e jobb hirtelen kereket oldani s a menekülésben keresni meg azt a kedvező megoldást, melyet már csak a gyors elhatározás s lábának a fürgesége igérhettek neki? Alighanem kilátástalannak itélte a kétszeres erővel szemben való küzdelmet. Pedig nem volt egészen fegyvertelen; mert – ha a pálcikájában nem is bízhatott, – a kemény és vastag papirtekercset buzogányként használhatta, míg megtámadói csak az öklükre vagy az izmaikra támaszkodhattak; de nyilván nem remélte, hogy egymagában is el tud bánni mind a két fiúval.

Amikor a szinhelyre érkeztem, még nem döntött arról, hogy mit választ: a szégyenletes megfutamodást-e vagy a férfias, de reménytelen küzdelmet?… azt, ami dicsőbb, de kellemetlenebb, a hősies összeütközést s ennek nyomán az előrelátható elbukást?… harcolni véglehelletig és vereséget -5- állani ki, de előbb sok jó, kemény ökölcsapást osztogatni jobbra-balra?… vagy elillanni, szaladni, ahogy bír, egy darabig még hallani az ellenség gúnyos nevetését, aztán elfelejteni ezt a rossz álmot?

Hanem az én megjelenésem egyszerre nagyot változtatott a helyzeten. Mert az ellenség nem tudhatta, hogy hirtelen elszánással nem sietek-e segítségére a megtámadottnak? – amely esetben a most még szilárd erőviszonyok egyszerre felbillennek. Már pedig én megállapodtam. Egyelőre csak mint kiváncsi néző, de egyszersmind mint fenyegető kérdőjel.

Nekem egy szempillantás is elég volt ahhoz, hogy tisztán lássam, mi készül itt és miért?

Akkortájt az olyanfajta keménykalapban, amelyet ma dinnyealakúnak szokás mondani, nem lehetett végig menni Debrecen utcáin kínos feltűnés és a kihivó szándék gyanujának fölkeltése nélkül. Mert ez a viselet, öreg és ifjú civis-érzületnek egyaránt, a nyugati eszmékkel való kacérkodást, a kozmopolitizmushoz való vonzódást, a hazaszeretet érzésének meggyöngülését és Kálvin tanainak cinikus kigúnyolását jelentette.

Azért, különösen a nagytemplom és a kollégium tájékán nem is igen volt tanácsos kemény kalapban mutatkozni. A Szent Anna-utcában, nehány lépésnyire a katholikus templomtól és iskolától, már jelentékenyen csökkent a kemény kalap veszedelmessége, mert mindenki tudta, hogy a piarista tanárok nem átallanak ugyanolyan fejfedőben járni, amilyenben Áron, a gazdag vaskereskedő. És annak a közismeretessége, hogy a -6- piaristák a hazafiságnak ebben a kérdésében ilyen vétkes közönbösséget tanusítanak, a katholikus negyedben már bizonyos vallásos szinezetet adott a kemény kalapnak, mérsékelte ennek a feltünőségét és kihivó voltát, valamelyes magyarázatát adta a hozzá tapadó nemzetközi karakternek és megenyhítette azt a gyanút, hogy viselője kérkedni akar a világpolgárságával. De azért a kemény kalap, kivált egy tizenegy-tizenkét éves fiúnak a fején, mégis csak Geszler-kalap maradt.

Igaz, nem volt szükség arra a kihágásra, hogy valaki gyerek létére kemény kalapot biggyesszen a fejetetejére: a kálvinista fiúk e nélkül is szivesen kezdtek verekedést velünk, pápista ifjúsággal. Nem tudom, hogy ebben a harcrakészségben mennyi része volt az atavizmusnak, annak az örökölt érzésnek, amelyet a vallásháborúk óta minden debreceni gyerek átvett a vérében az apjától, és mennyi annak a magyar virtusnak, mely vasárnaponkint még ma is szembeállítja a felvégi legényeket az alvégiekkel; annyi bizonyos, hogy a mai sokféle sportot abban az időben főképen ez a verekedő hajlandóság helyettesítette.

Mi, katholikus fiúk, ha nem is szivesen, vállaltuk a harcot. Mit tehettünk volna egyebet? Ha nem akarjuk, akkor is vállalnunk kellett volna. Végre is, mindig nem lehetett megugrani az ellenséges tatár horda elől. Általában gyöngébbek voltunk, mint a református gyerekek; s vastag nyakuk, meg elszántságra valló, nehézkes, lomha, súlyos járásuk aggodalmat, tehát tiszteletet gerjesztett bennünk. Aztán meg ők sokkal többen voltak, mint mi. De köztünk is akadtak, akik a verekedő -7- kedvükkel pótolták, ami az erejükből hiányzott és néha úgy esett, hogy amint az iskolából hazabandukoltunk, olyan ellenséges csapattal találkoztunk, amelyik kevesebb emberből állott, mint a mi hadtestünk. Az ilyen kitünő alkalmat persze nem lehetett elszalasztani.

Az ütközet megkezdése és a harc lefolyása mindig meglehetősen egyforma volt. Mikor az ellenséges guerilla-csapatok egymásra bukkantak, az ellenfelek egymástól egy-két lépésnyi távolságban megállapodtak s néhány másodpercig kancsal, fürkésző pillantásokat lövelltek át egyik táborból a másikba. Aztán, mikor az erőviszonyok már ismeretesekké váltak, kihivó vagy dacos tekintettel nézegették egymást. Végre, az erősebbik tábor legbátrabb legénye kikereste a maga ellenségét, a másik tábor leggyöngébbnek látszó legénye személyében, egyenesen e felé a fiú felé tartott, mellbe lökte és előállott a váddal: »Te zsidó vagy!«

Természetesen az, hogy valaki ilyen fiatalon máris felcsapott zsidónak, nem maradhatott megtorlatlan. No és ha valaki arra vetemednék, hogy tagadni próbálná azt, amit egy szavahihető fiatalember állapított meg róla – ez a vakmerő meg épen rászolgált a szigorú megfenyítésre.

Már most csak kétféle fejlemény következhetett. Ha a megtámadott a hadüzenetre mindjárt pofonnal felelt, gyors és erélyes föllépése nem maradt hatás nélkül. Ebben az esetben a háború lokalizálódott, párbajjá zsugorodott, macscsá törpült; a csata nem vált rettenetessé és rövidesen véget ért. A két ellenfél addig pofozkodott, ütlegelte egymást és birkózott, míg az egyik nem birta -8- tovább szuszszal; ekkor a másik rátérdepelt a leterített ellenfél mellére, büszkén nézett körül, aztán mikor meggyőződött róla, hogy az egész világ jól látta a győzelmét, fölkelt az ellenfeléről, letörölte a térdéről a port s mialatt a másik szégyenkezve tápászkodott fel a földről, még egyszer odakiáltott a legyőzöttnek: »Hát most megkaptad, zsidó!…« és így jól végezve dolgát, ünnepiesen lépkedett el barátaival, mint ahogy a király vonul el udvarával a shakespearei drámákban. A végszó okvetlenül ez volt, akár a támadó győzött, akár a megtámadott; a végén mindig az lett a zsidó, akit legyőztek.

Igy ért véget a harc a szerencsésebbik esetben. De megtörtént az is, hogy a megtámadott, nem bízva eléggé az erejében, a hadüzenetre nem felelt mindjárt pofonnal vagy ütleggel, hanem csak a mellbelökést viszonozta és szóvitába kezdett, ilyenformán: »Nem méssz az utamból?!… Mit akarsz tőlem?!… Bántott valaki?!…« Az, hogy ha a megtámadott ekképen elárulta, hogy nem bízik az ereje felsőbbségében, mindig nagyon felpaprikázta a támadó táborát s ebben az esetben a harc általánossá, elkeseredetté és hosszadalmassá vált. Ilyenkor a kálvinista fiúk a pápistákat s a pápisták a kálvinistákat addig püfölték, innen is, onnan is »Nesze, zsidó!…« »Nesze zsidó!…« kiáltozás közepett, az általános öklöződés és birkózás addig tartott, amíg a gyöngébbik tábor, dicsőséges küzdelem után bár, de jól elpáholtan, meg nem futamodott vagy míg Deus ex machina-ként meg nem jelent valahonnan egy-egy öreg zsidó, aki aztán a botjával széjjelkergette az egész társaságot. -9-

Mindez nekem már régóta ismeretes dolog volt, sőt – sok kék folt árán – joggal számíthattam magamat ennek az ügynek a szakértői közé.

Azért, alig hogy észrevettem a csoportozatot, már tisztában voltam a viharral fenyegető feszültség minden előzményével és azzal is, hogy mi következhetik. Megértettem, hogy a Kutyafejű Tatár meg a Holdvilágképű nem tartották volna érdemesnek megtámadni ezt a nyurga, vékonypénzű gyereket, akit senki se ismert, de a kemény kalap elárulta a pápistát, kötekedésnek tünt fel előttük, nem hagyta őket békén, izgatta őket, mint a bikát a vörös posztó.

A felől se lehetett kétségem, mi lesz itt mindjárt, ha én most nem szakítom meg az utamat, hanem feléjök fordulva és hátra vigyorogva, de nyugodtan tovább vonulok. Kettő közül az egyik: vagy megugrik az idegen és olyan jól nyargal, hogy sikerül megszaladnia az üldözői elől, vagy a következő percben már el fog hangzani a szokásos rövid vádbeszéd s aztán a keménykalapost nemcsak a Kutyafejű Tatár fogja előbb mellbelökni s aztán nyakonütni, hanem mindjárt neki fog esni a másik is, a Holdvilágképű. Ilyen körülmények közt pedig a végkifejlés előrelátható.

Ha múlt, jelen és jövő átlátásához nem volt szükségem többre egy szempillantásnál, még egy másik szempillantás s nemcsak hogy egész raja támadt fel bennem a nemes és legkevésbbé se nemes indulatoknak, hanem ezek már le is viharzottak a lelkemben s hozzájuttattak a képzelhető legférfiasabb elhatározáshoz.

Megengedhetem-e, hogy hitemet a keménykalapos -10- személyében üldözzék és kicsúfolják? Eltűrhetem-e én, az a félelem és gáncs nélkül való lovag, akit mások még nem sejtenek bennem, de akit én máris igen tisztelek magamban, hogy a nyers erőszak minden igazság, ok és ürügy nélkül megtámadja és letiporja az ártatlant?… hogy ketten rontsanak rá egyre?… nem kötelességem-e, védelmére kelni a gyöngének az erősebbek galádságával szemben? Elillanhatok-e a harc elől, én, akinek a legkisebbik célom az, hogy már huszonnégy éves koromban Borneó és Szumatra királya legyek, csak azért, mert kényelmesebb, ha részvétlenül tovább sétálok és nem fujom azt, ami nem éget? Aztán, beletörődhetem-e, hogy az ellenségeim hozzájussanak a könnyű győzelem öröméhez, mikor megakadályozhatom, hogy részük lehessen a diadal mámorában, vagy legalább is megnehezíthetem és vitássá tehetem a győzelmüket? És elszalaszthatom-e ezt a kitünő alkalmat, amikor az ellenség kisebb erőben jelentkezik, mint rendesen, és amikor, ha csak egy kicsit kedvez a hadiszerencse, a Kutyafejű Tatár is, a Holdvilágképű is nagyon meglakolhat azokért az ökölcsapásokért, amelyekben ők ugyan ártatlanok, de amelyeket hitfeleiknek és elvtársaiknak, szóval az ő táboruknak eddig még csak részben fizethettem vissza?

Igen ám, de hátha ők ketten, bár egyik se látszik nálam erősebbnek, mégis nagyobb erőt tudnak kifejteni, mint én meg a keménykalapos? Hátha az, akinek segítségére sietek, annyira gyenge, ügyetlen vagy békeszerető, hogy egyáltalán nem -11- számit? Hátha egymagamnak kell kettőjük ellen csatáznom s ebben a harcban alulmaradok?

– Hát az se baj! – biztattam magamat. – A legrosszabb esetben megfutamodom. Csak a harmadik ház kapuját kell elérnem… mihelyt azon bejutottam, az üldözőim már nem követhetnek… mert odabenn vannak, akik meg fognak védelmezni és szükség esetén elbánnak az ellenségeimmel.

Tehát, igenis, bele fogok avatkozni a dologba. Sőt, minthogy a tapasztalat megtanított arra, hogy aki támad, az előnyt szerez: én magam fogom megkezdeni a csatát. A gyors cselekvés már félgyőzelem.

Csak éppen a hadüzenetet akartam megvárni, hogy megnyugtathassam a lelkiismeretemet.

Hanem arra gondom volt, hogy az arcom ne árulja el, mit forralok. Amikor megállapodtam a keménykalapos mellett, szakasztott úgy vigyorogtam, mint a Holdvilágképű. És a Kutyafejű Tatár, aki rám pillantott, hogy lássa, vajjon barát érkezett-e vagy ellenség s ha gyanús alak, milyen erejű? – azt hihette, hogy csak közelebbről akarom nézni, miképpen fenyítik meg a keménykalapost… ami bizonyára engem is csak mulattathat.

Nyilván nem ismert rám, sem ő, sem a Holdvilágképű. Pedig már nem egy ütközetben találkoztunk, ahol sok derék kálvinista harcos torolta meg a »lúformátus« gúnyszót, de úgy látszik, ezekből a csatákból sokkal hamarabb ugrottam meg, semhogy az arcom bevésődhetett volna az emlékezetükbe. Elég az hozzá, vagy jelentéktelennek itélték, vagy nem is gyanították bennem a pápista vitézt és miután megállapították magukban, hogy -12- akár jó-, akár rosszakaratú szemlélőnek, de mindenesetre csak kiváncsi nézőnek, odafurakodtam a tűzvonalba, egyelőre nem törődtek azzal, hogy én is ott vagyok.

Attól fogva, hogy megjelentem, talán egy félperc, talán egy egész perc – ilyen körülmények közt nagy idő – telt el fenyegető némaságban és mozdulatlanságban. Nekem egy kicsit erősebben dobogott a szívem; a keménykalapos egyre sebesebben pislogott; a két kálvinista bajvivónak a testtartása is, a nézése is ugyanaz maradt. De végre a Kutyafejű Tatár még hevesebben kezdte lóbálni a testét, mint előbb… mintha egyre kevésbbé tudná fékezni eddig valahogyan még csak leküzdött, de most már mindinkább növekedő ingerültségét… és miközben szúró tekintetével szinte felnyársalta a keménykalapost, egyszerre csak megszólalt, a súlyos pörölycsapások lassuságával ejtve ki minden szótagot:

A keménykalapos, aki engem is ellenségnek nézett s már nem remélte, hogy egérutat találhat, azonnal felelt. De hangjának a remegése elárulta az ijedtségét és a szavaiból még inkább kiérzett, mennyire megfélemlítette az az aggodalom, hogy három ellenfele közül valamelyik bizonyosan utól fogja érni:

Ekkor ugyanis az történt, hogy én, összeszedve minden erőmet, hirtelen pofonvágtam a -13- Holdvilágképűt, aztán, mintha nem én ütöttem volna meg őt, hanem ő ütött volna meg engem, egy hiuzmacska gyorsaságával és mérgességével ugrottam rá. A Holdvilágképű a váratlan támadástól hátratántorodott s én, aki számítottam erre, nem mulasztottam el kihasználni az ő megingását: gáncsot vetettem neki, letepertem a földre, s a szegény Holdvilágképű még nem tért magához a meglepetéséből, amikor én már a mellén térdeltem és sebesen püföltem, öklöztem a széles ábrázatját meg a kemény koponyáját, ott, ahol értem.

A hamarosan kieszelt taktikámhoz tartozott, hogy ilyen kiméletlenül bántam el a szegény Holdvilágképűvel. Ugy okoskodtam, hogy a felbőszültség hadakozásmódjával könnyebben biztosíthatom a győzelmet, mint ha lovagiasan küzdök és szem előtt tartom a birkózás szabályait; még nem hallottam, de már kitaláltam, hogy: »all’s fair in love and war«. Hogy mért éppen a Holdvilágképűnek estem neki, aki csak vigyorgott?… és mért nem rontottam rá inkább a Kutyafejű Tatárra, aki a védettemet megtámadta? Mert kettőjük közül a Kutyafejű Tatárt néztem az erősebbnek s minden vitézségem ellenére is szivesebben szemeltem ki ellenfelemül a gyöngébbiket. Így – biztattam magam – a legrosszabb esetben is elérek annyit, hogy az ellenpárt, ha végül győz is, nem jut hozzá a győzelméhez olcsón, hanem sok kékfolttal fizet érte s remélhetőleg egy-két hatalmas daganattal is.

Jól számítottam. Mert az a veszedelem környékezett, hogy ha a Kutyafejű Tatár segítségére talál sietni a Holdvilágképűnek, ezek ketten, egyesült erővel, jól elpáholnak, amig a keménykalapos -14- szépen elillanhat – de nem így történt. A Kutyafejű Tatár sorsára bizta a Holdvilágképűt s – nyomban azután, hogy általános meglepetésre én kezdtem meg a harcot, még pedig mindjárt a legféktelenebb szilajsággal – ahelyett, hogy ellenem fordult volna, a keménykalapost kezdte gyomrozni. Először egy nagyot rántott rajta, majd mellbe lökte s leütötte a kalapot a fejéről, ahogy a hagyományos sorrend kivánta; aztán nekiesett, rövid birkózás után földhöz teremtette, s bár a keménykalapos szivósabban védekezett, mint a viselkedése után várni lehetett, föléje kerekedett és úgy kezdte agyabugyálni, mint ahogy én püföltem és öklöztem a Holdvilágképűt.

Mi birta rá a Kutyafejű Tatárt, hogy bajtársának a megvédelmezése helyett tovább is csak a keménykalapossal foglalkozzék? – örök titok. Nem vette észre, milyen nagy taktikai hibát követ el? Azt remélte, hogy a Holdvilágképű, akármilyen nehéz helyzetbe került a harc első pillanatában, végül mégis csak le fog győzni engem, egymagában is? Semmi áron sem akart módot adni rá, hogy a keménykalapos elillanhasson a körmei közül? Amikor két ellenség közül választhatott, ő is szivesebben csatázott a gyöngébbik ellenséggel, mint én?… Úgy számított, hogy még ráér a pajtását megvédelmezni, ha ez, minden várakozás ellenére, továbbra is szorongatott helyzetben marad?… s mielőtt rám ront, hogy ketten könnyedén végezzenek velem, hamarjában alaposan helybenhagyja a gyöngébbik ellenséget?

Ezt csak találgathatom. Annyi bizonyos, hogy a Kutyafejű Tatár rossz hadvezér volt s elkövette -15- azt a stratégiai hibát, amelynek az ütközet sorsára döntő hatással kellett lennie.

A Holdvilágképűt ugyanis nagyon megzavarta a váratlan fordulat, a tartós balszerencse s talán leginkább az, hogy nem kap segítséget. Olyan szerencsésen találtam elhelyezkedni rajta, hogy hiába erőlködött, sehogy se tudott lerázni magáról; én pedig ugyancsak kihasználtam azt az előnyt, amelyet a gyorsaságomnak és az ezzel megszerzett felsőbbségemnek köszönhettem. Megértettem, hogy csak akkor győzhetek, ha sikerül elérnem, hogy a Holdvilágképű nem tudja tovább állani a harcot és elmenekül. Azért fáradhatatlanul püföltem tovább a fejét, a lehető legsebesebben és minden erőmből, amig csak a kezem ki nem fáradt. Jó, kemény koponyája volt; tovább birta türelemmel, mint én erővel és lélekzettel. Végre is ki kellett szuszognom magamat s a kezem már annyira fájt, hogy lankadni kezdtem. A Holdvilágképű fel tudta használni a kedvező pillanatot; egy utolsó erőfeszítéssel végre sikerült leráznia magáról. Felugrott, de a feje már egy kicsit kótyagos volt; és ijedt tekintete nem lelte meg azt a biztatást, amelyet keresett. Csak azt látta, hogy amazok is a földön hemperegnek, birkózva és egymás nyakát szorongatva; észrevehette, hogy a keménykalapos nagy munkát ad a Kutyafejű Tatárnak s nem mindig emez van felül; és abból, hogy a cimborája meg se kisérelte az ő felszabadítását, úgy látszik, a legrosszabbat következtette. Azt hitte, hogy engem azért nem cibált fel róla a Kutyafejű Tatár, mert ebben megakadályozta a keménykalapos, aki az ő hanyattvágódása után nekibátorodott s remegő megtámadottból -16- dühös támadóféllé változott át. Aztán meg én nem hagytam időt a Holdvilágképűnek arra, hogy sokat szemlélődhessék és nyugodtan mérlegelhesse az erőviszonyokat; alig hogy felugrott, már én is talpon voltam és ujra nekirohantam. Az első ökölcsapást, a karjával, még csak kivédte valahogy; olyan testtartásba helyezkedett, mint aki elszántan készülődik a vívásra vagy a boxolásra; de mire másodszor is nekiestem, egyet gondolt magában: hirtelen megfordult, felkapta a földről a kalapját, melyet az előbb, amíg püföltem, levertem a fejéről és elkezdett szaladni, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Alighanem azt gondolta, hogy már éppen eleget kapott; miért küzdene hát tovább, amikor a győzelemre nincsen többé kilátás?! Vagy tiz lépésnyire üldöztem, de amikor az utcasarkon eltünt, az erkölcsi elégtételemmel visszafutottam a földön hempergőkhöz.

Ezek még egyre gyúrták, gyömöszölték egymást. De már látni lehetett, hogy a keménykalapos nem birja tovább a küzdelmet. Eddig jókora ellentállást fejtett ki azzal, hogy jobbkeze egy pillanatra se eresztette el ellenfelének a torkát, mert ez az eleven nyaklánc a Kutyafejű Tatárnak minden mozdulatát meggyengítette. Hanem, amikor a közelükbe értem, az ellenség nyaka már szabad volt s a keménykalapos védekezése mindössze arra szorítkozott, hogy a balkarjával, amelyet az arca fölött tartott, felfogni igyekezett a fejének szánt sok ökölcsapást, a jobbkezével pedig egyet-egyet döfött az ellenségen, anélkül, hogy ezt le tudta volna tolni magáról. Éppen ideje volt, hogy a segítségére siessek. A már-már győzelmes Kutyafejű -17- Tatár úgy helyezkedett el rajta, mintha nyeregben ülne s éktelen csataordításokat hallatva jósolgatta neki, hogy könyörtelenül és haladéktalanul palacsintává fogja lapítani a fejét.

Persze, nem látta a Holdvilágképű futását és nem sejtette, hogy az én személyemben mindjárt le fog csapni rá az istenek haragja.

A küzködők körül ott hevert a kövezeten a keménykalap, mind e sok baj okozója, a Kutyafejű Tatár pörge, puha kalapja és valamivel messzebb a pálcika meg a papirtekercs, amelyeket a keménykalapos a két kezében tartott, amikor útját állották. Ez a papirtekercs már az első pillanatban szemet szúrt nekem, mert buzogányszerű fegyvert sejtettem benne; most se pillanthattam rá anélkül, hogy meg ne kivánjam.

Felkaptam a földről; éreztem, hogy olyan nehéz, mintha gumiból volna; amint utóbb kiderült: a lehető legjobban összegöngyölített, sok ív kemény kartonpapir rejtőzött benne. Ennek a – hasonló körülmények közt határozottan értékes – fegyvernek a súlyossága megkétszerezte a bátorságomat: az imént elért sikertől amúgy is vérszemet kaptam; és szinte örültem rajta, hogy tovább csatázhatok.

De nem is késlekedhettem sokáig: amikor a két bajvívóhoz értem, a keménykalapos már jajgatni kezdett.

Föléjök hajolva, buzogányommal akkora csapást mértem a Kutyafejű Tatár fejére, amekkora az erőmtől kitelt. Ilyet üthetett – gondoltam – keleten a nagy érckapura Botond. A Kutyafejű Tatár koponyája ugyan keményebb volt, mint a -18- nagy érckapu, de az alighanem meglehetősen fájdalmas ütéssel mégis célt értem, mert a Kutyafejű Tatár a váratlan támadásra valami vadállatias hördülést hallatott, aztán felugrott letiport ellenfeléről és nekem rohant.

Csakhogy engem nem talált készületlenül. Ahogy közel ért hozzám, ujra megforgattam buzogányomat s most már az arcán vágtam végig, minden erőmből. Megtántorodott s mintha egy pillanatra elszédült volna; de rögtön magához tért s a balkönyökét pajzsnak tartva az arca elé, ujra felém rontott.

Hanem ekközben a keménykalapos – aki különben már régóta kalaptalan volt – feltápászkodott a földről s hamarosan átértve, hogy a legnagyobb szükség idején érkezett segítség micsoda erkölcsi kötelmet ró rá, utána szaladt a Kutyafejű Tatárnak; és amikor ez jobbkarjával kivédve a hadonászásomat, torkon akart ragadni, a keménykalapos hátulról gáncsot vetett neki, átnyalábolta a felső testét s hátra rántotta úgy, hogy a Kutyafejű Tatár hanyatt esett, mi pedig, mihelyt lezuhant, mind a ketten rávetettük magunkat s ütni-verni kezdtük, ahol értük.

A Kutyafejű Tatár kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy leöklözzön bennünket magáról; rúgott-kapálózott; de nem birt kettőnkkel. A keménykalapos rátérdelt a hátrahúzott két karjára, én ráültem a lefogott és összeszorított két lábára, aztán amaz fejtül, én lábtul, kitartóan püföltük.

– Nem szégyellitek magatokat?! – nyögte a legyőzött. – Ketten egy ellen!… Hászen tik cudarabbak vagytok az utonálló zsiványnál!… -19- No, de kerüljetek csak még egyszer a kezembe!… Akkor majd megemlegetitek azt a keserves Poncius Pilátust!…

Már látta, hogy a Holdvilágképű eltünésével végképpen elvesztette a csatát. Arról, hogy még legyőzhet bennünket és most mindjárt megtorolhatja, amit gyors kézzel osztogattunk neki, hamarosan lemondott és egy-két percnyi hiábavaló küzködés után már csak azon törte a fejét, miképpen szabadulhatna ki az ökleink közül – minél előbb, mielőtt kidühöngjük magunkat és belefáradunk a püfölésébe – micsoda fenyegetéssel vagy minő ravaszkodással.

– Eresszetek el! – szuszogta. – Vagy ne merjetek többet a nagytemplomhoz szagolni!… mert az egész kollégiom ott lesz!… aztán, akit mink megnyúzunk, hát annak az irhájából nímet gatyát csinálunk!…

És nyomban úgy cselekedett, ahogy beszélt. Fölkelt a Kutyafejű Tatár karjáról s rám bizva a többit, mint aki a legjobban elvégezte dolgát, vékony, hosszú kezével tisztogatni kezdte a nadrágját, mely ugyancsak poros lett.

A Kutyafejű Tatár nem szalasztotta el a jó alkalmat, hanem – mielőtt észrevettem, hogy a szövetségesem magamra hagy – kihasználta, hogy a helyzete így jócskán megkönnyebbült. A felszabadult két karjával hirtelen nagyot lökött rajtam s amint hátrahőköltem, kirántotta alólam a lábát. -20- Aztán, míg én oldalvást a kövezetre hemperedtem, talpra ugrott, felkapta a földről a kalapját és futni kezdett, abba az irányba, amerre az imént a Holdvilágképű menekült el.

Néhány pillanattal később már én is talpon voltam és utána iramodtam. A minden reménységemet meghaladó siker elbizakodottá tett s nem féltem attól, hogy frigyestárs nélkül maradva, a Kutyafejű Tatárral való párbajban a rövidebbet húzhatom.

De azért, úgy látszik, nem üldöztem az ellenséget elég hévvel – amit meg lehet érteni. Végre is, a harc folytatása, mely nekem már csak az új kockázatot jelenthette, nem állott érdekemben; az pedig, hogy megszalasztom az ellenfelemet, valósággal megpecsételése volt a győzelmemnek.

Elég az hozzá, akár ezért, akár mert a Kutyafejű Tatár jobban tudott futni, mint én: egyre nagyobbá vált köztünk a távolság.

A futó ellenség, amint észrevette, hogy mindinkább elmaradok tőle, egy kicsit nekibátorodott. Arról a pontról, ahol a szomszéd utcába bekanyarodva, el kellett tünnie a szemem elől, visszanézett rám és fenyegetőzve mutogatta az öklét. De aztán tovább rohant s a következő pillanatban már eltakarták előlem a házak.

Ha eddig is kissé lankadtan, egyre lassabban szaladva, inkább csak a zászló becsületéért üldöztem a legyőzöttet, most már végképpen felhagytam azzal a nem egészen komoly kisérlettel, hogy utólérjem ezt a nagyon kedvemrevaló Kutyafejű Tatárt, aki iránt mind kevesebb haragot és mind több hálafélét éreztem. -21-

Hiszen alig vártam, hogy visszatérhessek a védettemhez, az első lényhez, akit valaha megsegéltem, talpra állítottam, az egyetlenhez, aki látta, hogy hitemért és a gyöngébb védelmében milyen hősiesen és mekkora dicsőséggel hadakoztam.

II.

A jénai csata után Napoleon nem érezhetett olyan nagy büszkeséget, mint a mekkora ebben a percben az én mellemet és hasamat dagasztotta. A győzelem mámora annál boldogabbá tett, mert először élveztem ezt az édes örömöt. Eddig minden háborúból meg kellett szaladnom; most történt meg először, hogy ott maradhattam a csatamezőn. Még pedig nemcsak úgy, egyszerűen, mint a győztesek egyike, hanem: mint az egyetlen győzedelmes, a már-már megvert sereg diadalszerző vezére, az a dicsőséges hős, aki a maga erejével döntötte el az ütközet sorsát.

Vajjon nem homályosította-e el nagy dicsőségemet és megbecsülhetetlen érdememet, győzelmem egyetlen tanuja, egyetlen közönsége és egyetlen lekötelezettje előtt, a csata legutolsó fordulata: az, hogy a Kutyafejű Tatár leigázásában már ő is résztvett, ő, a pártoltam, a védettem, aki az én beavatkozásomig még jajgatva hempergett az ellenség alatt? Átlátta-e, tudja-e, hogy nekem az ő segítsége csak igen keveset jelentett, ellenben ő most cudarul elnáspángoltan nyöszörögne a földön, ha én őt nem mentem ki a veszedelemből?! -22-

Még ekkor is kalaptalanul állott a kocsiuton és mintha hol az arcához, hol a füléhez hozzá nyomkodott volna valamit, amit aztán néha meg-megnézett.

Visszaérkezve hozzá, láttam, hogy az arcáról meg a füléről vércseppeket törülget le a zsebkendőjével és ezen azt nézegeti, hogy a vérzés erősödik-e?

– Az ám! – mondtam. – Ez a zsivány ugyancsak megadta neked! Az arcod két helyen is véres, a füledbe meg még jobban beleszakított. Hát ilyen ez az egész lóformátus banda! Karmolni meg harapni, azt tudnak, de ha megkapják a magukét, akkor gyáván elszaladnak!

A már régóta kalaptalan keménykalapos szeméből ijedtség és aggodalom rítt ki.

– Nem, nem nagyon – feleltem. – Akit ezek legyőznek, néha sokkal véresebb, mint amilyen te vagy. Ez még semmi. De szerencséd, hogy épen erre jöttem.

– Azt hiszem – szepegett – hogy a fülemből nem is folyik, hanem ömlik a vér. Nézd, a zsebkendőmön mindig nagyobb a vérfolt!

– Csak azért, mert nyomkodod – feleltem. – Hiszen már nem is folyik, csak épen szivárog!… És mindjárt el fog állni, ha többet nem nyulsz hozzá. Ennyi még sebaj!… Debrecenben -23- ehhez hozzá kell szokni. Ugy-e, te még nem régen lakol Debrecenben?

– Kitaláltam, arról, hogy nem vágtad mindjárt pofon a Kutyafejű Tatárt!… Mert azt a fiút, aki megvert volna, ha én nem vagyok itt, a Kutyafejű Tatárnak hívjuk. A másikat meg, aki vigyorgott, amíg egy kis becsületre nem tanítottam, a Holdvilágképűnek. No, ne félj! Ezek se fognak téged többet bántani!

E közben fölvettem a földről a kalapomat, mely a Holdvilágképű megfenyítése közben leesett a fejemről, megtisztogattam egy kicsit, letörülgettem a port a nadrágomról, aztán összeszedtem a keménykalapos holmiját is: a pálcikát, a papirtekercset, amelyet olyan vitézül forgattam, meg a nevezetes keménykalapot. Ezt rányomtam védettemnek a fejére, aztán, mikor végre rászánta magát, hogy a kendőjét visszadugja a zsebébe, átnyujtottam neki a pálcikát meg a papirtekercset. De ezzel még nem fejeztem be az ápolgatását. A ruhája már nem volt poros, hanem azért mégis hosszasan tisztogattam; a kalapot kétszer is megigazítottam a fején; mindenáron tudtára óhajtottam adni és egy kicsit tüntettem vele, hogy ezentúl is számíthat a pártfogásomra, hogy semmitől se kell tartania, amíg engem lát, hogy továbbra is oltalmazni, gondozni és dajkálni akarom.

– Most haza foglak kisérni – mondtam neki. – Ezektől a disznóktól kitelik, hogy leskelődnek és ha látják, hogy már nem vagyok melletted, újra meg akarnak verni. Hát ebből nem esznek!… Merre lakol? -24-

– Nem baj. Ha a Péterfián laknál, akkor is elkisérnélek. Nekem beszélhet, hogy pápista ne menjen a nagytemplom tájékára! Majd meglátjuk, hogy ott lesz-e az egész kollégium?! És, bánom is én, legyen ott!… Nekem mindegy. Lóformátustól én nem félek!…

Az igazat megvallva, bizony, féltem egy kicsit. És nem győztem csodálkozni rajta, hogy ennyire nagylelkü vagyok.

Hátha amazok csakugyan bosszút forralnak? Hátha segítségül hívják a cimboráikat s valamelyik utcasarkon már egy egész csapat les ránk? Akkor, bizony, baj lehet a dologból. Ha hárman-négyen esnek nekünk, ennek nem lehet más vége, mint hogy jól elvernek bennünket.

Ez a gondolat meglehetősen aggódóvá tett. És mihelyt kimondtam, hogy még erre a hősiességre is kész vagyok, megint kalapálni kezdett a szivem.

De már kimondtam… és azért mondtam ki, mert úgy éreztem, hogy e nélkül nem volna teljes a dicsőségem. A siker is kötelez… s hány esztelenül vakmerő, szép és nagy tettel volna szegényebb az emberiség története, ha a hiúság nem tudná lehurrogni a józanságnak minden bölcs tanácsát?!…

Szóval, bár szinte megdöbbentett az a gondolat, hogy ilyen vakmerőségre vállalkozom, állottam a szavamat s megindultam a keménykalapossal a Csapó-utca felé. Pedig, ha elválok tőle s bevonulok a harmadik házba, amelynek a kapujában már a biztonság várt, győzelmesen adhatom -25- át magam a pihenésnek s nem kell nekimennem semmiféle új veszedelemnek…

A keménykalapos mintha egy cseppet se méltatta volna ezt a szükségtelenségében nagyszerű hősiességet. Nem hálálkodott, nem magasztalta a segítő készségemet, a bátorságomat és az erőmet, nem tanusított irányomban semmi különös tiszteletet, még csak nem is igen szólt hozzám, azon kivül, hogy egy párszor megkérdezte:

– Nem – feleltem. – Már nem is látszik rajtad, hogy milyen nagy bajban voltál!… Persze, ha véletlenül elkéstem volna és nem segítelek meg épen a legjobbkor, akkor most alighanem csupa vér volnál. De most már nem kell félned semmitől. Csak kerüljenek vissza ezek az utonállók, majd elbánok velök!…

– Aztán máskor is – folytattam, hogy szófukar lekötelezettemtől mindenáron kicsikarhassak néhány szónyi elismerést – ha bánt valaki, akár ezek, akár más fiúk, csak szólj nekem!… Majd adok én annak a pimasznak, aki téged meg mer ütni!…

Még ez a sokra vállalkozó s nyilván önzetlen igéret se hatotta meg a keménykalapost. A papirtekercset, amelyet eddig a jobbkezében vitt, bedugta a bal hóna alá, elővette zsebkendőjét s előbb a füléhez, utóbb pedig az arcához nyomkodta, aztán, nagylelkű ajánlatomra egy szót se válaszolva, azt nézegette, lát-e a zsebkendőjén új vérnyomokat? -26-

Láthattam, hogy a keménykalaposnak kisebb gondja is nagyobb annál, amit én beszélek, – hogy nem a jövő, hanem az épen most mult foglalkoztatja, – és hogy a legkevésbé se ragaszkodik hozzám, mert, meglehet, azt képzeli, hogy a Kutyafejű Tatár szelidebben bánt volna vele, ha én nem vágom pofon a Holdvilágképűt.

Nem akartam elhinni, hogy a keménykalapos, valami vérlázító igazságtalansággal, bennem látná minden bajának okozóját; és ha ő, nemcsak hogy nem igyekezett belém kapaszkodni, rám akaszkodni, hanem meglepő, szinte érthetetlen hidegséget tanusított velem szemben, ez engem nem gátolt abban, hogy én, én igenis, továbbra is ragaszkodjam ő hozzá. Nem voltam hajlandó csak úgy egykönnyen lemondani annak a társaságáról, akinek majdnem az életét mentettem meg; az egyetlen lényről a világon, aki tudja, vagy legalább tudhatná, milyen erős, milyen vitéz és milyen nagylelkű vagyok.

– Majd segítek neked, hazavinni a holmidat – ajánlottam fel, ami szolgálatot még megtehettem neki. – Vidd csak a sétapálcádat és a csomagot add ide. Ez azért is jó lesz, mert így mindjárt fejbe kollinthatom vele a lóformátusokat, ha elő mernek kerülni.

– Odaadom – felelt, egy kissé bizalmatlanul – de vigyázz rá, mert tiz árkus van benne és ebből minden árkus három vas!

– Ne félj, úgy ütök vele, hogy a csomagnak ne ártsak vele, csak a kobaknak. Aztán, ne hidd ám, hogy talán még soha se is láttam három hatost együtt! Volt már nekem egyszer öt pengőm is! Igaz, hogy rajzeszközöket kellett venni belőle, de megvolt, egy darabban! -27-

Semmi hatás. Pedig ez a szép emlék nekem nagyon kedves volt s az elmondásától nagy sikert vártam.

– Kalapodról látom, – szóltam, most már ünnepies hangon, – hogy római katholikus vagy. Én is az vagyok; legyünk barátok!

– Szivesen leszek barátod – felelt, néhány pillanatnyi, észrevehető habozás után – de akkor holnap délután el kell jönnöd a füvészkertbe. És erről nem szabad szólnod senkinek, még az édesapádnak sem!

– Holnap délután? Három órakor? A füvészkertbe? Mért? – kérdeztem, úgy elbámészkodva, hogy azt hiszem, a szájamat is nyitva felejtettem.

– No, hát hogy barátságot esküdjünk egymásnak! – felelt, olyan hangon, mintha csodálná, hogy én nem tudom, ami a legtermészetesebb dolog a világon.

– Hát hogyan lehessünk barátok – magyarázta – ha nem esküszünk meg, hogy egymás titkait soha senkinek se fogjuk elárulni?! Vagy talán nem tudtad, hogy e nélkül nincs barátság?

– Már pedig a barátoknak is föl kell esküdniök, mint a katonáknak! Vagy még arról sem halottál, hogy a katonák fölesküsznek? – kérdezte. -28-

És mintha a hangjából kiérzett volna a sajnálkozás azon, hogy ennyire tudatlan vagyok.

– Erről már hallottam. És ha a barátok közt is így szokás, akkor kezet adok rá, hogy holnap délután, három órakor, ott leszek a füvészkertben, mindjárt a kapunál!… – szóltam elszántan és igen megilletődötten.

Már kezdett derengeni előttem, hogy akármilyen nagy is a felsőbbségem testierő dolgában, a szellemiekben ez a keménykalapos fiú már sokkal messzebbre jutott, mint én. –

– Ne a kapunál várj, hanem rejtőzzél el a bokrok közt, ott, ahol legnagyobb a sűrűség – szólt, most már rendelkező hangon, a keménykalapos. – Nem szeretném, ha valaki megtudná, hogy barátságot akarunk esküdni egymásnak. Ennek titokban kell maradnia. Csak rejtőzzél el jól. Azért én meg foglak találni; majd átkutatok minden bokrot. Ha sokáig nem lelnélek meg, fülelj, hogy nem hallasz-e vészfüttyöt? A vészfüttyre aztán bújj elő a bokrok közül, de előbb nézz körül óvatosan, hogy nem lát-e meg valaki. Vagy az is meglehet, hogy kiáltani fogom a nevedet. Hogy hivnak?

– Engem Lóránt Agenornak. De, mert holnaptól fogva úgyis barátok leszünk, ha megigéred, hogy holnapig sem árulod el senkinek, elmondok neked egy nagy titkot.

– Ilyesmit csak titok pecsétje alatt lehet elmondani; annak, aki nem fél a legszentebb eskütől sem – felelt Lóránt Agenor.

Meg akartam mutatni, hogy nem félek, sem a legszentebb eskütől, sem semmiféle pokloktól.

– Így már jól van. Hát tudd meg, hogy nekem van még egy másik nevem is. És ez a másik nevem az igazi. De azt, hogy engem a valóságban ifjabb Lorenz Antalnak hivnak, rajtam meg az apámon kívül csak két élő ember tudja. Az egyik: a temesvári iskola-igazgató, aki megesküdött az apámnak, hogy nem árulja el senkinek. A másik: most te vagy.

– Még csak a pap tudta, aki megkeresztelt; de az már meghalt – folytatta Agenor. – Az osztályfőnök nem tudta, a fiuk se tudták. Temesvárott senki se tudta. Itt, Debrecenben se mondtuk el senkinek. Még a szinháznál se tudják; engem ott mindenki csak a szinész-nevemen, Lóránt Agenornak ismer. Mert én is, mint az apám, szinész vagyok.

– Talán a te apád az a Lóránt Antal, aki ma háromszor is ott van a szinlapon?… »A díszleteket festette: Lóránt Antal…« »Ügyelő: Lóránt Antal«… »A burgundi fejedelem: Lóránt«? – kérdeztem. -30-

– Igen, ez az én apám – felelt Agenor. – Az én apám mindent tud, ami a szinházhoz kell.

Arra a szinházi ezermesterre, akinek a fiát most szinről-szinre láthattam, már ma reggel is, amikor első dolgom az volt, hogy az első betütől az utolsóig elolvastam és megtanultam a szinlapot, csak tisztelettel és csodálattal tudtam gondolni. De az mégse fért a fejembe, hogy az a fiú, akit az én segítségem nélkül a Kutyafejű Tatár az imént ugyancsak helybenhagyott volna, joggal dicsekedhetnék azzal, hogy már ő is szinész.

– Az nagyon szép, hogy ilyen apád van, de hogyan lehetsz te is szinész, hiszen te még gyerek vagy!… tört ki belőlem a kételkedés.

– Hát most még csak gyermekszerepekben lépek fel; de mihelyt egy félfejjel nagyobb leszek, mindjárt kapok egy pár felnőtt-szerepet. Már tanulom is Romeót és Hamlet, dán királyfit, hogy amikor majd megütöm a mértéket, tudjam, ami kell – világosított fel Agenor.

– Még nem volt rajta, mert csak a mult hónapban szerződtünk ide és azóta egyszer se játszottam nagyobb gyermekszerepet. Majd rajta lesz, ne félj. És ha tegnap este láttad volna Lucifer, a zöld ördög-öt, láthattál volna engem is.

– Talán csak nem te voltál az az ügyes kis fekete ördög, akit bezárnak az almáriomba, de azért onnan is kiszökik és mindenféle tréfát csinál, úgy, hogy utoljára még a sülyesztőből is felbujik? – kérdeztem lázas érdeklődéssel.

– Ez az ügyes kis fekete ördög nem volt -31- más, mint én – felelt Agenor, a füzetes regények nyelvén, ami vagy két év multán, amikor már magam is jobban előrehaladtam a műveltségben, azonnal elárulta volna előttem, hogy Agenor, már ily ifjan is, nagyban élvezi a kalandos történeteket.

– Hát akkor láttalak!… kiáltottam fel lelkesedéssel – és nagyon tetszettél nekem, mert jobban játszottál, mint sok nagy! Pedig én tudom, melyik szinész játszik jól, mert én minden este ott vagyok a szinházban…

Hirtelen sandán pillantott rám s a hangjából színte kibődült a gyanakvás. Meg kellett értenem, hogy hazugságnak tartja, amit mondok.

De engem sokkal boldogabbá tett az a gondolat, hogy a hősiességem révén ilyen nevezetes valakivel köthetek barátságot, semhogy Agenor nyilvánvaló kételkedése lehűthetett volna.

– Ha nem hiszed – feleltem – nézz ki a kortina lyukán akármikor és majd meglátod, hogy én minden este ott vagyok, mindjárt legelül, a balsarokban! Ez az én rendes helyem; és ingyen megyek be, mert az én nagybátyám is szinész. Még pedig hires szinész; Debrecenben úgy szeretik, hogy soha sem eresztik el máshová. No hát ez az öreg Boldényi nekem nagybátyám; a nagymamámnak valóságos unokatestvére. És így minden este bevisz. Egyszer még a szinpadra is felvitt.

– Te vagy az a fiú, aki mindig ott áll baloldalt, legelül, az első földszinti páholy alatt, mindjárt a zenekarnál, és rátámaszkodik az orcheszter korlátjára? – kérdezte Agenor, az arcomat vizsgálgatva. -32-

– Senki más, mint én – feleltem azon a nyelven, amelyet már tőle tanultam.

– Akkor hát ismerlek! – mondta Agenor. – Ha ugyan te vagy az, aki tapsolni szokott nekem.

– Senki más, mint én – alkalmaztam ujra, nem épen a legszerencsésebben, a tőle tanult kifejezést. – Én sokat tapsolok, mert nekem nagyon tetszik az, aki jól játszik. És meglehet, hogy én is szinész leszek. Ez még nem bizonyos, mert még nem tudom, hogy a szüleim megengedik-e. Ha nem engedik meg, akkor előbb tengerésztiszt leszek, aztán tengernagy. De ha megengedik, akkor szinész leszek, mert én is nagyon szeretnék játszani.

Nagy kisértésben voltam, ne áruljam-e el Agenornak azt is, mi volna titkos vágyakozásaimnak a netovábbja. Hogy királyságot óhajtanék alapítani; minthogy közelebb ez már nem igen lehetséges: hát Borneóban és Szumatrában. De féltem, hogy a nálam nyilván tapasztaltabb Agenor, akinek a tekintélye olyan rohamosan növekedett előttem, mint az Ezeregyéj halásza előtt a ládából kiszabadult szellem, – ki fogja nevetni az ábrándjaimat. A legnagyobbat tehát elhallgattam.

Mindjárt észrevehettem, milyen bölcsen cselekedtem, hogy legalább ennyire óvatos voltam. Agenor ugyancsak szigoruan torkolta le a szerényebb vágyaimat is.

– Ohó! Az nem olyan könnyű ám, szinésznek lenni! A szinészethez nagyon sokat kell tanulni és a tanulást már a pólyában el kell kezdeni! Tudni kell, merre vannak a sülyesztők; tudni kell díszletet festeni, világosítani és hogy milyen kellékekre van szükség. Aztán nagyon sokat kell otthon gyakorolni -33- és könyv nélkül tanulni, mert az nem elég, hogy az ember kiugrik a szinpadra és akármit makog. Menj te csak tengerésznek! Az is nagyon szép, ha az ember felmászik az árbockosárba és lesi, hogy merre lát szárazat. De mért akarsz tengerésztiszt lenni? Ahhoz is sokat kell tanulni. Légy inkább kalóz! Kalóznak lenni nagyon szép és ehhez nem kell semmit sem tanulni, nem kell matrózinasságon kezdeni, nem kell a fedélzetet felmosni, csak kalózdalokat énekelni, ilyeneket, hogy: »A tengerész, az mind merész!…« és amikor az ember megpillantja az ellenséges hajót, hát lövöldözni!…

– Kalóznak lenni csak akkor ér valamit, ha az ember kalózkirály lehet – feleltem. – Aztán meg a kalózokat néha lelövik és ezt én nem akarom.

– Én, ha nem volnék szinész, kalóz szeretnék lenni – mélázott el Agenor, a távolba tekintve. – Kalóz vagy karbonári-vezér, aki egyszerre csak kifelé fordítja az ujján a gyémántgyűrűt és a beavatottak erre mind meghajolnak előtte, némán, de a kalapjukat a földig leemelve.

– Hát még nem tudom, mi lesz, hogyan lesz – mondtam, minden tiszteletem mellett is erős kételkedéssel latolgatva, hogy vajjon jó-e Agenornak a pályaválasztásra vonatkozó tanácsa? – Azt hiszem, a szüleim nem engednék meg, hogy kalóz legyek. De én is hallottam, hogy sokáig kell matrózinaskodni és amellett még mindenfélét tanulni, ha az ember tengernagy akar lenni. Különben is azt szeretném a legjobban, ha szinész lehetnék, mert mégis csak az a legmulatságosabb, ha az ember a szinpadon ugrándozhat, bolondozhat, énekelhet, -34- táncolhat. Azért én egész este figyelek, amig ti játszotok, mert akkorára, amikor majd a szüleim megengedik, hogy én is szinész lehessek, mindent tudni akarok, amit a szinházban tudni kell.

– Ez semmi; ebből még nem tanulsz sokat! – szólt Agenor, egyet legyintve a pálcikájával, úgy, ahogy Boldényi bácsi szokta a szinpadon. – De szerencséd, hogy megismerkedtünk, mert, ha barátok leszünk és holnap, a füvészkertben megesküszöl, hogy a vérpadon sem árulsz el, akkor én megtanítalak a szinészetre, úgy, hogy mindent tudni fogsz és még ki is festelek, amikor a szinpadra ki kell lépned. Azt pedig, hogy mikor kell kilépned, az apám meg fogja mondani, mert ő az ügyelő.

– Hát az nagyon jó lesz, ha mindenre megtanítasz! – kaptam a szíves ajánlaton. – Boldényi bácsit hiába kértem erre; azt mondta: akkor is a latin gramatika az első, ha az ember a szinészethez megy. Pedig én is azt hiszem, amit te mondasz, hogy: már a pólyában is másképen kell ugrándozni, ha az ember szinész akar lenni; és nagyon hamar meg kell tanulni a szinészetet ahhoz, hogy az ember kiismerhesse magát a sülyesztőben is. Hát mégis csak jobb volna, ha te engem már most kitanítanál a szinészetre. Akkor legalább nem kellene félned, mert mindig csatlakoznám hozzád és ha valaki meg akarna verni, én rögtön pofonvágnám.

Nem annyira a hálaérzet szólt belőlem, mint inkább a szorongás. Félszemmel mindig azt lestem, nem bukkan-e elő valamelyik utcasarokról a Kutyafejű Tatár vagy a Holdvilágképű, segítőcsapattal megerősödötten, amely esetben nem maradna más választás, mint lemondani minden, már megszerzett -35- dicsőségről és hanyatt-homlok rohanni, két különböző irányba, ki merre talál hamarább egérutat.

Szerencsémre, hire-hamva se volt sehol az ellenségeinknek. Soha se láttam többé, se a Holdvilágképűt, se a Kutyafejű Tatárt, mintha a föld nyelte volna el őket, úgy eltüntek, örökre.

Agenornak észrevehetően nem tetszett, hogy arra emlékeztetem, amire sohase gondolt szivesen s amit már nagyon szeretett volna végképen elfelejteni. Mintha nem is hallotta volna az utolsó szavaimat, csak a kérésemre felelt:

– Hát, ha megesküszöl, hogy a sírig hű barátom leszel és nem árulsz el akkor sem, ha a kínpadon vallatnak, akkor kiképezlek szinésznek. Először megtanítalak szinházat építeni és díszletet festeni, aztán szerepeket adok neked és megtanítalak arra is, hogy hogyan kell szinházat játszani. Én mindent tudok, ami a szinházhoz kell; értek az igazgatáshoz, a rendezéshez, az ügyeléshez, a világosításhoz, a maszkcsináláshoz, a hajfodorításhoz és a balletmesterséghez. Az ének meg a tánc a kisujjamban van; és először ugyan csak hősszerelmes szerepekre fogok szerződni, de ha buffó kell, akkor is itt leszek én. Egymagamban fel tudom építeni a szinházat és eljátszok benne mindent, valamennyi szerepet. Már nem egy szinházat csináltam… látod, ebből is szinház lesz!…

És rámutatott a papirtekercsre, amelylyel néha-néha, mihelyt utcasarokhoz közeledtünk, huszáros hatvágást csináltam a levegőbe, hogy már előre védekezhessem minden elképzelhető meglepetés ellen.

– Ebből, ebből!… Ez kartonpapiros és ebből lesznek a díszletek – magyarázta Agenor. – Hat díszlet: erdő, börtön, szoba, kert, palotasor és trónterem; több nem kell. A szinpadot és a szinháztetőt pedig szivarskatulyából ácsolom össze. Ez előtt a kis szinpad előtt fogunk gyakorolni és próbákat tartani. De előbb azt kell megtanulnod, hogyan kell szinházat építeni. Később díszleteket fogsz festeni. Mikor ezt is tudod, arra foglak megtanítani, hogy hogyan kell bajuszt meg szakált ragasztani. A többi aztán már könnyebb lesz.

– Most még járok – felelt Agenor. – De ha egy félfejjel nagyobb leszek és minden este játszanom kell, akkor majd végképen ki fogok maradni az iskolából. Mindenre nem érhet rá az ember.

– Aztán melyik iskolába jársz? A piaristákhoz nem járhatsz, mert akkor már ismertelek volna.

– Amióta Temesvárról eljöttünk, magántanuló vagyok. Az ősszel majd vizsgálatot teszek az elsőből és aztán a piaristákhoz fogok járni, a másodikba.

– Akkor épen egy osztályban leszünk. És ha egymás mellett ülhetünk, talán óraközben is taníthatsz, a tizperces szünetekben pedig próbát tarthatunk…

Erre az ajánlatomra már nem kaptam feleletet. Agenor hirtelen megállapodott és rámutatva a Csapó-utca egyik legnagyobb házára, igy szólt:

Ráismertem a házra, a kapu mellett látható kis szappanosboltról. Még emlékeztem rá, mit beszélt a nagyanyámnak Boldényi bácsi, ennek a kis szappanosboltnak a tulajdonosáról. Hogy mindig szinészeknek szokta bérbe adni a házában lévő öt kisebb-nagyobb lakást és ha a szinész olykor-olykor nem tudott fizetni, hát a szappanos egyszerüen elengedte neki a negyedévi lakásbért. Egyszer ki akart tenni a házból egy szinészt, aki már három éve nem fizetett semmit. De a szinész bevitte hozzá a feleségét, meg a gyermekeit, az egész szinészcsalád sirni kezdett, amire előbb a kövér szappanosné sirta el magát, aztán a még kövérebb szappanos is, és a szinész talán még ma is ott lakik, ingyen, ha azóta meg nem halt.

– De te nem jöhetsz hozzánk – tudatta velem Agenor a házirendjüket. – Csak a füvészkertben találkozhatunk vagy nálatok.

– Nem baj – feleltem. – Holnap a füvészkertből majd elvezetlek hozzánk; és ha akarod, egész nap nálunk lehetsz. Nekünk nagy udvarunk van… és a kocsiszinben meg a padláson is játszhatunk.

– Hát jól van. A füvészkertből, mihelyt felesküdtünk barátoknak, mindjárt elmegyünk hozzátok. De három órára ott légy ám!… és jól rejtőzzél el, hogy senki se sejtse, mit forralunk! Otthon pedig egy szót se!… ne felejtsd el, mit mondtam!… a mi titkunkról senkinek se szabad tudnia!… – figyelmeztetett Agenor és a tekintetében ugyanolyan titokzatosság sötétlett, aminő a szavaiban. -38-

Egy kicsit megborzongtam. Sejteni kezdtem, hogy valami főbenjáró dologba sodródom bele. De már nem mertem visszalépni. Szégyeltem volna, hogy ezzel talán félénkséget árulok el… és nem is akartam… kezdett emészteni a kiváncsiság, hogy ugyan mi lappanghat a mögött a rejtelmesség mögött, amelyet Agenor úgy a lelkemre köt?!

– Légy nyugodt! – feleltem. – Nem holmi ringy-rongy Kutyafejű Tatárral van dolgod!…

Úgy gondoltam, eredményesebben nem hivatkozhatom a férfiasságomra, mintha a Kutyafejű Tatárt említem.

– Igaz!… még azt akartam kérdezni… ma este nem játszol? Mert én ma este is ott leszek a szinházban! – kiáltottam utána.

– Játszom – felelt – de csak kis szerepeket. A husvét-jelenetben keresztül szaladok a szinpadon és azt kiáltom, hogy: »Juhhéja juhé!…« A negyedik felvonásban pedig ördögfiú vagyok, de nem szólok egy szót se, csak ugrálok. Majd nézz meg Nickleby Miklós vagy a londoni koldusok-ban!… ebben a darabban már megláthatod, milyen szinész vagyok!… Holnap pedig gyere el a füvészkertbe. De ne felejtsd el, hogy a jelszó: »Légy néma, mint a sir!…«

Bement a kapun és nem nézett vissza; én még egy darabig utána bámultam; nem szivesen eresztettem el a szemem elől.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a hálára kötelezett és a lekötelező örök története. -39-

Mikor eltünt, megindultam visszafelé. De, jó nagy kerülővel, a mellékutcákon somfordáltam haza. Életem legnagyobb hőstette után, a győzelem mámorában se felejtettem el az óvatosságnak azt a szabályát, hogy: »Ne keresd a bosszút lihegő ellenséget!… hogy kikerülhesd, inkább toldd meg az utadat pár lépéssel!…«

III.

Este, a szinházban, Faust előadásán, úgy a juhhéjázó fiú, mint az ördöggyerek alakjában azonnal ráismertem az én Agenoromra. Arra a gondolatra, hogy ez a híres fiú, akinek a szaladgálását száz meg száz ember kiséri figyelemmel, holnap délután nekem már esküdt barátom lesz, sebesebben kezdett dobogni a szivem. Csak őt láttam; senki és semmi másra nem tudtam gondolni.

– Vilmos bácsi – ujságoltam neki – megismerkedtem egy fiúval, aki azt mondja, hogy ő Lóránt Antalnak a fia és sokszor fellép gyermekszerepekben. Ma láttam is a szinpadon, de nem énekelt semmit, csak ugrált meg juhhéjázott és amikor Mefisztófelesz azt danolja Faustnak, hogy: »Ez birodalmam!…« erre-arra futkosott a táncosnők körül. Tud már játszani ez a fiú?

Azért kérdezősködtem, mert kiváncsi voltam rá, hogy az én barátom szinművészeti hivatottságáról mit tart a közvélemény?

– Nem tudom, Pistikám – felelt Vilmos bácsi. – Lóránt, aki nagyon derék ember, néha -40- panaszkodik, hogy van egy fia, aki nem akar tanulni, de hogy a fiát felléptetik-e gyermekszerepekben és mikor?… én bizony nem ügyeltem erre. Lóránt nemrégen került Debrecenbe; ha jól emlékszem, csak a mult hónapban jött ide.

Tehát Boldényi bácsi nem is tudja, hogy Agenor milyen sokszor jelenik meg a szinpadon és milyen nagy szerepe van a Londoni Koldusok-ban!… Elvégeztem magamban, hogy Boldényi bácsi már öreg s elmaradt a világtól.

Otthon, jóval későbben aludtam el, mint máskor. Az álomnak talán egy félóráig is birkóznia kellett velem, amíg végre el tudott nyomni. Ujra meg ujra láttam a Csapó-utcai házat, ahová nekem nem szabad bemennem. Aztán a holnapi találkozó járt a fejemben és az, hogy ugyan mért kell ezt eltitkolnom?

– Mit fogok mondani a nagymamámnak, ha holnap délután, háromnegyed háromkor véletlenül megkérdezi: »Pistika, hova méssz?«

Ugy oldottam meg ezt a kérdést, hogy amikor a nagymama ebéd után egy kicsit elszunnyadt, egyszerűen elszöktem hazulról.

(Ekkor játszottam ki először a jóvoltomról gondoskodó felsőbbség rendelkezését s már ezért az első fölzendülésemért is meg kellett lakolnom!)

A füvészkertnek minden zegét-zugát ismertem. Tudtam, hogy van benne egy kis sűrűség, ahol jól el lehet bujni. Itt olyan gondosan elrejtőztem, hogy az úton sétálgatók nem láthattak, de én se láthattam ki az utra. Mindenfelől bozót vagy cserje fogott körül. Hogy Agenor kivánságának a legnagyobb pontossággal tegyek eleget, leültem a fűbe és nem mukkantam. -41-

Vagy egy negyedóráig vártam, hogy mikor hallatszik fel a »vészfütty«; de hiába füleltem. (Utóbb kiderült, hogy Agenor nem is tudott fütyölni.) Végre kuvikolást hallottam, amely mintha nem madártól eredt volna. Meg se moccantam.

Nem mozdultam meg, de feleltem a jeladásra, azon a módon, amelyet – úgy találtam – még a leginkább lehet megegyeztetni Agenor barátom nem egészen világos céljával. Azaz én is kuvikolni kezdtem:

Hát bújj elő! – hallottam Agenor suttogását. – De óvatosan és nesztelenül!…

Kimásztam a sűrűségből az útra, és – mert a nagyobb óvatosság meg a nesztelenség kedvéért a legrövidebb utat választottam – egy pár kemény gally felhorzsolta az arcomat.

– Mi az? – suttogta Agenor, aki az úton várt, egy ujságpapirosburkolatu kis csomagot tartva a kezében. – Az arcod úgy vérzik, mintha megsebesültél volna!… Csak nem támadott meg valaki?!…

– Semmi! – feleltem, én is suttogva. – Most horzsolhatta fel az arcomat valami vékony ág vagy mi? -42-

– Akkor minden a legjobban megy – ujságolta Agenor, már nem suttogva, de továbbra is halkan. – A közelben nincs senki. Ha az emberek meglátnak bennünket, senki se fogja gyanítani, hogy titokban találkoztunk; mindenki azt fogja hinni, hogy együtt jöttünk ide.

Nem voltam ugyan tisztában vele, hogy ez mire jó, de én is örültem rajta, hogy így történt.

– Hát most már gyere utánam – kormányozta lépteimet Agenor. – De azért egy sorban jöhetsz velem, Mintha csak sétálnánk.

– Az üvegház mögé. Annál elhagyottabb helyet nem találunk. Ott fogjuk letenni az esküt.

– Majd mindjárt meglátod! – felelt Agenor, úgy pislantva rám, mintha valami kedves meglepetést tartogatna számomra.

– Ugy hallottam, hogy ez a füvészkert valamikor temető vagy talán csatatér volt és hogy itt sok csontváz van a földben. Jó volna kiásni egyet, mert az eskü úgy a legszebb, ha az ember csontvázon tartja a kezét. De azt hiszem, sokáig tartana… Meglehet, a csontvázak jó mélyen vannak és nem tudjuk merre…

Én is azon a véleményen voltam, hogy ez sokáig tartana, és nem tartottam szükségesnek, hogy csontvázat keresgéljünk. Általában, kezdett nem tetszeni nekem az esküvel járó sok körülményesség.

– Különben elég lesz ez is – szólt, rábökve a bal mutatóujjával a jobb kezében tartott csomagra.

Ez a csomag is aggasztott. Annyira, hogy borzasztóan hosszúnak tetszett az az idő, amíg az üvegházhoz értünk. Pedig öt perc sem mulhatott el azóta, hogy Agenor rám talált.

Megkerültük az üvegházat s Agenor belépett abba a szűk közbe, mely az üvegház hátulsó falát a kert kőkerítésétől választotta el. Aztán intett, hogy kövessem.

Itt krétát vett elő a zsebéből s a krétával jókora kört rajzolt le a földre.

És végre kibontotta a csomagot. Két álarcot vett ki belőle: egy vörös atlasz-álarcot, meg egy feketét, amely bársonyból volt.

– A vörös az enyém, a fekete a tiéd – rendelkezett. – Itt van, vedd fel. Fel tudod venni?

Mind a két álarcot gumizsinórral lehetett a fejre erősíteni. Ezt a gumizsinórt ugyan a mienknél nagyobb koponyák számára mérték ki, de mind a kettőnknek olyan dús hajunk volt, hogy az álarc így is megállott a fejünkön.

Magam is igen ünnepiesnek találtam, hogy így, álarcosan állunk egymással szemben.

– Először én esküszöm, mert én vagyok az öregebb – szólt Agenor, mikor elkészült az álarcok elhelyezésével. – Te addig maradj a fehér körön kivül.

Ő maga beállott a kör közepébe, esküre -44- emelte fel jobbkezének mutató- és középujját, aztán így szólalt meg a vörös álarc alól:

– Én, Lóránt Agenor, eszküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Gombos Istvánt barátommá fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is! Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha pozdorjává törik a csontjaimat!

A legutolsó mondatot egy kissé sokallottam. Annyira, hogy meginogtam és a legutolsó pillanatban gondolkodóba estem, hogy csakugyan letegyem-e az esküt én is, vagy megvalljam a vörös álarcosnak, hogy én ilyen sokra nem merek vállalkozni.

Döntött az a gondolat, hogy ha én most, a legutolsó percben lépek vissza, amikor Agenor már megesküdött, ez valami hitszegésféle volna. Hogy: nem, most már nem vonulhatok vissza; nem hagyhatom cserben az esküdt barátomat!…

De egy kicsit támolyogtam, amikor Agenor kilépett a körből és figyelmeztetett, hogy most már én következem sorra.

– A bűvös körben nem szabad egyebet mondanod, csak az eskü szavait!… Ha valami mást akarsz mondani, lépj ki a körből!…

– Csak azt akartam mondani, hogy én nem tudom könyv nélkül az esküt. -45-

– Sebaj! – felelt. – Majd utánam mondod. Menj vissza a körbe, emeld esküre a két ujjadat… de a jobbkezed két ujját ám!… mert ha a ballal esküszöl, ebből nagy bajok származhatnak!… és csak azt mondd… utánam… amit én mondok!…

Megint beléptem a körbe s megszólalni nem merve, hunyorgatással figyelmeztettem rá, hogy a jobbkezem két ujját emelem esküre, nem a balt… aztán a fekete álarc alól mondatról-mondatra elrebegtem, amit a vörös álarc alól hallottam:

– Én, Gombos István, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Lóránt Agenort barátommá fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is! Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha pozdorjává törik a csontjaimat!

Mikor a »csontjaimat« szót is kipihegtem, úgy ugrottam ki a fehér körből, mintha csupa parázson álltam volna ott. És azonnal hátranyúltam a gumizsinórhoz, hogy levethessem az álarcomat, mely szinte égetett… miközben ezt indítványoztam:

– Mit csinálsz?! – kiáltott rám Agenor. – Ne nyulj az álarchoz!… Még nincs vége!… Most barátságunkhoz segítségül kell hívnunk a rejtelmes hatalmakat! Maradj ott, ahol vagy, de olyan egyenesen állj, mint a cövek!… És jól -46- vésd emlékedbe a szavaimat, mert mindjárt utánam, neked is szóról-szóra ugyanazt kell mondanod!…

Belépett a körbe és ebben olyan állásba helyezkedve, mint aki lóra akar pattanni, kinyújtotta a jobbkarját, a lehető legmagasabbra emelte a kezét, szétterpesztette a tenyerét és megöblösítve a hangját, olyanformán, ahogy a szinházi kisértetek szoktak beszélni, ezt szavalta el:

Nem nézett rám; tekintete az ürbe meredt. És a vörös álarc alól kivillogó szemben, mely szinte megüvegesedettnek látszott, csakugyan volt valami kisérteties.

Ismertem ezt a Számielt a Bűvös vadász-ból. Fáztam, amikor a szinpadon láttam és mindannyiszor fáztam, valahányszor, utóbb, rá kellett gondolnom.

Emlékeztem rá, milyen szép szavakkal kötötte a lelkemre jó öreg hittantanárom, hogy római katholikus fiúnak nem szabad hinnie semmiféle babonában… de én, én nem akartam hivni ezt a Számielt!… nem akartam!… nem akartam!

A vörös álarc kilépett a körből és – ismét a természetes hangján – így parancsolt rám:

– Most te lépsz be a körbe és te mondod el ugyanezt. Egészen úgy csinálod, ahogy én. Megjegyezted jól, tudod szóról-szóra, hogy mit kell mondani?

Más körülmények közt azt feleltem volna, őszintén, hogy: igenis, félek:… hogy én nem akarom az ördögöt a falra festeni, mert attól tartok, hogy megjelenik… hogy én tudni se akarok semmiféle Számielről!… hogy egy szó, mint száz: én nem akarom hívni ezt a Számielt!…

De most!… Hát én magam romboljam le a dicsőségemet, amelynek még alig egy napja örvendek?!… Hát hiába győztem le, olyan hősiesen, a Holdvilágképűt meg a Kutyafejű Tatárt, vagyis Kálvinnak egész hadseregét?!… Hát félhetek én, szabad nekem félnem, aki tegnap minden kényszerítő ok nélkül rontottam neki a nálam kétszerte erősebb ellenségnek, a megtámadott gyöngének és hitemnek védelmében, lovagi vakmerőséggel?!

– Nem félek – kerteltem. – Láthattad tegnap, hogy én az ördögtől sem félek. De ahhoz, hogy barátok legyünk, nincs szükségünk semmiféle Számielnek a segítségére. És mert már az esküt is letettük…

– Ohó, még nem tettük le! – vágott a szavamba Agenor – mert Számielnek a segítségül hívása hozzátartozik az eskühöz; enélkül az egész nem ér semmit. És ha az eskü végét nem mered letenni, azt kell hinnem, hogy félsz!

A vörös álarc alól – melynek mandulametszésű két kis hasadéka a szemgolyók egy részének elrejtésével amúgy is félelmetesen idegenszerűvé változtatta a kicsillogó tekintetet, – mintha csupa gúny sugárzott volna a szemembe. -48-

Nem volt bennem annyi bátorság, hogy ezt a gúnyt, mely azzal gyanusított, hogy félek, el tudjam viselni; tehát, akármennyire féltem, elszántam magamat rá, hogy megteszem, amitől irtóztam.

– Jól van – mondtam – hogy ne gondold, mintha én félnék a te Számieledtől vagy akármitől a világon… mert én még egy koponyától se félek… hát megteszem, amit kivánsz, pedig én ezt az egész hókusz-pókuszt nevetségesnek találom.

Annyira nevetségesnek találtam, hogy amint beálltam a körbe, reszkettem, mint a nyárfalevél.

– Ha már elfelejtetted, mit kell mondani, lépj ki a körből és majd itt, kivül megsúgom. Ha pedig tudod, ne felelj nekem… mert a körben nem szabad társalogni… ne is biccents, hanem tartsd fel a jobbkarod olyan magasra, mintha az égbe akarnál nyúlni és mondd el a bűvös igéket, de hangosan, tisztán érthetően, hogy Számiel meghallhassa!… dirigált a vörös álarc.

Engedelmeskedtem, de előbb egy nagyot kellett sóhajtanom s csak azután tudtam elrebegni, hogy:

Akármennyire iparkodtam, hogy ne áruljam el a meghatottságomat, magam is hallottam, hogy a hangom ugyancsak remegett.

– Maradj mozdulatlan és légy néma, mint sir! Most én is be fogok lépni a körbe és együtt fogjuk hívni Számielt. De hangosabban hívd!… nem úgy, mint az előbb!… mert Számiel azt fogja hinni, hogy nem akarod megtartani az esküdet. -49- Aztán odabenn a balkezedet fogom felemelni… a jobb csak hadd lógjon… a ballábunkat meghajlítva, előre tartjuk, a jobblábunkat pedig hátra kifeszítjük, mint a katonák, mikor rohamra készülnek… és mikor látod, hogy fölszegzem a fejemet, mind a ketten egyszerre mondjuk a bűvös igéket. Ha ez is megvan, én eleresztem a balkezedet, te felém nyujtod a jobbodat, kezet fogunk, kilépünk a körből, a krétára homokot szórunk és csak azután vethetjük le az álarcot.

Igy történt. A vörös álarcos belépett a körbe, megfogta a balkezemet s felrántotta magasra, abba a testtartásba illeszkedtünk, amelyet a cerimóniamester megkivánt és a megállapított jelre egyszerre szavaltuk el a bűvös igéket. Agenor öblös, kisérteties hangon, szinte torkaszakadtából kiáltott, én inkább csak fohászkodtam – és arra gondoltam, hogy valamelyik operában az összeesküvők ugyanígy összefogózkodva és ugyanilyen, rohamra készülő testtartásba helyezkedve harsognak el a lámpák előtt már nem tudom mit – Agenor megrázta a jobbkezemet, kiléptünk a körből, a krétára homokot szórtunk s mikor a bűvös körnek minden nyomát eltüntettük, mind a ketten levetettük az álarcot.

Nagy megkönnyebbülést éreztem s már nem idegenkedtem Agenortól úgy, mint előbb, amikor a vörös álarc még ott volt a fején. És míg ő a két szinházi holmit ujra becsomagolta abba az ujságpapirosba, amely a cerimónia idején a bűvös körtől nem messze, a földön dísztelenkedett, megkérdeztem tőle:

– Hiszem is, nem is – feleltem. – Tulajdonképen nem hiszem. Máskor meg azt gondolom, hogy hátha mégis van. Ha szép az idő, inkább nem hiszem. De, mert most már barátok vagyunk, a te kedvedért szivesen elhiszem.

– Akkor nem érted az egészet. Rejtelmes hatalmak, azok csak vannak, ugy-e? No hát, ha vannak, akkor ezek közül akármelyik ép úgy megjelenhetik Számiel képében is, amint én felöltözködhettem Mátyás királynak. Hát Számiel, az van. És eskü nélkül nincsen barátság; az eskü meg nem ér addig, amig a rejtelmes hatalmak be nem irják a sors fekete könyvébe. Ezt már a mágusok is így tanították és így kivánják a rózsakeresztes lovagok is, akik a kabalakönyveket meg a Mágia egyéb csodáit őrzik, egy néma palotában, amelyiknek minden ablaka örökösen világos. Ezeknek néha, amikor éjfélkor, sötét sziklahasadékok közt, a bűvös körben kötnek új barátságot, Számiel meg is jelenik, fekete kutyáival, lángból készült palástban. Hát most már tudod, mért kell hívni Számielt.

Agenor ezt nagyon komolyan, szent félelemszerű ihletettséggel mondta el. Meglátszott rajta, hogy egy cseppet se kételkedik értesülésének a megbizhatóságában.

»Hittem is, nem is.« De ha egy kicsit kételkedtem is, ez nem csökkentette Agenor irányában érzett tiszteletemet. Ellenkezőleg; minél több új és meglepő dolgot hallottam Agenortól, annál inkább -51- elhatalmasodott bennem az a csodálat, amely azonnal megszállott, mikor megtudtam, hogy ő már szinész.

Sajnos, tiszteletem és csodálatom fokozódásával lassankint feltámadt bennem a titkos irigykedés is. Hogy Agenor, bár csak egy esztendővel idősebb nálam, máris ilyen tengersokat tud: ez a gondolat nemcsak respektussal töltött el, hanem egyszersmind szégyenkezővé és egy kicsit féltékennyé is tett. Mindazzal szemben, ami egyre növekedő bámulatot keltett fel bennem Agenor iránt, nekem nem volt egyebem, csak az a kis dicsőségem, amelyet tegnap olyan váratlanul szereztem, a testierőmmel. És magam tudtam a legjobban, hogy ez a dicsőség milyen lenge alapra épült. Még hozzá, ezt az egyetlen felsőbbségemet is majdnem elvesztettem az imént, amikor gyanuba keveredtem, vajjon nem félek-e?

Vágyódni kezdtem rá, sőt utóbb szinte epedtem érte, hogy ujra kitüntethessem magamat.

– Hát most már barátok vagyunk és mint barátomat meghívlak hozzánk – mondtam Agenornak. – Nálunk az udvarban is, a kocsiszinben is nagyszerűen lehet szinházat játszani. És egy cseppet se félj az utcán, amig velem jössz. Csak maradj mögöttem, én majd elül megyek és mindenkit felrugok, aki téged bántani akar.

– Jól van, még ma megkezdhetjük a tanulást. És hogy az első lecke ne legyen nagyon nehéz, legelőször is arra foglak megtanítani, hogy hogyan kell bajuszt meg szakált ragasztani. Látod, el is hoztam magammal, ami ehhez kell!… -52-

Előszedte zekéje két zsebének egész tartalmát: egy zsinórra fűzött, hosszú, fekete szakált, több bajuszt és rövidebb álszakált meg egy piszkos vörös parókat, de ezeket a tárgyakat mindjárt vissza is dugdosta oda, ahonnan elővette.

Annak is örültem, hogy végre szorosabb kapcsolatba kerülhetek a szinház világával.

– Várj csak, erre még ráérünk! – felelt. – Egy félóra mulva majd elmegyünk hozzátok, de mert az álarcok már úgyis itt vannak és senki se látta meg, hogy ide lopóztunk… úgy, hogy egy lélek se fogja sejteni, ha most összeesküszünk… hát előbb alakítsunk titkos társulatot!

Ebben az indítványban mindenekelőtt azt láttam meg, hogy teret kinál az én szereplésvágyamnak is.

– Igen, igen, alakítsunk!… – helyeseltem az indítványt. – Én már régen gondoltam, hogy jó volna, ha a római katholikus fiúk összebeszélnének és addig üldöznék azokat, akik a kollégiumba járnak, amíg minden lóformátus gyereket kikergetnénk Debrecenből. És ha megalakítjuk a titkos társulatot, én két, három lóformátus gyereket is magamra vállalok, a te ellenségeidet is mind!…

– Hallgass!… Te ehhez nem értesz!… Ezt én jobban tudom, mint te!… – vágott a szavamba Agenor. – Mit akarsz mindig verekedni? Műveltség az?!… A titkos társulatot csak bizd rám!… Olyan titkos társulatot fogunk csinálni, amelyikről senkinek sejtelme se lesz, de ha megtudnák, hogy ilyen van, hát mindenki rettegne tőle!…

– Hát ezek a nápolyi néma cimborák – magyarázta Agenor – összeesküdtek és ők maguk titkos jelekről mind felismerték egymást, de mások, hiába kutatták, sehogy se tudták felfedezni, hogy kik az összeesküvők. Csak a beavatottak tudták, hogy azok a fiatalemberek, akik a kocsmákban mindig azt éneklik, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… hogy ezek mind, mind összeesküvők. És ha néha egy párat elfogtak közülök, ezek soha se árulták el a társaikat; semmi kinzással nem lehetett kicsikarni belőlük, hogy ki a többi összeesküvő, akiknek a szövetségétől egész Nápoly rettegett; hanem, amikor a vérpadra vitték őket, a vérpadon kettenként összefogózkodtak és úgy énekelték: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Hát ezek voltak a nápolyi néma cimborák!

– Hogy ők mit akartak, az már mindegy… ez az egész nagyon régen volt. Csak az a fontos, hogy mi most mit akarunk?

– Nem egyebet, mint olyan titkos társulatot alapítani, amilyen a nápolyi néma cimboráké volt: a debreceni néma cimborák titkos társulatát. Meg fogunk egyezni titkos jelekben és ha az utcán találkozunk, egy szót se szólunk, csak némán a szájunkra illesztjük az ujjunkat és más titkos jelekkel üdvözöljük egymást. Néha meg kijövünk ide, a -54- füvészkertbe és itt elénekeljük, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!…« És egy ideig, amig jobban nem rettegnek tőlünk, csak ketten leszünk néma cimborák; de később, ha megismerkedünk olyan fiúval, akire rábizhatjuk a titkainkat, ezt is fölvesszük a szövetségbe, megeskettetjük, hogy senkinek se fogja elárulni a titkainkat és ekkor már három különböző oldalról, hárman fogunk kilopózni a füvészkertbe, ahol jövet is, búcsuzóul is el fogjuk énekelni a néma cimborák dalát.

Körülbelül ennyi volt, amit Agenornak a titkos társulatra vonatkozó terveiből jól megértettem.

Engem a programm nem elégített ki. Nem szivesen ejtettem el azt a tervemet, amelyet – ha véletlenül valóságra válhatik – a történelem a debreceni református diákok Szent Bertalan-éjének nevezett volna el. És megvallottam Agenornak, hogy csak sajnálattal mondok le róla. Ezen aztán egy kicsit összekülönböztünk. De néhány percnyi szócsatározás után mégis csak megegyeztünk. Rám is hatott Agenornak az az érve, hogy nem az a fődolog, milyen szent célokat karol fel majd titkos társulatunk, hanem a fő: maga a megalakulás.

Akkor is gondoltam rá és ma már erős a gyanúm, hogy a debreceni néma cimborák titkos társulatának megteremtője ennek az egyesülésnek a céljával törődött a legkevesebbet. De, ha a nagy reformálók között is mindig találkoztak, akik életük végéig sohase jutottak tisztába azzal, hogy mit akarnak: nem lehet hibáztatnom Agenort, hogy noha még maga se tudta, mire tör, máris cselekedni akart és társakat toborzott, főképpen azért, hogy -55- szabadjára bocsáthassa és akármilyen mozgolódásnak indíthassa neki az ifjú életében már jól felhalmozódott, friss energiát.

Ma se vagyok nagyon szigorú azzal a lelkesedéssel szemben, amelynek nem látom semmi célját, de az időtájt persze még könnyebben kibékíthető voltam e tekintetben, mint mostanában, és mikor Agenor felszólított, hogy a törekvéseinkről való vitatkozást hagyjuk későbbre, és e helyett egyelőre csak alakítsuk meg a titkos társulatunkat, mert nem tudhatjuk, mire lesz ez jó, talán már holnap, – azt feleltem, hogy: jól van, leteszek a követelésemről, bizonytalan ideig megkegyelmezek a lóformátusoknak, s nem bánom, essünk tul a titkos társulat megalakításán most mindjárt, ha már az álarcok úgyis itt vannak.

– Most te veszed fel a vörös álarcot és én a feketét – rendelkezett Agenor – hogy, ha az imént mégis leselkedett volna ránk valaki, ez az illető összetévesszen bennünket. Aztán, mert a kellékek úgyis itt vannak, neked szakált fogok ragasztani, én meg parókát teszek a fejemre és így a kémek azt fogják hinni, hogy egészen mások azok, akik az előbb barátságot esküdtek és ismét mások a néma cimborák.

Annál szivesebben nyugodtam bele Agenornak ebbe az intézkedésébe, mert alig vártam, hogy végre szakál legyen az államon. Most már magam tettem fel a fejemre a vörös álarcot és mikor Agenor ráragasztott az arcomra egy gyermektenyér nagyságú, szőkehajamtól élénken elütő, félig fekete, félig ősz kecskeszakálat, amelynek enyves belsejét előbb gondosan megnyálazta, s amely engem III. -56- Napoleon francia császár arcképeire emlékeztetett: úgy kiegyenesedtem, mintha nyársat nyeltem volna el, hogy tekintélyes külsőmnek a testtartásom a legtökéletesebben megfelelhessen.

Aztán, elvetve a gondomat, Agenor kivette a zsebéből s rányomta a fejére a piszkos vörös parókát, amely tele volt homokkal és másféle szeméttel, felkötötte a fejére a fekete álarcot, megint a zsebébe nyult, az átváltozó művészek gyorsaságával egy egészen ősz, kis, kerek szakált tapasztott rá az állára s hirtelen mozdulattal hátraszegte a fejét. Mintha egyszerre valami soha se látott idegen ember állott volna előttem. És valósággal megdöbbentem, amikor átváltoztatott, nyafogó hangon így szólalt meg fekete álarca alól:

– Bon zsúr, bon zsúr, Don Cézár de Bazán! Hát önt mi szél hozta erre?! Mit keres Debrecenben?

De, ahogy az utolsó szót is kinyafogta, nem hagyta abba a beszédet, hanem halkan folytatta, a fogai közül eresztve ki a szót s most már a természetes hangján:

– Ezt csak a kémeknek mondtam, ha mégis hallgatóznának a kerítésen túl. Feleld azt, hogy: »Nini, hisz ez Paul Jones, a kalóz!… Nagyon örvendek, kalóz úr!… Azért jöttem ide, hogy száz lovat vásároljak ő felségének, Dom Sebastian, portugál királynak!…«

Annyira megzavarodtam, hogy az első szerepemet, bizony, meglehetősen rosszul mondtam el, ilyenformán:

– Nini, hisz ez ő felsége, Dom Sebastian, portugál király!… Nagyon örvendek, kalóz úr!… Száz lovat vásároltam!… -57-

– Rosszul mondtad el – súgta Agenor. – De nem baj. Mert, ha a fogdmegek azt fogják hinni, hogy király vagyok, megijednek és elhordják az irhájukat.

– Hát ha azt hiszed, hogy leselkednek ránk, – suttogtam – előbb nézzünk körül, nem hallgatózik-e valaki a kerítésen túl vagy valahol másutt, amerről ide lehet jönni?!

– Jól van – felelt – én majd oda fogok settenkedni, előbb az egyik, aztán a másik sarokhoz és a saroknál csak a fejemet dugom ki, aztán, ha látom, hogy valaki a falhoz lapulva fülel, hirtelen visszabujok és csak annyit kiáltok: »Vigyázat!… Néma csend!…« Te meg addig támaszd a kerítéshez azt az üres ferslágot, mássz fel rá és nézz ki… onnan megláthatod, hogy nem kuporog-e valaki a kerítés alatt? Ha látsz valakit, ne szólj egy szót se, csak huhogj, mint a bagoly, hogy a kém azt higyje: csak a kuvik-madár szólalt meg a fán…

Szót fogadtam és megkockáztatva, hogy a ferslág kicsúszik alólam – ami, ha megtörténik, nagyot bukfencezem s jól megüthetem magam – kinéztem az utcára. A kőkerítés alatt nem bujkált senki s a Füvészkert-utcának azon a részén, amelyre leláthattam, alig járt ember. Csak három kis diák közeledett a kert felé a kollégium felől.

Az iskolai fölszerelésüket a hátukon vagy a hónuk alatt, a vallásukat pedig az arcukon hordták. Ha nem is a kollégium felől jönnek, akkor is láthattam volna, a kis dinnyefejükről, hogy református diákok.

Még a begyemben volt a tegnapi harc emléke s nem örültem rajta, ha református-szövetkezést -58- vagy éppen Kálvin-párti csoportosulást kellett látnom.

– Milyen jó, hogy álarc van a fejemen! – gondoltam. – Így legalább, ha észrevesznek is, nem látják meg rajtam, hogy pápista vagyok.

Huhogni kezdtem, olyan félelmetesen, amennyire csak kitelt meglehetősen zsönge szinész-tehetségemtől.

– No, mi az? – kérdezte a vöröshajú fekete álarcos, mikor szerencsésen legördültem a ferslágról.

– Ellenséges csapat tart a kert felé – jelentettem. – Még nem tudom, bejönnek-e? De erre közelednek.

– Akkor hát várjunk, mozdulatlanul és némán, mint a sír! – szólt a fekete álarc, a halálmegvető elszántság komor és ünnepies hangján. – Ne moccanj és fojtsd vissza a lélekzetedet!

A kőkerítés és az üvegház hátulsó falának szűk közéből látnunk kellett, ha valaki a nagy, rácsos kapun át vonul be a kertbe.

Egy darabig mind a két álarcos merőn nézett a nagy kaput környékező, nem nagyon sűrű bokrok irányába. Én úgy állottam, mint az őrtálló katona a posztján, haptákban, de mind a két karomat lelógatva. Agenor se moccant; csakhogy ő a két karját keresztbefonta a mellén, mint a hajóskapitány a parancsoló-hidon.

Nem jött be senki. Hallottuk, hogy az ellenséges csapat a rácsos kapu mellett nagy lármával vonul tova, a Füvészkert-utcának a kollégiumtól messzebb lévő részébe.

– Megtisztult a levegő – szólalt meg Agenor, amikor a lárma elcsitult. – De most már siessünk -59- az összeesküvéssel, mert könnyen meglehet, hogy ujra megzavarnak bennünket és sokáig nem találunk ilyen jó alkalmat, amikor még egy elkárhozott lélek se bolyong erre!

– Először esküdjél te, – ajánlottam. – Mert én nem tudom, mit kell mondani.

– Jól van, de előbb még azt kell elhatározni, hogy milyen néven fogunk szerepelni, mint néma cimborák. Ne felejtsd el, az imént csak azért mondtuk, hogy én Paul Jones, a kalóz vagyok, te pedig Don Cézár de Bazán, hogy félrevezessük a kémeket. És minden néma cimborának kell valami álnevének lennie, hogy a besugók csak ezen a néven ismerjenek bennünket és ha véletlenül valamelyikünket elfognák, ne tudhassa senki, hogy mi az igazi nevünk.

– Ne ijedj meg. Azért, mert néma cimborák vagyunk, nem fognak el bennünket, de ha később másokat is fölveszünk a szövetségbe és ezek közül valamelyik példának okáért elrejt egy rablóvezért, ezt az illető néma cimborát már elfoghatják. De az se baj, mert ott van a többi néma cimbora, aki kiszabadítja. A néma cimborák megvesztegetik a porkolábot, selyemhágcsót csempésznek be az elitélt cellájába, ladikkal várják a menekülőt a fegyház fala alatt, földalatti folyosókon és csapóajtókon át még a börtönbe is beférkőzhetnek. Persze, ez csak később lehet így, amikor már nagyon hatalmasok leszünk.

– Már én csak azt mondom, hogy akkor se, később se vegyük fel a szövetségbe azt, aki el akarja rejteni a rablókat. -60-

– Ne félj addig, míg én leszek a néma cimborák vezére!… Aztán te is néma cimbora leszel, az alvezér!… és akit te nem akarsz, azt nem vesszük fel a titkos társulatba.

Agenornak ez az utolsó biztatása annyira megnyugtatta hamarjában igen felzaklatott lelkemet, hogy – bár az alvezéri szerep nem elégített ki, sőt Agenornak hirtelen fölém kerekedése meglehetősen ingerelte a hiúságomat s aztán az is boszantott, hogy Agenor félénkséggel vádolt és nagy felsőbbséggel mosolyogta le az aggodalmaimat – nagy lelki megkönnyebbülésemben mindenbe belenyugodtam:

– Én, mint néma cimbora, Athos lovag néven fogok szerepelni – jelentette ki Agenor. – Hát a te neved mi lesz?

Nekem akkor Ördög Róbert volt a legkedvesebb operám, mert egy szót sem értettem belőle. Erre gondolva, rövid tanakodás után azt feleltem:

– Brávó, alvezér – dicsért meg Athos lovag – ez szép név! Hát most már esküdhetünk. Figyelj jól minden szavamra!… mert te is ugyanúgy fogsz esküdni, csak mindig a te nevedet mondod, előbb az igazit, aztán az Ördög Róbert nevet… és mikor elhallgatok, azt feleled rá: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Készen vagy?

Agenor, méltóságosan, mint a szinpadi királyok, hármat lépett előre, hirtelen megállapodott, esküre kapta fel a jobbkezét és ezekkel a szavakkal -61- tette le a fogadalmát, olyan mély hangon, mely engem az Ördög Róbert-opera Bertramjára emlékeztetett:

– Én, Lóránt Agenor, más néven: Athos lovag, a néma cimborák titkos társulatának vezére, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy a néma cimborák titkait soha senkinek sem árulom el, hogy soha egy társamat sem adom ki a poroszlóknak és hogy egy társamról sem fogom megvallani, hogy ő is néma cimbora, ha pozdorjává törik is a csontjaimat!… Számiel, Számiel, lépj elő, itt a bűvös csontvelő!

Elhallgatott, amire én, ismét megilletődve, eldadogtam a »néma cimborák dalá«-nak már jól ismert szövegét.

– Most rajtad a sor! El tudod mondani az esküt hibátlanul? – kérdezte vezérem.

– Én, Gombos István, más néven Ördög Róbert, a néma cimborák titkos társulatának alvezére…

És elmondtam a többit is, szóról-szóra úgy ahogy ő… csak épen a poroszlók emlegetésénél kellett kisegítenie.

Mikor túlestem rajta, ő is a »néma cimborák dalá«-val felelt nekem. De ő már énekelte ezt. És miután elénekelte, megint kezet fogott velem.

– Hát mára már elég az összeesküvésből!… – szólt aztán, egészen más, hirtelen felvidámodó hangon. – Majd később megtudod a többit, meg -62- fogsz tudni mindent. Most levetjük az álarcot meg az álszakált, elmegyünk hozzátok és megkezded a szinészet tanulását.

Még el se mondta ezt és már nem volt a fején sem a fekete álarc, sem az ősz szakál. Ezt az álláról mindjárt a zsebébe sülyesztette, a fekete álarcot lehajította az ujságpapirosra, lekapta a fejéről a vörös parókát s benyomta a másik zsebébe, aztán engem is a gyakorlott kéznek ugyanezzel a gyorsaságával szabadított meg a diszeimtől. Kecskeszakálamat csak úgy lecsusztatta zsebének örvényébe, a vörös álarcot pedig a feketével egyetemben bepakolta abba a bizonyos, már jól megviselt, sőt nyilván sokat szenvedett ujságpapirosba.

Nekem nagy öröm volt, hogy más fogadalmat már nem kell letenni. Kezdtem igen kényelmetlennek találni ezt a sok esküt, titkot és kisértetiességet. Az a kilátás, hogy szinházat fogunk játszani, sokkal inkább vonzott.

Mikor kimentünk a füvészkertből és megindultunk a Szent Anna-utca felé, Agenor azt mondta:

– Ha a bajusz- meg a szakál-ragasztást hamar megtanulod, akkor talán még ma próbát tarthatunk Domi, az amerikai majom-ból. Ebben a majom szerepére foglak megtanítani, mert majmot könnyebb játszani, mint embert. Ha aztán majmot már tudsz játszani, holnap vagy holnapután kapsz tőlem emberszerepet is, de eleinte persze csak kisebbet, amelyikben nem kell sokat beszélni.

Nagy és eredményes igyekezettel serénykedhettem, amig a bajusz- meg a szakál-ragasztás tudományát kellett elsajátítanom, mert csakugyan -63- még aznap megkezdtük az amerikai majom csinytevéseiről írt vidám darab próbáit. Uzsonna után, a nagymama engedelmével, kivonultunk a kocsiszinünkbe és Agenor itt a legrészletesebben elmagyarázta nekem, de meg is mutatta, hogy a majomszerepek nehézségeit miképen kell legyőzni.

Mielőtt hozzáfogott az oktatásomhoz, előkotorta egyik, feneketlen zsebéből azt a zsinórra fűzött, hosszu, fekete szakált, mely már a füvészkertben is szemet szúrt nekem. Ez a »kellék« az álszakálkészítésnek még az őskorából származhatott, mert úgy kellett felkötni, hogy a zsinór végén lévő két kis hurkot az ábrázoló művész a két fülére akasztotta rá, ami a szinpadon, azt hiszem, már régóta nem a legujabb divat. De ennek a pátriárkakorú álszakálnak a sörényszerüségében, szurok szinében, lengedező hajlandóságában és rendkivüli hosszúságában volt valami tiszteletet parancsoló, ami nagyon tetszett nekem.

– Ezt azért teszem fel, amíg tanítlak – magyarázta Agenor – hogy most ne lásd bennem esküdt barátodat, hanem az igazgatót és rendezőt, akinek vakon kell engedelmeskedned.

Szinészeti próbálkozásom nemcsak kielégítette, hanem valósággal meglepte mesteremet.

– A majmokhoz határozottan van tehetséged – mondta. – Ha az emberjátszást is ilyen hamar megtanulod, meg fogom mondani Boldényi bácsinak, hogy már a jövő évben léptessen fel egyszer valami gyermekszerepben, példának okáért szerecsengyereknek Tamás bátya kunyhójá-ban és ha ezt megteszi, én magam fogom az arcodat feketére festeni. -64-

De engem nagyon kezdett emészteni az a vágy, hogy én is magamra vehessem az Agenoron díszlő, hosszú, fekete szakált, legalább egy kis időre, és az óhajtásomat nem titkoltam el:

– Amíg megmutatod az utolsó jelenetet, hadd legyek én az igazgató, mert szeretném, ha egy kicsit én is fölvehetném a hosszú szakált.

– Az nem lehet – utasította el a kérésemet – mert ezt a szakált csak rendező veheti magára, és ahhoz, hogy rendező lehess, neked még nagyot kell nőnöd.

Hiába kunyoráltam neki és hiába vitatkoztam vele, sokáig hallani se akart a rendezői szakál profanizálásáról. Végre eszembe jutott, hogy Agenornak még uzsonna előtt megmutogattam a műtárgyaimat, többek közt egy marokra való tantuszt és hogy Agenor ezt a sok fényes tantuszt nagyon figyelmesen nézegette.

– Egészen olyan, mint az arany! – mondta. – Ha a szinpadot, mint herceg, tele szórnám vele, a közönség megesküdnék, hogy igazi pénz.

– Hát ha neked adom a tantuszaimat – szóltam, amikor ez eszembe jutott – akkor megengeded, hogy én is fölvehessem a szakált?

– Az már más – felelt. – Akkor te leszel a Kis Szinház kellékese és mint kellékes már felveheted.

Fölvehettem a hosszú, fekete szakált!… és megmutogathattam magamat mindenkinek, aki az udvarban járt-kelt, ebben a hosszú, fekete szakálban!… Ez olyan boldoggá tett… nem, erre -65- nincs hasonlat!… Ilyen tiszta, semmi aggodalommal meg nem zavart boldogságban a gyermekkor elmultával soha többé nem lehet része az embernek.

Agenor csak nyolc óra felé ment haza (az este nem »játszott«) és mikor elváltunk, háromszor is a lelkére kötöttem, hogy holnap délután megint eljöjjön, mihelyt csak jöhet.

A vacsorához ülve, elujságoltam a nagymamának, hogy ez a Lóránt Agenor, aki szinész, mint Boldényi bácsi, milyen derék fiú és máris milyen sokat tud.

Aztán, még egy kicsit elábrándoztam Domiról, az amerikai majomról… folyton nevetgélnem kellett magamban, mihelyt egyedül maradtam… és úgy feküdtem le, mint Titusz császár, abban a boldogító tudatban, hogy a napomat nem veszítettem el.

Az álom nem kerülgetett sokáig, mint huszonnégy órával előbb. Azonnal elszenderedtem… hanem ezen az éjszakán már nagyon rosszul aludtam.

Annyit hánykolódtam, nyögtem, nyöszörögtem és végül úgy acsarkodtam, hogy későn éjjel szegény jó nagyanyám bejött a kis szobámba.

A hirtelen világosságra felültem az ágyban s bambán néztem a levegőbe, az álomtól és valami más kábultságtól részeg tekintettel.

– Számiel megjelent!… – hebegtem. – És a fekete kutyák megkergettek!…

– Látod, látod, Pistikám, ugy-e, mondtam, -66- hogy ne egyél annyi barackot?! – szólt kedves, jó, öreg nagyanyám, azzal a nyugalmas szelidséggel nézve rám, amely később is, amikor már csak emlékeztem rá, mindig bátorságot adott az élethez.

Az ismert, nyájas arc szeretetet sugárzó pillantása visszaölelt a valóságba. Valami ismeretlen erő láthatatlan szálakon fölemelt a sötét mélységekből, a zord sziklahasadékokból, ahol a parázsszemű Számiel fekete kutyái üvöltenek… a rémek eltüntek… s aztán már nyugodtan aludtam.

IV.

Ettől fogva vagy két hónapig és azután, később, mikor a debreceni szintársulat visszatért Nagyváradról, ahol nyáron át játszott, majdnem egy félévig minden szabad időmet Agenor társaságában töltöttem. És akkor szabad idő dolgában nagy bőséggel dicsekedhettem, mert az iskolai életemben ez időtájt még sokkal több volt a kisebb-nagyobb vakáció, mint a leckeóra.

Sokat barangoltunk együtt a füvészkertben, a vasút tájékán, a nagy erdőben is, de a legtöbbször Agenor egész délután nálunk volt, ahol nemcsak a nagy udvar és a kocsiszin, hanem az e fölött lévő tágas, szellős és világos padlás is szabad és korlátlan rendelkezésünkre állott. Agenor különösen ezt a nagy, meglehetősen üres padlást kedvelte, amelynek nappal mindig nyilt, széles ajtaján olyan gazdagon özönlött be a napfény, hogy legbelső zugaiba is épen elég jutott a világosságból. -67- Esküdt barátomnak erről a helyről az volt a véleménye, hogy: »az Isten is szinpadnak teremtette!«

Tekintettel Boldényi bácsival való rokonságomra és talán arra is, hogy nem tartoztam a lármás fiúk közé, kivétel voltam az alól a szabály alól, hogy Agenort cimborák nem látogathatják meg. (Ez a szabály onnan eredhetett, hogy Agenor apja semmiféle panaszra se akart okot adni a ház többi, nála rangosabb lakójának.) Igy néha-néha, hogy láthassam azokat a kis szinházakat, amelyeket Agenor kartonpapirból készített, én is elmentem hozzájok.

»Hozzájok« – ez, Agenoron kivül csak két személyt jelentett: Agenor apját meg egy mogorva, szófukar öregasszonyt, aki Lórántnak gazdasszonya és egyben szakácsnéja, Agenornak pedig egyetlen gondviselője volt. Valami szegény rokon lehetett, özvegyasszony, akit Lóránt tartott el.

Lóránt egész nap a szinháznál volt, ahol, mihelyt nem volt más dolga, díszleteket festett. Csak olyankor láttam, amikor délelőtt a szinháznál őgyelegtünk s ma is emlékszem rá, hogy mindig fekete ruhában járt. A legtöbbször igen búsnak és levertnek tünt fel előttem, amin nem győztem eleget csodálkozni és tünődni, mert akkor még a szomoruságot nem igen voltam képes megérteni. De, amint a felnőttek beszélgetéséből hamarosan megtudtam, mások is úgy találták, hogy Lóránt zárkózott, komor ember, aki a szinpadon kivül nem sokat beszélget senkivel; Boldényi bácsitól egyszer azt hallottam róla, hogy sok csapás érte. Ugy képzelem: minden ábrándjából kifosztott, megtört ember volt, aki már csak a kenyérkeresetnek -68- élt s aki szerette, hogy sok és nagy az elfoglaltsága, mert ez legalább elszórakoztatta.

Agenor nem mondta, de észrevettem, hogy Lóránt nem talált örömöt fiának szinpadi szerepelgetésében, de azt szivesen nézte, hogy Agenor milyen szembeötlő ügyességet fejt ki a szinpadácsolásban és a díszletfestésben, amire senki se tanította. Sok csalódás után, Lóránt alighanem úgy gondolkozott, hogy a szinház egész világában a díszletfestés az egyetlen olyan reálisabb valami, ami nem csalja meg, hanem legalább eltartja emberét, ami tehát komolyabb, szolidabb, érdemesebb munka, mint a többi foglalkozás, amely még a szinpadhoz tartozik és mint maga a szinjátszás.

Lórántéknak a konyhájukon kivül csak két szobájuk volt. Az egyiknek a dísze egy berámázott, nagyobb fénykép volt, mely fiatal nőt ábrázolt, fehér ruhában. Agenor, erre a képre mutatva, azt mondta, hogy ez volt az ő mamája. Aztán egy albumot mutatott, amely tele volt szinészek meg szinésznők fényképével s amelyben megtaláltam őt is, egy nála valamivel nagyobb leánykával egy képen. Más néznivaló nem igen volt a két, meglehetősen sötét udvari szobában.

A szappanos udvarán öt lakónak kellett megosztoznia. Szinházat játszani, szaladgálni, zajongani itt nem lehetett. Lóránték otthonában tehát, az Agenor kis szinházain kivül, amelyeknek minden díszletét már az első látogatásaim idején kellőképen megismertem, nem találhattam semmi vonzót. Agenor nem tagadta, hogy ő is szivesebben van nálunk, mint otthon.

Így, ha nem fogott el bennünket a kószálás -69- vágya, ami a ritkább esetek közé tartozott, Agenor egész délután nálunk volt. Nem igen mult nap, hogy ne játszottunk volna szinházat s ne szabdaltunk vagy festegettünk volna »diszlet«-et, de el tudtunk szórakozni a puszta beszélgetéssel is. Az első találkozástól fogva megkedveltük és hamarosan nagyon megszoktuk egymást.

Agenor kedves és jó fiú volt, aki soha senkiről se mondott rosszat és senkinek se okozott kellemetlenséget. Eleinte ugyan nagyon nyugtalanított azzal, hogy a legszivesebben csupa rejtelmes vagy rémes dologról szeretett beszélni: szellemekről, meg minden rendü és rangu lidércekről, sirboltokról és kisértetekről, főképen pedig magáról a halálról, amire én nem szerettem gondolni, de rövid időn megszoktam, hogy mindig csak azon jár az esze, ami titokzatos és hátborzongató.

Hanem volt egy tulajdonsága, amely nagyon nem tetszett nekem. Az, hogy szeretett rendelkezni, igazgatni, rendezni, oktatni és utasításokat adni. Mindig az történt, amit ő akart. Oda mentünk, ahová ő kivánta; azt játszottuk, amihez neki volt kedve; mindig arról beszéltünk, ami hirtelen eszébe jutott; csak azzal foglalkoztunk, ami őt érdekelte. Ha megkisérlettem az ellenkezést és valami mást ajánlottam, nem erőszakoskodott; de azért mindig engednem kellett, mert a legcsekélyebb ellenvetésre azonnal megneheztelt. Olyan voltam mellette, mint Robinson mellett Péntek: csak neki voltak ötletei és szeszélyei, csak neki volt akarata, én csupán segédkeztem neki.

Ez annyival inkább boszantott, mert el kellett ismernem magamban, hogy csakugyan jókora szellemi -70- felsőbbségben van velem szemben. Nem volt elég, hogy mindent jobban akart tudni, mint én, amit már magában véve is kellemetlennek találtam: még hozzá, igazán sokat tudott, amit én nem tudtam… és ezt már nem igen tudtam megbocsátani neki. Azt kellett látnom, hogy ő el tudna játszogatni magában is, amint megvolt nélkülem, amikor szinpadot ácsolt, díszletet festett vagy némajáték-tárgyakat eszelt ki és írt le, s bár egyedül volt, azért nem unatkozott. Hogy nem szorult rá az én segítségemre; hogy nem volt szüksége játszótársra; hogy nem kellett neki Péntek. Hogy viszont én, igenis, rászorultam az ő társaságára; hogy nekem most már nagyon nehezemre esnék, ha szakítana velem, hogy én hamarjában nem igen találnék szórakozást, ha véletlenül felborulna a barátságunk; hogy ő nekem határozottan szükséges s minél jobban összeszoktunk, annál inkább nélkülözhetetlen.

Alkalmazkodtam hozzá; alkalmazkodtam még a legkevésbbé igazolható szeszélyeihez is. De minduntalan éreztem a megalázottságot.

– Hát én senki vagyok? – lázadoztam magamban. – Én, aki megmentettem attól, hogy a Kutyafejű Tatár gulyáshússá aprítsa?!… Én, a Szent Anna-utcai harc diadalmas hőse?

Az irigykedésem akkor vált a legfájdalmasabbá, és a leggonoszabbá, amikor azt a bizalmasságot tanusította velem szemben, amelyet leginkább megtisztelőnek kellett volna találnom.

Egyszer ugyanis – már nem emlékszem, micsoda gondolattársítás utján – ezzel a kérdéssel lepett meg: -71-

Kimeresztettem a szememet és ijedtemben nem tudtam mit felelni. Mintha hátba vágtak volna.

Erre ő, minden hangsulyozás nélkül, mintha a legjelentéktelenebb dolgot említené, így folytatta (vagy – mint akkori szinpadi nyelven mondták volna – »hanyagul azt jegyezte meg«):

Tökéletesen úgy beszélt, mint Boldényi bácsi, mikor a szinpadon fehér keztyűjét az asztalra dobta, és »hidegen, vérfagyasztó hangon« azt jelentette ki:

Engem akkor a szerelem kérdéseinek egész komplexuma szent borzadálylyal töltött el, amelyet csak valami lázas kiváncsiság enyhített.

Agenor nem vette észre vagy nem akarta észrevenni a zavaromat és »hanyagul« így csevegett tovább:

– Olyan leányt nem láttál még, mint ez az Eszmeralda. Egészen fehér, mintha porcellánból volna. Csak a szája karminpiros. Egy kis karminpiros gyűszű van a szája helyén és azon beszél.

– Hát úgy, mint mások – felelt Agenor. – A temetőben sétálgattunk. -72-

– Csak azt, amit mások – mesélte Agenor. – Ő azt mondta nekem: »Gyere el holnap is, mert szeretlek.« És én azt feleltem neki: »Meghalok, Eszmeralda, mert olyan fehér vagy.«

– Ez olyan szép lehetett!… – szóltam, meghatottan. – És másnap is találkoztatok?

– Ő azt mondta: »Agenor, szivem!…« Én pedig kértem őt, hogy mert ilyen nagyon szerelmesek vagyunk, haljunk meg együtt. És mondtam neki, hogy amikor majd csontvázak leszünk, fel fogunk kelni a sirunkból és táncolni fogunk a holdvilágnál, olyan zenére, amit csak mi hallunk és lengeni fogunk, sebesen, versenyt a bolygótüzekkel. Ő meg is igérte nekem, hogy majd karonfogva megyünk a halálba, csak arra kért: »Várjuk meg, Agenor, a születésnapomat!… Hiszen még olyan fiatal vagyok!…«

– Aztán egyszer hiába vártam Eszmeraldát annál a sirboltnál, ahol találkozni szoktunk; Eszmeralda eltünt.

– Nem. Hanem elrabolták – felelt Agenor. – Bizonyos vagyok benne, hogy elrabolták. Egy gonosz púpos rabolta el, egy rettenetes arcu torzszülött, aki már régóta leselkedett rá. Más nem lehetett… bizonyosan az volt!… -73-

– Azt épen nem mondhatom, hogy nem is sejtem. Úgy gyanítom, hogy a gonosz púpos egy toronyban rejtette el és ott őrzi.

– Óh, egy darabig kerestem!… sokáig kerestem. Hanem aztán el kellett költözködnünk Temesvárról és nem kereshettem tovább.

Az elérzékenyedés egy kis ideig elnyomta minden más érzésemet. De utóbb, mikor észrevettem, hogy Agenornak már csak ritkán jut eszébe Eszmeralda, az irigykedésem föléje kerekedett a megindultságomnak.

Iszonyuan féltékenynyé tett, hogy Agenor máris szerelmes. Hogy olyan élményekkel dicsekedhetik, amilyenekre én eddig még gondolni se mertem.

A szerelem, amelyről a szinházban olyan sokat hallottam, az életben eddig még csak kétszer jutott eszembe.

Volt egy cselédünk, fiatal nő, de olyan jól megtermett, hogy mindenki csak a nagy Vikinek nevezte.

Ez a nagy Viki egy nyári délután épen mosott – meglehetősen lenge öltözetben és csak térdigérő -74- szoknyában – amikor én, vadul nyargalva, be akartam rontani a konyhába, ahol tulajdonképen »nem volt semmi keresetem«.

Hanem a nyitott konyhaajtóban a lábam a földbe gyökerezett. Ahogy megláttam, hogy a nagy Vikinek milyen vastag a lába, nemcsak elámultam, hanem valósággal elhűltem.

Egyszerre megértettem, hogy más világok is vannak azokon kivül, amelyeket ismerek.

Úgy megriadtam és olyan ijedten szaladtam vissza, mintha valami megbocsáthatatlan csinyt követtem volna el.

A nagy Vikinek sejtelme se volt róla, hogy sajátságos viselkedésem a kolosszális bájait megillető néma hódolatot jelenti és hogy rémült futásomban az ismeretlenen való megdöbbenésen kivül az első szerelmi megilletődés nyilatkozott meg.

Egy darabig a konyhának még a tájékán se mertem mutatkozni. Ha a nagy Viki szólt hozzám, halkan, félénken feleltem neki és lesütöttem a szememet, mintha, valami nagy bűnt olvashatna ki a tekintetemből. És azon a bizonyos napon százszor gondoltam a nagy Viki lábára, a következő napokon már kevesebbet, végre, vagy egy hét multán, az eredendő hűtlenséggel, szép lassan elfelejtettem az első szerelmemet… de ennek az emléke néha, nagyritkán, később is meg-megjelent előttem, nem épen a kisértetek órájában, hanem valamivel előbb…

Egy kicsit későbben másodszor is találkoztam az érdekes, de rettenetesnek látszó szerelemmel. -75-

Egy napszámos asszony járt a házunkhoz segíteni, ha sok volt a munka. Néha hetekig mindennap eljött s mindig magával hozta a kis leányát, aki ilyenkor egész nap az udvarban őgyelgett. Hány esztendős lehetett ez a kis lány, fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok erről, hogy még gyerek volt, mint én. Évikének hivták.

Az arcára ma is emlékszem. Csepühaja volt, pufók arca, nagy, kerek, kék szeme és mindig ijedt, bámész nézése; azt gondolta volna róla az ember, hogy tizig se tud olvasni.

Nekem úgy tetszett, hogy azokhoz az angyalkákhoz hasonlit, akikből egész kis társaság girlandozza körül Kalazanti Szent Józsefet, azon a szentképen, amelyet öreg hittantanáromtól kaptam ajándékba, amikor egyszer ügyesen ministráltam neki.

De hogy Évike jobban érdekelt volna, mint más kis lány, azt már nem mondhatnám.

Egy délután, valami szokatlan látnivalót élvezni, a fél város a nagyerdőbe sereglett s nálunk se maradt otthon más, csak a cselédség, beleértve ebbe Évike anyját is. Én a félúton meggondoltam magam, mert annál, amit a nagyerdőben várni lehetett, jobban érdekelt az a kérdés, hogy végképen elvesztettem-e a tollkésemet?… vagy csak a fáskamaránkban felejtettem, ahol valamit faragcsáltam vele.

Haza érve, izgalmas érdeklődésemben akaratlan hirtelenséggel és nagy robajjal pattantottam fel a fáskamara széles ajtaját. Erre a váratlan zajra a kamara legsötétebb zugából két alak ugrott fel és menekült ki egy hátulsó kis ajtón: Évike meg a szomszéd kocsis fia, egy tizenhárom esztendős fiú, akit jól ismertem. -76-

Későn ugrottak fel. Ha csak egy pillanatig is, de egészen jól, határozottan, tisztán láttam, hogy csókolóztak, amikor rájok nyitottam.

Még inkább megrőkönyödtem, mint akkor, amikor a nagy Viki lába fölfedte előttem, hogy a természetben mennyi olyan gazdagság van, amelyről korábban sejtelmem se volt.

Először állottam szemtől-szemben: a bűnnel. És felzaklatottan, de egyszersmind lesujtottan bámultam utánuk.

Akármilyen keveset tudtam az életről, a képzeletem, az érzésem vagy éppen az ösztönélet titokzatos szava megsugta nekem, hogy ha Évike, gyerek létére, csókolózik ezzel a kamaszszal: ez csak valami rosszat és csúnyát takarhat.

Mintha egyszerre mindazt láttam volna, amit az érzékiség szertelenné válása valaha vétkezett. Mintha az asszonyiság nyavalyáinak a legförtelmesebbikét pillantottam volna meg. Mintha az Apokalipszis rémségeiből a legszennyesebb hullám loccsant volna a szemem elé.

Micsoda zavaros gondolatokat korbácsolt fel bennem ez a pillanatnyi látomás, ma már nem tudnám elmondani.

Csak arra emlékszem, hogy Évikére többé nem tudtam ránézni. Ha megbizást kaptam, akármelyik felsőbbségemtől, hogy mondjam meg Évikének ezt vagy azt, határozottan és konokul azt feleltem: »Nem szólok ehhez a kigyóhoz!… Fuj!…« De arra nézve, hogy mivel okolom meg ezt a gyűlölködésemet, állhatatosan megtagadtam minden felvilágosítást.

Inkább meghaltam volna, mint hogy elmondjam, milyen szörnyű titkot tudok Évikéről. Olyan megrázó, -77- hátbavágó, irtózatos, kiábrándító dolog volt nekem, hogy Évike a szomszéd kocsis fiával csókolózott.

Szóval, amikor Agenor elbeszélte Eszmeraldának a rejtelmes esetét, elvégeztem magamban, hogy a Szerelem, nekem, szegénynek, a legcsunyább oldaláról mutatkozott be, mig Agenornak egész isteni pompájában jelent meg, abban a minden szépet felölelő, nagyszerű, káprázatos pompában, amelyet a gyerek esze »föl nem ér, de titkon érző lelke óhajtva sejt«.

– Istenem, milyen szép lehetett ez!… – merengtem el a történeten. – Szerették egymást, tehát meg akartak halni együtt… hiszen ez oly természetes!… Aztán jött a gonosz púpos, a rossz megtestesülése és megakadályozta ezt a boldogságot!… Orvul bújt elő, mint a kigyó… Mért szomorú a vége mindennek, ami szép?!… És mért csak az szép, ami szomorú?!…

Egyre csak Eszmeralda járt az eszemben. Aki olyan fehér, mintha porcellánból volna. És akinek egy kis karminpiros gyűszű van a szája helyén… azon beszél…

– Ha engem szeretett volna!… – ábrándoztam. – Én megkeresném!… Felkutatnám, megostromolnám a tornyot s kiszabadítanám a gonosz púpos hatalmából!… És ha addig nem kereshetném meg, amig iskolába kell járnom, visszajönnék érte, mint Borneó és Szumatra királya!…

Egy kicsit szerelmes is voltam ebbe a karminpiros szájú, fehér Eszmeraldába, akit sohase láttam.

Aztán ujra meg ujra eszembe jutott – amit akkor még nem tudtam volna szavakba foglalni – -78- hogy nekem eddig a Szerelem világából csak olyan dolgot lehetett megpillantanom, ami vagy megdöbbentő volt, vagy nemcsak megdöbbentő, hanem csúnya is… az pedig, amit Agenor látott ebben a világban, milyen más, milyen gyönyörű!…

Ha Agenor előbb is és talán akaratlanul mindig és minduntalan éreztette velem a szellemi felsőbbségét: a megalázottságom most már nagyobb volt, mint valaha. És az irigykedésem is.

De hát mivel állhattam elő, annak feltüntetése végett, hogy én se vagyok utolsó legény, hogy én is megállom a helyemet, legalább azon a területen, ahová a saját külön képességeim utalnak?!

Végre is, ezt az irigyelt lényt én mentettem meg a csúfos megnadrágoltatástól. Az én nemeslelkűségem, lovagi erényem és vakmerőségem tette, hogy annak idején, amikor megtámadták, nem vitték haza lepedőben; én segítettem meg, olyan alaposan, hogy nem téphették le róla a ruhát, sőt megtorolhatta az elszenvedett bántalmat és mindazt, amit kapott, tizszeresen fizethette vissza a Kutyafejű Tatárnak.

– Ez semmi? – kérdezgettem magamtól. Persze, mindjárt meg is feleltem a kérdésemre: – Nem; ez is valami.

És hogy helyrevigasztaljam magam, de Agenor előtt is meg-megvillantassam, hogy nemcsak neki van oka a magával való megelégedésre, egyre gyakrabban célozgattam arra a nagy eseményre, -79- amelyet Agenor mintha már elfelejtett volna. Olyanformán viselkedtem, mint azok az emberek, akik csak nagyon kevés könyvet olvastak s mégis mindig az olvasmányaikat idézgetik: nem volt egyebem, csak ez az egy hőstettem, hát mindig ezt emlegettem.

Mihelyt Agenor valami új jelét adta a tapasztaltságának, a tehetségének vagy a sokoldaluságának, én is újra meg újra előráncigáltam az első, utolsó, egyszeri nagy cselekedetemet:

– Emlékszel, mikor a Kutyafejű Tatár megakatt verni, de én megvédelmeztelek?!…

– Tudod, ez akkor volt, amikor a lóformátus banda neked esett és nagyon szerettek volna megverni, de én lecsaptam közéjük!…

Néha a hajánál fogva rántottam elő az ürügyet, hogy ráakaszthassam a dicsekvésemet:

– Nézd, az a fiú ott a Holdvilágképűhöz hasonlít, akit én felpofoztam és elvertem!… Tudod, akkor, amikor a Kutyafejű Tatár téged letepert a földre és ugyancsak helybenhagyott volna, ha én ott nem vagyok és el nem bánok vele!…

Ha efféle kijelentésekkel legyezgettem a hiúságomat, Agenor mindig olyan arcot vágott, mint akinek a tyúkszemére léptek, de nyikkanni se akar, kiméletességből az ügyetlen iránt. És eleinte – az első tiz-husz alkalommal – semmit se felelt a hetvenkedésemre; ügyesen másra terelte a szót.

Hanem egyszer nem állotta meg és végre mégis csak szóhoz juttatta a begyében már jócskán felgyülemlett boszúságot. -80-

– Tudod, mit mondok? Abból a kis összeröffenésből nem is lett volna verekedés, ha te nem ütöd pofon a Holdvilágképűt!

– Nem lett volna verekedés? – csattantam fel. – Talán még most is arról koldulnál, ha én akkor véletlenül oda nem kerülök vagy nem állok a pártodra! Az a két lókötő úgy elpáholt volna, hogy meglehet, még most is az ispotályban volnál!

Épen csak az kellett nekem, hogy a legilletékesebb személy, hőstettem egyetlen tanuja, ő maga, a lekötelezettem, lekicsinyelje az én nagylelkű erőkifejtésem jelentőségét, sőt még engem hibáztasson s az én önzetlen beavatkozásomnak a rovására irja, ha ő akkor egy pár ökölcsapást kapott!

Nagy tűzzel kezdtem magyarázgatni neki, hogy keménykalapja okozta a bajt és hogy ma már ott szerepelhetne a Szentek Életé-ben, a katholikus hit vértanui között, ha a gondviselése engem nem vezet épen arra és ha az isteni szerencséje cselekvésre nem indítja az én lelkes és minden harcra kész jóindulatomat.

– Tudod, mit? Hát én is mondok neked valamit! – Heveskedtem és akkor már szentül hittem, amit elszavaltam. – Még pedig azt mondom neked, hogy most sem hordhatnád békében ezt a keménykalapot, ha nem látnák, hogy sokat vagyok veled. De most már nem mernek megtámadni, mert tudják, hogy a barátom vagy és engem ismernek, az öklömről!

A szemembe nézett és annak az embernek a hangján, aki elfojtja a boszúságát, mert mindenáron mérsékelni akarja magát, így szólt: -81-

– Úgy?! Hát te azt hiszed, hogy én holmi pipogya fráter vagyok?! Hogy én félénk vagyok?!… Úgy?!… Hát erre mondhatnék neked valamit! De nem mondok semmit… inkább csak hidd, hogy félénk vagyok! Mert: ne szólj szám, nem fáj fejem!

Ez a pár szó nagyon kiváncsivá tett. Unszolni kezdtem, hogy ne hallgassa el, ami az imént kikivánkozott belőle. Hiszen nekem csak elmondhatja?!… a legjobb barátjának!…

Jobbkezének mutatóujját a szájára tette, elkapta onnan és tagadóan integetett vele. Aztán megint a szemembe nézett, jelentőségesen pislantott, majd kimeresztve a szemét, megint csak azt mondta:

És hiába könyörögtem neki, kijelentette, hogy ezt az egyet még nekem se fogja elmondani, mert ez főbenjáró dolog. Aztán másról kezdett beszélni, és mikor látta, hogy nem akarok csak úgy egykönnyen lemondani a kiváncsiságom kielégüléséről, hanem egyre nógatom: egyszerüen nem felelt a kérdéseimre.

Mindez »próba közben« történt a padlásunkon. Már előbb arra kezdett tanítani, hogy az Angolosan címü bohózatban hogyan kell játszani az angolt. Nem akartam, hogy folytassuk a játékot, amíg el nem árulja, hogy a rejtelmes szavaival mit villantatott meg előttem és mit akar mégis eltitkolni: újra sürgettem a felvilágosítást, de leintett és elkezdett komédiázni.

Átláttam, hogy semmiféle kunyorálással nem csiklandozhatom ki belőle, amit az előbb elharapott, és – lemondva arról, hogy valaha hozzájuthatok -82- titokzatos szavainak izgatottan várt magyarázatához – én is belemelegedtem a játékba.

Már-már kezdtem elfelejteni a dolgot, és talán végképen elfelejtettem volna, de egyszerre csak beleszőtte az angol szavaiba azt, amivel már vagy háromszor utasította el a kérésemet:

Ez ujra felsarkantyuzta a kiváncsiságomat. Elhatároztam, hogy nem nyugszom addig, mig ki nem csikarom belőle a titkot.

Hazakisértem és az egész úton nyakgattam, hogy mondja meg nekem, mi jutott eszébe. Hivatkoztam rá, hogy barátok közt nincs titoknak helye. Hogy amit nekem mond el, az el van temetve, mert hiszen esküvel fogadtuk meg egymásnak, rettenetes esküvel, hogy egymás titkait soha senkinek se fogjuk elárulni.

Még egy darabig faggattam, aztán belefáradva a hosszadalmas és hiábavaló szópazarlásba, így fakadtam ki:

– Tudod, mért nem akarod megmondani? Mert nincs mit! És csak kiváncsivá akartál tenni!

Mintha Boldényi bácsit hallottam volna… amikor, mint Morsauf gróf azt mondja Morsauf grófnénak A völgy liliomá-ban:

– Azt! – feleltem, abban a reményben, hogy ezzel a váddal mégis csak kiugrathatom a nyulat a bokorból. -83-

– Pedig én ármányra és cselszövésre nem vagyok képes – szólt Agenor. – És hogy barátodról ne tételezz fel ilyesmit, hát jól van, elmondom! Végre is te, aki két borzalmas esküvel fogadtad meg, hogy semmiféle titkomat soha senkinek se fogod elárulni, nagyon jól tudod, hogy főbenjáró titkot elárulni annyi mint: kimulni a vérpadon!… Hát legyen!… De nem!… Mégsem mondom meg!… Ne szólj szám, nem fáj fejem!…

Mig ezt elmondta, meglehetősen ellentétes érzéseim voltak. Először örültem, hogy: no, végre megtudom, mi az, amit el akart hallgatni!… Aztán, a borzalmas eskü, de kivált a vérpad említésére, egy kicsit megijedtem a titoktól és azt kezdtem kivánni, hogy: bár inkább ne mondaná el!… Végül, mikor ez a kivánságom teljesült, megint a kiváncsiságom kerekedett felül, s már magam se tudtam, mit óhajtsak.

Néhány percig szótlanul haladtunk egymás mellett. Már nagyon közel voltunk a Csapó-utcai házhoz.

Egyszerre Agenor megállott s amint én is megállapodtam, megint a szemembe nézett, aztán így szólalt meg:

Egész testében kiegyenesedett, szép lassan magasra emelte a fejét s nagyon furcsán nézett rám.

Tisztán emlékszem: ekkor vettem észre először, hogy a nyaka milyen feltünően hosszu.

Az volt a nyelvemen, hogy: nem, azért nem tartom őt félénknek… de – most már magam se tudom, azért-e, mert Agenor különös viselkedése -84- nagy zavarba ejtett, vagy azért, mert talán a kiváncsiságom ösztökélt arra, hogy hallgassak – nem mondtam ki ezt a pár szót.

Ekkor Agenor körültekintgetett és mikor meggyőződött róla, hogy a közelben nincs senki, aki meghallhatná a szavait, megfogta a kezemet, ismét a szemembe nézett és halkan azt mondta:

Ez a váratlan közlés és az egész jelenet, amennyire meglepett, olyan megriasztó hatással volt rám. De másnapig abban reménykedtem, hogy Agenor majd nevetve jelentkezik és egy kis ingerkedés után megvallja, hogy csak rám akart ijeszteni.

Vasárnap következett; nem kellett iskolába mennem. És mert a nyugtalanság annyira gyötört, hogy nem tudtam megvárni a kora délutánt, amikor Agenor mindennap eljött hozzám: tiz óra tájban megindultam fölkeresésére és beállítottam a Csapó-utcai házba.

Csak az öregasszonyt találtam otthon, akitől megtudtam, hogy Agenor próbán van.

Öt perc multán már a szinház kertjében voltam s itt sétálgattam egy kis körben le s fel, folyton szemmel tartva a szinészek kapuját, majdnem -85- délig, amikor végre Agenor alakja is megjelent a kis kapu körül ácsorgó művészek csoportjában.

Nem kerülte ki a figyelmemet, hogy nevetve rohant ki a szinházból, egy másik fiúval. És vidámságának láttán nagy kő esett le a szivemről.

Egyenesen feléje tartottam. Már messziről észrevett s az arca egyszerre elkomorodott. De mindjárt hozzám sietett és már néhány lépésnyi távolságból üdvözölt, a szokott módon:

– Úgy-e – szóltam halkan, amikor olyan közel jött hozzám, hogy kezet foghattunk – Tegnap… estefelé… csak tréfáltál?

– Mért? Mert az előbb nevettem? – felelt. – Hiszen csak nem árulhatom el magam azzal, hogy nem tudom milyen pofákat vágjak?! Vagy azt akarod, hogy a bitófára jussak?

– Majd ebéd után mindent elbeszélek – szólt, igen nyugodtan. – Most csak eredj haza és ne áruld el az ijedt nézéseddel, hogy tudod a titkomat. Ami megtörtént, az megtörtént. Ne felejtsd el, hogy nemcsak barátom vagy, hanem egy titkos bandának az alvezére is! Három órakor nálad leszek. Addig is, légy néma, mint a sir!

Egy falatot se tudtam enni s egyre az órát lestem. Végre, valami kevéssel három óra előtt, Agenor benyitott a szobámba, ahol mozdulatlanul -86- ültem egy széken, csak úgy rábámulva az ölemben lévő iskolai könyvre.

Alig ismertem rá. A haja kúszált volt; erre-arra lógatta a fejét; és miközben beszélt (vagy inkább suttogott), minduntalan egy-egy mély sóhajtás szakadt fel a melléböl.

– Hol beszéljünk? – kérdezte. – Találj ki valami olyan helyet, ahol senki se hallgathat ki bennünket! Azt gondoltam, hogy kihivlak a nagyerdőbe. De ott a bokrok közt kémek rejtőzhetnek. A legtanácsosabb az volna, ha egy sirboltban beszélnénk… Nem mehetünk le legalább a pincébe?

Már jobban szerettem volna, ha nem kell meghallgatnom a titkát. De a kiváncsiság is emésztett; és szégyeltem megvallani neki, hogy félek a bizalmasságától.

– A pince be van zárva – feleltem, kissé remegő hangon. – De… menjünk fel a padlásra, mint máskor!… Ez nem tünik fel… és odafenn, hidd el, nem hallgathat ki bennünket senki!…

– Hát úgyis jól van!… – szólt, nála szokatlan engedékenységgel, sőt a példátlanságában szinte elrémítő megadással.

Aztán, mintha azzal se törődött volna többé, hogy valaki kihallgathat bennünket, már akkor elkezdett beszélni, amikor a padlásnak csak a lépcsőjén voltunk:

– Hát, ha mindenáron meg akartad tudni a titkomat, legyen kivánságod szerint. Talán nekem is jobb, hogy elmondhatom valakinek; mert borzasztó volt ezt magamban hordani. De ne felejtsd -87- el, hogy amit most elmondok neked, azt rajtam kivül mostanáig senki se tudta. Még meggyónni se mertem… te leszel az első és egyetlen élő lény, aki ezt megtudod!…

– Én most már nem kivánom, hogy megtudhassam!… Amikor kértelek, hogy mondd el, mire gondoltál: nem sejtettem, hogy ilyesmiről van szó!… – hebegtem.

– Most már, hogy tudod, mi történt, azt is meg kell tudnod: miképen történt… máskülönben azt kellene gondolnod, hogy nem vagyok méltó barátságodra… és ezt nem akarom…

Ujra lélekzettem. Hát talán még se gyilkosságról lesz szó, csak valami szörnyű szerencsétlenségről!…

– Miért is ne mondanám el?!… – folytatta Agenor. – Megesküdtél, hogy barátod titkát soha senkinek se fogod elárulni… de letetted a néma cimborák esküjét is és jól tudod, hogy még vigyázatlanságból se szabad kiszalasztanod a szájadon olyan szót, amelyik nyomra vezethetné a fogdmegeket!…

Ezt a pár szót már alig tudtam kinyögni. Annyira remegtem, hogy minduntalan összeverődött a fogam.

– Nem is volna értelme, hogy elfecsegd – szólt Agenor. – Rólad, mint barátomról és mint néma cimboráról nem tehetem fel, hogy esküd ellenére rögtön szaladnál a birósághoz… ha pedig később beszélnéd el, te is, mint bűnpalástoló, oda kerülnél, ahová én: a vérpadra!… -88-

– Hát hallgass ide!… – Tudnod kell – kezdte meg elbeszélését Agenor, leülve arra a szalmaszékre, melyet egy nappal előbb az Angolosan díszletének vittünk fel a padlásra – hogy nekem volt egy nővérem, akit nagyon szerettem… úgy hivták, hogy: Hedvig… Hedvig olyan szép volt, mint a csillagok és sokan nem is hitték, hogy él, hanem azt gondolták, hogy: az oltárkép leszállott a helyéről, végig sétál a városon és estére visszamegy a templomba… De azért mégis találkoztak elvetemedett emberek, akik az utcán utána mentek, hogy erényét sárba tiporhassák. Én ezt észrevettem és mert közöttünk nem volt titok, megmondtam Hedvignek: »Kedves nővérem, jól vigyázz női becsületedre!… Tudod, hogy egy nőnek ez a legszebb éke!… És figyelmeztetlek, hogy vannak nyomorultak, akik erényedre leselkednek és utánad mennek az utcán!«… Hedvig, aki szintén nagyon szeretett engem, erre azt felelte: »Köszönöm, édes fivérem, hogy erről felvilágosítottál! Én magam is észrevettem, hogy vannak olyan galád férfiak, akik az utcán lesbe állottak, hogy erényemet sárba tiporhassák. Remélem, gonosz merényletük nem fog célt érni. De téged is fölkérlek, hogy légy segítségemre női becsületemnek megőrzésében. Amint tudod, szegény jó atyánkat nem kérhetem erre, mert ő, elfoglaltsága következtében nappal csak keveset van itthon és nem ügyelhet arra, hogy senki be ne lopózhassék a házba, ha délután álomba szenderülök. Kivált ilyenkor őrködjél, kedves fivérem, különös gonddal és rendkivül éberen!… -89-

Mert, amig az álom el nem nyom, magam is nagyon fogok vigyázni és senkit se engedek közel a női becsületemhez… hiszen, ha valaki megfosztana női becsületemtől, én azt nem tudnám túlélni!«… Így szólt hozzám Hedvig, az én imádott nővérem, aki, mint láthatod, nem csak szép volt, hanem jó is, mint az angyalok!

(Női becsület!… Milyen izgató két szó!… És ha lesújtottabb voltam annál, akit taglóval ütöttek le, mikor Agenor hozzáfogott az elbeszéléséhez: ez a két szó mégis fölkeltette az érdeklődésemet és azonnal felvert kétségbeeséssel teljes érzéketlenségemből.

Női becsület!… A sok homályos és megérthetetlen dolog közül, amely iskolába és szinházba járásom óta a fejemet ostromolta, ez volt a legérdekesebb és a legtitokzatosabb. Tulajdonképen mi is hát az a női becsület?! Ezen már gyakran törtem a fejemet… hiába. De most sem akartam és nem is mertem megkérdezni. Szégyeltem, hogy ennyire tudatlan vagyok. És megzavarhatom-e Agenort az együgyüség kérdéseivel, amikor egy rémes titokról lebbenti le előttem a leplet.

Hát nem szólaltam meg. És Agenor, miután egy kis szünetet tartott, mintha az elnyelt kérdésemet várta volna, így folytatta:

– Én teljesítettem is, amire kedves nővérem fölkért és olyankor, ha délután aludt, őrt állottam. Aztán, mikor gyanus alak közeledett, megfújtam egy kis sipot; erre nővérem fölébredt, talpra ugrott és az aljas cselszövők hanyatt-homlok visszarohantak denevér-odvaikba. Egyszer azonban mégis megtörtént az a szerencsétlenség, hogy kijátszották -90- éberségemet. Volt Temesvárott egy Satopper Főbusz nevü kapitány, aki fogadott a többi tiszttel, hogy nővérem becsületét hatalmába keríti. Ez a bizonyos Satopper Főbusz altatót kevert italomba, hogy észrevétlenül lopózhassék be nővéremhez, midőn ez délután alszik. Én, amikor megizleltem az italt, rögtön megundorodtam tőle és elhajítottam a poharat; így nem merülhettem mély álomba, de egy percre attól a kortytól is elaludtam. Csakis egyetlen-egy percre; de ez is elég volt rá, hogy a szerencsétlenség megtörténjék. Mert Satopper Főbusz, mikor leshelyéről észrevette, hogy elszenderülök, azonnal beosont alvó nővéremhez, egy szempillantás alatt elrabolta nővérem becsületét, lelopta lábáról az egyik kis papucsot, hogy a tisztek előtt eldicsekedhessék gaz cselekedetével, aztán még abban a percben, amikor belopózott, kiugrott a nyitott ablakon és elmenekült. Én már akkor magamhoz tértem elbódulásomból és roszszat sejtve, berohantam nővérem szobájába; amikor a küszöbre értem, még láthattam, hogy Satopper Főbusz az, aki az ablakon kiugrik. Ekkor szegény nővérem is felébredt és hiányzó papucsáról mindjárt észrevette, hogy megfosztották női becsületétől. »Jaj, jaj! – kiáltozta – elrabolták női becsületemet!… Édes fivérem, mért nem vigyáztál jobban?!… Nővérednek nincs többé női becsülete!«…

– Persze! – felelt Agenor. – Úgy beszélsz, mint aki még sohase volt szinházban. Hiszen -91- tegnap este is hallhattad: »A női becsület olyan érzékeny, hogy elég egy lehellet és már vége!…«

– De hát hogyan rabolják el egy nőnek a becsületét? – firtattam tovább a részleteket.

– Még azt se tudod?!… Hát a férfi átöleli a nőt, rálehel a nőnek a szájára és ettől a lehellettől a női becsület azonnal elfonnyad – magyarázta meg a dolgot Agenor, kissé hézagosan.

Ez a felvilágosítás ugyan nem elégített ki, de lemondtam arról, hogy ennél legalább valamivel többet kivánjak, mert attól tartottam, hogy Agenor még jobban lehurrog. És Agenor, azt olvasva le az arcomról, hogy most már mindent tisztán értek, folytatta az elbeszélését:

– Szegény nővérem csakugyan nem tudta túlélni a női becsületének elveszítését. Hiába vigasztaltam, egyre hervadt-sorvadt és nem telt bele sok idő, elköltözött a temetőbe. Én pedig megfogadtam, hogy becsületének elrablóján rettenetes boszút állok, mihelyt erre alkalom nyilik. Párbajban nem ölhetem meg, gondoltam, de nemcsak párbajban halnak meg az emberek; várjuk ki a jó alkalmat és majd meglátjuk. A jó alkalomra pedig nem kellett sokáig várakoznom… Mondd, voltál te már Temesvárott?

– Kár, mert akkor tudnád, hogy Temesvár mellett van egy nagy tó; úgy hivják, hogy: »A hallottak tava.« Hát egyszer ennek a tónak a partján sétálgattam, amikor egyszerre csak azt látom, hogy Satopper Főbusz, nővérem becsületének elrablója, -92- ott ül a tóparton, egy padon és alszik. Hihetek-e szememnek? – gondoltam – ez az ember senki más, mint Satopper Főbusz kapitány, akit a legjobban gyülölök a világon! Láttam, hogy a pad nagyon közel van a víz széléhez és tudtam, hogy a tó ott a legmélyebb. Nini! – mondtam magamban – ha most valaki jó nagyot tudna lökni ezen a padon, akkor bizony könnyen megtörténhetnék, hogy Satopper Főbusz kapitány, nővérem becsületének elrablója és szeretett testvérem gyilkosa, soha sem ébredne fel délutáni álmából. De hát nem próbálhatnám-e meg ezt én is?!… hátha bennem is van annyi erő, amennyi ehhez kell?!… A legrosszabb esetben elszaladok… vagy ha elcsip, azt mondom, hogy: nem akartam a tóba belegurítani, csak nagyot akartam lökni rajta, hogy a padról leessék a földre és jól megüsse magát. Körülnéztem; jó messzire elláthattam, de sehol semmiféle élő lény, még egy kutya se. Igen meleg volt, amikor az emberek szeretnek elbújni az árnyékba, a tópartra pedig odatűzött a nap. Satopper is alighanem a meleg elől menekült a padra, egy szomorúfűz árnyékába és a melegtől aludt el a padon. Mikor aztán megbizonyosodtam a felől, hogy senki se láthatja, mit csinálok, azt gondoltam, hogy ilyen nagyszerű alkalom talán soha többet nem fog kinálkozni az egész életben és hogy: jó lesz sietni!… mert nemsokára már jöhet ám valaki!… Hát siettem. Igen messziről, igen sebes iramban nekirohantam a pad hátuljának, összeszedtem minden erőmet és iszonyuat löktem rajta… akkora lökés volt az, amekkora csak kitelhetett tőlem. Olyan szerencsém volt, hogy a pad nem esett a vízbe, -93- csak az ember… A padot hirtelen visszaállítottam a helyére és elszaladtam… azért is, mert nem akartam a fuldoklását látni… de azért is, hogy ha nem fúl bele a tóba és a vízből észreveszi, hogyan került oda, ne láthassa az arcomat és később ne ismerhessen rám, hanem csak annyit tudjon meg, hogy egy fiú lökte a vízbe és ez elszaladt… Olyan gyorsan futottam, ahogyan a lábam csak vitt… egészen addig, mig az első embert meg nem láttam. Ettől fogva lassan mentem, de amikor az ember mellett elhaladtam, elfordítottam az arcomat, hogy ez ne tudja meg, milyen volt a képe annak a fiúnak, aki a tópart felől jött. Aztán beértem a városba és úgy ballagtam, mintha sejtelmem se volna semmiről. Másnap hallottam, hogy Satopper belefúlt a tóba. Sokan azt hitték, hogy öngyilkos lett. Mások azt mondták, hogy részeg volt és beleesett a vízbe. Az, hogy talán megölték, senkinek se jutott eszébe. Hát így történt!

– Mindegy, már nem lehet változtatni rajta – mondta Agenor. – Hát nem kell rágondolni. Igaz, néha azért mégis eszembe jut… olyankor, ha valaki ingerel… és ha eszembe jut, este sokáig nem tudok elaludni. Máskor meg azt mondom magamban: úgy kell nővérem gyilkosának!… De mégse szeretek erre gondolni. És megtörténik, hogy hónapokig nem jut eszembe. Neked se mondtam volna el, bár legjobb barátom vagy… de, mert azt hitted, hogy én félénk vagyok, hát akartam, hogy tudd!… No, hiszed-e még, hogy félénk vagyok?!… -94-

– De nem bánom, hogy elmondtam; ez egy kicsit megkönnyebbített – beszélt tovább Agenor, sokkal kevésbé borusan, mint előbb. – Most már, hogy ketten tudjuk: mintha valami tehernek a felét levetted volna a vállamról. Csak aztán vigyázz, hogy még álmodban se áruld el a titkomat! Ezt egyébként neked, mint néma cimborának, nem kell külön is a figyelmedbe ajánlanom; hiszen tudod, hogy magadat is bajba döntenéd! Mindig jussanak eszedbe saját szavaid, hogy titkaim nálad el vannak temetve. Még akkor se beszéljünk erről többet, a mikor magunkban vagyunk. Ne felejtsd el, hogy a kémek kihallgathatnak. Hogy a falnak is van füle. Hogy titkos társaságunknak első törvénye: »Légy néma, mint a sir!« Elmondtam… tudod… felejtsük el… most már folytassuk a munkánkat. Kezdjük meg a próbát azonnal… tanulni kell, mindig tanulni, ha az ember valamire akarja vinni… aki nem tanul szakadatlanul, abból soha se lesz semmi.

Hirtelen szökelléssel fölpenderedett a padlásnak arra a kis magaslatára, amelyet szinpadnak neveztünk ki, s már az angol grimaszával fordulva felém, elkezdte a próbát:

VI.

Ezen az éjszakán tudtam meg, micsoda gyötrelmet áll ki az ember, ha hiába hunyja be a szemét, hiába akarja kiverni a fejéből, ami izgatja és hiába erőszakolja, hogy csak nyugalmas és közönbös dolgokra gondoljon, mégse tud elaludni órákig.

Már világos volt, amikor elszunnyadtam. De alig szenderedtem el, máris fel kellett ébrednem. Álmomban láttam, amit Agenor nem látott, azt a jelenetet, amikor Satopper Főbusz kapitány ki akart evickélni a mély vízből, de hiába próbált partra úszni és hiába kapkodott levegő után; láttam, hogy a szerencsétlen hogyan fuldoklik és hogyan merül el; láttam, amint elsülyedése után a víz szinén nem maradt egyéb, csak egy pár buborék. Ez az álomkép felriasztott és újra éberré tett, már nem tudom milyen hosszu időre.

Utóbb az álomtalan hánykolódástól kifáradtan, megtörten, elzsibbadtan megint elaludtam. De a pihenést ekkor sem találhattam meg. Most már azt álmodtam, hogy Agenorral a vérpadon állunk… Agenor karját a vállamon pihenteti és torkaszakadtából énekli: »Vidáman menjünk a halálba!… vidáman ifjak!… holtig vidáman!«… Dacból én is énekelni szeretnék, de egyetlenegy hang sem jön ki a torkomból… a fogam vacog… és a szememet nem tudom levenni a kámzsával beburkolt fejű, vörösruhás hóhérról, aki roppant bárdját már türelmetlenül emelgeti és akinek a kámzsa két hasadékából kivillanó sötét pillantása folytonosan engem méreget… -96-

Felrettenve, akkorát fordultam, hogy majd kiestem az ágyból és az ágyam szélén jól megütöttem magam.

Aztán később már nem tudtam elaludni. Meglehetősen összetörten keltem fel és egész nap olyan voltam, mint a váltott. Kérdezgettek, mi bajom? Már a kérdésre is megrezzentem és csak annyit feleltem, hogy: tegnap sokat ettem, rosszat álmodtam s a gyomrom nincsen rendben.

Ezek az álomképek meg a hasonlók más éjszakákon is meg-megjelentünk előttem; olyan rendesen kezdtek látogatni, mint valami elátkozott kastélyt a törzs-kisértetek.

De nem csupán az éjszakáim romlottak el. Nappal is, még sokáig, jóformán csak ezekre a rémképekre gondoltam. Semmi sem tudott hosszasabban foglalkoztatni, csak a tóparti gyilkosság borzalma meg az a szörnyű »vagy-vagy«, hogy:

– Ha nem is szándékosan fedem fel a nagy titkot, csak álmomban árulom el magam: esküszegő vagyok, barátom Judása, poltron, hitvány följelentő, egy sorba való a kémmel és a latorral. Ha pedig hallgatok, »mint a sir«: bűnpalástoló, aki ezért a törvényellenességért nagyon könnyen a vérpadra juthatok.

Egy kis elégedettség nélkül ma se gondolhatok arra, hogy tizenkettedfél esztendős koromban, amikor az emberben még rendesen erősebb az önzés, mint a jellemesség, egy pillanatig se jutott eszembe: milyen könnyű volna megszabadulni a felelősségtől és minden nagyobb veszedelemtől, ha elmondanám valakinek, aki minden bajtól meg tudna védelmezni, hogy mi bánt és mi aggaszt!… -97- hiszen ezért még nem kellett volna »mindjárt a birósághoz szaladni« – ahogy Agenor mondta – és följelentővé aljasodni, aminél csunyábbat nem tudtam elképzelni.

Pedig nem kételkedtem abban, hogy a titoktartásom bűnpalástolóvá tesz, tehát a törvény ellen vétővé, akire ezért az elképzelhető legnagyobb büntetés várhat: a halálos büntetés. De – bár a görög bölcsek még nem tanítottak meg rá – éreztem, hogy: az isteni, az erkölcsi törvény fölötte áll minden emberi törvénynek.

Igaz, az erkölcsömben erősen támogatott az a reménység, hogy Satopper Főbusz kapitány meggyilkoltatása – amit senki se látott, senki se gyanít s a gyilkoson kivül csak én tudok – soha se tudódik ki, hanem kettőnk titka marad örökre.

De hátha mégis kitudódik?!… Hátha, a nélkül, hogy Agenor ezt sejtené, valaki, látatlanul, szemtanuja volt a bűntettnek?!…

Leszámoltam ezzel az eshetőséggel. És elszántam magamat rá, hogy: akkor hát ki fogok mulni a vérpadon!… Alighanem fogvacogva s a félelemtől félig ájultan fogok kimulni… de, ha így kell elkövetkeznie, ha a legrosszabb eset leselkedik ránk, inkább haljak meg, mint hogy eláruljam a barátomat, aki úgy bizott bennem, hogy meggyónta nekem még a halálos bűnét is!… inkább szenvedjek akármeddig, inkább pusztuljak el fiatalon, inkább dőljön össze a világ, de amit nem szabad elmondanom senkinek, aminek a titkát megőrzés végett bizták rám: azt nem mondom el senkinek, soha!…

Hosszantartó szorongásomban egyszer-egyszer az a kételkedés vagy inkább áhitozás biztatott, -98- hogy: hátha Agenor csak felültetett?!… hátha csak rám akart ijeszteni, hogy megbüntessen a hencegésemért?!…

Valami nagyon nem mertem reménykedni ebben. Hiszen, ha Agenor csak annyit mond el, hogy megölte a kapitányt, vagy azt mondja, hogy véletlenül, pajkosságból, vásottságból, gonoszságból, vagy hirtelen felindulásból és azért ölte meg, hogy megtoroljon valami bántalmat, egy pofont vagy mit!… akkor, igenis, erősebben kételkedtem volna és tartósabban, nemcsak egy-egy pillanatig. De Agenor azt mondta, hogy azért ölte meg Satoppert, mert nővérét, az ő egyetlen, imádott nővérét a kapitány megfosztotta női becsületétől… és nővére ebbe belehalt… becsületének elvesztését nem tudta túlélni. Az ilyen gyilkosságot már meg lehet érteni… És elmondhatja-e valaki, hogy nővérének erényét sárba tiporták, ha ez nem igaz?!…

Boldoggá tett volna, ha megtudom, hogy Agenor mégis csak bolonddá tartott. Nem nehezteltem volna rá; a nyakába borultam volna örömömben. És a legelső napokban megpróbáltam mindenfélét kérdezgetni tőle a sok részletében homályos esetről; mert egy darabig még volt valami halvány reményem, hogy hátha mégis kicsalhatom tőle a hőn várt vallomást.

De valahányszor kérdezősködni kezdtem, akár a nővéréről, akár Satopper Főbuszról, akár a »Halottak tavá«-ról, melynek semmi nyomát se találtam Magyarország földrajzában: Agenor mindannyiszor leintett. Ilyenkor elkomorodott, mutatóujját a szájához emelte, hogy mindjárt szemléltesse is a hallgatás szükségét és azt mondta: -99-

– Csitt!… Erről még beszélni se szabad!… Jegyezd meg magadnak, hogy a falnak is van füle!… és hogy kémek leshetnek ránk!…

S a második vagy harmadik ilyen figyelmeztetése után, többé soha egy szót se váltottunk, se Satopper Főbuszról, se a tóparti gyilkosságról.

Mikor már hetek multak el azóta a szomoruan emlékezetes nap óta, amelyiken Agenor majdnem nyavalyássá rémített a tóparti gyilkosság elbeszélésével, egy kicsit megvigasztalt annak látása, hogy Agenor csak olyan nyugodt és vidám, mint régebben. Épen annyit nevetgélt, ugrándozott, mókázott, tervezgetett, ácsolt, festett meg »próbált«, mint azelőtt; és ha a sok kisértet, csontváz, sírbolt, csapóajtó, titkos folyosó meg mindenféle rejtelem ezután se maradt el a társalgásából, meglátszott rajta, hogy a kis szinházai meg az uj szerepei sokkal inkább foglalkoztatják, mint az, ami engem még egyre szörnyen izgatott. Mintha a »teher«-nek nemcsak a »felé«-t, hanem az egész terhet levettem volna a válláról.

De megnyugtatni ez se nyugtatott meg. Neki már nem olyan nagy ujság ez a történet, mint nekem, – gondoltam, – több ideje volt hozzá, hogy egy kicsit összeszedje magát. Aztán meg vidámságot kell tettetnie, hogy senki se gyaníthassa, mi bántja a lelkiismeretét. Szinész is; már belegyakorolta magát abba, hogy az ember akkor is komédiázzék, amikor inkább sirni szeretne. És mit tudom én, milyenek az éjszakái?! Mennyit hánykolódik az ágyában álmatlanul?!… vagy: ha roszszat álmodik, milyen keservesen nyöszörög álmában?!… hogyan zörög a foga a reszketéstől?!… -100- és a többi!… Hiszen ő maga is mondta, hogy olyankor, amikor ez eszébe jut, nem tud aludni!…

Engem pedig csak épen most kólintott fejbe az a váratlan csapás, hogy ilyen rémes titkot kellett megtudnom… ilyen rövid időn még lehetetlen volt hozzászoknom ehhez a szörnyűséghez és beletörődnöm abba a gondolatba, hogy az a fiú, akivel naponta órákig vagyok együtt, embert ölt!… és így nem csoda, ha én még nála is legsújtottabb vagyok. De azért, ha nem is vehetek észre rajta semmi különöst és ha maga a tettes már jobban tud is uralkodni az arcán, mint az, aki csak a bizalmasa: a lelkében ő is csak olyan beteg, mint én, sőt ő bizonyosan még sokkal betegebb nálam!… Ha nem is beszélünk többé erről a borzasztó esetről, mert nem lehet eléggé vigyázni: az ő gondolatai mögött is mindig ott rejtőzik Satopper Főbusz kapitány sötét árnyéka… mihelyt magában marad, ő is, mint én, mindig, folytonosan csak erre gondol…

Nem tudtam elhatározni magamban, mi bánt jobban: az a gondolat-e, hogy a legjobb barátom, aki most már az iskolában is mellettem ül és akivel minden emberi lény közül a legtöbbet vagyok együtt, valaha, egy rettenetes órában, meggyilkolta a halálos ellenségét?!… vagy az az aggodalom, hogy ezért a szörnyűségért, ha véletlenül mégis kitudódik, mind a ketten a tömlöcbe, sőt a vérpadra kerülhetünk, nem csak ő, a tettes, hanem én is, a bűnpalástoló?…

Csak azt tudtam, hogy Satopper Főbusz kisértetétől nem vagyok képes megszabadulni… hogy ez a kisértet ráfekszik minden igyekezetemre és megrontja minden örömömet. -101-

Ép, egészséges fiú voltam s ha az aggodalom néha lázassá tett is, nem betegedtem bele abba, hogy folytonosan csak az iszonyodás és a rettegés foglalkoztatott. De ezekben a hónapokban az alvajáróhoz hasonlítottam: a lelkem egészen másutt járt, nem ott, ahol voltam; ezekben a hónapokban kevésbé éltem, mint amennyire szenvedtem.

Vagy egy negyedévvel azután, hogy Agenor elmondta a tóparti gyilkosság történetét, váratlanul nagy fordulat állott be az életemben. A szüleim, akik négyéves korom óta falun éltek, felköltöztek Pestre. Nem lett volna értelme, hogy ezentúl is Debrecenben járjak iskolába s továbbra is terhére legyek a nagymamámnak. Hát magukkal vittek.

Ebben az időben már, vagy két hét óta, kevesebbet voltam Agenorral, mint régebben, amikor csak az ebéd meg az estharangszó választott el bennünket egymástól. Agenor tudniillik, a legutóbbi időben, nagyon összebarátkozott azzal a fiúval, akivel nevetve rohant ki a próbáról, amikor én olyan feldult lélekkel vártam rá. Ez is szinészgyerek volt és Agenor azt kivánta, hogy esküdtessük fel néma cimborának és vegyük be a »Kis Szinház« tagjai közé. De nekem nem tetszett ez a fiú és nem akartam elhivni hozzánk. Ettől fogva Agenor nem jelent meg nálunk minden délután, csak minden harmadik-negyedik napon és egyre többet kóborolt az új barátjával a füvészkertben vagy a nagyerdőben, ahová én nem mentem velök. Szivesebben maradtam otthon, egyedül; és amig ők futkároztak, én órákig egy helyben üldögéltem; -102- a térdemen könyvet tartottam, de nem tudtam olvasni; és ha senki se ügyelt rám, bambán bámultam a levegőbe, ahol rémeket láttam.

Búcsúzkodni, vasárnap délelőtt mentem el Agenorhoz, amikor tudtam, hogy otthon találom, még pedig anélkül, hogy az új barátját is látnom kellene.

Csakugyan otthon volt s épen »az utolsó simításokat« végezte el a legujabb kis szinházán. Ott díszlett, a szoba közepén álló nagy, kerek asztalon meg egy pár szalmaszéken a többi kartonpapirból készített kis szinház is. Megolvastam: már tizenegy kis szinháza volt.

Ekkor jutott eszembe először, hogy: ugyan minek neki ez a sok kis szinház?! Hiszen egyik olyan, mint a másik!… még a díszleteik is majdnem egészen egyformák!…

– Hja!… – felelt, felsőbbséges mosolylyal – gyakorolni kell, ha az ember valamire akarja vinni!… Aki nem gyakorol sokat, abból sohase lesz semmi!…

– Dehogy nem! – feleltem. – A nagy vakációt ezentúl is mindig Debrecenben fogom tölteni. És ha lehet, karácsonykor meg husvétkor is lejövünk a nagymamámhoz. De már a nagy vakáció sincs nagyon messze… Így nemsokára megint itt leszek.

– Akkor hát jól van – felelt. – És addig is irhatunk egymásnak. Majd kitalálok egy titkos -103- írást, az ábécét megküldöm neked és ezen levelezünk. Így senki se fogja tudni, mit írunk egymásnak.

Azt hittem, szóba hozza nagy titkunkat: a tóparti gyilkosságot. Én – kivált most, amikor a titkával elmegyek messzire! – nem mertem beszélni erről.

– Aztán, ha akarod, ma délután még játszhatunk szinházat. Akarod? – kérdezte.

– Nagyon jó lesz – feleltem. – Most legalább a testvéreim is megláthatják, milyen ügyes szinésznek képeztél ki.

Mikor a vonat megindult velünk s kisírtam magamat azon, hogy meg kellett válni a nagymamától és hogy Debrecenben a nagyuraságot, a szabad mozgást meg az elkényeztetettséget hagyom ott, szegényes kárpótlásul azzal kezdtem biztatni magam, hogy: de, viszont, a rossz álmomtól is meg fogok szabadulni, mihelyt az új világba érek.

Az új világban úgy rémlett, mintha egy holttest elől szöktem volna meg, de a holttest feltápászkodott és kisértetlépteivel utánam jött volna.

Ujságot kezdtem olvasni, de az ujságban csak azt kerestem, hogy nem fogták-e el Agenort a csendőrök?

Ha az előszobánk csengője élesebben szólalt meg, összerezzentem. Néha az egész testem remegett, -104- mialatt kipislogtam, vajjon nem látom-e a folyosón a csendőrök kakastollát?… vajjon nem azért csengetnek-e, hogy engem, a bűnpalástolót, »a törvény nevében« letartóztassanak és vasra verjenek?

Nem küldte el a titkos írást és ennek az ábécéjét; nem írt még annyit sem, hogy üdvözöl.

Agenort már nem találtam ott. Megtudtam, hogy Lóránt visszaszerződött Temesvárra és Agenort magával vitte.

De ha Agenort nem is találhattam meg Debrecenben, megtaláltam ott, amiről már kezdtem végképen lemondani, a gyógyulást!…

Egyszer, irgalmas lelkek, nem is sejtve, milyen nagy jót tesznek velem, a Notre-Dame-i toronyőr-ről kezdtek beszélgetni, a jelenlétemben.

Megütötte a fülemet ez a név: Eszmeralda. Hallottam, hogy egy olyan leányról van szó, akit a toronyban rejteget egy csunya torzszülött. Aztán megint egy név… ez a név: Phoebus de Châteaupert!…

A kaszinó könyvtárában hozzájutottam, ha nem is a szindarabhoz, legalább a regényhez. Alig kezdtem lapozgatni, már sok helyütt a szemembe ötlött a Phoebus de Châteaupert név.

Itt van, itt van, itt van!… Phoebus de Châteaupert, kapitány!… Ez az én Satopper Főbuszom!

A hályog leesett a szememről. Megértettem, hogy Agenor mégis csak bolonddá tett. -105-

És fellélekzettem, mint aki a sötét, penészes, patkánynyal teli börtönből, ahol megőszült, végre kijut a szabadba, a napfényre.

Olyan boldog voltam, hogy egy cseppet sem tudtam haragudni az én Agenor barátomra. Ellenkezőleg, hálát éreztem iránta, a mért módot adott rá, hogy az ő kegyelmet adó segítsége nélkül is, akkor is, ha már ő eltünik az életemből, magamtól is ki tudjak szabadulni a bünhődésemből.

Igaz, ugyancsak meglakoltam azért a kis dicsekvésért. Keservesen, cudarul, rettenetesen. Azt mondhatnám: az életemnek ezt a félesztendejét elveszítettem… mert nem igazi élet az, ha az embernek nincs semmi öröme. És hónapokon meg hónapokon át annyira szenvedtem, amennyire csak egy ostoba kis fiú tud szenvedni, aki még ott tart, hogy – mert őt akármilyen csekélység boldoggá teheti – szeretné boldoggá tenni az egész világot.

Akkor tanultam meg: uralkodni magamon, és nem szólni arról, ami bánt, akármi forrong bennem… ami a hasznos tudományok közül alighanem a leghasznosabbik. Akkor tanultam meg, hogy: soha se szabad dicsekedni, mert ez a másiknak mindig kellemetlen. És akkor tanultam meg, hogy a részvétet azok érdemlik meg a legjobban, akik, mikor szenvednek, hallgatnak, »mint a sír«…

Hogy mindezt idejekorán megtanultam, Agenornak köszönhetem… és mindig hálával gondoltam Agenorra. -106-

VII.

Amikor kineveztek egyetemi tanárnak, sok gratuláló levelet kaptam és a sok között volt egy, amely igazán megörvendeztetett.

Hogy emlékszem-e még rá? Meg arra, hogy valaha régen, nap-nap után szinházat játszottunk, Debrecenben, a nagyanyám házában?

Ő nem felejtett el engem. Még ma is emlékszik rá, milyen volt akkor az arcom. Azóta nem látott, de bizonyos benne, hogy rám ismerne az utcán.

Sokat hallott rólam. Boldényi bácsitól is, másoktól is. Az ujságokban is számtalanszor látta a nevemet. Tudta, hogy már régóta azok közt emlegetnek, akiknek a legszebb jövőt jósolják. Azért mégis nagy örömmel olvasta, hogy már most, fiatalon, katedrához jutottam. Tisztában van vele, hogy milyen nagy, ritka dolog ez. És büszke rá, hogy az a kiváló fiatal orvos-professzor, akinek a nevét ma már az egész ország, sőt a külföld is ismeri, kis fiú korában őt a barátságára méltatta.

Hát ő csakugyan szinész lett. Eddig a vidéken kóborolt, de most felkerült Pestre. Szerződtették a Népszinházhoz, ahol a jövő hónapban fog fellépni először.

Mindig szeretettel gondolt rám és nagyon szeretne egyszer látni. Tudja, hogy rendkivül elfoglalt ember vagyok, de ha egyszer egy-két órát áldozhatnék neki, ezzel őt igen boldoggá tenném. -107- Olyan kedves volna, elbeszélgetni egy kicsit a régi ismerőseinkről s a régi szép időkről!

Ha időt szakíthatok rá, hogy egyszer találkozzunk, ne féljek tőle. Sajnos, nem lett belőle Talma; de azért nem afféle éhenkórász figura, akinek a társaságát szégyelnem kellene.

Ezeket az utolsó sorokat bátran elhagyhatta volna. Akkor már, talán öt-hat év óta, kétszer is láttam a szinpadon az én Agenor barátomat és tudtam, hogy nemcsak mindenütt kedvelt, sőt ünnepelt, hanem igazán tehetséges, kitünő szinész lett belőle, aki meglepően finom izlésével, mindig friss ötletességével és különösen egyéniségének ritka kedvességével nagyon kivált a környezetéből.

Akármilyen nagy és komoly volt az elfoglaltságom, a szinház megmaradt gyöngémnek. Minél több alakban láttam a betegséget, a nyomoruságot, meg az életért rimánkodó haldoklást, annál szivesebben kerestem az esti órákban az elszórakozást, a felejtést. És ha naphosszat csupa rémséggel kellett foglalkoznom, este leghamarább a szinház tudott felüdíteni.

Valahányszor egy vagy két napra vidéki városba vetődtem – és épen azokban az években gyakran szólított el vidékre a dolgom – mindig megtudakoltam, játszanak-e a szinházban, s ha azt hallottam, hogy: igen, végignéztem a szinlapot, nem találom-e meg rajta gyermekkori barátom nevét?

Így kétszer is láthattam Agenort a szinpadon; előbb Pozsonyban és később Temesvárott.

Először valami francia bohózatnak a fiatal szeleburdiját játszotta és mindjárt megkapott a -108- szeretetreméltóságával, mozgásának természetességével és ügyességével, meg azzal a boszorkányos elevenséggel, melylyel az egész előadásnak valami kápráztatóan sebes iramot tudott diktálni.

Örömmel vettem észre az egész megjelenéséből – nemcsak az öltözködéséből, hanem a föllépéséből is – hogy a vidéki szinészeknek a legszerencsésebbjei közé tartozik, a kivételek közé, akiket közönség és igazgatók annyira kényeztetnek, hogy szemmel láthatóan megszabadultak az anyagi gondtól.

Temesvárott, ahol már egy angol operettnek a főszerepét játszotta, még kedvesebbnek találtam. Amit ekkor produkált, abban annyi fantázia, kedves humor és légies könnyedség volt, amennyit nem mindennap látni se együtt, se külön-külön. És volt a játékában valami elektrizáló… de hiába próbálgatnám kifejezni ezeket az impresszióimat… tulajdonképen az ilyesmire nincsenek szavaink.

Észrevehettem, hogy karcsú, elegáns alakját, mely valami pillangószerü kecsességgel röpködött jobbra-balra, hűséges figyelemmel követi a hölgyek pillantása s az a szoprán örömrivalgás, mely felvonások után a »Lóránt!… Lóránt!…« nevet zengette, sipítozta és csipogta, meggyőzhetett arról, hogy az én Agenor barátomat az egész hölgyközönség nagyon csinos fiúnak találja.

Én is azon a véleményen voltam, hogy Agenor csinos legénynyé fejlődött ki, de azért volt az alakjában valami, ami nekem nem tetszett. Csak ez az egy nem tetszett rajta; de mint husz és egynehány évvel ezelőtt, ujra megütötte a szememet, hogy: egy kicsit hosszú a nyaka.

Nem rajtam mult, hogy már akkor nem találkoztunk. -109- Pozsonyban, az előadás után, be akartam menni az öltözőjébe, de az utolsó felvonásban nem volt dolga s akkorra már elment a szinházból. Nekem pedig másnap reggel haza kellett utaznom.

Temesvárott is kerestem. Megtudtam, hogy előadás után a szomszéd vendéglőben fog vacsorázni. Oda mentem s egy félórával később ő is megjelent, de nem egyedül, hanem egy gyönyörű teremtéssel, akit egy idősebb hölgy kisért. Úgy gondolkoztam, hogy ebben az órában aligha örülne a találkozásunknak és még a késő éjszakai vonattal hazautaztam, anélkül, hogy kezet fogtunk volna.

Most, hogy fölkeresett a gratulációjával, meleghangú levélben feleltem neki és kértem, hogy a következő este vacsoráljon velem, abban a vendéglőben, amelyet Budapesten a legjobbnak tartok.

Eljött és meglepett vele, milyen keveset változott. Volt az arcában valami gyermekies kedvesség, amelyet soha se veszített el.

Miután elmeséltük egymásnak, micsoda nevezetesebb dolgok történtek velünk huszonnégy év alatt, én is gratuláltam neki, hogy végre fölkerülhetett Pestre.

– Nem igen van köszönet benne – felelt – mert itt nem annyira a művészet, mint inkább csak a robot vár rám. Amit én mostanában csinálok, az csupa »tréfa, terefere, tánc«, ahogy valamelyik új operettben mondják, főképen tánc, vagy inkább: örökös ugrándozás. Ez pedig átkozottul unalmas dolog nekem, akinek az egyetlen örömöm, ha Schopenhauert olvashatom. Aztán meg kezd már fárasztani is.

– Hát csak megvan. Egész nap fúr-farag, ácsol, fest, pepecsel, tesz-vesz, ide-oda szaladgál… neki meg az az egyetlen öröme, ha futhat-fáradhat csupa haszontalanságért. Amellett zárkózottabb és szomorubb, mint valaha; néha hetekig egy szavát se hallani.

– Igen, az édesanyám és még inkább a nővérem halála óta. Ezt a kis testvéremet soha se tudta elfelejteni.

– Pedig mindez már nagyon régen volt, ugy-e? Amikor Debrecenben laktatok, a nővéred márnem élt?

– Oh, nagyon régen!… A nővérem kilenc éves korában halt meg, én pedig két évvel voltam fiatalabb nála… hát úgy hét esztendős lehettem akkor.

VIII.

Aztán két vagy három évig nagyon sokszor láttam Agenort a szinházban. Az angol táncos operettek divatja akkor érkezett el dühöngésének tetőfokához s ezeknek az operetteknek nem a női főszereplő, hanem Agenor volt a starja. Mert Agenor nemcsak gyönyörködtetően kecses könnyedséggel -111- és a szemfényesztőkre emlékeztető testiügyességgel, hanem amellett olyan féktelen tűzzel és a rugalmasságnak meg a sebességnek valami olyan netovábbjával táncolt, hogy látni is szédítő volt. Csak egyszer talált, ha nem is magához méltó, de legalább olyan partnerre, aki vele »lépést tudott tartani«… amikor a később világszerte Rosita néven emlegetett Sárosi Rózsi előbujt az ismeretlenségből és még nem került el Párisba. Abban a félévben, míg Agenor Sárosi Rózsival táncolt, akit a leánynak a szerencsésebb estéin »magával tudott vinni«, akárhányszor hallottam, hogy az emberek így lelkendeztek körülöttem:

– Kérlek, nekem van valami kis tüdőcsúcshurutom vagy talán gégehurutom… akármi, mindenesetre jelentéktelen dolog. Hanem ez a semmi egy idő óta annyira kaparja a torkomat, hogy azt a kevés szamárságot, amit a szinpadon még beszélnem kell, meg azt az egy-két rongy kuplét, néha alig tudom kinyögni. A doktoraim, a szinházi orvos meg a specialistám, akik már nem tudom mióta hiába bajlódnak azzal, hogy ettől a kellemetlenségtől megszabadítsanak, legujabban arra unszolnak, hogy kérdezzelek meg téged. A specialistám esküdözik, hogy te most valami új kezelésmóddal foglalkozol, ami épen erről jó. Hát én nem szivesen háborgatlak ilyen szamársággal, de hogy nyugtom legyen ettől a két embertől, akiknél te mindenesetre okosabb vagy és sokkal többet tudsz, kérlek, ha nincs nagyon terhedre a dolog, ha épen ráérsz, nézz meg és aztán rázz le a nyakadról. -112-

A lelkem mélyéig meg voltam rendülve. De – milyen furcsa állat az ember! – iszonyú meghatottságomban is keresztül villant a fejemen, hogy mennyire félt akkor, amikor a Kutyafejű Tatárral való csatája után egy kicsit vérzett a füle.

– Kedves öregem – szólaltam meg – ez a kis hurut, ez igazán semmi. Sokat cigarettázol. Hanem épen ideje, hogy ettől a kis rekedtségtől megszabadítsunk, mert ha még tovább is elhanyagolod, könnyen megtörténhetik, hogy évekig nehézséget fog okozni neked a szinpadi beszédben, az éneklésről nem is szólva. Szóval, ha elejét akarod venni, hogy ez a kellemetlenség örökössé válhassék és komolyan akarod, hogy minél hamarább végképen megszabadulj tőle, akkor szépen összepakolsz és azonnal elutazol Davosba.

Ez volt az utolsó szalmaszál. Nem maga vagy nem csak maga a klimatikus hely. Hanem Davosban, olyanok, akikkel tudományos érdeklődésből összeköttetésben állottam, épen akkor kisérleteztek egy új módszerrel. És én hittem abban, hogy ez az új módszer, jobban, mint bármi egyéb, konzerválni tudja az állapotot… tehát magát az életet… legalább egy időre.

– Elképzelem – szólt – milyen arcot vágna a direktorom, ha én most, szezon közepén, csakugyan azzal állanék elő, hogy holnap el akarok utazni Davosba!…

– A direktorodat magamra vállalom. És tudod mit? Ha nem akarsz menni, hát viszlek!

Ha ő már nem emlékezett a tóparti gyilkosságra, -113- nekem eszembe jutott, hogy mit fogadtam meg esküvel, több mint egy negyedszázaddal ezelőtt: »Én, Gombos István, esküszöm a rejtelmes hatalmakra… a Mágia minden csodájára… hogy Lóránt Agenort barátommá fogadom!… esküszöm, hogy hű társa leszek még a számkivetésben is!«…

Ugyis készültem Davosba. Hát egy pár hónappal előbb megyek… ennyi az egész különbség.

– Meg akarom mutatni neked – feleltem – hogy olyan helyet ajánlottam, ahová szivesen elmegy, aki ismeri, minden baj nélkül is.

El voltam készülve rá, hogy a szinház igazgatója akadékoskodni fog s akkor azt mondom neki:

– Ragaszkodik hozzá, hogy Lóránt a szinpadon haljon meg? És hogy a sok ugrándozás, bolondozás, énekelgetés és tánc után egy nagy vérömlés fejezze be a felvonást? Hát ez már ma is megtörténhetik!

Ezt a kis haragos szónoklatot soha se mondhattam el. Az igazgatónak nem volt ellenvetése. Alighanem hallotta a másik két doktortól, hogy nagy baj van. Még arra se szólt semmit, mikor megmondtam, hogy Lórántnak már aznap este se szabad fellépnie.

A nagyhercegeket nem utaztatják nagyobb kényelemben, mint amilyenben én vittem el őt Davosba; és a nagyhercegekről sem gondoskodnak jobban, mint ahogy én gondoskodtam róla, az úton is, ott is.

Ha valaki két évtized óta egy nap se mulasztotta -114- el a tíz órán át tartó munkát, akkor már jogot szerzett ahhoz a fényűzéshez, hogy urasan láthassa el a nagybeteg barátját.

– Neked annyi tenger pénzed van? – kérdezte Agenor, mikor látta, hogy külön kocsin megyünk.

– Hát van elég – feleltem. – Sokat keresek és nem érek rá elkölteni.

Vasárnap érkeztünk meg és az új módszerrel való kisérletezéshez legkorábban kedden lehetett volna hozzáfogni.

Hétfőn délután két óra tájban kinn sütkéreztünk a napon, Agenor lakásának fejedelmi, teremnagyságú erkélyén. Agenor egy chaiselongue-on dülöngélt; én egy pár hazulról érkezett sürgönyt néztem át. Ezeket akkor adták a kezembe, amíg ebédeltünk és csak most bontottam ki.

– Az ebéd pompás volt – szólt Agenor. – De ilyen kitünő ebéd után nem színi!… ez mindent elront!… Csak legalább egyetlenegy cigarettára gyujthatnék rá!… Ebéd után, egyetlenegyet csak elszíhatok?!…

– Rágyujthatsz épen, ha olyan nagyon kivánod!… De okosabb volna, ha lemondanál róla – feleltem. – Úgy látom, nincsen benned elég komoly akarat, hogy hamarosan megszabadulhassál a rekedtségedtől.

Odaadtam a kikönyörgött cigarettát, bevette a szájába és meggyujtottam neki.

– Ejnye, be nagyszerű cigarettád van!… -115- – szólt, az orrából eresztgetve ki a füstöt. – Még sohase szíttam ilyen fajtát!…

Megnézegette, megint bevette a szájába és látszott az arcán, hogy milyen nagy kéjjel szívja.

Odahajoltam hozzá. A cigaretta még égett a földön, de az ő pulzusa már nem vert.

Mintha csak az imént láttam volna, hogy a forgószél sebességével pergeti Rositát s aztán úgy táncolnak, mint a villik.

Önkéntelenül felpillantottam a magasba. Az ég csodálatosan szép volt, fenségesen nyugalmas, isteni békességű, és mozdulatlan, mint a temető.

Arra gondoltam, hogy ez az élet, amelyik most elmult, csupa »tréfa, terefere, tánc« volt.

– Atyánk, aki vagy, akárhol!… vajjon mit kivánsz tőlünk… és ugyan mit akarsz velünk?…

A szobaúr szombaton délután, amikor az Első Budapesti Népbank-nál nem volt hivatalos óra, negyed háromkor, ahogy bekapta a mindennapi kis sertéskarajt és fél emmenthálit, hazament azzal az erős elhatározással, hogy akármilyen álmos és akármennyire érzi is a térdekalácsában a tegnapesti négy mulatóhelyet, a későnfekvést meg a koránkelést, ha törik, ha szakad, még ma délután, legkésőbb esti kilenc óráig, ha jégeső esik is, ha az ablaka előtt spanyol táncosnők, angol énekesnők vagy mozicsillagok potyognak is az égből, akkor is meg fogja írni a második felvonást.

Sipos Emil úr az erős akaratú, kitartó és lázasan tevékeny emberek közé tartozott. A Népbank-nak ő volt a legpontosabb és legszorgalmasabb tisztviselője. Nagyon csekély díjazásért minden héten két cikket írt egy pénzügyi meg egy közgazdasági hetilapnak. Ingyen szerkesztett egy hetenként megjelenő sportlapot, csak azért, hogy azt mondják róla: »Ez a Sipos ügyes ember és mindenre ráér«. Pénzügyi és sport-tudósítással látott el egy haldokló napilapot, csak azért, hogy összeköttetéseket szerezhessen az ujságíró körökben, aminek az ember alkalomadtán, előbb-utóbb hasznát látja. És mindezzel nem érte be, hanem – ámbátor még nem -117- töltötte be a huszonharmadik évét – már a tizedik szindarabján dolgozott: egy vígjátékon, amelyhez, nem éppen kivételesen, nagy reményeket fűzött.

Ennek a vígjátéknak három célja is volt. Először: meg akarta oldani a nagy bankok problémáját, ami tulajdonképen megtörtént már abban a pillanatban, amikor Sipos Emil úr a problémát a tolla hegyére tűzte. Másodszor: meztelenre akarta vetkőztetni a nagy bankigazgatókat, a bank-rinoceroszokat meg a bank-elefántokat, hogy bebizonyítsa, mennyire tehetségtelen és minden nagy koncepció nélkül való emberek azok, akik az orránál fogva vezetik a világot, noha egy lépést se tudnának tenni tehetséges és fiatal tisztviselőik gyámolítása nélkül. Harmadszor: a szinpadra hurcolt meztelen bankszörnyekkel meg akarta kacagtatni egész Budapestet, egész Európát, sőt egész Amerikát, nemcsak az Egyesült-Államokat, hanem Dél-Amerikát is, hogy ez a temérdek kacaj sok-sok készpénzzé változzék át, melynek tetemes része minél hamarabb jelentkezzék a Váci-körút legrozzantabb házának abban a szerény udvari szobájában, ahonnan az eszme hódító útra indult.

Sipos úrban, akármilyen rendületlenül hitt is a tehetségében, sokkal éberebb volt a realitás iránt való érzék, semhogy számított volna arra a kövér szerencsére, amelyre áhítozott. Abból, hogy már kilenc darabja fulladt meg, levegő hijján, a szinigazgatók tehetségkínzó kamráiban, erősen orrontotta, hogy a tizedik művének sem lesz könnyű keresztülvergődnie azokon az akadályokon, amelyeket az értelmetlenség és az irigység állítanak a tehetség elé. De úgy gondolkozott, hogy a világsiker főnyereménye -118- neki csak úgy az ölébe pottyanhat, mint akárki másnak, ha neki is mindig van sorsjegye; és ennek a legszebb sorsjegynek a megszerzéséhez még pénz se kellett, csak egy kis munkásság, még pedig olyan, amely szinte játék, annyira szórakoztató. Nos hát, ezen nem múlhatik a szerencséje. Sipos úr megszokta, hogy soha semmit se mulasszon el, amit megtehet és ami hasznot hajthat; a legnagyobb türelmességet kivánó fáradozást se sajnálta, ha azt remélhette, hogy ez egy lépéssel közelebb viheti a nagy céljához: ahhoz, hogy a szegénységből minél előbb kievickélhessen abba a másik, szebb világba, ahol a szegénységet, a ronda, undorító szegénységet még csak nem is látja az ember.

Nagyra volt a kitartó szorgalmasságával és bízott benne, hogy ez a kitünő tulajdonsága keresztül fogja segíteni minden nehézségen.

– Ha negyven esztendős koromban nem leszek gazdag ember – mondta egyszer egy tisztviselő társának, akivel az iskolába is együtt járt – felhatalmazlak, hogy lelőjj, mint egy kutyát.

– Pedig ebből a nyilatkozatodból is látszik – felelt a cimborája – hogy könnyelmű ember vagy. Azért azt hiszem, hogy sohase leszel gazdag. A könnyelmű ember olyan, mint Penelope; éjjel fölfejti azt, amit nappal dolgozott. A meggazdagodáshoz nem elég a kitartó munkásság; az is szükséges hozzá, hogy a jelölt, amig csak a célját el nem éri, ezért az egyért le tudjon mondani mindenről, ami másnak örömöt ad. Te sokat fogsz keresni, de talán még többet fogsz elverni; úgy jársz majd, mint az a dolgos munkás, aki minden szombaton éjjel elissza azt, amiért az egész héten -119- át lelkiismeretesen fáradozott, vesződött, verejtékezett; és negyven éves korodban, tengersok munka után nem lesz egyebed, csak sok adósságod meg az az örömöd, hogy én megkegyelmezek az életednek.

– Csupa tévedés, úgy az elméletben, mint rám nézve – vitatkozott Sipos úr. – Ha figyelemmel olvasod a meggazdagodások történetét, a szerencseszerző tényezők között csak a legritkább esetben találod meg a zsugoriságot. A meggazdagodáshoz csakugyan nem elég a szorgalom; kell hozzá egyéb is: ügyesség, élelmesség, szerencsés ötlet és különösen vállalkozó szellem. De az a mindenről való lemondás, amit te emlegetsz, nem kell hozzá. Ellenkezőleg. A kicsinyes zsugoriság akadálya a meggazdagodásnak. A zsugoriság remeteéletre kényszerít; a kicsinyesség pedig csak szánalmat, lenézést és bizalmatlanságot kelthet. És annak, aki meg akar gazdagodni, sokat kell emberek között lennie; szüksége van rá, hogy ne nézzék le, ne kicsinyeljék le a képességeit szokásainak a kicsinyességei miatt, hogy imponáljon az önbizalmával és hogy kiváló, nagy stilusú embernek tartsák; senki se szorult rá jobban a hitelre és a bizalomra, mint ő. A dollárkirályok élettörténetében nem is olvasod, hogy akkor is zokogva búcsúztak el minden garastól, amikor már szépen kerestek. Amit föl kellett élni, ami pénzt ki kellett hajigálni, amit el kellett pazarolni reprezentálásra, azt egyszerűen üzemköltségnek tekintették, és nem sokat törődtek azzal a semmiséggel, hogy ez több-e vagy kevesebb. Aztán, én nem vagyok tékozló és nincsenek szenvedélyeim.

– Született játékos vagy. Hazardőr. Szeretsz kártyázni, lóversenyre járni. Könnyelmű vagy. -120-

– Nekem a kártya meg a lóversenyfogadás nem szenvedélyem. Mihelyt lesz mit veszítenem, soha se fogok játszani. De addig, amíg csak keveset veszíthetek, ellenben sokat nyerhetek, amíg, ha vesztek, nem sokat veszítek, de ha a szerencse kedvez, a már nyert pénzzel még többet nyerhetek, mért térnék ki a kockázat elől? Hazardőr! Neked ez valami csunyát jelent. Nekem azt jelenti, hogy: ebben az emberben van élelmesség is, bátorság is! Nem, én nem vagyok könnyelmű, csak vállalkozó szellemű. Vagyis: nem hiányzik belőlem az, ami a meggazdagodáshoz a legszükségesebb.

Sipos úr mindent be tudott bizonyítani, amit csak akart; ebben a vitában is ő győzött. De azért érezte, hogy a barátja mond valamit.

Megvallotta magának, hogy ha választania lehetne a közül: egy milliót kapjon-e negyven éves korában vagy csak százezret, de most mindjárt, tizenhét évvel előbb – habozás nélkül a százezret választaná.

Nem mondta el senkinek, az életemódjával se igen árulta el, de iszonyuan vágyódott az élet kis és nagy kényelmeire. Szerette a szép dolgokat, epedett az előkelők szórakozásaiért, rajongója volt mindennek, ami finom és drága.

Igazat mondott, amikor dicsekedett, hogy nincsenek szenvedélyei. A játék csak keresetforrás volt neki, mint a Népbank vagy a hirlaptudósitás; nem volt ennek a szokásának rabja és érthetetlennek tünt fel előtte, hogy vannak, akik a játékban mulatságot, örömöt, sőt valami lelki kielégülést találnak. Mindabból, ami szenvedélylyé válhatik, csak a nő vonzotta; de büszkén emlegette, hogy még nem -121- született olyan nő a világra, aki őt is rá tudná bírni bárminő nagyobb bolondságra. És a nőért is csak akkor lelkesedett, ha a szépségének megfelelő keretben találta, a finoman öltözködő kokott, ha már erősen hervadozott is, jobban érdekelte, mint a legbájosabb szüzecske, aki olcsó ruhában jelent meg előtte. Úgy tetszett neki, hogy emennek az alakján, meg a tekintetében mindig ott látja a szegénységen való szégyenkezést és hogy az a szánakozás, amelyet ilyenkor érez, elidegeníti őt attól a szegénykétől, aki részvétet keltő megjelenésével elszomorítja és fellázítja őt, mert az élet árnyékoldalaira emlékezteti, de meg is haragítja, mert csunya holmijainak a néma panaszával merényletet követ el az ő jóizlése ellen. Igazi csipke, selyem és finom batiszt nélkül a szerelem nem volt neki igazi szerelem.

Valami nagy vágyakozás élt benne, amely jobban és többet foglalkoztatta, mint minden egyéb. Annak a lehetetlenségnek a vágya, hogy minél hamarább hozzájuthatna az előkelők gondtalan, kellemességgel és szórakozással teli életéhez és jóllakhatna mindazzal, amit a fényűzés valaha kitalált, anélkül, hogy látnia kellene, csak gondolnia is kellene rá, mennyi utálatos szegénység is van a világon.

– Szívesen lennék tíz évig juhászkutya, bányamunkás vagy akár gályarab – gondolta – ha előbb, csak egy esztendeig, kedvemre élhetnék!… Ó, mennyire értem Ézsaut, aki egy tál lencséért eladta az apai örökségét!… Ézsau bátor élnivágyását és filozófiai felsőbbségét soha se méltatták eléggé!… -122-

A mohóságát és a türelmetlenségét azzal mentegette maga előtt, hogy nincs megdönthetetlenebb, sziklaszilárdabb valami, mint az az okoskodás, amely kiszámítja, hogy: »jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok«. Mert soha, de soha se fogjuk tudni, vajon nem csap-e le ránk a halál már a jövő órában. Ha az emberiség odáig tökéletesedik, hogy a tudomány fel tud majd világosítani bennünket a felől, mennyi időre biztosítja életünket a szervezetünk ereje és amint ma tíz fillérért megtudhatjuk, hány kilót nyomunk, úgy majd azt is lemérethetjük mindent tudó, rajtunk keresztüllátó és pontosan számító orvosainkkal, hogy az utolsó pillanatnyi életviszonyokat véve alapul, mennyi életidőnek birtokosa a testünk: a fődologban csak ott leszünk, ahol ma, mert az egetverő tudás se mondhatja meg nekünk előre, nem pusztít-e el bennünket még ma, minden életerő-vagyonunkkal egyetemben, a szerencsétlenség vagy a gyilkosság.

– Micsoda őrültség volna: huszonhárom éves koromtól negyven éves koromig lemondani minden örömről, megvonni magamtól az élet sok kellemességét és csak fáradozni, keresni!… még akkor is, ha csakis így érhetem el, hogy negyven éves koromban gazdag lehessek!… Mert ki biztosít róla, hogy negyven éves koromtól fogva csakugyan hasznát vehetem annak, amit megszolgáltam és előre kikoplaltam magamnak?! Ha így élek és meghalok egy nappal az előtt, amikor betölteném a negyvenedik évemet: olyan galádul megcsaltam magamat, mintha egész életemen át a legkegyetlenebb ellenségemet hordoztam volna az elmémben. De tegyük fel, hogy nem halok meg előbb hanem negyven -123- éves koromtól fogva még sokáig kedvemre élhetem fel a tizenhét éves lemondással és szünettelen robotolással megszerzett vagyont… vajon negyven éves koromban is ugyanolyan ép lesz-e az élvező képességem, mint ma? Vajon akkor is megtalálom-e ugyanazt az örömöt az élet kellemességeiben, a fényűzésben, a kényelemben, a szórakozásban, a finom, szép és drága dolgokban, amelyet ma egészen bizonyosan megtalálnék bennök? Vajon ugyanazt a gyönyörüséget, amelyre ma iszonyuan vágyódom, nem fogom-e akkor izetlennek találni? Attól nem tartok, hogy negyven éves koromban a nők már nem kellenének vagy kevésbbé kellenének, mint ma. De a gyönyörű lakás, a hajbókoló cselédség, a saját autó, a versenyistálló, a bálok, a páholy a külföld legelső rangú szinházaiban, a téli sport, a nagyszerű utazások, az elegáns játék, a méregdrága étkezés, a remek italok s a nagy metropolisok legragyogóbb mulatóhelyei, ahol fényözönben sétálgat körülöttem az igen kevéssé, de annál pompásabban öltözött Vénuszok serege, meg mindaz, amiért ma lihegek és reszketek: vajon ugyanúgy tudna-e gyönyörködtetni negyven éves koromban is, mint amilyen boldoggá tenne ma?!… Nem. Az idősebb ember már a cseppenként való kóstolgatással olyan sokat megismert mindenből, hogy apránkint legalább is felényire kimerítette az élvező képességét, hogy már semmi se új zamatú neki, semminek se tudja kiérezni a teljes értékét. Mindez a sok földi jó tízszer, százszor jobb volna addig, amíg fiatal vagyok.

Nem múlt nap, hogy ez a gondolat többször is fel ne villant volna a fejében, olyan makacs kitartással jelentkezve újra meg újra, mint az a -124- kövér, zöld szárnyú légy, mely örökkön ott kóválygott a szobájában s amelyet, miután számtalanszor csiklandozta meg hol az orrát, hol a feje bubját, se agyoncsapnia, se az ablakon kihajtania nem sikerült.

Most is, amikor nem akart másra gondolni, csak a bankszörnyekre, hogy öt-hat órai sebes betűontás árán majdnem egy egész felvonással, vagyis a lehető legnagyobb lépéssel jusson közelebb az oly hőn kivánt főnyeremény megkaparintásának a lehetőségéhez: minden derék elhatározását és kipróbált akaraterejét egyszerűen szétfújta ez a kisértet.

Már a kabátját is levetette, hogy annál jobban nekigyürkőzhessék a meztelenül remegő bankszörnyek össze-visszaboxolásának, de ahogy kitekintett az ablakán s megpillantva az ócska ház piszkos udvarában játszadozó napsugarat, észrevette a rikoltó ellentétet ennek a mosolygása meg az udvarban visítozó angolkóros, rongyos gyerekek és a velök veszekedő mosogató szolgálók állatias öntudatlansága és förtelmes nyomorúsága közt: már nem tudott arra gondolni, hogy micsoda kacagtatóan ostoba dolgokat adjon a fellázítóan gonosz bank-mammuthok szájába.

Egyszerre újra maga előtt látta az előkelőket, úgy, ahogy tegnapelőtt látta őket a Kino-Otthonban, a filmen, utóbb pedig a kávéházban, a külföldi képeslapok finom, simított papirján. És elmerengett az emlékében egymásra torlódó képeken:

– Jatton járnak tengeren. A jatt olyan lassan halad velök tova, mintha hattyú húzná, és ők nem számítanak kamatot, hanem nézik a vizet. Vagy repülnek, mert itt lenn már nem elég jó nekik. -125- Párosan szálldogálnak maskara-ruháikban, levigyorognak az alant maradókra és amikor újra leereszkednek hozzánk, megörökíttetik magukat a fotografussal, hogy mi is láthassuk, melyik tudott szélesebben vigyorgó pofát dugni ki a maskara alól: a férfi vagy a nő?… Aztán rókára vadásznak, mert a róka nem vétett nekik semmit és a rókát még csak meg sem ehetik… Később az Ezeregyéjszaka legszebb palotájában ülnek és álarcos bált játszanak, mindannyian rabszolga-jelmezben vagy rabszolganőnek öltözötten, hogy egy pár órára megszerezhessék maguknak azt is, amijök eddig még nem volt, az egyetlent, ami a gazdagságukból hiányzott. Mások, mert husvét táján ez már így szokás, egy pár napra leruccannak Rómába és Nápolyba, kirándulnak Pompejibe, hogy a köveken tanulmányozzák, vajjon a mulatságaikból mi mindennek az elsőbbségét tudták előlük elcsípni azok az elődeik, akikbe a tűzhányó egy kicsit bele találta fojtani a vidám kurjongatást. Egy másik csapatuk az óceánjáró gőzös dísztermében, istenkáromló kivándorlóktól elorzott térségen, harsogó hullámoktól környezetten rendez bált… mert a bálozással csak nem várhatnak addig, mig szárazföldre érnek, azt a keserves szentségét ennek a cudar világnak!… És amazok ott, ni!… Mérkőznek, hogy ki a legnagyobb ember a felséges és áldásos golfjátékban… mért nem mérkőznek abban, hogy ki tud közülök a legszebben megfulladni?!… Az istenüket!… az istenüket!… Jatton járnak tengeren… az istenüket!…

– Ha csak egy félévig, ha csak három hónapig úgy élhetnék, mint ők!… – alkudozott magában a könyörtelen végzettel. – Nem, nem is kivánok ennyit. Beérném azzal, ha egy félesztendeig, vagy csak három hónapig, úgy élhetnék, mint az a vagyonos polgár, akinek nincs más dolga, mint elkölteni a pénzét. Beérném egy szép utazással… a tengeren… nem jatton, csak közönséges személyszállító gőzösön… vagy legalább a Rajnán… Beérném, ha három hónapig elfelejthetném a Népbank taposómalmát, sportbarátaimat, ezt a ronda házat meg minden szegénységet a világon és elmehetnék a Riviérára vagy Svájcba, de most mindjárt!… most mindjárt!… és itt vagy ott, három hónapig gondtalanul élhetnék, úgy, hogy nem kellene nagyon megnéznem, mire adom ki a garast… és… nem bánom… ha nem futná arra, hogy kaland után kalandra vadászhassak… hát legalább egy csinos, helyes kis nőcskével, akit szépen kiöltöztetnék… akit nem kellene szégyellenem…

Arról a határozatlan női alakról, akit nem kellene szégyellenie, eszébe ötlött valami. Valami, amin tegnap még csak nevetni tudott, de ami most, váratlanul, megzavaróan komolynak tünt fel előtte.

Egy pillanatra meghökkent, mint az a babonás ember, aki a néma sziklafalak közt bandukolva, egyszerre hangot hall, ismeretlen hangot, amely mintha a nevén szólítaná és hívná… de hiába nézeget körül, nem lát senkit s hamarjában nem tudja, hogy nem hallucinál-e?… hogy ez a hívó hang nem az ördögé-e, aki csak azért kiált rá, hogy megfossza a figyelmességétől és belecsalja valami szakadékba. -127-

De az a tegnap még nevetségesnek tartott s most hirtelen komolynak tetsző valami mégis motoszkálni kezdett a fejében és nem hagyta többé békén.

II.

Hallotta, hogy Brunnerné, a háziasszonya, azt mondja odakünn, nyilván a leányainak:

– Ezentúl pedig csend legyen, mert én most egy órácskáig szundikálni akarok!… De igazán vége legyen a lármának, mert ha felzavartok, olyan dühös leszek, mint egy anyatigris az állatkertben. Különben, legyetek szívesek megmagyarázni, mit ültök itthon egész nap?! Mért nem mentek sétálni ebben a szép időben?!

– A Szidi nénit várjuk. Azt igérte, hogy félnégykor eljön értünk a Somával és elvisz bennünket a kávéházba, aztán meg moziba.

És hallotta, vagy öt perccel később, hogy a két lány halkan alkudozik az előszobában, a lakás ajtajánál.

Oda settenkedett az előszobába nyíló ajtóhoz, a kulcslyukhoz illesztette a fülét és sikerült megértenie minden szavukat.

– De örökre nekem adod és nem lopod vissza, mint a multkor a parfümödet? – suttogta Tilla.

– Csitt, te szemtelen, még meghallja!… Aztán a Jaulusz Pólihoz menj ám!… Mert nekem az a vacak sütemény, amit a Halavácsnál kapsz, nem kell, hiszen tudod!…

– Tudom, tudom!… Azt is, hogy mért küldesz a Jaulusz Pólihoz!… Mert amig onnan visszajövök, abba háromnegyed óra is beletelik…

A szobaúr, mióta meghallotta Brunnerné szavait, már csak arra figyelt, hogy mi történik odakünn. És egyre figyelmesebb lett.

– Nini! – gondolta. – Hellácska már jobban számon tartja a minden szombat délutáni merényletet, mint én magam!… Tessék, erről majdnem megfelejtkeztem!…

Még egy kis susogás, aztán az ajtó odakünn becsapódik, Tilla léptei kopogni kezdenek a folyosó kövezetén, alakja elsuhan a szobaúr két ablaka előtt és egy pillanatig mély csend.

A szobaúr ekkorra már lassan, óvatosan – hogy az ajtónyílás neszét odaát, a másik oldalon, Fáni, a mindenes, a konyhában, ne hallja meg – egészen feltárta az ajtaját. Most, még valamelyes óvatossággal, mert lábujjhegyen, de már nem rejtőzködve, kiront az előszobába… és mikor Hellácska a lakás ajtajától egy kis mélázás után visszafordul, az ebédlőjük felé, egyenest a veszedelemnek megy. A leselkedő szobaúr, olyanformán, ahogy az arkanzaszi lókötő fogja el a csikót, lasszót csinál a karjából s ezzel az erős hurokkal egyszerüen berántja, -129- berabolja a kis lányt a szobájába. Mikor már benn vannak, az el nem foglalt kezével a lehető legnesztelenebbül beteszi az ajtót… aztán minden szó nélkül összevissza ölelgeti, csókolgatja, szorongatja Hellácskát, ahol éri. A kis lány védekezik, ahogy tud… birkózik, kapálózik s az öklöcskéjével nagyokat boxol a szobaúr mellére… néha sikerül ki-kirántania magát a szoros ölelésből s nekiiramodik, hogy elmeneküljön… újra fogságba kerül s újra küzködik, hogy ki-kiráncigálja magát az oly kellemesen kegyetlen karokból… de kiabálni nem mer, talán nem is akar… és Sipos úr szobájában ez a csókcuppogással, lihegéssel, türelmetlenséget és haragot kifejező sóhajtozással, tompított lábdobogással s a kemény férfi ing pattogásának meg egy egészséges mell püfölésének a hangjával meg-megszakított suttogás hallatszik:

– Sipos úr, kérem, én sikítok!… Eresszen el, kérem, mert mindjárt sikítok!…

– Nesze, te kis drága, nesze!… (És egyik csók a másik után csattan el Hellácska arcán.)

– Sipos úr, kérem, én megmondom a mamának!… Sipos úr, én bizony isten megmondom a mamának!…

– De olyan vagyok!… Becsületistenemre megmondom, ha nem ereszt el mindjárt!…

– Hát eddig mért nem mondtad el neki?!… Mi?!… Mert nem vagy te már olyan kis csacsi?!… Ugy-e, aranyos?!…

– Eddig csak azért nem mondtam meg, mert szégyelltem, hogy a Sipos úr így bánik velem!… De ha nem ereszt el rögtön… -130-

– Azonnal eleresztelek, mihelyt egy szép puszit kapok tőled! De a szájamra!…

– Az ám, fügét!… Azért sem!… És kérem, Sipos úr, ne tessék engem tegezni!…

– Csak egy icipici puszit!… Majd megbolondultam, hogy eleresszelek, amíg meg nem kaptam a puszimat!… Hiszen olyan gyönyörű vagy, mint az almavirág!…

– Mintha nem tudnám, hogy mindenkinek ezt mondja?… Azt hiszi, hogy én akármit elhiszek!…

– Azért is az almavirágom vagy!… Az én csodaszép almavirágom!… Az én tavaszom, napsugaram, boldogságom, szerelmem!…

– Csak egy akkorka puszit, mint egy gyűszű!… No hamar, nyuszikám!… Puszit akarok a nyuszitól!…

– Ne legyen már olyan szemtelen, mert úgy összekarmolom az arcát, hogy majd nem mehet ki az utcára!… A bajuszát meg kitépem, tudja?!… Nem szégyelli magát!… Egy felnőtt ember!…

Végre, miután egy pár pillanatig azt tettette, hogy kényszerűségből bele akar bocsátkozni az alkudozásba, egy ügyes mozdulattal kiszabadítja magát s hirtelen kifut a szobából, olyan fürgén, mintha igazán nyulacska volna.

A szobaúr elhiteti magával, hogy a figyelmét most már semmi se vonhatja el a bankszörnyek fantasztikus alakjaitól. De hamarosan át kell látnia, hogy hiába erőlködik, nem tud foglalkozni -131- velök, mert az a gondolat, hogy: »Nini, a Brunnerné ötlete nem is olyan nevetnivaló, mint amilyennek tegnap tünt fel előttem!«… most, hogy még érzi a száján Hellácska ajkainak az őszibarack-ízét, nemcsak hogy mind többet motoszkál az elméjében, hanem lassankint minden egyebet kiszorít a fejéből.

Aztán, amint véletlenül kitekint az ablakon, látja, hogy Szidi néni megérkezett a nagy kamasz fiával… hallja, hogy becsöngetnek… ettől fogva az előszobában majdnem folytonos a jövés-menés meg a terefere… és nem állhatja meg, hogy ügyet se vessen rá, mit beszélnek kivül.

Odahúzódik az ajtóhoz, lehajlik s a kulcslyuknál tartva a fülét, minden szót kihallgat.

– Csak félnégyre vártuk Szidi néniéket és Tilla elment süteményért a Jaulusz Pólihoz, de bizonyosan mindjárt itthon lesz, mert már régen elment…

– Olyan szép az idő, hogy azt gondoltuk, uzsonna előtt jó lesz egyet sétálni… (Ez Somának a hangja.)

– A mama alszik, de ilyenkor már fel szokott ébredni. A legbelső szobában feküdt le és ha Szidi néni nem akarja, hogy felköltsük, megvárhatjuk az ebédlőben, amig magától felébred. Tessék besétálni… -132-

– Hát te mit csináltál, kis lányom? – kérdi Szidi néni. – Olyan piros az arcod, mint a pünkösdi rózsa!…

– Én Szidi néni?… én… – dadog Hellácska – én… ujságot olvastam…

– Láttad, hogy én is benne vagyok az ujságban? (Ez Somának a baritonja.) Te Hella, vasárnap ki kell jönnöd a meccsre!… mert az igazán nem járja, hogy egy olyan művelt nő, mint te…

Nemsokára a visszaérkező Tilla alakja suhan el az ablak előtt. Csönget, a Fáni ajtót nyit neki, berobog… és vagy tiz percnyi szünet után az előszobában megint nagy a lárma.

– Hát igazán nem jössz? – hallja a szobaúr Szidi néninek a hangját. – Gondold meg, még nem késő; szivesen megvárunk. Mindenki azt mondja, hogy ez a darab még a Fantomasz-nál is nagyszerűbb legyen.

– Majd megnézem máskor – felel neki Brunnerné. – Ilyenkor, amikor egész nap fejfájós vagyok, a mozi se mulattat. Csak menjetek és mulassatok jól!…

– Te, Hella!… majdnem elfelejtem mondani!… – szól Soma – egy antikvárnál olcsóért láttam a Prevoszttól a Félszűzek-et, amiről mondtad, hogy nagyon szeretnéd olvasni. Hát megvettem neked, de otthon felejtettem.

– Milyen jó unokatestvér ez a Soma! – gondolja a szobaúr, amikor hallja, hogy a tizedik búcsúzkodás után, folytonos lárma közepett elvonulnak. – Milyen szorgalmasan gondoskodik Hellácskának -133- a mulattatásáról!… No, ha véletlenül csakugyan el találom venni Hellácskát, az első dolgom az lesz, hogy ezt a rokont kiröpítem a házamból. Van utálatosabb valami a világon, mintha egy huszonhárom esztendős állat annyira családias, mint ez a bivaly?!…

III.

Még egy utolsó kisérletet tett rá, hogy a bankszörnyeknek szentelhesse a figyelmét. De ezek már olyan messzire voltak tőle, hogy csak éppen búcsút inthetett nekik.

Különben is, hallotta, hogy Brunnerné a konyhában nagyban konferál a Fánival. Ebből kitalálhatta, hogy nemsokára szerencséje lesz a háziasszonyához.

Csakugyan, alig pár perccel azután, hogy a leányok elvonultak a rokonaikkal, az előszobába nyíló ajtó felnyílt – nem egészen, csak kacéran, igen kevéssé – és Brunnerné bedugta rajta a szép szőke fejét.

– Azt hittem, dolgozik – mondta, miután rápillantott az íróasztalra, melyen semmi nyoma se volt a szellemi erőfeszítésnek.

– Nincs olyan munka, amelyet abba ne hagynék, amikor magát láthatom – udvariaskodott a lakó és kezet csókolt a szép asszonynak. -134-

– Hát, szépen beszélni, azt tud!… – szólt Brunnerné, félig elismerő, félig panaszkodó hangon.

Ekközben belemélyesztette az öt ujját az előtte ülő fiatalember dús hajába… egy kicsit ott is felejtkezett, mintha jól esnék az ujjainak ez a fürdőzés… aztán kihúzta a kezét a sűrű fekete hajból és barátságosan megpacskolta a szobaúr arcát. Ami csak azt jelenthette, hogy: a lakónak sok van a rováson, de azért mégse haragszik rá nagyon.

A lakó megfogta a nyájaskodó kezet, még egyszer megcsókolta és mintha hamarjában nem akart volna megválni a gyűrűtlen, kövér ujjaktól.

De a háziasszony nem akarta még jobban elkényeztetni a szobaurat. Kiszabadította a kezét; tekintete, melyből előbb barátság és elnézés sugárzott, egyszerre komolylyá vált; elhúzódott a fiatalember közeléből s otthoniasan helyezkedve el a lakó egyetlen bőrszékében, így szólt:

– No, ne ostobáskodjék, hanem beszéljünk komolyan. Hát, mondja, gondolkozott a dolgon?

– Gondolkozni gondolkoztam – felelt. – De nem lettem okosabb. Amint tegnap is mondtam: nem tagadom, nagy kedvem volna hozzá; de, lássa, az elszánás… az már nem olyan könnyű!

– Ugyan mért ne volna könnyű? Hamarjában nem kaphat maga több hozományt, mint amennyit Hellácskával, még akkor se, ha egyebet se csinál, csak ez után jár. És magának, Sipos úr, csakúgy kell a pénz, mint nekünk. Magának is vannak apró adósságai, ha ezek nem is macerálják annyira, mint bennünket… és magának is jól esnék, úgy-e, egy kis szünetet tartani a robotolásban, -135- elutazni hat hétre… vagy amennyi szabadságot kap… egy kicsit költekezni is egyszer… egy kis világot látni… van-e szebb dolog a világon, mint a nászutazás, egy tizenhat esztendős, gyönyörű kis feleséggel, ha ez hatezer koronát visz erre a kirándulásra?! Gondolja meg, ha most azt mondja nekem, hogy: igen, mához öt hétre már megvan a pénz!… Még a napokban megtartjuk a kézfogót és beszerezzük a szükséges irásokat; attól fogva pedig, hogy ez megvan, már nem sok idő kell az esküvőig. Az esküvő napján Brunner kézhez kapja a tizezer koronát; ebből hatezret nyomban leolvasunk a maga kezébe, a másik négyet pedig megkapja tőlünk apránkint, mihelyt egy kicsit jobbra fordul a sorsunk.

– Ez mind igen szép volna, de hogy a legelején kezdjem, a számításnak mindjárt az alapjában is van egy kis hiba. Mert én nem tartom olyan bizonyosnak, mint maga, hogy az öreg Tinka néni az esküvő napján csakugyan le fogja szúrni a tízezer koronát.

– Az egészen bizonyos. Amilyen konok ez a vén Tinka, olyan becsületes. Amit ő egyszer kimondott, az szentírás. Ha megfeszülünk, akkor is hiába kérünk tőle ezer vagy akár csak száz koronát is, de megmondta a férjemnek: »Öcsém, Hellácska esküvője napján a tízezer korona a kezedben lesz!«… és erre mérget lehet venni. Különben, nézze, lelkem, Sipos úr!… ha maga bennem kételkedik, mihelyt komolylyá válik a dolog, az öreg Tinka szívesen megírja ezt magának, akár kötelező levélben is. Ha pedig ő benne kételkedik, hát úgy lesz, ahogy az uramnak a vén Tinka megigérte: deponálja a pénzt -136- egy bankban, elküldi magának a pénz átvételéről szóló írást, az esküvőre feljön Pestre, kiveszi a pénzt a bankból, odaadja az én öreg Lipótomnak és…

– És az ura nem adja ide nekem a hatezer koronát se, hanem ezzel is adós marad…

– Már hogy merne ilyet tenni?!… Hogy maga a templomból kijövet mindjárt a faképnél hagyja a leányunkat?! Ilyesmit nem tesz egy szülő, akármennyire kell neki a pénz. Hiszen elég szomorú az is, hogy másképpen sehogy se tudunk segíteni magunkon, csak úgy, hogy a gyermekünktől kérünk kölcsön, abból, amit az egyetlen gazdag rokonunktól kap hozományul!… De hogy olyat csináljunk, amiből botrány lehetne… és ami szerencsétlenné tehetné az édes kis leányunkat?!… ugyan mit képzel?!… Különben is, ugyancsak rosszul járnánk, ha okot adnánk rá, hogy maga ilyen botrányt csinálhasson, mert ebből csak az lenne, hogy az öreg Tinka rögtön visszavenné a tízezer koronáját.

– Hiszen csak tréfáltam. Ha komolyan kell beszélnem, hát tudja, lelkem, Brunnerné, nekem nagyon tetszenék Hellácska is, a hozomány is, az is, hogy a hatezer korona ilyen hamar megkapható, nekem csak a házasság nem tetszik.

– Azt nem mondom. Csak még habozok. Minden nagyon kellene: a pénz… a gyorsaság… a szép kis feleség meg a legjobban… de a házasságra semmi szükségem.

– Nagyszerű!… Hát azért, mert a házasság nem okos embernek való!… Nem mondom, az eleje, az igen szép… csakhogy a házasság -137- sokkal, de sokkal tovább tart, mint a mézeshetek. Mondja, kérem, mi szüksége van egy okos embernek arra, hogy minden kényszerítő ok és minden komoly cél, például százezrek vagy a millió nélkül, szabad akaratból, mondhatnám: csak úgy, tréfából, a nyakába vegyen egy asszonyt, aki egy egész életen át ott fog ülni a feje búbján, rágni fogja a fülét, szekálni fogja éjjel-nappal?!…

– Ahány van, mind szekálja a férjét, mihelyt ez egy másik nőre is ránéz… ha csak éppen rápillant is… vagy mihelyt a férj nem tud annyi pénzt szerezni, amennyi az asszonynak kellene. De ha mindjárt az Isten földreszállt angyala volna is, akit elvettem: mi szükségem nekem arra, hogy egy nő örökösen ott kucorogjon a hátamon?!… és egy lépést se tehessek anélkül, hogy erről előbb tanácskoznom ne kellessen vele, hogy ne kellessen előbb elhelyeznem az asszonyt, mihelyt egy arasznyira ki akarok térni a rendes kerékvágásból, mihelyt ki akarok nyújtózkodni egy kicsit?!… hogy ne pihenhessek, mikor neki mehetnékje van és ne moccanhassak, ha ő nem akar kimozdulni a házból?!… Mi szüksége erre egy okos embernek, ha nem púpos, sánta, öreg vagy beteg?!… Nő annyi van a világon, hogy az ember akármiben megszorulhat, csak nő dolgában nem szorulhat meg soha!… Hát akkor minek megházasodni?!… Házasodjék meg az, aki másképen nem juthat hozzá nőhöz!

– Nono. Mégis csak más az a nő, akit el lehet venni, meg az a másik fajta, amelyikben a fiatalembernek egy darabig olyan nagy a választása!… -138- Aztán, láttam én már sok embert, aki szóról-szóra úgy beszélt, ahogy most maga és utóbb mégis megházasodott, csak azért, hogy gyerekei legyenek.

– Mért nem beszél egészen őszintén? Nem haragszom én meg, ha el is árulja, hogy tulajdonképpen mért húzódozik?!… Vagy én mondjam meg? Jól van, megmondom. Maga csak azért nem akar beleharapni abba, ami magának is kétszeresen kivánatos, mert a legrosszabbakat gondolja rólam és azt hiszi, hogy Hellácska is csak olyan feleség lesz, mint az anyja. Pedig Hellácska másféle, mint én… sokat örökölt az apja hideg, nyugodt józanságából… vigyáztam is rám…

– Nézze, Brunnerné lelkem, én erről nem beszéltem és nem is igaz, hogy ez tesz habozóvá…

– Nagy hálátlanság is volna és igazán megszomorítana vele, ha azért nem akarná elvenni Hellácskát, mert engem ilyennek vagy olyannak gondol… Kétszeres hálátlanság. Mert ha én Hellácskát magának szánom, ezzel olyan ajándékot adnék magának, hogy megcsókolhatná érte a kezem. Hellácska igazán boldoggá tenné magát. Majd meglátja, akár maga veszi el, akár más, Hellácska nagyszerű, pompás, édes asszonyka lesz, hű feleség, jó anya… ne nevessen, ha van hű feleség a világon, Hellácska az lesz. Sohase fogja megcsalni a férjét… már tudniillik, ha olyan férje lesz, mint maga… mert öreg vagy beteg ember mellett… édes istenem!… de magát soha!… Lássa, a másikért, a kicsiért, már nem merném -139- a tűzbe tenni a kezemet, pedig az is az enyém!… és még egészen gyerek… De az már sokat örökölt az én meggondolatlanságomból… Hanem Hellácska!…

– No igen, mert most nem a kicsit akarja férjhez adni, hanem a nagyot. És egy pár esztendő múlva azt mondaná, nem tudom kinek: »Ne itéljen a nagyobbik lányomról, aki egy kissé kacér asszonyka… Tilla, ez egészen más!«… Különben csak tréfálok és én magam is csak a legszebbet gondolom Hellácskáról. Hiszen ha nem így volna, akkor most nem kellene haboznom, hanem megmondanám nyiltan, hogy erről nem lehet szó.

– Ezt ugyan kitalálhatná. Hát a fődolog! Minden földi dolognak a legnagyobb bökkenője! A pénz! Aminek jelen kell lennie minden gondolatunkban! Amiért nem elég reggel és este imádkozni, hanem verekedni is kell, alkudozni, tünődni, tanakodni, tépelődni, folytonosan, szünet és pihenés nélkül! Maga úgy beszél, mintha csak egy szép kirándulásról volna szó. De hiszen a feleséget is el kell tartani! Még pedig egy egész, hosszú életen át. Csak nem hiszi, hogy erre elég az a hatezer korona?!… mert a többi négyre előre keresztet vetnék… a maga örege sokkal malőrösebb ember, semhogy erre számítani lehetne. Nos hát, hatezer korona, ennyi ugyan hamarosan elfogy!… Megvallom, nem is takarékoskodnám vele; hatezer koronával nincs mit elkezdeni és hatezer koronát nem érdemes nagyon kicsi havi részletekre elaprózni… ezzel se előre, se hátra… És ha a hatezer koronát hamarosan elköltötte az -140- ember, hogy legalább egy kis ideig szépen éljen, mi lesz aztán? Itt van egy tizenhat esztendős asszony, akiről gondoskodni kell kilencvenhat esztendős koráig. És az még nem a legtöbb, amibe egy asszony belekerül, amit rá kell költeni; a legtöbb az, amit később nem lehet megkeresni az asszony miatt. Akkor aztán szépen vagyunk!… Hát ezen csak van mit habozni, ugy-e?

– Ej, maga máris szépen keres. A többi magától is megjön. És Hellácska nem akadályozná magát semmiben. Nincsenek igényei; beérné azzal, amijök lesz. Ha mindig arra kellene gondolni, mi lesz nyolcvan év mulva, soha se házasodhatnék meg senki.

– Hát nem is az a legsürgősebb dolog, hogy az ember megházasodjék. Inkább ez legyen a legutolsó; amikor már semmi okosabb nem jut eszébe az embernek. És nézze, szivem, Brunnerné!… de ne haragudjék még!… én azt sehogy se tudom megérteni, hogy Hellácskának a férjhezmenetele mért lett magának ennyire sürgős, csak úgy egyszerre!… Meg tudom ezt érteni ott, ahol baj van a háznál…

– Ne értsen félre. Ha én nem volnék egészen bizonyos abban, hogy Hellácskának semmi baja a világon, nem említettem volna ezt… de nem is beszélgetnénk ennyit a dologról, hanem az első szavára azt feleltem volna magának: »Jó asszony, kereskedjék másutt«. Végre is, uriember vagyok vagy mi!… nem igaz? De éppen azért, mert tudom, hogy Hellácska akármeddig várhat, -141- nem értem ezt a lázas sietséget, hogy maga huszonnégy óra alatt követeli tőlem a választ, hogy még csak egy pár hétig se akar várni a feleletemre, pedig az ilyesmit jobban meg szokta fontolni az ember, az ilyesmin érdemes eltöprengeni. Hellácska még csak tizenhat esztendős; más anya nem is adja szivesen férjhez a lányát, amig ez ennyire fiatal. És Hellácska olyan csinos, hogy bizonyára férjhez fog menni, még pedig hamarosan. No és ha maga egészen nyugodt lehet afelől, hogy Hellácska nem marad pártában, hanem egy-kettőre ki fog röppenni a szülői házból: mért fáj a maga feje amiatt, ha az nem a jövő hónapban fog megtörténni, hanem csak egy vagy két év mulva?!

– Már elmondtam; maga előtt nem csinálok titkot ebből sem. És ha egy délelőtt itthon maradna, aztán végighallgatná, hogy mit felelgetek azoknak, akik egész délelőtt nyomkodják a csengőt, nem kérdezgetne tovább, hanem mindent megértene. Nézze, mindenhez hozzá lehet szokni, csak egyetlenegy dolog van a világon, amit nem lehet megszokni soha: azok az apró, garasos adósságok, amelyekért folytonosan zaklatják az embert!… Persze, mit tudja még maga, hogy mi az?!… Úgy irigylem, mikor hallom, hogy azt mondja a suszterinasnak: »Mondd meg a gazdádnak, hogy akassza fel magát és elhordd magad, mert mindjárt úgy röpítelek ki innen, hogy mire leérsz a lépcsőn, palacsinta lesz belőled!…« Bár én is még csak itt tartanék!… De nálam már kétségbeejtő az állapot. Nálam már megszünt a gorombáskodás, megszünt a humor és megszünt minden. És, lássa, egész délelőtt szégyenkezni a cseléd előtt, az semmi; -142- zsebrevágni a szolgák meg a pénzbeszedők gorombaságait, még ez is hagyján; de folyton-folyvást hazudozni: »Jöjjön holnap este!… holnap este bizonyosan megkapja!«… mikor az ember bizonyos benne, hogy holnap este bizonyosan nem kapja meg: ebbe már bele lehet őrülni. Én edzett asszony vagyok, sok mindent ki kellett állanom, sok mindenen túl kellett tennem magamat, de ezt nem bírom ki, nem bírom tovább, megőrli az idegeimet, megöregít, belekerget az öngyilkosságba. És emellett folytonosan arra kell gondolnom, hogy mindent ki lehetne fizetni rongyos kétezer koronával, a kétezer koronáért pedig csak egy levelet kellene írni!… tudatni az öreg Tinkával, hogy Hellácska férjhez megy, a jövő hónapban meglesz az esküvő… aztán egyszerre kinn lennék a pokolból… lehetetlen mindig erre nem gondolnom és ha egyre csak ez jár az eszemben, akkor, mondja, megállhatom-e, hogy nyugodtan, türelmesen, összetett kézzel várakozzak, még nem tudom meddig?! Mintha egy pénzzel teli ládán ülnék, melynek csak a kulcsát kell megkeresnem, hogy kifizethessem mindazt, amiért egy nap tízszer szemtelenkednek velem. És amióta eszembe jutott, hogy: »Nini, milyen könnyen segíthetnék így magamon, mindnyájunkon!«… azóta nincsen nyugodalmam. A várakozásnak amúgy sem volna sok értelme… Hellácska már régóta nagy leány… de az én körülményeim közt a várakozásról nem is lehet szó. Hellácskának minél hamarabb férjhez kell mennie, olyan hamar, amilyen hamar csak lehet, mintha a legnagyobb bajban volna. Jobban szeretném, ha maga venné el; de ha maga hamarjában nem tudja elszánni magát -143- arra, amit soha se bánna meg: hát majd elveszi más. Attól nem félek, hogy sokáig kell keresgélnem olyan valakit, aki vállalkozik és akit el lehet fogadni.

– Ne siessen annyira!… még nem tartunk itt. Először rám gondolt s velem még nem fejezte be a tárgyalást. Egy szóval se mondtam, hogy nem veszem el a kis leányt; csak azt mondtam, hogy még habozok… aminek könnyen »igen« lehet a vége. De szeretném, ha addig is, amig elszánhatom magam akár az »igen«-re, akár a »nem«-re, megmondana nekem egyetmást őszintén.

– No, hallja!… Hiszen egyebet se csinálok, csak a legnyiltabban felelgetek a kérdéseire!…

– Erre nemcsak egy okom volt. Hol kezdjem? Hát először is, azután, amit már hallott, elképzelheti, hogy én csak olyan valakivel állhatok szóba, akivel meg lehet egyezni. Azok az atyafiak, akik így beszélnének: »Mit? A kis lány tízezer koronát kap? Akkor hát ide mind a tízezer koronával!…« – az ilyen garasos fráterek, úgy-e, nem kerülhetnek szóba?! És lássa, ha nem sietnék, még az is megtörténhetnék, hogy Hellácska egy félév vagy egy év múlva fölszed valahol egy ilyen atyafit! Magával, ettől a veszedelemtől nem kellett tartanom, hiszen régóta tudom, hogy maga gavallér. Aztán, magának kellett először az eszembe jutnia azért is, mert magának nyugodt lélekkel adnám oda a lányomat. Ne gondolja, hogy nekem nem fáj, ha meg kell rövidítenem, ki kell fosztanom a tulajdon gyermekemet… hogy meg kell dézsmálnom -144- a Hellácska hozományát és abból, ami csak az övé, négyezer koronát el kell vennem tőle magunknak, mindnyájunknak… Hát, ha már ennek mégis meg kell történnie, legalább azzal akarom kárpótolni, hogy olyan férjet keresek neki, akire bátran rábizhatja a sorsát: ép, erős, egészséges embert. Tudja, ebben egy ilyen fiatal leány könynyen csalódik; mért ne váljék hasznára az, hogy az anyja tapasztaltabb, mint ő?! És, Isten neki, elárulom azt is, amit talán a legelőször kellett volna mondanom!… Hellácska nagyon vonzódik magához… annyira vonzódik, hogy egy idő óta gyanakodva, szinte féltékenykedve nézeget rám. De ezt ám nem azért mondom el, hogy visszaéljen vele!… és, ha nem veszi el, elkezdjen legyeskedni körülötte!… Úgyis eléggé nyugtalan vagyok azóta, amióta észrevettem, hogy Hellácska milyen túlságosan érdeklődik maga iránt… hiszen már attól kellett tartanom, hogy leselkedik rám!… Még csak az kellene, hogy maga azt mondja nekem: »Én nem vehetem el, vagy inkább: nem akarom elvenni… menjen férjhez a kis lány valaki máshoz«… és aztán ne hagyjon neki békét!… Akkor igazán nem maradna más választásom, mint hogy felmondjam a szobát és egyikünk jobbra, másikunk balra… pedig tudja, hogy nem szívesen tenném…

– Ezzel még várhatunk egy kicsit. Maradjunk csak annál, hogy Hellácska vonzódik hozzám. E szerint azt hiszi, hogy a kis lány szívesen hozzám jönne feleségül?

– Hellácska olyan engedelmes kis lány, hogy ahhoz megy férjhez, egy szónyi ellenvetés nélkül, akihez akarom… akit én választottam ki neki férjül. Ezt rámbizhatja. -145-

– Hátha téved? Hátha a kis lány csakugyan leskelődött és észrevett valamit? Hogy megcsókoltam magát vagy megcirógattam az arcát?

– No ez igazán nem okozhat magának fejfájást. Mihelyt tudatom vele, hogy maga megkérte a kezét, minden gyanuja eloszlik. Még ha észrevett is valami effélét, azt fogja hinni, hogy rosszul látott, tévedett, álmodott. A legrosszabb esetben is eloszlatja a kételkedését az, hogy maga őt megkérte és hogy én rábeszélem őt erre a házasságra.

– Ez valószínű. De van még egy kérdésem. Ez a… megigérem… legutolsó kérdésem a jövőre vonatkozik. Mert a jövőre is kell gondolni, úgy-e?!… minden eshetőségre, nem igaz?!…

– Hát gondoljunk arra az esetre is, amire minden házasságkötésnél gondolni kellene, hogy a házasságunk nem lesz boldog… hiszen a legtöbb házasság nem sikerül!… még a félig-meddig türhető házasság is kevés. Tegyük fel, hogy a mi házasságunk sem lesz az a kivételesen szerencsés eset, amely ennek a szerencsétlen intézménynek még egyre csalogat híveket és áldozatokat… nem lesz a századik, a legjobb eset, hanem a kilencvenkilenc egyike. Pár év múlva, talán még hamarább, Hellácskával arra a meggyőződésre juthatunk, hogy csalódtunk egymásban. Ehhez nem kell sok. Egyik -146- férfi sem az az ideál, akinek a feleség a férjét óhajtja; nekem is türhetetlen volna, ha észrevenném, hogy Hellácska nem szeret annyira, mint amennyire a feleségemtől megvárnám. Tegyük fel, hogy maga jó próféta és Hellácska soha se fog megcsalni… bár, lássa, megvallom, én még ebben sem vagyok egészen bizonyos… de tegyük fel, hogy hű marad hozzám. Csakhogy ettől még nagyon kiállhatatlan feleség lehet valaki… és még az az asszony is, aki nemcsak hogy hű az urához, de e mellett csinos, a szerencsés óráiban kedves is, gazdag mindenféle polgári erényben és egyébként jó lélek, pokollá tudja tenni a férje életét, ha egy kicsit igyekszik ezen vagy nem eléggé eszes. Már pedig én nem vagyok az az ember, aki akármibe belenyugszik; aki okvetetlenül megeszi azt, amit megfőzött. És Hellácska is mást gondolhat, már hamarosan… hiszen olyan fiatal!… még egészen gyerek!… Szóval könnyen meglehet, nem sok idő multával Hellácska is, én is, ott fogunk tartani, hogy: már nem szeretjük egymást!… Mi lesz akkor?

– Hát elválnak. És akkor megint szabad ember lesz. Vagy ez a kérdés a hozományra vonatkozik?… Ezt nem fogja visszakérni senki… akár írásba foglalhatjuk…

– Nem ezt akartam kérdezni, bár ezt a kérdést sem ártott egyszer s mindenkorra tisztázni… Hanem… mit ér el ezzel a házassággal, ha Hellácska egy-két év mulva elvált asszony lesz?

– Hát inkább elvált asszony, mint vén leány. Nem mintha attól félnék, egy pillanatig is, hogy Hellácska a nyakamon maradhat; abban bizonyos vagyok, hogy Hellácska férjhez menne, még pedig -147- igen hamar, akkor is, ha nem siettetném a férjhezmenetelét és nem avatkoznám bele, hogy kit választ a kérői közül. De neki is jobb, ha semeddig se várakozik, hanem már a jövő hónapban férjhez megy; nekünk, a szüleinek is. Hiszen nem titkoltam el, hogy a pénz teszi, ha ennyire sürgetem a dolgot!

– Csakhogy éppen azért, mert Hellácska találhat kérőt, mind a tíz ujjára, olyat is, aki szivesen vállalkozik azonnal, nem gondolja, hogy jobb lenne, ha a kis lány olyan valakihez menne feleségül, aki nem válik el tőle semmi esetre, még akkor sem, ha Hellácska megcsalná?

– Akkor rendben vagyunk. Kivált ha abba is belenyugszik, hogy ne most rögtön feleljek, hanem holnap délben. Ez csak nem nagy idő?

IV.

Sipos Emil úr akkor este csak három mulatóhelyet látogatott meg, de arra gondolva, hogy vasárnap következik, amikor akár estig alhatik, a harmadik mulatóhelyen sokáig elidőzött. Csak reggel felé érkezett haza, miután előbb, egyedül üldögélve az egylovasban, kissé kapatosan, háromszor is elmondta valakinek, aki már csak mint vizió volt jelen:

Vetkezés közben egy másik látomás jelent meg előtte, olyan hirtelen, mintha a sülyesztőből emelkedett volna fel: a fő bank-szörny, akitől esti -148- nyolc óra tájban, abban az izgalmas percben vált meg, amikor a legtehetségesebb tisztviselője a balkezével torkon ragadta, a jobbkezével pedig egy Browningot szegezett az orra elé.

A fő bank-szörny szemrehányóan nézett rá és szomorú tekintete ezt mondta:

– El tudtál hagyni, a legérdekesebb jelenetben!… És most sejtelmem sincs róla, hogy mi lesz velem a felvonás végén?!…

– Fütyülök rád!… – felelt neki Sipos úr. – Hordd el magad és az őszig ne lássalak!… De rögtön takarodjál, mert különben megtudod, hogyan szoktam elbánni azokkal, akik tolakodva figyelmeztetnek az adósságomra!…

Levetette a mellényét és olyan lendülettel hajította a lehető legmesszebbre, amelyet se a véralkata, se a fölhevültsége nem magyarázhatott meg eléggé. Ilyen lendületet csak a testierő érzése, a zavartalan jókedv és a nagy elszánások adhatnak meg a karnak.

A mellény hatalmas ívben röpült a szoba másik sarkába s a kisértet ijedten bújt le a sűlyesztőbe.

Olyan jót húzott a frissítőből, hogy délben még aludt s csak arra ébredt fel, hogy mind erősebben kopogtatnak az ajtaján.

– Semmi baj, csak nagyon türelmetlen vagyok. Tudja-e, hogy dél van? Vagy már elfelejtette, hogy ma délre igérte a választ? -149-

– Nem én, nem felejtettem el, csak még nem vagyok egészen magamnál. Félig még alszom.

– Hát térjen magához! Úgyis, már éppen ideje, hogy fölkeljen. Vagy estig akar aludni?

– Estig aludni? Bizony isten, nagy kedvem volna. Tökéletesen igaza van: estig kellene aludnom, hogy egészen kialudjam magam.

– Micsoda lelketlen ember maga!… Így játszani egy anya szívével!… Térjen már magához!… És feleljen gyorsan: igen vagy nem?!

– Ne legyen olyan ideges!… Hiszen nem felelhetek addig… kellő ünnepiességgel… amíg ásítok, amint láthatja… egyre ásítoznom kell!… Aztán, becsületszavamra, csak most tértem egészen magamhoz!… Hja, persze, maga türelmetlen!… Hát: igen!… Nem hallotta? Igen, igen, igen!

– Csak tessék!… Sőt kérem!… Hadd menjen ki az álom a szememből egészen! Nincs jobb ébresztő, mint két puha asszonyi kar!… Nincs az a vekker…

– Eh, hát aztán?!… A leánya vőlegényét csak megcsókolhatja?!… Ezen a szent napon akár estig csókolózhatnánk!…

– Most már ne ezen járjon az esze, istentelen!… Hanem azon, hogy odaát, a harmadik szobában, van valaki…

– Csak úgy gondoltam. Hallottam, mikor beszélték, hogy a Soma megvette neki. -150-

– No és baj az, ha olvas? Ha majd asszony lesz, úgy sem fog olvasni. Legalább remélem… Elég az hozzá, gondoljon arra, hogy minél hamarabb tápászkodik fel, annál hamarabb lesz boldog az a kis lány, aki most még semmit se sejt…

– Igaza van, ne várakoztassuk tovább! Addig is, amíg felöltözöm, mondja el neki, hogy megkértem a kezét…

– Dehogy mondom!… dehogy mondom!… A világért sem!… Majd, hogy elrontsam ezt a szép jelenetet!… Hogy lefölözzem a meglepetését és az örömét!… De hiszen ezt magának kell neki elmondania!… Nem örül előre, hogy láthatja, amint kis menyasszonya arcán egyszerre csak felsugárzik a boldogság?!…

– Ne sírjon, Brunnerné lelkem, mert én is mindjárt sírok!… Nem képzeli, hogy milyen érzékeny természetem van!…

– Lássa, ez már beszéd!… Így szeretem én magát, amikor nem titkolja el, hogy akármennyire szeret mókázni, azért mégis van szíve!… Hát siessen, siessen, siessen!…

A szobaúr, mikor magára maradt, megdörzsölte a szemét, kiugrott az ágyból, lemosta magáról a mulatóhelyek füstjének és italainak meg Teca pacsulijának az emlékét, aztán, tisztálkodás közben, egy kissé elmélázott.

– Az én házasságom – elmélkedett, miközben a fogát kefélte – rezon-házasságnak a legjobb akarattal se mondható; az édes testvérem se mondhatná, hogy az. De, édes Istenem, hány ember -151- van, aki veszedelmesebb uzsorába is belemászott valaha és azért ma is vigan szaladgál az utcán!… És ki tudja?!… még az se lehetetlen, hogy jobban sikerül, mint remélné az ember!… Minden házasság csupa rejtelem; még az is, amelyik csupa szépet igér… soha se tudni, mi lesz belőle. Mindenesetre, nap-nap után kötnek házasságot olyan körülmények között is, amelyek több bajjal fenyegetnek, mint az a rózsaszin szegésű, barna felhő, amelyik az én fejem fölött borong. Soha se légy büszke és soha se mondd, hogy a tied a legrosszabb házasság a világon!… mindig találsz rosszabbat is. És a legrosszabb házasság sem olyan nagy szerencsétlenség, amilyennek a bölcsek mondják… mert a legrosszabb házasságnak is megvan az a jó tulajdonsága, hogy: ha nem akarom, nem tart örökkön!…

Mialatt a haját fésülgette, az jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen egészen csinos fiú, aki a szépen kiöltöztetett Hellácska társaságában igen jól fog festeni a hajón, ujdonatúj útiruhájában, admirál-sipkával a fején.

– Az az egy bizonyos – biztatta magát – hogy szép, nagyon szép utat teszünk a tengeren, ha nem is éppen jatton, hát a legjobb gőzösön, az első osztályon, ahol minden csupa kényelem! És aztán?… Ha majd hazajövünk?… Eh, mit aztán?!… Utánam az özönvíz!… Ki láthat a jövőbe?!…

Mikor benyitott Brunnerék ebédlőjébe, már csak arra gondolt, milyen nagyot fog nézni Hellácska, most mindjárt, amint azzal kezdi, hogy megcsókolja a kezét… -152-

Egy félóra multán Brunnerék lakásában nagy lárma támadt. Szidi néni, aki minden vasárnap Brunneréknál ebédelt, megérkezett a fiával, a Fáni már az ajtóban lelkendezve beszélte el nekik a nagy újságot, de Tilla is kirohant és hogy túlkiabálja a Fánit, aki nem hagyta a jussát, acsarkodni kezdett:

Szidi néni sápítozott, Soma olyan csataordításokat hallatott, mint egy sziú-indián s megjelent az előszobában, a vendégeket fogadni, Brunnerné is, az örömtől könnyes, vörös szemmel és telesírt zsebkendővel a kezében.

– Milyen boldog lesz az én szegény öreg Lipótom!… – mondta. – Hogy éppen most nem lehet itthon!…

– Hja, ilyen az élet! – jegyezte meg Soma. – A boldogság so’se tökéletes!

– Hogy nem akarja megcsalni, ez egészen helyes. Ha az asszony elhatározza magában, hogy most már aztán slussz, ő bizony meg fogja csalni az urát, aztán odapillant a legközelebb rostokoló udvarlóira, akik úgy leselkednek rá, mint az utcasarkon a hordárok a messziről közeledő hölgy kezében tartott levélre és ezek közül az udvarlók közül odainti magához valamelyiket, akármelyiket, amelyik a leghamarabb tud elugrani… vagy mondjuk, ha az asszony, ahelyett, hogy ezt gondolná magában: »Én most kocsikázni akarok!«… ezt gondolja: »Én most egy kicsit össze akarom ropogtatni a házasságomat!«… és ahelyett, hogy az utcára kilépve, a véletlenül arra cserkésző fiákeresnek intene, oda kacsintja magához azt az udvarlóját, aki éppen arra jár vagy aki mindig az ablaka alatt ácsorog… hát ez a szerelem, Lenke, annak az odafüttyentett szerelmesnek nem az igazi szerelem. Mert ha az ember csak eszköz és nem végcél, akkor a szerelme nem juthatott el odáig, ahová minden szerelem tör, nem az egyén győzött benne, -154- csak a faj. Nincs szebb dolog a világon, Lenke, mint a házasságtörés; de ennek is megvannak a maga szabályai, a maga szükséges szép formái. Az ideális házasságtörő asszonynak mindig úgy kell megcsalnia a férjét, hogy ez az akarata, a szándéka, a szent fogadalma ellenére történjék. Azért én meg is követelem magától, Lenke, hogy ne akarja megcsalni az urát. Ami a maga dolgában megbocsáthatatlan, az ott kezdődik, hogy nemcsak nem akarja megcsalni az urát, hanem végül: csakugyan nem csalja meg; mert a szent fogadalom még nem hiba, de az már bűn, ha nem engedi, hogy keresztülgázoljak az elhatározásán és összetörjem-zúzzam, recsegtessem-ropogtassam a szent fogadalmát. Mindezt különben bővebben is ki fogom fejteni a legújabb szindarabomban; hiszen most már úgyis csak nyomtatásban beszélhetek magával!

– Furcsa ember maga, Tasziló. Nem elég, hogy hetenként négyszer-ötször áll elő újra meg újra azzal a bizonyos kívánsággal, amely nem teljesíthető… most már föltételeket is diktál!… és megszabja, hogy nem tudom micsoda párbajszabályok megtartásával boruljak a karjaiba!… Aztán arról panaszkodik, hogy már csak nyomtatásban beszélhet velem – egy olyan hosszú szónoklat után, hogy ha az új darabját ilyen hosszú szónoklatokkal tömi tele, hát ezt sem fogják előadni!…

– Hát ne adják elő!… bánom is én!… Majd meglátjuk, ki fárad ki hamarabb: én-e vagy ők?!… Elég az hozzá, ezt a szindarabot meg fogom írni, ki fogom nyomatni és a maga számára zöld selyembe fogom beköttetni!… És hogy -155- beszélhetek?!… Mit ér az, hogy beszélhetek, ha csak halkan, tompán, egyforma hanglejtéssel beszélhetek, mert különben Iduska minden szót meghallana!… mikor én úgy szeretnék beszélni, mint a Nemzeti Szinházban Nagy Imre!… És mit ér az, hogy csak a szájammal beszélhetek, de nem beszélhetek a karommal!… sőt még csak le se térdepelhetek maga előtt, mert a nyitott ajtón át Iduska jól láthatja minden mozdulatomat!… hiszen, esküszöm, hogy nem veszi le rólunk a szemét!…

– Ne esküdjék, mert nem szabad elfelejtenie, hogy most nem ír, hanem udvarol!… Szóval, azért vagyok szívtelen, mert Iduska ott ül a másik szobában és olvas?

– Azért szívtelen mert mulat rajtam. Azaz… ha csak rajtam mulatna, ebben még igaza volna. Mert én csakugyan a legnevetségesebb figura vagyok a világon… egy kifáradt, lihegő cigánygyerek, aki egyre szalad az után a szekér után, ahonnan csak csúfolódást kiáltoznak le rá… minél kegyetlenebbek hozzá, annál inkább elriaszthatatlan… Hát ha csak rajtam mulatna, ezt még érteném. De maga a szenvedésemen, a vergődésemen mulat!… magának örömöt okoz annak látása, hogy én kínlódom!… és ez már szívtelenség, rosszlelküség.

– Abból, hogy ilyen rendeleteket ad a kis lányának: »Iduska, kedvesem, ha látod, hogy a Tasziló bácsi, látogatóba jön, el ne mozdulj a közelemből, amíg csak el nem ment! Vedd elő valamelyik könyvedet; úgy ülj le, valahol közel, hogy -156- mindig jól láthasd a Tasziló bácsit, függeszd rá a szép, nagy fekete szemedet és le ne vedd róla addig, amíg ki nem nyitotta az előszoba ajtaját; nem, ez nem elég; még akkor is nézz utána, amikor már az utcán megy, hogy valahogy föl ne merjen pislantani a mama ablakára; a mamának még az ablakát se láthassa a Tasziló bácsi… pedig ablaka több is van a mamának, ha szíve csak egy van is… tehát az ablakai közül egyet néha-néha megmutathatna a Tasziló bácsinak, ha már a szívét, mert csak ez az egy van, sehogyse akarja visszavenni a papától«…

– Nem adok neki ilyen őrült rendeleteket. Nem félek én magától annyira, Tasziló.

– No, azt tudom, hogy nem tart veszedelmesnek! Ezt eléggé érezteti velem. Pedig, ha tudná, micsoda őrült terveket forgatok néha a fejemben!… majd olvassa el a most készülő szindarabomat, ez egy kicsit meg fogja hökkenteni!…

– Nem fog meghökkenteni, Tasziló. Ismerem én magát jól. Maga nagyon jó fiú, aki nem éli le a tragédiákat, hanem megírja. És igaza van. A tragikus érzésnek nincs jobb levezető csatornája, mint ha kiírja magából az ember.

– Hát, lássa, ez az!… Ez az örökös csúfolódás… ez árulja el minduntalan a maga szívtelenségét!… Ki mondja azt, hogy maga testőrségnek vezényli ki Iduskát?!… Én nem mondom. Csak azt mondom, hogy mihelyt én megmutatom az orrom hegyét… akárhol… akár itt, akár a korzón, a szinházban, a jégen vagy a kiállításban… akkor maga egy pillanatra se tud megválni Iduskától… egyszerre olyan példás anya, -157- mint a Gracchusok szülője. És miért? Mert titkon nagyon mulat azon, hogy Iduska, ez a bájos angyali gyermek, nekem milyen rettenetesen alkalmatlan. Mert nevetni tud azon, hogy mikor a szívem a legjobban vérzik, még csak nem is beszélhetek erről szabadon… mert vigyáznom kell minden gesztusomra… még csak nem is rikolthatok, nem is sírhatok, bőghetek…

– Még ezt is megteheti. Iduska tudja, hogy maga nemcsak ügyvéd, hanem író is és hogy egy írónak sokat meg kell bocsátani, ami másnak nem szabad…

– Hát nincs igazam, ha azt mondom, hogy magának külön mulatság, azt nézni, hogyan kell fékeznem magam és mosolyt erőltetnem az arcomra, amikor a legjobban szenvedek?!… A maga kamatszámításból lelkedzett lelkének humor az, ami nekem az életem szerencsétlensége…

– Remélem, a kamatszámítással nem azt akarja mondani, hogy a papa egy kis uzsora segítségével kapargatta össze a hozományomat?

– Isten mentsen!… Csak azt akartam mondani… de ebben aztán bizonyos vagyok… hogy abban az elhatározó pillanatban, amelynek a maga drága életét köszönhetjük és azt, hogy a világ így szebb, mint maga nélkül volna, a papája hirtelen valami számítására gondolt… mint Tristram Shandynek az anyja arra, hogy vajjon a férje felhúzta-e az órát?!… végre is, ez kereskedőnél nem szégyen… Mert ha nem így történt volna, maga nem lehetne ilyen rémségesen józan.

– Rágalmazza a papát, aki a fiatalkorában, bizony isten, még verseket is írt!… és igazságtalan -158- velem szemben, mert én soha se mondtam Iduskának, hogy legyen itt, a közelemben, amikor maga vizitel. Éppen azért, mert józan vagyok, soha se csinálok ilyen bolondot.

– Hát akkor mért őrizne bennünket Iduska, ilyen következetesen, akkor is, ha idejövök, akkor is, ha valahol kivül csatlakozom magukhoz?!… Nézze, most is, becsületszavamra, csak bennünket őriz!… Pillantson csak ki és ha nem hiszi, meggyőződhetik róla, hogy Iduska nem a maga mulatságára ül a karosszékben, már vagy háromnegyed óra óta. Az igaz, hogy úgy tesz, mintha olvasna. Könyvet tart az ölében… és kitalálhatom, hogy micsoda könyvet, mert ráismerek a bíborszinű selyemkötésre… ez a könyv az én tragédiám: Bakócz Tamás. Hát én csak szeretem Bakócz Tamást, ha valaki szereti… amint, sajnos, rajtam kivül nincs még egy második lény a világon, aki szeretné… de azt ne mondja nekem senki, hogy egy tizenkét éves lányka háromnegyed óra hosszáig tudná olvasni Bakócz Tamást, csak úgy, minden kényszerítő ok nélkül!… Nem is olvassa, csak azért tartja a térdén, hogy ürügye legyen ott maradnia, az őrhelyen. A szeme mindig rajtam van, mint az Isten szeme Káinon… Mért? Mert, amint némelyik anya azt mondja a kis lányának: »A szemed mindig a csupron legyen és aztán, ha hallod, hogy már forrni kezd a tej, húzd el a csuprot, hogy a tej ki ne fusson!«… az ő mamája azt mondta neki: »Ejtsd zavarba Tasziló bácsit az őzike-tekinteteddel!… mert Tasziló bácsi nagyon mulatságos olyankor, amikor majdnem meghal a nagy szerelemtől és mégis úgy kell ülnie a székén, mintha a békekonferencián Gróf Morfeuszt hallgatná.« -159-

– Az csakugyan nem lehetetlen, hogy Iduska magát lesi. Csakhogy nem az én megbízásomból teszi, ha véletlenül így van. Iduska, fájdalom, rettenetesen tiszteli az irodalmat; a nyomtatott betű valóságos áhítatot kelt benne; és mert maga az egyetlen író, akit a személyében is ismer, maga neki tulajdonképpen: az irodalom. És cudar hálátlanság, ha magát ez a tisztelet idegessé teszi. Várjon csak! Ha majd Iduska is megtudja, hogy Bakócz Tamást a rossz emberek sehogy sem akarják előadni, meglássa, ő se lesz többet ennyire alkalmatlan!… Tőlem ugyan nem tudja meg… én még ebből sem ábrándítom ki; pedig maga megérdemelné, hogy elveszítse a leghívebb tisztelőjét is… Különben én nem csodálkozom rajta, hogy ennyire hálátlan Iduskával szemben; maga mindenkivel szemben hálátlan, maga a leghálátlanabb lény a világon.

– Csupa kegyetlenség, amit mond. De jól van, ne beszéljünk Bakócz Tamás-ról; beszéljünk csak arról, hogy: hát kivel szemben vagyok én hálátlan?

– Először is: az urammal szemben. Ő magának igazán a legjobb barátja. Azonkivül unokatestvérek is. És maga mégis képes volna rá, hogy elcsábítsa a legjobb barátjának és rokonának a feleségét.

– Na, ő róla ne beszéljünk! Ez a semmirekellő, a nagy tekintélyű méltóságos úr, alattomban mindig röhög magában, ha arra gondol, hogy én milyen sokat üldögélek maga mellett, ő helyette, folyton epekedve, sóhajtozva, döglődve. Csak azért beretválkozik, mert ha ma is megvolna a szakálla, ez folyton rezegne, annyit nevet azon magában, hogy az ő háza neki »otthon«, nekem pedig »itthon«. -160- Jól tudja, a betyár, a csirkefogó, hogy Korponay Tasziló nem csak ügyvéd, hanem költő is, tehát: nem veszedelmes. És bár sohase olvasott egyebet, csak pénzt meg étlapot, Musset Alfrédnak pedig soha a hírét se hallotta, bölcsen tudja, hogy az óvatos és előrelátó férj olyan valakit választ házibarátnak, aki iszonyúan szerelmes, tehát – mert minden asszony égetnivalóan gonosz – a legkevésbbé se veszedelmes; ez majd vigyáz az asszonyra és elhessegeti azokat az udvarlókat, akik veszedelmesek, vagy ha ez nem sikerül neki, mint a jó házőrző kutya vonítani kezd. Micsoda hálát érezzek az ilyen űzérrel szemben, aki rendelkezésemre bocsátja a karosszékeit meg a zsámolyait, annak fejében, hogy a szemem mindig ott legyen a maga szobájának az ajtaján?! Ellenkezőleg. Az ilyen számító és elbizakodott fráter nem érdemel könyörületet. Hiszen, ha csak rajtam állna!… De mikor maga nem akarja elismerni, hogy ez az ember ugyancsak rászolgált arra a dekorációra, amelyet a férjek nem keresnek, de…

– Azt már nem hiszem, hogy ennyire szemtelen volna. Ha valaha erre is rávetemednék és én megtudom, akkor az Isten legyen irgalmas neki!… mert én menten el fogom árulni magának, lovagiatlanul, vénasszony módra…

– Kárörömmel, kéjjel!… Még csak az kellene, hogy meg is csalja!… Hát, ami nem igaz, azt nem mondom. De e nélkül is régen megérett rá, hogy maga megcsalja. Így elhanyagolni egy asszonyt!… egy ilyen asszonyt!… -161-

– Látom, hogy egész nap nincs itthon. Látom, hogy van ideje kártyázni, de nincs ideje magát ide vagy oda elkisérni…

– Ez éppen elég. Én mindent szeretek, amit maga szeret. Ha maga az én feleségem volna, a másik szobába se mehetne át anélkül, hogy utána ne menjek…

– Hat hétig, nyolc hétig. De ezen már túl vagyunk. Elkésett, Tasziló. Akik nagyon szerelmesek, azok mindig elkésnek.

– Ne csúfolódjék. Tudom, hogy elkéstem volna akkor is, ha véletlenül én kérem meg legelőször… és újra elfogok késni, amikor majd az én Béla barátomat utóléri az a végzet, amelyet már régen kiérdemelt. Csak azt nem értem, mért nem mondja meg ezt most is, a szokásos kiméletlenséggel?!… Hiszen azt már számtalanszor megmondta, hogy nem szeret, hogy engem nem tud szeretni…

– Azt mondtam, hogy se magát, se mást… csak az uramat szeretem. Ez még nem kiméletlenség. De velem szemben is hálátlan. Mondja, nem bánok én jól magával? Tulajdonképen nem volna szabad megengednem, hogy ilyen sokat legyünk együtt. Van asszony, aki megmondta volna az urának: »Nézd, ez a Tasziló, akit te a barátodnak tartasz, képes volna rá, hogy elcsavarja a fejemet, ha ez nem ülne olyan jól a nyakamon!«… És én nem árultam el magát, pedig semmi mást nem titkolok el az uram elől… még azt se kivántam magától, hogy ezentul csak ritkán lássuk egymást… -162-

– De mért? Mert azt mondja magában: »Szegény Tasziló!… ő nem számít!«… Mert mulattatják a sóhajtozásaim. Mert azt gondolja, igen helyesen, hogy az olyan házibarát, akit senkise tart veszedelmesnek, se a férj, se más, az asszonynak legszebb dicsérete. Mert minden cselédje közül én vagyok a leghasznosabb; a többi folyton kimenőt kér, én meg azon rimánkodom, hogy minél többet lehessek a szolgálatára. Mert amióta engem ismer, nem kell az ernyőjére meg a retiküljére vigyáznia, nem kell semmiféle jegyről gondoskodnia, és ha Iduska nem tizenkét éves volna, hanem csak három, nem kellene peszrát tartania…

– Nézze, Tasziló!… édes, drága, egyetlen Taszilóm!… nem én mondtam, maga mondta!… Hát igen, tegyen meg nekem egy nagy, igen nagy szívességet!… Peszrálja egy kicsit Iduskát!… vigye ki egy kicsit sétálni!… vigye ki a kiállításba!… A szegény angol nő elkéredzkedett… nem tagadhattam meg tőle ezt a kimenőt… megint elvesztette a szívét valahol… hadd keresse meg. Nekem pedig itthon kell kucorognom. Asszonyok jönnek hozzám, egy kis jótékonysági pletykára… mert hiszen… az élet olyan szomorú, hogy kétségbe kellene esni, ha az emberszólás vidámsága nem enyhitené meg a bajainkat!… végre is, az alelnökük vagyok ezeknek az amazonoknak… az uram bankjának az érdeke megkövetelte, hogy vállaljam ezt az alelnökséget. És Iduska egy idő óta olyan fakó!… az egész gyerekből csak a két nagy szeme maradt meg. De nem csuda, mert hiszen egész nap csak olvasna… mindig erőszakkal kell kicipelni a levegőre. Hát ha maga olyan aranyos -163- volna, hogy kivinné a kiállításba és egy kicsit megsétáltatná… magával szívesen elmenne… megnéznék az iparcsarnokot meg a gépházat s közben elmondaná neki Bakócz Tamás életrajzát… ugy-e?… no, lássa ezért már kapna tőlem egy szép puszit… persze, csak a homlokára!…

– Hja, a homlokomra?!… Értem. Ez a jótékony alelnöknő külön puszija a külön megmosdatott pupos fiúcska számára!…

– Csudálkozik, hogy az ajánlata nem ragad el? Hát nézze, nekem ezek az amazonok iszonyúan gyanusak. Félek, hogy egy huszártisztet küldenek maguk helyett…

– És hogy magának az iparcsarnok nem elég, hanem még a gépházat is be kell járnunk…

– És Bakócz Tamás életrajza?… ez semmi?… De mindegy. Azt nem éri meg, hogy én nemet mondjak, amikor maga valamit kér tőlem. És ha azt kívánná, hogy másszak fel az iparcsarnok tetejére vagy a gépházban pattanjak fel a leggyorsabban forgó acélkerékre!… Én azért jöttem a világra, hogy vakon, süketen, némán, meggondolás nélkül teljesítsem minden parancsát.

– Csakhogy ezen a világon minden adsza és nesze, még az olyan őrjöngő szerelem is, mint az enyém. Meg kell igérnie, hogy még a héten ad nekem egy órát… csak nekem magamnak!… -164- és meghallgatja új darabomnak, A szfinx-nek az első felvonását.

– És Iduska sem lehet jelen a felolvasáson? Senki se várja A szfinx-et nagyobb érdeklődéssel, mint ő.

– Fölösleges, hogy ő is jelen legyen, mert már előbb, még ma délután, meg fogja ismerni A szfinx tartalmát. Úgy számítom, hogy Bakócz Tamás életrajzával még az iparcsarnokban el fogok készülni és a gépházban már rá kerülhet a sor A szfinx-re…

– Jól van, megalkudtunk. Iduskám, lelkem, gyere!… hadd öltöztesselek át!… Tasziló bácsi, ez a kedves, jó, imádott Tasziló bácsi kivisz a kiállításba!…

– Ne öltöztessem át én? Ne fésüljem meg? Ne törüljem meg az orrocskáját?

– Menjen, maga utálatos!… Még meg se tette, amit kértem és már felpanaszolja?!…

II.

– Micsoda kegyetlen teremtés maga, Iduska! Ezt a kacérságot és ezt a szívtelenséget soha se néztem volna ki magából!

– Először is, ne nevezzen engem még most is Tasziló bácsinak!… hiszen már nem kis -165- gyerek!… Én pedig még nem vagyok bácsi; én még öcsém vagyok.

– Hja, erről én már nem tudok leszokni! Hiszen akkor is Tasziló bácsinak neveztem, amikor szerelmes voltam magába!…

– Hát, lássa, ez a kacérság és ez az, amit én a nővel veleszületett lelketlenségnek nevezek!… Előbb taplót dug a fülembe, aztán, mikor látja, hogy no már megvadultam, már jól megbokrosodtam, akkor édesdeden nevet rajtam, fügét mutat és azt mondja, hogy: »Hej, Laboda, Laboda, lábod ide, nem oda!…« Pedig, azon kezdem, hogy ebből a gyerekszerelem-históriából egy árva szó sem igaz… és az egészet csak azért eszelte ki, hogy ugrasson, hogy megvadítson és amikor már bőszebb vagyok egy húsz sebből vérző bikánál, akkor kinevethessen.

– Az már nem igaz, mert én leteszem a főesküt is, a pótesküt is – kérdezze meg csak az uramat!… neki is elmondtam – hogy Tasziló bácsi volt az első ideálom. Nem; ezzel keveset mondok… én olyan szerelmes voltam magába, Tasziló bácsi, hogy ekkora szerelemre csak egy gyerek képes. Volt idő, amikor egyszerüen maga volt minden gondolatom… és azt hiszem, nem csak úgy, egyetlen embert szerettem magában, hanem a világ valamennyi költőjét, magát az irodalmat, az egész férfinemet, a nagy mindenséget. Istenem, mennyire fájt a szivem amiatt, hogy maga az én nagy szerelmemet sehogy se akarta észrevenni és egyre csak a mamának udvarolt!… mennyit sírtam éjszakánkint, milyen sokszor álmodtam magáról, hogyan dobogott a szivem, ha egyszer-egyszer -166- rám nézett, hány ezerszer néztem le az utcára, hogy jön-e már, micsoda pillantásokat vetettem magára, lopva, ha senki se láthatta!… Hát azt nem mondom, hogy az ilyen gyerekszerelem valami nagyon tartós volna… hogy amit maga iránt éreztem, ez volt az igazi… de szóról-szóra így volt. És ha nem hiszi, hát kérdezzen ki. Szavaljak Bakócz Tamás-ból? Felmondjam Aba Sámuel-t? A nagy monológot, akarja? Ma is hibátlanul elmondom. És mutat maga nekem még egy nőt a monarchiában, aki Aba Sámuel-nek legalább is a felét könyv nélkül el tudja mondani? Hát ne mondja, hogy nem igaz; mert én be is tudom bizonyítani… úgy, hogy egy óráig szavalok magának, mindig csak a maga munkáiból.

– Hiszen, amig ez a szerelem megvolt, olyan jól el tudtam titkolni, hogy maga még csak nem is sejtette! És tíz évvel később, amikor már feleség és egy másféléves bébi mamája voltam, ugyan mért ne mondhattam volna el?!… azt, ami olyan régen elmult!…

– Mert gondolhatta, hogy ez a fölfedezés meg fog őrjíteni. Hát mi vagyok én? Szent? Anakoréta? Annyira Tasziló bácsi, hogy már nem is számítok? Ördögöt! Én még Tasziló öcsém vagyok. Ha szép az idő és jó kedvem van, önmagamnak az unokaöcscse. Szóval, ha azt akarta, hogy maga mellett is ugyanazt a szánalmas szerepet játszszam, amelyre valamikor a mamája utalt, akkor ezt elmondani bűn volt, lelketlen kokettéria, a mély érzésnek pajkos, vásott kicsúfolása. Mert én még, igenis, bolondulok, ha egy szép asszony bolondít. -167-

– Még ha rossz asszony volnék is… pedig tudja, hogy nem vagyok az… akkor se bolondítanám Tasziló bácsit, aki nem tudom hány évig udvarolt a mamámnak…

– No, a viszonzatlan szerelemből nem származik vérrokonság! És ha csak ez az aggodalma, Iduska, akkor biztosíthatom, hogy köztünk nincs kánoni akadály.

– De az csak akadály, hogy most már nem Tasziló bácsiba vagyok szerelmes, hanem az uramba?!…

– Ez, sajnos, már figyelemreméltó körülmény. De én be fogom bizonyítani magának, Iduska, hogy ez a csibész nem érdemli meg a maga szerelmét. Hogy magának vissza kell térnie a hű, a megbízható irodalomhoz.

– Már megengedjen, de az csak hálátlanság, ha így beszél az uramról?! Egy évvel ezelőtt, amikor a mamáék Bécsbe költöztek… Az igazat megvallva, én még ma sem értem, hogy Tasziló bácsi mért nem ment a mama után Bécsbe?

– Hát Bécsben nem nyithattam ügyvédi irodát. A magyar jogot se tudtam megtanulni soha és most elkezdjem tanulni az osztrákot? Aztán meg, ha a Nemzeti Szinházban sem adják elő a darabjaimat, képzelheti, mennyire nem adják elő ezeket a Burgban!… Mit csinálhattam volna?! Fájt a szívem, de itthon cseppentem.

– Szóval, mikor a papát felvitték Bécsbe bankigazgatónak és így a mamától is el kellett -168- válnunk, nem volt a világon elárvultabb, hajléktalanabb és megfagyottabb gyermek, mint maga, Tasziló bácsi. Ekkor az én uram, aki olyan Lohengrin, aminő az operában elő van írva, azt mondta: »Azért Tasziló bácsit nem szabad megfosztani az otthonától, a karosszékétől, a megszokott kényelmétől. Tehát mi átvesszük a papáék lakását és bútorait; a papáék majd újonnan berendezkednek Bécsben. Így Tasziló bácsinak megmarad az otthona, a karosszéke, a megszokott kényelme.«

– Elég az hozzá, az uram érdeme, hogy ez a nagy változás Tasziló bácsit érintette a legkevésbbé. Hogy míg mi mindnyájan költözködtünk, Tasziló bácsi ott maradt, ahol volt. Hogy míg a családunkban mindenki helyet változtatott, Tasziló bácsinak moccania se kellett; csak a világ fordult egyet Tasziló bácsi körül. És ugyancsak az uram volt az, aki egyenesen kérte a mamát, hogy a Jozefint ne vigye magával Bécsbe, hanem hagyja nálunk. Ő mondta a mamának: »Tasziló bácsi megszokta, hogy Jozefinnal legyeskedjék; Tasziló bácsinak kényelmetlen volna az, ha ezentúl egy új szobalánynyal kellene legyeskednie.« És tessék, Tasziló bácsi azt az embert, aki már régóta mindig csupa figyelmesség Tasziló bácsi irányában, röviden csak csibésznek nevezi.

– Hát nem az?!… Persze, a kötnivaló azt mondja magában: »Amíg ez a vén fogatlan kutya körüljár a házamban, addig nyugton alhatom!… Sok betörőt ugatott el ez már az apósom portájáról is!… Megérdemel annyit, hogy néha megsimogassuk -169- és azt mondjuk neki: »»Tasziló bácsi hű kutya, derék állat!««… Nem kell minduntalan haza nézegetnem, mert Tasziló bácsi, mihelyt tiszti uniformist lát, úgy kezd üvölteni, hogy a klubban is meghallom!« Érdemel az ilyen ember kíméletet? Hiszen rajtam nem is mulnék!… Megmutatnám én neki, hogy nem vagyok annyira fogatlan, mint ő képzeli!… De, hiába, maga még nincs tisztában azzal, hogy ki ez az ember és hogy ki az, aki magát megérdemli. Jól van; majd át fogja látni később. Hát várok.

– Mondja, Tasziló bácsi!… Nekem olyan furcsa, ha arra gondolok, hogy maga régebben… talán szóról-szóra ezt mondta a mamának is?

– Kicsoda? Én? Ugyan hová gondol?!… Én, tulajdonképpen, annyira komolyan, mint magának, a mamának soha sem udvaroltam. Nem is udvarolhattam volna… hiszen akkor még azt se tudtam, mi fán terem az igazi szerelem!… akkor én még gyerek voltam! A mama nekem nem annyira ideálom volt, mint inkább csak barátnőm. Azt mondhatnám, hogy: anyai barátnőm. Ő volt az, aki buzdított, bátorított. Hiszen tudja, hogy milyen finomlelkű asszony és milyen jó ízlése van!… Nagyon tetszett neki Bakócz Tamás. És ez persze jól esett nekem; pedig akkor még nem tudtam, hogy ezt a tragédiámat soha se fogják előadni. Hát hogyne ragaszkodtam volna a mamához!… Igaz… Még nem is kérdeztem… Pedig, mióta hazajött Bécsből, mindig meg akartam kérdezni… Hogyan találta szegényt?

– Köszönöm kérdését, eléggé jól van. Csak nagyon hízik és ez kétségbeejti. Nem is közönséges -170- dolog, hogy a legutolsó esztendőkben mennyire elkövéredett. Ahogy elnéztem, mennyit hízott azóta is, hogy utóljára láttam, az jutott eszembe, hogy Tasziló bácsi őt valamelyik darabjában »a szfinx«-nek nevezte el. Hát, bizony, olyan széles már, mint egy operaházi szfinx. Igaz!… elfelejtettem mondani… kérdezősködött Tasziló bácsiról is.

– Nem. Csak azt mondta: milyen disznóság, hogy még most sem akarják előadni Tasziló bácsinak egyik vagy másik darabját!…

– Igazán? A derék, jó asszony!… Mindig szerette a darabjaimat. Különben is, ő csupa jóság. Lássa, ő soha se csúfolta ki az érzéseimet… Ha nem is vigasztalhatott meg, sajnált és gyöngéden bánt velem. Soha se hittem volna, hogy olyan szívtelen lénynek adhat életet, mint amilyen maga, Iduska.

– Nem értem, Tasziló bácsi, mi kifogása ellenem. Ha hibát követtem el, amikor elárultam, mennyire szerelmes voltam magába, valamikor régen: nem igyekszem-e mindig azon, hogy jóvátehessem a hibámat? Nem gondoskodom-e mindenről, amit Tasziló bácsinak a kényelme megkövetelhet? Kérdezze meg csak az uramat: nem igaz-e, hogy tegnap este majdnem hajba kaptunk, mert ő fel akarta forgatni a lakást, de én azt mondtam: »Erről szó se lehet… Tasziló bácsi így szokta meg… hát mindennek úgy kell maradnia, ahogy van«…?!…

– Na igen. Ha az álnok Iduska nem akarja doktor Lohengrinnek azt mondani: »Fiam, ezt én nem akarom így… és ha a fejed tetején táncolsz, -171- akkor sem lesz így«!… ilyenkor, ürügynek, villámhárítónak, jó a Tasziló bácsinak csúfolt udvarló is. Ennek már úgy sem árt, ha férjemuram még egy pár gutaütést utalványoz neki… Tasziló bácsi egyébre már nem való, de mumusnak még megjárja. De kapott-e Tasziló bácsi tegnapelőtt csak egyetlenegy csókot is, bár kész volt ezért örökre eladni szerelmének minden jogát, az ősit csakúgy, mint a szerzettet? Kit nevetnek ki, mihelyt a szerelméről kezd beszélni?… nem az elkábított, fellovalt, bolonddá tett, megörjített Tasziló bácsit? És lássa, a szegény mama soha se gúnyolta ki bennem a minden részvétre méltó irót. Ellenkezőleg. Ő tartotta bennem a lelket… ő emelt fel és támogatott, amikor elcsüggedtem… kétszer-háromszor is meghallgatta egy-egy színdarab-tervezetemet, rögtön elolvasta, amit megírtam, ő volt a tanácsadóm és a múzsám… ő volt az egyetlen, aki kitartóan hitt a tehetségemben. Maga pedig, ugyanabban az órában, amikor megtagadta tőlem azt az egyetlenegy csókot!… ugyanabban az órában, csak úgy, mosolyogva azt kérdezte tőlem, hogy: tulajdonképen miért is írok én színdarabokat?

– Bocsánat, ez rosszakaratu magyarázat. Amikor azt mondtam, hogy: tulajdonképpen nem érdemes színdarabokat írni, ha ezeket soha se adják elő, azt is mondtam, hogy: nekem ma is nagyon tetszenek a Tasziló bácsi színdarabjai, pedig ma már öregebb vagyok.

– Legalább a multamat ne vádolná. Hiába tanultam meg könyv nélkül kétezer sorát? -172-

– Ej, Tasziló bácsinak ma rossz kedve van!… És mert, ha rosszkedvü, akkor nagyon csunya ember, hát én most egy félórára itt hagyom… úgy sem olvasta el még az estilapokat. De ne szökjék ám meg!… Szeretném, ha egy félóra múlva elkisérne a szabóhoz, aztán meg a kiállításba… Emlékszik még, hogy tizenegy esztendővel ezelőtt, az első nagy kiállítás idején, milyen sokat sétálgattunk együtt a ligetben? Mindent maga magyarázott el nekem… de engem semmi se érdekelt, csak A szfinx, meg Aba Sámuel… akkor kezdte tervezgetni Aba Sámuel-t… Emlékszik?

– Nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy ma már egyszer eltűnt félórára és a félórából másfél óra lett, mert Stefike így, Stefike úgy!…

– Nonono! Stefikéről nem szabad rosszat mondani! Még Tasziló bácsinak sem szabad!

– Egyéb rosszat nem mondok róla, csak azt, hogy van egy gyűlöletes tulajdonsága. Nagyon lefoglalja előlem a mamáját. Még csak harmadfél éves, de mert a nőnemhez tartozik, hát máris ellenségem.

– Még nagyon jó barátok lesznek. Tizenkét éves korában szerelmes lesz Tasziló bácsiba és könyv nélkül fogja tudni azokat a verseket, amelyeket Tasziló bácsi még csak ezután fog megírni. És ha akkor megint kiállítás lesz Budapesten, Tasziló bácsi fogja megmutatni neki az iparcsarnokot, a gépházat, az akváriumot…

III.

– Tasziló bácsi, édes, kedves, aranyos Tasziló bácsi, ugy-e, lesz olyan szíves és vigyázni fog Stefikére addig, amíg Veldenből visszajövök? A kisasszonyt egész napra el kellett engednem Klagenfurtba… már két hete rágja ezért a fülemet… és ha ezt a három vizitet még ma se rázom le a nyakamról, hanem megint csak halogatom, halogatom: végre is örökre adós maradok vele és három asszonnyal megint megszaporodott az ellenségeim nagy tábora…

– Iduska, nekem nem tetszik az, hogy maga éppen akkor megy Veldenbe vizitelni, amikor a kisasszonya Klagenfurtban van. Az meg még jobban nem tetszik, hogy Stefikét Veldenbe nem viszi magával…

– Ne magyarázza. Nekem ez az egész história nem tetszik. Főhadnagyszagot érzek.

– Én nem mókázok. Tudja, elvben egyetértek magával. Mert az a fráter, akinek ilyen felesége van, mint maga és mégis megállja, hogy két hónap alatt mindössze kétszer látogassa meg a családját…

– Pörtschachba nem jöhet el Budapestről minden másod nap. És mért ne végezné otthon nyugodtan a dolgát? Tudja, hogy nem vagyok itt magamban…

– Igen, tudja, hogy árguszemmel őrzöm magát!… Nos hát, az ilyen fráter megérdemelné, -174- hogy akármi történjék vele!… Istenem, milyen szörnyű állat is minden férj, a maga nevetséges, ostoba elbizakodottságában!… Hát hiszen, ha csak róla volna szó, én nevetnék a legelőször és a legjobban!… Csakhogy az erkölcs se kutya!… de nem ám!… És kinek a kötelessége, figyelmeztetni a tapasztalatlan asszonykát, mikor ez a legnagyobb meggondolatlanságokba akar belebonyolódni, ha nem az öreg élet- és ember-ismerőnek, az atyai jóbarátnak?!…

– Tasziló bácsi, ne legyen ilyen csunyán féltékeny! Ha az uram volna féltékeny, aki alig lát heteken át és azt se tudja, hol járok, mit csinálok: ezt még meg tudnám érteni. De hogy Tasziló bácsi féltékeny, aki minden lépésemet látja, aki könyvet vezethetne arról, hogy mit csinálok, aki a nap bármely percében bekötött szemmel is eltalálna hozzám: ez már mégis hallatlan! Hiszen Tasziló bácsi láthatta a legjobban, hogy én a főhadnagyot nem is vettem komolyan!… nemcsak hogy nem tüntettem ki, hanem észre se vettem!… Mit akar ezzel a szegény főhadnagygyal? Higyje el az én asszonyi tapasztalatomnak, hogy a legkevésbbé veszedelmesek, a legszelidebbek közül való.

– No nekem egy főhadnagy sem tetszik addig, amíg meleg, amíg végképpen ki nem hűlt!… És női lénynek, józan állapotban, nem hiszek addig, míg utól nem ér a gutaütés, a parilizis vagy az aggkori elmegyöngeség.

– Pedig, hogy a nő csupa álnokság, ez a föltevés ma már nagyon elavult dolog. Régente így lehetett, míg a nő csak tudatlan rabszolgáló volt; de a nő helyzete ma már egészen más; -175- sokkal függetlenebbek, öntudatosabbak és bátrabbak lettünk, semhogy ma is rá volnánk utalva az örökös hazudozásra. És az új darabjába ne is vigye bele ezt a felfogást, mert azt fogják mondani, hogy nagyon elmaradt a világtól.

– Nem fogják ezt mondani; semmit se fognak mondani. Hiszen, ha legalább már rosszat beszélnének a darabjaimról! De azokról a darabokról, amelyeket nem adnak elő, hiába jelennek meg nyomtatásban, nem beszél senki. Még maga sem beszél. Azelőtt, régente, maga, az egyetlen, elolvasta a darabjaimat; vagy meghallgatta, ha egy-egy jelenetet felolvastam. Most már, mindenféle ürügygyel, mindig elbujik a felolvasás elől. Ismer valamit Catiliná-ból? Nem. Most már nem is beszél Catiliná-ról. Most már csak a főhadnagyról beszél.

– Nézze, Tasziló bácsi, maga jól tudja, hogy a szemrehányását nem érdemeltem meg. Ez a rosszhiszemű érzékenykedés tehát csak arra jó, hogy én lekéssek a háromórai hajóról. No, ne kivánja ezt! Legyen jó fiú és ne kéresse magát tovább, vállalja Stefikét. Nem lesz olyan nagy robot. Hét órára már itthon leszek.

– Nem vállalom. Hogy megint úgy járjak vele, mint a Lidón, amikor nem tudtam legombolni a nadrágocskáját és baj lett belőle? Nem. Én már kiöregedtem a peszraságból.

– Ej, akkor még csak negyedfél éves volt, most pedig már nyolcésfél! És tudja, milyen jó kis leány; nem valami nagy feladat szemmel tartani. Úgy el fog játszogatni a többi gyerekkel, hogy – majd meglátja – nem okoz semmi alkalmatlanságot. Nem is kérem másra Tasziló bácsit, -176- csak arra, hogy ne veszítse el szem elől. A helyett, hogy a kávéházban a kártyázóknak kibicelne, vagy egyedül sétálgatna: ma a zenét fogja hallgatni és egy padon szivarozgatva elnézi, hogyan játszogatnak a gyerekek.

– Elviszi járkálni… uzsonálni a tejcsarnokba… vagy egy kicsit a vízre… és mesél neki. Hiszen tudja, hogy Stefikének az a legnagyobb mulatsága, ha Tasziló bácsinak a meséit hallgathatja!… Úgy látszik, örökölte ezt a gyöngémet.

– Csakhogy nagyon ismeri már a mese-repertoáromat. És nekem aligha fog eszembe jutni valami, amit már négyszer-ötször el nem meséltem volna neki… Hopp, megvan!… Elmondom neki most készülő darabomnak, Orfeusz és Euridiké-nek a tartalmát, mese formájában!… Legalább megtudom, mindjárt előre, milyen hatást tenne a közönségre, ha mégis előadnák.

– Mikor tudok én magától valamit megtagadni? Csakhogy… ezen a világon minden: adsza és nesze… hát mit kapok érte?

– Isten neki, a szájára!… Hanem el ne áruljon ám az uramnak, mert agyonver!… Hiszen tudja, mit mond!… Hogy Tasziló bácsi neki még nagyon is Tasziló öcsém!… -177-

IV.

– A Sárika, a Pimpike meg a Tusika… azt mondják, hogy ők is nagyon szeretnék hallgatni a mesét!… Szabad nekik is hallgatni?

– Szabad, ha nem szaladgálnak folytonosan, hanem csöndesen lesznek és meg se moccannak. Aki egyszer felugrik, az többet nem jöhet vissza.

– Azt mondja, hogy az nem baj. Neki a mese még jobban tetszik akkor, ha nem érti.

– Csak azt mondtam, hogy mindenkit ide hívhatsz, aki a mesét hallgatni akarja… de aztán csend legyen!…

– Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren ís túl, volt egy öreg költő, bizonyos Orfeusz nevezetű. Hogy a másik neve mi volt, azt már nem tudom bizonyosan. Azt hiszem: Ede. Igen, igen, most már eszembe jutott, csakugyan Orfeusz Edének hívták. Hát ez az Orfeusz Ede… -178- egyszer csak mit gondolt magába?!… elővette a lantját és kiment a pusztaságba, hogy megszelidítse a vadállatokat…

– De hát mért akarta megszelidíteni a vadállatokat?… Hiszen a vadállatok úgy szépek, hogy ha harapnak!…

– Stefike, ne szólj közbe, mert akkor soha se lesz vége a mesének. Azért akarta megszelidíteni a vadállatokat, mert Apolló, a költők királya, megparancsolta, hogy mindenki, aki a költők nemzetségéből származik, éjjel-nappal a pusztaságban járkáljon és ha szél fúj vagy jégeső esik is, akkor is mindig nyomában legyen a vadállatoknak, hogy lantjának zenéjével megszelidíthesse ezeket. Csakhogy azok, akik még Orfeusz Ede előtt indultak el a pusztaságba, mind igen rosszul jártak, mert vagy úgy összebarátkoztak a vadállatokkal, hogy még ezeknél is harapósabbak lettek, vagy pedig, ha nem akartak a vadállatokkal barátkozni, hát ezek megették őket. Azért az öreg Orfeusz azt mondta magában: »Megyek a pusztaságba és lantom zenéjével meg fogom szelidíteni a vadállatokat, mert így parancsolta nekem az én uram-királyom!«…

– Bizony bolond, édes Stefikém. Mert a vadállatok már messziről meglátták és azt mondták egymásnak: »Nézzétek, ott jön Orfeusz Ede, az öreg költő, aki lantjának zenéjével meg akar bennünket szelidíteni!… Szaladjunk el messzire, olyan fürgén, ahogy a lábunkat birjuk!… hogy amikorra ide ér, ne találjon senkit, akit megszelidíthessen és nevethessünk rajta!«… És egy-kettő, a nyakukba -179- szedték a lábukat és ahányan voltak, annyifelé szaladtak, úgy, hogy mikor az öreg Orfeusz Ede cammogva oda ért, már csak bottal üthette a vadállatok nyomát.

– Ezen aztán az öreg költő nagyon elbúsult és azt mondta magában: »Hát vigye el az ördög a vadállatokat! Nem gondolok többet rájok, hanem fölkeresem az én tündérkirálynőmet, bizonyos Euridike nevezetűt és sokáig fogunk együtt élni, hogyha meg nem halunk.« Csakhogy hetvenhét év telt bele, amig a pusztaságba ért, aztán másik hetvenhét év, amig visszament és ekközben Euridike tündérkirálynőt, aki eltévedt az erdőben, a rossz szellemek elvitték az alvilág fejedelméhez, bizonyos Plútó Aladárhoz.

(Tasziló bácsi mind jobban belebonyolódik a mesébe. A hallgatóság egy kis idő multán feszengeni kezd. Végre Stefike megszólal:)

– Tasziló bácsi, ez a mese nem szép! Meséljen mást! Mesélje el a Hüvelyk Matyi-t! Az nagyon szép!

– Eredj, te taknyos!… Már te is olyan szívtelen vagy, mind az anyád?!… Meg a nagyanyád?!… De megállj!… Neked már nem is leszek a házibarátod!…

Az urak valamennyien többet ittak a kelleténél s mikor a vendéglőben magukra maradtak, vaskos tréfákkal kezdték ugratni azt a pergő nyelvü cimborájukat, akit maguk közt – már senki sem tudta miért – a Sármánynak neveztek.

Ez majdnem minden szombat este meg szokott történni. A Sármány szinte kikényszerítette, hogy a megszokott heti italozás rendesen így végződjék. Először is, mert amikor vacsora után megkezdődött a társas iddogálás s megállapították, hogy az est italköltségét mi cimen és ki fogja fizetni, a Sármány hétről-hétre mulatságos leleménnyel bujt ki az alól, hogy ebben a kérdésben ő is szóba kerülhessen. Aztán, mihelyt emiatt ingerkedni kezdtek vele, nagy kedvvel vállalta a szóharcot s nem közönséges szellemi elevenséggel vagdalkozott jobbra-balra, aminek a következése természetesen az lett, hogy már az első percekben mindannyian összefogtak ellene. És végül, a Sármányt magát is mulattatta és büszkévé tette, hogy ő egymagában állja a csatát az egész asztallal szemben s a mindenfelől rázúduló csúfolódást, egyet rázva magán, olyan fürgén fröcsköli szerte, mint egy vidám pincsi a vizet, amellyel le-leöntik. A társaságot pedig, minél megszokottabbá vált a játék, csak annál inkább -181- szórakoztatták, nemcsak azok a viccek, amelyek elevenén találták a nyillal teletűzdelt testü Sármányt, hanem a fáradhatatlan és legyőzhetetlen harcos gyors és szerencsés riposztjai is.

Valami hallgatag megegyezéssel mindenki belenyugodott, hogy a Sármány nem pénzzel, hanem az elméje munkájával szolgálja meg a maga italát s a társaság mulattatásával rójja le azt, amivel a köznek tartozik. A Sármány pedig a szellemi felsőséget megillető önérzettel, a sokat tapsolt szinész elégedettségével és játszóképességével vállalta a Kasperli szerepét.

Mint majdnem minden szombaton, most is a legtöbbször Réthátival akadt össze a szellemi tornában. Rétháti volt a leghivatottabb, a legveszedelmesebb s a leginkább harcrakész ellenfele, kiváltképen azért, mert Rétháti szeretett beszélgetni és addig, mig a Sármány nem lépett ki az arénára, akár a sportról, versenyről, akár másról vitatkoztak, mindig ő volt a szóvivő. Aztán a Sármánnyal való szócsatározás egyiküket se mulattatta annyira mint Réthátit. Ő birta kedvvel, ötlettel és szóbőséggel a legjobban ezt a hétről-hétre megujuló harcot és ő birta a legtovább, mert amikor a többi cimbora már belefáradt a Sármány nyilazásába, ő csak akkor kezdte el igazán a háborút, úgy hogy az eleinte általános csata éjfél táján csaknem mindig szellemi párbajjá változott át, vagy inkább: olyanforma jelenetté, mint amikor a felheccelt és mindenfelé szaladgáló bikával szemben már csak a toréador áll mereven a korláton innen.

De ha Rétháti főképen a harcrakészségének és küzdelemben való szívósságának köszönhette, -182- hogy a társaság őt bizta meg képviseletével a Sármány ellen folytatott örök harcban, volt más tulajdonsága is, mely erre a vezérszerepre mindenekelőtt őt jelölte ki. A versenytéren szerzett kiváló sikerei óta egyebekben is ő volt a közbizalom kiválasztottja s a legnagyobb tekintély az egész társaságban. Aztán meg benne, a leggavallérosabb és legkészségesebb fizetőben a Sármány született ellentétét látták és azzal, hogy a már-már nagyon sarokba szorított Sármány helyett mindig Rétháti állott elő, amikor fizetni kellett, szinte jogot váltott rá, hogy a kitartott társaság-mulattató üldözésében és lemészárlásában is az övé legyen a vezetőszerep.

Azon a bizonyos szombaton Réthátinak különösen jó napja volt. Nagyon jókedvüvé tette, hogy azt a bajnokságát, amelyik a leginkább hizelgett büszkeségének, a csütörtöki mérkőzésben újra meg tudta védeni; valami szoknyasiker is dagasztotta az önérzetét; s a magával való megelégedettség a közlékenységnek, a vidámságnak és az ötletességnek a szokottnál is bővebb jelentkezésében áradt ki belőle.

A Sármányt ellenkezőleg, mintha ezen az estén egészen megfosztotta volna a lelki fürgeségétől, már akár az, hogy tulságosan sokat ivott, akár a balsiker s a meglepetés azon, hogy egyszerre elpártolt tőle a hadi szerencse.

Réthátinak minden megszólalását harsogó hahota követte. Ahányszor felhangzott mély baritonja, mintha ugyanannyi pörölycsapás hullott volna a Sármány fejére; és gyilkos mondásai olyan gyors egymásutánban követték egymást, mint ahogy a kovács üllőjéről pattog egy szikra a másik nyomába. -183-

A Sármánynak pedig már a csatározás kezdetén se volt szerencséje. Máskor a hosszan sistergő és sziporkázó tüzijáték hatásait göngyölítette ki a mókáiból; most hiába szedte össze minden éberségét, a legjobb ötlete is csak szörtyögött, pukkadozott és hamarosan elfulladt, mint a nedves rakéta. Aztán, mikor látta, mennyire cserben hagyta a siker, erőszakolni akarta a hatást; de már csak együgyüségeket tudott mondani, s annyira elvesztette a fejét, hogy végül lehurrogták és elhallgattatták.

Még jó darabig poharaztak s közben mindenféléről beszéltek, csak arról nem, amiről máskor a legtöbb szó esett: a Sármány jelleméről és kalandjairól. Már nem is szóltak hozzá; töltöttek neki is, de különben nem foglalkoztak vele, mintha már elment volna Rétháti a Szövetség ügyeiről kezdett beszélni; ebből nagy vita kerekedett; a vitába a Sármány is bele akart szólni, de ugyanakkor Rétháti ujra megszólalt s a Sármánynak senki se felelt. Érzékenykedni kezdett; leintették.

Ezentúl mintha nem is látták volna. A vita mind zajosabb lett; egyszerre ketten-hárman is beszéltek; mindenki heveskedett. A Sármány azonban mintha egyszerre megkukult volna; kerek, sápadt, holdvilág ábrázata vagy egy félóra hosszat néma és mozdulatlan maradt.

Egy órakor Rétháti kifizette az italt s mindnyájan kimentek a vendéglőből. Az egész társaság egy táncos mulatóhely felé tartott, csak Rétháti vált el a cimboráktól, mindjárt az első utcasarkon. Azt mondta, hogy haza megy, mert reggel korán kell felkelnie. Nem akarták elereszteni, de Rétháti kiragadta magát az ölelő karokból s futva menekült. -184-

A Sármánynak Rétháti eltünése után visszatért a szava. Már az utcán elkezdett dohogni s a mulatóban – más-más cimbora előtt, de mindig arra célozgatva, aki már nem volt közöttük – ujra meg ujra rákezdte:

– No, no. Azért nem kell olyan nagyon hencegni! Nem mindig az a legkülönb ember, aki a legszájasabb, csak azért, mert mindig tele a zsebe. Én szegény vagyok, az igaz; nem vagyok szép fiu, nem tartanak ki az asszonyok; de azért rólam senki te tud rosszat mondani. Hogy néha nincsen nálam sok pénz; igen, ez előfordul; de azért még nem kell lenézni az embert. Aztán ki ő, mi ő, hogy olyan lóhátról beszélget velem?! Ha az ember a hivatalában fölmegy négyezer koronára, de ezenkivül aztán se égen, se földön semmije, ez még nem olyan nagy dolog, hogy hencegni kellene vele. Négyezer korona még nem jogosít fel arra, hogy az ember a nagyurat játssza. Az igaz, vannak, akik olyan nagyszerüen tudják beosztani a kimutatható négyezer koronájukat, hogy minél többet költenek belőle, annál több marad nekik. Szórják a pénzt, kiházasítják a metresszeiket, megvendégelnek boldogot-boldogtalant és azért mégse fogynak ki a pénzből. Ez nagyon kellemes, de ha én ilyen nagyszerüen tudnám beosztani a négyezer koronámat, ez engem még nem tenne büszkévé. Én nem akarok gyanúsítani senkit; semmi közöm hozzá, hogy más hol tölti tele a zsebét. De kiabálni csak az kiabáljon, akinek a háza be van aszekurálva. Különben nekem mindegy. Én -185- csak annyit mondok, hogy jobb, ha nem nagyon firtatjuk egymás dolgait.

Nem igen ügyeltek rá. Mindenki tisztában volt vele, hogy csak a kifütyölt szinész szól belőle, aki meg tudná fojtani a szerencsésebb versenytársát.

– Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy Réthátit asszonyok pénzelik?!

– Ugyan hagyjátok!… – szólalt meg egy másik cimbora, valami Kávássy nevü. – Nem látjátok, hogy tökrészeg?! Hiszen fogalma sincs róla, hogy mit beszél!… Ha kialussza magát, ő maga fog a legjobban csodálkozni rajta, hogy mi mindent kotyogott össze a dühtől meg a bortól pukkadozva. Morogj csak, vén komédiás, bátran moroghatsz, senki se hallgat rád!… Nini, a Lompos Liszka!…

Másról beszéltek és a következő szombaton már senki sem emlékezett az esetre, maga a Sármány sem.

II.

Hanem vagy egy félesztendő multán, a sportéletnek majdnem mindegyik területén nagy kavarodást támasztott a reformra törekedésnek valami hirtelen támadt forgószele s ezekben a mozgalmas napokban szóba került az is, hogy a Szövetség elnökévé Rétháti Gyurkát kellene megválasztani.

Ez az ötlet nagyon nem tetszett két férfiunak, akiket Kávássy Frigyesnek és Prófosz Arnold doktornak neveztek. -186-

Kávássy, elismerésreméltó céltudatossággal, már jó ideje dolgozott azon, hogy felsportolja, felnótázza és feligya magát országgyülési képviselővé. De ehhez okvetlenül szükségesnek látszott, hogy előbb, legalább egy-két évig, a Szövetség elnöke legyen. A hirtelen kierőszakolt elnökválság és Réthátinak a jelöltsége azzal fenyegette, hogy régi – olyan sok szeretettel dédelgetett és az összeköttetés-szerzés csöndes munkásságával olyan jól megalapozott – szép terve egyszerüen össze fog omlani. Mert Rétháti nem az az ember volt, akit könnyü szerrel és hamarosan ki lehetett volna emelni onnan, ahova egyszer befészkelte magát.

Kávássy tehát egy pillanatig se habozott, hanem az első hir hallatára elvégezte, hogy Rétháti jelöltségét már a csirájában meg kell fojtani s erre a célra szövetkeznie kell azzal az emberrel, akit mindenkinél jobban gyülölt: Prófosz Arnold doktorral.

Ez a Prófosz doktor ügyvéd volt. Egy ősrégi bank, egy kilencvenéves nagyur meg egy gazdag egyházmegye pörös ügyeit tartotta rendben, amelyek többet gyümölcsöztek, mint amennyi dolgot adtak neki. A sok szabad idejét már jogászkora óta a különböző sportok között osztotta szét s noha csak platonikusan hevült az olimpiai játékokért – mert féltette az egészségét s ezért minden testmozgást került – nem nyugodott addig, mig bele nem került valamennyi nagyobb sportegyesületnek tisztikarába vagy legalább a választmányába.

Azt suttogták róla: egy gyönge pillanatában valamelyik bizalmasa előtt úgy nyilatkozott, mintha édes fia volna az egyik legtöbbet emlegetett egyházfejedelemnek, aki egyébként előbb is, utóbb is szentéletü -187- volt. Igazán így nyilatkozott-e, soha se tudódott ki. De azok, akiket a leggyakrabban vendégelt meg, a háta mögött a Páternek csufolták.

Lehet különben, hogy csak koravén arca, szurós tekintete, öreges, nyekergő hangja, mindig fanyar megjegyzései és szigoru erkölcsbiráskodása juttatták ehhez az elnevezéshez.

Prófosz doktor huszonöt éves korában szép vagyont örökölt az anyjától. És beérte azzal, amije volt. Ez már csak azért se eshetett nehezére, mert nem voltak szenvedélyei és költséges kedvtelései. Nem a tékozlás, hanem inkább a takarékosság hajlama volt az, amely ellen küzdenie kellett. De ha a legkevésbbé se vágyódott pénzre, annál inkább vágyódott arra, amit társadalmi poziciónak szokás mondani. Lihegett mindenért, ami valamelyes szerepléssel járt együtt, bár bizonyos szeméremmel titkolni igyekezett ezt a gyöngéjét.

Csakhogy neki, a vagyonos fiatalembernek, szinte reménytelenül kellett epekednie azért, amit mások, néha egészen szegények, könnyedén értek el. Nem volt tehetséges, nem volt kedves, vonzó egyéniség; és különösen nem volt népszerü. Pedig a fukarságához képest sokat áldozott azért, hogy hiveket szerezzen. De minél buzgóbban vadászta a népszerüséget, ez annál messzebbre menekült előle.

Tudta, hogy így van s bár az elnökválság kiütése óta órákon át kinozta és álmatlan éjszakákat szerzett neki az a gondolat, hogy: micsoda boldogság volna, beülni ebbe az elnöki székbe, ahonnan olyan sokfelé lehet fölemelkedni!… meg se kisérelte a harcot. Pedig szivesen sántikált volna sokat, -188- akárcsak a dicsőséggel való elbukásért is, de még erre se volt kilátása a népszerü Réthátival szemben.

Ezzel a Prófosz doktorral akart szövetkezni Kávássy, hogy még kellő időben megfojthassa a Rétháti jelöltségét.

Kávássynak, abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy Rétháti az, akit az utjából el kell tolni, eszébe jutott, amit a Sármány részegségében mondott. Rögtön átlátta, hogy ebből a nyilatkozatból könnyen ki lehet hámozni Rétháti megbuktatását, még akkor is, ha a Sármány kapálózni talál minden ilyes kisérlet ellen. Végre is sokan hallották, hogy mit mondott s ha egy kicsit megszorítják, mondhat még többet is.

Csakhogy ő, Kávássy, Réthátinak legrégibb, legjobb cimborája, nem állhat elő azzal, amit a Sármány egy félévvel ezelőtt, nagy részegeskedés után, csak példálózgatva s olyan formában mondott, amely könnyüvé teszi, hogy mindent visszavonjon s szépen kimagyarázzon.

Hiszen a szemébe nevetnének, ha egy félesztendővel azután, hogy ő maga intette le a Sármányt, egyszerre csak azt kérdi: »Mit is mondtál a multkor?!…« Beszélhet-e erről ő, aki mindennap együtt volt Réthátival, néha órákig ült mellette s nem tudni hányszor megitta a borát?!

Nem. Ebben az ügyben ő nem szerepelhet másképpen, csak mint hű barát, aki körömszakadtig kitart a cimborája mellett. Mint a védője vagy később: a segédje.

A Páternek ellenben egészen szabad a keze és a gégéje. A Páter itt kedvére fintorgathatja az orrát. Kinyujtózkodhatik erkölcsbiróvá, ha ez az -189- öröme; és eltörheti a pálcát Réthátinak a feje fölött – »ha így kivánja az igazság.«

A Páterrel való szövetkezésnek csak egy veszedelme volt. Hátha nem éri be az alelnökséggel, hanem a jobbik részt követeli magának?!…

Kávássy úgy találta, hogy még ez se volna baj. A Páter elnöksége csak pünkösdi királyság lehet. A Páter nem népszerü s nem olyan erős ellenfél, mint Rétháti; a Páterrel könnyü lesz elbánni.

Nem habozott és nem késlekedett. »Véletlenül« még az nap találkozott Prófosz doktorral, félre hívta, és a súlyos ügyhöz illő hangon így szólt hozzá:

– Kérlek, nagyon kényes dologról van szó. Titok pecsétje alatt megsugták nekem, mint Rétháti jó emberének, hogy sokan nem akarnak belenyugodni Réthátinak a jelöltségébe s mindenféle vádat kovácsolnak ellene. Rétháti persze nem tud semmiről és szeretném, ha meg lehetne kimélni ettől a boszuságtól. Azért, úgy hiszem, nekünk, a barátainak, össze kell fognunk s a legteljesebb diszkréciót tartva szem előtt, meg kell vizsgálnunk az ügyet, az ő tudtán kivül. Ha kiderül, amint remélem, hogy csak kortesfogásról van szó, gondoskodni fogunk róla, hogy megkapjon minden elégtételt. Ha pedig mégis volna a vádakban valami, ugy-e, jobb lesz neki is, mindnyájunknak is, ha bizalmasan figyelmeztetjük, hogy mondjon le a jelöltségről?! Magamban nem mernék vállalkozni erre, mert meglehet, az elfogultság megzavarná a tisztánlátásomat; de azt hiszem, te is jóbarátja vagy Réthátinak… éles itéleted van… vannak hiveid, akik hallgatnak rád és megnyugosznak abban, ami téged kielégít… -190- szóval, ha te is, én is egy pár bizalmi férfit hivunk magunk mellé, elintézhetjük az egész ügyet anélkül, hogy kellemetlenség származnék belőle. Számíthatok rád?

III.

– Én nem vádoltam meg Réthátit és most se vádolom, mert nem tudok róla semmi bizonyosat. Csak annyit mondtam, hogy Rétháti sokkal többet, legalább is kétszer annyit költ, mint amennyi a kimutatható jövedelme. A hivatalában mindössze vagy négyezer koronára jut fel s nem egyszer hallottuk tőle, hogy nincsen semmi örökölt vagyona. És Rétháti fiákerezik, autózik; szereti traktálni a társaságát; nem tagad meg magától semmit, ami az uraskodáshoz tartozik; kártyázik és veszít; költ, amire akartok; szórja a borravalót, hogy jobban süvegeljék; és mit tudom én, még mi. Hát ez nem telik összesen négyezer koronából. Többet mondok. Vannak köztetek, akik ismerik a Zsenát. Ezt Rétháti kiházasította; stafirungot vett neki; tőle magától tudom, hogy a Gyurka adott neki kétezer koronát stafirungra. Egy szegény kis tyúknak, akit a fiatal füszeres-segéd vesz el! Rétháti, akitől se a Zsena, se más, soha se kivánt pénzt! És mindössze négyezer koronából! Ha ez nem tékozlás, akkor nem tudom, hogyan -191- nevezzem. Ennél többet nem mondtam és most sem mondok.

– Nem nyert kártyán, lóversenyen, osztálysorsjátékon vagy nem örökölt valakitől egyszerre nagyobb összeget? – kérdezte a Páter.

– Olyan hivatala van, ahol semmit se kereshet mellékesen s ahol még csak a megvesztegetés se képzelhető el. Másutt pedig nincsen elfoglaltsága.

– Hm, – összegezte a kihallgatás eredményét, most már nem Kávássy, hanem a Páter.

– Figyeltessétek meg detektivekkel! Mire való az a sok magánkutató?! – mondta a Sármány, aki már nagyon szeretett volna kibujni a neki különösen kellemetlen ügyből.

– Fuj! – szólt a Páter. – Aztán a detektiv úgyse tudna meg semmit. Meglesheti, hogy mikor jött hozzám látogató vagy mikor mentem el valahová és meddig tartott a látogatás, de hogy mennyi pénz volt a zsebemben előbb és mennyi utóbb, ezt a rendőrkutya se szagolhatja ki.

Hosszu vita kerekedett, mert senki se állott elő olyan indítvánnyal, amely a többinek is tetszett volna. Végre is a Páter felfogása győzött. -192-

– Itt valami rejtelem van, annyi bizonyos – mondta – s ezt a rejtelmet csak akkor oszlathatjuk el, ha olyanok lépnek akcióba, akik a legközelebb állnak Réthátihoz. Akik észrevétlenül figyelhetik meg minden lépését és észrevétlenül tarthatják szemmel a tárcáját.

– A legjobb barátjai leselkedjenek rá? – botránkozott Kávássy, de megérzett a hangján, hogy a jó érvekkel szemben nem lesz kapacitálhatatlan.

– Ne felejtsd el, nem csak a Szövetségnek, magának Réthátinak is érdeke, hogy tisztán lássunk ebben a dologban. Meglehet, egyetlen szavával meg tudná adni a megnyugtató magyarázatot; de nem vonhatjuk kérdőre; nincs jogunk rá, hogy megszámoltassuk; maga a kérdés is sértés volna. Nincs tehát más választásunk, csak az, amit mondtam. Ha tiszta, neki a legjobb, ha erről a tudtán kivül győződünk meg. De még akkor is, ha bünös, csak kivánatos lehet rá nézve, hogy így, a legnagyobb diskrécióval járjunk el az ügyében. Hiszen nem akarunk neki semmi rosszat. Ha nem közénk való, minden feltünés nélkül figyelmeztetjük, hogy erről meggyőződtünk; és valósággal lekötelezzük azzal, hogy botrány nélkül tünhetik el közülünk. Ha pedig ártatlan, amit remélek, megbecsülhetetlen baráti szolgálatot teszünk neki azzal, hogy egyszer s mindenkorra letéptük róla azt a gyanut, amelyet eddig magával cipelt. Nincs igazam?

Még nem fejezte be, sőt még el se kezdte, és már meggyőzte Kávássyt. Hát persze, ha csak arról volt szó, hogy a barátunkat meg kell kimélni valamitől, hogy a barátunkat le kell kötelezni, akkor Kávássyra mindig számítani lehetett. -193-

Csak éppen arra nem volt kapható, hogy ő legyen az, aki Réthátit »szemmel tartja«. Úgy vélekedett, hogy ez a szerep csak a Sármányt illetheti meg.

– Ohó, nem addig van ám, hogy előbb elhinted a gyanút, és aztán, amikor bennünket már alaposan megzavartál, egyszerre szépen el akarsz osonni minden elképzelhető kellemetlenség elől! – vitatkozott vele Kávássy.

– Igen, igen!… Neked kötelességed, hogy erre vállalkozzál!… – mondta a Sármánynak. – Te gyanusítottad meg Réthátit, tehát főképen téged terhel az a feladat, hogy most már aztán végére kell járni a dolognak. Kettő közül az egyik: vagy határozott váddal állsz elő a gyanusítás helyett, vagy gondoskodnod kell róla, hogy eloszlathasd a gyanunkat. Ez alól nem bujhatsz ki.

– Érdekes! – szabódott a Sármány. – Hát azt hiszitek, hogy csak azért, mert egyszer részegségemben rosszul fogalmaztam meg a szavaimat, ezzel jogot adtam nektek arra, hogy most már rám kényszeríthessétek a kém szerepét?! Erről szó se lehet. Én nem vagyok detektiv és nem kémlelek senkit, kivált a barátomat nem.

– Már pedig ezt a kellemetlen feladatot nem fogod másra tolni! – szólt Kávássy. – Vagy teljesíted a kötelességedet, vagy elmondjuk a barátodnak, hogy miket szoktál róla fogalmazni.

– Ne idegeskedjünk, te pedig lásd át, hogy semmi olyat nem kivánunk tőled, ami nem volna fair – épített hidat a Sármánynak Prófosz doktor. -194- – Arról van szó, hogy megvédelmezhesd a barátodat valamivel szemben, ami a te hibád. Amit tőled követelünk, az nem szégyenletes dolog, hanem ellenkezőleg, gavallér cselekedet. De elvárjuk, hogy teljesítsd a baráti kötelességedet.

– No és ha hetekig hiába meresztgetem a szemem?… végre is, nem bujhatok bele a zsebébe!… Nem fogjátok akkor azt mondani, hogy kényelmesebbnek találtam, mindent visszanyelni?!…

– Ha nem sikerül megtudnod semmit, előttünk, a hat bizalmi férfi előtt, ünnepiesen bocsánatot fogsz kérni Réthátitól. Ugy-e, Arnold? Akkor gondoltad volna meg jobban a dolgot, amikor nyolc-tiz ember jelenlétében példálózgattál arról, hogy téged nem tart ki senki.

– Nagyon sok időd nincs a vizsgálódásra. Az elnökválasztásig alig van két hónapunk s ha Réthátit el kellene ejtenünk, erre nem várhatunk egy hónapnál tovább. Mert az uj jelöltünknek okvetetlenül szüksége lenne két-három hétre, hogy megszervezhesse a pártját, minden elképzelhető meglepetéssel szemben. Ugy-e Frigyes?

Frigyes most már, egyelőre, mindenben egyetértett a Páterrel. Kissé sokalta ugyan az egyhónapos határidőt, de nem akart a szövetségesénél türelmetlenebb lenni. Beleegyezett tehát, hogy a Sármány egy hónapig tetszése szerint szemlélődhessék, csak azt kötötte a lelkére, hogy:

– Ne vesztegesd az időt és ne sajnáld a fáradságot. Gondold meg, hogy a te hibád, ha idáig fejlődött a dolog, hogy máris sokan tudnak -195- róla és hogy arról van szó, ami mindnyájunknak a legdrágább: a jó hirnévről. Talán csak a Rétháti, talán az egész Szövetség jó hirnevéről.

IV.

A beavatottak diszkréciót fogadtak, de a következő héten már az egész Szövetség tudta, mi »lóg« az elnökjelölt felett. Nyiltan senki se beszélt erről, de mindenki suttogott róla, még a pincérek is; Rétháti pártja nem hitte el, hogy a »diszkrét vizsgálat« Réthátit kompromittálhatja s megmaradt amellett, hogy a Szövetség legnépszerübb emberét csak kortesfogásból gyanusították meg, de az eddig közömbösek uj jelölteket is kezdtek emlegetni, Kávássyt, a Pátert és másokat. Rétháti nem értette – később se tudta meg soha – hogy egyszerre mért néznek rá az emberek olyan furcsán; Sármányt mindig ott lehetett látni Réthátinak a sarkában; s Kávássy is, a Páter is a legjobbat remélte.

De ez a reménykedés nem élhetett sokáig. Három hét se telt bele és a Sármány tudatta Kávássyval, hogy össze kell hivni a bizalmi férfiakat, mert ő minél hamarább be akar számolni vizsgálódásának eredményével.

A bizalmas értekezleten aztán ezzel a meglepő nyilatkozattal kezdte meg beszámolóját:

– Mindent tudok. És előre kijelentem, hogy kész vagyok ünnepiesen bocsánatot kérni Réthátitól, ha ragaszkodtok ehhez a kivánsághoz. De azt hiszem, helyesebb, ha Réthátit nem bosszantjuk -196- meg annak elmondásával, hogy mi történt és azt az elégtételt, amely őt megilleti, a tudtán kivül adom meg neki. Végre is kivületek senki se tudhatja, hogy én őt meggyanusítottam, ha tehát előttetek elismerem, hogy meggondolatlanul beszéltem, hogy menthetetlenül igazságtalan voltam, ezzel tökéletesen jóváteszem, amit vétettem. Neki csak kellemetlen lehetne, ha megtudná, hogy gyanuval illettük, vádlottként szerepeltettük, megfigyeltük és hogy beleütöttük az orrunkat olyan dolgaiba, amelyekről nem tartozik nekünk számot adni. Az ünnepies bocsánatkérésem is csak bánthatná, sérthetné, bosszanthatná és nekünk nincs jogunk rossz érzést okozni, bosszuságot szerezni annak a derék embernek, aki a barátunk. Azért kérlek benneteket, érjétek be vele, ha csak itt, in camera caritatis nyilatkoztatom ki, hogy Rétháti a legfeddhetetlenebb, a legkifogástalanabb gentleman a világon.

– Szóval, csak járt a szád? – tört ki leplezetlenül Kávássyból a düh.

– Rosszul számítottad ki, hogy mennyit költ? – kérdezte a Páter gúnyosan.

– Nem. Csakugyan sokkal többet ad ki, mint amennyit megkeres és amit a jövedelmén felül költ, azt kapja valakitől. Még pedig asszonytól kapja. Sőt öregasszonytól. Csakhogy ez az öregasszony az édesanyja.

– Kiderül, hogy az anyjának uradalmai vannak – szólt a Páter, olyan hangon, amely nem titkolta el a kételkedését.

– Nincsenek uradalmai, de sokat keres. Mert az anyja francia nyelvmesternő, akinek nagyon jó házai vannak; azt mondják, Budapesten egy -197- francia se keres a leckéivel annyit, mint Réthátinak az anyja. És az öregasszonynak már nagyon kevés kell; jóformán minden jövedelmét a fiának adja; több gyereke nincs…

– Ezt mind magától Réthátitól tudod? – kérdezte Kávássy, a csúfolódás hangjával fejezve ki, hogy a francia leckék nagy jövedelmességét mesének tartja.

– Rétháti megneszelte mi készül. Hogy mentséget találjon, amögé bújt, hogy az anyja órákat ad. Úgy tett mintha nem tudna semmiről s telebeszélte a Sármány fejét azzal, amit magyarázatul hamarjában kieszelhetett. És ez az állat mindent elhisz. Vagy legalább úgy tesz, mintha mindent elhinne, csakhogy ne kellessen bizonyítania.

– Réthátival én erről nem beszéltem. És ne gondoljátok, hogy én most puszta találgatással állok elő, hogy csak épen föltevés az, amit mondok, mert én nektek itt csakis azzal számolok be, amiről meggyőződtem.

– Hát talán mondanál valamit arról is, hogy miképen nyomoztad ki ezt a semmit! – türelmetlenkedett Kávássy.

– Kérlek, szívesen. Először is, megbíztam egy magánkutatót, figyeltesse meg Réthátit. Ki volt nála, meddig; mikor, hová ment és meddig maradt ott, kivel beszélt az utcán, s a többi. Elmult egy hét; soha semmi, ami gyanus volna és a detektiv adatai megegyeztek az én tapasztalataimmal, mert amint tudjátok, kivált az esti óráktól fogva, nem igen tágítottam mellőle, amig haza nem ment. Egy -198- hét multán észrevettem, hogy fogytán nála a pénz. Úgy tettem, mintha ezt nem is sejteném és kölcsönt kértem tőle. Ez ebédnél történt, vasárnap. »Most nincs, de majd este adok« – ezt felelte. És este adott, pedig délután nem volt sehol másutt, csak az anyjánál. Erre megesküszöm, mert messziről követtem. Láttam melyik házba tér be és melyik lakásajtón nyit be. Az anyjától hazament s este a vacsoráig én voltam az egyetlen látogatója. Ez felnyitotta a szememet. A detektivem aztán megtudta, hogy Réthátinak az anyja hova jár leckét adni, mennyit keres, hogyan él, mit költ, amit akartok. Már ezzel is beérhettem volna, de – hogy felületességgel ne vádolhassatok – még két hétig lestük, én meg a detektiv. Parancsoljátok, hogy elmondjam a részleteket?

– A részleteket tartsd meg magadnak a fáradozásod jutalmául – szólt boszusan Kávássy.

– Akkor még csak egyet kell elvégeznünk. Remélem, nem kivánjátok tőlem, hogy egyedül fizessem a magánkutatót?! Igaz, az első hiba az enyém volt, de ezt levezekeltem a sok szaladgálásommal; és nem illenék, hogy jómódú urak egy szegény ördög költségén elégítsék ki a kiváncsiságukat…

– Neked úgy kell! – torkolta le Kávássyt a Páter. – Mit indulsz el egy részegnek a kotyogása után?!… De én, akinek semmi közöm az egész dologhoz?!… Még pénzt is áldozzak érte, hogy tisztázhasd azt a barátodat, aki ezután a mentő-akció után épen engem buktat ki a Szövetség elnöki székéből?! -199-

Rétháti, a feddhetetlen és kifogástalan gentleman, két nappal az után, hogy óriási többséggel választották meg a Szövetség elnökévé, órákig azon törte a fejét, hogy mit hazudjon annak az öregasszonynak, akitől a vasárnapi lakoma előreláthatóan nagy költségét mindenáron meg kellett szereznie: az édesanyjának.

Mert azzal tisztában volt, hogy ha becsületesen megmondja neki: »Mama, nekem sok embert kell megvendégelnem és sehonnan se tudom az ehhez szükséges pénzt megszerezni«, a kis öregasszony azt fogja felelni:

– Ó, édes, szegény Geo-m, de hiszen tudod, hogy most nekem sincs pénzem!… És ha volna is pénzünk, mért költekeznél erre?!… Megvendégelni egy egész sereg embert!… már hogy lehet ezt megvárni egy olyan fiutól, aki nem gazdag?!… Fizesse meg a vacsoráját kiki és úgy ünnepeljenek! Bolondság volna ilyenekre szórni el a pénzt, még akkor is, ha nem volna szükségünk minden garasunkra!…

Pedig boldoggá és büszkévé tette az a tudat, hogy az ő szép és nagy fia, ez a vasgyúró, aki mindenkit legyőz, ez a bajnok-fejedelem, ez a férfiak disze-virága, ilyen kitüntetéshez jutott, amit különben természetesnek talál. De úgy gondolkozik, hogy Geo-t most már nem lehet lecsapni az elnökségből, ha nem is fizet pezsgőt fűnek-fának. Hát mért fizetne akkor?! Uriember nem kivánja ezt tőle s a léhütőknek fizessen?!

Ő ezt nem érti. Soha se fogja elhinni, hogy nem az a legbölcsebb dolog a világon, ha az -200- ember élére rakja a garast és mindent megtakarít, amit csak félredughat. Hogy stilusosan kell élni, ha az ember valami nagyobbra tör és ki akar emelkedni a szegénységből. Hogy sikereket csak az érhet el, akinek van szive, apró ajándékokkal kötelezni le az egész környezetét. Hogy a világ csak attól nem sajnálja az elismerését meg a nagy ajándékait, akiben nem vesz észre kicsinyességet, aki imponálni tud neki az uri föllépésével.

És igaz, legutóbb nagyon is kimerítette azt a régi szekrényt, melynek a legfelsőbb polcán, a tiszta fehérnemü alatt, Maman a szegényes kis kincstárát tartotta: a takarékpénztári könyveit, az egypár értékpapirját, az aranyait. Igaz, mostanában mindent elszedett tőle, amit csak elszedhetett; igaz, szegényke meg is mondta neki:

– Geo-m, lelkem, édes szerelmem, most egy darabig légy takarékos, mert hamarosan nem tudnálak kisegíteni. Légy takarékos, angyalkám; hidd el anyádnak: kis patakokból lesznek a nagy folyók.

De hát ezt a lakoma-költséget a föld alól is elő kell teremteni. Most amikor olyan nagyot ugrott előre és annyi tekintet szegeződik rá, nem mutatkozhatik kicsinyesnek. A karriérje megköveteli, hogy stilusos legyen a föllépése. A hirtelen letörést jelentené, ha a népség és katonaság úgy itélne, hogy: gazdag embert kellett volna választani elnöknek.

És anyjának, ha nem az egyik, hát a másik rejtekben, még okvetetlenül van annyija, amennyiből két lakoma is kifutná. Hiszen minden fiókban, minden ládában el-eldug egyetmást, arra gondolva, -201- hogy ha egyszer meglopnák, akkor is megmaradjon az, amit a tolvaj nem talált meg. Minden sarokba félrekapar valamit, szegényke.

Még ha véletlenül minden pénz nélkül volna is, akkor sem egészen vagyontalan. Mert az ékszerei bizonyosan megvannak. Ezektől csak régente, a legnagyobb szükség idején vált meg egy-két napra; és ha azokban a rossz napokban néha a zálogházba is el kellett mennie: mihelyt pénzhez jutott, mindig az volt első dolga, hogy sietett kiváltani az ereklyéit; nem volt nyugta, amig ezek nem kerültek haza.

Hát a legrosszabb esetben ezeket az ékszereket most is be lehet vinni a zálogházba.

De ha azzal állít be hozzá, hogy lakomaköltségre kell a pénz, a kis öregasszony nem fogja megérteni a bankett szükségességét és hogy megóvja Geo-ját a pazarlástól, le fogja tagadni, hogy még van annyija, amennyi most Geo-nak kellene. Nem azért, hogy magának tartsa meg, hanem hogy eltegye Geo-nak, »valami hasznosabbra«. Hiába magyarázgatná anyjának, milyen sokat jelent neki ez a bankett, beszélhetne órákig, a makacs kis öreg ezt soha se látná át. És ha az ékszerek is szóba kerülnének, erélyesen védené relikviáit, talán sirna is… ami Geo-t mindig elérzékenyíti és leszereli.

Szó sincs róla, nem szép, sőt nagyon csúnya dolog, nem járja, hogy ennyire kifosztja szegénykét. De módjában volna-e anyjának a sorsán csak a legkevesebbet is változtatni, ha soha el nem venne tőle semmit, sőt még ő kinálna neki akármennyit?! Nem. Nincs hatalom, amely rábírhatná, hogy -202- nagyobb lakásba menjen, két cselédet tartson, kocsin járjon, hogy többet költsön a kosztjára és ruházatára, hogy költekezzék egy kicsit a szórakozásra is. Neki mindez nem kell. Neki az az egyetlen öröme, neki az a boldogság, ha félrerakhat Geo-nak. És mert nincs hatalma ezen változtatnia, nem vét az anyja ellen nagyot, ha elszedegeti a pénzét; tulajdonképen csak előbb költi el, ami ugyis rámaradna, amit később ugyis csak ő költene el.

Eszébe jutott, nem először, de most is csak egy pár pillanatra, milyen nagy ideje annak, hogy az anyja mindent elvon magától, amit csak lehet és mindent félrerak neki. Azóta van ez így, amióta szegényke huszonhárom éves korában özvegyen maradt. Ez a kis öregasszony már a fiatalságát is abban töltötte el, hogy órát adott és megint órát adott, reggeltől estig, mert azt akarta, hogy Geo-nak mindene meglegyen és mert soha se volt elég neki, amit Geo-nak félretehetett.

Még tizenhat éves se volt, amikor árva lett és gyászruhájában ide került, ebbe a neki idegen országba, egy grófi házhoz. Három évvel később férjhez ment a gróf ispánjához, egy olyan Rétháti Gyurkához, amilyen ő ma. Aztán, mikor az erős embert a véletlen megölte, a kis fiával meg a grófi család ajánló levelével felköltözött Budapestre és elkezdte azt az életet, amelyet ma is folytat. Reggeltől estig egyik leckéről a másikra siet… mert mindig siet, hogy későn ne érkezzék, de nem ül villamosra, hogy annál több maradjon Geo-nak… -203- már úgy megszokta a sietést, hogy otthon is sietve jár-kel a szobában.

– Ej, no, nem olyan nagy dolog az, francia órát adni!… – csitítgatta Rétháti a lelkiismeretét, mialatt az anyja lakása felé tartott. – Az ember eldiskurál… és úgy megszokta, hogy már inkább mulatság neki, kivált az ismerős családoknál.

– Geo, neked valami bajod van! – kiáltott fel az özvegy Réthátiné, amikor felágaskodott, hogy megcsókolhassa a fiát, aki lehajolt hozzá. (A kis öreg olyan csöppség volt, hogy a hónaljáig se ért Geo-jának.)

De ehhez is, később is, olyan szomorú pofákat vágott, mint akit már el akar vinni az őszi szél.

Geo egy darabig úgy lógatta a fejét, mint akiből harapófogóval se lehet kivenni a titkát. De a kis öregasszony addig sürgölődött-forgolódott körülötte, addig faggatta-vallatta, míg végre előállott vele, hogy: kártyázott, vesztett és nemcsak a készpénze úszott el, hanem adósságot is csinált, becsületszóra.

– Hiszen tudom, hogy nincsen pénzed. De… ha nem féltenéd annyira az ékszereidet…

– Geo, te megint megcsalsz engem, mint akkor, amikor a rossz lánynak adtál pénzt!…

– Félreértettél. Épen azt akartam mondani, hogy az egyetlen dolgot, amit felajánlhatnál, el se fogadnám, mert tudom, mennyire aggaszt, ha az ékszereid nincsenek itthon… De minek is beszélünk erről?!… Látod, nem akartam elmondani!… Igazán nincs értelme, hogy nyugtalanná tegyelek vele. Majd csak előteremtem valahonnan. Te ne is törődjél a dologgal!…

– Majd megpróbálok holnap valamit – szólt a kis öregasszony. – De ha azt hiszed, hogy neked előbb sikerülhet, hát nézz utána te is!… Az ékszerekre majd csak akkor gondoljunk, ha nem marad más választásunk. Szombat délig erre még ráérünk.

Geo megigérte, hogy holnap este is jelentkezni fog, hirt adni róla, milyen sikerrel járt a kisérletezése. Aztán kezet csókolt és elment.

– Igazán kellemetlen, hogy erre kellett fanyalodnom! – gondolta, amíg lejutott a lépcsőn. – Szegényke!… Milyen sokba került neki az az öröm, hogy anyává lehetett, milyen hosszan fizet azért a hároméves, rövid, rég elmult boldogságért!… -205-

VI.

Tíz percig se aludt s már felriadt. Azt álmodta, hogy szörnyű meredek szélén vezette kis Geo-ját és fiacskája egyszerre csak kirántotta kis kövér kezét anyja kezéből, szaladni kezdett, elcsúszott és leesett a mélységbe.

– Istenem, milyen őrült vagyok!… De hiszen Geo az öngyilkosságot forgatja a fejében!… Szegény, drága gyermekem!… De hát hol volt az eszem?!… Pedig, ha nem vagyok olyan együgyü, meg kellett volna értenem, mért nem akarja megvallani, hogy mi bántja?!…

Kiugrott az ágyból és öltözködni kezdett, hogy utána rohanjon. De aztán eszébe jutott, hogy Geo ebben az időben máskor se szokott otthon lenni… épen ma menne haza, amikor a halál gondolatával vívódik?!…

– Dehogy van otthon, szegény gyermekem!… Ki tudja, hol barangol a sötét éjszakában?!… Talán ő maga se tudja, merre jár!…

– Még csak tizenegy óra. Istenem, mikor lesz még reggel!… Mit fogok még addig kiállani!… De úgy kell nekem!… Úgy kell egy ilyen önző vén kutyának!… Hát aztán, ha elvesznének is az ékszerek?!… Mi az?!… De ha… ó, még, a gondolat se alakuljon ki bennem!…

– Itt ül szegény, nálam – zokogott – majdnem egy óra hosszat, a legnagyobb gyötrelmek -206- közt, rosszul titkolgatott kétségbeesésben és nekem eszembe se jut, hogy hiszen még pénzem is van, csak ki kell nyujtanom érte a kezemet!… Mert itt van, a fiókomban, amit a temetésemre szántam, hogy neki erre ne kelljen költekeznie, egy takarékpénztári könyvben!… csak át kellett volna adnom neki!… O, ezt az éjszakát nem felejtem el!… De megérdemlem, megérdemlem!…

Öt órakor fölkelt s rohant a takarékpénztári könyvvel a fia lakására. A bajnok ur épen akkor érkezett haza.

Amikor kisirta az örömkönnyeit, már nem lehetett szó arról, hogy hazamenjen és egy-két órát aludjék. Néhány hónap óta már hétkor meg kellett kezdenie a leckéit egy kisasszonynál, akinek javító vizsgálatot kellett tennie a francia nyelvtanból s aki máskor nem ért rá órát venni.

És mire Geo horkolni kezdett, a picinyke bajnok már ott volt az élet nagy küzdőterén és diktálta a kisasszonynak, hogy mit irjon:

– Les chambres hautes ne sont-elles pas saines? Oui, Monsieur, et l’eau pure est aussi très saine.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

4	Allotta	Állotta
47	bogy én tudni	hogy én tudni
50	Es te	És te
52	Es ha	És ha
53	Es ha	És ha
56	Es valósággal	És valósággal
66	Es akkor	És akkor
70	At kellett	Azt kellett
70	En, a Szent	Én, a Szent
72	O azt	Ő azt
80	clszavaltam	elszavaltam
83	Es hogy	És hogy
95	Almomban	Álmomban
98	Es elmondhatja-e	És elmondhatja-e
103	En – kivált	Én – kivált
119	önbiizalmával	önbizalmával
129	Da ha nem	De ha nem
136	Es az	És az
141	Es Hellácska	És Hellácska
141	Es ha	És ha
142	En edzett	Én edzett
146	Es Hellácska	És Hellácska
151	És aztán	Es aztán
153	En most egy	Én most egy
163	Es hogy	És hogy
166	Es mutat	És mutat
169	O volt	Ő volt
169	En?	Én?
170	»a szfinx-nek	»a szfinx«-nek
172	Es mert	És mert
174	Es kinek	És kinek
175	Es tudja	És tudja
176	Es nekem	És nekem
179	Űgy hítták	Úgy hítták
181	O birta	Ő birta
185	késdésre	kérdésre
206	Es mire	És mire

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A TÓPARTI GYILKOSSÁG ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.