The Project Gutenberg eBook of Hagyományok (1. kötet) by Lajos Kálmány

Gyüjeményeimnek oly nevet kellett keresnem, mely alá sorozhassam – ha kell – nem pusztán a népszáján forgó kötött és kötettlen alakú, népismertető adatokat; hanem bele lehessen foglalnom a csak jelekre szorítkozó szokás-töredékeket, babonáskodásokat; szóval mindazt, mit egyik vagy másik szempontból becsesnek itélve, mint hagyományt – ha nem a népé is – közölhetek.

Az itt bemutatott adatok beosztásánál első sorban a néphagyományokkal foglalkozókra voltam figyelemmel: oda törekedtem, hogy – a mennyire lehetséges volt – a hasonnemű adatokat csoportosítsam, hogy így könnyen feltalálhassuk; hogy az azokkal megegyező, velünk rokonnak tartott, vagy érintkező népekéit, a mennyiben a mienkkel találkoznak, megjelöljem és kiemeljem.

Már a hagyományok lejegyzésénél tekintettel voltam a nyelvkincseinkben előforduló kölönösségekre, minők a közönséges embernél többet tudó, vagy hatalmasabb lények: nevöket nagy kezdőbetűvel vetettem papirosra s egybeírtam, olykor dűlt betűkkel szedettem, hogy a sorok közt könnyen feltalálhatók legyenek. Innen van, hogy Őszembernek, Őrdöngősvénasszonynak irottakról olvashatunk; az állatoknál nevöket a jelzőjükkel összekapcsolva s ha többféle tekintetből érdemelnek figyelmet, nem pusztán nagy kezdő, de dűlt betűkkel is szedettem. Ha azonban mindezeket közönségesnek tüntették fel a hagyományok, nem volt miért a szokottól eltérően jelelni. Ez az oka, hogy egyik adatban eltérően, a másikban a szokott alakban vannak bemutatva; hogy az egyik adatban, hogy példát is hozzak fel, Haramiának van lejegyezve, a másikban már haramiát találunk. Nem tettem azonban ezt VIII. a feltünést keltő közlést a tátos lónál, mert más kötetben el akarok róla egyet-mást mondani, mit régen meg kellett volna tennünk.

Feltűnést mutat némely bekezdés is: mikor az adat oly helyen van – mondjuk – kettészakítva, a hol a tárgy előadását szem előtt tartva, nem szabad lett volna; ez az eljárás is a feltünés czéljából történt.

Ha meg nem jelelem is, a mesék legtöbbjéről le lehet olvasni, ha egy ember mesélte. A 2., 9., 13., 23., 29., 30. számúban az utánozni szerető mesemondó csakúgy szórta a felé határozó helyett a fele-t. Utánzásra vall németszerű hangsúlyozása, mint: Zirínyi, akárcsak Káróli-t, birkózik-ot mondott volna Károli, bírkozik helyett. Szinte megismerhetni, hogy a 10., 14., 15., 16., 24., 26., 28., 115. mesét egy mesemondó mondása után írtam le. Olvasottságára vezetendő vissza, hogy – habár a nép gyermeke –, nem beszéli hűen a nyelvjárását s hogy semmi nehézséget sem okoz neki a lejegyzésre való mesélés.

Pár szóval megemlékezem a nyelvjárás és az irodalom nyelvén közlött hagyományok lejegyzéséről is. A hol csak tehettem a nyelvjárás figyelembevételével írtam le a mesemondó szavait, mit felesleges volt foganatba venni az irodalom nyelvén beszélőknél. Különben míg a fonografot annyira nem tőkéletesítik, hogy vele a nyelvhagyományokat könnyű szerrel megörökíthetjük, addig a meséket sem jegyezzük le úgy, a mint kellene. A hangsúlyozást nem is említem, ezt még csak úgy, a hogy meg lehetne jelelni; de egyebet nem vethetünk hűen papirosra. Többnyire másképpen meséli, ha szabadon, egyfolytában – a mint szokta – mondja el és másképpen, ha meg kell neki várni a lejegyzést. A szaggatott előadású mesélés – mikor a mese közben meg-megáll: időt kap magát akként kifejezni, mint nem tudta volna, ha nem leirásra mesél – a válogatott kifejezések létrehozója, no meg hogy sokszor az irodalom nyelvén, vagy mint ők mondják, urasan iparkodnak elmondani. Mondjam-e, hogy hatással van a mesemondóra, ha tanult embernek mesél? urasan akar beszélni. Mindez pedig a szülője annak, – a mi megtörtént velem IX. – hogyha az ember betűről-betűre irta is le az elmondása után az adatot, a mikor lenyomatva megjelent a meséje s felolvasták előtte, hogy így mondta-e? a felelet az volt: hogy ilyen formán, de nem egészen így. Találtam azonban olyanra is, kivel többször elmondattam a mesét, mindíg egyformán mondta; értem az egyformaság alatt, hogy egy betűt sem tett hozzá, sem el nem vett. Igaz, hogy hamar vége szakadt a mesetudásának s olvasni sem tudott, hogy más, hasonneművel töltötte volna meg a fejét.

A ˘ jelre (ă) megjegyzem, hogy szükséges jel hiányában a terpesztve ejtett a-ba menő á jelelésére használom. A hiányjeleket ezúttal nem alkalmazom.

A népet tartottam szem előtt: mikor Atillát, Budát, Delilát őseinknek jeleltem; a Mátyás királyról szóló adomákat a mondák közé soroztam, melyeket a nép megtörténteknek hisz. Még hallani sem szereti, hogy ezeket az adomákat más országban más jeles emberhez fűzik, hogy mindez csak mese, nem valóság; úgy látom, hogy fáj neki a kiábrándulás. Mily nagyra, megjegyzésre méltónak tartja a nép jeleseit, mutatja a 63. és 74. számú adatunk, mely még azt a bögrét is kiváló tiszteletben tartottnak mutatja, melyre reáfogták, hogy Mátyás király ivott belőle s azt a helyet, hol állítólag Toronyi Tamás pihent.

Mesék és rokonneműek.

(Szörnyetegekről.)

1. Köles.

Vôt ėgy kirájnak három fija: ėgygyet hittak Árpának, másikat Zabnak, harmadikat Kölesnek. A kirájnak ėgygyik szöme mindég sírt, a másik mög mindég nevetött; a lekkiseb fija aszt tudakolta a bátytyajitúl, hogy az atytyuknak az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mijé nevet? aszt kitudakolik akárhogy. Itten bemönt a legöregeb: az Árpa, tudakojja mos mán az atytyát, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet? „Kimöny elűlem, mit tudakolócz tė, ez a kés minygyá beléd mén!“ De nem tágított ű, hogy addég nem mén ki, még mög nem tugygya: mé sír az atytyuk ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet? Aval fölkapta az atytya a kést az asztalrul, a legén mönt kifelé, a kést hajította utánna, az ajtóba ált mög. Asz kérdöszte a Zab, hogy mit mondott atyánk? „Eregy be, maj mögmonygya neköd is, a mint neköm mögmonta.“ Bemönt a Zab, kérdöszte atytyát: „Ugyan fölségös kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer minygyá a kés beléd mén!“ de ű sė tágított, hogy addég ki nem mén, még mög nem tugygya: mé sír az ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet?“ Az atytya fölkapta az asztalrul a kést, utánna hajíntotta, az ajtóba mögált. Itten a legén kimönt, asz kérdözi a Köles: „Hát mit mondott a kirájatyánk?“ „Eregy be, majd tėnéköd is mögmonygya, úgy mint nekünk!“ A Köles kardot köt, bemén az atytyáhon, oda ál az atytya elébe az asztalhon. „Ugyan fölséges kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé -2- nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés minygyá beléd mén!“ „De én fölségös kirájatyám ki nem mögyök, még mög nem monygya: az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ A kiráj főkapi a kést, igenyöst vági az ėgygyik karpereczczibe, de úgy, hogy mögált benne a kés. Köles mögén aszonygya: „Monygya mög fölségös kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés mögén beléd mén!“ „Nem monygya fölségös kirájatyám? addég ki nem mék, még mög nem tudom, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ No, akkor a kiráj kapi fő a kést, vági a másik karpereczczibe. Aszonygya mögén Köles: „Hát fölségös kirájatyám, én addég ki nem mék, még mög nem monygya: mé sír az ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés minygyá beléd mén!“ „Mán fölségös kirájatyám én addég ki nem mék, még mög nem monygya: az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ Kapi föl a kiráj a kést, vági igenyöst a homlokába, de úgy, hogy mögál a kés benne. Asz monygya: „Látom fijam, tė mán dėrėkab embör vagy, mint bátyád, neköd mögmondom: mé sír az ėgygyik szömöm, a másik mög mé nevet? Hogy tik micsoda dėrék vitézök vattok, ėgy kirájnak sincs ijen három dėrék, vitéz fija, azé örvendözik bennetök, a másik szömöm pedig azé sír, hogy tik országot-világot nem tróbátok.“ Aval kimönt Köles, az alatt a két bátytya odakin tötte a törvént, hogy Köles ojan sokájig bent van, kiráj atyánk ű neki mögmonygya. Mikô kimönt Köles, kardotfoktak, aszonták, hogy térbetyűjjön lė. Köles lėtérbetyűl, aszonygya neki a két bátytya: „Hát vald ki Köles, mit mondott kiráj atyánk, mon mög, mer külömben vége az életödnek!“ „Ha csak az (t. i. a baj) van, nem is köl neköm lėtérbetyülni bátyáim, mökmonthatom én aszt talpon álva is!“ „Hát mon mög!“ „Aszonta a kirájatyánk, hogy mink micsoda dėrék három vitézök vagyunk, ėgy kirájnak sincs három ijen vitéz fija, azér nevet az ėgygyik szöme; a másik szöme mög azér sír, mer sėmmi világot, sėm országot, sėm -3- vitésségöt nem tróbálunk a világon; jó lösz, ha elmögyünk országot-világot tróbálni.“

Elindul az Árpa, mén, anynyira mén, hogy elér ėgy részhídat. Mikor eléri a részhídat, lėtérbetyül, hálát ád az Istennek, hogy már elérte a világ végit. Mos fal oszt fölül a lovára, elmén viszsza haza. Mikor hazaér, kin sétál a kirájatytya az udvaron: „Hát viszszagyütté fijam, Árpa?“ „Viszsza – aszonygya – fölségös kiráj atyám, mer én mán a világ végin vôtam!“ „Hát ugyan fijam, hun löhet az a világ vége? mikô én mán mögöregöttem, még sė tudom!“ „Én fölségös kirájatyám egészen a részhídig vôtam!“ „No fijam, tė jis elmönté! mer mikô még anyád élt, mögfrüstököltünk, mire az ebéd mögfőtt, sétálásképpen mögjártuk!“ Aszongya a Zab, maj elmén ű! A Zab is elindult. Mönt, anynyira mönt, hogy elérte az ezüshídat; lėszált a lovárû, lėtérbetyül, hálát ád Istennek, hogy mán elérte a világ végit. Itten fölült mögén a lovára, elmönt haza. A kirájatytya mögén kin sétál az udvaron: „Viszszagyütté fijam, Zab?“ „Viszsza, fölségös kiráj atyám, mer én mán csakugyan elértem a világ végit!“ „Ugyan fijam, Zab! hun löhet az a világ vége? mikô én mán mögöregöttem, mék sė tudom!“ „Fölségös kirájatyám, én egészen az ezüsthídig vôtam!“ „No, te mégis emböreb vagy, mint az Árpa bátyád; mer mikô mögöttük az ebédöt, sétáláskép mögjártuk, mikô az anyátok még élt, aval!“ Aszonygya Köles: „Maj elmék én fölségös kirájatyám!“ „No, ha elmégy, nė kerezsd fő a világ végit; hanem kerezsd fő Ződ Imrét!“ Elindul Köles, mán anynyira mén, hogy elér ėgy várost, ėgy Öregaszszony kitekínt az ablakon, aszonygya: „Hova mégy Köles?“ „Mék – aszonygya – keresöm Ződ Imrét!“ „De fijam, nem töszi mög tėveled ez a ló az útazást; hanem möny viszsza, van az atyádnak a hetedik ménösbe ėgy hámfalábú, rosz szürke lova!“ Oda vet neki ėgy marék aranyat az Öregaszszonynak, hogy vele ojan jót tött, jót mondott. Viszszamén tėhát Köles, aszonygya a csikósnak, hajcsa be a hetedik ménöst! A csikós behajtotta a hetedik ménöst; a szürke nem akart sėhogy sė bemönni -4- az udvarra, a csikós nagyot rávágott, a szürke beugrott a kapun. Mit cseleködött a szürke? bebût ėgy disznóólba, keresi a Köles, kérdözi a csikóst: „Hun a szürke? nincs itthun, nem gyütt haza!“ „Dehogy nem, még ráváktam, nem akart bemönni; hanem keressük az udvarba!“ Keresik anynyira, hogy möktanálik a disznóólba, ott búsúl a szürke; addig vákta, kaparta föl a dudvát, hogy kivágott ėgy rėzsdás kardot. Köles a rėzsdás kardot bevitte a házba; anynyira bele vôt rėzsdásodva a kard, hogy nem bírta kihúzni a hüvejbű – mögfogatta atytyávâ a hüvejt, ű mög fokta a kardot, húszták anynyira, hogy kihúszták belüle; de mire kihúszták, a kiráj elesött. Hát itt Köles kapta a kardot, kitisztította fényösre, a hüvejbe tötte, az ôdalára kötötte. Kipuczolta a rosz rėzsdás nyergöt, a ki a palláson hevert, a szürkéjit, a kantárt is kipuczolta, főkantároszta a lovat, a nyergöt főtötte, fölűlt, úgy oszt útnak erett. Mönt, anynyira mönt, hogy beért Ződ Imrének a határjába, akkô elkeszdött beszélni, hogy hova mönyünk Köles? „Keressük Ződ Imrét, ha halottad vôna valaha annak a hírit?“ „Itt vagyunk a határjába. No, – aszonygya – tė emböreb vagy, mint atyád, mert atyáddâ hét esztendejig jártunk; de még a határjába sė möhettünk be, tėveled mög begyüttem. Most mán eregy el, ott fekszik a ház előtt az ágyon, maj hotyha fölérzik, néz szét minket; mer neki is van ėgy lova, ha én öszök a ganébû, akkô möggyőz Ződ Imre, ha pedig ű öszik a ganébû, én mög a jászolbû, akkô nė féj! Ojan lova van, hogy háromszoros lánczbul van a kötőfékje, mikô én fölütöm a fejem, akkô űs fölüti a fejit; akkô ėsz szöm elszakad a kötőfék szárábû, – de ėgy-ėgy mázsás mindėgygyik szöm – mikô másoczczor elnyerítöm magam, akkô a másik szöm szakad el, mikô harmaczczor elnyerítöm magam, akkor a harmadik szöm szakad el; akkor pedig öszszemögyünk verekönni.“ Anynyira verekszenek, hogy möggyőszte a Kölesnek a lova a Ződ Imre lovát, így hát a Ződ Imre lova övött a ganébû, a Kölesnek a lova a jászolbû. Köles asz gondojja magába, most alszik Ződ Imre, mögölhetném, de nem dicsőség az embört mögölni álmába! Kapta Köles, lėfekütt -5- mellé az ágyba, hogy mán már űs alszik, pihen, mer mán nagyon elfáratt az útba. Ėczczör fölérzik Ződ Imre, minygyá tekínt a lovakra, néz széjjel, látytya, hogy az ű lova öszik a ganébû, a Kölesnek a lova a jászolbul. Ződ Imre mög akari ölni Kölest; de iszen az nem vitésség mögölni az embört álmába, űs mögölhetött vôna, de nem tötte. Beszélt Ződ Imre a lovával, a lova aszt nyerítötte, hogy nė ėreszsze Kölest âra, hogy nézzön a lovak felé; hanem híjja be, vágja mög a kisújját, ereszsze félig a poharat vérrel; Kölesnek is monggya, hogy vágja mög a kisújját, ereszsze félig a poharat vérrê, öncse tele borral űs mög Köles is és igyák mög ėgymás vérit, lögyenek: vérintvaló testvérök.“ Aszonta neki Köles: „Möktöszöm, ha elgyüsz velem az atyám házáhon.“ „Elmék, csak töd mög!“ Úgy is töttek, mögitták ėgymás vérit, így osztán bátytya lött neki Ződ Imre. (Melyik kisujját kellett megvágni: a jobbat, vagy a balt?) Aszt mán nem tudom, oszt mikor itták, fogatták, hogy vérintvaló testvérök lösznek.

Elmöntek haza; Ződ Imre fölűlt a maga lovára, Köles is fölűlt a maga lovára. Az atytya mögörűtt, hogy nem csak a fejit, vagy jelit: hanem az egész Ződ Imrét elhoszta. Köles nagy vendékségöt csináltatott; csinált is az atytya nagy mulacscságot, Kölesnek is nagy kedve kereködött, mögütötte az asztalt, hogy a poharak mind a pallót verték, asz kijátotta hogy: „Szélös ez világon nincs nálam nagyob vitéz!“ „Hó, – aszonygya – Köles! még Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löheczcz!“ Itt Kölesnek lėesött az álla, bemönt az istállóba, a lovára borût, sírt-rítt. „Mi bajod mán, édös gazdám?“ „Hon nė vôna bajom, mikô aszonta kirájatyám, hogy Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löhetök!“ „Ha monta jis, jô monta, azé nė féj sėmmit, ne búsûj, majd elmögyünk, mögtróbálkozunk vele! Csak agygyá szénát, abrakot öleget, hogy én jô lakhassak.“ Mikor a lova jô lakott, mögitatott, aszonygya: „Nyergöjjön fő, majd útnak indulnak.“ Mönnek, anynyira mönnek, hogy beérnek ėgy határba, abba a határba, a mölikbe van ėgy vár, a mölik rézvár rézgalamb lábon forog. Mikô odaért Köles, kitekíntött a rézhajú lán, -6- kérdöszte: „Hová mégy Köles?“ „Mék – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit?“ „Hogy nė halottam vôna, hiszėn az az atyám; hanem halod Köles, tė oda nem möhecz el, mer abba nagy erő van; hanem ne, adok ėgy gyűrűt, a hányszor mögfordítod az újjadon, annyi 100 embör ereje mén beléd.“ „Hát ad ide aszt a gyűrűt!“ „Odadom, úgy, hotyha viszszagyüsz, êvisző.“ „Elviszlek!“ „Hanem eskügy mög!“ „No, hát bomojjak mög, ha el nem viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt, fölhúszta az újjára, aval mönt. Anynyira mén, hogy elér ėgy ezüst várost, a ki ezüstgalamb lábon forgott. Möglátytya a fölső emeletbű az ezüsthajú lán, kérdözi: „Hová mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit!“ „Honnė halottam vôna, hiszėn az az én atyám! de oda nem mehöcz be, még a határjába sė, hanem úgy adok neköd ėgy gyűrűt, hogy ha viszszagyüsz, elvisző. Ez a gyűrű ojan gyűrű, hogy ha az újadon a hányszor mögfordítod, anynyiszor 200 embör ereje mén beléd.“ „Ad ide hát aszt a gyűrüt!“ „Eskügy mög, hotyha viszszagyüsz, elvisző.“ „No, hát bomojjak mög, hotyha el nem viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt, fölhúszta az újjára, aval mönt. Mönt, anynyira mönt, hogy elért ėgy arany várost, a mölik arangalamb lábon forgott. Az aranyhajú lány kitekíntőtt a fölső emeletbű, kérdözi: „Hová mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit!“ „Hon nė halottam vôna, hiszėn az az én atyám; de oda – aszonygya – nem möhecz, mer az nagyon erős embör; hanem adok ėgy kendőt, ha aval möktürülközöl, anynyi 300 embör ereje mén beléd, a hányszor möktürülközöl; de úgy adom oda, hotyha viszszagyüsz, oszt elviszöl!“ „Elviszlek, csak ad ide!“ „Odadom úgy, hotyha mögesküdöl.“ „Bomojjak mög, hotyha el nem viszlek!“ Odatta a kendőt, elmönt. Mén, anynyira mén, hogy beér a határjába; de mán akkô ott van a piszkos, szurtos szôgáló, nem akari beereszteni, csatázik előtte a vas rúddâ. Itt mögmonta neki a lova, hogy csak jô kardlapozza mög, vögye el a pinczekûcsot! -7- Aval elővötte Köles, jô elkardlapozta, monta neki, hogy csak a pinczekûcsot agygya oda, nem lösz sömmi bántása. Aval lėvötte a fejit a szurtos szôgálónak, kard högyire tötte, úgy vitte be Kutyaszömű Jankó udvarába. Lėvetötte az udvaron aszt a fejet, a lova mög mögsúkta neki, hogy a pinczét nyissa ki, oszt a hordót verje szét a vas rúddâ, mer az tele van borrâ, de az ojan bor, hotyha abbul csak ėgy csöppet iszik Kutyaszömű Jankó, akkô nem bír vele. Mingyá kapta, jót ivott a hordóbû, oszt szétverte a hordót. Ėczcző előgyün a Kutyaszömű Jankó, de nagyon mökharakszik, hogy a szôgálója odavan; aszonygya: „Mér gyilkoltad mög tė az én szôgálómat? majd adok én neköd!“ Mén a pinczébe, szalad, hogy majd jót iszik a borbû, de üresen tanálta a hordót, a bor mög szétfojt, a pincze mög televôt hordva pörnyévê, keresi Kutyaszömű Jankó anynyira, hogy csak ėgy kortyot ihatna abbul a jó borbul, anynyira hányi-veti a pörnyét, hogy ėgy csöppet tanát, de az is homokos, pörnyés vôt, mégis ojan erős mérges lött, mind ėgy darázs. Öszszemöntek, vereköttek, anynyira vereköttek, hogy mán ėgygyik a másikával nem bírt, aszonygya a Köles, mikô mán nagyon kifárattak: „Köpjünk mán János bácsi!“ Kutyaszömű János elfordult, hogy köp; de Köles nem azon vôt, hogy köp: hanem lėvákta a fejit, a kard högyire vötte, vitte hazafelé. Ėczcző kitekint az aranhajú lány: „Hová mégy Köles, talán itt akarsz hagyni?“ „Hogy is gondolod, hogy ėgy állatot mög két lelköt vigyön ez a ló?“ „No, nem bánom, Köles, de tudom, hogy mögbomlasz.“ „Na hát gyere, űj föl!“ „De hát, hogy hagyod itt eszt a szép várost? adok ėgy veszszőt, csab mög vele, minygyá aranyalma lösz belűle, könynyű hejt elfér a zsebödbe jis.“ Mönnek hazafelé, elérik az ezüst várost, ėczczör kitekint az ezüsthajú lány. „Mögáj Köles, talán itt akarsz hanni?“ „Hát hogy is gondolod, hogy három lelköt, ėgy állatot vigyön ez a ló!“ „Nohát ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No hát gyere, űj föl êre a lóra;“ „De hogy hagyod itt eszt a szép várost! Ne – aszonygya – adok ėgy ezüstszál veszszőt, háromszor mögcsapod vele, minygyá -8- ezüstalma lösz belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Elmöntek mögén, elérték a réz várost. Kitekint a rézhajú lány: „Mögáj Köles, talán itt akarsz hanni?“ „Hát hogy is gondolod, hogy ez a ló négy lelköt vigyön mög ėgy állatot?“ „No, hát ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No, hát gyere űj föl êre a lóra!“ „De hogy hagyod itt eszt a szép várost? Adok ėgy rézszál veszszőt, háromszô mögcsapod vele, minygyá rézalma lösz belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Úgy is vôt. Möntek, anynyira möntek, hogy hazaértek. Aval lėvetötte Köles az udvaron a fejet, nagy mulacscságba erettek, nem ismertek mást a lányok, csak Kölest, annak az ölibe ültek. Köles mán nem tarthatta továb űket, hintóba fogott, kivitte űket a határba. Ėgy hejt aszongya Köles a kocsisnak: „Ájjon mög!“ ėgy halomhon értek, lėszált, itt Köles a rézalmát kikapta a zsebibű, főhajította a halom tetejire, lött belűle ėgy réz város, a ki rézgalamb lábon forgott, lėugrott a rézhajú lán, aszonta: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed!“ Gyűjé kend Árpa bácsi abbû a hintóbû!“ Akkô hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet (vett elő), körűkerítötte szénakötéllel űket, ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket; mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak. Aszonygya a kocsisnak: „Hajcs továb, kocsis!“ Mögén mönnek, hogy elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles az ezüstalmát kikapta a zsebibű, főhajíti a halom tetejire, lött belüle ėgy ezüst város, a ki ezüstgalamb lábon forgott; lėugrott az ezüsthajú lány, aszonygya: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed! Gyé ken lė Zab bácsi abbul a hintóbul!“ Mögén hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet, körülkerítötte széna kötéllel űket, ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket, mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak. Aszonta a kocsisnak, hogy hajcson továb, elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles az aranyalmát kikapta a zsebibül, főhajíti a halom tetejire, lött belüle ėgy arany város, a ki aranygalamb lábon forgott, lėugrott az aranyhajú lány, aszonygya: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a -9- tijed, lögyön a tijed! Gyé ken lė Ződ Imre bácsi abbul a hintóbul!“ Hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet (vett elő), körülkerítötte szénakötéllel űket, ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket, mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak.

Elhajtatott haza, nagy vendégségöt csapott. Ál a nagy vendékség, Kölesnek is nagy kedve támatt, mögütötte az asztalt, hogy a poharak a pallatot verték, elkijátytya magát: „Szélös e világon nincs nálam nagyob vitéz!“ itt aszonygya az atytya: „Az Ólomfejűbarátnak bujtárja sė löhecz!“ Kölesnek lėesött az ála, lovára borût, sírt-rítt, hoty hát az atytya űtet úgy mökszégyönítötte ezök előtt a sok urak előtt. „No, nė búsúj sėmmit Köles – aszonygya a ló – majd elmögyünk, nyergőj fő, oszt mönynyünk!“ Möntek, anynyira möntek, hogy betértek ėgy nagy erdőségbe. „No, halod Köles, ennek az erdőnek a közepibe van ėgy palota, kerűld mög aszt a palotát háromszô, de azon sė ajtót, sė ablakot nem tanász, majd keszd el: Hogy bárcsak az Isten mögsegítene valahogy, mer el vagyok tévedve! Asztán mög keszd el: Bárcsak gyünne mán az Ördög, vagy valaki, elvezetne innet, mert el vagyok tévedve! Aztán mögén keszd el, hogy: Bárcsak az Isten elsegítene innet, mert el vagyok tévedve“. Âra ėcczör mögszólalnak: „De én rúlam sė felejtközzé, ha a barátná hejett kapsz, monygyad, hogy van ėgy rosz lovam, hogy el lösz az ojan risz-rosz gazon is az udvarba.“ Addig keringőt, hogy az Ólomfejűbarát mögszólalt: „Miféle vagy, gyere be!“ Akkô mán mögnyît az ajtó! „Jó vagy-ė, vagy rosz?“ „Ügön, jó vagyok, szôgálatot keresök, hotyha kapnék?“ „No itt lösz hejjed; de van három lovam az istálóba, kocsis lösző! ėgy rézszőrű csődör, ėgy ezüstszőrű csődör, ėgy aranyszőrü csődör, azoknak a gongyukat viselöd!“

Ėccző gyütt ėgy gája a tengörön, kitekintött az Ólomfejűbarát, möglátta a Világszépaszszonyát a gája ôrán sarkig érő aranyhajávâ, aszonta Kölesnek, hozza el Világszépaszszonyát. Itten goncságba esött, hogy mi csinájjon ű? aszonta a lova: „Mi bajod mán, Köles?“ „Hon nė vôna bajom, mikô az az Ólomfejűbarát aszonta, -10- hogy neki hozzam el Világszépaszszonyát.“ „Itt, aszonygya, az lekkeveseb, csak hoszd el az Ólomfejűbarát lekszöb ruháját!“ Az Ólomfejűbarát nem gondolt vele, odatta, fölőtözött; azelött sė vôt csunya embör Köles, de azután még hécczörte szöb lött. Mén Köles, szalad, intöget a kendőjivel, hogy ájjanak mög. Aszonta Világszépaszszonya a kormányosnak, hogy tarcson ki! Ėgy krajczár sė vót Kölesnek a zsebibe; de azé bemönt a hajóba, mintha vásárolna: „Hogy tartya Világszépaszszonya, ezöket a portékákat?“ De a hogy tartotta, ű csak mindég felit ígérte. „Nagyon drága ez a portéka!“ ha nem agygya, ű elmén. El is indult, a Világszépaszszonya elkísérte a gája ôrájig. Akkô Köles elkapta, kiugrott vele a partra. Kölesnek a lova aszt hatta, mikô kiugranak, nė gondojjon vele, ha mind a ketten elesnek is, csak a gáját úgy rúgja mög, hogy nė lássák. Mög is tötte Köles, hogy bemönt a gája anynyira, hogy mire főkeltek, a szömükkel is alig látták. Haza mönt Világszépaszszonyával; de aszonta Világszépaszszonya: „Magadnak viszöl-ė, vagy másnak?“ „Másnak viszlek lelköm, de magamnak is szeretnélek.“ „Nė búsûj Köles ezután sömmit sė, eddig magad vôtá; de ezután ketten löszünk!“ Haza értek, az Ólomfejűbarát (aszt mondja:) „No, szívem, mos má eskügygyünk!“ Aszongya: „A ki én velem mög akar eskünni, az hét esztendejig hintájjon!“ Kapta az Ólomfejűbarát, hintált. Akkor a hét esztendő elgyütt: „No, mos mán eskügygyünk, szívem!“ „Még a ki én velem mög akar eskünni, hét esztendejig tajicskán tojogájjon, hét esztendejig bőcsőbe ringázzon!“ Az Ólomfejűbarát aszt is möktötte. Világszépaszszonya öszszebeszélt Kölessel, hogy kitudakolja, hun van az Ólomfejűbarát ereje? „Halod szívem, mon mög, hun az erőd, mer én nagyon beteg vagyok!“ De pofon vákta ám Világszépaszszonyt, hogy hét esztendejig elalut. Mikor fölérzött, aszonta mán ű nagyon éhös, hanem mönynyön ki az erdőbe, lüvődözzön öszsze szúnyogokat anynyit, a mönynyibű lösz paprikás. Mikô az Ólomfejűbarát hazaért, itt van a paprikásnakvaló, mögén aszonygya: „Halod-ė, szívem, mon mög, hun az erőd? mer én nagyon beteg vagyok!“ -11- Pofonvákta-ė? de pofon ám, hogy majd hét esztendejig alutt. Mikor fölérzött, aszonta mán ű nagyon éhös, hanem mönynyön ki az erdőbe, „szögygyé neköm szúnyog ôdalbordákat anynyit, a mönynyibű lösz paprikás.“ Mikô az Ólomfejűbarát hazaért, hozott paprikásnakvalót, mögén kérdöszte: „Halod szívem, mon mög, hun az erőd; mer én nagyon beteg vagyok.“ Mögént pofonvákta, majd hét esztendejig alutt. Mikor fölérzött, aszonta: „Hoty ha mög nem mondod, hogy hun az erőd, szőrnyűthalok!“ „Itt mög itt van ėgy erdő, annak az erdőnek a közepin van ėgy rét, annak a közepin van ėgy kút, oda jár a kútra ėgy szarvas inni, abba a szarvasba van ėgy galamb, abba a galamba van ėgy tojás, abba a tojásba van ėgy darázs, az az én erőm.“ Az aszszony kikűtte a barátot vásárolni a gájára, Kölest mög az erdőre, hogy lűjje mög a szarvast, az ėgygyik csűvibül a puskának a szarvast, a másikbul mög a galambot. Mikô kiröpűt belüle, még oda vôt az Ólomfejűbarát vásárolni az arany mönyhalat. Akkora Köles is hazaérközött, möglűtte először a szarvast, azután a galambot, kivötte belűle a tojást, a zsebibe tötte, êmönt haza. Mikor otthun möktörte a tojást, kiszált a darázs, szádogott, csak aszt kijabáta: „Barát, barát!“ Sėhogy mög nem fokhatták a darázst kézzel; hanem eltátották a szájukat, aval halászták. Világszépaszszonyának a szájába szált, a mög a Köles szájába eresztötte, csak ojan erős löt, mint az Ólomfejűbarát, még erősseb. Hazagyütt az Ólomfejű barát; de mán akkô Köles bent ült a sarokba. „No, szivem, itt van a hal!“ „De – aszonygya – ki a tė szíved, kutya? minygyá kitakarogy az istálóba a lovakhon!“ Aval kimönt az Ólomfejűbarát. A lovak aszonták neki, az ű lovaji: „Mán tė lötté a kocsisunk?“ „Bizon én löttem.“ „No hát mon mög a Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm, mer nagyon beteg vagyok, maj eltemetöm én Kölest!“ Aszonygya Köles; „Várj ėgy kicsit, maj fölkötöm a tatársarkantyút.“ Fölült rá Köles, de nem hogy igenyöst vitte vôna, hanem főszált a levegőbe; sarkanytyuszta, anynyira, hogy másfél rőfnyire kinyúlt a béle, Köles êgyütt viszsza a fődre, aval aszonta az Ólomfejűbarátnak: vezesse be -12- a lovat, kösse be. Azután panaszkodott az ezüsszőrű: „No, hát mon mög Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm; mer nagyon beteg vagyok, majd eltemetöm én Kölest!“ Aszonygya Köles: „Várj ėgy kicsit, maj főkötöm a tatársarkanytyút.“ Fölűlt rá Köles, de nem hogy igenyöst vitte vôna, hanem főszált a levegőbe; sarkanytyúszta anynyira, hogy tágított; mert anynyira sarkanytyúzta, hogy ėgy rőfnyire kinyúlt a béle. Köles êgyűt viszsza a fődre, aval aszonta az Ólomfejűbarátnak: vezesse be a lovat, kösse be. Azután panaszkodott az aranszőrű: „No, hát mon mög Kölesnek, hogy jártasson mög éngöm; mer nagyon beteg vagyok! majd eltemetöm én Kölest.“ Aszonygya Köles: „Várj ėgy kicsit, maj főkötöm a tatársarkantyút. „No, csak vezes ki az istálóbul!“ Fölűlt rá Köles, hogy főkapta, lėvákta a tengör partyára. „Nė verd a hátunkat – monták a halak – mert külömben eltemetünk!“ De Köles nem halott sömmit sė. A ló elmönt, Kölest mögfokták a halak, bevitték a tengörbe, három malomküvet ráhúsztak. Köles az alul kibût vôna, de még háromat ráhúsztak. A ló hazaért, aszonta, mán ű Kölest eltemette. A Világszépaszszonya kimönt a gájásokhon, mögvött ėgy aran czötthalat. Mikô haza vitte Világszépaszszonya, kikűtte az Ólomfejűbarátot, mönynyön szúnyogokat lüvődözni, addig ű mosogatta a halat. Aszonta a czötthal: „Eresz viszsza a tengörbe, én kiszabadítom Kölest!“ A czötthal szalad a halak kirájáhon, monygya, hogy Kölest teremcse elő; mert külömben Világszépaszszonya hônap lėgyün rėstávâ, lėhordi rúlunk a vizet, mind szárazon maradunk. „No hát – aszonygya a halak kirája – kisbírót, plajást, mind ide köl hajtani!“ Hajtik öszsze a halakat, mind mökkérdöszgették, csak még ėgy maratt el: csónkafarkú, kusza czötthal. Aszonygya a halak kirája: „Tė akasztófára való, hun vôtá enynyi idejig?“ „Honnė marattam vôna el, mikô Kölessel kíllóttunk, mikô három malomküvet ráhúsztam, az alul kigyütt vôna!“ „Hogy gondoltátok, minygyá tögyétök a tengör partyára, mert külömben Világszépaszszonya hônap lėgyün, rėstávâ lėhordi rúlunk a vizet, mind szárazon maradunk!“ Kölest kitöszik a -13- partra, Köles főkászolódik, elmén haza, bemén igenyöst az istálóba, az aranyszőrű csődört körösztűszúri, mög a rézszőrűt. Aszonygya Világszépaszszonya Kölesnek: „Mi csinájunk evvel az Ólomfejűbaráttal! nem ögyebet, mint jó nagy fatüzet rakni a konyhába, rátartani a fejit, elolvasztani!“ Mögfokták, rátartották, elolvatt. Fölült Világszépaszszonya az ezüstszőrű csődörre, ű a magájéra, elútasztak haza; akkô még az atytya is élt, mögesküttek, csaptak lakodalmat, vôt lé mög leves, hogy a szűrke ló a szűgyivê tolta; vôtak

2. Zirínyi Miklós.

Vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 fija, elzárta űket az apjuk ėgy rejtött várba, ott vôtak 12 esztendejig abba a várba. Ott kitanultak mindön vitésségöt. Vôt ėgy tüszt velük, kitanította űket minden vitésségre. Mögúnták már a várba az életüket is, öszszemöntek, hogy fölkérik az apjukat, hogy ereszsze mán űket ki. Lóra ültek, először bemönt a legöregeb bátya a kirájhon, az apjáhon. A kiráj éppen övött délbe. „Kiráj őfölsége atyám! azér gyüttem, hogy mögúntuk már az életünket a várba, engegygyön mán ki a várbul, hogy szöröncsét próbájjak.“ „Mit akarsz, tė?“ Főkapta a nagy kést, úgy oda vákta, hogy az ajtóba merett. „Eregy viszsza hejjedre!“ Kiugrott oszt êszalatt. Mikô kint vôt, kérdöszte a második testvére: „Mit mondott kirájatyám?“ „Maj mögmongya nektök is, csak mönynyetök be!“ Bemönt a középszörű. A kiráj -14- éppen övött délbe, aszonta: „Kiráj őfölsége atyám! azér gyüttem, hogy mögúntuk mán az életünket a várba, engegygyön mán ki a várbul, hogy szöröncsét próbájjak.“ „Mit akarsz, tė!“ Főkapta a nagy kést, úgy oda vákta, hogy az ajtóba merett. „Eregy viszsza a hejjedre!“ Kiugrott ez is, oszt êszalatt. Mikô kintvôt, Miklós kérdözi: „No, mit mondott neköd kirájatyám?“ „Eregy be, majd mögmongya neköd is!“ Miklós oszt kicsapta a bajúszt keményen, bekopogtatott: „Agygyon Isten jó napot, kiráj őfelsége atyám! Azér gyüttem be, mögúntam már rejtök várba az életöm, szöröncsét akarok mönni próbálni.“ Kiráj oszt főkapta a nagy kést, mögsuhíntotta, úgy oda vákta Miklósnak a czombjába, hogy körösztülmönt rajta. Miklós oszt möktürűte, oda vitte: „Tessék, kirájatyám!“ A kiráj főkelt, mögverögette a vállát, aszonta: „Embör vagy, Miklós fijam! Tégöd kibocsátunk a várbul. Kötözd be a lábodat, oszt itt maracz a kastélba, még ki nem gyógyûsz. A két bátyádnak mög mon mög, hogy mönynyenek viszsza a várba.“ Miklós kezet csókolt az apjának, kimönt és monta a két bátytyának: „Mönynyetök viszsza a várba!“ Ű osztán bemönt ėgy külömös szobába, ott vôt még mög nem gyógyult a lába; akkor oszt fölmönt mögén az atytyáhon, beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kirájatyám! mos mán kigyógyultam, mos mán mék szöröncsét próbálni.“ „Hogy mégy, fijam! lóháton-ė, vagy hajón?“

„Hajón mék, kirájatyám!“ Itt oszt főrakottak a hajóra három hónapravaló eleségöt. Elbúcsúzott az apjátul és az anynyátul, útnak indult az emböreivel. Mönt a tengörön egész az ezüsthídig, ott mögpihent, asztán mönt továb az aranhídig, onnan – itt is mögpihent – mönt a gyémánthídig. Mikor oda ért, kikötött, lėeresztötte a vasmacskákat; éjjel vôt mán akkô, mindönki lėfekütt, csak Miklós maratt a födélzetön, gondoskodott, hogy mönynyön-ė továb, vagy nė? Ėczczör hajja, hogy valami suhog a feje fölőtt; 3 gója röpül, lėröpültek a hajó tetejire. Ėgygyik gója kérdözi a másiktul: „Mi az újság felétök? pajtás!“ „Ej! mifelénk nagy az újság: Zirínyi Miklós -15- útnak indult szöröncsét próbálni; hajón hasztalan mén, azon nem tanál szöröncsét, ha világbul kimén sė; job vôna, viszszafordûna! Van az apjának 99 ménösse, a kilenczvenkilenczedik ménösbe van ėgy csikó, azon a csikón mönne szöröncsét próbálni, azon tanálna szöröncsét!“ Evel oszt Miklós, mind végig halgatta, fölkelt; a három gója mögrivatt és elröpült, Miklós pedig bemönt a szobájába, lefekütt. Röggel, mikô főkêt, monta az embörejinek: „Fordíjjátok viszsza a hajót haza felé!“ Mikor oszt hazaértek, az apja elébe sijetött:

„Agygyon Isten jó napot, édösatyám!“ „No, haza gyütté? Miklós fijam! még nem vártalak, möddig vôtá?“ „A gyémánthídig vôtam, kirájatyám!“ „Ó, fijam! mikor én fijatal vôtam – aszongya – anyádnak mögfoktam a kezit, odájig szalattunk mög viszsza!“ „Nem is azér gyüttem én viszsza, kirájatyám; beteg löttem, beteg embörnek bajos útazni!“ „Abba igazad van, fijam! hogy bajos útazni beteg embörnek, eregy a szobádba, majd ott ápolnak!“ Miklós ott vôt két hônapig otthun. Mögén bemönt a kirájatytya szobájába, beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kedves atyám! mos mán nem vagyok beteg, mos mán lóháton szeretnék szöröncsét próbálni!“ „Löhet fijam – aszongya az atytya – van ölég ménösöm, válaszhacz, a mijen ló teczczik!“ Behajtatta a ménösöket, Miklósnak egygyik sė teczczött, hanem mikor gyütt a kilenczvenkilenczedik ménös, lekhátû gyütt ėgy iszonyatos rosz csikó, ojan hoszszú szőre vôt, hogy a fődön nyútt, Miklós oszt elébe szalatt, fejibe húszta a kötőféköt: „E lösz az én lovam!“ Az atytya aszongya: „Ó, Miklós fijam! mit akarsz aval a rosz lóval? van itt szöb bés jobb, válaszhacz, nė aszt a roszszat fog mög!“ „Esz köl neköm, másik nem!“ Miklós osztán útnak indult. A hogy mönt, möndögélt, kiért a városbul, de csak a lovat úgy vezette; itt osztán a ló főbukott. Miklós oszt a kantárszárat kihúszta a fejibül, végigvákta, a ló nagynehezen főkelt. Ballaktak továb, mögén főbukott, Miklós mögén végigvákta a kantárszárral; mögén főbukott, Miklós mögén végigvákta a kantárszárrâ. Itt oszt fölugrott a ló, Miklós -16- oszt ráült, elkeszdött szalanni vele, úgy êhajíntotta Miklóst, hogy háromat buksengölt Miklós, úgy lėhajíntotta. Aszongya neki: „No, édös gazdám: Zirínyi Miklós, hogy soha mög nė üsmerté vôna! azér hajíntottalak, a mér háromszor rám váktál a kantárszárral.“ Akkor mögrászkódott, gyönyörű szép paripa lött belüle: „No, édös gazdám! nyizsd mög a job bôdalamat, van ottan pánczél, kard, csizma, ruha, mindönféle!“ Miklós fölőtözött a szép ruhába, akkor asz monta a lova: „Mielőtt útnak indulunk, mök köl eskünni mind a kettőnknek, a mit nyerünk: fele az enyim, fele a tijed! beleėgyezöl-ė ebbe, Miklós gazda?“ „Bele! – aszongya – fele a tijed lösz, fele az enyim!“ „No, mos mán űlj föl a hátomra, osz mond mög: hogy mönynyek veled, mind a szél, vagy a gondolat?“ „Úgy möny velem – aszongya – sė tėbenned hiba nė lögyön, sė énbennem!“ Főrepűtt vele a levegőbe, hetedhét ország ellen êrepült, a korpakazalokon is túl, az üveghögyekön innet Mikor a korpakazalokat elhatták, mögszólalt a lova: „Hallod-ė édös gazdám! látod-ė aszt a fekete erdőt?“ „Látom.“ Aszongya: „Látod-ė aszt a fehér gunyhót? abba fekszik a kutyafejűtatároknak a vezérje.“ „Látom.“ „Látod-ė aszt a lovat, a möjik a gunyhó mellett van?“ „Aszt is látom.“ „Az az én néném, ha odaérünk, úgy pányvázz ki mellé, hogy öszsze nė érjünk! A kutyafejűtatár most alszik, eregy be és fekügy lė mellé, nyizsd ki az ôdalamat, van ėgy kis üveg az ôdalamba, mikor csak gyöngének érzöd magadat, abbul igyál ėgy csöppet. Majd ha főkel a kutyafejűtatár osz kérdözi: hogy merésző tė ide gyünni? Tė feleld neki: én hattalak tégöd pihenni, tė jis hagygyál pihenni!“ Mikor odaértek, Miklós úgy cseleködött, a mint a lova monta néki. Mikor kialutta a kutyafejűtatár magát, mögrukta a Miklósnak a lábát: „Mit kereső tė itten te, gazficzkó az én hajlékomba?“ „Hagy pihenni, én sė bántottalak tégöd, hattalak pihenni, ha kipehenöm magam, maj akkor beszéj!“ Úgy oszt a kutyafejűtatár hatta pihenni még csak akart. Miklós kipihente magát, főkelt, akkô mögszólalt a kutyafejűtatár: „Hogy kerülté ide? gyere velem birkozni a rézszűrűre!“ -17- „Nem bánom! – aszongya Miklós – gyerünk!“ Kimöntek a rézszűrűre, öszszeölelkösztek birkozni. A kutyafejűtatár úgy főthönvákta Miklóst, hogy térgyig lėmönt a fődbe. Miklós oszt kivötte a zsebibül a kis üvegöt, ivott belüle, kiugrott, mögfokta a kutyafejűtatárt, úgy csapta a főthön: hogy lėmönt nyakig a fődbe, kihúszta a kargyát, lėvákta a nyakát, a kargya högyire tűszte, vitte a lova fele, aszonta: „Itt van édös lovam! a kutyafejűtatárnak a feje.“ „Vitéz vagy, édös gazdám, de még vitézebb lönné, ha Toronyi Tamásnak a fejit mutatnád a kardod högyin!“ „De még mutathatom, édös lovam!“

„Bajos a! – aszongya – mer az ojan embör, hogy kűjé és bálé (ez is ojan kű) választi az embört a mönynyirű belátytya.“ „Hát, hogy juthatnánk oda, édös lovam? tė mán jobban tudod.“ „Hát maj próbát töszünk vele, édös gazdám! csak eregy oszt vidd a kutyafejűtatár fejit a lováhon, a majd eltemeti oszt majd útnak indulunk!“ Möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen az üveghögyekön tunnan, mögén mögszólal a lova mikor elhatták az üveghögyeket: „Hallod-ė? édös gazdám! mos lė köl szálni ebbe az erdőbe nekünk, itt köl várni még dél nem lösz!“ Akkor oszt lėszáltak oda az erdőbe: „No! mos mán látod-ė aszt a sárgameszeltre való házat?“ „Látom.“ „No! – aszongya – az a lakása Toronyi Tamásnak. Maj délbe, hogy ha bemén, akkô oda lopóczkodunk, osztán atyádnak köszöncsd!“ Látták, hogy ballag befele Toronyi Tamás, űk mög le vôtak húzódva a sűrűségbe, hogy űket nem látták. Űk oszt belopóczkottak oda a hászhon. Miklós bekopogtatott Toronyi Tamás szobájába oszt beköszöntött: „Agygyon Isten jó napot, kedves, édös Toronyi atyám!“ „Agyon Isten, fijam! hun jársz, hun kelsz itten, nem féltöd az életödet? Látod ė aszt a kűformájú emböröket, lovakat? aszt mind kűjé választottam, tés igy jársz! Ha kint mögláttalak vôna, mán ezûta kű vônál!“ Azé monta a lova, hogy ê köl bújni. „Kögyelmezzön mög, Toronyi atyám! nė lögyön ojan irántam,“ monta Miklós. „Mija neved? öcsém!“ „Zirínyi Miklós a nevem.“ „Szép gyerök vagy, mögkegyelmezlek. Van itten a Feketetengörön -18- tunnan a halak kirájának lánya, mán hét esztendő ûta bûdosok utána, nem birtam elhozni, ha aszt neköm elhozod feleségömnek, akkor atyádhol elbocsátalak az országodba.“ „Hát, agygyon ėgy órahoszszat gondolkodást!“ Adott néki ėgy órahoszszat gondolkodást. Kimönt Miklós a lovának elpanaszkotta, hogy mit mondott Toronyi Tamás. A lova mán eszt mind tutta, asz monta: „Ne féj, édös gazdám! maj elhozzuk aszt is, de nem neki, hanem neköd, csak mon mög, hogy hagygyon ėgy pár napig pihenni itt: az ű lakásába!“ Mikô lėtelt a két nap, elindultak a Fekete-tengör fele. Mikor odaértek, aszongya a lova: „No, száj lė, édös gazdám! maj én löszök ėsz szép hajó, én bennem lösz mindönféle, a mi a bôtokba van: gyűrű, kendő, mindönféle, tė mög bôtoslegén lösző, kikötünk a tulsó oldalon a kastél alatt. Elkeszdöl asztán kijabálni: szép ruhákat gyűjjenek vásárolni! oszt leböktetöd a kendőt mög a ruhát.“ Miklós úgy is cseleködött, a lova mögrászkódott, lött belüle ėsz szép hajó, Miklós osztán kikötött a tulsó oldalon. Kinyitotta az ajtót, kiaggatta a lekszöb ruhákat, arangyűrűket, arankarpereczöket. Aval kinyûtott ėsz szál dėszkát oszt kijabálta: „Tessék vásárolni! tessék ôcsó portéka!“ Itt lán vôt a kastélbul: ė szobalán vízé, möglátta, fölsijetött, jelentötte a kisaszszonnak, hogy mijen szép portéka van itten ėgy hajón. A kisaszszon mingyá magáhon vött ėgy zacskó aranyat, lėsijetött a tengör szélire. Miklós möglátta, még jobban kijabálta: „Tessék vásárolni! tessék ôcsó portéka!“ Aval a kisaszszon ballagott be a hajóra, odaért az ajtóhon, mögált, nézögette mi az ajtón ki vôt aggatva. Miklós oszt mögszólalt: „Nė eszt nézögesse! tessék bejönni, ott vannak a szöbjeji!“ Igy oszt a kisaszszon belépött a hajóba, becsapódott az ajtó utánna. Itt oszt a halak kirájának a lánya fősikôtott, aszongya: „Jaj, Istenöm! tudom mán hová visznek, mongya csak! igaz-ė, hogy Toronyi Tamásnak visznek?“ „Oda vigyük, de ha csak löhet, más hová.“ „Nem bánom én, akárhová visznek, csak annak nė vigyenek!“ Miklós nagyon beleszeretött, mer nagyon gyönyörű szép lán vôt, de a lán is beleszeretött Miklósba. Kiértek a -19- tulsószélire, kiszáltak a hajóbul. A hajó oszt mögrászkódott, gyönyörű szép paripa lött mögén, a ló osztán mögszólalt: „Halod-ė, édös gazdám! nė agygyuk oda Toronyi Tamásnak, hanem mond mög neki: hogy ha szeret tégöd, tugygya ki, mibe van az ereje? Mink mög néhány napig itt löszünk az erdőbe, tė pedig naponkint bemégy hozzá!“ Igy oszt mögėgyeztek űk a lányal, útnak indultak Toronyi Tamás fele. Nagyon mögszerették ėgymást. Mikô odaértek Toronyi Tamáshon, aszongya Toronyi Tamás: „Embör vagy, Miklós fijam! mos mán möhecz az országodba atyádhon.“ Miklós néhány tekíntetött vetött a lánra, útnak indult az erdőbe. Toronyi Tamás nem is figyelt rájuk, mer nagy öröme vôt a lánba.

A lán aszonta Toronyi Tamásnak: „Édös szívem, szép szerelmem! mibe van tėnéköd az a nagy erőd?“ „Hát, abba a söprűbe, ott van a sarokba, abba van az én erőm.“ Aval oszt ebédöltek, kiballagott Toronyi Tamás ėgy erdőbe, a mölikbe 3 kecske vôt. Oda mindönnap ki szokott mönni látogatni, eleséggel tartani, Miklós mög a lova látták mikô kimönt Toronyi Tamás, a lova asz monta Miklósnak: „Eregy mos be! ha kitutta, hogy mibe van az ereje, czifrázza fő pántlikávâ, ruhávâ, a mivê tugygya, hogy szép lögyön!“ Miklós oszt bekoczogott, kérdöszte: „No, édös szívem szép szerelme! kituttad-ė: mibe van az ereje?“ „Kituttam, aszongya: a hun van! a söprűbe van az ereje.“ „Hát, czifrázd fő: sejömbe, atlaszba, mindönbe (a mi szép), hazagyün, maj mögmongya: ebbe van-ė, vagy másba! Hônap mögén begyüvök, oszt mögmondod: ebbe van-ė, vagy másba!“ Elbúcsúzott, kiszökött mögin a lováhon. Toronyi Tamás hazamönt: „Agyon Isten, édös szívem!“ Möglátta a söprűt a sarokba, hogy föl van czifrázva, jót nevetött neki: „Hát mér czifráztad föl eszt a korhódott söprűt?“ Aszongya a halak kirájának a lánya: „Abba van az erőd, nė ájjon ojan piszkossan, böcsűjük mög!“ „Csakugyan elhitted, hogy abba van az erőm?“ „Hogy nė hinném el? hogy ha szerecz, mögmondod, azért czifrásztam föl, mer asz mondottad, abba van az erőd.“ Toronyi Tamás szólalt -20- mög: „Mos mán látom, hogy szerecz, édös szívem, szép szerelmem! mos mán mögmondom, hogy mibe van az erőm: A mijik erdőbe én járok ki mindön nap, abba van három kecske, a mölik a legnagyob, az a bakkecske, abba van ėgy aranvadkácsa, az aranvadkácsába aranvadgalamb, a vadgalamba arantojás, a tojásba van ėgy darázs, az a darázs az én erőm, ha valaki aszt êfődeli, vége az életömnek.“ Itt oszt mögén lėfeküttek. Röggel főkeltek, mögfrustukoltak, mögén kimönt Toronyi Tamás az erdőbe. Miklós mög a lova látták, mikô kimönt Toronyi Tamás, Miklós mögén bemönt a halak kirájának a lányáhon, beköszöntött: „Agyon Isten jó napot, édös szívem, szép szerelmem! hát kituttad-ė: mibe van az ereje?“ Aszongya: „Kituttam! nem a söprűbe van, hanem az erdőbe van három kecske – a mölikbe (erdőbe) ű jár, a legnagyob kecske, az a bakkecske, abba van ėgy aranvadkácsa, az aranvadkácsába van az aranvadgalamb, az aranvadgalamba van arantojás, az arantojásba van ėgy darázs, az a darázs az ű ereje, a ki aszt êfődeli, akkô a Toronyi Miklósnak a fejit is mögnyeri, abba van az ereje.“ Miklós aszonta: „Maj ha Toronyi Tamás begyün, én mög odamék abba az erdőbe, lėlüvöm a bakkecskét, kivöszöm belüle az arankácsát, az arankácsát kihasítom, kivöszöm belüle az arantojást, behozom ide oszt majd itt fődejjük el, magam nem birom; van-ė ėgy nagy jó mozsárotok?“ „Van!“ aszongya. Aval elbúcsúzott tűle, kimönt mögén a lováhon, elmesélte a lovának, hogy mibe van az ereje. A lova oszt belenyugodott, a hogy elmonta, hogy a lányal fődelik el. Lesték, mikô bemönt Toronyi Tamás, fölugrott a lovára oszt abba az erdőbe möntek, a hun a három kecske vôt. Lėhúzódott ės sűrű bukorba Miklós, neki irányította a nyílját a bakkecskének – még akkô nyíl vôt – lėlűtte, kirántotta a kargyát, kihasította (a kecskét), elmarkolta az aranvadkácsát, az el akart röpülni, aszt is kihasította, elmarkolta az aranvadgalambot, aszt is kihasította, a tojást a zsebbe tötte, odaszalatt a lováhon, fölugrott, elröpültek abba a titkos erdőbe. Itt oszt Toronyi Tamás mögebédőtt, kiballagott az erdőbe. Miklós mög a lova látták, bemöntek Toronyi -21- Tamás lakásába. A halak kirájának a lánya várta már a nagy mozsárrâ készen. Miklós oszt lėugrott a lovárû, bemönt a szobába, bezárta az ajtót, beletötte a tojást a mozsárba, ketten oszt mögfokták a törőt, ráütöttek jó keményen, a tojás öszszetört, a dungó ojan szelet fútt, Miklósnak a kalapját úgy forgatta a házba. Űk sė vôtak röst: zúzták, törték a dungót. A dungó ki-ki akart gyünni a mozsárbû; nagynehezen anynyira lėverték, hogy alig pihėgėtt. Toronyi Tamás kiért az erdőbe, a két kecske elébe futott, de látytya, hogy a harmadik nincs sėhun. Kereste, mög is tanáta, látytya, hogy ki van hasítva, nincs sė kácsa, sė galamb, sė tojás, sė darázs. Elkeszdött futnihaza fele, de hogy a darázsnak fogyott az ereje, úgy fogyott az ű ereje jis, mégis nagynehezen haza vánczorgott. El keszdött kopogni az ajtón: „Csak hagygyátok mög, kedves Miklós öcsém! az életömet!“ „Möghagygyuk, ha eszt a sok vitézt föléleszti úgy, a hogy vôtak!“

„Ott van az erdőbe az a két kecske még, asztat el köl földelni, a nagyobba van ėgy gyémánt pácza, avval a gyémánt páczávâ mindön vitézre rá köl vágni és a kecske véribül mindön katonára ėgy csöppet köl csöppenti, ojan embör lösz, mint vôt. A másik kecskét szinte el köl fődelni, abba van ėgy rézvakaró, aval a vakaróval végig köl húzni aszt a kűlovakat, annak is a véribűl rá köl csöppenteni ėgy csöppet, azok is ojan lovak lösznek, mint vôtak.“ Miklós eszt mind végighallgatta, aszongya: „No, édös szívem, szép szerelmem! üssük agyon a darázst!“ mer még mozgott ėgy kicsit. Agyonütötték, Miklós oszt kiugrott az ajtón, kihúszta a kargyát, lėvákta a fejit Toronyi Tamásnak.

Fölugrott osztán a lovára, kinyargalt abba az erdőbe, a mölikbe vôt az a két kecske még, czélba vötte, elsőb ėgygyiket osztán másikat, lelűtte mind a kettőt, kihúszta a kargyát, kihasította, kivötte a gyémánt páczát. A véribül mög szödött ėgy üveggel; a másikbul is kivötte a rézvakarót, annak is a véribül szödött ėgy üveggel, zsebbe rakta, belovagolt, mögén a halak kirájának a lányáhon, ott oszt aszongya Miklós: „Édös szívem, szép szerelmem! -22- akarsz-ė a feleségöm lönni?“ „Honnė akarnék – mongya a halak kirájának a lánya – mihánt mögláttalak, beléd szerettem. Sok vitézt láttam már, de még ijen csinossat, mint tė, nem láttam!“ „Én sė ojan lánt, mint tė!“ Aval mögölelték ėgymást. „Most mán mönynyünk atyám országába! – monta Miklós – de elsőbb föltámaszszuk ezöket a vitézöket mög a lovakat!“ Sorra járta oszt föltámasztotta űket. Minynyáji vitéz mögköszönte neki az ű embörségit, minynyáji fölesküdött, hogy hű emböreji lösznek. Aval Toronyi Tamás fejit főtűszte ėgy vitézinek a kargya högyire, elindultak hazafele. Möntek, möndögéltek: az üveghögyeket, a korpakazalokat is elhatták, nagysokára hazaértek az apja országába. Mikor elérték aszt a várost, a hun az apja vôt, ott a város szélin, a hun a lova mögesküttette, hogy a mit nyernek, fele az üvé, fele a lovájé lösz, a lova mögszólalt: „Emlékszöl-ė, Miklós, édös gazdám! hogy a mit nyerünk, fele az enyim, fele a tijed?“ „Hát csak, édös lovam! nem hasíjuk kétfelé a lánt?“ „De biz aszt széthasíjuk! mer fele az enyim, fele a tijed.“ Itt oszt Miklós mögijett, a köny kicsordût a szömibű. Möktörűte a szömit, látytya: a lán szét is van hasítva, oszt még jobban rítt jajszóval. „No, nem köl neköm, lögyön a tijed, kedves gazdám!“ A lán nem vôt kétfelé hasítva, csak a ló úgy csináta, mintha kétfelé lött vôna hasítva. Akkor odarohant a lánhon, mögölelte oszt mögfûjatta a trombitát, a városba ballaktak a kastélhon. De itt mán a kiráj nagyon üdős, öreg embör vôt és a kirájné jis. Szalatt az őr be, jelönteni, hogy gyün ėgy csapatkatonaság, a kiráj kisijetött, hogy miféle katonák azok? A hogy kimönt, Miklós elébe sijetött és kezet csókolt neki: „Agyon Isten jó napot, kirájatyám! – a kiráj nem üsmerte mög – én vagyok Miklós: a fija!“ „Hej, fijam, Miklós! hazaérté?“ Mingyá intött a vitéznek, vigye oda Toronyi Tamás fejit. „Itt van, édösatyám! Toronyi Tamásnak a feje.“ A kiráj oszt mögverögette a válát: „Embör vagy! tijed a korona.“ Asztán készültek a lakodalomra. Miklós osztán emböröket kűdött mindönfele, gyűjenek a lakodalomba. Fől a leves, 13 üstel vôt, -23- anynyi leves, hogy a szűrke ló a szűgyivel taszította, boldog vôt, a ki kaphatott. Szól a zene, 12 banda, én vőfény vôtam, jártam én is, úgy tánczoltam: tökhajbul vôt a sarkantyúm, Tisza, Duna, Száva, Dráva zsákba vôt kötve, ėgy kôcz madzdzaghon vôt támisztva, vasrúddal be vôt kötve. A sarkantyúm tökhajbul vôt, kihasítottam a zsákot, elvitte az egész vendégségöt a víz. Én osztán jó úszó vôtam, a mönyaszszont mög a vőlegént kirántottam a vízbül, azok oszt éltek sokájig. Ha mög nem haltak, most is élnek.

(Sárkányokról.)

3. Csinosomdrága.

Vôt ėgy kiráj, annak vôt ėgy szép lánya, a szomszégyának mög három fija: Csinosomdrága, Hamisanpajkos, Széplegénmákos. Aszonta a kiráj: A ki a naposhôdas paripát elő tudná hozni, annak anná a fele kirájságát mög a szép lányát; külömben vége az életötöknek! Itt Csinosomdrága aszonta a tesvérjeinek, hogy: „mönyünk! mer ha nem hozzuk el, vége az életünknek!“ A mint kapták (a királytól) a lovat, neki indultak. Möntek, möndögéltek, elestelöttek, sömjékbe ėgy kis házat tanátak, Csinosomdrága mingyá bemönt szálást kérni. Öregaszszony vôt a házba, kaptak szálást; êmonygyák mi járatba vannak: a naposhôdas paripájé mönek. „A naposhôdas paripát mög nem tanájjátok, én még a hírit sė hallottam, pedig mögöregöttem!“ Röggel osztán neki indultak. Utánuk kiját az Öregaszszony, kefét ad neki, (Csinosomdrágának) még hasznát vöheti. Möntek, möndögéltek, elestelödtek, sömjékbe ėgy kis házat tanátak, Öregaszszony vôt bent, Csinosomdrága mönt elő, szálást kértek, kaptak szálást, êmonták mi járatba vannak: a naposhôdas paripájé mönnek, nem hallotta hírit? „Mán fijajim én mögöregöttem, de még a hírit sė hallottam“ Röggel osztán továb möntek. Utánuk kiját az Öregaszszony: „Itt van ėgy vakaró, hasznát vöhetitök!“ Vôt ėgy kovács nagybátytyuk, oda el akartak jutni, sijettek, 12 legén dôgozott -24- a nagybátytyukná, palotába lakott. Mán meszszirül észrevötte a kovács, hogy gyün Csinosomdrága mög a tesvérjei, kinyitották a kaput, bemöntek, elmonták, mi járatba vannak. A kovács mán tutta, hogy a Vasôrúbábának a lekfijatalab fija nyergöli a naposhôdas paripát. Monta nekik, hogy addig mönek, még csak ėgy bogaras (ház) t nem tanának, ott lakik a Vasôrúbába három fijával. Itt osztán mökpihentek, a lovak lábán a patkót mökszorította mög mikor elindultak, adott ėgy patkót; hogy hasznát vöhetik. Aszt is monta, hogy maj lesni fogja űket, ha gyünnének, viszsza találnak, kinyissák nekik a kaput. No, most mönnek, möndögélnek még bogarast nem tanálnak. Csinosomdrága aszt monta bátyainak, hogy csak mönynyenek előre, majd utóléri ű űket, ű mög bemönt a házba. A lovát odakötötte ėgy fáhon, asztán macskávé változott, odamönt az ajtóhon, kaparta az ajtót, beresztötték, elkeszdött dudálni, a Vasôrúbába a mönyit kérdöszte, a legöregeb fijának a feleségit; mikô gyün haza az ura? Aszonta 10 órakor, a középső aszonta 11 órakor, a lekkiseb ura 12 órakor gyün haza. Mikor eszt Csinosomdrága halotta, lėugrott a patkárul, odamönt az ajtóhon, elkeszdött kaparni, kieresztötték. Csinosomdrága mikor kigyütt, mögrászkódott, embör lött, fölült a lovára, utána a bátytyainak, majd utoléri űket, hogy baj nė lögyön, utolérte űket. Félt, hogy a Vasôrúbába fijaji gyünnek hazafelé, êpusztítik a bátytyait.

Möntek möndögéltek, sömjékbe hídat, mezőt tanátak: a tengör vize mönt a híd alatt; kieresztöttek, elaluttak; de Csinosomdrága patrôt ált, nem alutt el. A Vasôrúbába legöregebb fija 10 órakor gyütt hazafelé, a mint a hídhon ért a lova, hortyogott. „Ne, édös lovam! nem hullott csonytya Csinosomdrágának!“ „Nem bizon!“ aszonygya Csinosomdrága. Ölremöntek, birkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni; âra szált ėgy holló, aszonygya a Vasôrúbába legöregeb fija: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak égy csöp vizet rám, dögöt adok!“ Aszonygya êre Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, két dögöt adok!“ -25-

Ráeresztötte, lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába legöregebb fiját, odatta a lovat is mög a Vasôrúbába fiját is a hollónak. 11 órakor gyütt a Vasôrúbába középső fija; mikor a hídhon ért, a lova nem akart a hídra mönni, hortyogott. „Ne, édös lovam! nem hullott csonytya Csinosomdrágának.“ Aszonygya Csinosomdrága: „Nem bizon!“ Aval ölremöntek a hídnál, sokájig bírkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni, âra szált a holló, aszonygya a Vasôrúbába fija: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, ėgy dögöt adok!“ Aszongya êre Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, két dögöt adok, az eléb bis attam két dögöt!“ Ráeresztötte, lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába fiját; odatta a lovat is mög a Vasôrúbába fiját is a hollónak. 12 órakor a naposhôdas paripán gyütt a Vasôrúbába lekisebb fija: a világosságtul meszszi fénylött, mikor a hídhon ért, hortyogott, sėhogy sė akart rámönni. „Ne, édös lovam, nem hullott csonytya Csinosomdrágának!“ „Nem bizon!“ aszongya Csinosomdrága. A hídnál öszszemöntek ölre, sokájig bírkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni, âra szállt a holló, êkezdi: „Kár, kár!“ Aszonygya a Vasôrúbába fija: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, ėgy dögöt adok!“ Aszongya êre Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, két dögöt adok, tűlem mán négy dögöt kaptá!“ Ráeresztötte a csöp vizet, lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába lekkisseb fiját is. Pokróczot vetött fejire, farára a naposhódas paripának, hogy nė világícson, két testvérit: a Hamissanpajkost mög a Széplegénmákost fölkőtötte – ezöknek nem vôt tudomásuk, hogy mi történt. – „Mönynyünk viszsza!“ monta Csinosomdrága.

Möntek, möndögéltek, mikor a Vasôrúbába házáhon értek, Csinosomdrága a lovát a fáhon kötötte, macskávé változott, az ajtóra mönt kaparni, beeresztötték, ugrott föl a patkára. A Vasôrúbába mönyeji sírtak, jajgattak, hogy Csinosomdrága mögölte az urukat; aszongya a legöregeb: „Nem sokára gyünni köl Csinosomdrágának -26- hazafelé, êmék az útszélre, szép almafa löszök; ha lėvösz csak ėgy almát is, ha mögöszi, halálnak halálával hal mög, ha nem öszi mög, mögfogi űtet.“ Én körtefa löszök, mongya a közepső, a ki möglát, inkáb möghal, mincsėm úgy elmönynyön mellette, hogy nė szakajcson rúlam, ha mögöszi, halálnak halálával hal mög, ha nem öszi mög, mögfogi űtet.“ Aszongya a lekisebb: „Én mög víz löszök, tiszta, mint az arany, vagy iszik belüle Csinosomdrága, vagy mögfürdik benne, mer ê van fáradva! akkô vége lösz!“ A macska lėugrott a patkárul, hogy majd kimén. Aszongya Vasôrúbába a legöregebbnek: „Hoszd el aszt a macskát, nézzük mög, nem Csinosomdrága-ė, ha ű az: jaj az életinek!“ Mögfokta, nézik, hát Csinosomdrága. „No, kutya Csinosomdrága! kezembe vagy; tė középső, keresd mög a fejszét, tik mög az ėgygyik az ėgygyik lábát fogi mög, a másik a másikat, tögyétök a küszöbre, vágjátok el a nyakát!“ A fejszét soká keresték, a macskát êszalajtották. Csinosomdrága mögrászkôdott, embör lött, fölült a lovára, a hogy csak bírt, úgy mönt; félt hogy a tesvéreji bajba gyünnek. A két bátyát elfokta, mán szakajtani akartak az almábul, aszongya: „Nem szabad! majd én.“ Kivötte a kargyát, kis kendővel möktörűte, lėszakajtott, kettévákta, véré vált (az alma). Möntek továb. Hamissanpajkos mög Széplegénmákos haragudott, hogy nem öhettek belüle, csak mikor látták, hogy véré vált az alma, csöndesöttek lė. Mikor a körtefáhon értek, Csinosomdrága a kargyát kivötte, a kis kendővel möktörűtte, lėszakajtott, kettévákta, véré vált (a körte). Mikor a vizet elérték, belecsapott a kargyával a vízbe, véré vált; akkor monta mög, hogy mé tötte eszt. Möntek a nagybátyukhon. A Vasôrúbába nem győszte a mönyejit várni, söprűkóréra ült. Ėcczör aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el a kefédet, kis gazdám! mer mingyár utôér a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága, láti hogy gyün ám a Vasôrúbába, mingyár elhajtotta a keféjit, a miket az öregaszszontû kapott, lött belüle sűrű erdő, mint a kefeszőre. Mikô kiért az erdőbül a szélire, viszszaesött a közepire (az erdőnek). Nagynehezen kitápászkodott, -27- utánna Csinosomdrágának! Csinosomdrága akkor mán jô elmönt. Ėcször aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el a vakaródat, kis gazdám! mer mingyár utôér a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága, hát láti, hogy a nyomába van a Vasôrúbába, mingyár êhajtotta a vakaróját, a miket az Öregaszszonytû kapott, lött belüle sár, hogy csak a füle lácczott (a Vasôrúbábának) csakúgy gebedözött. Mikor kiért a sár szélire, viszszaesött a közepire. Nagynehezen kigyütt belüle, utánna Csinosomdrágának! Csinosomdrága mán jô elmönt. Ėcczör aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el a patkódat, kis gazdám! mer mingyár utolér a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága, láti, hogy itt van, nem meszsze a Vasôrúbába, mingyár elhajtotta a patkóját, a miket a nagybátyátû kapott; a patkó belemönt a Vasôrú lova lábába, a fogával szötte ki. A nagybátytyuk látta a bajt, a kapu mán nyílva vôt. Mán Csinosomdrága lovát tüzes söprűvel verte a farát a Vasôrúbába. A mint beeresztötte űket a nagybátytyuk, mingyár becsukták a vas kaput, nem bírt bemönni a Vasôrúbába, kivűrű kijabált: „Furjanak ėgy lukat, hogy a szöme közé nézhessön Csinosomdrágának.“ „Nė furjanak addég – monta Csinosomdrága – még a csípővasat mög nem tüzesítik, mert a Vasôrúbába föl akari vetni a kerítést.“ Mikor tüzes vôt mán a csípővas, fúrtak ėgy lukat, a Vasôrúbába a nyelvit gyukta be a lukon; de a tüzes csípővassal elszakajtották a nyelvit. Dömmögve mönt viszsza. Itt mos mán mögpihentek. Mikor kipihenték magukat, aszongya Csinosomdrága: „Mos mán elmöhetünk békivel, mer a Vasôrúbába többé nem gyün!“ Elbúcsúsztak a nagybátyuktul.

Möntek hazafelé, előtanátak ėgy Nagyfászhatót: 9 suba, 9 szűr, mindönféle gúnyábul 9 (volt rajta), mégis fázott. Csinosomdrága monta neki: „Gyűjjön velünk; mer még ojan üdőt tanáhatunk, hogy maga mögmelekszik!“ „A kék neköm!“ monta a Nagyfászható, hozzájuk szegődött; möntek továb. Ėcczör előtanátak ėgy Nagyhajigálót, e mindég szörnyen hajigálhatnék, ėgy negyed téglát birt elhajtani (egyszerre). Aszongya Csinosomdrága: „Gyűjön -28- velünk; mer még ojan hejet tanáhatunk: hogy kihajigálhati magát!“ „Csak mán látnám!“ A Nagyhajigáló is hozzájuk szegődött; möntek továb. Előtanáták a Nagynészhetőt: úgy nézött, hogy a szöme maj kidüllett, mégis nagyonnészhetnék vôt. Aszongya Csinosomdrága: „Gyűjön velünk, êgyühet még az üdő: hogy kinészheti magát!“ „A kék neköm!“ Elmönt velük, möntek továb. Előtanáták a Nagyöhetőt: akármönynyit övött, öhetnék vôt. Aszongya neki Csinosomdrága: „Gyűjön velünk, mer tanáhatunk még ojan hejet, hogy magát jôtartom!“ „A köl neköm!“ monta a Nagyöhető; hozzájuk szegődött, möntek továb. (Előtanáták a Nagyihatót: ha ėgyet kortyant, a Tiszába ėgyet bejjeb lép, mégis ihatnék. Aszongya Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; gyühet még ojan üdő: hogy jól tartyuk magát vízzel!“ „Csak mán látnám!“ monta a Nagyiható, hozzájuk szegődött; möntek továb.) Előtanáták a Nagyszaladót: akármönynyit szalatt, mindég szalathatnék vôt. Aszongya neki Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; mer tanáhatunk még ojan hejet: hogy kiszaladhatya magát!“ „A köl neköm!“ monta a Nagyszaladó: hozzájuk szegődött; möntek továb.

Kilenczen vôtak, hazaértek a hászhon, Csinosomdrága bejelöntötte, hogy elhoszta a naposhôdas paripát; aszonta a kiráj: „Más baj is van: 300 esztendeje mûta fűlik a kemöncze, annak agygya a lányát: a ki benne hál.“ Aszongya Csinosomdrága: „Nem baj!“ Szótvált a Nagyfászhatóval; aszongya a Nagyfászható: „Eszt vártam régön!“ Az udvaron tanát fát: 600 ölfát betüzelt; este bemönt a kemönczébe, még sė melegödött mög. Röggel kikűdi a kiráj az embörit a kemönczéhön, nézze mög, hogy hált-ė benne valaki? Kimén az embör, láti, hogy a Nagyfászható bentvan akkor is, tüzel; maj mögvöszi az Isten hidegje; bemén űs a kemönczébe: szénné égött. Csinosomdrága bemén a kirájhon jelönteni: hogy még 600 ölfát is föltüzeltek. Aszongya a kiráj: „Más baj is van! 300 göböl ökör mög 300 akó bor is van, fogyaszsza el íva, éve; ha az ű lányát akarja!“ Aszongya Csinosomdrága: „Nem baj!“ Csinosomdrága mingyá szótvált a -29- Nagyöhetővel (mög a Nagyíhatóval); aszongya a Nagyöhető neki: „Az ökröket nė nyúzzák mög, csak a szarvát köl lėvágni, nem köl apróra darabolni!“ A Nagyiható mög aszongya: „Csak a dongát köl lėütni!“ a többit majd êvégezi ű.“ A Nagyöhető csakhamar bepakolta a gőböjöket, még kevés is vôt neki a 300 gőböj ökör, ami önnivalót még a közeldibe tanát, mögötte. A Nagyiható jis êbánt a 300 akó borral, csak a hordók fája, abrincsa maratt mög. Csinosomdrága bejelöntötte a kirájnak: mög van (íva) éve. Aszongya a kiráj: „Más baj is van!“ 300 esztendeje, hogy a pokolba van a lán ruhája, a ki elhozza, annak agygya a lányát. A kiráj mán akkor elkűdött a ruhájér ėgy embört. Csinosomdrága aszongya a Nagynészhetőnek: „Nészd mög, meszsze van-ė a pokol ajtajáhon az embör?“ Nézi a Nagynészhető, maj kidülled a szöme, mögláti az embört, mán csak anynyira vôt, mind ide az állomás (vasúti), aszongya a Nagyszaladó: ereszszék el! Szalad a Nagyszaladó, utoléri, főthönvági az embört. Még az embör öszszeszötte magát, addég a Nagyszaladó elhoszta a ruhát a pokol ajtajábul, az embör ott ült az út közepin, aszonta a Nagyszaladónak, űs űjjön lė. Az embör nézött lófejet, a Nagyszaladó feje alá tötte, hogy elalugyon. Várik a Nagyszaladót, nem gyün; nem gyütt viszsza üdőre, aszongya Csinosomdrága a Nagynészhetőnek: „Nészd mán, hun van az a Nagyszaladó?“ Nézi a Nagynészhető, aszongya: „Alszik, ėgy lófej van a feje alatt, az embör pedig hozi a ruhát.“ Csinosomdrága asz kérdözi a Nagyhajigálótul, hogy kitudná-ė ütni a lófejet a feje alul? „Ki úgy hogy a lófeje is szétmén az üvével ėgyütt!“ „Nė úgy, csak a lófejet üsse ki a feje alul!“ „Maj mögtróbálom.“ Kerestek neki ėgy negyed rész téglát, úgy kiütötte a lófejet, hogy szörteszéjjel mönt, a Nagyszaladó fölébrett, szalatt hazafelé, utôérte az embört, êvötte tűle a ruhát, űtet mög úgy a főthönvákta, hogy úgy köllött a testyit öszszeszönni, a ruhát osztán haza hoszta; akkor oszt Csinosomdrága êkapta a kirájlánt. Nagy lakodalmat csaptak, most is élnek, ha mög nem haltak.

4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút.

Vôt ėgy kirájnak ėgy eladólánya, mindíg aranykoszorút hordozott a fejin. Ėcczėr odaált az ablakhon, nézėtt ki az ablakon, elkapta az aranykoszorút ėgy Sas, elmėnt vele meszire. Mėgvan a nagy baj, oda az aranykoszorú, a kirájnak az eladólánya ėgyre sír, hol az aranykoszorú? A kiráj osztan aszonta: a ki az aranykoszorút elhozza, neki agya a lányát. Mingyá gyüttek grófok, tótok, hogy ők elhozzák, elmėntek, még ma is oda vannak. Mėghallotta a kiskanász is, hogy mit mondott a kiráj, mingyá odamėnt a kirájhon, hogy elhozza ő, csak agya oda neki aszt a lovat, a mejiket ő választ. A kiráj haza hajtatta osztan mind a lovát, hogy válaszszon hát a kis kanász! mit tud? A kiskanász tėtt ki kukoriczát, búzát, árpát, zabot mėg rozst, hogy a mejik odamén a rozshó, a mėgtanája az aranykoszorút. Ėgy nagyon sovány ló mént a rozshó, ráült a lóra, mėnt, csakúgy bukdácsolt. Mėnt, mėndėgélt, ėcczėr odaért Jóska bátyáhon, ott oszt bėkijátott: „Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!“ Kinyitta, osztan aszonta: „Jó, tė gonosz, hogy ú szóltá: Jóska bácsi, nyissa ki a kaput! mert agyoncsaptalak vôna. Hova mégy tė, kiskanász?“ „Elmék, a kirájlányának a koszorúját mėgkeresėm, mert ėgy sas lėkapta a koszorút.“ „Nem tudom én, hogy mégy oda ezėn a lovon?! Ugras fėl evel a lóval, hogyha ki nem törik, vagy botlik a lába, akkor aval mėgtanálod“ mongya a Jóska bátya. A kis kanász fėlugratott a lóval, a lónak kitört a lába. Akkor aszonta neki Jóska bátya, fekügyön lė, csinálnak neki maj vasbol lovat. A kis kanász lėfekütt, ėgy óra mulva fėlkőtötték, kíszėn vôt a ló. „No, tė kiskanász, mos evel ugras fėl!“ monta neki Jóska bátya. A kiskanász fėlugratott, a vaslónak nem lėtt baja. Aszonta Jóska bátya:

„No tė, kiskanász! adok ėgy forintot, vėgyé rajta bivajbőrt, majd ráhúzzuk a lóra!“ A kiskanász vėtt bivajbőrt, ráhúszták a lóra, akkor a kiskanász ráült a lóra, aszonta: „Nohát Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!“ Jóska bátytya kinyitta, elmėnt. Mėnt, mėnt, aszongya neki a -31- vasló: „No tė, kiskanász, amott van ėgy híd, ott van ėgy ló, mikor odaérünk, száj lė rólam, erigy lė a híd mellé. Ha aszt látod, hogy a vėrės láng mén fėjebb, dőjj a kardodba; ha aszt látod, hogy a fehír láng mén fėjebb, nė féj sėmmit! Akkor erigy a híd mellé osztan vakdosd szét a lovat!“ Akkor a fehír láng mėnt fėjebb, a kis kanász szítvakdosta a lovat. Akor aszongya a vasló: „No tė kis kanász! keress mėgin ėgy bivajbőrt oszt húszd rám!“ A kiskanász keresėtt bivajbőrt, ráhúszta, ráült a lóra, mėntek tovább. Mėnt, mėnt, aszongya neki a vasló: „No, te, kiskanász! amott van ėgy híd, ott van ėgy ló, mikor odaérünk, száj lė rólam, erigy a híd mellé. Ha aszt látod, hogy a vėrės láng mén fėjebb, dőjj a kardodba; ha aszt látod, hogy a fehír láng mén fėjebb, ne féj sėmmit! Akkor erigy a híd mellé, osztan vakdosd szét a lovat!“ Akor mėgin a fehír láng mėnt fėjebb, akor a kis kanász mėgin szétvakdosta a lovat. „No tė, kiskanász! maj itt lėszėk, mėgtaposom eszt is, hogy fėl nė ébregyen; hanem tė erigy, keress bivajbőrt oszt húszd rám!“ A kiskanász keresėtt mėgin bivaj bőrt, ráhúszta megin a lóra, mėnt tovább. Akor mėgin tanátak ėgy hídat, akor mėgin úgy vôt minden, mėgin a fehír láng mėnt fėjebb. Aszongya a vasló: „No tė, kiskanász! vesd lė rólam eszt a bivajbőrt, kösd lė a fejemet a lábomhon, maj én itt legelėk, tė pedig vájá kis macskának oszt erigy, amott van ėgy nagy tíz emeletės ház, ugorj az ablakába osztan színėskegy (hizelegj) a szép lány mellett! Mikor elalszanak, búj a sifonba, vájá embėrré, tėdd a zsebedbe az aranykoszorút, a sűrűfűsűt mėg a bontófűsűt osztan ugorjál ki az ablakon!“ A kis kanász úgy is tėtt; mėglátta ėgy szép lány, aszonta az anynyának: „Jaj, anyám! de szép kis macska van itten, bėeresztėm!“ „Nembánom! eresz bė!“ Beeresztették. A kis macska oda mėnt a szép lány mellé, dudált, színėskėdėtt. Mikor lėfeküttek, elaluttak, a macska bėbût a sifonba, osztan emberré vát, a zsebibe tėtte az aranykoszorút, a sűrűfűsűt is mėg a bontófűsűt is, kitörte az ablakot, kiugrott, êszalatt a lováhon: „No, kedves kis lovacskám, itt vagyok -32- mán!“ „Hát, mit hosztá? kis gazdácskám!“ „Hát, êhosztam a koszorút, a bontófűsűt mėg a sűrűfűsűt.“ „No, jô van, de most mėnynyünk ám! monta a vasló. Mėntek, a hogy mėhettek, ėcczėr aszongya a vasló: „Kedves kis gazdám! vesd hátra a sűrűfűsűt! itt a Sárkány, mer már nagyon süti a farkamat!“ Akkor hátravette a sűrűfűsűt, ojan sűrű erdö lėtt, hogy a Sárkány csak ėgy óra mulva bírt csak kigyünni belőle. Mėntek, a hogy mėhettek, ėcczėr aszongya a vasló: „Kedves, kis gazdám! vesd hátra a bontófősűt! itt a Sárkány, mer mán nagyon süti a farkamat!“ Akkor hátravette a bontófűsűt, nagy sár lėtt belőle. Mikor a Sárkány kigyütt belőle, akkorra már a kiskanász viszszaért Jóska bátyáhon, ítt mán a Sárkánynak nem vôt hatalma, viszszamėnt. A koszorút a kiskanász a kötőfíkre tűszte osztan úgy mėnt bė. Aszonta Jóska bátya: „No tė, kiskanász! mos száj lė a lovamrol, most eregy oda a kirájhon, de a koszorút ki nė add a kezedbő még oda nem agyák a lányt!“ Úgy is vôt, ráült az ő lovára, ėgy óra mulva hazaért, mėgöregėdėtt a lány is, a kis kanász is, odatták neki a lányt. Nagy lakodalmot csináltak, éltek boldogul.

5. Pézös.

Vôt ėsz szögén embörnek 3 fija, a legöregebbiket Pézösnek hítták. Mikor mán főnyőttek, aszongya nekik az apjuk: „Mos mán ölég nagyok vattok, êmöhettök szôgálni, nė tarcsalak bennötöket!“ A három fijú nem akart ėgymástul elmaranni, a Sárkánnál mög részesök köllöttek, êmöntek a Sárkánhon résztfogni: ėt táblabúzát főfoktak. A Sárkán kikötötte, hogy 3 nap alatt ê köl végezni, három nap ėgy esztendő. Pézös mög kialkutta, hogy mindön nap önni vigyenek neki, de hogy mijé dôgoznak: pézé, vagy búzájé, vagy másé? ârul nem vôt szó. Első délbe levest, paprikást mög kalácsot vitt nekik a Sárkánnak a lekfijatalabb lánya; a leves mög vôt -33- mérgezve. A levesbű nem öttek, a parikást mög a kalácsot mögötték. Aszongya a lá: „Hát nem öszik mög a levest?“ Aszongya Pézös: „Nem ám! vidd haza apádnak, ögye meg ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az apjának: „Apám! Aszonta Pézös, hogy a levest ögye mög kê!“ „Mögájjon a kutya, maj rászödöm!“ Másik délbe a középső lán vitte ki (az ételt:) a levest, kápisztáshúst mög rétest vitt ki nekik. Akkô a kápisztáshúsba vôt az étető, abbul nem öttek, a levest mög a rétest mögötték. Aszongya a lá: „Hát nem öszik mög a kápisztáshúst?“ Aszongya Pézös: „Nem ám! vidd haza apádnak, ögye mög ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az apjának: „Apám! aszonta Pézös, hogy a kápisztáshúst ögye mög kê!“ „Mögájjon a kutya! maj rászödöm!“ Harmadik délbe levest, szármát mög csőregét vitt ki nekik a legöregebb lá, akkor a szármába vôt az étető, abbul nem öttek, a levest mög a csőregét mögötték, a szármát ott hatták. Mán akkô körösztbe vôt rakva a búza, ârul beszélgettek, hogy mit kérjenek: búzát, vagy pészt, vagy más valamit? Aszongya a legöregebb lán: „Hároman vannak kêtök, kérjék el az apámtul a tűzvágóustort mög a láncsát mög a paripát, jó lösz a kêtöknek, hasznát vöszik kêtök.“ Pézös mingyá rá is ált, hogy aszt kérik: a tűzvágóustort mög a láncsát mög a paripát, de aszonta a Sárká: ű aszt nem adhati, hanem a mönynyi pészt kérsz, Pézös! anynyit adok; a nélkül nem boldogulok.“ Nem atta, adott nekik arant. Akkô a két fiju hazamönt, Pézös pedig êmönt máshová szôgálatot keresni, hogy ne ögye az apja kinyerit.

Mén, mén, möndögél, elmönt egy kirájhon: a kirájnak mongya, hogy szôgálatot keres; most a Sárkánnál takart, de mindég étetőt töttek az ételbe, ű ojjan hejjön nem szôgál. A kiráj aszongya: „Ijen embör köl neköm, a ki tugygya: hun lakik a Sárká! mög mán vôt ott, tugygya a járást, hun mi van.“ Aszongya oszt a kirá Pézösnek: „Tė mán vôtál a Sárkánál, hozd el a Sárkántul a Sárkán tulajdon lányát: a lekszöbbiket, az aranhajút! Pézös nagy gondbaesött, bánta mán, hogy minek monta a kirának, hogy a Sárkáná takart?! Elmönt a Sárkán -34- palotájáhon, ott öregkûdússé vát, hogy a Sárkán mög ne ismerje szálást kért. Aszonta a Sárkán: hogy ű szívessen ád szálást. Lėfekszenek. A Sárkán mög a felesége nagyon méjen elalutt, de Pézös nem birt elalunni, mindig a vôt az eszibe: hogy lopja ű el a Sárkán lányát, az aranhajút? Ėcczör éféltájba a Sárkán paripája nagyon kapar, rug, vág. Kimén Pézös, aszongya: „Mija, édös lovam?“ „Eregy be, Pézös! ott van a tűzvágóustor fölakasztva a házba, vödd lė! háromat szól, de nė féj, nem kel föl a Sárkán. Osztán bemégy a láncsájé, ott van az is, háromat szól az is, de nė féj, nem kel föl a Sárkán, csakúgy félálomba beszél, ha beszél is!“ Aszongya Pézös: „De néköm az aranhajú lányát köl êlopnom!“ „A majd osztán lösz!“ mongya a Sárkán paripája. Bemönt Pézös, nyúl a tűzvágóustoré, aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz – mongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! – mongya a Sárká hun van Pézös?“ Kis üdő mulva aszongya a tűzvágóustor: „Juj, juj! nem mondom mán többet!“ Lėvötte, kivitte, azután bemönt mögén, nyúl a láncsájé, aszongya a láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! – aszongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén aszongya a láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ Maj halgacz, hun van Pézös?“ Kis üdő mulva aszongya a láncsa: „Juj, juj! nem mondom mán többet!“ Elvitte a láncsát is, aszongya: „No, gyerünk!“ A ló tátos vôt, aszongya: „Még nem löhet! vágj rá a tűzvágóustorral a tűzlángra mög még be köl szôni a Sárkának!“ Pézös osztán rávágott a tűzlángra, máskép nem löhetött kimönni, oda hajult az ablakra, de mán akkor a lovon vôt, aszongya: „Sárkán! viszöm a láncsádat, tűzvágóustorodat, a lovadat! A Sárkán kiszalatt a ház elébe, aszongya; „Ha êgyüsz, csak szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô szólok!“ Azután mönt a lányé Pézös, a lova elmondott neki mindönt, hogy fogják elhozni. A lova csónyikké változott a vízbe, ű mög öreg halászszé. Pézös bemönt a víz szélire, hogy lássák, hogy ű halász, azután êmönt a Sárkánhon, szálást kért, aszonta a Sárkán: -35- „Szívessen!“ Éféltájba nagyon elaluttak, odamönt az átyhon, mökkereste, hun van mökkötve a Sárká feleséginek a dėrėkára az aranbőcsőnek a láncza; mert abba fekütt a Sárká lekszöb lánya. Möktanáta, aszongya a bőcső: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz, hun a Pézös?“ Mögén mongya: „Sárká, visz a Pézös!“ „Maj halgacz, nincs itt!“ mongya a Sárká. „Jaj, jaj! nem mondom mán többet!“ Lėvötte, kivitte, a csônyik êvát lójé, a lovára tötte: „No, hátmos má gyerünk!“ Aszongya a lova: „Be köl szólni a Sárkának!“ Odahajult az ablakra, aszongya: „Elvittem a tűzvágóustorodat, a láncsádat, a lovadat, mos viszöm az aranhajú lányodat!“ A Sárká kiugrott, aszongya, ha êgyüsz, szójjá!“ „Szólok, mindönkô szólok!“ Elvitte a kirának a lánt, aszongya a lán: „Ugyan Pézös, neköd visző-ė, vagy másnak?“ „Jobban viszlek magamnak, mint másnak!“ „Ha tunnám, nem magadnak visző, itt ez a kis budli (:bicska) minygyá agyon szúrnálak. Nem esküdök mög addig, még az apámat, az esküdőgyűrűjit mög az ingit ê nem hozik!“ Pézös haza vitte az aranyhajú szép lánt. A kiráj ėgyre monta, hogy eskügygyenek, de az aranyhajú lán csak aszonta: „Nem esküdök mög addig, még az apámnak az esküdőgyűrűjit ê nem hozik!“ A kiráj asztán behívatta Pézöst, monta neki, hogy a Sárkának hozza el az esküdőgyűrűjit. Kimén a lováhon, ráborul, rí; aszongya a lova: „Ne búsûj sėmmit! elhozzuk mink aszt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom.“ Akkô Pézös êvát Öregremötéjé, ê keszdött imátkozni. Kigyün a Sárká, Pézös szálást kér tűle, aszongya: „Szívessen!“ Lefekszenek Éféltájba kimén a Sárká felesége – nagyon sokájig kin vôt – Pézös mög oda fekütt a Sárká mellé, aszongya a Sárkának: „Agygya kê neköm is a gyűrűt!“ A Sárkán odatta. Pézös lėmönt az ágyrû, bebût az ágy alá. Begyűtt a felesége, Pézös mög kimönt, beszólt az ablakon: „Mos viszöm az esküdő gyűrűdet!“ A Sárkán a felesége hasára vágott, aszongya: „Hová tötted a gyűrűt?“ „Micsoda gyűrűt? hisz nem neköm atta kê!“ mongya a felesége A Sárkán kiszalad a ház elébe, utánna kiját Pézösnek: „Ha mászszor is -36- êgyüsz, szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô szólok!“ Pézös haza vitte az esküdőgyűrűt, odatta a kirának, a kirá ėgyre monta: „Mos mán eskügygyünk!“ De az aranhajú lán aszonta: „Nem esküdök mög addig, még az apámnak az esküdőingit ê nem hozik!“ „A kiráj behívatta Pézöst, aszonta neki, hogy a Sárkának hozza el az esküdőingit. Kimén Pézös a lováhon, ráborul, rí; aszongya a lova: „Nė búsûj sėmmit! elhozzuk mink aszt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom! Erigy, kérj három szöm kendörmagot a kirájtû, mög hoszd el a tűzvágóustort magaddal!“ A három szömkendörmagot a lónak atta. Mikô odaértek, akkô a Sárkán mán kin fekütt az udvaron, nem ben a házba, Pézös belopóczkodott az ágy alá, a ló mög az ôrábû ráfútt a Sárkánra ėgyet (kendermagot.) A Sárkán ingibe a balha szaladozott nagyon – a kendörmagbul balha lött. Akkô befútta a másik szömet, most mán ketten szaladoztak, azután befútta a harmadikat, össze-visszaszaladosztak, vôtak hároman. A Sárkán mögharagudott, lėvetötte az ingit, behajította az ágy alá, Pézös mög ott vôt, főkapta, kiszalatt vele, a lovára űt, a tűzvágóustorral mög rávágott a tűzlángra, aszongya: „Viszöm az esküdőingöt!“ Aszongya a Sárká: „Ha mászszor êgyüsz, szójjál!“ „Szólok, mindönkô szólok!“ mongya Pézös. Elvitte szöröncséssen, odatta a kirának, a kiráj ėgyre monta, hogy eskügygyenek! de az aranhajú lán aszonta: „Nem esküszök mög, még az apámat ê nem hozik a lakodalomba. A kirá behívatta Pézöst, monta neki, hogy a lánnak hozza el az apját is! Kimén Pézös a lováhon, ráborul, rí, aszongya a lova: „Ne búsúlj sėmmit! elhozzuk mink a Sárkánt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom!“ A Sárká a főd alul bút ki élelmet keresni: madarakat, nyulakat, aszonta Pézösnek a ló: „Kérjé a kirátû tizėnkét fejszést mög fűrészöst!“ Êmöntek az erdőbe, közel a Sárká palotájáhon, êkesztek kopogni nagyon, a Sárká kibût a főd alul, hogy mit csinálnak? „Annak a disznó Pézösnek csinálunk koporsót!“ monták neki. „No, akkor én is segítök! mer mán sok mindönömtű mögfosztott!“ monta a Sárkán. Mökcsinálták jó erősre a koporsót, belebût a Sárká, aszonta, ha ű nem -37- biri szétrugani, akkô a Pézös sė biri; lėszögeszték erőssen, mögrugi keményen, de mök sė mozdul a koporsó. Mögrugi másocczô a hogy csak biri, akkô sė bírta szétrúgni, mégcsak mök sė mozdult Aszongya Pézös: „Itt vagy, kutya, mijénk vagy tésis!“ Êvitték, odatták a kirának. Sok nép öszszegyűlt, vôtak ott bárók, grófok, nagyülepű tótok. Pista is ott vôt (egyik mesehallgató.) A kirá oda mönt a koporsóhon, hogy maj mögnézi ű, mijen az a Sárká? Mikô főbontották, a Sárká neki a kirájnak! szétszötte tisztára, Pézös mög a láncsával a Sárkánt végeszte ki, úgy oszt az üvé lött az aranhajú lán, ű esküdött mög vele.

6. A kiskanász.

Vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 jánya, azok közül ėgynek vôt szeretője, mindėn ícczaka 9 pár czipőt nyőtt el. A kiráj sokallotta már a kőcségėt a czipőkre, országszėrte kihirdette: hogy a ki mėgtugygya, hogy a jánya hogy nyövi el mindėn íjjel a 9 pár czipőt, annak agygya fele gazdagságát mėg aszt a jányát; (de) a ki válalkozik rá, oszt mėg nem tugygya, feje vírit vėszi. Sokan jelėntkesztek és mindnek feje vírit vėtték, mert a ki akarta tunni: hogy nyövi el a 9 pár czipőt a kiráj jánya, az ajtajába fektette, adott neki vacsorát mėg ėgy pohár bort, de altató vôt benne. Vôt ėgy gazdag embernėk ėgy kanásza, aszonta a gazdája (neki:) „Tė ébėr gyerėk vagy, fijam! tė elnyerherhetėd a kirájjánt, de hogy ha el nem fogod nyerni, a fejed vírit vėszik!“ „De az enyimet nem vėszik el – mongya a kanász – én nem alszok el.“ Aszonta a kanász az anynyának: süssön néki pogácsát, varjon tarisznyát! Ėlmėnt a kirájhoz, aszongya neki: „No, kiráj őfėlsíge! ín mėglesėm a jányát!“

Este osztán ennek is vacsorát adott a kirájján mėg ėgy pohár bort, ebbe is altató vôt, de a kiskanász az ing dėrėkába tőtötte, de a kirájján nem vėtte észre. Akkor a kiskanász lėfekütt, elkeszdėtt hörtyögni, mutatta, hogy alszik, de nem alutt. A kirájján mikor elkíszült, átlípte a kiskanászt, aszongya: „Itt foglak én mėgtanálni, ha -38- viszszagyüvök is.“ De mikor a kirájján kimėnt a szobábol, a kiskanász utánna lopóczkodott. Mėntek, mėndėgíltek hetedhétország ellen, elírtek ėgy ezüsthídat, akkor a kiskanász lėszakajtott ėgy ezüstágat a híd karjáról, ekkor a kirájján a híd közepin mėgbotlott és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr járok êre, még e’ nem törtínt rajtam!“ Mėndėgéltek továb, elírtek ėgy aranhídat, akkor a kiskanász lėszakajtott ėgy aranyágat, tėtte a bakóba, akkor a kirájján térdre esėtt és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr járok êre, még e’ nem törtínt rajtam!“ Mėndėgéltek tovább, elírtek ėgy gyémánthídat, akkor a kiskanász lėszakajtott ėgy gyémántágat, tėtte a bakóba, akkor a kirájján hasra esėtt és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr járok êre, még e’ nem törtínt rajtam!“ Mėndėgéltek tovább, előtaláltak ėgy nagy vizet, a kirájján mikor odaírt, két felé vette a nyakán a kendőt, a víz két felé vált előtte, a kiskanász sijetėtt vôna utánna, de a víz öszszemėnt.

A kiskanász sóhajtozott, hogy mėhetne a kirájján után, de nem birt. Ėcczėr látott a kiskanász nagy tüzet, elballagott a tűszhėz, hogy ott majd átballag. Mikor a a tűszhėz írt, ott veszekėdėtt 3 Sárkánfijú, kérdi a kiskanász: „Min veszekėttek Sárkánfijúk?“ „Hát maratt az apámtol ėgy guba mėg ėgy pár bocskor mėg ėgy pácza, mongya az ėgyik. Kérdi a kiskanász: „A guba miről való?“ „A guba arról való – mongya a Sárkán – hotyha rám vėszėm, nem lát mėg sėnki sėm.“ „Hát a bocskor?“ „A bocskor pedig arrolvaló, ha fėlhúzom a lábomra, osz mondom a bocskornak: Rip, rop! akkor ott lėszėk, a hol akarok.“ „Hát a pácza?“ kérdi a kiskanász. „Hogyha fėlmėgyėn (valaki) a hėgyre, a páczával csak ėgyet felé bólint, azonnal mėghal.“ Fėlkűtte őket a hėgyre: „A ki leghamarébb fėlír, azé lėsz a guba mėg a pácza mėg a bocskor.“ Mind a hároman nyargaltak, mikor fėlírtek, ėgyet bolintott a páczával, ott marattak a Sárkánfijúk, a kiskanász pedig fėlvėtte a gubát, bocskort fėlhúszta, a páczát a kezibe vitte és aszonta: „Rip, rop, bocskor! ott lėgyėk, a hol a kirájkisaszszon tánczol!“ Akkor ott termėtt azonnal és mėgleste, ott tánczolt a kirájkisaszszon -39- a 9 fejü Sárkányal, a 9 fejű Sárkán vôt a szeretője, élės bėrėtván tánczoltak. A kiskanász osztán bėmėnt abba a szobába, a hol vacsoráltak, az asztal alá bût. A táncz után bėmėntek abba a szobába a kirájkisaszszonyék is ėszėgettek. Mikor ėszėgettek, a kirákisaszszon keziből lėesėtt a kanál, a kirákisaszszon fėl akarta vėnni, aszonta a 9 fejü Sárkán: „Nė vėdd fėl! majd fėlvėszi rėggel a házseprő!“ Mėgint ėszėgettek, akkor mėg az aranvilla esėtt lė, a kiskanász tėtte a bakóba, mert a 9 fejü Sárkán azt sė hatta fėlvėnni a kirákisaszszonnak, maj fėlvėszi rėggel a házseprő. Aszongya a kirákisaszszon: „Én Istenėm! mi történhetik vélem? mijen bajokon mėntem kėrėsztűl!“ Osztán szerelmeskėttek, akkor mėg a gyűrűjit ejtėtte lė, fėl akarta vėnni, a szeretője aszonta: „Itt az én gyűrűm! rėggel maj fėlvėszi a házsėprő. Ezután kikísírte a kirájkisaszszont a kapuba a 9 fejü Sárkán, a kiskanász pedig ott vôt utánuk, mikor elútazott a kirájkisaszszon, a kiskanász aszonta: „Rip, rop, bocskor! ott lėgyėk, a hol a kirájkisaszszon lėfektetėtt!“ Ott vôt.

Hazaírkėzėtt a kirájkisaszszon, a kiskanász hörtyögött „No, kiskanász! mongya a kirájkisaszszon, te mán nem foksz tovább ílni!“ Fröstök idő bekövetkėzėtt, a kiráj behítta a kiskanászt, mėg a kirájkisaszszont, jöjjenek szėmre, bemėntek, a kiráj kérdėszte a kiskanászt: „No kiskanász! tudod-ė, hogy az én jányom hogy növi el mindėn íjjel a 9 pár czipőt?“ Aszongya a kiskanász: „Tudom!“ „No ez már szép!“ mongya a kiráj. „Hát hogy?“ „Minden íjjel a szeretőjivel bėrėtván tánczol.“ „Igaz? jányom!“ kérdėzi a jányát. „Nem igaz!“ monta a kirájkisaszszon. „No, kiskanász! tucz-ė valami jelt mutatni?“ kérdezi a kiráj: „Tudok!“ mongya a kiskanász. „Mutassál hát valami jelt!“ mongya a kiráj. „A mint mėntünk, mėndėgéltünk, találtunk ėgy ezüsthídat, lė szakajtottam ėgy ezüstágat, akkor a kirájkisaszszon megbotlott. Akkor kérdėzi a kiráj: „Hol van az ezüst ág?“ „Itt van!“ akkor kivėszi az ezüstágat a bakóbol. „Van-ė még több? kiskanász!“ kérdėzi a kiráj. „Van! kírėm,“ mongya a kiskanász. „Mikor mėntünk továb, -40- találtunk ėgy aranhídat, lėszakajtottam ėgy aranágat, akkor a kirájkisaszszon térdre esėtt.“ Akkor kérdėzi a kiráj: „Hol van az aranág? kiskanász!“ „Itt van!“ akkor kivėszi az aranágat a bakóbol. „Igaz? jányom!“ A kiráj kisaszszon mindėnre aszonta: „Nem igaz!“ „Van-ė még több? kiskanász!“ „Van! kírėm“ mongya a kiskanász. „Mikor mėntünk továb, találtunk ėgy gyémánthídat, lėszakajtottam ėgy gyémántágat, akkor a kirájkisaszszon a hídközepin hasra esėtt és fėlsóhajtott: „Én Istenėm! ezėrszėr jártam êre, de ijen rajtam nem törtínt.“ Akkor kérdėzi a kiráj: „Hol van a gyémántág? kiskanász!“ „Itt van!“ akkor kivėszi a gyémántágat a bakóbol. „Tucz-ė, még valamit mondani? kiskanász!“ kérdezi a kiráj. „Tudok“ mongya a kiskanász. „Mikor mėntünk továb, nagy vízhėz értünk, osztán a 9 fejű Sárkánhoz, a kirájkisaszszon szeretőjihez, itt a kirájkisaszszon mėg a szeretője élės bėrėtván tánczolt, mikor kitánczolták magokat, ėszėgettek, vacsoráltak, a kirájkisaszszon lėejtėtte az ezüstkanalat, mėg az aranvillát, fėl akarta vėnni, de a szeretője aszt monta: Maj fėlvėszi rėggel a házsėprő.“ Akkor kérdėzi a kiráj: „Hol van az ezüstkanál mėg az aranvilla?“ „Itt van!“ akkor kivėszi a bakóbol az ezüstkanalat mėg az aranvillát. „Tucz-ė még többet mondani? kiskanász!“ kérdėzi a kiráj. „Tudok.“ mongya a kiskanász. „Osztán szerelmėskettek, akkor mėg a gyűrűjít ejtėtte lė, a gyémánt gyűrűjit.“ „Hol van a gyémántgyűrű?“ kérdezi a kiráj. „Itt van!“ akkor kivėszi a bakóbol a gyémántgyűrűt, a kiráj mėgnízi, látytya, hogy a jánya gyémántgyűrűje, asz mongya: „Mos mán, jányom! a kiskanászé vagy!“

A kiskanász nem teczczėtt a kiráj jánnak. „No, hát válaszszál ėgy katonatisztėt, monta a kiráj – a mėlik felí lėszėl rėggel fordulva, azí lėszėl, de a fele királság csak a kiskanászé lėsz;“ (Reggel a kiskanász felé volt fordulva a kirájlány, azt mondta a király: „No hát, jányom! az Isten is úgy rendėlte, hogy a kiskanászé lėgyél!“) Éltek osztán boldogul.

7. Legeltetés a 3 Sárkánypusztáján.

Vôt a világon ėsz szögén embör, annak vôt ėgy fija, hogy nagyon szögényök vôtak, beált a kis gyerök ėgy öreg embörhön mög ėgy öreg aszszonhon; mind a kettő vak vôt: kivötte a szömüket a 12 fejű Sárkán, a mé a pusztáján legeltettek.

Vôt az öreg embörnek két lova, kihajtotta a kis gyerök legelni: kihajtotta a 7 fejű Sárkánnak a pusztájára. Délfelé mán meleg vôt, lėfekütt a kis gyerök a pusztán oszt a kis veszszőjivel csapkolódott; odamönt a 7 fejű Sárkán, aszongya: „Hogy merté tė ide gyünni, mikô még itt a madár sė jár? minygyá véged lösz!“ „Nem bánom, hogyha agyon bírsz ütni, ha agyonücz is!“ monta a kis gyerök oszt a kis veszszővel csapkodott a Sárkánfeje fölé, mind a hetet lėütötte. Este, mikor hajtott haza, ėgy fejet főszurt a veszszőre, vitte hazafelé, fővetötte a pallásra. Mikor hazaért, a 2 ló mögellött. Másnap kihajtotta a 4 lovat a 10 fejű Sárkán pusztájára. Délfelé mán nagyon meleg vôt, gyütt a 10 fejű Sárkán, akkor is csapkodott a kis gyerök a kis veszszővel, a 10 fejű Sárkánnak mind a 10 fejit lėvákta. Este, mikor mönt hazafelé, ėgy fejet főszúrt a kis veszszőre, fővetötte a pallásra. Mikor hazaért, a 4 ló mögellött, 8 lova lött. Mögén harmadik nap kihajtotta a 8 lovat, akkô mán a 12 fejű Sárkánnak a pusztájára hajtotta. Délfelé gyün a 12 fejű Sárkán, mongya a gyeröknek, hogy kivöszi a szömit, ha nem láti, hogy ki pusztája e? vagy 2 felé szaggati, ha ê nem mén mingyá! Azután öszszemöntek, a gyerök lėvágott 8 fejit, a hogy csapkolódott: mögén lėvágott 2 fejit, akkô monta a Sárkány: „Had mög a 2 fejemet, odadom az öreg apádnak mög az öreg anyádnak a 2 szömit.“ „Hát hun vannak azok a szömek?“ kérdözi a kis gyerök. „Látod-ė aszt a pinczét? ott van ėgy sejöm kendőbe.“ Oszt monta a Sárkány, hogy mönynyön a kisfijú elő. „Erigy tė!“ monta a kisfijú. Oszt előmönt a Sárkány, odatta az öreg apjának mög az öreg anynyának a szömit, monta neki: „Ha haza viszöd, csak tödd a szöme gödribe!“ -42- Mikô mán mögmonta hogy köl helre tönni, lėvákta a Sárkánnak a másik 2 fejit is. Este, mikor mönt hazafelé, rászúrt a botytyára mögén ėgy fejet, akkô mán 16 ló lött; a Sárkánfejet mög főhajtotta a pallásra.

Este, hogy mögvacsoráltak, kérdöszte: „Szeretné-jė, öreg apó mög öreg anyó: ha möglátna engömet?“ „Bizon szeretnénk!“ monták. Mögvacsoráltak, az öreg anyó szömit hejretötte. Aszongya: „Jaj, de szép vagy, fijam!“ Hejretötte az öreg apójét is az ėgygyiket, de még az egygyiket hejretötte, a másikat êlopta a macska. Mögfokta a kis gyerök a macskát, kivötte az ėgygyik szömit, aszt tötte az öreg apó szöme hejjöt. Este ott üldögéltek a patkán, aszongya az öreg apó: „Az én szömöm az ėgygyik nagyon egerész!“, mer macskaszöm vôt, nem embörszöm.

Kifizették osztán a kis fijút, adott neki az öreg apó, mög az öreg anyó ėgy aczėlat mög ėgy kohát, az az aczél mög az a koha ojan vôt: hogyha mögütötte, ėgy kis asztal ugrott ki belüle, minygyá mög vôt terítve oszt abbul élősködött a szögén embör mög a kis gyerök.

(Boszorkányfélékről.)

8. Kígyóbőrű Kámán Sára: Világszépaszszonya.

Vôt a világon ėgy kiráj mög ėgy kirájné; mindönük vôt, a mit a szömük, szájuk mökkévánt, csak csalágyuk nem vôt. A kiráj ėgyre aszt hajtogatta, ha nekik csalágyuk vôna, sėmmi bajuk sė vôna. Mikor panaszolta a feleséginek, gyütt hozzájuk ėgy Öregkûdús, alamizsnát kért. A kirájné adott néki alamizsnát; aszonta a Kûdus: „Az udvarba – látom – van ėgy kazalvenyöge, a legalsóbul a legkorhatabbul húzzon ki ėgy szálat, ültesse el a kastéj csurgásába, azon teröm maj 3 fürt szőllő oszt a 3 fürt szőllőt ögye mög, attul fog születni ėgy gyeröke. A Szögényembörnek aszonta, ha az teljesülni fog, mögjutalmazi anynyival, hogy életfottig ölég lösz neki. Aval -43- az Öregembör eltünt. Bemönt a kirájné, monta az urának, hogy van az udvarba hátû ėgy kazal venyögeveszsző, a legalsóbul, a legkorhatabbul húzon ki ėsz szálat, ültesse el a kastéj csurgásába, azon teröm 3 fürt szőlő, ha ű aszt mögöszi, gyeröke lösz. Az ura elültette. Este 8 órakor kimönt nézni, csak ojan száraz vôt, mint azelőtt; kimönt 9 órakor, akkor sė ződült; 10 órakor mögint mögnészte, mikor begyütt aszonta, hogy: „Mikor az a venyögeveszsző kiződel, én is legény löszök.“ Éfél után keszdött zöldelni, 3 órakor a kirájné ű fölsége fölébrett, akkô mán az egész kastét befutotta, ėgy ág pedig benyût az ablakon a kirájné ágya fölé, azon termött 3 fürt szőllő. A kirájné űfölsége fölugrott az ágybû ėgy pöndölbe szalatt a kiráj űfölségihön, hogy nézze mög a szőlőt. Az alatt a szobalány lėszakajtotta, tányérra rakta, bevitte a kirájnénak. A kiráj nészte, hogy csakugyan betejjesödött, a mit az Úrjézus mondott; mert az a kûdús az Úrjézus vôt. Alig ötte mög a kirájné a 3 fürtöt, mingyá terhösnek éröszte magát. A szôgáló a szőlőcsumát kihajtotta a szemétdombra. Vôt űfölségínek ėgy öreg vén lova, ê vôt csapva, aszt övött, a mit tanát, mögötte a szőlőcsumát, hasas lött. A kiráj möglátta a lovat kérdöszte, hogy mi lelte eszt a lovat? hasas ez? A szobalántú kérdöszte, hová tötte a szőlőcsumát, nem ötte-ė mög a ló? A szôgáló aszonta: hogy kihajította a szemétdombra. Akkô bizonyossan attû hasas. Êgyütt az üdő, a kirájné mögszülte a gyerököt, a a ló is mögellött; sárga, aranyszínű csikót ellött.

A gyerök nagyon kögyetlen vôt, makranczoskodott, az anynya aszonta: „Ne lögyé ojan kögyetlen, mer nem kapsz lánt!“ de a gyerök csak makranczoskodott, akkor az anynya aszonta, hogy addég nė kapjon lánt, még Kígyóbőrű Kámán Sárát, világszépaszszonyát fő nem tanájja.

Mikô főnyőtt, aszonta: „Kirájapám hajtassa be a szilajménöst az akolba, majd én választok magamnak belüle.“ Kécczör êvetötte a kötelet, fogott is ėgy szíjhátú vasderest, de mögint csak eleresztötte; aszonta: „Kiráj apám! agya neköm aszt a csikót, a möliket az anynya akkor ellött, mikor én születtem.“ Nagyon rosz vôt, -44- szégyölte, hogy âra hivatkozott; odatta neki. Akkor aszonta a királfi: „No, édösanyám! én főkeresöm Kígyóbőrű Kámán Sárát: világszépaszszonyát; mert édösanyám kiskoromba aszonta: addég nė kapjak lánt, még fő nem tanálom, de én addég nem nyukszok, még csak anynyira nem viszöm: hogy kirájapám a mozsdóvizet nem tartja neköm, kirájnéanyám a türűközőt!“ Aval elindult, vezette az aranyszőrűt; alig birt mönni, az udvari cselédök csak nészték, hogy mit akar aval a rosz lóval, mikor még nem is bír mönni. Mikô kiértek a kastélbul, aszonygya a ló: „No, édös gazdám! űjj rám; mer mán látom, êfárattál. A kirájfi fölült, a ló fölbukott; de hamarább főkelt, mint Rudolf. Mikô fölült rá, möntek ėd darabég, mögén főbukott; így mönt ez háromszor; akkor oszt neki rugaszkodott, főszált a levegőbe, aszt kérdöszte: „No, édös gazdám! hogy mönynyek: Úgy röpűjjek-ė mind a szélvész, vagy mind a gondolat?“ „Úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem nė tögyé kárt.“ Möntek a levegőbe, ėcczör csak aszonygya a ló: „No, édös gazdám! én éhös vagyok; hanem látod aszt az erdőt, abba van aranymező, abba bemögyünk, engöm elengecz legelni, tė pedig vacsorálhacz, ha köl, vagy ha akarsz, lėpihensz.“ A nyergöt és a szörszámot a feje alá tötte, elalutt. Ėcczör hajnalba odamén a gazdájáhon a ló, főkőtötte: „Kêj fő, édös gazdám! mer a farkasra is ráviratt.“ Főkelt, főnyergölt, fölült. „No, édös kis gazdám! hogy mönynyek: úgy röpüjjek-ė mind a szélvész, vagy mind a gondolat?“ „Úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem nė tögyé kárt!“ Möntek a levegőbe, ėcczör csak aszongya a ló: „No, édös kis gazdám! én éhös vagyok; hanem látod aszt az erdőt, abba van ezüsmező, abba bemögyünk, engöm elengecz legelni, tė pedig vacsorálhacz, ha köll, vagy ha akarsz, lėpihensz.“ A nyergöt mög a szörszámot a feje alá tötte, elalutt; a ló mög legelt. Ėcczör hajnalba odamén a gazdájáhon a ló, főkőtötte. „Kêj fő, édös kis gazdám! mer a farkasra is ráviratt mán.“ Főkelt, főnyergölt, fölült. „No, édös kis gazdám! hogy mönynyek: úgy röpüjjek-ė, mind a szélvész, vagy mind a gondolat.“ -45- „Úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem nė tögyé kárt!“ Neki rugaszkodott a ló, főszált a levegőbe, möntek. Ėcczör csak aszongya a ló: „No édös kis gazdám! én éhös vagyok; hanem látod aszt az erdőt, abba van ėgy rézmező, abba bemögyünk, engem elengecz legelni, te pedig vacsorálhacz, ha köll; vagy ha akarsz, lėpihensz.“ A nyergöt mög a szörszámot a feje alá tötte, elalutt. Ėccző hajnalba oda mönt a gazdájáhon a ló, főkőtötte: „Kêj fő édös gazdám! mer a farkasra is ráviratt mán.“ Főkelt, főnyergölt, fölült: „No, édös kis gazdám! hogy mönynyek? úgy repüljek-ė, mind a szélvész vagy mind a gondolat?“ „Úgy möny, hogy sė tėbenned, sė énbennem nė tögyé kárt!“ Mikor möntek a levegőbe, aszongya a ló: „No, édös kis gazdám! maj tanálunk ėgy várost, abba bemögyünk. Az ėgyik bôtba ásót, kapát, lapátot vösző, a másikba vakarót, kefét, sűrűfűsűt mög bontófűsűt, a szabónál mög kocsisruhát.“ Möntek a levegőbe, ėcczör csak látyák a várost; abba a városba vásároltak; az ėgyik bôtba ásót, kapát, lapátot, a másikba vakarót, kefét, sűrűfűsűt mög bontófűsűt, a szabónál kocsisruhát, Bevásároltak, elindultak, möntek. Ėcczör látnak ėgy erdőt, annak a szélibe mögáltak, lėszált Rudolf, aszonta a ló: „Lépjél ki ėgy ölet: êre is ėgy ölet, âra is ėgy ölet négyszögletbe, ásd ki ojan méjre, hogy csak az ôrom lácczon ki belüle!“ Rudolf anynyira dôgozott, hogy csupa víz vôt, lėvetkőzött ėgy ingre, gatyára. Ėcczör főszólât a ló: „Édös kis gazdám! ölég lösz mán!“ A ló beleugrott a gödörbe, de nem lött ölég méj, mer kilácczott a nyaka. Mögén hozzá fogott ásni, akkô jó vôt. „Szödd lė rúlam a nyergöt, kantárt, teríts rám 12 bivajbűrt mög hánd rám a fődet mind. Édös gazdám! én most nyeríteni fogok; halod, hogy maj nyerítenek rá, de tė nem látod. Nyerítök másocczor is, harmacczor is, akkor gyün ide ėl ló, a kantárt a fejihön vágod, ráülsz. Mikor a Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya lova oda mönt, kapáta a fődet, ki akarta kapálni a lovat a gödörbű, akkor a kantárt a fejihön vákta, mögatta magát, ráűlt, elmönt Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya palotájába. -46-

Kígyóbőrű Kámán Sárának: világszépaszszonyának vôt 3 szobalánya, az öregeb kimönt vízé, viszszaszalatt mögmondani, hogy gyün Rudolf. „Hogy gondolod aszt, mikor ide még az odavaló madár sė tud êgyünni!“ A palota előtt vôt ėgy aranyalmafa: mikô Rudolf közel vôt: mökcsöndült. Mikor Rudolf az udvarba ért, bekötötte a lovat az istálóba, az almafa mögén mögcsöndült; akkor a középső vôt kint oszt mönt jelönteni, hogy itt van Rudolf. „Hogy gondolod aszt – monta Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya – mikor ide még az odavaló madár sė tud êgyünní!“ Mikor az ajtóhon ért, akkor a legkiseb szobalány mönt ki, oszt viszszaszalatt jelönteni, hogy itt van Rudolf; akkor Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya a ház (szoba) közepibe mönt, az aranyalmafa mögén mökcsöndült. Mikor Rudolf belépött a házba, akkor Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya az ablakba ült. Mikor a szoba közepibe mönt Rudolf, Kígyóbőrű Kámán Sára mán kitötte a lábát, ki akart lépni az ablakon; de Rudolf aszonta: „Édös szívem, szép szerelmem! nė hagy itt, tėérted gyüttem. Látod, hogy mögöregöttem, pedig 18 esztendős vôtam, mikor elindultam. Ott hattam tėérted apámat, anyámat, mindönömet, csak hogy tégödet főkeresselek!“ Akkô Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya oda mönt Rudolfhon, aszonta: „Édös szívem, szép szerelmem! tė az enyim, én a tijed!“ Ėgy pár lött. Itt éltek békességbe. Ebéd után Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya, – mint az uraknál szokás, – lėfekütt; a kis szobalány lėült az ajtóküszöbre, Rudolf mög sétált a szobába. Mikor Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya elalutt, aszonygya a kis szobalány Rudolfnak, hogy keressön a fejibe, hajcsa az ölibe a fejit. „Ijen öreg embörnek, mint én, nem illik a fejit ojan szép kis lának az ölibe tönni!“ „Nincs abba sėmmi sė!“ Addig beszélt, utojjára az ölibe tötte a fejit. A szobalány álom szellőt bocsátott rá, Rudolf elalutt. A szobalány lepedőbe tötte Rudolfot, fölakasztotta az aranyalmafa ágára. Azután lėmönt a szobalány az istálóba, főnyergölte a Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya lovát fölültette rá, elvitte a -47- török zultánhon ėgy pár papucsé mög ėgy üveg palotájé. Akkô Rudolf lova ênyerítötte magát, de nem felelt sėnki sė, másocczor is ênyerítötte magát, harmacczor is, akkor sė felelt sėnkisė; akkor kirukta magát a gödörbű, váktatott Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya palotájába. Mikor odaért, látta, hogy Rudolf föl van akasztva a lepedőbe az aranyalmafa ágára. Oda mönt, a szájával lėvötte, a lábával kibontotta főkőtötte. „De sokájig aluttam!“ monta Rudolf mikor fölébrett. „Még ha ėgy perczöt késök, örökre elalszol! – felelte a ló – hanem csak készűj! mer Kígyóbőrű Kámán Sárát: világszépaszszonyát elvitték.“

Rudolf fölült a lóra, möntek Kigyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya után a török zultánhon; mikô mán nem meszszi vôtak, látták, hogy a bástya falán herczegök, grófok, nagykalapú tótok hasalnak, Rudolf lėszált a lovárul, kihúszta magát, mint ėgy kocsislegény, a lova möktanította, hogy mi csinájon, vögye föl a kocsisruhát, húzza ki magát, mint ėgy kocsislegény, az ásót, lapátot, kapát, vakarót mög a többit tögye a válára, êre mög êre mönynyön, így mög így tögyön: a ló osztán viszszamönt a gödörbe. Rudolf mos mán kocsislegény, mén a török zultánhon szôgálatot keresni, még be sė mönt, kigyütt elébe ėgy herczeg, kérdöszte: „Mi járatba vagy?“ „Kocsis legény vagyok, szôgálatot keresök.“ „No, én mögfogallak, ėgy lovam van, de ojan, hogy mindön nap kivégez ėgy kocsist a világbul, nálam 3 nap ėgy esztendő“ Aszongya Rudolf, ű beál, csak háromszor mögszabagyon (a lovat) jártatni.“ „Háromszor? másnak ėcczör is sok vôt!“ Mög vôt az alku, Rudolf bemönt az istállóba, szépen mökpuczolta a lovat, a ló mögüsmerte. Mikô jártatya a lovat, rug, vág, de csak azért, mert nészték a herczegök, grófok, nagykalapú tótok, hogy mi lösz az új kocsisal, a ki háromszor is mög akari jártatni a lovat? Mikor háromszor körüljárta a bástyát, a ló hajigáli Rudolfot, ėcczör csak oda ugratott a herczegök, grófok, nagykalapú tótok közé, ezök mögijettek, beszalattak, csak Kigyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya maratt ott, Rudolfnak sė köllött -48- ögyéb, fölültette a lóra, váktatott Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya palotája felé.

Oda a szép aszszony! Az Ördöngősvénaszszony mingyá piszkafára ült, utána! Ėcczör aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajítsd el a vasásót, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajította a vasásót, abbul lött nagy síkos jég, még azon az Ördöngősvénaszszony körösztülhatolt, Rudolf elváktatott jó előre. A mint mönnek, ėcczör csak csak aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajítsd el a vaslapátot, mer mingyár utólér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajította a vaslapátot, abbul lött sárpocsár, akkora, hogy az Ördöngős vénaszszony alig birt benne mönni, a füliig ért. Míg az Ördöngősvénaszszony körösztülvánczorgott addég Rudolf elváktatott jó előre. Mönnek, möndögélnek, aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajícsd el a kapádat, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajtotta a kapáját, abbul lött nagyon sűrű liczijum. Elsőb az Ördöngősvénaszszony hazamönt a pallósé, útat vágott körösztül, körösztülmönt, még azon az Ördöngősvénaszszony körösztülmönt, Rudolf elváktatott jó előre. Ėcczör csak mögén aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajícsd el a vakarót, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ elhajitotta a vakarót, abbul lött sűrű sövény: hajtásokbul állt. Még azon az Ördöngősvénaszszony körösztülmönt, Rudolf elváktatott jó előre. Ėcczör mögén aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajícsd el a kefédet, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajította a keféjit, abbul lött kanális viz, még azon az Ördöngősvénaszszony körösztülmászott, Rudolf elváktatott jó előre. A mint mönnek, ėcczör csak mögén aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajícsd el a sűrűfűsűt, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajtotta a sűrűfűsűt, abból lött ojan sűrű erdőség, mint a fűsű, ennek mán pallós köllött. Még az Ördöngősvénaszszony a pallóssal útatvágott körösztül, az erdőségön körösztül mönt, Rudolf elváktatott jó előre. Ėcczör csak mögén aszongya a ló: „Édös gazdám! tekíncs viszsza, hajícsd -49- el a bontófűsűt, mer mingyár utolér az Ördöngősvénaszszony!“ Elhajtotta a bontőfűsűt, abbul lött szurkos sár, alig birt benne mászni. Még az Ördöngősvénaszszony kimászott a szurkos sárbul, Rudolf odaért a Kígyóbőrű Kámán Sára világszépaszszony palotájába, mingyá bezárták a kaput, de az Ördöngősvénaszszony bekijátott: „Szöröncséd, hogy két lovad van, nem azon hosztad el Kígyóbőrű Kámán Sárát: világszépaszszonyát a mikön érte gyüttél, máskép vége lött vôna az életödnek!“ aval viszszamönt az Ördöngősvénaszszony. Itten élnek szépen. Ėcczör aszongya Rudolf: „Édös szivem, szép szerelmem: Kígyóbőrű Kámán Sára, világszépaszszonya! elmögyök abba az erdőbe vadászni.“ Vôt ott nem meszszire ėty kis erdő. Aszongya Kígyóbőrű Kámán Sára, világszépaszszonya: „Rudolf, édös szívem, szép szerelmem! elmöhecz, de jó vigyázz!“ Rudolf neki indult, csak viszszafordût; a mint nézött ki az ablakon látott a sövényön ėty kis madarat, agyon akarta lűnni, aszonygya Kígyóbőrű Kámán Sára világszépaszszonya Rudolfnak: „Rudolf, édös szívem, szép szerelmem! ne lűdd agyon, hátha pósta az a kis madár?“ Rudolf mökkögyelmezött néki, a mint jobban mögnézi, hát a szájába ėty kis czédula van. Olvasik a czédulát, a van benne, az atytya írta, hogy nagy vereködés van nála, mönynyön neki segíteni, ha aszt nem akari, hogy elvögyék a kirájságot. Kígyóbőrű Kámán Sárának, világszépaszszonyának vôt ojan gyűrűje, hotyha ėcczör mögfordította az újjába, kigyütt belüle ėty regiment lovas huszár, másocczor ėgy regiment gyalogezred. Kígyóbőrű Kámán Sára, világszépaszszonya lóháton mönt, az ű lován a huszárok előtt, Rudolf mög gyalog a gyalog ezred előtt; hanem mikor az erdőbe möntek a ló (Rudolfé) mellett, akkor kigyütt a ló (a gödörbül), fölült az ű lovára. Mikor odaértek a vereködéshön, a kiráj észrevötte, hogy könynyebsége van a vereködésre; de nem tutta, hogy ki segítött néki. Vége vôt a vereködésnek, a Rudolf atytya győzött, nagy vendékségöt csinált. Vôtak ottan kirájok, herczegök, grófok, nagy kalapú tótok, egész nap mulattak, écczaka külön-külön szobába háltak az embörök a mikô -50- vége vôt a mulacscságnak. Röggel van, a kiráj mög a kirájné mindėgygyik szobába bemöntek, űk tartották a mozsdóvizet mög a türűközőt: a kiráj a mozsdóvizet, a kirájné mög a türűközőt. Szobárû szobára möntek, êjutottak Rudolfhon is. Mikor tarti a kiráj a türűközőt; akkor jutott az eszibe, hogy kicsoda ez? az ű fijuk: a Rudolf; akkor borût a nyakába; akkor aszongygya Rudolf: „Itt van Kígyóbőrű Kámán Sára: világszépaszszonya is, az én feleségöm! emlékszik-ė kirájnéanyám, mikor kicsi vôtam, a mé ojan kögyetlen vôtam, aszonta, hogy addég nė kapjak lánt, még Kígyóbőrű Kámán Sárát: világszépaszszonyát fő nem tanálom.“ Újba mögházasottak.

9. A szép kocsmárosné.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy embör mög ėgy aszszon. Az aszszon fogadott ėgy árva lėjánt szôgálónak. Ėcczör odamönt hozzájuk ėgy tizėnhatéves legény is, mögfogatták bérösnek, Pistának hítták, a lánt mög Őrzsinek. Mögvôtak űk pár esztendejig, de osztán elszerették űk ėgymást, az Öregaszszon észrevötte és a Pistát el akarta fődelni: a mé elszerette Örzsit. Vôt ott ėgy fekete csődör, a Pistával kikűtték, hogy jártassa mög a Tiszaszélin. De ez a fekete csődör más nem vôt, mint az Öregembör, mer az Öregaszszon êváltoztatta csődörré, hogy a Pistát vesse a Tiszába. De az Örzsike többet tudott, mint az Öregaszszon, a Pistának adott ėgy kis páczikát, hotyha a fekete csődör lė akari vetni, mindég vágjon a füle közé. Pista ki is mönt a csődörrel a Tiszaszélire, de a csődör nem birta lėvetni, mer a varázspáczával mindég a füle közé csapott, mikor lė akarta vetni.

Mikor a jártatásbul hazaért látta a Vénboszorkán, hogy Pistát nem fődelte el a csődör, akkor este aszongya Örzsi Pistának: „Jó lösz nekünk mögszökni innet!“ Mikor lėfekütt az Öregaszszon mög az Öregembör, az Örzsi oda köpött ėgyet a ház közepire, a másikat a konyha küszöbire, -51- a harmadikat a katlanba, akkor a páczávâ mindėgygyik köpésre rácsapott, hotyha az Öregaszszon szól, felêjön, űk oszt magukhon vöttek ėgy vakarót, ėgy bontófűsűt, ėgy kefét, aval oszt elmöntek. Az Öregaszszon hajnalba fölérzik, kijabál: „Örzsi, kêj föl!“ A mík köpés a szobába vôt, feleli: „Fönt vagyok.“ Az Öregaszszon mögén kijátytya: „Örzsi, gyûtsd mög a tüzet!“ Az a köpés feleli a mík a konyhaküszöbön van: „Gyûtom a tüzet!“ Az Öregaszszon nem hal sömmi neszt sė, mögén kiját: „Örzsi! micsinász?“ A köpés feleli a katlanbul: „Melegítöm a tejet.“ Az Öregaszszon elhalgatott, mán világos tiszta röggel van, nem győzi várni be a tejet, kimönt, látytya a három köpést, mingyá tutta, hogy az Örzse becsapta. Mingyá fölnyergelte a piszkafát, utánnuk mönt. Ėcczör Örzsi aszongya Pistának: „Nézz hátra! nagyon ég a balképem, nem-ė gyün valaki utánunk?“ Aszongya Pista: „Nem látok sönkit, csak ėgy sütét porföllegöt.“ Örzse mongya: „Az Öregaszszon, hanem vezsd el a vakaród és mongyad: “Lögyön belüle ojan sűrű erdő, mint ennek a vakarónak a fogaji!“ Itt oszt ballagtak űk továb, az Öregaszszon elérte az erdőt, nem bírt rajta körösztülmönni, viszszaszalatt a metélőkésijé, csinált magának útat és utánuk szalatt. Mögén mongya Örzse Pistának: „Nézz hátra! nagyon ég a balképem, nem-ė lácz valakit?“ Aszongya Pista: „Nem látok sönkit, csak ėgy sütét porföllegöt.“ Örzse mondja: „Majd én löszök ėgy táblabúza, tė mög löszöl csősze, ha ideér az Öregaszszon oszt kérdözi: Nem-ė látott êre pár cselédöt? Mongyad neki:“ Mikor elvetöttem eszt a táblabúzát, akkor möntek êre!“ Örzse osztán mögrászkódott, lött belüle táblabúza, Pistára rácsapott a páczávâ, abbul lött êgy öregcsősz. Ekkorára odaért a Boszorkánaszszon, kérdözi a Pistát: „Nem látott êre ėgy legént mög ėgy lánt?“ Felelte a Pista: „Akkor láttam, mikor elvetöttem eszt a táblabúzát.“ A Boszorkánaszszon aszongya: „Nem mék én mán utánuk!“ viszszafordult, de nem mönt hazájig, hanem lestvetött, hogy hátha ezök azok? Itt oszt Örzse mögrászkódott, Pistára is rávágott a páczával, csak ojanok löttek, mint azelőtt vôtak. Möntek továb. A hogy möntek -52- möndögéltek, ėccör mögén aszongya Örzse: „Nagyon ég a jobbképem, nézz hátra! nem-ė lácz valakit?“ Hátranéz Pista, aszongya: „Nem látok sönkit, csak ėgy sütét porföllegöt.“ Aszongya Örzse: „Az az Öregaszszon, hanem hajind el a kefét, mongyad: Lögyön belüle ojan sűrű erdő, mint ennek a kefének a sűrűsége!“ Pista elhajintotta, lött belüle ojan sűrű erdő, mint a kefének a sűrűsége. Az Öregaszszon odaért az erdőhön, csinát magának útat, átért az erdőn. Örzse viszszanézött, láti, hogy gyün az Öregaszszon, itt aszongya Pistának: „Maj én löszök ėgy tó, tė pedig löszöl benne vadkácsa, de a szélefelé nė möny, mer az Öregaszszony êmetéli a nyakadat.“ Örzse oszt mögrázkódott, tó lött, Pistára rácsapott a páczával, abbul mög vadkácsa lött. Odaért az Öregaszszon, csalogatta a kácsát a szélefele, de a kácsa nem mönt kifele. Az Öregaszszon sokájig töprenködött, mégis oszt viszszamönt. Örzse mögrászkódott, szép lán lött belüle, Pistára is rávágott a páczával, ojan lött, mint azelőtt vôt. Möntek, möndögéltek, ėcczör Örzsének ég a homloka, viszszatekínt az Öregaszszony ott van a nyomukba, kikapta a Pista kezibül a bontófűsűt, eldopta: „Lögyön belüled olan sűrű erdő, mint ennek a foga!“ Lött belüle olan sűrű erdő, mind a bontófűsűnek a mijen sűrű vôt a foga. Az Öregaszszon csinát magának útat rajta. Örzse mögén viszszatekínt az Öregaszszon van a nyomába: „Hallod-ė Pista! mos mán én löszök ėgy szárazmalom, tė mög lösző benne ló, az Öregaszszon ideér, osz ha mög akar fogni, akkor rugjál ki a malom alul!“ Örzse mögrászkódott, lött szárazmalom, Pistára rávágott a páczával, lött belüle ló. Az Öregaszszon akkorára odaért, odamén a malomhon, szól a lóhon: „Hóha, csikó! hóha!“ De itten Pista nem állt mög; a hejött, hogy mögált vôna, kirugott mindég. Az Öregaszszony aszongya: No, átkozott Örzse! többet tucz, mind én.“ Aval fölült a piszkafára viszszanyargalt.

Möntek afele a város fele, a hovávaló a Pista vôt. Mikor odaértek a város szélire ott vôt egy temető, lėtérbetyültek a nagyköröszt elébe és mögesküttek, hogy soha ėgymást el nem hagygyák. Itt asz mongya Örzse -53- Pistának: „Eregy be most apádékhon, mond mög apádnak: itt van ėgy lán a temetőbe, avval tė mögesküttél, elvötted feleségödnek! Nézzél ėgy lakást, akkor gyere ki hozzám, akkô majd én is bemék; de sėnkinek mög nė hadd magad csókolni!“ Pista aszt bemönt az apjájékhon, beköszönt: „Agyon Isten jó napot, édösapám, édösanyám!“ Az apja mög az anynya oda akartak szalanni, hogy maj mögcsókolik, de Pista nem hatta magát mögcsókolni, hanem ėgy kislán a patkán föntált, a nyakába ugrott és mögcsókolta. Itt oszt Pista elfelejtötte Örzsét.

Örzse eszt mind tutta és nagy bánattal bemönt a városba, vásárolt ű magának ėgy házat, kocsmát nyitott. Nagyon jól mönt a sorja, beleszeretött egy hannagy. Este oszt elmönt a hadnagy hozzá, kezdött neki hizelögni. Mikor szétmönt a vendég, aszongya a hadnagy, hogy majd ű itt hál. Aszongya a szép kocsmárosné: „Löhet, hanem csukja be az ajtókat, majd én mögvetöm az ágyat.“ A hadnagy odaugrott az ajtóhon, kettősajtó vôt, mikor az ėgygyiket becsukta, a másik kinyílt. Röggelig csukogatta, a szép kocsmárosné pedig nyugottan alutt a szobájába. Röggel főkel, oda kijánt a hadnagynak: „Gyűjön mán, miûta várom!“ De a hadnagy szitkolódott, kapja a köpönyegjit, aszongya: „Dehogy mék! mán ott kéne lönni a kirukkolásnál:“ Itt a többi hannagyok kérdöszték: „Mire gyütté a szép kocsmárosnéval?“ A hannagy feleli: „Eregy el tís hozzá!“ Este a másik hannagy is beköszöntött a szép kocsmárosnéhon, a jis keszdött a kocsmárosnénak hizelögni. Mikor a vendégök elmöntek, aszongya a kocsmárosné a hannagynak: „Bezárom az ajtót!“ Aszongya a hannagy: Majd ű itt hál! „Löhet! mongya a kocsmárosné – no gyűjjön!“ A hogy möntek végig a szín alatt, aszongya a kocsmárosné: „Várjon itt! maj én eszt a három kácsát behajtom.“ De a hadnagy aszongya: „Mönynyön, vesse mög az ágyat! maj behajtom én.“ Itt a hadnagy az ėgyik kácsát behajtotta, a másik kigyütt. röggelig úgy hajkászta, a szép kocsmárosné csak alutt. Röggel fölébred a szép kocsmárosné, aszongya: „Hagygya ott a kácsákat, gyűjön be! mán régûta várom.“ „Dehogy -54- mék! mán ott kéne lönni a kirukkolásná.“ Kapja a köpönyegit, haragszik, szalad. Mikor odaért kérdözik: „No! mirre gyütté a szép kocsmárosnéval?“ A hadnagy feleli: „Eregy el tís hozzá!“ Harmadik nap gyütt a harmadik hadnagy, a jis keszdött a szép kocsmárosnénak hízelögni. Mikor osztán szétmöntek a vendégök, aszongya a hadnagy, hogy ű majd itt hál. Aszongya a kocsmárosné: „Löhet!“ Mikor lė akarnak fekünni aszongya a kocsmárosné: „Mönynyön be csak a szobába, maj én betakarom az őszirúzsákat, hogy mög nė fagygyanak!“ Aszongya a hadnagy: „Mönynyön csak, vesse mög az ágyat, majd betakarom én!“ Ahogy az ėgygyik ôdalát betakarta, a másik ôdala kitakaródzott; de esik ám a havas eső! a hadnagy tiszta sár és tiszta víz. Röggel oszt oda kijántott a kocsmárosné: „Gyűjön mán! miûta várom?“ „Dehogy mék! mán régön ott kéne lönni a kirukkolásná“ Ez is kapja a köpönyegjit, haragszik, szalad.

Ez alatt az üdő alatt Pista elvött ėsz szép lánt feleséginek, készült a lakodalomra, elmönt oda a szép kocsmárosnéhon bort vásárolni, aszongya a szép kocsmárosné neki: „Adok én ajándékba jis bort, ha elhín a a lakodalomba!“ Pista möghítta. Másnap áll a lakodalom, a szép kocsmárosné jis elmönt, mög is vôt az esküdő. Este oszt, mikor vacsorálni akartak a szép kocsmárosné csöndöt kért a vendégöktül, hogy ő pár szót akar szólni! Elhalgattak, a szép kocsmárosné mögszólalt: „Melik erősseb eskü? azé, a kit a jedzőné töszünk a faluházán, vagy a kit a jó Isten előtt töttünk a temetőbe, mikor lėtérbetyültünk a nagyköröszt elébe?“ Ekkor mán Pistának möggyütt mán az a gondolata, hogy ez az ű Örzsikéje, a nyakába ugrott, asz monta, hogy: „Evel esküttem mög a temetőbe, evel is mék a temetőbe!“

10. Rózsa és Iboja.

Vôt ėcczör ėgy kiráj, vôt annak ėgy nagyon szép lánya mög ėgy második felesége: Vénboszorkán vôt a mustoha, de a mustoha nem szerette a lánt soha sė. Ėcczör aszongya a mustoha az urának: „Eszt a lánt férhön köllene anni, de ojan legénhön adom, aki kiájja a 3 próbát.“ Möntek sokan nézni az Iboját, de nem tutta mögkapni ės sė, mert mind möghalt. Möghallotta eszt a szomszéd kiráj, aszongya a fijának: „Erígy, níszd mög az Iboját, ha szeretöd, vöd del! ismeröm az apját, jó embör.“ Fölkészült a kirájfi, elmönt szétnézni, legelőször is a kirájlánynyal beszélt: „Hozzám jösz-ė, szívem szerelme?“ „Jaj! nė kérjön mög, mert gonosz a mustohám: 3 kérdést intéz hozzád, aszt nem tudod mögfejteni.“ De nem ijett ám mög Rózsa, bemönt az kirájhon, mögkérte az Iboja kezit, de a Boszorkány is bemönt, asz monta: „Ha a 3 próbát kiálod, akkor elvihetöd Iboját, másképpen nem! az első próba: látod aszt a nagy högyet ott? aszt elhordod onnat, a hejjit szőlővel beültetöd, lėszüretölöd, szép piros borábul hônap kóstolót hozol!“ Elmönt Rózsa nagybúsan, ögyenöst Ibojáhon. „No! min búsulsz?“ kérdi tőle a lány. „Jaj! nem tudom mögtönni, a mit a mustohád kér, akkor pedig nem löszöl az enyim! Aszonta aszt a nagy högyet az écczaka horgyam el, a hejjit ültessem be szőlővel, szüretöjjem lė, hônap dére szép piros borával tisztölögjek nála!“ „Csak ez a baj? – mongya Iboja – fekügy lė nyugottan, kêj föl 6 órakor röggel, őtözz föl, úgy gyere hozzám!“ Lėfekütt Rózsa, másnap röggel, a mint főkel, kinéz az ablakon, nem lát högyet sėhun, de látytya a szőlőt. Fölőtözik, mén az Iboja szobájába, Iboja tartya elébe az üveg piros bort: „Itt van! Vigyed a Vénaszszon szobájába, add oda neki.“ Mikor möglátytya Vénboszorkán, hogy Rózsa hozza a bort, a mérögtül maj mögpukkad, de azé aszongya: „Ez mán idájig jô van! de látod aszt a nagy erdőt? kivágod, a fáját ölbe rakod, a földet főszántod, bevetöd, hônap röggel szép kalácsával tisztölködöl nálam!“ Elmönt Rózsa nagybúsan -56- Ibojáhon, mongya Ibojának: „Második kivánsága anyádnak; „Eszt a sűrű erdőt kivágjam, a fáját csomóba rakjam, a fődet főszáncsam, bevessem búzával, hônap röggel szép búza kalácsával tisztölködjek nála!“ „Hó! ha csak enynyi a baj, – mongya Iboja – fekügygyé lė, röggel kej föl 6 órakor, gyere be hozzám!“ Rózsa lėfekütt, mingyá röggel kinéz az ablakon, látytya, hogy mán csak talló van a fődön, fölőtözik, bemén Ibojáhon, hát ott van a szép kalács, aszongya Iboja: „Vigyed a Vénaszszonnak!“ Mikor möglátta a Vénaszszon a szép kalácsot, elfogta a mérög, gondolta magába: No megáj! csak várjá, várjá! majd a harmadik parancsot tödd mög, tudom vége lösz az életödnek! aszongya: „Van neköm 3 paripám, ha mögtudod nyergölni, tijed lösz Iboja.“ Elmönt nagy búsan Rózsa Ibojához, mongya néki: „Mos segicsél ki, kedves Ibojám!“ „Mit parancsolt most ez a gonosz asszon?“ kérdözi Iboja. „Asz monta: van neki 3 paripája ha mög tudom nyergölni, csak úgy löszöl az enyim.“ Aszongya Iboja: „Jaj, kedvesöm! e lösz a legnehezebb! Az első paripa az apám lösz – a Vénboszorkán átvarázsolja paripává – az apámat kicsit kimélhetöd! ő nem oka sömminek, a második lösz a gonosz mustohám, zaklazsd mög, kergezsd mög! ő neki nem árt; a harmadik hogy ki lösz? könynyen kitanálhatod, a szívedre bízom.“ Rózsa mögindult az istálló fele, kivezette az Öregöt, fölült a nyerögbe, ėgygyet fordult vele, lėszállott rúla, bevezette az istállóba. Azután kivezete a Vénboszorkánt, fölült a hátára, jól mögnyergölte, jól kisarkantyúszta. Mikor mán nem tudott mönni, lėszállott rúla, bevezette az istállóba: „No, vén kutya! köllött e neköd?“ Kivezette a harmadik paripát gyöngén ráült, ėgyet fordult vele, bevezette az istállóba, sejöm kendőjivel végigtörülgette, osztán hazamönt. Másnap elmönt Ibojáhon, mongya néki Iboja: „Letelt a 3 próba, de azé csak nem annak neköd!“

„Akkor mögszöktetlek.“ mongya Rózsa. „De észrevösznek!“ mongya Iboja.“ Kerítünk egy tűt – mongya Rózsa – megszúrjuk a kezünket, három-három csöpp vért csöpögtetünk az asztalra, még az föl nem szárad, ha kijátytya -57- (a mostoha) nevünket, felelnek azok rá,“ A hogy monták, úgy cseleköttek, aval elszöktek. Ėcczör csak kijátytya a Vénboszorkány: „Rózsa, Iboja!“ „Itt vagyok, itt vagyok!“ felelnek rá a vérök. Mögnyugodott a Vénboszorkány, lėfekütt újra. Ezalatt már meszszire értek Rózsa mög Iboja. Ėcczör asz mongya Iboja: „Nész hátra, ég a fülem, a bal, úgy hallom: apám jön.“ Hátranéz Rózsa, hát az Öreg mönt utánnuk szél alakjába, hátravetötte Rózsa a fűsűt, ojan erdő kereködött a háta mögött, hogy mikor kijutott az Öreg az erdőbű, hetedhét országon túl vôtak. Ėcczör mögén szól Iboja: „Nész hátra! mögén itt van apám.“ Viszszanéz Rózsa; „Mán itt van – aszongya – nyomunkba!“ hátra vetötte a bontófűsűt, kerekedött ojan víz, hogy az Öreg nem mert neki mönni, viszszatért, az Öregaszszon jól êverte. Kapta az Aszszon a söprűnyelet, ráűlt. Mongya ėcczör Iboja Rózsának: „Nézz hátra! viszked a fejem, most a Vénboszorkány gyün, hanem tė itt tóvá változol, én mög kacsa löszök benned.“ Úgy is lött; mire a Boszorkán odaért, akkorra Iboja vígan úszott a tóba; de nem azért vôt Boszorkán, hogy mög nė tugygya, hogy micsoda az? lėszálott a söprűrül, belemönt a tóba: „No mögáj, csúf lán! maj mögfoglak én most!“ De Iboja tutta, hogy mit akar a mustoha, bejjebb úszott a tóba, a hol legméjeb vôt, akkor Iboja kiszálott, átváltozott lánynyá, Rózsát legénynyé váltosztatta, a sőprüt fölkapták, elmöntek vele, mög sė áltak a Rózsa birodalmáig. A Vénaszszon pedig hazamönt, jól elverte a Vénembört otthun; „Tė vagy az oka, hogy ijen a lányod!“ az Öreg mög mögátkoszta a lányát, hogy felejcse el Rózsát.

Hát a mint mén Rózsa mög Iboja, aszongya Iboja: „Eregy tė előre! én csak az apád házájig nem mék így és ha köllök êgyüttök értem, majd én itt ködbül palotát építök.“ Elindult hát Rózsa, az apja éppen a kapuba ült: „Ugyan hun jártá, mêre jártá, hogy ijen soká odavôtá?“ De elfelejtötte, nem tudott szólni sėmmit sė. „No jó, hogy hazaértél, mögházasítalak, hônap lösz a lakodalom!“ mongya az apja, „Jô van édösapám! itt az ideje!“ Másnap möntek a lakodalmasok, mongya ėgy kûdúsnak: „Nektök -58- adom a palotát, ha kijátytyátok, a mit én mondok“, de a kûdúsok aszonták, hogy nem vesztik el a hivatalukat érte. Vôtt 10 czigán gyerök oszt azoknak monta. „Kijátytyuk mink, kisaszszony!“ „No, ha kijátytyátok, tijetök lösz az a szép palota! majd én mondom előttetök, tik mög kijabáljátok utánam! Hát mikor odaér Rózsa a mönyaszszonyával, kijátytya a 10 gyerök: „Nė felejtközzenek a szögén árvárul, mint elfelejtközött Rózsa Ibojárul!“ Akkor jutott eszibe Rózsának, hogy neki Ibojája van, mingyá ott hatta a mönyaszszonyát, Ibojáhon szalatt, a mönyaszszon pedig a vőlegényihön, mert annak is vôt másik vőlegénye, a kit szeretött, Rózsáhon csak azért akart férhönmönni, mer gazdag vôt. Osztán mögesküttek: a mönyaszszon a vőlegényivel, Rózsa mög az Ibojával. A czigányoknak pedig ott maratt a nagy palota, mögörültek neki, hogy sėmmiféle ivadékuknak sė vôt ojan, lėfeküttek bele, éfél fele azon vötték magukat észre, hogy nagyon fáznak, a csillagokat látták a fejük fölött, alattuk pedig a zöld füvet, mert ködbül vôt és elpárolgott. „No, még így sosė csaptak be benünket!“ monták ėgymásnak. Nem is tuttak vôna a lábukon mögállani, ha 3 lábúak nem löttek vôna, szégyölletükbe világnak möntek, azé nincs most 3 lábú czigán.

11. A lusta gyermek és a Bűbájosleány.

Vôt ėgy nagyon lusta gyerök, kimönt az erdőbe, kijabálta, hogy ki tanítaná meg űtet bíbájosságra? Akkô a fődbű főgyütt ėgy Bíbájosaszszony, kék szöme vôt neki, aszonta, ű mögtanítytya.

Êmöntek ėgy hászhon, ott a gyerök szétnézött, mingyá tutta, hova került. Mikor hítták önni, nem akart önni, mert mindön embörhúsbul vôt. A gyerök föntalutt mindég a palláson. Vôt az Öregaszszonynak ėgy Lánya, aszonta neki: fôrajjon vizet, maj jó levest főznek abbul a gyerökbül, mer jó kövér. A Lány fôralt vizet, az Öregaszszony elmönt főkőteni a gyerököt, mer az Öregaszszony el akari pusztítani -59- a gyerököt, monta neki szökjenek mög. Mögszöktek Ėcczör csak kérdözi a Bíbájosaszszony a Lántú: „Ég-ė a tűz?“ Aszongya a nyál: „Nem ég, mer vizes a fa, csak alugygyon, maj gyûtok én tüzet!“ A Bíbájosaszszony alutt továb, mikor mögin fölébrett, kérdöszte. „Ég-ė a tűz?“ Aszongya a nyál: „Mos mán kezd égni, alugygyon! maj szólok én, ha röndösen ég.“ Az Öregaszszony alutt tovább Harmacczor is kérdöszte; „Ég-ė a tűz?“ Akkorra mán êszárat a nyál; a Lán mög a gyerök meszszire elmöntek. Röggel az Öregaszszony főkelt, nészte, nem égött a tűz. Elmönt utánnuk. Ėcczör aszongya a Lány: „Ég a képem; nész csak viszsza, mit lácz?“ „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ „No az az Öregaszszony; hanem majd én kökénfa löszök, tė löszöl kökén rajta. Mikor odaért az Öregaszszony a kökénfáhon, aszongya: „Juj, juj! de szomjas vagyok!“ Akart önni a kökénbül, de a kökénfa mindég karmolta a kezit, mikor nyúlt érte, mán csupa vér vôt. Ėsz szöm valahogy ėgy kis lukba beleesött, az Öregaszszony ki akarta vönni, de nem bírta, avval úgy tött, mintha hazamönne, pedig csak ėgy darabig mönt oszt êbujt, mikor osztán a Lán mög a gyerök viszszaváltósztak oszt elindultak, alig möntek ėgy darabig, aszongya a Lán; „Ég a képem, nész csak viszsza, mit lácz?“ „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ Mongya a gyerök. „No, az az Öregaszszony, hanem majd én szárazmalom löszök, tė mög ló oszt ha mén feléd oszt mög akar fogni, rug mög!“ Mikor odaért az Öregaszszony, aszongya: „Hóha, te!“ mög akarta fogni, jô ôdalba rukta, pedig csak úgy tött mintha símogatni akarná. „No, mögáj! – gondolta magába – majd tudom én mi csinálok!“ Mönt hazafelé, mikor mán êmönt anynyira, hogy nem lácczott oszt gondolta, hogy a Lán mög a gyerök viszszaváltóczot, akkor űs viszszafordult, mönt utánuk, hogy nė is gondojják, hogy gyün utánuk, mikor mán anynyira beérte űket, hogy mán mög löhetött űket látni, aszongya a Lány: „Ég a képem, nész csak viszsza, mit lácz?“ Viszszanéz a gyerök, aszongya: „Nem látok sėmmit, csak ėgy nagy fölleg gyün utánunk!“ „No, az az Öregaszszony; -60- hanem majd én nagy víz löszök, tė mög aranykácsa, de âra vigyázz, hogy akárhogy hí, ne möny a víz szélire!“ Mikor odaért az Öregaszszony, hítta az aranykácsát, de az aranykácsa még bejjebb mönt, akkor kivötte a papucsot a lábábû, főhajította, lött belüle ėgy korkogyél. Belemönt, hogy majd mögiszi a vizet, hogy majd mögfogik az arankácsát, a lán kűjé vált, a korkogyél (krokodil) nem bírt továb mönni, a kiskácsa elbût a küvek köszt, az Öregaszszony viszszamönt, igazábul hazamönt osztán; azok mög ėgy párok löttek.

12. A szögén árva legén.

A szögén árva legénnek vôt egy tesvérnénynye. A legén mán szeretött vôna mögházasonni, de a faluba ėl lán sė szerette űtet; panaszkodott a nénynyinek: hogy ű nem tugygya hogy mé, de ėl lán sė szereti űtet a faluba, Aszongya âra a nénynye: „Tudod mit öcsém! vasárnap elmégy a templomba, a mölik lány rád néz oszt nevet, a szeret tégödet, aszt kérd mög!“ – Vasárnap bekövetközött, – el is mönt ű a templomba oda húzódott közel a lányokhon, az egész közül ėl lán sė nézött rá csak a szomszéd lánya: a ránézött oszt nevetött. A szögén árva legén itt osztán nagy nehezen várta végit a misének, mán akkô örűt, hogy mos mán kap ű magáhonvaló lánt. Mikô hazamén, mongya a nénynyinek: „Mos mán tanátam ėl lánt, a ki éngöm szeret, én is szeretöm űtet:“ Kérdözi a nénynye: „Ugyan ki löhet az? öcsém!“ „Hát a szomszédaszszonyunknak a lánya!“ Aszongya a nénynye: „No, most mán öcsém, ha így van, három este el köl neköd mönni oda!“ Vasárnap este főkászolódott, elmönt. Mikô bemén: jó estét! köszön, elfogadik, de a lán nincs odahaza, êmönt a czimborájáhon, kérdözi: „Hun a lányuk?“ Aszongya az anynya: „Nincs idehaza, êmönt a czimborájáhon, gyün a mingyá!“ Várta ėd darabig, de nem győzte haza várni: „Mán – aszongya – elmék haza, nem várom mán, -61- látom, hogy sokájig gyün!“ Mikor kimönt a konyhaajtón, a lány a kantárt a fejihön vágta, a legény lójé váltódzdzott, a lány fölült a tetejibe, elmönt a hetedik faluba. Mikor oda értek, bekötötték az istálóba, aval ott hatták (a kik ott voltak) bemöntek a czimboránhon mulatni. Vége vôt a mulacscságnak, (a lány) mögén fölült a tetejibe, mönt haza felé. Hazaértek, kivötte a fejibű a kantárt, (akkor már legény lett), elcsapta. A legény a szénatartóhon vákta magát, nagyon ki vôt fáradva. Asz mongya a nénynyinek másnap röggel: „No, néném! én nem mék többet ahhon a lányhon.“ „Mijé? öcsém! hiszėn szép lány az és dėrék.“ „De néném! – aszongya az árva legén – nem mék én! Boszorkány az, nagyon kifárísztott az écczaka. „De, öcsém! – mongya a nénynye – ha elkeszted a kolompot zörgetni, zörgesd! ha el nem mégy, tudod-ė: hogy négyfelé szakajtanak?“ A legén nagyon bús lött, kéntelen vôt a másik este is elmönni. Másik este mikô mögén elmönt, mikô beköszön, mögén nincs otthun a lány, mögén kérdözi az anynyát: „Hun van a lányuk?“ „Mos sincs ide haza – mongya az anynya – elmönt a fonyókába, maj mingyá hazagyün!“ Nem győszte várni, haza indult. Mikô kilépött az ajtón, mögén lójé váltódzdzott, ráült (a lány) aval elindult. Még meszszebb mönt, mint a hun akkô vôtak. Ott is, mikô odaértek, színte bekötötték az istállóba, szénát attak elébe, hogy ögyön; emezök színte bemöntek az elsőszobába (a tiszta szoba, hol nem laknak) mulatni. Ėcczör mögén követközött az üdő, hogy mönnek haza. Mikô hazaértek, mögén kihúszta a kantárt a fejibül és elcsapta. A legén színte csak a szénatartóhon dűlt, nagyon ki vôt fáradva, akkô aszonta: „Ha élök, ha halok, de én többet nem mék! No, édösnéném! mán én többet nem mék, mer maj csak a halóveríték nem vert, anynyira ki vôtam álva!“ „No, öcsém! ezön az ėgy estén még el köl mönnöd!“ „Mán – aszongya a legén – akárhogy lösz, de én nem mék, ha élök, ha halok.“ De a nénynye csak erősíti: „Hogy ha el nem mégy, négyfelé szakajtanak oszt úgy akasztanak fő a karókra.“ Roszszul vôt a a legén, de mi csinájon? el köll mönni! „No! – aszongya -62- – még az ėgy este mögpróbálkozik!“ Harmadik este mögén elmönt. Mikor odamén, mögén nincs odahaza, színte mögén kérdözte ű szokás szörínt, hogy hun van a lányuk? Aszongya az öregaszszony: „Czérnát fontunk máma, a szomszédba van, mögviszáli. „Vári a legén ėd darabég, de nem győzi várni, elmén haza, de mögén csak a a fejihön vákta a kantárt, mögén lójé váltódzdzot, mögén elmöntek még meszszeb, mint másik két este vôtak. Mikô odaértek, bekötötték az istálóba, szénát attak neki önni, aval űk bemöntek, mulattak. Emitten a legény addig dörgölőczczött, kitürűczkölte (kidörgölte) a kantárt a fejibül „No! – aszongya – tė mögkénosztá engöm, de mostan én is mökkénozlak tégödet!“

Lėótta a kantárt a jászol szélirű és oda húzódott a konyhaajtóba. Mikô vége vôt a mulacscságnak, mikô a lán lépött ki, a fejihön vákta a kantárt, lójé váltódzdzott, fölült rá a legén és elkeszdött vele sebössen nyargalni, de nem hazafelé, hanem aszt nészte, hogy mönné nagyobbat kerűjön vele. Röggêre beért ėgy kis városba, az útytyába esött ėgy kovács, mind a négy lábára patkót tötetött, azután elmönt haza. Mikô hazaért, kivötte a fejibül a kantárt, útnak eresztötte. Itt a lán nagyon roszszul lött: szörnyű beteg lött, aszonta az apjának, anynyának: „Ha én mög tanálok halni: annak a legénnek 12 felesége lögyön, mindėgygyiknek 12–12 gyeröke lögyön! Addig mög nė tugygyon öregönni, még a sültnyúl előtte ki nem szalad az ablakon! Addig mög nė tugygyon halni, még éngöm háromszô, holtam után mög nem kínál borral!“

A lán mög is halt harmanapra, a legén búsult, hogy mos mán mi csinájon neki? mer elszámolta neki a lányapja, hogy miket hagyott neki az ű lánya. Búsult, hogy kínájja mög ű a lánt borral? nem bir ű oda lėmönni! Aszongya a nénynye: „Tudod mit? öcsém! pár nap mulva vöszöl ėgy kulacsbort, a hogy mongya az árát a kocsmáros a bornak, tė úgy fizesd! nė alkugy rá! – mög az ű házuk tetejibül vögyél 3 szálnádat szó nélkül! azután kimégy a temetőbe, odaálsz a fejihön, a hogy a körösztye van – de mög nė ijegy! mer ha kigyün: keres, de tė nė féj! -63- mer ha mögmozdulsz, azonnal véged lösz! Maj hollók is gyünnek, keresnek tégödet, de ha aval a három szálnáddal tė, mikor odaérsz a sírhon, háromszor körülkerekítöd magadat, nem tanának. Mikor oszt a hollók êrepülnek, tė csak asz mond: Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ A legén úgy is tött: vött bort a kocsmárostul mög a házuk tetejibül három szálnádat, este szép hôdvilág vôt, oda lopóczkodott a fejihön, körülkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Ėcczörki gyün félig a sírbul az ű kedvesse, kijátytya nagy mérgessen: „Gyere ide, te sátán! ha szöllek széjjel, mer tėérted szenvedöm ezöket!“ Az alatt az üdő alatt âra szált ėgy fekete holló, mingyá parancsolta (a lány), hogy: „Kerezsd mög aszt a kutyát, a kijé köl neköm szenvenni!“ öszsze-viszszakerezsgélte (a holló), de nem tanáta mög. Akkor jelöntötte a holló, hogy nem tanáli, êröpült. A legén csak eszt várta, aszongya: „Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ „Szöröncséd! – mongya a lán – hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt vagy, széjjelszöttelek vôna!“ Aval ittak mind a ketten osztán eltűnt a lány. Elmén haza a legény: „No, aszongya – hálá Istennek! csakhogy ėccző mögszabadultam tűle! többet nem mék, mer úgy is vége lösz az életömnek, ha még ėccző elmék: mer most is, ha hamarébb észrevött vôna – aszonta – úgy is öszszemorzsolt vôna, mind a malomba a kukoriczát mikô őrlik.“ Mesélte a nénynyinek is röggel, de a nénynye csak aszonta, hogy el köl neki még mönni: „Mert így is vége az életödnek, de úgy mögmaradhat az életöd! Tudod, mos nė a fejihön áj, mer ottan mögkeresnek, hanem áj a lábáhon!“ Itt a legén még jobban mögdühösödött, hogy a lábáhon ájjon, a lábáná mingyá mögláti, hogy ájjon ő oda!? A nénynye nem engedött, ki köllött neki mönni, oda húzódott a lábáhon, körülkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Ėccző főgyütt a lán kötöszködésig, főhítta a két fekete hollót, elkűtte űket: keressék mög asztat, a möjiké neki köl szenvenni! Elmöntek a hollók keresni, keresték ėd darabig, nem tanáták. A két holló osztán eltűnt, akkô mingyá ráköszöntötte a legény a bort: „Isten álgyon mög, kedves -64- párom: ígyunk!“ „Szöröncséd! hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt vagy, ízré-porrá szöttelek vôna!“ mongya lány. Ittak osztán eltünt a lány. Mögvídámodott a legénke mikor eltűnt a böskéje (kedvese), hazamönt, lėfekütt, de mán akkô nem panaszkodott a nénynyinek. A harmadik este mögén mönni köl neki; mikor el akar indulni, aszongya a nénynye: „Tudod, öcsém! mos mán nė áj a lábáhon sė, hanem úgy intészd, hogy a jobfelire áj az ôdaláhon!“ Itt a legén mögén mögborzadott ėgy kicsit, hogy oda ájjon, mikor mingyá mögláti! hanem azé mégis oda húzódott, körűkerítötte magát háromszor, várta: mi lösz? Mögén kigyütt a lán kötöszködésig, akkô mán előhítt három hollót, elkűtte mind a háromat szanaszéjjel, hogy keressék mög ű neki akárhun van, möjiké neki szenvenni köl! De a három holló nem tanáta mög sehun sė. Mikor a három holló elmönt onnét, mögén ráköszönti a kulacsbort: „Isten álgyon mög, kedves párom! ígyunk!“ „Szöröncséd, hogy hamaréb mög nem tuttalak, hogy itt vagy, ízré-porrászöttelek vôna!“ mongya a lány. Ittak osztán elbúcsúsztak: ėgygyik a másikátul, de még akkor is mögmonta neki a szömibe, hogy tizėnkét felesége lögyön, mindėgygyiknek tizėnkét gyeröke lögyön mög még a sűltnyúl ki nem szalad előtte az ablakon, addég nė tugygyon öregönni, sė pedig nė bírjon möghalni. Elbúcsúsztak ėgymástul. Most azon törte a legény a fejit, hogy eme hogy gyün ki?!

Mikor hazamönt, aszongya a nényinek: „Édösnéném! szeretnék mögházasonni.“ Aszongya a nénye: „No, jó van, öcsém! hônap el fogunk mönni lánt nézni.“ El is möntek a szomszéd városba ėgy árvalányhon, mögkérték, el is mönt hozzá a lány. Mög vôt mingyá az ėgygyesség, vendékségöt csaptak, hazavitte, gazdálkottak. Szöröncsések vôtak a gazdálkodásba, de köllött is a vagyom, mer szaporodott a gyerök is: ėgygyik a másik után születött. Itten csak az első feleségitül möglött a tizėnkét gyerök; mikor a tizėnkettedik gyerök möglött, akkô möghalt az aszszony. Pár hét mulva mögén mögházasodott, elvött ėgy ögyvezaszszont – mán nem kapott lánt – aval mögén él tizėnkét esztendejig, annak is vôt tizėnkét -65- gyeröke tűle. Mikor a tizėnkettedik möglött, az aszszony möghalt. Igy járt ű a harmadik, negyedik, ötödik feleségivel is mög mind a tizėnėgygyê: möglött a tizenkét gyerök, a felesége möghalt. Elvötte a tizenkettediket, annak is születtek sorba a gyerökeji.

Mikor mán aszt várták, hogy a tîzenkettedik möglösz, fogott ű ėgy nyulat; aszongya az aszszonynak: „No, édös feleségöm! esztet süsd mög néköm, de nagyon szépen! „Az aszszony osztán mög is sütötte a nyulat a mint parancsolva vôt. Mikor készen vôt a nyúl, öszszehítta a szomszégygyajit is, leültek mind az asztalhon, öttek. Rákerűlt a sór a nyúlhúsra – aszonta a szakácsnénak: oda tögye ű elébe a sűltnyulat! elébe tötték – mikô nyúlt vôna mán utánna, kiugrott az ablakon a sűltnyúl. Azután az embör mögöregödött, mind mikor a töpörtű möksűl, a tizėnkettedik gyerök is möglött, ű sė élt asztán sokájig.

13. Miklós.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén embör, annak vôt ėgy kis fija, vôt három lánya: ėgyik: ėgyszömű, másik: kétszömű, harmadik: háromszömű. A mustohája eszt a kis fiját el akarta fődelni. Ez a kis fijú, vôt az apjának marhájaji, azokat őrzötte, de a mustohája sosė adott neki önni, hogy csak hajjon mög éhön. A kis fijú, a hogy legeltette a marhákat, nagyon szomorú vôt. A marhák köszt vôt ėgy aranszőrűbika, mikor látta, hogy a kis fijú nagyon szomorú, mögszólalt: „Mé búsulsz? Miklós gazdám!“ Hon nė búsulnék, hon nė bánkónnék? mikor harma napja nem öttem! mongya a kis fijú. „Nė búsûj, csavar lė a job szarvamat! van itt mindönféle a mit csak a szád szeret“. Miklós oszt lėcsavarja a szarvát, vöszi ki a sűlthúst, sűltlepént; jô lakott. Itt oszt a mustohája csudálkozott rajta; nem hogy sovánkonna, hízik Miklós. Másnap osz kihajtot Miklós, kikűtte vele a mustohája az egyszömű lánt, hogy lesse ki: mit öszik, mit iszik -66- Miklós? A lán oszt lest vetött, de Miklós nem övött addig, még a lán el nem alutt. Mikor elalutt, lėcsavarta a jobszarvát, jôlakott oszt főtöte viszsza a szarvát. Este oszt haza hajtottak, az anynya kérdöszte a lánt, hogy: „Mit övött a Miklós?“ A lán aszonta: „Sėmmit sė“. Másnap kimönt a kétszöműlán, az is csak úgy járt, mint az ėgyszöműlán. Harmadik nap kimönt a háromszöműlán, az oszt két szömivel alutt, a harmadikkal leste, hogy Miklós mit öszik? Miklós mikor asz gondolta, hogy alszik a lán, lėcsavarta a jobszarvát az aranbikának oszt övött, ivott, jôlakott, főtötte viszsza a szarvát. A háromszöműlán eszt mind látta. Este, mikô hazahajtottak, mögmondott mindönt az anyának, hogy Miklós mibül él. Másnap Miklós kihajtott, az aszszon asz mongya az embörnek: „Halli ken? hé! eszt a bikát lė köll vágni, mer tönkretösz bennünk.“ Az embör oszt beleėgyezött, hogy estére lė is vági. De itt Miklósnak mögszólalt az aranbika kint a mezőn: „Halod-ė gazdám! estére engöm lė akar a tė mustohád vágni; hanem ha behajcz estére, köss oda ėgy fáhon, apád oszt majd hozza a fejszét, hogy a fejemre üt, tė mög kérd el tűle a fejszét, hogy majd tė ütöd agyon a tė kisbikádat, oszt nė a fejemre vágj, hanem a kötélre, aszt vágd el! ugorj föl osztán rám, majd én elszaladok veled! Miklós oszt este úgy is cseleködött a hogy a kisbika elmagyarázta. Itt oszt az embör mög az aszszon szalattak utánna, de nem érték utô.

Űk oszt möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt elértėk a rézhídat, aszongya az aranbika: „Látod-ė, Miklós gazdám! aszt a rézhídat?“ „Látom“. mongya Miklós. „Az teli van rézalmával, de lė nė szakajcs ėgyet sė belüle, mikor mönyünk át rajta, mert alatta van ėgy rézbika, mögöl engömet, akkor elveszünk!“ Odaértek, möntek a hidon át, Miklós oszt nem álhatta ki – dörgölőcztek hozzá a rézalmák – ėgyet csak szakított, zsebretötte. A rézbika bömböl a híd alatt. Mikor átértek a hídon, kiugrott a bika a híd alul, nekiugrott Miklós bikájának, úgy főhajintotta, hogy 3 ölre elesött tűle. Miklós oszt fejszėvel úgy mögcsapta a rézbikát, hogy elszédült. Miklós -67- bikája oszt kihasította a rézbikát, nagynehezen oszt csak lėgyőzték. A rézhíd elmult osztán. Akkor mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd a rézalmát! Mos mán igyál, ögygyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát, ivott, övött, lėfekütt. Másnap osztán főkeltek, útra keltek. Möntek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya Miklósnak a bikája: „Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“ Aszongya Miklós: „Látom“. Aszongya: „Az az aranhíd, ott szintén az aranhídnak a karja tele van aranalmával, ott szintén van ėgy aranbika a híd alatt, az héczörte erősebb, mint én vagyok; ha az aranalmát bántod, el vagyunk veszve.“ Akkorára odaértek. Mikor eszt elsorolta Miklós bikája, hogy möntek át a hídon, Miklóshon dörgölőcztek az aranalmák. Miklós oszt csak lėszakított ėgyet belüle, zsebre tötte. Bömböl ám az aranbika a híd alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott az aranbika a híd alul, nekiugrott Miklós bikájának, Miklós osztán lėugrott nagy gyorsasággal, úgy az aranbika fejire csapott a fejszével, a csak elterült. Miklós bikája oszt kihasította az aranbikát oszt mögdöglött, a híd asztán elmult. Akkor mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd az aranalmát! Mos mán igyál, ögyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát, ivott, övött, lefekütt. Másnap osztán főkeltek, útnak indultak. Möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya Miklósnak a bikája: „Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“ Aszongya Miklós: „Látom“. Aszongya a bika: „Az a gyémánthíd, ott szintén a gyémánthídnak a karja tele van gyémánt almával, ott szintén van ėgy gyémántbika, az tizėnnécczör erőseb, mint én vagyok, ha a gyémántalmát bántod, el vagyunk veszve!“ Akkorára odaértek. Mikor möntek átal, Miklós csak lėszakított ėgy gyémántalmát, zsebre tötte. Bömböl ám a gyémántbika a híd alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott a gyémántbika a hid alul, úgy föllükte Miklós bikáját, hogy az mingyá elpusztût. Miklós osztán a gyémántbikára úgy rácsapott, hogy az is elpusztult. Odamönt Miklós a bikájáhon, mögsiratta, eltemette, osztán útra kelt. -68-

Mönt, möndögélt, ėcczör oszt elért ėgy röngeteg nagy erdőt, ott oszt lėfekütt. A rézalmát balfelül mellé tötte, az aranalmát jobfelül mellé tötte, a fejihön mög a gyémántalmát tötte, a fejszét mög a lábáhon. Röggel oszt fölérzött, látytya, hogy a három almábul három kutya lött, a fejszébül mög ėgy gyönyörű juhászbot. Aszonygya Miklós: „A jó Isten is engöm pásztornak teremtött! Eddig vôtam gujás, most mán juhász, ėgyik kutyám neve: Ojannehézmindafőd, másiké: Ojanerősmindavas, a harmadiké: Ojanfutósmindaszél!“ Fölvötte a juhászbotot: „Mos mán elmögyök valamölik kirájhon, beálok juhásznak.“ Beért oszt ėgy városba, ott éppen köllött a kirájnak ėgy juhász, de az a kiráj ojan kiráj vôt, hogy nem birta ėgy juhász sė az esztendőt kitőteni, pedig három nap vôt csak ėgy esztendő: mer az mögötte minynyáji juhászát, eleventen mögötte.

Itt, oszt jelöntközött Miklós, hogy beál hozzá juhásznak. A kiráj osztán asz mongya neki: „Hogy hínak?“ Aszonygya: „Miklós a nevem.“ „Mögfogallak, ha eszt a három kutyát nem viszöd ki a juhokkâ!“ „De eszt – aszongya Miklós – nem hagyom magamtul, mer eszt a jó Isten neköm úgy hatta ajándékul.“ Miklósnak anynyit beszélt a kiráj, csak beált hozzá juhásznak, oszt a kutyákat bent hatta a kastélba. A kiráj mökkötöszte a három kutyát vas lánczra, Miklós oszt kihajtott a juhokkal. A hogy legelteti a pusztán a juhokat, ėcczör látytya, hogy mén a kirá kifele, odaköszön Miklóshon: „Mögöszlek!“ Miklós aszongya: „Talán aszt nem töszi? királ őfelsége!“ „Mögöszlek én, Miklós!“ aszongya a királ. Nekiugrott Miklósnak, keszte rágni, Miklós oszt êkijántotta magát: „Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél!“ Akkorára a kutyák oda rohantak: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ „Fogjátok mög a kirájt!“ Itt oszt a kutyák mögfokták. A kiráj oszt könyörgésre vötte a dôgot: „Hadd mög az életömet, Miklós fijam! többet so sė bántalak.“ Igy oszt aszonta Miklós a kutyáknak: „Ereszszétök el!“ A kutyák oszt eleresztötték, a királ hazamönt. Miklós este haza hajtott. Másnap oszt ki akart hajtani, de a kiráj -69- a kutyákat viszszatartotta, a királ osztán addig beszélt Miklósnak, hogy hagygya itthun a kutyákat! hogy Miklós otthun hatta, ű mög kihajtott. A kutyákat a kirá bezárta ėgy vas pinczébe oszt útnak indult Miklós ki fele. Miklós látytya, hogy gyün a kirá, igenyöst Miklós fele tart. Mikor odaért, aszongya: „No Miklós! mostan csak mögöszlek!“ „Hát csak nė ögyön mög, királ őfölsége!“ mongya Miklós. „De csak mögöszlek én, Miklós!“ Nekiugrott a királ, keszte rágni a válát. Miklós mögén êkijántotta magát: „Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél, gyertök elő!“ Itt oszt a Nehézmindafőd rádült a vasajtóra, Erősmindavas segicscségire mönt, a vasajtó kidült, Futósmindaszél kiugrott, kifele szalatt, emez a kettő is nyomult utánna, mikor kiértek, már akkorára jôlėszötte Miklósrul a kirá: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ Aszongya Miklós: „Szögygyétek szét eszt a haszontalan királt!“ A kutyák mögfokták: ėgyik ėgyikfele húszta, másik másikfele a királt, akkor mögijett, hogy vége lösz az életinek, mingyá könyörgött Miklósnak, hogy hagygya mög az életit:

„Neköd adom a lányomat feleségödnek, ha möghagyod az életömet! még a királságomat is odadom, csak az életömet hadd mög!“ Aszongya osztán Miklós a kutyájinak: „Ereszszétök el!“ A kutyák osztán eleresztötték a királt, akkô minyájan hazamöntek, készültek a lakodalomhon. Miklós emböröket küldött mindönfele, az apjáhon is. Miklós oszt mögesküdött, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

14. Aranykacsa.

Hun vôt, hun nem vôt, az operenczijástengeren is túl vôt, a hun a kis malacz dúr, azon is túl, az innenön innen, vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt Vasórúbába felesége, vôt a kirájnak az első feleségitül ėgy csuda szép kis lánya, de a mustohának is vôt 2 lánya, de azok nagyon rútak vôtak. Aszongya a Vasórúbába a kirájnak: -70- „Hallod-ė? eszt a lánt kügygyük el szôgálni, még ezök férhönmönnek!“ El is köllött a kis lának mönni szôgálni, hát elmönt ėgy rokonyáhon. Annak is vôt 3 vén lánya, mögfogatta szôgálónak, de ott sė vôt job heje, mind otthun: itt is írigyködött rá a három lán, mer nagyon csúnyák vôtak, ű mög nagyon szép, mindig nagyon sok dôgot attak Bözsikének. Történt ėcczör, hogy elmöntek a templomba, mögparancsolták Bözsikének: „Mire haza gyüvünk, jó ebédöt készicscsél! van itten ėgy zsák búza, kiválogazsd ojanra, mint a kit a galamb öszszehord: ėgy szöm konkoj nė lögyön benne!“ Leült Bözsike nagybúsan a búza mellé, elkezdött sirni. Ėcczör csak kinyilik az ablak, berepül rajta ėgy hófehér galamb: „Mijé sirsz? Bözsike!“ „Mé nė sirnék, mikô mönynyi dôgot kiattak, hogy elvégezzem, nem birom ėn aszt mind elvégezni!“ „Miféle az a sok dolog?“ szól a kis galamb. Bözsike asztán elmonta: mi mindönt parancsoltak, hogy mikor haza gyünnek, készen lögyön. „Csak ez a baj?“ kérdözi a kis galamb, kivött a bögyibül ėgy dijót: „Eregy oszt törd mög, van ebbe ėgy öltözőruha, vöd rád oszt eregy el a templomba, űj a hátulsó padba: mikor vége lösz a prédikáczijónak, sijess haza azonnal, vetköz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindég dôgosztál vôna, nėhogy észre vögyék, hogy a templomba vôtá!“ Úgy is tött Böszike, a mint a galamb mondta: elmönt a templomba, de a szélső padba ült, mikor vége lött a prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült mikor látta, hogy mindön röndbe van: a zsák búza a sarokba állott, gyönyörü tiszta; az ebédlőbe terítve az asztal, finom ételök rajta. Igön ám! a mint Bözsike mönt hazafele a templombul, a szomszéd ország kirájfija – az is atemplomba vôt – möglátta Bözsikét, elvetötte a nyilat utánna, de éppen a szomszéd úcczába ált mög, bemén a kiráj (a házba, hol a nyíl megállt) mongya az aszszonnak: „Van eladó lánya? Vôt a templomba máma?“ „Vôt!“ mongyák, bevezetik a kiráj elébe a lánt, de a kiráj asz monta: „Nem ez a!“ Elmönt a kiráj nagybúsan viszsza. „No maj jövő vasárnap íberebb löszök!“ mongya a kiráj. Következik a második vasárnap, -71- még több dôgot attak Bözsikének, kiattak két zsák búzát: „Kiválogazsd ojanra, mind a kit a galamb öszszehord, a friss kenyér az asztalon lögyön, jó ebédöt is készicscsél!“ Lėült Bözsike a zsák közé és keserves sirásra fakatt. Ėcczör kinyilik az ablak, berepül rajta 2 galamb, kérdözi Bözsikét: „Mijé sirsz? Bözsike!“ Bözsike elmongya, hogy mönynyi dôgot parancsoltak, nem birja ű aszt mind elvégezni. „Nė sírjál, Bözsike! – mongya az ėgyik galamb – ėhėn van ėgy dijó, van ebbe lángszín sejöm ruha, vödd rád, eregy a templomba, űj a hátúlsó székbe, mikor vége lösz a prédikáczijónak, sijess haza azonnal, vetközz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindig dôgosztál vôna!“ Úgy is tött Bözsike, a mint a galamb monta: elmönt a templomba, a leghátulsó székbe ült, mikor vége lött a prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült, mikor látta, hogy mindön röndben van. A mint Bözsike mönt haza fele a templombul, a szomszédkiráj fija möglátta Bözsikét, a nyilat êvetötte, éppen a szomszéd házáhon esött, bemén a kiráj, mongya az aszszonnak: „Van eladó lánya? Vôt a templomba máma?“ „Nincsen uram! nincsen! mongya az aszszon – öregök vagyunk, de van itt a szomszédba 3, mönynyön át hozzá, nézze mög!“ A kiráj aszonta: Nem mén át, maj gyüvő vasárnap ügyesebb lösz. Ezalatt hazaért a ház gazdaszszonya a 3 lányával, nagyon mögharagudott, hogy mindönt röndbe tanát. Gyütt a harmadik vasárnap, 3 zsák búzát attak Bözsikének, monták: „Kiválogazsd ojanra, mind a kit a galamb öszszehord, ėgy szöm konkoj sė lögyön benne, a friss kėnyér az asztalon lögyön, jó ebédet is készicscsél!“ Lėült Bözsike a 3 zsák közé, sirt keservesen: „No, mos mán eszt nem birom mögtönni.“ Ėcczör kinyilik az ablak, berepül rajta 3 hófehér galamb, kérdözi Bözsikét: „Mijé sirsz? Bözsike!“ Bözsike elmongya, hogy mönynyi dôgot parancsoltak, nem birja ű aszt mind elvégezni. „Nė sirj, Bözsike! hisz ez nem dolog – mongya a galamb – ėhėn van ėgy dijô! van ebbe ėgy őtöző: égszínkík ruha, vödd rád, eregy a templomba, űj a hátulsó székbe, mikor vége lösz a prédikáczijónak, sijess haza -72- azonnal, vetközz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindig dôgosztál vôna!“ Úgy is tött Bözsike, a mint a galamb monta: elmönt a templomba, a leghátulsó székbe ült, mikor vége lött a prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült, mikor látta, hogy mindön röndbe van. A mint Bözsike mönt hazafele a templombul, a szomszéd kiráj fija möglátta Bözsikét, elvetötte a nyilat utánna, akkor a nyíl a kapuba esött, éppen akkor mönt befele a Bözsike, a nyíl a ruhájábul ėgy kis darabot kiszakajtott.

Mögörült ennek a kiráj, fölvötte a ruhát möga nyilat, gondolta: „Minek mönynyek be máma, ráérök hónap is, tudom mos mán, hogy hun van. Hazamönt a kiráj.

Mikor Bözsike hazamönt, vetközött lefele, kinyilott az ajtó, belépett rajta az aszszon a három lányával: „Hát úgy lopod te a napot! Bözsi?“ Elvötték tűle az égszínkík sejöm ruhát, levetkősztették mesztelenre, beledopták a tóba, űk mög viszszamöntek, de Bözsike nem halt a tóba, átváltozott aranykacsává.

A kirájfi elmönt másnap, mongya: „Van itt eladólán?“ „Van, uram! van!“ mongyák. A mijen ruhába vôt Bözsike a templomba: égszínkík sejömbe fölőtösztették a legöregebb lánt, ráatták Bözsike égszínkík sejöm ruháját, bevezették a kiráj elébe, de a kiráj asz monta: „Nem e vôt a! hanem van itt ėd darab a ruhájábul, ha odaillik, elvöszöm feleségül.“ Hát a mint nízik, hát odaillött, mer onnat vötte ki (a nyíl) a Bözsike ruhájábul. Elmönnek esküvőre. A mint möntek, a tó mellett möntek el, hát látytya a lán, hogy úszik benne ėgy arankacsa, aszongya a lán: „Addig nem esküszök mög veled, még annak az aranykacsa húsábul nem öszök, ha szerecz, mögtöszöd neköm.“ Êre a kiráj elkeszdött lűnni rá, de mindég lėbukott. „Maj – gondolta a kiráj – lėvetkőzök, belemék a vízbe, ha möglűni nem tullak, de mög tullak fogni!“ Bemönt a vízbe, a mint az aranykacsát mögfogja, azonnal átváltozott gyönyörű szép lánynyá, még szászorta szöb vôt, mint addig vôt, de azért mögismerte a kiráj. Elbeszéltette vele: hogy lött aranykacsává; de möghallotta eszt a parton a mönyaszszon, hazaszalatt, -73- mögbeszélte odahaza, hogy szalagygyanak, mer Bözsike föltámatt! A 3 lány úgy elszalatt, hogy még most is szalad, ha mög nem ált, de az öreg aszszon nem tudott elszalanni, görcsöt kapott. Mikor odaért a kiráj, 4 fele vágatta a kastél 4 sarkára kiakasztatta, bemönt a városba, vött Bözsikének ruhát, kivitte a tópartra, fölőtösztették Bözsikét; ojan mönyaszszon lött belüle, hogy még ojant nem látott sönki. Csaptak ojan lakodalmat, hogy vôt ám lé mög lé! örült a kinek ėgy kalányal jutott, vôt boris, 10 embör horta a pinczébül fölfele réstával, még sė győszte mög a vendégöket, ojan sok vôt.

15. Őzike.

Vôt a világon ėgy pár szögén család: ėgy aszszon mög ėgy embör, vôt annak ėgy kis fija mög ėgy kis lánya, a kis lánt hítták Ilonkának, a kis fijút Jancsikának. Ėcczör, a mint fekszenek, a kis lán nem tudott alunni, ėcczör hajja ám, hogy az apja és az anynya beszélgetnek: aszongya az aszszon: „Jó vôna eszt a 2 gyerököt möghizlalni, úgyis sok dijó termött, möghizlaljuk űket vele! drága az étel, maj levágjuk!“ Möghajja eszt a kis lán, mikor másnap röggel főkelnek, aszongya a kis gyeröknek: „Jaj, kedves kis testvéröm! édösanyámék mög akarnak hizlalni és levágni!“ Mögijedt ám Jancsika: „Jaj, kedves kis testvéröm! hová lögyünk? mi csinájunk?“ A kis lány vigasztalta: „Nė féjj, kis testvéröm! majd vigyázok én!“ A napságtul fogva nagyon jó sorsuk vôt a kis testvéröknek; még ha nem akartak önni is, muszáj vôt, hogy hízzanak. Csak ėcczör mögén lėfeküttek ėgy este, de a kis lán nem mert elalunni, ėcczör hajja ám, hogy az apja mög az anynya beszélgetnek! mongya az aszszon: „No, apjuk! elėg kövérök mán a gyerökök, maj hônap fôralunk ėgy üstvizet, mögfürösztöm űket oszt levágjuk!“ Möghajja eszt a kislán, főkőti a kis gyerököt: „No, kedves kis testvéröm! tanácskozzunk, mer hônap levágnak bennünket!“ Mögijed a kis gyerök, vigasztalja a kis lán: -74- „Nė búsuljál, maj mögmönekülünk, csak énrám halgass! Maj mikô füröszt az édösanyám, kab föl a szappant, szalagy el vele, majd én utánnad szaladok!“ oszt elalutt a két testvér. Röggel, mikor fölébrennek, látytya ám, hogy sürgés-forgás van, fór a víz az üstbe, mongya az aszszon a kis lánnak: „Vetkőztesd lė a kis Jancsikát, maj mögfürdetytyük!“ Levetkősztette a lány a Jancsikát, kidűtötte a vizet, Jancsika fölkapta a szappant, nekiszalatt az erdőnek. Aszongya az anynya a kis lánnak: „Erigy, kis lányom! vezeszd viszsza a Jancsikát!“ Elszalatt az Ilonka, hogy majd a Jancsikát viszszahozza, hát a mint mén, utoléri a Jancsikát: „No kedves kis testvéröm – mongya a kis lán – vezsd el a szappant, most mán fussunk, mer még utánnunk tanának gyünni!“

Hát a mint mönnek, a kis gyerök nagyon mögszomjuhozik, tanátak ėgy rókanyomot, aszongya a kis gyerök: „Jaj, de mögszomjasztam! én iszok ebbül a rókanyombul!“ aszongya a kis lán: „Jaj, kedves kis testvéröm! nė igyál, mer maj rókává változô!“ Nem ivott a kis gyerök. A mint mönnek, möndögélnek, aszongya a kis gyerök: „Jaj, kedves kis testvéröm! De ihatnám! én iszok ebbül a farkasnyombul!“ Aszongya a kis lán: „Né igyál, kedves kis testvéröm! mer farkassá változô!“ Nem ivott a kis gyerök. A mint mönnek, möndögélnek, möglátott a kis lán pillét, utánna szalatt, ez alatt a kis gyerök ivott őznyombul, mikor a kis lán viszszatért, őzikévé volt változva a kis gyerök. „Jaj, kedves kis testvéröm! mit tötté? möglátnak a vadászok, agyonlűnek!“ Aval kötött ėgy piros szalagot az őzike nyakára, vezette maga után.

Tanátak ėgy rosz gunyhót, bebûtak abba, alig hogy bebûnak, âra mén a kirájnak a vadásza, – a kutya mögérzötte az őzike szagát, odamén a gunyhóhon, a vadász beszól neki: „van oda be valaki, mer belüvök!“ Kigyün a kis lán, mongya neki: „Nė báncsá minket, mer szöröncsétlenök vagyunk! „Odaér akkorára a kiráj, elbeszéltette a kis lányal, hogy hogy kerültek ide! Elbeszélte neki a kis lán, hogy mög akarta űket ölni az anynya, a kis gyerök pedig őzike nyomábul ivott, azért változott -75- őzikévé. A királnak nagyon mögtecczött a kis lán, elvitte magával. A mint hazaértek, a kirá adatott nekik ėgy szobát. De vôt a palotába ėgy Gonoszaszszon, a ki az ű lányát szerette vôna a kirájnak, gondolta: „Most ha ez itt marad, akkor a kiráj eszt vöszi el.“ Tehát másnap délbe mikor kész lött az ebéd, a kis lán ételibe mérget tött a Gonoszaszszon. A kis lán mögötte a mérget, möghalt. Sajnálta a kiráj a kis lánt, eltemettette szépen, mindönnap kijárt a temetőbe. Ezalatt az Öregaszszon a kirájnak tött az ételibe ötetőt, hogy mögöteti, elvöszi az ű lányát! El is vötte, de azért csak kimönt a temetőbe mindön nap.

Ėcczör, a mint kimén a kiráj a temetőbe, talál az Ilonka sirján ėsz szép fehér liliomot, lėszakajtotta és haza vitte, lėtötte az üvegalmárjomra. Hát ėcczör csak elébe áll a felesége, hogy ű nagyon öhetnék az őzikébül! A kiráj asz monta, hogy aszt nem engedi, kiványnyon bármit, aszt teljesíti, de a kirájné aszonta: ű neki nem köl más, csak az őzike! Aszongya a kiráj: „Hogy ha ėgyet alszunk, nem bánynya, hogy ha lėvágják is!“ A mint lėfeküttek, kinyilt az almárjom ajtaja, kirepült belüle ėgy hófehér galamb, a kis őzikét mögölelte, mögcsókolta, a kirájt is mögölelte, mögcsókolta, asz sukta a kiráj fülibe: „Csak még három nap kegyelmez mög a kis őzikének, addig nė vágazsd lė!“ Mikor röggel fölébredt a kiráj, mongya neki az inas: „Fölségös kirájom! az écczaka valami hófehér galamb repült ki az almárjombul, fölségödet mögölelte és valamit súgott a fülibe!“ „Csakugyan igazat mondol Tamás? neköm is ugy tecczött, mintha valami rám hajolt, ki aszt sukta vôna, hogy 3 napig kegyelmezzek az őzikének. Nem löhet az igaz, Tamás! De azé az écczaka kêj föl oszt fog mög!“ Aval a kiráj bemönt a másik szobába, elébe ál a kirájné: „No, édös fijam! itt az ideje, hogy mögölezsd a kis őzikét“ Majd hónap, édös kirájném!“ Elgyütt az este, mögén lėfeküttek, de a kiráj ráparancsolt Tamásra: „Tamás! jô vigyázz, fogd mög a csudát“ A mint lėfekszenek, ėcczör csak mögén kinyilik az almárjom ajtaja, kirepül belüle ėgy hófehér galamb, a kis őzikét mögöleli, mögcsókoli, azután -76- odamönt a kirájhon, aszt is mögcsókolja, asz súgja a fülibe: „Édös kirájom! csak két napig kögyelmezz a kis őzikének!“ Aval berepül az almárjomba, az inas utánna kapott, de nem tutta mögkapni, csak ėgy kis szál tollát huzott ki a farkábul, a maratt a kezibe. Mikor röggel főkelnek, mongya a kirájnak: „No, fölségös kirájom! mögént itt vôt a galamb!“ „Mé nem fogtad mög, Tamás! mögmontam, hogy fogd mög! az écczaka maj magam is vigyázni fogok!“ Aval bemönt a másik szobába, mongya a kirájné: „No, kiráj férjem! itt a hónap, vágazsd lė a kis őzikét!“ „Várjál még! várd mög a hónapi napot még!“ Hát möghatta a kiráj, mikô bemönt fekünni: „No, vigyázz, Tamás! majd én is vigyázok!“ A mint elmulik éfél, kinyilik az almárjom ajtaja, kiszál belüle ėgy hófehér galamb, odamén az őzikére, végig-végigsiratgassa: „No, kedves kis testvéröm! ėgy nap az életöd! mögölet a kiráj, mer a húsodbul öhetnék az én gyilkosom!“ osztán odaröpül a kirájhon, a mint mögölelte, a kiráj mögkapta a kis galambot, mingyá átváltozott szép eladó lánynyá. A kiráj asz kérdöszte, hogy: „Mé montad a kis őzikének: hogy húsodbul öhetnék a gyilkosod?“ Azér montam, fölségös kirájom! mer mögmérgezött a kirájné anynya, hogy ű löhessön a kirájné: a lánya! Êre a kiráj mögharagudott, kiatta a parancsot, hogy a Gonoszaszszont vezessék elő! Elővezették, 4 fele vágatta, a kastéj 4 sarkára kiszögelte, a feleségit az országbul kiüzette, Ilonkát pedig feleségül vötte. Az őzike pedig mögötte a tollat, a mölliket az inas kihúzott az ű (galamb) farkábul, ojan szép 18 éves legén lött belűle, hogy keresni köllött párját. Éltek osztán boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

16. A medve.

Vôt a világon ėgy szögén aszszon, vôt annak ėgy okos lánya, vôt a faluba ėgy… medve is feleségöstül, a felesége is medve vôt, ârul vôt hírös, hogy a kis gyerököket öszszefogdosta, zsákba rakta, hazavitte oszt mögsüttette. Hát a kis lánt az anynya kikűtte az erdőbe fát szödni, de ráparancsolt: „Lányom! vigyázz! mög nė fogjon a medve!“ „Nė fėjjön, édösanyám! okos vagyok én!“ A mint szödögeti az erdőbe a fát, hát ėcczör csak odamén ám a medve: „Jó napot, kis lányom! mit dôgozol?“ „Szödöm a fát, bácsi!“ mondja a kis lán. „Gyere velem, kis lányom! vöszök neköd czukrot.“ híja a medve. „Nem mögyök, mer becsapsz!“ mongya a kis lán. A mint a kis lány másfele nézött, mögkapta a nyakát, belegyukta a zsákba, bekötötte, a válára kapta vitte hazafele. A mint mönt, möndögélt, ėcczör csak (félredolgára) köllött mönni, lėtötte a zsákot, ű maga mög féremönt az erdőbe. A kis lánnak sė köllött töb, kiszabadította magát a zsákbul, a zsákot teli rakta szėrvijántüsökkel, fölmászott a fára. A medve fölkapta a zsákot, vitte hazafele. A mint mén, möndögél, nagyon szúrta a hátát a tüsök. „Nė szúrd a hátam, kis lán – mongya a medve – mögtaposlak!“ Csak mönt, möndögélt, csak szúrta a hátát, ėcczör csak levetötte a hátárul (a zsákot), mög tapostajól. Mikor hazaért, beszól az aszszonynak: a feleséginek: „Fűcsd be jól a kemönczét, itt a pecsönynye!“ Aval ű elmönt ki (félredolgára). Kibontja az aszszon, hát teli van szėrvijántüsökkel. Mögharagudott êre az aszszon: „Hol vagy, tė? naplopó! hát ijennel tőtöd tė az időt?“ Bemén asztán a medve, mutatytya neki az aszszon, hogy mit hozott? Mögharagudott a medve, kimönt az erdőbe: „No mögájon az a lán!“ Hát a mint kiér az erdőbe, a kis lán mögén ott van, mögén mongya neki: „Mit szödöl, kis lányom?“ „Gajjat, édös bácsi!“ mongya a kis lán. „Gyere elő csak! hosztam neköd czukrot, itt van a zsák fenekin, csak vödd ki!“ A mint a kis lán odahajol a zsákhon, mögfokta a medve, belegyukta a zsákba, vitte hazafele nagyvígan, de a mint odaért a fáhon, mögėn lė köllött tönni a zsákot, -78- a kis lán kibút belőle, teli rakta kűvel. Fölvötte a medve a zsákot, vitte hazafele nagyvígan, aszongya a medve: „Nė nyomd a hátam, kis lán! mer mögtaposlak!“ De a kű csak nyomta a hátát, lėvetötte a hátárul a zsákot, jól mögtaposta, mögtérgyelte. Mikor hazamönt, aszongya: „No, aszszon! hosztam mán harapnivalót, csak jól fült lögyön a kemöncze!“ Aval ű elszalatt (félredolgára.) Hát az aszszon a mint akarja vetni befele, hát! látytya hogy kűvel van tele a zsák, az aszszon roppant mérögbe gyütt: „No, Isten bogara! vén medvéje! tégöd ugyancsak becsapnak mán, még az önnivalót sė tudod bekeresni!“ Mos mán mögharagudott a medve, mögfogatta, hogy történynyön akármi, nem lösz így többet. Útnak indult ismét az erdő fele, hát a mint mén, tanájja a kis lánt. „Hová, hová? kis lányom!“ „Megyek az erdőbe!“ mongya a kis lán. „Gyere velem! én is megyek, maj hamarabb kiérünk!“ „Nem megyek, mer becsapsz!“ De asztán csak möntek, möndögéltek az erdő fele; ėcczör aszongya a medve: „Nézz hátra, kis lányom! ki gyün utánnunk?“ A kis lán hátranézött és a medve a zsákba tötte. „No! – gondolta magába – mos nem ülök lė hazájig.“ Nem is ült lė hazájig.

Mikor hazamönt, aszongya az aszszonnak: „Befűtt-ė mán aszszon! a kemöncze? hozom a pecsönynyét!“ Aval lėhajtotta a zsákot, ű mög elszalatt (félredolgára.) Az aszszon befűtötte a kemönczét, aszongya a kis lánnak: „Gyere, űj a lapátra, kis lán! nészd mög: befűtt-ė a kemöncze jól?“ „Én nem tudok édös anyám fölülni, de ha mögmutatytya, hogy köll, akkor szívesen fölülök a lapátra!“ Hát a medvemönyecske rákuporodott a lapátra, a kis lán mög belükte a kemönczébe, föltötte az előtét és elszalatt! Ėcczör csak mén befelé a medve: „Aszszon! nagyon égött szagot érzök, aszt a fűszfán fütyülő mindönit az apádnak! ha mögégetöd aszt a jó pecsönynyét, tégöd öszlek mög! De hát hun van az aszszon, hogy nem gyün még sė!“ Nem várta az aszszont, kivötte a kemönczébül a pecsönynyét, hozzá fogott önni: „Jaj, de rágós ez a hús! de azé mögöszöm, asztán kimék az erdőbe, hátha fát mönt ki az aszszon szönni?“ -79-

Hát a mint kiér az erdőbe, hát a kis lány ott van! kiját neki: „Jó vôt-ė a hús? medve bácsi!“ Odanéz a medve, hát a kis lán ugrál előtte. Êre a medve ojan mérges lött, hogy mögütötte a guta, a kis lán pedig hazamönt, a mije vôt a medvének, mind az üvé lött, mert ű szabadította mög a lányokat, mert a medve mind mögötte vôna.

(Ördögökről, Óriásokról.)

17. Miska.

Vôt a világon ėgy bíró, fogadott ėgy kocsist, Mihájnak hítták, szép dėrék legén vót, úl láttam, mind most. A bírónak igön csinos lánya vôt, nagyon mögszerették ėgymást és hitt a legény a lának, mer a lėjány aszonta, hogy ű rajta kivül nem szeret mást sėnkit. A bíró aszonta a legénnek, odagygya neki a lányát, ha az elkárhozott malomba három pozsonyi búzát mögőröl. A legény nagyon törte a fejit, hogy hogy bírja ű aszt mögtönni? A legén elmönt ėgy Bíbájosaszszonyhon, kért tűle tanácsot, hogy őrölhessön mög ű 3 pozsonyi búzát abba a malomba? Kéri az öreg aszszont: „Ha valahogy bírna ken az én bajomon segíteni, jô mögjutalmaznám kendet!“ Aszongya az Öregaszszony: „Én birok, csak úgy csináj, mint én mondom, csak mög nė ijegy!“ Adott neki ojan zsírt, ha mökkente vele a falat, akárki oda dűlt, nem bírt mökszabadulni: „Mikor oda mégy ėgy baltát is vigyé magaddal mėg ėgy darabka fát és csak faragcsájjá mindég oszt akárki mén hozzád, mög nė ijegy. Maj kérdöz az tégöd, hogy mi csinász tė ottan, tė csak asz mond: hogy a kisz széknek kitört a lába, abba csinász bele lábat.“ Elmönt a legénke haza és másnap elkérte a búzát, befogott a kocsiba, befogott őrölni. Mikor befogta a lovakat, a malomba fölöntötte a búzát is, ű hozzá fogott faragni. Ėccző csakugyan mögérközött a pokolbeli Ördög, kérdözi tűle: „Mi csinász tė itten, Miska?“ Aszongya: -80- „Kitört a kisz széknek a lába, csinálok bele másikat.“ „Hogy mertél tė idegyünni őrölni, mikor gondolhattad, bogy itt nem szabad! Most – aszongya – azé gyüttem, hogy elviszlek!“ Nem bánom, hoty ha elviszöl is, csak várjá még félórájig, eregy oda, a garat tetejin űj, még én dôgomat végzöm!“ Az Ördög elválalta, hogy két óra hoszszájig is ott ül. Miska osztán fölmönt, mökkente a garat tetejit aval a ragadós zsírral. Odaűlt, oda jis ragatt. Mán három óra hoszsza is elmúlt, de mégis ott űlt az Ördög, könyörgött neki:

„Eresz Miska! még a búzád is lėőrölöm magam, nem köl, hogy a tė lovad őröjje mög kontrėktust is kötök veled, hogy pokolbû ide Ördög többet soha sė gyün!“ Aszongya neki a Miska: „Elsőb csináld mög a kontrėktust, addig nem eresztelek el!“ Mögcsinálta az Ördög a kontrėktust. Mindaddig ott űlt ű, még Miska ki nem fokta a lovat a malombû; akkor osztán befokta az Ördögöt. Vôt neki jó nagy vastag búnkós botytya, kécczör, vagy háromszor végig húzott rajta: „Gyí! fecskehasú paripa“. Mikor lėőrölte a búzát, eleresztötte az Ördögöt, fölpakolt és elmönt haza. Mikor hazamönt nagy örömmel, a gazdája asz gondolta: odavan. Kérdözi a gazdája: „Mögőrölté?“ „Mög, hálá Istennek! még mászszor is el fogok mönni.“ „No – aszongya – mos mán hiszöm, hogy embör vagy, neköd adom a lányomat!“ Jô van! itten ėccző vasárnapi nap vôt, neki a jószág körül köllött a dôgát végezni, ėgy másik, gazdag embörnek a fija odamönt, az is szerette a lánt, az is el akarta vönni. Lėmöntek a kis kerbe, – a mint úgy karszűgyön vezették ėgymást. –

Miska lábújhögyön odamönt, mökkente mind a kettőnek a ruháját. A ruhája odaragatt az ėgyiknek a másikéhon. Odabe az anynya mán várta a lánt, sokálta, hogy oda van a lánya; kimönt űs a kis kerbe, hogy hîja be a lányát. A mint beért, háttal vôtak ű felé is. Mikor odaért a hátuk mögé, mögfogta a szoknyáját a lánnak: „Gyere mán be! – monta neki – dôgod van mán oda bent!“ Az aszszonnak a keze is odaragatt a szoknyáhon. -81- A bíró sė vötte tréfára a dôgot, hogy a lánya is oda van mög a felesége is, elkűtte a kocsist, hogy keresse mög űket, hun vannak? A kocsis lėmönt, mökkente a gazdaszony ruháját is oszt jelöntötte a gazdájának, hogy a kiskertbe van, aszonta a gazdaszony, hogy mönynyön lė bíró úr is. A mint lėmönt a gazda, mögfokta az aszszonnak a szoknyáját, hogy gyűjön mán fő! Az is odaragatt. Nem birtak szabadúlni, oda hítták a kocsist, hogy mi csinájjanak most? Aszonta a kocsis: „No, gazduram! ha neköm agygya a lányát, én töszök ojan jót, hogy magukat mögszabadítom, hogy szabadon járnak.“ „Odadom fijam, még irást is csinálok, akár minygyár, csak szabadícs mög!“ Akkor minygyá befokta a lovat a kocsiba, elvitte űket úgy, a hogy vôtak a Bíbájosaszszonhon, kétszáz pöngőt fizetött a Bíbájosnak a mé mögszabadította a két cselédöt mög az ű bajájé. Mögszabadultak, lakodalmat csaptak, élnek boldogul, ha mög nem haltak.

18. Trikkum-trákum.

Vôt a világon ėgy szögény kovács, borzasztószép felesége vôt, elszerette a kántor. A kántor mindég aszonta neki: hogy bírnák êfődelni a kovácsot? ű osztán elvönné, mint feleségit. Ėcczör aszongya a kántor az aszszonynak: „Irok a kirájnak, hogy ojan a tė urad, hogy ėgy écczaka szőlőt termeszt mög bort is csinál belüle, hát ha így mögszabadulunk tűle?“ Irt a kirájnak a kántor, hogy micsoda mestörsége van a kovácsnak, csak nem kő neki engenni: ėgy écczaka anynyi szőlőt bir termeszteni, a mönynyi köl a kirájnak, még bort is csinál belüle. Viszszaírta a kiráj, hotyha úgy nem lösz, akkor fölakasztyák a kovácsot. A szögény kovács aszongya: „Mán úgy is vége az életömnek, aszt ússė tudom möktönni, inkáb elmék a kertbe, fölakasztom magam!“ Fölvötte a kötelet, elmönt a kerbe a nagydijófáhon, hogy maj fölakaszti magát. Mikor mán akarta a nyakára fölhúzni, -82- akkor mán odalépött az Ördög: „Ó tė, szögény kovács! mé akarod magad êfődelni?“ „Azért, mert a kiráj aszt írta neköm, hogy röggêre szőlőt termeszszek, mög bort is csinájjak belüle, ha én aszt mög nem csinálom, vége az életömnek!“ „Eregy be, szögény kovács! nė búsûj, röggêre készen lösz mindön!“ Röggėre el is vôt csinálva mindönféle: boré vôt csinálva és három fürtöt hagyott jelönségéjül, hogy biztossan szőlőbű van. A kántornak nem tecczött az egész, törte a fejit, hogy kéne a kovácsot êpusztítani? Aszt írta a kirájnak, hogy ojan mestörsége van a kovácsnak, hogy ėgy écczaka ojan aranyhídat csinál, hogy a világon párja nem lösz. Viszszaírt a kiráj, hogy ha igaz nem lösz, vége lösz az életinek! Mögén lėmönt a kovács a kerbe, hogy ű maj fölakaszti magát, mögén odalépött az Ördög, mögén kérdöszte: „Hát tė, szögény kovács, mér akarnád magad êfődelni?“ „Azér, hogy mögén írta a kiráj, ha röggêre aranyhídat nem csinálok, hogy párja nė légyön, akkor vége az életömnek, én pedig aszt nem bírom möktönni!“ „Nė búsûj! – aszongya az Ördög – szögény kovács, eregy be, fekügy lė! röggêre mindön készen lösz.“ Röggêre csakis úgy vôt igaz, a mint az Ördög monta: készen lött a híd. A kántor látta, hogy nem löhet kicsípni rajta, mit tanál el? hogy ojat ír a kirájnak, hogy e mök tud csináni trikkum-trákumot. A kiráj mingyá viszszaírta, hotyha e’ készen nem lösz, vége az életinek!

A szögény kovács még jobban mögijett, hogy ű aszt még nem is hallotta, hogy hogy köl asztat csinálni? Mögén bemönt a szögény kovács a kerbe, hogy maj ű fölakaszti magát, mögén odalépött az Ördög: „Ugyan szögény kovács! mi a bajod, hogy mögén föl akarod magad akasztani?“ „Mögén nagy gondot attak a fejembe, hogy röggêre csinájjak trikkum-trákumot, pedig as sė tudom, hogy micsoda az a trikkum-trákum?“ „Nė búsûj, szögény kovács, maj segítök én!“ mongya az Ördög. Kivött a zsebibű ėty kis katuját: ször vôt benne, aszongya: „Szökjé be az ágy alá úgy, hogy észre nė vögyenek! Estére az a bizonyos kántor odamén és majd a szôgálóvâ -83- fognak ėgyütt vacsorálni, – mind a három ėgyforma, – még oda be nem lösznek, a széköt kend mög mind aval a szörrel, amik a katujába van. Azok majd oda fognak raganni; akkô majd mikô odaragannak vösző ėgy nagy kötelet, öszszekötöd űket ėgymáshon, ėgy másik kötelet mög beásztacz vízbe, aval mög veröd űket, csak azt kijabájjad: Trikkum-trákum! De csak karikába forogjanak úgy verjed űket.“ Adott az Ördög a szögény kovácsnak másik szört is, hogy aval a szörrel mög a széköt kenynye mög, mikor mán mög vannak kötözve, hogy elszabaduljanak a széktül. Az embör osztán beszökött a szobába, a széköt mögkente, êbújt az ágy alá. Este kilencz óra tájon oda mönt a kántor, mingyá aszonta az aszszonynak, hogy hozzák be a vacsorát, mer nagyon éhös. Főtötték az ételt az asztalra, odaültek mind a hárman. „Kerekbe űjjünk, – aszongya a kántor – mert én odahaza is úgy szeretök önni!“ Kerekbe ültek.

Ėgy kis üdő vártva az embör kigyütt az ágy alul, a kötél ott vôt készen, mind a háromat öszszekötötte ėgymáshon, mökkente űket a másik szörrê, êszabadultak a széköktű, elővötte az ázott kötelet, verte űket körű-körű oszt kijabálta: „Trikkum-trákum! Trikkum-trákum! Trikkum-trákum!“ Hajti a kiráj elébe. Mikor odaér a kapuba, az őrök nem akarik beereszteni; kivötte a levelet, mögmutatta, mönt be. Fölmönt a kiráj űfölségihön, főhajtotta űket, verte őket körű-körű oszt kijabálta: „Trikkum-trákum! Trikkum-trákum! Trikkum-trákum!“ Elmonta, hogy hogy járt a kántorral! A kiráj mögdícsérte a kovácsot.

19. Százat egy csapásra.

Mikor a suszterlegény vándorolt, bement egy kocsmába, hogy majd fal egyet-kettőt. Vett magának túrót, hogy majd azt eszik kenyérrel, ki is tette az asztalra, de kért magának pálinkát is, hogy iszik egy keveset előbb. Mig a pálinkát fogyasztotta, a legyek -84- belepték a túrót s mikor már jól rárakodtak, a tenyerével odacsapott és százat agyonütött egy csapásra. Felírta azután egy táblára, hogy százat egy csapásra és ment tovább vándorolni. Ment, mendegélt, elérkezett egy királyhoz, a ki éppen akkor háborúskodott a szomszéd királlyal. Meglátta a király a felirást: százat egy csapásra, odaküldte az inasát, hogy nézze meg csakugyan az van-e felírva, jól látta-e? olvassa el közelről. Az inas vissza jött s azt mondta, hogy csakugyan az van a táblára írva: Százat egy csapásra. Azt mondja a kírály: „Ilyen vitéz kell nekem, hivjátok ide!“ Szaladnak mindjárt ketten is, hivják a suszterlegényt a királyhoz, a király azután kérdezi, hogy olyan vitéz ő, hogy százat agyon bir ütni egy csapásra? A suszterlegény egyre erősítette, hogy százat agyonütött egy csapásra, de hogy mit? nem mondta.

„No, akkor éppen jókor jött, mert háborúba megyünk!“ A király mindjárt hozatott neki szép paripát, hogy üljön fel és jöjjön a csatába! A suszterlegény ránézett a paripára, gondolta, ő arra nem ül, mert leveti, azt mondja a királynak: Kár volna ezt a szép paripát az ellenség közé vinni, hogy agyonlőjjék, mert ha ő ellenséget lát, közéjük vágtat, hanem adjanak neki valami rossz gamót. Hoztak azután egyet, ráült, gondolta, ez nem bír szaladni, de a gamó is elkezdett szaladni, a suszter belekapaszkodott a sörényébe, hogy le ne essék. Egyszer messziről meglátta az ellenséget, elkezdte a hideg rázni, reszketett, mint a kocsonya, szeretett volna leszálni a gamóról, de nem bírt, mert a gamó vitte, amerre akarta. Éppen egy korhadt kereszt mellett szaladt el a gamó, a suszterlegény belekapaszkodott, hogy majd a gamó tovább szalad alóla, ő meg ott marad, de a kereszt eltörött, a felső része a a kezébe maradt s a gamó csak vágtatott az ellenségnek. Mikor ezt a többiek látták, hogy a suszterlegény az ellenségnek nekivágtat, bátorságot kaptak, az ellenséget minden oldalról megtámadták. Az ellenség mikor látta, hogy még a kereszt is ellene van, elhányta a fegyvert s futott, ki merre tudott. Megvolt a nagy öröm, a király -85- azt mondta: „Látom, milyen nagy vitéz vagy, de hogy a lányomat neked adjam, még le kell győznöd a 12 medvét is, a melyik a templomba jár.“ A suszterlegény 12 darab húst kért meg 12 dézsa jó erős bort; beállította a templomba. Mikor jöttek a medvék, megették a húst, megitták a bort, berugtak. A suszterlegény leste, hogy mikor dülnek el a medvék, akkor leszegdelte a nyakukat s reggel megmutatta a királynak, hogy ezt is elvégezte. Azt mondja a király: „No, még egyet! van a kertemben 3 Óriás, még ezt kergesd el a kertemből, azután tied a lányom!“ A suszterlegény evett-ivott, mulatott, szerzett egy hólyagot tele vérrel, egy pipískét, meg talált egy lúdtollat s bement a kertbe. Alig ment be, meglátta a legerősebb Óriás, kérdezi: mit keres ő ott? „Tudom, hogy bennünket akarsz elpusztítani!“ mondja az Óriás. „Éppen azért jöttem!“ mondja a suszterlegény. „Nohát, nézzük, melyikünk az erősebb?“ mondja az Óriás, fogja a buzogányát, hajítja fel, a buzogány nagysokára leesik, bement a földbe. „No, ennyire hajtsd fel a buzogányt!“ mondja az Óriás. A suszterlegény bemegy a gödörbe a buzogány mellé, elereszti a pipiskét, a pipiske ment felfelé, az Óriás várja, hogy mikor jön vissza. „Ne várd! mondja a suszterlegény, – nem jön az vissza többet soha! Odaadja azután az Óriásnak a lúdtollat, hogy hajtsa fel! Mikor fel akarta hajtani, azonnal a földre esett; akkor felvette a suszterlegény, úgy tett, mintha felhajtaná a tollat, pedig a hóna alá csapta (mutatja.) Az Óriás nézte, hol száll, de a suszterlegény azt mondja neki: „Ne is keresd, elment, már többet vissza se jön!“ Akkor az Óriás elismerte, hogy a suszterlegény erősebb nálánál, elvezette a többi Óriáshoz, modta nekik, hogy milyen erős a suszterlegény.

Mikor lefeküdtek, összebeszéltek az Óriások, hogy el kell pusztítani a suszterlegényt, mert majd őket pusztítja el, ha ők el nem pusztítják, úgy beszélték meg a dolgot, hogy majd éjjel a legerősebb bemegy a buzogánynyal s szétveri a fejét, hanem a suszterlegény nem aludt ám, az ágy alá bujt, az ágyon pedig úgy igazitotta el a ruháját, mintha ott feküdnék. Éjfélkor bement a legerősebb -86- Óriás a buzogánnyal, setétben rávág az ágyra, a hol gondolta, hogy a suszterlegény feje van s csupa vér lett a buzogány is, az Óriás is, mert a hólyagra ütött, a hólyagot tette oda a suszterlegény, a hol a fejének kellett volna lenni, ha fenthált volna az ágyon. „No, most már nem kell félni! – mondta az Óriás, mikor a társaihoz ment – itt van a buzogány is milyen véres, hogy a fejét szétvertem!“ s azután nyugodtan elaludtak, a suszterlegény pedig csak ezt várta: mikor elaludtak, elvágta mind a 3 Óriásnak a nyakát s ment mondani a királynak, hogy elpusztította az Óriásokat, de ez semmi, hanem az több volt, mikor százat agyonütött egy csapásra. A király örült, hogy milyen vitézhez adja férjhez a lányát, mindjárt átadta neki a fele királyságát is, mikor pedig meghalt a király, övé lett az egész királyság, ő lett a király, suszterlegényből király; éltek azután boldogul s ha meg nem haltak, élnek most is.

(Elegyesek.)

20. A kis macska.

Vôt a világon ėgy szögény fijú, mökhalt édösapja, édösanynya, nem hagyott sömmit, csak ėgy kis macskát. Hát szögény szeretött vôna a többi gyerökökkê jácczani, de ruhája nem vôt ojan, mind a többinek, nem möhetött oda (a többi közé játszani), mer mása nem vôt, csak ėgy kis macskája. Nagyon elbúsúlta magát a szögény legényke; kérdöszte a macska: „Min búsúlsz ojan nagyon?“ „Azon búsulok, hogy a többi pajtásom kin jáczogat, neköm nincsen ojan ruhám (hogy én is oda menjek.)“ „Hát van-ė legaláb 15 krajcárod?“ kérdözi a macska. „Van!“ mongya a szögény legény. „Erigy, hozzá háromféle pántlikát, őtösztessé föl! mökkéröm én neköd a kiráj lányát!“ „Hol löhet az? hiszėn még ruhám sincs, ússė gyün a hozzám!“ „Nė törőgy tė avval!“ -87-

A macska elmönt, mökkérte a kiráj lányát, el is kapta, mer hát ennek mög ennek a herczegnek a fijának kéri mög, ê tutta a kis macska mondani. Jô van, háromszô űket kihirdették, mos mán gyütt az esküvés, elíndultak. Möntek: a kûdús fijú mög a macska; a mint möntek az országúton, előtanátak ėgy pocsoját, monta neki a kis macska: „No, ebbe a pocsojába hempörgőczczé mög! maj én beszaladok kiráj űfölségihön!“ Hogy bemönt a macska, minygyá monygya, hogy hogy jártak! hogy a gazdája itt mög itt a kocsival, 4 lóval beledűlt a sárba. A kiráj oszt mingyá másik fogatot kűdött mög öltözetöt a vőlegénnek, hogy tiszta ruhába eskügygyenek, azután êmöntek az esküdőre. Három nap ált a lakodalom a kirájná: Öttek-ittak, mulattak, Ha êfogyott hozattak.

Mikor a lakodalomnak vége vôt, a kirájnak kedve lött vôna mögnézni a vejinek a palotáját, befogatott 6 híntóvâ. Itt a kûdús gyerök nagyon félt, hogy mos mi lösz vele? a macska mögcsajja! De a macska nem búsúlt, elneveszte a gyerököt herczegnek mög monta, hogy mi mindöne van. Elindultak osztán: előmönt a vőlegény, asztán a mönyaszszony, utána a kiráj híntóvâ, úgy a többijek, a kis macska mög mindég a hintók előtt 3, 4 düllővê szalatt. A mint möntek, tanátak ėgy falkaménöst, odaszalad a kis macska, aszonygya: „Ha kérdözik, hogy: ez mög ez kijé? ha nem monditok, hogy ezé mög ezé a herczegé, akkô vége az életötöknek!“ Mikor odaértek a híntók, kérdöszték; kijé ez a ménös? „A herczeg úré“, mongya a csikós, de azé a szögény kûdús legént majd kilelte a hideg. Möntek továb, mögén tanátak ėgy falkaguját, a kis macska mán jó előre odamönt, mögmonta, hogy mit mongyanak, mer ha nem úgy mondik, vége az életüknek, azok is asz monták, hogy a herczeg úré, mikor kérdöszték, hogy kijé ez a falkaguja? a herczeg mög ott vôt a híntóba, de azé nagyon félt. Mögén möntek, tanátak ėgy falkadisznót, mögént odamönt a kis macska, monta nekik, mit monygyanak, „mer (különben) vége az életötöknek!“ „No, mán sok mindöne van a herczeg úrnak!“ mondogatták, de a szögény kûdús fijú félt, hogy mi lösz most. -88-

Ėcczör oszt a kis macska jobban hozzáfogott szalanni, a kis macska beszalatt a Boszorkányok várjába, asz monta a Boszorkányoknak: „Ha nem möntök innétt, itt mög itt gyün az a kiráj (a melyik bánt) akkô vége az életötöknek! hamar bújjatok el, itt van mán nem meszszi!“ Ott vôt sok kazalszalma, a boszorkányok belebujkáltak a szalmába. Itt a kis macska észhönkapott hogy mök köl gyûtani, el köl űket pusztítani! rájuk gyûtotta, mögégtek, ezûta nincs az országba Boszorkány. Mökkorára a kiráj odaért, vôt szakács, szobalány; mindönféle hécczörte szöb vôt, mind a kirájná! ott is 3 napig tartották a lakodalmat.

21. A jágėrfa.

Volt a világon egy király, annak volt 3 lánya, kiküldte őket az erdőbe földiepret szedni, azt mondta nekik: a ki leghamarabb teliszedi a kosarát, annak vesz legszebb ruhát. A legkisebb teli szedte mentül előbb a kosarát, a két öregebb alig szedett valamit, mással töltötték el az időt. Azt mondja a legöregebb a középsőnek: „Mit szól atyánk, ha látja, hogy ily keveset szedtünk, a húgunk meg teliszedte a kosarát! megkérdezi: mit csináltunk? hanem üssük agyon a húgunkat, s azt mondjuk atyánknak ha kérdezi, hol van a kis húgunk? elveszett az erdőben, őt kerestük, azért nem birtuk teliszedni a kosarunkat s azért jöttünk ilyen későn haza.“ A középső leány nem akart beleegyezni, de a legöregebb addig beszélt neki, hogy agyonütötték, azután elásták. Otthon az atyjoknak azt hazudták, hogy a kis húguk elveszett az erdőben, keresték mindenfelé, de nem találták, nem is szedhettek a nagy kereséstől epret meg rájuk is esteledett, alig tudtak ők is hazajönni. A király nagyon sajnálta a kis lányát, mert ő volt a legjobb a lányai közt.

A királyleányból nyőlt egy jágėrfácska (jávorfa.) Juhász legeltetett azon a tájon s a mint egyszer a jágėrfácska -89- felé ment, levágott belőle egy ágat, csinált belőle furulyát, mikor fujta, a furulya elkezdte: „Fujjad, fujjad, juhászlegény! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Arrra ment a király, hallgatta hogy mit mond a furulya, eszébe jutott, hogy neki is volt egy kis lánya, kezdett érdeklődni, hol vette a juhász? s elkérte tőle, fujta, a furulya pedig elkezdi: „Fujjad, fujjad, királyatyám! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska“ Megvette a juhászlegénytől a furulyát, hazavitte, odadta a feleségének, hogy fujja. Mikor a királyné fujta, elkezdia furulya: „Fujjad fujjad királyanyám, Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Hallgatják mindnyájan, hogy mit mond a furulya, odaadja a királyné a kissebbik lányának, hogy fujja, a furulya, mikor fujja elkezdi: „Fujjad, fujjad ėn nénécském! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Azt mondja a király, hogy fujja a legöregebb leánya, de ő nem akarta, de nem hagytak neki békét, míg nem fujta, akkor a furulya elkezdte: „Fujjad, fujjad én gyilkosom! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska“. Akkor a király máglyát rakatott s megégettette a legöregebb lányát.

22. Szüz Mária és Mária keresztleánya.

Ėgy nagy gazda embörnek vôt ėgy fijúgyeröke, ėgy másik nagy gazdának mög lėánygyeröke. A két gazda öszszebeszélt: hogy öszszeagygyák a gyerököket: ügön! de itten a fijú aszt monta: hogy ű nem vöszi el aszt a nagygaszdalánt, mi csinájjon ű aval a nagy vagyommal? hanem ű maj szögén lánt vösz el, oszt a lány is mönynyön szögénhön. Itten a fijú szögén lánt vött el és az édösapja borzasztó haragudott, azér mikor a lakodalom elmúlt, a fijának azonnal kinyeret adott, hogy mönyestül ėgygyütt mönynyön a házátul! A fijú elmönt bújdosni. -90-

Möntek űk nagymeszsze fődre és anynyira möntek, hogy tanátak ėgy kirájkastéjt, itt lėültek; akkor vôt még ėgy kevés kinyerük az ėgy kinyérbül, aszongya ű azonnal a feleséginek: „Hallod! én bemék az urasághon, mökkérdözöm, ha valami szolgálatot kaphatnék!“ „Hát mönyé ken!“ mongya az aszszon.“ Bemén az embör az urasághon, kérdözi: „Köl lė, embör?“ Aszongya: „Mindönöm van, csak ėgy kanász köl még!“ Mögfogatta, adott neki ėgy putrit távul a kastéjtul.

Itt osztán ű kanászkodik; a felesége terhös anynyira, hogy mökszülette a gyerököt. Itt a kanász, hogy idegön hejjön van, itt ű üsmeretlen hejjön van, szaladozik előre-hátra, tanákozik a boldokságos Szűzmárijával és az Atyaistennel. Aszongya a boldokságos Szűzmárija: „Hová méty tė szögény embör?“ Aszongya a szögény embör: „Komát keresni, mert így mög így vagyok; mer nem akartam êvönni a gazdalánt, a möliket az apám mondott, êkűdött a hásztul, itt mög idegön hejt vagyok, nem kaphatok komát.“ Nė möny sėhuva, gyere viszsza! mökkörösztöljük mink,“ mongya a boldokságos Szűzmárija. Aval viszszamén a szögény embör, mingyá teremtődött ott ėgy kápolna, abba a kápolnába az Atyaisten lött a pap. Mikô Márija fővötte a kisdedöt, hogy maj viszi körösztölni, ėgy czipó az asztalon ojan szépen gőzölt, hogy a betegágyas aszszon kívánkozott belüle önni. Mökszekte neki az ura, övött belüle, nagyon jôlakott; de a czipó mögén csak egész lött. Márija, hogy elvitte a lánt, nem is kérdöszte, hogy minek körösztöjjék? hanem Márinak körösztölték az ű nevire. Mikor hazamöntek a körösztölésbül, az Atyaisten mög Márija a putriba bemöntek, hát a konyhába tűz sė vôt; de (azért) horták ám be az Angyalok az ételt. Ėcczör mökszólalt a muzsika oj hangossan, hogy még a kastéjt is röngeti. Elküldi az uraság a szolgálóját, hogy nézze mög: micsoda muzsika az a kanásznál? A szolgáló bekukucskált az ablakon, nem látott sömmit, viszszamönt, mögmondani, hogy nem látott sömmit, de itt a nagy zöngéstül nem marathattak, aszongya a kirájné: „Maj elmék én, neköm nem parancsol sėnki, hogy szabad-ė -91- a szobába mönni!“ Êmönt a kirájné, az ablakon bekukucskált, nem látott sömmit, êre mögharagudott a kirájné, nagydühössen bemönt: mikor kinyitotta a konyhaajtót, a főd mögnyílt, a kirájné lėmönt a főd alá. A kiráj nem győszte mán várni a feleségit, asz mondotta: maj elmén ű! Elmönt a kiráj, az is kukucskált az ablakon, nem látott sömmit, êre mögharagudott űs, nagydühössen mönt, hogy maj bemén, de mikor a konyhába mönt, a főd mögnyît, a kiráj is a főd alá mönt. Mos mán nincs kiráj, nincs kirájné.

Az Úristen minygyá odaröndölte a kanászt a kastéjba, kiráj lött, a felesége pedig kirájné. Kirájkottak ėd darabig mán, mikor Márija odamönt hozzájuk, asz mondotta: „Mán kirájkottatok, de a körösztlányomat agygyátok ide, lösz nektök másik.“ Odatták a lėjánygyerököt Márijának, Márija el is vitte, fölvitte a mönynyégbe, ott nevelte oszt későbben szolgálója lött. Mindég oktatta Márija: hogy semmit nė tugyon, nė lásson! A lėjánygyerök mán nagy vôt: 16, 17 esztendős. Mári mindönnap êmönt leselkönni a kertbe, az Atyaisten ott ült az asztalnál Márijával. Itten az Atyaisten aszonygya „Eregy nészd mög, az a lėjány mit lesekszik?“ Márija fölkelt, a lėjány êszalatt, utánna mönt: „Mári lányom! mit láttá?“ kérdözi a lánytul. Aszonygya Mári: „Sömmit!“ „Mon mög lányom! mer elvöszöm fülednek hallását, nyelvednek szóllását!“ A lány nem válalta. „Lėvitetlek a földre!“ mongya neki Szűzmárija. A lány akkor sė válalta. Lėvitték a földre ėn nagy erdőbe, de süket és nem szól a lány. Âra mönt ėgy kirájfijú, möglátta a lėjánt, mökteczczött neki, ű osztán a lėjánynyal öszszeesküdött. A hogy esküdött, úgy élnek Istennek anynyira, hogy a lėjány tehörbe esött a kirájtû. Már most elgyütt az üdő, hogy születni köl, mög is szülte, fijúgyerököt, valami szép fijúgyerököt. Aval a kirá két bábát álított oda mög az édösanynyát, hogy őrízzék a gyerököt. Ėcczör odamönt Márija 11 óratájon, – a ki hogy űlt ott, úgy elalutt – aszongya Márija: „Mári lányom! viszszaadom fülednek hallását, nyelvednek szóllását, mond mög: mit láttá? ha mög nem mondod, elviszöm a -92- gyerököt.“ Háromszô főkérdöszte, Mári aszt válalta: hogy ű nem látott sömmit. Aval a gyerököt fővötte, êvitte, az ű száját (Máriét) pedig bevéröszte. Mikor fölérzenek ezök, nincs gyerök! nézik a száját, hát vérös! aszonygyák: „Mögötte.“ Főkelt az ifijú kiráj, bemén röggel, mind panaszkodik, hogy mögötte, a bábaszszonyok mög rákeszték: „Mögötte! mos láttam, hogy ötte, mikor főkeltem.“ Aval a kirájfi nagydühösségbe gyütt, de asztán lėcsillapodott, mer úgy gondolta: lösz még másik. Mögén születött ėgy lėánygyerököt az aszszony későbben, itt mán az ifijú kiráj 4 bábaaszszont röndölt oda, mög az (király) apját is, anynyát is, őrízzék, hogy a gyerök ê nė veszszön! De mikô gyütt a Boldokságosszűz, mögén elalutt mind ėgytül ėgygyig és a Boldokságosszűz hoszta az első gyerököt Márinak: „Nészd, lányom! de szép gyermök, mon mög mit láttá? ha mögmondod, viszszaadom!“ „Nem láttam sömmit“ monta Mári. „Elviszöm eszt a gyerököt is, jaj neköd asztán!“ Aval a Boldokságosszűz elvitte amaszt is, az ű száját pedig bekente vérê. Mikô főkeltek a bábaszszonyok, minygyá rákeszték: „Mögötte! mos láttam, hogy ötte, mikô főkeltem!“

A kiráj osztán kitötte a nagy vadon erdőbe, aszonta: „Onnan gyütté, oda mönyny!“ Az aszszon sírt-rítt, az Úristen teremtött neki ėgy kis szobát, konyhát, de ott neki önni-inni vôt neki oszt mind a 2 gyerökit mökkapta: a fijúgyerököt, lėjánygyerököt, halását, szólását. Hát a kiráj ėccző: idő várva eszibe jutott neki, hogy kimén vadászni, hanem ű az ű legényivel êtévett: nagy köd támatt, nem tudott viszszamönni. Látott ű abba a kisz szobába gyėrtyavilágot, el is möntek űk oda szálást kérni. Az aszszony aszondotta, hogy: „Szívessen!“ mer minygyá mögüsmerte, hogy az ű ura. Az aszszony osztán készítött jó vacsorát. A kiráj ê vôt fáradva, az aszszony mögvetötte az ágyát; a kibe ű nyugodott, belefekütt a kiráj. Hogy a kiráj elalutt, lėejtötte az ėgygyik lábát, aszonygya az aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő édösapátok lábát! édösapátok az.“ Föl is tötték, mög is csókolták; az inas csak halgatta. Főkelnek űk röggel, mönnek, de ol köd támatt, hogy nem láttak; aszongya az inas, hogy: „Az -93- éjjel így mög így történt, mikô fölségös kiráj uram elalutt: a lábát lėejtötte, aszonta az aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő apátok lábát mög csókojjátok is mög, mer apátok az!“ Ez a kirájnak szöget ütött a fejibe, aszonygya: „No, hát azé sė mönyünk meszszire!“ Mikô beestelödött, mögén odamöntek szálást kérni az aszszonyhon a kisz szobába, mögént röndössen vacsorát készítött nekik (az aszszony.) Mikor ėcczör a kiráj ágyba kívánkozott, mögén lėfekütt, de itt a kiráj tartotta magát. Ėcczör a kiráj a job karját kivákta az ágy szélire; aszonygya az aszszony hogy: „Édösapátok ez, csókojjátok mög a kezit, tögyétök fő!“ de a gyerökök nem bírták. A kiráj osztán elfakatt örömibe sírva, átkarolta a 2 gyerököt, főkelt, azonnal kűtte a legényit hintóké nagy örömmel, hogy a felesége beszélni tudott. Akkor a király újfönt mögesküdött a feleségivel, akkor hitte a kiráj, hogy nem ötte mög a gyerökit.

23. A három szent királ.

Vôt a világon 3 királ: ėgy Bölcs-, ėgy Gazdag- és ėgy Szöröncse-királ, ėgymással mindég tusakottak, hogy melik a legföjjebvaló kösztük? A Gazdagkirál aszonta, hogy ű a legföjjebvaló, a Szöröncsekirál is aszt monta. Asztán űk hároman parasztruhába őtösztek, útra keltek. Jártak öszszeviszsza, az országba, ėcczör betértek ėgy városba. Ott a szélső házná ėgy szögén kötelesembör lakott, ez a három kirá bemönt oda, szálást kértek. Annak a szögén embörnek kilencz gyeröke vôt; ėgygyik: kicsi, másik: piczi, de nagy szögénségbe vôt a kötelesembör. Anynyi kinyere sė vôt, hogy a gyerököket föntarcsa életbe, de nem vôt péze, hogy vögyön kendört, hogy kötelet készícsön. Itt a három kirá möghált. Másnap főkeltek, a Gazdagkirál látta, hogy nagyon nagy szögénségbe van a köteles, kivött ėgy skatula aranyat, odatta a kötelesnek; „No, mos mán ezön vögyé kendört oszt dolgozz, vögyél -94- rajta jobb házat!“ A szögén köteles mögköszönte az aranyat, a három szent királ elmönt. A szögén köteles fölvitte az aranyat a pallásra: ott vôt ėgy szakajtóba korpa, ű vött ėgy pár aranyat ki a skatulábul, a többit belegyukta a szakajtóba a korpa alá; de ű az aszszonnak aszt nem monta. Ű oszt elindult a városba, hogy majd fogad kocsit, hogy hônap mönnek kendöré.

Itt oszt az aszszon, mikor gyütt ėgy szilvás kufa – a gyerökök ríttak, hogy vögyön az anynyuk nekik szilvát! – az anynyuk fölmönt a pallásra, eszibe jutott, hogy van ott még ėgy kis korpa, hogy azon vösz szilvát a gyerököknek. Odaviszi a kocsihon, aszongya: „Ád-ė szilvát korpájé?“ Aszongya a kufa: „Hon nė annék?“ Vött, adott neki szilvát, beleöntötte a korpát a zsákba. Az embör tanát a városba ėgy kocsit, mögfogatta hônapra fuvarba, hogy maj kendört hozunk! Bemöntek ėgy kocsmába, hogy maj áldomást isznak. Itt oszt öt forintot adott foglalóba oszt a szögén köteles beittasodott, ballagott hazafele. Nagy eső lött akkô nap, az ű háza előtt vôt ėgy kopott árok, teli vôt vizzê, az embör belecsúszott, a sipkája alatt vôt az aran, a mög beleesött aranostul ėgygyütt. A kácsák beletaposták a sárba, a szögén köteles valahogy bevánczorgott, lėfekütt a szín alá. A felesége osztán behúszta a házba, lėfektette oda. Hajnalba osztán kopoktat a fuvaros az ablakon. A köteles fölugrott, kérdözi az aszszont, hun a sipkája? Az aszszon asz mongya: „Hisz, hajadon féve gyütt ken haza!“ Az embör-oszt vôt ėgy rosz kalapja a fejibe tötte – főmönt a pallásra, keresi a korpásszakajtót, de nem tanáli, kérdözi az aszszont: „Hun a korpásszakajtó!“ Az aszszon aszongya: „Tėnnap vöttem a gyerököknek rajta szilvát“ „Hát az aran hun van belüle?“ kérdözi a köteles. „Micsoda aran? – aszongya – én nem tudok benne aranyat, úgy beledűtöttem a zsákba a kufának, a hogy vôt.“ „No, oda a sok aran, aszszon! mögén csak szögénnek marattunk mink!“ monta a köteles. Itt osztán még hécczörte szögényebbek vôtak, mint azelőtt.

Három hétnek utánna viszszatért a három szent -95- királ, látytyák, hogy még szögényebb a köteles. A Szöröncsekirál kivött a zsebibül ėgy nagy ólomgolyót, aszonta a szögén kötelesnek: „Lögyön hozzá szöröncséd!“ A három szent kiráj mögént elmönt az útytyára. A szögén köteles nézögeti az ólomgojót, aszongya: „Mi csinájjak én evel?!“ Odatta a gyerököknek: „Jácczatok vele!“

Akkô nap hozzájuk mönt ėgy öreg halászembör, vitt ėgy rosz hálót, aszonta a szögén kötelesnek: „Csináld mög neköm eszt a hálót! majd kapsz érte ėgy halat.“ A köteles öszszefűzögette a hálót, az öreg halász möglátta az ólomgojót! hogy a gyerökök jácczottak vele, aszonta a szögén kötelesnek: „Ad neköm eszt az ólomgojót!“ A szögén köteles aszonta: „Odadom, ha a legnagyobb halat idadod, a möliket máma foksz!“ Itt oszt odatta neki. A halász rákötötte a hálóra súlnak. Lėmöntek a folóra, a köteles is elmönt. Möghúszták a hálót, sok sok halat kihúsztak, ėgy nagy hal is vôt köszte, aszt elvitte a köteles. Fölbontotta otthun, kigurútt belüle ėgy gyémántgojó. A halat is mögfőszték, mögötték, a gyémántgolót mög begurították az ágy alá.

Ekkor nap mönt ėgy gróf âra, bemönt a szögén köteleshön, hogy majd istrángot vösz nála, möglátta a gyémántgolót, aszongya: „Te, szögén köteles embör! nem adod neköm eszt a golót?“ Aszongya a köteles: „Mit ád érte a gróf úr?“ „Van itt ėgy majorom, van vele háromszáz lánczfőd, aszt neköd adom mög ėgy zacskó aranyat!“ Odatta neki a gyémántgolót, elmöntek a városházáhon, átiratták a majort a főddel ėgygyütt. Akkorára a kufa hazahoszta az aranyat, a mit az aszszon odadott a korpával, mer attul félt, hogy aval csak lė akarják űtet záratni. Addig kutatta, addig kereste, hogy hun atták neki a korpát? még mög nem tanáta. Vôt neki ėgy üres házhejje, ott csináltatott ėgy palotát, a hogy hánták ki a fődet, mögtanáták sipkástul az aranyat is. A palota elkészült, tizėnkét köteleslegén dôgozott a méhejbe, ű mög csak urassan sétált és parancsolt.

Ez alatt az üdő alatt viszszaért a három szent királ, látytyák, hogy a rosz ház hejjin mög az üres telkön nagy -96- palota van, aszongya a Szöröncsekirál: „Látod-ė, tė? Gazdagkirál! hogy én vagyok a föjjebbvaló, nem tė. Tė attá neki ėgy skatulaaranyat, én mög csak ėgy ólomgolót attam; az aranbul szögényebb lött, mint vôt, az ólomból mög gazdag lött.“ Sokájig eldiskuráltak űk ketten, még a Bölcskirál asz nem monta: „Löhet neköd bármönynyi aranyad, ha szöröncséd nincs, nem ér sömmit tönkremész, êfogy az aranyad.“

24. András: a kitett gyermek.

Vôt a világon ėgy gróf, annak vôt ėgy csudaszép lánya, a grófné möghalt, a gróf nem sokat törődött a lányával. Vôt ėgy lovásza is a kirájnak, lovagolni tanította a kisaszszont, addig tanította, hogy ėcczör állapotos lött a kisaszszon. Csak elmönt a kisaszszon más városba, itthon asz monta, hogy atyafiakat járni mönt, az apja pedig nem törődött vele. A kisaszszonnak lött ėgy fijúgyermöke, kiatta tartásra, ű pedig viszszamönt a kastéjba és lött tovább kisaszszon, nem tutta mög senki, hogy neki csalágygya születött. A lovász pedig möghallotta, hogy mi történt, főbe lűtte magát, maratt neki 6 csalágygya, ârul pedig a gróf gondoskodott. Csak később a kisaszszonnak kérője akatt: katona tiszt, el is vötte feleségül. Ezalatt a kisaszszon a nevelőnek kűdözgette a pészt, de mikor férhönmönt, továb nem gondolt a fijával, nem kűdött neki pészt; a részögös aszszon (a ki nevelte) pedig asz gondolta, hogy nem tarti ingyen, kötött ėgy kötelet a (kis gyermeknek a) nyakára, oszt kivetötte az úcczára.

A kutyák körülfokták a kis gyereköt, de vôt ėgy nagy kutya kösztük, a’ nem eresztötte közel hozzá a többit. A mint ugattak a kutyák a ház előtt, bent a házba ėgy aszszonnak mög ėgy embörnek a kis fija haldoklott, aszongya az anynya az embörnek: „Nézzé ken ki, mit ugatnak a kutyák oda ki?“ Kinéz az embör, látytya, hogy ėgy kis gyerököt huszkonnak a kutyák, fővöszi az -97- embör a kis gyerököt, bėviszi a házba, mutatytya az aszszonnak: „Ne! nészd! mit leltem az úcczán? valami lelketlen anya kilopta, jó lösz nekünk! Úgy is a mi kis fijunk má möghalt!“ Tehát fölfokták a kis gyerököt Andrásnak hítták, járatták iskolába, a tanulók köszt kiváló vôt. Ėcczör történt, hogy öszszeveszött ėgy másik gyerökkê, a gyerök aszongya: „Job lött vôna tégöd is szétszöttek vôna a kutyák az úcczán!“ Lėszomorodott András, mikô kimönt az iskolábû, kérdöszte az apja mög az anynya: „Mi oka annak, hogy tė ojan szomorú vagy?“ „Annak nagy sorja van, kedves anyám! aszonta az árėndás zsidó fija: „Jobb lött vôna, hogy a kutyák szétszöttek vôna az úcczán!“ Êre elbeszélte neki az anynya, hogy neki nem édösgyeröke, de azé épen úgy szereti! Êre András még jobban tanût az iskolába, tanût és évek mulva lėtötte a papi vizsgát. De idő közbe születött ėgy kis lánya a nevelő apjájéknak, csakhogy aszt is András kitanítatta, férjhönatta, ėgy tanító vötte el; a nevelő szülejit is sokszor segítötte: úgy szerette, mintha édösapja, édösanynya lött vôna.

Ez alatt pedig a herczegnének (katonatisztnének) – térjünk mán oda! – nem vôt nyugta, főkereste aszt az aszszont, a kinek a fija ki vôt adva tartásra, mögkérdöszte tűle, hogy hová lött az ű fija? De az aszszony aszt monta, hogy möghalt, eltemettette szépen, mögmutatta aszt a hejet, a hová temettette, a herczegné kápolnát emeltetött a hejire, misét szolgáltatott érte, siratta a fiját. Ėcczör föltünt (a nyugtalansága) az urának is, kérdözi tűle, hogy mi bajod neköd mindég? de a herczegné nem monta aszonta fejfájása van. Ėcczör maga vôt a herczegné odahaza, ėcczör bemén hozzá a szobalány, asz mongya, „Herczegné aszszonyom! hivatytyák a nevelőnéhöz, ėgy titkot akar mondani a herczegné aszszonnak!“ Elmönt a herczegné azonnal, hát éppen csakhogy akkor élt még az aszszon; aszongya a nevelőné: „Bocsásson mög, herczegné aszszony, a fija nem halt mög, hanem kitöttük az úcczára, mert fizetés nem jött, nem tartottuk hijába.“ Êre a herczegné elájult, mikorra magáhon tért, a nevelőné -98- möghalt, tehát nem tutta mög a herczegné, hova lött a fija? vagy milött belüle? Ettül kezdve még szomorúbb lött a herczegné, az ura kérdöszte a baját, de nem monta. Eljárt gyónni, ott mög vôt ėgy fijatal pap, az urának föltünt, hogy az aszszon sűrűn jár gyónni. Az ura a herczegnének elmönt a paphon és mögkérdöszte, hogy mé jár az ű felesége ojan sűrűn gyónni? ennek van valami sorja? A pap asz monta, hogy nincsen (sorja) csak bűnynye van. A herczeg hazamönt, lėvetötte magát az emeletrül; mikor bevitték az embörök, csak anynyit mondott a herczegnének: „Annuskám! bizalmasabb löhettél vôna hozzám!“ azzal a herczeg möghalt. Az aszszon eltemettette szépen és tovább imátkozott a fijájé, elmönt gyónni, de a katolikus pap mán tutta az ű történetit, aszonta: „Aszszonyom! mönynyön el a bánáti paphon, annak gyónynya mög a bűnit, ha az mögbocsátytya a bűnit, akkor az Isten is mögbocsátytya!“ Befogatott (a herczegné) ėgy borított kocsiba, elhajtatott a református paphon, de elvitte magával az unokahúgát is, eszt benhatta a kocsiba, ű mög lėszált, bemönt a paphon. Éppen a pap a szobájába vôt, köszön: „Gyónni gyüttem, tiszteletes Uram!“ „Nálunk nem szoktak gyónni, mönynyön el a katolikus paphon, a szokott gyóntatni!“ monta a tiszteletes. „De éppen a kűdött ide, tėhát szépen kéröm, olgyon föl a bűnejimbül, mer nincsen nyuktom!“ Aval lėtérbetyült, elkeszdött könyörögni. „No, ájjon föl, jó aszszon! hagy hallom: mi bűne van?“ „Korán elvesztöttem az anyámat, az apám pedig nem sok gondot fordított rám, bentült a kártyaszobába. Volt ėgy lovász mesterünk, kiváló szép embör vôt, házasembör vôt, vôt neki 6 gyeröke, mindönnap kijártam vele az erdőbe, beleszerettem, lött tűle ėgy fijam. Nem tutta mög a világ, mer âra az időre elmöntem ėgy rokonomhon, a gyerököt kiattam tartásra, én pedig viszszamöntem a kastélba, csak lánnak marattam. Később férhönmöntem ėgy katonatiszthön; mikor férhönmöntem, a (gyermektartásért járó) pézküldemény is elmaratt. Később möghallottam, hogy möghalt (a gyermek), mögörültem neki. Ėcczör csak bejön a szobalányom, -99- hogy hivat a vôt (gyermek) nevelőné. Halálos ágyán vallotta mög, hogy kitötte az úcczára a kis fijút, hogy én annak soha ėgy anyai csókot nem attam! – úcczaji kutyák szétszötték!“ Aszongya a tiszteletes: „Szétszötték vôna, aszszonyom! ha jó embörök nem löttek vôna! tehát kêj föl anyám! add mög az első anyai csókot!“ Fölugrik êre a herczegné, öszsze-viszszacsókolta a fiját, hálát adott az Istennek, hogy ėcczór főtanáta az elveszött fiját.

Mögúnta a kis lán a kocsiba a várást, monta a kocsisnak: „De sokájig gyün most Annus néni!“ Ėcczör nyílik a kapu, kijátytya a kis lán: „De soká gyóntá most? Annus néném! most mögfásztam, szalagygyunk hazafele, mer mán estelödik is!“ „De mos mán nem mögyünk sėhova sė, mer mögtanáltam, a kit kerestem!“ monta a herczegné. Lėszálott a kis lán, bemöntek a szobába, a pap pedig elküldött a nevelőapjájé, anynyájé, monta az édös anynyának: „Hotyha ezök a jó embörök nem löttek vôna, a kutyák fölfaltak vôna!“ A herczegné mögköszönte a jóságukat, csináltatott nekik ėgy szép palotát, ott élt a két öreg, még mög nem halt. A tiszteletes pedig beleszeretett a kis lánba, hogy elvötte feleségül.

(Nagykópékról.)

25. A czigány, a pap és a bíró.

Mikor még minden nagyobb úr tartott magának udvaribolondot, történt: hogy egy faluban a pap és a bíró – kik azelőtt nagyon jó barátok voltak – egy vadászat alkalmával úgy összeharagudott, hogy többé még egymásra sem nézhetett. A pap, hogy valamivel bosszanthassa a bírót, magához hivatta az ő kedves udvaribolondját: a czigányt s kérdezte tőle, hogy mivel tudná legjobban megbosszantani a bírót? A czigány – tudta: hogy a -100- bírónak van egy kedves tehene, – azt a tanácsot adta a papnak, hogy el kellene lopni! A pap helyesnek találta a tanácsot, 20 forintot adott a czigánynak, hogy lopja el a bíró tehenét. A czigány a rákövetkező éjjel elvezette a bíró tehenét, reggel azután a papnál levágták és szépen elosztották. A bíró mikor reggel észrevette, hogy nincs tehene, kidoboltatta a faluban, hogy a ki nyomára vezeti, 60 forintot kap. A czigány mikor ezt meghallotta, elment a paphoz, 40 forintot kért tőle azért, hogy ne jelentse fel. A pap hogy meneküljön a bajtól, adott neki, de a czigány ezzel sem érte meg, hanem mikor kijött a paptól, egyenest a bíróhoz ment és azt mondta, hogy ő tudja ki lopta el a tehenet és arra kérte a bírót, hogy hívassa fel a papot s vonja kérdőre. Azután hazament a czigány, mint a ki a dolgát jól végezte.

Másnap, mikor megkapta a pap az idézőczédulát, megijedt, rögtön magához hivatta a czigányt, szemére vetette hálátlanságát s faggatta, hogy miért tette ezt? mikor megatta a mit kért. A czigány azt hajtogatta, hogy adjon a pap neki 60 forintot s megmenti attól a nagy szégyentől, a melyik előtt áll, de mikor a tárgyalás lesz, a pap ne szóljon semmit sem, csak őt magát hagyja beszélni. A pap azután beleegyezett a dologba és kifizette a 60 forintot.

Mikor eljött a tárgyalás napja, a pap a rendes időben megjelent, de a czigány nem volt ott, a pap szemlesütve járkált a folyosón, éppen arra gondolt, hogy a czigány megint felültette, mikor megjelent a czigány. A bíró behívatta őket s felolvasta a papnak, hogy mivel van vádolva s kérdezte, hogy mivel védi magát? A pap azt mondta, hogy beszéljen a czigány, mert ő nem tud semmit. A bíró ezután a czigányhoz fordult és ráparancsolt, hogy mindent úgy mondjon el, mint a hogy elmondta már neki. A czigány azután elkezdte mondani úgy, mint azelőtt: hogy elmentek a pappal éjjel a bíró istállójába és elvezették a tehenét a paphoz, reggel azután levágták, a húsát két részre osztották, az egyik a papé, a másik az övé lett. Itt azután a czigány szünetet tartott, a pap szégyenében már -101- majd elsüllyedt, a bíró pedig az Isten őrözte, hogy nem tapsolt örömében, hogy a czigány meg merte a pap szemébe mondani. A bíró erre odafordul a paphoz, kérdezi: „Igaz ez?“ mire a czigány közbe szólt, hogy elfelejtett még valamit mondani, a bíró biztatta, hogy csak bátran mondjon el mindent, a mi idetartozik! A czigány azután folytatta: „Mikor a bőrosztásra került a sor, mindaketten egészben szerettük volna megtartani, de mivel nem tudtunk megegyezni, fogtam a bicskát és elkezdtem a fejinél a hátán végig hasítani, de mikor a farkához értem, ott a bicska megakadt és én hanyat estem; erre felébredtem.“

A bíró erre rákiáltott a czigányra: „Te czigány! hiszen ezt te csak álmodtad!“ „Persze, hogy álmodtam – mondja a czigány – de tegnap mikor elmondtam, a bíró úr örömében nem hallotta, mikor mondtam, hogy csak álmodtam.“ Igy azután a pap is, czigány is vígan mentek haza, a bíró pedig szomorúan nézett utánuk, mert sem a tehene nem lett meg, sem a papon bosszút nem állhatott.

26. A fájóslábú mester a harangozó hátán.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon ėgy falu, abba vôt ėgy templom, vôt annak ėgy baktérja, de nagyon félős vôt, de a pap is nagyon félt, úgy, hogy este nem mertek kimönni. Vôt a faluvégin ėgy rosz ház, vôtak a faluba dėjákok is, de mindég éhössek vôtak a dėjákok. Ėcczör elhatároszták a dėjákok, kimaradást tösznek, maj szöröznek űk maguknak önnivalót és úgy is lött. Elmöntek a rosz házhon, 2 ott maratt, 2 pedig elmönt ėgy báránt keríteni „No, aszongya – még tik oda lösztök, addig törünk ėgy kis dijót!“ Ezalatt a bakter fölmönt a toronyba, hogy majd elharangozi éfélt, hajja, hogy beszélgetnek mög hogy pufognak, gondolta magába a bakter: „Elmék a mestörhön, előhívom, hogy itt vannak a szellemök!“ -102- Szalad a mestörhön: „Mestör uram! mestör uram! ébregyön! itt vannak a szellemök, föltámattak a halottak!“ „Dehogy támattak, János! mongya a mestör, csak eregy, nészd mög, hogy mi löhet a’! Én nem möhetök, mer fáj a lábom!“ mongya a mestör. „Fölvöszöm én a hátamra, csak gyűjön!“ osztán fővötte a hátára, vitte. Ez alatt mán nem győztėk várni a czimborájukat a dėjákok, kinésztek, hogy gyün-ė mán a 2 czimbora, vagy valami baj történt? Úgy látytyák, mintha gyünnének, odakijátanak: Gyűjenek gyorsan! mög van mán a kés fenve, vágjuk el a nyakát!“ (A bárány nyakát értették). Aszongya a mestör a harangozó hátán: „Mit kijátanak, János?“ De János is mögijett ám, aszongya: „Nem halottam, mestör úr!“ „Kérdöszd mög, János!“ mongya a mestör. János odakiját: „Mit kijabáltok?“ „Hozzad hamar – mongyák a dėjákok – ki van mán a kés fenve, vágjuk el a nyakát!“ De mán erre a harangozónak is csurgott a verítéke, a mestörnek sė fájt tovább a lába, lėugrott a harangozó hátárul, elszalatt, mög sė ált hazájig, három nap folvást rászta a hideg. Szalatt a harangozó is, de a mint szalatt, elesött.

A dėjákok nem kaptak báránt, gondolták: „Jó lösz disznó is!“ de a mint kieresztötték az ólbul, szalatt szömönszöktibe (sebessen), éppen akkorára ért a harangozóhon, mikor föltápászkodott, lába közé fokta a harangozó, oszt vitte a disznó, a harangozó kijátott a mestörnek: „Jaj! engöm mán visznek!“ asz gondolta, az ördög viszi, eszt möglátták a dėjákok, azok is szömönszöktibe szalattak: „Jaj, szalagygyunk! Gyurkát, Pistát viszi mán az ördög.“ A disznó pedig mög sė állott a kocsmaajtóig: a kocsmárosé vôt a disznó, onnan lopták el a dėjákok. Nagyotnéz a kocsmáros, kihíjja a feleségit: „Gyere mán, anynyuk! nészd mit hozott a disznó!“ „Nízi az aszszon, hát a János bácsi, a harangozó. Fölnyitytya a szömit a szögén harangozó, aszongya: „Nė báncsatok, jó lelkök! többet nem iszok, sė nem kártyázok!“ Nézik János bácsit, mi lelte? aszongya a kocsmáros: „Híjunk doktort! ennek möghibbant az esze, -103- hisz nincsenek itt jó lelkök, angyalok!“ Kihítták a doktort, akkor beszélte el János bácsi osztán; mi történt. Kimöntek a rosz hászhon, (látták) hogy ott a dijó, mogyoróhaj, úgy tutták mög, hogy a dėjákok vacsoráltak.

27. A koma.

Vôt a világon ėsz szögény embör, annak vôt ėgy legényfija, ojan tizėnhárom éves löhetött, kimöntek szántani. Úgy möntek ki: hogy a nap nem gyünnek haza, maj oda lösznek két nap. De este, mikor kifoktak, aszongya a gyerök: „Édösapám! én elmék haza, mögnézöm édösanyám: nem-ė betegödött mög máma?“ „A, fijam! sosė möny, mer nem gyüsz ki hajnalra: mire be köl fogni!“ mongya az édösapja. „De kigyüvök, édösapám! még hamarébb is.“ mongya a gyerök. „Hát eregy! de ha kin nem lösző két órára, kikapsz!“ A gyerök öszszeszötte magát, mönt haza. Mikô hazaért, gondolta magába: hogy kösse ű be most magát az anynyáhon? mikô nem vári. A szín alatt vôt a macska, csöngő vôt a nyakába, kivötte a nyakábul a csöngőt és az üvébe akasztotta, négykézláb ált az ajtóba, elkeszdött nyávogni. Mán akkô a bírókoma ott szerelmösködött az anynyával a házba, aszongya a bíró koma: „Ereszd be a macskát, nė nyėrvogjon!“ „Nem eresztöm be! – mongya az aszszony – mer mögöszi az asztalon a rétest.“ „Nem öszi mög mind, hágy a még belüle!“ Az aszszony beeresztötte. A macska sütétbe odamén az asztalhon, raki a rétest a tarisznyába. Ėccző mögén nyėrvog a macska kifelé, aszongya a bíró koma: „Eregy mán, ereszd ki, nė nyėrvogjon!“ A gyerök kimönt, viszszakötötte a macska nyakába a csöngőt, az ablakra mönt halgatóczni. Ėcczör aszongya az anynya: „Ugy-ė, komám! hônap mőre szántanak? maj hônap viszök ebédöt!“ Aszongya a koma: „Nem bírsz hozni, mer mink is ott szántunk a komájéknál, a mi ökrünk is a kételső ojan, mind a komájé, nem üsmered fő! De -104- mégis maj lėterítytyük a két elsőt fekete szűrrel!“ Aval elhalgattak, a gyerök is mögindult, mén kifelé. Mikor a gyerök kiér, nem szól sömmit sė, a rétest eltötte, aval lėfekütt.

Másnap úgy tíz órakor, mikor kifognak ötetni, az apja nem hatta egészen kifogni, hogy maj csak ott annak nekik önni. Mikor öttek az ökrök, aszongya a gyerök: „Édösapám! én ezöket az ökröket lėterítöm fekete szűrrel, mer nézze ken csak, nagyon kimelegöttek.“ Aszongya az apja: „Bánom is én, fijam! akármit csinálsz.“ A gyerök mingyá lėtakarta a két elsőökröt fekete szűrrel, az apja mög mingyá bontotta a kinyeres tarisznyát, hogy maj öszik. „Nė ögyön ken, édösapám! aszonta édösanyám: hoz dére önni.“ „A, – aszongya az apja – nem igaz a mit tė beszélsz, hisz máma búzát mos!“ „De bizon hoz önni!“ mongya a gyerök. Az embör féretötte a tarisznyát, nem övött. A főd végin vôt ėgy nyárfa, aszongya a gyerök: „Édösapám! a ki annak a nyárfának a tetejibe fő bir mönni a madárfészöké, az öszi mög az ebédöt!“ „Nohát próbájjuk mög, nem bánom! möjikünk mén föl?“ Aszongya a gyerök: „Hát ken mönynyön fő először! ken az öregebb.“ Az öreg embör nem bírt főmönni, a gyerökön van a sor, főmönt a madárfészökhön, lėhozott hét madártojást. Odamén a kocsihon, âra néz a gyerök a falu felé, még meszszirül mögpillantotta az édösanynyát, mongya az apjának: „No, édösapám! ahun gyün édösanyám, hozi az ebédöt.“ De az apja csak a kocsi alá húzódott, mert bízott, hogy ű mán nem öszik az ebédbül. Ėcczör az aszszony odaért irántyukba, mingyá szalad a gyerök elébe, aszongya: „No, édösanyám! mit hozott ken? ojan éhössek vagyunk!“ „Tudom, hogy éhössek vattok, hanem alig bírtam ide tanáni, hogy az ökrök lė vannak terítve“ mongya az aszszony. „A gyerök takarta lė, aszonta, hogy nagyon kimelegöttek.“ mongya az embör. A gyerök mingyá kibonti az ételt, látytya a gazda, hogy a felesége hétfélét is hozott önni, aszongya: „Hát, ojan sokfélét hosztá? hiszėn máskor ėgyféle is ölég vôt.“ „Hosztam ám – mongya az aszszony – mert mostan anynyi telt.“ -105- A gyerök odaül az étel mellé, az embör csakúgy paslog, nem öszik. Aszongya az aszszony: „Hát, ken mé nem gyün önni? kennek hosztam!“ „Fogadást töttünk – mongya az embör – elvesztöttem az ebédöt.“ „Gyüjé ken csak, ögyé ken!“ De a gyerök nem hatta az apját önni. Mikor jô lakott a gyerök, aszongya:

„Hej! de jó vôna ez a kis étel a körösztapámnak, tudom, jóizűn mögönné!“ „Jô mondod gyerököm – mongya az édösanynya – meszszi szánt-ė, körösztapád? vigyé neki önni!“ Aszongya a gyerök: „Nem meszszire szánt, ėhun vannak-ė!“ Az anynya rakott ėnynyėhány pogácsát mög cziczvarát (rotytyantott tojásbû: rátotta) ėgy kis tálba a komájának, êkűtte a gyeröktű a körösztapjáhô. A mint mönt a gyerök, êhajigálta az ételt az úton, mikor a körösztapjáhon ért, aszonta neki: „Tisztöli édösanyám! aszt üzeni: hogy édösapám möktutta, hogy ken êszerette az édösanyámat, hanem vigyázzé ken, ha édösapámat láti ken, hogy êre gyün a fejszével, akkor szalagygyé ken, de nė kentökhön, hanem mihozzánk, mer édösapám úgyis kentökné keresi kendet!“ Aval a gyerök viszszamönt, aszongya az apjának: „Édösapám! aszt üzeni körösztapám, vigye ken el neki a fejszét, igazícscsa mög vele az ekét!“ Az apja vötte a fejszét, mönt vele sebössen. A mint mén, láti a pogácsákat a fődön, éhös vôt, szödögélte öszsze, a komája mög gondolta: „Nem ölég, hogy a fejszét hozi, hanem még tégladarabokat is szöd!“ fölfokta a gatyaszárát, elkeszdött szalanni. Mögláti eszt az aszszony, asz kérdözi a gyeröktű: „Mé szalad körörösztapád?“ „Látta ken, hogy küvecsegöt szödött édösapám, most agyonveri körösztapámat, a mé kendet elszerette az écczaka, azé szalad körösztapám.“ Elkeszdött szalanni a felesége is az embörnek. Az embör hátratekint, láti, hogy a felesége szalad, szalad űs utánna, mikor a gyerökhön ér, aszongya: „Mé szalad édösanyád? fijam!“ „Mé szalad? égve hatta a konyhába a tüzet, osz möggyulatt a ház, most ég!“ Akkor elkeszdött az embör is szalanni az aszszony után. A felesége hátranézött, látta, hogy az ura mos mán ű utánna gyün -106- anná jobban szalatt. Mikor a kapuhon ért az aszszony, órra bukott a komájába, az ura mög ű benne, êkeszte az aszszony: „Ó, jaj! nė báncsé ken, nem szeretöm többet a bíró komát!“ „Hát szeretted?“ kérdözi az embör. „Szerettem, de mán nem fogom szeretni!“ Az embör osztán ellátta a bíró komát is mög a feleségit is úgy, hogy a bíró komának nem vôt többet kedve odamönni, a gyerököt mögdicsérte. Asztán éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

28. A nagygusztusúak.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon ėgy szögény legény, mögházasodott, elvött ėsz szögény lánt; de a lán fölmonta neki, hogy ő nagy gusztusú (mérges), ha ű mögharagszik: nem szól két hétig sė, hanem fölül a kemöncze tetejire. De az embör is mögmonta, hogy ű neki ojan rosz gusztusa van: hogy ha akkorára, mikor köl, nincs az étel készen, mögöszik ėgy fej vöröshajmát, attul ű ojan részög lösz, hogy ű akkor öszszetör mindönt.

Hát ėcczör történt a sorja, hogy hazamönt a dologbul a szögén embör, hát látytya, hogy nincsen vacsora. Keresi az aszszont, a kemöncze tetejin kuporog, nem szól sėmmit. Bevisz ėgy nagy vöröshajmát, bevacsorálja, hozzá kezd törni, zúzni mindönt: poharakat, tálakat, tányért. Ėccző csak mögkapja az aszszon lábát, lėrántya, el keszdi náspágolni, agyba-főbe verni; mikor jô hejbehatta, elmönt dologra. Másnap hazamönt, látytya, hogy az aszszon ágyba van, nem szól sömmit; vacsorázott oszt lėfekütt. Ez így tartott ėgy hétig. Ėcczör esős idő lött, nem tudott dôgozni. Odaszámított, hogy mög kék szólaltatni az aszszont: fog a kezibe ėsz szál gyėrtyát, a széköket kirángatta a hejibül, sublótot, ládát (kirángatott) kihánt belüle mindön ruhát; darabonkint kirázogatta, az ágy alá benézött a gyėrtyával. Az aszszon nem tutta mire vélni az ágyba, hogy mit akar ez a bolond embör? már -107- bizonyossan möghibbant az esze, keszte bánni, hogy nem főzött neki: „Mit keresöl te, félbolon fényös nappal gyėrtyavilágnál?“ „Eszt keresöm, anynyukom! eszt keresöm, mán mög is tanátam.“ „De hát mit? mongyad hát!“ „A hangodat, anynyukom! a hangodat! már elmult ėgy hete, hogy nem hallottam.“ Az asszon êre kiugrott az ágybul, asz monta: „Máskor nem lösz igy, apjukom!“ de hát azért még ėcczör mögjárták.

A szögén embör elmönt dologra, möghatta az aszszonnak: mire hazagyün, készícsön ėgy kis meleg ételt; de közbe nagy eső vôt, a kút meszszi vôt, aszonta az aszszon: ű bizon nem ásztatytya mög magát azé a kis ételvízzé! Hazamén a szögén embör este, mongya, hogy: „Hát! hogy nincs kész a vacsora?“ „Nem látod talán – mongya az aszszon – hogy esik az eső? csak nem ásztatom el a ruhám!“ Kapja az embör a két kantát a karjára, elmögy a kútra, mögvitte a két kantavizet, örül az aszszon: „No, hozza mán az embör a két kantavizet!“ Odaér az embör, aszongya: „Gyere csak ki, anynyuk!“ Mikor az aszszon kimönt, kapja magát az embör, mind a két kantavizet a nyakába önti: „De mos mán eregy a kútra, nem ázol mög!“ Az aszszon fokta a két kantát, elmönt a kútra, mögkészítötte a vacsorát, többet soha sė vesztek öszsze, éltek boldogul.

29. A kis Kolozs mög a nagy Kolozs.

A nagy Kolozsnak vôt 4 lova, a kis Kolozsnak ėgy lova, szántottak az országút szélin. Hét falunak vôt ėgy templomja, az ėgyik falubul a másik faluba jártak templomba, a kis Kolozs főgygye mellett köllött elmönni. Kis Kolozsnak vasárnap szántottak, mer csak ėgy lova vôt, nagy Kolozs tartotta az ekét, kis Kolozs hajtotta a lovat, möntül többen möntek a templomba, annál jobban kijabálta: „Gyí, szép 5 lovam! gyí, gyí, gyí!“ Nagy Kolozs ėgy darabig halgatta, écczör mán mögsokalta, -108- aszongya neki: „Nė úgy mond, hogy: Gyí, szép 5 lovam! hanem: „Gyí, szép ėl lovam! nėköd csak ėgy van, még aszt tanálik hinni, hogy mind az 5 a tijed.“ Kis Kolozs rá sė halgatott, csak asz monta: „Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí, gyí!“ nagy Kolozs mögharagudott, kihúszta az üsztökét, agyonütötte kis Kolozsnak az ėgy lovát. Kis Kolozs oszt mögnyúszta az ėgy lovát, mögszárította a bűrit, öszszehajtotta, zsákba tötte, fővötte a válára, ballagott a másik városfele. Mikor odaért a szélső hászhon, ráestelödött, benéz az ablakon, hát látytya, hogy ėgy fijatal aszszon mög êgy fijatal embör szerelmeskönnek: a fijatal embör az aszszonnak a kurafija vôt. Kis Kolozs osztán nem is szólt be az ablakon, mer tutta, hogy ús sė kap szálást, hanem bemászott a kapun, fölmászott a hásztetőre.

Itt oszt az ôdalsó ablakon látytya, hogy az asztal teli van süteményel, sűt hússal és ėgy nagy üvegbor is van ott. Valaki nem sokára zörget a kapun, kijabájja be, hogy: „Aszszon, nyizsd ki a kaput!“ Az aszszon mögijett, aszongya a kurafijának: „Bújj ebbe a ruhás nagy ládába!“ A bort êtötte a sifon háta mögé, a sütemént mög a sűtt húst berakta a keminczébe, kiszalatt, kinyitotta a kaput, az embör behajtott, kifokta a lovakat, bemönt. A hogy mönt befelé, főtekínt a színtetejire, látytya, hogy ėgy embör ott öszsze van húzódva, fölkijánt hozzá: „Ki vagy fönt a színtetejin?“ Kis Kolozs oszt mögszólal: „Én vagyok ėgy szögén vándorló!“ „Hát gyere be a szobába!“ Kis Kolozs oszt bemönt az embör után a szobába, vitte magával a masinazsákba (ritka zsák) a lóbűrt. Asz mongya az embör az aszszonnak: „No, hé! hozzá égy kis vacsorát! főszté-jė?“ Aszongya az aszszon: „Nem fősztem, nem tuttam, hogy hazagyün ken; hanem van ėgy kis kinyér, fokhajma mög vöröshajma.“ Az aszszon odavitte a kinyeret a mög fokhajmát mög a vöröshajmát az asztâra. Itt oszt a gazda hítta a kis Kolozst is vacsorálni, kis-Kolozs is nem uraltatta magát, odamönt, mer nagyon éhös vôt. Ėcczör a gazda kérdözi kis Kolozst: „Mi van a zsákba?“ „A! – aszongya – a zsákba jövendőmondó van!“ „Hát, mit jövendöl az?“ kérdözi a gazda. „Mindönt a -109- világon mögjövendöl“ mongya kis Kolozs. „Hát, tunna-jė most jövendölni?“ „Honnė tunna? – mongya kis Kolozs – így ni!“ röttön mögnyomta a zsákot, csikorgott a száraz lóbűr. Kérdözi a gazda: „Hát, mit jelönt most? én nem értöm!“ „Nem is érti eszt mindönki, csak a saját gazdája érti. Most aszt jelönti, hogy a keminczébe van sűtt hús és sütemén.“ Az embör aszongya az aszszonnak: „Nészd, aszszon! hátha igaz.“ Az aszszon kiszalatt, behoszta, odarakta az asztalra. Két éhös embör jóízűn öszögette; az embör nem álhatta szó nékül, aszongya: „Nyomja mög még ėcczör, hogy mit jövendöl most?“ kis Kolozs mögnyomta erőssen. „No, hát mit jövendölt?“ kérdözi a gazda. „Hát asz jövendölte, hogy ott van a sifon háta mögött ėgy jó nagy üvegbor.“ Az embör oszt monta az aszszonnak: „Eregy, hé! nészd mög! hátha igaz, nagyon jô esik a sűtt húsra mög a süteménre“. Az aszszon odaugrott, kihúzott ėgy nagy üvegbort, odatötte az asztalra, jóízűen iszogattak. Mögén a gazda aszonta: „Nyomja mög mögén! mit jövendöl harmacczor?“ Kis-Kolozs mögnyomi, aszt mongya: „Most aszt jövendöli, hogy gonosz van a ruhás ládába“. Fölugrott a gazda, fölnyiti a láda tetejit, látytya, hogy ėgy nagy, szőrös valami van benne, lėcsukta hamar, lėszögeszte, hogy ki nė gyűjön, kérdözi kis Kolozst, hogy agygya neki a jövendőmondót? „Odadom három véka aranyé!“ monta Kis Kolozs. „Jó van, mögadom a három véka aranyat, de aszt a gonoszt is el köl vinni, hogy nė lögyön itt.“

Lėfeküttek, röggel oszt főkeltek, kimérte a gazda a három véka aranyat, kocsira tötték a nagy ruhás ládát is a gonoszszal ėgygyütt és a kis Kolozs hajtott hazafele, aszt durúzsolta: „Belevetöm eszt a gonoszt a Tiszába!“ A gonosz oszt mögszólalt: „Nem viszöl a Tiszába, én is adok három véka aranyat! csak vigyél a lakásomra.“ „Hogy vigyelek oda, mikor nem tudom, hogy hun van a lakásod.“ Itt oszt mögmonta: „Ijen és ijen épület az én lakásom.“ kis Kolozs mög is tanáta a lakását, beált az udvarba. Gonosz kimérte a három véka aranyat, kis Kolozs osztán mögfordította a rudat hazafele, hazamönt. -110-

A legnagyobb fiját mingyá magáhon hítta: „Eregy el, fijam! nagy Kolozs bátyádhon, kérd el a fölöntőt.“ A gyerök osz êszalatt, aszongya: „Nagy Kolozs bácsi, agygya ken ide a fölöntőt!“ Kérdözi nagy Kolozs: „Mit akar apád a fölöntővel?“ Aszongya a gyerök: „Elatta a lóbűrt és kocsi aranyat hozott.“ Nagy Kolozs fővötte maga a fölöntőt oszt êmönt kis Kolozshon. Mögmérték az aranyat, tizenkét fölöntő. Kérdözi nagy Kolozs kis Kolozst: „Eszt mind a lóbűré kaptad?“ „Azér kaptam!“ mongya kis Kolozs. Nagy Kolozs oszt hazamönt, agyonütötte mind a nél lovát, szekérre rakta oszt űs elvitte a másik városba árulni; de ott a zsidók mögígérték a tisztösségös árát, de ű nem atta, mer kis Kolozs aszonta, hogy tizėnkét fölöntő aranyat kapott ėl lóbűré. A zsidók szóba sė akartak asztán vele álni. Itt oszt nagy Kolozs hazamönt, fővötte a fejszét, hogy agyonüti majd kis Kolozst, de kis Kolozs élt a gyanúval, az édösanynyát fektette az ű ágyába, ű mög belefekütt az édösanynya ágyába. Nagy Kolozs osztán écczaka belopóczkodott, agyonütötte kis Kolozsnak az édösanynyát, asz gondolta a kis Kolozs fekszik ott. Kis Kolozs röggel főkelt, mögtürűgette az édösanynyát, fölültette a kocsiba hátul az ülésbe, elmönt vele a másik városba. Mögált ėgy kocsma előtt, bemönt a kocsmába, kért a kocsmárostul bort. A kocsmáros adott neki, aszonta: „Vigyön az édösanyámnak is ėgy pohárral, de nagyokat kijácson neki, mer nagyot hall.“ A kocsmáros kiviszi a pohár bort az anynyának, nagyot kijánt: „Itt van ėgy pohárbor: a fija kűtte.“ De az aszszon rá sė halgatott, mintha nem is neki beszélnének. A kocsmáros oszt mögharagudott, odavágta a poharat az aszszon fejihön, az öreg aszszon êdült. Itt kiugrott kis Kolozs: „Jaj! mi csinált az anyámmal? agyonütötte.“ Itt oszt a kocsmáros könyörgött kis Kolozsnak, hogy nė mongya sėnkinek, inkáb ád három véka aranyat! kis Kolozs aszongya: „Nem bánom! de édösanyámat temettesse el, hogy sėnki nė tugygya.“ Aszongya a kocsmáros: „Van neköm jó nagy kertöm, majd eltemetöm én oda, csak nė szôjon sėnkinek.“ A kocsmáros kimérte a három véka aranyat, kis Kolozs -111- hazavitte, elkűtte a fiját nagy Kolozshon: „Hoszd el a fölöntőt!“ A gyerök oszt êszalatt, mongya nagy Kolozsnak: „Nagy Kolozs bácsi, agya ken ide a fölöntőt!“ „Mit akar apád a fölöntővel?“ kérdözi nagy Kolozs. „Elatta öreganyámat a másik városba, hozott sok aranyat, aszt akarjuk mögmérni.“ Nagy Kolozs főkapta a fölöntőt, szalatt kis Kolozshon, odaért, mögmérték, hát hat fölöntő lött. Kérdözi nagy Kolozs kis Kolozst: „Hun vötted aszt az aranyat?“ „Hát – aszongya – az éjel tė ütötted agyon édösanyámat, oszt elvittem a másik városba, azé kaptam.“ „Hát vöszik ott a hôtaszszont?“ kérdözi nagy Kolozs. „Hát! honnė vönnék – feleli kis Kolozs – még kérdöszték is, hogy van-ė még több?“ Nagy Kolozs hazaszalatt, agyonütötte az édösanynyát, beletötte ėgy tajicskába, áttolta ėgy másik városba, keszdi kinálni: „Hôtaszszont vögyenek! hôtaszszont vögyenek!“ A röndérök mingyá közrekapták, hogy micsoda hôtaszszon ez? „Hát agyonütöttem az édösanyámat, oszt êhosztam árulni.“ A röndérök mökkötöszték, bevetötték ėgy sütét dutyiba, az anynyát mög eltemették.

Nagy Kolozs mikor kiszabadult, hazamönt, fölvött ėgy masinazsákot, elmönt kis Kolozsékhon, kis Kolozst beletötte a masinazsákba, fölvötte a válára, vitte, hogy majd beleveti a Tiszába. A hogy a templom előtt mönt el, éppen akkor miséztek, kis Kolozst lėtötte, bemönt, hogy maj a lelkijé ėgy pár imácscságot mond, kis Kolozs mög kijabált: „Jaj visznek mönyországba! jaj neköm!“ Êrehajtott ėgy öreg ősz embör ėgy falka marhát, hajja, hogy mit kijabálnak a zsákba, odamönt a zsákhon, aszongya: „Bár engöm vinnének, öcsém! örömest odannám eszt a falkamarhát.“ „Hát ôgygya ki bátyám uram! – mongya kis Kolozs – oszt gyűjön a zsákba, én maj bekötöm!“ Az öreg ősz embör kiótta a zsákot, az öreg bele mönt, kis Kolozs bekötötte, aszongya: „Akármit beszélnek, maga nė szôjon!“ Kis Kolozs elébe vötte a marhát, kihajtotta. Nagy Kolozs elvégeszte az imácságát, kigyütt a templombul, fölvötte a zsákot a válára, vitte a Tiszafele. Mikor odaért, aszongya: „No, átkozott kis -112- Kolozs! nem csapsz be többet.“ Akkô belehajította a vízbe, ballagott hazafele, látytya, hogy kis Kolozs ėgy nagy falka marhát legeltet az országúton: „Hun vötted tė kis Kolozs! mán eszt a falkamarhát?“ „Hun vöttem vôna? a Tiszafenekén az alvilágon!“ „Van-ė még ott?“ kérdöszte nagy Kolozs. „Hon nė vôna! hiszen én az utojját hajtottam el, vannak ott szöbbnél szöbbek.“ Aszongya nagy Kolozs: „Gyere, öcsém! vigyél el engöm is, hajíncs bele!“ „Én nem birlak elvinni, hanem gyere oda, maj belelüklek ottan!“ Möntek oszt mind a ketten a Tiszára, mikor odaértek, kis Kolozs belelükte nagy Kolozst; mög is szabadult tűle.

30. Tréfás Jankó.

Tréfás Jankó úgy élte világát, ha valakit mögtréfálhatott. Bemönt ėgy városba ėgy kocsmába, ott vôt három paraszt. Teli vôt az asztal üvegökkel a parasztok előtt, ű osztán odalopóczkodott az asztal alá, odakötöszte mind a háromnak a lábát oszt kiszalatt az úcczára, torka szakatyábul kijabálta: „Ég a város! ég a város!“ Itt a három paraszt fölugrált az asztaltul, ki akartak rohanni, de magukkal rántották az asztalt. Az üvegök mind lėestek oszt porré tört, Tréfás Jankó az ajtóbul úgy nevette, a hasát fokta. De itt a három paraszt elvákta a madzagot oszt utánna szalattak, Tréfás Jankó mög kijabálta: „Gyün utánnam három veszött embör, zárják be a kaput!“ A három paraszt mög aszt kijabálta: „Fogjátok mög a gazembört!“ Nem hogy mögfokták vôna, hanem bezárták a kaput; így oszt Tréfás Jankó mögmönekült. Ballagott az országúton másik városba, az országút szélin ott fekütt ėgy pogygyászos zsidó, a feje alatt vôt a pogygyásza, Tréfás Jankó odalopóczkodott, hogy mögtréfájja a zsidót. Kihúszta a feje alul a pogygyászt oszt kijótta; asz teli vôt aran gyűrűkkel, aran körösztökkel, sejöm kendővel. Kiszötte belüle, telirakta tört kűvel, aval oszt elillantott. Itt oszt -113- a Mózes zsidó fölérzött, tapogatya a pogygyászát, kű van benne: nem az ű pogygyásza, fölsikított: „Hun a rabló?“ De sėhun sė látytya. Hát oszt Tréfás Jankó, mikor mönt, szömbe tanát lakodalmas kocsikat, mögállította asz monta: A ki neki csókot ad fehérnép, annak ű aran gyűrűt ad, aran körösztöt a nyakába, sejömkendőt a fejire. Itt oszt a fehércselédök röttöktek ėgy kissé, hogy ojan csúnya vôt, csókot nem akart ės sė ami, de mivelhogy szerették az arankörösztöt, gyűrűt, sejemkendőt, mindegyik adott neki. Itt oszt a lakodalmasok elindulnak továb, mikor odaértek Mózes zsidóhon, Mózes zsidó mögüsmerte az ű portékáját, mögálította a kocsikat, odaugrott ėl lánhon, kiszakajtotta a nyakábul az aran körösztöt. Tréfás Jankó mög a fa mögül nészte, hogy mi csinál a zsidó, nevette nagyon, hogy ű mögtréfálta a zsidót. Itt oszt torkaszakattábul kijabálta a zsidó: „Rablók! rablók, zsiványok! hisz minynyáji lánnak az én sejömkendőm van a fejin.“ Minynyájinak lėvötte a fejirül a sejömkendőt. Itt oszt a legényök is mögharaguttak, hogy csóké kapták aszt a portékát, hogy merészöli az a zsidó kapkonni le a nyakukbul! Nekiugrottak, jô êverték Mózsi zsidót, Tréfás Jankó csak nevette az egészet.

31. A kitanult katona.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy katona. Mikô kitőtötte a három esztendőt, nem vôt ėgy krajczárja sė. A mint mén hazafelé, aszongya: „Bárcsak ėgy bolondot tanánék, hogy szörözhetnék ėgy kis pészt!“ Elkeszdött énekölni: „Mos gyüttem mönynyégbű, Mögén viszszamögyök!“ A szűcsné möghallotta, hogy ėgy embör aszongya: „Mos gyüttem mönynyégbű, mögén viszszamögyök!“ mingyá behítta, kérdöszte tűle, hogy: „Látta-jė az ű Józsi fiját?“ Aszongya; „Láttam, éppen mellettem vôt!“ „Rongyos-ė nagyon? mer mikor eltemettük, nem nagyon difinyi (különös) ruhába temettük el!“ „Hát bizon löhetne a ruhája jobb is!“ mongya a katona. No, hát -114- akkô adott néki ėgy végvásznat, hogy vigye el néki mög háromszáz forintyuk vôt, aszt is odatta néki, hogy vigye el a Józsi fijának, úti kőcscségnek. Elmönt a katona a háromszáz forinttal mög a végvászonnal. Hazamén az ura, beszéli az aszszony, hogy járt. Ott ėgy kûdús mindég aszt énekölte: „Mos gyüttem mönynyégbű! Most is oda mögyök! Odattam néki aszt a végvásznat mög háromszáz forintot úti kőcscségnek.“ „Ugyan minek attad? mijen keservessen szöttük öszsze aszt a kis pészt!“ mongya az ura. Mögharagudott az embör, vôt ėsz szűrke lovuk, fölűlt rá, mönt a katona után. Möglátta a katona, hogy valaki nagyon nyargal utánna, az erdőbe vôt ėgy cserény (cserje lesz, sűrű vessző) bebût. Mökkötötte a szögény embör a lovat a cserény mellé, mönt keresni a kitanût katonát, hogy ha möktanálná! Kijáti, keresi, nincs sėhun sé. Viszszamönt, láti, hogy nincs ott a lova: meszszire nyargalt mán a kitanult katona a szűrke lovon. Mönt haza nagy fárattan, kérdözi a felesége, hogy hun van a szűrke ló? Aszongya: Odatta a katonának, hogy vigye el a Józsi fijának, hogy nė járjon gyalog. Mögharagudott a felesége, hogy minek atta oda aszt a szűrke lovat néki! Most mán lova is van a kitanult katonának mög péze is, nem mönt gyalog, azongya:

„Szétnézök még, tanálok-ė több bolondot! ej, csak még ėgy bolonra tanánék!“ A mint mén, möndögél, látytya, hogy szalonnát húz a ló a szántófődön, zsirzik a fődet. „Mi csinálnak?“ kérdözi tűlük. „Zsirozzuk a fődet.“ „Fuj! nem így köl.“ „Hát hogy?“ kérdözik tűle. „Mögmondom, ha annak kentök száz forintot.“ Attak száz forintot, Eszt (szalona) tögyék kentök föl a kocsira, embörbevaló; hanem köl kentöknek dudvát gyűteni rakásba tönni, mikor mán mögérött, kivinni a fődre, az maj mögzsirzi a fődet!“ Mögén mén a katona, előtanál ėgy házikót, látytya: hogy az öreg aszszony szoptati a csirkéket: a tyúk alá taszigálta űket, hogy szopjanak. „Jó napot szülém! mé taszigájja ken a tyúk alá a csirkéket?“ „Hogy szopjanak.“ „Nem úgy köl, szülém!“ „Hát hogy?“ „Mögmondom, ha ád ken száz forintot“ Kapott száz -115- forintot. „No, hozzon ken ėgy kis kását!“ mongya a katona. Az öreg aszszony hozott kását, a katona szór nekik kását. „Látytya ken, hogy öszik a kását! Igy köl a csirkéket étetni, nem szoptatni!“ Vôt mán ötszáz forintya a katonának. Mikor az öreg aszszont ott hatta, mönt ėgy högy mellett, a högy mellett vôt ėgy házikó, ėgy öreg embör két kis malaczczâ ojan nagy vitába vôt, hogy három esztendő ûta mindég kíllódott a malaczczâ. Mindég fogta a malacznak a farkát, hogy a fődbe nė bújjon. A katona odamönt, kérdöszte: „Mi csinál ken, bátyám uram?“ „Nem tudok evvel a két malaczczal mi csinálni! erővel a fődbe akarnak bûnni, mán az előbb csak a farkatüve lácczott ki. Ugyan, katona uram! taníjon mög: mi csinájjak ezökkel a malaczokkal?“ „Mögmondom, hogy ha ád száz forintot!“ „Éppen száz forintom van, mégis odadom, mer mán beleúntam evvel a két rongyos malaczczal kílónni.“ Aszonta az öreg embörnek: „Csinájjon ken ėgy kis ólat, oda zárja ken be űket. Drótot húzzé ken az ôrába, nem bûjik a fődbe!“ Kapot száz forintot, mos mán vôt péze, hazamönt, fődet árėndát, élt boldogul.

(Egyűgyűek.)

32. Kire marad a kis ködmön.

Vôt ėcczėr ėgy embėr mėg ėgy aszszon, vôt azoknak ėgy lányuk, férhėzatták. Mikor mėgvôt a kézfogó, a vőlegínt mėghítták ebídre; azon a vasárnapon elmėntėk a templomba minynyájan. Az aszszon kigyütt a prédikáczijórol, hozzáfogott a főzéshėz. Ez alatt az idő alatt elgondolkozott, hogy ha most férhėzagygya a lányát, ha lėsz neki ėgy kis babája, (majd ha nyől) varnak neki kis ködmönt, fėlültetik a patkára: lėesik a patkárol, mėghal, kire marad a kis ködmön? Hazamėnt a lánya is a templombol, látytya, hogy az anynya sírdogál, kérdėzi az anynyát hogy: „Mé sír ken, mé rí ken?“ „Tudod, kis -116- lányom a tė sorod? ha most férhėzallak, lėsz kis babád, varunk neki kis ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis ködmön?“ Akkor a lány is elkeszdėtt ríni: a nyakába borût az anynyának, ríttak nagyon, a tűz mėg kialutt. Hazamėnt az embėr, aszongya „No, anynyuk! kísz van-ė az ebíd? éhės vagyok, de: mi lelt bennetöket, hogy úgy ríttok?“ „Hogy nė rînánk, ha most férhėzagygyuk a lányunkat, lėsz neki kis babája, varunk neki kis ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis ködmön?“ Akkor az embėr is elkeszdėtt rîni, öszszeborútak, úgy ríttak. Mikor a vőlegín ebídre gyütt, látta, hogy rínnak, aszongya: „Mi lelte kentöket, mé rínnak kentök?“ Aszongyák: „Hogynė rínnánk mikor, ha most férhėzagygyuk a lányunkat, lėsz neki kis babája, varunk neki kis ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis ködmön?“ No, – aszongya a vőlegén: „Addig el nem vėszėm a lányukat, még három ilyen bolondot nem tanálok, mint kentėk.“

Elindult, tanát is ėgy embėrt, a mėlik házat épített, de ablakot nem hagyott rajta oszt zsákkal horta be a világosságot, kérdeszte a legín: „Mi csinál ken? bátya!“ „Hát öcsém! házat építettem, mos hordom bele a világosságot zsákkal, de mán ėgy napja hordom, még sė akar világos lėnni.“ A zsákot szétnyitotta, hogy mėnjėn bele világosság, osztán bekötötte a zsák száját, vitte be a házba, kiôtta a zsák száját, kieresztötte a világosságot. Aszongya a legín: „Nem úgy kėl aszt csinálni, bátytya!“ „Hát, hogy? öcsém!“ kérdėzi az embėr. Aszonya a legín: „Hát ablakot kėl rajta vágni és beüvegėlni.“ Az embėr köszönte a szívességėt, a legín tovább mėnt. Mênt, mėndėgélt, mėgin tanát ėgy másik embert, a mėg favillával hánta fėl a dijót a pallásra, két nap óta hánta mán, kérdėszte a legín: „Mi csinál ken? bátya!“ „Hát, öcsėm! eszt a dijót hányom fėl a pallásra, két nap óta hányom, alig van három dijó a palláson.“ Aszongya a legín: „Nem úgy kel aszt csinálni, bátya!“ „Hát hogy? öcsém!“ kérdėzi az embėr. „Vėgyėn ėgy kosarat, aval merigesse – -117- mongya a legín – oszt létrán horgya fėl!“ Az embėr köszönte a szívességėt, a legín továbmėnt. Mėnt, mėndėgélt, mėgin tanát ėgy bolondra, a ki ökröt húzott fėl a toromba, hogy ėgye mėg a torom tetejiröl, legejje lė a füvet. Nagyon jó legelő vôt; kinyûtotta a nyelvit, asz gondolták, hogy a füvet akarja nyalintani, kijabálták: „Héreli a nyelvivel?“ kérdėzi a legín: „Mi csinálnak aval az ökörrel?“ Aszongya az embėr: „Nagyon jó legelő van a torom tetejin, aszt akarom hogy kárba nė vėszszén.“ „Ereszszík el kentėk, nem úgy kėll aszt, hanem lė kėl kaszálni a füvet, úgy kėl az ökörnek anni!“ Nagyon köszönte az embėr a szívességėt. A legín hazamėnt, oszt a lányos hászhon, elvette a lánt: „No, tanátam mán három ijen bolondot mint kentek, elvėszėm a lányukat.“ A bolondok mėghallották a hírit, mer hetedhét országra szóló vôt, kűttek ajándékokat, nagy lakodalmat csaptak.

33. Ügyetlenek.

Vôt a világon ėgy embör, êmönt boré, mikor gyütt hazafelé, látta, hogy ėgy kutya zargat ėgy rókát éppen a kocsija felé, főkapja a fejszét, hogy majd agyonüti a rókát, agyonütötte a kutyát. Még ű a fejszéjijé mönt, rászált ėgy varnyú a lovára, aszongya: „Embör! kivágom a lovad szömit, a mé agyonütötted a kutyát.“ „Nem a kutyát akartam agyonütni, hanem a rókát.“ mongya az embör. „Nem bánom én, – mongya a varnyú – tė agyonütötted a kutyát, én kivágom a lovad szömit!“ Az embör fölemelte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, agyonütötte a lovát: a lova fejire vágott, nem maratt, csak 2 lova. Êmönt ė darabon, mögén rászált a varnyú a (másik) lovára, mögén aszonta: „Embör! kivágom a lovad szömit, a mé agyonütötted a kutyát!“ Az embör mögén fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, osztán a másik lovát is agyonütötte, akkor nem maratt, csak ėgy lova. Mögén êmönt ėd darabon, mögén rászált -118- a varnyú a lovára, mögén aszonta: „Embör! kivágom a lovad szömit!“ Az embör mögén fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, oszt a harmadik lovát is agyonütötte; akkô nem birt sėmőre sė mönni az embör, (mert nem volt lova, a bor meg a kocsin volt.) Utóvégre mög rászált (a varnyú) a boros hordójára, aszonta: „Embör! kivágom a hordódat, kifojik a borod!“ Akkor az embör fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút oszt a hordót öszszetörte, a bora kifojt. Az aszszonnak vôt ėgy kis lánya, kimönt az udvarra, a varnyú rászált a fejire, aszonta: „Aszon! kivágom a lányod szömit, mert az urad agyonütötte a kutyát.“ Az aszon fővötte a piszkafát, hogy majd agyonüti a varnyút oszt a lányát ütötte agyon. Akkor a varnyút mökfokta az aszszon, beletötte a téjfölös köpüllőbe. Mikor az ura hazamönt, aszonta: „Nészd hé! hogy jártam? A varnyú rászált a lovamra, oszt agyonütöttem mind a háromat. Végre még a boros hordóm is öszszetörtem oszt êfojt a borom.“ Aszongya az aszszon: „Én mög a kis lányomat ütöttem agyon végötte, hanem mökfoktam a varnyút!“ „Hova tötted?“ Aszongya: „Beletöttem a tėjfölös köpüllőbe!“ „Vöd ki, maj lėszopogatom rúla a téfölt oszt üssük agyon!“ Addig szopogatta rúla a téfölt az embör, lėnyelte a varnyút, aszongya: „Fend mög a kaszát, oszt ha kiüti a fejit, vágd el!“ Mikô kiütötte a varnyú a fejit, az aszszony odacsapott, êvákta az embörnek a fejit.

34. A bárgyú ember.

Vôt ėcczėr ėgy embėr mėg ėgy aszszon, az embėr ojan bárgyú vôt. Mikor az aszszon êmėnt, az embėrre ráparancsolt: hogy a csirkékre vigyázzon, hogy a kánya el nė vigyen ėgyet sė; szitájja mėg a lisztėt mėg van ott ėgy fazék tejfėl, aszt is köpűjje mėg, mikorára hazagyün, mindėn kíszen lėgyėn! Az embėr, hogy anná könnyebben szitálhasson, öszszefogdosta a csirkéket, öszszekötöszte -119- oszt a kotlóhon kötötte őket, hogy a kánya nė vigyėn el belőlök, hozzáfogott a szitáláshon. Észrevėtte hogy mikor szitál, rázkódik a fara, gondolta magába: jó lėsz, ha odaköti a szílkét (fazekat) a farához, majd öszszerászkódik oszt nem kėl köpülni; ėcczėrre vêge lösz mindėn dolognak. A mint szitált, gyütt a kánya, mėglátta, hogy a kánya viszi a csirkét: fėlkapott ėgygyet vitte az egíszet, szalatt utánna. A mint szalatt a csirke után, odavákta a szílkét az ajtófélhėn osztán eltört; ezen anynyira mėgijett, hogy a tejfėl is oda van, a csirke is odavan, a szilke is odavan, a liszt sincs kiszitálva, az aszszontol is félt, mos mán mi csinájjon? bebújt a kemėnczébe.

Az aszszon mikô hazamėnt: csírke sincs, téfėl sincs, szílke sincs, a liszt is úgy ál, hogy nincs kiszitálva, keresi az urát, nincs sėhol, kijabál neki, az ura halgat a kemėnczébe, nem tanálja. Ėcczėr osztán elkészítette a lisztėt, tésztát, mindėnt, hogy majd süt, mėnt mán fűteni, szalmájé. Begyukta a szalmát a kemėnczébe, még akkor sė szólt az embėr, az aszszon mėggyûtotta a masinát, mikor az embėr eszt halotta, akkor kijabálta, hogy: „Hé, anynyuk itt vagyok a kemėnczébe!“ de már akkor későn vôt, mert az aszszon mėggyútotta a szalmát, aszonta: „Ús sė vagy ėgyébrevaló, mint tűzre!“ Az embėr osztán bentégett.

(Állatmesék.)

35. Miért nincs az oroszlán hátulján szőr?

Tudja-e, hogy mért nincs az oroszlány hátulján szőr? Egy embert büntetésből a Forrótenger partjára vittek, hogy ott elpusztuljon. A tenger partján megismerkedett egy oroszlánnyal, az oroszlány még élelemmel is ellátta: hordott neki ennivalót. Mikor már az ember az oroszlányra ráúnt, el akart tőle szökni. Volt neki egy bárkája.

Egyszer, mikor az oroszlány oda volt élelmet keresni, -120- az ember a bárkába ment. Haza jött az oroszlány, kereste az embert, meglátta a bárkában. Utána ugrott, de csak az eleje volt a bárkán, a hátulja a Forrótengerbe esett, leégette a forró víz a hátuljáról a szőrt, azért nincs az oroszlány hátulján szőr.

36. Az osztoszkodó medvék és a róka.

Mikor az öreg medvének vôt két fija, nem bírta mán tartani űket, aszonta: Mönynyenek, éjjenek a hogy tunnak! A két medve tanát osztán ėgy sajtot, elkesztek felesölőnni, hogy oszszák két felé, hogy mög nė csajják ėgymást. A róka möglátta űket, kérdöszte, hogy mijön felesölőnnek? A két medve felelte, hogy eszt a sajtot akarják elosztani, hogy ėgymást mög nė csajják. Aszongya a róka: „Majd elosztom én ėgyformán!“ Eltörte kétfelé, az ėgyik fele nagyob lött, mint a másik, a nagyobbikbû harapott, hogy ėgyforma lögyön. Akkor mög a másik lött nagyob, abbû harapott. Addig osztotta, még mind el nem fogyott.

37. A róka szabadulása a kútból.

Ėcczör a róka elmönt valami fogáhonvalót keresni, a hogy mönt, hát beletekíntött ėgy kerekeskútba – a kibe két vödör járt – ott látta, hogy a kútba benne van ėgy egész sajt. Most azon spėkulált, hogy köllene abbul jôlakni? Látytya, hogy a kútba két vödör jár, kiokoskotta ű, hogy az ėgygyikbe beleül és jôlakik sajttal. Mikor lėmönt a vödörbe, akkor látytya, hogy a hôdnak a sugara lėsüt a kútba. Mos mán kigyütt vôna, de hogy gyűjön ki? Ėcczör osz âra mönt a farkas, az is belenézött a kûtba, ott látytya, hogy a róka bent mulatozik a kútba: „Mi csinász? róka koma!“ „Ej! most jôlakok sajtal.“ „Hát -121- – aszongya a farkas – hozzál neköm is!“ „Dehogy viszök! ha akarsz önni, gyere lė!“ „Hát – aszongya – hogy mönynyek én innet lė?“ „Hogy gyüttem én? űj bele a másik vödörbe, oszt gyere lė, akkor tė jis jôlakhacz, mint én.“ A farkas sė vôt röst, beleült a másik vödörbe, akkor mivel a farkas nehezeb vôt, lėmönt, a róka pedig a másik vödörbe főgyütt. Mikor osztán a farkas lėért, akkor látta, hogy űtet becsapta a róka.

38. A német és az ürge.

Meglátta a német, hogy a kukoriczáját hordja az ürge, megfogja és két hátulsó lábánál fogva felakasztja a rúdra, azután kérdezi: „Hol van a kukoricza?“ Az ürge (kinjában) azt mondja: „Nyiksz!“ „Nyiksz?“ mondja a német, azzal veszi a bicskáját s beleszúr, kérdezi ismét: „Hol van a kukoricza?“ az ürge csak azt mondja: „Nyiksz.!“ „Nyiksz?“ mondja a német és kezdi kétfelé hasítani az ürgét. Harmadszor is kérdezi az ürgét: „Hol van a kukoricza?“ de az ürge csak azt mondta: „Nyiksz“ s a német egészen kétfelé vágta.

39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija.

A bagoj mög a sas azelőtt nagyon jóbarátok vôtak: ha csak töhették, mindég ėgygyütt vôtak, de asztán a bagoj mögnehesztelt a sasra. Ėcczör a sas szötte öszsze a madárfijakat, a bagoj möglátta, hogy szödi ki a fészökbül, âra kérte a sast: ha mán mind mögöszi is, az üvét nė báncsa! „Jô van! én nem bántom, de hát mijik a tė fijad? mijik fán van?“ kérdöszte a sas. „Az én fijam azon a fán van, âra meszszire!“ mutatta a bagoj. „Én aszt a fát nem látom, de hát ha majd âra kerülök, mirül ismeröm mög?“ kérdöszte a sas. „Az én fijam a lekszöbb, -122- ârul mögismerhedd“ monta a bagoj. „Jó van! ha a lekszöbb, aszt nem bántom.“

Aval êváltak: a bagoj êmönt dôgára, a sas mög szötte űket rakásra, de ėnynyihány szép fijókot nem bántott, otthagyott a fészkibe. Mikor a bagoj fijáhon ért, aszongya: „No, eszt êvihetöm, ez úgy is csúnya: ojan mind a sindisznó mög mijen nagyfejű is! ez nem a bagójé, mönynyön a többi közé!“ êvitte. Tanákozik osztán a bagoj a sassal a hun a bagoj fija vôt, aszongya a bagoj: „Hát csak êvitted, ugy-ė? a fijamat! pedig mögėgyesztünk, hogy nem bántod!“ „Hát mėjik vôt a tė fijad? hun vôt? êre nem vôtak szép madárfijak!“ A bagoj osztán mutatta, hogy itt, ezön a fán vôt! Aszongya a sas: „A vôt a legcsúnyább, ojan vôt mind a sindisznó mög nagyfejű is vôt.“ „Hát nem tudod – monta a bagoj – hogy: mindön anyának lekszöb ba maga fija?“ (Mindön anyának lekszöbb a maga gyeröke! nem mögmonta a bagoj?“ mondják beszéd közben.)

40. Én is úgy akartam.

A pipiske kiment a fűre, megfogott egy szál füvet (hogy majd tövestől kihúzza,) húzta, erőlködött, a madarak látták, hogy nem bírja kihúzni, mondták neki, hogy nem bírja kihúzni, ne erőlködjék, de a pipiske nem engedett, annál jobban húzta. Egyszer azután elszakadt a fű, a pipiske (hátra) esett, (mit restelt), azután elkezdte csicseríkelni, hogy: „Én is úgy akartam! Én is úgy akartam!“

(„Én is úgy akartam! mondja az ember, mint a pipiske mondta,“ ha valamit csinál s rosszul sül el.)

41. Mé nincs a békába büdös?

Ėgy embör a mit a kûdúsnak adott vôna kinyeret, hordóba rakta, hogy lássa: mönynyit anna esztendejig. Mikor az esztendő betelt, odamönt a hordóhon, hogy maj fölméri, akkô tele lött a hordó kényóval mög békával, azé nincs is a békába büdös.

42. Mé harakszik a kutya a macskára?

Krisztusurunk ėgy árkon akart átmönni, de az árokba sár vôt, az árok szélibe legelt a ló, aszongya neki Krisztusurunk: „Vigyé át ezön az árkon!“ Aszonta a ló: ű most nem viszi át, öszik. „No, hát ögyél, még bele nem fáracz! akor sė lakjál jó.“ monja neki Krisztusurunk. Öszik is a ló mindég azûta, ha belefárad, lėfekszik pihenni, asztán újba kezdi.

Krisztusurunk asztán a macskát êkűtte a szamáré, a szamár ott legelt az erdő szélibe, meszszire. A mint mönt a macska, a kutya ott alutt a füvön, ki vôt nyûtózkodva, alutt jóízűen. A macska nem látta a szamarat, főkőtötte a kutyát, asz gondolta Krisztusurunk a kutyájé kűtte. Mikor a kutya Krisztusurunkhon gyütt, aszonta: „Nem eszt, hanem a szamarat, az erdő szélibe legel.“ A kutya azûta mindég harakszik a macskára.

43. A farkas mulatni megy, azután szállni tanul.

A hoszszúháti högyekön innet, a buzgányi högyekön túl, volt ėgy Öregaszszony, annak vôt ėgy kakasa mög ėgy tyúkja. Kimöntek a szemétdombra kapargatni; a kakas tanát ėgy garast, aszongya a tyúknak: „Gyerünk el a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ „Nem bánom, gyerünk!“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanátak ėgy nyulat, aszongya a nyúl: „Huva möntök? kakas -124- koma, tyúk koma?“ Aszongya a tyúk koma: „A kakas koma tanát ėgy garast, elmönyünk a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ Aszongya a nyúl: „Én is elmék.“ „Gyere, gyere! majd többen löszünk.“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanátak ėgy rókát; aszongya a róka: „Huva möntök? kakas koma, tyúk koma, nyúl koma?“ Aszongya a nyúl koma: „A kakas koma tanát ėgy garast, êmögyünk a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ Aszongya a róka koma: „Én is elmék!“ „Gyere, gyere! majd többen löszünk.“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanáltak ėgy farkast; aszongya a farkas: „Huva möntök kakas koma, tyúk koma, nyúl koma, róka koma?“ Aszongya a róka koma: „A kakas koma tanát ėgy garast, êmönyünk a kocsmába ėgy mesző bort möginni!“ „Én is elmék!“ „Gyere, gyere! majd többen löszünk.“ A mint mönnek, möndögélnek, előtanátak ėgy nagy sánczot, mögáltak ott a szélin. Aszongya a kakas koma: „No, most a gyün el velem bort inni, a ki eszt a sánczot át biri ugrani!“ A kakas átszáta, a tyúk is átszáta, a nyúl is átugrott, a farkas is át akarta ugrani, asztán belesött.

Ott rítt a farkas, hogy nem tud abbul a méj sánczbul kimönni, éhön köl neki mögdögleni. A mint sírt-rítt, ehun âra möntek a kis madárkák szödögetni, kérdöszték: „Mijé rín?“ „Harmannapja, hogy beleestem a sánczba, nem birok kimönni!“ Könyörgött nekik, hogy horgyanak gizöcskéket-gazocskákat, a kin ki bír mönni. „Van négy csonkafám, kőthettök rajta?“ Hortak is anyit, hogy ki bírt rajta mönni. Örült is a farkas, hogy nem köllött neki elveszni; de a kis madarak is örültek, hogy lösz nekik min kőteni. Rá is fészkeltek, kőtöttek is rajta, szépek is vôtak mán, örűt is nekik az anynyuk. Hát ėcczör mén ám a farkas, főkijátott a fára, hogy: „Kis madár, agyál ėgy fijadat, mert kivágom a fát, főszántom az ajját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jô tarcsd az ekét farkam!“ Akkor lėvetött neki ėgy kis fiját, a farkas mögötte. Jôlakott, akkor êmönt a hűvösfa alá lėfekünni; mikô kialutta magát, akkô mögén főkelt, mögén elmönt a csonkafa alá. Mikô möglátta a kis -125- madár, mögijett, êkeszdött ríni, hogy mán mögin mén a farkas. Mikor odaért, mögát a csonkafa alatt, főnézött a fára, asz kijáltotta föl a kis madárnak: „Kis madár, agy neköm ėgy fijadot, mert kivágom a fát, főszántom az ajját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jó tarcsd az ekét farkam!“ Akkor mögijett a kis madár, hogy mán csakugyan kivági a fát, akkor lėvetött mögén ėgy kis fiját. A farkas mögötte, jôlakott, mögén êmönt a hűvösfa alá lėfekünni. Sírt-rítt, a kis madár, hogy az a csúnya farkas mán êvitt két fiját, mi lösz belüle, ha mind êtanáli vinni? Addig a farkas kialutta magát, mögén főkelt, mögén elmönt a csonkafa alá. Mikô möglátta a kis madár: mögijett, êkeszdött ríni, hogy mán mögin êmönt a kis madárhon a csonkafa alá, nagybüszkén főkiáltott a fára: „Kis madár, agy neköm ėgy fijadot, mert kivágom a fát, főszántom az ajját! Cselőre két lábom, hajszára két fülem, jó tarcsd az ekét farkam!“ Akor mögijett a kis madár, hogy mán csakugyan kivági a fát, akkor lėvetött ėgy kis fiját. A farkas mögötte, jôlakott, mögén êmönt a hűvösfa alá lėfekünni. Sírt-rítt a kis madár, hogy az a hunczut farkas mind elhorgya a kis fiját; âra szált ėgy varnyú, kérdi tűle: „Mijé sírsz-rísz te, kis madár?“ „Hogy nė sírnék-rínék, mikor az a hunczut farkas êvitt 3 fijamat, mán csak ėgy maratt.“ „Ha még ėcczör êgyün, ha mongya: agyá ėgy fijadat, kivági a fát, főszánti az ajját; akkor oszt mond neki: Vágd ki a fát, ha van fejszéd, Száncsd föl az ajját, ha van ekéd!“ Akor mögörűlt a kis madár; a varnyú êszált, a farkas mögén viszszamönt, mögén monta a kis madárnak, hogy: „Kis madár, agygyá ėgy fijadat! kivágom a fát, főszántom az ajját.“ Akkor lėhujántott a kis madár, hogy: „Vágd ki a fát, ha van fejszéd, Száncsd föl az ajját, ha van ekéd.“ Akkor aszongya a farkas; „Ördög bújon az anyád féketőjibe! tudom mán ki tanított mög êre, hanem maj mögtanítom én űtet.“

Akor êmönt a farkas, beleűtt ėgy rakás kukoriczaszömbe, akô kimönt az országút közepire, ott szétterpeszködött, âra mönt a varnyú szödögetni, möglátta a kukoriczaszömeket, -126- odamönt, vagdalózott, hát ėcczör csak bekumta a farkas a varnyú fejit, könyörgött a varnyú, hogy: „Ereszd ki, farkas koma a fejem, mögtanítalak szálni!“ „Nem! Ördög bûjon az anyád fékötőjibe! mögcsâsz.“ „Ereszd ki, farkas koma, a fejem! mögtanítalak szálni.“ Akor kieresztötte, êszált a varnyú. Akor a farkas beleűlt ėgy rakás kölesszömbe, êmönt mögén az országút közepire, mögén szétterpeszködött; a varnyú mög âra mönt szödögetni, möglátta, hogy sok köles van, odamönt szödögetni, a farkas mögén bekumta (bekapta) a varnyú fejit, akô a varnyú mögén könyörgött, hogy: „Ereszd ki, farkas koma a fejem! mögtanítalak szálni.“ „Nem! Ördög bûjon az anyád fékötőjibe! – monta a farkas – mögcsâsz, mind az elébb.“ „Ereszd ki, farkas koma a fejem! mögtanítalak szálni.“ Akkor kieresztötte, êszált a varnyú. Akor a farkas odamönt ėgy rakás tisztabúzaszömbe, akkô mög êmönt az országút közepire, mögén szétterpeszködött, a varnyú mög âra mönt, möglátta a sok búzaszömet, odamönt szödögetni, a farkas mögén bekumta a fejit, könyörgött neki a varnyú: „Ereszd ki, farkas koma, a fejem! mögtanítalak szálni.“ „Nem! Ördög bûjon az anyád féketőjibe! mögcsâsz, mind az elébb.“ „Nem csallak mög! ereszd ki, farkas koma a fejem! mögtanítalak szálni.“ „Nohát tanicsál mög!“ Akkor a farkas kieresztötte, a varnyú főkapta a farkast, vitte főfelé, mikô mán fővitte magost, kérdöszte a farkast: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ Aszongya a farkas: „Látom.“ „Mökkora?“ „Akkora mind a világ“. Akkô még föjebb vitte, kérdöszte mögén: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ Aszonta a farkas: „Látom.“ „Mökkora?“ „Mindėgy févilág.“ Akkor mögén föjebb vitte, akkô mögén kérdöszte: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Látom“. „Mökkora?“ „Mindėgy ország.“ Még hécczörte föjebb vitte, kérdöszte mögén: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Látom.“ „Mökkora?“ „Mind ėgy alma.“ Akkô még föjjebb vitte, akkô mögén kérdöszte, hogy: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Látom.“ „Mökkora?“ kérdöszte a varnyú. „Akkora mind ėgy tű.“ Még föjjebb vitte, kérdöszte -127- mögén: „Látod-ė még, farkas koma! a fődet?“ „Nem látom mán“. Akkor a varnyú eleresztötte, a farkas gyütt lėfelé, akkor a varnyú utánna, mindég aszt kijabálta: „Szalagy barát! agyonütlek! Szalagy barát! agyonütlek!“ Akkor a farkas lėzuhant, mindön porczikáját ízré-porrá törte, mikor a varnyú mászszor âra mönt, kérdöszte a farkast: „Mögtanûtál száni?“ „Mögám, Ördög bújon az anyád féketőjibe! mindön porczikámat öszszetörtem a füstös tőkébe.“ A varnyú nevette, hogy becsapta a farkast. Eddig van, ki nem hiszi: járjon utánna!

Mondák és rokonnemüek.

(Világteremtő és alakító mondatöredékek.)

44. A hegy keletkezése.

Mikô Krisztus urunk fėlmėnt ȧ mėnyegbe, ȧ főd utánnȧ mėnt, emêkėdėtt utánnȧ, osztán mikô montȧ (Krisztus urunk:) Ámėn! ȧkkô mėgállottȧk: ȧbbul lėtt ȧ hėgy, ȧbbô vȧn ȧ Kȧrȧncs teteje is, osztán az Ȧngyȧlok templomot építėttek rá.

45. A hegyek nagyobbodása.

Mikor Jézus mönt föl a mönybe, a högyek is möntek fő utánna, domborottak fő utánna; akkô mögfenyítötte Jézus és abba marattak.

46. Az Ördög el akarta rekeszteni a világot.

Ȧ hol ȧz endrefalvi tógát vȧn, ott ȧz Ördög el ȧkȧrtȧ rekesztenyi ȧ világot. El is rekesztėtte vȧlȧmėgygyig; hanem ȧ gombot nem érkezėtt fėltėnynyi: ȧ kȧkȧs -128- mėszólât, (a tógát) êsülyett. (Akkor mondta Isten:) Ha el bírja rekesztenyi (a világot) éfélig: nȧpfėlkőtő nȧpnyugatig, ȧkkô neki is lėsz birodȧlmȧ, odȧ nemsüt ȧ nap (De a kakas megszólalt) ȧkkô (a tógát) besülyett a fődbe; mindėnütt mėllátnyí ȧ (besülyedt) tógátot!

47. Csak ėgy aszszony vôt.

Az aszszonyok közül kettő álat vôt (előbb), csak ėgy aszszony vôt, azé mongyuk (az imádságban) az aszszonyi álatok között. Nójėnak csak ėgy lánya vôt, nem vôt több, fija mög 3 vôt, sėhogy sė bírta űket mögházasítani. Ėcczör osztán mögálmotta, hogy mönynyön tüskön-bokron körösztül oszt a kit legelőször möglát, hîja oda: magáhon, a lösz a fija felesége. Korán röggel elindult osztán Nojé, mönt erdőkön, tüskén-bokron körösztül, még osztán látott ėgy disznót, intött neki, hítta oda: magáhon, a disznó mingyá lányé változott, csak ojan lány lött, mint Nójėnak a lánya. Azután mög ėgy kutyát látott, odahítta magáhon, abbul is lány lött, csak ojan lány lött, mint a Nójėnak a lánya. Sütét este vôt mán mikô hazaért Nójė, vacsoráltak osztán. (Vacsora után Noe) öszszeatta osztán űket, de a lányok ojan ėgyformák vôtak, hogy Nójė nem tutta: mölik az ű lánya, mölik fijával atta öszsze az ű lányát.

Nójėt osztán otthatták a fijaji, másfelé möntek lakni, Nójė csak szerette vôna tunni, hogy mölik fijának jutott az ű lánya, elmönt űket fölkeresni. Mikor odaért az ėgyik fijáhon, kérdöszte tűle, hogy vannak. „Mögvagyunk, jó feleségöm van, nem veszekszünk, csak mindön ojan piszkos, hogy csak úgy ragad az embörhön, aszt nem szeretöm.“ Mingyá tutta Nójė, hogy ez a disznó, de nem szólt sėmmit sė. Mönt osztán a másik fijáhon, attul is kérdöszte, hogy vannak, „Amúgy mögvônánk, csak az a baj, hogy egész nap csahol a feleségöm, mind a kutya, neköm köl halgatni.“ Nójė mingyá tutta, hogy -129- ez a kutya, de nem szólt a fijának sėmmit sė. Elérközött azután a harmadik fijáhon is, a mög aszonta: „Jól vagyunk, ojan mind az édösanyám, akár csak az édösanyámat látnám, még mikor nevet is úgy áll a szája, mind az édösanyámnak.“ E vôt a Nójėnak a lánya, a többi aszszony álatbul lött, ezé mongyuk, hogy csak ėgy aszszony vôt.

48. Az angol nyelv eredete.

Mikô Krisztus Urunk a nyelveket osztogatta, hogy ki milyen nyelven beszéljen, a kezében bogrács volt, tele nyelvdarabokkal. Sorban jöttek az emberek egymás után. Krisztus Urunk azután egyenkint adott mindegyiknek: „Tė lögyél magyar, tė lögyél némöt, tė lögyél olasz, tė lögyél török!“ így mentek sorban. Utoljára jött az angol; akkor már a bogrács fenekén volt mindenféle nyelvből. Krisztus Urunk jól összekeverte, kidűtötte, odatta neki: „No, tė lögyél angol!“ Van is az angolban mindenféle nyelvből; azért olyan kevert nyelv: mert Krisztus urunk mindenféle nyelvet belekevert.

49. Mióta hajlik le a szomorúfűzfa?

Mikor Heródes katonáji a kis Jézust keresték, akkor a Boldogságosszüzmárija a szent fijával odaért a fűszfáhon, mán nem meszsze vôtak Heródes katonáji, akkô monta a Boldokságosszűzmárija: „Tė, fűszfa! hajolj lė a tė ágajiddal, hogy éngömet az én szen fijammal mög nė tanájjanak Heródes katonáji!“ Akkor a fűszfa lėhajlott, a Szüzmárijának és a kis Jézusnak a mögmöntőfája; azûta van szomorúfűzfa, ezelőtt nem vôtak az ágaji möghajulva; akkô elszomorodott, hogy csak mögtanálik a kis Jézust oszt öszszedarabojják. Akkô az ága is még sűrűb lött, mint azelőtt vôt. Heródes katonáji elmöntek mellette, osztán nem látták.

50. Mióta nincs a szomorúfűzfának tüsökje?

Mikô Krisztusurunkat mögfokták, mögkötöszték: fűszfaveszszővê verték, mert az vôt a legszúróssab, tele vôt tüsökkê. A fűszfa mögsajnálta Krisztusurunkat, a tüsköt mind êhullajtotta, az ágajit többet (az égfelé) föl nem eresztötte, mer mögszomorodott. Azûta van möghajulva mög nincs neki tüsökje.

51. Miből lett a gomba?

Mikor ȧz ȧszony úgy bănt ȧ lăngossȧl, hogy kitörölte ȧ kis gyerėk – –, ȧ lăngost mėg elvetėtte, akkô lėtt ȧ gombȧ. Hogy ȧs sė veszszėn ê hȧszontȧlȧnbȧ, ȧz Úristen gombănȧk teremtėtte, ȧzótȧ vȧn gombȧ.

(Krisztusmondák:)

52. Mióta akasztják a betyárokat?

Mikor Krisztusurunk Szent Péterrel Szegedtáján járt, nagyon elfáradt, bement a Putricsárdába pihenni; megvacsorált, azután lefeküdt egy sarokba a fal mellé, Péter meg mellé heveredett. Éjféltájban nagy kedvvel jöttek a betyárok, húzatták a szebbnél szebb nótákat s tánczoltak s néha-néha odarugtak, Pétert is oldalba rugták. Mikor már Péter kapott eleget, felkelt, Krisztusurunkat megfogta, elhúzta a fal mellől, hogy majd ő fekszik a helyére, kapjon már Krisztusurunk is, ne csak ő; Krisztusurunk tudta, hogy miben sántikál Péter, de nem mutatta, úgy tett, mintha aludnék. A betyárok ezután hogy újra elkezdtek tánczolni, eltalálta egy közülök, hogy ne mindig a külsőt rugdossák, hanem kapjon a belső is és így megint Péter kapott ki. Reggel, mikor felkelnek, kérdezi Krisztusurunk: „Hogy aludtál Péter?“ „Jaj, uram teremtőm! nagyon rosszul, egész éjjel rugdostak a -131- betyárok; hanem büntesd meg őket uram teremtőm!“ Volt Péternél egy könyv, a melybe beleírták, ha valami nem jó volt a világon, változtatni kellett rajta, Krisztusurunk tudta, hogy Péter a faltól elhúzta, hogy ő is kapjon egy pár rugást, azt is tudta, hogy a betyárok szeretik a halat, azt mondta Péternek, hogy írja be a könyvbe: „A bėtyárok kapnak ezután könyeret mög halat,“ a mi Péternek se hogyan sem tetszett, mikor Krisztusurunk másfelé nézett, azt írta a könyvbe: „A bėtyárok kapnak ezután kötelet mög vasat,“ azóta akasztják a betyárokat, azelőtt nem kaptak kötelet meg vasat.

53. Krisztus jóslásának be kell teljesedni.

Mikor Krisztusurunk Szentpéterrel a földön járt, bekéredzkedett egy emberhez éjjeli hálásra, a kinek a felesége éppen akkor vajúdott, nehezen bírta megszülni a gyermekét. Az ember a szomszéd szobában adott Krisztusurunknak meg Szentpéternek helyet, honnan minden szó áthallatszott hozzá. Krisztusurunk és Szentpéter hogy beszélgettek, azt mondja egyszer Krisztusurunk Szentpéternek:

„Látod, Péter; menyit szenved ez a szegény asszony? hogy vajúdik? pedig ez a gyermek nem érdemli meg, mert mikor nagy lesz, meg fogja apját, anyját ölni!“

Az ember és a felesége mindezt jól hallotta a szomszéd szobában s mikor a gyermek nevelkedett, ha reá néztek, eszökbe jutott, mit jósolt az öreg ember: hogy még őket meg fogja ölni, ha nagy lesz, ezen elszomorodtak. A fiú mikor már nagy volt, észrevette, hogy a szülei ha ránéznek, elszomorodnak, faggatni kezdte őket, hogy miért szomorodnak el mindig, ha ő reá néznek? mit vétett ő nekik? A szülők hímeltek-hámoltak, nem akarták megmondani neki, de a gyermek nem maradhatott, addig kérdezte, hogy egyszer megmondták neki az igazat: hogy mit mondott az öreg ember, mikor az anyja ővele olyan sokáig vajúdott? „No! ha így van, akkor én elmegyek világgá – mondta a gyermek – hogy én -132- kendteket ne is lássam többé, akkor majd nem ölöm meg kendteket.“ A legény – mert már az volt – elment más országba. A hogy bemegy az idegen országba, látja, hogy az emberek sokan vannak egy rakáson, az asszonyok meg sírnak, jajgatnak, odamegy, kérdezi, hogy miért szomorkodnak? Mondják, hogy háború van, mindenkinek el kell menni a csatába. „No! akkor – mondja a legény – én is elmegyek, úgy sem sokat ér az én életem!“ s el is ment a többivel a csatába. A legény hogy el volt keseredve, nem sokat törődött az életével, ütötte, vágta az ellenséget rakásra; annyira kitüntette magát a csatában, hogy nagy úr lett a katonák között s mint ilyen megházasodott. A szülei sokáig várták haza a fiukat, de hogy nem jött s nem birták felejteni, utána mentek, hogy felkeresik. Addig mentek, mendegéltek, hogy a sok kérdezgetés után mégis csak megtudták, hogy hol lakik. Bementek, elmondták, hogy mi járatban vannak, hogy a fiukat keresik. A fiuk akkor is a háborúban volt, a felesége pedig, hogy maga volt, nem akart nekik helyet adni. Ekkor a fiunak az apja a zsebébe nyúlt és kivette a fia arczképét, mely éppen olyan volt, mint az asztalon levő, melyet a fiuk magával vitt, mikor világgá ment és körülményesen elmondott mindent: mi hogyan volt, miért ment a fia világgá. A fiú a feleségének minderről sokszor beszélt, akkor azután az asszony: az ő menyük örült, hogy megláthatta az apósát és az anyósát. Éjszakára a dívánra csinált nekik helyet, a hol háljanak. Éppen akkor bocsátották haza a katonákat, az ember éjjel ért haza, mikor a szobába ment, a dívánon egy embert meg egy asszonyt talált; azt hitte, hogy a felesége a szeretőjével van ott, kihúzta a kardját s elvágta az apjának meg az anyjának a nyakát.

Mikor gyertyát gyujtott, akkor látta, hogy a felesége maga fekszik az ágyában és az édesapjának meg az édesannyának vágta el a nyakát. Keservesen megsiratta őket, akkor jutott az eszébe, hogy igazuk volt, mikor azt mondták, hogy ő még meg fogja ölni az apját, anyját.

(Őseinkről:)

54. A magyarok származása és lakóhelyei.

A magyarok és a törökök testvérek, a török a magyart ma is elfogadja édestestvérének. Egy apától, de nem egy anyától származtak. A török volt az idősebb, az első szülött s mikor az anyja elhalt, az apja feleségül vette Delilát, a magyar édesanyját.

Hogy azután elszaporodtak, a török szolgájává tette a magyart, legyőzte, alattvalója lett. Ekkor a magyarok a Fekete-tenger tulsó oldalán, hegylábjában erdőségben laktak. Egyszer a törökök feje, mint alattvalóinak azt parancsolta, hogy csináljanak a számára kardokat, hogy legyen elegendő, ha csatába ereszkednek. A magyarok hozzá is láttak, készítették a kardokat, mi közben a fejök: 18 éves nagy szál fiatal legény odajött s kérdeszte: „Mit csinálnak?“ „Kardokat a töröknek, hogy legyen, ha háborúba megy.“ „A töröknek? – mondta bosszankodva – hogy még jobban alattvalójává tegyen bennünket? Ha már csinálni akartok, csináljatok kardot, ne ilyeneket, hanem háromból egyet!“

Éppen három volt már megcsinálva, a háromból azután egyet csináltak s elvitték a töröknek megmutatni, hogy jó lesz-e ekkora? A török nézi, forgatni akarja, nem bírja, haragra gyul s kérdezi: „Mit akartok ezzel a karddal, ki birja ezt felemelni?“ „Akár én is!“ mondta a magyarok feje, az a nagy szál legény. „Te, taknyos?“ Ennek sem kellett több, fogta a kardot, összedarabolta a törököt. Csak hamar hírül vitték a törököknek, hogy mit csinált a magyarok feje. A törökök mindjárt sereget küldöttek a magyarok ellen; de a magyarok egy szálig elpusztították őket s ott hagyták az erdőt – mert még akkor nem szántottak a magyarok – elkerülték a Fekete-tengert s az innenső részén telepedtek le, hol azután addig laktak: míg a török át nem jött a Fekete-tengeren: mert a török nem kerűlte el; hanem átjött rajta s újra el kezdte háborgatni a magyarokat, mire a magyarok ott hagyták a -134- Fekete-tenger innenső oldalát is Magyarországba jöttek. Az a fiatal legény, ki a Fekete-tenger tulsó oldalán a törököt összedarabolta, azért volt olyan dühös, vad, mert farkastejet szopott.

Mikor a magyarok a törökök alattvalói voltak, a török úgy tett, hogyha valami szép lányt, vagy asszonyt látott s megkivánta, erőszakkal is elvitte. Annak a fiatal embernek az anyja szép asszony volt, mikor a török meglátta, őt is el akarta vinni; de az asszony elszaladt. Hogy jobban szaladhasson, letette a gyermekét egy fatörzsök mellé; de a török utolérte s agyonütötte. A gyermeket azután farkas nevelte fel tejével, mikor már nagyobbacska volt s észrevették, hogy anyaszülötte, elvették a farkastól a magyarok, felnevelték. Hogy farkas tejet szopott, mindig vad maradt, erős volt, azért tették meg a magyarok fejöknek.

55. Szolnok elnevezése.

Atilla Buda testvérét üldözőbe vette, mikor Buda várát megcsináltatta s reáírta kivülről, hogy Buda vára. Buda menekült Atilla elől, de Szónok, vagy Szolnok területén Atilla utolérte, akkor mondta neki: „Hova futsz Buda? állj szónak!“ Innen kapta Szónok, vagy Szolnok a nevét: Szónakból lett Szónok, máskép Szolnok.

56. Jász-Kunhalom eredete.

Jász-Kunhalmot Jász-Kunhalomnak azért nevezik, mer, Szentistván 20 kun vitézt ott temettetött el, mer nem akarták fölvönni a keresztény vallást. Nagy gödröt ásatott, lėhajtotta űket a gödörbe lovastû oszt aszonta nekik: Ha a körösztén vallást fő nem vöszik, ott köl nekik möghalni. Ezök mög készek voltak inkább möghalni, hogy -135- sėm az ű hitüket elhagygyák. Betemettette űket úgy, a hogy vôtak lóháton. Elevenen betemettette űket. Onnan nevezik Jász-Kunhalomnak: mer jászok vôtak mög kunok.

57. Vasas János.

Ezerháromszáznegyvenháromban már úgy fogdosták a legényeket, elfogták Vasas Jánost is. Alkalmasnak találta a katonai vizsgálóbizottság, bevették katonának. Mivel neki vagyona volt, arra kérte a bizottságot: hogy időt adjon, hogy azt elintézhesse. A bizottság adott két katonát mellé, hogy odább ne álljon. A vagyona egy házból álott. Mikor odaértek, arra kérte kisérőit, hogy maradjanak kint, mig eladja a házat a benne lakó szabónak, mert ha a szabó meglátja őket, mindjárt tudja, hogy hányadán van? hogy kénytelen a házat eladni s nem veszi meg illendő árért. A két katona igazat adott neki, kínt maradt a ház előtt. Vasas János bement a szabóhoz és a ház felét csakhamar eladta neki, de a másik felét nem akarta megvenni, ekkor Vasas János kiment, behítta a két katonát, hogy elhigyje a szabó, hogy ő valóban katona: huszár. A két katona bizonyította, hogy Vasas János csakugyan huszár. Vasas János akkor azt mondta a szabónak: „A feleház a magáé, a fele az enyém; én az enyémmel azt teszek, a mit akarok, ha nem veszi meg, az enyémet felgyujtom s azután elmegyek katonának.“ A szabó kénytelen volt a másik felét is megvenni a háznak. Vasas János elment azután a századjához.

Akkor az a szokás volt, hogy a katona, ha pénze volt, hogy el ne lophassák tőle, odaadta a századosának s mikor kellett neki, kért a pénzéből. A százados léha ember volt, elmulatta a más pénzét is, a huszárét is. Mikor először kért Vasas János a pénzéből a századostól, kapott száz forintot, hanem másodszor már száz forint helyett száz botot kapott. A száz bot sehogy sem tetszett Vasas Jánosnak, mellé még megtudta, hogy sok katonának -136- a századosnál veszett a pénze s ha kérni merte, pénz helyett bottal fizetett. Nagy bajban volt Vasas János, elmondta a társainak, hogy ő nem hagyja annyiban, elmegy a királyhoz, elmondja neki az egészet. A társai biztatták, csak menjen, mondjon el mindent, ha faszolás lesz, segítik pénzzel, hogy legyen útiköltsége. Vasas János mikor útiköltséget kapott, elindult. A hogy ment, a bakonyi erdőbe beletévedt, itt azután a lova elpusztult: valami rezsdás drótba(n) megsérült, ő is már majdnem éhenhalt, mikor azután megpillantott messzire világ(ossá)ot, odatartott. A világ csárdában volt, a csárdás a mint belépett, tudtul adta, hogy betyárok barlangja ez a csárda. „Nem bánom én – mondta a huszár – ha az ördögöké is, csak adjon enni! mert majd elveszek éhen.“ A csárdás egyre mondta, hogy baj lesz, ha a betyárok eljönnek, de a huszár rá se hallgatott, hanem a csárdás hogy főzött a betyároknak, meg se várta, hogy megfőljön a paprikáshús, rakta befelé, egy betyár részét megevett. Félóra mulva jött egy eltévedt vadász, ennek is megmondta a csárdás, hogy ez a csárda a betyárok barlangja, hogy baj lesz, ha a betyárok eljönnek. A vadász nagyon szomorú volt, a huszár vígasztaltalta, hogy ő katona: „Ne félj, vadászpajtás! katona vagyok én.“ de a vadászpajtás csak szomorú volt.

Éjjel a betyárok megérkeztek, egyik jobban káronkodott, mint a másik; a rablóvezér kérdezte a csárdástól, hogy: „Jött-e valaki?“ „Egy katona és egy vadász.“ mondta a csárdás. A betyárok bementek a kis szobába, a csárdás meg terített a betyárok számára vacsorára. Hivták a betyárok a katonát is, vadászt is enni, hozzá láttak mindannyian. A katona jóizűen vacsorált, vadász keveset evett, lehangolt volt. Vacsora után vastagon boroztak a betyárok a katonával együtt, de a vadász csak szomorú volt. Mikor már jól ittak, a katona kijelentette: „Hozzanak egy nagy kancsóbort! tegyék teli paprikával én ezt egy hajtókába megiszom.“ A csárdás azután behozott egy nagy kancsóbort és paprikát, a betyárok úgy tele öntötték paprikával, hogy a fakanál megállott benne, -137- ekkor a betyárok azt mondják: „Ni, ni! ez a katona milyen víg ės milyen bátor?“ Ekkor mondta a katona: „Nem félek én senkitől! eszem, iszom a magam torjában.“ A közös asztalnál a huszár felállította a betyárokat sorban, hogy „Mindenki itt legyen és ide nézzen, hogy lássa hogyan iszom meg a paprikás bort!“ Azután felemelte a kancsót a szájához és körben szembeöntötte mind a tizenkettőt, erre a szemökhöz kaptak, dörzsölték a szemöket, a huszár pedig kirántotta a kardot, egymás után sorban tizenegynek ledarabolta a fejét, a tizenkettediket: a rablóvezért életben hagyta, megvasalták, ekkor már segített a csárdás is. A csárdás haragudott a betyárokra, félt a bajtól, de nem mert a betyároknak véteni, félt tőlük, hanem mikor látta, hogy a huszár hogy bánt el velök, ő is bátorságot kapott, segítségére ment a huszárnak. Mikor a huszár a kardot kirántotta, a vadászpajtás ijedtében az ágy alá bujt, csak mikor a huszár a betyárokkal elbánt, akkor bujt ki az ágy alól, akkor győződött meg, hogy a katona: katona. „Látod, vadászpajtás! katona vagyok én, mondtam, hogy ne félj addig, míg engem látsz!“ Az öreg rablóvezért vallatóra fogta a katona: „Hol vannak a kincsek?“ A rablóvezér bevezette őket a kincses barlangba, hol temérdek kincs volt, azután a hullabarlangba mentek, hol temérdek csont volt: ide vetették azokat az embereket, a kiket legyilkoltak. Megkérdezték a rablóvezért: „Vannak-e még bűntársak?“ „Tizenketten voltunk!“ mondta a rablóvezér. Ekkor a katona a vadászpajtást és a csárdást az országútra kiküldte, hogy a király nevében rendeljen ide két kocsit, majd két kocsikincset a királynak visz. A barlang titkos útján ki is ért a vadászpajtás és a csárdás, mondta is: „A kiráj nevében!“ de rá se hallgattak. Akkor ő ment ki a rablóvezérrel a barlang titkos útján. A mint az első kocsit meglátta, azt mondja: „Hó! megállj! a király nevében le vagy foglalva, jöjj velem!“ A kocsis nem akart menni, hanem a huszár megkötötte a két kezét, odahajtott a barlanghoz, ment a másikért, annak is mondta:“ Hó! megállj! a király nevében le vagy foglalva, -138- jöjj velem!“ Nem akart vele menni, összekötözte ezt a kocsist is. Azután felpakoltak, hogy viszik a királyhoz a kincset, el is indultak. Az indulás előtt az öreg rablóvezért elpusztította a katona.

A katona nagyon szerette a bort, minden csárdáná megállott inni, a vadászpajtás váltig nógatta: „Gyerünk már, huszárpajtás! gyerünk már, huszárpajtás!“ de a huszárpajtás ivott tovább, míg csak bírta. Mikor legközelebb csárdát értek, akkor már estefelé volt az idő, a huszár ihatott, amennyi csak belefért, pénz volt bőven, ivott is. A vadászpajtás és a csárdás lefeküdt idejében, a huszár még csak bírta, ivott, azután ő is elaludt. Reggel felkel a katona, keresi a vadászpajtást és a csárdást, nincsen; a katona magára maradt, hült helyök volt, akkor mondta: „Megmentettem ennek a nyomorult vadászpajtásnak az életét, most meg a kincset is ellopta, a mit a királynak szántam, most másodszor vagyok kirabolva!“

Gyalogszerrel indult a királyhoz, két és fél nap meg is érkezett. Az udvari portás nagyon szívesen fogadta a huszárt, kérdezte: „Mi hiányzik?“ A huszár megmondta, hogy nagyon éhes, bevezették az udvari szakácshoz, a ki szintén nagyon szívesen fogadta, megvendégelte. Vacsora után az udvari-zászlósurak jöttek hozzá, kiknek elsorolta, hogy járt a századosával, azután a vadászpajtással. Mikor már kibeszélte magát, lefeküdt, kapott hálótársat is. Reggel, mikor felébredt, kereste a ruháját, nem találta: ellopták a ruháit; követelte, hogy adják elő: „Most már harmadszor rabolnak ki: először a századosom, másodszor a vadászpajtás, kinek az életét mentettem meg, ez a kettő mind semmi, de hogy a király udvarában is kiraboltak, még pedig katonát! ez már nagy szégyen.“ Akkor visszaadták a ruhájit, vezették kihallgatásra. A mint a fogadószobába bement, az ötödik szobában megpillantotta a vadászpajtást abban a ruhában, a melyikben a csárdában volt. A katona rárivalt, legazemberezte, odarohant, megfogta a vadászpajtást, markolászta, hogy: „Még a két kocsikincset is elraboltad, pedig a királynak szántam, no, de most a kezembe vagy!“ A testőrök közbe -139- léptek, tudtára adták, hogy az: Nagylajos király. A huszár mindjárt bocsánatot kért a királytól, a király megbocsájtott neki, adott neki palotahölgyet is feleségül, nagy birtokot is kapott és nemességet, kinevezte ráadásul ezredtulajdonosnak és felhatalmazta, hogy a századossal akarata szerint tehet. Mikor visszament az ezredhez, maga elébe hívatta a századost, megkérdezte, hogy ismeri-e? A százados azt mondta: „Ismerem, ennek az ezrednek a tulajdonosa“. A százados könyörgésre fogta a dolgot, a katona azt mondta: „Én nem bántom, hanem a századra bízom, tegyen a mit akar.“ A század hogy nagyon haragudott reá, összedarabolta.

(Mátyás királyról.)

58. Mátyás király és a részeges huszár.

Mulatott a huszár javában, mikor Mátyás király bevetődött a csárdába. „Gyere pajtás, igyál – mondta neki a huszár – most mulatunk!“ Mulatott is a huszár, az övé volt a csárda, nyelte a bort a hogy csak bírta, Mátyás király pedig csak a szájához emelte a poharat, mintha inna, de alig ivott valamit. Mikor fizetésre került a sor, Mátyás király is fizetni akart, de a huszár nem engedte: mert most a pajtás – a hogy a huszár nevezte – az ő vendége, fizetett a huszár. Csakhogy a huszárnak hamar elfogyott a pénze, ő pedig mulatni akart tovább is, szerezni kellett.

Elment éjnek idején Mátyás királlyal egy kereskedőhöz, a mint betörtetett, ott látta, hogy az öreg kereskedő fiatal asszony mellett fekszik: fiatal felesége volt, a legénye pedig öreg asszony mellett van az ágyban. „Nem jó van ez így!“ mondta a huszár s parancsolta a pajtásnak: Mátyás királynak, hogy a 2 öreget tegye egymás mellé, a 2 fiatalt is, mert úgy kell, azután mondta a kereskedőnek, hogy mutassa a pénzét, mert nekik pénz -140- kell. A kereskedő, hogy nagyobb baj ne legyen, odaadta a napi bevételt, mit a huszár 3 felé rakott s mondta: „Ez a tőke – rámutatott az egyik rakásra, – ennyit adtál a portékáért, ez a másik a fáradságodért van, ez a kettő a tied! Ez a harmadik rakás az enyém, ezt csalásból szerezted.“ Azzal a harmadik rakást zsebrevágta s mentek a csárdába mulatni tovább. Mátyás király vele ment, akarta látni, hogy mire megy a mulatásával a huszár?

Egyszer azután beitta a huszár a kardját, csak a kardhüvelye marad nála, Mátyás király azután elment, a huszár pedig hogy baj ne legyen, csinált a hüvelyébe fakardot, hogy a kirukkolásnál észre ne vegyék, hogy nincsen kardja, csak hüvelye van. Másnap, mikor a huszár kirukkolt, kiadta Mátyás király parancsban, hogy a huszár nyakazza le a legkedvesebb barátját most mindjárt. Rosszul volt a huszár, de csak hamar feltalálta magát, mielőtt kihúzta volna a kardját hüvelyéből, felfohászkodott: „Változtazsd, Uram! fává ezt a kardot, hogy az én legkedvesebb barátomnak le ne vághassam a nyakát!“ azután kihúzta a fakardot s odavágott a barátja nyakára; hanem azért a huszárt ki akarták végezni, mert nem volt kardja, de Mátyás király megkegyelmezett a pajtásnak.

59. Mi van legtöbb a világon.

Mátyás kirájnál vôtak az urak, sok főúr vôt a társaság köszt, elkesztek beszélgetni: mi van legtöb a világon? Tanálgatták: ez van, az van! beszólt az udvaribolond is, aszonta: ű tugygya mi van legtöb a világon! „Hát, mi van bolon?“ kérdözik tűle, ha mögmondod: 10 forintott kapsz, ha mög nem tudod mondani, botot kapsz! no, hát mi van legtöb a világon?“ „Mi vôna más – mongya a bolon – mint orvos.“ „Az nem igaz! hanem möny be a szobádba, gondolkozzál, asztán mond mög!“ Bemönt a bolon a szobájába, alig hogy beért, elvetötte magát, keservessen nyögött. Viszik Mátyás kirájnak a hírt, hogy: „Möghal mán a bolond!“ Mögijett Mátyás kiráj és a főurak szalannak -141- a szobájába, nézik, hát csakugyan el van terülve, nagyon sajnálták mer sokat löhetött neki nevetni, mingyár komėndáltak neki, ki mit tudott. Az ėgyik komėndálta neki a vizes borogatást, a másik az érvágást, a harmadik a pijóczát, szóval minynyája komėndált valamit. Mikô minynyáját kivárta, hogy mit komėndál? fölugrik és a kiráj elébe fordul, aszongya: „Fölségös kirájom! kijé a nyereség? mer ha ėgy palotába enynyi doktor van, hát akkor mönynyi van az egész világon?!“

60. Mátyás király és a jószívű szegény ember.

Mikô Mátyás kiráj elmėnt kerűni, ėgy kis tanyába érkėzėtt ėgy szėgíny embėrhėz; elfáratt, ott mėgpihent. Vacsorát is adott neki a szėgíny embėr lencse levest. A szėgíny embėr mėgszánta: ėgy kis füstölt kóbásza vôt kímínbe, avval is mėgtraktálta mėg ėgy félliter bort is adott neki. Nagyravėtte Mátyás kiráj eszt a dolgot, asz mondotta neki: mėnyėn fėl Buda várába. A szėgíny embėr fėl is mėnt, (Mátyás király) mėgmonta neki az ajtót is, hogy mėre kėl mėnni Budavárába. Mikor Buda várába fėlmėnt, a kiráj nagyon fogatta, a többi urak mėg csak nészték, hogy micsoda embėr ez? de a kiráj nem magyarászta ki mindaddig, míg mėg nem ebídeltek. Mikor mėgebídėltek, adott neki nagy köntöst: mėgruhászta, adott neki sok aranyat: a menynyit csak elbírt vinni. Akkor elmagyarászta a vendígejinek, hogy járt vele.

61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában.

A czinkotai kántor a kocsmában ivogált, mikor Mátyás király bement s a kántor mellé telepedett, azt mondta a kántornak: hogy ő a Mátyás király iródeákja, parancsolt is -142- mindjárt 10 iccze bort. A kocsmárosné akart is, nem is hozni, gondba esett, hogy a fiatal deák ki birja-e fizetni? mert a deákoknak nem szokott pénzök lenni. Azt mondta Mátyás király: „Csak hozzon, van sárgacsikó.“ Alig hozta be a kocsmárosné a bort, odavetődött két szálczigány. Ittak mindnyájan, jó kedvük lett, Mátyás király elhúzta a szép kocsmárosnét tánczolni. Tánczközben megmondta a kocsmárosnénak, hogy ha majd fizetni kell, azt mondja, hogy elveszett a sárgacsikó (= arany), de ezt csak képlag mondja. A táncz után csakugyan mikor fizetni akar Mátyás király iródeákja, keresi a sárgacsikót, nincs sehol, azt mondja: tánczközben elvesztette. Hozzá fognak keresni, mindenki kereste, a kántor négykézláb is, nem találták sehol. A kocsmárosné azt mondta, hogy itt marad az iródeák zálogban, de a kántor – szerette a kocsmárosnét, féltette, azt mondta, hogy ő nem hagyja a deákot, hazamegy pénzért, kiváltja. A czigányok, mikor fizetésről volt szó, kereket oldtak s mikor a kántor ment hazafelé, akkor már a földön feküdtek, be voltak rugva s a kántor felbukott bennök a nagy setétségben. Mikor a kántor nagynehezen feltápászkodott, végighúzott a botjával a két czigányon, hogy a czigányok el kezdtek jajgatni s kijózanodni. A kántornak otthon pénze nem volt, az apja mentéjét zálogosította el, úgy fizette ki a szép kocsmárosnét: 5 húszast kellett fizetni.

Mátyás király látta a kántor jószívűségét, azt mondta neki: Jöjjön fel Budára Mátyás király palotájába a feleségével; őt szereti Mátyás király legjobban, ő az íródeákja. A kántor azután nemsokára készült Budára, mondta a feleségének, hogy ő is jöjjön fel Budára, mert Mátyás király íródeákja azt mondta, hogy őt is felvigye! A kántorné szidta a kántort, hogy nem elég volt, hogy azért az íródeákért az apja mentéjét elzálogosította, most meg azt a pár krajczárt, a mit azóta szerezett, akarja elkölteni! de a kántor nem engedett, a kántornénak is fel kellett menni Mátyás király íródeákjához Budára. „Nagy ember az – mondta a kántor – őt szereti Mátyás király legjobban.“ Felmentek azután Budára Mátyás király palotájába, -143- a katona már várta őket, bevezette Mátyás király szobájába. Mátyás király a kántor apja mentéjét vette magára, a melyiket elzálogosított; a kántor és a kántorné csak néztek hogy került a mente Budára? A katona azután egy másik szobába vezette őket, itt már Mátyás királyon a királymentéje volt: tele arannyal, drágagyöngyökkel. Mátyás király ott ült a trónusán, a bárók meg a herczegek ott álltak kürülötte, akkor már tudta a kántorné is, hogy Mátyás királyhoz jöttek. Mátyás király akkor felállt, elmondta az uraknak, hogy ez a jószívű ember még az apja mentéjét is elzálogosította, csak hogy őt kiváltsa s az ő drága mentéjét akasztotta a kántor nyakába és azt mondta a kántornak, hogy kérjen amit akar! A felesége egyre súgta, hogy aranyat, gyöngyöt kérjen, de a kántor csak azt kérte, hogy Czinkotán kétszer akkora legyen az iccze mint máshol! Mátyás király meg is adta még azt is, hogy a kántor, mert olyan jószívű volt, ingyen ihat, azután megvendégelte s útnak bocsájtotta őket. A kántorné mikor kijöttek is durúzsolt, hogy miért nem kért a kántor aranyat, ezüstöt! csak mikor kikutatta a mentét, hallgatott el, mert televolt minden zsebje arannyal.

62. Mátyás király a czinkotai kántornál.

Utazásba indult Mátyás kiráj, bevetődött a czinkotaji kántorhon, szállást és vacsorát kírt, de nem volt ėgyebe a kántornak, csak 3 tojása, aszt is mėgsüttette Mátyás kirájnak a czinkotaji kántor, kérdėszte Mátyás kirájt, hogy: „Ėgy kis bor jó vôna?“ „Nė tessík hozni!“ monta Mátyás kiráj. „De kírėm hozatok, mer ín is szeretėm.“ monta Mátyás kiráj. Mátyás kiráj ellenire hozatott bort, píze nem vôt, êkűtte a bibliját és mégis hozatott bort Mátyás kirájnak, osztán elbúcsúzott.

Mikor Mátyás kiráj hazaírt, mingyá eszibe jutott a czinkotaji kántor, levelet írt, hogy keresse fėl Budán a lakásán Mátyás Sándort. Útnak vėtte magát a kántor, -144- hogy fėlkeresi aszt a Mátyás Sándor pajtást, fėl is mėnt, fėl is találta Mátyás Sándor házát, nem akart bemėnni, mer a kiráji palotába útasították, hogy itt lakik, de mit vôt mit tėnni, csak bemėnt. Mátyás kiráj már akkor kiráji ruhába vôt és tévesztéssê nem merte ráfogni, hogy ez a Mátyás Sándor. Kérdeszte Mátyás kiráj, hogy mi járatba van? A czinkotaji kántor aszonta: „Mátyás Sándornak ėgy ícczakára szálást attam mėg vacsorát: mėgėvėtt három tojást, aszonta, most nem fizetėk, maj eljön hozzám Budára látogatásra, akkor mėgfizetėk.“ Mátyás kiráj osztán öszszehítta a főtanácsosokat, hogy őtözzenek a lekszėbb ruhába, jőjjenek el ebídre. Akkor elmėntek ebídre a czinkotaji kántort felesígėstöl fėlültette az első helre, amazok mėg csak csodálkosztak rajta, hogy mifíle embėr lėhet? A czinkotaji kántor osztán mėgköszönte a szívessígėt. Mikor fėlálottak, Mátyás kiráj kihítta a palota közepire a főtanácsosokat, aszonta: „Vessék lė magukrol ėgyenkint a fėlső ruhájokat, tėgyék a czinkotaji kántor hátára!“ Görnyett mán alatta a czinkotaji kántor, nem tutta, hogy mit akarnak véle? Ėcczėr csak aszonta Mátyás kiráj, hogy: „Mindėnki válcsa ki a maga gúnyáját!“ A mi írtíket írt a ruha, az asztalra kėllėtt lėtėnni mindėnkinek a Mátyás kiráj elébe a ruha árát. Odahítta osztán az asztalhon, a píszt neki atta, de mėghatta neki: hogy a mihėnthaza ír, a bibliáját kiválcsa.

63. Mátyás király bögréje.

Mikor Mátyás kiráj Tiszakürtön járt, kért inni vizet, bėgréböl adott neki Pósta Sándor, az a bėgre ma jis mėgvan Pósta Sándor utógygyajiná, Pósta Sándort mėgjutalmaszta Mátyás kiráj a mé inni adott neki.

64. Szamár a csillagász és csillagász a szamár.

Mikor Mátyás kiráj kiindult a kiséretével, mėgkérdėszte a csillagászt, hogy: „Lėsz-ė, eső?“ A csillagász fėltolta a szėmüvegit és monta: „Fėlségės kirájom! nem lėsz eső, mer nagyon szép idő van, indulhatunk!“ Mikor mėntek, a juhásznak a szamara mėgszólalt, háromszor a szavát hallatta; Mátyás kiráj oda hívatta a juhászt, hogy mi ennek a jelentősége? Aszongya a juhász: „Fėlségės kirájom! szamaram valahányszor a szavát hallatytya, bőven hull az esőnek harmatytya!“ Akkor is mėgkérdėszte a csillagászt, akkor is asz monta: „Szép idő lėsz.“ A juhász csak monta: „Fėlségės kirájom, nė indûj el! mer nagy eső lėsz“, de a csillagász csak asz monta, hogy nem lėsz. Nem halattak ėgy fél órányira, mikor nagy zivatar és nagy eső lėtt, még a csillagásznak a pápaszemiról is csurgott a víz, akkor monta Mátyás kiráj: „Szamár a csillagász és csillagász a szamár.“

65. Mátyás király és a mutatványos.

Mutatványos mutogatta Mátyás királynak: mit tud: kulcslukon egy szakajtó borsot áthajigált a nélkül, hogy csak egyszer is megütötte volna a kulcsluk oldalát. Mikor vége volt a mutatványnak, majd nem a földig hajtotta meg magát, gondolván most nagy ajándékot kap Mátyás királytól. Azt mondja Mátyás király: „Ha maga minden hajigáláskor ennyi borst elhajigál, sok borsra van szüksége, ugy-e?“ „Sokra felséges uram!“ mondta a mutatványos. „Adjatok neki tiz zsák borst!“ parancsolta Mátyás király a szolgáinak – „Hadd legyen mit elhajigálni!“

66. Mióta csizmadia a csizmamester?

Azelőtt a csizmadiát nem csizmadiának, hanem csizmamesternek mondták, csak Mátyás király óta nevezik így.

Mátyás királyról csakhamar elterjedt az a hír, hogyha valaki ajándékot visz neki, az ajándéknál sokkal többet érőt ad neki. Gondolt egyet a csizmamester, elvitt egypár csizmát ajándékba Mátyás királynak, hogy majd Mátyás király jól megajándékozza. Mátyás király meghallotta, hogy mily számítással küldte a csizmamester a párcsizmát, szolgájával a csizmát telerakatta piszokkal s így küldte vissza a csizmamesternek, hogy ez a csizma díja, azóta hivják a csizmamestert csizmadiának: csizmadíja, csizmadia.

67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni?

Mátyás király mikor az országban le- s feljárt, hogy igazságot tegyen, egyszer két rossz gebén ment. Meg volt a kocsija rakva teherrel. A mint ment az országúton, jött szemközt hat lovas hintón egy herczeg. Nem akart a terhes kocsi elől kitérni. Mátyás király azután felkelt, oda ment, kigombolta a felső kabátját, mutatta az aranyos ruháját, hogy ő király. Mondta mindjárt, hogy fogjanak ki két lovat, fogják oda az ő kocsijához, elég oda az üres hintó elé négy ló is, azután térjen ki! Azóta az üres kocsinak ki kell térni a terhes kocsi elől.

68. Mátyás király és a részeges bíró.

Volt egy részeges bírónak egy lánya és egy fogadott fia, a fiú ügyelt mindenre, hogy baj ne legyen, ő volt a bíró jobbkeze, mégis a lányát mással jegyeztette el, pedig a fogadott fia élt, halt érte. Mikor az eljegyzést tartották, -147- akkor is a fogadott fiú vigyázott a községházán, hogy a falunak mikor hozták a fáját, híja ne legyen, az öregbíró a választott vejével bent mulatott a szobájában: jó borjuk volt, ittak, a fog dott fiú meg szomorkodott; a leány is ott hagyta a mulatságot, kiment a kertbe sírni, mert a fogadott fiút szerette. Mátyás király akkor mint hajdú járta be az országot, éppen akkor ment a községházára, mikor a fát hordták az emberek s a fiú szomorkodott. Mátyás király kikérdezett a fiútól mindent; bement megnézni, hogy mit csinálnak odabent: tartották az eljegyzést, ittak javában, mikor bement, azt mondta a bíró a hajdúnak a községházán a helye! Mátyás király azután elment s hintón jött a bíróhoz, behívatta a bíró fogadott fiát s a leányát, kijelentette, hogy ezután a fogadott fia lesz a bíró, az öreget elcsapta, mert részeges, mikor a részeges bíró beszélni kezdett, Mátyás király kigombolkozott, a bíró meglátta az aranyos ruhát, mindjárt elhallgatott. A fogadott fiút pedig a leánnyal összeadta.

69. Mátyás király vette le a rabigát.

Mătyăs kiră vėtte lė a rabigăt, mer azelőtt szăntottȧk ȧz emberek ȧz ȧszonyon. Hȧ ȧz embėrnek ȧz aszony nem tecczėtt, elȧttȧ; hȧ ê nem birta anynyi, ȧgyonütte. Mikor Mătyăs kiră lăttȧ, hogy ȧz ȧszony húzzȧ ȧz igăt, lėszălt ȧ kocsijăról, monta, hogy ȧz ėmbėrt fogjăk bė, bėfoktăk, ȧz embėrėn szăntottȧk. Mătyăs kiră ȧkkor nȧgy törvínt tȧrtott ellenök, hȧ úgy cselekszenek, mind kipusztítytyȧ őket, eltörletyi őket. Ȧzútȧ bėcsülyik (az emberek) ȧz ȧszont.

(Hőseinkről.)

70. Balázs.

Élt ėcczör ėgy szögén özvegy aszszon a gyerökivê, ott laktak az erdő szélin, a kis gyerök tartotta föl az anynyát. Ėcczör elmönt a kis gyerök az erdőbe szamóczát szönni, gondolta: „Még édösanyám alszik, szödök ėgy csomót.“ Hát a mint mén, möndögél bejjebb, bejjebb az erdőbe, ėcczör csak eltévett, lėült a fojópartjára, várta, hogy az édös anynya mögkeresi; az édösanynya kereste, de nem gyütt a nyomára. Hát, a mint ott üldögél a kis gyerök a fojó partján, hát! ėcczör csak mén âra ėgy hajó, kérdözik a kis gyeröktű: „Mijé sírsz? kis fijam!“ „Mer nem tudok hazamönni!“ mongya a kis gyerök. „Hát, hol lakol?“ kérdözik. „Édös anyámnál,“ feleli a kis gyerök. „Hát, édösanyád hun lakik?“ „Hát a hun én!“ Gondolták, hogy evel nem sokra mögyünk, mögkérdöszték, hogy hítták az édösanynyát? „Zsuzsa néni.“ mongya a gyerök. Fölvötték a hajóra, majd elviszik, ėgy halásznak átagygyák. Úgy is lött. Hát, a mint a halásznak átagygyák, ráparancsolnak a halászra, hogy visejje a gongyát.

Másik hétön âra járt a kiráj, möglátytya a gyerököt a gunyhó előtt, kérdözi a kis gyeröktül: „Itthun van-ė az édösapád? kis fijam!“ „Neköm nincs édösapám, csak édösanyám“ mongya a kis gyerök.“ „Hát aszt hogy hîják?“ kérdözi a kiráj. „Zsuzsának“ mongya a kis gyerök. „Hát a hol lakik?“ kérdözi a kiráj. „Aszt nem tudom, asz keresném“ mongya a kis gyerök. „Hát az öreg halász mêre van?“ „Odabe van a kis gunyhóba.“ mongya a kis gyerök. Bemén a kiráj mögkérdözni Nem a kendé ez a kis fijú?“ „Nem ám! úgy hoszták ide“. Kimén mögén a gyerökhön, mögén beszél vele, ád neki ėgy aranyat: „No, kis fijam, jô viseld magad, majd idővel még halász lösz belüled!“ „Én belülem nem lösz halász sosė“ mongya a kis gyerök. „Hát mi löszöl? kis fijam!“ „Mátyás kiráj katonája, még pedig huszár.“ -149- Mögtecczöt ez a felelet a kirájnak, adott a halásznak aranyat: „No, halász! viseld gongyát ennek a kis fijúnak és mához ėgy évre hoszd föl hozzám Budára, tudakozógygyál a kiráj iródėjákja után!“ A névjegyit odatta: „Majd esztet agygyátok oda!“ A halász mökköszönte az aranyakat is, a jegyöt is és elbúcsúzott a kiráj: „De gongyát viseld a kis Balázsnak, hogy mához ėgy évre föltugygyad hozni Budára!“ A halász ígérte, be is tartotta az ígéretöt, csináltatott a kis fijúnak csinos ruhát, fölvitte Budára. Kérdözik Budán a várba az ajtón állók: „Kit keresöl? szögén embör!“ „A kiráj iródėjákját!“ Nagyot néznek az ajtónállók, mikor odatta a jegyöt, mer az a jegy a kirájhon szólott. Bevezették a szögén embört a kiráj elébe, a gyerököt átvötte, a szögény embört pedig mögjutalmaszta. Balázst pedig fölőtösztették úri ruhába, kitanították, derék katona vált belőle. Idővel mögházasodott, êvött ėgy gróf kisaszszont, boldogul éltek.

Történt ėcczör, hogy szögén embörök jártak nála, hogy engegygye mög a nacságos úr, hogy azerdőbül fát vigyenek, a mivel a gunyhójukat fölépicscsék. Vôt kösztük ėgy embör, ki a szögén aszszon részire fát kért. „Szeretném látni aszt a szögén aszszont – mongya Balázs úr – hogy nem gyün, ha szüksége van fára!“ „Szögén, özvegy, beteg aszszon! kéröm.“ „Ha nem gyühet, odamegyek én!“ monta a nacságos úr, odamén a szögén aszszonhon, benéz az ajtón, látytya, hogy ott térbetyül, imátkozik. „Mi csinál? jó aszszon!“ „Imátkozok az elveszött gyerökömé!“ mongya az aszszon. „Hát mikor veszött el a gyeröke? jó aszszon!“ „Régön vôt a!“ mongya az aszszon. „No, akkor mögadom a ház hejet is, de mőre lögyön?“ „Csak ezön a hejön lögyön a fa tüve előtt, mer mikor elveszött a fijam, ebbe a fába töttem bele a jóságos szüz Márija képit, elmult már 25 év, azûta mindég imátkozok lėtérbetyülve, hát a mint beszéli a szögén aszszon, sírva borult a nyakába Balázs: „Én vagyok ez a 25 év ûta elveszött fija!“ De hogy ű mögörült a találkozásnak, a felesége nem, aszonta: „Neköm nem köl koldus aszszon anyós! Mit vôt tönni, mit nem, -150- Balázs fölépítette aszt a házat és az anynya ott lakott, még mög nem halt. Eddig siratta a fiját, hogy mög nem tanálta, most mög azé siratytya, hogy mögtanáta.

71. Kinizsi.

Mikor körösztülmönt a katonaság azon a falun, a hun Kinizsi lakott, Vastag Balázs lánya kért tűle vizet. Kinizsi ott hevert a fűbe az apja malma mellett, fővött ėgy malomküvet, âra tötte a mihókot (a mibül vizet isznak), úgy kinálta mög. „Ez osztán az erős legény!“ monták, mikor látták. Kinizsi mög anynyira elbámult a lánra, hogy lėcsúszott a kezirül a kű, êre a katonák elkeszték csúfolni, monták: „Ez az az erős ficzkó?“ Kinizsi akkor fővötte a küvet, a fejük fölött suhintotta el. Mátyás kiráj mikor halotta, hogy mijen erős Kinizsi, mikor az országban álruhába járkálgatott, elmönt Kinizsihön is, ott hagyott ėgy zacskó aranyat mög ėgy czédulát, a czédulára rá vôt írva, hogy a zacskó arany azé van, hogy az apjának mög az anynyának lögyön mibül élni, ű neki pedig ha kedve van, gyűjjön el a kiráj hadseregibe katonának. A pap olvasta el, mer abba az üdőbe kevés embör tudott olvasni. Kinizsi osztán a nyakába akasztotta a tarisznyát, ėgy mônárczipót tött bele, útnak vötte magát, hogy êmén katonának Mátyás kiráj hadseregibe. A mint mönt ėgy erdőbe, ott vadásztak az urak Vastag Balázszsal ėgygyütt, itt az inasokkal öszszeszólalkozott, ėgyet a mônárczipóval úgy hátba vágott, hogy mingyá ôra bukott; akkor ėgy kutya rászalatt, aszt mög ėgy fával, a möliket fölhúzott az erdőbe, úgy ôdalba ütötte, hogy mingyá mögdöglött, akkor rárohantak a hajtók, de Vastag Balázs aszonta: „Mögájjatok! Sok lúd disznót győz.“ Látta, hogy markosgyerök, odamönt Vastag Balázs, hogy kicsoda? hogy és mint? Monta, hogy ű katona akar lönni Mátyás kiráj hadseregibe: beált katonának, lött belüle vitéz embör Akkor vôt a törökkel nagy ütközet, Vastag Balázs vôt a -151- fővezér, Kinizsi akkor a tömösvári várba vôt, gyütt az üzenet, hogy mönynyön segíteni. Mikor Kinizsi odamönt, a magyarok mán be vôtak kerítve. Kinizsi betört a törökök karéjába, mikô Vastag Balázs möglátta Kinizsit, odamönt oszt Vastag Balázs ráborult, hogy végünk van! Aszongya Kinizsi, hogy nė vérözze be: „Nincs végünk!“ Széjjelverte az egész hadseregöt: egyik kezivel parulázott Vastag Balázszsal, a másik kezivel kardal csapkotta a törököt agyon. Akkor széjjelverték az egész török hadseregöt. Mikor lėverték a törököket, áldomást ittak; törökökbül csináltak asztalt, Kinizsi ėgy törököt fővött a fogával, úgy járta a toborzót. Kinizsi vötte el asztán Vastag Balázs lányát, a kinek vizet adott.

72. Toldi.

Mikô Vastag Balázs mönt az ű hagygyával, ėgy erdő szélin vôt a Toldi Miklós apjának vízimalma, mikor Vastag Balázs odaért az ű hagygyával, Toldi Miklós ott fekütt a malom előtt. Vastag Balázs odakijátott: „Hej, te ficzkó! agy ėgy kis vizet!“ Miklós oszt főkelt, fővött ėgy malomküvet, rátött ėgy korsót, teli hideg vízzel, oda kénálta Vastag Balázsnak, Vastag Balázs lánya aszonta: „Ez ám oszt a vitéz! sajnálnivaló, hogy itt van ebbe a vízimalomba. Jobb vôna, velünk gyünne a csatába!“ Akkor oszt mögszólalt Vitéz Balázs: „Van-ė, fiju, kedved hadba gyünni?“ Aszongya Miklós: „Elmönnék én magukkal, de van ėgy öreg apám mög öreg anyám!“ Vastag Balázs hítta, hogy mönynyön el velük, de akkô nem mönt el. Vastag Balázs osztán mögfúvatta a trombitát, hogy indujjunk! Elindultak, möntek Buda fele. Itt oszt vôt a Vastag Balázs lánya mellett ėgy hadnagy, szerelmet akart vallani a lánnak, de úgy vötte észre, hogy a lán beleszeretött a Miklósba. Mikor Vastag Balázsék elhatták a malmot, hozzá hívatta a dėjákját, kezibe nyomott ėgy acskó aranyat és mögmonta neki: „Mond mög Miklósnak, -152- hogy gyűjön utánunk! eszt mög ad oda az apjának mög az anynyának, hogy éjjenek belüle!“ Viszszavitte a dėják az aranyat, aszongya: „Miklós öcsém! eszt a vezér úr kűtte: az aranyat, hogy ad oda az atyádéknak, tė mög gyere el utánunk Budára, ott oszt kapsz fegyvert, ruhát, lovat!“ Miklós odatta az aranyat az atytyának mög az anynyának: „Hát, mos mán elmögyök édösatyám, édösanyám! maguk mög ebbül az aranbul éljenek, még viszsza nem térök, elmék a csatába!“

Útnak indult, elbúcsúzott az apjáéktû, mönt, möndögét az erdőn körösztű. Itt oszt a hadnagy az erdőbe elmaratt a többitül tizėnketted magával, hogy majd Miklóst valahogy êfődelik, mer észrevötte, hogy a lán szerelmes a Miklósba. Miklós ballagott az erdőbe, ėgy nagy bojhos kutya rárohant, ű oszt ėgy gajjat fővött, hogy a kutyát êtéríti, de ojan gaj vôt az a gaj, mind ėgy embör dėrék, úgy mögsuhantotta a kutyát, hogy főfordût; ez a hannagynak a kutyája vôt. Itt oszt a hannagy odakijátott: „A kutyámat agyonütötted, tė haszontalan! mögáj, maj lakolsz ezé, rajta legényök! üssétök agyon!“ Itt oszt Miklós sė vôt röst, êhajintotta aszt a vékony gajat, kiszakajtott ėgy vastagabbat, mögsuhíntotta a levegőbe, közéjük csapott a katonáknak úgy, hogy hat halva esött öszsze. A hannagy osztán öszszerözzent, futni keszdött, ėgy katona elejtött ėgy prófontot, Miklós úgy hátba vákta vele a hannagyot, hogy a csak órra bukott, a többi társai is futni kesztek, nem bántották a Miklóst. Lóra ültek, utána váktak a vezérnek, mikô utôlérték a vezért: „Vezér úr kéröm – aszongya a hannagy – Miklós hat katonámat agyonvert.“ „Hát oszt mé verte agyon?“ kérdöszte. „Hát gyüttünk az erdőszélin, Miklós kiszakajtott ėgy vastag fát, közénk vágott, hat holtan esött (a földre).“ „Tán valami roszszat szóltatok neki?“ „Nem szóltunk mink – aszongya – sömmi roszszat sė neki!“ „No, mögájjon, a ficzkó! csak gyűjön a kezem alá, majd mögbűntetöm.“ Űk asztán csak halattak továb Budára. Mos mán fordujjunk viszsza Miklóshon.

Nagy gonba ereszködött Miklôs, hogy mos mitévő -153- lögyön: mönynyön ė Budára, vagy ne? „Mék – aszongya – nem félök én az egész hadtû sė!“ Mönt, möndögét, beért ėgy városba, ott mindönütt be vôt csukva a kapu: a tulsó végin ėgy veszött bikát kergettek a mészárosok, de azé Miklós csak ballagott az út közepin. Mindön ablak telivôt néppel, kijabált a Miklósnak: „Gyün a veszött bika, ficzkó! eregy az útrû!“ Miklós csak ballagott, ėcczör csak elébe került a bika, mérgesen nekifordût, ű csak nekirohant, elkapta a két szarvát a bikának, az út közepire vákta, ráült a nyakára. Itt oszt a mészárosok, bámulták, hogy möjen legén ez! A mészáros oszt kivött ėgy marék aranyat, aszonta: „Nesze, ficzkó! möjen jót töttél a városnak.“ Miklós zsebébe tötte az aranyat, elindult Buda fele. Mikor odaért a kiráj lakásáhon, – Mátyás királ vôt akkô a királ – jelöntötte az őrnek, hogy itt van ėgy katonának való legén, be akar álni katonának. Mátyás királ aszonta: „Bocsásd be hozzám!“ Miklós mönt befelé a szobába, odaért, aszongya: „Agygyon Isten jó napot! királ őfölsége.“ „Agygyon Isten fijam, mi a neved?“ „Toldi Miklós a nevem.“ „Hát tė vagy az a nallegén, a ki minap hat katonámat agyonütött?“ „Én vagyok, királ űfölsége, de kéntelen vôtam vele!“ „Hát mi részrű – kérdözi Mátyás királ – vôtá kéntelen?“ „Rám rohantak tizėnketten, az életömet reszkírosztam vôna, ha nem bántottam vôna űket: mer ėgy hannagy vôt kösztük, az asz monta, hogy: „Üssétök agyon!“ „Vagy úgy! az vôt az a hazaáruló, ű asz monta, hogy tė csak orozva ütötted lė, embör vagy fijam! maj elbánok én a gazficzkóval.“ Csöngetött a vezérnek: Vastag Balázsnak. Vastag Balázs belépött: „Itt vagyok! királ parancsára.“ Elmesélte neki, hogy mit mond Miklós, hogy járt a hannagyal. Mingyá ruhát attak neki. Vastag Balázs osztán magamellé vötte és elindultak a csatába. Mikor odaértek a csatáhon, Miklós ėgygyik szélin, Vastag Balázs a másik szélin, úgy êverték a csatát. Miklós kitünően harczolt. Itt oszt gyütt ėgy új ellenség. Előgyütt ėgy vasas, tiszta pánczélba odakijántott: „Ide gyűjjön, a ki vitéz!“ Miklós oszt fölugrott a lovára, odarohant mellé, kezet nyûtott neki, úgy -154- mögszorította a vaskesztyűt a kezin, hogy kicsücsürödött az újjain a vér. Fölordított bele: „Többet soha nem gyüvök a magyart bántani, csak enged el a kezem!“ Ez osztrák vôt. Elengette oszt mögesküttette, hogy nė próbájja többet bántani a magyart. Viszszalovagôt Vastag Balázshon, Vastag Balázs kezet nyûtott neki: „Embör vagy, fijam! neköd adom a lányomat, ha köll. (Miklós elfogatta a lán kezit, nagyon mögszerették ėgymást. Átatta Vastag Balázs a vezérségöt) Mátyás királ hatalmával. Miklós oszt vezér lött, sok vitákon mönt körösztül.

73. Szömölcs.

Mikor a törökök Magyarországon voltak, – Vásárhely még akkor nem volt olyan nagy mint most –, a város szélén lakott egy szegény ember, kinek volt egy szép leánya, csikós volt a szeretője. A csikós ott legeltetett a városszélén a szegény ember háza előtt. Egyszer beállított a szegény emberhez egy török, kereket kért tőle. A szegény ember hajlandó is volt adni, de a török arra kérte, hogy legyenek olyan jók, vigyék a kereket a város tulsó szélére meg egy tengelyt is vigyenek magukkal, mert a kocsi kereke eltörött, emelőrud is kell, majd ő utánuk megy lóháton. A szegény ember gurította a kereket, a fiának pedig mondta, hogy hozza a rudat. Alig ment el a szegény ember a fiával, a török bement a szegény ember leányához s kezdett vele enyelegni, majd felkapta a lovára, vitte Szeged felé.

A leány elkezdett jajgatni, sikítani, mit meghallott a csikós, de mikor a szegény ember házához ért, a török elvágtatott a lánnyal, mingyárt a pányváslóra kapott s a török után vágtatott s be is érte szerencsésen a törököt. A török azt mondta neki: menjen vissza míg szépen van, de a csikós a pányvakötelet a török nyakába vetette s lerántotta a lóról s odakísérte, a honnan a leányt elrabolta. Akkorra már a leány apja és testvére is haza -155- ment s elkezdték a törököt ütni. A török fiatal ember volt, azt monta: Ne verjék, mert őt úgy küldték Szegedről, hogy a leányt elrabolja, őt is úgy rabolták el Vásárhelyről, mikor még gyermek volt. A szegény ember mikor azt hallotta, hogy Vásárhelyről rabolták el, eszébe jutott, hogy neki is elraboltak egy fiát, azt kérdezte tőle, hogy melyik részéről rabolták el Vásárhelynek? A fiatal török azt mondta, hogy ő azt nem tudja, csak annyit tud, hogy Vásárhelyről rabolták el és hogy a hátán jegy van: egy nagy szömőcs. Mikor azt hallották, hogy szömőcs van a hátán, nem bántották, hanem megnézték, hogy igaz-e? Akkor ismerték meg, hogy ez az ő fijuk. A fiú nem ment vissza, hanem a lovászát küldte Szegedébe (nem szegediek így mondják), mondja meg, hogy máskor ne küldjenek testvért testvérét rabolni! A csikós azután elvette a leányt: Juliskát feleségül.

74. Toronyi Tamás pihenőhelye.

Toronyi Tamás eltívett az erdőbe, lėheverėdėtt osztán: a lovát mėgkötötte ėgy fáhon, maga mėg míjen elalutt, el vôt törődve. Vastag Balázs, a legínye nem tutta mán mire vélni, hová van az ő ura? elmėnt keresni, az erdőbe nyilván eltívett? de ő addig fogja keresni, míg fėl nem találja Ėcczėr rábukkant, hogy ott feketíllik valami! kivont fegyverrel mėnt âra: „Akár mi vár rėám, mėgnízėm, hogy mi van ott?“ Hát az ura ott fekszik, a lova mėg van kötve, odamėnt, kőtötte, Toronyi Tamás fėlugrott és nyakába ugrott Vastag Balázsnak, hogy: „Hol jársz itt!“ kérdėszte. „Én, uram! magát kerestem, mert azt hittem, hogy magát elfokták a törökök.“ Annak a hejin, a hol fekütt, ojan nagy kútat ástak, hogy ėgy ökör is mėgfordulhat benne, nagy tőgyfákkal van fėlróva, a nevit (Toronyi Tamás) ėgy nagy fára írta, mos mán ki van fôrva. A somontaji és tamásdaji erdő közepibe van az a hej, a hol Vastag Balázs rábukkant Toronyi Tamásra.

75. Jumėrcsák.

Régön, mikor a törökök Magyarországon vôtak: szötték a magyarokat rabbé: lányokat, aszszonyokat, gyerököket, ėgy kis lány mög ėgy kis gyerök is rabul estek. A gyerök mög a lán nem vôtak mögkötözve, mikor vitték kifele űket, főtötték űket ėsz szekérre. Möntek az országúton, rájuk estelödött, bemöntek ėgy nagy erdőbe. Itt osztán tüzet gyûtottak, kesztek vacsorálni; a mi aranyat elraboltak a magyaroktul, szétosztották. Itt osztán a Gergőnek vôt ėsz szürke lova, aval rabolták el, ez a szürke ló oda vôt kötve a Jumėrcsáknak (vezér vôt Jumėrcsák) a lováhon, a lován vôt nyerög, oda eresztötte be az aranyat (Jumėrcsák), a nyerögkápába vôt luk, oda eresztötte be; eszt a Gergő mind látta. Mikor a törökök elaluttak, Gergő mögrászta Viczának a válát: „Viczuskám! nem gyüsz haza?“ „De mék – aszongya – atyámhon.“ A kis lán 7 éves vôt, a gyerök mög 10 éves vôt. Lėszáltak a szekérrű és szépen, lassan ballaktak kifele: Gergő igenyöst a szürkéhön, odamönt, el akarta ôni a Jumėrcsák lovátul, de nem bírta elônni, hanem fölűtt a szürkére. A szürke húszta emeszt is, Vicza mög csak ballagott mellette. Az utolsó őr is alutt. Mikor êhatták űket, Gergő főhítta Viczát is a lóra, ballaktak hazafele. Mikor hazaértek, a városba vôt száz katona, látytyák, hogy ez a két fijatal gyün lovon. A Gergőnek az anynya mán kereste a Gergőt, ríva szalatt körösztül a katonaságon, kérdözi: „Hun vôtá Gergő fijam?“ Ez osztán meséli, hogy ű hun vôt mög a Vicza. Ėgy hannagy mög halgatta asztat, hogy a Gergő mijen vitéz. A hannagy mögszólalt: „Hun vannak, fijam! azok a törökök?“ „Itt vannak az erdőbe, de sok magyar fogoj is van.“ Itt oszt a hannagy odalépött Gergőhön: „Az én szolgám löszöl, csak gyere, vezess el engömet.“ „De elsőbb anyámnak odadom az aranyakat!“ Itt osz Gergő rámutatott a nyerögre, az anynya odamönt, főfordították a nyergöt, sok aran kifordult a nyerögbül. Aval kardot kötött az ôdalára Gergőnek, fölült a lóra. Gergő Jumėrcsák lovára ült. Váktatott száz katona, Gergő előre mönt mög a hannagy. -157-

Mikor odaértek, Gergő möglátta Jumėrcsákot, rámutatott: „A lopott el engöm az erdő szélirül!“ Itt oszt möktámatták a katonák, mind agyonverték a törököket, csak Jumėrcsákot nem bírták, eszt nem fokta sė gojó, sė a kard. Oszt fölakasztották, de míg onnan is a hogy fölakasztották, esött lė. Háromszor is fölakasztották, mindég talpraesött: ėcczör aszongya Gergő: „Nem köl, laszt bántani, el köll ereszteni!“ Itt oszt Jumėrcsák útnak indult, ballag oj röngetek nagy erdőbe. Ėcczör rátanát ėgy nagy tisztásra, a tisztáson mögált, az a tisztás a haramijáknak vôt a tanyájuk. Tekínget ott, néz, hogy mi löhet ott? Látytya, hogy 12 haramija van ott, möghökkent Jumercsák. A haramiják közrekapták, hogy miféle embör? Mögfokták, mökkötöszték, bevitték az ű vesztőhejjükre. Itt oszt rátötték a nyakát a tőkére, ráváktak a fejszével, csak nem vágta el a nyakát. Itt oszt mögválasztották Jumėrcsákot vezérüknek. A hogy jártak lopni, rabolni, elrabolták a lengyel kirájnak a lányát, Jumėrcsák nagyon mögszerette a lengyel kiráj lányát. A lán kérte Jumėrcsákot, hogy bocsássa űtet viszsza a szülejihön! „Elbocsátalak – mongya Jumėrcsák – ha én is elmék, elválalsz engöm uradnak.“ Mögesküttette a lánt, elszöktek a többi haramijáktúl, de nem a szülejihön szöktek; hanem a Jumėrcsákékhon, a Jumėrcsák hazájába.

76. Bocskai.

Mikor Rákóczitul elpártoltak a kuruczok, mer a némöt kinek eszt, kinek aszt adott, Bocskai is hűtlen lött hozzá. Bocskai asztán főmönt Bécsbe kihalgatásra. Bemönt ėgy kávéházba magyarruhába, a fokossát fölakasztotta a fogasra. A némötök ėgy darabig nészték, hogy ki löhet ez? Látták asztán, hogy csak ėgy füle van, pedig Bocskai úgy fűsülte a haját, hogy nė lácczon, nótát kesztek a némötök Bocskairul, hogy csak ėgy füle van. Bocskai nem tudott némötül, de aszt mögértötte, hogy rúla danúlnak, lėvötte a fokossát, mind kiverte a némötöt a kávéházbul, csak maga maratt bent.

(Örökéletűekről:)

77. Kiszabaditás a tömlöczből.

Rákóczinak vôt ėgy lány szeretője, mikor Rákóczi a tömlöczbe vôt, az szabadította ki. Rákóczit elítélték halálra, papot hívattak, hogy gyónjon meg. A tiszteletes az erdőn ment körösztül kocsin, Rákóczi szeretője az emberekkel mögállította. Aszt monták a tiszteletesnek, agygya ide a ruháját a lánnak! Ruhát cseréltek osztán: a lány mönt a pap ruhájába a tömlöczbe. Mikor a lány mönt be a tömlöczbe, a katonák tisztölöktek, a mint szokás. Az őrt lėrészögítötték: álomport töttek a borba, anynyira álmos lött tűle, hogy elalutt. A lány monta osztán Rákóczinak, hogy: „Ütött az óra! nincs mit tönni, mönekülni köl.“ A katonárul lėhuszták a ruhát, Rákóczi vötte magára, úgy mönt a lánynyal az erdőbe, úgy szabadult ki. Az erdőbe osztán a papnak odatták a ruháját.

78. A mákostészta hatása.

Mikor Rákóczit hajszolták, negyed magával volt egy erdőben, volt közöttük egy menyecske is, a szomszéd faluban pedig németek voltak, kik el akarták fogni Rákóczit, kivált a vezérük volt rajta, hogy elfogja. Rákóczi azután beküldte a menyecskét a faluba, hogy főzzön a németeknek szárasztésztát, mert a németek nagyon szeretik a száraztésztát és jól bemákozza, hogy bátorságot kapjanak a németek és mondja nekik, hogy Rákóczi az erdőben van, ott megfoghatják könnyen. A menyecske úgy tett, mint Rákóczi mondta: elment a faluba, főzött nekik száraztésztát, jól bemákozta s mikor jóllaktak, biztatta őket, hogy jöjjenek, fogják meg, majd ő elmegy előre, visz neki italt, álomport dült bele, majd Rákóczi iszik belőle s elalszik tőle, akkor megfoghatják. Rákóczi mondta neki, hogy így mondja. A menyecske megmondta, hogy erre és erre jöjjenek, ott találnak egy kis gunyhót, -159- abban van Rákóczi; s azután elment előre Rákóczit leitatni. Mikor a németek a kis gunyhóhoz értek, Rákóczi végig volt már nyujtózva egy padon, a keze lecsüngött, úgy tett mintha aludt volna, még hortyogott is. A németek feje odament hozzá, nézte, hogy alszik-e? a kezét Rákóczi kezébe próbálta tenni. Rákóczi megfogta a német kezét, felugrott: „No, most itt vagy! te akartál engem elfogni, elfogtalak én téged.“ Körülkapták a németet, a kik vele jöttek, elszaladtak, elhagyta őket a bátorságuk, hiába ettek mákos tésztát.

79. Rákóczi lova fordított patkója.

Rákóczi lovának olyan patkója volt, hogy más lónak olyan nem volt, mindjárt rá lehetett ismerni a patkó nyomára. Hogy ne arra keressék a merre ment, reá ne találjanak, megfordította a patkókat a lova lábán. A német el szerette volna fogni, de nem birta, mikor ment ki Törökországba. Orsován már nem lóháton, hanem hintóban ment, ott majd elfogták, hanem túljárt az eszükön. Hoszszú haja volt, lenyíratta, pedig szép haja volt, a bajúszát is leborotváltatta, sem bajúsz, sem hosszú haj, olyan volt, mint a pap. Orsován megállították a hintóját, kérdezték, hogy nem ő-e a Rákóczi? Mikor megnézték, látták, hogy sem bajúsza, sem hosszú haja, tovább eresztették; azt mondták, hogy pap.

80. Miért kell Rudolfnak bujdosni?

Rudolf trónörökösnek azért nem szabad kijelenteni magát mig az apja él: mert ha megtudnák odafent, hogy él, baj lenne. Rudolfnak most bujdosni kell; mert a Rocsild fiját agyonütötte. A Rócsildnak a fija azzal dicsekedett, hogy annyi a pénzök, hogy akármerre lép, mindenütt őfelségének a képire hág. A pénzen rajta van -160- őfelségének a képe, náluk meg a pénz annyi mint a szemét: mindenütt van; így azután akármerre lép, mindig őfelségének a képire hág. Rudolf, mikor ezt hallotta, méregbe jött, agyonütötte a Rócsild fiját: miért hág az ő apjának a képére! Meg volt a baj! Őfelsége azt mondta: Életet életért! Most mit csináljanak? Rudolfot a jó emberei mindjárt elküldték bujdosni: bujdosson addig míg Őfelsége él, azután úgy is ő lesz a király. Csináltak azután gipszből embert, azt temették el Rudolf helyett, azt mondták, hogy Rudolfot agyonlőtték, oda van! Pedig Rudolf él, most is bujdosik. Édesanyám beszélte, hogy Kanizsán is járt, minálunk is volt. Mikor hírement, hogy Rudolf eljön Kanizsára, édesanyám tisztába tett mindent. Egyszer nyílik a nagykapu beköszöntött Rudolf, kérdezte, hogy vagyunk? Szülém mondta, hogy szegényesen, másnál lakunk: Takács Jánosnál, de nagyon jó ember. Majd lesz ez még máskép is, monta Rudolf, majd ha ő lesz a király! – Azután egy garast kért édesszülémtől, akkor még a garasok jártak. Édesapám mindjárt mondta szülémnek, hogy agygyon neki! Hát a mint tette be a pénzt, a felsőruhája felbillent, látszott, hogy aranyos ruha volt alól; felől pedig rossz, vadász ruhája volt, zöld vadászkalap fáczántoll volt rajta. Nem telt bele 10 nap, már a szomszéd falvakban beszélték, hogy Rudolf Kanizsán járt.

81. A bőkezű Rudolf.

Besenyőn a kubikusok köszt mögjelönt Rudolf, ėgy kubikusnak kivötte a kezibül a tajicskát, föltaszította a tőtésre, osztán asz monta ėgy kubikusnak, hogy híja öszsze az öszszes kubikusokat, a kik itt dôgoznak. Mikor öszszegyüttek rakásra, kigombolta aszt a rossz ruhát rajta, mögmutatta, hogy ű Rudolf. Kérdöszte asztán: „Mönynyit kereshetnek ėgy nap?“ Monták, hogy ėgy forint ötvenkrajczárt, némölik csak ėgy forint harmincz krajczárt. -161- „Ez nagyon kevés ezér a munkájé!“ monta Rudolf. Kivötte a bugyėllárissát és mindėgygyik embörnek adott öt-öt forintot, oszt elmönt. Asz monta: „Eszt sönkinek nė mongyák!“

82. Menekülés.

Aszt beszílik Rudolfról: mikor Vėcsėra Mári mėktutta, hogy ojan nagy tėttű rab van a tömlöczbe lėcsukva, sopánkodott, hogy miféle rab lėhet? nem tutta, pedig ő vitt a raboknak ėnni; csodálkozott azon, hogy őt hogy nem eresztik be? Vôt ennek a Vėcsėra Márinak ėgy kedvese lakatosmestėr embėr vôt, mėgbeszíték a sort, hogy mitėvők lėgyenek? nagy úr lėhet, hogy ő neki nem szabad bemėnni? Aszongya a lakatos: „Csinájon sárból mėntát, majd ojan kûcsot csinál!“ Mikor mėgcsinálta a kûcsot, aszt terveszték ki, hogy mikor lėhet oda mėnni? Ėcczėr törtínt az eset, hogy elmėnt a rabőrző, Vėcsėra Mári hítta a lakatost, hogy nízzék mėg aszt a rabot! Bemėntek, kírdėszték: kiféle? de nem merte mėgmondani, hogy kicsoda? Rudolfnak lába ereji nem igėn vôtak, mėgfokták, a lakatoshon vitték, mindėnt adtak neki, a mit kívánt ėnni. Rudolf érzėtte az izmajit, hogy erősödnek, aszonta a lakatosnak: hogy mėnekülhetne el? Asz monta a mestėr: „Êre mėg êre, ekkor mėg ėkkor (menekülhet) ícczaka.“ Aszonta a mestėrnek: ícczaka nem mėhet, Rudolf osztán hajnalba mėnekült mėg, ekkô mán mėgmonta, hogy kicsoda Rudolf osztán levelet írt a lakatosnak, hogy: „Vėcsėra Márival írtekėzzėn, mer Vėcsėra Márit be fogják fogni, meneküljėn énhozzám!“ A kölcségėt duplamossan mėgkűtte, Vėcsėra Mári el is mėnekült. Harmadnap mulva nísztík a rabot, hogy most mán mėghalt, mert nem attak neki sė ėnni, sė inni, de nem találták. A tömlöcztartót befokták, de nem tudott sėmmit sė vallani, kúrėntálták, hogy hol van? de nem tudott róla sėnki. Mikor kimėnt Vėcsėra Mári Rudolfhon, mėgbeszíttík, -162- hogy a lakatos is jőjjön, mert neki is baja lėsz, ha ott marad és szípen elmėnekült az is. Ėgy hét mulva kerestík a lakatost, mert ő volt Vėcsėra Márinak a szeretője, annak tunni kėll, de nem taláták sėhol sė, Rudolfot pedig azé zárták be a tömlöczbe, hogy Rôcsing fiját agyonlőtte, mer öszszevesztek, hogy ki a nagyobb úr?

(Márialegendák.)

83. A haramia és a szentcsalád.

Mikor a Boldokságosszűz Szentjózseffel a legnagyobb haramijáhon mönt szálást kérni hogy mögfüröszsze a kis Jézust, a haramija adott neki, gondolta majd mögöli, asztán a mije van, elvöszi. Vôt a rablónak oj gyeröke, hogy nem vôt sė keze, sė lába. Mikor mögfürösztötte a Boldokságosszüzmárija a kis Jézust, monta, hogy űs füröszsze mög a kicsikéjét! Mikor mögfürösztötte, azonnal lött keze, lába. A ház elé öntötte a vizet, a lekszöb virágok terömtek. A rabló asz gondolta: Ez mégis csak csuda!

Nem hogy nem bántotta, – pedig mög akarta ölni –, hanem még el is kísérte az erdőbe, hogy sėnki sė báncsa. Mikor az erdőbe möntek, a vadállatok, mán mint róka, farkas, medve, ijesfélék, anynyijan vôtak az erdőbe, hogy azelőtt még soha sė vôt anynyi vadállat az erdőbe. A vadállatok lėtérbetyűltek, mikor mellettük möntek el.

84. Szüzmária a fonyásával kereste a kenyerét.

Ȧ boldoksăgosszűz ȧ fonăsăvâ kereste mėg ȧ mindėnnȧpi kinyerit. Font ȧz ȧszszonyoknȧk, ȧ kis Jézus pegyig hortȧ hȧzȧ ȧ fonălt ȧz ȧszszonyoknȧk, ȧ kiknek font ȧ Boldoksăgosszűz. Hȧ ojȧn helyre mėnt ȧ kis Jézus, ȧ hol otthon vôt ȧ rosz embėr, sírvȧ mėnt hȧzȧ, mer nem ȧttȧk nėki semmit; hȧ pegyig ȧ jó vôt otthon, örömê mėnt hȧzȧ ȧ kis Jézus.

85. Mióta rakják keresztbe a búzát.

Mikor a Boldokságosszűz Heródes elül mönekült a kis Jézussal, odaért a szántóvető embörhön, aszonta neki: „Tė szögén embör! vess el ėngöm, mint a búzádat!“ Aszonta a szögén embör: „Hogy vesselek én tégöd a kisdeddel el, mikor embörnacscság vagy?“ „Majd elváltozok búzának az én szen fijammal oszt csak vess el mind a búzát!“ A Boldokságosszűzmárija a kis Jézussal elváltódzott búzaszömnek, akkor elvetötte a szögén embör. Odaért Heródes a katonájival, kérdöszte a szögén embört: „Nem láttá ėgy fehércseléddê ėgy kisdedöt? êre gyütt, nyomasztuk, de nincs sėhun!“ Aszongya a szögén embör: „De láttam, mikor vetöttem eszt a búzát!“ De mán akkô aratott. Aszongya Heródes: „Mos mán mit keresünk? Viszszafordultak. Mikor Heródes elmönt, a szögén embör mán köröszbe rakta a búzát, azé rakta köröszbe, mer a Boldokságosszüzmárija möghatta a szögén embörnek: „De köröszbe rakjad!“ Attul kezdve köröszbe rakik a búzát. Hogy jó termés vôt, a búza hullott, akkor látta a szögén embör, hogy a búzán Márijának az arcza mög a szent fijájé lácczik azûta lácczik rajta. Akkor elmöntek Ėgyiptomba.

Adomák és rokonneműek.

(Közönségesek.)

86. Hivták az esőt a lakodalomba.

Férhönatta a szél a lányát, êmönt az esőhön, hogy möghîja násznagynak. Az eső ajálkozott is, hogy êmén ha töheti. „Hanem – aszongya – tudod, hogy én nem möhetök mindönkor, maj mögnézzük mingyá! mikor is lösz a lakodalom?“ A szél osztán mögmonta, hogy ekkô mög ekkô, vasárnap. Aszongya az eső: „Mögájjé ken! aszszony! hosz be csak a kalėndárijumot.“ Az aszszony -164- beviszi a kalėndárijumot, láti, hogy Szögedön éppen akkô vásár lösz, aszongya: „Nem möhetök, mer Szögedön vásár lösz. (Innen a szólás: „Hítták az esőt lakodalomba, de aszonta: hogy nem möhetök, mer Szögedön vásár lösz,“ ha vásárkor esik.)

87. A subadarab ura a szélnek.

Mikor a szél elindult útazni, hogy majd az egész világon körösztül mén, így szólt: „Dújj, fújj! még a kűfalon is körösztül!“ A szél mindég aszongya: dújj, fújj! Mönt is a szél még a legsűrűbb röngeteg erdőkön is körösztül, a hova sė a nap, sė a hôd, sė a csillag be nem világit, ha valakit möglátott, csak rákeszte: „Dújj, fújj! még a kűfalon is körösztül.“ A mint mönt, rátanát ėgy subadarabra, ki vôt vetve a faágakra és eszt möghallotta a subadarab, hogy monta a szél: „Dújj, fújj! még a kűfalon is körösztül.“ Asz mongya a subadarab a szélnek: „Mögáj, szél! még én rajtam sė.“ Akkor monta a szél: „Nem a nacságos úrhon szóltam!“ Így oszt a szél mögcsöndesödött, mikor a subadarab mögtámatta. Úgy is van! Lögyön az embör kűépületbe, a szél oda csak bemén, de a subán, vagy ködmenyön nem bir körösztülmönni, azé monta, hogy: „Nem a nacságos úrhon szóltam!“

88. Kappan köpönyeggel.

Az ablakon nézett ki az uraság, az ablak alatt két koldus találkozott, egymást kérdezték, hogy telt el a karácson? mit evett ezen a nagy napon? Az egyik azt mondja: semmi különöset, a másik eldicsekedett, hogy kappant evett köpönyeggel. Az uraság mindezt kihallgatta, ők azután elváltak, mentek koldulni. Az uraságnak szeget ütött a fejébe a kappan köpönyeggel, milyen lehet -165- az? még sohasem hallotta, mondta a feleségének, hogy a napokban neki is csináljanak kappant köpönyeggel. A felesége megvallotta, hogy még ilyent nem is hallott, kiment a szakácsnéhoz s mondta, hogy holnap ebédre csináljon kappant köpönyeggel. A szakácsné sem tudta, hogy miféle étel az, tudakozódott, hogy kicsoda evett már kappant köpönyeggel? Mondták, hogy ez és ez a koldus, elment a szakácsné hozzá és megkérdezte, hogyan készítik el azt? A koldus elmondta, hogy a pulyka száraz, nem zsíros étel, bele kell a kövér kappant tenni, úgy megsütni: ez a kappan köpönyeggel, a szakácsné azután sütött kappant köpönyeggel, bevitte, nagyon is izlett, akkor mondta az uraság a feleségének: „Látod! mi gazdagok vagyunk, még azt sem tudtuk, mi az a kappan köpönyeggel? a koldusoktól kellett megtanulni.“

(Gúnyolódók.)

89. Kitájékozás.

Három – – –ji embör abba a régebbi időtájt mögrakodott széksóvâ aval a szándékkal, hogy êmönnek Bánátra cserélni. Ėgy tál búza ėgy tál széksó (volt a csere) ėgy tál kukuricza ėgy tál széksó. Vôt ėgy-ėgy lovuk: egynek ėgy nagy sárga lova vôt. A nagyszentmiklósi járásba Csanád-közeltájt, kierösztöttek legelőre mög űk maguk is pihenőre ėgy kis vacsorakép. A lovak legelésztek, űk beszélgettek osztán neki feküttek pihenőre, alunni. Éféltájt hajnal fele fölébrettek, hogy maj tovább mönnek. Mönnek a lovaké, kettőt mögtanátak, a nassárga mög hiányzik, Elkesztek tanakonni, hogy: „Hun a sárga? hun a sárga!“ Nem tutták kigondolni, kettő mög van, de ėgy nincs: a nassárga. Asz mongya az ėgyik: „Hé komăm, szomszéd urȧm! tăjékozzuk ki ugyan hovȧ lėhetett ȧ nȧgysărgȧ?“ Asz mongya az ėgyik, valamik: „Ȧsz tudom, hogy embėr vôt.“ (a tolvaj.) Aszongya a másik: „Hȧ embėr -166- vôt, ȧkkor nȧgy vôt.“ Aszongya a harmadik: „Hȧ embėr vôt mėg nȧgy vôt, ȧkkor vėrės vôt.“ Mikor mán kităjékoszták, elmöntek keresni a nagy, vörös embört.

Csanád-tájt az országút szélön rátanátak a nassárgára fáhon vôt kötve. Fön az országúton a nagy, vörös embör az útat igazgatta. A három embör rajta mönt hogy: Hê! êloptȧ ȧ lovunkȧt!“ Az útkaparó szabatkozott, hogy ű nem lopta el a lovat, csak azé kötötte mög, hogy êtévett (a ló) êgyütt êre, ha keresi valaki, mögtanájja. De a három embör nem engedött neki: „Mer kităjékosztuk, hogy nȧgy embėr lopta el ȧ lovȧt, mėg is tȧlăltuk kêdet!“ Behajtották Csanád-kösségbe a lóval ėgyütt a bíró elé. A három embör be is mönt a bíró elé, hogy ȧ lovukat êlopták, de a lopót mėgfoktuk, ide hosztuk ȧ bíró úr elé! A bíró mingyá hívatta maga elé a lopót; hát kit lát? A kösségnek az útkaparóját! Kikűtte a három – – –ji embört, az útkaparót pedig kihallgatták. Gondolkozóba estek, hogy mög van csalatkozva az a három embör. Hát az útkaparót êkűtték, hogy mönynyön a dôgára. A három embört behívatta a bíró, kérdöszte, hogy hunnan tugygyák űk, hogy az embör lopta el a lovat? A három embör aszonta, hogy űk kităjékoszták, ârû tutták mög, hogy ű a lopó. Aszongya a bíró nekik: „Hát kentök boszorkányok! kentök tájékozni is tunnak? A boszorkányokat mög szokták égetni! Mingyá vasra veretöm kentöket! Nem igazembörök kentök!“ Kikűtte asztán űket. A bíró fijatal embör vôt, aszongya a jedzőnek mög az esküttnek: „Ugyan, mivel tréfáljuk mög űket?“ Valamöjik êtanáta, a könyvszekrénynek a tetejin piros almák vôtak főtéve – ėgy êtanáta aszt, hogy: „Ėgyet vögyünk lė, boríjjuk lė bögrévê, tájékozzák ki; mi van alá téve a bögrének?“ Behivatták űket, asz mongya nekik a bíró: „Maj möglátytyuk, hogy mijen embörök kentök, mit tunnak kentök! Tájékozzák ki, mer mögégetteti űket, mint boszorkányokat. Aszongya az egyik nasz szomorún lėcsüggesztött fejjel: „Aszt tudom, hogy gėmbėlű.“ A másik mán így bátrabb lött, aszongya: „Hȧ gėmbėlű, ȧkkô ôma.“ A harmadik mán egész bátorsággal mongya: „Hȧ gėmbėlű! (ha) ôma! ȧkkô vėrės“. -167- Elnevették magukat: a bíró, jedző, eskütt, tuttukra atták, hogy a lovat nem úgy lopta el az útkaparó; hanem úgy tévett oda: „Máskor jobban vigyázzanak kentök a lovukra!“ Útnak bocsájtották űket.

90. Gyermekköltés.

A tatárjárás ideje előtt a Tátra-högység tüvibe létezött ėgy Zengő nevű kösség, de a tatárjárás alatt ez a kösség elpusztult, máma nincsen nyoma. A Zengő kösség szélibe ojan tanyaformába lakott ėgy házaspár. Itt az egész kösség juhjószágokat tenyésztött. Az a házaspár mindég sopánkodott, hogy csak ėgy gyerök vôna, csak ėgy gyerököt anna az Isten! családtalanok vôtak.

Hát ėgy napon, ėgy kiszôgált katona gyütt hozzájuk éjjeli szállást kérni. Kapott éjjeli szállást, vacsorát is. Beszélgetésbe gyüttek, de a többi beszéd köszt a panasz is előgyütt. Sóhajtozott az aszszony is, sóhajtozott az embör is, hogy nincs gyerök, csak ėgy gyerök vôna! csak ėgy gyerököt anna az Isten! Itt a kiszôgát katona látta, hogy kivel van dôga, főhasználta a dôgot ėgy kis cselfogással, aszongya a gazdának a kiszôgált katona: „Üm! gazduram, ezön legkönyebb segíteni! gyerököt legkönyebb szörözni!“ Hát olyan kukoriczatörés tájon vôt az idő a katona szėtnézött, látott az udvarba ėgy nagy rakás tököt. Ėgyet kiszömölt, ėgy fehéret, nagyot, aszongya: Ölêje mög aszt a nat tököt, gazduram! osztán vigye föl a högyôdalba, hejözze el, űjjön rajta tíz, tizėnkét, vagy tizėnöt napig! maj möglátyya, hogy milyen szép gyerök fejlődik belüle!“ Az aszszony mögörűtt a katona tanácsának, bísztatta az embört: „Jó lösz hé, apjuk! fogagygyé ken szót! mer a katona uram jobban tugygya mint münk!“ Az embör az aszszony biztatására mög a katona bisztatására mögölelte a nat tököt, fővitte a högyôdalba osztán ráűlt. Itt a katona ráparancsolt az embörre, hogy önnivalót, mög innivalót vigyön öleget! addig lė ne gyűjön, -168- még a gyerök ki nem fejlődik! Tėhát élelömmê mönt fő. Az embör ülte a tököt, nocsak hagy űjje! A katona hogy maga maratt, gazdákodott: sütetött-főzetött, mint a katona szokta, az aszszon pedig késséggê kiszolgálta, mulattak, az embör mög űlte a tököt. Igy telt az üdő, êmult mán nyôcz, tíz nap, a katona észhön kapott, hogy az embör mán ráún a tökön ülni, maj haza is gyühet, a mit tudott, az aszszontû kérögetött úgy, hogy a prótszak mögvôt mán tömve, odább álott; az embör mög csak űlte a tököt. Azon a tájon juhász legeltetött, ėsz szamár csikó elmaratt a falkátul, nem meszsze az embörhön, a hun a tököt ülte, lėfekütt, elszöndörödött. Az embör is keszte únni az ülést a tökön, fészkelődött. A hogy fészkelődött, valahogy a tök kiugrott alula. Gurûtt a tök lėfelé a högyrű, a szamárcsikó mögijett a töknek a gurulásátul, főlugrott, szaladásnak vötte a dôgot. Az embör möglátta, hogy fölugrott a szamárcsikó oszt szalad, torka szakattábul el keszdött kijabálni: „Mögáj, kedves fijam! én vagyok a tė apád! Mögáj kedves fijam! én vagyok a tė apád! kedves fijam huva szalacz?“ Mindön erejibül szalatt, a szamárcsikó után mög kijabált: „Mögáj, kedves fijam!“ Nagy űzés-zavarás után nagy kínnal mökfokta a szamárcsikót, ölelte csókolta: „Gyere, kedves fijam! én vagyok a tė apád!“ Az aszszony mög a tanya udvarába nészte, hogy az apjuk zavari a gyerököt, a kezeit csapkotta, hogy van mán gyerök. Aval vôt, hogy a gyerök mögszalatt. Nagy huza-vonya után haza vezette: „No, aszszony! van mán gyerök; de még ilyen vadat nem láttam. „Csakhogy möggyütt ken!“ monta az aszszony. De másrészrül főtünt az aszszonynak, hogy nagyon hoszszú füle van a gyeröknek: „Hé, apjuk! nagyon hoszszú füle van ennek a gyeröknek!“ mondja az aszszony. „Nė, törőgyél aval, csak hogy van!“ „De mégis nagyon formátlan!“ „Aval sė törőgygyél! Maj mögformálódik, ha nyől.“

91. A lótojás.

Fehér tököt találtak a baranyiak a szántóföldön, találgatták, hogy mi az? mert még akkor nem ismerték a tököt az egyik azután eltalálta, hogy lótojás, ha ülik csikó lesz belőle. Közös költségen fogadtak azután egy embert, hogy ülje a lótojást még ki nem kel: átaljában fogadták az embert, nem napszámban. Ülte is az ember egy hónapig, de akkorára már elrohadt a tök, összeesett, az ember pedig a földre esett hanyatt, a háta megett legelt egy csikó, a hanyattesett embertől megijedt, elszaladt. Ment az ember utána, de nem birta elfogni, felment azután a faluházára jelenteni, hogy kikelt a lótojás, de a csikó elszaladt. Kiment a deputáczió, hogy lássa, hogy igaz-e, hogy kikelt a lótojás? hogy kifizessék-e az embert? A mint vizsgálják a rohadt tököt, ott látják a tökmagot, egy azután eltalálta, hogy tovább kellett volna ülni, mert abból a sok magból mind csikó lett volna, de most már nem jó, mert kihült.

92. Subák a templom alatt.

Templomot csináltak a – – –iak mikor már készen volt, valamelyiköjük eltalálta, hogy a templom fara nem jó helyen van, arább kellene neki tenni. Tanácskoztak, hogy mit csináljanak? Abban állapodtak meg, hogy odább tolják: összeszednek vagy tíz-tizenöt embert s arább tolják, tél volt az idő, subában döltek neki a templom farának. Már sokáig nyomkodták, mikor az úton szemközt jött rájuk egy atyafi, azt mondja: „Mėgăjȧnȧk kêtėk bătya! mă tovăbb is tėtték, mint kėllėtt vôna.“ Az embereknek, hogy melegök volt az erőlködés után, a subájukat rakásra hányták, úgy mentek a templom másik oldalára, hogy visszatolják a templom fȧrăt. Még ők a tulsó oldalon dülekedtek, arra jött egy ember kocsival, meglátta a gazdátlan ruhákat, felhányta a kocsira s odább áltt. Mikor azután gondolták, hogy most már jól van, visszamentek, hanem -170- nem látták a subákat, egy azután azt mondja közülük: „No, mos jô nézünk ki! rătėttük ȧ subăkrȧ ȧ templomot.“ Vissza akarták azután megint tolni, de nem birták s ott hagyták, abban a hitben oszlottak szét azután, hogy a subák a templom alatt vannak.

93. A hibások.

Ėgy aszszonnak vôt 3 jánya, mind a 3 hibás vôt: ėgy vôt szuszka (orrábul beszélő) a másik nagyot hallott, a harmadik sejpės vôt, de mind szeretėtt vôna fírhėn mėnni. Ėcczėr ėgy jánnéző jött, az édėsanynyuk roppant rájuk parancsolt, hogy akármi történik nė merjenek szólni, mer akkor otthon marannak, nem tunnak férhėnmėnni. Mikor a jánynéző mėg a násznagy odamėnt, pók mászott a násznagy bundáján, elkeszte az ėgyik: „Násznagy uram! mók mászik a bundáján.“ Aszonta a másik: „Mėmmonta édėsanyám: nė szôjunk!“ A harmadik aszongya: „Lám, én nem szójtam sėmmit!“ Igy osztán mind a 3 otthon maratt, êszólták magukat.

94. A sejpössek.

Vôt ėgy aszszonnak 3 sejpös lánya: az ėgyik sejpösebb vôt, mint a másik, nem is kérték űket. Ėcczör mégis gyüttek lánynézőbe hároman is, az anynyuk mögmonta nekik, hogy nė beszéjjenek, csak szépen üjjenek. Éppen akkor sütöttek tojást (mikor a legények lánynézőben voltak,) parázsba tötték, a tojás nagyot durrant, aszongya az egyik: „A! mi bôt? A másik ráfeleleli: „Tutmony“ (tyúktojás.) A harmadik aszongya: „Tapajd ki!“ ott hagyta őket mind a 3 legény.

95. Időcsináló kántor.

Az egyszeri kántor azt mondta a – – –aknak a kántorválasztáskor: „Ha őtet megválasztják kántornak a faluba, olyan időt csinál, a milyent akarnak. A falu népe gazdálkodással foglalkozott, ilyen ember kellett nekik, megválasztották egyhangulag. Jött a vasárnap egyik a másik után, a hívek szorgalmatosan eljárogattak a templomba, hogy meggyőződjenek róla, hogy igaz-e, hogy a kántor ért az időcsináláshoz? ilyenkor legalkalmasabb idő megmutatni, hogy mit tud, de a kántor még a fülét sem mozgatta. Megúnták már várni, hogy mutassa be, hogy hogy csinálja az időt? felszólitották, hogy az igéretét teljesítse. „Jól van, jőjjenek el kendtek jövő vasárnap a templomba! akkor megmutatom, hogy kell az időt csinálni, de mindenki itt legyen!“ mondta a kántor. A következő vasárnap azután ott volt a templomba az egész falu népe, kicsije-nagyja, Mikor kijöttek a templomból, annyifelé állitotta őket a hányféle időt akartak: „A kinek szép, napos idő kell, ide álljanak! – mondta a kántor – A kinek eső kell, ide állnak! emide a kiknek szél kell!“ és igy tovább. Mikor már fel voltak állítva az emberek, felszólította őket: „Nohát, most már határozzák el kendtek, hogy milyen idő legyen holnap?“ Kinek milyen időre volt szüksége, a mellett kardoskodott, annyira mentek már, hogy majd egymás hajába kaptak, akkor azután a kántor igazságot tett köztük, azt mondja: „Bizzuk az Úristenre! ne veszekedjenek kendtek egymás közt! legjobban tudja az!“ A – – –ak is azután rámondták, hogy: „Legjobb is lesz: bizzuk az Úristenre!“

96. Mióta hivják a szabót kecskének?

Megbetegedett a szabó, gyomorbaja volt, ki kellett a belét venni, megtisztítani s bevarrni. Az orvos miután elaltatta, a belét kivette s a kerítésre tette. Mig ő azután a szabó gyomrával el volt foglalva, a kecske a szabó -172- belét megette. Fogja az orvos a kecskét megöli s a belét teszi a szabó hasába. Mikor a szabó felébredt, felment a fára levelet enni, azóta hivják a szabót kecskének.

97. Mijé hijják a csizmadiát Nyehónak?

A kisteleki vásáron árult a majiszter a legényivel, oda álitott hozzájuk ėgy öreg parasztembör, hogy van neki ėgy rosz gebéje, nem vönné mög a bűre kedvijé, neki bűrre van szüksége! A majiszter, hogy rá nė fizessön a vásárra, elkűtte a legényit, hogy kerícsön elő ėgy kaptafát, mölik a legnagyob, mög plajbászt, a mijent az ácsok használnak! maj mögmérik, hogy körül-belül mönynyi bűr van rajta? Majd osztán kikészíttetik. Mikor előgyütt a legénye, fokta a nagy kaptafát osztán körülplajbászolta. A ló még a hátán mög a nyakán plajbászolta körül a kaptafáját, addig csak álta türelmesen, de mikor a hasáhon értek, a gebe rugdosódott. Hogy engödelmességre bírja a lovat, mögverögette a hátát, mindég asz monta: „Nye! nye!“ A legénye pedig fokta a száját, a mög mindég asz monta: „Hó! hó!“ A mérés alatt a sokadalom öszszegyütt, nészték, mi csinálnak a csizmadiják a lóval, hogy osztán hallották: „Nye! hó!“ elkörösztölték Nyehónak, azûta úgy is hijják űket, „Nyehó!“ hanem harakszanak érte.

98. A cservelyi kantár.

Mikor a magyarok hóditották az országot, oly erős helyre is találtak, melyet nehéznek találtak bevenni, a jól megerősített városban, vagy várban lakott a tótok feje is. A magyarok látták, hogy a tótnak fehér ló kell kantárral, úgy gondolták, hogy legjobb lesz, ha fehér lovakat küldenek veres kantárral felszerszámozva a tótok -173- fejedelmének s a lovakkal együtt maguk is bemennek a megerősített városba és elfoglalják. A tótok mikor a fehér lovakat a veres kantárral felszerszámozva meglátták, nagyon megörültek, de mikor azt látták, hogy annyi magyar jött be a lovakkal, hogy meg kellett magukat nekik adni, hogy túljártak a magyarok az eszükön, síró hangon hajtogatták: Cservelyi kantár, vėlikó, Odavan az ország, bozsė moj!

99. Mióta nem ember a tót?

A kuruczkorban történt, hogy az ablakostótot Pozson tájékán elfogták a labanczok s kérdezték tőle: „Hé! mi vagy, kurucz, vagy labancz?“ Akkoriban azon a tájon a kuruczok nyakra – főre verték a labanczokat, a tót azt hitte, most már a labancznak nem is szabad magát mutatni, nagy bátran rámondta: „Hȧj, hȧj, zurȧm zistenem! zídės vitéz urȧkok! szėgín zárvȧ tótocskȧ, hogy ü izs mėglėhetne más, mint kurucz?!“ A labonczoknak sem kellett több: alaposan elpáholták a tótot s megfogadtatták vele, hogy az életében ki nem ereszti a száján a kuruczszót, hanem mindenütt, a merre csak jár, labancznak vallja magát: azután elbocsájtották. A mint tovább mendegél, mentében Érsekújvár felé keveredik, ott meg a kuruczok fogták el s vonták kérdőre: „Hát, kend miféle szerzet: kurucz, vagy labancz?“ A tótnak még élénken az emlékezetében volt, hogy a kuruczszóért verték meg, azt mondja: Hȧt sȧk kírom szípony zín szėgíny zȧblȧkos tot zembėr ȧz ȧ lȧbȧncz mėgvȧgyom!“ „Tyű, adta vakapád! majd adunk mi neked labanczot!“ Még jobban elverték, mint a labanczok s úgy bocsájtották útnak remélve, hogy többet nem lesz kedve magát labancznak mondani. Nem sokára megint elfogta egy tábor s újra elkezdték faggatni a tótot, micsoda: kurucz-e vagy labancz? A tót halálra volt rémülve, hogy mit mondjon? Úgy sem volt jó, hogy labancz, úgy sem, hogy kurucz, ijedtében azt mondja: „Zȧrányos Jėzuskȧm! zídės zurȧm zistenėm! -174- kírom szípony nemės és nemzetės vitéz urȧkok! ín sė lȧbȧncz, sė kurucz nem vȧgyom, mėg zembėr sė nem mėg vȧgyom sak tót“. Azóta mondják, hogy a tót nem ember.

100. A német és a teremtés.

Mikor a népek meg voltak már teremtve, keresték a hibát, hogy mi nem jól van teremtve. A német csak azt a hibát, találta, hogy az embernek az orrát teremtette az Isten rosszul, mert lefelé van: „Fordítva kellett volna teremteni – mondta a német – hogy az orrluk lett volna felfelé, hogy ha az ember tubákol, mindjárt egész kanállal lehetne beledűteni tubákot.“

(Kópéságok.)

101. A forrókása és a csizmadiainasok.

Kását evett a két csizmadiainas, nagyon meleg volt, szinte égetett, mikor a mesterné, szűkösen tálalva oda adta nekik, hogy egyenek. Az evésnél a ki gyorsabban tudott enni, annak több jutott, míg a másik kevesebbel volt kénytelen megérni. Bevág mindjárt az egyik nagymohón egy kanállal s miután összeégette a száját, elkezd sírni, mit látva a másik, kérdezi: „Miért sírsz?“ „Siratom az öregapám halálát, eszembe jutott, hogy most esztendeje halt meg“ „No, csak sirasd – gondolta a másik, majd én addig megeszem előled!“ ő is bevág egy kanállal s ő is úgy jár, mint a társa: összeégeti a száját, kiköpi a kását s mondja: „Hogy a fene ette volna meg az öregapádat, minek halt meg!“ és segített a társának könnyezni.

102. A huszár pénzt szerez.

A huszárnak nem volt pénze, kért a pajtásától egy forintot kölcsön, míg szerez valahonnan. Elment a kereskedőkhöz s a boltokba bekukucskált, egyik boltos azt kérdezte: mit keres? A huszár azt mondja: „Ilyen szürke ruhás boltostól kaptam tegnap előtt egy forintot, mint maga, azt hoztam meg“. A boltos kapott az alkalmon, hogy mindjárt könnyű szerrel keres egy forintot, azt mondja, hogy: „Én voltam az, én adtam magának a forintot.“ A huszár odaadta a boltosnak a forintot s várt egy kis ideig, hogy mentül többen legyenek a boltban, azután mondta a boltosnak, hogy adja ide az óráját?“ „Micsoda órát?“ kérdezte a boltos. „Hát azt a 30 forintos órát, a melyiket itt hagytam az úrnál, hogy egy forintot kölcsön kaphassak.“ „Én nálam nem hagyott.“ mondja a boltos. Addig ide, addig oda! felmentek a bíróhoz. A bíró azt kérdezte, hogy megadta a katona a forintot? a boltos nem tagadhatta, mert látták többen, a bíró azután megítélte a katonának a 30 forintot, ha az órát nem tudja visszaadni, mert katonának senki sem ad kölcsön egy forintot, ha csak zálogban nem hagy valamit.

103. A pokol létszáma emelése.

Mikor a pokolban nagyon megcsökkent a létszám, az Ördög azon törte a fejét: hogy kell ezen könnyű szerrel segíteni? Utoljára arra a gondolatra jutott, hogy legjobb lesz a földre lemenni s az embereket valami módon a hálójába keríteni. Magához vett egy tubákos pikszist, hogy megtanitja az embereket tubákolni és ha majd nagyokat és sokat trüszentenek, bosszankodni fognak azután meg káromkodnak: szidni fogják az Istent. Csakhogy ez a terve nem sikerült, mert barátok (szerzetes) szerették meg a tubákolást s a helyett hogy ha trüsszentettek, káromkodtak volna, az Isten nevét jó czélból emlegették, valahányszor trüszentett az egyik, a többi mind egészségére kívánta, azt mondta, „Adj Isten egészségére!“ -176- „No, ez nem vált be!“ mondta az Ördög és földhöz vágta a tubákos pikszist, mást próbált.

Addig törte a fejét, eszébe jutott a pipa, aczél, kova, tapló, „No ez jó lesz!“ gondolta magában. Felöltözött szépen, ment kocsmáról kocsmára, elővette a makrapipáját, hogy majd rágyujt, az emberek nézték, hogy mi ez? Mikor megtömte a pipáját, elkezdett csiholni s rágyujtott, a kivel beszélt, dícsérte neki, hogy milyen üdvös dolog, a füstje milyen kellemes illatú, odaatta az az embereknek, hogy szívják; ezt meg a szegény emberek szerették meg, szereztek is mindjárt pipát, füstöltek, mint a kémény. De az emberek ügyetlen része mikor csiholni akart, a helyett hogy a kovára ütött volna az aczéllal, az ujját verte le, elkezdett káromkodni. „No, ez már sikerült!“ – mondta az Ördög – ez már bevált!“ de a pokol létszáma lassan növekedett, csak törte az Ördög a fejét, mit csináljon még, hogy elegen legyenek a pokolban? Eszébe jutott végre a kártya, sorra járta vele a vendéglőket, mutogatta, milyen szép képek vannak rajta, tanította az embereket kártyázni, engedte őket nyerni, dicsérte, milyen jó, milyen könnyen meg lehet gazdulni, csak egy kis ügyesség kell hozzá. Az emberek kaptak rajta, hogy dolog nélkül is meg lehet gazdagodni, nekiszoktak a kártyázáshoz, elvesztette egy része a pénzét, más része a vagyonát is, egymást szidta, gyilkolta. „No, ez már nagyszerűen bevált!“ mondta az Ördög, a pokol létszáma is visszanyerte csakhamar a régi nagyságát, még hajazta is.

104. Csizmadijahal.

A csizmadijának vôt ėgy legénye. Tavaszszal már a munka mögszűnt, a legént nem akarta elkűdeni, mert jó munkás vôt, aszonta neki: „János! én nem kűdöm el magát, de látytya: nincs munka, majd a szőlőbe is dôgozgatunk ėgyet-mást: a mi előagygya magát! -177- Maragygyon itt, maj kimögyünk a szőlőbe kapálni!“ A legény beleėgyezött, mer munka máshun sincs, mit barangoljon? inkább dôgozik a szőlőbe is. Kimöntek a szőlőbe kapálni, asz monygya a mestör: „János, iparkogygyunk, estére halat öszünk!“ János nagyon szerette a halat, iparkodott kapálni. Este, mikor hazamöntek, nagy tál bablevest vitt be az aszszony, János ėgy tányérrâ mögövött, a kanalat lėtötte. A mestör asz mongygya neki: „János, mé nem öszik? nem lakott még jô!“ János asz feleli: „Akkor maj halat nem birok önni!“ Aszongya a mestör: „Hát e nem hal?“ Aszongya János: „Hogy vôna hal, hiszėn bab.“ „Hátha nem hal, János! akkô odadom a könyvit, elmöhet!“ János asz gondolta, akárhova mén, most nincs munka, fokta a kanalat, mögkeverte a bablevest, nészte, aszongya: „Hal ez csakugyan, csakhogy még apró!“ Igy oszt János mögmaratt.

Őszszel, mikor mán vôt munka elegendő, ėgy ebéd alkalmával János kinézött az ablakon, ez is szólott a mestörnek: „Majiszter úr, nézze csak a szomszédház tetejin a medve hogy sétál!“ Kinéz a mestör asz mongya Jánosnak: „Maga mög van bolondulva, János! a macskát medvének nézi?“ „Hát nem medve a’ majszter úr?“ a János kérdözi. „Hát, hogy vôna medve, macska az!“ „Hát ha nem medve, akkor agygya ki a könyvemet!“ Akkor könynyen beszélt, mert a munka mögindult. Aszt mongya a mestör a feleséginek: „Hoszd be anynyuk az okulárijumot a műhelbűl, maj főtöszöm, mögnézöm jobban!“ Föltöszi, aszongya: „János! magának igaza van! medve a, csak még kicsike!“ Igy oszt János mögmaratt.

(Nagyokatmondó adomák.)

105. A szabadságos katona és a czigány.

A szabadságos katona ment hazafelé, találkozott az úton egy czigánnyal, azután együtt útaztak. A mint mentek, mendegéltek, találtak egy zacskó aranyat, a szabadságos -178- katona ügyeseb volt felvenni, mégis megakarta osztani testvériesen a czigánnyal, mert – mint mondta – együtt találták, de a czigány magának követelte az egészet. Addig osztozkodtak, hogy a czigány eltalálta, hogy legyen azé az arany, a ki nagyobbat tud hazudni, a szabadságos katona beleegyezett.

Elkezdett a czigány hazudni, elmondta, hogy volt az ő apjának olyan szép háza, hogy a királyok megírígyelték a annyi pénze volt, hogy már nem talált helyet, a hova tegye. Azt mondja a katona: „Ez mind meglehet, de én nekem volt olyan lovam, hogy az egyik esztendőben csikót ellett, a másikban czigányt.“ „Az már nem igaz!“ mondta a czigány s a zacskó arany a katonáé lett.

106. Nagyotmondó huszárok.

Mikor a huszár hazajött Talijányországból, elmesélte hogy olyan nagy káposztát látott, hogy az egész ármádia ha meleg volt, aláment, hogy hűvösbe legyenek és akkora méhet látott mint egy ló. „Hát a kaptár mekkora volt?“ kérdezték tőle. „Hát csak akkora, mint nálunk,“ felelte a huszár. „Hát akkor hogy ment be a méhecske?“ kérdezik tovább; de a huszár nem hagyta magát zavarni, azt mondja: „Akkor már eljöttem.“ „Ez semmi!“ mondja a másik; „Mikor mink Pojákországba vôtunk, ojan nagy üstöt láttam csinálni, hogy mikor a kovácsok az egyik feliben kalapálták, azok, a kik a másik feliben dolgoztak az üstnek, nem hallották a kalapálást.“ „Mit csináltak azzal a nagy üsttel?“ kérdezi a Talijányországban járt huszár. „A te káposztádat főzték meg benne“ volt a válasz.

107. A hazugságot valóságnak bizonyítja be.

Mikor még a katonák 10 esztendeig szolgáltak s kivitték űket idegen országba, akkor történt, hogy egy szabadságos katona, betért egyik útjába eső kocsmába -179- és elkezdte mondani, hogy mit látott Pojákországból hazajöttében. A többi közt elmondta, hogy olyan nagy madarat látott, hogy a szárnyával, mikor szállt, 4 óráig elborította a napot, mire a kocsmáros kijelentette, hogy ő nem hiszi. Szóról-szóra annyira mentek, hogy egy akó borba fogadtak, a katonának be kell bizonyítani, hogy igaz, a mit a nagy madárról mondott. A katona elment, hogy majd embereket keres, a kik bizonyítják, hogy csakugyan igazat mondott.

Telt az idő, a katona megint betért a kocsmába, de már nem katona ruhában, hogy a kocsmáros meg ne ismerje. Elkezdi beszélni, hogy mikor jött, a falu tulsó végén annyi ember ment ki a mezőre, hogy alig bírt tőlük ide jönni, vittek magukkal egy öt öles létrát is. Kérdezte tőlük, hová viszik azt a nagy létrát? Azt mondták, hogy a mezőn akkora tojást találtak, hogy öt öles létra kell neki, hogy a tetejét betörhessék, azután szétkanalazzák maguk közt a tojást; mert ha az oldalát beütik, szétfolyik mind. Azt mondja azután a katona: „Én nem hiszem, hogy van akkora tojás.“ Azt felėli rá a kocsmáros: „Lehetséges az! a multkor volt nálam egy szabadságos katona, jött Pojákországból, az beszélte, hogy ő, mikor jött hazafelé, akkora madarat látott, hogy a szárnyával, mikor szállt, négy óráig elborította a napot, lehet, hogy ennek a madárnak a tojása.“ „Hát maga hiszi azt, hogy van olyan nagy madár?“ „Hogyne hinném! ezek a nagy madarak tojják a nagy tojásokat, hogy 5 öles létrával lehet csak a tetejébe menni.“ „Bravó! emlékszik-e, mikor fogadtunk egy akó borban s én azt mondtam, hogy be fogom bizonyítani, hogy elhiszi, fizesse meg az akó bort! az a szabadságos katona én voltam.“

A jegyzetekben idézett művek megjelelése.

A többször idézett műveket a szerző, vagy gyűjtő, illetőleg a szerkesztőt-megbízó társaság, a folyóiratoknál pedig a folyóirat nevének dűlt betűkkel szedett részével idézem; ha azonban a gyűjtő vagy a szerző különféle nevű műveit kell felemlítenem, akkor a neve mellett a később kiadású művei elnevezésének kezdőbetüit is dűlt betűkkel jelelem.

Ha a gyüjtemény nincsen különösen megnevezve, csak a kötet száma van idézve, akkor a Hagyomány-gyüjtemény értendő alatta, hacsak valamely megnevezett műről nincsen szó, melynek a köteteit érintem. A római számjegyek a kötetek számát jelelik, a füzetek arab számmal vannak idézve. Rövidítve említem még:

A zárójel közé tett sor: vagy a meséből van kifelejtve vagy a drasztikus, olykor sikamlós kifejezés szebb alakban való elmondása, mely ha nem a nyelvjárás nyelvén van, akkor az enyém.

Jegyzetek.

1. Köles. Az elrejtett erőnek titkos úton való elvételét lásd a Kisfaludy: XIII. k. 142. l. Juhenes meséjében s jegyzetében megjeleltekben és alább a 2. számú adatunkban. A finnekét Aarne a 302. sz. jegyzetében sorolta elő.

A vérivásról az Ethnographia XXIII. évf. 100. – lapján van szó; itt a 101. lapon a 15. sorban vérrel helyett vizzel, a 28. sorban idézetekben helyett idézetben teendő.

A bűvős vesszőről Kisfaludy: XIII. k. 1. sz. jegyzetében s alább a 2. 6. 7. 9. 108. sz. adatunkban; a fentjáró szárnyasok lábán forgó várakról a Kisfaludy XIII. k. 7. számú jegyzetében; a kardról ugyancsak ott a 16. sz. jegyzetben s alább a 2. 3. sz. mesében van szó.

Mint nevezetes mesét, többször is leírtam, hogy hátha a vérivásról egyebet is megtudhatok. Egyik mesélésében így kezdte emberem: Vôt égy kirájnak 3 fija, ėgygyet híttak: Árpa, másikat Zabnak stb. Az 1. lap 4. sort emígy: A lekkiseb fija aszt tudakolta bátytyaitul, hogy az atytyuknak az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet? A bátytyaji nem tutták neki mögmondani, de aszonták, hogy addig igálkonnak (= néznek utána), még ki nem tudakolik akárhogy is! Mos mán mind a hároman azé leledzöttek (= arra volt kivánságuk), hogy mögtugygyák stb. A 3. lap 2. sor végéhez: Köles fölkészlelte (= biztatta, tüzelte) öket stb. A 8. lap 20. sor utolja helyett: Akkor hun, hun nem, vött ėsz száraz lófejet, oda álította űket a lófejire, körűkerítötte űket szénakötéllel, mögesküttette űket stb.

2. Zirínyi Miklós. Változatait a megelőző mese jegyzetében találjuk felemlítve. Mesénkben szereplő Toronyi Tamást nemzeti hősnek mutatja be 74, számú adatunk. Hagyományunkban Toronyi Meduza (Medusa)-féle kővéváltoztató erővel van felruházva, még inkább a 112. sz. mesénkben van ilyen nőről szó: a 19. sz. m. jegyzetében.

3. Csinosomdrága. Égitesttel díszlő, elrabolt ló visszahozásáról Kisfaludy: XIII. kötet 17. számú Kampó táltos meséje szól, melyben – nem számítva a más tipusú meserészek beékelését – a hős visszahozza a lovat s ezzel vége szakad a mesének. Aranyszőrű paripát hoz vissza a hős Kisfaludy: IX. k. 294. l. Borsszem Jankó-ban; ez a mese átcsap a másféle hozása másféléért a túlzott nagyfélék segítségével mesébe, hasonló hozzá az Ethnologische Mitteilungen szerkesztőségéhez Kolumbán Simon beküldte Estők mese. Estók, miután az elrablott égitesteket és a 2 zsoltármondó madarat visszavette, a tőle elvett kardért és lóért királyleányt, ezért köpönyeget hoz a Világmehetéje-féle = túlzott nagyféle sajátságúak segitségével. Csinosomdrágában nyoma látszik -183- a meséinkben otthonos rangkülönbségnek: többféle feladatot kell az alacsony származású hősnek telyjesíteni, hogy a lány kezét elkapja, lásd a 6. sz. jegyzetünkek az alacsony származású hősön való segítés harmadik módját.

A túlzott nagyféle sajátságúakkal telyjesített feladatok a fentemlítetteken kívül Merényi: S. I. k. 1 sz., Kisfaludy: II. k. II. sz. meséjében is előjönnek, az idegeneket Sklarek 291. lapján 29. sz. jegyzetében említi.

A nehéz feladatok telyjesítése Kisfaludy: XIII. k. 12. sz. m. A három fiú jegyzetében van elősorolva s alább a 9. 10. 12. 18. 19. sz. mesében fordul elő.

Az üldözés közben hátra vetett tárgyak ugyancsak Kisfaludy: XIII. k. Az aranyhajú mese jegyzetében vannak felemlítve, lásd még a 4. 8. 9. 10. a 11. sz. m. a papucsból felhajtással krokodil lesz.

A kardról 1. sz. mesénkben szóltunk.

4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút. Elrabolt tárgy elhozásáról a kisasszony kezéért több mesénk szól, de nem az ellopásáról. Tárgyak lopásáról is van szó meséinkben, de nem egyúttal kisasszony kezéért. Az üldözésközben hátra hajtott tárgyak a 3. sz. m. jegyzetében vannak említve. A bivalybőr lórahúzása több mesénkben előfordul; így Gaal: III. k. XXVII. sz., Pap: I. sz., Kisfaludy: VI. k. 331. l. IX. k. 23. 43. sz. X, k. 36. sz., alább a 8 sz. mesében; idegen változatait Köhler: I. k. 469. lapján idézi. Hasonló vonás fordul elő a vogul teremtő mondában is: Elmpi ha elérhetetlen fenekű tenger vizében alá akar úszni, kácsabőrre van szüksége; mikor pedig kúszó tehetségre van szüksége, evetbőrt vesz magára. (Hunfalvy P.: Reguly A. hagyományai 123. l.)

5. Pézös. Meséink némelyikében a kelepczébe került mesehős, ha ellenfelével rendes úton: megvívással nem boldogulhat, csellel szabadul meg, melynek sikerülésére közreműködik az ellenfele számára hozott feleségnek való nő. Ilyenek az elrejtett erőnek titkos úton elvételét tartalmazó meséink közül Merényi: S. I. k. 1. l., Kálmány: Sz. III. k. 160. l., Kisfaludy IX. k. 60. l. található égitesteket hozó mesék és kötetünk 1. 2. sz. meséje. Ezekben szörnyetegfélékkel (= testi erő) van a mesehősnek baja, kik Merényiét és Kisfaludy: IX. kötetjét kivéve: királyfiak. Itt a csel az elrejtett erőnek kitudásában van alkalmazva, a feldíszítésében annak a tárgynak, melyben először az erejét elrejtve levőnek állítja a szörnyeteg; hacsak a mesemondó bele nem únt már mesélni, a mesét össze nem rántja, a cselt ki nem hagyja, mint a Kisfaludy: IX. k. 67–68. lapján látjuk.

Most bemutatott mesénkben: Pénzösben is a cselt a feleségnek való nő eszközli az által: hogy a mesehős ellenfelét reábeszéli annak elhozatalára, ki a vesztét okozza a parancsolónak (= hatalmas úr, király). Ha a mesehős szegény emberfia: szolgálni megy; a királyfiak mint hozzájuk illik: vitézséget mennek tanulni. -184-

Csel van használva azokban a mesékben is, melyekben a feleségül hozott nő a mesehős ellenfelét reábírja, hogy a lótejben megfürödjék. A lótejben való fürdés, mint erőtönkretétel jön elő Gaal: III. k. XXVII. sz., Pap: I. sz., Merényi: E. II. k I. sz., Istvánffy: 7. sz., Kisfaludy: IX. k. 23, 43. sz. X. k. 36. sz. meséjében. Megvan a Kisfaludy: VI. k. 14. sz meséjében is, de a hős leendő felesége segítsége nincs feltüntetve, pedig az eddig elősoroltakban a cselt ő eszközölte ki. Ha szemügyre vessszük ezt a cselt keresztülvivő nőt, azt látjuk, hogy nem közönséges ember leánya. Van köztük Vasorrúbábák, magyarul Ördöngős vénasszonyok, Sárkányok aranyhajú lánya, Halak királyának a leánya, mind több a közönségesnél; azért követelik a csel telyjesitését, mert előre látják a mesehős ellenfelének megsemmisítésére szolgáló dolgokat.

Cselnek vehető mesénkben: Pézös-ben, a koporsópróbálás is, mely Ipolyi kéziratos gyüjteményében a 495. számot viselő Ilonka: az Ethnologische Mitteilungen szerkesztőségéhez beküldött: Oszvát és a pogány király mesében is előfordul. Idegen mesékben Köhler: I. k. 410., 306. lapján van róla szó, mely utóbb említett lapon levővel, mint vele legjobban megegyezővel, vesd össze adatunkat.

A lopással teljesíthető feladatok Hagyományok II. k. 20. sz. mesénk változataiban jönnek elő; lásd a jegyzetét.

6. A kiskanász. Változatait Kisfaludy: XIII k. 31. sz. meséje: Bendebukk jegyzetében soroltuk elő, újabban a finn változatokat Aarne, 306. számú jegyzetében említette meg.

Adatunk azt mutatja, hogy hajdan a Sárkányoknak nem kellet nőket rabolni, mint II. kötetünk 1. sz meséjében, Jufijankó-ban s változataiban van: de akkor a hozzájuk járó királykisasszonyok sem voltak földi lények: emberek. A kisasszonyoknak a Sárkányokkal való összeköttetését más mesénk is bizonyítja. Ipolyi-nak 41. számú, kéziratban levő meséjében, A pernyepöpöjké-ben a föld alá mennek a kisasszonyok, a 108. számú alább közlött mesénkben pedig: a Kisgubá-ban a mesehős a szavára megállani nem akaró várakban találja a kisasszonyokat; mindakettő oly vonás, melyet a Sárkánylakások leirásában találunk meséink egyrészében; lásd Kisfaludy: XIII. k 7. számú meséje jegyzetét.

Mesénk mást is mutat: tiszteletben tartja a szerzett jogokat, javakat, mit őseink a történet lapjai szerint hazánkba jövetelökkor nem tartottak meg, mi azt mutatja, hogy mesénk újabb kialakulata: a kereszténység hatása szerint valót tükröz vissza. A szerzett jogok tiszteletben tartásával szoros kapcsolatban van a rangkülönbség elismerése, mit ha meséinkről nem lehetne is leolvasni, multunk: a nemes- és a nem-nemes között való különbségtétel eléggé bizonyít. Ezt a rangkülönbséget mesénkben a királykisasszony hangoztatja, mikor a kiskanászhoz nem akar királylány léttére férjhezmenni; a mesék azonban segítenek rajta azáltal, hogy a különben alacsony származású mesehőst emelik. -185-

Ilyen, mikor – mint mesénkben is el van mondva – a mesehőst furfangosságból származó ügyesnek, magát feltalálónak mutatják be, mi az ész dicsérete. Külön szobába teszik az alacsony származású mesehőst, a királykisasszonyt és a királykisasszonynál kevésbbé alacsonyabb rangú kérőt s reájuk bizzák a következményt, mi Gaal XLIV. számu meséje végén a drasztikusságát tekintve, elég illedelmesen van előadva. Emberem így nem tudta elmondani, azért van kurtítva, zárójel közé téve ez a jelenet. Ezt a jelenetet akarta utánozni Erdélyi: III. k. 5. sz. meséje is, de csak a mesehőst és a királykisasszonyt záratja egy szobába, a harmadikról megfelejtkezett, jobban mondva: nem ismerte meséinket, hogy – mint más mesében is látni fogjuk – reá is szükség van.

Másik módja az alacsony származású mesehősön való segítésnek: a királykisasszonyt a mesehőssel mentetik meg az Ördögtől. Az Ethnologische Mitteilungen szerkesztöségéhez küldött egy mesét Márton József tanitó Sorkitótfaluból: Az elátkozott királyleány-t, melyben tárgyunkat érdeklőleg el van mondva, hogy a minden este 12 pár czipőt elszaggató királyleány, miután az obsitos katona kileste, hogy 12 Ördöggel tánczol, ezért szakad el a czipő s előadott mindent, a leány mérgében megpukkadt. Az oltár alá temetett királyleány a sírjához rendelt katonát minden éjjel megeszi, mig végre az obsitos megmenti. Mikor pedig mint feleségével sétálni megy, ennek kérésére a királylány nyakát levágja s a nyakból 3 fekete varjú-féle Ördög repül ki, miáltal az Ördögöktől szabadítja meg, feleségével azután boldog életet él. Ezáltal a mesehős érdemes lesz a királykisasszony kezére: megmentője.

Harmadik módja az alacsony származású mesehősön való segítésnek, az ember erejét meghaladó cselekedetek által való emelés: t. i. a mesehős ilyeneket végez, mire az azelőtt vonakodó királyleány nem tartja magához méltatlannak a mesehőst, mint Ipolyi kéziratos gyüjteménye 9. sz. meséjében a Tetűbőrköntös-ben látjuk. Ez a mese már nem a czipőszaggató királyleányok meséjéhez tartozik; bővebben szólunk róla, ha közölni fogjuk; lásd fentebb a hasonló mesénk 3. sz. jegyzetét, hol a napholdas paripa elhozása után egyebekről is kell gondoskodnia a mesehősnek.

A rangkülönbséget némely mesénkben az atya hangoztatja a szegény mesehőssel szemben; itt a gazdagság is rangkülönbséget okoz, milyen Gaal II. k. XVII. meséje: A szerencsés óra és több változata. Az ilynemű mesékben, az idegenekben is többször a levélhamisítás, kicserélés fordul elő, melyről Kisfaludy: XIII. k. Malmeduczi József meséjében szólottunk – s nem is mindegyikben találjuk oly nyiltan kifejezve, mint Gaalnál, azért választottuk Gaalét. Berzéjében: Kisfaludy: IX. k. 93. lap, A tollas ördög-ben már a sorok közül kell kiolvasni. A gazdagság okozta rangkülönbségnek elmésen való kiegyenlítéséről II. kötetünk 16. sz. jegyzetében van szó s alább a 19. sz. mese is ide sorozandó, de ebben a rangkülönbséget nem a gazdagság teszi.

108. Kisguba.

Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 lánya, azok mindön écczaka ėgy-ėgy pár czipőt elszaggattak. A kiráj ezön nagyon boszszankodott, hogy az ű lányaji a czipőket écczaka szagatytyák, kiatta parancsba, hogy a ki möglesi, hogy hová járnak, hol szagatytyák el a czipőket, annak agygya a legszöb lányát fele kirájságával ėgyütt. Sokan leskelőttek mán utána: kirájfijak, főrendű úrfijak, de mind hasztalan vôt. A kiráj nagy boszszankodással vôt, hogy már nincs sėnki, a ki möglesse az ű lányajit.

Volt a palotába ėgy Kisguba nevű udvaribolond, a jelöntötte magát a kirájná, hogy ű möglesi a fölségös kirájkisaszonyokat. A kiráj aszt monta neki: „Ha mög nem lesöd, êcsaplak!“ A Kisguba osztán nekikészült, estefelé rávötte a kis gubáját, öszszehúzódott, lėfekütt a kirajkisaszszonyok ajtójába, a hálószoba ajtójába, úgy tött, mintha alunna: hortyogott. Mikor mindönki elcsöndösödött, ėgy Vénboszorkán az ajtóhoz lépött, látya, hogy ott fekszik valaki, viszszamönt, elővötte a mestörségit, aszt mongya: „Bár ki vagy, itt köll maradnod! el köll alunnod! a lányoknak az én fijajimhoz el köl gyünni!“ Oda mönt osztán az ajtóhoz, mongya; „Kêj föl, Guba! Nė alugy Guba!“ de a Guba alutt, a Vénaszszony osztán rugdalta Gubát, de a Guba mög sė mozdult, annál jobban hortyogott. „Megájj, rád hintöm eszt a kis port! itt marathacz röggelig.“ Kisguba mög aszt gondolta, hinthetöd, én azért utánatok álok! A Vénaszszony az ajtót lassan kinyitotta, bement a szobába, a lányokat főkőtötte: „Készűjetök, mink mán bátran möhetünk, a strázsákat lėporosztam, lėfojtottam.“ A lányok indulnak, hogy kijutnak az úcczára, a legkisebbik lány a többinek aszt mongya: „Nem hiszöm én, hogy a Kisguba alunna, mer nagyon hortyog, töteti a magát! hanem mönynyünk viszsza, nézzük mög, forgassuk mög! a porunkkal hincsük be! így majd 4 bolondítóportól alszik röggelig, mulathatunk virrattig!“ Viszszamöntek, möghintötték a porral osztán csiklantották, -187- talpát vakarták, körme alá tűt szurkáltak, a Kisguba csak alutt.

„Most mán möhetünk!“ monta az ėgygyik, elmöntek. A hogy kiértek az úcczára, a Kisguba is főkelt, utánuk az úcczára mönt. Hogy mi vôt, mi nem vôt? aszt nem látta sėnki, úgy elmönt a Vénaszszony a három lányal, hogy még a madár sė érte vôna utol. „No, most Guba, Vigyázz magadra.! Utánnuk möny a lányoknak, Mert möggyûtalak máma!“ monta a Kisguba, osztán nekiindult, ėgy nagy erdő szélijig mönt, hajja, hogy az erdőbe nagy lárma van, az erdő gazdája, ura kijabájja: „Mög köl fogni! nög köl égetni! idegön embör van itt!“ de a Kisguba evvel nem gondolt, mintha nem is hallaná, lėtört ėgy gajjat ėgy fárol, aval êkijátytya magát: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Aval osztán csak mönt a Kisguba a hogy csak bírt. Mögint ėgy erdő szélire ért, itt is kijabálta az erdő gazdája: „Mög köl fogni!“ de ő itt is lėtört ėgy gajjat, itt is êkijátotta magát: „Aló, guba! Lódúj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ oszt mönt tovább ahogy csak bírt. A harmadik erdő szélire ért, itt is kijabált az erdő gazdája, de ő csak lėtört ėgy gajjat, mėgint êkijátotta magát: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“

Mén, mén, ėcczör csak ėgy kerek várhon ér, a vár mögindult, oszt forgott felé sebössen, a Kisguba asz mongya: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ „Nem vagy uram!“ mongya a vár, oszt forgott továb. A Kisguba nagy mérgessen rácsap az első veszszővel, a vár mögállott. Mönt tovább: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Most elért az ezüstvárhon, a vár forgott felé sebössen, monta neki: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ de ez is aszt monta neki: „Nem vagy uram!“ oszt forgott továb. A Kisguba erre már az ezüstveszszővel csapott rá, rávágott mérgessen a várra, monta: „Áj mög vár! urad parancsára.“ Ekkorra mögállott, mönt továb: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Elért osztán az aranvárhon, a vár forgott felé -188- sebössen, monta neki: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ „Nem vagy uram!“ oszt forgott továb. Erre már az aranveszszővel csapott rá: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ Ekkor a vár mögállott, így szólott: „Sijes, sijes! mer az arankaput becsukják előtted, be nem möhecz, elveszöl örökre!“ A Kisguba elkijátytya: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Mönt, mönt, mikor az arankapuhon ért, az arankapu mán be vôt zárva, de a Kisguba az eszihön kap, a harmadik veszszővel a kapura csap, rákiját: „Nyijj föl, kapu! urad parancsára.“ A kapu fölpattant, a Kisguba beugrott, hát látytya, hogy nagy vendégség van ott, asztalok körül ülnek, ösznek-isznak, vígadoznak. A Kisguba möglátta a 3 kirájlánt, az asztalok alá bújt. A mint mulattak, az öregebbik lánya a kirájnak lėejtötte a gyűrűjit, a Kisguba fővötte, a második lánya lėejtötte a karpereczit, a legkissebb lánya mög a függőjit, a Kisguba fölvötte, mind a guba újjába tötte. A 3 kirájlány osztán kereste a gyűrűt, függőt, karpereczöt, de nem tanáta: látták, hogy ėgy fekete kutya van ott, rugdalták, kijabálták, hogy: „Kutya van itt, csiba ki!“ de a gyűrű, függő, karperecz, nem vôt sėhun. Kijabálták, hogy: „Az ajtót nyissák ki! a kutyát hajcsák ki!“ akkor osztán kinyitották, a Kisguba kiszalatt elkijátotta magát: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ A Kisguba osztán hazaért, lėfekütt, alutt.

Röggel gyünnek a lányok, látytyák, hogy alszik a strázsájuk, vigan mönnek alunni, hogy nem tugygya mög sėnki, hogy mulattak, hogy vígattak. A Kisguba osztán beszámolt a kirájnak: hogy vôt, mint vôt, a kiráj osztán hívatytya a 3 lányt: „Hol a gyűrű, karperecz és a függő?“ Akkor ijetttek mög a lányok! „Nem jô vigyásztunk magunkra mög a Kisgubára, kilesött bennünket, többé mán nem mulathatunk!“ A kiráj osztán mögatta, a mit ígért Kisgubának: feleségöt, az ország felit, vigasságot. A lányok osztán nem möntek többet mulatni.

Kisguba mesénkről meg kell jegyeznünk, hogy a rangkülönbség hiányzik; a benne előforduló váraknak a Sárkányvárakhoz hasonló -189- vonásáról feljebb szólottunk; de a legszembetűnőbb, hogy az egész büntetés nem azért történik, hogy éjszaka odajártak, – tehát nem keresztény szempontból: erkölcstelen viseletük miatt, hanem gazdasági szempontból, a mikor még drága volt a czipő s abból áll, hogy tovább ne szaggathassák oly hamar el a czipőket, többé nem mulathatnak. Figyelemre méltó adat.

7. Legeltetés a Sárkány pusztáján. Tipusából kivetköztetve, összezsugorítva Kisfaludy: IX. k. 1. 3. sz. meséjében a 10. és 103. lapon olvastuk. Ezzel a jelenséggel, hogy egyes meséket másikba szőnek, mi rendesen a beleszőtt mese kárára történik, még többször találkozunk. Sainénu – betük hiján így írom – (Ethnographia: XXIV. évf. 72. l.) a zárt helyek tipusa a) betűje alá sorozza. A benne előforduló csiholás-ról II. kötetünkben szólunk, az Állatsógorok mese jegyzetében. A másféle szem betevéséről több változatot közöl Grimm: 118. sz. meséjének a jegyzetében, Köhler: I. k. 434. 436. l. Aarne a 660. sz. jegyzetében: Die drei doktoren felirással szól, milyen a 109. számú adatunk is, mellyel Zingerle I. (Kinder und Hausmärchen aus Süddeutschland. 1854. Regensburg) 32. l. levő Die drei Soldaten und der Doktor egyezik legjobban.

109. A 3 orvos.

Volt, hol nem volt, volt egy városban 3 orvos: az egyik szemorvos volt, a másik belorvos, a harmadik külorvos. Egyszer összetalálkoztak egy kocsmában, beszélgettek egyről-másról; a beszéd közben eldicsekedtek egymásnak. A szemorvos elmondta, hogy ő már annyira vitte, hogy a szemét úgy ki tudja venni, hogy három napig álljon itt az asztalon, harmadnap tegye vissza, csak úgy lát, mint azelőtt. „Az semmi! – mondja a belorvos – én a gyomromat tudom úgy kivenni, hogy ha 3 napig a teknyőben van s harmadik nap visszateszem, csak olyan jó, mint azelőtt volt.“ A külorvos pedig azzal kérkedett: hogy ő a karját vágja le s ha harmadnap helyreteszi, csak olyan jó, mint azelőtt volt. A kocsmáros végighallgatta az egészet, fogta magát, kiment, behozott egy nagy teknyőt, odavitte az orvos uraknak hogy megmutathassák: mit tudnak. A szemorvos, mikor meglátta a teknyőt, kivette a félszemét, beletette a teknyőbe; a belorvos a gyomrát fektette a szem mellé! a külorvos pedig, hogy megmutassa, hogy ő is tud valamit, levágta félkarját, odatette a belorvos gyomra mellé. Azután ráparancsoltak a kocsmárosra, hogy -190- vigyázzon rá, hogy valami baj ne történjék, majd harmadnapra eljönnek, azután hazamentek.

A kocsmáros, hogy jó helyre tegye, bevitte a teknyőt mindenestől a kamrába, hogy legyen ott harmad napig. Éjjel egyszer csak azt hallja, hogy zörög valami a kamrában! Benyitja a kamraajtót, látja a nagy kani macskáját, hogy húzza a külorvos karját; már akkor a szemet, gyomrot megette, a karral bajoskodott a kani macskája, már azt is jól össze-visszarágta. Megijett a kocsmáros, hogy most bajba jön, ijedtségében agyonütötte a kani macskát. Törte a fejét, hogy mit csináljon most? Elgondolta, hogy a macska szeme is olyan, mint az emberé, kivette a kani macska szemét, beletette a teknyőbe. Hallotta valamikor, hogy a disznó belső része is olyan, mint az emberé, levágta a nagy disznaját, kivette belőle a puczorját (= gyomrát), kitisztította, beletette a teknyőbe. „Kettő már megvan! de hát még egyet hol vegyek!“ kérdezte magától. Nem sokáig kellett gondolkozni, csakhamar eszébe jutott, hogy a kocsmában beszélték, hogy a szomszéd városban most akasztottak egy embert, felkerekedett, odament, levágta az akasztott embernek a félkarját, hazahozta, eligazította a teknyőben, hogy sorban legyenek.

A kitűzött időre megjelent a 3 orvos, hozzá fogott a munkához. Legelsőbb is a szemorvos tette a szemegödrébe a szemet, azután a belorvos helyezte el a puczrot, legutoljára a külorvos bánt el a karral, azután elment ki-ki a maga dolgára.

Máskor, mikor mind a 3 orvos összetalálkozott egymással a kocsmában, kérdezte tőlök a kocsmáros, hogy hogy sikerült a próba? „Nagyon jól! – mondta a szemorvos. – Igaz, hogy azóta a szemem mindig egerész: csak egy egér szaladjon végig a szobában, mindjárt meglátom; de azóta a setétben is látok.“ „Az enyém is nagyon jól sikerült! – mondja a belorvos – Igaz, hogy azóta nem győzöm magam kukoriczával, de azóta nem válogat a gyomrom, mindent megeszik, még a kukoriczacsutkát is; de legjobban szereti a kukoriczát.“ „Az enyém nem sikerült – panaszkodot a külorvos – mert ha olyas valamit -191- látok, a mi nekem tetszik, mindjárt nyúl utána a karom, nem bánja ha a másé is. Az eszem meg azóta mindig az akasztófán jár.“ Azt mondja a kocsmáros: „Hála Istennek, hogy így is sikerült, meg voltam már ijedve, hogy sehogy sem sikerül.“ „Oda van a kani macska!“ gondolta magában.

8. Kígyóbőrű Kámán Sára: Világszépaszszonya. Kiskorában magát rosszul viselésért tündérnőt felkeresni köteles a hős Merényi: D. I. k. 98. l. Sárhány Rózsa-ban; a kötelezettség a mesékben az arra átkozás kötelezettségével bír, lásd Kisfaludy: XIII k. 22. sz. m. Tündér rabolja el a szépasszonyt – miután a hőst elaltatták Merényi: D. I. 24. l. A három gyűrűben; tündérmesének tetszik a mienk is, de a mese a szobalányt a rablás után már boszorkánynak festi. Az üldözést gátló hátra hajtott tárgyakat lásd a 3. sz. jegyzetben.

A fejbekeresés Kisfaludy: VIII. k. 559. l. Molnár Anna változataiban, Abafi: Figyelőjének 1. k. 326. l., Kálmány: Sz. II. k. 170. lapján, Kisfaludy: XIII. k. 32. 42. 57. sz. m. jön elő.

A mosdóvíz-tartást lásd Katona: I. k. 263. l. – Igazolt jóslás van 53. sz. adatunkban is.

9. A szép kocsmárosné. A csókon alapuló elfelejtés változatai Merényi: D. II. k. 49. l. Ráró Rózsa, Kisfaludy: IX. k. 138. l. Rózsa meg Viola, 149. l. Miska meg Juliska meséje; idegen változatait Róna-Sklarek 292. lapján, a finneket Aarne 313. C. számú jegyzetében említi. A hármas nehéz feladat-ról és az üldözést gátló hátrahajtott tárgyak-ról a 3 sz. jegyzethen fentebb van szó, a mesét v. ö. a következő két jegyzetben említettekkel, az üldözés közben átváltozás megvan a 10. 11. mesében is, lásd Kisfaludy: XIII. k. 21. sz. jegyzetét.

Az 54. oldalon a hatodik sorba a faluházán után irandó: és a papnál a templomba.

10. Rózsa és Ibolya. Átkon alapuló elfelejtéses változatai: Gaal: III. k. 35. l. Ördög leánya, Arany: 66. l. Ráadó és Anyicska, Kisfaludy: XII. k. 75. l. Szép Palkó, lásd ennek a jegyzetét. Mesénk nem ily telyjesen megvan a ponyván, Rózsa Kálmán: Ibolya és Nefelejts 1884. Budapest, lásd még a megelőző és következő jegyzetet. Ha mindezeket összevetem, azt látom, hogy Aranyé kiválik a többi közül, nem az emher beszéde hozza a kedvest az emlékezetbe, hanem a gyűrű; a mesét neve: Ráadó és Anyicska után itélve tót eredetűnek kell tartanom; nem birt meséinkhez hasonlóan átalakulni. Már Kisfaludy: XIII. k. 34. sz. m. A Zöld disznó jegyzetében felemlítettem, hogy míg a külföldi mesékben a ráemlékezést tyúk, kakas, galamb idézi elő, addig nálunk álmában jelenik meg az elfelejtett. Mesénkben s változataiban -192- szó van ugyan olykor a galambról stb. de az ember beszédje az, a mi figyelmezteti.

Nem elfelejtésre, hanem soha haza ne juthatásra átkozza a leány anyja a szerelmeseket Kisfaludy: XIII. k. 21. sz. meséjében: Rózsa János-ban.

11. A lusta gyermek és a bűbájos leánya. Vesd össze a megelőző két mesével.

12. A szögén árva legén. A boszorkánypatkolást Merényi: E. II. k. 147, l.; az idegeneket Köhler: I. k. 586. 220. l. az utolsó változata a mienk.

A hozzáférhetetlen körről és az elátkozásról II. k. 3. sz. m. jegyzetében szólunk. Mesénk elátkozásához hasonló jóslás teljesedik be a dán költeményben: Esben és Malfréd-ban: Malfréd a tizenkettedik gyermekágyban meghal, Abafi: Figyelő I. k. 33. l. A nehéz három feladatot feljebb a 3. sz. jegyzetben említettük.

13. Miklós. A többféle számú szeműek magyar változatai Kisfaludy: X. k. 445. l. 2. sz. jegyzetében vannak előszámlálva; az idegenekről Köhler I. k. 101., 259. l., Aarne 511. sz. jegyzetében szól.

14. Aranykacsa. A czipőpróbálást Kisfaludy: XIII. k. A mostoha testvérek jegyzetében említettük, v. ö. Köhler: I. k. 419. 554. l. a nyillövéssel keresett menyasszonyról szóló mesékkel. Mesénk ugyan nyílvetést mond, mely ma az osztozkodásnál használatos, de végső eredményében egy: mindkettővel menyasszonyt keres. Aranykácsának mondják a gyermekek, ha a vékony jeget lábbeli sarkukkal megrepesztik s az oda sütő napsugártól többféle színt játszik. Ha a gyermek elesik s fejével a jeget megrepeszti, akkor is csúfságból azt mondják, hogy aranykácsát csinált. (Szeged.)

15. Őzike. Változatait Kisfaludy: XIII. k. 61. sz. m. Józsika és Mariska jegyzetében találjuk, az ott elősoroltakhoz vedd Gonzenbach 48. 49., Aarne 450. sz. jegyzetét. A holtból virágnyőlést Kisfaludy: XIII. k. 40. sz. m. Az ördög szerető jegyzetében, részletesebben Kisfaludy: XII. k. 418. l. Kádár Kata jegyzete utolján találjuk.

16. A medve. használtabb neve: a f-s-s medve. Boszorkány tűzbevetéséről Gaal III. k. 15. l., Arany 207. l., Kisfaludy IX. k. 83. lapján levő mese szól. Aarne a 327. sz. jegyzetében Köhler: I. k. 414. lapon említi.

17. Miska. Ragadósfára más mesénkben a halál megy; lásd Kisfaludy: XVII. k. Az öreg katona jegyzetét, az egymás ruhájához ragadókat alább a 18. sz. m. jegyzetében. A fára való ragadás idegen változatairól Köhler: I. k. 105. l. szól.

18. Trikkum-trákum. A hármas nehéz feladat 3. sz. mesénk jegyzetében van elősorolva. A ragadásról szó van a megelőző mesében, de a Kisfaludy XII. k. 463. lap IX. számu meséjében s változataiban hozzá tánczolnak is. A gyermekektől lejegyzett 110. számú dalamos változata mutatja, hogy hajdan az egész versbe volt foglalva.

110. Gyöngyösszőrű kis kecske.

19. Százat egy csapásra. Idegen változatairól Bolte 21. sz. jegyzetünkben idézett műve I. k. 148. l. –, a finnekről Aarne 1640. sz. jegyzetében szól. Hahn 39. m. tipusából Aarne kiszakajtotta az 1049. sz. j. elősoroltakat; a magyar meséket tekintve több megkülönböztetést is tehetünk. Mesénkben, a 19. számúban, hol a mesehős a királyleány kezéért kénytelenségből győzedelmeskedik furfangjaival a démonon, hogy a közte és a leány között levő rangkülönbséget megszüntesse, melyet az atya hangoztat. Lásd 6. sz. jegyzetünk utolját. Több vitézcselekedet színezetű feladatot végez Merényi: S. I. k. 183. l. A vitéz szabó is, hogy a mesehős a trón különböző értékű garádicsán való állásra s így a leány kezére az atya szerint érdemes legyen; vagyis a rangkülönbség megszünjék. Itt az atya teszi feladatai végzésével a hőst leánya kezére méltóvá; II. kötetünk 16. sz. jegyzetében oly adatot is mutatunk be, melyben a rangkülönbség eloszlatása a mesehős találmánya. Merényi meséjére meg kell jegyeznünk, hogy nem a magyar sajátságokat őrző nép valamelyik tagjától írta le: mert a 189. lapon olyant említ, mit a nép nem mond, mikor az oroszlán meghalásáról beszél, még ha ő mondja a népnek, akkor is a nép kiigazítja, hogy az oroszlán döglik s az állatok közül a méh hal, nagyon elvétve hallottam a fecskéről.

Csillaggal jelelhetjük a Hahn 39. sz. m. tipusa azon meséit is, melyekben a mesehős furfangjaival megszabaditja a királyleányt és a kezét nyeri el, mint Kisfaludy: I. k. 383. l. A czigány az égben és pokolban; IX. k. 518. l. A három örökség. Alább a 111. sz. ujjat odaékelő adatunkban a templomot szabadítja meg a király leánya kezéért furfangjaival; Kisfaludy: X. k. 403. l. A szabó és az Óriások-ban a falut az Óriásoktól pénzért. Mindezt összevonva, mondhatjuk: A mesehős furfangjával valamit megszabadít az embertől különböző démon-féle lénytől valamiért.

Ezek mind hősködnimenő mesehősök; vannak azonban meséink melyekben a mesehős ellentétje a vitéz szabónak és változatjainak -194- abban, hogy a mesehős nem bántana senkit, csak őt, vagy az övét ne bántsák s csak mikor ellenfelein kezd diadalmaskodni, akkor kerekedik felül. Aarne 1049. sz. FFC 3. meghatározását aligha fogjuk használhatni, mert – miként II. k. 6. sz. jegyzetében is említjük – meséinkben a különféle furfangosságok össze vannak keverve. Könnyebb összevetés végettitt közöljük a 112. sz. mesét, melyre vonatkozólag meg kell jegyeznem: hogy a benne előjövő vérivás úgy került bele, hogy mikor 1. sz. Köles mesénket sokak jelenlétében s egyes részeit többször is leírtam és a vérivás jelentőségét előttük kiemeltem, mindjárt került emberem, a ki párját vállalkozott mondani. Igy jött létre mesénk a jelen alakjában. A nevezetes helyet többször hallotta, többször elmondattam a Köles mesében, nála a vérintvaló testvérek azért mégis csak czimborák lettek s hogy a vérhez bor is kell és az igéknek sem szabad hiányozni, nem bírta magának megjegyezni és a vérivása a népnél is divatba jövő pertu pohárra olvadt össze.

A nehéz feladatok 3. sz. jegyzetünkben vannak elősorolva.

111. Ėgy csapásra százat.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén szabólegén, ojan szögén vôt: ėgy krajczárja sė vôt, mönt az országba. Ėcczör bemönt ėgy csárdába, aszongya a csárdásnénak: „Ád-ė neköm hitelbe ėgy köcsög aluttejet?“ Aszongya a csárdásné: „Adok! ha mán ojan szögén, hogy nincs péze.“ Övött a szabólegén, borzasztó sok légy vôt az asztalon, a tenyerivê rácsapott az asztalra, ėgy csapásra százat agyonütött. Osztán ėgy dėszkára ráírta, hogy: „Ėgy csapásra százat.“ Aval oszt fölkötötte a dėszkát a hátára. Mönt, möndögélt a városba, möglátta a kiráj, hogy a hátára van írva, hogy „Ėgy csapásra százat.“ Utánna kűdött ėgy katonát, hogy hîja viszsza aszt a ficzkót! Viszszamönt a szögén szabólegén a kirájhon. Fölért a palotába, aszonygya neki a kirá: „Igaz-ė, hogy tė ėgy csapásra százat agyonücz?“ Aszongya szögén szabólegén: „Igaz.“

„Van neköm itt ėgy templomom, abba nem löhet misézni, mer mindön éjjel ėgy vitézömet elfődelnek, ha tė aszt a templomot fölszabadítod, neköd adom a lányomat.“ „Fölmöntöm – mongya a szabólegén – csak ėgy hónapig pihenést agygyon és inni, önni, hogy erős lögyek.“ A kirá oszt adott neki ėgy hónapot, mikô lėtelt az ėgy hónap, asz mongya a kirájnak a szabólegén: „Agyon -195- neköm ėgy hordó hároméves bort és hordó sűtthúst, tizėnkét kinyeret és ėgy hordóbort tizėnkétéveset és ėgy hordó törtküvet és ėgy hegedűt mög ėgy asztalt, két karszéköt mög ėgy nagy száraztőkét, aszt szállítassa a templomba!“ A kiráj eszt mind mögatta neki és elszállitotta a templomba. A többi vitézök gúnyolották; hogy: „Tés csak oda vesző, mind a többi vitéz!“ De a szabólegén rá sė halgatott, csak bemönt a templomba. Leült a karszékre, ötte a sűlthúst, itta a hároméves bort, így ivogatott egész féltizėnkét órájig. Ėccző lėesött a pallatbul ėgy embörláb, lėesött a másik, a szabólegén csak nyugottan nészte. Lėesött a dėrėka, lėesött a két keze, lėesött ėgy feje, lėesött úgy sorba tizėnkét fej, osztán 12 fejű Sárkán lött belüle, aszongya a szabólegénnek: „De iszô, de ösző?“ Aszongya a szabólegén! „Igyál tés, ögyél tés!“ „Hát agygyál! mongya a Sárkán. „A hun van a hordóba, csak ögyél, igyál!“ A Sárkán oszt nekiesött a törtkűnek és a tizėnkétéves bornak, ėgy ivásra mind mögitta, a küvet mögötte. A szabólegén oszt fölvötte a hegedűt, elkeszdött szépen muzsikálni, a Sárkán főkereködött, elkeszdött tánczolni. Mikor jô kitánczolta magát, kifáratt, lėült a karszékre. A karszék mellett vôt ėgy száraz tuskó, rávetötte a két kezit a tuskóra a Sárkán. A szabólegén szépen odahúzódott a tuskó mellé, a tuskón vôt két hasidék, a Sárkán elalutt, a szabólegén pedig beleigazította az újjajit a hasidékba, elővött két nagy éket, beékelte az úját a tuskóba, kihúzott a csizmaszárábul ėgy élös, nagy kést, lėvagdosta a Sárkánnak mind a tizėnkét fejit oszt lėfekütt, elalutt. Röggel mán jó fönn vôt a nap, a szabólegén mégis alutt; a kiráj nem győszte mán haza várni, elmönt a katonájival a templomba. Mikô benyiti az ajtót, láti, hogy a tizėnkétfejű Sárkánnak lė van vágva a feje, az ėgycsapásraszázat, a mög alszik jóizűen. Oda mönt, mögrászta, aszongya neki: „Kêj fő, fijam! látom, hogy embör vagy, tijéd a lányom és a korona!“

112. A czigány és a Sárkány.

Vôt a világon ėgy czigán, nagyon szögényök vôtak, asz monta a felesége néki: „No, hé! csinájjon ken gamót, maj kap ken a juhásztû mindönfélét azé a gamójé!“ 8 félét attak neki, de a kilenczediket: a birkát elvitte a Sárkány, aszt akarták a czigának anni. Hazamönt a czigány, aszonta a feleséginek: „Ad ide a gombos nadrágot mög a gamós botot mög a csacsira ráülök, elmék, maj elfődelöm én!“ Mikor odaér közel a Sárkánhon, a szamár elkeszd bőgni, a czigán mög elkeszdi: „Jaj, möghalok!“ Aszongya a Sárkány: „Látom mán czigány, mit akarsz; hanem igyuk mög ėgymás vérit, lögyünk czimborák!“ A Sárkány a job kezin a kisújját vágta mög, a czigány mög a balkezit, oszt köröszbe (tették a kezöket) mögitták ėgymás vérit. Aszongya a Sárkány: „Mos mán czimborák vagyunk! űj a hátamra, elviszlek, a hun az én anyám lakik.“

Annak az anynya ojan vôt, hotyha vasvillávâ főnyitották a szömit, a kire ránézött: kűjé vált, aszt monta a fijának: „Nyis föl a szömömet, hallássam, ki van itt?“ „Nem nyitom, szögény embör e’! eszt is el akari ken pusztítani?“ Hanem nézzük mög, hogy mijitök erősseb, mijitök bir 7 akó vizet elhozni?“ A czigány búnak esött. A hogy mönnek, a czigány tanát ėgy kis rosz ásót, belegyukta a jankli újjába, mikor lėmönt a Sárkány a hordóval a kútba, addig a kis ásóval körű ásta a kútat, a möddig a dėszka vôt. Nézi a Sárkány, aszt kérdözi: „Mit akarsz?“ Aszonta a Sárkánnak: „Én nem fogom mög a hordót, hanem elviszöm kútostul, föltöszöm a putri tetejire.“ „Csak nė báncsd, had itt az egészet, mert ha a putri tetejire töszöd, a putri öszszedül!“ Elmöntek haza, kérdözi a Sárkán anynya: „Mijitök többet birt elhozni?“ A Sárkány aszongya: „A czigány többet bírt elhozni!“ „Látom mán, hogy a czigány erősseb, de mijitök nagyobbat bír durrantani?“ Akkor a Sárkány nagyot durrant, úgy, hogy a Sárkány anynya lėfordût ágyastul ėgygyütt a fődre, aszongya a czigány: „No, tés nagyot lüttél, de -197- én nagyobbat lüvök, közsd be a szömöd! kiesik.“ Akkor a czigány möktőtötte a puskát apró (serét) szömökkel, mikor a szömibe lűtt, a két szöme igazán kiesött (a Sárkánynak). Mikor bemöntek, kérdözi a Sárkány anynya: „Hát mijiktök durrant akkorát, hogy ágyastul lėfordultam?“ Aszonta a Sárkány, hogy a czigány vôt. Aszongya a Sárkány anynya: „No, mán látom, nem birod elpusztitani, hanem vid ki a ződ erdőbe, a vaddisznók majd szétszödik!“ Kivitte a Sárkány a czigányt, a czigány tanát ėn nagy kalapácsot, a Sárkány elszált onnan, hajtotta a vaddisznókat. Vôt ott ėgy kis fa, a czigány fölugrott rá, ėgy vaddisznó nekiszalatt a fának, beleakatt a foga a fába, a czigány a nagy kalapácscsal a fejire ütött, hogy mingyá mögdöglött, asztán aszonta a Sárkánnak: „Tė halsz mög, hogy meröd a disznókat én rám hajtani?“ „Hé, czigány pajtás, gyere, inkáb űj a hátamra! elviszlek haza.“ Este lėfeküttek, aszongya a Sárkánynak az anynya: „Tüzesd mög a buzogánt – a czigány mög halgati az ajtóba – ha lėfekszik, majd ráérsz, töd a czigányra, égesse öszsze!“

A czigány lėvetötte a ruháját, bemönt mesztelen a kuczkóba, a ruháját mög eligazította, mintha alunna. Bemén a Sárkány 9 órakor, aszongya neki: „Halod-ė czigány pajtás, kêj föl!“ Nem kelt föl, ráeresztötte a buzogánt (a czigány ruhájára), a czigány mög a kuczkóba vôt. Bemén röggel a czigány a Sárkányhon, mongya, hogy az écczaka úgy éröszte, mintha 3 bolha mökcsípte vôna. „No, fijam! – aszongya a Sárkány anynya – vid haza, inkáb adok 2 zsák aranyat, mert úgy is elpusztít.“ Fölvötte a Sárkány a hátára a 2 zsák aranyat mög a czigánt, mikor közel értek a határjuk felé, mikor haza ér, szalad elébe 40 czigánykölök: „Avandséra dádé.“ Aszongya a czigány: „Ha azok möktunnák, hogy bántá te énvelem mingyá szétszönnének.“ Mögijett a Sárkány, lėhajította a czigányt pézöstül ėgygyütt, êszált, a czigány bordája eltört, úgy vonczolták be a czigánygyerökök. Egészen kin vôt a sátor a gyöpön, mikor a Sárkány mönt viszsza felé, tanákozott a rókával az erdőbe, aszongya: „Hogy vagy tė Sárkány pajtás, hun vôtá?“ „Vittem haza a -198- czigányt, hanem 40 czigánygyerök gyütt elémbe, aszonta a czigány: ha azok möktugygyák, hogy bántam vele, minygyá neköm gyünnek.“ Aszongya a róka: „Ó, Sárkány pajtás! hiszėn te tucz szálni, sátorjuk van kint, fölfordíthatod.“ A czigány hogy möglátta, hogy gyün a Sárkány széllel, vôt ottan 40 kalapács, aszt hajigálták föl, mikor a Sárkány möglátta (a hajigálást) elszált.

20. A kis macska. Lásd a Kisfaludy: XII. k. 466. l. a XVII. meséje jegyzetét, a X. k. 289. lapján a Rogozsin király-t. Idegen változatai Köhler-nél a Kater, der gestiefelte jeleléssel vannak érintve, Bolte-nál I. k. 325. l. – a 21. j. idézett művében, Aarnenál az 545. sz. jegyzetben. Munkácsi vogul meséje IV. k. 1. f. 376. l. A macska és nagybácsija, a szász Der Federkönig (Josepk Haltrich: Deutsche Volksmärchen aus dem Sach senlande in Siebenbürgen Wien 1882, 13. sz.) arra hivják fö figyelmünket, hogy a változatokban is az állatokat eredetileg embereknek tartsuk, mert a vogulban a macska nagybácsija ember, mint már a mese neve is mutatja! a szász változatban a vadmacska a mesehősének az anyja, szinte ember. A meseirodalomban többször előfordul, hogy az elárvultakat – ilyenek a most emlitett mesék hősei – valamely közellevő rokona állatképében segiti, így Aranynál 36. l. A veres tehénben az édesanya árva fiát mint tehén táplálja, a szerbeknél (Wuk Stephanovitsch Karadschitsch: Volksmärchen der Serben, Berlin 1854. 32. sz. mese) hasonlóképpen tehén alakjában jön segitségére leányának, de ezek közül: miután jót tett gyermekével, egy sem kivánja gyermekétől a viszonzást. Nem így a magyar mesék közül a a fentemlitett Rogozsin királyban, Ipolyi kéziratos gyüjteménye 450. sz. János úrfiban és a szicziliai Vom Conte Piro-ban: Gonzenbach 65. sz. meséjében az állatok: miután a hősnek menyasszonyt szereztek s gazdaggá tették, követelik, temettesse el őket szėpen; Rogozsin királyban a macska azt is követeli, hogy pappal temettesse el, mit meg is volt kénytelen a hős tenni neki, eltemettette oláh pappal. Ez a három mese is arra enged következtetni, hogy az eltemetést követelő állatok emberek: állatot pappal nem temetünk, de miféle emberek? Az eddig felszínre került, ide tartozó meséinkből azt látjuk, hogy az állatok hálás állatok, ilyen a Csihán királyurfi Krizánál, a mónár eldugja az üldözött rókát s ezért a jóságáért menyasszonyt szerez a mónárnak. Kisfaludy: XII. 202. l., ugyanígy tesz a kis ürge is Kálmánynál: Sz. I. 124. l., miután az üldözőjétől megszabadul, jót tesz a molnár legénnyel; ezek érthetők, de nem ilyen a Rogozsin király, noha közlője Kisfaludy: X. k. 460. l. 35. sz. jegyzetében azt írja róla, hogy a most említetteknél a „csángó változat… ügyesebb“, pedig, mint látni fogjuk, érthetetlenebb; ha megértenők, akkor úgy lehet, hogy a feleletet -199- is megadhatnók, hogy miféle ember lehetett eredetileg a benne előforduló, pappal való temetést követelő macska? Ez a csángó változat úgy nézem: alakulásnak volt kitéve, eljutott a mostani alakjáig, tovább fejlődni nem bírt, innen az érthetetlenség, hogyha nem a mesemondó nemtudásának a következménye! Szegény czigánynak van macskája, mely azt mondja, hogy: „Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet szerezzek neked“, mire a czigány elseprűzte a macskát, de a macska ekkor sem nyughatott, azt mondta: „Még ės én fehérnépet szokotálok neked.“ (Kisfaludy: X. k. 289. 1.) A mesékben az állatok az emberen, ha megbántja őket, bosszút állnak, nem hogy kiseprűzze őket, de kevesebbért is életével lakol az ember; igy az állatokat éjjeli szállásra be nem eresztő korcsmáros e tettéért életével lakol (FFC 11. sz. 64. l.) Kötetünk 15. lapján a hőst tátos-féle lova, – mikor oly gyenge volt, hogy vezetni kellett s felbukott, mert ekkor gazdája végigvágta, ezért későbben, mikor ráült, – elhajította. Ez a mesében az érthetetlen, hogy rosszul bánik a macskával s a macska mégis jóval fizet. Azt kellene mindenek előtt tudni, hogy miért kell a macskának, még ha rosszul bánik is vele a gazdája, a gazdáját megházasítani? Ha mint állatot tekintjük a macskát, eljárása megfejthetetlen. Van a dánoknak meséjök, melyben a hálás halott – kit a hős temettet el, – éppen úgy házasítja a hőst, mint a macska Rogozsin királyban s mikor a hős birtokát mennek nézni, a hálás halott csak úgy előre szalad, hogy a pásztorok, ha kérdezi az öreg király, hogy kié a jószág? mondják, hogy a hősé; Köhler: I. k. 27. l. – más, ily dán mesét is bemutat, mint a gestiefelten Kater vagy nálunk a A kismacska-féle mesékkel érintkezőt, kérdés: az érthetetlen Rogozsin király nem ily hálás halottféle mese volt-e eredetileg?! Nem ezért erőlteti-e, miután jót tett a hőssel, a minden áron pappal való temettetést? nem azért mondja-e, hogy: „Úgy kéne stb.“ s az elseprűzés után is azt mondja: „Még ës én fehérnépet szokotálok neked“ hogy hálával tartozott eredetileg a hősnek? Ily szempontból tekintve a mesét, a macskát eredetileg embernek fogadva el, macskává vált ember-nek, megfejthető az eljárása: a seprüzés után való menyasszonyszerzés s a pappal való temetés követelése: jót tesz, hogy eltemessék. Igaz, hogy a hálás halottak-féle mesékben fordítva van: a hős tesz először a halottal jót, azután a halott a hőssel, csakhogy nem szabad felejtenünk, hogy nekünk, alföldieknek hálás halottakra nem nagy szükségünk van. Van nekünk egy hiedelmünk, mely azt mondja, hogy a halott (=egyed =én) halomása után egy ideig a föld felett van, a miben hátramaradása van, végezheti. A halott végeznivaló teendői közt mindenesetre első helyet foglalja el, hogy eltemessék, ha lehet, szépen. Igy látjuk ezt a „Megöltek egy legényt“ (Kálmány: Sz. II. k. 15. l. s. j.) kezdetű románczban: a felköltöttnek mondott holt legelőször is eltemetéséről kérdezősködik babájától, hogy eltemetteti-e szépen? Ez a hiedelem az alapja – miután a halott az eltemettetéséről -200- halomása után is gondoskodhatik – hogy nálunk a hálás, vagy háladatos halott-féle mesék eddigelé ismeretlenek s ha kerül is majd a jövőben, elterjedt nem lesz, míg a hiedelem a nép közt élni fog, át fog alakulni, ha sejtelmünk nem csal, hálás álattá. A mondottak alapján ilyennek kell tekintenünk: Krizánál a Csihán királyurfit, Kálmánynál A kis ürgét (Szeg. népe I. k. 124. l.), kötetünk kis macská-ját, fejlődésében, vagy átalakulásában megakasztottnak kell mondanunk a Rogozsin királyt s a fentebb említett János úrfit és ha okoskodásunk helyes, akkor a székelyeknél, csángóknál is kell a halottakról ilyféle hiedelemnek lenni, hogy a halott halomása után egy ideig még a föld felett lehet s ha keresik, most még meg is találják. Nem így vagyunk a palóczokkal, náluk a hálás halottak szerepelnek (Istvánffy: 28. l. A mészároslegény, Kisfaludy: IX. k. 492. l. Szegény János.) még pedig Istvánffy nál a mese elég magyaros színezetű. Gaal II. k. XXI. számú, III. k. LI. sz. meséjéről nem szólunk, a hős idegen országban csatangol, idegen színezetét nem bírta elveszíteni, nem alakulhatott; a szintén Gaalnál található III. k. XXXIX. meséről pedig nem tudjuk, hogy az ország melyik tájékán – értjük a falut, nem a kaszárnyát – mesélgették, azért nem is szólhatunk hozzá. Érdekes volna tudni, hogy a hol a két palócz mesét lejegyezték, a halottról fent közölt hiedelemről tudnak-e, a mesék azt mutatják: hogy nem.

21. Jágėrfa. Változatait lásd az Ethnographia XXV. évf. 14. lapján említettekben. Ipolyi kéziratos gyüjteménye 603. szám alatt van egy számbaveendő változat; az idegeneket Bolte (Joannes Bolte u. Georg Polívka: Anmerkungen zu den Kinder- u. Hausmärchen der Brüder Grimm. 1913. Leipzig I. kötet 260. l. –) sorolta elő.

22. Szüz Mária és Mári keresztlánya. Változatai Kisfaludy: VII. k. 573. l. 9. sz. az idegenek a megelőző jegyzetben említett Bolte műve 1. k. 13. l. – vannak felemlítve. A most közlöttben, mindvégig állhatatosan tagad a keresztleány, de azért a mesetipusnak megfelelőleg: jól, nem szomorúan végződik a mese A 113. számú Nánika változatában feltünő vonás, hogy Krisztus, mint asszony szerepel. Neve után itélve Nánika idegenből származottnak: mutatkozik.

113. Nánika.

Innet-onnat, hetedhét ország ellen vôt ėgy embör, annak nagyon sok gyeröke vôt, mikor mögént születött ėgy kislánya, êmönt komát keresni, mer mán Szőregön nem tanát komát. Mönt, möndögélt, előtanát ėgy embört; öreg Őszembör vôt mán, kérdözi: „Hova mégy? tė!“ aszongya az embör: „Êmék komát keresni!“ Aszongya az -201- Őszembör: „Maj êmék én!“ Aszonta az embör: „Nem köllesz!“

Akkor mögén mén, mén, előtanát ėgy kútat, ėgy aszszony merte (belőle) a vizet, kérdöszte az Aszszony, hogy hová mén? Aszonta: „Êmék komát keresni.“ „Maj êmék én!“ Aszonta az embör: „Maga jólösz!“ „No, hozza el a kis gyerököt – mongya az Aszszony – hozza el ide a kúthon, maj itt mökkörösztöjjük!“ Êvitte az embör a kis lányát, mökkörösztőték: Nánikának. Aszongya az Aszszony: „No, jó lösz ez a kis lán énneköm! maj hozok föl ėcs csomó ruhát,“ osztán lėmönt a kútba, hozott föl ėcs csomó ruhát, aszonta: „Esztet vidd haza a feleségödnek, add oda az ágyba, hogy ógygya ki.“ Mikor főbontotta a felesége, ruha vôt benne mög péz; a ruhábul mindég vartak: osztán sosė fogyott, a pézbül mindég kőtöttek, osztán sosė fogyott. Az az aszszony a Krisztusurunk vôt, aszonta Nánikának, mikor mán nagy lött: „Nánikám lelköm! ne ez a bögre, ebbe nė nyûcsd az újjadat, mer ha belenyûlsz, akkor bajod lösz, hanem csak őrizzed!“ Elik, hogy kimönt, Nánika mingyá belenyûtotta az újját a bögrébe; mikor kivötte türűgette az újjárû, de nem mönt lė a vér, akkor bekötötte az úját. Haza gyütt Krisztusurunk, möglátta az újját: „Nánika, lelköm, mi lelte az ûjadat?“ Aszonta: „Mögváktam!“ Oszt nem akarta mutatni. „Nánikám, lelköm, aszonta Krisztusurunk: „Mutazsd mög, mer főviszlek ėgy nagy, magos fára, oszt akkô néma lösző, nem tucz beszélni!“ Nánika csak nem akarta mögmutatni.

Oszt fölvitte ėgy nagy, magos fára, âra mönt ėgy úr, ėgy kiráj vadászni, kutyája âra szalatt, a fáhon, oszt vonyított föl. A kiráj êkűtte a kocsissát, hogy nézze mög: mi van odafönt? A kocsis êmönt oda, oszt nėszte, mikô viszszamönt, mingyá monta, hogy nagyon szép kis lány. Odamönt a kiráj, híta lė, oszt nem tudott beszélni, csak úgy mutatta, intött, hogy nem bír beszélni. Akkô a kiráj öszszeszödött létrákat, öszszekötöszte, oszt maga mönt föl érte; lėhoszta, oszt hazavitte ű hozzá. Mikô mán mögnyőt, êvötte feleséginek. -202-

Ėccző a kirájnak háborúba köllött mönni, ekkô mán mög akart lönni a kis gyerök oszt a kiráj vigyázókat álított a felesége mellé, hogy sėnki sė möhessön oda. Odamönt Krisztusurunk, hát Krisztusurunk mind elaltatta, odamönt Nánikáhon: „Nánikám, lelköm, mutazsd mög az ûjadat, maj elviszöm a kis gyeröködet, oszt nagy kést töszök melléd oszt aszt gondojják, hogy mögölted.“ Aszonta Nánika: „Nem bánom én!“ Oszt Krisztusurunk nagy vérös kést tött melé, elvitte a gyerököt, de azért a kezit nem mutatta. Mikô fölébrettek, nészték, hát nagy vérös kés vôt mellette oszt az aszszony nem tudott beszélni. Minygyá irtak a kirájnak, hogy a felesége mögölte a gyerökit. Akkô a kiráj hazagyütt, otthun vôt ėd darabig oszt mögént el köllött neki mönni, oszt akkô mögént mög akart lönni a gyeröke, mögént fogattak vigyázókat, oszt aszonta a kiráj: ha még ėcczör nem vigyáznak, akkô minynyájinak fejvesztesége lösz. Mikô möglött a gyeröke, mönt Krisztusurunk, minynyájan aluttak, aszonygya: „Nánikám, lelköm mutazsd mög az ûjadat, mögént êviszöm a gyeröködet oszt nagy vérös kést töszök melléd, aszt gondojják: hogy mögölted a gyeröködet!“ Aszongya: „Nem bánom én, nem mutatom mög!“ Elvitte a gyerökit oszt nagy, vérös kést tött mellé. Fölérzöttek a kik őrözték, mögijettek, hogy mögént mögölte a gyerökit. Akkô mögírták a kirájnak, hogy eszt mög nem löhet őrizni, mê mindég mögöli a gyerökit. Hazamönt a kiráj, otthun élt ėgy darabég, oszt mögént el köllött mönni, mögént fogadott mellé, hogy vigyázzanak rá. Krisztusurunk mögént bemönt: „Nánikám, lelköm mutazsd az ûjadat, mer mögén elviszöm a gyeröködet!“ Nánika csak aszonta: „Nem bánom én!“ Elvitte a gyerökit oszt nagy kést tött mellé. Mögirták a kirájnak, hogy eszt nem löhet mögőrözni. Mikô hazagyütt a kiráj, csinátatott házat, ahun az álatok vôtak oszt az egész várost öszszehîták, hogy gyűjjön csudájára, mer Nánikát beledobik. Akkô mán minynyájan ott vôtak, még ėgy hintó gyütt sebössen, csillámlott, még aszt mögvárták. Mikô odaért, akkô lėszált Krisztusurunk, aszongya: „Nánikám, lelköm, mos mögmutatod-ė az ûjadat? -203- Aszongya: „No, mos mán mögmutatom, mê látom, végem lösz!“ Mikô mögmutatta, a zsebkendőt kivötte a zsebibül, möktörűte, oszt minygyá lėmönt a vér: az a vér Krisztusurunk vére vôt. Krisztusurunk oszt odatta neki a 3 gyerökit, hogy visejje gonygyát, úgy oszt nem dopták bele Nánikát abba a hászba, azután beszélni is tudott. Akkô még ėccző mögesküttek, most is élnek, ha mög nem haltak.

23. A 3 szent királ. Az 1001 éj: XI. k. 260–288. l. Die geschichte Khwadschah Hasans al Habbal feliratú, terjengős meséjének elég szépen elmondott változata. Másként tárgyalja az alább közlött 114. sz. adat, melyet főként a Boldog szaváért közlünk – melynek változatait a Kisfaludy: XII. k. 460. l. XII. sz. meséje és Aarne 495. sz. jegyzetében keresd. Munkácsi (Bernát: Árja és kaukázusi elemek. 1901. Bpest. 173. l.) említi, hogy a boldog, bódog, bodog felix, glücklich érteményben is előfordul; így mondják a szótárak is a Félix = Bódog keresztnévnél, de ez idegennek látszik. E szerint az okoskodás szerint alakítva mesénk nevét, így szólana: melyik jobb, a Szerencse-e, vagy a Szerencse? A boldog szóhoz fűzött megjegyzésekre ide jegyzem, hogy bôdog, vagy bódog, bodog alakban nem emlékszem, hogy a néptől hallottam volna az ö-ző magyaroktól; nálunk mindig boldog. A tóteredetű Csanádpalotán hallottam először a szolda-t, hol Pelpás-Kovács is van; lásd Munkácsi sorait. A boldog inkább gazdag érteményű: „Istenöm, de boldog, mindöne van.“ (Szeged) A kinek mindene van, a mire szüksége van, az gazdag.

A kerek kőfogás a mennyiben vele szerencsés lesz, ennyiben ide számitandó, változata Merényi: E. I. k. 143. l. változatait lásd Kisfaludy: XVII. k. Hogyan ajándékozott Mátyás király? jegyzetében! ilyen alább a 115. sz. adatunk is.

A Szerencsét személyesítve Gonzenbach II. k. 52. sz. jegyzetében emliti; a szerencsegolyót U. o. 21. sz. jegyzetben.

114. Mijik job: a Szöröncse-jė, vagy a Boldokság?

A Szöröncse mög a Boldokság tusakottak, hogy mijik job: a szöröncse-jė, vagy a boldokság (itt = gazdagság)? Amint tusakottak, mönt âra ėsz szögény embör: söprűt vitt a hátán a pijaczra elanni, aszonta a Boldokság a Szöröncsének, hogy ű boldoggá töszi eszt a szögény embört! oda hítta magáhon, adott neki 100 forintot, hogy -204- nė köjjön neki többet söprűt hordani, lögyön boldog! Viszszavitte a szögény embör a söprűt, neki mán péze van, nem köl söprüt kötögetni! (Szegények foglalkozása.) Örűt a szögény embör, hogy a felesége sė tanája mög, főtötte a pallásra, beletötte ėgy zsák kórpa közé, aval ê mönt dôgára. A felesége mer nem vót péze, fokta a zsák kórpát, átvitte a szomszédba, odatta ėgy fazék aluttéjé. Keresi a szögény embör a korpát, hogy hun van? Az aszszony aszt vallotta, hogy el vitte a szomszédba, odatta ėgy fazék aluttéjé. „Hisz abba 100 forint vôt!“ monta a szögény embör. „Mé nem monta ken?“ mongya az aszszony. Mögint a szögény embör mit cseleködött? kötötte a söprüt, vitte a pijaczra mögint. A Szöröncse mög a Boldokság mögint ott vannak a pijaczon, láti a Szöröncse, hogy hozi a szögény embör a söprűt, aszondi: „Nészd, Boldokság! ott van a tė szögény emböröd, mögin hozi a söprüt!“ Oda híta a Boldokság, hogy huvá tötte aszt a 100 forintot, hogy mögén söprűt árul?“ Elmonta a szögény embör, hogy beletötte ėzs zsák kórpába, a felesége odatta ėgy fazék aluttéjé. Mögin adott neki a Boldokság 100 forintot, aszongya neki: „Többet mög nė lássalak a söprűvel!“ A söprűvel viszszamönt mögént, de a 100 forintot a feleséginek csak nem monta, beletötte ėsz szakajtó kukuriczalüsztbe. Szinte mögén átvitte a felesége a kukuriczalüsztöt a szomszédba, kicserélte búzalüszté, mer nem vôt nekik búzalüsztyük oszt köllött. Kereste a szögény embör a kukuriczalüsztöt, hogy hun van? „Átvittem a szomszédba búzalüszté, mer köllött.“ A szögény embör ėtürte, mögint csak hozzá fogott söprűt kötni, vitte a pijaczra. A Szöröncse mög a Boldokság möglátta meszszirül, hogy a szögény embör hozi a söprűt, aszongya a Szöröncse: „Nész Boldokság! a hun gyün a te szögény emböröd, hozi mán mögint a söprűt! Odahítta a Boldokság a szögény embört, aszonta: „Mos mán 200 forintot attam, nem adok többet!“

A Szöröncse mög aszonta: „No, nészd szögény embör! én csak ėgy krajczárt adok, evel kezgyél kereskönni, lögyön hozzá szöröncséd!“ Az 1 krajczárhon adott ojan -205- szöröncsét, hogy gazdag embör lött: elsőbb is masinát vött ėgy krajczáré, elatta, oszt mán 2 krajczárja vôt, úgy oszt 2 krajczáré vött, elatta, úgy tovább, mögazdagodott, mer vôt hozzá szöröncséje.

115. Kerek kő.

Hol vôt, hol nem vôt, vôt a világon ėsz szögén embör, vôt annak 6 fija, de ojan szögén embör vôt, hogy a gyerököket sė merte az úcczára ereszteni, mer ruhájuk nem vôt. Vôt ennek a szögén embörnek ėgy gazdag bátytya, de fösvény vôt, hijába mönt hozzá a szögén embör, nem kapott sėmmit sė, aszonta: „Én is keservessen kerestem, keressél tė jis!“ Kimönt a szögén embör halászni, nem fogott sėmmit, hazamönt nagy búsan, sírtak a gyerökök mög az aszszon, mögesött a szögén embör szíve, kimönt viszsza, halászni. Hát, amint halászgat, halászgat, hát, ėcczör mögmozdul a háló, kihúzza a szögén embör, nem hal van benne, hanem csak ėgy kerek kő: „No! – gondolta magában a szögény embör – ha mán nincs hal, hazaviszöm eszt a követ, legalább lösz mivel jácczani a gyerököknek. Hazavitte, mögörültek neki a gyerökök, mingyá elkeszték gurigázni, hát ėcczör csak elkeszdött fényösödni, éfél fele mán az egész szoba világos vôt. Gondolt ėgyet a szögén embör: „Feleségöm! fölviszöm én eszt a kirájnak, hátha ad érte ėgy harapnivaló kinyeret a gyerököknek.“ El is vitte a szögén embör. Kikérdöszte a kiráj: „Mi járatba vagy tė, szögény embör?“ „Én bizon ide gyüttem vôna, három nap úta nem tuttam halászni ėgy halat sė, hát! eszt a kerek küvet kihalásztam és elhosztam ajándékba, hátha ad ėgy falat kinyeret érte, mán 3 nap ûta nem öttek a gyerökök ėgy falatot sė.“ A kiráj mögnészte a küvet és aszonta a szolgáknak: „Tőcscsetök mög ėzs zsákot ennek a szögén embörnek, legaláb lösz mit harapni a gyerökejinek!“ Mikor haza mönt a szögén embör, mongya az aszszonnak: „Eregy, kérjé a bácsitul ėgy vékát, mérjük föl eszt a pészt! mönynyi löhet?“ -206-

Elmönt a szögén aszszon a vékájé, hazavitte, mongya otthun az urának: „A bácsi mög csúfolódott! Még aszonta, hogy nem hamut mérünk-ė?“ „No, majd viszöl ėgy párt mutatóba!“ mondja az embör. Mögmérték, hát éppen 2 véka lött. Hazavitte az aszszon a vékát, töttek bele 2 aranyat mutatóba. Mikor oda ér a szögén aszszon a vékával, hát csak nézi a bácsi az aranyakat! Kikérdöszte a nagybácsi, hogy: „Hát hun vöttétök az aranyakat?“ Elbeszélte a szögén aszszon, hogy hát kerek kűjé kapták a kirájtul! Gondolta a fösvény bácsi: „Ha tik ėgy kerek kűjé 2 véka aranyat kaptatok, akkor én 2 czimörös ököré menynyit kaphatok?“ Másnap útra készült, elhajtotta a 2 lekszöb ökrit a kirájnak. Bevezették osztán a gazdag embört a kiráj elébe, kérdözi a kiráj: „Mit hosztál? gazdag embör!“ Aszongya a gazdag embör: „Hosztam fölségödnek 2 szép ökröt.“ Mongya a kiráj; „Tė hoszhattál, gazdag embör! mer van; hanem vidd el annak a szögén embörnek, oszt ad oda neki, mer ű neki ús sincsen!“ A gazdag embör mögszégyölte magát, elgyütt a kirájtul, többet sömmiféle ajándékot nem vitt a kirájnak; a szögén embörbül pedig gazdag embör lött.

24. András: a kitett gyermek. Hahn 10. mesetipusából kevés példát találunk bemutatva, azért vettem fel gyüjteményembe e nyomtatványból kerülhetett adatot, melyben az anya csak közvetve teszi ki törvénytelen gyermekét.

25. A czigány, a pap és a bíró. Aarne 1700. számmal jeleli meg a finn változatokat.

26. A fájóslábú mester a harangozó hátán. Pár sora Kisfaludy: IX. k. 528. l. van. Változata a 116. számú hiedelem, Aarnénál 1791. számú.

116. A lelkek esznek.

Régönte, mikô a roszlelkök főkeltek a sírbul, birkákat loptak, mögfőszték oszt mögötték, a juhász nagyon panaszkodott a temetőcsősznek, hogy sok birkája elvesz. A temetőcsősz gondolta, majd elbánik ű a lelkökkel, majd kilesi az apjával ėgyütt, Az apja sánta vôt, fővötte a hátára, úgy vitte ki, hogy maj segit neki az apja. Mikô -207- mán âra vitte a temető felé, az ėgyik lélök aszt gondolta, hogy lélök hoz birkát, mindég aszt hajtogatta: „Hozzad hamâ, hagy vágom a nyakát! Hozzad hamâ, hagy vágom a nyakát!“ A temetőcsősz apja mög asz gondolta, hogy az ű nyakát akarik elvágni, lėugrott oszt biczögött a városba, hogy az ű nyakát nė vágják! elmönt a városházára, főjelöntötte. A városbul osztán kimönt ėgy regemönt katona a sírok közé, lėbûtak a sírok mellé. Mikô gyüttek a lelkök, tüzet gyûtottak, öttek javába, akkô főkeltek a katonák, oda lüvődösztek közéjük, a hun a tűz vôt, ėgyet möglűttek, lėesött. Akkô mán testye is vôt, úgy oszt êtemették.

27. A koma. A Kisfaludy: IX. k. 528. l. Futyika János és a X. k. 384. l. Az ördög mint szolga mesébe van beékelve.

28. A nagygusztusúak. Változata a 117. számú: A vereshajma és a lusta asszony. A lusta asszony megtanításáról a Kisfaludy: XII. k. 137. l. A rest macská-ban van szó, lásd jegyzetét. A beszélni nem akaró asszony szavát gyertyavilágnál való keresést Arany János is felhasználta Jóka ördöge költeményében.

117. A vereshajma és a lusta asszony.

Az egyszeri embernek lusta volt a felesége, mikor összekerültek, próbálta az embert, nem főzött vacsorát, mit szól? hátha így is jó lesz, ha nem esznek fölt ételt!

Az ember erős munkát dolgozott, éhes volt, megmondta a feleségének, hogy ez többet elő ne forduljon, mert akkor vereshajmát eszik, a vereshajma pedig bolonddá teszi. Az asszony oda sem hallgatott, mit beszél az ura, pár napra rá megint nem főzött, az ember behozott 2 vereshajmát, odaült az asztalhoz s ette. Mikor már megette, felkelt, elkezdett düllöngélni, addig düllöngélt, hogy megtalálta a botot, akkor az asztalra ütött, azután a falra meg az asszonyra, jól elverte az asszonyt. Az asszony azután főzött rendesen.

Mikor már hosszú ideig szépen, békességben éltek, az asszonynak az eszébe jutott, hogy meg kellene próbálni, hogy mit csinál az ember mostan, mikor már annyi ideje, -208- hogy békességben élnek? Az ember nagyon szerette a paprikást, azt főzött az asszony, beletette a kemenczébe, hogy el ne hüljön, a tűzhelyt, konyhát kitakarította, hogy nyoma se legyen, hogy főzött. Az ember hazajött, látja, hogy a tüzhelyen nem ég a tűz, kérdezi az asszonyt: nem főzött? Az asszony elszámlálja, mi mindent csinált, milyen sokat dolgozott, nem ért rá főzni, majd ma nem esznek fölt ételt; nincs, jól lesz úgy is. Az ember azt mondja: „Hát akkor hozz be 3 vereshajmát!“ „Van fölt étel! van fölt étel! csak ne egyék vereshajmát – mondja az aszszony s hozta be a paprikást – van paprikás, mert megint bolonddá teszi a vereshajma!“ Azután főzött rendesen.

29. A kis Kolozs mög a nagy Kolozs. Andersen ismeretes meséje valamelyik forditás útján hatolhatott le a magyar nép közé, melyet azután az egyházaskériek kevéssé községük viszonyaihoz alakítottak, honnan máshova járnak templomba, mi a mesében kifejezést is nyert. Gyüjteményeinkből eddig elé Kálmány Sz. I. k. 182. 1. János mög a Jakabok: Sz. II. k. 128. l. A szögény ember jövendőmondója változatát ismertük. Furfangosságából találunk változatot Szeged népe II. k. 127. l., utolját Jókai 42. lapján: Csalóka Péter kalandjaiban, melynek Bohó Misi néven Hódmező-Vásárhelyt telyjesebb változatát jegyeztem le – ilyenből kerekíthette ki Jókai is Csalóka Pétert. Kárnak kell mondanom, hogy a Bohó Misiben előforduló sikamlós és drasztikus helyeknél fogva, még zárójel közt sem közölhetem, pedig elmésebb, mint Jókaié.

Kolozst a Gyopárosi-szöllőkben Kuluzsnak hallottam mondani. Idegen változatait Köhler: I. k. List und Leihtglaubigkeit felirással jelzi a tárgymutatóban, Andersen meséjét a 242. lapon. Aarne az 1535. sz. jegyzetében emliti a finn változatokat.

30. Tréfás Jankó. Vesd össze Jókai: Csalóka Péter és Kisfaludy: XVII. k. Paprika Jancsi kópéságaival s jegyzetében emlitettekkel.

31. A kitanult katona. A bolond keresés Kisfaludy: XIII. köt. A szükség és a Kisfaludy: XII. k 467. l. XIX. m. jegyzetében van elősorolva, megvan a következő sz. mesében is.

32. Kire marad a kis ködmön? Változata Arany 61. lapján: A kis ködmön, melyet éppen úgy hallottam orosházi elmagyarosodott tótoktól. Aarne 1450. számot adott finn változatainak. Bolte a 21. sz. j. említett műve I. k. 335. l. ír róla. A bolond keresést a megelőző jegyzetben említettük.

33. Ügyetlenek. Az eleje Kálmány: Sz. II. k. 131. l. A róka keresztelése állat meséhez van fűzve. -209-

34. A bárgyú ember. Jókai 70. lapján közli a változatát: Az elveszett csibék felirással; lásd Kisfaludy: VIII. k. 444. l. Csacsi csicsa I. meséjét, Aarne 1408. j.

35. Miért nincs az oroszlán hátulján szőr? Az Ethnographia XIV. évf. 425. lapján Brunszvik 2. pontjának változa.

36. A róka szabadulása a kútból. Változatai Aarne 32. sz. j. alatt, Köhler: I. 107. lapján vannak említve.

38. A német és az ürge. Németből kerülhetett népünk ajkára német hallja németül beszélni az állatokat.

39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija. A bagoly és a sas egyezkedését Dähnhardt II. k. 243. l. –; a legszebb gyermek-et Ugyanott a 246. lapján találjuk.

42. Mé harakszik a kutya a macskára? Vesd össze Arany: 274. l. Miért haragszik a disznó a kutyára stb.: Krisztusurunk átvitelét a vízen Kisfaludy: I. k. 507. l., Kálmány: Sz. II. k. 140. l., Világunk. 37. lapján találjuk. Lásd a mese kezdetére Kisfaludy: XVII. k.: Mijûta öszik az ökör ėgy pár óra hoszszájig jegyzetét.

43. A farkas mulatni megy, azután szállni tanul. Adatunk két állatmeséből van egybefűzve: az eleje a Farkas-tanya, Arany: 117. l. töredéke; az utolja Kálmány Sz. II. k. 132. l. A szarka mög a róka mese; Aarnenál 56. A.-val jelelve. Mesénk első felében is teljesült a legtöbb mese összekapcsolásánál tapasztalható eljárás: hogy az egyik mesét tíl-túl, nagyjából czéljához igazítva, töredékesen alakítva meséli a mesemondó. Ha szabad a változatok összevetéséből következtetni, akkor a töredéket úgy kell kiegésziteni, hogy az inni ment állatoknak a kocsmáros helyet nem adott s az állatok megbosszulták magukat rajta: FFC 11. szám 1. lap, Aarne: Die Thiere auf der Wanderschaft dolgozata.

44. A hegyek keletkezése. 45. A hegyek nagyobbodása. Lásd Dähnhardt. II. k. 234. l. s Kálmány: Világunk 27. lapját, hol az 1. számú adatunk nyelvjárásilag hibásan van közölve. Elkeresztényesedett változatokkal van dolgunk, eredetileg nem a hegyek keletkezéséről szólt adatunk s változata: a Nyelvőr XXXVII. k. 45. lapján levő hagyomány, hanem a hegyek nagyobbodásáról, mint a 2. számú töredékben van s nem is Krisztusurunkkal összekötve. Az Arbuc-hegyről olvassuk, hogy először ez a hegy kezdett emelkedni s így nagyobbodni is egyúttal, utána a többi: Windischman: (Zoroastrische Studien Berlin 1863.) 69. lap.

46. Az Ördög el akarta rekeszteni a világot. Kálmány: Világunk. 7. lapján szóltunk róla, a kakas szó ereje a Kisfaludy: XIII. kötetében: A dubricsoni oltár keletkezése jegyzetében van felemlítve.

47. Csak égy aszszony vôt, tudniillik a ki leányból lett asszony, a többi állatból. Változata Kisfaludy: XVII. k. Mé monygyák emböri nemzet, aszonyi álat? jegyzetében van felemlítve.

48. Az angol nyelv eredete. Jelen alakjában adatunk adomának, nem kosmogonia-töredéknek tetszik. Menetére nézve hasonló Dähnhardt: III. k. 185. l. 5. sz. adata, melyet Szegeden is ismernek. -210-

49. Mióta hajlik le a szomorúfűzfa? Változatait lásd Dähnhardt: II. k. 40. l. – IV. Schutzspendende Bäume.

50. Mióta nincs a szomorúfűzfának tüsökje? Az ághajlást v. ő a megelőzővel, Kálmány: Sz II. 139. l. és a Világunk 40. lapján levővel.

51. Miből lett a gomba? Változatait Kálmány: Sz. II. k. 142. l., Ethnographia XXI. évf. 302. l., Dähnhardt II. k. 108. l. v. ö. Kisfaludy: XVII. k. A czipó eredetéről szóló adattal.

52. Mióta akasztják a betyárokat? Lásd a Kisfaludy: I. k. 500. l. XXVI. számút. V. ö. Kálmány: Világunk. 27. l. hola pogány isten sem nem bölcs, sem nem mindentudó, mint hagyományunkban van festve, melyben a rosszul, hibásan teremtett dolgokon való újitásról van szó: a demiurg Péter nyúl az anyaghoz itt is a feljegyzésben, de Krisztus mondja mit írjon. Rosszul teremtésről szól 100. gúnyolódónk is.

53. Krisztus jóslásának be kell teljesedni. Ödipusz mese alakú mondája keresztény alakban, a vérfertőzés helyett testi halál van az anyát illetőleg, csak az a kár, hogy muzsikus czigánytól jegyezhettem le s ha keresni kellene a párját, a szláv czigányoknál keresném. Az eleje megvan Krauss (Friedrich: Sagen und Märchen der Südslaven Leipzig) II. 67. lapján: Der Eltermörder; Aarne a 931. számot adta neki.

54. A magyarok származása és lakóhelyei. Meséink hősei farkast nem szopnak, medve, ló, tehén, juh tejével erősödnek, kéziratomban van egy hős, a ki kutyának a fia, de farkast szopót másikat még eddig nem találtam. A farkasok az orosz és oláh mesékben játszanak szerepet. Az oroszban csak olyan tanácsadója a mesehősnek, mint a magyarban a tátos ló. Gubernatis (Die Thiere in der indogermanis-hen Mythologie) a XII. fejezetében a 451. lapon felhoz eszt-et is. A Romulus és Rémus monda idevágó vonását, lásd Ipolyi: mythologia 153. l., valamint a német Wulfingeket azért nem említem, mert a kunok, kik e vonást megőrizték, sem a latin, sem a germán eredetű népekkel nem érintkeznek ma s ha kölcsönvételről van szó, keletre kell a szemünket vetnünk. Ide látszik mutatni mondánk ama figyelemre méltó helye is, mikor a magyar kovácsoktól azt kérdezi a török: ki birja ezt a nehéz kard ot forgatni? mire a farkast szopó vezér vállalkozik, miből baj keletkezik s a vezér agyonvágja a törököt; a monda e részét vesd össze az arab Antar-féle kard megforgatásával, hol azonban a király a kovács fejét vágja le. (Ethnographia XXIII. évf. Isten kardja 337. l.) A kardról lásd 1. sz. jegyzetünket.

55. Szolnok elnevezése. Erőltetett, mint Battonya-ból – (kiejtés szerint Batonya) – a Batu-tanya kiokoskodása: e szerint Batu (kán) tanya-ból van összevonva, csak hogy akkor is Batu tanyája és nem Batu-tanya. A mult század hatvanas éveiben sütötték ki ezt tanult emberek, nem is a nép. Batonya a régi iratokban Bathona szláv jövevény szó (Melich János: Szláv jövevény szavaink Budapest l. k. 2. rész 101. lap.) Erőltetett a 118. számú is, melyet a néptől jegyeztem le és a 119. számú, melynek változata az Ethnographia XVII. évf. 229. lapján van. A szláv jövevény szavaink közé tartozik Szolnok is: (Melich J. i. műve 127. l.)

118. A dohányszó eredete.

Régebb időben még a dohányt nem úgy hivták, hogy dohány, hanem levél. Egyszer az Ördög a mint megy, összetalálkozik egy emberrel, kit Dohnak hívtak. A mint együtt útaztak, azt mondja az ember: „Hallod, pajtás! csináljunk pipát, pipázzunk!“ „Helyes: – mondja az Ördög – nálam van levél.“ Addig mentek, mig egyszer találnak pipának való görbe fát, szépen kifaragták a fát pipának, tüzes dróttal kisütötték a makját és a szárát, a tűzszekrényét pedig bicskával kivájták. Mikor készen volt, azt mondja az Ördög: „Nesze, pajtás! levél, meg van vágva, csak gyújts rá!“ Doh rágyujtott, szívta és elszédült a levéltől. Akkorára odajött egy másik Ördög is, kérdezi: „Mit csináltok? pajtás.“ Elmondták, hogy milyen jól sikerült a pipacsinálás, a pipázás, azt mondja az Ördög a másiknak: „Nézd csak, pajtás! Doh hány a levéltől!“ Ebből eredt a dohány, hogy Doh hány a levéltől.

119. Félegyháza elnevezése.

A hun most Félegyháza van, ott azelőtt csak ėgy ház vôt. Mikor ėgy herczegné útazott âra, nagy bajba vôt, hogy hun köl itt möghálni? Aszonták, hogy itt köll möghálni! A herczegné aszonta: fél ėgy háznál möghálni, onnan lött: Fél-ėgy-háza.

56. Jász-kunhalom eredete. Az elevenen eltemetésről Kisfaludy: XVII. k. Az ingyen nem temető pap és Mátyás király jegyzetében van szó. Hagyományunk változatáról, a besenyőnek mondott Thonuzobáról Ipolyi mythologiája 168. lapján emlékszik meg, kisallangozva Jókai M.: Mesék és regék művében találjuk.

57. Vasas János. Találkozik Kisfaludy: XIII. k. Mátyás király és a szökött huszárjával. Lásd Aarne 952. számú jegyzetét. Emberem a monda végén magyarázgatta, hogy a palota hölggyel – a kit feleségül kapott, mikor a király udvarában étellel, itallal, mindennel ellátták – vele hált. Az évszámot azért tudja, mert Makón a nekik tetsző történeti szinezetű hagyományokat az emberek le szokták irni szóról-szóra egymástól állitólag. -212-

58. Mátyás király és a részeges huszár. A házastársak kicserélése Kisfaludy: VI. k. 289. l.; a most bemutatott forditottja II. kötetünk 26. sz. adatának.

59. Mi van legtöbb a világon? Adománk Csokonaival is össze van kötve Tóth: II. k. 168. lapján.

60. Mátyás király és a jószivű szegény ember. Köntösével ajándékozza a 61. számú adatban.

61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában. A köntösével való ajándékozás megvan a megelőzőben; a czinkotai iccze megnagyobbitását Jókai 4. l. A czinkotai kántor-ban közli.

62. Mátyás király a czinkotai kántornál. A más köntösével való ajándékozást lásd a szesztai történetben, melyet Kiss János után a Kellemetes időtöltésre való Elmés Nyájasságok: 10. 1. művéből Tóth: I. k. 119. l. közöl.

65. Mátyás király és a mutatványos. 66. Mióta csizmadia a csizmamester? A különös ajándékozásról Kisfaludy: XVII. k. a Hogyan ajándékozott Mátyás király? adoma jegyzetében szóltunk. A 65. sz. adatunkat versben Tóth I. k. 113. l. közli.

67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni. 68. Mátyás király és a részeges bíró. A kigombolkozásról Kisfaludy: XVII. k. Mátyás király és a juhászbojtár jegyzetében van szó és alább a 81. sz. adatunkban.

71. Kinizsi., 72. Toldi. Mátyás király-féle adomákkal látjuk felruházva József császárt II. kötetünk 24. sz. jegyzetében, mint ezt már Kisfaludy: XVII. k. József császár Temesközön jegyzetében felemlítettem: Rózsa Sándort a rablóvezért, Ugyancsak Kisfaludy: XVII. k. Az ingyen nem temető pap és Mátyás király jegyzetében van róla szó; Ugyan így megtisztelte a nép Csokonait az udvari bolond szerepével: lásd feljebb az 59. sz. jegyzetet; Eötvös Józsefet –: II. k. 38. sz. jegyzetben – a pesti urak helyett pipálja le a nép, mikor a paraszt kérdésére, hogyan hivják az ő komáját? nem tud megfelelni. A felsorolt adatokat lehetne még szaporítani, de – azt hiszem – elegendők annak a bizonyítására, hogy egyes dolgokat nem lehet a népnél egyes személyekkel kizárólagosan összekapcsoltaknak tekinteni. Igy vagyunk Toldival és Kinizsivel is. Sem nem Toldié, sem nem Kinizsié a hozzáfűzött vitézkedés, erőmutatás, hanem a népé s mielőtt őket felékesítette vele a nép, kire alkalmazta? ma már ki mondja meg? Hogy a röghöz kötött nép nem küldi hőseit szomszéd népekhez kaput döngetni, mint Botondot hajdan, életviszonyaiból következik. A kapu döngetés-féle cselekedetek helyett használatba vesz más vitézséget, erőtbizonyitó cselekedeteket, milyenek helyzetének megfelelők snemis kell a szomszédba menni kölcsön kérni, ilyen, hogy példát is hozzunk fel, a birkozás, mely nálunk nem csak az állatfiak (II. k. 1. sz.) meséjében van napirenden, hanem a gyermekeknél is. Soraink nem Ilosvai s Arany Toldijára vonatkoznak, hanem a most közlött adatokra. A műköltés Toldiját – melyről elég szélesen foly az eszmecsere (Ethnographia XXIV. évf.), – -213- még csak az irástudó emberektől hallottam, az irástudatlanoktól a jelen alakban, pedig Aranyét az iskolákban is tanítják s a ponyván is szerepel Toldi.

Majd ha idevágó adataink, a népnél dívó, vagy esetleg dívott szokások ismeretesebbek lesznek, akkor jeleljük meg: mire volt szüksége akár Ilosvainak, akár Aranynak más népekhez menni kölcsönért.

73. Szömölcs. Az anyajegyről más adatunkban emlékezünk meg, itt csak a szemölcsféle jegyet hozzuk fel, mely az új görög Viszontlátás-ban is előfordul: Olcsó könyvtár Bpest 884. szám 98. lap.

79. Rákóczi lova fordított patkója. Fordítva verni fel a patkót a lóra: az elejét hátra, hogy az üldözők, ha nyomoznak, útat veszítsenek, nálunk sem ismeretlen. Ipolyi mitologiája 238. lapján szól róla. Nemcsak Rákóczi lova, hanem Gyulafyé is – mind a kettő tátos – azt tanácsolja a gazdájának, hogy patkoltassa viszájára, így azután meg is menekednek az üldözöttek. Útvesztés előidézésére üti fel fordítva a patkót a rabló vend király, Schulenburg: (Wilibald: Wendische Volkssagen und Gebräuche. Leipzig 1880.) 1. és 7. lapján; Köhler pedig I. k. 481. lapján az ily adatok elterjedtségéről beszél.

Van azonban a magyarban másféle patkó felverésről is szó, melyről meg kell emlékeznem: 1880-ban Szajánban több ízben lejegyeztem Biczók barkácsoló embertől egy népiesedő: Rákócziról szóló dalt: Szeged népe II. k. 43. lap, melyet törmeléknek mondhatunk. Több ízben jegyeztem le abban a reményben ringatodzva, hogy emberem időközben majd újabb és újabb sorokat mond, melyek a törmelékben nincsenek meg. Az eredmény az lett, hogy többet nem tudott, mint a mennyit 1882-ben közlöttem is.

A patkó felverésére vonatkozólag meg kell jegyeznem, hogy emberem, mikor először dalolta, hogy a magiszter miért forditsa meg a patkót, igy dalolta: „Az elejit hátra, Nė fordûjon viszsza!“ Csak mikor megmagyaráztam neki, hogy a patkó nem fordulhat vissza, akkor dalolta a „Nė fordûjak viszsza!“ alakban, melyet azután, mint az imént emlitettem, közlöttem is.

Ilyféle patkóforditásról szó van Thalynál is, még pedig a most emlitett dal első lejegyzése szerint Rákóczi búcsújában, mely valóságos műköltemény, melyet Riedl Frigyes: A kurucz balladák (Irodalomtörténet II. évf 450. l. – Pintér Jenő szerk.) jeles értekezésében Thaly szerzeményének mutatott be. Bemutatásában hivatkozott reám is „Kálmány szerint a ballada ellentétben áll a nép felfogásával, amely a ballada közlésekor is Rákóczit nem siratta, hanem várta – mint felszabaditót“ (Irodalomtörténet: 451. 1) Kerültek azután, kik jónak látták állitásomat megtámadni s néppel mindenáron sirattatni Rákóczit, mint igazságot megkisérlették bizonyitgatni. Jegyzetbe az ily dolgok fejtegetése nem való, elég rámutatnom az Ethnographia XIX. évf. 12. és Ipolyi mythologiája 356. lapjára, ebből a két idézetből megalkothatja magának az ezen a téren nem jártas is, hogy az örökletűt -214- nem siratni szokta a nép, hanem mint szabaditót várni, reménykedni, hogy eljövetelekor megszabaditja nemzetét és hogy a nép – mint már Ipolyi is megírta – Rákóczit őrökéletűnek veszi. Mindebből pedig az következik, hogy a mely adatban Rákóczi, mint nem örökéletű, hanem örökre meghaló szerepel, az az adat nem a néptől eredt, nem a népé. Mondom, elég volna ennyit idejegyeznem, ha Rákóczit mindenáron a néppel sirattatni akarók a többi közt nem hivatkoznak Szeged népe II. kötet 181. lapján közlött jegyzetemre, hol én is a dal népies sorait tekintve, Rákóczi siratóról beszéltem. Tény, hogy a most emlitett dal, ha csak népies sorait vesszük figyelembe, könnyen útvesztőbe visz, mit megtett velem is; de az is tény, hogy ha jobban szemügyre vesszük, összehasonlitjuk az ősiséget fenntartó és ápoló nép hiedelmeivel, akkor azonnal látjuk, hogy a dalt nem a nép költötte, hanem csak a szájára vette, kezdte alakitani, sorait népiessé tenni, de többre menni nem bírt. Nem birta hidelme: sajátsága szerintvalóvá tenni.

A magyar nemzetnek az a része, a melyik az ősiséget fenntartja, ápolja, népköltésről lévén szó, ez a része a nép, melynek ismeretes hiedelme bizony sokszor ellentétes a mi ismeretünkkel, hiedelmünkkel, kik az ősiséghez sokban hűtlenek lettünk. Igy pl. hogy tárgyunknál maradjunk, a nép hiszi, hogy egyesek örökéletűek, milyen Rákóczi és Rudolf, én nem hiszem; íme a kettőnk hiedelme közt levő külömbség! Ha a nép Rákócziról és Rudolfról, mint most is élőről beszélt Rákóczi holtteste hazahozatala előtt, akkor a szerint költötte dalait és regélte el kötetlen, ide vonatkozó nyelvhagyományait is; ha nekem kellett volna róluk hiedelmem szerint beszélni, akkor mint holtakról szólottam volna. Ez a néphiedelem tehát ismertetőül szolgál, hogy valamely adatot a nép költött-e? vagy a nemzetnek az a része, a melyiket nem vehetünk népnek. Lássunk példákat, mert Rákócziról van szó, Rákóczira vonatkozókat.

Rákóczi örökéletűségére vonatkozó Ipolyi adatáról már volt szó. Ipolyi az idézett helyen: mithologiája 356. lapján azt irja: „Köztudomásu, hogy az utóbbi háborús időkben népünk Rákóczit feltámadottnak vélte.“ Ilyen Kálmány kiadásra váró Alföldi gyüjtésében: Rákóczi keresztje fordulása is, mely adatban – Rákóczi holtteste hazahozatala után jegyeztem le, – már némi alakítás van; de a Kisfaludy: XVII. k. a hazafias dalok elején van egy dal, mely ily alakitástól ment s azt mondja: Visszajön még Rákóczi stb. Ilyen a Független Hirlap 1904. I. 23. megjelent számában (r.) közleménye. Azt írja, hogy a mult század ötveneséveiben, a franczia-osztrák háború alkalmával, Félegyházán egy ősz öreg ember politizálás közben azt mondta:

120. Foggal ellett csikók.

„Bizony uram, most már én is bizom, hogy kiüt a szabadság. Haza jön Rákóczi. Mindig azt hallottam az -215- apámtól, fiam, akkor, mikor a csikók foggal jönnek a világra, nem sokára haza jön a magyar nép vezére Rákóczy Ferencz, a ki messze országokba bujdosik. Régóta vigyázom, tens uram, az idén minden világra jött csikónak fogat találtam a szájába.“

Azt hiszem elegendő adatot összehoztam annak a bizonyítására, hogy a nép Rákóczit, mint örökéletűt, mint szabadítót várta. Ez a hiedelem a nép tudatává vált, ő igy tudja és hagyományait e szerint költi, vagy ha meglevő adatot kap és Rákóczira alkalmazza, az alkalmazása hiedelme szerint történik. Ha tehát valamely dalt említenek, hogy benne Rákócziról, mint olyanról van szó, a ki többet vissza nem jön és azt mondják, hogy a dal Rákóczi holtteteme hazahozatala előtt már ismeretes volt, akkor nekem nem kell még a dal sorait sem hallanom, már előre rá kell mondanom, hogy a dalt nem a nép költötte, de még a billegét – hogy az övé – sem sütötte rá, vagyis nem a népé, Nemcsak Thaly Rákóczi búcsújára kell tehát rámondani, mely „csillag lehanyatlik, ott nyugszom én már“-ról beszél, hanem Kálmány Rákóczi-siratójára is, – mely ily kifejezésekkel él: Ú’ sė gyüvök viszsza!“ „Sirat Magyarország“ hogy nem a népé. A Rákóczi edjik szomorú nótája“ stb. – vagy a „Mikor Rákóczi Lengyel Országba ment“ – féle nem is népies sorok annak a bizonyitására jók, hogy a nemzetnek ez a fia, a ki szerzette, nem tartozik a néphez, nem hisz Rákóczi örökéletűségébe, mint nem hitt a Thaly Rákóczi búcsúja és Kálmány Rákóczi-siratója szerzője sem, vagyis nem a nép költötte.

Népköltés-tárunkban van már egypár Rákóczi örökéletűségével ellenes nem-népdal s nálam is van kéziratban egy kiadatlan, majd ha közlöm, az imént leírt soraimnak igazságát példákkal is bemutatom s akkor látni fogjuk, hogy a népköltésében rendszer van, olyant a népének mondani, mi nem tőle eredt, bajos dolog.

Thaly, illetőleg Kálmány szóban forgó adatára nézve van más ismertetőnk is, nem csak az örökéletűségbe való néphiedelem, meg ha e jelzett hiedelmünk nem volna ismeretes, még akkor is ki lehetne mutatni, hogy a Thaly, illetőleg Kálmány szóban forgó adatát nem a nép költötte. A magyar az ősöktől örökölte – de mint fentebb kimutattuk – más népek is így örökölték a tudatot, hogy a fordított patkó útvesztőbe visz. Vagyis a patkó megfordításához azt a hiedelmet kötötték hozzá, hogy azért kell megfordítani a patkót, hogy a nyomozókat útvesztőbe vigye. Egyszerű, következetes gondolkozása az észnek: ha a patkó rendesen van a lóra verve, megmutatja a nyomozónak, hogy merre ment; ha fordítva van, vagy mint Ipolyinal van mondva: visszájára van a ló patkolva, akkor a fordított irányt mutatja, ezért az -216- okoskodásért nem kellett a szomszédba menni, hogy egyik nép a másiktól eltanulja. Mint láttuk a patkófordítást az üldözötteknél nem csak a magyarok használják, Rákóczinál és Gyulafynál, hanem más népek is. Ha már most üldözöttről van szó és más czélból való patkófordításról, mint Thalynál, illetőleg Kálmánynál van: akkor azt kell mondanunk: itt a patkó nem azért van fordítottan felverve, mint a miért a nép szokta felveretni ily esetben, ez az adat nem a néptől származott. Csak így, ha lassankint megismerjük a nép sajátjának ismertetőit = billegét, melyet mindarra a hagyományra reányomott, melyet ha nem tőle eredt is, de sajátjává alakított, vagyis kilökte – ha nem tőle eredőt az ajakára vett –, a mi nem az övé és hozzáadta, a mi szerinte belőle hiányzott, csak akkor fogjuk látni, hogy mennyi adatot tartottunk a népének, mely valójában soha sem volt az övé.

80. Miért kell Rudolfnak bujdosni? Máskint magyarázza a 121. számú adatunk. A király képéről Kisfaludy: XVII. k. József császár Temesközön adatban van szó. A gipszből csinált alak eltemetését, Rudolf helyett II. Józsefét, kit viaszkból utánoznak s temetnek el, lásd Ethnographia XIX. évf. 22. lapon.

121. Miért lőtte agyon Rudolf Rócsilt fiját?

Rócsilt fija mėg a Rudolf komásztak, nagy komások vôtak, elejtėtte a páczáját a Rócsilt fija, monta Rudolfnak: „Agygya fėl a páczát!“ „Hogy adnám fėl? én fejedelėmnek a fija vagyok, nekėd szolgád csak nem lėszėk!“ „Hát nagyob úr vagyok ín (mert az ín apámnak tartoztok.)“ Szólásközbe öszszevesztek, Rudolf akkor agyonlőtte, azír kėll Rudolfnak bujdosni; ín így hallottam.

81. A bőkezű Rudolf. A kigombolkozást lásd feljebb a 67. sz. jegyzetben.

82. Menekülés. Máskint tudja a menekülést 122. sz. adatunk:

122. Rudolf Amerikában.

Rudolf kimėnt 40 kutyájával ėgy ismerős úri hejre más országba; rėggelre elveszėtt a kutya is, Rudolf is. Aszongyák kiment Amėrikába, ha az atytya mėghal, akkor viszsza fog útazni.

83. A haramia és a szentcsalád. Vesd össze Dähnhardt II. k. 28. lapjával.

85. Mióta rakják keresztbe a búzát? Kisfaludy: XVII. k. Mióta látszik Jézus képe a búzán jegyzetében említettük a változatait.

90. Gyermekköltés., 91. A lótojás. Lásd a Kisfaludy: VIII. k. 464. lapján A rátóti csikó-tojás-t és a jegyzetét.

93. A hibások., 94. A sejpössek. Jókai 59. l. Három selyp leány változatát közli, ilyen a 123. számú is. Aarne 1457. sz. adta a finn válozatainak. Dähnhardt: Schwänke. 16. sz. alatt közöl egy változatot Németországból.

123. A sejpös lányok.

Hol volt, hol nem volt, volt világon ėgy özvegy aszszon, annak vôt 3 nagy lánya, de nagyon sejpítöttek, ennélfogva nem is vôt kérőjük. Történt ėcczör, hogy gyütt ėl legén lánynézőbe, az anynyuk ráparancsolt a 3 lányra, hogy: „Nė szôjatok, ha elgyün a kérő, csak incsetök neki!“ Mikor bemén a legén, hejet foglal, bemönt utánna a kutya is. Aszongya az ėgygyik lán, az öregebbik: „Nini! a tutya mög begyutt.“ Aszongya a másik: De mán jisztös is a sája!“ Aszongya a harmadik: „Ugyan, mé nem tuttok hajgatni?“ A legén vötte a kalapját, ott hatta őket.

95. Az időcsináló kántor. Kisfaludy: VIII. 475. lapján van a változata.

96. Mióta hivják a szabót kecskének? A kecske gyomra helyett a szeméről van szó a Gesta Romanorumban (Régi magyar könyvtár 18. szám Budapest 1900. LXXVI. Rész.); lásd fentebb a 7. számú jegyzetet, a hivatkozott művek némelyikében kivett gyomorról is van szó. A 124. számú, Napoleont Komárom alá vivő adat másként tudja, hogy miért hívják: szabót kecskének.

124. Napoleon és a kecskék.

Napoleon már sok ideig ostromolta a komáromi várat, de sehogy sem tudta bevenni, gondolta: majd kiéhezteti a várban levőket. Éheztette is már egy ideig, mikor egy szabónak az a gondolata támadt, hogy jó lesz, ha a kecskebőröket összeszedik, magukra terítik s mászkálnak a vártetején, hogy lássa az ellenség, hogy van még elegendő ennivalójuk: pedig már akkor minden eleség elfogyott. A szabók azután sokan magukra terítették a kecskebőröket -218- s a vártetején mászkáltak, mintha legelnének. Mikor Napoleon meglátta, hogy mennyien vannak, azt mondta: „Mit akarunk mink? annyi a kecskéjük, az ennivalójuk, hogy 300 esztendeig sem éheztetjük ki őket!“ azután ott hagyta Komáromot. Azóta hivják a szabókat kecskének.

98. A cservelyi kantár. A trójai falovat és az: Ének Pannonia megvételéről-t, Tóth: I. k. 13. lap, hozza emlékezetünkbe.

99. Mióta nem ember a tót? Jókai: 26. l. Miért mondják azt, hogy a tót nem ember: Tóth: I. k. 325. l. Kuruc-e vagy labanc? felirással közli változatát. Gyermekkoromban Szegeden atyámtól hallott változatban Kassára igyekezett a tót, s mikor Kassa alatt a kuruczok kérdezték, hogy hova megy s micsoda: kurucz vagy labancz? Előbb már kikapva, azt felelte: Kása (= Kassa) nem étel, tút nem zember (Szeged.)

101. A forró kása és a csizmadiainasok. Elmés változatát közlötte Dähnhardt: Schwänke: 15. számú adatában, lásd a 125. számú változatunkat is.

125. A kása.

Kásaevéshez fogott 3 szűcslegény (= segéd), de a kása nagyon meleg volt. A mint a szájába vesz belőle az egyik egy kanállal, megégeti a száját s a helyett, hogy figyelmeztetné társait, a fogát összeszorítva s a fejét rázva, azt mondja: „Jaj, de magas az ég!“ A másik gondolva, hogy tudja ő azt gyermekkorától fogva, mintha nem is érdekelné, ő is bevesz a kásából egy kanállal, megégeti a száját, fogát összeszorítja, fejét ő is rázza s mondja: „De még széles is!“ A harmadik hasonlóképpen jár, azt mondja: „De sok hunczut lakik alatta.“

105. A szabadságos katona és a czigány. Verseny hazugságokról Aarne 1920. szám alatt ír.

106. A Nagyokatmondó huszárok. Aarne 1960. D. F. szám alatt lásd finn változatait.

107. A hazugságot valóságnak bizonyítja be. Változatai Aarne 1960. szám alatt vannak.

Javító.

Az irodalom nyelvén közlött adatok sajtóhibáit csak akkor jelelem meg, ha az értelemre zavarólag hatnak; a nyelvjárás szerint lejegyzett hagyományban, a hol az egy-en nincs pont, vagy êgy, égy van, vagy szsz helyett ssz van, nem mutatom ki, hasonlóképpen, a hol a sír helyett sir van szedve.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HAGYOMÁNYOK (1. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

1. lap	4. sor	Arpának helyett	Árpának teendő
2. „	22. „	dėrékab „	dėrėkab „
16. „	23. „	lova „	lovat „
16. „	28. „	magada „	magadat „
16. „	30. „	feledd „	feleld „
22. „	3. „	mögláttatak „	mögláttalak „
22. „	2. „	lo „	ló „
26. „	7. „	öszí „	öszi „
32. „	3. „	sürű „	sűrű „
32. „	5. „	vaslo „	vasló „
34. „	14. „	aranyhajû „	aranyhajú „
37. „	6. „	tėsis „	tésis „
39. „	17. „	kíkísírte „	kikísírte „
40. „	2. 8. 10. sor	hidat „	hídat „
40. „	4. sor	kiskanás „	kiskanász „
42. „	17. „	aczélat „	aczėlat „
43. „	33. „	Kígyóbőrü „	Kígyóbőrű „
45. „	2. „	Ugy „	Úgy „
45. „	22. „	Écczör „	Ėcczör „
45. „	39. „	Világszépaszszonyának „	Világszépaszszonya „
50. „	31. „	akarta „	lė akarta „
51. „	16. „	balképen „	balképem „
51. „	31. „	üle „	belüle „
-220-52. lap	6. sor	sűrü helyett	sűrű teendő
54. „	3. „	köpööyegit „	köpönyegit „
54. „	5. „	tis „	tís „
54. „	31. „	gongolota „	gondolata „
55. „	19. „	a „	aszt „
56. „	15. „	myergölni „	nyergölni „
57. „	4. „	Vėnboszorkány „	Vénboszorkány „
57. „	8. „	Hátranėz „	Hátranéz „
58. „	15. „	Rózsi „	Rózsa „
58. „	23. „	3 „	3 lábú „
59. „	19. „	csuoa „	csupa „
60. „	9. „	Őreg- „	Öreg- „
60. „	17. „	szöreti „	szereti „
61. „	12. „	dêrék „	dėrék „
61. „	23. „	váltódzdott „	váltódzdzott „
62. „	8. „	mögên „	mögén „
62. „	16. „	mulacscágnak „	mulacscságnak „
62. „	19. „	nėszte „	nészte „
63. „	35. „	kőtöszködésig „	kötöszködésig „
64. „	12. „	körükerítőtte „	körűkerítötte „
65. „	32. „	mindönfėle „	mindönféle „
66. „	5. „	kėrdöszte „	kérdöszte,
67. „	5. „	öggyél „	ögygyél „
69. „	8. „	Eddíg „	Eddig „
74. „	19. „	né „	nė „
75. „	9. „	szêpön „	szépen „
75. „	22. „	meg „	mög „
77. „	5. „	arul „	ârul „
78. „	39. „	azė „	azé „
79. „	3. „	Odanėz „	Odanéz „
80. „	6. „	fėlórájig „	félórájig „
92. „	12. „	mög „	röndölt oda, mög „
95. „	19. „	e „	a „
95. „	35. „	polota „	palota „
97. „	12. „	árêndás „	árėndás
97. „	24. „	mögkėrdöszték „	mögkérdöszték „
105. „	12. „	ugyis „	úgyis „
106. „	25. „	Ėcczö „	Ėccző „
-221-109. lap	14. sor	kerdözi helyett	kérdözi teendő
109. „	24. „	lészögeszte „	lėszögeszte „
113. „	23. „	– „	(Egyházaskér.) „
122. „	11. „	mögégyeztünk „	mögėgyesztünk „
123. „	23. „	szėlibe „	szélibe „
124. „	4. „	elmėk „	elmék „
125. „	7. „	ekėt „	ekét „
125. „	16. „	büszkėn „	büszkén „
125. „	24. „	né „	nė „
126. „	2. „	ecször „	ėcczör „
126. „	6. „	fėkötőjibe „	fékötőjibe „
127. „	16. „	ményegbe „	mėnyegbe „
127. „	17. „	emêkėdett „	emêkėdėtt „
127. „	27. „	45 „	46 „
130. „	10. „	hagy „	hogy „
130. „	12. „	ákkô „	akkô „
130. „	12. „	gombă „	gombá „
130. „	12. „	hȧszotȧlȧnbă „	hȧszontȧlȧnbȧ „
130. „	13. „	gombănăk „	gombănȧk „
131. „	24. „	vájúdik „	vajúdik „
132. „	24. „	mindett „	mindent „
141. „	14. „	mögpihent „	mėgpihent „
141. „	24. „	még „	mėg „
144. „	3. „	ís „	is „
144. „	25. „	dė „	de „
145. „	8. „	mėnték „	mėntek „
147. „	21. „	rabigăt „	rabigát „
147. „	24. „	hă „	hȧ „
148. „	4. „	ėcször „	ėcczör „
149. „	29. „	míkor „	mikor „
150. „	9. „	Kinizi „	Kinizsi „
150. „	32. „	disznôt „	disznót „
151. „	18. „	Miklôs „	Miklós „
151. „	26. „	van-é „	van-ė „
152. „	17. „	êtėríti „	êtéríti „
157. „	17. „	Jumėrcsákat „	Jumėrcsákot „
161. „	20. „	Bemėntėk „	Bemėntek „
161. „	23. „	érzette „	érzėtte „
-222-161. lap	25. sor	még helyett	mėg teendő
161. „	32. „	nísztik „	nísztík „
161. „	34. „	salálták „	találták „
161. „	35. „	até „	sė „
162. „	6. „	agyonlűtte „	agyonlőtte „
163. „	10. „	szögėn „	szögén „
163. „	30. „	mindonkor „	mindönkor „
164. „	8. „	utazni „	útazni „
166. „	3. „	kítăjé- „	kităjé- „
166. „	7. „	Ha „	Hê! „
166. „	8. „	lovunkát „	lovunkȧt „
167. „	4. „	évett „	tévett „
167. „	14. „	égy „	ėgy „
168. „	2. „	Tehát „	Tėhát „
172. „	9. „	bőre „	bűre „
173. „	15. „	labanczoknak „	labancznak „
173. „	16. „	Haj „	Hȧj „
173. „	18. „	más „	mâs „
173. „	27. „	zin „	zín „
173. „	32. „	ujra „	újra „
174. „	4. „	vágyom „	vȧgyom „
174. „	18. „	találva „	tálalva „
180. „	28. „	albanische „	albanesische „
186. „	7. „	legszeb „	legszöb „
186. „	36. „	reggelig „	röggelig „
187. „	20. „	Tűzet „	Tüzet „
189. „	9. „	sszezsugorítva „	összezsugorítva „
193. „	34. „	jelhetjük „	jelelhetjük „
194. „	13. „	modtam „	mondattam „
200. „	35. „	; „	: „
202. „	6. „	odamont „	odamönt „
207. „	9. „	lėbûak „	lėbûtak „
208. „	30. „	1553 „	1535 „

VIII	figyelembevėtelével	figyelembevételével
4	kėrdözi	kérdözi
22	mintha kélfelé	mintha kétfelé
24	êgygyik	ėgygyik
41	gödribe!„	gödribe!“
42	k ibelüle	ki belüle
47	csak Kigyóbőrú	csak Kigyóbőrű
49	éty kis	ėty kis
57	legėnynyé	legénynyé
58	embröhúsbul	embörhúsbul
59	“Nem látok	„Nem látok
76	ojan szêp	ojan szép
78	becsapsz!„	becsapsz!“
92	aza szszony	az aszszony
115	kêt kis	két kis
115	né bújjon	nė bújjon
115	Vôt ėcezėr	Vôt ėcczėr
133	haggták az	hagyták az
134	azėrt volt	azért volt
141	csakugyau	csakugyan
148	beszėl vele	beszél vele
154	oszt vezėr	oszt vezér
157	Jumércsák hazájába	Jumėrcsák hazájába
174	halt meg„	halt meg“
174	előled!„	előled!“
175	a többi-mind	a többi mind
180	betűkket jelelem	betűkkel jelelem
181	L.; Sajóvölgyi	L.: Sajóvölgyi
184	különhen	különben
185	királyteány-t	királyleány-t
194	különfélef urfangosságok	különféle furfangosságok
198	ugyangíy tesz	ugyanígy tesz
206	fínn változatokat	finn változatokat
208	eml.tettük	említettük
212	113. l. köz i	113. l. közli
214	Alfötdi	Alföldi