The Project Gutenberg eBook of Goldbach & Comp. fűszerkereskedése „A kék macskához“ by László Beöthy

Két Beöthy-család van, a szlováni és bessenyői. Mind a kettő nevezetes nyomot hagyott a közéletben. A bessenyői ágon csupa politikusok teremnek, a szlovánin csupa tudósok és írók. Még egy harmadik ág is volt, mely kihalt, az örvendi gróf Beöthyék, de ezen csak grófok termettek.

Beöthy László, a korán elhalt, nagyreményű humorista tehát a szlováni Beöthyekből való. Komáromban született 1826-ban s jogi pályára készült. Mint katona, hasznát is vette, mert a forradalomban főhadnagy-hadbíró lett s mint ilyen kapitulált a komáromi várban. Bohém hajlamait követve, melyeket a táborozások is fejlesztettek, vándorszinésznek csapott fel. Ezekben a legszomorúbb időkben csak e nyomorúságos festett világban volt még egy kis vidámság; oda vette be magát.

De nem maradt sokáig; időközben nehány novellája föltünést keltett az írói körökben, feljött tehát 1850-ben Pestre írónak és novellákat, rajzokat irogatott a «Hölgyfutár»-ba és egyebüvé, a mint új és új lapok kezdtek támadni. Csakhamar kedvencz embere lett az írói kompániáknak és a közönségnek is. Frisseség, könnyedség, eredetiség s gazdagon VI. bugyogó őshumor jellemzi irásait, úgy hogy a hírnév szárnyain villámgyorsan emelkedő Jókai mellett e nyápicz, körteképű, kis kecskeszakállú Beöthy László látszott a legújabban felkelő csillagnak, kitől sokat várt az ország, melynek nem voltak többé se politikusai, se hadvezérei. Nem volt már egyebe, csak a nyelve s a kik azt pallérozták, a poetái. Ők legalább elvitték a magyart képzelt világokba, hogy a valóságot egy perczig elfeledje. Beöthy azonfelül meg tudta nevettetni is. Nagy balzsam volt ez akkor.

Humora bár egy kicsit vaskos volt, néhol groteszk, mégis önként fakadó színhumor volt, nem afféle elmeficzam, mint a Bernáth Gazsi bolondos ötletei. Azonfelül nem volt chablonos, a pékek, omnibuszlovak és az anyósok periferiájában mozgó, mint az akkori elménczeké; egy kicsit a felületen járt, de egészséges megfigyelésből eredt s mindenre kiterjeszkedett, a mit látott (vagyis a mit Prottman látni engedett). Igaz, nem sokat látott. Mit látna még egy huszonöt éves ember a dolgok mélyéből? Pedig a humor a szerint értékes, a mekkora mélységekből van felhozva.

Szóval Beöthy még nem volt kiforrva, novelláinak, regényeinek szerkezete pongyola, ízlése hiányos, alakjainak jellemzése habozó kézzel van megrajzolva, inkább csak az úgynevezett «oroszlánykörmök» gyönyörködtették az olvasóközönséget; az oroszlány maga még elő nem jött.

Mindenesetre jeles író lett volna s talán nagy író is, ha több időt enged neki a gondviselés, VII. vagy ha az a kevés idő, a mit engedett, nem olyan kedvezőtlen.

A sirva-vigadás kora volt ez. Nem az Olymp vonzotta a fiatal írókat, hanem a «Komló»; ott temették mindennap előlről a hazafiúi bánatokat borba és czigánynótákba; a mely életmód sokkal inkább vezette őket a halál, mint a halhatatlanság felé. Kinek irjanak? tünődtek e bús vígfiúk. A nemzetnek, a ki volt, vagy a nemzetnek, a ki lesz? Végre is irtak a szerkesztőknek, a kik vannak. Beöthy László lelke volt e kompániáknak. Társas lénynek alkotta a természet is. Víg, pajkos, előzékeny, megenni való kedves ember volt, társalgásban szellemes, sziporkázó. A hová belépett, a derűt hozta magával, az egész országnak jó pajtása. Ennél csak Lisznyai Kálmán vitte még többre, ki azonfelül még a «madarak pajtásának» is neveztetett.

E duhaj élet mellett a különben is törékeny szervezetű Beöthy nem birja összeszedni a munkához egész erejét. Ambicziója mint a hold, ritkán teljes, fogy és eltünik. Hosszabb lélekzetű munkáinál, pl. a Goldbach et comp. cz. regényben látszik némi gond, de ott se végig. Legtöbb munkáját, beszélyeit, apróságait ellenben rendesen akkor irta hevenyészve, ha a szerkesztők sürgették vagy ha egy kis pénzre volt szüksége. Ha több pénz kellett, akkor valami adomás könyvet vagy kalendáriomot ütött össze. Így jelent meg a «Puncs», «Laczikonyha», «Ördög naplója», «A ki vesz, annak lesz» stb. Novellái közt van nehány kitünő VIII. és ugyanannyi igen gyenge, de az elbeszélői tehetség varázsa mindenikből kimosolyog. Regényt a Goldbach et comp.-on kívül csak még egyet irt, a Puszták fiát. 1856-ban a vígjáték terén is próbálkozott, melyet Özvegy és proletár czímen a Nemzeti Szinházban adtak elő kevés sikerrel.

Tekintve, hogy írói pályája úgyszólván csak hat évre terjed, sokat irt. Művei immár egész hosszú lajstromot tettek ki, de még mindig azokért a reménybeliekért lelkesedett jobban a közönség, melyek a lajstromon következni fognak, midőn 1857-ben meghalt s a lajstrom örökre bevégződött.

S még az nem volt elég, hogy hátulról a halál kurtította meg a lajstromot azokkal a művekkel, melyeket még meg kellett volna irnia: halála után két évre Beöthy Zsigmond összegyűjtvén s kiadván testvére összes műveit, előlről törült a lajstromban azokból, melyeket nem kellett volna megirnia, úgy hogy három kötetre olvasztotta le irodalmi hagyatékát.

De ez a három kötet is untig elég megérteni, mekkora veszteség az irodalomra, hogy e bohókás, nagyszerű fiú nem lehetett veterán író.

Rég ott fekszik valahol a temetőben, – – vagy tán nem is benne, hanem csak ott valahol a temető árkában!…

Egyébiránt mindegy, akárhol! Ott is csak kipihenheti magát. Neki pedig nincs is egyébre szüksége, mint a nyugalomra.

S hogyis ne?! Kit egész életén át oly rútul megviselt a sors, s kit úgy-úgy megdobált, úgy-úgy megkergetett mint gazdátlan kutyát az utczagyerekek, – – attól valóban nem sajnálhatjátok azt a hat láb mély s hat láb hosszú sírt, melynek ezóta már – nemcsak keresztje, de tán dombja sem látszik többé.

Még gyermekkoromból emlékezem reá. Akkor is már kész öreg ember volt. Pedig kár, hogy úgy megvénhedett itt a földön, mert utoljára is az egész -2- világ bolondjának tartotta. Még a gyermekek is csúfot űztek belőle. Még a gyermekek sem mehettek el mellette az utcán, hogy egy-egy gúnyszót utána ne kiáltsanak.

Szegény öreg! – – – Csak most bánom, hogy én sem voltam különb a többi céda gyereknél! Beh máskép viselném most magamat, ha még élnél! Hogy meg tudnálak most becsülni! hogy megvédenélek! hogy megótalmaználak azoktól a csufondáros megjegyzésektől, melyekkel vérig üldöztetél!… Szegény öreg!

Igaz ugyan, hogy sokszor megkergettél bennünket! Néha utczahosszat futottál utánunk, s ha úgy véletlenül elcsiphettél közülünk egyet, – – na hiszen volt akkor dolga annak a gombos végű nádpálczának! – – – Az a gombos végű nádpálcza! – – – ha az tudna szólni, be czifra történeteket mondhatna el viselt dolgaiból. Az én hátam is nem egyszer kötött vele ismeretséget, – – – – – azzal a gombos végű nádpálczával.

Oh be jól emlékezem reá. Csak azt kellett az utczán utána kiáltanunk: «Diogenes! Kell-e lámpás, vén Diogenes?!» – Akkor aztán nézhettük, hogy merre tágasabb az utcza!?!

Én szegény öregem! Be sokszor megdorgáltál bennünket! Be sokszor elmondtad: – «hát erre tanítanak benneteket az iskolában?» S azzal – piff-paff – olyat nyomtál a hátunkra, – – szájunkban lesz az íze még lakadalmunk napján is, – ha t. i. kapunk valaha feleséget! -3-

Én szegény öregem!… Emlékezetem óta, mindig egyazon öltözetben láttalak!

Tíz év alatt nem ment le testedről az az átkozott világos kék frakk, mely sárga rézgombokkal vala ékesítve, s a hol a rézgombok már leszakadoztak, – a kirívó hiányt csont és selyemgombok felváltva pótolák. Oh az az emlékezetes kék frakk! lett légyen nyár, ősz, avagy karácson, – te édes öregem, karácson napján is abban az egy szál frakkban dicsérted az Urat! Télen-nyáron, kurta nanking nadrágban jártál! Romlásnak indult saruid emlékeztetének az enyészetre: s borzas fejeden, ütött-vert magas kalapod, háromszor ment ki, s háromszor is jött ismét be divatba a nélkül, hogy te csak egyszer is elhajítottad volna!

Csak serdülő ifjúkoromban, midőn te már bevégzéd viszontagságos pályafutásodat a földön, – jutott a véletlen által tudomásomra: ki és mi voltál.

S nem is csoda! Egész addig, minden ember, – ifju, öreg, úr, szegény – egyedül ezen universalis néven ismert és szólított: «Jánoska!»

Kocsmába vagy az Úr házába ha bevetődtél, minden ember csak így köszöntött: – jó reggelt, Jánoska!

Nem okosabb lett volna kocsmában húzni meg magadat? hol nem kiabálta volna minduntalan füledbe a pap: «ne igyál!… ne igyál!…»

Oh mert te nagyon sokat ittál! – – én szegény -4- öregem!! Különben nem is űztek volna belőled annyi bolondot! – – Hanem így templomban sem volt különb dolgod! Botrányköve voltál ott is a híveknek. Pedig végig azt hivéd: bölcseség köve vagy a világnak!

Hogy a jó öreggel olvasóim is közelebb ismeretséget köthessenek, legczélszerűbb, ha mindjárt kedvencz helyein keressük fel őt. Kedvencz helyei pedig valának, másod- és harmadrendű kávéházak, elsőrangú csapszékek, étkező és mindennemű mulatóhelyek, Pesten.

Lakását ki sem tudá. Vagy tán nem is volt, mert a nyári éjeket nem egyszer sétálá keresztül, téli éjszakákon pedig többnyire ott virradt meg, ahova estve bevetődött: a legkényelmesebb csapszék, vagy a legközelebbi kávéházban, hol is aztán párnája volt egy felfordított szék háta, madrácza volt kiterített vörös karton zsebkendője, takarózója pedig volt nyakravalója, vagy hidegebb időkben szolgálatára állt még – nadrágszíja is!!

E szomoruságos élete mellett azonban az öregnek voltak jobb órái is, – ha azokat csakugyan jobbaknak lehet mondanunk, miket alább elbeszélünk. Ugyanis, nélküle azon időben, nem történhetett mulatság, nem volt jó kedv, hahota Pest nyilvános helyein; kiválólag a zúgkávéházakban. – «Hol van Jánoska? Nem ér a mulatság semmit, ha ő itt nincs! Kerítse valaki elő Jánoskát!» – hallatszott majd minden éjjel a nemes ifjúság között; s ha ilyenkor véletlenül közéjök toppant -5- Jánoska, – lett egyszerre taps, zaj, nevetés mintha ördögök szabadultak volna el lánczaikról.

Egyik puncscsal, másik rummal, kávéval és az isten tudná miféle italnemekkel kinálta, miknek rendesen nagy része sem a szájba, sem a gyomorba, hanem kalapjába vagy frakkja hátulsó zsebébe omolt a jó öregnek.

Sokszor láttam, hogyan szomorodott el aztán az ilyen kegyetlen tréfákon! Hogyan fordult félre, s törölt le ránczos arczáról egy pár könyet! – – Hanem azzal a nemes ifjúság mitsem törődék. Sőt újabb ötletek kigondolásán jártatta az eszét; s ki legvadabbat gondolt ki, ötletét rögtön végre is hajták.

Míg józan volt, addig csak csínján bántak még vele. Mert elménczkedéseiket a Diogenesnek gúnyolt öreg busásan vissza tudta torolni.

– Miért csúfolják magát Jánoska, Diogenesnek? kérdék tőle egyszermásszor.

– Azért, mert bolondok vagytok, öcséim; én pedig nagyon okos, hogy köztetek lámpával kell fényes nappal hozzám hasonlót keresnem az okosságban. S akkor sem találok.

– De hallja maga, nem jól beszél maga, Jánoska! mert tudja meg, hogy Diogenes nem volt ám soha részeg.

– Mondja meg Jánoska, – faggaták tovább, – miért nem vesz már egyszer új ruhát magára? -6- Ilyen rongyosan bizony belé nem szeretnek a menyecskék!

– Hadd rongyosodjam, öcsém! Régi dolog már, hogy rongyból lesz a papiros, papirosból a bankó. Ki tudja, ha levetem majd testemről ezt a frakkot, melyben most annyian megbotránkoztok, – vajon az egyik szárnyából nem – ezer forintos bankjegyet fognak-e még gyártani? meg a másik szárnyából is, – meg a hátából is? Hány embert tehet még e rongy maradványa szerencséssé, vagy épen boldogtalanná, – – a mint a pénz szokta magával hozni! Avagy ki tudja, hogy a rongyos frakk, miután majd a kertek alatt vagy a szemétdombon, puttonába rakván valamely éhes rongyász, papirrá készíttetik, – vajon nem azon papirra fogja-e valamely bölcs, halhatatlan gondolatait megírni? Vagy hány boldog vagy épen boldogtalan házassági szerződés megírására szolgáland még anyagúl e rongy? Ki fogja megátkozni vagy talán megáldani akkor azt a türelmes papirt, melynek apja egykor frakk képében a szegény Jánoska testét takargatá?! azért a sokat üldözött emberét, a cynicusét, azét a korhelyek matadorjáét, kit az egyik csapszékből csak azért vetnek ki, hogy a másikba ismét beállítson, s ha ott aztán ráestveledik, ott mint illik, meg is virradhasson!…

– Ej, ne papoljon ilyen szomorúkat, Jánoska! Jobb bizony, igyék egy pohár bort! Iszik-e Jánoska?

– Minap is bezúzta fejét, a mint a «két pisztoly» kávéház küszöbéről leesett. Csupa vér volt.

– Nem a te véred folyt, hanem az enyim. – Tölts! Nem kár az én véremért! Folyt ez a vér már haszontalanabb dologért is: mikor – menyecskék miatt veregették be a fejemet! Hej a ki – – –! Hanem töltsetek hát, s ne papoltassatok itt a levegőbe!

Az ifjúság közelebb húzkodá székeit az öreg körül, s miután titkon összepillantának, tele tölték poharát.

– Hát – – mondja meg csak Jánoska, szerették-e magát hajdan a lányok?

– Hogy szerettek-e? Hej! – – szerettek is, – – meg is csaltak! Most is azoknak a koldusa vagyok!… Hanem hagyjuk ezt, öcséim. Régen volt az, mikor én még szerelmeteskedtem. Tán nem is igaz. Kiket én még Klárcsikámnak, Zsuzsikámnak hivtam, – lett azokból most már Klára néne, meg Zsuzsánna asszony: s kiket egykor gerliczémnek, angyalomnak mondék, – sátánnak is rosszak volnának már!… Régen volt az! Nagyot fordult a világ. Tán még a nap sem úgy süt többé, mint az én időmben; – annyira megváltozott minden, – – csak az asszonyok maradtak meg – régieknek. – – Tölts, hadd iszom!

– Sok baja lehetett Jánoskának az asszonyokkal, hogy ilyen furcsán beszél rólok.

– Volt, de nincs már. S most már csak azt -8- mondom én is, mit Diogenes monda, midőn az athéni országúton, két – rosz hírben álló asszonyt látott felakasztva.

– Azt mondá: bár csak minden fa ilyen gyümölcsöt teremne! – – Sámson is azt a verset írta Deliláról, midőn megcsalta őt: «Méz íz alatt mérget, – Szép almában férget, – Rejteget sok feleség!»

– Eltaláltad, öcsém. Kár hogy az ő idejében nem éltél, mert bizonyosan a te álladdal verte volna le a filisteusokat! – – Micsoda ital az, mi előttetek áll, öcséim?

– Innám biz én kettővel is, – hanem csak bort. Azt is csak úgy, hogy vizet ne töltsetek belé, mert akkor meg nem iszom. Azt zengedezi Vitkovics egy szép versében: – «Ki vizet tölt borba, – Guta üti orrba!»

A nemes ifjúság, mely már ekkor meglehetős jó kedvében vala, tele tölté az öreg poharát, mit az mohón ragadott meg, s még mohóbban kiüríte.

A borok fogytával növekedék az ifjúság kedve, mely egyre szilajabb irányt vőn.

– Ejnye, – szól egy az ifjak közül: – hol tanult illedelmet, Jánoska? Nem tud felkelni, mikor -9- iszik? Keljen mindjárt fel s köszöntse ránk azt a poharat!

Jánoska engedelmeskedék. Fölkél, – – azaz csak akart fölkelni, ha t. i. tudott volna. Hanem nem tudott, mert a nemes ifjúság szépen a szék hátához kötözte őt, frakkja szárnyánál fogva.

– Ki tette ezt? – kérdé egy az ifjak közül; pedig épen az tette, a ki kérdé. – El kell őt szabadítani! – S azzal elvágta peniczilussal frakkjáról a zsinórt, de úgy, hogy a frakk végéből is ott maradt egy jó darab.

Jánoska ekkor fölkelt, hogy meggyőződjék; s aztán kihajtá a teli poharat, mintha mi sem történt volna. Aztán megint olyan jókedvüleg mosolygott. A szegény öreg úgy megszokta már ezeket a bolondoskodásokat.

Az öreg asztalra teszi a poharat, s le akar ismét ülni, – – – – haj de egyszerre hanyatt vágja magát… A széket titkon elránták alóla.

– Hahaha! hahaha! kaczagott egyszerre a barom ifjúság. – Jöjjön ide Jánoska, majd fölemelem!

Az öreg felvánszorog. Bizonyosan nem igen ütheté meg magát, mert ekkor is csak mosolygott. Hanem az a mosoly szomorúbb volt a sirásnál! -10-

– Lám megmondottuk, ne igyék annyit Jánoska! Itt van la! már álló helyében is elesik. Törölje meg a képét; – merő por!

A jó öreg hátra nyúl frakkja zsebébe, hogy elővegye ismeretes karton keszkenőjét letörleni arczáról a port, mely eséskor ragadt reá. Oh de mi történt?! Egyszerre elordítja magát, mint egy megszúrt bika a spanyol viadalon – (mikben még a bölcs spanyol státusférfiak is gyönyörrel vesznek részt) – kikapja kezét a zsebéből, mintha kigyó csípte volna meg… hát pedig nem kigyó csípte meg, hanem zsebkendője helyett egy – égő-tüzes koppantóhoz kapott, mely szinte veres volt a forróságtól, s melyet a nemes ifjúság csempészett zsebébe.

– Mi baj, Jánoska? – kérdik, odatódulva a haza – – akarám mondani – a kocsma oszlopai. – Mi történt önnel, Jánoska?

Az öreg nem felelt. Elvetette a tüzes hamvvevőt, s kezét szájához kapta, mint rendesen szokták tenni a testöket megégetett emberek.

Ennyi kínzással fizetnie meg azt a néhány pohár bort, melyet ők már úgyis elfecséreltek volna, vagy kiöntöztek volna a padlóra, abroszra, falakra: – – – valóban sok! – – Mennyi szégyennel jár a szegénység! kivált ha a szegény ember még a – bort is szereti!!! – – – Pedig ki is szeresse a bort inkább, mint a szegény ember?! – – Meleget, hideget, – csak a bor által lehet eltűrniök! Hát még a nyomorúságot?! -11- hát a lenézetést, – megvettetést, – osztályokbóli kizáratást?… Be nagy áldás, hogy olykor-olykor a szegény ember is leihatja az eszét, s az által megszünnek öntudata, eszmélkedése, gondolata, fájdalma és gyötrelmei!! – – Oh hallatlan bűbája van a bornak; – – mikor még a gazdagok is alája vetik magokat, hát a szegény ember, hogy ne folyamodnék hozzá!? mikor az olyan jót tesz vele! elaltatja, elringatja s önfeledésbe sűlyeszti! Pedig a szegény embernek be sokat kell felejtenie! Mi altatja el kétségbeesését? a bor! elcsüggedését? a bor! mi feledteti nyomorúságát, inségét? a bor! – – Oh – hallatlan bűbája van a bor mámorának! S ezt nemcsak a szegények ismerik el, kik fűtetlen szobában, avagy a kertek alatt virradnak meg vagy halnak el, étlen, hidegben! – – Jól tudják ezt a paloták hősei is, kik kéjben alszanak el, gyönyörre virradnak fel! Miért, – miért dorbézolnak mégis a nagy urak is? S ha dorbézolnak, ha borba fuladnak, – miért zárják el magokat palotáik termeibe? Szégyenlik magokat, nemde? Oh igen, – – hisz eszét veszteni, csak szegény emberek sorsa! Miért is innák le magokat a nagy urak nyilvános helyen?! Miért aljasodnának le a néphez, mikor a nép lealjasodik az állathoz, s ez által egyenlőek lennének azokkal! – – De hiszen jól is van ez így a mint van! Ti nagy urak, isztok jókedvetekben, – – a szegény legény iszik – bujában!

– – – Egyébiránt édes olvasóim, bocsássatok meg; – e leírt ostoba gondolatok nem enyémek! -12- A Diogenesnek gúnyolt jó öregtől hallám ezeket, és csak mint jellemére vonatkozókat beszélém el. (Egyébiránt elismerem, hogy luxus volt; úgy sem javulunk!)

S most térjünk vissza öregünkhöz, kit – ha jól emlékszünk, épen azon tréfás jelenetnél hagytunk el, midőn a tüzes koppantót markába szorította. És csakugyan tréfás is volt a jelenet, mert az öreg minél jobban dugdosta – hol zsebébe, hol szájába a kezét, melyen a tüzesített hamvvevő hólyagokat szítt, annál inkább röhögött a nemes ifjúság.

Hogy lehet már ennyi bolondot elkövetni?! Hátha még azt is elmondom, hogy midőn megsokalta Jánoska ezt a sok komédiát, s e végből már távozni akarván, olyan fekete volt egész képe, mintha csak posztóval vonták volna be. Egy fiatal genie ugyanis odalopódzott szépen az öreghez, s vigasztalás és békítés ürügye alatt végig czirógatta orczáját, olyaténképen azonban, hogy a nagy czirógatás alatt – koromfeketére festette azt.

– Hagyjatok nekem békét, – szólt elkeseredve s visszaborzadva fekete képmásától az öreg, midőn azt a tükörben megpillantá. Mi örömetek telik benne, hogy ilyen vén emberből bolondot csináltok?! Ez-e a ti borotoknak ára? Akkor kár volt elfogadnom, mert nagyon drága! Nem is jövök többé közétek! Inkább a kutyákkal egy ólban, mint veletek egy asztalnál!!

Igen, a mennyiben az ifjúság akkorát kaczagott reá, hogy végre már a kocsmáros úr is megsokalván az örökös lármát, szépen karon fogá Jánoskát, s az ajtón kivezette.

Az öreg kibotorkált a holdvilágos éjbe. Még csak vissza sem káromkodott azokra a hahotákra, melyek még utána hangzottak a kocsmából.

Hová ment? hol feküdt le? melyik kőre hajtá fejét? s melyik utcza-szögleten virradt meg? – sem mi nem tudjuk, sem mások nem tudják, mert azóta nem láttatott sehol! Régi jó helyeit elhagyta; búcsút vett a kávéházaktól, búcsút a lebujoktól! – Tán felakasztotta magát! vagy hogy bevitték a dolgozóházba, vagy épen a bolondok házába!! – Az is meglehet tán, miszerint addig botorkált még azon éjjelen, hogy utoljára rátalált a – Dunára.

A Duna mentében fekszik egy közép nagyságú, fél-magyar, fél-német városka. Valódi neve nem hajtván semmit a dologra, költött nevet adunk neki. Költött neve pedig legyen ezennel Al-Örs, – minthogy ily nevű helység, a régi viharos időkből, legtöbb találtatik hazánkban. A városka nem sok nevezetességgel bír. Annak bizony nincs – sem múzeuma, sem nemzeti szinháza, sem gázvilágítása, sem szobrai, – mely utóbbiak különben Pestnek sem lévén, mit is kerestek volna azok ily kis városkában? hol az érdemes tanács nagy bölcsen elhatározá, miszerint az éjjeli kivilágítások fölöslegesek, miután a becsületes embernek télen hétkor, nyárban pedig kilencz órakor – otthon a helye! vagabundok, korhelyek és tolvajok kedvéért pedig ostobaság volna kivilágítani a várost!! A kisvárosi hatóságok sokszor elmések!

Nevezetessége tehát a fenn tisztelt városkának nincs. Legfölebb egy polgári ház benne a nevezetesség; az is csak azért az, mert azon polgári -15- ház körül forog e hosszú történet. (Azért mondom pedig hosszú történetnek, hogy készítsem hozzá a szerkesztőt vagy kiadót, kik néha mint a tűzi fát, öl számra szokták venni a kéziratot!)

Nem tehetek róla, hogy nincs magyar neve! Hanem az nem is tesz semmit, mert ő azért mégis olyan jó magyar volt, mint más akárki; mint ilyenre, számos példa van hazánkban.

Johann Goldbach jól rendezett s jól is jövedelmező fűszerkereskedéssel bírt a «kék macskához» czímezve. Arról sem tehetek, hogy ezek a kereskedők mind olyan különczök, s boltczímekül a legbizarabb, természetellenes dolgokat választják, mint: arany elefánt, zöld kakas, arany szarvas stb. A kereskedők ezen mesés csodaállatai is bizonyosan ott teremnek, hol az Eszterházyak griffjei! – Miért is nem használnak inkább alkalomszerű czimereket? mint teszem: – divatkereskedés a – fényüzésnél! – hogy már e borzasztó szó láttára is visszaijednének a leányos apák! Vagy továbbá ilyenfélét; – topán- és czipőraktár a – rossz kövezethez! – lámpakereskedés a – budai sötétséghez! – férfiszabó a – rongyos proletárhoz! – kávéház a – czikóriához! – bormérés a – szomjas torokhoz! – Ezek legalább léteznek az életben!

Azonban hagyjuk abban! ily badar dolgokat kötet számra tudnék összeírni, hanem azért mégsem jönnénk rá, hogy vajjon micsoda család is hát azon Goldbach-család, melyről beszélni akarunk, s melynek -16- vagyon jól rendezett füszerkereskedése a kék macskához!

Goldbach János negyven éves, nős, két gyermek atyja: hajlandó az elhízásra, haja szőke, szeme kék; visel bajuszt, szakált és vastag pisze orrt. Karaktere: jámborság, szelidség s nejének papucskormánya alatti görnyedezés. Foglalkozása: reggeltől délig, kereskedelmi ügyek, délben ebéd, ebéd után a kávéházban fekete kávé, mellé egy szám Allgemeine, utánna egy partie à la guerre, rá egy pohárka gyönge kömény-víz, rendesen kiöblögetvén utána száját, hogy madame Goldbach meg ne érezze rajta; ezek után egy futó pillantás a boltba, onnan be a család körébe társalgás végett; este vacsora után lefekvés és egyéb dolgok.

Ez – futólagosan rajzolt képe Goldbach úr életének. S most menjünk a részletekre; kivánván magamnak elegendő erőt a muzsámtól, hogy ne váljak unalmassá, – az Úrtól pedig elegendő erőt a jámbor olvasóknak, hogy az olvasásba belé ne fáradjanak!

A kék macskához czímzett fűszeres bolt, húsz év óta áll már jó renoméban, az említett kis városka főpiaczán. A kereskedés nem volt egyedül az ő tulajdona. Vala neki kompanistája is, kit rendkívüli éles ész, csinos külső s nagy kereskedelmi talentommal áldott meg a természet. Ez volt leghivebb barátja a jó Goldbachnak. Barátja, tanácsadója, ügyvezetője, titkára és társa, kinek ügyessége és szorgalma mellett, csakhamar örvendetes virágzásnak indult a kék macska. Hogy el ne felejtsem, -17- – hívták a derék kompagnont Zsellye Bertalannak.

Goldbachnak volt egy igen-igen szép felesége, ki halálba szerette férjét: – és Zselylye Bertalant ki nem állhatta.

Zsellye Bertalant ez nagyon búsítá. Goldbachnénak vele éreztetett ellenszenve és csípőssége miatt nem egyszer akart már viszonyt szakítani a jó Goldbachchal. De a jó Goldbach sohasem akart tudni róla.

– Már megint megy az eszed, Bertuskám? – szólt egy napon társához, a fűszerészhez. – Lásd, ez az én feleségem jó asszony volna máskép, hanem olyan bolondos szeszélyei vannak. Már engem csak szeret, imád, s tudod mégis hogy velem is mennyire érezteti szeszélyeit. Azt gondolná a világ, hogy papucs alatt vagyok. Pedig én csak gyöngédségből hajtom meg fejemet. Hiszen ha akarnám, bátran dohányozhatnám is előtte; de nem teszem, mert a füst a mellére hat. Ha akarnám, ihatnám bort is, a mennyi kell; de nem teszem, mert nem állhatja a bor szagát. A burnótozással is csak irántai gyöngédségből hagytam fel. Pedig ő sohasem mondta. Hanem mert magam is beláttam, hogy a burnót – fi donc – – valami utálatos dolog! Oh én sok mindent elkövethetnék, ha akarnék! de nem akarok. Megtilthatnám azt is, hogy veled tovább is éreztesse ellenszenvét. De ládd édes Bertuskám, mikor az mind csak női szeszély. Fel se vedd. Majd eszére tér. Az volna még hátra, hogy e miatt ily virágzó és renomirt kereskedést mint a miénk, ketté szakítsuk. -18-

– Ah, szeretném látni. De már ki ennyire megsértené az én barátomat, annak csakugyan megmutatnám, ki az úr a háznál! Bizonyos lehetsz benne, hogy akkor tüstént – –

– Tüstént behoznám ismét a pipákat a házhoz, s füstölnék az orra alá mint egy basa; s tömném magamba a burnótot, hogy megpukkadna mérgében! szóval, minden kigondolható vexaturát elővennék boszantására. Még bort is innám!

Bertalan úr elmosolyodott a jó Goldbach e nemes felhevülésén, de nem szólt semmit többet, mely annyit jelente, hogy a viszony felbontása újra elhalasztatott.

E pillanatban kis fiú lépett a két kereskedőtárs szobájába. Mintegy tíz éves lehetett. Gyönyörű, kedves teremtés; lágy, szőke haja olyan volt mint az arany, s leomlott egészen vállaira. Oldaláról piros szíjon rezes kard csüngött le: lábacskáit pedig réz sarkantyús piros csizma boritá. A kis fiú, mindőn belépett, egyszerre katonás állásba vágta magát Goldbach előtt, s meglehetős lármás hangon így szóla hozzá:

– Apám! azt üzente mama, hogy nekem tüstént -19- végy egy paripát! még pedig olyant, a mi szalad is – meg eszik is, mert másforma nem kell!

A két kereskedőtárs összenézett. A jó Goldbach szemeiből csak úgy szivárgott ki az apai öröm. Mintha mondta volna: – büszke vagyok ez eleven, e tüzes, e katonának termett gyermeknek apja lehetni!!… – Aztán olyan szánó tekintettel fordult a még nőtlen kompanistához, mintha mondta volna: – lásd bohó, miért nem házasodol? most neked is lehetnének ilyen örömeid!…

Goldbach majd kibújt apai örömében a bőréből. Tetszett neki ez a katonás hang. Mintha mondta volna: – teringette, minő talpraesett egyenruhás polgára lesz ebből a városnak! (Goldbach maga is az volt, egyenruhás polgár; viselvén zöld frakkot, zöld nadrágot és zöld forgóval pofoncsapott kalapot és őrmesteri rangot a vadászszázadnál.)

– Nos, mi történnék különben, ha például nem vennék neked paripát? – kérdé enyelegve az apa, mialatt leült, s a fiút két térdére ülteté.

– Akkor nem fogom ma este születésed napjára elmondani azt a szép verset, melyre Bertalan bácsi tanított.

Goldbach mosolyogva, mintegy hálás tekintettel nézett a komoly kompanistára. – Mennyi barátság! mennyi gyöngéd figyelem! gondolá magában, s azzal ismét a fiúhoz fordult.

– Mama is készített valamit számodra. Szép, aranybojtos házi sipkát, óratokot, selyem papucsot; meg azután Betti is, sok – sok – sok mindenfélét. Hanem ezt nem szabad tudnod!

– Oh aranyos gyermekem te! szólt az apa, félre simítván a fiúcska aranyló fürteit. – Dehogy nem veszek én neked paripát!

A fiú leugrott ezzel apja térdéről, s lármásabban mint jött, – rohant el.

A kereskedőtársak magokra maradtak. Az egyik szótlanul, komolyan, a másik csordultig keblében az apai örömökkel.

– Nos, Bertalan kollega, – kezdé szünet után a kereskedő. Ilyesmit látva, megjön-e már egyszer a te kedved is házasodni?

– Lásd, azért nem szeret téged a feleségem is, mert valódi nőgyűlölő vagy. Hanem várj csak; hiszen tudom, megkedveltetem én még veled a fehérnépet. Ma születésem napja lévén, egy kis családi -21- ünnep lesz a háznál. Itt lesz többek közt Holdburg Fanni is, – tudod, az a szép özvegy, az oly jó szerencsével bukott Holdburg fiatal özvegye. Csak te csapd neki a szépet! azt mondják, nagyon hajlékony. Be szép pár válnék belőletek. Teringette, ma lesz a napja, hogy összeboskózlak benneteket. Ma ugyis igen jó kedvem van. Két butella bordóit is rendeltem már az ünnepély emelésére… Hanem nem a magunkféle bordóiból ám, – tevé utána tréfásan; – tudod, a mienk nem valódi; azzal nem sok becsületet vallanánk… Azonkívül két butella franczia pezsgőről is van gondoskodva. Szereted te a pezsgőt? Oh mert én imádom! Két pohár belőle, engem valódi hőssé tesz. Úrnapkor is, midőn kirukkolok századommal az ünnepélyre, magamra sem veszem addig az uniformist, míg két pohárral abból a hosszúnyakúból fel nem hajtok. Hanem aztán akkor kell megnézni Goldbach őrmestert. Hogy tartja magát! hogy villámlik a szeme! teringette, nem vagyok utolsó legény a glédában! Majd meglásd Bertus, rád is minő hatással lesz az a jó pezsgő! Hanem akkor aztán csak neki, előre! ostrom alá a szép özvegyet! ne tágíts! mindig előre! majd én is segítek! én fogom pillantásaimmal tudtodra adni, hogy most mit mondj, most meg mit tégy, – – – mert néha tenni is kell ám, teringette: üres szavakkal nem sokra megyünk a nőknél, kivált ha valamely nő már özvegy asszony is! Teringette, kolléga, be nagy hiba benned, hogy te csak a könyvvitelhez értesz oly kitünőleg, s az asszonyokkal pedig nem -22- tudsz bánni! No de hiszen majd beléjösz te is. Ma lesz az első próba. Csak ma viseld magadat ügyesen, mert minden az első benyomástól függ! Tehát számolhatok reád, hogy ma vendégem leendesz?

– Ments fel kérlek; lásd, mikor nekem oly teher a nők társasága, – szólt lanyhán a kompagnon.

– Ej lárifári! nincsen könnyebb mint azon segíteni. Mindjárt adok én neked leczkét kolléga, csak nyisd ki jól a füled. Tanultam én már a te genied után a kereskedelmi dolgokban, miért nem fogadhatnál el te is tőlem pár leczkét a szerelem ügyében? Az nem szégyen. Először is tehát, a kiválasztottad megszólítod – – –

– Bah! Leghamarabb jutnak eszembe a kereskedelmi czikkek. A czikória ára fölebb ment, a rio-janerói kávé lejebb szállt, mult héten nyolczvan darab czitromunk rothadásnak indult, s ebből veszteségünk, darabját per 3 kr. számítva, lesz – –

– Hagyd el kollégám, mert már kiveszesz türelmemből! – – Hogy te már nem tudsz egyebet a könyvvitelnél! Tüstént megbuktál, mihelyt hölgyek -23- előtt czikóriáról és rothadt czitromról beszélsz. Még ez utóbbit valamely ártatlan liba magára is vehetné mint hasonlatot. – – Mégis ha virágkereskedő volnál, s beszélnél kaméliákról, rododondákról, kék ibolyáról, s ilyenkor mindig hozzá tennéd, hogy épen oly virulók, oly szépek mint ön, asszonyom! Ah, de rothadt czitrom! – – – Vagy volnál divatkelme árus, s beszélnél selyemről, bársonyról, és szépen oda alkalmaznád, hogy az épen most érkezett selyem olyan, mint imádottad haja, a bársony pedig mint annak bőre, – lágy, puha, fehér! – Ah, de rothadt czitrom! – – Kollega, kétségbe kell esnem, hogy valaha hív szeretőt találhass!

– Én magam is ezért akarok kimaradni a hölgyektől, – mondá kedvetlenül a kompanista.

– Sőt ellenkezőleg, épen azért kell társaságukban részt venned, hogy beléokulj! Punktum! meg kell jelenned. A bordóit nem hozattam hiába, s a két palaczk pezsgő magamnak sok, a szép Holdburg özvegynek pedig széptevőre van szüksége. S most megyek és mindjárt megmondom feleségemnek, hogy téged is megnyertelek a családi ünnepélyre.

Goldbach polgártárs boltja a «kék macskához» saját házában vala. Vala pedig a házban hat szoba; egyet a fiatal boltos segédek bírtak, hátul, az udvarra nyíló ablakkal, és szemközt a kis házi majorsággal, mint tyúkól, galambdúczok, hidlás stb.; tehát ez nyujtá a legszebb kilátást; egy másik, szintén kisded, de nagy tisztaság és csínnal rendezett szobát a szerény, igénytelen és szorgalmas kompanista bírta évek óta; a nagy barátság Goldbach iránt köté őt e szerényke szobához, különben kényelmesebben is ellakhatott volna a város bármely szebb épületében. Hanem a barátság! Mikor az némely embernél olyan varázserővel bír!…

A többi négy szoba a család rendelkezésére állt. A négy szoba e napon, mely a családfő születése napjának vala ünnepe, tetőtől földig ki volt forgatva régi jelleméből. Padlók zsuroltattak, falak meszeltettek, bútorok poroltattak, edények sikáltattak, kések köszörültettek, tyúkok leölettek, nyársak forgattattak, gyerekek ugrándoztak, örülvén -25- az estére bekövetkezendő lakomának, mely minden évben csak egyszer, még pedig e nevezetes napon szokott előkerülni. – S minthogy Goldbach úr nem volt valami gőgös arisztokrata, tehát az adandó ünnepélyre segédeit is meghívá; s ezért a segéd urak is sokkal nyájasabbak valának a szokottnál: a boltba belépőket hangosabban köszöntötték, s ha csinosabb szobalányka, vagy olyan gömbölyűbb szakácsnő vetődött be, egy pár elmés bókkal fogadták, sőt szabadságot vőnek azoknak piros ajkukon egyet csípni is, ha t. i. a szüntelen boltban tartózkodó kompanista úr történetesen félre nézett.

Esti hat órára már a nagy tábla meg volt terítve. S épen a háziasszonyságot is a körül találjuk, gondosan igazgatva, egyengetve a terítéken.

A háziasszonyság még fiatal nő: nem több 29–30 évesnél. Még folyvást gyönyörű vonásairól itélve, tizenhat–tizenhét éves korában csodaszépség lehete. Most is elég szép azonban, eléggé gazdag nemének minden bájaiban, hogy unalom, játék vagy szeszélyből hódításokat tehessen. Ámde minek ez már neki?! Férje van. Elég ha egymást boldogítják.

Hanem meg is becsüli a szép asszonyt! Úgy gondoskodik róla, úgy figyel minden óhajtására, úgy sürög-forog körüle s olyan előzékeny! Lám, a dohányzást is elhagyá végette! meg a burnótot, meg a boritalt, – kivéve ünnepek alkalmával azt a szokott két pohár pezsgőt, midőn mint őrmester -26- a polgári vadászszázadban kirukkol parádéra. Ez meg volt neki engedve, mert Goldbach anélkül nem tudott a glédában katonásan állni.

Goldbachné a legjobb családanya is. Két gyermeke van: Betti és Lajos. Ez utóbbihoz már volt szerencsénk, a másikat is szintén mindjárt bemutatjuk.

A kis Betti épen e pillanatban fut az étterembe. Angyalszép gyermek, világos lenvirágkék szemekkel, s mint aranyhullám vállacskáit körülomló szőke hajakkal. Tizenegy-tizenkét éves lehete; bár gyöngéd, gyermeteg vonásai ennyi időre sem mutatának. Egészen anyja képmása volt. Ugyanazon szemek, orr, liljomfehér bőr s mellé az ajkacskák, mint a tejbe csöppentett vér. Arczának kifejezése is az vala: komoly és ábrándos, mely oly feltűnő volt e gyermeteg arczhoz, s egészen ellentéte a tíz éves Lajosnak, ki sarkantyús piros csizmában járt, veres csákót viselt és kardot az oldalán; azzal a karddal aztán neki-neki menvén a pohárszéken díszlő gypsz figuráknak, úgy lefejezte azokat a mosolygó Vénusokat, Napoleonokat és Herkuleseket, hogy nem volt az a drótos tót, a ki többet emberré tudta volna őket drótozni. S ilyenkor a kis Betti nem tudott egyebet tenni, mint szépen megsiratni az elhullott gypszhősöket, s midőn megsiratá, kemény papirosból ragasztott össze koporsót, belé fekteté a marengói hőst, a sz. ilonai -27- mártirt, s fehér szemborítóval elfedve, a kertbe temeté egy kis sírhant alá, szomorú fűznek árnyékába, honnan is aztán más nap szépen kiásták a házi ebek, vagy épen maga Lajos úrfi, ki is nagy kedvét lelé benne, ha a kis nővért megríkathatá.

– Mama! szólt Betti, ki mint mondók épen e pillanatban lépett az étterembe, természetesen mindenütt követve Lajostól, ki azonban most csak az ajtón dugta be fejét, meglesni akarván, vajon nem kap-e Betti előbb mint ő azokból a kaczéran mosolygó díszsüteményekből, melyek terhe alatt az asztal görnyedez? s ha igen, bizonyos lehet benne a mama, hogy tüstént ostrom alá veendi az egész, tortákkal, angyalkákkal és czukorkakasokkal ékeskedő asztalt. Pedig az aztán több a háborúnál. – Mama megengedi, hogy én is az asztalhoz ülhessek?

– Meg, leányom, csak most ne háborgass; vagy ha ittben akarsz maradni, rakj mindjárt székeket az asztalhoz.

– No akkor le is nyesem annak a zöld angyalnak a fejét ott azon az ostoba tortán! – kiálta kihivólag a fiú, s belépett a terembe; s tán már foganatba is veendé fenyegetését, ha történetesen Goldbach úr lóhalálában a szobába nem rohan e szavakkal:

– Ah, minő unnobel! szólt bigyesztett ajkkal a szép Goldbachné, s futó pillantást vetett a tükörbe, haján és kendőjén egyet igazítandó. – Ily korán! Nagy asztaloknál ilyenkor terítenek ebédhez, s itt már vacsorára jőnek.

– Bah! nem tudod-e, hogy Bertalan kollégának akarom elszerezni? teringette, gyönyörű pár válik belőlük! – – Eduárd! Eduárd!

E kiáltásra egy piros képű, szörnyű tüskés és szőke hajú suhancz lépett be. Ez volt Eduárd, boltos inas a kék macskánál, jelenleg pedig felszolgáló a táblánál. Különben nagyon ügyetlen fiú; tizenkét tányér közül egyet rendesen el szokott ejteni, ha mindjárt pástétom is volt benne; a pintes üvegekkel pedig, kivált ha nőket pillantott meg a szobában, egyenesen a falnak ment.

– Hallod-e Eduárd, szólt Goldbach; – úgy az eszeden járj, hogy én holnap tüstént elcsaplak, ha nekem egy porczellán tányért el találsz törni, – a pintes üveget pedig elébb a fejedhez ütöm, mint időd lenne elejteni! S most gyorsan: a két palaczk pezsgőt a jégbe fogod hűteni, s mikor inteni fogok, felhozod az asztalra! Érted? Az ételekbe pedig belé ne merj torkoskodni! minap is csak elnéztem, az ételmaradékokból hogyan zsanzsiroztál -29- zsebedbe egy pulykaczombot! Meg ne történjék többet! Aztán a mártásos étkeket ne hozd oly ügyetlenül, hogy az ujjaid megint belé érjenek a tálba. Én ugyan nem vagyok finnyás, hanem Holdburgné meg nem eszi, ha meglátja. – Arra is figyelmeztetlek, hogy ne bámészkodjál a vendégek szeme közé, s ha valamelyikünk valami jó ötletet talál mondani, el ne röhögd magadat, mint a multkor is tevéd; inasnak mitsem szabad hallani, csak látni! Érted?

– Ah, bocsáss meg édes Elizem (Goldbachné keresztneve); én már csak ide jövök be egyenesen hozzád. Mi nem csinálunk egymással szertartásokat.

Holdburgné azonban nem foglalt mindjárt helyet, hanem oda ment Goldbachhoz, azt szépen megköszönté, mit a háziúr mosolyogva és sugárzó arczczal fogadott, sőt, mint régi ismerősét, szabadságot is vőn magának, a bájos Holdburgné homlokát megcsókolni, a tett után e szavakkal mentvén magát:

– Tudja már na, – – házas embernek már meg van engedve ilyesmi, – – kivált ha a feleség is jelen van! – s azzal oda ment nejéhez is, és mintegy kárpótlásul őt is megcsókolá!

Oly ritka kedve volt e napon a jó Goldbachnak, hogy tán az egész világot összecsókolta volna.

– Lesznek-e sok vendégeid, Elizem? kérdé az -30- özvegy, mialatt Goldbach segélyével megszabadult felöltönyeitől.

– Megigérte Zsellye Bartalan is, hogy eljön, – szólt gyorsan a fűszerész, s aztán oda hajolt az özvegyhez, s hogy felesége meg ne hallja, fülébe sugá: érdekest mondok.

– Teringette, komolyan beszélek! – s aztán ismét halkan tevé utána: – nem is csoda: ennyi kellemmel a legelső bécsi nagykereskedő kompanistáját is meglehetne hódítani!

– Ő nem féltékeny! Egyébiránt, én most nem is a magam, mint inkább jámbor kollégám érdekében teszem önnek a szépet, minthogy neki nem sok bátorsága van hozzá. Hölgyekkel egyáltalában nem tud bánni. Még csak szerelmes sem volt soha. Most azonban utasításokat adtam neki, hogy mikép viselje magát ön iránt. Egyébiránt ha bakot lőne, például, ha lassan-lassan neki bátorodva, önt tán kenyér-golyócskákkal találná hajigálni, ne vegye neki rossz néven! – Az is megtörténhetik, hogy lábával titkon az asztal alatt önnek a lábacskáit fogja majd nyomkodni, – de ne vegye neki rossz -31- néven. Nyomja vissza. Az őt hallatlan boldoggá fogja tenni.

Holdburgnénak mindezekre nem volt mit felelnie, mint hangosan elkaczagta magát, s mondá:

– Na köszönöm! ön ugyan gyönyörű széptevőről gondoskodott számomra! Vannak kilátásaim, hogy jól mulatom magamat.

Alig telék e közben pár percz, s újra vendégek érkezének, kik azonban az illedék szabályai szerint már nem az étterembe, hanem az elfogadási szobába léptek.

Az egyik Berger Simon, gazdag tőkepénzes, nejével és leányával. A tőkepénzest Goldbachné nem szenvedheté, s most sem lett volna hivatalos az ünnepélyre, ha a fűszerésznek pénzviszonyai nem lennének vele, s ezért mint szükséges rosszat meg kelle szívelnie. Rosznak pedig azért volt mondható a tőkepénzes, hogy vagyona miatt, nem egy nemes család asztalához törölte már a kését, s aztán ha ily kisebbszerű polgártársakhoz is hivatalos volt, meg nem állhatá, hogy észrevételeit fenszóval ne nyilvánítsa, mely modor egynemű a lenézéssel, fitymálással, mint azt többnyire olyanok szokták tenni, kik palotából egyszerű házikóba mennek vagy fővárosból falura rándulnak, vagy nagyvárosi szinház után valamely vidéki kis rögtönzött színbódét látogatnak meg. S e hibáját a tőkepénzesnek leánya is elsajátítá, a kis – barna hajú Ottil, ki mindig bárókra kaczérkodott, s az -32- al-örsi nyilvános bálokban csak óvatosságból nem tánczolt cotilliont, nehogy valamely boltossegédkének jőjjön vágya, őt választani tánczosnőül. Milyen jó freskót lehetne belőle keríteni, e czím alatt: A tőkepénzes leánya!!! – Egy másik, két tagból álló család volt még a vendégek között Hannover úr és neje. Hannover úr, vagyonos vasárus az «arany szántóvashoz.» Neje magtalan; s a gazdag, – örökös nélküli férj, e miatti bújában, mélyebb boritalnak adta magát. Néha-néha felesége is üdvösnek találta használni, a búbánatnak ezen universális gyógymódját. – Goldbachné előtt tehát ezek sem lehetének valami nagyon szívesen látott vendégek, és csupán férjéveli vérrokonság miatt tűré őket. – Hetedik vendég volt Bertalan úr, a kompagnon. A kor divata szerint, fekete kvekker volt testén; nyakán ízléstelen kék atlasz kendő, melynek csokrát, értékes aranytű tartá össze: violaszín bársony mellénye gomblyukáról nehéz, kigyó alakú aranyláncz lógott le, melyről mindennemű drága gyűrűk, a mennyifélét csak az aranyműves phantasiája teremthete, – csüngtek alá! E gyűrűk azonban már csak azok valának, melyek ujjaira, általában kezefejére már nem fértek fel. – Holdburgné szemei azonban nagyon megakadtak rajtok. S ezt Bertalan úr is hihetőleg észrevette, mert – bár közömbösséget affektálva – elkezde ujjaival a gyűrűk közt babrálni, hogy szinte csörgött a sok nemes ércz.

Az egybegyűlt vendégkoszorú, melyet – dolgait végezve – a háziasszonyság is bejött ékesíteni, -33- – elkezde egyről-másról beszélgetni, a miket ide, érdektelenségök miatt, nem méltó följegyezni. S ezért, a drága papir kiméléséből, jónak látom a nyájas és éhes vendégeket bevezetni az étterembe, s leültetni őket a terített asztal mellé. – Mi – kedves olvasóim, majd csak állva maradunk, még pedig szépen az ajtó mögött, mint mindenütt a hivatlan vendégek. –

Az első ülést az asztalnál, a vagyonos tőkepénzes neje foglalá el. A többi vendég, mint kevésbé vagyonosak, s így csak másodrangú csillagok, – utána következének. Az asztal végén a két fűszerész segéd foglalt helyet, kik kezeiket csak igen félve merték az asztal fölé hozni, ugyanis a mult hideg, csikorgó télen megfagyván, még most is meglehetősen fel valának cserepesedve.

A társalgás eleve igen lanyhán ment. Lehet, hogy tán még nem valának eléggé összeszokva, vagy hogy tán a párolgó étkek illata tartá kötve a kedélyeket, nem tudjuk.

A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság felvidámítására; s midőn lassanként, fogyatékához közeledék ötleteinek, majd egyik, majd másik gyermekének produkáltatásával iparkodék a társalgás hézagait betölteni; s mint gyermekeit túlszerető apák szoktak tenni, a vendégek előtt Lajossal szavaltatott, Bettivel pedig énekeltetett, a társaság unalmára vagy mulattatására. Reá nézve, minden esetre az utóbbi hatása volt. Úgy égtek szemei az apai örömben! – Később a tőkepénzes tőn olykor egy-egy hangosabb megjegyzést, még pedig legelőször -34- is a tortákon kezdé meg, hogy legalább a gyermekekről elvonja már a társaság figyelmét.

– Oh, ez a mi helybeli czukrászunk, valóban nem egyéb, mint egy sütnivaló filkó! Emlékszel rá leányom Ottil, midőn Hiripi báró asztalánál voltunk, a báró szakácsa mily remek czukorművekkel lepett meg?

– Oh emlékszem. Olyant az alispánnénál sem tudtak készíteni. Ezen itt nagyon látszik, hogy az alörsi czukrász kontárkodott. Pedig tudom, hogy azért madame Goldbachot épen úgy megfizettette, mint bármely pesti czukrász.

Goldbachné erre nem birt egyebet tenni, mint alig észrevehetőleg az ajkát elbiggyeszté; mi nem is csuda, miután ugyanazon tortát ő készítette.

– Uraim! ebből a jó neszmélyiből nem is parancsolnak? szólt Goldbach, hogy a társalgást másra vigye.

– Valódi neszmélyi? – kérdé összehúzott szemekkel nézdelve a cilindereket a tőkepénzes.

– Csak azért kérdem, – folytatá a tőkepénzes, hogy az ily elsőbb rangú magyar borokkal nagyon könnyen meg szokta járni az ember. Multkor is, hogy Zenei grófnál ebédeltem, – – úgy hiszem, te is ott voltál Ottil? – – – azaz nem, nem; – – – te báró Váraiék asztalához voltál épen akkor híva, – emlékszem már rá; – – – különben téged is magammal vittelek volna. Zenei -35- grófné valódi anyai szeretettel ragaszkodik Ottilhoz! ha egy héten nem látja őt, már a másik héten küldi érte a batárját. – – Minő batár az!! mintha bölcsőben volna az ember, oly puha, s úgy ringat. Az öreg grófné nagyon sokat ad a pompás fogatokra. Nemde Ottil, az instellátión is Zenei gróf fogata volt a legelegánsabb? utána, ha jól emlékszem, Hajnal bárónéjé volt, – – – tudod Ottil, kinek multkor Bécsben a páholyában voltál.

– Igen, kinek az a rút, vén társalgónője van, s a báróné oly rosszul beszél vele francziául, hogy ha hallom, azon éjjel felőle álmodom.

– Ugyan uraim, – vágott közbe a háziúr, ne vessék már meg asztalomat! igyanak, egyenek! bizony szégyenben maradok! – Eduárd! tölts bort Hannóver úr poharába; és sürögj, forogj, a hol valahol hiányt látsz. – Uraim, rajta, ki miből parancsol! Itt van finom sodó; feleségem ma készíté. Vagy tán pecsenyékkel szolgálhatok? a férfiak azt jobban szeretik. Uraim, itt a legpompásabb kappan!

– Nem biz az; hanem még annál is becsesbb; saját kis majorságomból való. De hát igyanak uraim. A dámáknak mindjárt egy kis csemegeborral szolgálok. Abból ön is fog inni Ottil kisasszony, nemde? – – Lajos! ne fészkelődjél itt körülem; még leöntlek!

Ezekből látva, még nem vitte eddigelé senki a társalgást, – a tőkepénzesen, leányán és a jó háziúron kívül. Hannóver inkább ivott, mint beszélt; -36- Hannóverné és a tőkepénzesné evésre fordították a drága időt; Holdburgné az aranylánczos kompanistán legelteté szemeit, melyet az azonban alig látszék észrevenni, nem csekély neheztelésére a szép özvegynek, ki már abba is beléegyezett volna, ha a bátortalan compagnon, kenyér golyócskákkal dobálandotta őt, vagy épen lacktopános lábait, az ő bársonyczipős lábacskáihoz érintette volna! de mindez nem történt meg, – pedig a jó Goldbach, már nem egyszer inte szemeivel kompanistája felé, mintha mondta volna hogy: – no már! ugyan már! szólj már! sat; – de a kompanistából aranynyal sem lehetett volna egy okos szót kicsalni; ostobát pedig nem akart mondani. – Goldbachné szinte nem sokat beszélt; ő különben is elzárkózott, gyakran elmélázó, elgondolkozó vala, s még társaságokban, vagy épen saját vendégei között is többnyire hallgatag maradt; melynek okát azonban senkisem tudhatá: miért oly elzárkózott, miért oly elgondolkozó, s miért esnek terhére a társaságok!! már nem is igen törték rajta az emberek fejöket, úgy megszokták. Talán családi gondok foglalják el!

Evés, ivás a legjavában folyt, midőn a Goldbach-ház kapuján erősen megszólalt a csengetyű.

– Nem emlékszem, hogy még valaki igérkezett volna, – mond a fűszerész: – tán valamely jó barátom meg akar lepni. -37-

Ujra csengettek, s még hangosabban, mintha csak tűzi veszedelmet akartak volna tudtul adni.

– Megbocsássanak uraim és hölgyeim: egy pillanatra távozom, de csak az udvarra. Egy idegen akar velem pár szót váltani. Addig majd Bertalan kollégám viseli személyemet.

Goldbach kisietett, mi azonban mint mindennapi dolog, a társaságot legkevésbbé sem zavará meg, azaz: Hannóver úr tovább ivott, Hannóverné és a tőkepénzesné tovább ettek, a kompanista tovább hallgatott, Holdburgné tovább kaczérkodott vele, a tőkepénzes és leánya pedig tovább folytatták megjegyzéseiket.

– Mily műveletlenség! – súgá atyja fülébe Ottil; a – háziasszony úgy viseli magát, mintha nem is látna szívesen bennünket. Ha már valami baja van, az illem úgy hozná, hogy rejtse el legalább vendégei előtt.

– Igazad van, – szólt szinte súgva a tőkepénzes; – hja, de lásd, nem forgott ám ő grófi asztaloknál, mint te lányom.

S a tőkepénzes és leánya, nem látták be, hogy ezen sugdosásuk nagyobb műveletlenség, mint Goldbachné -38- modora, mely mindössze is csak abból állt, hogy nem járt szüntelen a szája!

Ah, tán neki bátorodik már a compagnon; bizonyosan ivott, az utasítás szerint: – gondolá a szép özvegy, s mintegy rímet keresve rája, ő is egy gyöngédet nyomott bársonytopános lábacskáival; s azután szemérmesen, titkon pillanta fel a lovagra, arczából akarván leolvasni, vajon minő hatást tett rá a rím.

Legkisebb jelecskével sem fejezé ki a kompanista arcza, hogy észrevette volna a gyöngéd viszonzást.

Tán erősebben kellett volna, – gondolá az özvegy: – hátha a másik lábára léptem, s azon másik lába talán a hosszas ülésben elzsibbadott, s nem érezheté; – s úgy cselekvék a mint gondolá.

Semmi jel a kompanista arczán. Még csak szemével sem hunyorított, pedig már tyúkszeme is fenyegetve volt.

Na, gondolá boszúsan a bájos özvegy: – ha ezen embernek a szíve is olyan érzéketlen mint a lába, úgy nem sokra megyünk vele! Pedig kár! Nem rút férfi. S az a sok drága ékszer a mellényén és nyakán, bizonyosan czégére lehet egy nem megvetendő gazdaságnak!… De hogy olyan érzéketlen! – – vagy tán csak bátortalan még folyvást! – tevé gondolkodva utána, és szinte kedve volt volna már valami módon tudtára adni a -39- compagnonnak, hogy – ne röstelje, s igyék bátran!

Ez alatt a háziasszonyság megkisérte mindent, nem is annyira a jókedvnek fentartása, mint inkább annak megteremtésére. Beszélt, kinálkozott, nevetett is; bár könnyen észre lehete venni, hogy mindezek csak tettetett kifejezései érzelmeinek.

Szerencsére, hogy a jó Hannóvernek végre-valahára meghozá igazi kedvét a valódi neszmélyi, melynek hatása, nála is mint legtöbb embernél, a beszédességben kezde nyilatkozni. Legelőször is felköszönté a – még folyvást távollevő háziurat, szeretett nejével, gyermekeivel és minden hozzátartozandóival. Egyszerre azonban elérzékenyült. Eszébe jutván ugyanis, miszerint neki is van ugyan felesége, de gyermekei – azaz egyéb hozzátartozandói nincsenek, hacsak vasárus legényeit nem veszi hozzátartozandóinak – meg borzas fejű, szőke tótjait, kik Felső-Magyarországból, mázsa számra szállítnak neki kaszát, kapát és öntött vaskályhákat. S ezen lelki elérzékenyülésére, nagyot hajtott a tele pohárból, mely példát, felesége könyhullatások közt követett; könyeinek hullását azonban nem annyira az elérzékenyülés, mint inkább a pezsgő csipőssége sajtolván ki szemeiből.

De hah!! – mi történt megint?! – Holdburgné egyszerre elsikoltá magát a legélesebb klarinéthangon, s felugrott székéről, mintha egy eltévedt villám csapott volna a tányérok közé. -40-

– Mi ez? mi történt? kérdék, szinte akaratlanul felugrálva a vendégek. – Mi lelte önt?

– Mi történt az asztal alatt? szólt Hannóver s gyertyát vőn kezébe, hogy az asztal alá világítson.

– Uram megtiltom önnek! – kiálta a szép özvegy, s a gyertyát kikapá kezéből. Nem szabad senkinek az asztal alá tekinteni.

– De hát mi lehet az már? kérdék egyszerre a vendégek, kiknél a kiváncsiság tetőpontját éré el.

– Semmi, semmi! kérem uraim önöket! a férfiak tüstént menjenek ki a szobából.

– Vagy legalább hunják be szemeiket, vagy oltsák ki a gyertyákat! – – – Ide ne merjen senki nézni! – – Ah – a topánom, a topánom!…

– Nem tudom; – – lehúzta valaki lábamról! – – Ide ne merjenek nézni; Hannóver tegye le azt a gyertyát! tüstént oltsanak ki minden világot! –

A két boltossegéd azt asztal végén majd megbolondult. Úgy szerettek volna egy pillantást az asztal alá vetni. -41-

A legnagyobb zavar tetőpontján, egyszerre elkiáltja magát valaki az asztal alatt: – kikirikí!!

– A gaz kópé itt volt az asztal alatt, topánkámat… ah a topánkámat!…

S valóban Lajos volt e merész tett hőse, ki is atyja távollétét használva, szabadságot vőn e kis jux elkövetésére.

Az egész terem egyszerre talpon volt. És csak gyors futamodásának köszönheté a tetten kapott Lajos, hogy anyja ott a vendégek előtt mindjárt nem vett tőle nagyon kézzelfogható elégtételt e csínyéért; de midőn megcsíphette volna, már akkor Lajos úrfi jó húsz lépéssel túl vala az ajtón. Szerencsére, hogy ijedtében a topánt nem vitte magával.

– Ilyent már a kis Zenei grófok sem követnek el; pedig azoknak mint grófoknak, többet elnézne az ember! Jó, hogy nem veled történt lányom.

A társaság kevésbbé arrogáns része, utoljára is nem tudott egyebet tenni, mint jóízűen nevetni e pajkos ötleten. A segédek, csupa udvariasságból, csak zsebkendőjökbe nevettek, hanem Hannóver úr, teli torokkal kaczagott és hányta magát a székén, esküdvén mennyre-földre, hogy ő nem adná egy -42- vármegyéért, ha neki egy ilyen eleven, szeretetreméltó fiacskája volna. – Csak a házinő volt még zavarban és Holdburgné, kinek érzése is járult, hogy nem a komoly s aranylánczos kompanista lacktopánaival jött érintkezésbe, – mint az Lajos úrfi csintalansága után szépen kiderült. S e miatt oly szikrázó szemeket vetett a folyvást komoly és néma compagnonra, hogy az szinte szeretett volna már tiz mérföldre távol lenni az asztaltól; és zavarodásában nem tudott mást, mint Goldbach után kérdezősködni, hogy hova maradhat oly soká.

– Tán el is felejté már, hogy vendégei vannak, – jegyzé meg gúnynyal a tőkepénzes.

– Innen-onnan már fel is kellene kelnünk. Én már eleget ettem; szóla Hannóverné.

– Ez bizonyosan új divat a polgárosztálynál, – szólt apjához Ottil, – hogy a vendégeket magokra hagyják. El fogom hallgatni Zenei grófné előtt, hogy itt voltam.

– Még ez a pezsgő sem látta ám soha Francziaországot, – szólt szinte halkan leányához a tőkepénzes, kinek, mint látjuk, fölötte nagy kedve telt benne, minden tárgyra megjegyzést tenni.

Ezalatt Goldbachné Eduárdot futtatá ki az udvarra, hogy keresse elő a háziurat.

– Úgy úgy, édes Goldbachné, hívassa csak elő, – szólt Hannóver úr; – nagyon vágyom -43- már egyet inni az egészségéért. Én sohasem iszom, hacsak okát nem tudom adni minden ivásomnak.

– Ah, hogy dönti magába a bort ez a vasárus! – szóla halkan Ottil. Bizony még ruhámat önti le.

Mintegy öt percz mulva visszajött Eduárd, hozván azon hírt, hogy Goldbach urat nem tudni hova lett.

Ekkor a kereskedőtárs kelt fel, s igéré, hogy ő majd feltalálja és visszahozza.

Eltelt öt percz, tíz percz, félóra! a kompanista is visszajött, még pedig azon hírrel, hogy Goldbachnak sem híre, sem hamva a háznál.

Ezután vállalkozék a két segéd, hogy ők minden esetre előteremtik. Lehet, hogy az utczán beszélget azzal az idegen úrral.

Mást nem lehete gondolniok a vendégeknek, kik már meglehetős unalmasnak találták e hosszas várakozást.

– Már ideje is volna, hogy távozzunk, – szóla -44- a tőkepénzes, ki mint elnök, első kelt föl az asztaltól. Utána a többiek is felugráltak.

– Sajnáljuk, hogy kedves háziurunkhoz, kinek épen születése napját ültük meg, nem lehet többé szerencsénk! – szóla a tőkepénzes. Az idő már késő és – –

– De ugyan maradjanak még! szabódék Goldbachné. Mindjárt visszajő férjem. Hol is maradhatna még tovább?! Valóban oly zavarba hozott kimaradásával. Ne siessenek oly nagyon! hisz még most kezdünk majd mulatni. A gyermekek verset fognak mondani apjoknak. Én is vendégeim előtt akarnám átadni ajándékimat, miket magam készíték. Majd Ottil kisasszony lesz oly szíves megbírálni himzéseimet. Óhajtanám, hogy tetszését megnyerje. Csak ne siessenek! Még marad időnk egy kis játékra is. Holdburgné igen jól visztez. Ottil kisasszony is, hallom, szenvedélyesen játsza.

A vendégek arczából, mentegetőzéseikből látszék, hogy sértve érzik magokat a háziúr e figyelmetlenségén. Csak Hannóver maradt volna még szivesen, ki nem akart előbb távozni, míg egy pohárral rá nem köszönt Goldbachra. Felesége unszolására azonban neki is készülnie kellett a távozásra.

Egy óranegyed mulva, hajlongások, köszöntgetések, kölcsönös csókok és kézszorítások után, az étterem ki volt ürítve a vendégektől.

Goldbachnénak sikerült ráerőszakolni a compagnont, hogy Holdburgnénak karját ajánlva, kisérje őt haza. -45-

Goldbachné, életében tán sohasem volt ily nyugtalan, mint e perczben. – Az edények, s egyéb asztaleszközök elrakosgatását is csak más napra halasztá. A gyermekeket és cselédeket sietteté lefekvésre, kivéve Eduárdnak kelle fenmaradnia, hogy legyen kinek tüstént kinyitnia az ajtót, ha Goldbach meg talál jönni.

Ő maga is fenmarad. Még csak kényelembe sem tevé magát szoros ruháiból; úgy járkált fel s alá az üres szobákban, melyeknek mindenikében egy-egy halvány éji lámpát gyújta. – Már éjfél mult, és semmi nesz a kapun, semmi hír Goldbachról. – Egy férj éjjeli kimaradásán még nem találunk semmi különös megütközni valót: de midőn a férj, mint gazda, épen vendégei közül, csak percznyi távozás ürügye alatt szökik meg – mert ezt másként nem lehet nevezni, – ott valóban, a honn maradt nőnek, ha az szeget üt a fejébe, nem lehet csodálkozni. Ha pedig Goldbachné jelenlegi lelki állapotát még szorosabban fürkészszük, csakhamar rájöhetünk, hogy annak, előttünk ismeretlen sejtelmei, gyanúi lehetnek, melyeket nem bir legyőzni, elűzni s melyek nála, férjének e rögtöni, mistikus eltünése miatt ébredtek fel. – – Majd egy kis szekrényke fiókját húzá ki, abból iratokat vevén elő, olyakat, melyek tán hosszú évek óta vannak oda elzárva: tán levelek, tán könnyen veszélyezhető emlékek még hajadon korából, vagy tán épen még későbbi időkből, – elég az, hogy -46- egyenként a lámpa lángja fölé tartá azokat, s átadá az enyészetnek. Aztán bezárá újra a fiókot, a kulcsot pedig, – mi még sohasem történt, – benne hagyá; mintha gondatlanságból feledte volna benn. Mindez pedig szép darab ideig tarta. Az éjőr, hajnali három órát kiálta már az ablak alatt. Kiálthatott volna különben négyet, ötöt, hatot is, akár a nap minden óráját elharsoghatta volna, de Goldbach mégsem tért vissza.

Már a tejes asszonyok kiabáltak be a kapun. A fűszeres bolt kinyittatott; a segédek egymás közt suttogva kérdezősködének, vajon Goldbach nem jött-e még vissza, mi történhetett vele? soha, soha ilyen vendégséget, hol a házigazda, szőrin szálán elvesz a mulatságból! s a hol még a dámák bársonytopánkái is veszedelemben forognak! sat. sat.

E tünődések azonban mitsem segítének. Goldbach azért mégsem tért vissza: nem tért pedig egész – más nap estig.

A kínosan átvirrasztott éj után, szinte est lőn már, – midőn a városka távolabbi utczáin, az alkony fél homályában, – épen nem szilárd lábakon egy férfi botorkált.

A kik szemközt találkoztak vele, bizvást ráfoghatták, hogy ittas. S kitértek előle, mint boros emberek elől szoktak a józan emberek.

Pedig oh dehogy volt az! inkább lehetett volna mondani róla, hogy megbolondult szegény! elment az esze, s most azt jár keresni – ha valahol még ráakadhatna személyes leírása után.

Úgy megbotorkált az utczán, mintha szűk lett volna neki! s úgy megbeszélgetett magában, mint egy kezdő szinész, midőn előadásra menve, egész a szinházig szavalgatja magában szerepét.

A járókelő emberek csakhamar megismerék a tébolygó emberben – Goldbachot. S nem gúnyolódva, hanem inkább csudálkozva és szánakozva tértek ki előle. -48-

– Mi lelhette ezt a jó úrat? suttogák egymásnak: – hiszen ő példánya volt a józanságnak!

– Mi vihette őt a boritalra, mikor egész életében úszott a boldogságban? olyan szép felesége és szép gyermekei vannak!

Úgy nézett ki, mintha hosszú, hosszú esztendők után most szabadult volna ki a tömlöcz fenekéről! s úgy rakta a lábait, mintha ugyanannyi idő óta, most vették volna róla először le a vasat!

Régi ismerősei köszöntötték. Rájok sem nézett, nem hogy viszonozta volna.

Pedig még tegnap olyan volt, hogy az egész világot meg akará csókolni! Olyan boldog, s olyan büszke boldogságára! s most oly nyomorult, mint kinek legszilajabb kedvében, borozás közepett üti meg fél felét a szél!

Tán kereskedése bukott meg valamely nagykereskedő után? Vagy tán hű kompanistája csalta meg? vagy épen tán a felesége? – –

Menjünk közelebb, s figyeljünk azon érthetlen monológra, melyet útközben meg-megállva, meg nekifutamodva, mintha űzne, hajtana valakit, fenszóval hadar el, mint az utczán tébolygó elmezavartak szokták. -49-

– Lám, lám, milyen vén bolond vagyok én! Régen elcsukva kellett volna már nekem lennem valamelyik bolondok házába! De ki is látott valaha ilyen ostobát, hogy még én, – – én tanítsam őt: hogyan kell magát az asszonyok között forgatnia?!… Elment az én eszem?… Hát nem többet tudott az a gazember, mint ezer ilyen filkó mint én?

– S aztán ilyen sehonnai, czudar, jöttment ember mert és bírt engem megsemmisíteni?!… Veszett mennykő! hogy nem az én két kezem által mulhat ki a világból!!… De csitt! mit jár itt a szájam, mint egy bolondnak! Lassan menj, ha verebet akarsz fogni!… Lassan, – – – megállj!… Úgy dobog a szívem!… Nyomorult szívem!… beh jó volna megpihenni, – – de úgy futnak ezek a lábak, mintha megvesztek volna!… Lassan, – – – megállj!… Gondolkozzunk kissé, – mit is fogunk majd mondani? Előbb már tudtam, s megint kiment a fejemből. Nagyon tele a fejem: nem fér már belé több gondolat. – Veszett…? épen azok a gondolatok szorultak ki belőle, mikre legtöbb szükségem volna!… Úgy; – – – megvan! mehetek – mehetek – – – – – Oh, erőt! erőt! boszúálló isten!!…

A monológból csak e töredékeket hallhatók; a továbbira, kisérjük be őt neje szobájába, melynek épen e pillanatban nyitá be ajtaját.

Goldbachné még folyvást tegnapi öltözékében -50- ült és várta férjét a divánon. Vonásai csüggetegek, s arcza halvány, beesett az álmatlanul átvirrasztott éj után. Kezei, keresztkulcsolva feküdtek ölében, mintha hosszú imádkozás után felejtette volna úgy.

Ittas! – gondolá magában; s e gondolat, pillanatra visszaadá erejét. Ittas emberrel könnyű elbánni!

Ha még csak az volt volna!… Ittas volt ő, igaz. Csakhogy a bosszú, s nem a bor lángja égett benne.

Midőn belépett, egyenesen és szótlanul a szoba csengettyű-zsinórjához ment, azt erősen megrántá, melyre azonnal Eduárd sietett elő.

– Becsukni? mi jut eszedbe férjem? ily korán? nem fognak-e az emberek majd roszat gyanítani kereskedésed állása felől?

– A boltot be kell tüstént csukni! – ismétlé még keményebben a férj. – Midőn künn az utczán veszedelem van, mindenki bezárja boltját; s miért ne történhetnék az akkor inkább, midőn a házon belül van a vész!?

A fiú távozott; a férj pedig oda ment az ajtóhoz, s ráfordítá a kulcsot kétszer.

Ki tegnap látta Goldbachot, családja körében, tetőpontján boldogságának, a legszerencsésebb férj és apa érzelmeinek túláradásával, csaknem a nevetségig gyermekes örömeivel, bohóskodásaival; ki ha -51- körülnézett a világban, elmondhatá, hogy – kivel sem cserélek! sem rang, sem hiú fényüzés, sem semmiféle kincs nem érnek fel az én boldogságommal! – – S ki most látja őt – őrjöngve megsemmisülésén, porba hullva mint egy vezeklő bűnös, vagy szidva, káromolva mindazt, a mit tegnap imádott, – valóban, azt kell hinnie, hogy ez nem ugyanazon ember, vagy pedig nekem kell hibául felrónia, hogy egy emberbe két jellemet adtam, vagy hogy elhamarkodással rontottam el az előbbi alakot.

Az ajtó elzárása után, a férj nem tarta valami nagy szünetet, mint azt a szinpadon szokták, midőn valamely frappánt jelenetet, úgynevezett művészi szünettel akarnák még hatásosabbá tenni.

Egyszerűen oda ment nejéhez; kezét megfogá, mely reszketett az övében; szüntelen a nő arczán tartá szemeit, melyek úgy ki valának veresedve, – tán az elmult éjszakázástól, vagy sírástól, – s aztán rekedt hangon ekkép intézé hozzá szavait:

– Ne remegj, azért hogy úgy felháborodva látsz! Nem hoztam én magammal azért – sem tőrt, sem mérget életed kioltására! Nem is vagyok én szinész, hogy itt czifra szavakkal, ékesszólással beszéljek hozzád morálról, avagy sirjak, vagy szitkokkal és átkokkal halmozzalak, mintha elébem volna írva! Nincs nekem ilyenekben gyakorlatom; nem készültem ilyen dolgokra soha! – Mérgemtől se félj. Kitomboltam már magamat. Az utczán járókelőknek, kik csak láttak, azt kelle hinniök, -52- hogy megbolondultam, – pedig az egy éj és nap kiállott szenvedései bölcscsé tettek! – Jó szerencse, hogy kisírhattam magamat! Most nem állnék ily hidegen előtted. Úgy jöttem mint egy Nemezis, s most úgy állok itt, mintha én volnék a bűnös, a bűnbánó, a vezeklő. – – Semmitsem tudok már azokból, a miket első fellázadásomban kigondoltam ellened! – – A boszú vágyát nem hoztam el magammal, – csak azon begyógyíthatlan sebet hagytam meg, melyet te ejtél szivemen, s melyet hagyok vérzeni örökké!… Férjedtől jövök.

Ha a villám mellette csap el a nőnek, nem rettenhetett volna jobban meg, mind Goldbachnak e szavaitól: «Férjedtől jövök.»

A jó Goldbachban pedig nem volt annyi maliczia, hogy e földig sújtó szavak után, szünetet tartott volna, a végből, hogy gyötörje őt, vagy hogy tán fürkészsze arczának gyorsan változó színét, hogy abból annak lelkiállapotára olvasson. – Mi hasznát is vette volna?! –

– Ne sápadj el. – – Ne változzék azért arczod színe – sem fehérré, sem pirossá. Fejedet se hajtsd le előttem. Lesz annak még elég ideje meggörbedni a bűnbánat súlya alatt! – Hosszú, hosszú idő lesz számodra mérve bűneid megbánására! boldogtalan asszony!…

– Én nem vagyok férjed! te nem vagy nőm! s gyermekeid nem gyermekeim!! -53-

– Bizonyítványt! bizonyítványt! – kiáltá mintegy eszmélkedve a nő: ki beszélt neked ily rettenetes dolgokat?! – –

– Csak ne indulj fel. Végy rólam példát; lám, minő nyugalmam van nekem! borzasztó nyugalom! Hiába is iparkodnál, tettetésekkel akarva elütni vétkedet. A bizonyítványok már – jó helyen vannak.

Még a kitörendő sikoly is torkán akadt a nőnek e szavakra, úgy megrendült egész lényében.

– Tudod-e, mi fog történni veled? – folytatá Goldbach. – Tudod-e, mi vár reád? Óh, iszonyú hely és messze út az, hova téged visznek, – honnan tán sohasem térhetsz többet vissza – – vagy ha egykor, igen – – csak hosszú, hosszú idők multával fog az történhetni! Megagg akkorra az ifjú, s elporlandok én, mikorra te onnan ismét előkerülsz!…

– Dajkák meséjévé fogsz válni; gyermekeket ijesztenek neveddel; s történetedet, lenyomva fogják árulni utczasarkokon a kóbor gyerekek!… Mivé levél, boldogtalan asszony!! Bűneid alul, sem isten nem fog feloldozni, sem az igazság keze, mely e pillanatban már nyomodban van! – Nem elég arra egy élet, tetteidért méltán megbűnhödjél! jutni fog belőle még a más világra is! – –

– Irgalom istene! – kiálta a nő, s két tenyerébe hajtva fejét, leborult a pamlag vánkosára, s gyermekként zokogott.

– Hiába sírsz! Ha mind kitéped hajad, ha úgy csúszol a porban, mint az eb, s leimádkozod az eget, – isten még sem fog megbocsátani!… Én, – – én tán – igen! De az én bocsánatom – semmi! felettem is hatalmasabb bírák itélnek; – s te ezeknek lől alájok vetve! – – – Készülj, – – minden pillanatban jöhetnek éretted.

– Szabadíts meg! isten nevére, szabadíts meg!! – kiálta Goldbachné, hangja és arczában a kétségbeesés kifejezésével, s kezeit tördelé.

– Nem én valék árulód; nem is én lehetek megmentőd. – – Ismered jól a vén Zsedőfi Andrást…

Mint élettelen testre, galvanikus ütés, hatott e név a szerencsétlen nőre. Kezeivel födé el arczát, eliszonyodva azon borzasztó emlékezeteken, miket e név idézett fel multjából.

– A vén Zsedőfi András, egy napon fölkerekedett régi lakhelyéről, s utánad indult a nagy világba, hogy feltalálva téged, – mint törvényes nejét, visszaállítson jogaiba! – Azon silány 15.000 frtot, mit szökésedkor magadnál felejtél – –

– Úgy látszik, hajlandó elengedni. Csupán azon csipetke egérkőért akar kérdőre vonni, melyet tévedésből s elég vigyázatlanul reggeli borlevesébe ejtettél…

– Oh istenem, istenem! Minő boldogság, minő édes örömök közül szólíttatám ki, hogy e borzasztó történetnek tudója lehessek!! Beh jó volt volna, e szörnyű titkot nem tudva – halni meg!!… Melletted élni s mulni ki a világból, azon utolsó gondolattal, hogy enyém voltál!!…

Elhallgatott; fejét bánatosan csüggesztve mellére, míg a kétségbeesett nő, folyvást görcsösen szorítá magához karját:

– Én szegény bolond! – folytatá, folyvást maga elé bámulva, s rá sem figyelve a nő rimánkodásaira. – Most már mehetek amerre látok, a merre lábaim visznek! föl is olyan virágtalan az út, mint alá!… Őgyeleghetek a nagy világban szerteszéjjel, czél nélkül, iránytalanul, – a hogy szoktak az emberek, mikor már semmisem érdekli őket itt a földön!… Oh istenem, istenem! ennyit veszteni egyszerre!… nőt, két gyermeket és – barátot! – – Barátot!?… Oh, hogy elragadták előlem azt a drága zsákmányt!

– Ahova majd téged is vinni fognak, ott van ő is. Előre elsietett. Siess te is, hogy még jókor érj vigasztalására, – a börtönbe! –

– Isten irgalmára, szabadíts meg engem! Oh istenem, – s mi lesz gyermekeimből?…

– Mintha sohasem is láttam volna! Hiszen magamnak is más viseli majd gondomat.

– Tehát nem tudsz-e módot megszabadításunkra – rimánkodék a hölgy, összekulcsolt kezek s kétségbeesett arczczal. Tán ha még lehetne, – – mit gondolsz, – – megszöknünk? – szólt sápadtan a hölgy, s úgy remegett.

– Oh, miattam azt is megteheted. Mondám már, hogy nem én léptem fel ellened vádlóul. – Tégy, a mit lehet. Itt az ajtó, benne a kulcs, zárd fel és menj! Itt a szekrény, nálad a kulcs, végy belőle pénzt, a mennyi kell és menj! Ott vannak szobájokban a gyerekeid, ültesd szekérre őket s vidd! Akár sohase jussatok többet eszembe!… Nem is akarom én az én boszumat tirajtatok tölteni! te nyomorult asszony valál, s boszum nélkül is nyomorultul fogsz elveszni… De csábítód, bűntársad az, ki engem élőhalottá tőn – – – oh, csak még azzal hozzon össze a sors egyszer az életben!!… Nos? – – – ne fetrengj itt a földön; hiába kulcsolgatod itt össze kezeidet és ordítod tele a levegőt, hogy a ház talpon áll már! Tégy a mint mondtam. Öt-hat percz még, s nyakadon lesz a vármegye!

A szerencsétlen nő, e szavakra, eszeveszetten kezde kapkodni holmijai után; futkosott egyik szekrénytől a másikhoz; ruháit kiszórta a padlóra, majd ismét visszahányta, majd ismét megállapodék, sírt s a férfi nyakába borult. Az pedig úgy állt ott, mint egy oszlop, mozdulatlanul, lehajtott fővel, mintha miről sem tudna, a mi körötte történik. -57-

Minden szobán keresztül vitte útja, míg a kapuhoz ért, kivéve azon egyet, melyben a két gyermek vala, kik már ekkor ágyban feküdtek, jóllehet még folyvást ébren, s így mindent hallva, a mi a mellékszobákban történik.

– Alszol, Betti? – szól Lajos, a már szinte szunnyadni kezdő nővéréhez.

– Én sem… Mintha valaki sírna a másik szobában. Hallasz te valamit, Betti?

– Oh igen. Valaki keservesen sir… Nem édes anyánk hangja az? Hallgasd csak Lajos.

– Oh bohó, – – már miért sirna édes anyánk? Nem gyerek az már, hogy sírjon!… Mégis, ha valamelyikünk meghalna – – te Betti, vagy én! akkor majd, tudom, sírna.

– De mégsem azok, mert az udvaron lámpással járkálnak, már pedig a zsiványok elfutnak -58- a lámpástól. Úgy-e Betti, azok csak sötétben járnak?

– Én nem merek, – szóla Lajos, és szőke fejecskéjét a takaró alá húzta.

Lajos azonban, nemhogy fölkelt volna, de még mélyebben húzta fejét a paplan alá.

– Hallod-e Lajos? már távoznak, – – legalább úgy gondolom, mert a kaput bezárták, s már nincs olyan nagy lárma.

– Bizonyosan kocsin ment el tőlünk valaki. Beh szeretném tudni, kik voltak itt?

Betti kiálta, a mint csak torkán kifért. De bizony nem jött arra semmi válasz.

A két gyermek nyugtalanul feküdt ágyában, egymást -59- ijesztgetve vagy egymást bátorítva a takaró alól. Éji mécseske világítá a szobát. Azt nem merték volna eloltani. Nem lett volna rájok nézve semmi borzasztóbb, mint sötétben maradni. Még így is sok mindent láttak, különösen Lajos, ki azt akarta elhitetni Bettivel, hogy fehér lepedőben lelkek járkálnak a szobában.

– Nem bírom. Mintha még most is hallanék valakit sírni. Olyan hangja van, mint anyánknak.

– Hát nem jut már eszedbe, milyen borzasztó halállal ölték meg a Liliom-utczában azt a szegény takácsot?

– De igen. A kis fia azóta sokszor eljár hozzánk koldulni. Ha majd nekünk is úgy kellene koldulnunk.

– Csak tudnék! Én még kiáltok egyet; hátha most meghallják: – mama! édes anyám! – Oh, olyan csöndesség van, mintha mind elmentek volna a háztól.

– Minket is megölhetnének! – – Csak már megviradna. Olyan soká lesz nappal!

– Vagy hogy épen most van tizenkét óra. Tudod, hogy akkor a lelkek haza járnak.

– Ne beszélj Lajos, mert így nem fogunk elalunni. Húzd erősen magadat a paplan alá, húnyd be a szemedet, majd elalszol. Én is úgy tettem.

Lajos elhallgatott. Betti is befordult a fal felé, aztán elcsöndesült minden, mintha az egész ház egyszerre kihalt vagy kiköltözött volna.

Reggel, már jó magasan állott a nap, midőn a nyugtalan éj után a két gyermek fölébredt.

Máskor édesanyjok szokta őket fölkelteni, édes mosolylyal, nyájas szavakkal és jó meleg reggelivel.

A reggeli világosság visszahozta az éjjel elvesztett bátorságukat. Különösen Lajos, a mint megpillantá, hogy már nappal van, egyszerre ismét hős lett, s borzasztóan állította, hogy ő az éjjel sem félt, hanem csak álmatlan volt.

– S most megyek egyenesen anyámhoz. Te is Betti, ugorjál ki abból az ágyból, s menjünk együtt, hogy megtudjuk, mi történt itt az éjjel.

– Még csak be sem jönnek hozzánk, – szólt Betti, mialatt piczinke rózsás lábaival kilépett a szőnyegre, s fehér csipkés hálófőkötőcskéje alá duggatá szétbomlott világos szőke haját. – Nyujtsd -61- ide kérlek harisnyáimat, Lajos; ott vannak a széken, meg topánomat is. Ma felénk sem jön senki.

– Mindjárt kitekintek én a konyhába, s meglásd, Betti, akkorát kiáltok, hogy az egész ház talpon lesz! – Lajos úgy akart tenni, a mint mondá, azaz kitekinteni és egy nagyot kiáltani, hanem az ajtó zárva volt.

– Istenem, – szólt elhalványodva Betti – hátha mégis történt valami az éjjel! Az egész házban egy lelket sem hallani.

– Siess öltözni Betti. Csakugyan valami baj eshetett a háznál. Itt van topánod, ruhád; mire van még szükséged? Vizünk sincs mosdani. – – Eduárd! Eduárd! Nem hallasz?

– Nyissák ki az ajtót! segíte Betti is kiáltani s kezecskéivel dörömbölni az ajtón, hogy szinte kiveresedtek belé.

A zárba kulcs tolaték, melyre az ajtó megnyilt s Eduárd és egy idegen férfi léptek a szobába.

A szőke Eduárd szemei erős sírástól valának kiveresedve. Haja még a szokottnál is borzasabb vala, s ruhái, nyakkendője, úgy álltak testén, -62- mintha három napig nem vetkezett volna ki belőlük.

Az idegen férfi alacsony, köpczös ember volt, s igen tekintélyes arczczal bírt. Nem viselt sem bajuszt, sem szakált; haja, mely nagy gonddal előre volt fésülve halántékára, már szürkülni kezde, mintha dér lepte volna el. Kurta, vastag nyakát hátul gomboló, széles és fekete atlaszkendő takará, egész ruházata pedig tisztességes fekete posztóból volt készítve.

Ezen úri ember neve Waldmann Sámuel s egyik érdemes polgára a kisded Alörs városának. Hivatalára nézve becsületes szabó mester, s egyúttal, a város által convencionált halottjelentő (vidéki elnevezés szerint, halálmadár). – Midőn a szobába lépett, azonnal tekintélyes állást vőn, mely tekintély emelése végett még torony magasságú kalapját sem billenté meg, azután fontos arczczal kérdé Eduárdtól:

– Igen – felel szomorúan a szőke inas, és zsebkendőjével megtörlé szemeit.

A gyermekek már ismerték temetésekről a baljóslatú halottjelentőt, s nem csudálkozhatunk, ha láttára egyik jobban elsápadt, mint a másik.

– Nos, kedves gyermekeim, kezdé a halottjelentő, miután megczirogatá mind a kettőnek halvány arczát, – ki tudnátok-e találni, miért jöttem én most hozzátok?

– Nem, felelt Lajos, ki vagy három lépést hátrált az ijesztő embertől. – Eduárd, hol a mama? -63-

– Most ne kérdezd kis fiam, – szól, Eduárd helyett a halálmadár: – majd megtudjátok később. Édes anyátok elutazott az éjjel, s egyhamar nem is tér vissza. Ti addig az én gyermekeim lesztek.

– Hát apánk? – szólt Betti, komoly arczát és szép nagy szemeit a férfira függesztve. – Hát ő hol van?

– Az is elutazott, kis lányom; s én reám bízott benneteket, hogy, míg visszajő, viseljem gondotokat.

– Majd megismerkedünk. Csak ti szedjétek most össze holmitokat, mert mindjárt jöttök velem.

– S hova akarna maga minket vinni? kérdé Betti, szemeit még mindig a férfin tartva.

Lajos ekkor már a jó Eduárd háta mögött volt s biztosság kedvéért kabátja szárnyába fogódzott.

– Én sem, – mondá Betti, és szinte Eduárd felé huzódék. – Eduárd, mondd meg, hol van édesanyánk?

– Akarom tudni, hol van, – szólt nekibátorodva Lajos; – mert én ezzel a csudafejű halálmadárral egy lépést sem megyek a házból.

– Ejnye kis kópé te, hát csudafejű vagyok én? szólt sértődéssel Waldmann Sámuel. – No hiszen meglakolsz ezért. -64-

– A hol ni! még el sem mentünk vele, már is fenyegetődzik! Betti, egy lépést se menj.

– Ime, szól Waldmann Sámuel, ilyen az elkényeztetett gyerek! Még akaratoskodik, s gúnyt űz abból, ki neki javát akarja. Hohó, kis fiacskám, majd megszelidülünk még! Eduárd barátom, – fordult aztán az inas felé, – hol vannak a gyermekek ruhái? Segítsen előkeresni. Úgy hiszem, tán itt a szekrényben lesznek, az ágyneműeket is össze kell szednünk, mert azok is mind nevemre vannak átirva. Fogjunk csak hozzá, addig majd eszére tér a kis vitéz is ott a háta mögött. – Itt van egy pár csizma, topánok, sipka, kalap, itt vannak a kis leány fehérneműi, hálófejkötőcskék, harisnyák, szalagok, csecsebecsék, – – istenemre, módosan el vannak mindennel látva; akár egy férjhez adandó kisasszony. A holmikat egyenként mind írásba vezetem. Feleségem nagyon pontos asszony. El nem vinné a lelkén, ha egykor számolni nem tudna rólok. Én magam is szeretem a pontosságot; minden bejelentett halottnak még a biografiáját is naplómba vezetem, valamint betegségét, halálának okát és hogy melyik orvos gyógyította. Itt tehát vannak a fehérneműek, amott gondolom a felsőruhák állanak. Menjen csak barátom, rakja mind szépen ebbe a bőröndbe. Majd én azalatt meg fogok ismerkedni és barátkozni ezekkel a leendő kis növendékeimmel. – Úgy van, úgy – folytatá, a két gyermekhez fordulva, kik csak néztek és bámultak szótlanul, vajon mi fog már történni; – ti ezentúl az én fiaim lesztek. Ha jól viselitek -65- magatokat, csak szülőiteknek szereztek örömet, s magatok is úgy veszitek hasznát, mert az én házamnál tejbe-vajba lesztek fürösztve, ha megbecsülitek magatokat. Hé, kópé! szereted-e a kakastejjel, varjúvajjal készített kenyeret? No ha jó fiú lészsz, mindig azzal foglak etetni. – Te is kis leányom, – fordult Betti felé, és szép sima orczáját megczirógatá: – te is minden jóban részesülni fogsz nálam. Olyan aranyos jó dolgod lesz, hogy észre sem veszed, mikorra majd csak ott terem értetek édesanyátok. Hanem ne csinálj hát olyan szomorú arczot.

– Mondja meg hát, hol van édesanyánk? – szólt könyezve a lányka. – S miért kell nékünk magával mennünk?

– Semmiben ne aggódjál, leányom! Apád és édesanyád elutaztak bizonyos dologban, ahova titeket nem vihettek magokkal.

– Hogy megkiméljék magokat a szomorú bucsúzástól. Csak ti most engedelmeskedjetek mindenben nekem. Úgy veszitek hasznát. Te is Lajos fiam, ne légy olyan makranczos, mert azzal bizony mitsem használsz magadnak. Játékaidat is elviszszük magunkkal; ne félj, mulathatsz kedvedre eleget.

– Vagy miért nem küldöttek bennünket tehát keresztanyámhoz, vagy Hannóverékhez? -66-

– Igaz-e az Eduárd? kérdé leveretve Betti, s komoly arczát a szőke inasra függeszté, ki is alig bírt a lányka szemeivel találkozni s elfordult midőn felelé:

– Míg kedves szülői vissza nem térnek. Goldbachné asszonyság meghagyta, hogy csak jól viseljék magokat.

– Édes jó anyám! – sóhajta Betti – hogy te nekem erről mitsem szóltál! Pedig ő mindent szokott velem közölni. Nem is úgy tekinte már mint kis lányt, hanem érett gyermeket, mint kit egészen kezéhez, oldala mellé szoktatott már. – Ámde jól van! jer, Lajos; engedelmeskednünk kell anyánknak! Jer, menjünk ezen úrral.

Lajos azonban még nem volt hajlandó a távozásra. Nem oly könnyen hitt és engedett, mint gyöngéd nővére, s a szó teljes értelmében sokáig daczolt és opponált a halottjelentőnek; míg végre is mit volt tennie, a nagyobb erő és okoskodásoknak, nemkülönben Betti kérelmeinek s a halottjelentő mézeskalácsos igéreteinek, csakugyan engednie kelle.

Waldmann Sámuel úr ez alatt, legnagyobb pontossággal kikutatott minden szekrényfiókot, s a mit elszállításra méltónak talált, be a bőröndbe. A gyermekek ajándékpénzeit pedig, melyek pár fényes huszas és új tallérokból állottak, gondosan elzárva -67- kisded porczellán perselybe, – a perselyt eltörvén, zsebébe csúsztatá.

– Majd jó lesz nekik apródonként csemegékre! – mondá fenhangon; lehet azonban, hogy magában mást is gondolt.

– Nos, készen vagytok-e, gyermekeim? – kérdé aztán az árvákhoz fordulva; – tehát mehetnénk! Maga pedig Eduárd barátom, kapja vállára ezt a bőröndöt, s vigye ki az udvarra, ott majd átveszi az én inasom.

Eduárd olyan arczczal engedelmeskedék, mintha kedve volt volna azt a bőröndöt inkább a tűzben égetni el, vagy kedvezőbb esetben, a halottjelentő úr fejéhez nyomni!

– S most már kedves egyetleneim, szólt Waldmann, – vegyetek búcsút e szobától, mert bizonytalan, hogy mikor tértek belé ismét vissza. – Azután fogta két kezénél a két gyermeket, egyiket jobbról, másikat balról, s indult ki velök a szobából. Azok pedig mentek, megadva magokat és engedve édes anyjok akaratának; – nem tudva, hová mennek, miért mennek, s mi sors vár ott reájok!!

Midőn a kapun kiértek, Eduárd utánok tekinte még egyszer. Olyan egypár köny gördült ki szemeiből, alig tudta kabátja ujjával letörleni, midőn az udvar közepén megállt s monda: – Na, most már én is mehetek, a merre szemeim látnak!…

A kék macskához czimzett fűszeres bolt becsukatott, homlokzatáról a firma levétetett.

A segédek pontosan kifizettettek és útnak bocsáttattak. A cselédek szélnek eresztettek, a butorok elárvereztettek, a ház üresen maradt, s kapujának kulcsát a város hatósága vette magához, négyszögletű czédulát szegeztetve ki reá, melynek tartalma szomorúan hirdeté a mellette elmenőknek: «ezen ház eladandó!»

Történtek pedig mindezek, öt-hat nappal Goldbachnénak elhurczoltatása után, midőn is Goldbach, három törvényes tanu jelenlétében megcsinálta számadásait, elosztván a közös kereskedés tiszta hasznát két egyenlő részre, egyik jutván a compagnon – Zsellye Bertalannak, másik pedig maradván Goldbach osztályrészéül. Zsellye Bertalan vagyonát a város vette kezelés alá, valamint atyai szárnyai alá vevé Goldbach két gyermekét, kiknek neveltetésére jó Goldbach 10,000 váltó frtot tévén -69- le az árvák pénztárába, – a nemes város tanácsa, Waldmann Sámuel értelmes és emeritus halottjelentőjének apai gondoskodását vevé számukra igénybe, fizetvén annak évnegyedenként neveltetés és tartás fejében, törvényes kamatját a letett 10,000 váltó forintnak. Goldbachnak nem maradt egyebe, mint eladandó s adósságokkal terhelt háza s pár ezer forintja; ez utóbbit mint készpénzt magához vevé, s öt-hat nap mulva család és családörömei szétdúlása után, egyszerre és nyom nélkül eltűnt a városból. Mi magunk is csak pár hét mulva találkozunk vele; akkor sem régi lakhelyén többé, hanem Pesten, azon megye székhelyén, hová történetünk idejében, 1834-ben, – a kisded Alörs városka tartozott. Színhelyünk tehát változik, s egy ideig Pesten maradunk, hogy egy – a történetünkkel szoros kapcsolatban álló törvényszéki jelenetnek tanui lehessünk.

Alig pár héttel Goldbachné elfogatása után, mindjárt a hét elején, a büntető-törvényszék összeülése következék. Reggeli 9 óra előtt már gyülekezni kezdének a politikai és kriminalis törvényszék ülnökei, birái, jegyzői, – elszéledve a benlakó tisztviselők dolgozó vagy épen dohányzó szobáiba, tarka, tréfás beszélgetésekkel előzendők meg a fontos, s e miatt néha nagyon is unalmas törvényszéki órákat. Kilencz órára azonban már mind a két törvényszék együtt ült, s a tárgyalások megkezdetének.

Nem leírását akarjuk az ily ülésnek adni, s ezért az időnként ki- és bemenő vádlottakat, torzszakálú, -70- csüggeteg arczú rabokat mellőzni fogjuk. Röviden csak saját embereinket választjuk ki, mint bennünket érdeklőket. A zöld asztal felső végén foglal helyet az elnök; legszebb korú férfi, bajuszos, szakállas magyar arcz, olyan megnyerő szelid vonásokkal, melyek a legkétségbeesettebb vádlottba is bizalmat öntnek. Utána egy korosabb férfi ül, magyar öltözetben és szintén magyar kifejezéssel arczán, daczára hogy előtte egy tányérnagyságú burnótszelencze áll, melynek rovátkos ezüst fedelével játszik, majd kinyitva, majd becsukva azt, míg végre egyet szippant belőle, melyre azonban a prüsszentés már nem szokott bekövetkezni, daczára, hogy attilája két hátulsó zsebében két zsebkendőt is hordoz, – az egyiket használván gyakran könnyező szemei törlésére, a másikat pedig hagyván az orr szolgálatára. Az öreg úr, ha figyelmét valamely fontosabb tárgy, például, szőnyegre került súlyosabb bűneset, vagy épen az orr elalélásának felburnótozása nem foglalja el, – igen szeret a szemközt ülő jegyzővel latinul csevegni, melyre azonban csak gyéren szokott visszafelelni, akkor is meglehetős szarvas hibákat ejtve a Cicerók klasszikus nyelvén. A jegyző nem több harmincz évesnél. Egyike a legszebb magyar ifjaknak, minőket a férfiak is megbámulnak. Testén, apró ezüst makk-gombokkal, feszes atilla van, mely oly nyalkán áll rajta, hogy szinte hátráltatja őt a folytonos irásban, melyet mások is észrevehettek, midőn időnként majd egyik majd másik vállával feszenge. Lágy fekete haján, minden kriminális ülés -71- előtt, fodrász keze remekelt, mintha mindannyiszor tánczvígalomba lépett volna. A komoly bírák közt egyedül csak ő örökké nyugtalan, s minden öt perczben megtekinti krajczár-kicsiny aranyóráját, mintha lesné már, mennyi idő van még hátra ebből a borzasztó ülésből, hol az ember szemlátomást látja, miként őszülnek meg egyenként hajszálai. E férfival még találkozandunk, jelenleg is tehát azért mutattuk be; a többieket azonban, mint különben is csaknem mind egyöntetű egyéniségeket, s részint olyanokat, kikkel úgyis bajosan találkozunk többé, elhallgatjuk! – – legfölebb még azt a két patvaristát ha megemlítjük, kik ott hátul a kályha mellett, elég szék hiányában ketten egy széken ülnek s hatalmasan szundikálva, gyűjtik magoknak a praxist. Még ezekkel összejöhetünk valahol.

Tíz óra volt már, midőn egy önvallomás aláirása után két vádlott kilépett, s az elnök inte hogy vezettessék be – Goldbachnét.

A nő névre a két patvarista tüstént felüté fejét. Nem bánták ők, lett légyen rút vagy vén a vádlott, csakhogy asszony vagy leány vala. Rettenetesen érdekelte őket, ha a kriminális törvényszék előtt hölgyek jelentek meg. Férjcsábítás, gyermeksikkasztás s több e féle hajmeresztő és vérlázító dolgokon alul ilyenkor már nem is álmodtak. A két patvarista oldalba lökte egymást figyelmeztetésül.

Belépett Goldbachné. Egyszerű barnacsíkos tafota ruha volt testén s a tavaszi hűs ellen könnyű -72- püspike. Arcza sokat változott, bár nem veszíte szépségéből, sőt halaványsága s bánatos vonásai által inkább nyert, – mint azt a jegyző úr meglepetésén is észrevehetjük, ki úgy rajta feledé szemeit, mintha valamely dalidóban, egy ünnepelt szépségre kaczérkodott volna.

A félelemtől vagy szégyenérzetében-e, úgy reszketett bírái előtt a szép hölgy. Szemeit, miknek fénye meg volt törve a sok bú és könyhullatástól, – csak gyéren s akkor is igen kevés pillanatra emelé fel.

– Még hajadon koromban elhaltak. Atyám tíz évig a völgyi puszta haszonbérlője volt. – Sorsüldözte vállalata után, halálával semmi vagyont nem hagyván rám, anyámmal elhagyók a szerencsétlen helyet, a fővárosba jövénk, hol én varrás, hímzés s egyébb női munkákkal keresém mindkettőnk kenyerét: míg végre anyám is meghalt, s én egyedül maradék. -73-

– Goldbach, Goldbach János, – – azt már tudjuk, – szólt az elnök. – De önnek még ezt megelőző viszonya is volt.

– Ön azzal vádoltatik – folytatá az elnök, – miszerint Goldbachhali egybekelése előtt már önnek törvényes összeköttetése volt volna egy vagyonos tőkepénzessel.

(A két patvarista pedig meglöké egymást, mintha mondták volna: – lám: jön már a regényes!)

– Ön nem felel. Miért vonakodik őszinte lenni? Gondolja ön, könnyíteni fog sorsán hallgatásával? – – Hol ismerkedett ön meg Zsedőfivel?

– Igen. Zsedőfi minduntalan boltunkba járt, mely a Kígyó-utczában vala; s néha napokat tölte ott, folyvást velem csevege s előzékenysége és ajándékival áraszta el. Mondták hogy igen gazdag és nőtlen; s tán még szerencsémet csinálhatnám meg vele, ha nem vonakodnám szerelmét viszonozni. – – Én mint szegény lány, ki -74- kézimunkája után él, könnyen elkapattam a fény által és –

– Daczára hajlott korának, minden szerelem nélkül, csak a jólét, kéjelmes, gondtalan élet csábjaira, – nőül mentem hozzá.

Elnök és a burnótszelenczés úr, e szavakra titkos pillantást váltottak, pár latin szót mormogva egymásnak; – hihetőleg a fölötti örömüket nyilváníták, miszerint a szegény vádlott hölgynek ily őszinte vallomásai után, nem sok fejtörésre leend szükségök.

S valóban a szerencsétlen hölgy oly őszinte is volt vallomásaiban, oly leplezetlenül adva elő tovább is vétkeit, mint egy megtért bűnbánó; azt hivén hogy itt is templom van, hol a megtértek feloldoztatnak; majd őt is feloldozzák büntetése alól ezek a jó urak, kik vele most olyan szeliden beszélnek, biztatván hogy mennyivel enyhítőbb leend rá nézve vallomása, mint az úgyis siker nélküli makacs hallgatás. Oh ha ez által enyhíthetne is sorsán! Ha többé tán nem börtönöznék be! vagy legalább nem oly tenger időre: ha így előbb visszakerülne gyermekeihez, kiket oly magokra hagyott, kikről most nem tud semmit!

– Ön azt mondá, nőül ment Zsedőfihez. Ez, annyit tenne, hogy törvényesen egybekeltek.

– Oh iszonyú bántalmakkal illetett. Féltékenysége határtalan volt. A legkisebb s alaptalan gyanúra, heteken keresztül kínzott.

– Zsellye Bertalan. – Alig vala akkor több húsz évesnél. Zsedőfi volt neki tutora, kinél 15,000 váltóforintja volt letéve. Zsellye Bertalan naponként meglátogatá házunkat, s daczára férjem őrködéseinek, nem egyszer sikerült velem magányosan találkoznia, s ez által – –

– Oh csak általánosan, segíté őt az elnök. – Ön szép és fiatal volt, s így e találkozásoknak csakhamar viszony lőn az eredménye – nemde azt akará mondani?

– Férjemet elhagyom, – egészíté ki alig hallhatólag az asszony. Minthogy azonban pénze nem volt Zsellyének, gyakrabban kényszeríte tutorát nála -76- letett vagyonának kiadására, melyet férjem mindannyiszor megtagadott tőle, mint olyantól, ki még nagykorúságát nem érte el, – s így pénzéhez sohasem is juthatott.

– S mégis, midőn kegyed elhagyá vele titkon Zsedőfit, hová mehettek pénz nélkül, s miből éltek?

A hölgy feltűnőleg elpirúlt e kérdésre, és csak halkan és a földre tekintve válaszola:

Az elnök egy félív írott pecsétes levelet vőn ekkor elő, s a hölgynek erősen szemébe nézve mondá:

– Ön elfeledett még valamit mondani; – itt egy orvosi bizonyítvány van kezünknél, mely holmi megmérgezési kisérletekről szól. Vett ön ebben részt?

A nő e szavakra felüté fejét; szép arczát sötét pír futá el, s megtört szemei egyet villámlottak.

– Uraim, – szólt, a föntebbitől egészen elütő tiszta hangon, mintha e vádra egész erejét rögtön visszakapta volna, – uraim! e szót már hallám egyszer Goldbach által említtetni. Akkor megrettentem. Megrettentem és szörnyű sírásra fakadtam ez aljas gyanúra. Éjszakákat nem tudtam miatta aludni. Hanem most már nem ijedtem meg. Visszautasítom e bűn gyalázatát vádlóimra! s ha megengedik, vagy épen kivánni fogják, esküdni fogok az egy igaz élő istenre, miszerint nem részese, de még csak tudója sem vagyok e bűnnek, bárki követte is azt el! -77-

Az elnök Goldbachné e felhevülésén legkevésbbé sem jött ki egyhangúságából. A kezében lévő papirral játszadozék, azt majd összehajtva, majd szétbontva, míg végre hidegen szóla:

– Mind meglehet az, hogy ön e bűnről mitsem tud; hanem mégis nagyon különösnek találom, miszerint a tizenöt ezer forintról csakugyan kellett valamit tudnia, miután ön, mint mi értesülénk, – férjét elhagyva, nem kézimunkái után, hanem egyenesen azon 15,000 frt, kamatjából élt, Zsellye Bertalannal együtt. Hol vette Zsellye Bertalan ez összeget?

– Nem, miután sohasem kérdezém tőle. Ő engem minden szükségessel ellátott, s így – – –

– Ellátta önt? vágott hirtelen közbe az elnök. – Különös! csak az imént mondá ön, hogy kézimunkákkal keresé kenyerét, s most mégis elismeri, hogy Zsellye Bertalan vagyonából fedezé szükségeit? – mondá az elnök s mélyen szemébe nézett a hölgynek, mintegy lesve annak válaszát e kérdésre, melylyel bizonyosan hivé, hogy megfogta őt. – Nos? feleljen ön!

Goldbachné azonban soká nem bírt válaszolni. Küzdött magában, hogy egy okos gondolatot tudjon kierőszakolni, melylyel előbbi mondását igazolhassa.

– Uraim! – szólt végre, maga is megsokalván -78- hallgatását. Én szerencsétlen asszony vagyok! Tegyenek önök amit akarnak énvelem! Ügyetlen vagyok én hazudni, vagy csak szépíteni is hibámat! Nem voltak még nekem soha bíráim az egy istenen kívül; az meg is büntetett eléggé, gyötrelmes napokkal, álmatlan kínos éjszakákkal. Most önök kezében vagyok; tegyenek velem úgy, miként a törvény elrendelé! Kérdezzenek tovább, s én mindenre megfelelek, mintha istennek beszélném el, ki előtt nem lehet semmit eltitkolnunk. Csak egyet, egyet nem fogok elismerni soha, – azt hogy e méregkeverési vád engem is illethetne. Én anya vagyok! két ártatlan gyermeknek vagyok anyja, kik kedvesebbek előttem életemnél, szabadságomnál, s kikhezi ragaszkodásom tarta csak vissza, hogy már régen, régen magam nem jöttem felkeresni önöket, lerázandó lelkemről ezt a borzasztó titkot, mely annyi évek óta öl, fáj és fonnyasztja életemet! Oh ne kínozzanak soká! mondják ki itéletemet, s az isten nevére, gyermekeim boldogságára itt esdek önök lábainál, enyhítsenek, – enyhítsenek azon!… Csukassanak el! vettessenek olyan mélységes tömlöczbe, mely csak a halálra itéltnek van szánva! kínozzanak, koplaltassanak! eltűrök éhséget, szomjuságot s örök gyalázatot nevemen inkább – mintsem kevésbbé sulyosbított, de hosszú fogságot! Oh csak gyermekeimnek adjanak mielőbb vissza! – – Jó, becsületes embereket fogok belőlük nevelni! Minden nap elbeszélendem nekik vétkemet, hogy borzadjanak vissza, s őrizkedjenek hasonló bűnök elkövetésétől! Iszonyú, -79- iszonyú! az anya állítja magát intő, ijesztő például tulajdon gyermekei elé!!

A boldogtalan nő ez utolsó szavakat már a földre borulva mondá el, s úgy csúszott térdenállva bírái felé, mintha azoknak hatalmában lett volna egyszerre e szavakat mondani: – Kelj fel és menj szabadon! mi neked megbocsátunk szegény asszony!

Ámbár mindenkin látszott, hogy meg van indulva. Még a két patvarista arczán is látszék a megilletődés; leginkább pedig azon szép fiatal férfiú, ki a jegyzőkönyvet vivé, s ki e pillanatban fölkelve székéről, a hölgyhöz közeledék, s azt, karjánál fogva gyöngéden s oly készséggel, mintha csak bálteremben tánczközben leesett lány volt volna, – fölemelé.

A két patvarista csak ekkor lökte oldalba egymást, mintha mondanák: – ezt bizony ők is megtehették volna!

A hölgy, midőn megköszöné a lovag e fáradságát, úgy meg volt törve, s kifogyva egész erejéből, miszerint alig bírt megállani, melyre azonban már a patvaristák is észrevették magokat, gondolván, hogy ilyenkor tán üléssel is meglehetne kínálni őtet.

Rövid szünet állt be. A nő leült, kendőjét szemeihez vivé s könyeit törölgette.

– S nem volt önnek feltünő Zsellye Bertalan vagyona, midőn tudhatá ön, miszerint neki nincs pénze azon 15,000 forintnál egyéb, mely azonban Zsedőfinél volt letéve?

– Eleve igen, megütközém rajta; de csakhamar megnyugtatott, mondván, hogy míg örökségéhez jutand, egy gazdag nagynénje tartja őt ki, halálával egykor úgyis mindenét ráhagyandja. Tovább nem tudakozódám. Istenem, de hogyis?! Meg valék elégedve, hogy mellette gondtalanul élhetek.

– Szerteszéjjel az országban, hogy ha keresnének, nyomot veszítsünk. Míg végre, tán fél év mulva, e megye egy kisded városában, Al-Örsön telepedénk meg.

– Nem uram. A gyanú elhárítása végett, külön laktam. Ürügyül, – mert rá nem valék szorulva, – varrtam és hímeztem a város előkelőbb hölgyeinek – s hajadonnak adám ki magamat. Zsellye Bertalan, határtalan bizalmát bírván, nem volt féltékeny, s így csakhamar akadtak látogatóim, s mit tán fiatalságomnak kell tulajdonítanom, – udvarlóim. Ezek közt vala Goldbach is, ki még akkor csak csekély, jelentéktelen kereskedéskével bírt, mely azonban naponként látszék mindinkább felkapni, s ezért neki házi ügyei rendezése végett, -81- mint mondani szokták, asszonyra volt szüksége a házhoz. Goldbach, mint egykor Zsedőfi, majd mindennapossá lőn látogatásaival, míg végre – kezemet kérte, melyet én azonnal megtagadtam, s mint jelentéktelen napi ujságot elmondám Zsellye Bertalannak. – Zsellye Bertalan, rövid gondolkozás után, azt mondá hozzám, miszerint rosszul cselekvém, hogy kezét el nem fogadám, azzal indokolván, miszerint ha nőül mentem volna hozzá, minden lehető gyanú el leend hárítva. – – Oh, sok álmatlan éjembe került nekem e borzasztó ajánlat! sokszor sírva bántam meg, miért nem maradtam kínzóm oldala mellett, mint újabb bűnbe-esésnek tegyem ki magamat! Zsellye Bertalan azonban naponként jobban unszola, hogy fogadnám el Goldbach kezét, mint egyetlen mentőszert a nyomozások ellen. S nem egyszer mondá, hogy neki élete függ e lépésemtől, – hogy azonban miért? azt soha sem fedezé fel. – Biztatott, hogy azért szerelme sohasem fog irántam hülni vagy csökkenni, sőt igéré, miszerint, hogy mindvégig együtt maradhassunk, tehát iparkodni fog társaságba lépni Goldbachchal s ami vagyona van, befekteti annak kereskedésébe. – Napok, hetek teltek le, részemről örökös küzdelmek, aggodalmak, nyugtalanságok között, míg végre érzém, hogy – – – a hölgy szava akadozni kezde, és csak reszketve, susogva egészíté ki: – érzém hogy – anya fogok lenni. – – – Ez tevé az első elhatározó lépést e bűnmerényre. Goldbachnak, ki még mindég folyvást nem szűnt meg látogatásaival, – oda igérém -82- kezemet, s a legrövidebb idő alatt – egybekeltünk.

– Igen uram. Pár hét mulva ajánlván magát Goldbachnak, a szerződés megkötteték, s házunkhoz egy kisded szobába költözék.

– Voltunk. De ránk legkisebb gyanú sem háramlék. Lehet, miszerint ha még tovább kóborlánk, tán hamarább sikerült volna elfogatásunk; de így, – oly szolid, visszavonuló családéletben kinek sem jutott eszébe bennünket megtámadni.

– S mégis végre, tizenkét év mulva, hogyan sikerült Zsedőfinek önöket fölfedeznie?

– Arról nem vagyok értesülve. Goldbach, mintegy három héttel ez előtt, egy estve azon hírrel lépett be hozzám, hogy ő férjemtől jő, hogy én fel vagyok fedezve, s hogy pár óranegyed mulva elfogatom. – – Oh istenem, istenem! mi lesz belőlem? mi lesz gyermekeimből?! – sóhajta a hölgy, s újra megeredtek könyei.

– Hogyan? miképen? – vágott belé a hölgy. – Mi úton van gondoskodva rólok?

– Goldbach egy összeget, mint tőkét tett le számokra, melynek kamatjából fogja a város őket neveltetni.

– Goldbach?! Lehetséges-e? – kiálta felugorva helyéről a nő. – Goldbach, Goldbach tette azt?! Oh istenem! a mennyi örömet szerez ez nekem gyermekeim érdekében, annyi sebet üt szívemen, hogy épen annak kell gondoskodniok rólok, kit én tettem boldogtalanná!

– A mi pedig önt illeti asszonyom, legyen megnyugodva, mi mindent elkövetünk sorsa enyhítésére, – s most távozzék kegyed, míg ismét hivatni fogjuk.

A vádlott távozni akart, azonban pár lépésnél ismét megállt és visszatekinte bíráira, mintha várta volna, hogy mondják ki már felette itéletét, melynek előbb-utóbb be kell következnie! Mit is várakoznak vele, – – ő már elmondott s megvallott mindent; többet nem tud, többet nem vallhat, – – minek is fogják még ismét visszahivatni?! Az elnök azonban könnyű fejbólintás mellett, kezével távozásra inte, melyre a hölgy, ingatag léptekkel újra megindult, az ajtónál meghajtá magát s a teremből kilépett, – gondosan letörölvén arczáról könyeit, hogy a künn álló csőcseléknek ne legyen mit megbámulnia. Az emberek olyan nagyon kiváncsiak mások könyeire! -84-

A bírák magokra maradván, rövid szünet állott be, melyet az ezüst burnótszelenczés táblabiró úr tört meg, e szavakat intézvén a vele szemközt ülő fiatal jegyzőhöz:

– Valde pulchra! – egészíté ki halkan a jegyző: – valóban nem bántam meg, hogy fölemelém; oly gömbölyeg karjai voltak s oly hajlékony dereka!…

– Boldog harmincz év! Én is úgy beszéltem az én időmben. Hiszen spectabilis, egész ülés alatt olyan arczot és szemeket vágott hozzá, azt kelle hinnem, hogy ön képes lenne vele a legközelebbi tisztújítási bálban keringőre foglalkozni.

– És szégyen volna az? – Elesünk és fölkelünk. Ki magától nem bír fölkelni, fölemeli más! Ez a világ folyása, spectabilis.

– Hanem nem Verbőczy uram szerint, a kriminális törvényszék előtt. Egyébiránt majd meglátjuk mindjárt, mit mond a másik vádlott és Zsedőfi.

– Kegyed még folytatni akarja a kihallgatásokat? egy negyed mult kettőre, – szólt nyugtalanul a jegyző.

– Mernék esküdni rá, hogy kegyed bizonyosan Pesten vette óráját. Azok mind késnek. Az enyém, pecsét alatt küldetett Párisból. -85-

Az elnök azonban nem sokat hajtván a jegyző úr észrevételére, még pár tanuvallatást hallgatott ki, mely bennünket épen nem érdekelvén, – a Goldbach-ügyben még több napokig folytatott tanácskozás eredményét, kénytelenek vagyunk csak alább közölni olvasóinkkal.

Waldmann Sámuel polgári halottjelentő és érdemes szabómester úri házánál teszünk látogatást.

A három tagból álló Waldmann-család, a kis Goldbach-árvákban, két taggal növekedék.

A ház feje és egyeduralkodója koránsem Waldmann úr, hanem kedves életepárja, Zsuzsánna asszony, ki is napestig egy vén, tübingai fekete bőr kanapét őriz, hizodalmas teste miatt nem minden pillanatban hagyhatván el azt a maga jóvoltából. Onnan osztja parancsait, onnan diktál, onnan perel, onnan szólja a világot és onnan hajítja fejéhez a jó Waldmann-nak, a mi leghamarabb keze ügyébe esik, – olló, varróvánkos, cserép, tányér s több efféle olcsó mobiliák, – a porczellán edényeket megkiméli, nem tartván érdemesnek Waldmann úr hátát, hogy az nemesebb s értékesebb dolgokkal jőjön érintkezésbe. Ő maga nem tud felkelni, s így nem is igen sokat jár, hanem annál többet jártatja aztán a nyelvét. Napestig van mit hallgatni -87- Waldmann-nak. – Ha ebédnél sokat eszik, már rámordul Zsuzsánna asszony, hogy megterheli a gyomrát; – ha keveset eszik, ismét baj, mert Zsuzsánna ilyenkor fejébe veszi, miszerint hátha valahol kocsmában vagy egyéb tiltott helyeken tömte magát tele. Zsuzsánna asszony felette féltékeny is. Ha férje sokat dolgozik: – hát minek ruinirozod már a szemedet? meg akarsz vakulni már, úgy-e, hogy engem ne láss többet?! – Ha kevesebbet dolgozik: – na te naplopó, pernyeházi te, azt gondolod bizony már sülve röpül szájadba a galamb is, épen úgy, mint amilyen könnyen énhozzám jutottál! Hogy vette volna el az isten az eszedet, mikor arra a gondolatra jöttél, hogy kezemet megkérd! (a jó Waldmann ugyan sohasem mulasztá el ilyenkor magában mormogni: bizony el is vette eszemet akkor az úr isten!) – S mindezen megjegyzések daczára is, Zsuzsánna asszony féltékeny vala. Ha halottat jöttek bejelenteni, már nem tetszék neki, mindig tartván attól, miszerint hát temetés után nem fordul-e majd be – valahová!! – borházba vagy épen máshová!!

Szörnyű nagy kín volt Waldmannéra, hogy arról az átkozott tübingai kanapéról nem tudott fölkelni.

Második személy volt a háznál Ludmilla. (Tehát még most sem következik maga Waldmann).

Meg is érdemelte, hogy szemefénye legyen. Gyönyörű duzzadt ajkai voltak, buta, vastag orr -88- ékesíté orczáját, és szemei hasonlítának a sült haléhoz.

Duzzadt ajkak, vastag orr, s apró szemek daczára is találkoztak elegen, kik a tizenhét éves lányt érdekesnek találák! – S hogy is ne? Tizenhét év!! A fiatalság már magában – szépség! Ehhez nem kivántatik antik-orr, nem római arczél, nem szabályos ajk s buzavirágszemek! csupán azt kell mondani: még csak tizenhat éves, s e tizenhat év felér sokszor a későbbi kor klasszikus szépségével.

Ludmilla, – kit a boldog házaspár folyvást: aranyos lányomnak, gyémántos virágomnak nevezgetett, – még anyján, a szigorú Zsuzsánna asszonyon is uralkodék néha! Próbáltak volna csak például pénteki napon, lencsét főzni, mikor ő töltött káposztát akart enni; bizony sarkából fordul ki az a ház, ha akkor töltött káposzta nem jő az asztalra.

Harmadik személy volt a háznál, (még most sem következik Waldmann), harmadik uralkodó személy volt a háznál a szabóműhely első legénye. Mint minden szabómesterséggel foglalkozó ember, ő is sápadt vala. S ez a halovány sápadtság, mesésen tetszék Zsuzsánna asszonynak. – Az első legény pedig vala igen értelmes, udvarias és delikát férfiú, ki nem egyszer mondott szépeket a mesterné asszonynak.

Ezek után következik Waldmann Sámuel úr, utána mint legutolsó személyek a háznál, következnek a kis Goldbach-árvák. -89-

A házhoz költözködésük első napjában, Waldmann igérete szerint, csakugyan tejbe-vajba fürösztettek. A konyhából egy kisded fás kamarácska nyilt, mely télen át a konyha füstével melegittetett, nyáron pedig egy tuczat hamvas szelid egérkének szolgált nyári palotául. Ebből szépen kitakarították a felfürészelt és vagdalt fákat, a réz üstöt, fúrót, fürészt, öregfejszét, s raktak be illendő mobiliát, egy tábori ágyat, ugyanannyi széket és egy pintes üveget mosdótálnak.

Betti és Lajos elszörnyűködtek, midőn e szalonba léptek, s ott meglátták azt a tatár fényüzést.

Ez csak a szállás, hát még a koszt! azok a kakastejjel, varjuvajjal készített kenyerek, mindjárt következnek.

A reggeli, egészség szempontjából elmaradt, minthogy Waldmanné el nem viselhette volna lelkén, ha anyai gondjára bízott árvák, szünteleni nyalánkságok által elcsenevéztek volna. Azt mondja, hogy gyermekkorában ő sem reggelizett soha s most mégis leviszi a négy mázsát.

Waldmannék igen jól éltek; sokszor négy tál étel is megfordult asztalukon. Hanem aztán az ebéd elköltési módja vala nagyon sajátságos. Leves és marhahús elfogyta után fölkel a szabóinas, székét és tányérát elvitte magával az asztaltól, megtörölte -90- száját, ha épen eszébe jutott, – az ebédet megköszönte s leült dolgozni. A harmadik tál étel után felkelt a két szabólegény, valamint Betti és Lajos is azt tevék. Ekkor következék a negyedik tál, melyet már csak Ludmillának volt szabad megvárnia, s azután az is elhagyá az asztalt. Azután következének egy kis csemege, tehéntúró meg egy meszely borocska, melynek elmorzsálására már csak a két öreg maradt az asztalnál. Ez volt rendesen az idő, mely a kedves pár kölcsönös eszmecseréjére volt szentelve.

Épen az első napon vagyunk, midőn a Goldbach-árvák a házhoz kerültek. A mai párbeszéd tárgya tehát ők valának.

– Sámuel! kezdé Zsuzsánna, karját, mely a kövérségtől mintegy megrövidült, vizes bora után nyujtva ki, – én úgy gondolom, hogy ezen két gyermekkel még meggyül a bajunk. Nem kaphattak valami jó nevelést, minthogy az anyjok maga is nagyon rosz személy volt.

– Nagyon rosz személy volt, hagyá gépileg helyben Waldmann úr, mely helybenhagyások neje irányában már rögzött szokás voltak nála.

– Mit, Sámuel? mit nem hitt volna senki? – Mily rosz szokás, hogy te végét nem várod a szónak!

Sámuel úr könnyű zavarba jött, mely szintén szokás volt már nála neje irányában; s ezen nem csudálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy a halottjelentő -91- úr, harmad-negyed rangot viselt a házban; s ezen ismét nem csodálkozhatunk, ha megtudjuk, – mit föntebb tán elfeledénk mondani, – miszerint Zsuzsánna asszony, pénzt hozott a házhoz, melynek segítségével állhatott csak helyre a még akkor nagyon is vagyontalan Waldmann. És Zsuzsánna asszony (még akkor hajadon) koránsem volt valami nagyon megszorítva leendő férje megválasztásában; ő egyedül gyöngéd szívének hajlamát követé, midőn Sámuel úrral sírig tartó frigyre lépett. S végül, ezen gyöngéd hajlam okán sem csudálkozhatunk, ha megmondjuk, miszerint Sámuel azon boldog időkben nemcsak komoly, szelid férfi vala, hanem egyszersmind Adónisza is volt a nemes szabóczéhnek. – Az idő jön, s az idő a sok adószedésben megfogyasztja a férfit, – – megfogyasztja a nőt is, hanem mégis ez utóbbi (tán természet játéka ez) ritkábban tud érzelmeiben folyvást lépést tartani a haladó idővel. – Tán itt is ez okozá Waldmann úr visszaesését a harmadrangúságra.

A párbeszéd folytattatik. A nő véve ismét fel a fonalat, miután az előbbi megdorgálásra kiüríté vizes borát, melybe sohasem mulaszta el egy darab fehér czukrot vetni, mit rendesen ruhája oldalzsebéből keresgélt elő.

– Most már igazán kérdem, úgymond, – ki hitte volna? ki hitte volna erről a szenteskedő Goldbachnéról? mit mondasz?

Sámuel úr azonban most már csakugyan nem tudott felelni, – vagy tán nem merte tudni, hogy -92- vajon mi is lehet az hát, a mit Zsuzsánna asszony szerint senki sem hitt volna! Zsuzsánna folytatá:

– No de valld meg Sámuel, nem olyan volt-e ezen képmutató asszony, mint egy angyal? – s mégis, – itt van la, még kimondani is bűn, – két férje volt neki.

– Egyszerre! egyszerre kettő, Zsuzsánna! – mondá a férj neki bátorodva e kis kiegészítésre.

– Igen Sámuel, egyszerre, szólt amaz, minden megháboríttatás jele nélkül, s aztán pathoszszal, mely nem volt egyéb hápogásnál, tevé utána: – Oh Sámuel, mit cselekednél te, ha nekem is így két férjem volna?

– Gyilkolnék! – ordítá s az asztalra csapott? nem, – – hanem bekapott egy fele boros poharat, hogy e szörnyű eszmére fellázadt vérét leöntse, vagy tán, hogy alkalmat találjon épen az ivásra, minthogy ez is meglehet.

Zsuzsánna asszony meg vala elégedve férjének e nemes felindulásával, s erre egy kis szünet következék, mit csakhamar Ludmilla tört meg, e pillanatban lépvén a szobába.

– Mama, kezdé a lány, panaszos képpel és hangon: mit fogunk mi csinálni ezekkel a Goldbach-gyerekekkel? hiszen ha ez így tart, kivernek bennünket a házból.

– Sírni, Ludmilla, sírni, – igazítá ki gyöngéden a halottjelentő. Tán édes anyja jutott eszébe. – Nos?

– De papa, ordított az, erősíté a lány – mit azzal bizonyított be, hogy fölmászott a székre s mérgében bevert két tábla ablakot.

Waldmann úr elhalványodott, Waldmanné elvörösödött. Ez utóbbit a harag, amazt az ijedtség idézte elő az arczokra.

– Szépen kezdik! – mondá vérmesen az asszony. – Valóban Sámuel, te gyönyörű madarakat hoztál házunkhoz. Ilyen tettekért mindjárt az elején, az első napon meg kell őket büntetni, hogy rögtön elejét vehessük a gonosznak! Nézze el az ember!… Ma nem fog kapni vacsorát. (Waldmanné igen kedvesnek találá a büntetés ezen nemét.)

– Nem kell a gyermekeket mindjárt az első napon elidegeníteni, Zsuzsánna, – szólt bátorságot véve az ellenmondásra Sámuel. – Ez nem vezet jóra, nem vezet Zsuzsánna jóra.

– Mit?! – förmedt fel az asszony, s tán ha birja, fel is ugrott volna a kanapéról. – Hát azt várjam-e be, míg végre sorra be fogja verni ablakaimat, aztán tükreimet s utoljára üvegajtós pohárszékemet?! Oh, hó! Tett volna csak Ludmilla lányom ilyent gyermekkorában! De nem tett, mert -94- már a bölcsőnél megkezdtem nevelését. – S mi oka volt annak a gyereknek, hogy az ablakot betörje?

– Az anyjához! na hisz még csak ott lenne egyszer jó dolga! – folytatá mindig perelve a kedves háziasszony. – Ott majd nem találna ablakot, amit betörjön.

– Zsuzsánna, – monda lágyított hangon: – gondold meg, a mit beszélsz, a mit ajakadon kibocsátasz, Zsuzsánna! Ha teszem például, – – az isten ugyan fordítson el rólunk minden gonoszt, – – de mégis, – ha úgy volna elvégezve…

– Hogy Ludmilla, az én és te lányod, – – édesanyja után sírna… Ha te például nem volnál többé, nem léteznél többé számára – Zsuzsánna?…

Ez hatott. Az asszony megdöbbent e gondolatra: ha ő nem volna többé! – Waldmann folytatá:

– Én úgy gondolkozom, nem kell szigorú bánással még inkább elkeseríteni őket. Sem apjok, sem anyjok! – Mit gondolsz, Zsuzsánna?

Zsuzsánna el lőn érzékenyülve és meggyőzetett. A jó Waldmannak sikerült az első büntetést védenczei fejéről elhárítani. A feleség csak annyit kivánván ez úttal, hogy ilyen előre nem számított -95- károk, megtérítés végett, évnegyedenként fölterjesztessenek a város pénztári hivatalához.

– – – Este, a két Goldbach-gyereket, vacsora után szűk czellájokban keressük fel. Egy szurtos szolgáló s maga Waldmann úr van benn nálok, a lefekvés, vetkőzés és elhelyezkedési első próbákon rajtok segítendők.

Itt már Waldmann úr egészen más modorban tűnik fel előttünk. Ismét beszédes, mint az első találkozásunkkor tapasztalók, midőn a gyermekeket magával vitte az apai háztól. Ő csak felesége jelenlétében volt szótlan, hallgatag, – fölösleges beszéd s üres szavakkal sohasem alkalmatlankodék Zsuzsánna asszony érzékeny hallműszereinek. Annál többet azonban ott, hol szabadon lélekzelhetett. Különben igen jószívű, becsületes ember volt, s valódi – gyermekbarát. Több ízben adván jelét gyermekek iránti jóindulatának, a város tanácsa is ezért találá czélszerűnek, a többi folyamodók elmellőztével, az ő gondviselésére bízni a boldogtalan Goldbachné árváit. A gondviselés, mint tudjuk, nem ment ingyen; azon időben, 10,000 frt kamatja nemcsak fedezé a gyermekekre tett kiadásokat, de Zsuzsánna asszony, évenként, nem megvetendő tűpénzt is tehete félre. S mindezek daczára is a halottjelentő neje el nem mulasztá a nemes tanácsot évnegyedenként ostromolni panaszszal telt folyamodványival, miszerint így nem jöhet ki, – amúgy nem jöhet ki, minthogy a gyermekek nagyon elkényeztetvék, gyomruk azonban fölöttébb jó, ruhát pedig fölségesen tudnak szaggatni, tehát -96- a nemes tanácsnak tessék a tőkéhez nyúlni s a ruha-költségeket fedezni.

– Itt van gyermekim az ágyatok, kezdé Waldmann, midőn első este a szűk czellában találjuk őt; – neked Lajos fiam a földre vettetett feleségem igen jó ágyat, addig míg a te nyoszolyád is elkészül. Hozzá kell szokni fiacskám egy kis kényelmetlenséghez, úgy veszed hasznát katonakorodban. Itt van éjjeli mécsestek; ezt Betti majd el fogja lefekvése előtt oltani, nehogy tűz támadjon s benn égjetek. Anyátok vigasztalhatatlan lenne, ha szerencsétlenség érne benneteket. Erzsi, hajtsd ki ezt a macskát; nincs itt egér, nem is volt soha; olyan tiszta hely ez, akár egy palota. Majd holnap képeket is aggatok a falra. El ne felejtsd Erzsi, reggel fejes szegeket verni a falba. Aztán te meg Lajos jól viseld magadat fiacskám. Ma is beütötted az ablakot: az többet meg ne történjék! Bolondság lenne az üvegeseket gazdagítani. S mondjatok nekem szépen jó éjszakát, aztán fekügyetek. Imádkoztatok-e már?

– Jól van; ezt már szeretem. S most, úgy gondolom, minden szükségessel el vagytok eléggé már látva, – tehát jó éjszakát. A gyertyát égve ne hagyd Betti. Veszedelem lehet, meg aztán bolondság is lenne a szappanosokat is gazdagítani. Ludmillának a keresztapja a szomszéd szappanos, hanem biz az még nem adott egy font gyertyát sem ajándékba. Na, jó éjszakát! -97-

Aggodalmas képpel és hosszan néztek egymásra, mintha egymástól kérdeznék: – mi lesz ennek vége? mi vár itt reánk? miért vagyunk mi itten?

Leültek mindketten Betti ágyára, minthogy szék csak egy volt a szobában, az is hátával felfordítva az éjjelre vánkosul szolgált Lajosnak. Kezöket egymásba tevék; Betti, mellére csüggeszté fejét s időnkint kendőjével törölgeté szemeit.

– Szegény Betti! te sírsz, te is sírsz már, nemcsak én sírtam, kezdé mindig szomorúbban a különben szilaj, daczos fiú.

– Én sem Betti. Anyánk olyan jó! Sohasem bánt így velünk. De miért is bánt volna, mikor ő úgy szeretett bennünket. Úgy-e Betti, ő nagyon szeretett bennünket.

– Édes jó anyám! – sóhajtá a lány s kezecskéit homlokához vitte. – Oh Lajos, hátha – hátha – –

– Hát miért? miért volnánk itt Betti? – -98- kérdé Lajos s fejével egészen alája hajolt a lány arczának.

– Úgy félek kimondani, – – istenem! – hátha – meghalt volna édes anyánk!

– Ah Betti! – kiáltá a fiú, s fejecskéjét nővére ölébe rejté. – Ha meghalt volna.

– Oh, mert az sokszor megtörténik, hogy olyankor eltávolítják a kis gyermekeket a háztól, hogy ne sírjanak annyit!

– Istenem! akkor árvák vagyunk, s tán majd nekünk is el kell mennünk koldulni, mint annak a takácsnak a fia, kit megöltek.

A gyermekek ekép ijeszték és szomoríták egymást, míg végre tán magok is annyira megrettentek, hogy jónak látták elhallgatni. Fejöket sírva, egymás vállára hajták, s világos szőke hajaik, mint aranyhullám egymásba folytak. – Sokáig így maradtak, szótlan, mintha már kibeszélték volna magokat, vagy mintha egyszerre erős férfiakká edződtek volna, elhatározván bevárni a reggelt, – a jövőt.

Így szúnyadtak el, egymás keblén, kis karjaikkal ölelkezve; csak egy-egy csuklás, az elmult sírásnak -99- következménye, rázá olykor meg őket. Aztán az is megszünt. Elaludtak, – úgy miként voltak, egymásra borulva, egymást átölelve s le sem vetve ruháikat, mintha valami hosszú és sietős útra kelletett volna egyszerre készen lenniök. Így is virradtak meg.

A nap már jól fenn volt, midőn Waldmann Sámuel úr, benyitott növendékei szobájába.

Még most is egymást ölelve tarták, de fejecskéik már lehanyatlottak a vánkosra.

– Ejnye teringette, ilyen-amolyan, – hát ti még most is ágyban, – – s nini, még csak le sem vetkőztetek?! a gyertyát pedig elégni hagytátok! a drága gyertyát! Ugortok fel mindjárt, – hé! – kiáltá az elbámult halottjelentő, s odamenve hozzájuk, felrázá őket édes álmaikból.

Először is Betti nyitá fel szemeit, mely a tegnapi sírástól olyan bágyadt, megtört fényű vala. Első szava is, midőn fölrezzenve karjait kinyujtá, ez vala: – Anyám! édes anyám! tehát ismét itt vagy!?

– Semmi anyám! Semmi itt vagy! szólt Waldmann. Hát miért hagytátok égve a gyertyát, mikor meghagytam, hogy eloltsátok! te, borzas fejű te, – mondá s Lajosnak gyöngéden megrántá haját, -101- melyre az is felébredt. – Hátha fejünkre gyúlt volna a ház! mi?!

Míg Lajos kezét a szeméhez vitte, mintha még a benmaradt álmot akarná abból kidörzsölni, Betti felült az ágyban, leomló haját félre simítá halántékáról s egyet sóhajta: – Oh istenem! miért kelle még fölébrednem?

– Hát délig akarunk alunni? – szólt Sámuel mester; – majd bizony. Ezentúl hat órakor már talpon fogtok lenni! – S miért nem vetkőztetek le?

– Bizonyosan makacsságból, – jegyzé meg az ajtóban egy hang, mely Ludmilláé volt, ki kiváncsiságból az ajtóig kisérte apját.

– Nem beszélj bele leányom. Te még magad is csak növendék vagy, nem érthetsz a neveléshez.

Ludmilla elsompolyodék, s bement az anyjához, hogy elpanaszolja előtte, mily durván megdorgálta őt az atyja. Zsuzsánna asszony azonnal az első legény és Ludmilla segítségével fölkerekedék a kanapéról, s leányáért elégtételt veendő, elrohant, azaz csak eltipegett a gyermekszoba felé.

– Mi történik itt? – kérdé mialatt féloldalt fordulva beerőszakolá magát a keskeny ajtócskán, s a kamrának fele be lőn testével töltve. – Hallom, hogy ezek a kis makacsak még csak le sem vetkőztek, és csupa daczosságból a gyertyát egész éjjel égve hagyták. – Hát miért történt ez? nos? hadd halljam!

Sámuel úr jobban megijedt e hangtól, mint a -102- gyerekek; nem annyira önmagáért, mint inkább védenczeit (mindig így nevezé őket) féltvén.

– Hallod Zsuzsánna, nagyon elálmosodtak, – szólt kiengesztelő hangon a férj. Elálmosodtak szegények.

– Nem kell ide prókátor, – mondá daczosan az asszony. – Épen azért kelletett volna levetkőzniök, mert álmosak voltak. – Hát a gyertyát miért hagytátok égve?

– Lásd Zsuzsánna, szólt ismét mintegy lágy viszhang Sámuel úr, – elfelejtették szegények és elaludtak.

– De az nekem nem elég! Én a házamat nem tehetem ki minden éjjel veszedelemnek. – A nő erősen megnyomta e szót házamat.

– Könnyen beszélsz Sámuel, – hápogá a kövér nő, minthogy már sok volt szűk mellének ennyi beszéd, hanem azért mégsem hallgatott el. – Könnyen beszélsz, miután egy fillérrel sem járultál e ház megvételéhez. De én, – én!…

– S most egyszer mindenkorra megmondom, hogy ezentúl sötétben fogtok lefekünni.

E szó sötétben, Lajosra hatott legjobban, mint -103- ki a sötétséget legjobban respektálta, s ki e miatt inkább béresekkel hált volna meg az istállóban, mint egyedül sötét szobában. Alig tudatá Waldmanné e borzasztó akaratát, midőn Lajosban egyszerre felébredt régi makacssága, mely a szülőik által elkényeztetett gyermekeknél nem oly könnyű lábon áll, hogy azt egy nap és egy éj megtörhette volna. Közelebb vonult nénjéhez, megfogá annak kezét (tán önbiztosításul) s elég daczosan és merészen ezt mondá Waldmannénak:

– Én nem fogok sötétben lefekünni! De még itt maradni sem akarok ebben a házban. Ereszszenek engem haza!

– Micsoda?! hebegé meglepetve e nem várt hang által Zsuzsánna asszony. – Nézze el az ember, hogyan börzenkedik a kis kakas!

– Még neki áll föllebb! – sipogá az ajtó mögött Ludmilla, mintegy ingerelni akarván anyját.

– Most tüstént hátra kötöm sarkodat, te! folytatá az asszony. Ezért vállaltalak én házamba, hogy nekem visszafelelj?! Tegnap is kitörted az ablakot, csak elnéztem.

– Kitöröm én még a többit is, valamennyi csak van a háznál! – börzenkedék mindig erősebben a fiú, s leszállt az ágyról, olyan állásba vágván magát, mintha meg akarna verekedni környezőivel, mi nem annyira rettentő, mint kissé inkább nevetségesnek tünt fel. – Én nem félek senkitől! van nekem apám, a ki engem nem hagy bántani! Jer Betti, jer, menjünk haza! – mondá, s megfogta nénjét kezénél, erővel látszék őt az ajtó felé húzni. -104-

De az ajtó Waldmannénak terjedelmes testével volt födve és védve, olyannal, minővel akár a ház kapuját lehetett volna elbarrikadirozni.

Waldmann ezeket látva, tűhegyen állt; arczának színe pedig egyremásra úgy változék, mint egy chameleoné. Ilyen zavart helyzetében rendesen burnót-szelenczéjéhez szokott folyamodni, elméjét egy kissé felfrissítendő. – Maga Zsuzsánna sem tudott egyszerre mit szólni, pedig Ludmilla a háta mögött eléggé döfölte, hogy mondjon már valamit.

Lajos pedig e szünetet használva, vette kalapját, valamint Betti holmiját is, ki folyvást szótlan és remegve állt ott, mintegy szellő által megingott virág, – s kényszeríté őt az indulásra.

– Ne hamarkodjál Lajos, – szólt a szelid nővér – hátha anyánk meg fog érte haragudni.

– Ne félj Betti, csak te jer velem, mert itt nem maradok tovább ennél a veres orrú boszorkánynál. (Zsuzsánnát értette alatta.)

Zsuzsánna asszony erre egyszerre a kanapét nézte, ha nincs-e ittbenn, mert ha benn van, – mérgében úgy lefekszik tüstént rá, hogy estig föl sem kél róla, legalább a maga jóvoltából nem.

Végre, szűk mellével járó fuldoklása miatt alig hallhatólag ezeket hebegé:

– El kell vinni a háztól ezt a gyereket! mert megérem még, hogy elébb-utóbb felakasztják valahol! Az én házamnál fel ne akaszszák! Sámuel, -105- itt fel ne akaszszák! Gondoskodjál, hogy még ma elhurczolkodjék innen!

Sámuel úr azonban okosabb volt s nem úgy gondolkozék, hanem úgy: – ha e gyerekektől megválok, tízezer forint hatos kamatja költözik el velök a konyhámból; s ez nagy rubrika, miután ők felényit sem emésztenek fel évenként, – tehát nem kell elhamarkodni a dolgot, hanem szép módjával kell velök bánni, – s ezért, mintha misem történt volna, csendesen közeledék Lajoshoz, ki még folyvást útra készen állt, kezében kalappal és nénje batyujával.

– Csendesen Lajos fiam, – kezdé a halottjelentő, lehető szelid arczot öltve: – fiam, te nagyon roszúl ajánlod magadat. Lásd, Betti nénédnek milyen szép, módos magaviselete van. Tanulhatnál tőle.

– Én nem tanulok senkitől, – mondá daczczal a gyermek. Nem tanulok, hanem haza megyek! Maga is csak olyan ijesztő bagoly, mint a többi! (ez alatt már Ludmilla is érthette magát.)

– Na na fiam, – na na Lajos! csitítá Waldmann, kezével arczához közeledve, hogy megczirógassa, melyet a fiú daczosan lökött el magától. – Ejnye Lajos, veled, látom már nem lehet szépen boldogulni, – folytatá kissé ingerültebben, – tehát erőszakhoz kell nyúlnunk, s még sem mégysz haza.

– Meglásd fiú, – szólt Waldmann, – meglásd, az lesz a vége, hogy megverünk, s mégsem mégysz haza! -106-

– Eb fél a haragjától! még apám sem vert meg soha! – mondá a gyermek, s úgy felágaskodék s úgy kinyujtá nyakát, mint egy kakas, midőn kukorikolni akar.

– Rossz nevelés! rossz nevelés! mormogá a férj, nejéhez fordulva, s egyet szippantva. Valóban rossz nevelés! Országunknak egy jeles haramiája fog válhatni belőle! hanem elejét veszszük! becsukom őt e szobába.

Ludmilla, ki minden spektákulumnak örült, tenyereivel tapsolt, mintegy helyeselve e szándékot.

– Menjetek csak ki, – mondá nejéhez a férj, – s vigyétek magatokkal Bettit is. Egyedül maradok vele.

Betti és Lajos nem hallák a suttogást. Zsuzsánna megfordult, s féloldalt ismét kierőszakolá magát a konyhába, nagy lélekzetet véve, hogy a keskeny ajtón kibujhatott, mint midőn gyűrűbe szorult ujjunkat nagy vesződséggel kiszabadítjuk.

– Eredj lányom te is, – szólt Bettihez Waldmann, – eredj jó leányom feleségem szobájába, mindjárt nyomodba leszek én is Lajossal; eredj szép gyermekem!

Az engedékeny Betti, mint ki semmi roszszat nem gyaníta, indulóban volt már.

De nem úgy Lajos, ki minden roszszat gyanított a suttogásokból, s ki makacsságából még hajszált sem hagyott alább! Megragadá nénje kezét s olyan szomorúan kérte őt:

– Nem, nem! édes Bettim! maradj, vagy én is megyek veled! – kiáltá szívrázó hangon a fiú s ruhájánál fogva tartá vissza nővérét, – oh ne menj! Ezek a rossz emberek engem be akarnak ide zárni! Betti! édes néném! Betti! kedves jó néném, ne oh – ne hagy magamra! oh istenem, engem bezárnak! én tudom, én tudom! téged is elszakasztanak tőlem!… édes anyám! hol vagy?!… Oh Betti!! Én félek éjjel egyedül lenni!!

Úgy zokogott a gyermek, s oly görcsösen szorítá körmei közé a lány ruháját, hogy Waldmannak erejét kelle megfeszítenie, míg sikerült azt megszabadítani tőle. Ekkor Bettit, kinek megeredtek könyei és sóhajai, gyöngéden kitolá a szobából, s egyedül maradt Lajossal.

Lajos ekkor leveté magát a földre, s elkezde lábaival kapálni és ordított, hogy a házat majd fejére szakasztá. A gyermeknevelő Waldmann ellöké a fiú kis kezeit, midőn az épen lábát akará elkapni, s egy ugrással künn volt a szobából. A kulcsot ráfordítá és zsebébe dugta; aztán kendőjével megtörlé arczát s belépett a legnagyobb önelégültséggel a másik szobába, hol a család ült együtt. Betti egy székre hajtva fejét, s arczát tenyerével födve el, csöndes zokogással sírt. A halottjelentő pedig még egyszer megtörlé homlokát s mondá:

– Sajnálom a fiút; de nagyon makacs! Adjatok egy pohár vizes bort; egészen neki melegedtem! -108- Valóban nagyon makacs! elejét kell venni a rosznak!

– Úgy van! délben meg fogjuk kérdezni tőle, ha akar-e megjavulni s megkövetni bennünket.

– Nem délben! – hápogá a feleség: ma már nem fog ebédet kapni. (Zsuzsánna asszony a nevelésben legczélszerűbbnek találta a koplalási rendszert.)

Lajos ez alatt koránsem csillapodott el. Egyre döngött ökleivel az ajtón. Betti mindig keservesebben sírt; mintha öcscsének az ajtóra tett minden ütését az ő gyönge teste fogta volna föl. A fogoly sivalkodott és rimánkodott; de csak egy szavából sem lehetett kivenni, hogy engedelmet kért volna. Végre úgy látszék, hogy kis öklei elfáradtak, mert nem dolgozott többé oly erősen, valamint hangja is kezde lassanként fogyni; alig lehete már mély s mindig mulóbb hangú sírásából egyebet e szavaknál kivenni: – anyám! édes anyám! – Ezt egy zuhanás követé, s aztán elcsillapodott minden.

– Gonosz fajzat, Zsuzsánna, gonosz fajzat! – hagyá helyben a férj, ki a gyermekkel elkövetett hős tette után ismét visszaesék alázatos szerepébe.

– Pszt! inte gyöngéden a férj, egy figyelmeztető pillantást vetve Bettire.

– Menj Ludmilla, egyetlen aranyos bogaram, nézd meg, nem égett-e meg a rántás. Hívd magaddal Bettit is s oktasd belé a főzésbe.

Ludmilla fölkelt és savanyú képpel és nehézkes léptekkel kitipegett. Betti is fölkelt, megtörlé szemeit, miknek selyem pilláin egy-egy csillámló cseppje rezgett a legmélyebb bú-sajtolta könyeknek, s követé Ludmillát.

Ő miatta ugyan eléghetett a rántás, s a hús is kifuthatott a fazékból, cseppet sem szaladt volna utána. Oda ment a szobához, melybe öcscse volt zárva s melynek ajtaja a füstös és eléggé takarítatlan konyhára nyílt; leült a küszöbére, fejét az ajtóhoz támasztá s ott hallgatódzott. Olyan csöndes volt pedig a szoba, miszerint azt kelle hinnie, meghalt, a kit belézártak, ha egy-egy fájdalmas nyöszörgés nem győzte volna meg az ellenkezőről.

Ludmilla ezalatt magányosan főzött. Nem sokat törődött a küszöbön sírdogáló lánynyal. Időnként fonnyadt képű szabólegény fordult ki a konyhába, téglázóvasát melegíteni, vagy hogy másért. – Ludmilla ilyenkor mindig mosolygott; valami híres carrikateur azonban mint röhögést használhatta volna modellnek.

– Kegyed mindig oly vidám Milla kisasszony; – kezdé a tűhős, téglázóvasát az izzóba elhelyezve, mi közben magát is szépen odahelyezé, a lány mellé.

– Megégetem a kezét, ha veszteg nem marad, -110- – mondá Ludmilla, a lángtól vagy egyébtől pirosult arczczal.

– Csak rajta! égesse meg szép kegyed! ha már megégette szívemet, kezemért sem lesz kár.

E pillanatban (ha Milla kisasszonynak valami karcsú termete volt volna, azt mondanám a költővel: a tűhős, szívéhez ölelé a hölgy czedrus derekát! – de így csak ezt lehet mondanom a prózaíróval:) a szabólegény kinyújtózkodék két karjával s megkísérté a hölgy tölgy-derekát magához ölelni.

Egy telivér csók csattant el a mondvacsinált istenasszony homlokán! egy csók, mely beillett volna miskolczi czipónak!

A Waldmann-pár szobájából ezalatt folyvást hangzának ki ilyenféle szavak: – Valóban gonosz fajzat!

– Az én Ludmillám, valódi isteni félelemben és erkölcsben van nevelve. Nemde Sámuel?

– Csak ez a Betti anyjára ne üssön, mert akkor féltenem kell Ludmillát. A legfényesebb tükör is homályt kap, ha rálehelünk, Sámuel!

– – – E közben dél lett. A kis elitélt nem bocsáttaték ki szomorú fogságából. Betti fölkelt a küszöbről, s akarva nem akarva belépett az ebédlőbe, helyet foglalt az asztalnál s ott búsan üldögélt, -111- oly csekély adagka étket vévén magához, mint egy madár. Gondolata folyvást testvérén járt, ki e pillanatban koplal. Ha az nem eszik, hogyan ehetnék ő is! Szerette volna együtt becsukatni vele magát. Már a második tál étel után voltak; a szabóinas szabályszerint elhagyá az asztalt! a harmadik után a legények is fölkeltek, meg ő is! csak Ludmilla és szülői maradtak még ülve; míg végre a lány is megtörlé száját, s a meszely czukrosbor elfogyasztásához látott a két öreg.

Ekkor odament Betti Waldmannhoz, könyei megeredtek, és sírástól visszafojtott hangon elkezde könyörögni, esengeni kis öcscse kibocsáttatásáért.

Waldmann elfordítá arczát, nem kegyetlenségből, hanem hogy elrejtse felindulását.

A gyermek kérésének sikere lőn. Zsuzsánna asszonyt is meghaták a könyek, s a szépen hangzó kérelemszavak, mik hizelegni látszának tekintélyének.

– Menj Sámuel, bocsásd azt a pokolfajzatját szabadon! hanem ebédet nem kap. Ezt föntartom magamnak. Csak nénje kedvéért, ki oly engedelmes, eresztem őt szabadon.

Betti gyorsan letörlé könyeit, s egyszerre olyan vidám, olyan mosolygó lett, midőn Sámuel úr kulcsért nadrága zsebébe nyúlva, fölkelt, s a kis kamrácska felé megindult.

Betti lábujjhegyére állt, mintha a férfi vállain át akart volna már előre a szobába pillantani.

Az ajtó felpattant. – – De ah, készüljetek -112- borzasztó látványra, borzasztóbbra mint midőn Robinson emberkoponyákra, csontkezek és lábszárakra bukkant szigetén!

Napoleoni bátorság kivántatott hozzá, hogy e látványra szörnyet nem halván a halottjelentő, holnap önmagát nem kelle bejelentenie a papnál, mint eltakarítandót.

Szeme-szája tátva maradt, szemöldökeit felhúzá egész homlokára, kezei leestek, szólni pedig nem tudott, de semmit.

Az egész kamra egy szemvakító pehelytengerré lőn varázsolva. Dunyhák, párnák héjaikból kiszaggatvák, szabad szeszélyökre hagyván szerte röpkedni Zsuzsánna asszony fáradsággal fosztott tollpelyheit. S mi még bizarabb színt ada a szobának, a pehely közé egy kocsideréknyi szalma volt elkeverve, mely a föltépett szalmazsákból hinteték el ágyra, székre és padlóra, úgy, hogy nem találkozott volna, sem az ó, sem az új-kornak az a csudatevő chemicusa, ki e barátságosan egybeolvadt pehely- és szalmakeveréket többé szétválasztani tudta volna. S mi még inkább emelé a hatást, az valóban eredeti volt, akárki gondolta ki, – akár Lajos, akár pedig a sátán, mely utóbbinak, bár láthatatlanul, de bizonyosan a szobában kelle lennie, segédkezet nyujtandó e genialis műtéthez. Zsuzsánna asszony ugyanis, tán feledékenységből, ottbenn hagyott egy tele – szakajtókosár tojást. -113- Jaj neked tojás! Az a sok tojás, egyenként mind a falra volt szép sorjába fölrakva; mintha csak sárga pitykék ragyogtak volna le, úgy oda voltak nyomva, csapva, hajítva, és tapadva. Oh, hány – kirántandó csibe lőn átadva a néma enyészetnek! ha Waldmanné fölszámítja, nem lesz pénze a hatóságnak, kifizetni a kontót. – Most jön azonban még a java, a csattanós! E pehely, szalma és tojásból készült mismásból, mintegy túlvilági rém, mint ijesztő hőse a gyermekmeséknek, vagy ha jobban tetszik mint bajazzó, előszivárgott Lajos. E burleszk alak megjelenésére Cato is elkaczagta volna magát. Nem azonban Waldmann, kire oly idegrázólag hatott e jelenet, miszerint e pillanatban ugyan hiában kérdezték volna tőle, vajon ő-e az úr a háznál, vagy hogy Zsuzsánna asszony? Nem is bírt hanghoz jönni egy szóig sem. A mint szemeivel elnyelte az ördögileg dekorált szobát, s látá feléje tartani Lajost, azt a csudamaskarát, ki elől fél város futásnak indult volna, tüstént magára rántá az ajtót, a kulcsot ismét ráfordítá, s mintha kergették volna, rohant Zsuzsánna szobájába, ki mitsem álmodva a történtekről, a legnagyobb delicziával szörpölgeté czukrosborát.

Betti pedig oda borult homlokával a keskeny ajtóhoz, és sírva, inkább önmagához, mint öcscséhez, mondá: – Lajos, Lajos! oh mit cselekedtél megint!?

– Oh, föl fogják akasztani! most már bizonyosan -114- látom én is, mintha már is előttem állna! Adj egy korty bort hamar a poharadból!

– Nem birom tovább! Eredj Zsuzsánna, eredj magad és légy te is szemtanuja. Én, mosom a kezemet. Én, mosom, Zsuzsánna. Én Pilátusa vagyok e dolognak; igen, igen, – én nem is akartam őt bezárni! (Sámuel úr jobban remegett, mint Lajos, tudván, hogy nem viszi el szárazon, minthogy ő inditványozá az elzáratást, s e nem remélt komédia egyenesen annak az eredménye.)

Zsuzsánna asszony e szavakra, – elhárítván a szokott nehézségeket, mik továbbmozdulását akadályozák, fölkelt és súlyos léptekkel megindult azon hely felé, hova mi ezúttal – nem fogjuk őt kisérni.

Tanui valánk a gyermekcsínynek, tudva van előttünk annak indoka, – miért akarnók látni a következményt is? mely egy pár hatalmas ütleg s pár keserves följajdulásból áll! Nem nevelési elveket szándokunk itt bonczolgatni. Nyugodjunk meg bölcs Salamon szavaiban, ki ezen mondatát hagyá fenn számunkra: «Ki a vesszőt kiméli, az gyűlöli fiát, ki pedig szereti fiát, az megfenyíti őt!» – S miért nem tehette volna ezt Waldmann Sámuelné asszony, midőn Viktória férje, Albert herczeg is a nevelés ezen systemáját látszék elfogadni, mikoron fiát a walesi herczeget hat éves korában épen ily makacsságért vesszővel fenyíté meg! s ha nem -115- zárta is őt kamrácskába, mint Zsuzsánna asszony Lajosunkat, hol makacsságának jelét még kézzelfoghatóbban bebizonyítandhatá, de azért minden esetre – zúgba állítá a kis korona örököst, hol ideje maradt helyzetét átgondolni s akaratosságból eredt hibáját megbánnia. Mindezek daczára Bulwer azt mondá: – «Őrizkedjetek azon embertől, kivel mint gyermek durván bántak!» – Meglátjuk tehát, mivé fejlődik Lajosunk, kinek mindjárt árvasága első napjaiban elég módja volt, – akár méltán, akár érdemetlenül, – durva bántalmakban részesülhetni. Lajosban tehát akaratosság, makacsság volt. Jó. Ez minden esetre kiirtandó vala, de nem oly úton és módon, mely reactiót szüljön, melynek nem várt következményei legyenek, s mely következmények mindig újabbakat vonjanak magok után. Dacz és akaratosság a gyermekből kiirtandók, – bár, ha e későbben kifejlendő vagy kifejlett szenvedélyt példák után bonczolgatjuk, sajátságos tapasztalatokra tehetünk szert. Dacz és akaratosság, többnyire geniek, nagy férfiak, gondolatban, terv, kivitel, általában cselekményekben gazdag életű emberek tulajdona szokott lenni. A vértanúk daczoltak üldözőikkel; – XII. Károly, kora gyermekségétől halálig makacs, hajthatlan jellem maradt. Makacsak, akaratosak valának, Mátyás király, VIII. Gergely pápa, Napoleon, Calvin, Luther, Cato, ki utóbbinak tette ma is bámulatra ragad bennünket, midőn öngyilkossá lőn, csakhogy ellensége győzelmének ne legyen szemtanuja! Ha Columbus legyőzetni engedi magát -116- ellenkezői és gúnyolói által, ha nem ragaszkodik makacsul meggyőződéséhez, ha visszalép, ha törhetlen daczczal nem küzd meg elemek és előitélettel, – a mesés, aranyos világrész fölfedezése ha nem marad is el, de bizonyára elkésendett még jó darab időre! – Azonban, nulla regula sine exceptione; – a kivételnek itt is megvan a maga helye. Menjünk tehát szép renddel tovább történetünkben, s ne törjük kiváncsiságból föl a tojást, előre megtudandók, ha vajon kakas fogamzik-e benne, vagy tyúk!

Pár hét telék el az elbeszéltek óta, s a Goldbach-árvák, még mindig megvalának a háznál, miből következtethetjük, hogy az elkövetett gyermekcsíny, minden borzasztósága s költségbe kerülése mellett is, nem volt elegendő ok, a gyermekek eltávolítására a háztól, mely minden esetre bizonyos jövedelemforrást dugott volna be a család tűzhelye körül. Tehát tűrniök kellett a szükséges rosszat.

Lajos iskolába adaték; majd ott kordába fogják s megjavul, hogy még ember válhatik belőle, gondolák. Betti azonban, mint ki ezen már túl vala, honn maradt Zsuzsánna asszony oldala mellett, hol is aztán kötött, varrt, hímzett, általában oly meglepő ügyességgel dolgozék női kézimunkában, miszerint Zsuzsánna asszony, elég ravaszul, jónak találta a házhoz járó rokonok s látogatóknak, azokat, mint Ludmilla dolgozatait bemutatni. Ludmilla elég szerény vala ilyenkor fülig elpirosodni, a ráhalmozott dicséretek sokaságától. Később Zsuzsánna asszony, elég gonoszul, még fortélyosabb is lett. -117- A valóban mindenkit kielégíthető kézmű-czikkeket, apródonként el is adogatá jó pénzért a bámész és hiszékeny rokonoknak. S ez által egy új jövedelem forrást nyitott magának az élelmes háziasszonyság; s ha néha ezért álmatlan éjszakáiban (kövérsége miatt csak nagyon keveset tudott aludni), nyugtalanítani kezdé lelkiismerete, mindig azzal csillapítá le, miszerint az így szerzett pénzecskével, – kárba ment tojásai árát akarja csak megtéríteni. Mindenki úgy cselekszik, amint leghasznosabbnak véli, s mindenki úgy okoskodik, amint legüdvösebbnek találja.

A fogékony elméjű Lajos csakhamar első eminens lett az iskolában, – daczára, hogy minden isten-adta nap hozott egy-egy kék foltot magával haza, vagy az orrán, vagy a szemén. Nem mult el egy nap, hogy vagy őtet meg nem verték pajtásai, vagy ő meg nem vert valakit. Midőn az első iskolai közvizsgálatot kiállta, ilyenféle classificatiót nyomtak a kezébe: – ex studiis eminens, ex moribus classis secundae! Néha a classificatiónak ezen második részét, meglehetős kék betűkkel a hátára is följegyezte tanítója, hanem azért az mitsem javított rajta. Megtanult továbbra is minden tudományt, s megvert továbbra is minden embert, a ki őt meg nem tudta verni. Szülőiért minden nap fölforgatta egyszer a házat, s minden estve megigérte, hogy más nap meg fog szökni. Meg is szökött volna, ha rendesen nem egy szurtos szolgáló kiséretében kell vala iskolába s onnan vissza mennie. Egyébiránt hova is szökött volna!? Ki a világba?… -118- Az igaz, hogy a világ elég nagy és tágas; hanem ép az a baj, hogy nagyon is nagy, s ki csak úgy vaktában szökik belé, könnyen elvesz, eltéved benne. – Betti, bár szinte nem tudhatá okát e szomorú helyzetének, de mégis kevesebb zajjal és kifakadással tűrte és adá meg magát a sorsának. Ő is remélt, vágyott, óhajtott megszabadulhatni, de mindez csak csöndes sírása és sóhajtásaiban nyilvánult, nem miként öcscsénél, kire ha egyszer rá jött a bóna órája, megkapta őt a vágy (oh ez minden nap megtörtént) szülőit látni, azokhoz visszatérni, vagy rólok legalább bizonyost, valót, hallani, nekirontott az egész háznak, s tán egy szálig kikergeti a benne lakókat, ha azok történetesen megijednek tőle.

Igy teltek el hetek, hónapok, – így félév, midőn egy hideg téli estve, valaki zörgetett a halottjelentő ablakán.

– Ki van ott? kérdé a halottjelentő, nehezen s vontatva emelkedve föl egy kopott karosszékről, mely a szabóműhelyben a siskakályha mellett állott s azon melengeté fagyos lábait, melyek minden télen igen nagy kínokat okoztak neki. – Menjen valaki fölnyitni az ajtót.

– Igen, mert csak egyedül lehet önnel beszélnem. Nagyon fontos, életbevágó! – szólt kívül a hang. -119-

A halottjelentő, keserves mozdulatok és savanyú arcczal fölkelt, a kapukulcsot magához vevé s megindult. Midőn az ajtó fölnyilt, szinte visszaesék ijedtében a házigazda, egy oly iszonyú torzalakot pillantván meg maga előtt. Sűrű és homlokát benőtt szürke haja volt az idegennek, keményen előrefésülve, hogy szinte félarczát eltakará; nyakán, egészen ajkain fölül, sokszorosan volt burkolva durva hamúszin sál, mely száját is alig engedé láttatni; nehéz farkasbunda takará testét, melybe még a vastag sál mellett is mélyen behúzta magát, fényes asztrakán süvege pedig jobbhomlokára volt szinte mélyen nyomva.

Waldmann visszalépett vagy kettőt, hogy illendő távolba jöjjön e nem igen ajánlatos külsejű alakkal.

Az idegen szólalt meg először, oly hangon, mely inkább tettetett, mint természetes hangjának látszék:

– Az vagyok, Waldmann Sámuel; miben szolgálhatok? hebegé: – tán halottja van, – – igen? szomorodott fél? mindjárt gondoltam! a mult heti nedves ködös időjárás sok nyavalyát okozott! Kujon te! ne ugass! szörnyű jó állat! Vigyázzon uram, veszedelmesen tud harapni. Minden idegen ember gyanús előtte. – Ezeket hadará egymásra Sámuel, s tán a kutyát is csak biztosításul kiáltá, pedig nem is ugatott, már esztendő óta siketnéma volt szegény, korgyengeség és búskomorság miatt.

– Nem Waldmann úr, szólt türelmetlenül az -120- idegen; – semmi dolgom ön halottival. Én csak azt jöttem megtudni, megvannak-e még az ön kezeire bízott Goldbach-gyerekek?

– Igen uram, megvannak! Nyolcz hónap óta viselem gondjokat a korhelyeknek. Szörnyű sok bajjal járnak. Feleségem alig győz rájok eleget főzni. Különösen a kisebbik, Lajos, hatalmasan eszik, mi egyébiránt nem csuda, mert egész nap ugrál. Annyi mozgás megemészti a vasat is; annyi mozgással sohasem lehet jóllakni.

– Mit érdekli uraságodat e két gyermek? Ismeretlen, – – tán rokon? vagy, vagy…

– Rokon vagy nem rokon, én óhajtanám őket látni. Messze földről jöttem, messze földről, hogy megláthassam őket! Egyetlen egyszer jó Waldmann! – Az idegen szavában annyi lágyság volt, mely egyáltalában nem látszék öszhangozni vad burkolt külsejével.

– Igen, de már lefeküdtek. Feleségem pontos asszony! a nevelés köröl igen szigorú, – ő maga is a legpéldásabb nevelésben részesült; – – a gyerekeknek pont nyolcz órakor ágyban kell lenniök, s öt órakor ismét talpon. Egyébiránt, ha tetszenék tán bejönni; – – – mi is önnek neve uram? elfelejtém… ne vegye rossz néven! neveket tudni még a halottak országában is divatban van, – – innen vannak a síriratok. – Tehát?… -121-

Sámuel a lábához kapott, mely már szörnyen kezde fájni a keresztüljáró hideg miatt. – Átkozott fagydaganatom van! Most két esztendeje, hogy a városkapitány feleségét temettük, sokat kelle szaladgálnom, lábam megizzadt s a temetőben a hideg izzadság ráfagyott. Nem csuda! félóránál tovább tartott a bucsúztató. Nem is tudom, mire való az a sok beszéd a hidegben. Azóta orvost, bábát, kuruzslót, czigányasszonyt, mindent megpróbáltam, de senkisem tudott segíteni. Némelyek azt ajánlották, hogy borogassam meleg borral és pálinkával; hanem biz én megvallom, sajnáltam rá. Ezeket inkább csak belső orvosságnak szeretem használni… Mi is önnek neve uram?

– Engedjen meg, – szólt mindig türelmetlenebbül az idegen – nevem nem tartozik a dologra. Bemenni úgy sem fogok.

– Ők pedig csak nem kelhetnek ki az ágyból, hogy aztán a hidegben meghűtsék magokat. Nem lehet eléggé óvatosaknak lennünk uram, hogy újesztendőre patikakontót ne küldjenek nyakunkra. Az idén is, csak feleségemre 39 frt 40 krajczárt kelle a patikába fizetnem! Méregdrágák a patikárius urak; pedig azért elég halottunk van – mult héten is hármat temettettem el, s ha az így megy…

– Ugyan kérem, – vágott boszusan belé a farkasbundás férfi: – meg akar ön már ölni? Beszéljen a gyermekekről. Engem csak ők érdekelnek. Egészségesek-e? jó dolguk van-e?

– Annyira egészségesek uram, hogy alig lehet őket étellel győzni. Hanem igen lekötelezne uram, ha tán holnap tisztelne meg látogatásával.

– Nem lehet! nem lehet holnap! sóhajta a férfi. – Messziről jövök, s még az éjjel messze földre indulok! Ki tudja, mikor térhetek ismét vissza?! Szegény gyermekek! folytatá mindig lágyabb hangon. Tehát most sem láthatom őket! Hanem mindegy, – azért még nincs minden reményem elveszve. Azon leszek, hogy még egyszer fölkeressem őket! Addig is, uram, addig is fogadjon el tőlem egy csekély összeget, egy kis pénzt. Jó leend nekik játékra, ruhára, vagy a mire szükségök fog lenni.

A pénz hallására a halottjelentő szemei villámlottak a sötétben s ravaszul köhécselt, míg az idegen egy előre elkészített összeget vőn elő zsebéből, gondosan papirba takargatva, s átnyújtá neki.

– Hálámra számolhat! – folytatá a férfi, s visszaburkolá magát ismét bundájába. – Csak viselje jól gondjukat. Ismét meglátogatom s akkor majd ismét hozok pénzt, többet ennél, többet jó Waldmann! Szegény, boldogtalan gyerekek! – S most jó éjt! jó éjt!! –

Az idegen egyet fordult sarkán, s a sötétben eltünt Sámuel úr szemei elől.

A halottjelentő, mintha delejes simogatást kapott volna, úgy érzé magát, midőn az átadott pénz megcsörrent kezében. Ezüst, – gondolá, s kezdé -123- a papirtekercset kibontogatni. Ezüst, – hát pedig – arany volt! – Vert, körmöczi arany! Húszig kelle olvasnia, míg az utolsó darabhoz ért. Tehát húsz darab arany! minden írás, váltó vagy kötelezvény nélkül bízva reá! Ez sok! ez mesés! Egyenesen ment neje szobájába, – gyorsabban, mint fagyos lábaitól várni lehete. Háromszor hosszát szélét megmérte a szobának, míg végre fontos arcczal megállt a közepén s ezt mondá:

– Holnap új ruhát kap Ludmilla. – Lajos és Betti pedig holnaptól kezdve rendesen fognak reggelit kapni. Értettél, Zsuzsánna?

– Az utolsó nem áll Zsuzsánna, hanem az első igen. A körmöczi bánya legujabb termékei vannak kezemben. Holnap kávét fogsz főzni a Goldbach-gyerekeknek, – kávét, csokoládét, theát s mi jó és drága! – mondá, s aztán tenyerében tartva a fényes aranyokat, jelentékeny mosolygó arcczal s lábujjhegyen feleségéhez közeledék, elébe tartván mondá: – titkos pártfogó, Zsuzsánna, titkos pártfogó nyomta ezen aranyokat a markomba! S ez még semmi, semmi! ismét eljövend igérvén, hogy még majd több ilyen szép aranyat hoz, csakhogy a gyermekeknek jól gondját viseljük.

Ekkor elbeszélé rövid, de nem érdektelen kalandját az idegennel, s az elbeszélés után nem -124- győzték eléggé fejöket törni, ki- és miléte felett azon farkasbundában megjelent jóltevő angyalnak.

Más nap Ludmilla, szép öltözet-ruhával lepeték meg, Lajos és Betti pedig egész három napig egymás után, jó meleg czikóriakávét reggeliztek.

A két növendék sorsa tehát mitsem javult az idegen mesés megjelenésével, bár az, alig telik belé félév, s ugyanazon idő tájban, tehát késő estve, s magát most még ismerhetlenebbé burkolva – ismét megjelent; anélkül azonban, hogy a gyermekeket megnézte volna, a halottjelentőt megint megajándékozá, még pedíg ekkor már nem húsz, hanem negyven aranynyal. E titkos látogatás, pár év lefolyta alatt még nehányszor ismétlődött, s mindannyiszor kisebb-nagyobb ajándékokkal a gyermekek részére.

Unalmas lenne, hosszú részleteibe bocsátkoznom Lajos és Betti további életének, melyet még a Waldmann-családnál töltének. Egyformaságok, gyermekcsínyek, nevelői okoskodások s többfélék tennék ki a sorokat. – Röviden Lajos tizenöt, Betti pedig tizenhatéves korukat érték el. Ez utóbbinak, azon kor, melyben nem gyermek többé, embersorba számíttatik, kilép a világba, ifjúsága irigység és szépsége bámulat és hódolatok tárgya lesz. Kezd észlelni, s mint Betti, ki apa és anya nélkül, de a természettől gazdagon áldva meg szív-, és észtulajdonokkal – nevelkedik fel, kezd körülnézni a világban! fontol, okoskodik, átgondolja -125- helyzetét s ingadozik – meg határoz, miszerint inkább kész több nélkülözésnek kitenni magát, csakhogy szabadon, függetlenül maradhasson szeszélyeitől ennek a két ostoba embernek (a Waldmann-párt értem). Az eszme megtermett, gyökeret vert, kihajta és mindinkább elágazék a lány lelkében. Szabadulni, menekülni minden áron! Ezzel feküdt le, ezzel álmodott és ezzel ébredt fel. Csak még az útat nem tudá: – hogyan szabadulni? s hová menekülni?… Szülőiről mai napig sem tud semmit. Waldmannék, – vagy magok sem tudának rólok, – mi valószínűtlen, miután Goldbachné elzáratásának híre tatárjárásként futotta be a kisded várost, – vagy hogy elég óvatosak voltak tán a gyermek előtt ily borzasztó titkot fölfedezni, mely Betti tudvágyát épen nem elégíté ki. – Rokonai csak egyszer sem látogaták meg, mit ő szinte meg nem foghata, bár mi könnyen kitalálhatjuk, tudván, hogy azok mind csak a megcsalt és szerencsétlenné tett Goldbachról valának rokonai, kik a férj és neje közti viszony felbomlása után tökéletes ellenszenvet, elidegenülést éreztek a két gyermek iránt.

Tele, alaktalan eszmék, kivihetlen tervekkel vala épen elfoglalva Betti lelke, midőn egy délelőtt a levélhordó kopogtatott és szobába lépvén, a Goldbach-gyermekeknek szóló levelet nyújtá át Bettinek.

Majd elhalványult, majd minden vére fejébe szökött, ajkai nyitva maradtak, kezei reszkettek -126- és szemei könyekkel telének meg, midőn – anyja írására ismert.

– Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkívül, s a levelet majd kebléhez, szívéhez, majd égő ajkaihoz emelé, és csókjaival és könyeivel árasztá el. – Édes, édes anyám! tehát élsz, élsz még! Oh istenem, – alig bírok magammal! szívem, fejem, – úgy el vagyok kábulva! az öröm, az öröm, oh! édes anyám!

Aztán iparkodék erőt venni érzelmein; szíve dobogása lassanként lecsillapodott, szemeit megtörlé s az ablakmélyedésbe húzódva, olvasni kezdé a levelet, mely így hangzék:

«Kedves, szegény leányom, Betti!»

(Jól mondja! szegény leánya vagyok – sóhajta mindjárt az első sornál Betti.)

«Reszket kezemben a toll, s tán többet sírok, mint gondolkozom, midőn e sorokat írom hozzátok, szegény, sokat szenvedő gyermekim!… Öt év óta nem bírtok sem apával, sem anyával. Elszakasztott egymástól bennünket az ég. A haragvó isten választá el az anyát gyermekeitől!… De vigasztalódjatok! a természetben minden örökkévaló, – csak az isten haragja nem tart rendesen örökké!… Hamarabb megbocsát, mint hittük vala!… Imádkozzatok gyermekeim! A ti ajkaitokról hamarabb eljut isten elé a sóhaj, mint tőlem az imádság!… Ti nem értitek most, s nekem nem szabad még benneteket fölvilágosítanom. Miért törném meg általa szíveteket? Az epedés és bú -127- mindig elég korán érkeznek, habár meddig látszanak is késni?… Édes Bettim! őrizkedjél indulataidtól. Ezek legnagyobb ellenségeink. Hamar gyökeret vernek, hamar lombosodnak, hamar virágoznak, – s midőn már lomb és virág lehullának, csak akkor termi gyümölcseit, keserű gyümölcsök!!… Te már túl vagy az első gyermekkoron; gondolkozó fő és érző szívvel bírhatsz, – oh! viseld gondját öcsédnek, kinek kifejlettsége még távol sem állhat azon színvonalon, melyen a tiéd van… Minden bizalmam tebenned helyezém, – s ez engem úgy megnyugtat. Oh, őrizd meg, óvjad, vigasztald és nyugtasd meg őt!… Nincs már messze az idő, melyben viszontláthatlak benneteket! Kevés ideig lesztek még árvák! Isten, ki most súlyosan büntet, – megengedendi, hogy ismét szívemhez szorítsalak! Oh bár mielőbb történhessék! Betti! Lajos! édes gyermekeim! az isten áldása legyen veletek!

Pest, 183–. ápril. 5.

Szerető anyád

– Erzsébet.»

A leány kiejté kezeiből a levelet. Derült, fényes homloka egyszerre befelhőzött, és szemei megteltek könyekkel, mintha e könyek a homlokán borongó felhőnek aláhulló, nehéz cseppei voltak volna.

Mi történhetett anyámmal? – susogá eszmélkedve. Én nem értem e sorokat. Azt mondja, hogy nem lehet még fölvilágosítania, mert nem -128- akarja megtörni szívemet. Mi ez, mi ez, oh istenem!? És ím, – nevét sem írá ki egészen. Hibázik előtte a Goldbach. Miért nem írá – Goldbach Erzsébet? – Semmivel sem tudok többet mint eddig! valóban, még annyit sem. De mégis – igen! legalább azt tudom, hogy nem halt meg! s ez nekem elég egyszerre, – elég, hogy elűzze lelkemből azon borzasztó álmokat, melyek éjjel-nappal kínzának! Többé nem fogok koporsójáról álmodni, fehér szemfödőjével, viaszsárga arczával s kiapadt, könytelen szemeivel! Oh istenem, ő él! él! s e tudat lelkemet újjá szüli! – Az elhullott levelet ekkor fölemelé, s még egyszer megcsókolva, keblébe rejtette.

Azután kisiete a szabad légre. A ház végiben kisded kert vala, melyben virág és fák kezdének már ébredezni téli, hosszú alvásaikból. Egy padon foglalt helyet, s ott újra iparkodék helyzetéről gondolkozni. Terv terv után jött és enyészett el lelkében. Míg végre, hosszú késlelkedés után, egyszerre fölkelt, vonásai valamely rögtöni határozatot fejezének ki, s ajkairól e szavakat halljuk, melyek akaratlanul látszának hangosan ellebbenni: – Megvan!… oh ez jó, ez jó gondolat! utána megyek! fölkeresem őt Pesten!

E naptól fogva szokottnál is munkásabb lett Betti. Regtől estig varrt és hímezett, csakhogy ezután nem volt oly bohó, hogy mindenkitől keresett kézimunkáit Zsuzsánna asszony kezére hagyta volna továbbra is játszani. Eladogatta ő maga, s minden fillérét egy gondosan elzárt szekrénykébe -129- rejté; s e naptól egyszerre oly fösvény lőn, hogy még Lajostól is megtagadott minden csekélységet, mely takarékpénztárát vette volna igénybe.

Lajos is kinőtt ezalatt az alörsi iskolákból. Mint mondani szokás, – többet tudott már mint a tanítója. Csak még azt a kicsiséget nem tudta, hogy most már ennyi tudomány mellett, – katekizmus, világtörténet, görög-római antiquitások, szókötés, nyelvészet, mind a fejében lévén, – melyikből éljen meg? választhat magának a mi tetszik, akár a görög antiquitásokat, akár a keresztyény katekizmust, a melyik majd legkapósabb lesz az emberek előtt. Az antiquitások helyett jobban hasznát vette volna Lajos, ha arra tanítják vala meg, hogy: kétszer kettő = öt; kétszer kettő = három, s kétszer kettő csak akkor = négy, ha épen a szükség úgy hozza magával. Ezt nevezik a számvetésben aranyszámnak, a mennyiben tapasztalat szerint, kik e methódust követték, mindig leghamarább gazdagodtak meg!

Néhány héttel azon nap után, midőn Betti levelét olvastuk, egy kora tavaszi reggel, könnyű parasztkocsin két fiatal ember hagyá el Alörs városát. Az egyik mintegy tizenötéves gyerkőcz, egészséges, telt, piros arcczal, lágy s rövidre nyírt szőke hajjal, melyet kopott s tojásalakú sipka födött, minőt azon időben a felsőmagyarországi iskolák növendékei viseltek. Kék szemeit, melyek mint a most szakasztott nefelejts oly elevenek voltak, nyugtalanul hordozá szerteszéjjel az ismeretlen tájakon. Könnyű kopott kabát takará testét, mely épen nem látszik útra készültnek lenni; – nyakkendő hiányában kabátja gallérát húzá fel a szemközt fúvó csípős szél ellen. Mellette, kevéssel idősb lány ült, ki azonban szinte alig vala több gyermeknél, bár vonalai több gondot, bizonyos szorongatást, félelmet vagy lelki küzdelmeket árulának el, mik épen nem látszának öszhangzatban lenni korával. Örök nyugtalanságban vala, s gyakran tekintgete vissza, mintha üldözőktől -131- tartana. A hideg ellen azonban gondosabban meg volt óva, mint társa, ki egyébiránt nem igen látszék törődni hideggel és széllel, mely arczát veresre fútta ki. A lány nyakát értéktelen, de most megbecsülhetlen meleg sál takará, mely ajkait is megvédte; átlátszó finom bőrét sötétes pirral voná be a csípős szél. – Mandula metszetű szemei, melyek kékek valának, mint az ég azurja, árnyalva hosszú selyem pilláktól, piczinded ajaki, finom metszetű orra, általán szabályos arczélek, egyikére emlékeztet azon hódító görög mintáknak, melyeknek a mai korban, antik vagy classikai szépség a neve. Mint mondók, többször visszatekintgete, s ha történetesen kocsit vagy lovas embert vett észre, ki utánok vágtatott, ijedve löké meg fiatal utitársát, figyelmeztetve, hogy baj fenyegeti őket.

Az utitárs néha vissza sem pillanta, mintha nem tartaná érdemesnek félni. S valóban arcza nem is mutata semmi félelmet.

– Mit aggódol, Betti? Nem vagyunk-e már elég idősek, hogy szabad akaratunkat követhessük!? Gondolod, tovább is lett volna még kedvem rabja lenni e két medvének? (a Waldmann-párt értette.) Bah! Jóllaktam már a sok spináttal és czéklarépával! – – Mennyi pénzed is van Betti?

– Nem sok, Lajos; mindössze 31 frt és 27 krajczár váltóban. A kocsisnak kell belőle fizetnem 11 forintot. -132-

– Csak ne üldöznének! A pénz nem aggaszt; tudod, mily ügyes vagyok kézimunkákban.

– Én pedig majd beállok valahová magántanítónak. Tudom a keresztyény katekizmust, az antiquitásokat, írásom is szép, s így csak elélünk. Hanem anyánkat hol fogjuk föltalálni?

– Hm; biz az jó volna! felel a kocsis; – hanem ahhoz még két mértföldre van – – –

– Hm; az volna csak jó! ahhoz két mérföldre van fele útja Pestnek. Este lesz, mikorra beverődünk.

Pár óra negyed mulva utasaink beértek Hartyánba, mely szerény és kisded falucska, rozzant fogadóval, gyér és rendetlen házsorokkal s egy szerény kálvinista parochiával.

Utasaink a falu fogadójában szálltak meg s -133- minthogy már dél felé járt az idő, jónak látták egy kis meleg ételt venni magokhoz. Hogyis ne! – telik a húsz forintból! Nem nagyon ajánlatos külsejű étterembe léptek. Két ágy, egy bölcső, viaszos vászonnal bevont asztal, pár kontár festmény a falon, s jó fűtetlen kályha tevék az egész butorzatot. A kályha mellett, – mely mint mondók, hideg vala, mintha csak ma szállították volna Szibériából, – egy fiatal suhancz üldögélt, hosszú lábait a harmadik székre nyújtva, amelyiken pedig ült, kényelmesen hintázván magát. Sötét, olajszín bőre volt, hogy első pillanatra kreolnak lehetett volna tartani. Fényes göndör haja, mesterkéletlen csigákban hullott homlokára. Igen édes tekintete volt, és szemeivel mindig az égre, azaz, hogy a stukatúrra nézett. Nyakig gombolt sötétzöld kabátja (mely épen nem volt valami télies szabású) s nagy koczkás világos nadrágja volt, erős bőrsruflik által szorítva – hajdan fénymázos topánkáihoz, miknek egyike most meglehetősen el volt feselve, a feslést azonban gondosan eltakará a másik lábával.

Fiatal utasainknak azonnal szemökbe tünt a sajátságos alak, hanem nem sokat törődének vele; szépen helyet foglaltak az asztal mellett, s a sovány korcsmárosnétól, ki konyhakötőjével törölgeté az ujjnyi vastag port az asztal terítékéről, – ebédet kértek. Mindegy, a mi van, s ami legolcsóbb. Legolcsóbb pedig faluhelyen a leves és vajrénye.

Az étkek felhozatván, az idegen férfi elhagyá -134- a három széket miken ült, s kezde hosszú léptekkel föl- s lejárni a szobában, olykor egy-egy kép előtt megállapodván s mintegy magához beszélve, megjegyzéseket tőn.

– Per dio! e képnek eredetijét Velenczében láttam! (Józsefet ábrázolá, midőn Potifárné köntösét megragadá). Nem ér öt garast. Az eredetiért százötven aranyat igértem. – Nem találják önök e képet silánynak? – szólt, gyorsan ifjainkhoz fordulva. – Valóban dologházba kellene az ily kontárokat küldeni. – Apropos! majd el is feledém! Jó étvágyat!

Betti és Lajos illendően megköszönék. Ezzel be lőn kötve a társalgásba. Az idegennek tehát csak folytatnia kelle.

– Hm, vajrénye? vajrénye? – szólt, előretolva fejét. – Úgy látszik, csak közönséges tyúktojásból van készítve, Párisban túzoktojásból készítik. Nápolyban pláne strucztojást rántanak be. Az igaz, hogy aztán az embert is berántják vele! a strucztojás párjáért aranyat fizettem. Szabad megkóstolnom? – csak hasonlítás kedvéért.

– Kölcsönözze pillanatra villáját nagysád! (Szegény Bettit nagyságolta!) Oh sohase vonakodjék! kettős élvet nyujtand azon villával ehetnem, mely nagysádnak rubinajkaival jött érintkezésbe.

Betti elpirult. Ez nála az első bók, mit életében kapott, – az is ügyetlen volt. Az idegen folytatá.

– Valóban delikát! Hazánk igen szerencsés ország! tyúktojásai vetekednek a párisi túzoktojásokkal! s íme, mi mágnások mégsem tudjuk eléggé méltányolni hazai termékeinket! – monda, s egy gurmand ügyességével látott a vajrényéhez.

– Önök messziről jönnek, ha szabad kérdeznem? – kezdé újra a mágnás, nagy falatot véve villájára, mely, miként megjegyzé, utolsó falat, s menyre földre mentegetődzék, miszerint hiába is erőltetik (senkisem erőltette); de ő egy falatot sem képes már lenyomni; torkig van, fülig van. – Önök tehát messziről jönnek? Oh én is messzeföldről jövök! túl a tengerekről, s most Pestig meg sem állok. S önök?

– Derék! ámbár én ellensége vagyok a kocsin utazásnak, minthogy májbajban szenvedek, D’Auverin marquis barátom is májbetegségben halt meg. Különös betegség! tele káprázatokkal és képzelődésekkel. D’Auverin marquis barátom is minő különös, – mindig azt hitte, hogy neki szarvai vannak. Az igaz, hogy ragyogó szép felesége volt. Orra, szakasztott mása volt nagysádénak! És szemei, – – ah nem; nagysádnak szemeiben sokkal több, – – hogy is mondjam, – – sokkal több olyas valami van, mit a poéták költészetnek -136- neveznek! Barátja ön a költészetnek? – – Hé kocsmáros! hozzon egy pár szelet rostélyost!… Önök vajrényejéből ettem, szerencsémnek tartanám, ha elfogadnák meghívásomat, legyenek vendégeim, majd én meczénás maradok! Ki nem állhatom vendéglőben az úgynevezett angol modort. Tudják önök, mit tesz angolosan vendégeskedni? Sem több, sem kevesebb, mint mindenkinek a saját erszényére enni. Bah! ezt minden vadállat tudja. A francziák e tekintetben előzékenyebbek. Szeretem, ha a kocsmaköltségeket csak egy ember fizeti. Mon dieu, – mindegy akárki! mindnyájunknak csak van egy kis pénzünk. Megengedik, hogy helyet foglaljak önöknél?

– E tekintetben franczia vagyok. A franczia sohasem ül társasághoz, míg engedelmet nem kér vagy nem nyer reá. Az angol goromba. Odaül bármelyik asztalhoz, s még a kalapját sem veszi le. Torkig vagyok az angolokkal. Voltak önök már Londonban?

– Valóban ön szép geographiai ismeretekkel látszik bírni. Az egyetemben végzé iskoláit?

– Oh dehogy! még csak a gymnasiumot végeztem; nem vagyok több tizenötévesnél.

– Lelkemre! idősbnek hittem, annyira kifejlődött ön. S mit gondol, mennyi vagyok én? -137-

– Bah! huszonhárom! huszonhárom! fiatal barátom! Jövő nyáron töltöm be huszonnegyedik évemet, s akkor oh!.;

– S akkor? – kérdé Lajos, ki csakhamar barátságot látszék kötni e sokat fecsegő, s így nagyon mulattató egyénnel, s ki úgy nyelte füleivel a sok handabandát, mint gyermekek szokták hallgatni az obsitos kalandait. – S akkor?

– Oh akkor még gazdagabb ember lesz belőlem! A b…i uradalom, a g…i puszta, az y…i erdő, x…i határtól egész az ó…i határig, be egészen a v…i országút mellett az m…i nádasokig, átcsapva az f…i kanálisokon B… megyében kinyúlva egész N… városáig mind az enyém lesz örökség útján. Oh akkor még gazdagabb ember leszek mint jelenleg! Ámbár 40,000–50,000 pengőért bizony most sem megyek a szomszédba.

Lajos és Bettinek volt e rettenetes szavakon mit bámulniok, s akaratlanul eszökbe jutott szerény húsz váltó forintjok. Nagy isten! de boldog lehet ez a gazdag ember! gondolák magokban, és mint gazdag ember iránt, ki tán egykor még őket is segíthetendi, – nagyobb rokonszenvet kezdének érezni! – Oly ellenállhatlan vonzerő van még légkörükben is a gazdag embereknek!

– Apropos! kezdé ismét az idegen; előbb már bátorkodám kérdezni, kocsin vannak önök?

– Saját lovaik, reménylem! Angol vagy arab ősöktől származtak? Szürkék? pejek? Én épen harmadnapja lövettem egy szürkémet agyon lovászom által. Egy két öles árok átugrásánál, a tulsó parton lába megbicsaklott s kitört. Minek hagytam volna kínlódni?! gondolám: – szegény állat, szegény pára! Norma volt a neve, háromszáz aranyomat vitte csak magával a másvilágra.

Istenem, háromszáz arany! a gyermekek nem a lovat sajnálták, hanem a háromszáz aranyat.

– Bah! Találnak önök abban valami különöst? Én semmit. Nincs természetesebb, mint gyalog utazni – mondá, s lábait felrakta egy közeli szék hátára, honnan azonban az egyiket csakhamar visszakapta, megpillantván azon az átkozott feslést, mely rettenetesen konfundálta őt. – Mi gentlemanek, szeszélyből utazunk gyalog. Fogatunkat, lovászainkat előre küldjük, s magunk pár mértföldet utánok.

Lajos és Bettinek nem tetszék ezen úrias modor. Ahhoz nem szükséges gentlemannak lenni, hogy valaki egyik ország széléről a másikig gyalogoljon. (E tétel mellett a legátusok- és supplikánsok is, ha tetszik, írásban nyilatkoznak.)

– Látják önök, – folytatá a szék hátán hintázva magát, a természet oly szép, kivált most így tavasz kezdetén (úgy esett a jeges eső, mintha -139- parancsolták volna). Midőn minden fűszál, minden virág újra tetszik éledni; erdők lombosodnak, madarak hangicsálnak, ökrök legelésznek, borjuk ugrándoznak, – oh hallatlan költészete van ilyenkor a természetnek s vonzó bűbája a gyaloglásnak! minden fűszálat megtekinthet, s lehajolhat utána az ember, nem úgy mint midőn robogó fogatok ragadnak tovább bennünket. Én nagy barátja vagyok a füvészetnek. És nagysád?

– S ez a legszebb testvéri szeretet önben, – mondá meghajtva magát a férfi, mely nagyon rosszul állt neki, miután hátával hintázott, lábai pedig a szomszéd székeken voltak árendában.

– S nem fárad el, ha sokat gyalogol? – kérdé Lajos, a föntebbi elkoptatott bókot meg sem hallva.

– Igaz; az eső rútul megered. Hanem hiszen segítsünk a bajon, – mondá gondolkozva s kitekintve az ablakon. Jó karban vannak önök lovai?

– Oh bravó! szenvedélyes bolondja vagyok a paraszt lovaknak. Nemde, erdélyi fajták? lám, mindjárt gondoltam. Változatosság kedvéért velök fogok most az első állomásig utazni. Holla, felcsapok -140- önökkel utitársnak! Áll? elfogadják? A kocsibért, – minden esetre kikötöm, hogy én fizetem. Per dio, ez dicső utazás lesz! Hiszen már is oly szépen megszoktuk egymást. Az első állomásnál az én hintómmal cserélendjük fel a paraszt kocsit.

Betti és Lajos nemhogy ellenezték volna, de sőt nagyon is kaptak a kedvező alkalmon, mely őket a kocsibér fizetésének terhe alól fölmenteni kinálkozék. – Az egyesség tehát csakhamar megköttetett: a három szelet rostélyos pedig fölhozatott. Étvágyingerlő illata egyszerre eltölté az egész szobát; kivált az a forró zsirtól sustorgó, pirított vereshagyma, valóban annyi csábítóval bírt, hogy Grassalkovich herczeget tizenkettedik tál étele után is kísértetbe hozta volna.

Utasaink derekasan hozzáláttak; különösen az ismeretlen gazdag ember, mesésen tudott enni. Nem mulasztá el minden levágott falatra egy-egy megjegyzést tenni. Beszélt a franczia konyha kotyvalékai ellen, sőt Nagy-Britannia párisi követe asztalára is, – hova háromszor volt hivatalos, kimondá az anathémát; maga a követ úr igen solid, humánus ember, hanem a szakácsai egytül-egyig ostoba kontárok. Beszélt a német, olasz, franczia főurak asztalai ellen, égre-földre esküdvén, hogy ő most egy falat vereshagymás rostélyost mindazoknak elébe tesz! Nem lehete fölötte kételkedni, mert állítását a legmohóbb evéssel iparkodék igazolni. -141-

Betti és öcscse azonnal felugráltak, a fiatal dandy pedig mint Maeczenás, tárczája után nyult, hogy fizessen, – keresés közben értésére adván a kocsisnak, miszerint most már ő is társ leend az utazásban, s a vitelbér terheit egyedül fogja viselni.

– S most indulhatunk, – mondá az idegen, mi közben egy egérlyukas szürke karbonári köpenyeget vetett nyakába. – Látják önök a sok lyukat e köpenyen? kérdé, köpenyét jobbra-balra hajtogatva testén.

– Tehát tudják meg önök, – mondá az idegen, – hogy ezek itt mind lövések maradványai.

– Valóban – folytatá, s kezdé a lyukak történetét egyenként magyarázni. – Ezen lyuk itt, Nro 1. londoni emlék. A historiai nevezetességű lord Weywerwaywar lőtte át egy ostoba párbajban. Ez itt, Nro 2. sz.-pétervári emlék; Szebakoff tábornokkal volt némi összeütközésem, melynek párbaj lőn a következménye s ezen lyukat, melyet évek óta hordozok, a világ száz aranyáért be nem foltoztatnám. Ez itt, Nro 3., midőn Amerikát beutaztam, az őserdőben egy részeg benszülött orozva szúrta át. Nro 4. – lengyelországi emlék, Valenszky herczeggeli párbajomból; -142- a szamár nagyon féltékeny volt feleségére s némi gyanúba keveredém. Nro 5. ismét tőrszúrás, Nápolyban a híres Caracciello bandita orozva támadott meg; mint később megtudám, egy nobilinak álltam útjában, ki a szép Fioretto Bollonival járt jegyben, de a signorina inkább hozzám, mint feléje látszék hajlani. Nem csoda. Mi magyarok a külföldön nem csekély hódításokat szoktunk tenni a hölgyek körül. Itt következik Nro 6. Ez nagyon nevezetes lyuk. Madridban egy bikaviadal alkalmával kaptam, hol egy vérig ingerelt nemes bika szúra keresztül. A viadalon jelen volt, don Alfonso de Cabbanos, a külügyminiszter is, és megveregette vállamat hősiességemért, szerencsétlenségemre éppen akkor szerelmes valék egy gyönyörű andalusiai hölgybe, – különben a külügyminiszter nyakamba kötötte volna egyetlen leányát, s ezóta tán spanyol grand volnék, mit egyébiránt épen nem fájlalok, mert azon esetben aligha lehetett volna most nagysádhoz szerencsém! – mondá az idegen, miközben mélyen meghajtá magát Betti előtt s aztán folytatá. – S most, vallják meg önök, nem historiai nevezetességű köpeny ez? Megfizethetetlen! Még elhordom pár évig s aztán a magyar muzeumnak ajándékozom, – mert én mindenben szeretek áldozni hazámnak. – – Apropos! de már el is késünk. Tehát fizetek. Mivel tartozom? Mindent én fizetek.

A sovány korcsmárosné krétát vőn elő, és szép fehér betűkkel odairta a fekete viaszos vászonra: – 3 frt 21 kr. v. -143-

– Három forint huszonegy krajczár váltó. Tegnap az egyik lovászom egyedül megivott ennyi árú bort, – mondá s tovább keresgélé tárczáját, s rövid szünet mulva, öklével homlokára csapott: – ezer villám! quel malheur! a tárczámat böröndömben feledém!… No lám!… De hiszen nem tesz semmit. Ugyis együtt utazunk. – Fiatal barátom szíves leend tárczáját e legközelebbi állomásig megnyitni, s ott, mihelyt böröndömhöz jutok, azonnal visszaszolgáltatom. Tehát 3 frt 21 kr.! bagatell! Lesz ön oly szíves?

A pénztár Bettinél lévén, minden gondolkozás nélkül keblébe nyúlt, s egy gyöngyökkel himzett erszénykét vőn elő, s abból pénzt.

– Ah! tehát nagysádnál áll a pénztár? Valóban igen eszélyes! hölgyek mindig jobb gondját viselik a pénznek, mint mi férfiak. Tehát 3 frt 21 kr.! S most indulhatunk.

Pár percz mulva elhelyezkedének a kocsiban, mely tovarobogott velök, s a Vácz és Hartyán közt elterülő, valóban tündérszépségű völgyet, csakhamar hátuk mögött hagyták.

– Hová fognak önök szállni Pesten? – kérdé szünet mulva a gazdag ember. Pestnek nincsenek kényelmes szállodái. New-Yorkban az utolsó csapszék is elegánsabb. Van önöknek ott saját házok?

– Oh ez új szerencse rám nézve. Nem fogják önök megvetni az én lakásomat?

Betti és Lajos orczái örömtől sugároztak, s -144- alig bírták eléggé megköszönni a váratlan ajánlatot.

Ezalatt elérték a legközelebbi állomást s az idegen elkezde hangosan káromkodni, hogy nem találja ott lovait és embereit. Hanem nem tesz semmit. Bizonyosan előre siettek. Csak utána kell hajtatni.

– Pest nagy város. Ámbár Milanóhoz képest csak falu, – de mégis nehéz valakit feltalálnunk benne, kinek nem tudjuk hollétét. – Tehát semmi adresse?… Bah; egész regény! Ismerik önök Paul de Kockot?

– Bulwert?… Intim barátom. Nagyon iszsza a groggot. Figyelmeztetém őt, hogy a pálinka megárt neki, – – de nem hajt a jó tanácsra. – Avagy ismerik önök Flygare Carlént? Szende nő. Taval egy tuczat harisnyát készített nekem – meglepetésül. Szentimentális kissé, – hanem jó asztalt tart. Regényei unalmasak. – Általában én nem igen szeretem a regényeket olvasni – – inkább magam játszom el, semhogy olvassam! – – S nem ismerik Sand Georgeot? A regényirodalom fiatal arszlánnőjét? (Azon időben még valóban fiatal vala).

– Bah! Sand George nekem egyetlen barátnőm! Rettenetesen iszsza a cliquaut! De regényei valóban philosophicó-metaphisicó-classicó theologicó-arithmethicó-geológico- és logicó-művek. Csodálom, hogy önök nem ismerik!

– Különös! csak azért, minthogy önök utazása épen oly regényes, mintha csak az elősorolt regényírók tolla alól került volna ki.

– Azért, mert édes anyjokat mennek látogatni, és csak azt sem tudják, hol lakik.

Lajos és Betti egymásra tekintének és hallgattak a gyöngédtelen kérdésre.

– Nem tudom, – felelt szünet után a lány. Mi nem tudhatjuk, s egyet sóhajta.

– Valóban mindig regényesebb! – Kedves czimborám Sue, megadna 60,000 frankot, ha most önökkel találkozhatott volna. E találkozás, kész regény lenne neki! Sue nagyon iszsza a bordeauxit. – Valóban önök regényhősök.

– S nem szíveskednék ön tanácsával bennünket segíteni? – szólt Betti, kérő tekintettel az ifjúhoz.

– Én ugyan ismerős vagyok Pesten, felelt amaz, de csak bizonyos körökben, – s e bizonyos körök alatt értem a mágnási köröket. Kérdés azonban, ha vajon nagysád édes anyja ott található-e? Gondolják ezt önök?

– Bah! – mondá az idegen: – valóban önöknek nagy feladatot kell megoldniok. Azonban nyugodjanak meg, én nem vonandom meg önöktől segéd kezemet. – Szabad önök becses nevével megismerkednem? – Ne vegyék sértésnek e kérdést! csak önök érdekében tevém azt. E tekintetben én igazi angol vagyok, a ki soha sem kérdezősködik név után. Barátja, jóakarója bír valakinek lenni az angol, a nélkül hogy azon valakinek -147- csak nevét is tudná. A francziánál az első, hogy mindjárt nevét megtudja, de tovább nem kérdezősködik, míg a német tovább űzi; a német ugyanis meg szokta kérdeni, kivel ismeretséget köt, hogy vajon – miből él! mivel foglalatoskodik? serfőző-e avagy cserzővarga? iparűző-e avagy árendás? – – fi donc! ez nagyon valami burgeres! Ki nem állhatom a burgereket. – – Tehát, nevét nagysád?

A mint e nevet meghallá az idegen, egyszerre elsápadt, s oly zavarba jött, hogy tán saját nevét is elfelejté.

– Goldbach! – – Goldbach! – – mondá szünet mulva, miután mutató ujjával homlokát dörzsölé. – E név, – – e név – –

– Valóban, – – azaz, hogy – – igen; – tán csalódhatom is. Bizonyosan csalódám!…

E szavak után elhallgatott, s mintha nyelvét vágták volna ki, egész úton nem szólt többet egy szót sem.

Szerencsére Pest tornyai látszottak már a távolban. Egy óra mulva a külvárosok kövezetén döczögött a rozzant parasztkocsi.

– Melyik fogadóban fogunk meghálni? kérdé visszafordulva üléséből a kocsis.

– Csak hajtson tovább! – felelt az idegen; – s kérdezősködjék a Sóutcza után. Tudja, hol a Sóutcza? -148-

– Jobban tudom itt a járást, mint a falunkban. Sok gabonát szállítottam én már ide! Ott van a Sóutcza a merre a kálvinista templom.

A Só-utczába értek, hol egy eléggé csinos földszinti ház előtt álltak meg. Az idegen leszállt, s minthogy már időn túl lévén, a kapu zárva volt – becsöngetett. Pár percz mulva, lobogó faggyúgyertya világával egy középkorú, elhízott nő nyitá föl a kaput. Öltözete sokkal jobb módra mutata, semhogy cselédnek vagy kapusnénak lehetett volna tartani.

– Nos, ki az? – kérdé, tenyerét a széltől lobogó gyertya elébe tartva.

– Na csak csöndesen Fáni néne, csöndesen; el kell őket látni jó vacsorával és meleg ágygyal, mert hosszú útról jönnek!

E szavak után az idegen odahajolt a nőhöz s valamit súgott a fülébe, melyre az megcsóválá fejét, Lajost és Bettit pedig tetőtől talpig megméregette s aztán monda:

– Csak tessék leszállni kisasszony; mindjárt elkészítek minden szükségeset. Tessék besétálni! – szólt, s odavilágított elébök.

Keskeny, s világítatlan folyosó vezetett a szobákba, melyek több fény- mint csín és jó ízléssel -149- valának bútorozva. Az első szobában, mely a folyosóról nyilt, felnyitott zongora volt, minden hangjegyek nélkül azonban, mintha csak naturalisták számára rendeltetett volna. Körüle selyem támlásszékek, bevonvák fehér gyolcslepedőkkel; az azurkék falakon nagy aranyrámás tükör, s három olajfestmény. Az egyik Holofernest ábrázolá, midőn Judit, a legérdekesb pongyolában, karddal a kezében, a szoborfehér karjáról ingujját felgyűrve, az ellenséges fővezér fejét készül levágni. Mellette még két kép; az egyik gyönyörű asszonyt ábrázolt, reggeli pongyolában lábait, miket parányi aranyhimzetű selyem papucsok foglalnak magokba, – elpalástolhatlan kaczérsággal vetve egymásra, – szemeit ellenállhatlan varázszsal szegezi egy előtte álló deli ifjúra, ki tekintetét nem meri a földről felemelni, s kezeivel kalapján babrál, olyan félve, ártatlanul, olyan szemérmesen!… A kép alá ez van írva; «ha az ifjú tudná!» A másik kép egy agg férfit ábrázol, – tán ugyanazon ifjút megaggva, kit a másik képen láttunk, – remegő kezeit egy előtte álló leányka felé nyújtva ki; a deli lányka ott áll, földre sütött szemekkel, kezecskéivel köténye bojtján babrál, olyan félve, ártatlanul, olyan szemérmesen!… A kép alá ez van írva: «ha az öreg bírná!» A következő szobák hasonlólag valának ellátva. A háziasszonyság végig hordozá vendégeit a szobákon, míg egy kisded, jól fütött szobába nyitott, melyben egy tiszta fehér menyezetes ágyra mutatott mondván: – itt fog a kisasszony hálni. -150-

– Róla is lesz gondoskodva, – lőn a válasz, s azzal egy másik szobába nyitott, mely az előbbinél kevesebb kényelemmel vala bútorozva; – Ez itt az úrfi szobája. S most, tegyék magokat kényelembe, míg a vacsorát elkészíttetem; majd vacsora után, ha még el nem álmosodtak, kissé elcseveghetünk.

A háziasszonyság és az idegen férfi, magokra hagyák a vendégeket, a zongoraszobába vonulván.

– Önre nagy panasz van, – kezdé a háziasszony, mi közben a függönyöket leereszté s a zongorát bezárta. – Nagy panasz úrfi!

– Már megint? szólt nyugtalan arczczal a férfi, szemeit le nem véve a nőről. – Tán nagybátyám?…

– Szép hírek járnak önről. Egy pozsonyi posztókereskedőtől huszonnégy vég mancsesztert vásárolt ön hitelre, nagybátyja nevére.

– Igaz, a posztókereskedőnek nem lévén készpénze, mancseszterrel szolgált, mit én azonnal eladtam a zsidónak.

– A szappanos, kinél hitelem volt, de neki készpénze nem, gyertyakészlettel segíte rajtam. Egy ügyes zsidó azonnal készpénzzé tette a gyertyákat. -151-

– Bah! egy párt hazudom neki, melyen kaczagni fog, s aztán – – No de hisz tudja Fáni néne, a nagybátyáknak is csak van szívök.

Ezek után a beszéd tárgya csakhamar Lajos és Bettire ment át, melynek eredményét azonban csak – alább fogjuk megtudhatni. Addig is hagyjuk a fáradt utasokat háborítlanul vacsorálni s az első éjszakát nyugodtan eltölteni az új fedél alatt!

Az elbeszéltek után más nap, egy érdemes és tisztes öreg úrnál teszünk látogatást Pesten.

Lakása kissé távolacska esik, csaknem a városon kívül. Ha még egy utczával tovább megyünk, túl vagyunk Pesten. A Három-szívutcza és a Vadászsor között, csaknem magánosan áll egy csinos földszinti ház; sárga falait elborítja a zöld folyondár, mely a délre nyíló ablakokat kellemes hűsben tartja. A ház végiben hosszú s téres konyhakert nyúlik el, kidőlt-bedőlt fakerítéssel. Az inkább bozótos mint virágos kert, semmi élvvel nem kínálkozik a szemnek; egy vén, süket kertész s három bozontos szőrű s vesztegethetlen jellemű komondor lakja. A kert egyszersmind udvarul is szolgál, minthogy abból közvetlen a folyosóra s onnan a konyhába lép az ember. Lomha cselédek versenyt nyújtóznak a folyosó bőrkanapéján, és süttetik magokat az áldott tavaszi nappal, mint kiknek nincs egyéb dolguk mint enni, inni és aludni; a három legjobb -153- dolog a világon, melynek minden ember iparkodik megfelelni. Az egész ház alig foglal magába öt-hat szobát, a cselédekéin kívül. A folyosó faoszlopokon nyugszik, s ez oszlopok igen sajátságos látványt nyújtanak a szemnek. Az egyik oszlopon, kiterjesztett szárnyakkal, óriási nagyságú fülesbagoly van kiszegezve, hogy az első pillanatra szinte visszaijed tőle az ember; mellette, hasonló mineműségben kifeszített bőregerek, a többi oszlopokon pedig kitömött madarak függnek szárnyaiknál fogva, mintha röpülés közben akadtak volna lépvesszőkre. A kert déli része újabb, meglepő látványt nyújt; mintegy két négyszög ölnyi területen apró fejfák és sírhalmok emelkednek. Tájékozásul egy pár fejfáról leolvashatjuk a síriratot: – «Itt nyugszik kedves Pamina kutyám! kimult hascsikarásban! – Itt nyugszik felejthetetlen papagályom; halálát megmérgezés okozta; egy rosszlelkű szakácsnőm irántami boszúból etette meg keserű mandulával!» s több efféle epitaphiumok, siralmas síriratok ékesítik e sajátságos kis temetőt, el sem számlálván a még számos fejfákat, minők: – «Itt nyugszik czirmos macskám; itt nyugszik pintyőkém, emitt stigliczem» és a többi. – – Mindezeknél azonban, a ház belseje sem maradt hátrább. Mindjárt az első szobában egy tarajos, sarkantyús tarka kakas játszik egy bajuszos kandúrral; a kandúr bajusza körül pedig egy fürge szürke egérke futos föl s alá, minden aggodalom nélkül az egyik – s minden gyilkos szándék nélkül a másik részéről. Bámulatos, egyetlen alliánsz, melyet a világtörténet -154- fölmutathat. A többi szobák egész menageria. Agár, mezeinyúl, majom, papagály, vércse s több efféle állatok, a legnagyobb barátság és egyetértésben vannak. A legutolsó szoba nagy könyvtár. Irományok, nehéz bőrkötésű könyvek nagy halmaza közt találunk itt egy sovány férfit, ősz hajakkal, kiálló pofacsontokkal és igen ránczos homlokkal. Az asztalon egy üvegharang van előtte, s az üvegharang alatt egy borzasztó állatra szegezi szemeit, rendkívüli figyelemmel kisérve azon állatnak minden mozdulatát. Egyik kezében vékony, faragott vesszőcske, melylyel időnként a harang oldalára üt. A mint az ütéstől a harang megkondul, az alatta lévő állat elkezd jobbra balra ugrálni, s mint egy zsinóron rángatott fabáb tánczolni. S most kérdik önök, mi lehet ezen állat; – semmi egyéb mint egy kedélyes – bolha, melyet az öreg úr, – emberi erőt szinte túlhaladó – türelemmel szelidített és oktatott be mindenféle balletugrásokra. – Azután levevé róla az üvegharangot s a parányi állatművésznek szabad tetszésére hagyá a továbbmenést; a kis állat azonban koránsem iparkodék szökéssel menekülni, hanem egy merész ugrást tőn, s ott termett gazdája és mesterének nyakkendőjén, onnan ismét tovább, míg végre az öreg úr kabátjának valamely redőjében elrejtőzve, szépen meghúzá magát, – hanem nem is jött előbb soha elő, míg a mester ismét meg nem kongatá vesszőcskéjével az üveg harangot. – Mindezeket, megvallom, magam sem hinném el, ha a művészet ez ágának egykor B-ben magam is szemtanúja nem voltam volna. -155-

E csodálatos műtét után az öreg úr elhagyá székét, kabátját, mely dohányszín vala és igen kopott, begombolá nyakig, s elkezde mély gondolatok közt föl s le sétálni a szobában, míg végre egy – az ajtó és ablak közt hosszan elnyúló pókháló-szövet előtt megállapodék. Elővőn ekkor kabátja zsebéből egy – ezüst billentyűkkel ellátott pikulácskát, s azon elkezde mindenféle bús nótát játszani. A hangokra, meglebbent a könnyű pókháló, s rejtett odújából elősétált egy vén mogorva keresztespók, mely ott a finom szálakon elkezde hintálózni, s tőn különféle mozdulatokat, majd lassúbb, majd gyorsabb irányban, a mint a pikula, elevenebb vagy búsabb hangokat adott magából. Az öreg úr pedig mindezt nagy gyönyörrel és megelégedéssel szemlélé, s kisded hangszerét ismét visszatéve kabátzsebébe, magába mormogá: – Valóban, az okos észszel fölruházott emberek semmivel sem különbek az állatoknál! a madarak, az elébök tett kendermagért csak épen úgy elénekelgetnek, mint a legünnepeltebb primadonnák a havidíjért; a majmomat ha megkoplaltatom, olyan bohóságokra taníthatom be, hogy bármely színpad komikusán túltesz, a medvét egy font húsért megtánczoltathatja az olasz, a papagály megtanul az édes manduláért beszélni, a kutya az elvetett csontért hizelegni, s a krokodil, ragadománya fölött sírni, – s mindezt pedig teszik, hogy a gyomor kérlelhetlen követelésének megfelelhessenek! – Az öreg úr még tovább akará folytatni okoskodását, de az ajtón egy kopogás által megzavartatott. -156-

– Bújj be! ki vagy? – dörmögé s boszúsan az ajtó felé tekinte. – No, – – nem hallod; mondtam már, hogy bújj be.

– Az ördög hozta ezt is a nyakamra! – volt első szava az öregnek. – Nem tudtad valahol kitörni a nyakadat?

A belépő legkevésbbé sem ütközött meg e nyájas fogadtatáson. Bizonyosan hozzá volt már szokva. Kalapját megemelé, melyre fényes fekete haja csigákban omlott alá szinte válláig; bokáit egy párisi lion ügyességével üté össze, s aztán még egyszer meghajtva magát, könnyű mosolylyal ajkán, – a szoba közepén termett.

– No te gaukler! te széltoló! te bajazzo! te, boszorkányok harminczadjára való! hát még sem ugrottál kútba? föl sem akasztottad magadat? éhen sem haltál? pedig tudom, volt volna benne módod, a mennyit koplaltál!

E pillanatban fel kell világosítanom olvasóimat, miszerint e gaukler, e széltoló, e boszorkányok harminczadjára szánt úri ember, senki egyéb, mint – a mi kalandorunk, kivel tegnap útközben találkozánk, ki oly élénken tudá előadni a gyalog utazás kellemes oldalait, s ki historiai nevezetességű köpönyegének oly szép ékesszólással adá elő memoirejait, s végre, kit ezennel nevével is megismerhetünk, nevezvén őt Zsedőfi Bélának. E név nem ismeretlen olvasóink előtt; emlékeztetvén vissza Zsedőfi Andrásra, első szerencsétlen férjére a szintén szerencsétlen Goldbachnénak, – ki e boldogtalan -157- házassága miatti bújában, a legengesztelhetlenebb nőgyűlölő lévén, most beszélni tanítja a papagályt, – tánczolni az uszkárkutyáját, szelidíti az egeret, – tánczoltatja a keresztes pókot és csinál több efféle ostobaságot, csupa – nőgyűlöletből.

– Ah, kedves édes bátyám uram, – kezdé a gaukler: – csakugyan igazsága van Hugó Viktor barátomnak, midőn azt mondja: – «A viszonlátás az emberiség legnagyobb boldogsága!» (ezt ugyan sohasem mondta Hugó Viktor.) – Heine pedig azt mondja: – viszonlátás nélkül nem érne az élet egy fakovát! Üdvözlöm édes bátyám, üdvözlöm önt!

– Vesztél volna ott ahonnan jöttél! – dörmögé az öreg. – Tudom, hogy megint pénz kell. Hanem hiszen attól nem mégysz a falnak!

– Te, – ha még egyszer nekem valamely kül- vagy belügyministerről mersz szólni, fejedhez röpítem ezt az üvegharangot!

Báró de Manx, vagyis Béla elhallgatott; könnyű Elszlerlábas nádpálczájával, – mely azon időben divatozott, – lábszárait veregeté, és szemeit végig hordozá a terem falain, melyek tele valának könyvekkel és képekkel. -158-

– Hallottam gyönyörű híredet, mondá szünet után az öreg úr. – Itt van nálam egy egész jegyzőkönyv, mely tetteidet foglalja magába. – – – Ülj le. – Majd elolvasok előtted egy pár érdekes adatot. (De Manx leült.) Fél éve hogy Pestről elutaztál, folytatá szünet mulva a vén különcz, mialatt egy tárczanagyságú könyvet vőn elő szekrényéből, melynek fiókját csak félig nyitá föl, s rögtön visszatolá, – bizonyosan pénz volt benne, s nem akarta, hogy Béla úrfi megpillantsa, s még szemevilágát veszítse el. – Fél év alatti csavargásod közben 17,000 váltó tiszta adósságot csináltál az én nyakamra…

– Gondolja meg édes bátyám, hogy midőn Londonban az amerikai követnél vacsoráltam…

– Ej, lárifári! Nem vagyok ostoba elhinni, hogy egy amerikai követ ilyen emberhez leereszkedjék…

– Bocsánat! én emelkedtem föl hozzá! – szólt a fiatal ember, s öt ujját tömött hajába mélyesztve, fölfelé simítá homlokáról. – Ugyanazon estve bátyám uramról is volt szó a táblánál…

– A belga követ kérdezősködött kedves bátyámról. Mondám neki, hogy friss egészségben van ön!

– A legsajátságosb oldalról ismeri önt. Különösen mint elsőrangú nőgyűlölő jött ön szóba. Maga a belga követ három feleségétől vált el már törvényesen.

– Ma foi mon cher oncle! – Senyor Dias, a bikaviadalról elhírhedt spanyol grand, plane nevéről is ismeri önt.

– Ne beszélj gazember, mert megint rá akarsz szedni! – mondá növekedő nyugtalansággal a különcz. Ne beszélj! ne hazudj. Ki volt az? Dias?… Dias?… Don? don ő?

– Elhajtá?… S mit monda rólam? Hé! ne hazudj! fogd be a szádat! Mi? mit monda?

– Semmit – mint természetbúvárnak, egy igen érdekes könyvet külde önnek ajándékba.

Báró de Manx nem felelt rögtön, hanem egyet köhinte, aztán fölkelt a székéről, végig sétált az elszórt könyvek között, s egy párt egész hanyagsággal odább rúgott a lábával. Az öreg nyugtalansága s érdekeltsége folyvást növekedék, s időnként kérdé:

– Mi a czíme azon könyvnek? hé! mi a czíme? Gazember, ne hazudj! megöllek, ha bolondítasz! Hol az a könyv? -160-

– Nálam, – felelt hanyagul Béla, s pálczáján az Elszlerlábat szájába nyomta.

– Semmi egyéb, mint azon nevezetes könyv, mely egész Európában be van tiltva, s melyért bátyám uram szivesen adna 1000 frtot.

– Igen, mondá folyvást kiszámított hanyagsággal de Manx. – Palingenesia, vagyis: mikép lehet a halottakat ismét életre hozni, velök beszélgetni s a túlvilág titkait általok felfödöztetni.

A vén különcz megifjodott vagy húsz évvel e szóra: palingenesia. E borzasztó, mystikus könyv, mely azon időben Lipcsében jelent meg, vágyainak netovábbja volt. Tökéletesen hitte, miszerint a Palingenesia titkos, mesés tanai után, a halottakat csakugyan életre lehet egy időre hozni, s ime, e titok most az ő kezében fog lenni!! ez által ő nagy ember lesz; ez által ő magát halhatatlanítani fogja Magyarországban! s e titkot nem fogja rajtakívül tudni senki, mert ez a boszorkányos könyv el van tiltva egész Európában, legfölebb is csak egy pár minister kezén forog. Azok pedig el nem árulják, a mi benne van.

– Hol azon könyv? kérdé kezeit előre terjesztve és szemei kidüledtek. Hol van? hol van, oh édes fiam te?!…

– Add ide!! add ide!! tüstént csináltatok -161- számodra egy öltözet új ruhát. Add ide! a nadrágod úgy is igen el van viselve.

– Hohó édes bátyám! drága könyv ez! egy öltözet ruháért oda nem adom. Hanem… na ötszáz forintért, ha tetszik…

– Gazfiú! megbolondultál? – kiáltá az öreg, kinek úgy látszék, lábaszárába ment már az esze.

– Alább a zsebemből sem veszem ki. Pedig igen érdekes könyv, – – legalább a mint én belé pillantottam… Többek közt azt is bebizonyítja, hogy az ember nem hal meg azon pillanatban, midőn meghal.

– Hogy az ember tökéletesen meghaljon, szükséges hogy agyveleje előbb rothadásba jöjjön.

– Corday Sarlottának midőn feje véteték, egy valaki hozzá ment, s a levágott főt arczul csapta…

Corday Sarlotta szemei rögtön fölnyiltak, ránézett a szemtelenre, s arcza lángba borult, a szégyentől vagy tán a haragtól, – nem tudhatni. Szóval, a levágott fő még érzett és gondolkozott, Párisban a guillotin alatt levágott fők is, melyeket egy hóhér legény szépen összegyűjte s kosárba rakott, még mind éltek. Ugyan is, mire a hóhérlegény kiért velök a temetőbe, húsz levágott fő közül legalább hét elveszett; – kirágták magokat a vesszőkosárból.

– Ez még semmi! Hanem olvassa el a többit maga bátyám uram. Ezer pengőért oda adom.

– Szamár! hisz előbb ötszázat kértél! ámbár nincs szándékom többet öt forintnál adni érte.

– Úgy tehát ajánlom magamat! mondá báró de Manx, s kopott kalapja után nyúlt, hogy távozzék.

Az öreg el volt kékülve, sápadva, zöldülve. E könyv nélkül meg nem élhetett. Ezerötszáz pengőt inkább nélkülözhete, mint ezt a csudákkal teljes könyvet, melynek titkai által ő még halhatatlan névre tehet szert Magyarországban. Elkezde tehát e végből alkudozni. Először ötven, aztán ötszáz, azután ezer forintra hágott, míg végre tökéletesen elment az esze, s belényult a szekrény fiókjába. Hanem míg onnan az összeget kivette, abba nagyon sok idő került. Isten tudja, hányszor nyitá ki és zárta ismét vissza a fiókot, mely a bankjegyek terhe alatt roskadozott. Béla úrfi, mintha ő vesztene az alku által, nyugtalanul sétált a szobában; olykor megállapodék, lábujjhegyre emelkedett, s az öreg úr vállain keresztül, titkos és sovár pillantásokat vetett a mesés sokaságú pénzhalmazra; – s aztán egyet köhinte, mintha mondta volna: – bánom hogy ilyen olcsó, bitang árért -163- hagytam e megbecsülhetlen drága könyvet! (nem ért öt garast). Azonban mégis nyugtalankodék, midőn látta, hogy az öreg úr csak haboz, csak haboz, – s azonnal egy újabb lendületet iparkodék adni, mondván:

– Apropos! kedves bátyámnak még egy másik óhajtását is betöltendem a napokban. Bécsben egy szegény művész sakkozó majmot mutogatott…

– Igen! – nagyon ügyes állat! Jól felcsigázza az eszét, ki meg akarja őt a sakkon győzni.

– Sőt foglalót is adtam már reá. Bátyám uram szeszélyéért az életemet is odaadnám! Húsz aranynyal foglalóztam le.

– Még azonfelül száz arany. Többet ér; hanem a szegény művész nagyon meg van szorulva.

Ezzel győzött Béla. A különcz, mióta Goldbachné megszökött tőle, három majmot nyomorított agyon, hogy sakkozni megtanítsa. Azonban volt eszök a majmoknak, hogy inkább megdöglöttek szépen sorban, semhogy egy húzást is megtanultak volna a sakktáblán. A különcz, vagyona harmadát adta volna egy sakkozó majomért, melynek -164- egy példányával azon időben a berlini lapok nagy lármát csináltak. – Tehát kedvencz régi eszméi, egy palingenesiás könyv, s egy sakkozó majom, – – parbleu! ez megéri az ezer pengőt, – gondolá a vén különcz, s egy ezer forintos jegyet vőn elő és nyújtá át öcscsének olyan reszkető kezekkel, mintha halálos itéletet írt volna alá. A fiú is átadá ekkor a könyvet, s mennyre földre igérte, hogy a sakkozó majmot is megszerzi tizennégy nap alatt.

Azután kitolta szobájából Bélát a különcz, s rázárta utána az ajtót, csakhogy mielőbb egyedül maradhasson s háboríthatlanul olvashassa európaszerte tiltott (?) híres könyvét.

A fiatal ember pedig, kívül lévén a házon, oldalzsebébe dugá a szép bankjegyet, elővigyázatból gondosan megvizsgálván, ha vajon nincs-e azon a zseben is valami historiai nevezetességű lyuk, mint a tegnapi szürke köpenyegén. – Fél óra mulva a Sóutczában, Fáni néne házába látjuk őt bemenni.

– Fáni néne! Hollá!… Ma nagy soupé lesz a háznál! teríttessen tizenkét személyre!

Szökevényeink, Lajos és Betti az új szálláson megviradtak. Azt is hozzá tehetjük, hogy egész éjjel, mint fáradt s átfázott utasok, nyugodtan aludtak. A nap már fenn volt az égen, midőn Betti fölébredt s hónál fehérebb mennyezetes ágyának (milyenben még sohasem aludt) függönyét félre tolá, s kitekinte a puha szőnyeges szobába. Mennyire más volt itt minden, mint a halottjelentő házánál, hol a falak ékességeit legfölebb is azon piros végű fehér viaszgyertyák tevék, miket Waldmann úr, a halottasházaknál, a szomorodott felektől szokott emlékül kapni, s melyekről széles csokrokra kötött fekete vagy fehér fátylak lógtak alá. Oh mily különbség itt és ott! A viasztyertyák itt nem a falakon, hanem karos gyertyatartókban égtek, a falakat pedig viasztyertyák helyett aranyrámás képek diszíték.

– Hol vagyok én istenem!? – kérdé mintegy hosszú álom vagy ámulatból jöve magához, s tenyerét homlokához szorítá. Milyen jó emberek lehetnek -166- ezek, hogy nekem minden érdemem nélkül így pártomat fogják!! S tán még segédkezet is nyújthatnak anyám fölkereséséhez;… vagy tán utasíthatnak munkára. Beh boldogok a gazdag emberek! Előttem a megélhetés gondja!

E szavak közben kilépett az ágyból. Fuvallatkönnyű lábaival a szőnyegen lépdelt s oly félénken tekintgete szét. Olyan volt mintha egy megelevenedett kép volt volna, mely vásznáról lép ki.

Lajos is szokatlan érzelmek közt hagyá el ágyát a másik szobában. Nagyon tetszett neki az ismeretlen kényelem, s alig mert visszagondolni az elhagyott Waldmann-családra.

– Teringette! ha annak a páviánnak eszébe jutna üldöztetni! – gondolá, mialatt magára kapkodá ruháit. Inkább fülét harapnám le, mintsem ismét vele menjek.

Az öltözés után mintegy negyedóra mulva reggelihez hivattak. Waldmannéknál sátoros ünnepen sem kaptak ebédet hozzáfoghatót.

A háziasszonyság igen ízléses reggeli öltözékben volt. Olajszín csíkos pongyola bő redőzetben omlott alá testén; lábait, melyek meglehetősen kicsinyek és szép szabásúak valának, aranyhímzetes selyem papucsok takarák. Fehér kezeit ölében tartá, és semmiből sem evett, de annál jobban kinálá vendégeit, kik szeméremből igen visszatartózkodók voltak. – Valami nagyon jómódú asszonyság lehet, gondolá Betti, szemeit a már kissé koros, de még folyvást szép asszonyon tévedeztetve. – Milyen tejfehér bőre s lángoló szemei -167- vannak; bizonyosan nem dolgozott sokat s nem is bánkódott s nem sírt annyit mint én, különben nem volna szemeiben ennyi tűz, s kezei nem volnának oly puhák.

A tegnapi kalauz, báró de Manx, a reggelinél nem volt jelen. Tehát a társalgás eleve igen lanyha volt, bár a háziasszonyság, kit Fáninak hallánk szólíttatni, mindent elkövete élénkítésére.

– Tehát önök édeseim, mondá többek közt Fáni, – bizonytalan ideig szándékoznak Pesten maradni?

– Csak míg anyánkat föltaláljuk, – felelt Lajos, vajas szeletet mártva theájába.

– Önök utitársa, Béla, ki meghitt házibarátom, igen életrevaló ember; ő bizonyosan fog édes anyjokról tudósítást adhatni. Addig el sem bocsátom magamtól önöket. Legyenek vendégeim; nálam úgy fogják magokat érezhetni, mint otthon. Ritka este, hogy társaságot ne fogadnék el, s még pedig mondhatom, előkelő egyénekből. Sérey Rudolf báró is, ki nagy tekintélyű úr, meg fog ma látogatni bennünket. Az ő ismeretségével csak nyerhetnek önök.

Első tekintetre alig lehete ráismerni. A tegnapi kopott öltözet helyett a legelegánsabb ruha födé testét; inge vetélkedett a hófuvattal, s inggombjai a fényes nappal. A lány arczán könnyű pir vonult keresztül, midőn a belépő deli alakot megpillantá.

– Ah, üdvözlöm önöket; kezdé az arszlán, – -168- kérdeznem sem kell, hogy jól aludtak-e; nagysád arcza eléggé tolmácsolja! S ön Fáni?

– Kedves jó Fánim, engedelméből önnek ma egy kis társaságot óhajtanék ön termeiben összegyűjteni. Fiatal kedves vendégeink könnyen megúnhatnák magokat. Nagysád pedig, – folytatá Bettihez fordulva, – szereti a társaságot.

– Oh, az én kedvemért ne szerezzen kényelmetlenséget jó házinőnknek, felelt szerényen a lány s a férfin feledett szemeit egyszerre lesüté.

– Nálunk nem kényelmetlenség, hanem szokott dolog az assembléek, – jegyzé meg a házinő, s aztán Bélához fordult: – volt ön nagybátyjánál?

– Hamarabb megkötteték, mint hittem. Az öreg úr elméje naponként gyengül. Képzelje csak, azon könyvet…

A fiatal ember odahajolt a nőhöz, s lassú hangon monda neki valamit, melyre az puha tenyereit összecsapva, hangos és alig visszatartható kaczagásra fakadt. A fiatal ember pedig fölkelt s mintha mitsem mondott volna, mi nagy hatásra volna érdemes, Bettihez közeledék s annak elkezde holmi édességet csevegni, mely báró de Manxunknak igen jól állott, kivált most már, hogy az az átkozott kopott ruha sem volt többé rajta. -169- A kopott öltöny mindenek felett zseniroz a széptevésben.

Béla azután egy kis sétát ajánlott a házikertben, mely épen nem vala nagy, hanem virág egy csepp sem volt még benne.

A háziasszonyság azalatt a szobájában maradt s rendezgeté meghívójegyeit a mai assembléere.

Huszonnégy-huszonhat éves barna nő lépett be egy meglett idejű, de feltünőleg választékosan öltözött férfi karján, ki rendkívül rövidlátó volt s inkább ő látszék a nő által vezettetni, kit karján vitt.

– Hallom, új vendégeid vannak, Fánim, – kezdé a barna hölgy, miután kisérőjével egy divánon elhelyezkedék.

– Nagyon kedves vendégek, – monda Fáni; – az egyik fiatal lány; valóban eszményi szépség! Béla már egész nap udvarol és teszi neki a szépet.

– Bah! csupa ártatlanságból, mint kinek nincs oldala mellett valamely gouvernante.

– Oh, az én gouvernanteom is olyan kiállhatatlan volt! – mondá szenvelgő hangon a hölgy. Minden héten uj gouvernante volt a háznál. Később meg a társalgónők válták föl a gouvernanteokat s azok kezdénék üldözni. Hamvai báró nem tűrhette, ha oldalam mellett társalgónőt láta. A báró igen elmés volt; mindig azt mondá, hogy ő csak úgy szereti a társalgónőket, ha azok vakok, -170- némák és süketek. A báró igen elméncz gentleman volt.

– Ah!… Két légyottját visszautasítám s őrülési rohamokat kapott! Ah!… – sóhajta s kendőjét szemeihez vivé.

– A másik vendége? kérdé ekkor a férfi, kire mint a mellette ülő hölgy udvarlójára, nem igen vala hizelgő e szerelememlékezetek által előidézett ellágyulás.

– Fiatal gyermek, alig tizenötéves. Mindjárt be is hívom őket. Kissé még vadak fognak lenni, hanem Ottil kisasszony társaságában, melynek ő annyi bájt tud kölcsönözni, hiszem, hogy csakhamar otthonosak fognak lenni.

E szavakra a házinő, – anélkül, hogy azáltal vendégei iránt az udvariasság sértve volna, a szobából távozott s a férfit és nőt magokra hagyá.

Alig csuká be maga után az ajtót, midőn a hölgy már megjegyzésekhez kezde.

– Hogyan! – szólt a férj, – hisz oly szépen bánik önnel Ottil. Előbb is bókot monda.

– Amennyiben hizeleg neki, hogy társaságában megjelenek. Ő jól tudja, hogy minő körökben forogtam és növelkedém, hogy azon körökről neki csak könyvek után lehetne fogalma, ha t. i. könyveket olvasna. Multkor Walter Scottot kérte tőlem olvasni s három hó mulva a legnagyobb -171- dicséretek közt – fölvágatlan adta vissza. Midőn a Zeney konteszek szalonjai nyiltak meg számomra, nem hittem volna, hogy még e helyre is jöhessek valaha.

– Nem. De vannak rangok, melyeken alul áll, – felelé igen kirívó gőggel a hölgy és csak szünet után folytatá, mialatt szemeit, melyek igen szép metszetűek és feketék valának – végig hordozá a termen: – nos, nézze csak báró, ha talál-e itt izlést, harmóniát?

– Ím, nézze, – monda a hölgy; – ez látogatási terem, zöld falakkal, vörös függönyökkel, sárga szőnyeggel, kék bútorral, sárga zongorával! Mily kirivó itt minden. Szeretne tőlem ízlést eltanulni és bon-tont a modorban. Hiszen társalogni sem tud. Néha akkorákat kaczag, hogy a vörös függönyök meglebbennek. Midőn B. főispánnénál valék, még a mosolyt is tükörből vittük az ajkunkon! Ah!… – a hölgy újra sóhajta s újra szemeihez emelte kendőjét.

– Régen. Hanem mondhatom, az is sajátságos ismerkedés volt. Bizonyos polgárcsaládnál, mely lekötelezettje volt apámnak, házimulatság volt. Ott találkozám vele. – Czifra egy mulatság vala. Egy pajkos fiú az asztal alatt lehúzta topánkáit, és – – -172-

– Az is rövid. Az egészben azt röstelem leginkább, hogy egy oly családnál kellett vele megismerkednem.

– Mely oly csúfosan bukott el. A háziasszonyságot másnap elfogatta a vármegye, minthogy történetesen – két férje volt…

– Goldbachné. – Öt évi börtönt kapott. Bűntársa, ki a nőnek csábítója volt s kire egyszersmind bizonyos méreg-keverési gyanú is bizonyult, szintén öt évet kapott. Zsellye Bertalannak hivták őt, azonban a rámért fogságból csak három évnegyedet tölte ki.

– Bah! Megszökött. Mint látszik, nincs többé Magyarországon; legalább sem a hatóság nem tud róla, sem egyes emberek nem találkoztak vele soha, daczára a legszigorúbb nyomozásnak. -173-

– Ő kiállta fogsági idejét. Csak nemrég szabadult ki, megőszülve s megroncsolva testben és lélekben. Találkozám vele. Egy öltözet ruhát küldtem számára… Tudja ön, az embernek végre is kell szívének lenni, hogy megszánja az ilyen szerencsétlen állatokat. – Nem tudom, Holdburgné vajon adta-e részvétének jelét?

– Úgy látszik, lovagja, Sérey Rudolf igen bőkezű iránta. Holdburgné ügyesen behálózta a bárót. Látja ön, milyen házat visz a pénzéből.

– Azt mondják, a korán őszülés családi betegség a Séreyekben. Hogy apja már huszonnégy éves korában olyan volt, mint a fehér galamb.

E pillanatban nyilt meg az ajtó s Holdburgné jobb és balkarján bevezeti a Goldbach-gyerekeket.

A barna hölgy, – kiről olvasóink gondolhatják már, hogy az a gazdag tőkepénzes Berger Simon lánya, – meg volt lepetve e feltünő hasonlaton; meglepetését már szavakkal akará nyilvánítani, midőn Holdburgné gyors pillantást váltott vele, mely őt hallgatásra inté.

Betti, miután meghajtá magát Ottil és a férfi -174- előtt, meg nem állhatá, hogy a házinőhöz fordulva, halkan ez észrevételt ne tegye:

– Nem tudom hogyan és honnan, de olyan ismerősnek látszik előttem e kisasszony, – úgymond, és szemeit hosszan a hölgyre szegezé.

– Tán csalódhatám; – – igen; – – a vonások hasonlítnak, hanem az, kit én gondolok, nem ilyen halovány. Bizonyosan csalódám. Akkor még kis lány valék. Bocsánat, hogy bátor voltam e megjegyzésre.

– Nem tesz semmit édesem. Az arczokban gyakran csalódunk. Utoljára még engem is hasonlíthatna valakihez. Nos?

– Valóban asszonyom, – mondá Betti, mialatt szemeit a házinőre függeszté; – önnél is nagy hasonlatot találok egy – – egy valakihez.

– Nem is mondom meg, mert itt is tévedhetek, s végre magamat kellene kinevetnem.

– Na csak bátran! ki vele! Kihez talál hasonlítani? Kiváncsi vagyok, vajon ki lehet képmásom?

Ekkor Lajos szólalt közbe, ki már majd kibújt mind a két szemén, úgy megnézte a nőt.

– Holdburgnéhoz, ki gyakran járt hozzánk, – felelt Lajos; – tökéletes hasonmása.

– Nemde azon Holdburgnét gondolja ön, – kérdé nevetve Ottil, – kinek egy estve a topánkáit…

Lajos elpirult s egy lépéssel odább sompolygott. Betti pedig e szavakra még jobban szemügyre vette Ottilt s a topánka-történet felhozására tökéletesen meggyőződék gyanujában.

– Valóban, – mondá Betti, – tovább nem kételkedem önben. Ön Berger Ottil kisasszony, ki apám házánál többször igen szívesen látott vendég volt. Nemde, eltaláltam? szóljon, kérem kegyedet, mondja, hogy nem csalódom!… Oh borzasztó nap volt az, midőn önnel utolszor találkozám! anyámat is akkor látám utoljára, meg apámat is? Oh mondja, nemde ön Ottil? S ha az csakugyan, úgy ön adhat felvilágosítást, miért vesztém el szüleimet s hol találhatom föl ismét őket?!

Mielőtt Ottil, ki meglehetősen zavarban volt, felelhetett volna, az ajtó hirtelen fölpattant s betoppant Béla.

– Jó hír uraim és hölgyeim! – kezdé hangosan a belépő: – báró Sérey, a mi kedves barátunk megérkezék.

Béla azalatt iparkodék a házinő szerepét vinni s a társaságot mulattatni.

– Mióta Ottil kisasszonyhoz nem volt szerencsém, -176- – kezdé a lovag, – föltünőleg megváltozott színben.

– Én pedig szeretek halovány maradni. Daczára, hogy azért nem keresem a haloványságot, mint a kis Zeney grófhölgy, ki ha szerét tehette, mindig krétát evett.

– Bah! az még semmi, mondá Béla, ki igen hajlandó volt minden pillanatban visszaesni báró de manxi szerepébe! – Lajos Fülöppel a királyi asztalnál midőn ebédeltem, – D… herczegnő, kinek túlpiros arcza volt, egész ebéd alatt papirost rágott és evett.

– Egy ív papirosért a fáczánczombokat mindig az én tányéromra csempészte…

– No bizony! Egy herczegnőnek nem vesznek ilyesmit rossz néven, mondá vállvonva Béla.

Ez így folyt egy ideig. Ha Ottil bárókról és grófokról beszélt, akkor Béla a herczegi és királyi asztalokon alul meg sem állt. Ha Ottil fürdőkről beszélt s említé, hogy két saisont igen pompásan mulatott át Bádenben, – hja, Béla akkor már Helgolandban volt kalandaival s bebizonyítá, hogy Helgolandban két évig volt fürdőkirály. -177-

Lajos és Betti csak hallgatta ezt a két óriást s titkon irigylék boldogságukat.

– Betti kisasszony és Lajos, sziveskedjenek kissé e mellékszobába jönni! – szólt a házinő, ki e pillanatban dugá be fejét a terem félig nyitott ajtaján.

– Ön egészen el van ragadtatva, – jegyzé meg Ottil oly hangon, melyből látszott a neheztelés, hogy jelenlétében más hölgyet emel ki, holott még ő is tarthat igényt a bókokra. – Ön magánkívül van.

– Csudálhatni-e? Vagy volt már tökéletesb szépség a földön? Minden más hölgy elbúvhat mellette.

– Szép öntől! – mondá biggyesztett ajakkal Ottil: – valóban, mióta ön királyi asztaloknál ebédelt, nemhogy nyert volna, de veszíte udvariasságából.

A hangban, melyen e szavak valának mondva, annyi gúny feküdt, hogy báró de Manx barátunknak lehetlen volt el nem értenie.

– A blazirtság kinél előbb, kinél később áll be; s ezért nem csodálom, hogy ön még nem az.

Ez elég gorombán volt mondva. Ottil elveresedett s ajkába harapott. Érzé, hogy évei számára volt czélozva. Gyorsan a mellette ülő férfihoz fordult, -178- ki egész beszéd alatt nem tett egyebet, mint gyolcs kendőjével szemeit törölgeté, melyekre a felgyújtott lámpa nagyon bántólag hatott.

– Édes báróm, mondá Ottil, mialatt battiszt kendőjéről a csipkét tépte le: – úgy hiszem, mehetnénk, miután a háziasszonyság úgyis itt hagyott bennünket.

– A háziasszonyságot én képviselem, – vágott szavába Béla s oly ledéren hajtá meg magát a hölgy előtt, mintha nem is ő volt volna, ki előbb e szép gorombaságokat mondá a hölgynek. – Hizeleghetek magamnak, hogy megelégszik velem nagysád?

– Csak menjen ön, mondá Ottil, egy tekintetre sem méltatva a fiatal embert; – ön valóban goromba!

– Köszönöm nagysád! – szólt s újra mélyen meghajtá magát a lovag. De nem tesz semmit. Hisz erre mondá Horatius…

– Oh nem, nagysád! Horatius már meghalt akkor, midőn én Párisban jártam. Hanem azért mégis tudom, hogy azt mondá, miszerint: – non dare sed sentire etiam homines sunt, qui nolo dicere, sed pergere et pulchras foeminas stultas et sum asinus. – Ezt mondja Horatius.

– Mit tesz? az annyit tesz nagysád, hogy: az asszonyok szíve tele van csalánynyal, – dugd -179- be a füledet, hogyha beszélsz lánynyal. Még magyarábban: az egyik tizenkilencz, a másik egy hián húsz.

– Mindig szebb, mindig szebb! Valóban ön nagyon kedves ember! – mondá a hölgy s fölkelt a divánról.

– Távozni akar ön? – kérdé társa, szintén fölkelve és zsebkendőjét eltéve.

– De a Zeney grófokhoz mégis hivatalos lettem volna, ha t. i. Zeney grófok existálnának a világon.

Ottil elkékült. A fájósszemű férfi karját nyújtá neki. – Már épen távozni akartak, midőn a házinő belépett.

– Pszt – mondá Holdburgné, ujját ajkára emelve; – csöndesen legyenek!… Gyanus emberek vannak a ház körül!

Holdburgné lábujjhegyen közeledék s iszonyú kétségbeesett arczczal s alig hallhatólag mondá:

– Oltsák el a lámpát! – kiálta a házinő: – ilyenkor legczélszerűbb a sötétség, nehogy belássanak az ablakon.

– Vegye őt magához s vigye a merre legjobbnak látja! – mondá Holdburgné, mialatt az alabastromlámpa világát egy lehelettel elfuvá.

– Sérey fölfedeztetett, – mondá az asszony s félelmében Ottil karjába fogódzék.

– S emitt az ablakon is! – mondá ijedten a férfi, kit folyvást bárónak hallánk szólíttatni.

Szép növésű férfi, fiatal arczczal, de ősz haj, ősz bajusz és ősz körszakállal, anélkül, hogy arczán csak egy csepp ráncz is volt volna.

– Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépő, jobb és balkezén a két Goldbach-gyereket vezetve. – Nincs semmi baj!… De mi is lehetne?… Gonosz emberek vagyunk mi?… Bah!… S önök oly zavartak! Mi ez?… Úgy néznek ki önök, mintha összeesküvők volnának!… Fáni! kész a vacsora? ma nagyon boldog vagyok! ünnep legyen a háznál!… S ön Ottil kisasszony! – folytatá a hölgyhez fordulva: mit mond e tréfához? Valóban, míg ily angyal mint ön, köztünk van, nem félhetünk az ördögöktől.

Sérey megjelenésével a kedélyek csakhamar lehiggadtak. Mindenki iparkodott vidám lenni, mely azonban a háziasszonyságnak sikerült legkevésbbé.

– Folytassák önök a félbenszakadt társalgást, – mondá Sérey, ajkán oly mosolylyal, melyen nagyon látszott, hogy erőltetett vala. – Ottil kisasszony még mindig a szép ábrándozó!… Tartanak még a mézes napok? – tevé utána a rövidlátó férfihez fordulva.

– Az nem tesz semmit. A szerelemnek úgy megvannak mézeshetei, hónapjai mint a legtörvényesebb házasságnak. Nemde Fáni, – – mi sem vagyunk férj és feleség s mégis a legboldogabb pár vagyunk a földön.

Holdburgné mosolyogni akart, de a zavar, mely még nem enyészett el arczáról, gátlá őt a mosolyban.

– Ostoba intézmény szerintem a házasság. Holtomiglan, holtodiglan! Bah! Ki kötné le magát egy életre?! A szerelem jő és megy. S ki áll jót, hogy idővel, viszontagságok, balsors közepett megtarthatja szívében azon szerelmet, melyet megtartani esküdött?! Nyitott könyv-e a jövő, melynek lapjaiban olvashatunk, hogy oly bizton esküszünk reá? -182-

E bölcselkedés (ha csakugyan annak lehetne mondani) nagyon tetszék a fájósszemű férfinak, legalább fejével többször helybenhagyólag inte. Ellenben Ottilnál ellenkező hatása volt s nyugtalanul tekintgete a mellette ülő férfira, kivel tán kilátásai lehettek egy boldog házasságra.

E közben Sérey Bélához fordult s titkon súgott a fülébe, mit a többiek nem hallhatának.

– Jegyezze meg ön jól, mondá Sérey halkan: – Váczi-út, nro 37. Volt ön már ott?

– Itt a kulcsok. Bettit és Lajost magával viendi. Egy óra mulva ott leszek én is. Mindenek fölött óvatosság és elővigyázat. A gyermekeket nem akarom kibocsátni kezeimből. Elvállalja a felelősséget?

– Várjon még egy kissé, hogy az eltávozásnak czímet adhassak, – mondá Sérey homlokát dörzsölve kezeivel, mi közben magában mormogá: nagy föladat; de megérdemli a fáradságot! igen; ez kötelességem! ezért sokat megbocsátand nekem az isten!… bátorság, csak bátorság! –

– Igen, igen, azzal is, – mondá aztán könnyű zavarral: – holnap czéljukat érik önök. Hanem még ez estve elhagyják e házat. Majd Béla elkisérendi önöket bizonyos helyre. Szeretik önök Bélát?

– S különösen mulatságos! tevé utána Lajos. Én nagyon szeretem őt, mert oly szépeket beszél.

– Igen. Béla majd ott jó esteliről fog gondoskodni. Ne hiányozzék semmi vendégeim kényelméből; minthogy az én vendégeim leendnek.

A kaput maga Sérey nyitá föl számukra, anélkül hogy a sötétben világítani engedett volna. Midőn kiléptek, mind a háromnak megszorítá kezét s a kaput gyorsan bezárá utánok.

– Vonja ön sálját jobban nyakára, – mondá Bettihez Béla – könnyen meghűtheti magát.

A lány oly önkénytelen engedelmeskedék, mialatt szemeit az ifjú arczára emelé. Az olyan halavány volt. Tán az utczai lámpa oda vetődött sárga fényétől.

A lány bátorságot vett magának, vagy tán akaratlanul lebbent el ajkain e kérdés:

– Fázik ön? – kérdé Betti s lassú, susogó hangon tevé utána: – nekem melegem van.

Elhallgatott. Béla nem válaszolt rá semmit. A lány földre szegzé szemeit, mintha lépteire vigyázna a rossz kövezeten. Idő mulva azonban ismét mondá:

A férfi arcza kipirult egy pillanatra. Megszorítá a lány kezét, mely úgy reszketett s a szorítást nem viszonzá. Nem volt bátorsága, vagy tán nem tudta, hogy ezt szokták tenni.

Tovább mentek. Béla, ki szüntelen tudott tárgyat találni a beszélgetéshez, e pillanatban elveszté e tulajdonát s oly néma lőn, mintha egy varázsütésre egész eredetiségéből kivetkezett volna. Gyakran megállt, majd ismét sebesebben hurczolá magával védenczeit, míg végre a Lipót- és Borz-utcza szegletéhez értek, hol egy szemközt jövő bérkocsit állíta meg s foglaltak el.

A Váczi-úton a 37-ik számú ház azon időben csak szerény, egyemeletes épület volt. Most, mint háromemeletes palota pompázik; s így nem ismerhetnénk rá; hozzátéve hogy azóta már a 37 is le van kapujáról törülve s új számot kapott.

Béla az emeletre vezeté vendégeit, melyen egy elő- és három kitünő választék- és kéjelemmel rendezett szobát bírt Sérey. Séreyn és egy vén süket cseléden kívül senki sem lakta ez osztályt.

A vén cseléd, Márton, kinyitá a szobákat Bélának, kit mint Sérey bizalmas emberét régóta ismert.

– A kék szobát be kell fűteni, kezdé Béla, – s gondoskodjék jó esteliről. A báró úrnak igen kedves vendégeket hoztam.

Márton, ki képzeletet fölülmuló süket vala, másodszor is elmondatá magának a parancsot, és csak harmadszori hallásra felelé, hogy:

– Igenis tens úrfi, a báró őnagysága egészséges, hanem még nem jött haza. -186-

– Ej, épen azért fűtsön be! megvárjuk őt itthon! kiáltá fülébe Béla.

– Mit parancsol tens úrfi? kérdé, előrehajtva fejét, s tenyerét mintegy tubust odatartá füléhez.

– Mondtam már, hogy nincs itthon. Épen olyan a tens úrfi, mintha süket volna.

Béla, türelmét vesztve, egyet fordult sarkán s a terem ajtaját kinyitva, vendégeit előrebocsátá.

– Tegyék magokat kényelembe, s tekintsenek mindent mint sajátjokat, – mondá Béla, s némi boszúsággal tevé utána: – Márton gazdával nehezen fogunk valamire mehetni. 1809-ben pattantyús volt, s a háborúban veszté el hallását. Nem is tudom, hogy a báró minek tartja őt vesződségnek?! Ha vizet kér tőle, – befűti neki mind a három szobát; – ha ruháit akarja vele tisztogattatni, – elmegy és elhozza a vargát, hogy szabjon a lábára topánt stb. Valóban csak nyűg már a háznál.

– Tán nagyon jószívű a báró, és csak könyörületességből tartja őt magánál; – jegyzé meg Betti sáljából kibontakozva.

– Úgy van. A báró sok emberrel tesz jót. Az egész városrész előtt ismeretes jótékonyságiról.

– Foglaljanak csak helyet önök. Tüzet fogok rakni a kandallóba. Isznak egy kis theát? -187-

Lajos azonnal igennel felelt. Betti azonban szótlan tévedezteté nagy ábrándos szemeit a fiatal férfin, kinek arcza még most sem nyerte vissza előbbi gondatlanságát.

Pár percz mulva, a kandallóból lobogó tűz világa derengett szét a nagy teremben, mely képek és nagy álló gipszszobrokkal volt díszítve. A föllobogó láng játékára elkezdének a szobrok árnyai tánczolni a falakon. – Betti lehajolt Béla mellé a kandallóhoz, hogy a tüzet segítse éleszteni. Arczaik csaknem érintkezének. Mintha lélekzetöket egymás ajkáról szívták volna. Lajos a tánczoló groteszk alakokat bámulá a félhomályos falakon; mintha mondta volna: – mily jó kedvök van ezeknek a megholt emberek árnyainak.

A tűz Béla sötétbarna arczára veté világát, mely oly festészi színezetet kölcsönze annak.

Betti fölemelkedék a tüztől. Tenyerét homlokához szorítá, mintha ereinek szétpattanásától félne. Azt gondolá, tán a hosszas hajlás miatt kábult el. Egy mély karos székbe veté magát, s fejét csöndesen kezére hajtá.

Lajos oda ment hozzá lábujjhegyen, s kiváncsiságból egészen a lány arcza alá hajolt. Azt akarta tán meglesni, ha vajon alszik-e? Hanem egyszerre elnevette magát.

– Különös lány ez a Betti! – mondá nevetve: – itt vagyunk a legjobb emberek között, itt van a legjobb dolgunk a világon, s ime, Betti sír!…

– Miért sírna, Betti? – kérdé Béla, felugorva s a lány kezét gyöngéden érintve. -188-

A lány, homlokig pirulva, egy el nem palástolhatott könnyet nagy gyorsasággal törölt le arczáról, és zavarral mondá:

– Hiszen nem is sírok, – mondá könnyű mosolylyal a lány, s keze úgy reszketett az ifjúéban.

Kocsi robogott el az ablak alatt. Béla az ablakhoz ugrott s hallgatódzék, de a kocsi tovább hajtott.

– Csak önök érdekében, hogy ne legyünk így magunkra. Sajnálnám, ha önök unnák magokat.

– Ön mellett? – mondá Betti oly hangon, mintha megbánta volna hogy kimondá.

– Sem Betti, sem én nem tartjuk önt unalmasnak, – felele nővére helyett Lajos. – Sőt nagyon szeretjük önt, minthogy olyan szépeket beszél. De nem is csuda. Ön nagyon sokat utazhatott.

– Oh, milyen gyerek vagy te Lajos! – mondá Betti, ki nagyon röstelte öccsének ez ostoba kérdését. – Tanultad valahol, hogy vannak olyanok?

– A geografiában ugyan nincs benne, hanem az emberek sokat beszélnek és tudnak, amit tán kifeledtek a geografiából. Nagyon szeretném tudni, -189- ha vajon azoknak a kutyafejű tatároknak csakugyan kutyafejök van-e. Az nagyon mulatságos lehet, Beh szeretnék én is utazni!

– Ha ön kedvében jár a bárónak, bizonyosan elküldendi önt utazni, – mondá Béla.

– Mielőtt anyánkat láttad? – szólt komolyan a lány. – Oly hamar feleded őt?

– Nagyon?… Oh, jobban, mint Bettit! pedig őt is nagyon szeretem!… Nincs a világon senki, kit úgy szeretnék, mint anyámat! Oh, ha még egyszer láthatnám őt!

– Márton, – mondá Béla, – igen okosan cselekednék, ha nem kérdezősködnék többet; mellbetegségben szenvedek.

Nem tudom, meghallotta-e Márton e szavakat, elég, hogy elkezde a szobában holmit rakosgatni, mely munkájának az lett a vége, hogy az asztal egyszer csak föl volt terítve theához.

Asztalhoz ültek. Lajos jobbról, Betti balról s Béla középett foglalt helyet.

Márton a theához vajas szeleteket és hideg sültet -190- rakott föl. Béla erősen rhumozá theáját, mely kissé elűzni látszék előbbi nyugtalanságát, s beszédének ismét folyamába kezde jönni, melynek Lajos felette örvendett. Hanem ezuttal, a ministereknél tett látogatások s királyi ebédek mégis kimaradtak a beszélgetésből. – Betti szokása szerint most is hallgatag volt, de annál többet beszélt szemeivel, melyeket úgy-úgy ott felede a mellette ülő férfi arczán.

– Igen, minthogy már éjfélre jár. Egyébiránt nem valami fontos; bizonyosan jól mulatnak Holdburgnénál. Apropos, hogyan ismerte ön meg Holdburgnét? Tán nem változott?

– Sőt nagyon. Első este gyanakodni sem mertem, hanem Ottil által győződém meg. Mit keres Ottil Pesten?

– Igen. Addig bolondították őt nagy úri asztalokkal, míg végre azon vette észre magát, hogy a drága étkeket ő fizette meg. Valódi udvari bolondja volt nehány grófnak, lányából pedig tökéletes majmot csinált. Oly kevély volt utoljára, hogy szerinte, szerencséjének kelle tartania valamely polgárcsaládnak, ha az asztalukhozi meghivást nagy kegyesen elfogadta. Pedig az öreg Berger uram nyúlbőr-kereskedésen kezdte. Beh sok ártatlan nyúlnak kellett elvérzeni nagy Magyarországban, -191- míg az öreg Berger annyira vihette, hogy tigrisbőrökön járhatott.

– Megbuktatták ugyanazon nagy urak, kiknek társaságával Ottil még most sem átall kérkedni. Szerencsére az öreg bukását nem sokáig élte túl. Meghalt; tán a fájdalom és kétségbeesés vitte sírba. Valamint beteges anyja is csakhamar utána költözött.

– S most Ottil? Mit csinál Pesten szegény? kérdé résztvevő hangon és arczczal a lány.

– Bah! bizonyosan nem verte falba a fejét, melyért kár lett volna, miután eléggé szép. Eshetik-e szép lány kétségbe, míg jó bolond férfiak vannak!?

– Valóban, Ottil szép lány. Szép haja s igen szép tömött szemöldei vannak.

– Fogai kissé feketécskék, azért is nem nevet oly gyakran, s inkább hajlandó a sírásra, minthogy fekete szemeihez a könnyek igen jól állanak.

Betti ezt szinte nem érté, hogyan lehet valakinek kiszámításból sírni, – csak azért, mert a nevetés rútítja, a sírás pedig jól áll neki. Szegény Betti! még nagyon sokat kell megtanulnia!

– Tehát Ottil kisasszony, apja halálával, szegénységre jutott? monda a lány. Vajon miből él most szegény? bizonyosan női munkák tartják fenn őt. -192-

– Valóban női munkák, – mondá nevetve Béla s egy pohár rhumos vizet hajta föl.

– Mit nevet ön? szólt zavarral a lány! – én magam is igen jól varrok és himzek. Majd megkérem őt, hogy számomra is szerezzen munkát.

– S a báró? – kérdé gyorsan feléje közeledve Béla, be sem várva a köszöntést.

– Mi történt? kérdé Béla, oly lassú hangon, hogy Lajos és Betti nem hallhatták meg.

– Két férfi leselkedék reá, kik bizonyosan orozva akarták megölni. Sérey a kis házikert kerítésén át menekült. Holdburgné kétségbe van esve, Sérey nem igen fog többé e szállásra jönni; új lakást szándékszik keresni. Addig én jövék, hogy Betti fölött őrködjem.

– Őrködjék?!… Kegyed?!… mondá a férfi, s nagy megerőltetésébe került, hogy el nem nevette magát.

– Igen, – felelt komolyan s némi sértődéssel -193- a hölgy. – Vagy ön óhajtotta volna e szerepet elvállalni?! – Bah! ön Lajosnak viselendi gondját.

– Köszönöm! – mondá gúnynyal a fiatal ember. – Rég óhajtok már gyermeknevelő lenni.

– Mindegy. Ön a kék szobában fog hálni Lajossal, én és a leány pedig a báró fülkéjét foglaljuk el.

– Megkimélem önt a fáradságtól, – mondá bigygyesztett ajkakkal a hölgy és sarkán egyet fordulva, a két testvérhez közeledék.

Béla utána nézett a távozó hölgynek, és sajátságos mosolylyal ajkán, fogai közt mormogá: – Oh, ártatlanság báránya! oh, szende Lucrétia!

Ottil kibontakozék téli felső öltönyeiből, s egyikét a legszebb szabású, alabastrom nyakaknak hagyá láttatni, sőt egy futó pillantással maga is megtekinté azt a szemközti tükörben; haját, mely fürtökben vala, s melyek a kalap alatt kissé megtörődtek, elsimogatá, s nagyon elégedetten fordult el a tükörtől.

– Önök már esteliztek? – kérdé, szemeivel végig futva az üres asztalon.

– Kár! szerettem volna önökkel egy palaczk -194- pezsgőt elkölteni, – mondá, mialatt egy mély támlásszékbe veté magát, igen kicsiny lábait pedig egy himzetes zsámolyra rakta fel. – Béla! nem volna önnek kedve a báró pinczéjéből egy palaczkkal felhozatni?

– Azt hittem, hogy valamely konzul, minister vagy praesidens asztaláról tartott fenn számomra egy pár hölgyszivart.

– Úgy látszik, önnek hiúsága, gorombának tartatni?… Én nem jutottam eszébe!… Eh bien!… Adjon egy szivart, bármily erős is.

A fiatal ember, jobbjával szivartárczáját, bal kezével pedig fidibust nyújta a hölgynek.

Betti mindaddig nem hitte, hogy Ottil csakugyan rá fog gyújtani, míg annak ajkairól az első füstgomolyt nem látta. Lajos rettenetesen megbámulta, mint olyan csodát, melyet Alörsön nem volt módjában látnia.

– Ott a szögletben ama korinti szobrocska mellett van egy kis asztal, húzza ki a fiókját, abban van a kulcs. A báró megkért, hogy három napig én vigyem gazdaságát. -195-

Béla megtalálván a kulcsot, Mártont szólítá be, ki, miután nagy nehezen megérté, hogy az uraságok és asszonyságok pezsgőt akarnak inni, vevé a kulcsot s ment a kamrába, hol a báró pezsgői álltak. – Pár percz mulva felpattant az első dugasz.

– Házi gazdánkért! kiálta Ottil, magasan emelve a habzó poharat. – Nos? – – önök nem isznak? – mondá, visszatéve a kiürített poharat.

– Oh, én sohasem ittam bort, – mondá vonakodva Betti. – S félek, Lajosnak is megárthatna.

– Kedvesem, a pezsgőnek nincs oly veszélyes hatása, hogy félnünk kellene tőle. Kedvemért egy pohárral. Béla, kinálja ön vendégeinket.

A fiatal ember tele tölté a lány poharát s odanyújtá. Betti vonakodék; oly piros volt, mint a tűz. Végre Béla rábeszélésére, ajkához emelé az édes italt, melyből az első csipős cseppek könnyeket facsartak szemeiből, melyek olyanok valának, mint az emlény, s rajt a könnyek, mint a friss harmatcsepp.

Ottil már a második poharat üríté, melytől fehér arcza könnyű pirt kapott.

– Szivarom kialudt, – mondá a syrén, fejét hátra hajtva a szék támlájára. – Béla, önnek ezt észre kellett volna már vennie! Egykori udvarlóm, gróf Szendrő Gyula figyelmét ilyesmi ki nem kerülte. Tüzet kérek!

– Nem kell fidibusz! tartsa ide ön égő szivarát; arról akarom meggyújtani. -196-

Olyan szomorú pillantást vetett Betti a kaczér lányra, midőn Béla égő szivara, melyet ajkai közt tarta, érintkezésbe jött amazéval. Ajkaik milyen közel jövének egymáshoz. E pillanatban sajnálta, hogy ő is nem szokott szivarozni.

– Valóban, a báró ennél jobb pezsgőt is tarthatna, – mondá Ottil, visszaesve szokott bírálói modorába. Ebből négy pohárral is megiszom, s mégsem változtat kedélyemen. Mit gondol ön Béla, tán nem is valódi pezsgő? Pedig az ártalmas; más napra főfájást okoz. Igyék Béla! Hamvay báró elébe sohasem volt szabad, csak valódi pezsgőnek jönni. Ez, ha jól emlékszem, olyan közönséges fajta, milyent Goldbachéknál ittunk egykor. Emlékszik ön még rá, édesem? – kérdé Bettihez fordulva: – ön atyjának volt épen születésnapja.

A lány arcza elborult e kérdésre. Tán szomorú emlékezete ébredt fel, mely őt e naphoz köté, vagy hogy fájt a hölgy e durvasága.

Bélára is rosszul hatott, mert azonnal oda hajolt Ottilhez, s egész lakónicze mondá fülébe:

– Ön az oka; miért hagy beszélnem, – felelt nevetve Ottil, mi közben új pohárral üríte ki: – tehát miért nem mulattat ön? Beszéljen tehát! önnek igen jó beszélőkéje van. Hadd halljuk! mondjon nekünk egy párt galánt kalandaiból. Oh, mert hisz ön, don Juan, Richelieu, ön csak megy, lát és győz! a hölgyek Julius Caesára!

Az ifju homlokán nagyon jelentékeny pár redő húzódott össze, midőn e szavak közben egy véletlen -197- pillantással Betti arczát meglátá, mely olyan sápadt volt s kinek ajkai úgy remegtek. Béla megérté a fiatal lány arczán e hatás okát, s ajkába harapott, midőn Ottil füléhez hajolt és mondá:

– Ne feledje, hogy én felül bírom mulni önt a kiméletlenségben, de nem akarnám mindjárt az első napokban megmérgezni e gyermekek kedélyét. Legyen ön szives, és szünjék ingerelni!

– Hahaha! Béla barátunkból a pezsgő beszél! – nevetett Ottil, s hátra veté magát a karszékben. – Meg nem foghatom, hogy az aristokratia fejébe sohasem megy oly hamar a pezsgő, mint egyéb alsóbb osztályokéiba. Báró Kerendi Friczi országos pezsgőivó volt, hanem sohasem beszélt félre. S ön, egy palaczktól annyira felhevül, hogy egészen szokása ellen itt szépeket mond nekem. Ah édesem, – tevé utána Bettihez fordulva, – hallotta volna csak, milyen bókokat mondott a fülembe. Hahaha! mint egy timárlegény.

A fiatal ember vállat vonított, s felkelt, s magában érthetlenül mormogá: – Ebbe a lányba vagy minden rossz szellem belébújt ma, vagy megittasodott. Nem lehet vele beszélni.

Ottil is felkelt; égő homlokán kezecskéjét végig húzván, panaszkodék a nagy hőség ellen, s nem mulasztá el utána tenni, miszerint e támlásszék, melyen ült, s mely à la Voltaire van készítve, igen ostoba és czélszerűtlen találmány, és sokkal pikánsabbaknak találja a balzakokat, milyenek Csicseri komtesz termeiben vannak.

Betti e közben oly mozdulatlanul ült meg helyén, -198- mintha csak szobornak faragták volna oda. Minő ismeretlen érzelmek s ismeretlen gondolatok vonulhattak tiszta szívén s gyermeteg lelkén keresztűl, látva e hölgy kaczér, kihívó viseletét Béla ellenében. Mitsem óhajtott volna inkább, mint e pillanatban magányba vonulhatni, – tán hogy távol, távol lehessen e szilaj hölgytől, vagy hogy tán elgondolkozhassék, elábrándozhasson. Oh minő álmai lehettek e fiatal lánynak, ismeretlen, fejlődő érzelmeinek első stádiumában!…

– Éjfél elmult, – kezdé szünet mulva Ottil, egy tükör előtt állva, s gyönyörködve arczában, hogy az visszanyeré elvesztett rózsáit. – Gondoskodjék Béla, hogy vendégeink lenyugodhassanak.

– Igen? Jól van, hanem magam akarom a szobákat felosztani. A kék szobában ketten fogunk hálni, ön édes Bettim és én. A sárga szobát Béla foglalja el, s az étteremben itt e divánon Lajos számára vettetünk ágyat… Teringette pezsgője! halántékomon egy ér oly sebesen lüktet. Bizonyosan nem volt valódi pezsgő, mert e hatást most érzem először.

Béla nem válaszolt. Sötét, átható szemei folyvást a fiatal Bettin tévedeztek. E pillanatban elfeledett minden udvari ebédet, ministereket, herczegeket, -199- tábornagyokat és egyéb nagy férfiakat, kikkel ő oly bizalmas baráti lábon állt. Csak egy titkos édes gondolat foglalá el lelkét, midőn hosszan, hosszan feledé szemeit a fiatal lányon, melyet midőn az észre vett, elpirult s lesüté tekintetét, s úgy érzé, mintha az ifjú lángoló szemeiből egyszerre millió napsugár szúrt volna szívébe.

A hálószobákban felgyújtattak a lámpák: Ottil karon fogá a remegő lányt, s a fülkébe vezeté.

– Jó éjszakát! – mondá Betti is, de oly lágy, oly reszkető hangon, és szép arczát rögtön elfordítá.

Beléptek a fülkébe. Béla, összetett kezekkel, elgondolkozva s az ajtó felé irányzott szemekkel állt meg a terem közepén, s hallá, miként fordíttatik belül a kulcs az ajtóra. Az első embernek lehettek hasonló érzelmei, midőn a paradicsom kapuja bezáratott a háta mögött.

A kék szoba, melybe hölgyeink léptek, elég választékos s elég kéjelmes bútorzattal bírt, sőt ez utóbbira több gond látszék fordítva lenni, mint az elegancziára. A falakat nagyvirágú kék szőnyegek boríták, a mennyezetes ágy mellett barnacsíkos márvány éjiasztalka állott, s azon alabastrom lámpa. Minthogy csak egy nyoszolya volt a szobában, egy széles kereveten vetteték a másik ágy.

– Tegye ön magát kényelembe, – mondá Ottil, – s ha nem álmos, még tán cseveghetünk. Én, rendesen -200- nagyon sokára tudok elaludni. Különösen most, ez az átkozott rossz pezsgő egészen elűzé szemeimből az álmot. Apropos, – tevé utána, fürkésző tekintetet vetve a lányra, ki elgondolkozva ült a kerevet szélén: – mit tart ön Béláról?

Betti zavarral süté le szemeit a földre, és szünet mulva nagyon halkan felelé:

– Ő igen jó ember. Nekem jóltevőm. Valóban, nem tudom, hova lettem volna nélküle e nagy városban.

– Ej édesem, nem jóságról van itt szó. A férfiak egytől-egyig jók, míg érdekökben van jóknak látszani. – Béla nagyon szeles, – nemde?

– Igen, de életemet teszem rá, hogy még sohasem beszélt ministerrel. Átkozottul le tudja írni az udvari ebédeket. Hiszi ön, hogy volt valaha királyi asztalnál? nagy hiba benne, ilyeneket lódítani. Különben csinos fiú volna. Mit gondol ön?

A lány hallgatott, és szemeit a tarka szönyegen tévedezteté. Ottil folytatá:

Betti titkon sóhajta, mintha mondaná: – «oh istenem, hogyan lehet ennyire kínozni valakit!?»

– Tehát feküdjék le. Ott az ágya, én majd a kereveten fogok hálni. -201-

– Oh, azt nem engedhetem, – szólt hirtelen Betti. – Hagyja ön nekem a kerevetet; én fiatalabb vagyok.

– Oh, oh, édesem, figyelmeztetem önt, hogy az rossz szokás és valóban szabályellenes a társadalomban, valamely hölgyet arra emlékeztetni, hogy ön fiatalabb! – mondá sértődéssel Ottil, s aztán határozottan tevé utána: – Ön idegenebb vendég itt, mint én, következőleg foglalja el az ágyat, majd én a kereveten maradok. Úgy sem fogok aludni tudni. Akar kegyed vetkezni? Szivesen segítek. A bárónak valóban garçon-lakása van, azért nincs nőcseléd a háznál.

Betti szótlan fölkelt a kerevetről, s az ágy mellett egy székre ült, hol elkezdé topánkáit kifűzni, s midőn harisnyáját leveté, parányi rózsás lábaival a puha szőnyegre lépett, mely alig süppedett be fuvallatkönnyű teste alatt.

– Minő szép termete van! – susogá magában, elpalástolhatatlan irígységgel Ottil, midőn a fiatal leány kibontakozék fölső ruháiból, ámbár ő is szép termettel bírt, de neki nem volt meg többé az a teltsége. Minő hajlékony, milyen aetheri! tevé utána sóhajtva, s visszagondolt tizenhatodik évére.

A lány ezalatt paplana alá temeté magát; csak fehér arcza látszék ki alóla, melyre szétbomlott aranyhaja hullott egyes csigákban.

– Olyan álmatlan vagyok, mondá az idősb lány, mialatt fejével hátradőlt a vánkosra, s lábait hanyagul fölszedé a kerevetre. Nem tudom, hogyan -202- töltsem el az éjt… Álmos ön?… csak legalább zongora volna!

Megjegyzendő, hogy Ottil épen nem tudott zongorázni; hanem az a természete volt, miszerint ha valahol zongorát nem látott, ott azonnal följajdult: – oh, csak zongora volna! oh beh szeretnék most ábrándozni! oh, hogy szeretném most, ha Liszttel négykézre játszhatnám! csak vele tudok presto agitatót játszani! ah, Döblert, Kalkbrennert, Cernit, Dreyschockot nem is említem! oh, beh szeretnék zongorázni! stb. Ha pedig zongorát látott, akkor ekkép beszélt: – nincs önöknek gitárjok? ah, pedig beh szeretnék játszani! épen most kaptam Stumbenza symphoniáit! oh beh nagy kedvem volna gitárt játszani! kár, hogy úgy kimegy a divatból a gitár, valóban nemes hangszer! – Ha pedig történetesen gitár is, zongora is volt a háznál, ekkor így sóhajta: – nem tartanak önök hárfát? kedvencz hangszerem, melyen szenvedélylyel s nem kevés elismeréssel játszom! valóban megbocsáthatlan hibája az emberiségnek, hogy a hárfát annyira elhanyagolja! a középkor azért volt oly nemes, oly lovagias, mert hölgyei hárfát játsztak! Kár, hogy önök nem tartanak hárfát! – Ottil igen regényes szellemű volt.

A fiatal lány szemei már lehúnyva voltak, s igen érthetetlen hangon válaszolá: -203-

Ottil, látva hogy a lány udvariasságból felelget kérdéseire, elhallgatott. Szünet mulva fölkelt, eloltá a lámpát, s ismét visszadőlt a kerevetre, a nélkül azonban, hogy levetkezett volna, csupán czipőit húzá le, melyek könnyűségre vetélkedtek a jackemare-keztyűkkel. Feje hátrahanyatlott, s különben mindig szép fehér homloka e pillanatban oly vörös volt s úgy égett, mintha mindenik erén egy-egy parázs lett volna. Közel egy óra telék el, s Betti elszunnyadott. Ottil ekkor újra fölkelt s odament a lányhoz, megtekintendő, ha vajjon alszik-e.

A lány oly mélyen aludt. – Még nem volt nála kifejlődve s nem volt neve azon érzelemnek, mely később, hosszú éjeken át megrabolja álmainkat.

Ottil ezután az ajtóhoz ment; az ajtót fölnyitá s lábujj hegyen végig lopózott az éttermen, melynek ajtaja Béla szobájába nyilt. Tán a szellő érintése nem okozhatott volna csekélyebb neszt, mint Ottil, midőn a kilincsre tevé kezét s az ajtót fölnyítá. Csak ruhája suhanása hallatszott, midőn az ajtót ismét betéve, a sötét szobában tovább lépdelt. Lélekzetét tartá vissza, és susogó visszafojtott hangon mondá:

– Oh, – kimondhatlanul szenvedek, – susogá a hölgy; – ha aludni tudnék!… de lázam van!… egyszerre fázom és égek!… Olyan boldoggá tenne egy rövid álom! mondá, mialatt fejét kissé fölemelé s két kezével homlokát szorítá át.

A férfi egész nyugodtsággal maradt fekhelyén, s alig hihető hidegséggel mondá:

– Nem birok!… Ön ma nagyon kegyetlen volt hozzám… Egész nap kínzott… Meg kelle győződnöm, hogy ön – – Bettit szereti!

– Mily botor ön Ottil? Szívről beszél ön; bah! egészen kiveri szememből az álmot.

– Ah a mult, az a mult! – mondá hanyagul a férfi s egyet ásíta. Nem adhatunk eléggé hálát az istennek, hogy engedett felejtenünk. Mit gondol ön? nem volna üdvösebb, ha felejtené ön is a multat?

– S ön gyöngédtelen, hogy legédesb szunnyadásomból fölébreszte. Most már reggelig el nem birok aludni, hacsak morphint nem veszek be. Pedig e pillanatban nincs velem morphin készletem.

– Nem csuda! Harmad napja jöttem meg s ugyanakkor volt születésem napja; az emberek azt mondják, minden hét évben változik a természetünk, s így lehet, hogy az enyémnek is tán épen harmad napja volt a forduló napja. – Gyarlók vagyunk, Ottil, gyarlók vagyunk.

– Haladni kell a korral. A hála olyan, mint a százgallérú köpönyeg: kiment a divatból!… Mon dieu, csak legalább morphin volna kezemnél, hogy el tudnék aludni!

– Vigasztalhatlan volnék, mert akaratom ellen fogna történni, – veté könnyedén oda a szavakat Béla. – Egyébiránt a szerelemőrülteket is gyéríti már a kor szelleme. Innen-onnan végkép kimegy az is a divatból.

– Ne feledje, hogy a szomszéd szobában alszik Lajos. Miért koczkáztatni jó hírnevünket!?

– Ah, átkozott morphinja! mily szépen elaltatna -206- most engem! Önnek sem ártana Ottil, valóban nem ártana, legalább elaludnék.

A hölgy csaknem görcsöket kapott már e hallatlan hidegségtől, mellyel fogadtaték. Elkezde keservesen sírni. Leveté magát a földre, fejét a vánkosra hajtá s kezeit tördelte.

– Borzasztó! így eltaszítani magától! Engem, ki annyira szerette önt!… De jó… azért ne higyje, hogy távozom e helyről; itt maradok; e helyen fogok meghalni!

– Legyen oly kegyes Ottil, ott van ön mellett a gyufa; nyújtsa ide. Ellenállhatlan kedvem jött szivarozni. Ott mindjárt mellette a gyufa.

– Azt akarom, azt akarom! Magam elbeszélendem neki! Megmondom, mily irtózatos ember ön, hogy ahhoz tartsa magát, midőn majd elébe fog ön térdelni! mert ön elébe térdel, én tudom; mint azt velem tevé!

– Ha nem félnék, hogy vendégeinket föllármázom, – Ördög Róbertből egy szép kavatine jutott eszembe, nagy kedvem lenne elfütyölni.

– Szemtelen! – kiálta mint egy fúria a hölgy s feje a székre hanyatlott.

A férfi fölült ágyában, fejét a falnak támasztá, s egy szóval sem törte meg a beállt csendet.

Eltelék egy negyedóra. Ottil még mindig ott feküdt a szőnyegen, karját a székre, fejét pedig -207- karjára hajtva. – Béla csöndesen előrehajolt, s úgy tapasztalá, hogy hölgyét elnyomta az álom. Még várt vagy tíz perczig, hogy jobban meggyőződhessék, sőt halkan meg is szólítá őt: – Ottil! Ottil!

– Alszik, – mondá magában. – Mélyen alszik. Öt pohár pezsgőt ivott. Erőt vett rajta.

Ekkor csöndesen kilépett az ágyból, Sérey pongyoláját magára ölté, s egy lépéssel az épen ágyánál fekvő lányt keresztüllépte. Az ajtót zörej nélkül fölnyitá, az éttermen óvatosan keresztülment, s kezét azon ajtó kilincsére tevé, mely Betti szobájába nyilt. – – – Lélekzetét visszafojtá, midőn reszketeg kezével a kilincset megnyomta.

– Hah, ördögbe vele! mondá magában és elhalaványodva mérgében: – a kulcs Ottilnál van! bizonyosan zsebébe dugá elővigyázatból! átkozott fúria, hogy mindig utamban áll!

– Ébren van, – folytatá magában; – sóhajt; vagy tán álmában sóhajt. Ha rólam álmodnék!… Átkozott lánya; vissza kell hozzá mennem, és zsebeit kikeresnem. Bizonyos, hogy a kulcsot ő tette el. Kopognom nem lehet! fölébredne s megijed;… szegény olyan ártatlan!

Béla csöndesen megfordult, hogy ismét visszamenjen azon szobába, hol Ottilt hagyá. – Midőn -208- fejét visszafordítá, – – – szinte lerogyott… A szemközti ajtóban állt Ottil, kezében égő gyertyával. Csekély phantasiával lehetett volna őt azon angyalhoz hasonlítani, ki lángpallossal strázsát állt a paradicsom kapujában.

– Hah! Ördögbe, el vagyok árulva! – mondá magában, el nem rejthetve meglepetését.

– Hahaha! – kaczagott föl a hölgy, meg sem mozdulva helyében. – Fölsültünk, úgy-e don Juan? kedves Richelieu! Ah, báh!

– Hahaha! – nevetett aztán a fiatal ember is, midőn meglepetéséből magához tért. Ön valami rosszat gondolt felőlem? Alásszolgája mademoiselle! Hahaha!

– Furcsa ön, Ottil! mondá a férfi, abban hagyva a nevetést. A gyertyát akartam megnézni Betti szobájában, ha nem hagyta-e égve. E száraz szőnyegek oly gyulékonyak.

– Hahaha! gyulékonyak… a száraz szőnyegek!… a szőnyegek, melyek… – Nem tudta tovább folytatni a nevetéstől, mely már görcsökbe ment nála át. – Megfulok!…

– Ugyan Ottil, gondolja meg, mily rosszul áll önnek a nevetés, s hagyjon fel már vele!… Jó éjt kisasszony! Jó éjt!

A férfi e szavakkal, komolyan lépdelt el a hölgy mellett, az ajtót magára zárá s lefeküdt.

Ottil is felhagyott a nevetéssel; visszavonult -209- szobájába s talán e kis komóczióra azonnal el is aludt.

Másnap a reggelinél nem jött szóba az éji kaland. Ottil iparkodék vidám lenni, azaz beszélt fényes multjáról, s élczeket szórt a férfiak ellen, figyelmeztetvén Bettit is, hogy őrízkedjék a férfiaknak hinni, különösen azoknak, kik nagyon sokat beszélnek; s e megjegyzése Bélára volt czélozva. Béla, mint azt előre megjóslá Ottil, sohasem jöhetett tête-à-tête Bettivel. A praktikus hölgy oly ügyesen játszá ki a fiatal ember minden igyekezetét, kisérleteit, hogy annak nem maradt egyéb hátra, mint ajkát harapnia a sok fiasco felett.

Két nap mult el ezalatt. Sérey még mind nem mutatá magát; s a vendégek nem győzék a háziúr távollétében korlátlan szabadságukat használni. Minden nap ünnep s minden nap vendégség volt a háznál.

Harmad nap este Holdburgné látogatá meg őket. Komoly és szokása ellenére levertnek látszék. Erős theát készíttete, s theázás közben nagyon kevés beszédű volt. Röviden jelenté, hogy Sérey elutazott Bécsbe, s nem bizonyos, hogy mikor térend vissza. Azonban, – tevé utána, mialatt Betti és Lajoshoz fordult, – ha önök fel akarják keresni édesanyjokat, lakását tudatá velem: József-utcza 42. szám; a házmesternél tudakozódjanak csak.

Régen, még gyermekkoromból emlékszem egy kóborló obsitos katonára, ki igen ügyesen tudta a kártyát keverni, s e titkos és bámulatra gerjesztő mesterséggel beutazta Magyarország jó nagy részét, s mindenütt jól mulatott, míg csak kenyérkereső mesterségét a gonosz publikum ki nem tanulta.

– Itt van fiaim a kártya: meg van mind a harminczkettő, – mondá többek közt hozzánk az obsitos, kit Gábornak hívtak. – Tüstént mutatok szép mesterséget; hanem előbb adjatok egy egy garast, mert Gábornak ördöge van, az pedig nem játszik, míg egy kis pálinkával meg nem kinálom.

– Ott bizony, öcsém, másnak is, meg minden embernek gyomrában van az ördöge, – felelt a -211- pseudo Boszkó, s azzal a kártyát tovább keveré; – látjátok, itt van a négy felső, négy király és a négy hetes, szépen egy sorjában, egymás mellett. Most ha én ezeket összekeverem, mindjárt nem lesznek többé egymás mellett.

– Igen, de többet hozzá sem nyulok, hanem a ti kezetekben hagyom az összekevert kártyát és csak rálehelek, háromszor azt mondom, hogy hókusz-pókusz! s megint együtt lesznek, – mondá s úgy cselekvék. – hókusz-pókusz, egy, kettő, három… Tessék ide nézni, itt van megint a négy király, és a négy hetes, épen úgy egymás mellett, mint előbb, mikor még össze nem kevertem. Most már tessék ide nyújtani a garast, eddig van a mesterség, melyre engem a hires Boszkó tanított Taliánországban.

Valóban semmi egyéb, mint csak példát akartam felhozni, miszerint a regényírók is, igen csekély kivétellel, majd mind a kártyavető obsitost utánozzák. Egy kártyavetéssel elszélesztik és elvesztetik szem elől a regény hősöket, aztán à la Boszkó, hókusz-pókusz, egy, kettő, három, ismét összehozzák az elveszett hősöket, nagy meglepetésére az olvasó közönségnek, – s kész a regény… Lám, – a regényírás milyen könnyű mesterség – annak, a ki tudja! Csak a talizmánt, azt az áldott hókusz-pókuszt nem kell soha a játékból kifelejteni!… -212-

Magunk is ilyesmit cselekedtünk, midőn regényünket megindítottuk. A Goldbach-család elszéledett, a kereskedést feloszlattuk, stb. stb. Mult fejezetünkben a mellékszemélyek már szépen ismét összekerültek, s most a valódi hősök után kell néznünk, hogy azokat is szép rendben összesánzsirozhassuk, mint az a franczia négyesben szokás, hol majd összejönnek a párok, ott meghajtják magokat s újra szétmennek, míg végre a rondeauban ismét összefűződik kiki párjával. Az elkevert kártyák közt vannak még: a jó Goldbach, a szép Goldbachné s mindenek felett a vétkes kompanista, kivel azóta sem találkozánk, mióta a bájos özvegy, Holdburgné oly sikertelen kaczérkodott vele a Goldbach-féle családünnepélyen.

Zsellye Bertalan, az érdemes compagnon, a megyei büntető törvényszék által öt évi fogságra volt itélve. Az öt évből csak három évnegyedet tölte ki, s aztán sikerült megszöknie. Mint mondják, elhagyta az országot, ámbár többen vannak, kik mint szemtanúk állítják, hogy álnév alatt még sokáig időzött szerteszéjjel Magyarországon, míg végre egy párbajban agyonlőtték őt a szt. lőrinczi erdőben. Szökése után fél évvel (ezt Zsedőfi András beszélte), Zsedőfi András úrnál egy éji látogatást tőn, mely hivatlan látogatás Zsedőfinek pár ezer pengőjébe került, s mely látogatások ismétlését elkerülendő, Zsedőfi azonnal három komondorral szaporítá házőrző ebeit.

Goldbachné kitölté fogsági idejét, az öt évi börtönt. Ifjan ment oda, s vénen jött ki belőle. -213- Szabadsága első napjaiban azonnal Alörsre utazott gyermekei fölkeresésére, kiket azonban már nem talált ott. A halottjelentő nem tudá hová lettek, s esküdött, hogy ő tejbe-vajba füröszté a gyermekeket, s így meg nem foghatja, hogy miért szöktek meg házától. A szerencsétlen asszony megtört szívvel hagyá ekkor el ismét a várost. Multjának emlékezete, melyhez annyi gyalázat volt kötve, nem engedé őt azon helyen ismét megtelepedni. Visszament Pestre, hol a szánalom és a könyörület tartá benne az életet, melyet hurczolt napról-napra, s melyet oly jól esett volna már vállairól leráznia!

– – – S most, – egy, kettő, három! keverjük fel a kártyát, s hozzuk össze a négy felsőt, a négy királyt és a négy hetest.

Történetünk idejében, három évvel a fentebbi szakaszban elbeszéltek után, – a még folyvást piszkos, sáros és sötét József-utczában, egyetlen épület volt csak, mely külcsínra a figyelmet magára vonhatá némileg, a többi rozzant házak között. Ez a 42-ik számú egyemeletes ház volt. Sárgára meszelt fala és szép zöld redőnyös ablakai voltak. A ház végében nagy kert, mely a gyér házak s puszta telkek között, szinte a városon kívül a mezőkre nyúlt ki. Mint mondják, a ház tulajdonosa igen gazdag ember, kinek azonban jelenleg sem személye, sem gazdagsága ránk nem tartozván, – a helyett, hogy fényes salonjaiba lépnénk, ugyanazon háznak egy kis udvarra nyiló nyomorúságos szobájába vezetjük olvasóinkat. (Valóban, nagyon türelmeseknek kell lenni a regényolvasóknak, hogy azok oly szépen engedik magokat mindenüvé vezettetni!) A szobában durva szalmazsákon egy beteg nő fekszik. Alig van rajta élet. -215- A lélek csak úgy jár haza belé hálni. Mellette, háromlábú asztalon (a negyedik hiányát egy szék háta pótolja,) fiatal, tizennyolcz éves ember ül és ír, fogaival olykor a toll szárát rágva, mintha az által gondolatinak akarna gyorsabb menetet erőszakolni. Szép, szőke ifjú, alig pelyhedző bajusz és gyenge körszakállal. Szemei szép metszetűek s eleven kékek, melyek, daczára hogy gond és bánat nyomják szívét, szüntelen mosolygni látszanak. Ruhája összhangzatban van a szoba butorával. Kissé kopott, de igen tiszta blúz, s nagykoczkás nyári nadrág van testén, – s lábain nem igen jó karban levő everlasting topánok, melyek azon időben divatoztak (de nem a nem jó karban állók). Figyelmét felváltva kötik le az előtte heverő irományok és a beteg nő, ki nyugtalanul fekszik. Ha az iratokat tekintjük, nagyon sajátságos fogalmunk támadhat az azokkal foglalkozó fiatal emberről. Azon kéziratok mind – szerelmes levelek. Mit kereshet itt a szerelem?! Hogyan jöhetett kedve Ámornak e helyre vetődni, s itt űzni bolondos játékait, itt, e nyomorúság fészkében?! hol annyi bú s prózai életszükségek feletti kétségbeesések töltnek be lelket, szívet, – juthat-e még ott hely, ez érzelemóriásnak, – a szerelemnek is?!… – A szerelmes levelek közűl tájékozásul egy párt ideigtatunk:

1. – «Kedves Erzsikém! Már három vasárnap múlt el, a nélkül, hogy téged láttalak volna. Minap is megigérted pedig, hogy ott fogsz lenni a «Granatérosnál,» s nem tartottad szavadat. Azt -216- kell hinnem, hogy hűtlen lettél hozzám, s bizonyosan a Varga Petivel mentél mulatni a «Szimándliba». Oh ha én akkor Varga Petit ott nyomhattam volna a Szimádlinál, most tudom nem szőne többet a takácsműhelyben. Kedves Erzsikém, még jóvá teheted hibádat, mert én szívesen elfelejtek mindent, ha tudniillik megigéred, hogy jövő vasárnap velem jösz a Granatéroshoz, hol egész este együtt tánczolunk, eszünk-iszunk és mulatozunk. Mosogatás után a kapuban foglak várni. Az isten áldjon meg! N. N. szabólegény.»

2. – «Drága Ludmilla kisasszony! Bocsásson meg kegyed, hogy szavamat nem válthattam be. De nem én, hanem az aranyműves volt az oka, ki is az aranygyűrűt nem csak el nem készíté, hanem önnek szép hajfürtét, egybefonva az én hajammal, melyet a gyűrűbe kellett volna használnia, – elveszté. Az atlaszczipőket és féltuczat selyemharisnyát már megrendeltem az ön számára. Nem felejtem el önnek azon boldogító igéretét, hogy az első párt belőlük én fogom kegyednek fölköthetni. Kiváncsi vagyok megtudni, mikorra készítendi el kegyed azon aranygyöngyös házisipkát, melyet számomra kezdett hímezni. Vasárnap meglátogatom önt, s akkor a «Nagypipánál» fogunk együtt estelizni. N. N. boltossegéd az Aranyszalaghoz czímzett rőföskereskedésben.»

3. – «Kedves Gyulám! Még mindig a régi szerelemféltő vagy, ki fölülmúlod Othellót és mindazon bolond férfiakat, kik a szinházban szerelemféltés miatt komédiát hagynak magokból űzetni. -217- Te is jó lennél komédiásnak, mert hallom, hogy újabb gyanú miatt már megint fejedet vered a falba. Azt mondják, arsenikumot akarsz bevenni, minthogy hír szerint én N. bárót megcsókoltam volna. Ne higy ily bolond hírnek, mert hazugság, rágalom! A báró ugyan elég merész volt kaczérkodni velem, de rá sem hallgattam, mert ügyetlen. A színházban minap mellettem ült (akkor, mikor nem volt pénzed számomra páholyt bérelni, s zártszékre szorultam) s gondold csak, hogy figyelmemet magára vonja, úgy megnyomta lábával a tyúkszememet, hogy nagyobbat sikoltottam, mint egy tetten kapott primadonna a szinpadon. Apropos, primadonna! Küldd el már édesem azt a selyem ruhakelmét, melynek párját N. grófnőn láttuk. Meghalok, ha még soká késel vele. Tegnap már magam akartalak meglátogatni, de a nagy sár akadályozott. (Nem volt fiákerre pénzem; az utolsó forintomon, minthogy gyomornyomásban szenvedek, «non plus ultrát» hozattam a conditoryból). Ha soká késel, elpusztulok, nemcsak szerelembú miatt, hanem anyagilag is. Ölellek! csókolom a szíved dobogását! N. Clementine, magányzónő.»

– – – Ezek s ezekhez hasonló tartalmú levelek hevertek a fiatal ember asztalán. Mit kereshetnek e levelek s mi czéljok azoknak, – röviden megmondom. A még általunk ismeretlen fiatal embernek e levélírások, valódi kenyérkeresete. Ugyanis, az ipar és kereskedelem minden osztályából s mind a két nemből, mesterlegények, -218- boltossegédek, szobalányok, szakácsnők, varrólányok, kik magok vagy nem tudnak írni, vagy idejök nincs az írásra, fiatal emberünkhöz folyamodnak, ki is csekély honoráriumért és csekély fejtöréssel fogalmazza helyettök a különböző helyekre szóló billet-douxkat. S e valóban sajátságos és eredeti kenyérkeresetből, melynek jelszava: ha nem is csurran, de legalább csöppen, – évek óta táplálja azon beteg nőt, ki megtörve testben és lélekben, nyugtalanul hánykódik nyomorúságos ágyán. A fiatal ember, ki minden mozdulatát aggodalommal kiséri, gyakran leteszi tollát, vagy épen füle mellé vágja s odamegy a nőhez, vánkosát igazítja hanyatló feje alá, mi közben oly gondosan kérdezősködik tőle: mije fáj ismét? hol szenved? óhajt-e valami orvosságot, vagy egy kis meleg levest? – (a szerelmes levelek nem igen hajtnak többet a konyhára, mint csak levesre valót). Azután ismét elfordul, miután a nő türelmetlenül utasítja vissza ajánlatát, – leül: egy mélyet sóhajt, vagy lehajtja tenyerébe fejét, honnan a bú elűzte gondolatait, melyekkel azokat a tarka szerelmi leveleket kellett volna alkotnia és fölékesítnie. – Majd ismét fölemeli fejét, odafordul a beteghez, s lágy, érzelemteljes hangon mondja:

– Oh anyám! szívem vérét ontanám ki, egyetlen boldog órádért!… Éjt-napot egygyé tennék, csakhogy neked visszaszerezhetném nyugalmas éjjeleidet!… Mi lenne nekem a nélkülözés, ha téged még egyszer bőségében láthatnálak elvesztett örömeidnek, jólétednek!… -219-

– Mit siránkozol itt a fülembe?! – monda – avagy segítesz azzal a bajon? Azon korban, melyben vagy, már bizonyos pályájának kell lenni az embernek! A te dolgod inkább mulatság és időlopás, mint kenyérkereset. Csak beszélsz, beszélsz és nem szerzesz semmit. Elpusztulunk éhen. Nem törődöl anyáddal!!

– Isten bocsássa meg anyám! – sóhajtá lecsüggesztett fővel a fiú, s aztán szomorúan tevé utána: – hogy én nem törődöm veled anyám, – te mondod ezt nekem, ki reggeltől késő estig dolgozom, hogy…

– Az nem dolog. A te munkád csak komédia, melyet krajczárral fizetnek az emberek, s nevetnek fölötted, hogy olyan jó bolondra tettek szert.

– Ne vedd fölhányásul anyám, – mondá szomorúan a fiatal ember – napi keresményemet minden estve átadom neked, a nélkül hogy csak csekély láttatja volna is. Magadra nem fordítod, ételt nem hozatsz rajta, gyógyszer nem kell, az orvost visszautasítod. Hova teszed tehát azon naponkinti csekély összeget is?

– Arra éhezel már? – mondá fölindulva a beteg s halvány arcza még jobban elsápadt. – Szeretnéd már eltékozolni azt a pár fillért? Nem jó lesz neked, majd ha meghalok? Három éve hogy együtt vagyok már veled; – mi lenne belőled, ha ez idő alatt azt a pár garast meg nem -220- takargatom számodra? vagy félsz, hogy tán magammal viszem a sírba? oda varratom a koporsóvánkosomba? – – Miért hányod hát az ilyest szememre? Tudom, nénéd majd nem tenné azt. Miért is nem keresed őt fel? az majd jobban gondomat viselné!…

– Meg akarsz-e ölni anyám? – mondá könnyezve a fiú: – hol és hogyan keressem fel őt, midőn három év óta hírét sem hallottam.

– Miért titkolódzol tehát? miért nem mondod el őszintén, hol hagytad őt, hogyan váltál meg tőle? Úgy-e, nagy nyomorban hagytad? nem volt már ruhája sem… Úgy-e, rongyos volt mondd, mondd bátran.

– Ne kivánd oh anyám! sokszor beszéltem már róla, de sohasem igazat. Úgy szeretlek, úgy imádlak, jó anyám! szíved törnék meg, ha elmondanám, a mit én láttam, a mint én hagytam őt! Hagyjuk ezt akkorra, midőn fölgyógyulsz.

– Az már csak a más világon lesz! Én pedig ezen a világon akarok róla mindent tudni, – mondá a beteg, és sovány csontkezeit, melyek szinte zörögtek, mint a halottéi, kinyújtá fia felé: – jer fiam, jer ide, ha szeretsz; ülj ide mellém, de az ágyamra; én is szeretlek téged, – – nem zúgolódom többet, csak beszélj róla. Inkább odaadom pénzedet is, melyet elrejték előled, csak beszélj, beszélj! Aztán hagyj itt engem, – – vidd el pénzedet is, – – hiszen te szerezted, te is költheted el; – – minek is volna az már nekem?! jer, jer édes gyermekem, beszéld el, – -221- hogyan, hol és minő állapotban maradt el tőled? Ott hagytad el történeted elbeszélését, midőn bizonyos Sérey báró vőn benneteket pártfogása alá; az isten áldja meg őt érte; – – – ki volt azon Sérey?

– Nem tudok többet felőle, – felelt a fiú, mialatt fölkelt s a rozzant szalmaszéket közelebb vonva, az ágy mellett foglalt helyet: – nem tudok, anyám, mert én csak egyszer láttam őt, s másnap már Bécsbe utazott. Mi lakásán maradánk, Holdburgné és Berger Ottil felügyelete alatt. Hisz ezeket már említém neked…

– Heteket, hónapokat tölténk ott, bővelkedve mindazon jókban, melyeket csak szem és száj kívánhatnak. Én, hogy megtudám lakásodat, József-utcza 42-dik szám alatt, azonnal Ottil és Betti kiséretében siettem fölkeresésedre. Te már akkor nem valál itt, anyám.

– Igen, utánatok mentem Alörsre, honnan kétségbeesve tértem ismét ide vissza, mert már nem találtalak ott többé benneteket. Tovább!

– Elcsüggedve tértünk mi is vissza Sérey lakába, és szinte fölhagytunk a reménynyel, hogy téged viszontláthassunk. Betti sokat sírt, és – – – oh istenem, mégis hamarabb megvigasztalódott s hamarabb feledett, mint én!…

A fiú szünetet tarta mintegy elgondolkozva, ha vajon folytassa-e vagy elhallgassa, a mi következik. Anyja unszolására folytatá:

– Mindennap ünnep volt a háznál. Vidám hölgyek, beszédes, tréfás férfiak jelentek meg esténkint, hol terített asztalok várták őket. Az ily estélyeknek mindig Betti volt a királynője. Körüle gyűltek össze azok a tréfás férfiak, kik annyi bohóságot követének el. – – Egy napon, – mi még sohasem történt, elhagyá Betti a házat. Nyugtalan kezdék miatta lenni, de Holdburgné azt mondá, hogy egy barátnőjét ment csak látogatni… Három nap mulva tért vissza… Oh anyám! alig ismertem rá. Olyan volt, mint a kit a koporsóba tesznek. Miért is nem tették akkor oda?! most jobb helyen volna szegény leányod!… Kisírt szemekkel jött felém; megölelt, reám borult és úgy zokogott!… én is sírtam, mint a gyermek, – – hiszen akkor még gyerek is voltam, – – annak már három éve! Midőn fölemelte vállaimról fejét, sírva mondá: – Oh, Lajos, ha valahol föltalálod majd jó anyánkat, mondd meg neki, hogy leánya többé sohasem fogja őtet látni! mondd neki, hogy leánya el van veszve, de azt is mondd neki, hogy ne sirassa meg őt, mert nem méltó reá, hogy érette könnyeit hullassa!… – Itt újra mélyen zokogott, s én szívemet érzém megtörni. Pedig akkor még nem tudám fölfogni e szavak értelmét. Oh, oly szomorú nap volt ez anyám! Betti egész nap szótlan volt. Este eljöttek ismét a bohó ifjak, tréfáikkal, ötleteikkel, melyek az egész társaságot megnevetteték, – – csak Betti nem nevetett és én; mert én mindig Bettire gondoltam és reád anyám!… A következő -223- napokban már derültebb volt ismét Betti, sőt itt-ott nevetett is, különösen, midőn egy estve felém jött, s mutatá kezeit, hogy neki milyen szép arany karpereczei vannak, igazgyöngyből, nyakláncza és gyönyörű habos selyem ruhája… S valóban, az első pillanatra majd megvakultam, – úgy nézett, ki mint egy herczegnő; – – szemvakító brillánt tű a mellén s ragyogó gyűrűk az ujjain, melyeken még sohasem volt gyűrű, kivéve azon egyet, mit te hajadból fontál neki gyermekkorában, s melyet egész azon napig hordott az ujján… – Mi történt veled Betti? – kérdém ámulattal: – hogyan juthattál te ezen drágaságokhoz, miknek súlya alatt szinte meghajolsz!!… Betti nevetett s röviden azt válaszolá, hogy minek kérdem én azt tőle? nem elég-e az, hogy van?! s nem örülök-e, hogy végre már kivergődünk a szegénység porából, melyben hat évig hevertünk. S ekkor biztatott, hogy ne csüggedjek, mert ő rólam is, rólad is fog gondoskodni… Azon napon nagy estély volt. Az asztalnál két férfi közé ült Betti. Az egyik mintegy negyven éves lehetett, hanem a másik nagyon fiatal volt, – – az, kit multkor említék már neked, hogy kocsinkon hoztuk el Pestre, s ki meghitt házibarát volt Holdburgnénál. Betti nagyon sokat beszélt vele, ámbár az idősb férfival is csevegett, s a süteményeket mindig annak a tányéráról ette el. A vacsora nagy pezsgőzéssel végződék, s a pezsgőzés után, éjfél lehetett, midőn meglehetős mámorosan haza széledtek a vendégek. -224- – – Ez így folyt szép darab ideig, tán hónapokon keresztül. Bettit sohasem láttam többé szomorúnak. Soha többé, s ez engem nagyon csüggesztett. Minden nevetése szívembe szúrt… Hogyis lehet nevetkérezni akkor, midőn apánk és anyánk sorscsapások alatt görnyed!!… S Betti feledni látszék mindkettőt. Téged minél ritkábban hozott elő!… Csak egyszer említett még, egy reggel, midőn azt mondá, hogy megjelentél előtte álmában, s megfeddéd őt; – – nem szomorúan és gyöngéden, mint anya eltévedt gyermekét, hanem mint itélő isten az elesett angyalokat. Ekkor újra rám borult s újra hullatá érted könnyeit és zokogva mondá: – Oh Lajos! minő éj volt ez, és minő álmok!! Nem bírom tovább! ha még egy ily álmom leend, nem fogok fölébredhetni belőle! Menj Lajos, hagyj egy időre magamat s menj, keresd föl anyánkat, – – én adok pénzt neked, melylyel elutazhatol Alörsre; – – hátha ott van, – – hátha sikerül föltalálnod! Vigasztald meg őt! vigasztald nevemben is. Aztán jőjj ismét vissza, hogy akkor én is veled mehessek hozzá… – Másnap, utiköltséggel ellátva, búcsut vevék Bettitől, ki, mintha tegnap misem történt volna köztünk, vidáman sétált föl s alá azon férfi karján, kitől (miként megtudám) a brazeletteket s azt a sok drágaságot kapá. Dél felé már útban valék, s másnap Alörsön. Oh, mint dobogott szívem, midőn a régi ismerős házak előtt elhaladtam – egyedül! Házunk felé irányzám lépteimet, azaz azon ház felé, mely hajdan a -225- miénk volt!… Becsületes jó apám boltczimere helyett – kocsmaczégér lógott a falról, s a hajdani bolt felett e fölirat állott: «bor és sermérés a kék macskához!» – Tehát a kék macska még folyvást játszotta szerepét!… – Befordultam a házba. Minő érzelmek voltak azok anyám, melyek szívemet szaggatták, midőn keresztülmentem a szobákon! Minden talpalatnyi földön megállapodám, hogy visszaálmodjam magamat a multba, – azon multba, mely mint egy tündérmese vonult el lelkem előtt… – Itt volt az én ágyam, emitt Bettié, s amott a másik szobában, hol egy piszkos csavargó, bortól elázva, félholtan feküdte végig a padlót, – – ott: azon szent helyen volt anyám a te ágyad!… Oh, nagyon jól emlékszem reá! fölötte volt egy Krisztuskép, s akkor, – – akkor, – – valami haramia volt oda helyébe függesztve… Leültem egy asztalhoz, – bort hozattam magamnak. Abban a házban még sohasem ittam bort, csak akkor először. Oh milyen jó volt, midőn az első mámort érzém!… midőn feledni kezdém, hogy hol vagyok!… midőn leittam magamat, s elkezdének előttem tánczolni azok a profánus képek a falakon! midőn megelevenedni látszott előttem az a csavargó, ki félholtan feküdt a padlón!… Elkiáltám magamat! neved lebbent el ajkamon, oh anyám! S te nem valál ott. Ismeretlen alakok közelítének hozzám, kik kidobással fenyegettek… Ellentálltam, mintha jogom volt volna még azon házhoz, melyben világra hoztál. Őrült lehettem, mert az emberek egy -226- része mulatni látszék össze-vissza beszélt szavaim fölött és ez engem bosszanta. Üveget kaptam föl, s azt egy szemtelen suhancz fejéhez hajítám. A vér elönté arczát s a másik pillanatban kivetettek az utczára. Szégyen, bosszuság s valami irtózatos keserű fájdalmak közt vergődtem egy utczai kúthoz s lemosám arczomról a meleg vért. Másnap híre futott a botránynak s elhagyám a várost, hogy visszatérjek ismét Bettihez. Késő este volt, midőn megérkezém. A sorsüldözések kifárasztának, s eredménytelen utam, valamint holmi magyarázhatlan sejtelmek, igen levertté tőnek. Sérey lakásán most is, mint három nappal ezelőtt, hogy onnan távozám, társaságot találtam. Hol van Betti? kérdém Holdburgnét, ki egy ringó támlásszékben ült, melyet támlájánál fogva egy férfi hintázott. A férfiak összenéztek, Holdburgné pedig könnyen elpirult, és zavartnak látszék. – – – Betti kisasszony nincs többé itt, – mondá végre egy férfi, kivel már előbb is gyakran találkozám. – Nincs többé itt? tehát hol van? – kérdém megütközve. – Hja, elutazott, – lőn a válasz. – S hová? – Hogy hová, azt nem tudhatjuk, elég, hogy elutazott, Ottil kisasszony védelme alatt! – – Jó helyen lesz, ne is aggódjék ön miatta. – – Elsötétült szemeim előtt egyszerre minden tárgy. Fejem szédült és szívem úgy el volt szorulva. Tehát ezt is el kelle vesztenem. Nem volt elég apám, anyám s – – most még nővéremet is megfosztja tőlem a sors! Most már akár ő utána induljak!… de merre? merre keressem? Oh minő gonosz játékot -227- űz velem végzetem! Irtózatosan fájt azon tudat, hogy eltávolításom egy időre a háztól kiszámított vala. Nem akarom anyám, hosszasan elbeszélni kifakadásimat, sem azon szavakat, melyekkel illetém a hitvány, czudar népet, kiket egykor mint jóltevőimet imádtam. Fél óra mulva már kívül valék a házon, a nélkül, hogy tudtam volna, hová, merre leszek indulandó. Melyik részében fogom az ismeretlen nagy városnak eltölteni az éjszakát… Rosszul világított, néptelen utczákon bolyongtam keresztül, míg egy félreeső kávéház előtt vitt el utam, honnan zaj, lárma s hangos fölkaczagások üték meg fülemet. – Még van egy kis pénzem, – gondolám, – itt tán átvirraszthatom én is az éjt, legalább födél alatt leszek, s betértem. Épen egy rongyos férfit vezetett ki azon ajtón a pinczér, melyen beléptem. A fél homály miatt nem vehetém ki arczát, de meg aztán nem is érdekelt akkor senki és semmi. A ben puncsozó társaság igen lármás és jókedvű volt, s holmi gúnyszavakat kiabált a kiutasított férfi után. Én sohasem láttam ezen embert, és saját bajaimmal is eléggé el voltam foglalva, de mégis úgy szántam őt. Szinte kedvem volt volna utána menni, s az éjt együtt csavarogni át vele. Mikor magunk szerencsétlenek vagyunk, mások szerencsétlensége iránt is fogékonyabbak vagyunk. Egy szögletben foglaltam helyet, s hogy a helypénzt megfizessem, kávét rendelék magamnak s a mellett szépen megviradtam, a nélkül hogy az említett jókedvű társaságot fogyni láttam volna, sőt reggelig szüntelen -228- szaporodék. Mikor megvirradt, nyakamba vettem ismét a várost, és szerte kalandoztam az utczákon, csak egyetlen ismerős lénynyel sem találkozhatva. Estve ismét fölkeresém azt a kávéházat, mely egy pohár kávé áráért szállást ad a szegény legénynek. Pár nap mulva, már ismerősek voltak előttem az arczok, melyekkel a kávéházakban találkozám, sőt némelyek már szóba is eredtek velem. Nincs könnyebb, mint az ily korhelyekkel kötni ismeretséget. Megtudták, hogy még ujoncz vagyok Pesten, hogy sem kenyerem, sem biztos állásom. Hogyan csudálkoztak rajtam; pedig nekik sem volt sem kenyerök, sem biztos állásuk, hanem azért úgy éltek, mint a herczegek, ha történetesen a herczegeknél is divatban van kávéházakban virradni meg. Egy napon, szép tavaszi délután volt, pár korhely czimbora társaságában a városerdőbe sétáltunk ki, közönséget és hölgyeket bámulni. Minden úri fogaton megakadt szemünk, a melyben szép hölgyet pillantánk meg. Egy fényes, kétlovas fogat vágtatott el mellettünk; mintha delejes hatás vonta volna szemeinket feléje, oda tekinték. Egy férfival szemközt ülve, Ottilt és Bettit pillantám meg. Fölkiálték: Betti! Betti! – kiáltozám, s mint a roham, utána eredtem a tovavágtató kocsinak… Még hallám Betti sikoltását, s láttam, miként födé el kezeivel arczát s dől vissza ülésébe. A kocsi e perczben sebesebben rohant, s én, kimerülve a futás és őrült kiabálásokban, összerogytam. Az emberek csodálkozva csoportultak össze körültem, s midőn föleszméltem, -229- magam is alig tudtam visszaemlékezni rá, hogy mi történt velem. A kocsi már akkor eltünt szemeim elől… Leverém ruháimról a port, és szomorúan megindultam azon utcza felé, merre a fogatot láttam eltünni. Mennyit adtam volna életemből, ha még egyszer találkozhattam volna vele! Egy óra mulva, sikertelen bolyongásaim után, ezen utczába vetődtem. A negyvenkettedik szám előtt vitt el utam. Szívem fön dobogott, midőn eszembe jutott, hogy te anyám, laktál egykor ebben a házban. Valami magyarázhatlan érzet oly ellenállhatlanul vont azon pillanatban ismét e ház felé. Elhatározám belépni, s a kapustól még egyszer tudakozódni utánad, hova s mikor hagytad el e lakásodat. Szerencsés gondolat volt, mert annak köszönhetem, hogy téged föltalálhattalak. – – – A kapus mindjárt megismert, s már messziről mondá, miszerint azon asszonyság, kit multkor kerestem, pár nap óta visszajött s ismét elfoglalá régi szállását… Oh anyám, ki tudná elmondani azon érzelmeket, melyek e hírre támadtak bennem… Azon nap óta három év folyt le, s e három év óta egyszer sem hagyálak el. Megosztom veled szenvedésidet, együtt tűrök és nélkülözök veled, a nélkül, hogy csak egy sóhajomat is hallád, melyből tán panaszt vagy zúgolódást vehettél volna észre! S te mégis örökké elégületlen vagy velem… Leányodat óhajtod vissza, én meg mehetek, a merre jónak látom; – pedig leányod örökre el van rád nézve veszve… én – – oh anyám, szívem vérét ontanám ki egyetlen boldog órádért!… -230-

Az ifjú fölkelt e szavaknál, arczát törlé meg azon könyektől, mik az elbeszélés alatt fakadtak szemeiben.

Odament anyjához, s kezét ajkaihoz emelé. Az oly hideg volt, mint a márvány, mintha az elbeszélés folyamában megfagyott volna.

– Anyám, mi lelt? mi történt veled? – kiáltá halálra ijedve a fiú. – Szent Isten! elájult!… Ennek én vagyok oka! oh, miért is hallgattam rá, s miért mondék el neki mindent, mit neki nem lett volna szabad tudnia soha? Most még boldogtalanabb fog lenni. Igen, hisz egyetlen örömétől vált meg, – – azon reményétől, hogy valaha leányát láthassa. Oh istenem; ébredj föl! anyám! térj magadhoz! ébredj föl! fiad térdel előtted!

E pillanatban fölnyílt a kisded szoba ajtaja, s egy fiatal hölgy lépett azon be.

Az ifjú gyorsan fölkelt anyja ágyától, s halántékára nyomva két tenyerét, a belépő elébe siete.

– Oh, Róza kisasszony! – kiáltá: – segítsen ön, anyámat életre hozni. Elájult, vagy tán, – tán meg is halt…

A fiatal hölgy, kit az ifjú Rózának szólíta, s ki alig lehete több tizenhét évesnél, – valódi szépségnek volt mondható. Igen gazdag fekete haja volt, igen piczin piros ajka, s igen szép metszetű fekete szemei. Egyszerű, házias öltözék volt testén, melynek növése könnyen vetélkedheték a czédruséval. Lábai mint a szikra oly parányiak valának. Az ifjú kétségbeejtő kiáltására elhalványult, s ott termett az ágy előtt. -231-

– Szent isten! siessen ön orvosért! hamar, hamar! kiáltá a fiatal nő, mialatt a beteg fejét fölemelé karjába s hanyatló hideg kezeit kezébe vevé. – Gyorsan, gyorsan orvosért! én addig itt maradok!

Az ifjú kalapját ragadá s mint eszeveszett elrohant a szobából. Tán el is felejtette, mikor a kapun kiért, hogy tulajdonkép orvosért kell mennie.

Ugyanazon időben, napon és órában, valamint ugyanazon házban maradunk jelen fejezetünk folyamában is, – azon különbséggel, miszerint földszintről az emeletbe lépünk, hol nem nagy fáradságunkba fog kerülni felejtenünk a nyomort, melynek föntebb tanui valánk. Lent éhség, nyomor, – itt fönt bőség és jólét. Ott egy anya, leánya feletti kétségbe-esésében, a halállal küzd, itt egy más anya, leánya számára menyasszonykoszorút fon. Ott is köny, itt is köny. Amott a bú, emitt az öröm sajtolja azokat a szemekbe. Gyönyörű ellentétek, melyekből áll az élet, s melyek változatossá teszik a világ folyását.

Fényesen öltözött hölgyek, betanult mosolylyal ajkaikon, – s fényesen öltözött uracsok, mesterkélt érzelmekkel szíveikben, föl s le hullámzanak a teremben, mely ma nagy eseményeknek lesz tanuja. -233-

A háziúr élemedett, tisztes férfi, iszonyú nagy sasorral s még iszonyúbb apró szemekkel, milyeket az ember ha lát, önkénytelen tünődnie kell fölöttök, ha vajon látásra, vagy tán szaglásra vannak teremtve azok. Szép ősz, tömött bajusza és haja van, mely minden esetre tiszteletre gerjeszt iránta. Felesége többnyire az oldala mellett van. Valódi fölkiáltójel, – t. i. a felesége, a mennyiben oly magas és a mellett oly sovány, hogy ha az ember rátekint, azonnal megéhezik, – t. i. a ki rátekint. Azt mondják, hajdan szép volt, – s hogy most nem szép, azt egyenesen az időnek köszönheti, mely sokkal jobb fogakkal van megáldva, mint az emberek, – daczára, hogy már hat ezer esztendő óta folyvást koptatja azokat az örökkévalóságon. A háziúr és neje, névszerint Berkey Bálint úr és Berkey Eufrózina asszonyság, harminczöt év óta élnek már boldog házaséletet, sőt mondhatjuk – családéletet, miután az ég egy oly szép lánynyal áldá meg házasságukat, milyennek – sem szépségre, sem jóságra, hetedhét országban nem volt párja azon időben.

Ki van világítva minden szöge-zúga a háznak. Még a cselédség is jóformán – kivilágított állapotban van már.

Hat órakor gyülekezni kezdenek a vendégek Bálint úr körül, ki alig győzi már megköszönni a sok jó szerencsekivánatot a leendő egybekeléshez.

– Hja, bizony, sok bajjal jár egy leány kiházasítása! – mondá többek közt egy őszbecsavarodott -234- úr, ki három hajadon lányával jelent meg az ünnepélyen.

– Pedig az isten rendelte; – jegyzé meg a három hajadon édes anyja, ki, mint mondani szokás, még most is jobban elkelt volna, mint leányai. Leányai nem szóltak semmit, mintha hallgatásuk által akarnák tudatni beléegyezésöket ez állításba, miszerint a házasság, isten rendelete, s egyszersmind tudatni azon szomorú meggyőződésöket is, hogy az emberek nem szokták mindig teljesíteni az isten rendeletét.

E pillanatban egy öreg úrral szaporodék a társaság, ki is megjelenésével hatást látszott előidézni, legalább a vendégek, mint mikor valamely fontos személy jelenik meg, titkon összetekintének, sőt némelyek elég bátrak voltak egymás fülébe sugdosni is. Magas, sovány alak volt a belépő, ősz haja, s barázdás homlokáról itélve, túl lehetett a hatvanon. Kopott dohányszínű őszi kabát volt testén, mely nyakig vala gombolva, s inkább lehetett volna gondolni, hogy rókavadászathoz öltözött, mint kézfogóra. Nadrágja, csizmái, fesledezett selyem nyakkendője, épen nem mutatának benne gentlemanre.

Midőn belépett, a háziúr azonnal elébe siete és régi szokás szerint latin szavakkal köszöntve, kezet szorítának.

– S hogy érzi magát, domine spectabilis? kérdé a most érkezett, midőn helyet foglalt a háziúr mellett. -235-

– Bizony bizony, mi az egészséget illeti, nem a legjobban vagyok. Ezek az átkozott ujságok folyvást bolondítanak hirdetményeikkel. Minden számban jelenti magát egy-egy új csudaorvos, és mi legkülönösebb, mindig oly betegségek ellen találnak föl szereket, mikben én szenvedek. Most két hete olvastam, hogy «Nincs több fogfájás!» – Kapom magamat, azonnal megszerzem drága pénzért a hirdetett gyógyszert, s ím tegnap már az utolsó fogamat kellett kihuzatnom. Most már hiszem, hogy nem lesz többé fogfájás! Multkor szintén olvasám a májbetegségek elleni hathatós csalhatlan gyógyszert, mely a hirdetmény szerint új találmány. Megszerzém magamnak, s élek is vele, hanem biz az én májam cseppet sem tágít. Pedig szenvedhetlen betegség. Az ember tele van képzelődéssel általa. Multkor is a boromat meg akartam inni, a pohárban egy szőlőmagot pillanték meg, s az én fejemből ki nem lehetett verni, hogy az nem egér. Ezt a máj okozza. Tegnap a gyomrom megkordult, s én azonnal erősen fejembe vettem, hogy az nem gyomorkorgás volt, hanem valóságos békakuruttyolás. Ezt mind a májbetegség szüli. Nem tudna valami orvosságot spectabilis a májbetegség ellen?

– De igen, – úgymond; – Lipcsében jelent meg egy könyv, mely megbecsülhetlen találmányokkal -236- bővelkedik a még nagyon kiskorú orvosi tudomány terén. Egy példányát bírom én is e könyvnek, s ha jól emlékszem rá, szól a májbetegségekről is.

– Próbált gyógyszer? – kérdé Bálint úr, s apró szemei kitágultak a nagy kiváncsiságtól.

– Még ez egyet nem próbálám meg, hanem azért teljes hitemet helyezem belé, miután minden eddig megpróbált szerét csalhatlannak találám. Legyen holnap szerencsém spectabilis, majd kisérletet teszünk a májbetegség ellen.

– Oh, otthon minden jó rendben van, – felelt amaz. – Ide nem számítva, hogy mult hónapban nagy csapás ért.

– Megdöglött a szegény tánczoló pókom, mondá elszomorodva az öreg úr. – Hanem kaptam helyette gazdag kárpótlást. Béla öcsém megszerezte számomra azt a híres sakkozó majmot, mely Bécsben oly nagy hatást csinált.

– Sakkozó majmot?! – kiálták egyszerre a hölgyek. – Oh, beh szeretnék egy olyant látni! – S igazán sakkoz?

– Nincs az a sakkista, ki megverje őt, – mondá komolyan az öreg, kiről olvasóim is gondolhatták már, hogy az senki egyéb, mint Zsedőfi András úr, a különcz és nőgyűlölő. -237-

– Oh beh szeretnék én azzal a tudós majommal egy partiet sakkozni! – mondá egy negyvenes asszonyság, ki, minthogy igen szép párizsi legyezője volt művészi amorettekkel, szüntelen legyezé magát, daczára, hogy a teremben egy csepp meleg sem volt; – tudom, hogy én meggyőzném!

– Én csak egyszerűen a majmot értettem, – felelt oly arczczal és hangon a sértett nő, mely minden esetre kétértelműséget fejezett ki, s aztán, tovább legyezve magát, szomszédjához fordult.

Szerencsére új vendég érkezék, kinek megjelenése a folyamatban lévő tárgyakról elvoná a figyelmet s végét szakítá. Az új vendég fiatal dandy volt, öltözve mint egy divatkép, és szép, mint egy Adonis. A legmesterkéltebb könnyűséggel, fesztelenséggel hajtá meg magát a társaság előtt, – annyi ügyességgel, hogy a sarkán egy felet fordulva, a társaság minden tagja mintegy egyszerre lőn általa üdvözölve.

Minden hölgy rajta feledé szemét. S minden hölgynek mondott valami kellemest, – sőt az öreg urak gyöngéit is látszék ismerni, mert pár megjegyzésével egyenként megnevetteté őket. Az öreg urak pedig igen szeretik a készet megnevetni.

E fiatal dandyról ismertetésül vagy fölvilágításul, csak kettőt mondunk olvasóinknak. Először: – ő -238- a jelen ünnep hőse, azaz a házikisasszony jegyese; s másodszor, hogy a jegyes Zsedőfi Béla!

A társaság bennünket legközelebb érdeklő tagjait már láttuk, egynek hiányával. Azon egy nélkül pedig nem történhetik meg a kézfogó. S ez, a mátka, – névszerint Berky Róza kisasszony, Bálint úr egyetlen lánya.

Róza kisasszony azon időben kapós leány volt Pesten! A poéták verseket írtak hozzá a divatlapokban; arszlánok éji zenéket csináltak ablaka alatt, s a farsangi bálokra már októberben le volt foglalva az első franczia négyestől kezdve az utolsó csárdásig. S mindezen kitüntetések mellett is nem volt Pesten az a férfi, ki szerelmével dicsekedhetett volna. Apja kedélyes, jó magyar úr volt, nyolczezer forint évi jövedelemmel, mely összeg által leánya ha nem is elsőrangú, de minden esetre jelentékeny partienak tartaték a férjhezmenendők névsorozatában. Apja régi jó tabuláris ügyvéd volt, mely foglalatosságot nem annyira érdek, mint inkább szenvedélyből folytatá (nem irigylendő szenvedély). Egész juris prudentiája abból állt, hogy a feleket valami bámulatos módon rendesen ki tudta egyeztetni. S ez neki nagyon tetszett. Midőn jurátus korában czensurázott, akkor is arról volt emlékezetes, miszerint az irásbeli vizsgálaton elébe tett próbaperfolyamatban annyira megunta az al- és fölperesseli czivódást, hogy mind az alperest, mind a fölperest – kibékítette. A czensorok elnevették rá magok, s megadták neki a diplomát. (Az ilyen ügyvéd nem ártalmas.) Azóta, minden évben -239- három patvaristát s két jurátust tartott az oldala mellett, azon megjegyzéssel, hogy a patvaristáit frátereknek hívta, a jurátusokat pedig miczéknek. A patvaristáknak, elcsapatás büntetése alatt meg volt tiltva, – verset írni, gitározni s özvegy asszonyokhoz járni. S még ehhez járult (a mi nagyon eredeti), miszerint sohasem fogadott előbb patvaristát, míg be nem bizonyítá, hogy fütyölni tud. S mindez azért, mert a patvaristái jártak fölváltva le borért a pinczébe, melynek lépcsőjéig rendesen el szokta kisérni az ügyvéd úr, s midőn a patvarista leért a sötétbe, azonnal el kellett kezdenie rettenetesen fütyölni; mert ha egyszer nem fütyölt, akkor az ügyvéd úr aztán tudta már, hogy most – iszik a patvarista. – A jurátusai azon kiváltságban részesültek, miszerint meg volt nekik engedve, hogy a csizmáikat mással tisztogattassák, s néha-néha – de csak tanuk előtt, – szót is válthatnak Róza kisasszonynyal, – ki azonban nem sokat hallgatott rájok.

Róza nagyon kedves egyéniség volt, s bálványa a családnak; de még a patvariának és juratériának is.

A sors úgy akarta, hogy Zsedőfi Béla, – ki különcz nagybátyja vagyonát volt öröklendő, belészeressen. Hanem a sors nem akarta úgy, hogy a lány viszont belészeressen Béla úrfiba, – daczára, hogy Béla volt olyan szép férfinak, mint a szép Róza lánynak. De ez már a természet titkaihoz tartozik. Többnyire oly nőkbe vagyunk szerelmesek, kik bennünket nem szeretnek, s oly nők szeretnek -240- viszont, kikkel mi nem rokonszenvezhetünk. Innen támad a sok boldogtalan szerelem, – mely boldogtalan szerelem ha örökre elenyésznék a földről, a költők még hamarább halnának el éhen, mint eddig. Róza kisasszony azon időtől kezdve, mióta Béla a házhoz járt, föltünőleg megváltozott, melankolikus és szótlan lett. Bizonyosan a szerelem bántja őt, – gondolták az emberek s hagyták őt melankolizálni.

Apja nagyon örült e jelenségnek, mert semmisem lett volna előtte kedvesebb, mintha Zsedőfi András úr unokaöcscsével léphetett volna leánya házasságra. Daczára, hogy sok furcsa hír szállongott Béla úrfiról, de az, az öreg úr előtt nem tett semmit. Majd kiforrja magát: gondolá, s még a legjobb férj válik belőle. S nagyon örvendett neki, midőn egyszer azon hírt hallja, hogy Béla már csakugyan kiforrta magát; azaz, mintha ollóval vágták volna ketté előbbi életfolyamát, megszünt játszani, éjjelezni, miniszterek asztalánál ebédelni, herczegnőknek udvarolni, spanyol bikaviadalokon győzedelmeskedni, Balzacról, Hugó Viktorról beszélni, minden hónapban háromszor párbajt vívni, sat. S mindezt azért, hogy Róza kisasszony kezét elnyerhesse.

Zsedőfi András, a gazdag nagybátya és engesztelhetlen nőgyűlölő, sokáig nem akart hallani sem unokaöcscse házasságáról. Csupán oly egyéniség, mint Béla, hajthatá meg az öreg különcz makacsságát, ki beszélő papagályokat, sakkozó majmot, ördöngös könyveket, kártyázó uszkárkutyákat, s az -241- ég tudná, miféle csudaállatokat szerzett az öregnek, mely meglepetések sohasem téveszték el hatásukat.

Róza atyja, a tabuláris ügyvéd úr, kinek egyik legfőbb hibája volt a hypochondria, igen meghitt lábon állt a gazdag különczczel, ki titkos és csodálatos mesterségeivel nem egyszer segített annak képzelt bajain, s ez a különcznek nagyon hízelgő volt, hogy legalább találkozott már egy okos ember, ki az ő elvei és tanainak hitelt adott. Tán ennek lehet tulajdonítani is, hogy az öreg végre kiengesztelődött leendő örökösének házasodási eszméjével.

Míg a házasság fölötti alkuk tartának, Róza kisasszony szemlátomást elvonulóbb lett minden társaságtól. Néha órákig el volt zárkózva szobájába, s még anyját sem bocsátá magához, kit pedig nagyon szeretett.

– Hagyni kell őt! – mondá az ügyvéd úr; – minden lánynak vannak szeszélyei. Majd megváltozik, ha asszony lesz. Csak a kézfogót kell siettetni.

Vőlegény és násznagyok már készen álltak a szükséges szertartásokhoz, midőn az örömanya lélekszakadva fut be férjéhez, s annak valamit súg fülébe.

Az ügyvéd elsápadt a hallott szavakra, elhagyá székét s nejével távozék a vendégek közől.

– Hol késik Róza kisasszony? kérdé Béla, ki -242- mint kinek egyszerre sejtelmei támadnak, igen nyugtalannak látszék.

– Hadd türelmetlenkedjék a vőlegény! – mondá egy asszonyság, – annál édesebb lesz a kézfogás.

Eltelt ismét fél óra. Az ügyvéd úr szakácsnője már panaszkodék künn a konyhán, hogy minden étele elromlik, pedig ő nem akarná ennyi vendég előtt elrontani hitelét.

A társaság már csakugyan türelmetlen volt, Béla tűhegyen állt, az asszonyságok sugdostak, a leányok ásítottak, az öreg urak egymás fülébe morogtak.

– Én háromszor ájultam el, midőn kézfogóm volt, – mondá azon asszonyság, ki mindig legyezte magát.

– Én bizony el nem ájulnék! – szólt egy piros arczú lány, ki már megérettnek látszott a férjhezmenésre.

– Bizonyosan nagyon befűzték, azért lett baja, jegyzé meg egy igen kövér asszonyság.

– Miért is nem megy már ki a divatból az az átkozott fűző?! – szólt egy iszonyú sovány hölgy, ki sohasem szorult fűzőre. -243-

– Tán a czipőivel van baja; bizonyosan nem húzhatja föl! – jegyzé meg ismét a legyezős hölgy, mialatt szép szabású lábait nagy ügyességgel kezdé hintázni, hogy a mellette ülő férfinak megakadhattak rajta szemei.

E suttogva történt megjegyzések még soká tartának, s az idő rohanva haladt. Már elmult nyolcz óra.

Zsedőfi András ekkor fölkelt, s azt mondá, hogy maga megy megtekinteni e késedelem okát. Elment, s nem is jött többet vissza.

Tíz percz mulva a kiadó násznagy kerekedett fel, s az is kiment a teremből, hogy hírt hozhasson a társaságnak.

Végre a vőlegényre került a sor, s az is távozott, hogy majd meglátja ő, majd megtudja ő, mi történhetett. Béla kiment, s nagy megütközésére a melléktermekben a legborzasztóbb zavarban találá a háznépet. Alig hitt füleinek, midőn e szavakat hallá: – Róza eltűnt a háztól; elveszett!!!

– S mi lehet oka e hirtelen elveszésének? kérdé mindig kétségbeesettebben a jegyes.

– Nem tudhatjuk, – felelt az apa, mialatt fáradtan a levertségtől, egy székre veté magát s tenyerével elfödte arczát. – Végem van! Ha ennek híre megy, – – – oh, ez botrány! -244-

– Oh, ez botrány! – viszhangzá sírástól elfojtott hangon a leendett örömanya.

A vén különcz e közben, ki szinte tanuja volt e jelenetnek, megunván a sok jajgatást, hidegen, vette kalapját, unokaöcscsének intve, hogy kövesse őt. Valamit mormogott is a foga közt, mit azonban nem lehete érteni, – bizonyosan mentegetőzött, hogy ő nem tehet róla, és hogy ennyire meg ennyire sajnálja e véletlen esetet, de ezáltal a viszony egyszer mindenkorra felbontatik. Aztán meghajtá magát, s unokaöcscsével, ki sárgább volt a viasznál, a termet elhagyá. A vén különcz arczán némi diadalérzetet lehetett volna leolvasni, mintha mondta volna: ilyen botrányt csak asszonyok képesek elkövetni.

Midőn a lépcsőzeten lehaladt, útja épen azon kis szobácska ajtaja előtt vitte el, melynek ablaka az udvarra szolgált, s melyben mintegy pár órával előbb a Goldbach-fiút hagytuk, anyjával és azon fiatal hölgygyel, kit Lajos az első pillanatban mindjárt Róza kisasszonynak szólíta.

A kis ablakon keresztül erős sírás üté meg fülét. Kiváncsisága megállítá őt, s a rosszul függönyzött ablakon betekinte.

Roskadozott ágy körül, egy csoportban, férfi és női alakokat pillanta meg. Egy ismeretlen fiatal ember térdelt az ágy előtt, egyik kezével arczát födve el, a másikkal pedig az ágyban fekvő nő lecsüngő karját vonva szívéhez. Mellette koros férfi állt, kezét a fekvő nő halántékán tartva; a férfi mellett pedig egy szintén az ágynál térdeplő hölgyben – Rózát ismerte fel. -245-

– Nézd, nézd öcsém, – monda Bélához fordulva: – mátkád ott imádkozik a mellett a fiatal ember mellett.

Béla oda tekinte, s megingott lába alatt a föld. – Megismerte Goldbach Lajost. S ez tán nagyobb hatással volt reá, mint azon furcsa fölfedezés, miszerint jegyesét, a legkényesebb pillanatban, egy fiatal ember mellett találja térdepelni, sírni, vagy imádkozni.

– Szép történet! – mondá gúnyosan a különcz – nem ismered azon fiatal embert? Lám, lám, hogy keresték a mátkát mindenfelé, pedig a házban van, s ők azt hitték már, hogy elszökött a háztól. Oh, oh!…

Béla nem bírt válaszolni meglepetésében. Eszébe jutott Betti, a szerencsétlen Goldbachné, és az ő terve szerint kijátszott Lajos.

– Valóban mulatságos jelenet! – mondá tovább a különcz. – Kedvem volna e csinos gruppirungot viaszba önteni a muzeumom számára. Többet érne a sakkozó majomnál.

Béla lábai le voltak gyökerezve, különben tán elrohant volna e borzasztó helyről.

E pillanatban fuldokló hangok törtek keresztül az ablakon, melyek tökéletesen érthetők valának. A különcznek kedve jött kissé késni és hallgatózni. Hallá, midőn a fiú zokogva mondá:

E szavak még a vén czinikusra is valami rendítő hatással voltak, s magába mormogá: – meghalt! azon fiatal ember anyját veszté el. Szomorú hely ez! jer Béla, menjünk! mulatságosabb ennél a tánczoló pók, meg a sakkozó majom. Jer, jer!

Béla mozdulatlanul és halálsápadtan állt meg egy helyen; vállával a falhoz támaszkodék, s arczáról valami hideg veríték gyöngyözött alá.

– Szegény anyám! egyetlen örömem, életem, minden gondolatom te! miért kelle téged elveszítenem?! oh, leányod, leányod vitt a másvilágra!

Béla az ájuláshoz volt közel. Minden pillanatban eszméletének elvesztésétől félt. Oly kínos furdalását érzé a lelkiismeretnek.

A szobában épen kalapja után nyult már az orvos, midőn Lajostól kérdezé:

– Én még most láttam önt először fiatal ember; anyja nagyon sokat szenvedhetett – szívrepedésben halt meg. Mondja csak ön, hogyan hívták édes anyját?

Hanem erre a szóra meg aztán már a különczczel fordult egyet a világ. – Goldbachné, az ő egykori neje, – itt e helyen és – meghalva!… Egyszerre húsz év emlékezete merült fel lelkében. Eszébe jutott hajdani szerelme e nőhöz, s azon nap, melyen neje megcsalta s elhagyta őt, mely -247- esemény őt nőgyűlölővé, különczczé, mondhatjuk, félőrültté tette. Eszébe jutott azon nap, melyen őt ismét feltalálta, elfogatta, beperelte és bebörtönözteté. S most azon nő, itt, e nyomorult fészekben, annyi évek óta kiállt szenvedései után – meghalva! Örüljön-e most már a Nemesis e világos játékának? vagy megszánja őt s mint keresztyénhez illik, bemenjen hozzá, hogy megbocsásson és megáldja őt halottas ágyán?… Bah! mondá magában szünet mulva, midőn már kiokoskodta magát a czinikus: – azzal már nem lesz rajta segítve! Meghalt, punktum! menjünk haza! holnap majd küldök pénzt a temetésre. El kell hiszen őt tisztességesen takaríttatni, mert végre is akármint okoskodom, egykor nevemet viselte; – úgy van, – szinte egy évig Zsedőfinének hívta a világ. Meghalt, – menjünk haza, öcsém! – mondá, és sarkán megfordult a kapu felé.

Hanem az «öcsém» nem igen bírt oly könnyen megperdülni a sarkán; – úgy tántorgott a fal mellett, mintha most mindjárt ő következnék abba a halottas ágyba beléfeküdni.

– Hát neked mi bajod? – kérdé oly hangon a különcz, mint ki már el is feledé a szomorú jelenetet, melynek tanuja volt. – Na bizony, – kár falba verni a fejedet azért, hogy szép mátkádat nem az illető helyen, hanem itt találtad. Azt mondja Shakespeare: «Asszony, mint a többi asszony!» Mondj le öcsém a házasságról.

A kapun kiértek, s a nélkül, hogy Béla, kinek szüntelen fülébe csengtek e vérét fagyasztó szavak: -248- «Leányod vitt a más világra» – válaszolt volna, tovább mentek.

Ezalatt a kisded halottas szobában elcsendesült minden. Az orvos eltávozott. Lajos oda borult az ágyhoz; nem tudott többé sem sírni, sem beszélni. Mellette állt Róza, összetett kezekkel, melyeket még a halott feletti imádkozása közben feledett úgy. Lajos e pillanatban nem látta már őt. Rajta nagy éj feküdt. Pedig csak fel kellett volna tekintenie, – – mellette már a korány volt: a szép s gyöngéd keblű Róza. Sejthette-e akkor az ifjú, hogy e korány az, mely élete fölött elűzendi egykor azt a sötét, kínos éjszakát?!…

Róza, szünet mulva, némán, minden bucsúvét nélkül, de könnyes arczczal elhagyá a szomorú helyet. Oly nesztelen távozott, mintha csak szellem költözött volna onnan el.

Pest főváros, Pest nagy város, Pest kis város, Pest virágzik, Pest hanyatlik és még isten tudná, mi mindenféle különböző véleményt lehetne és lehet is felőle adni.

Az áll, hogy Pest főváros, az is áll, hogy nagy város, – ha t. i. Kőrös, Kecskeméthez hasonlítjuk, az is áll, hogy kis város, ha t. i. Páris és Londonnal hozzuk párhuzamba, az is áll, hogy virágzik, ha kereskedését tekintjük; de az is áll, hogy hanyatlik, ha régi élénkségét vesszük, melynek elveszítésével, veszíte fővárosias színezetéből is.

Pest nagy város. Vannak palotái, színházai, muzeuma, lorettei, úrhölgyei, delnői, grisettei, bankárai, proletáriusai, s lakják: németek, francziák, olaszok, görögök, zsidók, örmények, sőt helylyel-közzel – még magyarok is. És Pest mégis kis város is. A hír itt is oly sebesen szárnyra kel, -250- mint egyéb apró városkában; ha p. o. a Váczi-utczában valaki megbotlik, az Úri-utczában már az a híre, hogy azon valaki elesett, a Bálvány-utczában pedig azt beszélik, hogy azon valaki a lábát törte ki, sőt a Nádor-utczában már tudni akarják, hogy azon valakit a fiáker gázolta le, míg végre a Kerepesi-úton már olyanok is találkoznak, kik látták, midőn azon fiákert már be is vitte a városhajdú. S így, nem csodálkozhatunk, ha a fentebbi szakaszunkban elbeszélt menyekzői fiaskója Zsedőfi Bélának, más napra már bejárta a fél várost. Még pedig terjedt és növekedett útjában, hasonlólag azon hógomolyhoz, melyet egy gyermek ökölnyi nagyságban megindít, s mire a harmadik utczába ér vele, az egykor ökölnyi nagyságú hógomoly akkorává nő, hogy tizenkét gyermek sem bírja odább mozdítani.

Zsedőfi Béla jegyese, nem jelent meg az eljegyzésen. Ez volt a hír első kiinduló pontja, mely végre annyira nőtte magát, miszerint bizonyos kávénénikék körében ekkép fejeztetett be: Zsedőfi Béla menyasszonya egy rongyos fiatal emberrel megszökött, a gondos és előrelátó menyasszony nem mulasztván el apja pénzes ládájának jól fenekére nézni, hogy valahol Amerika őserdőiben (hova költözendők), gondtalan, idylli életet biztosítsanak magoknak.

Hogy azonban e világrázó hírből mennyi igaz, – olvasóink legjobban tudhatják. Még egy lény volt azon időben Pesten, ki szintén leghatározottabban tudta, mennyiben áll a dolog. Ezen egy lénynyel szükséges megismerkednünk. -251-

Ugyanazon időben, melyben föntebbi szakaszunk játszék, a Hatvani-utcza egyik díszesebb épületének legszebb lakosztályát egy magányos fiatal hölgy bírta. Termei a legdúsabb úrhölgyek palotáinak mintájára valának bútorozva, szőnyegezve, diszítve. Nem hiányzott bennök semmi, a mit a kényelem és elegánczia igényeinek a művészet föltalált. Nem hiányzott semmi, csak a boldogság, – az, a miről a költők azt szokták tartani, hogy a szalmakunyhóban is föltalálható. A fiatal hölgy évek óta bírta e lakot, s közönségesen csak e néven ismerték őt az emberek: «syrén». Igen megtisztelő név oly nőnek, kinek egyetlen kincse csak a szépség. S valóban, egy-egy szebb hölgyet, azon években nem igen mutathatott volna föl Pest. Csak azon hölgyek nem irigyelhették őt, kiknek nem minden ambicziójok az, hogy csupán csak szépnek tartassanak. E syrén, a szó teljes értelmében mesés életet élt. Termeiben csak két lénynek volt bejárata. Az egyik bizonyos gazdag mágnás, – fején szürkülő hajakkal, s vállain 40–50 évvel. A rosz világ azt akarta tudni, hogy a mágnás nőül akarja venni a syrént, miről azonban a mágnás szót sem tudott, a syrén pedig nem is álmodott. P. gróf, a boldog halandó, a syrén körül gyűjté össze kincseit, és szerződésileg nem kivánt tőle egyebet, csakhogy oly halandóval ne jőjjön semmiféle érintkezésbe, kit a társadalom ősi szabályai nem szoknyába öltöztetének föl. Tehát a férfiak ki voltak zárva a syrén bűbájos köréből. Ez egyetlen pont vala csak kikötve, és a syrén azt sem tartá meg. -252- Mint a paradicsomi Évának, úgy ennek is akadt kígyója, mely őt ékes beszédekkel, csodás igéretekkel rábírta venni az alma leszakasztására. E kígyó, egy – már elvirágzó félben lévő nő vala, ki a syrén körül titoknok, tanácsnok és pénztáros-szerepet vitt. – Sokszor nem kell a férfiaktól annyira féltenünk hölgyeinket, mint a nőktől.

P. gróf csak igen későn jött nyomára, hogy a szerződés megszegetett. S ez, nagyon természetes, ha meggondoljuk, miszerint valamely nő, midőn hűtlen lesz férjéhez, az egész város örege, ifja régen suttog és beszél már az esetről, míg a férj rendesen a legutolsó, ki a dologról értesül.

P. gróf eleve főbe akarta magát lőni. Hanem ezt csakhamar nevetségesnek találta, és sokkal czélszerűbbnek vélte, egyszerűen fölhagyni a viszonynyal. Föl is hagyott. S a syrén jövedelemforrása kiapadott.

Fél év alatt nagyon érezhető hiányok kezdtek mutatkozni a fényes háztartásban. Eleinte váltók mentek szét a maeczenás P. gróf nevére, azonban a váltóknak lejárván a hitele, – ékszerek, gyöngyök, karpereczek vándoroltak oly helyekre, honnan többé sohasem valának visszatérendők. A háztartás azonban, külsőleg épen nem csökkent: legalább a mindig közeledő pénzzavart nem igen lehete még észre venni. Fogat, páholyok és párisi öltözékek még mindig megvalának. A pénztárnokné asszonyság, kit fölebb említénk, kifogyhatatlan volt leleményességeiben, hogy a syrént megmentse -253- bukásától. A titoknoknő, – ki egyszersmind pénztárnoknő is vala, a pénztár kiürülésével hivatalosan jelenté, miszerint baj van, s egyúttal – mint tanácsnoknő, – ajánlá a P. gróffali kibékülést. Különben elviszi az ördög a gazdaságot.

A tanácsnoknő röviden rámondá, hogy – minden esetre cselekedjék, mert különben megbukik.

A syrén gondolkozék, s nem határozott. Rá, kevés idő mulva, a szép üveglemezes hintó kirobogott a kapun, a nélkül, hogy a syrén és titoknoknője benne ültek volna, s a nélkül, hogy a hintó vissza is hajtatott volna többé a házhoz. Ismét kevés idő mulva a páholyok fölmondattak, a párisi öltözékeket pedig egyszerűbb és olcsóbb pesti szabók készítményei válták föl. P. gróf hajthatlanúl és makacsúl viselte magát.

A syrén azon ponton állt, hogy levelet írjon neki, s ha a levél nem használ, eltökélé őt személyesen meglátogatni. Irtózatos képeit látta már ekkor a bekövetkezendő bukásnak. Már épen íróasztalhoz ült, tisztában lévén gondolataival, midőn a titoknoknő valami örvendetesnek vélt ujsággal lépett be hozzá.

– Most már nincs önnek oka tovább késnie! – kezdé a belépő. – Azon férfi, kiért ön anyagi jólétét föláldozá, megcsalta önt.

– Oh, én mindezt előre tudtam! – mondá a titoknoknő; – oh, kedves barátnőm és jóltevőm, ő velem is így tőn! engem is így csalt meg: – és csak azért nem mondom, hogy boldogtalanná is tett, mert ez által önt tette boldoggá.

– Most már bátran és haladéktalanúl írjon ön P. grófnak, ki, miként én értesülve vagyok, még most is hajlandó önnek megbocsátani.

– Csak róla, csak róla beszéljen ön, – vágott közbe a syrén. Mi történt vele?

– Ah, boldog isten! Hamvay báró ehhez képest valódi angyal volt! – sóhajta a titoknoknő – de még a Zenei grófok sem bolondították ennyire a nőket. Ez a leggonoszabb férfi, kit valaha ismertem.

– De én megboszulom mind magamat, mind önt. Nekem is szerelmet vallott s hűséget esküdött, épen úgy, mint önnek és még igen sok másnak. Ha ő nincs, bizonyosan nőül vett volna Hamvay báró, ki egykor térden állva kérte kezemet. Ah, rám csakugyan jobb sors is várt volna. Olyan nevelés, olyan nevelés, melyben én részesültem!…

– Róla, róla! – Oh, jobban szeretnék hallgatni. De mindegy! legalább ön határozni fog majd. Tehát, – tegnap tartá kézfogóját Béla.

– Vigasztalódjék ön, – úgymond, – mert ön már meg van boszúlva… A kézfogó, a legeredetibb módon elmaradt.

– Egyszerű az egész. Az ara nem jelent meg az eljegyzésen. Hahaha! Ugyan nevessen ön is!

– Nevét valóban nem tudom, csak arról értesíttetém kémeink fürkészései nyomán, miszerint az egy igen szegény ördög; folyamodványok és szerelmes levelek írásából tartá fenn mind maga, mind anyjának életét, ki azonban tegnap, azaz épen az napon halt meg, midőn Béla és a hölgy között az eljegyzésnek kellett volna megtörténnie. Mondják, hogy a szíve repedt meg.

– Igen. Megtudta fiától, hogy leánya, kit számos évek óta nem látott már, igen kényes életpályát választa magának. – Bah! ezek az anyák olyan érzékenyek. Pedig ki tudja, nem jobb dolga volt-e leányának, mint neki ott a szalmaágyon!? – tevé utána a titoknoknő. -256-

A syrén ez utolsó szavakat már nem hallá; mintha minden élet egyszerre elszállt volna belőle, oly sápadtan és megtörve hanyatlott vissza székébe, valami rendkívüli, előttünk még nem okadatolt fájdalom sújtotta őt le.

A titoknoknő nem igen látszék meglepetve e hatáson, mint ki az ily ájulásféléket már megszokta. A szoba tulsó végén egy szekrény állt, szépen oda sietett s azt felnyitotta, mi közben mondá:

– Teremtő isten, nem tudok mit csinálni a gyomrommal, olyan éhes vagyok! Nagyon kiváncsi vagyok, ha vajon maradt-e tegnapról, egy kis hideg borjú. Volt idő, midőn hideg fáczánmellekkel és baraczk- meg reine claude-kompótokkal hallgattatám el gyomromat. Ah, ezek a szép idők, – oda – oda vannak! Lejárt a muscat lunel, dry madeirák, sergeantok és moit chandonok kora!… Ugyan kérem, Betti kisasszony, térjen ön magához, – tevé utána, a syrén felé fordulva, mialatt szájába, kés és villa használata nélkül egy darab hideg borjuczombot dugott be; – tudja kegyed, hogy kifogyott minden otkolonunk, – mivel hozzam önt eszméletre? Az ájulások csak jól megválasztott helyen és időben tesznek hatást. Itt nem látja önt senki. Térjen magához s írjon egy szép levelet a grófnak, vagy ha rest kegyed írni, majd elmegyek én ahhoz a fiatal emberhez, ki szerelmes levelek írásából él s ki elcsábította Béla jegyesét, majd meg fogja az ön helyett írni.

E szavak közben elfogyott a hideg borjúczomb, -257- a titoknoknő betette ismét a szekrényt, s leült, magában mormogván: – meg volt a reggeli, s tán egyúttal az ebéd is. Kétségbe kell esnem! hideg borjuczomb reggelire és ebédre, nekem, ki ludmáj-pástétomon nevelkedtem fel s a Zenei grófok saját páholyomba jöttek udvarlásomra. Ah! szép kilátás! S boldog isten, ön Betti, oly könnyen segíthetne mindezen. Csak egy tollvonás, aztán egy édes mosoly, s végre egy fogadás, hogy felejteni fogja Bélát, – s vissza lesz állítva a régi jó idő; – nem fogunk többé bársony pamlagon ülve hideg borjuczombot enni. Apropos, ezt a bársony pamlagot, mint önnek tanácsosa, igen tanácsosnak tartanám eladni. Valóban, a legnagyobb satyra, éhes gyomorral bársony pamlagon nyujtózni.

A titoknoknő még sok haszontalant összefecsegett, mikből a syrén alig hallott valamit, mert szemeit csak e pillanatban emelte fel; nagyon sokat kellett szenvednie, mert oly bágyadt, megtört és halavány volt, s egész lényében úgy remegett. Első sóhaja is ez volt: – óh anyám! szegény, boldogtalan anyám! – S aztán fejét bágyadtan a nőhöz fordítva, kérdé: – Nem tudja ön azon fiatal ember nevét?

– Ön nem hogy gyógyulna, de naponként betegebb lesz. Minő gondolat temetésre akarni menni. Minek mennénk más temetésére, midőn az a más, bizonyosan nem fog eljönni a miénkre. Ne beszéljünk halottakról.

– Nem, nem; én minden áron ott leszek! Titkos, magyarázhatlan érzeteim vannak. Eszembe jutott anyám és szegény boldogtalan öcsém, kit önök szakasztottak el tőlem!

– Keressen szórakozást. Irjon a grófnak, s lesz ismét kincs, üveges hintó, paszomántos inasok, muscat lunell, pástétom és minden, minden, a mivel egykor bírt ön és a miket most nélkülözünk. Irjon a grófnak.

A syrén nem figyelt e csacskaságokra; szép fejét kezére hajtá, és szomorúan elgondolkozott.

A titoknoknő vállat voníta, s magában mondá: – nem lesz belőle semmi! hiába minden ékesszólásom! hát ha még megmondanám neki, hogy a kinek temetésére akar menni, az saját édes anyja! nem akarom, hogy utána ugorjék a sírba, mert akkor aztán vége lesz a P. gróffali viszonynak.

– – – Tán mondanom sem kell, olvasóim bizonyosan tudhatják már, kik e nők. Az egyik Goldbach Betti, s a másik Ottil, az egykori tőkepénzes leánya. Ha e fejezet folyamában, ruházatuk vagy arczuk után írtam volna őket le, aligha rájok ismertünk volna. Ottil végig megtartá jellemét. -259- Mindig a multak után sóhajtott. Az elvesztett jólét, elvesztett kényelem, elvesztett szerelemről énekelt s ezek visszaállításáról álmodozott. Saját kellemeiben azonban nem bízván többé, kénytelen volt egy másikhoz folyamodni, kinek firmája alatt ő is valósíthatja némileg álmait. S erre legczélszerűbbnek találá Bettit, kit a jó ég oly csoda szépséggel ajándékozott meg, hogy az ó- és ujkor minden classikus szobrásza és festészének mintául szolgálhatott volna, Diánának úgy mint Vénusnak. Oh, a ki látta Bettit egykor az érdemes Waldmann Sámuel úr házánál, olcsó karton ruhája és durva bőrtopánkáival, – s látta most, junói termetén gazdag selyemruháiban, – valóban álomnak kelle hinnie ez óriási átváltozást.

Ottil, ki midőn Betti Pestre került, már régen járta a nagyvilág iskoláját, – daczára, hogy még sem a Kaméliás hölgyet nem olvasta akkor, sem a Demi-mondot nem látta, igen használható példányt tudott alakítani a fiatal lányból, kinek isten minden adománya csak szépségében állott. Még kedvesét, Zsedőfi Bélát is feláldozta érte. Arról pedig kellőleg gondoskodott, hogy ne találkozzék Lajos öcscsével, kinek hollétét s anyja állapotát egyedűl ő tudta csak. Gondolta, hogy Lajos, e daczos fiú, ki két élet terheit hordozza és bírja meg fiatal vállain, könnyen ketté vághatná a syrén virágos pályáját.

S most, ki mondja ismét, hogy Pest nem nagy város? Pestnek vannak syrénei, lorettei, grisettei, -260- úrhölgyei, lovagjai, don Juanjai, báró de Manxai és mindenféle csodabogarai, melyek körülhemzsegik utczáit, palotáit, templomait.

– – – Míg a két hölgy közti párbeszédnek fentebb tanui valánk, azalatt Berkey ügyvéd házában események folytak le.

A jelenetet, midőn a jegyváltásról elkésett Róza atyjával találkozék; elhallgatjuk. Apai kitörések, anyai kétségbeesések és cselédsuttogások bőségben voltak. Itt csak az eredményt adjuk.

A vén különcz ugyanis, másnap, tőle kitelhető gyöngédséggel írt levélben tudatá az ügyvéddel, az unokaöcscse és Róza kisasszony közti viszony felbomlását. Az utóiratba, mint illik, azt is odaragasztá, miszerint; – nincs toll, a mi leírni volna képes az ő borzasztó sajnálkozását e nem remélt esemény felett. – Pedig úgy örült neki, hogy arra már igazán nem volna toll, a mi azt leírhatná.

Ebből már egy kis lelkiismeretet csinált, s háromszáz pengőt küldött tisztességes eltakaríttatására.

Eleve, nagyobb biztosság kedveért, azt akarta, hogy a pénzt unokaöcscse vigye el a halottas házhoz, hanem unokaöcscse erre jónak találta ismét felvenni a báró de manxi szerepet, s mennyre-földre esküdött, hogy neki délben G. szeptemvirhez kell mennie, délután pedig N. tábornoknak igérte meg, hogy vele kilovagol. A pénzt tehát csak cselédnek kelle kézbesítnie. -261-

Lajos ott ült anyja ágyánál. Mikor bevitték hozzá a pénzt, – nem tudott az akkor sem emberről, sem angyalról. Egy vén halottvirrasztó nő volt a kiterített hulla mellett. Annak tünt legelsőbb is a szemébe a sok bankó; midőn Lajost figyelmezteté a pénzre, az, – a nélkül, hogy arról kérdezősködött volna, – egykedvűleg mondá:

– Menjen ön, csináltasson koporsót diófából. Aztán jó lesz egy egyszerű szemfedő, csipkékkel, – – vagy ha csipkék nem lesznek rajta, azt sem bánom. Készíttessen egy sírkövet is, – – egyszerűt, mely ha nem tart is tovább, – csak addig, míg én élek, – – aztán, – – aztán ugysem törődik vele senki többet, akárki nyugszik is alatta!… Vésesse rá a sírkőre e következő szavakat:

SOKAT SZENVEDETT ÉDES ANYJÁNAK
EMLÉKÜL SZENTELI
E SÍRKÖVET,
FIA, GOLDBACH LAJOS.

A halottvirrasztónő fölkelt s távozni akart a vett rendelettel, midőn Lajos utána kiálta:

– A mi pénz megmarad, ossza ki a szegényeknek! Nekem vissza ne hozzon belőle egy fillért se! Ha addig nem volt, míg anyámon segíthettem volna, – minek volna most már. Fecséreljék el, a kik akarják, – – – igyák meg, bolonduljanak, vagy vesszenek meg!… S most menjen, – csináltassa meg azt a koporsót!… -262-

Ma már ékesnél-ékesebb koporsók tűnnek szemünkbe, ha Pest utczáin végigmegyünk. Megérjük, miszerint ha a zsibárus-piaczon haladunk el, utánunk fogják kiáltani: – «Tetszik önnek a legújabb divatú koporsó?» – avagy «szolgálhatok önnek a legutolsó divat szerinti szemfedővel?» – épen úgy, mint midőn azt mondják: – «Parancsol uraságod egy elegáns tavaszi kabátot?»

Az érdemes asztalos czéh, koporsókban dús pesti boltkirakataiban, szoktat bennünket a halál szomorú gondolatához! (?)

A boldogultat oly kevesen kisérték az örök béke helyére, hogy nem nagy föladatomba kerülne, tetőtől talpig lefestenem a kiséret egyes személyeit.

Nem sírt ott senki. Még a szemközt jövő gyerekek is úgy viselték magukat, mintha nem is temetés, hanem valami nászmenet vonult volna el mellettük. A koporsó után hajadonfővel lépdelt Lajos. Az sem sírt. Mit is sírt volna, ha már nem használt könnyeivel semmit!! Még csak gyász sem volt a kalapján; kabátja is szürke vitorla vászon volt, nadrágja pedig tarka koczkás. – Hogy is nem készíttetett magának talpig fekete ruhát e szomorú alkalomra!!… -263-

Két ember leereszté kötelen a testet abba a hat láb mély sírba, honnan csak azokat veszik vissza, kik elég szerencsétlenek voltak haláluk után megmérgeztetés gyanujába jönni, s ez által még az örök nyugalomban is megzavartatnak.

– Oh anyám, anyám, legyen teneked nyugodalmasabb ott alant a földben, mint volt ide fönt a földön!!… Isten veled! Isten veled!…

– – Ha most valami journalista ujdondász, vagy nekrologíró volnék, milyen szépen el tudnám mondani a következő frázisokat: – «lement a nap, följött a hold! amaz végső, emez első sugárait veté az új sírra! Egy emberrel kevesebb, – egy sírral több! Ő nincs többé!»

Szerencsére, hogy a boldogult temetése alkalmával nem esett az eső, mert különben azt is mondhatnám, miszerint: «az ég is megsiratta őt felhőkönnyeivel!» – – Ha Petőfi élne, most is makacsúl megmaradna azon állítása mellett, miszerint: «Mi lesz az ég könyéből? – sár!» – Sok igaz van benne!

Ha az ember mindazokat a szomorú emlékezeteket el tudná egyszerre felejteni, melyek lelkén égnek! azokat az emlékezeteket, melyek üldözőivé váltak s nem tud tőlök megszabadulni, követik őt nyomban, kisérik őt minden talpalatnyi földre, a hova csak lép! – – – Mindnyájunknak van valami felejteni valónk. Történetünk folyamában is, a kik szerepeltek, majd mindenik elmondhatá: szeretnék valamit elfelejteni.

Zsedőfi Béla szerette volna elfelejteni azon napot, melyen először Bettivel találkozott. Ottil szerette volna feledni azon órát, melyben először hitt Zsedőfi Bélának. Az öreg Zsedőfi szerette volna feledni azon átkos perczet, midőn hajadon korában megpillantá a szép Goldbachnét, Goldbach szerette volna felejteni kompanistájával az első aláírást. Egyik sem tudott felejteni. Mindnyájan -265- hordozták magokkal azt a fájdalmas emlékezetet, mely úgy a lelkökhöz tapadt.

Berkey ügyvéd úrnak is volt felejteni valója. Nagyon szerette volna, ha nem csak ő, hanem egész Pest egyszerre elfelejtette volna azon botrányt, mely leányát épen az eljegyzés napján érte. Csak maga Róza nem sokat törődött a világgal, mely mint mondani szokták: nyelvére vette őt. Lajos, – anyja temetése után másnap, fölment az öreg ügyvédhez, hogy a házbért s egyéb apró adósságokat kifizesse. A folyosón mindjárt Róza kisasszonynyal találkozott. Mind a kettő szíve megdobbant.

Lajos, kinek nem volt sok módja társaságokban forgolódhatni, meglehetős szögletességgel hajtá meg magát a szép hölgy előtt, kit utolsó találkozása óta föltünőleg halványnak talált.

– Az ügyvéd úrral óhajtnék beszélni, – mondá elfogódott hangon Lajos.

– Apám szobájában van, – szóla gyöngéd és csengő hangon a fiatal hölgy, s oly szomorú szemmel tekinte az ifjú még szomorúbb arczára, melynek vonásain nagyon élesen valának kifejezve a sors annyi sok csapásai.

Az öreg ügyvéd íróasztalánál ült, s épen egy pár patvaristát hallgatott ki, kik azon megbizatással küldettek szét a városba, miszerint tapogassák ki, vajon mulatja-e még magát a közönség a kézfogói fiaskóval.

A belépő Lajos, modoros köszöntése után tárczát vőn elő s mondá: -266-

– Én Goldbach Lajos vagyok. Anyám tartozását, kit tegnap temettem el, hozám meg önnek.

Az ügyvéd nagy szemeket vetett az ifjúra, s mielőtt válaszolt volna, kiküldé a patvaristákat. Aztán elkezde magában valamit mormogni, de a miből nincs az a filológ, a ki szavakat magyarázhatott volna ki; végre mindig pattogóbbá lett a nyelve, s az utolsó szavakat, miszerint – Ön tette szerencsétlenné leányomat, – és hogy mit keresett önnél leányom? – oly hangosan mondá el, hogy a falak, a mikről azt szokták mondani, – nincsenek füleik, – azok is tisztán meghallhatták.

Az ifjú, elég nyugalmasan hallgatá végig a hozzá intézett beszédet, és csak midőn az öreg úr beléfáradt, vagy kifogyott a mondókából, válaszolt reá nyugodt, érczes hangon:

– Ügyvéd úr! önnek vádja igen méltatlan ellenem! Mily szerepet játszom én az életben? mily pont vagyok én a társadalomban, vagyon, rang, s egy részről igény, más részről elismerés nélkül, hogy rólam elmondhassa ön, miszerint a főváros egyik igen tekintélyes családjának leányát, egy egyformán művelt és ünnepelt hölgyet – én szerencsétlenné tettem volna?!… Róza kisasszony, mint égből szállt angyal ereszkedék le anyám szegény hajlékáig. S anyám, az életben tán egyetlen jóltevőjét, csak benne tisztelhette.

– Jóltevőjét? – mondá közbe az öreg, meglepetve az ifjú szavain, kinek szép tiszta hangja mindinkább reszketőbbé vált.

– Igen, ügyvéd úr. Hónapok óta majd mindennap -267- meglátogatá anyámat Róza kisasszony. Sohasem jött üres kézzel, és sohasem távozott anyám áldása nélkül. Erős hitem, hogy ez áldás meg fog fogamzani rajta.

Az öreg úr egyet fészkelődött e szavakra, miket annyi érzelemmel, oly meghatólag monda el az ifjú.

– Róza kisasszony volt, ki anyám halálos ágyánál megjelent; velem együtt sírt, hideg teteménél együtt térdelt, együtt imádkozott!… Sohasem felejtem el azt az órát. Boldog mint boldogtalan állapotomban: mindig előttem fog lebegni azon angyal képe, kit isten akkor vigasztalásomra küldött!…

Az ifjú szemei megteltek könyekkel, az öreg úr pedig úgy megmozgott ülőhelyén, mint kit valami nagyon nyugtalanít; látszott arczából, hogy fel van benne költve a részvét. Valamint az is látszott arczából, mintha ezt mondta volna magában: – igen szép az, hogy az isten leányomat választá vigasztaló angyalul, csakhogy nagyon roszkor küldte őt vigasztalni! Miért épen a kézfogó napján?!

– S most, – folytatá szünet mulva az ifjú, mialatt ismét tárczájához nyult, – engedje lefizetnem adósságomat; én még e napon bucsút veszek e háztól.

– S hová szándékszik ön? – kérdé székéről fölkelve az öreg, ki egészen megnyerve érzé magát az ifjú részére. -268-

– Semmi, vagy igen csekély. Minthogy szép írásom van, másolgatni szoktam. Itt van pénze, ügyvéd úr.

– A manóba, ne siettessen már oly nagyon! – mondá az ügyvéd, s homlokát és kopaszodó feje tetejét dörzsölgeté, mint ki valami új eszmét érlel, vagy ki szeretne határozni, de nem bír. – Tegye ön el azt a pénzt, – tevé utána habozva, mintha el is akarta volna venni, meg nem is. – Tehát ön egészen egyedül áll a világon?

Lajosnak homlokáig szökött a vére; kissé késett a felelettel, mig végre határozottan mondá:

– Oh, engem ne szánjon, – mondá daczczal az ifjú – itt önnek pénze. Tessék.

– Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel. Csak beszéljen önmagáról. Mikor halt meg édes atyja?

– Azt sem tudom, meghalt-e, vagy még most is él, – felelt Lajos, mialatt arcza folyvást oly piros volt, mintha kifestették volna, s aztán szünet mulva tevé utána: – egyébiránt ügyvéd úr, nekünk semmi különös érdekünk sincs egymáshoz, nagyon lekötelezne, ha családi viszonyaimról nem kérdezősködnék tovább!… Anyám a világon a legboldogtalanabb nő volt; apám elveszett, a nélkül, -269- hogy az emberek tudnának róla valamit, – tán vízbe halt, vagy öngyilkos lett, tán épen fel is akaszthatta magát,… mit tudom én. Ne erőltessünk ilyen dolgokat!

Az öreg úr ekkor már fel s alá járkált a szobában, hevesen és nagy léptekkel méregette annak szélét-hosszát. Valami rendkívüli eszmék forrhattak agyában, – míg végre megszólalt:

– Fiatal ember! tegye ön vissza pénzét, s mielőtt távoznék, igérje meg, hogy holnap ismét meglátogat. Megigéri?

– Nagyon hizelgő rám nézve e meghívás, – de valóban el nem gondolhatom, mit kereshetnék én tovább az ön házánál?

– Barátságomat keresheti, s azt meg is fogja találni, – mondá határozottan az ügyvéd, és csaknem egészen orra alá állt Lajosnak.

Az ügyvéd leánya még mindig a folyosón álldogált, s midőn a távozóval találkoztak szemei, szívök ismét megdobbant.

– – S most hagyjuk Lajost. Fejezetünk czíme – évek mulva lévén, – majd csak évek mulva fogunk vele ismét találkozni.

Ismét előttünk áll a syrén. Nem ama pompás úri lakban találjuk őt jelenleg. Ott többé hiába keresnők!

Lajos anyja halála után mintegy pár hóval, valami nevezetes elárverezés volt hirdetve a hatvani-utczai azon házban, és illetőleg lakosztályban, mit egykor az irigyelt hölgy, Goldbach Betti birt. Bársony bútorok, álló aranytükrök, becses ékszerek, de még tán kevésbbé becses női ruhák is, mind, mind idegen kezekre jutának.

Pestnek valamelyik külvárosában találkozunk most vele. Olyan egyszerű, olyan igénytelen szobácskában, mintha csak valamely népszerűtlenített országgyűlési követ jurátusának szállásába lépnénk.

Az ágyban alszik Betti, a dívánon hű árnyéka, Ottil. Ez utóbbi már nagyon megfogyott, és csak úgy hébe-hóba sóhajt már vissza a szép aranjuezi napokra, midőn még főispánok asztalánál ebédelt, s grófhölgyek páholyából hallgatta a karinthiai kapu-szinház énekesnőit.

– Holnap, – ne feledje ön édes barátnőm, miszerint szállásért kell fizetni – kezdi a legprózaibb hangon Ottil, – különben – – –

– Bizony különben a szabad ég alatt kereshetünk szállást. Az igaz, ott aztán nem fog bennünket senki többé szállásbérért gyötörni. Oh, ha én háziúr lehetnék!! Beh bánom, hogy Hamvay báróhoz nem mentem nőül, két háza van neki. -271-

– Tehát azt is nyugtassa meg az isten! – mondá oly könnyen Ottil, mintha csak az elvesztett páholyokról beszélt volna.

Ha a társadalomnak találkoznék egy oly Linnéje, mint volt a természetnek, ki az emberek jellemét tudná úgy osztályozni, meghatározni: melyik emberben minő szív lakik?! Kiben bízzunk, hogy az bennünket soha meg nem csal? Kitől féljünk és őrizkedjünk, mint olyantól, kit megrontásunkra teremtett az ég?

Ha Goldbachné tudta volna, hogy leánya, kinek életet adott, magában fogja hordani azon mérget, mely őt meg fogja ölni egykor!

A szerencsétlen anya mindig jobban ragaszkodott leányához, mint ahhoz, kivel megoszthatá boldogtalanságát, kivel együtt nélkülözött, s ki egyúttal kenyérkeresője is volt, – – annyira -272- kenyérkeresője, hogy halála után vánkosa alatt százötven pengőt talált Lajos. Ez összeg bizonyosan Betti részére volt megtakargatva. S e megtakargatás miatt a legmindennapibb szükséget nélkülözék.

Mily megfoghatatlan titka a természetnek, hogy az anyák mindig azon gyermekeikhez ragaszkodnak legjobban, kik leginkább rájok szorulnak!!

– – Oly nő életét, minő Betti, nem akarjuk e helyen festeni. Nem czélunk gyöngéd olvasónőinket ily hölgyek élettitkaiba beavatni. Elég, ha azt mondjuk róla: – veszni indultál, veszni fogsz!… Hiába is pillantanánk életébe. Csak oly dolgokat látnánk ott, miktől magunk is visszaborzadnánk. E hely a legszomorúbb temető. Itt hal el az élet, a becsület, a nyugalom; – – s itt születik a szenvedély, a gyönyör, a kéj és a késő bánat!… S ki e helyet lakja, hiába sír, hiába átkozza meg életét és születése óráját, s hiába tépi ki minden hajaszálát, – – önmaga volt életének gyilkosa, – s nincs ember a földön, s isten az égben, ki valaha megbocsásson neki.

A regényíró vállain épen oly felelősség terhe fekszik, mint egy hadvezérén, mint egy felelős szerkesztőén, mint egy számadóén, mint egy pénztárnokén vagy általában mint bármely hivatalnokén!

A regényíró tartozik számolni mindazon egyénekről, kiket története folyamában fölléptetett.

Jó, rossz, becsületes, vagy becstelen emberek lettek-e légyen azok, a szerző kötelessége felelni érettök.

A költő teremt nagy embert, kis embert, bölcset, elmeszegényt, koldust és nábobot. A költő koronáz, a költő detronizál. A költő itél! itél pedig a szó teljes értelmében, eleveneket és holtakat. Neki nincs törvényszéke, és mégis megjelennek előtte a bűnösök és ártatlanok!

Ki osztogat igazságot lelkiismeretesebben? ki -274- büntet vétket sulyosabban? s ki kegyelmez nagylelküebben?

Ki merészli és bírja a sírjaikban elporlott koronás főket föltámasztani? – a költő.

Furcsa volna, ha a regényíró is akként számolna hőseiről, mint a boldog emlékezetű Józsa Gyuri ispánja a rábízott gyapjúról, ki többnyire «szabad lopásra» szegődött be, s ki a pesti vásárról – szintén többnyire ilyenféle számadással tért meg gazdájához: – jöttem mentem: száz forint, – ettem-ittam: száz forint, – összesen – háromszáz forint!

Hova lett Sérey báró? Hova lett Holdburgné? Hova lett az új Diogenes? Hova lett Ottil?

– 18··· év szép tavaszi alkonyán, mintegy négy évvel később a föntebbiek után, – egy legszebb korában lévő férfi magányosan andalgott a városerdő és Király-utcza közti fasorban. Sápatag, beesett arcza s fénytelen szemei, miknek egyikére szemüveg volt csiptetve, feltünőleg meghazudtolák korát. Öltözéke után itélve, beillett volna bármely boltkirakatba divatképnek. Nyugtalanul járt és -275- tekingetett egy pont felé, mint ki valakire már időn túl várakozik. A fasor tulsó oldalán egy más fiatal ember közeledék. Egészen ellentéte emennek; a fiatal, sugár férfi gyenge, piros arczát szabályos szakál futja körül, tekintete nyílt s férfias bátorság jellegét hordja magán. Egyszerű, de választékos tavaszi öltözék van testén. Midőn közeledtével az innenső soron andalgó dandyt megpillantá, perczre megállt, s arcza valami váratlan, rendkívüli meglepetést fejezett ki.

– Az ördögbe! ha ő volna! – mormogá fogai közül, s megindult a szemüveges férfi felé.

Az nem vette őt észre, csak akkor, midőn az ismeretlen, tenyerét súlyosan vállára téve, mondá:

A dandy ijedten üté föl fejét e sajátságos köszöntésre s vagy két lépést meghátrált.

– Valóban uram, – mondá a megszólított, – én már beutaztam egy pár barbár tartományt, de még ily barbár köszöntésformát sohasem tapasztaltam. Parancsol ön?

– Nem parancsolok, csak kérem, mondja meg, nem csalódom-e? azaz dehogy csalódom? az ördögbe, hiszen majd minden éjjel önről álmodom… Évek óta keresem önt. Nemde, Zsedőfi Béla?

Zsedőfi arczáról eltünt egy perczre a sápadtság, s oly vörössé lőn, mintha csak alája pörköltek volna. -276-

A fiatal ember megszorítá ekkor izmos markával báró de Manx kezét, hogy ujjai összetapadtak, s fülébe kiálta:

– Mi ez?! Uram, tudja meg ön, hogy ezt még egy minister asztalánál sem mondták nekem.

– Adjon ön számot nővéremről! Ön tette szerencsétlenné, ön tette földönfutóvá! s ön gyilkolta meg miatta anyámat!

– Wirklich, zum lachen! Épen úgy játszsza a nemes embert, mint valamely spanyol grand. Menjen ön, különben lovászomat füttyentem ide, s aztán…

– Elégtételt nekem! – mondá, képéből kikelve az ifjú: – rögtön követni fog ön oly biztos helyre, hol lőhetünk.

Az ifjú, lábával toppanta, s tenyerét oly módon alakítá, melyből nagyon világosan látszott, hogy arczul-csapásra van elkészítve.

– Nagyon természetes, – monda de Manx s elkezde valami kopott kavatinából egy áriát fütyölni.

Az egészben az volt a legeredetibb, hogy báró de Manx nem csapta vissza, hanem egyszerre körültekintett a fasoron, ha vajon a sétálók közűl nem látta-e őt meg valaki. Vannak emberek, kik ha tanuk nincsenek jelen, mindent elszívelnek. -277-

– Oh, nem úgy értettem, hogy elég, – mondá csakhamar visszaesve szerepébe Béla, ki már az arczulcsapások iránt is blazirt vala: – hanem úgy értettem, hogy többet képen ne merészeljen ütni, mert különben – lovászommal veretem meg! S most jó estét!

– Hah, ily szemtelenség! ez hallatlan! – kiáltá Lajos, alig találhatva föl magát ily nyomorult ellenében. – Uram! ha már önben semmisem költi föl a becsületérzetet, legalább csak egyet, egyet tegyen meg, és én elfeledem minden bűnét, gonoszságát! Csak azt mondja meg tehát, hol találhatom föl nővéremet?

– Semmiféle tudakozó-intézetnek nem vagyok tagja, – felelt, lakktopánjáról battist kendőjével verve le a port.

– Kórházban!! – mondá, kezeit összecsapva az ifjú, s hangja oly fájdalmas rezgésű volt. – Szegény Betti! mivé levél, mivé levél!!…

– Világ folyása! – mondá hanyagul az arczulcsapott férfi, s indulni akart.

– Megálljon ön! – kiálta föleszmélve az ifjú, s ideges karjával galléron ragadá őt. – Még csak -278- egyik felől ég arczán a bélyeg, a másikra tanuk előtt sütöm oda. Figyelmeztetem, hogy minden gonoszságának titkába be vagyok avatva! Csak egy szómba kerül, s ön meg van semmisítve!

Béla arcza csak azért nem sápadt jobban el, mert már nem lehetett. Hanem e fenyegető hangra egész lényében inkább megrendült, mint az arczoncsapásra. Szeretett volna futamodásnak indulni, s ott hagyni a Lajos által galléránál tartott tavaszi kabátot, mint József Putifárné kezében köntösét.

– Az istenért csak skan–kandalu–lumot ne csináljon, – hebegé de Manx, – inkább megyek! Hová? hová?

A bérkocsi elrobogott a két férfival. Alacsony házikó előtt álltak meg, melynek utczára szóló részét ronda csapszék egészíté ki, az «arany kashoz.» A folyosón túlhízott nő álldogált, igen visszataszító arczvonásokkal s a kövérség miatt benőtt szemekkel. Már messziről érzett rajta a sör -279- szaga, mintegy csalhatlan czégér, mely azt mutatá, miszerint a föntisztelt kocsmának ez az érdemes kocsmárosnője. Midőn Bélát, ki a nagy zavar és szorongatások miatt folyvást a földre süté szemeit, a kövér asszonyság megpillantá, azonnal fölsikoltott.

– Ah, szent Jeremiás! hát itt van a szép mákvirág!! Mi hozta önt ide úrfi? – kiálta a nő, növekedő rikácsoló hangon, s előbbre tipegve, csaknem orra alá állt.

– Csöndesen, csöndesen, – szólt Béla, föltünő zavarral: – ne csináljon botrányt lármájával. Bettit akarjuk meglátogatni; itt hozom testvérét.

Az asszony, mennyire csak lehetett, fölnyitá apró szemeit, s az ifjúra mereszté azokat, és szünet mulva mondá:

– Tehát ezen úr Goldbach Lajos volna? Ah, uram teremtőm, alig hihetek szemeimnek, milyen derék gavallér lett belőle. Ki gondolta volna, mikor még topánkámmal elszaladt az asztal alatt!?…

– Csitt, Ottil! – szólt közbe Béla, – csak kompromittál bennünket az ily dolgok fölhozásával. Vezesse be ezen urat Bettihez.

– Micsoda?! – pattant föl a nő – kompromittálom? én, ki csak olyan bölcsőben születtem, mint Zsedőfi Béla! én, kit egykor grófok és bárók környeztek! azért, hogy most csaplárnő vagyok, s a hajdan elfolyt pezsgők helyett serrel oltom el a szomjamat!!… Nem oda Buda! még számadásom van az úrfival!

– Régen keresem már, – mondá mindig rikácsolóbb -280- hangon a kövér csaplárnő, – hanem most kezem között van…

– Az egekre, Ottil, csöndesedjék! – szólt iszonyú szorongások közt Béla.

– Semmi csöndesedés! Még nem bosszultam meg magamat eléggé; daczára hogy egy szép szerencséjét sikerült már elrontanom. Emlékszik, midőn ezelőtt négy évvel, jegyben járt a szép Berky Róza kisasszonynyal? tehát tudja meg ön, hogy azért nem szerette, sőt azért utálta meg önt a gazdag jegyes, mert én küldöztem neki névtelen leveleket, mikben nagyon híven leírtam önnek mákvirágságait. Megírtam neki, hogy Zsedőfi Béla…

– Ottil! – kiáltá Béla kétségbeesve, s tenyerét a nő szájára tapasztá, melyet az durván lökött vissza, s folytatá:

– Megírtam neki, hogy ön Sérey bárónak czinkosa, azon Séreynek, ki a vármegye börtönéből megszökött, hova mint – Zsellye Bertalan volt elcsukva.

E névre megfordult a világ Goldbach Lajossal, s alig tudá szünet mulva e szavakat hebegni:

– Asszonyom, mit beszél? Zsellye Bertalan? jól hallok-e? hisz ő apámnak volt társa a kereskedésben.

– Igen, igen! ugyanaz – mondá a nő – ő volt, ki ön atyját földönfutóvá s anyját boldogtalanná tette!

– Oh istenem! én istenem! – mondá Lajos, két tenyerét homlokára tapasztva.

– Ez a nyomorult pedig az, ki engem idáig sülyeszte, önnek nővérét pedig elszakasztá anyjától s ez által megölé, szívét repeszté meg a bú! Oh, én mindent tudok.

– Oh, irgalom istene! – kiáltá Lajos, oly megdöbbentő, oly szívhasító hangon! Béla pedig ott állt, szótlanul, gyáván reszketve, mint egy elitélt, kinek a kivégeztetés előtt még egyszer fölolvassák elkövetett gonoszságait.

Szünet mulva, mintegy föleszmélve fájdalmából, mondá az asszonynak Lajos:

A nő előlment a fölhívásra, Lajos utána tántorgott, Béla pedig használva az alkalmat, szökni akart, de az ifjú egy tekintetével visszaparancsolá őt. Mindhárman beléptek a szobába, mely e rozzant házzal ha arányba vesszük, meglehetősen volt butorozva. Kórágyon feküdt egy elvirágzott hölgy. Ingadozó árny, az élet és halál között. Csak mozdulatából látszott még, hogy él, különben bizvást befektethették volna a koporsóba. Lajos visszatántorodott ez alaktól; nem ismeré meg benne testvérét. Kezeit összecsapá, midőn a csaplárnő rámutatott, mondván:

A lány föltekinte rá. Azok a hajdan ragyogó szemek, miknek egy pillantása elaltatá az észt, – megtörve, kihamvadva valának.

A lány nem felelt; kezét ott hagyá Lajos kezében s arczával befelé fordult a falnak.

– Sorvadásban van – felelt az – szép halála fog lenni: úgy hervad el, mint a virág; elfogy mint a hold az égen!

– Oh, régen! De már nem viszi soká; én már gondoskodtam halotti köntöséről is. Úgy hiszem, mire megvirrad, szüksége leend rá! – mondá a nő, mialatt szemeiből egy pár nehéz könyet törült ki, s aztán ismét nekihevülve, tevé utána, mialatt öklével fenyegetőzött; – hanem ennek a gazembernek ne engedje szárazon elvinni! Sok embert tett már szerencsétlenné.

Béla, kire e szavakkal czélozva volt, közel vala az összeroskadáshoz. Az ifjú egy szétzúzó tekintetet vetett rá s aztán valami lélekrendítő hangon fülébe ordítá:

– Hitvány eb!! térdelj le tüstént ágya előtt! – mondá és súlyos kezével, nyakánál fogva lenyomta őt, hogy az térdre bukott. Imádkozzál és csókold meg azt a földet, melyet egykor lábaival érinte!

Béla, mindenkép igyekezett visszakapni a súlyegyent, vagy legalább elvesztett lelkiéberségét, -283- s ezért szabadulhatásáért egy utolsó kisérletet tőn:

– Uram, – mondá – ez jogtalan s lovagiatlan eljárás. Inkább elfogadom a párbajt – – bocsásson ön!

– Czudar! most már én nem vívok veled! – kiálta Lajos, s azzal, izmos karjával nyakszirten ragadva őt, egy lódítással kilöké az ajtón.

A szomszéd kocsmaszobában, honnan a borozók zaja és trivialis énekeik egész a haldokló szobájáig behallottak, nagyon kényelmesen megláthatták a botrányos jelenetet, s mint illik, egyet nevettek és egyet ittak reá. Béla, mint a villám, a bérkocsiba veté magát s eltünt.

Lajos hideg verítéket törölt le homlokáról; a csaplárnő pedig leült egy szalmaszékre s ott sírt és elmélkedék azon multról, melyről azt mondhatja: – istenem be fényes volt!…

Lajos odatérdelt az ágyhoz. Szép arczát, mely a fájdalomtól e perczben oly halvány, oly sápadt volt, a beteg tenyerébe hajtá, megcsókolá, könyeivel áztatá… úgy zokogott.

A lány arcza folyvást a fal felé volt fordítva, csak keze volt az ifjú karjai közt, de azt sem mozdítá többet.

– Élsz-e még? tekints reám, édes angyalom! ismerj meg, – – jer hadd öleljelek szívemhez, – – hadd csókoljalak meg!… ah, minő hideg a homlokod!… -284-

A csaplárnő fölkelt székéről, kiveresedett szemeit megtörlé, s lassú léptekkel eltipegett a kocsma felé, honnan a vigadókat egy szavával kiseperte az utczára, s midőn az ajtót belül bezárta, magában dünyögé: – itt bizony nem mulattok a pénzetekért! halott van a háznál!

Egy óra mulva Lajos megtört szívvel, ingadozó léptekkel távozott el nővére meghidegült tetemétől.

Ha Lajost hazáig követjük, roppant ellentétét fogjuk látni az előbbi jelenetnek. Olvasóim emlékeznek még azon külvárosi házra, melyben egykor az öreg tabuláris ügyvéd, Berkey lakott. Most is ott lakott még a jó öreg úr, csakhogy utolsó látogatásunk óta négy év folyt le, s a háznak jelenleg egészen más színezete van. A patvaristák és jurátusok szélnek eresztettek, az ügyvéd megfogadván, hogy miatta akár egymást egyék meg a peres felek, de ő többet még csak kibékíteni sem fog egy czivakodó lelket sem. Helyette régi kedvencz könyveit olvasgatja, s reggeltől estig mély karszékében ül, hol időnkint egy aranyfürtű lányka, mintegy három éves gyermek, játszadozik. Ennek aztán órákig elmesélget az arany halról, a bujdosó király-kisasszonyról, mikre a gyermek apró tenyereit csapkodja össze, s olyan jóízűen kaczag, midőn az öreg úr a vasorrú bábát tentával lefesti előtte. Milyen furcsa lehetett az! s a kis bohó lányka -285- elbámulná őt napestig. Távolabb az ablaknál, fiatal nő ül, rajzol, hímez vagy olvas. Festési szépség. Csak olykor szól belé a gyermek játékába, midőn az nagy jókedvvel nekimegy az öreg úr ősz szakálának, és azt ugyancsak megczibálja.

Pedig az öreg úr, tán akkor sem szólna, ha szálanként kihuzogatná, – annyira bálványozza e kisded angyalt.

E pillanatban lép a szobába Goldbach Lajos. Szomorú, dúlt arczczal. Még a gyermekre sem mosolyodik el, ki leugorva öregapja térdeiről, elébe fut és gyermekies örömmel fölsikolt:

Lajos gyöngéden félretolja a gyermeket magától, s a fiatal nőhöz közeledik.

A fiatal nő fölkelt, kezeit a szomorú férfi vállaira teszi, s oly arczczal válaszolt, melyen élesen ki volt fejezve a hatás, mit e szavak oda előidéztek.

– Meghalt? Sokat szenvedett-e? szegény hölgy! Szólj férjem, hogyan találtad föl? s hogyan halt meg? inségben?…

– Iszonyú inségben! – felelt szívrázó hangon a férj, – iszonyú inségben, Róza!

– Ki halt meg, papa? – kérdé a kis lány hátra téve kezecskéit s egészen apja térde alá állva – a bujdosó király-kisasszony is meghal ám! meg az a csúf, csúf vasorrú bába is. -286-

– Menj kis leányom, menj édes Bettikém most játszani, – mondá gyöngéden Lajos – apádnak dolga van.

A lányka elsompolyodék, s félrement az úgynevezett hajas bábujához, melyet szépen levetkőztetett s azt mondá ott magában: – holnap majd ez is meg fog halni.

Lajos ekkor a mellékterembe vezeté a nőt, hol háborítlanul, teljes őszinteséggel s egész irtózatos valóságában elbeszélé a történteket. A sors-edzett férfi szavait annyira félben szakasztá egy-egy nehéz csuklás. Mily szomorú emlékezeteket költhetett lelkében föl ez elbeszélés! Róza odaborult a férfi vállára, s meleg könyeivel, édes szavaival, forró csókjaival gyógyítgatá a sebeket, miket férje keblében ezen emlékezetek szaggattak föl.

Fölösleges tán kommentálnom is olvasóimnak e családi jelenetet, de mégsem fog ártani röviden érintenem annak előzményeit.

Goldbach Lajos, mint azt tudjuk, az öreg Berkey által föl volt híva, hogy másnap is látogassa meg. Lajos elment az öreghez, ki e komoly, férfias és tiszta érzelmű ifjú iránt csakhamar annyi rokonszenvet kezde érezni, miszerint némi munkák teljesítéséért, fölajánlá neki asztalát, s lakást a házban. Róza szívében ez által azon indulat, melynek eleve még nem tudott nevet adni, szerelemmé fejlődött. S a fiatal hölgy, kinek sokkal eltaláltabb nevelése volt, semhogy szüléihez bizalmatlan volt volna, egy napon, nyiltan, gyermekies őszinteséggel bevallá apja előtt hajlamát az ifjú iránt. Az -287- öreg okos ember lévén, azt felelte rá hogy: – isten neki! S ebből aztán lett a legboldogabb házasság, melynek föntebb láttuk eredményét.

Az isten az ilyen házasságot tartós boldogsággal szokta megáldani; s így, ha többet nem találkoznánk is velök, hihetjük, hogy boldogok maradtak, s tán – miként Lajos és Róza gyermekének, a kis aranyfürtű Bettinek szokta meséit végezni öregapja: – tán még most is élnek, ha meg nem haltak!…

– – Két nappal utána, midőn Betti halottas ágya előtt álltunk, Pest megyeháza előtt bámész népcsoportulat ácsorga. A tömeg közül, erős őrizet alatt, egy igen jól öltözött férfit kisértek be a börtönbe.

– Tehát tolvaj, – monda a harmadik, – mert azok frakkban is szoktak járni.

– Már csak szeretném tudni nevét. Bizonyosan valami nagy gonosztevő, mert még a szemét sem süti le a földre.

A tömeg közül akkor ismét egy más alak bontakozék ki. Sajátságos egyéniség. Kopott kék frakk volt sovány testén, s lábszárait még kopottabb s rendkívül kurta nanking nadrág födé; kalapja tán sohasem volt új, hanem az orra irtózatosan meg volt rezesedve a bornak miatta. Ez az ember odament -288- a kérdezősködők közé, s egyszerűen azt mondá nekik, hogy ő ismeri azt a szép madarat.

– Ah, Diogenes! Diogenes! – kiálták egyszerre a gyermekek, a mint az öreget előretolakodni látták.

– Csitt! mert oda nyomok a fületek mögé ezzel a nádpálczával! – kiálta az öreg, s hadonászott dühösen a levegőben.

– Ne lármázzatok rajkók; – szólt közben egy kaputos úr; hadd tudjuk meg tőle, ki ez a rab?

– Hát biz az – felelt ekkor Diogenes – ha akarom báró Sérey, ha akarom Zsellye Bertalan.

– Először is, szabadság nélkül elutazott, hosszú szabadságra a nemes vármegye börtönéből, mint Zsellye Bertalan; aztán pedig mint Sérey báró, nem elégedett meg azzal, hogy Bécsben csinálják a bankót, kapta magát, ő is csinált.

– Hanem volt neki egy czinkosa is, az isten verje meg, de az tegnap este megszökött. Zsedőfi Bélának hívták, kivel nagyon furcsa váltókat bocsátottak ki. Az a jó asszonyság, ni, ott a lépcsőn áll – folytatá Diogenes egy kövér nőre mutatva, kiben azonnal ráismerhetünk a tegnapelőtti csaplárnőre, vagy is Ottilra, – az kerítette őt a vármegye kezére. Van még egy czinkosuk, egy furfangos asszony, ki azonban még csak eztán fog majd kézre kerülni. -289-

– Valami Holdburgné, az is olyan szép madár. Hanem most már isten velünk atyafiak! megnyugszom a nemes vármegye ügyességében, hogy nem engedi elutazni őt ismét hosszú szabadságra. Most már nyugodtan meghalok. Csakhogy ezt a napot megértem.

– Ne kérdezzék. Sok esztendővel ezelőtt, kompanistám volt az átkozott, a «kék macskához» czímzett fűszerkereskedésemben. Azaz, hogy nem is nekem volt ő, hanem a feleségemnek volt kompanistája.

Az öreg úr egyet-egyet elcsípett közülök, s úgy-úgy a nyakuk közé húzott gombos végű nádpálczájával, – – míg végre beesteledett, s bevetődött abba a kávéházba, honnan aztán hajnal felé – ki is vetődött.

Azon kávéházi jelenetnek, beszélyünk kezdetén tanui valánk. Bolondot űztek vele, aztán kihajították… Hogy hova ment azon éjjel? hol virradt -290- meg? melyik kőre hajtá fejét? Nem tudjuk, mert nem látta azóta senki! Tán felkötötte magát,… vagy tán betévedt valahova a bolondok házába,… vagy tán az is meglehet, hogy addig őgyelgett és bolyongott a sötét éjben, míg végre rátalált valahol a – Dunára!!…

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

VI	periferiájáben	periferiájában
3	ifjákoromban	ifjúkoromban
8	versében;	versében:
10	csípte msg	csípte meg
8	móhon	mohón
27	azokből	azokból
28	porczellán tényért	porczellán tányért
36	kícsalni	kicsalni
64	addig maid	addig majd
64	viselítek	viselitek
66	kajlandó a távovásra	hajlandó a távozásra
67	S most	– S most
83	mintba várta	mintha várta
84	Ouid putat	Quid putat
89	kítakarították	kitakarították
90	nuyujtva ki	nyujtva ki
95	jőszívű	jószívű
96	Ítt van éjjeli	Itt van éjjeli
98	bogy jónak	hogy jónak
105	Cendesen	Csendesen
105	kiss éingerültebben	kissé ingerültebben
107	szobáből	szobából
109	fazékből	fazékból
109	tégláózvasát az	téglázóvasát az
111	mindőn Sámuel	midőn Sámuel
115	kézelfoghatóbban	kézzelfoghatóbban
119	Vígyázzon	Vigyázzon
125	kihajtja	kihajta
129	jobbban	jobban
138	átugrásánal	átugrásánál
141	Tehát tudják	– Tehát tudják
142	ismér tőrszúrás	ismét tőrszúrás
146	éa hallgattak	és hallgattak
150	mancseszterrel, szolgált mit	mancseszterrel szolgált, mit
152	hozontos sűrű	bozontos szőrű
164	Fáni	– Fáni
178	Cak menjen	Csak menjen
179	grófokkoz	grófokhoz
187	g oteszk	groteszk
189	Aztalhoz	Asztalhoz
191	igen zép	igen szép
216	jová teheted	jóvá teheted
233	vannák	vannak
240	földról	földről
242	kí mindig	ki mindig
244	assszonyok	asszonyok
256	halgattatám	hallgattatám
263	többé!	többé!»
281	anyjátől	anyjától
281	tánorgott	tántorgott
292	fizetéssel! 168	fizetéssel! 268

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GOLDBACH & COMP. FŰSZERKERESKEDÉSE "A KÉK MACSKÁHOZ": REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény

GOLDBACH & COMP. FŰSZERKERESKEDÉSE
„A KÉK MACSKÁHOZ“

BEÖTHY LÁSZLÓ.

BEVEZETÉS.

I.
Fűszerkereskedés a «kék macskához.»

II.
Családünnep a fűszerárusnál.

III.
A szegény Goldbach!!

IV.
A fenyítő törvényszék.

V.
A halálmadár kosztosai.

VI.
Paedagógiai kisérletek.

VII.
Báró de Manx.

VIII.
A különcz.

IX.
Maskaráda álarcz nélkül.

X.
Ottil kisasszony.

XI.
Egy kis intermezzó.

XII.
József-utcza Nr. 42.

XIII.
Kézfogó, ara nélkül.

XIV.
Syrén.

XV.
Évek mulva.

XVI.
Befejezés.

TARTALOM.

KÉPJEGYZÉK.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához": Regény

GOLDBACH & COMP. FŰSZERKERESKEDÉSE „A KÉK MACSKÁHOZ“

BEÖTHY LÁSZLÓ.

BEVEZETÉS.

I. Fűszerkereskedés a «kék macskához.»

II. Családünnep a fűszerárusnál.

III. A szegény Goldbach!!

IV. A fenyítő törvényszék.

V. A halálmadár kosztosai.

VI. Paedagógiai kisérletek.

VII. Báró de Manx.

VIII. A különcz.

IX. Maskaráda álarcz nélkül.

X. Ottil kisasszony.

XI. Egy kis intermezzó.

XII. József-utcza Nr. 42.

XIII. Kézfogó, ara nélkül.

XIV. Syrén.

XV. Évek mulva.

XVI. Befejezés.