The Project Gutenberg eBook of Bernát Gáspár adomái, élczei, apró freskóképei és gazsiádái
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Bernát Gáspár adomái, élczei, apró freskóképei és gazsiádái

Author: Gáspár Bernát

Release date: January 29, 2022 [eBook #67272]

Language: Hungarian

Original publication: Hungary: Franklin, 1878

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BERNÁT GÁSPÁR ADOMÁI, ÉLCZEI, APRÓ FRESKÓKÉPEI ÉS GAZSIÁDÁI ***


BERNÁT GÁSPÁR

ADOMÁI, ÉLCZEI,

APRÓ FRESKÓKÉPEI ÉS GAZSIÁDÁI

ÖSSZEGYÜJTÉ

HÁTRAHAGYOTT ÖZVEGYE:

A SZAMARKANDI PÜSPÖK.

BUDAPEST, 1878.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




TARTALOM.

  Egy kis elöljáró beszéd  5
  Bernát Gazsi a menyországban. Legenda Kakas Mártontól  11
  Adomák és élczek  15
  Történeti adomák  44
  A régi jó időkből  57
  Józsa Gyuriádák  67
  Bernát Gazsi levelei Bernát Gáspárhoz  96
  Bach csemegék  121
  Apróbb freskok  128
  Gazsiádák  172
  Bernát Gazsi gazdasági gépei  204
  Bernát Gazsi talányai  206




EGY KIS ELŐLJÁRÓ BESZÉD.

„Közeledik a generalissimus adószedő, a halál! Tisztelgek neki, s
összegöngyölitve lelkemet átadom neki ebben a s katulyában. Elég soká
hitelezett s én becsülettel, sőt busásan megfizetek. Voltaképen két
lelket adok neki. Egy gyermekét, melyet mindig szivemben hordoztam, s
egy aggastyánét, mely ezelőtt hatvanöt évvel szállt belém, s melyet
mentől inkább tartottam jól reménységgel, annál inkább rám vénhedett.
Élhetetlen lélek volt a lelkemadta, s mindig attól a gyermekétől kért
kölcsön, mely bőven födözte a deficitet. Jó lett volna
financminiszternek. Nesze hát! Nem sajnálom tőled. A halálnak is csak
élni kell!“

Ilyenformát mondhatott a mi kedves Gazsi bátyánk annak a sovány
kaszásnak, midőn hajó-utcai, 5-dik szám alatt lévő lakásán megjelent, s
ama táboriágyféle alkotmány elé lépett, melyben Bernát Gazsi nyugalomra
hajtá fejét minden reggel, hogy este újult erővel vegye nyakába a
várost.

Már most mindennek vége, özvegységre jutott a samarkandi püspök, ki
tudvalevőleg Gazsi bátyánk felesége volt. Hamisítatlan, őszinte bánat
fogta el mindnyájunk szivét, kik e rendíthetlen komolyságu s
kiapadhatlan tréfától bugyogó kedélyt ismertük.

Halála előtt néhány héttel, véletlen a nemzeti szállodába vitt
vacsorára. Oly enyhe idő járt, hogy – bár december derekán voltunk – az
üvegterem nyitott ablakain szelid tavaszi szellő lengett be, alig-alig
lobogtatva meg a gázlámpák égő tulipánjait.

Már a dessertet hordta föl a hosszú, szőke pincér, midőn mutató ujját
magasra emelve, megáll előttem Gazsi. Se „jó nap“ – se „jó estét“ – ez
nem volt neki szokása. Harsány hangján, melyet csak maga nem hallott, de
a többiek annál jobban, kegyetlenül panaszkodott Rothschildra, ki három
stafétát küldött ma le Bécsből Pestre, azzal a fenyegetéssel, hogy ha
még egy nap vonakodik elfogadni a másfél millió forintnyi osztalékot,
kénytelen lesz őt (Gazsit) bepanaszolni, mert ő (Rothschild) nem bolond,
hogy az ilyen lakásszük időben szállást adjon a más fia aprópénzének.
Siralmas időket élünk. Az embert kiszorítja a pénze a szobából.

Aztán mellém ült, s térde közé kapva harmincöt éves esernyőjét, nem
sokkal fiatalabb kabátja zsebéből kikap egy panatellast, rengeteg nagy
bicskát a másik zsebéből, melynek óriási pengéjével gondosan levágta a
szivar hegyét s végül egy imposans térfogatu katulyát, mely öblében
villanyfejü apró sétabotokat rejtegetett, melyeket Gazsi gyufáknak
nevezett. S midőn a phosphoros pálcát a roppant katulya érdes lapján
végig rántotta, rágyújtott az illatos „dohány-kolbászra“, mint nevezé, s
apró karikákat eregetve, belebámult a csendesen lobogó lángba.

– Ha már szivarra gyújtottál, gyújts rá egy kis tréfára bátyám.

– Pajtás, kiadtam árendába. Tréfa részvénytársaságot gründoltak belőle.
Már én ezután csak szelvényes auflággal eszem káposztát s osztalékkal
töltött bélessel élek.

– De mikor már annyi a pénzed!

– Gyülöletből gyüjtöm. Ha együtt lesz mind, tűzet rakok alája,
fölgyújtom s szalonnát pirítok mellette.

Ezzel – sóhajtott. Még sóhaját sem hallottam; talán más sem. Aztán felém
fordult egészen.

– Pajtás – mondá – _megvásott már az én életem szekerének tengelye_.
Nagyon kifelé áll annak a rúdja.

Először életemben hallottam komoly szavát. Több volt a komolynál, bánat
rezgett hangjában.

Megütközve néztem rá.

Ki-kialvó szivarját újból meggyújtva kivett bundája zsebéből egy
rengeteg almát, mindene rengeteg volt, s tányéromra tette.

– A szőregi pusztáról fa-ágyúból lőtte rám egyik jó pajtásom. Neked
adom. Reggelre pedig elvárlak. Olyan malac-szalonnám van, hogy kinyilnék
utána torka X-nek is. (Itt egy kappanyhangjáról ismeretes rekedt uri
ember nevét említette.) Ambrosziacus pogácsám, nektári szilvoriumom.
Különösen ajánlhatom – mindkettőt megátkozta a pápa, a miért hogy nem
fogadtam el tőle a bibornoki kalapot. Fehérhajó-utca 5-dik szám. Ott
lakik Bernáth Gáspár. Nekem legalább azt mondta. Még havat is mutatok.
Azt pedig, nem láttál az idén. Canadából küldte egy jó barátom. Olyan
száraz, hogy csak forró vizben olvad föl. Megyek telegraférozni
Rothschildnak, várjon még újesztendeig. Akkorára ki lesznek vakolva
földalatti pincéim, miket Pest alatt ásatok.

Azzal egyet legyintett kezével a levegőben s odább tipegett.

Szegény jó Gazsi! Ekkor láttam utoljára. Rothschild bátran küldheti már
neki tolakodó millióit. Gazsi már elhelyezkedett a föld alatt.

Épen Gáspár napján halt meg. Ez volt utolsó, keserű tréfája.

Utolsó szavát följegyezte a krónika.

Midőn egyik hive azon hirre, hogy ágybanfekvő, a szenvedő mellé sietett;
ez már hidegülő újjával az asztalkán álló kibontott pezsgős üvegre
mutatott, mondván:

– Pajtás, tudod-e ott annak a folyadéknak mi a neve?

– Hallom.

– Annak a neve az, hogy „be vele!“

A barát megtöltött egy poharat, s Gazsira köszönté.

– Egészségedre, gyógyulásodra, jó cimbora!

A beteg szemhunyorítással intett neki köszönetet, aztán a falnak
fordult, szemét behunyá s meghalt. Végrendeletében a lipótvárosi
bazilikának testálta minden – adósságát.

Voltakép iró soha sem is volt. Csak barátai unszolására tette papirra
egyes tréfáit, barok ötleteit. „Fresco képek“ s „Kaczagányok“ cimen adta
ki azokat. De úgy olvasva nem hatottak. Életet, szint, eredetiséget csak
az ő előadása által nyertek.

Rendesen nádpennával irt, s kifogyhatatlan kék papirszeleteire – az
ismeretes Bernáth-bankókra vetette öreg, szép betűit, s szokatlan
nagyságú pugyillárisából szedegette elő a röpke lapokat.

Egy-egy lap megemlékezvén Bernáth Gáspárról, őt cynikusnak mondja.

Tán az lehetett életmódjában. De sem szavaiban sem viseletében nem volt
az. Udvarias, gyöngéd, szerény és külsejeben – a mennyire szegény
sorsától telt – csinos és takaros volt mindig. Soha sem járt keztyű
nélkül, s ruházata ha foltozott volt is, de pecsétes, rongyos sohasem.
Kivéve, hogy budája gallérának hulladozó szőrét nem vihette a
kefekötőhez, mint panaszlá. „Hanem“ – úgymond – „adott az emberséges
német három bödönynyel „kraftharwuchs“ pomádét; azzal kenegetem a
vidraadtát. A bundámat meg, a ki otthon van, borotváltatom.“

Mindnyájunk kedvence szállt vele sírba. Az „arany sas“ bujában lelógatja
szárnyát, s a „kis pipából,“ melynek ízes magyaros konyháját annyira
becsülte, kialudt vele a gyújtó szikra, mely sokak kedvére pattogott,
sistergett ott az asztal fölött.




BERNÁT GAZSI A MENYORSZÁGBAN.

– Legenda. –

Kakas Mártontól.

    Szilveszter utáni valamelyik napon
  Zörgetnek erősen a menyország kapun,
  Bunda alatt alszik nagy mélyen szent Pető,
  S horkol hatalmasan, csak úgy reng a tető!
  »Ki háborgat megint? Mikor úgy alhatnám?
  Hát azért van Pesten kholerabizottmány?
  Azt hiszem, nem is lesz már dolga halálnak:
  Lesz gondja felőle jó doktor Halásznak.
  Hát megint egy lélek! Héj ez is eltévedt
  Hogy a meghaláson kezdi meg az évet.
  Furcsa forsponton jött; két szárnyas pegazus!
  Soványak! Látszik, hogy legelőjük gazos.
  Ki vagy? Mi vagy? Mi kell? Mit hoztál? Ki hozott?
  Van-e utleveled? Rendén láttamozott?
  S kapunyítási pénz? A mi legfőbb dolog…»
  A kulcs a závárban nagy-lassan nyikorog. –

  Megáll a szekérrel erre az igás pár
  S leszáll a ferhécen át jó Bernát Gáspár.
  … Komoly, a milyen volt teljes életében;
  Szent Petőt köszönti illendően, szépen:
  «Pálinkás jó reggel, kedves urambátyám!
  Odadnám, ha volna, de nincs visitkártyám;
  Hát majd bemutatom magamat így szóval.» –
  Azt mondta rá Péter: »jól van öcsém, jól van.«
  «Rá érünk, – mond Gazsi; hisz az _öröklétből_
  _Három fertály egyre_ csak most mult éjféltől.

    – Hát nem küldött engem semmiféle doktor
  Nem komázok velük, félek én azoktól; –
  Végeztem a dolgom odalenn a földön;
  No, mondok, a telet már az égben töltöm. –
  Látom, ide fenn is rosszul mehet minden:
  Itt sincs rendes budget, minden évben _indemn_.
  Miniszter sem esik odalenn, a mennyi
  Csillagot láttunk az égről futva menni.
  Egy _kanca meteort_ sörényen megkapék
  S csak úgy a szőrére sebtében felkapék.
  Gyih a menyországba! Majd teszek én rendet;
  A financiákat hozom én ott rendbe.
  De fele uton kidült a tüzes gebe,
  Jó, hogy a szellemi omnibusz fölveve,
  Jaj de rosz két pára! _poézis és próza_;
  Nem csoda: szegények úgy el vannak nyúzva,
  A _téjuton_ pedig olyan sárhabar van,
  Mintha a vármegye tartaná jó karban,
  Csakhogy az a latyak, mely a lovat kinzza,
  A _téjuton_ csupa érett turó s brinza.
  Három perc az égig e két rosz paripán;
  Holott fél pillantás áll itt a tariffán.
  Jaj de hátra van még minden az egekben!
  Hogy elmaradtak a közlekedésekben!
  No de itt vagyok már, majd lesz itt más dolog.
  Ha én mindenüvé vasutat traceolok:
  A fiastyúktól le a kaszás csillagig.
  Innen a göncölig, hol a medve lakik:
  A _zodiacuson_ végig egy _körutat_,
  S a _paradicsomon_ át egy sugárutat.
  _Lánchiddal_ átkötöm a _Styx_ két oldalát,
  _Vizvezetté_ teszem a _Lethe_ italát,
  Kibaggereztetem a phlegeton medrét.
  _Tiszaszabályozom_ a _vizöntő_ vedrét.
  _Mahomed édenét_ én expropriálom,
  A szentek számára újra parcellálom,
  S a sok facérrá lett szép _húri_ számára
  Egy _kiházasító-egylet_ lesz fundálva,
  Éneklő angyalok értékét fölverem.
  Lesz számukra egy nagy _akcientheáterem_.
  Részvényesek ezen tudom nem veszthetnek.
  Zsidó van itt elég, s azok jól fizetnek,
  Képzelem a _kvártély_ szük a menyországba:
  _Ábrahám_ apánkkal állok társaságba,
  Egy új _Baubankot_ alapítunk együtt:
  És a menyországot újra fölemeljük. –
  A _csillagok_ is már sötétek, mint látom
  _Gázvilágítással_ az eget ellátom. –
  Panasz van a földön, hogy az imádságra
  Nagyon későn jön, ha jön az indorzata;
  _Villanytelegraf_ az égben lészen müvem,
  S azon imádkoznak ezután majd hiven.
  _Életbiztosító bankot_ is fundálunk,
  S az nagyon jó gscheft lesz itt, hol _nincs halálunk_,
  _A pokolba_ meg egy _tűzkár-aciendát;_
  Az ott népszerű lesz, s ad szép dividendát, –
  Az idvezülteknek _pezsgő-gyárt_ teremtek;
  Abból ingyen isznak mindenféle szentek. –
  És hogy tökéletes legyen boldogságunk,
  A dinomdánomhoz _cigányt_ importálunk,
  S hogy az áldott jó nap itt se teljen restül,
  _Felhőket_ segítek fújni _dohányfüstből_.
  A _poklot_ megveszem: a ki miért bent ül,
  Minden adósságát kifizetem szentül. –
  Legyen Generalquitt! A vén _Lucifernek_
  Adok _nyugdíjat;_ – menjen Gráczba hausherrnek. –
  S nehogy e szép világ valaha elveszszen:
  _Galvanoplastice in duplo_ megszerzem.
  Fizetek per cassa; mert ez tőlem telik;
  Van olyan erszényem, a mely mindig teli;
  Mert az én ősapám volt az a Pharao,
  Kiről megirta a hjeroglif-faragó,
  Hogy Mózes elszökvén tőle Egyptomból
  Egy siklus pénzt elvitt tőle szép suttyomból,
  Ezt megkérem mostan. Ez a kamatjával
  Triliom forint lesz, három huszasával.
  Ebből adok kendnek egy _milliós bankót_.
  Kisebbel nem fizet igaz ur, csak bankrot.
  Huzzon le ebből egy _Kerkápoly-érmet:_
  A többi tartsa meg majd _Péterfillérnek_…»
  … Nem tudott há lenni Péter bámultában:
  Még a pipa is kialudt a szájában. –
  »’Sz te _Bernát Gazsi vagy!_ Angyal bújjék beléd!
  Gyere be hát frissen, – aztán igyál elébb!»




ADOMÁK ÉS ÉLCEK.

Az uri-utczán ballagott Gazsi bácsi a déli órákban. Találkozik vele
valaki.

– Hova megy ebédelni Gazsi bácsi?

– A kis pipába uramöcsém; mert az fölér egy nagy csibukkal is.

– S miért ér föl Gazsi bácsi?

– Azért mert olyan jeles italt mérnek benne, hogy mikor valaki mint
tiszteletbeli esküdt ment be oda, s megivott egy félmeszely bort úgy
jött ki, mint vicispán.

*

Gazsi bácsi a városház-téren sétált a szeles időben, plaidjebe
sokszorosan beburkolva. Hát egyszer csak jön egy szélfuvatag, s a hosszú
plaidet kibontja. Egyik szárnyát tartotta Gazsi bácsi erősen a kezében,
de bizony a szél kibontotta egész terjedelmében, s a másik végét ugy
fogta el egy drabant Békás megyeren és szépen fölgöngyölítette, míg
vissza nem göngyölitette Gazsi bácsiig.

Ez volt aztán a hosszú plaid!

*

Egy télen Gazsi bácsi huzamos ideig fekvő beteg volt. Fölépülése után
találkozik Lauka Gusztival.

– Hallom typhusban feküdtél, szólítja meg Guszti részvéttel.

– Nem typhusban, hanem – – – gatyában volt a felelet.

*

Ez is kedvenc adomája volt.

– Menyus gazda, a kend szamara az egyház tagjában bitangolt. Adjon
zálogot vagy _elveszem a szamarát_, mondá a tisztelendő ur a szamarastúl
előtte álló Menyus gazdának.

– _Ha elveszi_ a tisztelendő ur, _vöm lesz_ felelé elmésen a vádlott.

*

A hatvani-utcában ballagott Bernáth Gazsi egy miniszteriális urral, ki
Deák Ferencznek igen nagy tisztelője volt.

Meglátnak egy csinost paraszt leányt és Gazsi nem késik
kinyilatkoztatni, hogy a fehér cseléd csinos egy szive szerinti persona,
s hogy szeretne csókot cuppantani piros arcájára.

– No nekem csak a művelt szellemű, tanult és okos nők tetszenek – jegyzé
meg a miniszterialis ur.

– Hát ha csak okos embert szeretsz – felelé Gazsi – akkor csókold meg
Deák Ferencet, _az elég okos_.

*

A nemzeti szálloda éttermében leteszi a pincér a kért sült csirkét Gazsi
bácsi elé.

Ránéz az a hozottra és megszólal.

– Hiszen ez a csirke már a Noe bárkájában mint kakas kukorikolt – –
mindjárt megismertem.

*

Egyszer a már rég ideje leégett „Griff madár“-hoz cimzett vendéglőben
beszélgetésbe eredt Bernáth Gazsi egy túl diákos fiatal emberrel. A
beszélgetés folyamában fölkiált a fiatal ember:

– No hát nem úgy beszélek én, mint egy könyv?

– Oh nagyon is úgy – felelé Gazsi, és megérdemli, hogy szamárbőrbe
kössék.

*

Moháczi bácsi, a ki meglehetős testi terjedelmének megfelelő
appetitusáról ismert egyéniség Budapesten, panaszkodott Gazsi bácsinak.

– Egészen elvesztettem étvágyamat!

– Kivánom, hogy ne szegény ember találja meg, felelé Gazsi.

*

Ép abban a pillanatban látja meg Gazsi bácsi a suhancot, midőn fürdést
kisértendő, elsiklik a viz szélén s nagyot bukik hanyatt.

– Úgy kell öcsém – szól hozzá az arra menő Gazsi bácsi – miért nem
patkoltattad meg a talpadat.

*

Egy ködös napon találkozott Gazsi egy vidéki celebritással a lánchid
elején.

A vidéki panaszkodott a nagy köd ellen, mely egészen elrablá tőle a
kilátást a fejedelmi Budára és az ősz Gellértre.

– Soha se busulj barátom, vigasztalta őt Gazsi, legalább nem látod a
feketesárga zászlót!

*

Ama gyászos emlékű napon, midőn Nyári Pál szerencsétlen elhatározását a
Stein-féle házban foganatosítá, Gazsi bácsi déltájban a
Privorszky-kávéház elé ült pihenni.

A szép idő többeket is kicsalt a kávéház előtti asztalokhoz.

– Hallotta-e a szerencsétlen esetet Gazsi bácsi? szólítja ismerőse a
gondolataiba mélyedt öreget.

– Hallottam – viszonzá szomorún; rég tépelődött szegény ilyen sötét
ideákkal, hiában szóltunk neki, hogy nincs oka túlságig hajtani
aggodalmát, nem használt. Hozzá vérmes is volt, egy erős vértolulás a
feje felé, könnyen megzavarta elméjét.

Ezen és hasonló gondolatok között emlékezett meg az elhunytról, komolyan
megindítóan.

De a mint gondolataiban letért róla, azonnal megváltozott előadása is,
és pár perc alatt azon vették észre magokat a hallgatók, hogy a szomorú
hangulatot kedélyes váltotta föl, minek oka az volt, hogy Gazsi bácsi
finoman árnyalt átmenetek után így végezte szavait:

– Engem sem egyszer fogott elő a melancholia. Egyszer jurista koromban
elfogyott a pénzem, és hitelemet is egészen kimerítém, végre
elhatároztam, hogy másodemeleti lakásomból leugrom. A jó gondolatot tett
követte. Leugrottam a második emeletről, de csak hirtelen megbántam, az
első emeleten meggondoltam magamat és visszaugrottam.

*

Egyszer, midőn a kávéházi politikusok közt a pénz-krizis volt a
beszélgetési anyag, Gazsi oldalát is kifurta a tudomány.

– Úgy kellene itt tenni, mint a kinai császár tett, mindjárt nem lenne
baj.

– Hát hogy tett a kinai császár?

– Megutáltatta a pénzt a néppel. Mert a kinai császár oly nagy garasokat
veretett, hogy a ki hármat akart vinni, kénytelen volt hordárt fogadni
föl. Uton-utfélen hevert a sok eldobált garas. Nem kellett senkinek. Ott
mohosodott a sárban. Egyszer valamennyi városi doktort egy beteghez
hittak. Vallatták szegényt hogy mit csinált. Az nem mert szólni semmit.
Mikor pedig bevallotta, hogy három garassal indult piacra, mindjárt
letettek róla a doktorok. No de nem is lehetett volna megmenteni!

Ez aztán ajánlatos pénzügyi operatió.

*

– Mikor fizetsz Gazsi? kérdi barátja.

– Majd ha elengeded adósságomat.

*

A városligeti tóba belefordult egy szandolinozó fiatal ember. Gazsi épen
ott sétált és megszólalt:

– Vigyenek létrát gyorsan, hadd másszon föl a vizből, különben elmerül.
Hogy megy akkor haza ebben a nagy sárban!

*

Egykor a jó Gazsi bácsi tréfás beszédeivel hangos nevetésre fakasztá a
társaságot, midőn a jelenvoltak egyike így szólt hozzá:

– Bolond vagy te Gazsi!

– Jaj barátom, én már régen _fölhasználtam_ az eszemet, nem úgy mint te.

*

– Az se rosz barátom a mit most láttam, mondá Gazsi egy fiatal
hirlapirónak. A mint a városház-utcai szivar és lutris boltban
kabannosokat válogatok, diadalmas arccal ront be egy szenvedélyes
lutrizó magyar a német boltoshoz, magasra tartva kijött számait:

– Fizess német, koldussá tettem a császárodat.

*

– Láttál-e már fecskét? kérdik Gazsi bácsitól.

– Igen sokszor – tavaly.

*

Tudvalevőleg Bernát Gazsi atyja igen bő költő volt, úgy hogy halála után
Gazsira nem sok maradt. Ő mindazonáltal nem vonta összébb vitorláit,
hanem addig markolt, a míg volt mibe.

Barátja szemére hányta a gondatlanságot s gazdálkodásra intette, mire
Gazsi nagy sokára azt mondja:

– Barátom, becsületes ember létemre csak apám mesterségét folytatom!

*

– Volt nekem egy korhely jogász ismerősöm, beszélte egyszer Gazsi, kivel
épen sörözgetünk kényelmesen a „Prófétá“-nál, midőn az apja egész
váratlanul belép, megismeri fiát és fejcsóválva megáll előtte.

– Már most mi tévő legyek semmirekellő? szólalt meg a megkeseredett apa.

– Fizesse ki apám a seremet, felelé készségesen a justitia leendő
katonája.

Ez volt a legnagyobb jurista impertinentia, mit életemben hallottam.

*

Berándult a falusi paraszt a pesti fiskálishoz valami sürgős ügyben, s a
mint megérkezett éjjel, azon módon sietett lakására, s elkezdett kapuján
kegyetlenül dörömbölni.

Az éktelen zajra fölnyilik egy ablak s kiszól egy mérges fő az
alkalmatlankodóhoz:

– Hát kend mit háborítja itt a csöndet, hogy még a holtakat is
fölriogatná az öklével.

– A nagyságos X. fiskális urat keresem.

– Hát nem látja, hogy ott csüng a csengetyűhuzó?

– Dejsz’ uram, azért hogy vidéki ember vagyok, tudom én mi az emberség!
_Nem ilyen magamszőrű parasztnak_ csinálták azt oda ha’ _urak számára_.

Azzal ismét elkezdte öklével döngetni a kaput.

*

Az ötvenes év elején vedlett köpenyeges cserepár fogja el Bernát Gazsit
az utcán. Gazsi ráismert, hogy Királyi Pál, a kit – mivel vitéz
honvédként vett részt a szabadságharcban – annak utána besorozták az
osztrák ármádiába. Úgy került haza valahonnan Olaszországból.

– Arra kérnélek, mondj valami jó magyaros helyet, a hol nincsenek
spitzlik s tisztességes emberek közt ehetik és lakhatik az ember.

– Barátom, felelt Gazsi, akkor eredj az „arany sas“-ba; ott még nem
tudják, hogy vége van a forradalomnak.

*

– Hallottátok-e már az érdekfeszítő gyónás történetét? Nem? No úgy
elmondom, – kezdte Gazsi bácsi fekete kávé mellett a maga mondókáját.

Vallatja a csinos paraszt leányt a gyóntató atya.

– Van-e még hátra valami édes leányom?

– Van bizony, felel szemérmetesen a leányka, Csakhogy nem merem
elmondani…

– Ments isten édes leányom! Mindent meg kell mondanod, ha a föltámadás
hasznaiban akarsz részesülni!

– Hát, mond a leány, magam voltam a konyhában, oszt’ begyütt Esván
bácsi…

– Nos aztán? sürgeti türelmetlenül a szent atya.

– Osztán megfogta a kötényem sarkát…

– Nos aztán! szólj hamar.

– Osztán megveregette az orcámat…

– Nos aztán? mond nagyot nyelve a pap.

– Osztán begyütt édes anyám.

– Ajnye ördég bujjék az anyádba! tört ki a várakozásában csalatkozott
lelki atya.

*

– Hanem van ennek még egy társa. Az aztán a furcsa poenitentia. A barát
egy legényt gyóntatott, ki szemérmesen bevallotta, hogy van szeretője, s
egyszer uram bocsá! meg is csókolta, mert csak egyedül volt vele.

– Nos tovább? kérdi a szent atya.

– Hát igaz, hogy nagy kisértésnek voltam kitéve, de már megölelni nem
mertem Juliskámat, keményen álltam ellen a kisértésnek.

– Úgy? No hát imádkozzál három miatyánkot, s egyél egy porció szénát –
hangzott itélete.

– Nem vagyok ökör szent atyám!

– Nem fiam, hanem szamár!…

*

Az az adoma, mely Gazsi bácsit minden őszszel megkerülte a következő:

– Megtermett az idén szépecskén a krumpli, mondja a gazdasszony az
urának. Már csak azt nem tom, a télre egy pár diákot vegyünk-e föl, vagy
a malackáinkat hizlaljuk-e ki rajta?

*

Ez is kolerás időben történt.

– Én nem veszem azokat a kolerás csöppöket a herkopaternek sem! mond
Gazsi.

– Minek hivatott hát? kérdi az orvos.

– Mert azt hallottam, hogy a doktor ur most ingyen jár.

*

Hajdanában, mikor épen olyan német volt a vendéglői cselédség, mint
most, történt K....val, hogy felvetődött Pestre és annak rendi és módja
szerint vendéglőbe szállott.

Az ut pora és a kocsirázás hatalmasan közreműködvén ét- és itvágyának
kifejlődésénél, első teendője is az volt, midőn a kocsiról leszállott,
hogy az étterembe menjen. Étlapot hozatott, de miután az németül volt
szerkesztve, ő nem is értett belőle semmit. De azért nem jött zavarba,
hanem rámutatott az első sorra, mint a melyen minden becsületes
korcsmában a leves szokott állni és mondá a pincérnek:

– Prinx mir tasz!

A pincér hajlongva távozott, és a villásreggeli étlapjából hozta a hideg
csirkepecsenyét.

K.... nem szólt semmit, csak különösnek találta, hogy Pesten megfordítva
eszik az ebédet; most hát a végére mutatott; mert ha elején van a
pecsenye akkor a hátulján lesz a leves.

– Prinx mit tasz!

A pincér egész kézséggel hozta a tojásos salátát, mint a mely nagyon
illik a csirkepecsenyéhez.

De már ekkor aztán elég volt K....nak a cifraság, s egész dühvel huzta
végig ujját az étlapon.

– Azt a slajferos dicsőségedet! Prinx mir tasz!

A közül a sok étel közül így találta meg azután a levest, hogy mindent
meghozatott egyszerre.

*

– Olvasta Gazsi bátyám, hogy mi van megint az „Allgemeine“-ban?

Ugyan mi?

– Hát az van benne, hogy a németek adták mindig a magyaroknak a föntartó
elemet. Valjon mi lehet az a _föntartó elem_?

– Alkalmasint a – hozentráger.

*

Egy miniszteri tanácsos képviselővel a kis pipa vendéglőbe mentem
estelizni, beszélte egy izben Gazsi. A tanácsos sokatjelentőleg így
szólt a vendéglőshez:

– Ugyan édes Karikás uram, mindig hallom emlegetni, hogy a kis pipában
igen jó töltött káposztát lehet kapni, nem tenné-e meg azt a barátságot,
hogy adatna nekem egy adagot?

A vendéglős ily szives fölszólításnak hódolva, személyesen ment ki a
konyhába, szétnézendő, hogy ebédről maradt-e még káposzta?

Kis időre hozza a pincér a finom melegített töltött káposztát, melyet a
tanácsos képviselő midőn legjobb izüen falatoz, így szól Karikás uram:

– De már tekintetes képviselő ur, én is bátor vagyok egy kérdést intézni
a tekintetes urhoz, ha meg nem sérteném; ugyan kérem alássan,
méltóztassék nekem megmondani, hogy melyik oldalhoz tartozik?

A tanácsos képviselő meghökkenve, kandi szemmel merőn arcba nézi a
kérdezőt és tapintatos kurta észlelése után felelt:

– Én baloldali vagyok.

– No biz isten tisztelt képviselő ur (nem tekintetes vagy nagyságolta
tovább) igazán megvallom, hogy másként sajnáltam volna is azt a jó
magyaros töltött káposztát abba a közös gyomrába.

A tanácsos képviselő nagyot nyelt és hallgatott.

*

Gazsi bácsi kérdi egy másik öregtől:

– Hány éves?

– Nyolcvankettő – felelé az.

– Úgy hát ha kutyák lennénk, ön kölykem lehetne.

*

Az irói világban Nagy Ignác nem tartozott az Adonisok közé. Róla hozta
Gazsi bácsi a következő adomát forgalomba.

– Ah nagysád oly kegyetlen! Miért utasítja vissza szerelmemet?

– Mert ön oly csunya! mondá őszintén a hölgy.

– Istenem, felelé Nagy Ignác, hisz nekünk férfiaknak szabad egy kissé
csunyáknak lennünk!

– Igen, viszonzá a nő, de ön felettébb visszaél e szabadsággal.

*

Az ötvenes években Lisznyai Kálmán Bernát Gazsival a kerepesi temetőben
sétáltak.

– Látod Kálmán, – mond Gazsi – mi is ide jövünk, ha az isten éltet.

*

1820-ban Sáros-Patakon ama hires jogtudos és jogtanár Kövy Sándor utolsó
évi tanítványa voltam, beszélte Gazsi bácsi.

Az akkori lexikon első rangú fene gyerekéül én is beillettem. A pataki
jurista akkor nagy ur volt.

Következik az examen.

Gyötrött az ambitió, hogy annyi rokon és kedves ismerős előtt miként
kell megszégyenülnöm. Rám került a sor.

– Domine Caspare Gazsi! Mély csend. Feleljen de… _debitis_.

Egy mázsa kő gördült le szivemről. Ezen a terrenumon mindig otthon
voltam. Futtam a leckét, mint a karikacsapás.

Nemcsak tapsokat arattam, hanem „eminens kalkulust.“

*

Egyszer két telivér örmény ebéd után bevetődött a korona kávéházba. Az
egyik azt kérdte, jár-e ide cigány lap? Ezt csakhamar kilökték, mert
gorombáskodott. A másik letelepedett. Jól táplált tömeg volt. Lehetett
mintegy négy mázsa.

– Pincér.

– Befél.

– Három itce kávét kérek.

A pincér elájult. A vendégek megugrottak. Körül tekint.

– Furcsa nép ez a pesti. Mindjárt meghökken. Hisz én otthon kakaó
kávéban fürdöm, melyet magam termelek. No már erre a tréfára rágyujtok.

Rövid idő alatt a telivér polgártárs oly borzasztó füstöt
szuszszangatott ki az öblös pipából, hogy a füstgömböc kitörvén az
ablakot, a szomszédban leselkedő boltos görög zápfogát kirántotta.

*

Az 1872-ki kolera alkalmával a vadászkürti társaság tagjai kegyes
ajánlatokra fakadtak. Az orvos: Én ingyen fogom gyógyítani a betegeket.
A patikás: Én ingyen látom el gyógyszerekkel. A mérnök: Én ingyen mérem
ki a halottaknak az örökös ház-helyét. Ekkor Bernát Gazsi, ki épen akkor
érkezett oda, közbe vág: Én meg ingyen kiteleltetem a szent Mihály
lovát.

*

Ugyanakkor történt ez is.

– Ejnye barátom, de enyhe telünk van az idén,

– Hja, az onnan van, mert a kolera miatt vesztegzár alatt tartják a
határon.

*

Milyen szerény ember volt Gazsi bácsi tudja mindenki, a ki vele
érintkezett. Szokása volt naponként ellátogatni Emresz déligyümölcs és
csemege-kereskedésébe, úgy tizenegy óra körül, s ha megkinálták, nem
vett mást az inycsiklándó candirozott nyalánkságokból, mint három szem
aszuszilvát. Egyszer az üzlet fiókjaira – a por ellen – üvegfödélt
csináltak; az átlátszó levén, Gazsi bácsi nem vette észre, a mint oda
nyul, ujjai az üveget koppantották, nem jött ki sodrából, hanem
megfenyegette mutató ujjával az üvegszekrényt és nem volt többé senkinek
az a rábeszélő tehetsége, bármi szépen kinálta a főnök ur, hogy
eszegessen.

*

Volt neki egy jó embere, a megboldogult Drevenyák, az rábirta őt, hogy
Manó napján gratuláljon gr. Andrássynak, ki szintén nagy embere volt az
„öreg urnak.“ (Így soha se hitták a fiatalos Gazsi bácsit, pedig már
hetedik X. nyomta vállát.) Ő olyan furcsa ötletdús levelet irt aztán
Andrássynak, hogy az rögtön kiszurt 100 forintot. A bankót Gazsi bácsi
bevarrta a zsebébe: „jó lesz majd a temetésemre“.

*

A kis pipában, hol vacsorálni szokott, nézte egy mellette ülő uri ember
meglehetős sulyos acélvégü botját, s dicsérte: „Hm, barátom, volt nekem
juratus koromban egy, a melyet még a nagyapámtól örököltem, szép darab
volt, a tetejébe familiaris cimerünk belevésve. Hanem egyszer két
pajtásom a korcsmában összeszólalkozott és az én botommal olyat ütött a
másik bordájára, hogy másfél esztendeig leveleket pecsételt vele“.

*

Egyszer megtörtént, hogy exequálták.

„Hát reggel, a mint az ágyban _civilben_ füstölök, kopogtatnak az ajtón.
Szabad, tessék; betolja magát három persona. Uram én N. végrehajtó
vagyok, a másik egy biztos és egy drabant. – De csak egy székem volt, s
mivel mondám, hogy civilben voltam a paplan alatt, hát nem is tudtam a
paplan alól szabadulni; tehát az egyik urat megkináltam a leüléssel a
székre, a másikat: üljön az ágyamra, a drabantnak már nem tudtam más
helyet adni, hát az ágy alól kihuztam azt az edényt és ráültettem.

– Tehát exequálni jöttek az urak? jó – mondám – tehát válaszanak ki egy
dominiumot, a melyik tetszik, persze az ágy fölött függő mappáról. Egyik
dominiumom a Tisza alatt van, a másik a holdban. – Hanem nem hallgattak
reám a huncutok, mindenemet összevissza pecsételték, még volt egy pár
májas kolbász az ablakom közé akasztva, egy jó barátom küldte, még azt
is a falhoz pecsételték.

*

Lauka Guszti találkozik Gazsival.

– Hallottad-e Gazsi, hogy tegnap a gazdag X özvegye meghalt?

– Ej be kár, egy nappal előbb még jó partie lett volna.

*

Az uri-utcai kávéház előtt nagy kockás német ruháju fiatal ember áll a
nyáron s egyszerre meglátja őt Bernát Gazsi.

Nézi nézi, azután hozzá megy és mondja:

– Uram siessen rögtön, fusson, rohanjon, meneküljön, mert önnek vége
van. Törnek az életére.

– De kérem… hebegé a megijjesztett.

– Ne vesztegesse az időt, hanem siessen a belügyminiszteriumhoz
passusért, onnét menjen Székesfehérvárra, s azután Schwarz Gyulának
hindosztáni vasutjával szökjék, nem bánom én, akár Jakaterinoszlawba.

– De hát miért? kockáztatja e kérdést a megnyaggatott fiatal ember.

– Hát azért, mert itt a kávéházban két angol van és azok 100 font
sterlingbe fogadtak, hogy az ön nadrágján még ma három parthie sakkot
fognak játszani.

*

A katonai speizcetli a legbolondabb, a mit életemben hallottam. A
katonaságnál rendesen tartanak tudományos felolvasásokat, hogy hivják az
inhobert, a generalisokat, az obislajtimontokat, az obervakmeisztert,
hogy kell pucolni a gombokat, szijjakat stb., de a főzésmesterségről
soha egy kukkot sem szól a Belehrung. A főzés olyan tudomány, mint a
szerelem, vele születik a katonával, azért ha az ujonc, mikor rákerül a
szakácsság, mentegetőzik, miként ő sohasem főzött, a menazsegazdától
azon választ kapja, hogy csak a tűz főz, izlést pedig a katona éhes
gyomra nem ismer.

Egykor évtizedek előtt vizitatiót tartott A. tábornok Galiciában, s a
mint a bakák szobáinak ajtain a heti étrendet megpillantá, szeme-szája
elállt, mert olyan főzeléket nem ismert, milyennel a magyar fiuk élnek.
Azért tehát hivatta az az napon művészkedő szakácsot, miként magyarázná
meg az egész hétre magyarul kiirt főzelék miféleségeit.

A baka megjelent bagótól dagadt képpel, oldalán egy kis szenes
tarisznyával.

– Méltóztassék parancsolni generalis ur.

– Hát mi a ménkő nevet adtok ti a főzeléknek? Hiszen én magyar vagyok,
még sem ismerem az ilyeneket.

– Könnyü azt megérteni nekünk, kik ilyenekkel élünk.

– Hadd lássam hát, beszéld el.

Vasárnap: köpencs öntve = zsidó perec.

Hétfő: kutyatök savanyun = krumpli.

Kedd: tót miatyánk = hajdina kása.

Szerda: macska nadrág = sodrott tészta.

Csütörtök: homok = buzadara.

Péntek: cigány kávé = fekete olcsó bab.

Szombat: srét = borsó, mely keményebb, ha fől.

– Miért nem nevezitek igazi nevén ezeket?

– Azért generalis uram, mert a paraszt eszik gombátát, krumplit, babot,
borsót, de mi nem vagyunk parasztok.

*

Bernát Gazsi is künn volt a kőbányai sertéskiállításon, még pedig Lauka
Gusztival.

Lauka Guszti pálcikájával addig háborgatta egy négymázsás fejedelmi
nyugodalmát, míg az megunta a mulatságot és odébb állt.

– Te Gazsi, mit gondolhatott ez a disznó mikor odébb ment.

– Valószínüleg azt, hogy – az okosabb enged.

*

– Barátom prenumerálj _soha meg nem jelenő költeményeimre_.

– Szivesen Gazsi, mennyi az előfizetési díj?

– Egy forint, de ha díszpéldányra fizetsz kettő.

*

– Bizony erős bor az a „Sas“-beli. Tegnap csak egy félmeszelyt ittam meg
belőle, s midőn haza az akademia palotája felé mentem, oly erős
tántorgás fogott el, hogy a falba ütöm fejemet, ha annak a tudományos
épületnek nem lett volna annyi esze, hogy kitért előlem.

*

– No csak nem megyek én többet Ó-Budára.

– Talán valami érte, Gazsi bátyám!

– Soha olyan tolvaj népet! Gondold el öcsém, egy ezüst hatos volt csak
velem, s abból is kiloptak három krajcárt.

*

Képviselők vacsoráltak az „arany sas“-nál és arról beszélgettek, ki a
legjobb vadász a képviselőházban.

Egyik X-et, másik Y-t mondta, míg a tulsó asztalról egy szerre csak
megszólalt Gazsi bátyánk:

– Megmondom én. Hrabár Manó, mert fél óra alatt _senki sem hordott még
annyi vadat össze, mint ő_.

*

Egyszer két darab cigány lókupec bevetődik valamelyik alföldi
parochiára, s az udvaron kezdi fincoltatni jól fölpaprikázott orru deres
gebéjét. A plébános megpillantja az ágaskodó paripát, s a lováért
ajánlott cserét elfogadja.

– Bizony nagyságos nemzetes főtistelendő ur, nem nekünk való az a friss
paripa, jobb lesz ez ide! – mondá ravasz humorral az egyik cigány.

A cserekötés előtt azonban a pap közölte a dolgot gazdasszonyával, ki
úgy látszott, hogy ur volt a háznál. A dupla minőségű konyha-miniszter a
lócambium megtekintése végett talpig fehér viganóban megjelenik az
istállóban, és szemlére veszi a cigány-gebét.

A cigányok tátott szájjal várták az indorsátát, de nem volt rájuk nézve
kedvező, mert a szemfüles gazdasszony azonnal kijelenté, hogy a pap lova
többet ér, mint az övék. A cigányok kicsöppentek a csere-paradicsomból.

A mint a már lekonyult fülü deres paripával ballagnak az udvarról
kifelé, azt mondja az egyik cigány a másiknak:

– Hej komé, azt gondoltam én, hogy a fekete a pap, pedig nem igaz, mert
a fehér ám a pap.

*

– Ugyan Gazsi ki az ott, az a hosszuhaju ember?

– Követjelölt.

– Hát ez kicsoda, ez a kis kopasz, szürke bonzsurban?

– Követjelölt.

– Hát ez a kajla lábu, a ki épen most ment el mellettünk?

– Követjelölt.

– Ugyan kérlek, nem mutatnál már nekem egy olyan embert is, a ki nem az.

*

– Ejnye de szép pipa! Ugyan mibe került? kérdezte Gazsi egy régi jó
ismerősétől.

– Úgy öt-hatezer forintba – felelé ez őszintén.

– Mi a kő? Hát hogyan?

– A fiam elvégezte tanulmányait, és ezzel ajándékozott meg, mikor az
utolsó vizsgán szerencsésen megbukott.

*

Meg volt hiva a legatus a jegyzőhöz ebédre. Véletlenből-e vagy
számításból, a házi kisasszonynyal szemben jutott hely. Ebédközben a
legatus szokatlan lévén még a szép szemek tüzéhöz, föl se pillantott
tányérjáról, se nem beszélt, csak evett, mintha nem is ő volna, hanem a
zsákja.

A kisasszony megunva a hasztalan kisérleteket, mikkel a legatust
beszédre hozni iparkodott, ahhoz az eszközhöz folyamodott, mely a
leghallgatabb fiatal embert is beszédessé teszi t. i. a tréfához,
elkezdte dobálni a fiok pap fejét kenyérgolyócskákkal.

Egy darabig türte a mi emberünk a bosszantást, de mikor már nem állhatta
tovább, ily szókra fakadt fölragadva az előtte fekvő fél kenyeret:

– Kisasszony! Úgy üssön meg még egyszer, hogy isten ucscse hozzá vágom
ezt a szatyit.

*

Jókai kitünő regényirónk egyszer meghivta Gazsit reggelire, de előbb
megkérdezte, mit kiván reggelizni.

– Elég lesz egy kis pálinka a kávé előtt, hogy a pecsenyére a bor jól
essék – felelé Gazsi.

*

Vas Gereben találkozik a váci-utcán Gazsival.

– Gazsi tudsz te diákul?

– Oh igen.

– Det mihi decem florenos post festam.

– Most jut eszembe, hogy nem én tudok diákul, hanem a bátyám, hanem
azzal is hiába beszélsz, mert annak sincs pénze.

*

Hallottatok-e már valamit a gyógyíthatatlan bajról, a mi ellen nincs
orvosság? kérdezte egy csomó fiatal irótól Gazsi bácsi a vadászkürti
kávéházban. – Nem. No hát halljátok és okuljatok. Az elmult kemény télen
elfagyott egy uri ember füle, mi neki tetemes alkalmatlanságot okozott.
Hányta és vetette is fejét e fölött jobbra-balra, miként segíthetne
baján, de nem használván a kámforféle házi szerek, elvégre orvoshoz
folyamodott.

Az orvos nem késedelmezett számára egy alkalmas receptet irni, mit
emberünk jól el is tett tárcájába, hogy el ne veszítse, adandó
alkalommal a gyógyszertárba küldendő.

Az alkalom nem soká késett, kocsisát azon helységbe kellett küldenie,
hol a gyógyszertár létezik.

– Nesze Jancsi, szólitá meg kocsisát, egy darab szépen összehajtogatott
papirt adván neki át, vidd ezt a patikába és hozz reája orvosságot.

A kocsis estve megjövén, a fagyott fülü uri ember nagy sietséggel ment
az udvarra elébe:

– No hát – kiáltá – meghoztad az orvosságot?

– Nem biz én téns uram…

– Hát mi a menydörgös menykőért nem? vágott közbe amaz.

– Hát a mint kezébe adtam a patikásnak ezt a cédulát, s megnézte, nagyot
nevetett, s azt mondta, hogy _ez ellen nincs a patikában orvosság_.

Hüledezve nézi most már betegünk az ominosus receptet, és akkor látja
nem kis boszuságára, hogy tévedésből az _adó intő-czédulát_ adta
kocsisának a recept helyett.

*

A ...gi kerületnek nem lévén jelöltje, a pesti központi kormánypárti
választmányhoz irt, hogy ajánljon neki egyet.

Ez L.... ujságirót ajánlotta, kit az egész kerületben senki sem ismert.
Midőn e miatt a választmányi elnöknél többen panaszkodtak volna, ez
ekkép vigasztalta őket:

– Tudják uraim, jobb helynek jobb kell, ide ez is jó!

*

Gazsi bácsi az „arany sas“ zsufolt termében ül többek társaságában,
midőn egy a pénzbőséget csak negative ismerő barátja belép. Az ujonjött
helyet keres Gazsiék mellett, de nem talál s boszankodva fölkiált:

– Itt sincs hely, már most hová üljek?

– Pajtás, ülj a pugyillárisodba – ott találsz helyet.

*

– Hová mész Gazsi?

– Vidékre.

– Képviselőnek?

– Nem, korcsmárosnak.

*

Bernát Gazsi találkozik egy ismerőssel.

– Hová, hová, Gazsi bácsi?

– Gőzfürdőbe.

– Thyü teringettét ebb’ a kutya melegben?

– Hja barátom én homeopatha vagyok. Az adósság alól is csak úgy lehet
kibujni, – ha az ember – uj adósságot csinál.

*

– Nézze Gazsi bátyám, milyen szépek vannak ezek között az _angol szűzek_
között.

– _Angol apácák_ azok öcsém.

*

Ködös borongós őszi nap volt. Szürke plaidbe burkolva egy öreg ember
haladt az utcán, fején asztrakán kucsma, egyik kezében esernyő, a
másikban egy pipaszár. Végtelen lassusággal lépdelt a váci-utca hullámzó
embertömege között, nem nézve sem jobbra sem balra. A zsibárus-utca
szögletére érve egy pillanatra megállt, s a mint meglátta, hogy abból
egy meklenburgi lovas szekér hajtat feléje, fölemelte esernyőjét s
integetett neki.

A kocsis megállt, az öreg pedig szép lassan elhaladt előtte a másik
szögletig.

– Jól járt, így szólt hozzám, a mint meglátott, mert különben elgázoltam
volna lovait.

*

– Hová Gazsi bátyám? kérdezte egyszer tőle Törzs Kálmán szorosan füléhez
tartva tenyerét, s belekiáltva a mily erősen csak az ember az utcán
teheti.

Gazsi orra elé tartá a pipaszárt és így válaszolt:

– Hát nem látod öcsém, hogy hurcolkodom? És most lodulj előlem, mert én
szállítom a kormány telegrammjait Jávába.

*

1848-ban Kossuth fölszólította, vállalna kormányhivatalt.

– Ha a hivatal abból áll, hogy a nyugtatványt megirjam, akkor nem bánom
– viszonzá Gazsi.

– Jól van hát – mondá Kossuth – egy ilyen nagy ország ilyet is elbir
egyet, de már kettő sok volna.

Igy lett aztán miniszteri fogalmazó, igazán, „tiszteletbeli“.

*

– Dolgoztál-e Gazsi hivatalos minőségedben valamit? kérdeztek egyszer az
50-es évek elején.

– Ugyan hadd el, hiszen akkor az akasztófáról lógva beszélnék veled, –
válaszolá inkább keserün, mint jókedvvel.

*

– Gazsi bátyám, nevettél-e 48 óta? kérdezték tőle egyszer.

– Sem azóta, sem azelőtt. Öt dolog van, a mit soha sem tettem. Száz
aranyat tüzök ki annak a fejére, a ki engem valaha nevetni, fizetni,
gorombáskodni, hizelegni vagy szaladni látott.

*

Jó kedve akkor se hagyta el, mikor már halálát érezte. Pezsgőt
szürcsölgetett a kandalló mellett s mondá:

– Tudtam, hogy megöl a francia.

*

Petőfinek hozzáirt két levelét ereklyeként őrizte, s csak bizalmasabb
barátainak szerette megmutatni. Halála előtt gróf Teleki Sándornak
küldte.

Az egyikben őt Petőfi „Bálványomnak“ szólítja. A másikban, melyben már
azt is tudtára adja, hogy megnősült, egy kis „paprikást“ kér, a mi jól
esik a a sok szerelmi édességre, „de ne legyen annyira paprikás, hogy
aztán az asszony ne élvezhessen“. E levél így van cimezve: „Szent Gáspár
barátomnak.“

E két levelet sokan kérték tőle nagy áron, akkor is mikor talán egy
krajcárja sem volt. Ő ilyenkor hidegvérrel dugta tárcájába a leveleket s
igy szólt:

– Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen, többet ér egy dupla
országnál.

*

Hagyományai között egy lepecsételt levelet találtak, melyre az volt
irva: „Lavotta tiszteletdija.“ Valószinüleg az az összeg ez, melyet a
zenedétől kapott az őszszel Lavotta arcképéért és kéziratáért. Belül
pedig ez volt olvasható: „Temetési költségeimre.“ Szegény öreg, hozzá
nem nyult volna.

*

Gazsi bácsit éjjeli tizenegykor a nemzeti szinház előtt találják.

– Hova, hova olyan sietve öreg?

– Megyek a szinházba.

– Patvarba, hiszen már régen vége az előadásnak.

– Igen, de én a _holnapi_ előadásra megyek.

*

Akkortájban, midőn a közösügyes világ hozzánk beütött, esetleg több
beamter kenyér nélkül maradt.

Egyik, eredetileg valami karinthiai káposztataposó, elszokván már végkép
az ősi mesterségtől, fölszedte sátorfáját s neki ment a széles nagy
világnak hivatalt keresni. Csehországban meg is lelte azt csakhamar,
mihely kiböffenté, hogy Magyarországból kiebrudalták.

Míg a munka német nyelven folyt, csak rendén ment minden, hanem a mint a
főnök rövid időn egy magyar okmányt nyomott a karinthia sógor
tubákfogyasztó orra elé cseh nyelvre fordítás végett: a kiakolbolított
fetter keserű ábrázattal vallotta be, hogy sem magyarul sem csehül egy
árva kukkot sem tud.

– Nem-e – szörnyüködék a főnök – és hány évig hivatalnokoskodék ön
Magyarországon?

– Összesen két évig.

– Két évig! Pfui! szégyelje magát az ur, ha két álló évig
hivatalnokoskodott Magyarországon, és még csak – _csehül_ sem tanult
meg.

*

Hallottad-e már Gazsi, hogy a bécsi gróf N....y 120,000 tallért nyert
egy külföldi lotterián?

– Úgy kell neki, mért játszott!

– Nos hát mit szólsz hozzá?

– Ha nem vacsorál, kijöhet vele egy hétig.




TÖRTÉNETI ADOMÁK.

Báró Orczy Lőrinc kitünő magyar mágnás volt. Emlékét az irodalom és a
polgári élet maiglan is hálásan emlegeti. A biró nevenapját ünneplé. A
fegyverneki puszta emberül meg volt szállva gratuláló vendégekkel.
Hosszu sátor alatt vigan folyik a lakoma. Bor és cigány quantum satis.
Tormás disznófő cirkulál.

Ácsi cigány!

„Ecce caput porci, vivat Laurentius Orczi.“ Holdmezei berei vándor poeta
ez elmés ötletét tapsok és vivátok koszoruzták.

Az áldomások ideje földerült.

– Hát Józsa Gyuriról quid juris? – interpellálja a poetát egyik jucundum
vendég.

  „Józsa Gyuri vagyon immáron a latba,
  Nem láttam fenébbet ilyen kis állatba.“

A fölhevült vendégek vállaikon hurcolták meg a vándor poetát.

*

Anno domini 1826 valami jótékony célra a pesti német szinházban magyar
előadás tartatott. Az akkori magyar szinészvilág csillagai: Megyeri,
Lendvay, Szentpéteri, Fáncsi stb. játszottak. Stuart Mária adatott. A
nézőtér egészen megtelt. József nádor is jelen volt. A legérdekesebb
jelenetben azonban a karzaton egy csavargó pudli elugatja magát.

A pudlihangra Bod Pál talpig magyarban, irtóztató hegyesre fent
bajuszszal, a zártszékek közepéről föláll, széttekint, rettentő
bass-bariton hangon elkiáltja magát, hogy „_ki beszél itt németül?_“

Most már resztó, mert az erre vágott pofákat leirni nem lehet.

*

Bernát Gazsi 1845-ben a nemzeti szinházzal átellenes vörös ökör
vendéglőben quártélyozott. Vékony dongáju szállásán a democraticus
hajlamot papirbutorok képviselték.

Szobája előtt még a csirketolvaj anyáju zsebvágó is keresztet vetett
magára.

Papirtüdejü ablakfüggönyén a következő poema volt olvasható:

  „Ha kinézesz innen a magyar szinházra,
  Találsz egy nemzetet megcsufoló vázra.
  Ha betekintsz, láthatsz olyan földesurat,
  Ki már husz év óta contractust osztogat.“

*

A bécsi hires humorista Safirtól szállást bérelt egy kedélyes német.

Egyszer valamin összezörrentek.

A német egy szóból álló levelet irt Safirnak: „_Judicium_.“

Safir megértette, hogy ez nem tehet mást, mint azt, hogy jud… ich… zieh…
um.

Safir azonnal válaszolt: „_Officium_,“ azaz: O… vieh… zieh… um.

*

Szabadságharcunk előtt a nemzet fővárosában a váciutcai „nádor“ vendéglő
volt az akkori politikai notabilitások gyülhelye. Kossuth, Benyovszky
gróf Desőffy Aurél stb. esténként el-ellátogattak a csendes fészekbe.
Vitatkoztak, adomáztak rend és kellemmel.

Egyszer azon komoly thema villant meg köztük, hogy valjon a magyar faj
szaporátlan voltának mi oka lehet. Képzelhető, hogy annyi okos ember a
tudomány és ismeret mily kitünő érveivel világíták meg e fontos kérdést.
Utoljára Desőffy Aurél szólott. Ennyi elmeél után nekem csak paraszt
dictió jutott. Elmondom. „Én e tárgyat egyszerüen fogom föl, s azt
állítom, hogy a nemes állat, oroszlán, tigris nem szapora; hanem szapora
a poloska, szapora az adósság. Nem is nemes állatok azok.“ – Ez volt a
vita koronája.

*

Hevesmegye egyik alispánja, az elmésségéről hires J..., midőn
hivataláról leköszönt, s ősi szokások szerint bucsuznék, többek közt így
szólott az összesereglett karokhoz és rendekhez:

„Ime visszaadom a tekintetes nemes vármegyének a maga 100 esztendős
gólyáját.“

Hevesmegye cimerét gólya ábrázolja, s az illetős gólyás pecsétnyomót
J... bucsuszónoklata előtt ép száz évvel nyeré meg.

*

Magyarországban történt, a török uralom korában, midőn a legutolsó török
kalmár is megkivánta a nagyságos cimet, hogy egy szegény kalmár
bevetődött egy ilyen nagyságos török kalmárhoz.

– Nagyságos ur! Egy mázsa kősóra volna szükségem. Beteg a tehenem, s
azzal akarnám nyalatni. Aztán házi szükségre is kellene.

– Szegény magyar! Hát te nagyon szegény vagy. Na itt van ez a két darab,
ez épen egy mázsa.

– Bizony szegény vagyok nagyságos uram, alig van mit egyem. Azért kérlek
nagyságos uram, ne add drágán.

– Jól van szegény paraszt. Hát vedd egy márjásért.

– Köszönöm nagyságos uram, de most nincs mivel kifizessem. Ha az
aratásnak vége lesz, pontosan meghozom.

– Na oda adom így is, hanem hát ha megcsalsz szegény paraszt. Én azt sem
tudom ki fia vagy. Hanem tudod mit? Vidd el az egyiket, és hadd itt a
másikat zálogban.

És úgy lett. A paraszt elvitt félmázsa sót, s a másik felét ott hagyta
az egészért zálogban.

*

Eszterházy püspök igen szerette a felebaráti szeretetet vallás különbség
nélkül – persze csak a keresztény vallásuakra nézve – gyakorolni.
Társaságában asztalánál mindig voltak protestánsok – és épen ezért igen
szerették őt ezek is. Meg volt azonban az a gyöngéje, hogy szeretett
térítgetni. Ha nem sikerült, az nem változtatott jó indulatán az illető
irányában semmit.

Uradalmi ügyvédje is kálomista volt.

Egyszer ehhez az ügyvédhez fordult, úgy aszta után, és kezdi térítgetni.
Az állt erősen.

– Hallja kend – szólt végre a püspök, hiszi kend, hogy Krisztus urunk
isten fia légyen?

– Hiszem és vallom, kegyelmes uram, – hisz az én vallásomnak is alapelve
ez!

– Hát a szentháromságot hiszi-e?

– Nem kevésbé hiszem és vallom kegyelmes uram.

– Hanem a transubstantiatiót nem hiszi kend ugy-e?

– Azt már nem hihetem, kegyelmes uram.

– Hm – – pedig lássa kend – – ugyanazzal a fáradsággal azt is elhihetné
kend.

*

Abban az időben, mikor Simor, Hajnald stb. egyivásu urak a bécsi
„Pazmaneum“ növendékei voltak, járt be a „tisztelendő urak“-hoz egy
hevesmegyei fiatal mesterember ismerőse egyik másik fiatal papnak.

Eldiskuráltak az édes hazáról – s a mesterember rendesen bekebelezte a
délről számára eltett comedentiát. Egyszer azon hirrel lepi meg a fiatal
papokat, hogy ő házasodik.

– Hohó – – és kit vesz el? kérdik tőle.

– Hát egy jóra való mesterember lányát a Lépoldstadtból; jóravaló derék
egy fehér személy: azután meg már magyarul is jól tud.

– Magyarul? Aztán hol tanulta?

– Hol-e? _Hát a kaszárnyában_, lőn az önérzetes válasz.

*

Albrecht főherceg körutjában történt, hogy egy tiszta magyar falu
kirukkolt lakossága éktelen „vivat! vivat!“ kiáltásokkal fogadta a
fönséges urat.

„Éljen!“ nem hallatszott egy sem.

A főherceg kiséretéből megkérdi aztán valaki a jegyzőt, miért vivátoznak
ezek, hiszen tiszta magyarok, mért nem mondják inkább, hogy éljen?

– Jaj méltóságos uram – felel a jegyző füle tövét vakarva, nagy sora van
ám ennek. Úgy kellett ezekbe jóformán bottal beleverni a „vivat“ szót,
mert az a veszett természetük van, hogy az „éljent“ nem tudják kimondani
egymagában, azonnal utána teszik, hogy „Kossuth Lajos“.

*

A régi jó világban utazott a debreceni homokpusztákon egy
vándorszinész-társaság. A társaság négy férfi tagja egy kocsiban ment
leglassabban, gazdája nagyon kimélvén lovait.

Hiába kiáltoztak a parasztnak, hogy hajtson sebesebben, az csak nem
akart, míg végre egy leszállónál a négy szinész összebeszél és ismét
felülnek a kocsiba.

Megszólítja az egyik a kocsist, hogy menjen sebesebben, mert majd ez
lesz, az lesz; a kocsis nagy hetykén visszamordult.

– Azt gondolják az urak, hogy a mért nincs bajuszuk meg szakálluk,
engemet megijjeszthetnek? Sokat láttam én már, láttam én már olyat is, a
ki a száján megesz valamit, aztán a fülin jön ki. Nem olyan könnyü engem
megijjeszteni.

– Hja barátom – szól az egyik vissza, mi az ahhoz képest, a mit mi
tudunk! Nézze csak, az a ki ott ül hátul, az olyan ember, hogy ha
megharagszik, hát lekapja a fejebőrét, s oda vágja annak a fejéhez a
kire haragszik.

– De már ilyen bolondot ne mondjon az ur, ezt már nem hiszem.

Megszólal erre a parókás szinész, kinek szép márványsima feje volt:

– Hajtson jobban barátom.

– Nem loptam a lovamat, vág vissza félvállról a kocsis.

A szinész egyszerre dühbe jön, lekapja a fejebőrét és odavágva azt a
kocsis fejéhez elordítja magát:

De hajts erre-arra! Mert az enyém után mindjárt a tied is lejön.

– Gyü! ordítja az elrémült paraszt, meglátva a sima fejet, s úgy közéje
vágott lovainak, hogy két órával elébb érkezett Debrecenbe, mint a többi
szekér!

*

Az X. járás fiatal jobboldali képviselője nagy tűzzel mondott
programmbeszédje folytán szörnyen megizzadt és egyre törölte homlokát.
Midőn beszédjét elvégezte, s a publikum oszlófélben volt, M. ki hires
baloldali és nagyon élces uri ember, megfogta kezét és így szólt:

– No már öcsém, én hallottam Deákot, hallottam Kossuthot, de úgy mint
te, egyik sem – _izzadt_.

*

Az ötvenes években történt. Jámbor civil népség, Somogymegye fiatalsága,
a szükölködők vagy más valami jótékony célra bált rendezett a kaposvári
termekben. Deferentiából s tán lovagias udvariasságból az akkorában
uralma fénykorát élő katonaság is hivatalos levén, az ép ott állomásozó
„rendcsináló“ vértes ezred karcsu tisztecskéi a fényesre csiszolt
parqueten emberül megis állották a sarat, sőt akadt köztük nem egy, ki
szerette volna bevallani, miképen ő – bár Magyarországot már amugy is
egészen meghódítá – szivesen folytatná a hódítást „en particulier“ a
tüzesszemű magyar delnőknél.

Minden „szépen“ ment a szünóráig.

Ki volt már vidéki bálokban, az tudja csak, mit jelent ott e szó:
szünóra. Hja! az őserejében virágzó természet megkivánja a magáét, s
mint egy általános takarodóra mindenki az étterembe siet. Az élet anyagi
oldala lép előtérbe, s kipirult arcu hölgyek, aggodó mamák, s jól
táplált papák oldalánál vigan nevetgélnek párolgó tálak mellett, míg az
erősebb nem külön terembe huzódva, poharak között mulat, s tánctüzelte
vére lerázva a civilizáló viszkolt padlón magára kényszerített feszélyt,
vad forrásnak indul, közelebb inti a bandát s úgy tombol el-elkapva a
hegedű siró nótáját s a bús magyart dallja, míg köny nem jő szemébe.

Az akkorában még egész friss sebből vérző honfi kebel, kezdetben amugy
is nyomottá tette a hangulatot, s azok jelenléte, kik durva kézzel e
sebeket ütni segítették, szintén alig volt alkalmas a bús emlékek
feledtetésére, – de az illatosan párolgó tálak csörgése s a poharakban
habzó tűznedv lángja mellett mind jobban olvadni kezdett a fagyos fásult
kebel s a kiirthatlan jó kedv, a magyar jellem ez ősvonása, elfoglalá
megillető helyét.

Egyszerre, midőn a társalgás fölmelegedve a rántott csirkék, cottletek
stb. boncolgatásában, már élénkebb hullámokat vetett, s az izzadó
cigánybanda épen bevégezve a sirva vigadó nóták egyikét, összedugott
fejjel azon tanácskozott, kinek a nótáját kezdje? bántó applombbal
föláll egy tisztecske, s kardját megcsörrentve egy ujdonatuj piros hasu
ötforintost oda vet Miska cigánynak:

– Sie Primgeiger! Gott erhalte! s fensőbbsége érzetében a publikumhoz
fordulva:

– Meine Herren! aufstehn!

Mit volt mit tenni? A tényleges hatalom előtt meghajolva vagy tán a
sértő gyöngédtelenség ily hallatlan fokától megkövülve, a megye kemény
szittya ivadéka állva hallgatá végig az emlékezetes dallamot. A tisztek
oly triumfáló arccal néztek körül, mintha honvédeink sohasem látták
volna a hátukat.

Hagyján a fölszaggatott honfiseb, hagyján a fölszaggatott honfibú, hisz
kezdtük azt már megszokni, hanem a sok meghült pecsenye, mely áldozata
lett a „Gotterhaltenek“.

A győzelem érzetében, daemoni mosolylyal ajkán, kardcsörtetve foglalt
helyet ujból a tiszti kar s a pincéreknél vacsorát kezdett rendelni,
mely meg is érkezett.

Ki tudja mi történik, ki tudja mily elégtételt vesz a joggal
fölháborodott fiatalság, ha egy köztiszteletben álló őszfejü hazafi
közbe nem lép.

A nem sejtett sértő merény után beállott vészteljes csöndben felállva,
teljes nyugalommal zsebébe nyul, s meglehetős puffadt tárczájából a
legeslegujabb tizforintos bankót kikeresve, oda nyujtja Miska cigánynak:

– Miska fiam! Mir zweimal „Gotterhalte!“ s tisztes arcát a fehér
waffenrockok felé fordítva:

– Meine Herren aufstehen!

S Miska bandája egész elkeseredéssel huzta a nótát, egyedül
hangszereikért remegve, nem hivén, hogy el ne repedjenek szégyenükben.

Az elégtétel teljes volt, a tökéletesen lefőzött tisztek boszusan
hagyták oda a termeket, hol számukra ez intermezzo után nehezen lett
volna mosolygó ajk, vagy kéjesen villogó szem.

S a fölsült tisztecskéktől megtisztult légkörben vidáman folyt a
mulatás, ki világos ki virradtig.

*

S. M. B.-n 1850-ben egy telivér bezirker Sch. ur volt a megyei főnök. A
többiek között egy magyar dijnoka is volt, Cs. ur.

Egyszer pár perccel később ment a fönt nevezett dijnok az irodába a
hivatalos óránál.

– Hol volt ön? rivalt rá Sch. ur.

– Gr. T–éknél tettem tiszteletemet.

– No’s mi ujság ott? Volt még valaki ott? Kit látott.

– Láttam gr. T. Sándort.

Az érdemes megyefőnök nagy szemeket csinált e válasz hallatára. Nem
kérdett többet semmit. Sietett szobájába.

Sch. ur csendőrökért küldött, s míg ezek eljöttek, szép álmai voltak
ébren. Már látni képzelte a nagy dicsérő okmányt, melyet kapni fog, hogy
egy oly veszedelmes embert, kinek már neve föl is akasztatott,
elfogatott.

A csendőrök megérkeztek.

– Ön – szólott Cs.-hoz Sch. méltóságos pathosszal – rögtön elmegy gr.
T.-ékhez, s elfogatja T. Sándort.

– De miért?

– Miféle kérdés ez. Azt kell-e hinnem, hogy ön is a rebellisekkel tart?
Ha gr. T. Sándor egy óra alatt nincs itt, önt is elzáratom, mint gyanus
embert. Semmi ellenvetés tehát. Induljon. Gr. T. Sándornak nagy vétkei
vannak. Ezt ön tudja.

– Miféle vétkei lehetnének, meg nem foghatom.

– Ő nagy forradalmár.

– Hisz még szólani sem tud. Két hónapos összesen. Hogy lehetne egy ily
gyermek forradalmár?

– Mi? mit beszél ön?

– Én gr. T. S. fiáról beszélek, ki két hónapja, hogy született.

– S a másik T. Sándor? Az nincs ott?

– Nincs.

Ekkor vette észre Sch. ur, milyen bolondot csinált szinte.

Cs. dijnok azonban mégis elvesztette hivatalát.

*

A mantuai csata után elborongva bolyongott föl s alá a csatasikon a
holtak és sebesültek között a vitéz Alvinczy.

E közben jajkiáltás üti meg füle dobját. A hang után indulva egy béna
vitézre akadt, kit nem vettek föl a kocsik.

– Osztrák vagy fiam? kérdi németül Alvinczy.

– Osztrák a ménküt, magyar vagyok az ebadta, még pedig nagy-szalontai!
felelt sértődve a vitéz.

*

1789 körül, gróf Eszterházy egri érsek idejében történt, hogy a b.-e.
egyháznagy, mint egyszersmind főispán egy nevezetes megyegyülés
alkalmával Hevesmegye rendeit ebédre kérette magához. A megjelentek közt
egy oly kitünőség is volt, a ki csak kevéssel azelőtt tért át a r. kath.
vallásra a reformáltak közül. Ez a nevezetesség igen jó izü humoros uri
ember levén, azzal mulattatta az ebéd fölött környezetét, hogy az
elhagyott felekezet félszegségeit taglalgatva, jelen volt régi
hitsorsosait tüzte ki élcei célpontjául. Az érsek kissé restelvén a
dolgot, tréfás modorral akarta végit vetni a kellemetlen tárgynak, mely
célból egy baljánál ülő öreg táblabiróhoz ily szavakat intézett:

– Lássa édes J. G. uram, mily buzgó hive vált az anyaszentegyháznak Z.
urból ily rövid idő alatt.

Mire a megszólított veterán egész higgadtsággal két felé simítván
tisztes ősz bajuszát, lakonikus rövidséggel ekkép válaszolt ő
eminentiájának:

– Hja kegyelmes uram, szökött szolga soha se mond jót régi gazdájáról.




A RÉGI JÓ IDŐKBŐL.

Történik egyszer, hogy a legnagyobb magyar azt álmodja, miszerint az ő
szegény nemzetén nagyon sok átok volt és van. Elaludt. Viziói voltak.
Hajnalra már arra ébredt, hogy hátha ez ősi átkokat oly áldásokkal
lehetne ellensulyozni, melyek magától az anya-átoktól származnának.

Az ige testé vált. Az álom való lőn. Egy hét mulva hajóra szállt a nemes
férfi. Szándéka volt kipuhatolni, ha vajjon Magyarország eredeti folyója
– a Tisza – lehetne-e s miként hajózható?

A pompásan fölcicomázott gőzös a Tisza hullámain kelepel immár. Egymást
éri rajta a műértő és dilettans notabilitás. A Tiszavidék partokra
sereglett népsége ujjongatva, különbféle helyszerü ajándékokkal s
deputatiók akkjában üdvözlé az uj vendéget.

Az ősi folyók egyik fűzrekettyés kanyarulatánál, hol az izletes
kecsegefaj garmadánként fészkel, nehány öreg halász kiküldöttségi
állapotra piperézte magát, és egyszerü áldomás kiséretében bográcsos
halászlével kedveskedett a grófnak és vendégeinek.

Ebéd utáni állapot. Az enyhe verőfény, a begyomrozott paprikás halászlé,
s a hazai nektárok mámorhatalma a gőzös födélzetére csalták a
vendégkoszorut.

Olaszország leghiresebb mérnöke – Paleocápa a hajófödélzet egyik
szögletében fekete kávézik. Körüle egy pár gőzöskapítány figyelmez a
folyam akadályaira. Távolban néhány nemes atyafi kékelő dohányfüst
karikákat utalványoz a szelek szárnyaira.

– Ugyan Miska sógor mit gondolsz, mért kandikál az a német ott a
szögletben mindig az ég felé? szól egy táblabiró pajtásához.

– Miféle német?

– Hát amott a kormányos körül.

– Nem német a pajtás, hanem olasz.

– Mindegy nekem akármi faj. Én mindent németnek tartok, a ki nem magyar.

– No hát majd megkérdeztetem én per gőzös kapitány, hogy a tallián mért
vizsgál nappal is csillagot.

– Van-e válasz?

– Persze hogy van.

– Halljuk!

– Kérdésedre azt felelte az olasz, hogy azért tekinget annyiszor s oly
busan az egek felé, mert e tájon nagyon magosan járnak a föllegek, s
ennélfogva e vidék gyakori szárazságnak lesz kitéve. E bajon csak
földöntözés és csatornázás által lehet segíteni.

A hajó népsége mosolygott, és elfeledte e fontos észrevételt.

Széchenyi azonban összevont szemölddel figyelt a jós meteorolog
szavaira.

Paleocápa jóslata szóról-szóra teljesült.

*

Ó alkotmányos novemberi nap volt. Ezzel azt akarom mondani, hogy az eső
zuhogott, a hogy zuhoghatott, a sarak sarával pedig a föld közepén levő
opálbányák csókoloztak.

A zápor épen utban ért. Jó négy lovam volt. Fiatal csikók, azaz hogy
sárkányok. A rudas főleg oly hatalmas erővel rendelkezett, hogy még a
fekete bankóból is képes lett volna negyven krajcárt kiráncigálni,
holott annak valódi értéke öt garas volt.

Besötétedett. A vidék láthatára oly koromfekete köpenyt öltött, hogy
beillett volna orgyilkos karbonárinak.

– Jártál-e már erre valaha Miska? kérdém a kocsistól.

– Jártam ám, de hányszor!

– Úgy hát tudod erre a dörgést.

– Dejsz’ uram nem ér itt a tudomány semmit, most a lovak az urak.

– No hát isten hirével.

Alig ejtem ki e szavakat… paff puff úgy becsapódunk egy
pocsolya-örvénybe, hogy én a fejem tetején kerestem a szememet. Miska
kocsis pedig kufferembe nyulkált a lovakért.

Csupa merő iszap voltunk. Magammal nem igen törődtem, mert az efféle
lucskos állapot, mint alföldi suhanccal velem született; hanem az
oldalamon fityegő bőrtáskát féltettem, melyben tizezer forint volt egy
barátom kérelmére Szatmárba viendő.

A sárkeblű vendégfogóból kitápászkodva a szomszéd csárdához vergődtünk.

– Extra szobát kérnék, de hamar ám, mert láthatja kend, hogy ördöggé
vagyok lucskosítva, mondám a szájtátó csaplároshoz.

– Biz uram itt Kondoroson nem szolgálhatunk extra szobával, hanem a mi
szegény cellánkba tessék besétálni.

Azonnal a pénztáskához láttam. Ezen tollatlan jószág velem együtt
szintén árokban fürödvén: bankó tartalma úgy elázott mint a csap.

Első dolgom volt a részeg bankókat azon két superlátos ágy dunna gazdag
keblére terítgetni, melyek a szobában tulipánoskodtak.

A szolgáló holmi vacsoraféléhez tányérokat csörömpölt. A dunnákon
heverésző temérdek bankót megpillantva oda sug hozzám, hogy tens uram
tessék ám vigyázni ezekre az izékre, mert három szegény legény vetődött
imént a csapszékbe.

– Három rabló?

– Igenis, három betyár, még pedig a javából.

Ellenállásról szó sem lehetett. Pusztai vidék, segélyhiány, szakadó eső
s a csaplár orgazdai hivatala mind ellenem esküdtek. Itt csak furfanggal
lehetett menekülni. De miként?

A szikkadás végett kipányvázott bankó telepet ép összeseprendő valék,
hogy azt elrejthessem, midőn az okos és becsületes szobaleány e szavak
után „ne bántsa az ur a pénzt… gondoltam valamit“ kirándult a szobából s
nehány perc mulva visszatérve, az ágyakat… illetőleg a pocsolya-ittas
bankókat lacsuha és lebbencsnek való nyujtott tésztákkal betakargatta.

Az eső folyvást zuhogott. Én egy pislákodó gyertya mellett szundikáltam.
A korcsmában halotti csönd.

– Hál’ istennek! Eltávoztak – gondolám. Dehogy távoztak, sőt nagyon is
megjelentek, mert éjfél tájban három darab torzonborz haramia állott
előttem.

Az egyik pisztolyt szegzett rám, a másik éles baltát villogtatott az
orrom körül, a harmadik rémítő dorongot suhingatott fölöttem.

– Ide a pénzzel?

– Miféle pénzzel? felelém nyugodtan.

– Dejsz nem ütjük el tréfával a dolgot, a kinek oly pompás négy lova
van…

– Annak az erszénye se sovány.

– Bizony pedig sovány atyafiak – felelém és saját tátogó bugyillárisomat
markokba is nyomtam.

– Ez kevés, hol a többi?

A pisztoly közelebb nyomult felém, a balta sürübben villogott; a furkós
pedig az esőhöz menydörgést suhogott.

– Ha nem hiszik kedtek, hogy nincs több pénzem, hát kutassanak össze
mindent.

Úgy is volt. A tésztával halmozott ágyon kivül minden ziget-zugot
fölkotorásztak. Persze sehol semmise volt.

Eltávoztak. Reggel azonban a kocsist kötözve, a négy tátosnak pedig hült
helyét találtam.

No még lebbencs és lacsuka aligha aquirált tizezer forintot.

*

Még a harminczas évek elején egy Baczur Gazsi-féle jurátus fölment
Pozsonyba az országgyülésre, de nem mint megyei követ. Itt legnagyobb
malörje az volt, hogy attilája rosz lévén, a jurátusok gyülhelyén
illőleg nem jelenhetett meg. Kapja tehát az N. consiliariustól diurnum
fejében kapott sarkig érő fölső kabátot, s szánja attilának, gondolván
ez még fordítva jó szolgálatot tesz. Hanem az a volt bökkenő, hogy –
mint hallá – itt magyar szabó nincs, ő pedig németül nem tud. No de a
hevert ész könnyen segít magán. Előveszi emlékező tehetsége lexiconját
és hosszas fejtörés után összefércelt egy német előadást, s azzal a
szabóhoz beállít.

Köszöntés: Karsamadiner her fon scheider.

Azután előveszi a hóna alól a kabátot, kiterjeszti és mutogatja
külsejéről belsejére és viszont, így adván elő a dolgot szóval:

– Vasz ájni, dasz auszi, vasz auszi dasz ajni. Und knöpfen zo rakhen:
(mellére mutat) ánc, cváj, dráj und vart a piszli: und viderum ánc,
cváj, dráj und vart a piszli; und nok ájmol ánc, cváj, dráj und ganc
várt a piszli!

– Ezt a kabátot akarja az ifju ur attilának fordítatni? mond mosolyogva
a szabó.

– Hát tud az ur magyarul! csodálkozék a juratus. Egész fél éjszakán
srófoltam össze e néhány német szót s azzal is fölültem! No hiszem szép
gyerek lesz az, a kinek a kedveért én valaha németül megszólalok.

*

Juratus koromban egyszer a többi közt nagyon megbuktam. Bukásom abból
állott, fél évre szóló apanázsomat egy estén elkártyáztam. Egy ideig
puff és kontó-csemegéken tengődtem. A sovány credit azonban mielébb
elpárologván: pénz alá haza mentem. A jó mama eleinte zsörölt-pörölt
velem, végre kibékült mint minden anya.

Anyai áldásos szeretet! Nincs párod a sziv világában!

– Kedves mamám, mielébb szeretnék ám Pestre visszamenni.

– Ez annyi tesz, hogy mielébb pénz kellene, felelé mosolygva a mama.

– Persze mielébb és minél több.

– Igen ám galambocskám adnék én, ha volna, de az uri háznál jelenleg egy
garas sincs.

– Van Icig zsidónál.

– Van biz ott fiam elég, hanem nagyon drága.

– Mama lelkem csak most az egyszer.

– Adósságba nem örömest verem magam, de ha megigéred, hogy többé meg nem
busitasz, tehát…

– Igérem mama, megigérem, s aztán…

– Holnap turi vásár. Ilyenkor sok marhakupec érkezik a felső
vármegyékből… no hát nem bánom, föláldozok éretted nehány tinót.

A jó mamát örömemben össze-visszacsókoltam.

Turra érkeztünk. Bogrács, utravaló és szénával gazdagon megpakolt ernyős
szekerünk a marhavásár közt állapodott meg. Az eladó tinókat akkor már
ott találtuk. A mama a szekérben már várta a jó szerencsét, melynek
elején ferhéchez kötőfékezett lovacskáink jó izün ropogtatták az illatos
szénát.

Én a Laci-konyhára ballagtam. A régi jó időkben a kis városok országos
vásárjain fölállított Laczi-konyhák a nemzeti élet sajátságos játéka
volt.

E törzsgyökeres alföldi város egyik térségén jelenleg élénk
sürgés-forgás, robaj s néphullámzat mutatkozik.

Itt kövér göbölyök; szelid szemü tehenek; jármos ökrök és nyugtalan
üszők körül fürge kupecek alkudoznak. Amott fáradt gebéit menyre-földre
dicsérgeti az ezüst gombokkal megspékelt rongyos cigány. Erre piramis
alaku cserépedény telep mellett óvatosan guggol a gömöri producens,
nehogy egynémely próbanyargalásra ostorozott csikó az ő fazéknépségét is
megtáncoltassa. Egymás átellenében ásítozó ponyvasátrakból étvágyingerlő
illat ömlik a légbe. A sátor közepén füstölgő vályogoltáron
pipacspirosra hevült menyecske kezei közt biborszin Laci-pecsenye
sustorékol; a konyha hátterében kosorru dudaszó mellett egy-egy pityókos
betyár bokázik, keserves népdalt dudolgatva a pásztorizene mellé.

Falatozni „zsindelyes“ nevü csárdába vetődtem. A végtelen hosszu ivóka
csordultig telve volt nyalka legénységgel. A vidám fiatalság egy szál
klarinét mellett bokázgatott. A jámbor klarinétos füstös pofája úgy ki
volt az örökös fuvalgástól dagadva, hogy szél próféta teljes
holdvilágnak szó nélkül beillett volna.

Én egy zugba eső asztalka mellé huzódtam. A legények farkasszemeznek.
Csorba száju palackokból egy hajtókában járja a vallató csiger. Patyolat
inges legénység furakodik a tömegen át. A vezénylő sugár alak földig érő
ingujját fölbillentvén, egy abból kiviruló ólmos bottal közé vág az
asztalnak. E hangra a másik legény a mestergerenda felé villogtatta
fokosát.

Az alföldi népszokás értelmében ezek verekedési jelszavak voltak.

Úgy is volt. Két egymással ellenkező párt között megkezdődött a
verekedés.

Izmos furkósok alatt kongának a hosszú fürtös koponyák. Széles vállakon
keresett utat magának az ólmos fütykös! Szikrázó fokosok villogtak a
légben. A csárdai csata elkeseredve vivatott.

Szemtől szembe láthatva a néperő oktalan fecsérlését, borozó asztalkám
melett ép azon mindenható népnevelésről ábrándoztam, mely e hatalmas
népfaj megváltójául minden emberbarát eszméi közt főhelyet foglal, midőn
egy a csatából felém hátráló polgártárs úgy hozzám csapott fokosával,
hogy annak két betűje rám ragadt és kilenc évig a hátammal pecsételtem
levelet.

A bezuzott koponyák, kék vörösre páholt és lepedőbe forgatott turi
atyafiak közül magam is cimeres hátgerinccel menekhetém. Utközben
eszembe villant Magyarország nagy prófétájának azon arany mondata, hogy
ha az in partibus és legközeleb a zsindelyes csárdában elpazarolt ifju
erő nemesebb irányt vehetne, mily hatalmas szellemi és anyagi tőkét
nyerne a nemzet.

Utamban a rózsaszin kedély és szellőkkel játszadozó friss lég egy
életrevalóbb nemzedék iránti reménynyel töltének el.

Ősi szabásu ekhós szekerünkhez elvergődtem. A tinók már akkor elkeltek.
A vándor tulkok árát örömmel osztá meg velem a jó mama.

E kegyeletes subventió elég volt arra, hogy jurátusi állomásomat ismét
elfoglalhassam.




JÓZSA GYURIÁDÁK.

Józsa Gyurinak kedvenc mottója volt:

„Praetor minima non curat.“ Élceit és megyei dictióit e frázissal szokta
illusztrálni.

Egy rengeteg kanikulai hőségben retirál Gyuri a Jajvár melletti lakház
tornácának északi klimája alá. Familiáris karszékében pöfékel, a melyben
már egérarmádia tanyázott s belőle pozdorja szunyogok ágaskodtak.
Átellenében afféle alföldi nyárias pongyolában a jurium director
ropogtatta a tökmagot.

– Ejnye be gazdagon ozsonnázik amice!… irigylem.

– Megjárja no! – felelé a director, fraternizálva a körüle leselkedő
kuvaszokkal.

– Erre már egy kis nektár is kell.

– Persze hogy dukál, – s jóizüt kortyintott a kutvödörből.

A komondor-compánia kirohan a sivatag portából s rettentő csaholástól
viszhangzik a Jajvár.

– Idegen szagot érzek, – dümmögé a direktor.

Igaza volt. Paraszt deputatió jelenik meg Gyuri előtt lecsüggesztett
fejjel és siralmas arcvonásokkal.

– Domine spectabilis! égett emberek vagyunk. Az emberiség nevében
segélyért esedezünk.

– Hüm, hüm, leégtek. E bajon segítünk. Praetor minima non curat.
Cigánynyal szolgálhatok. Majd épít ez az élelmes faj nyakra főre. Hé
Guga, Tarkó jertek ide.

– Hisz uram cigánynak mi is bővében vagyunk. Nekünk más források
kellenek.

– Mondtam már, hogy praetor minima…

– Dejsz’ nem minimum az, mikor egy egész falunak se hajléka se kenyere.
Uram! istennek ajánlom.

Józsa Gyuri e merész szavakra úgy neki vörösödött, mint valami rozzant
vasfazék a kohóban. Vászon pipájából oly szörnyet szortyintott, mely
akármely kurazir-trombitába oda illett volna szusznak.

– Nos domine Varangy, mit szól ehhez a paraszt impertinentiához?

– Csak azt mondom, spectábilis, hogy a deputatusnak igaza volt.

– Ejnye herkópáter et tu, mi fili Brute! Menjen kend varjut fogni.

– Igenis, rögtön indulok.

Gyuri és a director elváltak.

*

Józsa Gyuri egy izben nagyon rosz launéban volt. Minden áron házasodni
akart.

– Gazsi jerünk leánynézőbe, – mondá nekem.

El is mentünk. Nagyuri licitation aquirált egyszer egy batárt; eleinte
hambárnak használta, később disznóól lett belőle. Ezt a mammutot kelle
jármű gyanánt decorálni. Megtörtént. A verébarmadia belőle
kiostoroztatván, becsipetett három darab hektikás gebét, melyeknek
hátgerincével bátran lehetett volna beretválkozni. A carpentumba
befészkelődtünk. Azt hittem, hogy Zsodomában vagyok, úgy lesülyedt
alattam a kocsiülés. Józsa Gyuri röhögött. Nyári idő és nagy szárazság
levén, a batárba szivárgott pormennyiség miatt mangalicák lettünk. A
nászfalutól mintegy negyedórányira békanyállal borított mocsár terjeszté
elénk büzös keblét. A batár megáll. Gyuri leugrik. Kiszalad róla a
gonyaféléje és pár perc alatt a pocsolyában lubickolt.

– Mit csinál bátyám? kérdém.

– Hát leánynéző toilettet.

Elszunyadtam. Rémitő ordítás ébreszte föl. A batár előtt Józsa Gyuri
jajveszékelt in puris naturalibus, és talpig befeketepontozva. Hát a
mocsár lópiócái kosztoltak a termetén. Szerencsére a kocsis
tarisznyájában levő porsótól lepattogtak róla a mocsár despotái.

– Gazsi! van-e nálad zsidóbőr?

– Micsoda?

– Tapló.

– Van nekem, tensuram! – szólt a kocsis. A háromszáju sebhelyeket
betaplózva, Gyuri a gunyaféléjébe hengerődzött, haját simára körmölte,
batárba vágta magát, s a menyasszonyi faluba vánszorogtunk.

Csinos kastély udvarára érkeztünk. Józsa Gyurka rendkivül lovagias ember
lévén, először is a konyhába pillantott be szolgáló-szemlére. Én
szégyenelve azt az olcsó statuscsinyt: szögletbe lapultam, mint a
palacsinta. Gyurka ép egy izmos ancillát ölelgetett, midőn betoppan a
tenyeres-talpas háziasszony s a spectaculum láttára Gyurira förmed.

– Hát ily móressel jöttünk leánynézőbe? Zsuzsi hol van a seprü?

Megugrottunk.

– No Gazsi, itt cudarul megbuktunk. Se baj… gombház, ha leszakad lesz
más.

Ránk esteledett. – Minthogy körülbelül nem mutatkozott csárdaféle, tehát
a batárban töltöttük az éjszakát.

*

A tiszafüredi hires nyereggyártókkal, mint coadjutor pátrónus, Józsa
Gyuri Bajorországba utazott. A sörnektár ezen jámbor paradicsomában
belebolondul egy árva lánykába, a ki egy kávéházban kassza-Hébe volt.
Azon ürügy alatt, hogy gyermekei mellett, mint gouvernant kényelmes
alkalmazást nyerend: magához csábítá a tapasztalan ifju hölgyet. A
szegény és sokat zaklatott árva kapott a jó alkalmon és Gyurkával
Magyarországba utazott. Bepillantván a Jajvár kietlen sivatagába,
eleinte borzadozott, de a megszokás és remény hatalma kitartó erőre
bátorítá.

– Hol a tensasszony? – kérdezé a principálistól.

– Szüreten van.

– Hát a gyermekek?

– Mind egy szálig vele vannak.

– Merre van a spász?

– Most rendezik.

A leányka gyanakodott, de aztán magához tért.

Minthogy a nép faluszerte mindenkinek érdemleges cimet osztogat, a
Jajvár csőcselékje a leánykát „Bavarának“ keresztelé.

Napok s hetek teltek anélkül, hogy a nőféle cselédet óhajtó Bavára a
tensasszonyt és gyermekeit láthatta volna. Félelmében és unalmában addig
faggatta Gyurkát, mig ez kibuvóul elhitette vele, hogy neje megérkezett,
hanem a pusztán van. Minden áron látni akarván a háziasszonyt,
fölültetik Bavarát egy kas nélküli ökörszekérre. Józsa Gyuri kócspusztai
filegoriájához megérkezik. Ez a hórihorgas vályogalkotmány egy
dombtetőről bámészkodott a rónák végtelenébe. Ozsonnára nyilt az idő.
Pompás bográcsos tokány-illat üti meg a Bavara orrocskáját. Ezt a
hatalmas étket aligha a háziasszony nem készíti, – gondolá magában, s az
aroma után indulva benyít egy ablaktalan szoba félébe. Mit kelle látnia?
Néhány kapcabetyárt, kik valami hosszu késformát villogtatnak a légben.
A betyárok baltásdit játszottak. A megrémült leányka sikoltva rohant ki
a szilaj fészekből, s futása közt ordas vén emberrel találkozik.

– Hol a tensasszony? – kérdezé.

– A tensasszony e tájt én vagyok, – felelt nagy szemeket meresztve a vén
juhász.

Gyönyörű holdvilágos est volt. A szegény árva rémülten lótott-futott az
illatos mezőn. A szomszéd falvak harang-szólama, tanyára érkező nyájak
kolompolása, pásztor furulyák bánatos hangja, s a rónatér pásztortűzei
mélyen hatának érzékeny kedélyére. Keservesen zokogott. Könyek omlottak
száraz kenyerére, s a napi események sulya alatt elbágyadva, egy vályog
omladékon elszenderült. Más nap reggelén zabbal töltött zsákok tetején
ökörszekerezett vissza a Jajvárba. Gyurkát nem találta honn, mert ő az
egri gyülésekre utazott. Belátva keserves helyzetét, összeszedte
batyucskáját, s Baváriába vándorolt.

– Hát a Bavara hol van? – kérdezé Gyurka megérkeztekor Varangy jurium
directortól.

– Megszökött.

– Anélkül, hogy – fátum.

– Dejsz akad ide még oly Bavara is, kitől meg a spectabilis szökik meg.

*

A szilvási gróf egy szekérderék palóc assistentiával bekopogtat egy
izben Józsa Gyurihoz, a kit ép azon nemzeti functióban talál, midőn a
Jajvár mezitlábas tisztjeivel convenciókra egyezkedett.

– No Gyurka, kell-e vendég?

– Szervus cimborám, hogy ne kellene? Kapva kapok rajta, főleg ha ily
nekem való truppot látok, mint a milyet te hoztál.

– Hát egy kis harapnivaló kifutja-e? mert a poroszlai töltésed
megpróbálja az ember appetitusát.

– Enni való? Akad. Hé legények! egyikötök varjut, a másik bibicet
requiráljon. Te pedig kukta szógám, vágd le a vén rókát, jó lesz
bográcsos nyulnak.

Ez ebédprogrammra Vércse és Kula kortesek nagy szemet meresztgettek
egymásra.

– Hogy és mikép vagy különben bruder? – kérdi a gróf Gyuritól.

– Most jól érzem magamat, mert ismét tömve van a padlásom dögbőrrel,
pedig tegnap is elhordott egy angáriát a jebuzeus.

– Tán Nyurga, gyöngyösi zsidó volt nálad?

– Nem biz a, csak afféle házaló handlé.

– Hát hogyan mert oly vékony erszénynyel ily vastag g’seftbe belevágni?

– Kénytelen volt vele. Kissé megtréfáltam ezt a minorennis Judást.

– Hogy hogy?

– Hát úgy, hogy a létrán a padlásra mászott és fitymálni kezdé a
gyönyörü birkahüvelyeket; elbrenoltam alóla a latorját és rémültében oly
áron szedte vette a dögbőrt, a milyet én diktáltam.

– Igen, de revocált.

– Sőt fizetett, mint a köles, s úgy megszeppent, hogy a padlásról
hajigálta rám a bankót.

– Szegény zsidó. Ugyan van-e lelked Gyurka?

– Hát csalja ki a deficitet máson.

Az általános hahotára háttérben guggoló cigányok is az ambitus elé
jöttek röhögni.

– No more, kell-e egy fényes huszas? mondja Gyuri egy borzas
vályogvetőnek.

– Már, hogy ne kellene? Ide vele.

– Nem oda Buda… de ha egy egeret nyersen bepakolsz: akkor tied a ragyogó
jószág.

Minthogy a Jajvár környéke hemzsegett az egércsordától, rögtön csiptek
egy majorennis fajut, melyet a cigány szőröstől-bőröstől bekapott.
Hosszan kortyogott, míg lenyelhette.

– Hát hun van azs a ragyogó huszas?

– Micsoda huszas? köszönd meg gazember, hogy ily olcsó kosztra
kapattalak.

*

– Vitéz kapitány uram! jelentem alássan, hogy baj van a pusztán. – Szól
a gulyás Józsa Gyurihoz.

– No, hát beszélj szógám.

– Az este a szűz gulya eltévedt.

– Tyhű a ki fölmarkolta… no de beszélj szógám.

– Estenden a villongó halom hajsz oldalán heverésztünk. Egy tilinkós
reszkető nótáján tátottuk a szánkat. A domb másik oldalán a szűz gulya
legelt. Bizony jó messzire elbogarásztak. Mikor akolba terelnénk üket…
hát sehol semmi. – A gulyás egészen megizzadt a referáda alatt.

– Ejnye ilyen amolyan betyárja…

– Sejteni kezdem tensuram, hogy nem betyár cselekedte azt az izét, hanem
valami furfangos szomszéd akarta a tensurat megtréfálni.

– Lehet, hogy úgy van. Csöngess szógám avval a bivaly-kolomppal.

A kolompszóra összesereglett a Jajvár mezitlábos miliciája.

– Talpra legények a ki lelke van! – harsog a csőcselékhez Józsa Gyuri; –
elsikkadt a szűz gulya. Egyik lóháton, másik szamáron, a harmadik
gyalog, csellel, furfanggal vagy furkósbot-félével vissza kell lopni a
gulyát. Értitek?

– Értjük tensuram. Meglesz.

A szűz gulyát a kis ur (Józsa Gyuri egyik mellékneve) mind egy szálig
visszalopatta.

*

Gr. K. M. még a forradalom előtti időben 50 bivalyt behajtatott nyári
legelőre T.-Füredre, Józsa Gyuri jószágára. A szilvási uradalomban azon
időben kevesebb széna teremvén, mint máskor, Józsa Gyuri beegyezésével
téli tartásra is ott maradtak a bivalyok.

Józsa Gyurinak terjedelmes birtokaihoz kevés épülete volt, úgy hogy
saját jármos ökrei is kivül teleltek; nem volt tehát a vékony szőrü
bivalyokat is hova bekötni, hanem csak sub divo voltak, s tavaszra
mindnyájának bőre a gerendára került.

Szent György napkor a gróf, Füreden keresztül utaztában Józsánál
ebédelt; ebéd után beszélgetés közben így szól Józsához: „apropos
Bruder, hogy vannak a bivalyok?“

– Bizony Niki pajtás, nem szerették a klimát, s mind eldöglöttek.

A gróf nem szólott többet. Józsa pedig a bőröket is distrahálta a
zsidóknak, absque refasione domni.

Nehány év elteltével Józsának roppant sertésnyájai levén, számukra pedig
vitalitium nagyon kevés – megszorult s feledve a grófon elkövetett
tettét, makkot bérel 200 darab sertésre a szilvási uradalomban; a
gróffal könnyen megegyezett, a bért előre kifizetvén a sertéseket
fölhajtatta.

Mikor már jó meghiztak, a gróf a közeli falvakban kihirdette, mivel
restauratio alkalmával ezeknek segélyével dacolhatott a papismus
törekvéseivel „ki akar sertést ölni?“ Persze akadt concurrens a potyára,
s pár nap alatt a Józsa 200 darab hizott sertése el lőn kapkodva.

Egyszer eszébe jut Józsának, meg kellenék nézetni a sertéseket; felküldi
számadóját, de ez azon szomoru hirrel jött vissza, hogy a gróf mind
elajándékozta a nyájat korteseinek. Józsa épen ebédelt, s fogát
piszkálgatta s nem szólott egyebet, mint „hóhér teremtette, a bivaly, a
bivaly!“

*

Józsa Gyuri gazdag ember létére soha sem viselt más bundát, mint hat
kosbőrből, nem is kikészítve, csak kitörve, melyet mindig kifordítatlan
viselt, mely sokszor megázván, zörgött.

Egyszer, meg a jobbágyos világban uj bundát akart csináltatni; elmegy
tehát egy urbéres t.-füredi szücshöz, ki – valamint mindenki – ismervén
Józsát, hogy igen crudelis ember, – megijedt a mint meglátta.

– Bunda kell! de hónap estére készen legyen, mert különben megjárod;
ismersz ki vagyok?

A szegény szücs mentegetőzött, hogy a terminus rövid.

– Meg kell lenni, a materiát mindjárt küldöm.

Egy fél óra mulva bőgést hall a szücs az udvarán; hát egy bojtár hajt
hat nagy istentelen kost. „Meistruram! itt a materia! bunda legyen
belőle holnap estére.“

A szegény szücs annyira megijedt – mert látta, hogy ily materiából
lehetetlen bundát készíteni ily kurta idő alatt – hogy elköltözött
rögtön Egyekre, házát bérbe adta, csak három év mulva jött vissza, mikor
gondolta, hogy Józsa haragja már lecsillapult.

*

A hirhedett Józsa Gyuri egyszer felhajtatott Pestre kétszáz darab
szarvas állatot vásárra, hogy majd itt azokat eladja, minthogy otthon
nagyon soványul ütött ki a takarmány. De biz azok nem a legjobban voltak
kihizlalva, a mészárosok nagyon fitymálgatva beszélgettek róluk: erre
megharagudott, felhajtatta az ökreit Bécsbe. Odáig egy cseppet sem
javultak a tinók, a bécsi közönség pedig kövér hushoz van szokva. Józsa
Gyuri sehogy sem tudott összeegyezni a mészárosokkal; rettentő potom
árakat kinálgattak neki. Itt még jobban megharagudott; felhajtatta
marháit Linzbe; de ott még siralmasabban járt: mert még kevesebb pénzzel
biztatták. Nem adta meg magát; még előbbre hatolt, keresztül verte magát
a határon, felvitte ökreit Drezdáig. Persze, hogy mire oda értek a
jámbor állatok, valahány oldalbordájuk, mind kilátszott a hosszu
tapasztalás miatt: dehogy kelletek a mészárosoknak, hallani sem akartak
róluk, azt mondták, hogy vigye vissza elébb s hizlalja meg.

Visszavigye, ujra vámot fizessen értük? hogy aztán Keglevichék otthon
nagyot nevessenek rajta. Azért sem teszi. Mást gondolt magában. Megállj
német, majd megveszed tavaszszal, ha most nem kell, de haza pedig nem
viszem, mert ott aranyért sem kapni szénát. – Estefelé tehát összehivá a
hajtsárokat, kifizette a bérüket, s azt mondta nekik: „halljátok! majd
mikor besötétedik, szökjetek el szépen a marhák mellől, szerteszéjjel;
ennél a jámbor németnél nagy rend van, majd összefogdossák ők szépen s
currentálni fogják, hogy három hónap alatt jelentse magát a gazdájuk;
azalatt meg kitavaszodik, a marhák itt a státus költségén kitelelnek a
jó német szénán, a mi itt csupa _háj_, jól meghiznak, akkor aztán én
majd előjövök értük, s jó áron eladom.

Úgy lett. A hajtsárok szétszöktek. Józsa Gyuri hazament, az ökröket mind
behajtották, hol itt, hol amott, azután currentálni kezdték, határidőt
tüztek ki a megjelenésre, ezalatt elmult a tél; Józsa Gyuri idején
megjelent, legitimálta magát, mint a barmok jogszerü tulajdonosát, s meg
volt az a diádala, hogy most már busás pénzen adta el a gőbölyöket a
drezdai mészárosoknak.

Igaz ugyan, hogy a tartás és hivatalos költségek fejében fele ott maradt
a gulya árának; hanem azért mégis jó tréfa volt ez abban a világban.

*

Egyszer Józsa Gyuri megharagudott cimboráira és azzal vált el tőlük,
hogy soha őtet többet nem látják.

Hire is futamodott nem sokára, hogy az utóbbi lófül levágás óta Józsa
Gyuri nem fogad be vendéget, kaput is csináltatott házára, az utcára
levő ablakait berakatta téglával félig, hogy még csak be se lehessen
törni, és semmi dörömbözésre be nem bocsátott se ellenséget se jó
barátot.

Ezt a csodát meg kell látni, mondának a vig cimborák és lerándulának
Tiszafüredre. Fogadásuk állta, hogy még is csak bejutnak valahogy Józsa
Gyurihoz.

A helyszinére érve körültekintének; hát volt Gyuri urnak egy ujon épült
palotája, mely soha sem épült föl egészen, ez a rendes lakóháza mögé
volt építve kontignacióra, jó magas helyre, a honnan messze el lehetett
látni.

A ház már akkor is abba volt hagyva.

A kapu előtt állt élére helyezve egy roppant nagy malomkő, alája tett
gerendával föltartóztatva, hogy el ne szaladjon. Józsa Gyuri abból
bizonyára márványasztalt akart készíttetni palotája diszteremébe, a
melyen reggelenként paprikás szalonnát lehessen falatozni.

A cimborák a mint a szép malomkövet meglátták, egybe rájöttek, hogy mit
kell itt tenni? Intettek egymásnak, ketten kétfelől megfogták a gátló
gerendát és elemelték azt a malomkő alól.

A nehéz kőkerék eleinte szép csöndesen kezdett megindulni a lejtőn
lefelé, neki Józsa Gyuri háza oldalának, de majd egyre sebesebbé vált
futása, ment mint a sebes veszedelem, dörgött mint a földrengés s olyat
csapott Gyuri háza oldalára, mint a menydörgös menykő. Józsa Gyuri
kiesett az ágyából, kiugrott az ablakán, azt hitte az üstökös rombolja a
földet, mikor aztán künn volt az utcán, nagy nyájasan eléje járulának
látogató vendégei:

– Csak egy kicsit be akartunk kocogtatni, hogy itthon van-e a gazda?

Ez aztán barátságos bekocogtatás volt!

*

A ki a magyar alföld páratlan geniálitását – Józsa Gyurit közelről
észlelte, el kell ismernie, miszerint sok gyöngéje volt ugyan, hanem
annál több eredetiséggel rendelkezett.

A régi classikus irókat kiválólag szerette: elméssége kifogyhatatlan
volt: talpraesett anekdotáit mindig citatiókkal füszerezte, a bibliát és
corpusjurist könyv nélkül tudta s emberbaráti érzelmének nem egyszer
adta fényes jelét.

Azonban többször annyira elragadák az indulatok, hogy magáról
megfeledkezve kegyetlen tulságokra vetemedett. Példát mondok.

A kis urnak (Józsa Gyurit így is hivták) kedvenc szokása volt
uton-utfélen kocsijára szedni a munkátlan csőcseléket s velök udvarát
népesíteni.

Egyszer nehány betyárt szedett föl a bakra. Cselédjei sorába fogadja
őket. Persze, hogy a conventió szabad lopás volt.

A betyár had pusztai tanyákra lőn alkalmazva. Hal a vizben. Beavatásuk
után pár héttel jelenti Gyurinál a pusztai gazda, hogy a lábas jószág
mostanság nem döglik ugyan nyakra-főre, mint máskor; hanem még is hijja
van. Talán tán a nyájat hivatlan vendégek koppasztgatják.

E kellemetlen ujságról értesítve, Józsa Gyuri nyomban a pusztára hajtat.
Cselédek, csőszök, csaplárok és nyájőrök szigoru parancsot kapnak, hogy
a kis ur szine előtt azonnal jelenjenek meg.

Meg is jelentek.

– Görbe Dani panasz van rád. A gulyából kilenc üsző hiányzik. Azt mondom
fiam, hogy ne tréfálj a sikkasztással, hanem holnap minden rendén
legyen.

Görbe Dani elkullogott.

– Sáska Bandi te tán nyersen eszed a malacot? Most még helyreütheted a
híbát. Vissza kell lopkodni, a mit magadtól loptál.

Sáska Bandi a fészer alá huzódott.

– Füttyös Istók állj elé.

– Itt vagyok.

– A kövér üszőknek se hire se hamva. Hol vannak?

– Tudom is én. Őrizze az ur maga, ha jobban tudja.

– Ejnye gazember, majd megtanítlak én feleselni. Inspektor ide azzal a
csáti bottal.

Füttyös Istók kicsavarva a fütyköst az illető markából, magasra emeli s
azt mondja, hogy „két vége van ám a botnak“ uram!

Józsa Gyuri furiába jön, fölkapja a mellette ágaskodó nyulszőrös puskát
és az Istók lábaszárát ugyancsak kacsasrétezi.

A puskaszóra összeröffen a megsértett betyárhad. A szemek vérben
forognak, Józsa Gyurit fölkapják s egy ó kutba belökdösik.

– No most hetvenkedjen már az ur!

– Úgy-e elfogyott a puskapor?

– Bandi szaladj a tanyára, ásót, kapát ide, hanem frissen ám.

Nehány kapa föld már meg is harsant a Józsa Gyuri hátán és az ellene
dühösködő betyárhad élve el is temeti, ha csak szerencsére Debrecen
felől hintó nem érkezik a tanya felé, melynek láttára a hivatlan sírásók
megfutamodnak, Józsa Gyuri pedig per véletlen a föld alatti
siralomházból megszabadul.

*

A szegény lengyelek mintha érezték volna, hogy ősi dicsősségük ragyogó
napja fölé sötét foltok közelednek; 1829-ben nagy számmal diszfogatokon
és derüs kedélyzettel jelentek meg a hegyaljai szüreteken.

Hős szomszédaink búcsú látogatása volt ez, mert az 1830-ki szerencsétlen
forradalom s a mostanig tartó vészteljes időszakok véget vetettek velünk
rokonszenvező testvéries találkozásaiknak.

Ez időtájban a mádi borok országoshirüek voltak, mely hirnevet a világ
első nektára, a tokaji és a kül s belföldi vendégek évről-évre növekedő
fokra emeltek.

A szüreti utolsó bál pompásan sikerült. Lengyel s magyar főurak, nemesek
disze java élénkíté a vigalmat. Szépség és kellemben gyönyörü hölgyek
versenyeztek egymással. A pataki ifjuság se hiányzott, melynek pezsgő
életkedvét az akkoron divatozó soló magyar táncok eszményies emlékké
büvölék a nők előtt.

Az utolsó bál utáni reggelen azon szerény vendéglőcske előtt – hol a
szüreti vigalmak tartatni szoktak – szebbnél szebb szekerzetek
mutatkoztak. Lehetett itt látni gazdagon sallangozott csengős bongós
fogatokat. Itt ötös aranypej csikókból összeállitott hökős cug
ostorhegyese rug, vág, prüszköl; amott egy széltibe fogott s arany
csillagokkal himzett homutos lengyel négyes toporzékol; erre spanyol,
erdélyi fajra emlékeztető, ideges fejü paripák tombolnak, nyerítve várva
gazdájukat.

A sorban álló szerkezetek közt egy csámpás equipagé tünt föl, melynek
több bámulója akadt mint a többinek. E kosmopolita szekér minden rendü
és rangu európai nemzet divatjellegét képviselé. Horpadt bordáin itt-ott
pislogó halvány szinezete azt mutatta, hogy azok valaha pingálva is
lehettek. A quietált kocsi elé ragasztott lovak szőre ég fölé
meredezett, mint a tövises disznó bundája. Gacsos lábaik quondam
táncmesteri positurát ábrázoltak. Kuszált sörényökben cigány mogyorók
armadája üté fel tanyáját.

E megviselt equipagé bakján a szerkezethez méltó egyéniség szundikál.
Erre-arra hilintozó termetén paszomántos frakk fityeg; borzas fején
hépehupás cilinder kalap sanyarog és hüvelytelen lábaival az istránggal
illuminált ferhécen klavirozik.

– Valjon ki fiáé lehet ez a szörnyü alkalmatosság? kérdezé az álmos
kocsistól egy uri süheder, félre csapott árvalányhajas kucsmáját
balszemére billengetve.

– Hát-e biz a téns Józsa Gyuri uré… de hisz erre ballag ő maga is ni! –
válaszolt hetykén a geberegulátor.

Józsa Gyuri csakugyan kocsija felé ödöngött. Az ifjuság azonnal
körülövezte őt, kölcsönös ötleteket váltva egymással homéri kacagások
között.

– Bátya vigyázzon kend a sárkányokra, mert könnyen elragadhatják.

– Ragadnak is ezek, de a földhöz.

– Hisz ennek a deres csikónak tán a nagyapja se volt vakaró alatt.

– Nézd csak Pali a rudasnak hiányzik a bal füle.

– Aztán meg úgy látszik, hogy ezen irgalmatlan cugot a jó isten vasalja,
– enyelgének Gyurival a jó kedvü fiatalok.

– Tyhü a ki áldotta, hát meg sincsenek vasalva a csikók? Miska szógám
ezért meglakolsz, förmedt Józsa Gyuri a kocsisra.

Miska kocsis komolyan hátra néz és azt mondja:

– Köszönje meg az ur, hogy lovai még megvannak.

Miska kocsis aféle desentor fajbeli jó madár volt.

*

Pesten létekor Józsa Gyuri egyszer a dunaparton sétál. Az itt-ott
lézengő suhancok és léhütők között egy honoratior vonta magára
figyelmét, a ki diogenesi rezignatióval falatozta a soló tökmagot.

– Jó napot atyafi.

– Fogadj isten.

– Úgy látszik, hogy takarékos kosztot tart.

– Spórolok uram.

– Hiszen ép ily kosztosra volna nekem szükségem. Álljon be hozzám
hivatalba. Meglássa, hogy nem bánja meg.

A szóbeli szerződés megköttetett.

Pestről szerencsésen haza érkeztek,… már tudniillik a Józsa Gyuri
palotájába.

Nap nap után telik. Az inspektorrá rugtatott honoratior szeretett volna
már szemébe kacsintani annak a földi áldásnak, a mit főtt ételnek
neveznek.

A sült galambféle égből szálló speculatiót megunván, föltette magában,
hogy urát és gazdáját interpellálni fogja.

Úgy történt.

– Domine spektabilis! Szép dolog a tökmag evés módjával, hanem én, qua
inspektor dominialis, hivatalomnak aránylagos élelmezést óhajtanék.

– Bölcsen van mondva, amice inspektor. Bakatel dolog az egész. Tudja
mit? Nagy Hortobágy mellett az utszélen van nekem egy csárdám. Úgy
hivják, hogy Medgyes. Sétáljon ki oda. Álljon az utszélre s az arra járó
fuvarosok lovainak farkából huzogassa ki a lószőrt s azzal fogdosson
magának varjut.

Ilyen volt a Józsa Gyuri cselédconventiója.

*

Józsa Gyuri és L....y Pál egyszer együtt utaztak.

A tűznek vizzeli kiházasítása képzelhető, de hogy ez egymással
homlokegyenest ellenkező természetű pár ugyanazon szekeren s napokig
egymás mellett megférhessen… no ez már csoda és mégis úgy volt.

L. Pál és Józsa Gyuri, hogy mennyire különböztek egymástól, onnan is
kiviláglik, miszerint Józsa Gyuri bőbeszédü ember volt, L. Pál pedig még
szólni is röstelt. Józsa Gyuri a legcsekélyebb tréfán is jót hahotázott;
L. Palit ellenben senki sem látta még mosolyogni sem.

A régi idők vasut nélküli csámpás modora szerint az utazó pár elvégre
Pest alá vergődött.

Novemberi lucskos idő volt. Az alföldi országutak akkor tájban két hét
alatt öreg lóvá csépelték az ifju csikót. Több napi barangolás után L.
Pál a Rákoson szólalt meg először.

– Mit gondolsz Gyurka, hová szálljunk?

– Furcsa kérdés, hát oda a hová urak szoktak szállni.

– Te mondád ezt Gyurka?

– Persze hogy én.

– Különös… hisz te oly cinikus ember vagy, hogy minap is harminc darab
disznókereskedővel háltál a „két kecskénél“ egy szobában.

– Más idők, más emberek. Urral utazom, punctum.

Az urias terv végrehajtatott. A négy lovas hintó a „fehér hajó“
vendéglőbe vágtatott.

Abban az időben e vendéglő fényes hirben állott.

Lepakoltak. L. Pál azonnal könyvek után látott, hogy a szobai
csöndélethez egy kis szellemi harapni valója legyen. Józsa Gyuri friss
gunyavásárlás végett a zsidó-piacra ballagott.

A vendéglőben mintegy két hétig időzhettek.

L. Pál ritkán hagyta el szállását. Nagyon szeretett heverészve
olvasgatni.

Józsa Gyuri nyakába vette a fél várost, fölkereste régi cimboráit és
azoknak műértő társaságában étvágygyal evett-ivott a „fehér hajónál“.

Indulás ideje következik. Józsa Gyuri a vendéglői számlavisitatiót
vezérli; L. Pál pedig otthonos kényelemmel ágyban heverész, s pipaszó
mellett olvasgat.

– A kontó rendén van. Bátran ki lehet azt fizetni – jegyzé meg
helyeslőleg Józsa Gyuri.

L. Pál baloldalára fordul; familiai tajtpipáját megbillegteti és annak
öblös kéményéből oly iszonyu füstfölleget szortyint a magasba, melyet
akármelyik kanikulai ménykő is fészkül választhatott volna.

– Pali pajtás, fizesd ki a kontót.

L. Pál hátranyul és ázsiai nyugalommal vizsgálja a vendéglői
dokumentumot.

– Nem az én dolgom. Te traktáltál, te is fizess.

– Ej mit komédiázol; hat nagy urnak egy peták. Fizess.

L. Pál kifizette a számlát.

– Téns uram, be van fogva, – szól az inas Pál urhoz.

– Jól van fiam… azonban Pál ur folyvást ágyban nyujtozkodik.

– Pali sógor ugrasd ki már magadat abból a dunna örvényéből… nem hallod
mily ékesen nyerit az ostorhegyesed. E dal nekünk szól.

L. Pali komolyan lapozgat és pipázik.

A holmik már kocsira voltak pakolva.

Az inas ép az utolsó podgyászszal foglalkozott, s ez a Pál ur kedvenc
fegyvere volt. A puska sárkánya azonban az ágyszélbe akadván, a fegyver
eldurran és L. Pál feje alól egy csomó párna tollut a levegőbe zudit.

Józsa Gyuri a puskaszóra kipattant bőréből mint valami terhes bomba… az
inas elájult… a pincérek ordítozva futkostak, s a vendéglői népség
összecsődült.

L. Pál pedig nyugodtan pipázva, az általa lapozgatott könyvből egy kissé
félre hunyorít és hidegvérrel azt mondja a tápászkodó inasnak:

– Miska fiam, máskor ne szeleskedj, most is kicsibe mult, hogy agyon nem
lőttél.

A familia tajtpipa végnótáját szortyogván, Pál ur kisétált az ágyból,
szép csöndesen felöltözködött és kocsijához ballagott.

Ez aztán első rangu flegma-gyakorlat.

*

1846 egyik nyárelői napján Pannonia gőzös büszke méltósággal csörtetett
az ázsiai tempóban folydogáló szőke Tiszán. A legnagyobb magyar
századokra szóló észjárása folytán, hazánk ős folyamán ez volt az első
gőzhajózási kisérlet. S ámbár e gazdag irányu vállalatnak temérdek
akadály, gúny, káröröm s balitélettel kelle küzdenie: mégis fényesen
sikerült az, mert erély, kitartás és nemzeti szellem által lőn támogatva
és Paleokápa azon szakértelmes jóslatát hitelesíté, hogy „a Tiszát isten
is hajózatra teremté.“

A soh’ se látott hallott gőzös-csörtetésre telve volt a tőzsgyökeres
folyam partja ünnepies arcu s öltözetü néppel. Az egyszerü, de velős
észjáratban páratlan magyar faj rettentő nagyon álmélkodék a
füttyentgető gőzszörnyetegen, s e ritka esemény emlékét különfélekép
vágyott örökítni.

A hajóra rendelt egyiptomi ivadék vigasztaló nótákat hegedült sirva
vigadó magyar gazdájának.

A partok rekettyés országának fiatal népsége innen-onnan fölpántlikázott
pásztortilinkóval felelt a hullámokon rezgő zenehangokra.

– Mihók sógor, tudja-e kend, hol járunk? kérdezi egy pipázgató nemes a
másiktól, a ki ebéd utáni konfektül a hajószögletben szundikálgatott.

– Bizony nem tudom én atyafi… arra emlékszem, hogy attól a felséges egri
bikavértől, a mit az ebédnél nyakaltunk, a menyországban jártam s
keltem.

– No hát megmondom én. Most a varjasi csárdánál vagyunk.

– Igazán? dejsz úgy ébren leszek.

– Miért ez a mohó feltámadás?

– Hát azért, hogy a réháznál (mely már csak egy jó puskalövésnyire van)
Józsa Gyurit megláthassam.

Rövid idő mulva a Tiszaparton egybesereglett népség, fölcicomázott
sátrak s a mozsárágyuk durrogása azt jelenté, hogy Pannonia gőzös, s
annak magas vendégei nem sokára sajátszerüleg fog üdvözöltetni.

Úgy is volt. A hajó kiköt. Néhány diszöltözetü egyéniség a gőzösre
vándorol. A küldöttség élén Józsa Gyuri volt. Mellén egy irtóztató
kulacs, oldalán fringia. Balján egy őszbecsavarodott tisztes férfiu,
cikorkás nyerget tartogat.

– Kegyelmes uram! (Józsa Gyuri beszél gróf Széchenyihez). A Tiszavidék
itten egybesereglett népsége részint in corpore naturali, részint
általam honfiui lelkesedéssel üdvözli méltóságodat, mint oly nemes keblü
hazafit, a ki a magyar haza és nemzet javára se testi, se lelki
áldozatot nem kimél. Sok szónak sok az alja. Isten éltesse méltóságodat
nemcsak e földön, hanem alkotott és alkotandó műveiben is. Hogy pedig e
tisztelgésnek kézzel fogható figurája is legyen, tehát e vidék nevében
remekbe készült füredi nyereggel és kulacscsal kedveskedem. „Éljen ő
méltósága!“

A gróf átvevén a disznyerget és kulacsot, így válaszolt: „Magyar véreim!
szivemből köszönöm, hogy rólam megemlékeztek. Én mindig csak
kötelességet teljesitek. E nyereg, mint symbolum, arra fog engem
figyelmeztetni, hogy a cselekvés helyét minden időben erősen megüljem; a
kulacsból pedig egy életrevaló nemzedék javára iszom. Éljen a nemzet!“ A
deputátió kiszállt, a gőzös tovább suhant.

*

A lutum super lutumféle hajdani országutakra vezetem a szives olvasót.
Ne tessék megijedni, nem akadunk most már azokon el.

A Mátra melől Debrecenbe valánk utazandók. Az alföldön első rangu
iszaptenger hullámzott, melynek feneketlen kebléből még a tátosképes
halandó sem egy könnyen menekhetett.

A poroszlai lógyilkos töltésen temérdek idő és ostoráldozattal
áthatolván: Tiszafüredre vergődtünk.

Józsa Gyuri szellős palotája akkor már a város végén meresztgette piros
termetét. Oda szálltunk.

Reggeli hat óra.

– Itthon van-e a tekintetes ur? kérdém egy suhanctól, a ki a
palota-ablakban kaszálgatta a bürök legelőt.

– Igen is itthon van.

– Fölkelt-e már?

– Hogy ne? hisz ott pipázik ni az alsó kastély tornácán.

Úgy volt. Józsa Gyuri afféle emberül megviselt nemzeti pongyolában egy
fél lábu karos szék tetején fincolgatott egy muzsikális pipát, a mely
nem akart engedelmeskedni a tüdőfuvalminak.

– Jó reggelt bátya.

– Adj isten öcsém.

– Beszálltunk volna szives hajlékába.

– Jó szivvel látlak. Hányan vagytok?

– Mi urfélék hárman vagyunk, aztán négy lovacska, meg a kocsis.

– Hej Karvaj! kiált Gyuri egy dezentorféle egyéniséghez, a ki a váluban
bocskorát mosogatta.

– Tessék parancsolni?

– Az öcsém lovait a hintós istállóba kell rendelni… azután a széna és
abrak el ne maradjon ám.

– Igende…

Karvaj azt akarta e pár szóban kifejezni, hogy se széna se abrak.

– Csitt punktum! szóla parancsoló hangon Gyuri bácsi.

– Egy kis früstök nektek sem ártana, mert a mint látom javába el vagytok
kényszeredve.

– De csak egy szóval se mondjuk, hogy nem kell, válaszolék a házi
gazdának.

– No fraterek majd megtraktállak titeket én, még pedig uri módon.

Józsa Gyuri és trakta. Szeget ütött a fejembe.

– Mit gondoltok, mivel akarlak meglepni?

– Vágyunk tudni.

– Pompás turóval.

– Reggeli hat óra és turó ez kissé nagyon is jeruzsálemi früstök –
gondolám magamban.

– Úgy-e, hogy eltaláltam izlésteket?

– Non plus ultra – válaszolék abbéli reményemben, hogy a prefigált turó
egy értelmesb reggelinek csak forposztja leend.

Józsa Gyuri elhagyva minket, az ablakpárkányon kotorázott.

Elvégre markában egy papirdarabkával dulva-fulva hozzánk döcög.

– Képzeljétek édes öcsém ezt a fátumot. A finom turó oda van. Valami
gazember annyira megdézsmálta azt, hogy ime csak a hüvelye maradt.

Vendégi illemből sajnálkoztunk, hanem mint kék vérü fiatalok a markunkba
nevettünk.

– He Boráx! trappoljon ide az ur! kiált a kastély kietlenébe Józsa
Gyuri.

Pár perc alatt megjelenik egy hosszú kopotrákos lángoló orru honoratior.

– Azonnal elibém kell rendelni az udvart, parancsolá principálisi
méltósággal Józsa Gyuri.

Rövid időnként tucet mezitlábos állt glédában a tornác fölött.

Józsa Gyuri kémszemlét tart a megfélemlett csőcselék előtt.

– Öcséim bocsássátok meg, egy kis inquisitiót kell tartanom.

Józsa Gyuri udvara következő gratis beamterekből állott, úgy mint:

  „Kukta, csikós, kondás, révész, faragó, libapásztor,
    Pallér, bébillér, számadó, tengeri csősz.
  Belső szolga, kocsis, hajdu, kandajka, kerülő,
    Kertész, szijjártó, peszra, lovász, szobalány.“

E csőcselék-kompania, a mint parancsolva lőn, a kastély előtt sorban
áll. Józsa Gyuri kommandiroz.

– Balra nézz!

A csőcselék akként cselekszik.

– Minden ember és nem ember tátsa föl száját!

A csőcselék engedelmeskedik.

Gyuri sorra járva őket, bepillantott a szájörvények közé, s egy vásott
pofáju süheder előtt megállapodott.

– No hóhér, a lelked, megcsiptelek. Te vagy a tolvaj!

– Instálom alásan a tensurat, soh’ se voltam bujnyik, most se vagyok.

– Dejsz gazember hiába povedálsz, el vagy árulva, a turó most is fogad
közt van. Domine Boráx!

– Méltassék spektabilis.

– A deliquenst meg kell fenyíteni.

Turu Jankó udvari fütő meg is kapta a magáét, Boráx jurium direktor
által huszonnégy órai tyukól börtönre itéltetett.

A turóharamia deportáltatván, természetes miszerint a kipusztított
paradicsomból enni-inni szelidebb klima alá vándoroltunk.




BERNÁT GÁSPÁR ÉS GAZSI LEVELEI.


_Bernát Gáspárhoz Bernát Gazsi._

Pest, 1865.

Ha tudod, tudod; ha nem tudod, tudd meg, hogy én végvalahára megunván a
proletariusi hitvány állapotot: hozzád hasonló gazdag ember akarok
lenni. Tervem egyszerü és biztos. Ugyanis egy némely adósságom a régiség
miatt tőkepénzzé rugván magát: ezzel fogok speculálni. (E tant a chémia
a boroknál szép szerencsével praktizálja.) E pénzügyi operatiót
reménylem, hogy helyesleni fogod… hogy ne? hisz te s ily uton
gazdagodtál meg.

Hallom, hogy jelenleg Mexikóban uzsoráskodol, és annyira urrá tőn a
szerencse, miszerint krumpli helyett gyémánt zuspeist falatozol, rubin
kaputban jársz; orientalis gyönggyel hízlalod a disznót; a bivaly
csordát tokajival részegited; töltöttkáposztához pedig kolibri
szempillából aplikálod a tepertőt.

Boldog Isten! mi lesz a világból? Mi tudniillik Gáspár és Gazsi
testvérek vagyunk, s köztünk mégis mily óriási vagyonkülönbség van.

Míg te amott az aranyországban még csizmádat is szunyogtűdőből varratod:
azalatt én a csendes hazaszeretet enyhe tűzhelyénél itt nyomorgok a
chara patriában.

Ebben az országban van egy nagy falu, melyre a legnagyobb magyar azt
mondta, hogyha jól viseli magát: egykor még város is lehet belőle. Úgy
hívják, hogy: Budapest. Itt vegetálok én. Rangom, czimem és jövedelmem,
hogy nem oly ragyogó, mint a tied, kiviláglik onnan, miszerint én egy
penzionált köcsögkalapban szállásolok; tavalyi kalendariommal
takaródzóm; citatoriával fűtök, s ebédem többnyire: rántott sóhajtás.

Láthatod ezekből, hogy Rotschild koma nem tartozik osztályos atyámfiai
közé. Azonban ez csak ideiglenes állapot. A deficit operatio majd kitesz
magáért. Akkor aztán veled ozsonázom… és pedig páva körmöt.

Addig is testvéri áldomásul fogadd arczképemet, mely a tulsó lapon
billeg-ballag. Ha pedig fáto quo utközben valami életunt cápa bekapná a
hajót, a hajóval az Üstököst, s portrémat netán salátául használná
matrózpecsenye mellé: arra kérlek, hogy mint briliantfaló nagyhatalom
fogasd el azt a gazember cápát… arcképemet incassáld, a tengeri csuka
fejét pedig küld hozzám… az eféle csemegét tormával nagyon szeretem.
Isten veled.

U. i. Ha nem restelsz az aranygarmadák közé sétálni, küldj nekem amúgy
hirtelenében egy pár véka mexikói körmöczit, mert stájer kontóm annyira
rugott, hogy most már az adósságomtól is adót fizetek.


_Bernát Gáspárhoz Bernát Gazsi._

Pest, 1865.

Opál levegőben uszkáló aranyországtokból írt leveledet egy onnan ide
emigrált jeges medve által tegnap kaptam. Írod, hogy küldeményim
szerencsésen hozzád jutottak. Tehát a buzaczipó azon puhán, a
báránytokány pedig párolgó állapotban került asztalodra. Brávó. Ilyen a
telegráf hatalma! Na mi itten a siralom völgyben nem oly könnyen kapjuk
meg azt, a mi nekünk competál… (kivéve a kiveendőket, például: holmi
betűdevalvátió; gratishüvös s többféle adókonfekt.)

Derék dolog, hogy börzeherceg létedre disznóval is spekulálsz. Éljen az
industria. Ha e röfögő faj, (melynek a magyar annyi gyomorélvet
köszönhet) nagyon eltalálna nálatok szaporodni: kérlek küldj ide
postrestante néhány telivér mangalicát. Sertés palotát azonban ne küldj.
Itt van a nemzet fővárosa. Télvíz idején ugyanis beillenek az ő utczái
disznó-kastélynak. Itt barátom csak a mindenható tisztogat verőfény
alakban. Ha sár van: csónakon; ha megfagyott a ház tetején járunk. A
háztetőkön való biztos sétifikálást én most egy gimnászta kandurtól
tanulmányozom. Olcsó professor.

Hallom, hogy te is szenvedélyes állatbarát vagy. Delejes természetedről
azt hirlik, miszerint a tenger alatt delfinekkel whisztezel; akármelyik
vén krokodillal per tu vagy; hyénákhoz jársz estélyre, a nyakkendődet
pedig mindég egy egy nőstény tigris kötözgeti. Na, majd küldök én neked
innen egy darab extra vadállatot, olyat, a ki még a zuspeist is
paragrafus auflaggal eszi. Azt szeliditsd meg.

Írod, hogy nőd a bűbájos donna voluptedo Glória Grácia Cicibella
mindenáron európai énekmestert akar. Legyen meg az ő akaratja, küldök
innen egy virtuoz nádiverebet. Hires skála-mester. Egy maga quartetteket
danol. Nádiveréb-féle tanárnak valót (főleg a hímfajból) a nemzeti
szinháztól is küldhetnék ugyan, még pedig olyat, aki a bal fülén énekel,
és a csizmaszárának beszél;… azonban engedd meg, hogy ezen stiblis
pacsirták mint türelemedzők egy ideig még hadd dudoljanak a nemzet
nyakán. – Isten veled.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

U. i. Azt a két véka aranyat, a miért a minap interpelláltalak:
megkaptam. Nálunk azonban oly méreg drágaság van, hogy azon egy fejelés
ócska csizmánál többet nem aquirálhattam. Fuszeklire mi sem maradt.
Többet instálok.

Apropos! Minthogy nálatok Mexikóban oly csodás emberfaj is létezik, a
mely a pénzt és részvétet unalomból fecsérli: ennélfogva kérlek,
utalványozz ide nehány meleg keblü és kövér erszényű polgártársat, mert
mi maholnap oda jutunk, hogy a nemzeti szinház és dráma a publikumhoz
fognak vizitre járni.


_Bernát Gazsihoz Bernát Gáspár._

Mexikó, 1865.

Hallom hogy házasodol. Jól teszed. Elég idő óta falatozod már a rideg
nőtlenség keserü kenyerét. Itt az ideje, hogy megtérj.

Öcsém Gazsi (ex apró szentibus) hallgass meg!

Én úgy is, mint nagybátyád; nem különben a japáni fellegvár majorsekója;
tandem oczeáni uzsorás végre pedig menykőhez kapkodó légdinászta, azt
mondom neked (persze, hogy testi s lelki épségben) miszerint én e
siralomvölgyben az agglegénységbe átcsapott nőtlenségnél hitványabb
állapotot nem ismerek. E fajnak barátom senkije és semmije sincs. A
senkit a csalatkozás és rideg élet képviseli; a semmi pedig betegség,
unalom s örök szeszély alakjában ülnököl az uradalmak nyakán.

A nőtlen csaknem aféle szerepet játszik a társaséletben, mint nulla a
szám előtt, tudniillik: nem számit. Mellettem szól a természet és a
családiasság törvénye. Kérdezd meg e nagyhatalmakat.

Azért hát lépj be a bájos paradicsomba. A családi élet örök tavasza
viruljon élteden át. Házadat és szivedet oly béketemplommá szentelje
Isten, melyekben az érzelem és munkavágy honszeretettel koszoruztatik.

Áldás-ágioban fogadd szerencsekivánatomat, egyszersmind azt se feledd,
hogy jelenleg menyemnek szóltam ugyan, hanem ipam uram is érthet belőle.

Feleségem Donna Voluptédo Grácia Gloria Cicibella ezuttal meglehetős
csomó üdvözleti bokrétát küld számodra. A szinházi nádiverebet megkapta.
Pompás énekmester. Köszöni alásan. Nőmet már oly művészeti regiókba
sodorta, miszerint az itten legnépszerűbb opera cavatináját
hangversenyekben is énekelheti.

Ez opera czime: Zöld Marczi.

A hires cavatina pedig így hangzik:

  „Hideg szél fú észak felől
  A lelkem is fázik belől.“ stb.

E jeles énektanárt több előkelő háznál bemutattam. Jövő hóban a paraguai
vicekirály nőstény kakadúját fogja csuvasz népdalokra oktatni. A
tisztelt kakadú süketnéma ugyan, de azért a siker el nem maradhat.

Éljen a lángész a pokolban is!

Miután úgy vagyok értesitve, hogy a kerepesi nemzet-piaczon eféle
nádiveréb mestro gomba számra terem: fölkérlek, miszerint ajánló
levelekkel ellátva, utalványozd őket hozzánk.

Ha e drága, de rosz féle faj, nem tud, vagy nem akar orgonálni, küld
ide, majd megtanul itt keztyűben dudálni… itt, ahol passióból vadászgat
egyik ember faj a másikra, mint nálatok a nyulakra szoktak.

Részedre holnap indítok utnak egy repülő pudlit. Remek hű állat. Nagy
meteorolog, több nyelven beszél, és a világmappákon oly biztosan
őgyeleg, mint te, vagy én a börzén.

Az emberiség rovására annyit rágalom nékül irhatok neked kedves druszám,
innen az ugynevezett aranyországból, miszerint a pudli ép úgy képviseli
nálunk a jellemet, mint nálatok a juhászkutya. Szomorú, de igaz.

E hű állat vizen, szárazon át lokomotivszerün repülve szájában fogja
czipelni a következő tárgyakkal telt kosarat:

A napokban lőttem egy óriás griff madarat. Ép azon imposzturán durrantám
főbe, midőn az itten ezer számra járó-kellő rablók tanyájáról egy
huszonnégy fontos ágyut csempészett körmei közé.

A sarkantyujából neked, mint kényes inyencznek egy darabot küldök.
Gyöngyecetben van pácolva. Rubin spék stb.

Nőm pedig mátkádnak holmi csekély prezenttel kiván kedveskedni.

Például oly briliánt fülönfüggőt, melyen át csak jó hirt lehet hallani.
Egy szerény nyakéket vásároltam a minap Persiában. Mindössze három
vármegyét adtam érte. Bakatell. Ennek a Schmucknak az a tulajdonsága
van, hogy örök szépség és ifjuságról biztosít.

Találsz a kosárban egy gyűrücskét is. Ézsaiás próféta balszeme van abba
foglalva. Éjjel nappal lát az azt viselő egyéniség helyett. Gyakran nem
rosz tréfa.

Isten veled.

U. i. Ha a pudli a kosárral vissza szándékozik repülni, kérlek küldj egy
pár üveg ó somlyai nektárt a Szabadi Náci pincéjéből. A borkezelő magyar
becsületet majd dobra ütöm aztán én itten. A Mészáros testvérek paraffin
gyertyáiból is pakkolj a kosárba egy pár fontot. Vakító világossággal ti
sem dicsekedhettek ugyan, hanem az itteni sötétség oszlatójául, minden
háznak egy-egy napféle planéta kellene.


_Bernát Gáspárhoz Bernát Gazsi._

Pest, 1865.

Tehát én is megházasodtam. Punctum. Boldog vagyok… dupla punctum. E
mézes-mázos pályakört, melyben az örök tavasz szépségeit élvezem,
ajánlanom kell azon szerencsétlen flótások figyelmébe, kik a családi
örömvár kapuin kivül lézengenek.

Az általad Európába utalványozott repülő pudli szerencsésen hozzám
érkezett. Annyit hizelgés nélkül mondhatok róla, hogy: nagy kharakter.
Míg nálunk a fénymázos civilizatió ürügye alatt nem csak azt ragadozza
el egyik felebarát a másiktól, a mi van, hanem azt is ami lehet… addig e
hű pára azon izletes falatokat is épen hagyja, melyek a szájába
illesztett kosárból hűségkisértő állatokkal működnek a zizifusi
orrszervezetre.

Azon mesés értékü ékszerekért, melyek az aequatori tűzpróbát is
kiállották, fogadd ezennel mátkám… illetőleg feleségem üdvözletét.
Minthogy pedig e hódolati jegyzék nem csak téged illet, hanem abban
tisztelt nőd, Cicibella nagysámnak is van része: ennélfogva egy pár
ámbra estély utáni delejes csókkal füszerezve add át azt az illető
helyre.

Nem tudom, hogy nálatok miként állhat a ló- és marha-versenyek
művészete?… nem tudom, ha valjon léghajón paripáztok-e, vagy plane
telegráfon?… hanem annyit vigasztalásodra irhatok, hogy itten mostanában
gyakran futkorászunk hol gyalog, hol lóháton.

Jelenleg a hajdani diaeták ősi fészkében aféle angol szabásu
gyalogverseny rendeztetik. Képzelheted, hogy rám milyen nagyszerü
fogadások vannak tervezve. Méltán, hisz tudhatod, hogy kengyelfutónak
születtem, s azon félszázad alatt, mit már a hátam mögé sanyargattam,
itt, ott, amott mennyi országos és házi akadályt kelle átugranom.

Az eredményről majd tudósítlak.

Sok mindenféle hazai ujságot, factumot, tervet akartam e sorok közt
veled közleni, tudva azt, hogy ép szivü magyar embert a legcsekélyebb
apróság is forrón érdekel, ha az imádott és felejthetetlen szülőföld
öléből érkezik; azonban bocsáss meg, hogy levélírói ambitiomat
szabályoznom kell.

Bajom van. Lovagias kötelesség áll utamba. Duellumom került.
Váltófegyverrel fogunk vívni. Most van a határidő. Mennem kell.

Isten veled.

U. i. Számitva azon drámai momentumra, hogy a repülő pudli meg találna
aprehendálni, ha a tepertős tarhonyák kövér hazájából üres tarisznyóval
térítném az oceán felé; tehát ugyanazon briliántos kosárba, melyben oly
pompás ékszereket villogtattál a feleségemhez, küldöm a nemzeti
nyalánkságokat, ugymint:

1. Másfél rőf debreczeni kolbász, mely nemcsak az aequatort állja ki,
hanem hozzátok érkezve úgy megnyúlik, hogy akármelyik délamerikai
mezővárost be lehet vele keríteni.

2. Patyolat keblü süldő szalonna, a mely arról nevezetes, hogy az
egészséget duplázza, a mellbetegnek pedíg tripla tüdőt teremt.

3. Egy pár butella csömöri nektár. Annyit mondhatok felőle, hogy e non
plusultra ital a magyar bortermelőnek széles e világ bár mily vidékén
becsületére válik.

Küldöm pedig ezen izletes gyomorvigasztalókat a tősgyökeres magyar
zamatu „Két huszár“ kávéház gazdája generozitásából. Éljen!


_Bernát Gáspárhoz Bernát Gazsi._

Pest, 1865.

Ugy látszik, hogy gavallér ember vagy, a ki a becsületszóval nem egy
könnyen komázol, és generozitás dolgában alig engeded magadat fölül
haladni (Vide pudlionem de Mexico, et ejus non plusultra kosár
collectam.)

Minden pontosan és ép állapotban érkezett hozzám. Meg kell vallanom,
hogy repülő pudlidban csókolni való pósta-expeditort birsz. Elegans és
nagybecsü kosártartalommal repült be hozzám a hűséges pára. – Alig hogy
egy penzionált czilinderkatulya tetején kipihené magát: azonnal a kosár
holmik pakolásához fogott.

A kreditor kötöző uzsordai tarantella pókot különösen köszönöm. Miután a
papirjaim jelenleg nagyon leszállván, egy parányi adósságba keveredtem,
ennek pedig hitelezői magány- és törvényes gorombaság lőn a vége:
ennélfogva ép à propos érkezett a tarantella. Legközelebb Törökországba
küldöm vendégszerepre.

Nőm… illetőleg sógornéd… az általad küldött, s kolibri szempilláiból
himzett krinolint köszöni. No az ily finom portéka tranzit, mert
senkinek se alkalmatlan, hanem azon puffatag szörnyek ellen, melyek
nálunk még most is graszálnak – a csuszó-mászó emberiség nevében ezennel
óvást teszek. Nem csak alkalmatlan divat-epidemia pedig ezen néma
delfin, hanem veszélyes is, mert egy minapi telivér vihar úgy kiforgatá
sarkából az eféle pánczélos buffót, hogy e mai napig mind a krinolin,
mind urnője repülnek valahol a csillagok közt.

Hát még az à la Tarisznyó hajviselet? Boldog Isten! ha a nők sejtenék
úgy, mint mi az ő szolgáik, hogy e fodrászati borzalmas carrikatura
mennyire kiforgatja sodrából a legbájosb fejék-eszthetikát is; akkor a
mostani divat szeszélyeinek nem áldoznák fel oly könnyedén a hajék
alkalmazás egyszerü harmoniáját.

A kigyó alaku hosszu öltönyökről nem is szólok. Gyalog járó fajnak
(főleg a nálunk otthonos por és sár fészekben) ép oly boszantó, mint
drága és nevetséges.

A hirlapi szóváltás, epigramm, filantropi megjegyzések nálunk eddigelé
nagyon vékony hatalom. Ennél ti is többet tudtok.

Isten veled.


_Bernát Gazsihoz Bernát Gáspár._

Mexikó, 1865.

A montezumai tündérpalota, oceántuli egyik óriás növénye alól irom neked
e sorokat, hova legmagasb protectio utján bejuthatni szerencsés leheték.
Barátom hidd meg, hogy oly nagyszerü plántaféle alá menekültem, melynek
szárnyai alatt akármelyik oláh falu elférne. Ezen árnyék gráciában pedig
azért részesültem, mivel itten oly goromba hőség van, hogy tegnap egy
lakomára candidált császármadár úgy megriadt a roppant melegtől, hogy
mint spékelt varju repült ki a ketreczemből.

Mind e mellett a szomszéd aranyerdő hűs ingoványai közé holnap
vadászatra megyek, mert azokban tömérdek búbos pulyka, penelop, trogon,
hiuz, mosdómedve és boaconstrictor fészkel.

Spanyol szarka-lapoczkát neked is küldök, ha utközben a spiritusz meg
nem eszi.

Hallom, hogy az eféle exotikus pecsenye prezent jelenleg nálatok nagy
divatban van. Természetes, hogy mint rokon és tőzsértársad én sem
hátrálhatok a korszellemtől.

Napsugár telegráfon küldött leveledből olvasom, hogy a krinolino
krinolinik termetes nemzedéke nálatok folyvást él és uralkodik. Nagy
csapás. E hordó vegetationak nálunk már hire hamva sincs. Ha azonban
történnék, hogy egy némely meg nem nevezhető bukott angyal viselni
merné, arra a rézbőrü gaminok hajtóvadászatot tartanak.

Biz’ édes druszám, magam is azt mondom, a mit már sokan megénekeltek,
hogy széles e világon sehol sincs a journalistikának oly korlátolt
hatásköre, minnálatok, mert ha illetékes hatalommal birna, akkor az
intendansi krinolin, tarisznyo-hajék, muzeumi s több eféle kérdés rég a
közvélemény malmára volna megnyerve. Igy pedig az idő a gazda. Máskor
többet, most isten veled.


_Bernát Gazsihoz Bernát Gáspár._

Mexikó, 1865.

Szánakozzál rajtam oh testvér drusza! Beteg vagyok… nagy beteg.
Sárgalázba estem. Tudod-e hogy ki és mi az a hires sárgaláz? Persze nem
tudod. Majd megmagyarázom én. Hallgass és borzadj.

A sárgalázban minden ételt-italt sárgának tekint az ember. A patiensfüle
körül sárga tulipánok virulnak.

A sárgalázban kinlódó csizmadia akármi szinü bőrből sárga csizmát varr.

A szakácsné a spénátból sárgarépát főz.

Ily háznál a kék róka egy hét alatt, mint sárga rigó fütyöl; a szajkó
kanárivá fejlődik; a tenta pedig somlyai borrá aranyosodik.

Ilyen a sárgaláz hatalma.

Jelenleg én e nagyhatalom szárnyai alatt vagyok.

A mint háziorvosom… doktor Herbario Kamillo Rebarbara a chémiából rám
olvasott: betegségem okát azon óriás narancsból származtatá, mely a
chinámpai uszó kertekben rám zuhant… a narancs északi oldalában egy pár
kertészbojtár karöltve sétálgatván.

Ha e ránk nézve veszélyes éghajlat, a sárgaláz, rendszeres háboru vagy
valamely fanatizált orgyilkos által Ábrahám keblére nem deputáltatom: e
nyár folytán még látni akarlak, látni foglak. A honvágy égető fájdalmát
nem birom tovább elviselni. Oh miért is távoztam tőletek! Mit érnek
nekem a milliók, aranybányák, zafirpaloták és angyal mosolylyal spékelt
hattyupecsenyék?… ha szülőföldemtől annyi idő óta, s ily távolra
szakadtam el.

Minthogy a nemzeti érzelgés mindég menthető idegbajában fülig, talpig
benne vagyok, tehát itteni magyar véreim nevében egy szerény kérelemmel
járulok hozzád… azaz érdemileg a nemzeti szinház intendánsához.

Mi mexikói magyarok (kiket ide vagy fatum, vagy szerencsecsillag
vezérelt) messzetávolban sem szününk meg magyarok maradni, azaz:
mindenféle nemzeties iparági, társas művészeti s irodalmi fejlemény vagy
tévedés iránt érdekelve vagyunk, a mik imádott hazánkból hirlapilag
hozzánk érkezhetnek. Ennélfogva súgd meg nevünkben intendans ő
nagyságának, hogy a gondoskodására bizott nemzeti szinháznál
sziveskedjék minél több eredeti szinművet adatni. E sok tekintetben
czélszerü intézkedést nem csak a nemzeti szinházra vonatkozó
alaptörvények követelik, hanem azon lényeges körülmény is ajánlja, hogy
a tehetséges magyar iró e törvényes kedvezmény által drámairói
talentumát fejleszthesse. Ha az illető osztály pártoltatik, akkor nem
leend arra kényszerítve, hogy tehetségét napi kenyérkeresetnek áldozza
fel, hanem törekedni fog, azoknál jobb darabokat írni, mint a milyeket
írt. El nem vitázható szellemi nyeremény.

Az irodalom és nemzeti szinház javára s fényéül e rendszer fölkarolása
által csak egyetlen szellemi ragyogvány is gazdag önérzettel jutalmaz.

Isten veled.


_Bernát Gazsihoz Bernát Gáspár._

Mexikó, 1865.

Sietlek tudósítni. Jobban vagyok. A homeopáthia mentett meg. Áldom is
Hanemant… illetőleg don Picilko Skatulka tanárt, a chinai birodalom
protomedikusát és az alchimia nagymesterét, a ki öt perc alatt
rézpénzből briliántot bűvöl.

Azon mesés quantumu kincsfélének, melylyel a szerencse honorált, aligha
vettem valaha oly áldásos hasznát, mint e citrom-jellemü láz alatt.
Picilko doktor ugyanis a sárgaság ellen, sárga ezeresekbe dilualt
species arany lapdacsokat praescribált. Ettem is azokat éjjel-nappal,
úgy hogy étvágyam miatt nagyon meglappantak az arany garmadák.

Furcsa kis ember ez a Picilko. Rózsabimbóban lakik; hajnali szellőt
früstököl; és angyali álomból készíteti a pudingot. Hetenkint négy
ország fizetése van. Abból kijöhet, ha nem prédál.

Sokáig tanakodtam azon, mikép kaphassad e sürgönyt mielébb.
Madárminiszterünk don Csóka utbaigazított. Egy öreg tucet ordóval
honorálva is lőn. – Ennélfogva e levéllel panamai extra hirundom (ótott
fecske) hasítja a léget. Nemes madár. Keresztapja Noé sógor olajágas
galambja volt, édes anyjául pedig azt a hires oceán vihart emlegetik, a
mely a cethalat keszeggé morzsolta.

Itt ugyan maholnap mi dilettans magyarok is lőporkanikulába kerülhetünk,
azonban ily válságos napok közt sem feledkezem meg rólatok.

Divatlázban szenvedő hölgyeitekhez egy pár szóm van. Hirlap és
pletyka-telegráfok által terjeszd köztük a következü mulatságos igét.

Az idétlen à la Tarisznyó hajviselet és nevetséges utcai uszályok ellen
itt is elég szigorun nyilatkozott a közvélemény. Epigramm, carrikatura
és füttyalakban uton-utfélen ostorozva lőn ez idomtalan divatág. Nem ért
semmit.

A megrögzött rongybetegség hősies gyógymódot követelt.

Méltó jutalmát meg is kapta. Egy itteni szép és gazdag creolnőt, a ki
városunk hölgyvilágának divatpéldányul szolgált – furcsa meglepetés ért.

Egy estén ugyanis, midőn fényes toilettjétől lett volna bucsut veendő: a
hajbontással foglalkozó komorna elé koppan valami. Fölveszik, hát egy
darab szalonna volt.

A titkos inquisitió eredménye az lőn, hogy valamelyik telivér büvész
séta közben a szép creolnő Tarisznyó-hajzubbonyába szalonnát
csempészett.

E percztől kezdve Mexikóból számüzve lőn a tarisznyó hajviselet.

Hasonló sors érte az alkalmatlan slepp divatot is.

Népes helyeken; a szinházak körül esti séták alkalmával ugyanis
rendszeres lábcsatározás dühöngött a hosszu ruhák ellen. A közönség
ellenszenve oda fejlődött, hogy a gyaloguszályok irtóháborujába nem csak
lábfegyverek, hanem gamin-ollók is szerepeltek.

Ezek ugyan nem épen lovagias reform-eszközök voltak, azonban a cél
eléretett, mert széles egész Mexikóban egyetlen Tarisznyó-hajviseletet
és uszályos öltönyt sem láthatni.

A női öltönydivatot Páris vette kurtirozó ótalma alá; a hajéket pedig ó
Görögország egyszerü szépsége szolgáltatja.

Isten veled.


_Bernát Gáspárhoz Bernát Gazsi._

Pest, 1865.

Irod, hogy Európa felé utban vagy. Kötve hiszem. Jól ismerem én a Volga
népet. Jeles faj ugyan, hanem sokáig kell kászolódnia, hogy
megmozduljon. Az idők nyugoti szellője nem egy két nemzeti sallangot
sepert le már e fajról, azonban elég maradt arra nézve, hogy magát
kényelemkedvelő népnek nevezhesse.

E tétel támogatására a historia mellé bizonyítványokkal saját
életrajzomból is szolgálhatok, például:

Nro. 1. A fekete bankó lucskos korszakában Miskolczról Nagyváradra öt
álló hétig utaztam.

Nro. 2. Debrecenbe fél napra rándultam… és hat éviglen ki sem jöttem a
korcsmából.

Nro. 3. Csak szét akartam Pesten nézni és 1825. óta itt vagyok.

Ezekből bőven kiviláglik, hogy ez az én osztályos fajom sohase sietett,
most se nyargal.

Azért tehát oltalmazzon isten, ha tovább is aranyországtokban maradsz,
vagy pedig vezéreljen közénk jó csillagod.

Legközelebbi leveledben egy rám vonatkozó passust kérek. Az itteni
pénzpiacon élénk vita támadt azon kérdés felett, hogy melyikünk hát a
Gazsi és melyik a Gáspár… azaz: érthető nyelven szólva te vagy-e a
tőzsér vagy én?

Én is papirokkal spekulálok ugyan, hanem ezek egy földalatti
vasutvállalatom miatt nagyon alászállván, add tudtára egy kövér
subventios utalvány által az itteni börzevilágnak, hogy köztünk jelenleg
te vagy az ur, én pedig csak mint sallang debutirozom a creditvilágban…
a mennyiben „Börze“ cimű lapot szerkeztek. Meguntam már a
közlegénykedést. Fölcsapok generalisnak. Nálunk úgy is maholnap több
szerkesztő lesz, mint publikum. A ki irni tud: szerkesztő; a ki bukni
akar: az is szerkesztő. Miért maradnék el a korszellemtől? Az irodalmi
szerénység most nem járó pénz. Öles programmok; cigány dicsekvés, olcsó
felületesség a jelszó. Az arany csak mint erszénytöltelék szerepel. Az
irodalmi rézpénz nagyban cirkulál.

Lapomhoz téged is szivesen meghivlak munkatársul. Irkafirka helyett
azonban havonként egy pár dukátit óhajtanék tőled. Mi e neked? Bakatell!

Azt is jelentem neked, hogy lapom műmellékletéül minden előfizetőm
adósságát kifizetem. Tán nálatok is akadna egy két darab praenumerans?
Szerezz.

Isten veled.

U. i. Nálunk jelenleg a vidéken egy tudományos kutya szerepel. Igaz,
hogy ő ebsége nagy talentommal van megáldva, mert virtuoz wisztezik; non
plus ultra sakkozó; a kalabriásban első eminens; négykézlábra klaviroz;
öt perc alatt a törökállamadósságot fölszámlálja és magnetizál, hanem
azért azt mondom, hogy az irodalom és művészet rovására örök szatira
marad a nemzeten, ha többet eszik, iszik mint olvas, s míg a kótából
ugató pudlinak ezerannyi dijas bámulója akad, azalatt szellemreható
komoly vállalataink nyakra-főre buknak.

Szebb jövőnk reményében arra kérlek, hogy ezt a kutya-tréfát el ne
hireszteld Mexikó vármegyében.


_Bernát Gáspárhoz Bernát Gazsi._

Pest, 1865.

Röviden irok és confuse. Nagy baj van a háznál. Tudd meg és borzadj.
Rendkivüli események ellen (például betegség, házasság, kaszárnya-láz
stb.) nehány forintot összesanyargattam. Több év óta hozzá se nyultam e
szent pénzhez, pedig gyakran öreg tucet számra üldögélt a szükség
nyakamon. Jelenleg is hagytam volna ezen papir-családot pihenni, mert
jól tudom, hogy annyi keserves tortura után, mint a mennyin e szegény
állat átesik, mig kendermagból bankó válik belőle, vajmi jól eshetik a
hevergetés. Azonban édes álmukból föl kelle őket riasztanom, mert oly
vállalathoz hivatám meg vezértársul, a mely milliókkal kinálkozott az
erszény-konyhára.

Ez uj vállalat czime: mozgósítható vasut. Eisenbahn portabile. Igen
kényelmes, mert zsebre pakolható, minden utazót megvár, és addig s arra
nyujtható, a meddig és a merre akarja az ember.

Mint reformbarát, börzei és hazafias örömmel vittem tőkepénzemet a
zsebvasut-művészhez. Kezdi a pénzt számlálni. Rám-rám tekintget.
Mosolyg. Eleinte azt hittem, hogy biztos szerencsémnek örvend az
önzetlen polgártárs. Nem öröm volt az, hanem szánalom, mert ezres
bankjegyek helyett fanyar pofáju egyesek ásítoztak előtte.

„Teremtő isten! megloptak“ – gondolám. Nem loptak biz engem meg pajtás;
hanem valami kétségbeesett egérbanda három nullát kirágott az
ezreseimből.

Egy telivér kandur által a haramia egereket azonnal elfogattam. Ezennel
küldöm hozzád mind a szemes egérfamiliát, mind a szemetlen ezreseket.
Nálatok úgy is ritka a bankó, mire nézve küldj azokért vagy másfél véka
aranyat.


_Bernát Gazsihoz Bernát Gáspár._

Mexikó, 1865.

Utolsó levelet irok innen hozzád. Maholnap utban leszek Európa felé.
Szép élet ugyan ez, a kinek tetszik, de nem nekem való. Éjjel-nappal
örök rettegés közt kinlódni: nyúlnak és házmesternek való állapot. Itten
a magamféle exotikus plánta mindig remeg, mint a kocsonya. Hogy ne!…
hisz a hármas kutyafejü indus, – golyó hiányában, – soliter brilanttal
puskázik az ellenre. Porcogó tartomány asszonyai kifli gyanánt nyers
viperát mártogatnak kávéjukba, a menyasszony pedig fülbevalóul revolvert
alkalmaz. Képzelheted, hogy mily fige-fattyuk lehetnek.

Nálatok Európában is akad egy-két gazdag ember, például Rotschild
hébe-hóba vacsorálhat is… sőt egy herczegről is mesélnek, a kinek a
palota kertjén három város fekszik. Ez mind szép dolog; de tréfa az
itteni fényüzéshez képest.

Minap egy lakodalomba valék invitálva. Polgári háznép volt. Azt hittem,
hogy elvégre patriarchalis fészekre találok. Majd ha fagy.

A roppant palota a légben függ és inog, mint a bölcső. Belsejébe egy
fölnyergelt zefiren repül az ember. A kert madarai zenebandákra vannak
osztva. Ott a fagylalt a narancsfán terem.

Ez egyszerü polgár előszobája fekete gyémánttal van mozaikozva. A
bálterem déli oldalába szökőkut gyanánt a Niagarát rendelé meg.

Husvéttól pünkösdig ebédeltünk.

Én a Walzert spanyol paripán táncoltam.

E tulvilági ábránd és tündéri áradatban kábult vagyok. Félek, hogy
tartós mámorom miatt téged is Zsuzsinak talállak nevezni, mire nézve
isten veled.


_Bernát Gáspárhoz Bernát Gazsi._

Pest, 1865.

Megmondtam úgy-e, hogy nem egykönnyen szabadulsz te Mexikóból. Igazam
van. Régi nótát fuvok, mely ezer év előtt is uj volt, ma is az. Dejsz’
öcsém, nem egyhamar és könnyen hagyjuk mi el azt a helyet, a hova
letelepedtünk. – Keleties erény-maradvány. Egyébiránt, ha a sors úgy
akarja, hogy idegen országban imádd az ősi hon szent nevét: ám legyen.
Oltalmazzon isten. Szeress minket a távolban is oly melegen, mint mi
tégedet otthon szeretünk.

E levelet aligha későn nem kapod, mert főpostaexpeditorom – a repülő
pudli – veszélyes beteg. Egy buldogestélyen hütötte meg magát a szegény
pára, és jelenleg előagyizom szédelgési rohamárban fekszik. Miután róla
mind a fel- mind az alfacultás lemondott: azon ó-budai csodadoktor által
gyógyíttatom, kinek oly hatalmas piócái vannak, hogy az ember fiából még
a régi adósságot is kiszivják.

Levélkésedelmi kilátásom miatt nincs más választásom, mint az, hogy a
nálunk megalakult rendszervariatioról röviden értesítselek. A hozzátok
hamarább érkező külföldi lapokból bővebben és szabadabb eszmék után
fogsz tudósíttatni.

Hogy a veszett fejszének nyele megmaradjon, tehát repülő pudlim
helyetteséül ezennel azon vén sólymot surrogálom, a ki a hét éves
burkus-háboruban már mint kétkulacsos spion szerepelt. Ha választ akarsz
általa küldeni, vigyázz, nehogy Budapest helyett Grönlandba vigye a
levelet, mint hajdan a Bach sógor emberei. E jó madár nagyon részeges.
Gödénytokányra főleg kiválólag szereti a madérát. Azért hát délelőtt
indítsd utnak.

Reformjainknak még csak kulcsát birjuk. A fölnyítandó frigyláda tartalma
isten kezében van.

Apostoli oszlásról azonban már most is tudósíthatlak. A paraplis osztály
legközelebb gyérülni fog. Ideje. Mindenki a maga helyén.

A sors kereke hol erre, hol arra forog; és így megeshetik, hogy a nálunk
négy éviglen kintornált vércsefaj hozzátok is elvándorolhat. Meg lehet
őket ismerni e világpolgárias hátiratról: ubi bene, ibi patria. Kedvenc
eledelük a besózott paragrafus. Ezt a csemegét nagyon szeretik.

Engem a napokban egyszerre fátum is ért, szerencse is. A szerencse úgy
mutogatta fogafehérét, hogy egy szép reggelen Törökországba hivattam meg
financminiszterül. Ismerve a csibukkos collegák azon művészi talentomát,
miszerint se ki nem mondható, se ki nem fizethető államadósságuk által
földi arithmetikánkat végkép tönkre tevék, tehát én a general-quittet
kötöttem hivatalomhoz. Megbuktam, mert ők továbbra is a kontó-rendszer
szárnyai alatt akarnak szunyadozni. Éljenek a nemes versenytársak!

Börzei befolyásomra tőzséri örömmel irhatom neked, hogy papirjaim
jelenleg emelkedőfélben vannak. A rongyjavadalmak jelenlegi fatális
időszakában e szerencsét azon financ-csinynek köszönhetem, hogy az
összefüggött statuspapirokat sárkány alakban jártatom a magasban. Olcsó
és biztos emelkedés.

Isten veled.

U. i. A közelebb föl és lebukdosott Thuller háznál tizenegy milliót
vesztettem részvényben. Jól tudhatod, hisz akkor, midőn ez összeget
három évig hordottam a bankár pincéibe: együtt spekuláltunk. Hallom,
hogy huszonöt garassal akarnak kielégíteni. Jó hogy el nem fogadtam. In
solidum levén velem mint üzlettárs lekötelezve, a summa felét te
tartozol fizetni. A pénz nemén ne aggódjál, fölveszem én a magam rátáját
aranyban is.




BACH CSEMEGÉK.

Abban az időben, midőn Kossuth nevét még csak emlegetni is veszélyes
volt, egy cigány megizzadván a vályogvetésben, a közel levő Dunához
ment, fürödni akarván abban.

De uszni nem tudott, s majd elmerült már. A parton néhány zsandár
öltözködött és rösteltek azért a szegény vályogvető cigányért ujból
levetkezni, hogy megmentsék.

– Éljen a császár! kiáltá a kétségbeesett ember, gondolván, hogy majd
csak kimentik így.

De biz a zsandárok fülöket sem mozgatták.

A szegény cigány látta, hogy már nincs szabadulás, s a hogy csak kifért
torkán, kiáltá:

– Éljen Kossuth Lajos, Magyarország megváltója!

Uccu rajta, mindnyájan ugráltak be a vizbe, hogy ezt a rebellis cigányt
elfogják. Az volt a szerencsés ki leghamarább hozzá ért, hogy kimentse a
fuldokló morét; mert ily nagy bünös elfogatásáért a káplárságra való
kinevezés bizonyos volt.

Az igaz, hogy bekisértetvén, olyan 25 botot kapott szegény oda, hol
legkevésbé törik csontja! de annak ő oda sem nézett, mert legalább
életben maradt. A kapott „stróf“-ot senkisem köszönte meg szivesebben a
szolgabiró urnak egész uralkodása alatt, mint épen a cigány.

*

– Állatseregletbe illő azon tollatlan faj közt, mely Bach uram
garázda-rendszere alatt nálam hivatalosan tisztelkedett, egyik se volt
oly pedans, goromba, zsaroló és alkalmatlan, mint a linea-prókátor.

Ha valaki tudni akarja, hogy miféle állat – species volt a
linea-prókátor, megmagyarázom.

A linea-prókátor ép oly szerepet játszott a társadalmi életben, mint a
cameleon saját pajtásai közt az az: százfelé tekintgetett, és minden
eseményhez megfelelő arcfintort tudott preparálni.

Ez inkább mulatságos, mint veszélyes faj a társadalom herkules-csizmáját
képviselte. Akárminő kormányformába beillett. Ma vörös socialista,
holnap pápai zuav, monarchista, republikánus, jezsuita, ördögüző,
próféta, patkányvesztő, nazarénus, bébillér, bauchredner, demokrata,
tolmács, instantia-kupec, rigó-professor, hajhász, köppöjöző, spion,
vizslakomandáns, ketrec-reparáló, pulykacsősz és zálogházi kopó.

A linea predikátumot azért kapta, mert hetivásár alkalmával
ki-kiballgatott a lineához és a jövő-menő parasztokat lencse, borsó,
szalonna, s több efféle naturáléért informálgatá.

E faj csak a Bach-rendszer alatt tenyészhetett. Maga a becsülettel és
becsületért működő ügyvédi testület is szégyenlé ezt a goromba kinövést,
de ki nem irthatá, mert a pléh-galléros protectio alatt vegetáló
linea-prókátor egy füst alatt spicli és delátor volt.

Bach sógor rémuralma alatt e faj üldözött engem éjjel-nappal, a
törvényes rabolhatás bakjába kapaszkodva.

Kruppa Máté (így nevezték a linea-prókátorok nagy-mogulját) egyszer
kisétál tyukszerencsére a tehén-utcába s parasztfortuna helyett
dobszónál állapodik meg.

Egy bukott szatócs holmijét licitálták.

A handlékkal impraegnált boltba bebotorkál Kruppa uram is. Passziót
kapott az aquiráláshoz. Kotorázgat a zsebében… s im fölfedez ottan egy
rongyos hatost, melylyel már egyszer szekeret kentek.

Kruppa ad vires monetae kapcaianae sajttakaró papirt vásárolt. Nagy
csomag hirlapáldás volt, mert az ördögnek se kellett.

Egyszer a turó-documentek fölött szemlét tart az unatkozó Kruppa, s mit
fedez azok közt föl? – nem mást, mint egy repedt keblü kötelezvényt,
melyen az aláirás ép állapotban volt. A kedvező alkalmat fölhasználva,
tudományosan összeragasztá a kopasz contraktust, és elballagott azzal
szerencsét próbálni.

A sors úgy akarta, hogy a gumi guttás kötelezvény alatt az én árva nevem
figuráljon. E papir-szörnynyel üldözött engem éveken át Kruppa Máté,
hordozván magával denunciáló jellemet, három üres kosarat és kilenc apró
kutyát.

Ezeket mind egy szálig tömni kellett.

Kruppa többnyire hajnalban őgyelgett.

Kilöknöm nem lehetett, mert védszentül Bach uram állott mellette.

Hanem aztán egyszer azt mondtam, hogy: cupász.

A dolog executióra került.

A hivatalos biróság megjelen. Széttekint. Levegőn kivül semmit se talál.
Kruppa furfangja nem volt kijátszható. Ablakom felé mutat. A hivatalosan
fölnyíttatott ablak-speiszban ágaskodik egy roppant termetü tüdős-hurka.

A deputatió rögtön stemplit nyomott rá.

Igen ám… de azért früstökre bekaptam a hurkát a kétfejü sassal
egyetemben.

Sz’haj! sokat megbír a magyar gyomor.

*

Elveszett az öreg B. bácsinak a Bach-rendszer alatt az istállóból négy
igen szép lova, s ez feljelentetett az akkori járásfőnök Schegula urnak.

Ez maga elé idézteti az öreg urat és kérdi tőle:

– Hány ölnyire van a háztól az istálló? Északnak vagy nyugotnak
fekszik-e? Hány ajtó van rajta? Miből van építve s mivel fedve? stb.

Mindezen hivatalos kérdésekre az öreg ur hűségesen megfelelt.

Ekkor azt mondja a főnök:

– Esküdjék meg, hogy lova csakugyan ellopatott.

Mire az öreg ur egész komolyan mondja:

– Szivesen, de arra is megesküszöm, hogy az ily eljárással soha sem
kerítik meg az urak lovaimat.

*

A Bach korszak elején történt, hogy K. F. főbiró összerendelte a
tanítókat, kik még akkor jegyzők is voltak, székhelyére.

A tanítók – dolguk végeztével, szem előtt tartva amaz ismeretes
közmondást: „cantores amant liquores“ elballagtak az egyetlen nagy
vendéglőbe, és kiki saját pénze szerint áldozott a bál-istennek.

Volt azonban köztük egy nőtelen zsugori, ki az étkező kollegákat,
félrevonulva egy sarokból szemlélte, se nem evén, se nem iván semmit.

De végre a gyomor nála is erélyesen föllépett, követelvén a neki dukáló
porciót. Előbujt hát a sarokból, fölvesz egy étlapot és hosszasan
elnézegeti, valjon, melyik lenne olcsóbb.

Az étlap németül lévén szerkesztve, mely nyelven hősünket eladni
lehetett volna, annak hátlapján egyszersmind a lovaknak való is
árszabályozva volt. Így hát rektram nem értve a ráirottakat, csak az
árukat nézte.

Végre elhatározta magában, hogy olyan valamit eszik, melynek ára az
étlapon öt krajcárra volt taksálva. Előszólítja tehát a pincért és
mutató ujját az étlapon irott öt krajcárra feszítve így szólt:

– Ilyent hozzon nekem egy egész porciót.

A pincér csak bámul, de rektram csak erősíti, hogy neki olyan kell.

– Olyant nem adhatok uram – szólt a pincér – mert azt ide nem hozhatom.

– Hát miért nem? szólt haragosan rektram. Hát mi az, hogy ide nem
hozhatja?

– Szecska!

*

Ezt a jó tréfát az X-i derék tiszteletes követte el a finánccal.

A finomszaglásu kitünő finánc-példány, rejtegetett dohányfészket vert
föl az öreg urnál. Épen ebéd végén fináncolatlan egrivel asztalán
találta szaglár az urnak szolgáját és egész otthoniassággal előkeresve a
corpus delictit, sebtén husz pengő forintban mondja ki a Strafgesetzet.

E hivatalos homlokráncolattal kiszabott büntetés mellett is azonban
lehetetlen volt észre nem venni az öreg urnak, hogy a finánc félszemmel
igen barátságos pillantásokat lövel az egri felé. Sajátságos apropos
támad egyszerre a tiszteletesben. Szinig tölt egy poharat, és megkinálja
a potentátot. Pillanatnyi habozás után ez elfogadja.

Beszélgetnek. A kedélyes házi gazda még egyszer tölt. A cs. kir. torok
elnyeli azt is. Ekkor komoly szigoru arccal áll föl a lelkész és az
evangelium helyett a Strafgesetzbuchból ilyetén igéket hangoztat:

– Ime te büntetni akarsz, pedig magad is bünt cselekvél. Barátságot
mutatsz ott, hol csak bűntetned lett volna szabad. Átlépted hivatalod
körét, hütelen lettél ahhoz. Azért mondom, vagy az a két pohár ó egri ér
meg husz uj forintot, vagy panaszt emelek, s akkor a te hivatalod nem ér
husz polturát.




APRÓ FRESKOK.

November hó egyik verőfényes vasárnapján Sz–y Laci barátomhoz valék
ebédre hiva. Oly nemes érzelmű emberbarát, jó hazafi, tőzsgyökeres
magyar és vendégszerető házigazda, mint nevezett barátom, megérdemli,
hogy érette olykor áldozatot is hozzon az ember. Hoztam is. Szállásához
a király-utcán kellett átbaktatnom.

Ha valamely vakmerő halandó (kinek tisztaság és kényelemről némi
fogalma, sőt praxisa is van) arra vállalkozik, hogy ünnepnapon,
hetivásárkor vagy sabesz alkalmával a király-utcán et comp. végig
haladjon, azt bátran lehet bazsarózsául alkalmazni az ó-testamentomi
vértanuk koszorujába.

A főváros reformjai érdekében mily rég verdesi már félre a harangot a
sajtó, s a közvélemény. Nem ér semmit. A panasz süket füleknek szól.
Hollandiában a paraszt se bocsátja hajlékába az embert sáros csizmával;
nemzetünk fővárosában pedig még csak bravourként szerepel itt-ott rend
és csin, holott annak a nép minden rétegében vérré kellene válnia.

Elég az ahoz, hogy elvégre Laci barátomhoz vergődtem. Saját házában
lakik, s közelebbi látogatásom alkalmával földszinten volt
elszállásolva. Benyitok az otthoniasság azon bizalmas modorában, mely
meghitt embere irányában mindenkit megillett… mit kelle látnom? az
előszobában lisztes zsákok, birkabőr, pirosló koszoruk bámészkodtak rám,
kiáltó rendetlenségben.

– Nem értem ezt a tréfát – gondolám. – A finom Laci, s az efféle
konfektek, s ép az előszobában. Furcsa. No, de haladjunk.

Az előszobát a szomszéd teremtől üvegezett ajtó választá el.
Bepillantva, öt ismeretlent vettem észre. – Ebédnél ültek! Engem
meglátva, mindnyájan fölugrottak, s rajtam keresztül kasul vándorolva,
az előszoba ajtaját rám zárták.

Öt darab mérges tőzsér közé szorítva, nem mozdulhattam.

Egyik a felöltönyöm balszárnyának rohant, másik a fülemet rángatá, a
többi jajveszékelt és száját tátotta.

Egyáltalán nem tudtam magamat tájékozni, hogy miféle állapotba jutottam?

A szolgaleány a konyhaajtón át az utcára rohanva, ordított, hogy „rabló,
dieb, haramia!“

A népség és házbeliek összetódultak.

Azt hittem, hogy tévedésből valamely dilettans tébolydába jutottam.
Menekülni akartam.

Nem lehetett. A fölriadt quintett nyakon csipett.

– Hol a házi ur? – kérdezém.

– Nix háziur, mars a városházhoz.

De ennek fele sem tréfa. Raketaszerepre vállalkoztam. Sokszorozott
erővel akartam az ötös bizottmányt szétpattantani.

Az utcai robaj fokonként növekedett. Már drabantok is mutatkoztak. Az
asszonyi népség sivalkodott és konyhafegyverekkel fölpiszkafázva várta a
corpus delictit azaz: engem.

A rémséges lármára az emeleti szállásról a házi ur is leérkezett. Az
ötös vadpandurság által azonnal auffirolva levék.

– Gnediger Herr, megcsiptük a rablót. Tessék.

– Servus Gazsi! hol a manóba késtél? rég vártunk rád.

– Én csak este szoktam szinházba járni, de itt úgy látom, hogy fényes
nappal is komédia van.

Az is volt, mert azon család, melyhez a házigazda helyett betévedtem,
véletlenül per kis lutri terno szerencséhez jutván, pénzecskéjére
annyira féltékeny volt, miszerint éjjel-nappal rablókról fantazirozott,
s azt hitte, hogy én ki akarom fosztani.

A rózsaszin kedélylyel füszerezett ebédnél Lacim óhajtott körében, s egy
nemes keblü költő barátom oldalánál jóizüeket nevettünk azon thema
fölött, hogy miként válhat az emberből tudtán kivül rabló!

*

A sötét bankóvilág arany korában, midőn a magyar haladás idétlen
váltószörnye nem vezeté még vala pogány jégre a szittya-kereszténység
sujtásos rendeit; ős jellemünk leghűbb földi tükörén: a komolyan
mosolygó alföldön élt és uralkodék egy hazai füstimádó devalvált
patricius, a nő- és viziszonyban sinlő consumens atyafiak mérges
táborából, rangjára burkus háborui szalasztott egyéniség, cimére
árverezhetlen spectabilis, meg nem bukható compossessor, s a reformok
csontosult despotája; névszerint pedig Nyakas Gábor de Eadem et
Állásfalva.

Kül- és belföldön álarcosan őgyelgő tokai bornak, magyar politikának,
indigenai működésnek, snepf madárnak, chinai beszédnek, budapesti
haramiának, adósság-szomjnak korán sem levén annyi ága-boga, mint az
általam különben mélyen tisztelt táblabirói polgárzatnak:
bocsánatesdéssel táncolok szép nagyságtokhoz, s fölétek tulszapora
fokozatu ifju és hajlott koru táblabirák, hogy a magyar isten választott
népe közül hősemet korán sem egynémely száraz biograph szatócsbolt
illatu pápaszemén tekintem; hanem mint angyal garnirozott valamely
mennyei tüneményt leghozsánnaszerübb énekek énekével környös-körül
pacsirtázni bátorkodom.

Ha nekünk – kik egy dicső nemzet – nagyság földi istenéül teremteténk –
imádott hazánknak bárminő, s melyik szögletkéjén születnünk nem a
sorsáldások legnemesbike volna: úgy komolyan illenék állítanom, hogy
azon cimeres halandó, kit fresco énekem csonka tollas szárnyaira
billenték, legalább is három helyütt didergék át egyszerre a
keresztviz-kancsók hűs zuhatagát.

Oly kedélyes ötletek, merész vállalatok és kalandocskák eleven
központja, mint a minőkkel reá sziszegé Gábor lovagra a vidéki népszellő
a kurta halhatatlanságot: mindenesetre kiérdemlik vala a háromszoros
bölcső illetékét, ha csak véletlenül valamely mestergerendai dilettans
matrikulába be nem bokáztatott volna: hogy a fegyverneki gyepen, még
pediglen saját édes mamája, – Kotnyelesi Sillom Örzse asszonyságtól.

Hogy az ember valamit építhessen, olyan a milyen alapjának lennie kell.

Ez oknál fogva közelítém meg hősöm csecsemő életéből a jövőjét
elhatározott negativ s mégis lényeges indokokat, igazlandó azon élethű
maximát: hogy csekély dolgok gyakran nagy eseményeket teremtenek.

Bocsánatot kérek azonban szives olvasóimtól, ha Gábor hősöm életrajzából
közreszalasztott kalandfüzérkém, pohár viz okozta angol eredménynyel nem
versenyezhetvén: a hegy nálam is netalán egeret szülendene.

Midőn komoly tárgyakért hitvány betük pávatollaskodnak, s ha elefánt
mókuson vágyik lovagolni; elismerem ugyan, hogy cifra dolog, hanem
küzdeni ellene még sem tudok, mert ó-ázsiai véralkatom hatalmát nem
titkolhatom.

Őseink tigrisbőre alá hiába csapolgatjuk, ezred év óta a lomha műveltség
aludttejét… vér vizzé nem válik… valljuk meg inkább őszintén, hogy jelen
civilisatiónk sima szokásai közt és szőnyegzetén épen úgy kivonjuk, ha
lehet az ötöt a háromból: mint hajdan Kupa herceg nyers szeszélyü
lakomáiban őszinte apáink cselekedtenek.

Ez ó-vérhibának jelleme maiglan is eredeti, csakhogy korszerü
statusinstitutiók véredényeire kényszerüle hatáskörét alkalmazni.

Hajdan egyszerüen működött; most pedig átszivárgott az irodalom,
politika és társas élet különféle ágaira.

Alkotmányos reformmal egybeházasítandó világpolgári vegytan!… szállok
hozzád.

*

Tél volt, még pedig a javából.

Grönland halálosan megunván hidegvérü feleségét – a jeges tengert –
megszökött ősi fészkéből, s a délnyugati tartomány-atyafiakkal békét
köte.

Nagyon megszivelé pedig bozontos utjában távol rokonát, a még akkor
climailag is tulconservativ Magyarországot, és se látva se kérve: à la
grettengréti pőrölyrendszer, vele amolyan franciás házasságra lépendett.

E szerénytelen indigena ellen óvást tőnek a még viritni óhajtandott
mezők és völgyek: összeesküvének a lombkoronaféltő vén erdők, s a
természet védtelen leánya – a láthatár-gyürüzte rónatér – nyilt kebellel
szegüle az éjszaki óriás hatalmának.

Bihar – alföld tündér délibábját is nyakába kavarintá a kóbor urfiak
legszelesbike, a zuzmarát izzadó förgeteg és az egyszerüen fönséges
isten-eszme földi arcára reá fuvallá az enyészet sápadt szemfödelét.

Siri hallgatag lőn a pusztai élet; ifju arcáról lehervadott a virágzat
mosolygó költészete, s ezüst ravatalán békén szunyadott, mint rablott
szerelmü menyasszony liliom koszoruin.

*

Rónatelek mezővároskának szemét, száját úgy tele csapkodta februári
malterrel a förgetegek nagyapja, hogy serrészegen egymásra tántorgó
lakházai fölött isten nevében bakfittyező egynémely lábmüvészi eleven
fractio kényelmesen lejthetett volna solo-mazurt.

A torony csillag árnyában leselkedő reformativ bádog kántorát ezer
szerencse, hogy nyakszirtig tele fuvallá hógulyával Sziberiának szökött
viharja, mert aligha hozzá nem kötőfékezi vala különben lopott lovát
valamely hangyazsombékon nyaralni szokott cigány Abellino.

Ezen fagyos előjelekből kiviláglik, hogy akkor tájban tél volt ám az idő
a talpán, még pedig mardosó és viharos;… de hiába volt ő viharos és
mardosó, mert Nyakas Gábor uram oláh süvegszerü curiájához semmiáron sem
énekelheté közel a hűs fuvalnak fehér gyermekét, lévén körötte
védegyleti gépekül oda káromkodva csirkeadó pótlékul: három quartalista
taxás és tizenegy darab zsellér a számítatlan robotok robotosainak
robotos iskolájából.

A kiterjesztett léget bevakoló hófuvatag nem merészlé tehát commodus
táblabiránk négy fal közti méltóságát háborgatni, mert az alkotmány
sáncán kivül árkoló atyafiak oly vakmerően el voltak kinzó szerekkel
látva, hogy akár puszta Arábia homok mindenségét reá lapátolhatták egy
füst alatt Poroszlónak árvizből hevenyészett országutaira:… de a hideg
sem contrázta meg az ő házi himfonókáját, mert ámbátor a vesefagylaló
szellőnek miatta széltében és hosszában olvasható volt is a
varjugondolat: azért a hármas tiszteletü eklézsia jónak látta
consumensileg patriota magát in solido beharangozni Nyakas maecenás
vendégszerelmének cinteremébe.

*

Sötét boruvá ölelkezett kék-barna felhőkből nehéz hópelyhek omlanak.

Magas örvényletben kanyarog a förgeteg, fénylő hószikrákat szórva
szerteszét. Majd zugó szárnyakra emelt ragyogó csillámokat csapkod
ködharmatos ablakokhoz, melyekre szeszélyes jégvirágokat himeznek a
vihar fagyos könyei.

Vajjon eredeti orosz nyuszttal van-e kibélelve azon keresztre feszített
halandó, kire ádáz sorsa jelenleg viharköpenyt kényszeríte… avagy pedig
becskereki rókamájjal vattiroztatá szívgyökere környékét?… felelet: nem
tudni!… de annyi bizonyos, hogy ha pipát nem is, kényelmet mindenesetre
cserélne spectábilis Nyakas Gábor urammal, ki is vedlett tüdejü
kandallója beszédes lánginál con amore mosolygá az elemek vicsorgását.

Hogy szűzvállas háza fejének borzas üstökét amugy török-magyarosan
megcibálá a vihar körme; s hogy a zsup-ölelte zsindel fedőzettel orkán
urfi tán már kotillont is keringhetett: avval Gábor gazda mit sem
gondola, hanem kényelmének forró érzetében lángok közé suhintván egy
kinjában született harapófogót, általa nyakon csipé azon menyecskeszemü
parazsat, mely tenor csibukja szunynyadó életét nyujtogatni
praedestináltaték.

Bele decomponálván magát azon édes helyzetbe, hogy harcsaszáju
Belgraderjének kélkellő szülöttjét föllegrokonaihoz utasíthassa,
méltóságteljesen tekinte szét a körötte testőrködő pietásszerü
személyzetre, és lesimítván torzon bajuszának kitágult oldalbordáját, se
többet, se kevesebbet nem láthatott, mint mi itten következik.

Jobbra, egy fésületlen szalmás karosban Sirály Máté, lakomás provinciai
kiváltságos arszlán tévedezett, ki máskor igen kedélyes cimbora szokott
lenni, hanem jelenleg annyira tóthéringgé hajszálítá a járványos grippe,
hogy ballábával másfél óráig keresgeté a jobbikat.

Mellette Selypi Flórián kanyargata baltartományába egy kövér termetü
fonatos kalácsot, s fontos arccal azt akará mintegy kifejezni: hogy
diplomás baromorvosból is lehet még az ember honorarius cancellista.

Sokszorosan tiszteletes Gordon Ábel uram helybeli lelkész, kántor, ispán
és harangozó, hüvelyk ujjaival figurázott egy terepélyes tens asszonytól
szökött zsölleszék egyharmadán, s tőszomszédja Kotkodákovich Tógyer,
localis görög zsidó és dilettans tribunus plebis iszonyu zavarba jött
azon hideglázszerü trémának miatta, hogy a rónatelki husos szellemek
ezerfejü trombitása addig feszeng minorennis ülőkéjén, mígnem egyszer
rettenetesen makká töri ludibris testületén a tubingai kaputot.

Ezen patriarchai személyzet frontjára hüvös árnyat vetett Dongó Rebeka,
Nyakas Gábor uram házi operájának tevékeny karmestere és klaplis
trombitása, ki is kézzel-lábbal zongorázott egy szélmalomból ótott
ultramuzsikális kerekes rokkán, míg bal szemével oda kacsingatott, hol a
csintalan Sirály Máté fiatal tüzében párta és sódarrablás eszméivel
foglalkozék.

Lábainál nyujtózkodott szálkás bundájával Rajta a házi ur kedves agara,
s nyulüldözési talentomáról oly élénk phantaziával álmadozék, hogy a
kandalló párkányzatán sütkérésző ordas kandur elhatárzá climát
változtatni s hizelgőn dorombolva patronusa védöléhez szegődött.

– Hol is hagyá csak félbe a vadászkalandot rektor koma – szólott Nyakas
gazda egy karmazsin csizmaképű rövid-kurta vitéznek, ki spanyolviasszá
égetett orra fölött villogó tavaszi gyepzöld szemekkel kutatá Rebeka
hajadonnak félszázadát és kedves titokba tartogatott hideg
pulykapecsényéjét.

– Hát ott szalasztám el a casus fonalát – felelé a népoktatás kaputos
kondása, – mikor Csörege Bálint uram –

– Ugyan komám, nem ez volt az a bátor vitéz, ki Sziklatövi főispán
ebédjén beköppintvén a citromos meleg vizet, másfél évig mindenütt
dicsekvék: hogy teljes egész életében nem ivott oly drága és izletes
spanyol bort.

– A volt biz’ a… de biz’ a volt – felelé a hallgató personál.

– Na tehát Csörege sógor kirándul egyszer vagy negyed magával a
köbölkuti cserére foglyázni, s miután egy már őszbecsavarodott foglyot
úgy mellbe lőtt, hogy ijedtében azt kiáltá vissza a harmadik határról:
„csak a fejem ne bántsd fiam“, csak néz, csak néz, hát megpillant egy
óriás túzokot, mely körmein két álló csillagba kapaszkodván, hegyes
orrával szeretője nevét kópiskálja a holdvilág tányérjára. Hohó, vésnök
amice, te enyém vagy… s puff… ledurrantá a szárnyast, mely is mintegy öt
óra alatt szerencsésen alá is esék!

Jó kedvvel hazafelé ballagék, elküldendő két hatökrös szekeret a
kérdéses madárért, hát az utfélen egy gyönyörü szőke nyulat pillantok
meg – mely egy farsangi fánkot mandukált… no, megállj te kis huncfut… s
a mint e szókat kimondám, commode lecsücsül az én nyulam… fölemeli két
első lábacskáját, s kényesen és bátran megfenyeget;… nekem se kell több,
fölrántom a sárkányt… s hinné-e valaki, ha tulajdon két szememmel nem
láttam volna, az imént lelőtt tuzok feje pislogott ki puskám
gyujtólyukán. Hát szegény pára mindenestől belecsöppenvén puskámba,
nyakszirtének kényelmesb nyughelyet nem találhatott.

A nőtlen morál keserves leányzója – Dongó Rebeka – csodás álmélattal
tátongott a történethez; Sirály pedig és Kotkodákovich farkasszemet
vágtanak egymásra, s úgy bölcsen replikázák vala: hogy bizony sokat
tapasztal az ember fia, ha nem restel járni a nagy világba.

– Flóri öcsém, úgy tetszik, hogy te is bele haraptál a minap egy regének
a bokájába… s ott hagytad félbe, midőn Körmös Pál kortes korában egy
követválasztási dinomdánom alkalmával confect gyanánt hámozni akará a
gledicea töviset, sőt vagy három darabot előbeszédül föl is
trancsirozott, és meg is evett…

– Majd máskor domine spectabilis! – bizony máskor – ismétlék az ólmos
pilláju vendég atyafiak, meglepjük a tekintetes komám uramat karácson
estéjén egy kis diófélére… jó lesz rá fojtásul a tavali vinkó!…

– Szivesen elvárom in massa et in specie az urakat;… most pedig jó
éjszakát!

*

Gambrin király sörországának fővárosi egyik megyéjében névünnepet ül a
philister és komlóforradalom.

Fiatal hársak, törpe akácok, szőlőlugasok és virágállványok közé piros
tarka szövetü asztalkák helyezvék.

Harangvirág alaku lámpák fényétől különféle öblös és karcsu ivószerek
sugározzák réz és aranyszin tartalmukat. Halb és gross seitlik ezrei
vezetik pályacélhoz a torok-föltámadást, sötétszemü zömök pistolkák
szomjat öldökölnek, gémnyaku börtönben duzzog a visontai óriás, s Buda
és Somlyó lélekdus sziklacsöppjei méhökben rejtik a vérlázadás
angyal-ördögeit.

Itt-ott vászon menyezet alatt imádtatik a szeszgyárak vad és szelid
fejedelme,… s a barna szivargőzzel ölelkező nyelvbábeli felhők,
szégyenltökben magasba szállonganak, jelentők a nemzetek védistenének,
hogy Magyarország fővárosából vándorlanak.

A csinos kertecske átellenes oldalrészén fatornácok nyilnak, koszorus
oszlopokkal és a testvérváros építészeti remekeinek fresco festményivel.

Egy-két vén akác illatos árnyában szónokszék alaku emelvény látható
fokonként magasbodó ülhelyekkel. Többnyire bérlett zenészek tanyája.
Jelenleg négy darab tragoedia-gyilkosnak ajánlkozik szinpadul, kik
nappalta igen ügyes cipőfoltozók; éjjel pedig és ünnepestéken ének- és
drámaparodiákkal mulattatják a rántott csirkeimádó sógor publikomot.

Comicai mócsingul oldalvást egy sánta nyaku hasbeszélő puffaszkodik,
kivel a társaság félablaku hárfása (szükségből: csizmadia, mosóné,
borbély és decorateur) előttünk ismeretlen thema fölött torka
szakadtából duettet mosolyog.

A kerti zöld mulatság igen népes; itt-ott hölgykoszoruk is viritnak; a
pincér-mozgalom, állatkimélő hajlamra eszméltet, mely nemes tulajdont a
sértett piros- és mopszappendixek – kell vagy nem – ráéneklik az
érzékeny emberiségre.

A sváb élcet tormaként reszelő sivatag comédia tőszomszédjában nyulánk
asztal vonul szét, mely művészeti estélyek alkalmával bizonyos
privilegizált spieszburgerek részére el szokott vala késvilláztatni.
Jelenleg kiméletlenül nyomatik agyon körüle a fütött lég.

A praesidiumon egy fövetlen cékla képü sógor virit. Domboru homlokára
kedélyes életrendszer jegyzé kéziratát, ősz pillái alól mérsékleti őrtűz
lobog, s termetes gyomrán büszkén üldögél a gurmand tekintély.


_Fresco levél Jókai Mórhoz._

Addig s addig tréfáltunk az ördöggel kedves öcsém, még az csakugyan meg
is jelent, még pedig furfangos karimáju formátumban. Ugyanis.

Ebb a nyomban kapom a rohanva rohant stafétát Csámcsám basa uckuruci
agensétől.

Mihez fogjak? Meg van. Rég sejtem már én, hogy toilettemben beretva
szerepet affectál egy tőről szakadt Sobri-balta. Nekem se kell több. Oda
csapok a nemzeti gilotinnak, hol a titok fekszik, s a
jávorkéreg-pecsétet csakugyan föl is tranchiroztam.

Lepattan a rekesz… hát ezer még ezer pici hernyók, bogarak, madarkák és
krokodilok szökelnek és szárnyalnak alóla kifelé.

– Ahá, – gondolám, – éljen a nemzeti nyelv!… ezek mindenesetre
hyerogliph-fajták, csahogy elevenek.

A szentséges tüdejü Kajmakán saját nyelveni correspondentiát tartott
mindenek felett szemei előtt,… s nagy büszkén, s tán nagy méltán is oda
vélekedett: hogy a ki nem érti, magyaráztassa meg magának.

Elpirultam ugyan kissé, hogy bizonyos nemzeti kérdésben
Kotyfungországból előzteténk meg, de azért nem engedém magam
confundáltatni, hanem fülön csiptem egy csavargó tudóst, kinek spongiává
vedlett ganya characteréből huszonháromféle nyelvismeretet olvastam ki.

A tudós eleinte vonakodott, mondván, hogy jelenleg egy fontos thesist
csapott fejéhez az academia (azt ugyanis, ha valjon a legujabb német
bankók bocskortalpra vannak-e pingálva, vagy csak amugy incognito
heverész bennök a kutyabőr)?

– Bizon amice Karcsu, ez nagy kérdés,… igaza van a lelkes academiának,
hogy Magyarországon így akar segíteni… hanem kérem, engedje át nekem e
thesis oldási dicsőséget, úgyis én, mint számfölötti financier,
többnyire effélékkel foglalkozom.

– Isten neki, hát cseréljünk. – A doctrincambium meg is történt. Én
nyakamba akasztám a pénzügyi problemát s legközelebb szolgálandok is
eredményével a lelki parókák imádóinak… ő pedig a Kuttyfungi-Placát
oldást vállalá el.

Furcsa tünemények vannak olykor-olykor a tudományos világban. Először
nem hiszi az ember, később bámulja, végre pedig meg is szokja.

Karcsu barátom magaviseletét kissé magam is megbámultam. Később belátám,
hogy mindaz, mit és miként cselekszik, indokolva lőn, mert a kottyfundi
nyelv oly végtelen nehéz és complikált, hogy csak egyetlen betü
megalkotásához háromezer év, tizenkilenc millió nyelvtudós kivántatik; s
e szerint a mi keresztyén calculusunkból az jő ki: hogy a tisztelt
Kotyfung nemzetnek e mai szent napig nincs több két betüjénél.

Na de menjünk tovább. A tudós hozzálát cserefunctiójához. Egy régi
kétgarasosnak azon virágzó völgyében, honnan a kétfejü sas még le nem
kopott, tótágast áll. Megrázkódik. Komoly képet vág. Füleit
csattogtatja, s B-mollból hegyeset füttyent.

Ezen jelekre a szétugrott stafét-menageriácska összecsődül; takarosan
glédába állanak a piciny desertorok és Karcsu uram tolmácsol, még pedig
ilyeténképen:

„Fu csoroé spokill Tyovoyn khvzsom kicsir Jeranix röfkör putty
csabiflines.“

Szabadon fordítva magyarul: „Voytina Mátyás emigrant Duduár a
jeruzsálemi szláv respublica extraérdemiért vicekirálynak kiáltatott.“

Lásd barátom, mire nem képes az ördög, ha az ember amugy istenesen
megkergeti.

Te kezdted meg a játékot édes Mórom. Alig érinted csak amugy
küllőféresen azon nagy férfiunak – ki nálam incognito koplal – halvány
architecturája állapotját; azonnal megfogamzik az itten üldözött érdem
egy méltányosb világrészen; sőt néhány nap alatt tetemes lelki salátává
átbokrosodott is.

Üdv neked, oh minden eddigi szőke szerecsenek legeslegragyogóbb körmü
Mór fia… százszoros üdv a respublikához kötőfékezett emigrant Duduar
nevében. Pacsirta trillákból legyen kidagasztva hattyu-párnád kebele.
Álmodd bele kedvesed hűségét, s legyen ébredésed az örök vidámság
mosolygó ébredése. Angyalszivek lángjai lobogjanak lelki kandallód
oltárain; soha se teremjen ott fájdalom, hova és kiért te sóhajtozol; ha
pedig a sors úgy akarná, hogy te szellemittas férfiu valaha még is
megtalálnál szomjazni: oh akkor rögtön fodrosodjék olyatén gyomrozatu
pázsit-felhő, hogy belőle kékségesen párolgó theahullámok csorgadozzanak
telivér gégéd rovátkos paradicsomába.

Azon óriás kansáska, mely bal szárnya alatt hozá Csámcsám basa említett
magna chartaját, máskorra akará fentartani a szerencsét, hogy küldetése
magas célját a jeruzsálemi szláv respublica vicekirályját szinről-szinre
láthassa.

– Kérem sáskaságodat, még csak néhány percig.

– Nem lehet amice időznöm, mert esthajnalon már a vörös-tenger fenekén
kell megjelennem keszeg soieréra.

S ime, midőn a követ bucsuöleléshez tollászkodnék… üti a tizenkettőt…
nyilik az ajtó… s egy karmazsinfelhő-forma valami begyalogol…

– Ha… ő az!… s a kansáska térdreereszkedett.

– De hát kicsoda? kérdik tán önök szép polgárnők…

Majd megsugom máskor.

*

Magyar kényelemszerü napi küzdésim s fáradalmim után, aléltan nyugovám
hitelmentes szállásom sivatag pusztájában. Költők által már hajdan
munkálati kellékigénybe vett csöndre levén szükségem: siri hallgatagra
némitám ősi kakukkos órám vakmerő szólásszabadságát… mert iszonyu remény
óriás hajnalitá pénzügyi bánatocskám éjelét,… tudniillik egy nemzeties
szinmű alkotásért érdemlendő száz arany,… és néhány hónapos magyar
halhatatlanság.

Minthogy a pénzaristocratia és külföldies fényüzés nemtelen hatalmának
hazám büszke grandjai is áldozának, csekély egyéniségem sem lőn a
nélkülözések dicső apostolává; sőt vágyaimat oly magasra rugtatám, hogy
komornokom ispánját naponként Tombuktuban fodroztatom… eszményi gyeplős
lovam homlokcsillagául pedig Syriust rendelém meg.

Egy rendszeres kupaktanácsi lakoma közben boldogult cserei Berei Farkas
rim-király által figyeltetvén azon gazdag aphorismára: hogy „sétakor
fuladásig tele rohanják agyunkat az eszmék“ – miért ne tiszteltem volna
meg hű utánzásommal a mezei liliomok és népkeresztelők tavaszítójának
populáris emlékét?

Bagócivilnek nevezett pásztori pongyolában mértföldekre indulék tehát,
először csiga tempó szerint; később szellőgyorsan marhaváluvá gyaloglám
szobácskám angyalhányásos deszkázatát… persze gondolkozási eszközül…
mert más célra miként is sértettem volna meg keletnépies életrajzom
historiai szentségét, én! ki annyira imádom a táblabirói ülnökséget
eredeti bőrében.

Hasztalan kinoztam biz én oly dühösen agyamat, nem tört abból elő
Minerva,… hanem veritékföllegéből kikandikált igenis azon szomoru
tanuság: hogy csöngetni szolgának lehet.

Megbukván ezuttal parodia-mesére kisértendett logicám… istenhozzádot
sóhajték Körmöcz halvány gyermekihez!… márványsimára átkozám ephemér
homlokredőimet,… s iszonyu fejtörésemben szunnyadásra szédülék.

Kalandtervgazdag lakomban polgári éjfélt konga már a nyugalom és
képzelet órája,… elhalva sóhajtozott a képzelet élete,… megpihentek az
utczai torokharangok… s aranyszomjjal foglalkozó lelkem még sem birá
elszeretni az álom szende angyalát.

Lecsillapult végre ábrándos reményim zajos játéka… s elaluvám.

Napontai küzdelme körét méltánytalanság ellenében ha becsérzettel futja
meg a munkás férfiu, éji nyugalom aczélozandja erejét s öntudatát.

Vétekre tántorult boldogtalan embertárs nyugtalan álmaiban keres
menekülést keble fulánkitól, s ha társa s a napi élet üldözőkül
esküsznek; az álom gyöngéd karjai között találja legbiztosb emlékhalálát
a szerelem bus áldozata.

Átszenvedett élet, kiégett kebel s meghiusult remények romképei!
áldozzatok e legbájosb szellemkirálynő csillagoltárán! s boldogságtok
szétszórt hamvaiból épülend az elhalt örömek tündérmozaikja.

*

Csekély magamra – ki e szabálytalan mismásban táplálgatom az irodalmi
hegyek egerét – sem igen mosolygott a sors és népek istene oly bájosan:
hogy polgári és magányéletem vadkoszoruiért napjaimat imádhatnám; mire
nézve mikor csak tehetem, alszom biz én, hiszen ha zöld asztaloknál, egy
nemzet rovására fényes nappal lehet szundikálni: miért ne ragadnám én
védszentemül annak idejében az éjszaka koromszerü ördögét.

Beváltá erélyes törvényszavát az örökkön hü természet, s zavaraim és
szegénységem kárpótlásaul álmodnom engede leggazdagabb és legkedélyesb
álmokat.

*

Forrón szeretett édes hazám képe lebegett előttem védszárnyai alatt
polgári és társas erényeknek. Jogegyenlőségi üdvet viszhangozának a
felhőittas bérczek, mint a népesült rónák virányai. Nemesen kiérdemlett
iparelv sugárzott az arczokon; testvérileg ölelkeztek a néposztályok
érdekei; angyalok mosolyában egyesült a hitkülönbség; s míg egy felől az
alkotmányi közvélemény csak polgárias hű kebelben oltározza nemességét;
a nemzetiség más felől szelid és méltányos eszközökkel igaz magyarrá
gyürüzé el a nyelvidegen feleket.

Élénk gyáripar gazdagítá a nemzeti jóllétet; vitorlaerdők uszkáltak
áldásthozó folyókon; csatornák szeldelék virágzó réteinket; valhallai
üdvleldében szentesitetének nagy férfiaink hamvai, nemes irányban
fejlének néperkölcs és szokások; nagyszerü emlékszobrok tükrözék egy
dicső nemzet hálaérzetét; egyéni jellemeket munkáság szilárdíta, s merre
magyar nap világolt: embert istenítő nemes cél felé törekedtek a
népmilliók.

A művelt világgal versenyképes magyarhon képletével egybefüzé a
boldogító álom kis hazámat, hová oly édesbus fájdalommal epednek
vágyaim; igénytelen családomat, melynek örömével vigadok, s bánatával
könyezem; és a hölgyek legnemesbikét kinek szerelmében oly becses
kincscsel gazdagodám.

Honi szivárványnyal ékített ezüst szin föllegöltönyben diszelgett
előttem szerelmi ideálom földi tündére. Hölgyi erényekből valának
alkotva kisérő angyalai; szendeség nemtője trónolt ohajtásain; női
hivatás szentsége sugárzott szemcsillagán, nemzeti örök hymnus zenge
rózsaajkain, s viseletén és szokásain a honleányi kötelesség lelkes
érzete fényözönben tündökölt.

Megnyilának ekkor az egek gyémánt kapui, szárnyainál egy-egy napplanéta
őrködék és nyugalmazott üstökösök előszobázásuk alatt tisztelgési
látogatásokat fuvalgának az esti szellőkből faragott tárogatók.

A mennyei őrsereg érkeztére andalitó bájhangok rezgének át a távol
mennyvidékek bársonyvölgyein.

Lassan-lassan közeledvén a szenderdus aeolfuvalmak, az egyik őrcsillag
kölcsönkért bal szemével meg is pillanthatám az angyal sóhajokon
lovaglott előzenészeket.

E fénybölcsőben született deputatió alakjában a hivatal- és
birtokképességre méltatott bujdosó csillagok tisztelgének éji zenéjökkel
a gönczöl szekerénél, mely a legközelebbi cherub-divánban nemes
önmegtagadással iktatá őket a jogszerüség kerékvágásába.

Szerafmosolyból és csillagharmat-hullásból szerkezett ezen
varázsdallamok oly istenileg hatának tulfeszített idegeimre, hogy ki nem
birhatván tovább a nyomasztó érzéki élveket, elzsibbadva és kifáradtan
fölébredék édes álmamból.

Megtestesült kiábrándulásomkor is fülembe cikáztak a melodiák, nem oly
mennyei pompás kiadásban ugyan, mint az előbbiek, hanem a földiesség
durva szövetében, mit tényleg be is váltának azon zsidó iratszerüen
őgyelgő serpityókos árnyékok, kik egy tüdőszegény fuvolás kiséretében,
gazdagon kinozgaták ablakom alatt a szököttkatonai népdal művészetét.

Ajtónyikorgás fográngató zsoltárát hazudtolni képes ezen X-duros
hangverseny megtermé muzikalis gyümölcsét, mert egy azon éjjel
kutyaconferentiából haza baktató éhes agár bereggelizvén a göröngyös
hangokat… tőlük szörnyet halt… és így egy négylábu öldöklő angyaltól
ismét megszabadult a nyulak emberisége.

Hallásilag megbüntetett szegény magam is, besülyedvén a hajnali mézédes
horkantások mélységes tengerébe, iszonyukat kelle a concert-parodia
mellett álmodnom, mert gyakran föl-fölriadva fegyverhez kapkodék,… s
persze, hogy levegőt markoltam.

*

Több személyesített agyrémek kiséretében megjelenik előttem treszirozott
chinai malaczon paripázva egy diszöltönyös torzalak… Úgy tetszék, mintha
nem először látnám – azonban közelismerősömül nem merém elfogadni. Le
kell vázlanom külsejét, különben tán még a papirról is elszaladna.

Lábai egyikében a rhoduszi coloszt tisztelhetjük, míg a másikat beteg
daru kölcsönzé táncmesteri buktában. Mellüregében egy aszkóros piócatüdő
sem birt volna zártszéken ülhetni; míg gyomra fenekén puszta Arabiát
bátran kiházasíthatná valamely mixta deputatió a caspium tengerrel. Feje
őszi dinnye gyanánt adaték el a debreczeni piacon. Hajzatát elhasznált
börtönkorbácsok alkoták. Szemeit vörös tekegolyókból dolgozá ki az
ártándi téglavető,… s midőn szemöldeiben megszünének a medve vadászatok:
szája felörvénylett a vendégek befogadásaul.

Végetlen nyelvével egy szuszra kinyalá savából Mármaros vármegyét;
fogaival Európát ketté haraphatá; ha sóhajtott a bugaci csárdában,
iszonyu szél támadott a magyar partvidéken; egy köhentésire Havanna
elsülyedett, s ha tüzbe jött, a szomszéd tartományok elégtek.

Koponyája azon osztályában, hol Gall szerint imposztura-fészek tanyázik
– rablóvárak épülhetének; nyakacsigáján nem egyszer sulyegyenzé a
kificamult bolognai tornyot, s füleinek esernyőszerü oltalmában
özönvizkor szárazan maradt volna Xerxes két milliós tábora.

Téli öltönye perémjeül kifosztá lombjaitól az ujvidék őserdőit,
fülfüggőit holdbérceiből alkalmazá; pecsétgyürükövének ketté szelette a
csimborászót, bajusza félszárnyán belény-csordák legeltek, s kis ujja
körmén tartá legnépesb gyüléseit a francia convent.

Ozsonnára negyven gulya rhinocerost falatozott, s ha szomját oltogatni
kezdé, kiapadtak a világoceánok s a föld szive megrepedett száraz
kinaiban.

*

Ilyszerü costüm és alak jellemzé azon rémóriást, ki hajnali álmamban
elém tolakodott nemével az őszinte bizalomnak, minővel csak közel
barátunkat tisztelünk meg.

– Úgy-e nem ismert föl uraságod? – mondá közelebb jőve hozzám, mint ki
sugni akar… oly hangon, minő lehetett a waterloi ütközet robaja in
companie Herculanum és Madrid földingásaival, – nem csoda, bizony
keményen elváltozám, nagyon megsanyargatott a nyomor és szolgaiság.

– Bár miként nyargaljak ide s tova emlékemmel, nem hiszem, hogy láttam
volna önt valaha… felelék krumplifagylaltá borzadva a torzképek ezen
karmazsin fejedelmétől.

– Istenem! hiszen én bankó vagyok… felelé oly finom soprán hangon,
melylyel tavaszfelhőt volna képes himezni valamely venuscsillagi
nőpapagály, – miként van, hogy ön reám még csak nem is emlékszik?

– Igaz biz a, hát valóban ön az édes bankóm?… s pedig azon kétforintos
bankó, melyhez fáró közben utószor volt szerencsém.

– Hol jár itt, hol a madár se jár? – tessék helyet foglalni, nem is
figyelve, hogy ha kiterjedéséhez képest akarnám szobámban leültetni,
legalább is a holdat kellene még a föld mellé leimádkoznom.

– Bizony rég nem volt szerencsém, – sóhajtva mondám – édes bankó bácsi
álmamban sem, nem hogy ébren… mi járatban van? mivel szolgálhatok, mert
ily szegény ördögöt, mint én aligha interesse nélkül méltatott becses
látogatására!

– Sajnálom, hogy mostoha testvérnőimmel, főkép ezres nénikémmel vagy tiz
évvel korábban nem tisztelkedém édes kegyednél – jegyzé meg a szerény
vendég – azonban addig is, míg gyakrabban tehetném önnél vizitáimat,
engedje meg, hogy ily hosszas kimaradásom okárul nemes kegyedet
értesíthessem.

Ekkor annyira összerántá tagjait az én óriásom, hogy éji szekrényemen
ágaskodott pannoniagyertyám hegyére leülvén, imigy kezdé szónoklani
autobiographiáját.

*

Özvegy Lopincziné orgyilkos kandurjának hatalmas étvágya kerekedvén,
kanári cimet bitorlott azon talpig magyar sármány-madárra, mely tisztelt
asszonyság operaélvi szegénységét verébszerü dallamaival oly falusi
gazdagon kárpótolá: fogantatásom beiraték a sors anyakönyvébe.

A fültövön körmölt nádi énekesnő vértanui halálával igénybe jöttek
boldogult ősanyám eltaposott jogai, s ő eltemetteték… hogy én kedves
unokája életre virágozzam.

A véletlen úgy akará, hogy magyar kendermagból szülessem. Karcsu bugául
származva, már csecsemő koromban kiemelkedém társaim közől a kukorica
földön, hol lókötőkkel és desertorokkal naponkint találkozám ugyan,
hanem lovagias bánásmóddal épen nem.

Bizonyos sánczon kivül születvén ugyanis, ősi szokás szerint amugy isten
igazában elpáholtak előbb: s fejembe verék, hogy csak így lehet belőlem
valami.

Növeltetésem török s ó-római alapon nyugovék; gyermekkoromban izzadtam
és didergém… s ha valakin, rajtam valóban meghiusult a holló és
szerecsen-féle közmondat… mert cigánypofa bőrszerü szinezetemből
hófehérré lugoztatám.

Ez időszakban kedvencze valék a szép nemnek. Fiatal lyánkák rózsaujjai
között folydogált ifjuságom. Fonókák, népkasinók, pusztai estélyek
vigalmaiban élénk részt vevék. Oldalomnál sóhajtá tiltott szerelmét
kedveséhez a hű leányka; hozzám simulva regélték gólyasarkon forgó
várakról a kedélyes anyókák,… s pár hónapig legboldogabb őre valék egy
gyönyörü kun menyecske tilos kecseinek.

Vászonéletem legnemesb azon perceire még most is mondhatlanul büszke
vagyok, hogy egy honáért elvérzett hős lengyel fájdalmát magyar kezekből
enyhíthetém.

Kosciuskó lelkes utódjának elhunytával borult el gondtalan ifjuságom
derüs hajnala is, mert rongyokká szegényedve beőgyelgém a világ
kereskedelmi piacait, miglen könyörült rajtam az árvák istene és a
gazdag ausztriai ház szolgálatában kétforintos bankjegyül befogadtatám.

Statuspolgári fölszenteltetésem után néhány holddal virult reám a
szerencse: hogy csekély papir éltemet tisztelt kegyednek köszönhessem.

Emlékszik tán kegyed pünkösdünnepi azon kézfogóra Rikancon, melyben a
házi leányasszonyt elgyürüzni szándéklott gavallér kasznár fidibuszul
lett volna csekélységemet felpörzsölendő, ha ön zsebében csavargott 120
éves magyar contractussal meg nem vált a veres fonalu gyertya lángjától.

Még azon éjjel labétjátékon átszállottam a vámospircsi legatus
protestáns reverendájába, ki is más nap tuladván rajtam egy kölyökitce
budai borért a ponyvás csárdában; innen egy céklával béllelt arcu pofók
mészáros vőn oltalma alá.

Sokáig unatkozám a tisztelt marhavirtouz verespénzhalmazának kellő
közepében, míg nem a karcagi vásáron borjuért kicseréltetém,… hanem már
akkor gulyásos hus közé bátran föllehetett volna zsiros csekélységemet
szalonnául aprítani.

Kupec birtokba emelkedvén, kevélylyé tőn kissé ugyan feszes, de
aristokratikus helyzetem, mert parasztlétemre sort ülheték a százas
dynastákkal.

A nemzeti menageria ezen szorgalmas collectoránál nem sokáig szivhatám a
pénztárcai börtönléget, mert Bakonyon átutaztunkban mindketten…
gazdástól tudniillik… haramiák kezébe kerülénk.

Ő ugyan, mint haszonvehetlen rablópolgár siralmasan szabadságra
üttetett: hanem engem hosszas földalatti ülnökségem után a világhires
Sobri vándor arszlánkorában személyesen ajándékozott egy keszthelyi
nyalka borbélylegénynek.

A szakálkaszálási művészet ezen nagy mesterét megszállván a szerelmi
generosítás büszke angyala: már akkor fontos egyéniségem tüzeték ki,
kedvesének kintornált cigány szerenáda dicső eszközeül.

Miután a zenészet barna hóhérjai művész aránylagi osztozásuk alkalmával,
fölöttem agyba főbe verekedtek volna, még azon melegében korcsmai
gyomorba temettetém, föltámadandó éjek hajnalán, törkölypálinkák lelkes
illatára. Csárdai contomathesistől párolgott földes uram
himkalapbirtokos neje bepillantván a borketrec kincstárába, azon nyersen
concambiált „gyere haza kendőért“ a falu boltos zsidójának, kinek
hagymaillatdus dominiumából egy trenkileg vasazott cukorhombárban
Budapestre cipeltetém.

Pogány kezekből egy bukó félben lévő fővárosi gyufáshoz sétálék, kitől
is per váltótörvényszék… ötszáz környező pajtásaimmal harminc váltó
forint négy évi procentjében Sugorfi uzsoráshoz átexequaltattam.

Sugorfi Jeremiás uram, mint eszélyes capitalista és
törvényzsarnokuzsorás, megtapintatván a magyar finánc ügyek üterét,
speculatio hitvallásaul tüzé ki világrégi azon maximát: hogy ki
erszényileg boldogulni akar, pénzével s belátásával meg kell annak, mint
a levegőnek jelennie.

Mire nézve elővárosi gyáracskákra részvényeket birt; zálogdákat
állított, diplomákra kölcsönzött; zsebtolvajokat dijazott, ó-budai
rablófészkekre ülnöki befolyásban részesült; lámpásgyermekek avatottjait
elkötelezé, vendéglői bérszolgákkal egyetértett,… és hamis játékosokkal
főzési conferenciákra aljasodott.

Koppasztási jövedelmek legderüsb időszaka novemberi vásár levén; –
Sugorfi ur zárt ajtóknál átszusztatott engem öt tünemény forintos
nagybátyámmal együtt egy saskörmökkel fegyverzett kártyarináldócskának,
ki is a budai spillerdákban néhány magyaros vérfoltokat előbb
beaquirálva… Zrinyi barlangban többesíté gyalázatos sebhelyeit, és
orgazdája jövedelemforrását.

Kávési rebach-szelencéből – melybe általános szavazattal kártyapénzül
itéltetém – egy német journalistát van szerencsém hirdetményi dijban
minapi elesett plagiumáért vigasztalni… és jelenleg a nevezett eleven
plagium szinbirálati erszényéből üdvözlöm kegyedet városi visitszerü
rövid tisztelgésemmel.

– Maradjon továbbra is nálam édes bankóm… hiszen anti magyar gazdája
elég rég jegyben jár a finom rablással… ne affectálja ön oly dühösen a
nyargaló liberalismust… mondám esengve a szaggatott keblü paprikának.

– Na tehát önnél maradok, – felelé rongyai között is vidám
arckifejezéssel – pedig tudom, hogy jártamban keltemben soha nem volt
uraságodnál hűtlenebb gazdám,… mert ötös és tizes gazdag rokonimtól
hallám: hogy várvavárt megérkezésük után tüstént kizavarja ön őket
kiméletlen szolgálatából.

*

Épen jókor települt meg sovány bankomban a kis szökevény… mert tárcám
apostoli tisztaságban ásítozott… pedig másnap egy mellény kelmeért adott
s ezerszer prolongált hetven pengős váltó alól kelle fogoly nevemet
kimentenem… s hitel erényü célomnak a két bankó forintos atyafi
nagylelküleg megfelelt.

Már élvezni is kezdém a magyar procent-scala szerint amnestiázott
váltóbirtok örömeit, midőn iszonyu csörgéscsattogás ijeszte föl
álmamból.

Széttekintek… hát az én hű invalidom ugyancsak Csenger-tyukodilag
allegal egy kányaorru batyus individiummal.

– Mi baj Mátyás? – kérdém a kefegyilkos aggvitézt – miféle állatfajtával
huzalkodik oly korán?

– Hát csak képzelje is meg az ember, ez a zsidó erőnek erejével fel
akarta álmából zavarni tekintetes uramat… ily hajnalban, midőn még alig
van tiz óra… azt mondja, hogy tegnap nem treffelte itthon a tekintes
urat… és most…

– Küldje keed ide azt a magyar jellembirtok és nyugalomharamiát, hadd
fizessem ki, s pénzemért nyulok… s hát a vándor bankó elrepült.

– No Mátyás, most már kend fizesse ki a zsidót.

Mátyás eredeti magyar modorban ki is elégíté a zsidót… mert még most is
hátán hordozza a veresbankót.

*

Fülmetszőn nyikorgó kopott talyiga előtt lassacskán billegballag két
ordas szamár.

Deres szinben csavarodott ősi jelmez; – vastag konyult fülek… mély redő
sugáros szemivezet, s a rajtok elömlő világresignatio, mutatják: hogy ő
szamárságaik aligha nem a mult század keresztelői gyönyöreiben
osztoztanak.

A fakó talyiga közé láncoltan, karcsu vizedények kópisgatják egymáshoz
üres homlokukat.

Ferhéc fölötti láncszemzeten ülnököl egy pünkösdi bazsarózsa képü
individium, s mosolygva olvasgat valami könyvféléből.

Fején aránytalanul magas cukorsüveg kalap itt-ott völgyekkel,
szalagszárnyakkal tökéletes kézi szélmalommá tréfálva,… termetén sötét
vászon blouz ódalog, oly állapotban, mintha féléviglen zabot
tartalmazott volna,… s lábacskáiról a még ártatlan paradicsomi Évára
emlékezék a figyelmes halandó.

Európa világvárosában, – hol a zellerkofa is Hegel metafizikáját
studirozza – ilyféle scena ezer hason látványok tengerébe sülyed; hanem
nálunk, hol a közélet arasztos tényezői álformák, hamis illemtörvények
közé szorítvák, hol az alsóbb néposztályok nomád szokások kötelékiből
lassan bontakozhatnak;… nálunk, mondom ily jelenet nem mindennapi.

Közelebb megyek, vajjon ki és mi lehet azon paprikává szegődött
céklafelhő?… Isten, légy velem!… hisz az Vojtina Mátyás, az én
komornokom, s a művelt világ gyalogsági notabilitása.

Szegény diák, távolomban nem állhatván tovább a kóta nélküli éhséget:
beállott dunaviz-liferansi adjunctusnak.

*

Még azon estén vigan csengő poharak közt, kedélyes baráti körben
szőnyegre kerülvén a szegény gyaloglovag gazdag életrajza, belőle
(politikai discoursháritóul) következő kalandkákat regéle egy korszerü
életbölcsészeti nyélbe ütött vidám proletár:

*

Patrónusa távoztakor furván a komornok oldalát a zsebében nyugtalankodó
pár forint, nem sokat komédiázék pénze őrzésének aggodalmival, hanem
különféle italból egyetlen esten berugja a három hétre kapott diurnumát.

Pénzecskéje elfogyván, itt-ott kapogatott egy kis kegyelmi nektárt és
falatot,… éji szállásra, ócska törvénytannal foltozott tüdejű vad
prókátor barátjához járt… a kéménybe; – később füstetlenebb provinciát
nyert egy koldusalakban tolvajkodó rongyszedőnél, hol tizenhárman
feküdtenek vala egy rokkant lábu hársnyoszolyán, takaródzván kiki
részint ön lelkiismeretével, főleg pedig lopott hálódarabokkal, és
krumplikról hámozott köpenyekkel.

A jámbor komornok legügyetlenebb levén, többnyire a hársnyoszolya
mélységes fenekére került, levén ártatlan termetének fölötte nyers, a
burgonyával pukkadásig jól lakott izmos boltőrök és drótművészek.

A diák leköszöni a rongyszedői lakpartiát,… azaz, egy házzal tovább áll.

Leckéket vesz a fővárosi szegény legények philosophiájából.

Az éjnek egy részét elsétálgatja;… kávéházakban povedálgat,… olykor
alászállong a hid ladikjaiba,… többnyire pedig fele álomra utcaőrökhez
csatlakozik.

Mindezeket combinálva, fölébredt Matyi diákban a consumensi civilisatió
büszkesége,… keble gyomrában mérgesen háborog az italszerelem alvó
szörnyetege… Nem restitálhat tovább igényei hatalmának,… öntudatba kapja
emberi méltóságát,… s hivatalt keres.

Kapott is.

Valamely dilettans börtönből budapesti sanscoulottá szökött
dunavizliferanshoz hetedrésznyi dividendre segédül szegődik, és
characterét s napidijait biztosítja.

Eszélyes kormányzata alá két szerény időjós bizatik.

Lurkó és Furkó.

Furkó… a romantikai iskolához látszik tartozni. Többnyire érzeleg,
sóhajtoz,… gyakran könyez is. Konyult fülekkel csillagokhoz tekinget,…
gondolván a jámbor teremtés: hogy oda fönn tán jobb koszt lehet.

Lurkó… kedélyes, élénk állat, szemeit ide s tova villogtatja,… mindig
mosolyg;… olykor-olykor röhög is. Egyik füle éjt-nappal éghez meredve
áll,… másikát vizirányos lineára csavará első gazdája, egy állatkinzó
dühös juhászbojtár.

A teherhuzás charactere Furkón nyugszik;… Lurkó pedig, az equipágék
parádés oldalát képviseli.

Eredeti gazdájok skontro Pityunak neveztetik.

Száraz, magas férfiu, mértékletlen puttonozási szerelmétől meggörbedve.

Kerek nagy fején rövidnyiretü deres haj mereszkedik, mint tavaszkor
vedlő tövises disznó tüskéje. Pár itce borért fejét negyedóráig döngetni
hagyja.

Karvaly orrán csontnyereg ül,… déli cimpalyán borsónyi vörös szemölcs.

Duzzadt ajkai körül szünetlen lesben álló guny- és dacvonalmak
rángatóznak.

Borzas, tarka szemöldjei közé kifejlett férfias erő kettős barázdái
vésvék.

Jobb szemétől korcsmai verekedés fosztá meg,… bal fülét pedig bakonyi
haramia korában egy szerelemféltő kondás baltával lesuhintá.

Nagyhirü barriton veszett el benne, mert ha egész lóerővel
„Donauwassert“ ordit, jaj azon város-negyed reggeli nyugalmának.

Üvegüzérek imádják,… hanem a borbélyok átkot szórnak fejére és torkára,
mert ha fortissimóra ereszti gégeorgonáját: ablakok töredeznek és a
patiensek fogai ingyen hullonganak.

Üres idejét macskanyuzással tölti.

Kandurok sötétre festett bőrét vidraprémül árulja; fiatal cicák gyöngéd
termetére pedig, hentes céhből kicsapott virslis sógorával szerződik.

E férfiu birtoklá, mint diplomatikus dunavizliferans, Vojtina Mátyást,
qua inprotokolált segédet.

Vállalatinak ezen vizenyős korszakában a nemes tüdejű Mátyás
szorgalmasan beváltá napi kötelességeit.

Skontro Pityu a kiváló érdemhüvelyt rendesen honorálta,… sőt mondhatni
tisztelte is.

Azonban egy véletlen esemény a liferans és segéde közötti békés
hangulatot komolyan megzavarja.

A tény következő.

Vojtina Mátyás hiába vágyott magasztosb hivatását vizzel hüsíteni.

_Crescit sub pondere palma._

A zseni zseni marad mezitláb is.

Matyi deák szendergő vére hullámzani kezd. – Nyugtalan; kedélye borong;…
józanon sem tud aludni, s a holdat majd hogy le nem rángatja vastag
sóhajaival.

Sóvárgó májában és begyében fölébred a szerelem költészete.

Először csak eszményileg szeret;… később önmagáért őrjöng, mint a szép
Nárcisz, kit arcmásának hiu nézdelteért hullámsir temet;… végre földre
száll s halálosan beleszeret Csörege Tiburia kisasszonyba.

Vala pedig Csörege Tiburia (miután mint apáca nyugalmaztatott volna),
legbensőbb komornája Forhant Iván kalitkaművész özvegyének, született
Suta Malvin asszonyságnak.

Egy unalmas estenden ingerlő pongyolába vágja magát a bájos Tiburia és
negélyzett szalon gratiával becsap háziasszonya termébe, ki ép
táncestélyre volt hiva Harcsai Szpuanka szülészmesternőhez.

A terem a „Sziv“-utcára szolgál.

Tiburia ablaknál ül. Vendéghaja fürtei göndör ragyogványban
verőfényeznek.

Arcáról a lovagiatlan redők cékla szulccal gondosan elsepervék;… vállain
vakítólag ezüstlik a pazarul ömledő rizspori havazat;… édesen pihegcsélő
keblén pipacs és szarkalábfüzér;… szürkés, hanem apró szemei a
befecskendett narancshajlétől epedőn könyeznek;… bal kezében gitár,
melyből ugyan az egércsaládot kikergeté, hanem azért tojásdepó,… s várja
kedvesét, a szerelmetes Vojtina Mátyást.

Vojtina megjelenik. Bevágtat a „Sziv“-utcába. Füles paripáit
ablakrostélyzathoz kötőfékezi;… s belép a paradicsomba.

Tiburia nagyot sikolt; szenvedélyesen felugrik,… Matyija nyakába
omladoz: s oly irtóztatót cuppant bal pofáján, hogy a csók helyét
azonnal piros bagariával kelle befoldani.

– Hogy meg vagy?… zsaki poál?… kedves Burim… rég nem latalak!… mindig le
vagyon fogva;… tán már nem is szereted engemet!

– Ah édes Matyim, mire ezen szivrepesztő szemrehányás,… e lelketrázó
szóvirágzat,… s hű keblednek sivatag áradása? oh én ne szeretnélek! oh
én imádlak epedőbben, mint galamb a buzaszemet… s magyar az adósságot.

– Ah, krasznyi angyal! – rebegé a felfortyant liferans, s oly lángolón
ölelgeti Tiburiát, hogy kidagadt nyakerein gordonkázni lehetett volna; –
boldog vagyom… hanem, oh bánatom nemes koppantója, nem vona dugaszban
egy kis csirkecombocskád!… nem azért, hogy éhezem… hanem hogy szép kezed
adományát birhassam.

– Oh dehogy nincs!… részedre mindenem van; – mondá a szemérmes Buri, és
kinyitván Harcsainé étketrecét, belőle oly rettentő cobákot nyomott
kedvese markába, hogy a régi világban akármelyik nádudvari kortesfőnök
szűre alá oda illett volna verekedő fütykösnek.

– Beh drága,… beh faintos!… jegyzé meg fogai közől a jóizün falatozó
Matyi,… s ha egy kancscsal szemü vicsorgó mopszli körötte nem hizeleg,
az érette véletlenül elvérzett pókának még tán sziklakemény csontruináit
is befonta volna.

Pókacombbeli generozitás után, a szerelmi lázban rezgő Don Juánka
kedvese oldalához sompolyog, ki epedő hunyorgatások közt gitár mellett
énekli:

  „Jöszte ablakomhoz kedves,
  Minden nyug…“

Nem haladhat tovább syréndalában az andalgó Buri, mert közelében oly
iszonyu accompagnádot hall, hogy ijedtében Matyija védkarjaiba omlik.

A látvány sajátszerü; – Furkó füles feje ablak és rostélyzat között!

A szegény állat, fejét kifelé rángatja,… szuszog, horkol,… bömböl,…
ordít,… mind hiában! rettentő feje nem akar mozdulni az ablaktól.

Vojtina eszmélethez jön,… összecsődíti a szomszédokat, s egy jótékony
lakatos közremunkálásával a szenvedő Furkó rostélybörtönéből
kifürészeltetik.

Furkó füles kandiságának az volt alapoka, hogy a kegyes Tiburia,
gazdájaért paripáját is kedvelvén, Matyikája vizitjeikor cukrocskával
traktálta a rostélyhoz kötözött talyigai locomotivokat.

Szerelmi ittasságában megfeledkezvén a szokott csemegéről, szegény Furkó
addig s addig nyujtogatá nyakát, míg feje a rostély és ablak közé nem
szorult.

Záporpuszik között válván el imádott Burijától a szerelmes Adonis,
büszkén hág puttonai fölé, mint győztes római triumphátor, s torkig
bélelve póka és szellemi emlékekkel: haza üget.

Skontro borus kedélyben volt.

Az napon egy árva macskát sem foghatott.

Gyermekek is agyonszekirozák, uton, utfélen mankolván elébe és háta
mögé.

Udvarán macskacsiphetési tervekről gondolkozik.

Matyi adjunct dalolva ház elé vágtat.

Skontró végigméri Matyit… majd füleseit vizsgálja.

Matyin nem bámul, mert csak szokott részegnek találja; hanem a paripákon
elálmélkodik.

Lurkóról csorog az izzadság.

Furkó, mint valami ó-martir… véresen.

Inquisitiót tart;… Matyi adjunctot nyakoncsipi,… bicskát ragad, s ha
éles ordítására a szomszédok meg nem mentik, keresztet hasogat homlokán
és elhatározá addig ütni-verni, míg csak bőréből ki nem szalad.

*

Olajban főtt vértanuk, és hasgatott hátu fakirok kinszenvedésein ment
mendegélt keresztül a szerencsétlen Matyi lovag azon rémítő percek
alatt, melyekben önszemeivel látá, hogy tajtékzón dühös principálja
komolyan készül a világos nyuzodalomhoz.

Ártatlan termetét ölelendő kötéldarabok;… fenő acél nyikorgó penegése
iszonyu konyhakés rozsdázatán;… a mérgetlehelő emberszörny, ki vérét
szomjazza:… ki egy Vojtinát ép oly hidegen képes legyilkolni, mint
valami hitvány macskát: oly látványok, mikre a legrezignáltabb
hegyirabló is zavarba jön;… a gyöngéd idegzetü Matyi pedig fogcsattogva
összes tagszerkezetében reszketett.

A földre szállott égiháboru szünni kezd… oszlanak a vérföllegek;…
Skontró kebléből kiugrálnak a vérvágy ördögei,… s Vojtina Mátyás elébe
hivatalába instelláltatik, melynek óvatosb kezelésére halálos
veritékinek, s az átnézett kinpadnak rémes emléke kényszeríté.

Halálfélelmi iskolája óta, a talyigáját rendben tartá.

Paripáira gondot viselt.

Kormányzata óráiban soha sem olvasgatott.

A Dunához pontosan eljárdalt, s előfizetőit naponként kielégíté.

Keleti mámorába ismét besodródik.

Putton-trónján declamál… verseket ir… gyakran szunyókálgat… és
szatying-gyeplőjét eldobván, füleseit szabad menetre elibertálja.

Ilyenkor az utcai gyermekcsoport figyelemmel kiséri.

Csinyeket kisérlenek rajta és szekerzetén.

Talyigája alá bujkálva, vizteljes puttonait átfurogatják;… kerekeibe
csimpaszkodnak,… tengelyvégszegeit kiszedik.

Majd a vadtáltosokkal üznek tréfát.

Füleiket egymáshoz kötözik; orrukba paprikát tömnek, s pálinkás
kenyérrel lerészegitik.

A diák mormol, duzzog, fenyegetőzik, néha tótu káromkodik is; hanem
azért a pajkos a-b-c-studentek részire napi komédiacsikó marad.

Többnyire tür és szenved; olykor pedig egy-két lomha gyerkőcét
ostornyelével meg-megpáhol.

Meg van irva azonban, hogy „végzetét senki ki nem kerülheti.“

Vojtina is ezen fatumi sorozat alá kerül.

A megfélemlett adjunct talán észre nem vevé, hogy a megsértett
Skontró-boszuját nemezis kezelgeti. Ugyanis:

Ha oly férfiut, kinek apja borba fult, s ő maga is vallásos borimádó, a
kegyetlen sors halálos ellenének – a békalének hordozására kárhoztat:
valóban példás büntetés.

Efféle negativ semmiség nem foghatott ki a Matykószerü türelmen,… mire
nézve a könyörtelen sors komolyabb leckét sütött-főzött, hogy Vojtinai
Neptunon hatalmát igénybe vehesse.

Matyi diák, mint született philosoph, keveset adott physicumának illő
csinosítására, hanem reggelenként kutya-toilettet tartott, azaz: néhány
s őszi kóró gyanánt csörgő száraz haját körmeivel végig kaparta,
mozsdószerül pedig gyakran betekinte a Dunába.

Azonban némi apró cseprő toiletti cikkeket még sem mellőzhete, s azoknak
biztos magazinjául Furkó szamárnak azon fülét alkalmazá, mely az inak
merevsége miatt, jellemteljes önállásban éjjel-nappal csillagok fölé
hegyeskedék.

Vala pedig Furkó szamár füldepójában Matykó diáknak következő
kincsbirtoka, úgymint: fanyelü bicska, bádogtükör, beretva, szappan,
varrótű, szerencsevető kártya, virsli, gyufa és kalendárium.

Furkó tehát Matyinak nemcsak viz- hanem fegyverhordozója is volt, mely
vállalatért etetéskor két szál árpaszalmával többet kapott mint Lurkó
cimborája.

A Duna-part azon részén, honnan a diák puttonait öblögeté, tüzifával
rakott csinos talyigácska állomásozott.

A talyiga kettős rudja között furcsa kis ifju szamár toporzikál.

A fiatal szőke csacsit, tömött piros karu sváb menyecske „Muczi néven
babosgatja“.

Az ábrándos Furkó megpillantja a kékszemű jérce szamárkát,… égfelé
hunyorít… vagy kétszer nagyot sóhajt, ismét oda pillant, szemei
szikráznak, idomtalan fejével Lurkót keményen orrba csapja; erei
kötélnyire dagadnak, rugkapál, egyik füle táncot jár, másika füstölög s
szaladni kezd, magával ragadva Lurkó pajtását, s a puttonok tetején
sulyegyenző kormánynokát, – a sáppadozó Vojtinát.

Repülnek a megriadt szamarak uton-utfélen, hegyen-völgyön keresztül
kasul.

Fazék-kirakatok csörögnek, csattognak; szétontott tejhabok közt rémült
milimadlik uszkálnak; fölforgatott sátorból szalagkigyók röpkednek; itt
egy zug-üveges jajveszékel zuzott poharai között; amott szétgurult
gyümölcseik után bősz kofák futkárosznak.

A szamáregylet még mindig rombolva repül.

Orr-lyukaik piroslanak…

Ajkaik nyitvák…

Füleiket hegyezgetik.

Párájok égbe száll!

A félelem miatt zöldülő Matyi kocsis talyigalőcsbe kapaszkodva még
mindig tartja az egyensulyt, hanem recscs, ropp; a váci-utcai nagy
Kristóf bokájához vágódik a talyiga,… diribre-darabra szakad,… üres
puttonai az utcán széthömpölygenek;… a szamarak fejkötőkkel,
szalagokkal, zöldséggel, tollakkal, sárral, mézzel, tejfeláradattal,
mantillokkal, hajjal és papircimerekkel tarkázva szaladnak.

Utánok gyermek, kofa boltos, hamuszedő, mészáros, milimadli, üveges,
pincs, mopszli, buldog, agár és szelindek legió.

A halálfélelmet másodszor passzirozó Vojtina, a puttoni mennyezetről
tátongó mészgödörbe hanyatlik, csak feje libeg a hig mész tetején, s úgy
néz ki, mint havasok között leszakasztatásért epedő teljes bazsarózsa.

A tajtékzó fülesek végre egy horihorgas kucséber által elfogatnak.

Felettök tiszti nyomozást tart a rögtönzött utcai népbiróság.

Vizsgálat utján kisül, hogy a forróvérü Furkó, a kékszemü Muczi iránti
szerelmében oly tüzbe jött: miként fülében Vojtina Mátyás mobiliái
között a gyufa lángot vetett, a gyufától a kártya, a kártyától a
kalendariom, kalendariomtól a roppant fülnek bozontos szőrerdeje.

Perzseltetése miatti rémültében és fájdalmában azért szaladgált Furkó
oly nyakrafőre a nagy világban.




GAZSIÁDÁK.

Minden kakas ur a maga szemétdombján, még az én pap nagybátyám is, pedig
az csak – – kappan.

*

Brr! Pfujj! Olyan füst van a kávéházban, hogy – – – beleragadt a
csizmám.

*

Pompás bivalytejet ittam… beillenék ottkolonynak.

*

Moháczi bácinak csizmáját Krupp elkérte ágyumintának. A németek ezzel
vették be Párist.

*

Egy szegény diurnista panaszkodott, hogy a kapitányi hivatalban mindig
sötét van, maholnap megvakul.

– Fogasd össze öcsém kapitányoddal ezt a sok pesti naplopót, meglásd
mindjárt világosabb lesz.

*

Egy tudós angol kiszámítá, hány év alatt lehetne a Danaidák hordaját
megtölteni: de az osztrák-magyar nagyhatalmi csődtömeg gondnoka azt
mondta rá: nix nutz, nem jól van; mert azt soha sem lehet megtölteni.

*

A napokban oly vastag köd ereszkedett le, hogy két öltözet pompás téli
ancugot varrattam belőle.

*

Valaki hizelgett, hogy koros létére úgy néz ki, mint az élet.

– Jaj, nem tudta szegény, hogy az eddig kapott évek 365 napjából mindig
kiadtam 100 napot 10-es %-ra a halálnak. Most majd exequálom érte.

*

Recept, aranyér ellen. Végy Török József patikájában 4 krért vizikátort
a legerősebb fajtából, ezt megnedvesítvén, ragaszd rá egy másik 4
krajcárosra, és hagyd egy éjen át asztalodon. Reggelre 4 krajcárosod egy
zsák ujdonat uj napoleondorrá fog dagadni. Probatum est.

*

Egyik télen olyan hideg volt, hogy 100 forintnyi adósságom zérusra
fagyott; már vidulni kezdtem, midőn észre veszem, hogy zsebemben volt
positiv 5 forintom szintén megfagyott. Tehát még vesztetem 5 frtot,
miután adósságaimat a kassai nagy harang szokta kifizetni.

*

Egy amerikait várnak Pestre, a ki geniális találmányt hoz ide magával.
Ugyanis mesterséges tyukszemeket készít és tesz be, melyek épugy fájnak,
mint az igazi tyukszemek.

*

Most a szegénységből kuráltatom magamat. A marhadoktorok piócákat raknak
rám s azok biztosan kiszivják belőlem az – adósságot.

*

Jelenleg a bibliát fordítom cigányra, abból élek. Azonkivül malőröket
veszek olcsón s eladom drágán Rothschildnak.

*

Ma egy 30 esztendős levelet hozott nekem a cigány. Ugyanis még akkor
irták, mikor cigány volt a telegráf. A cimzetbe csak „Füredet“
jegyeztek, minthogy pedig összesen 4 Füred existál, a cigány pedig nem
tudta, hogy Balaton-Füredre szól a levél: tehát azóta mindig jár, és
keres vele.

*

Az ultramontán „Mátyás diákot“ voltaképen „Rézfülü bagolynak“ hivják. Ez
csak sajtóhiba. Összesen hárman olvassák: a ki irja, a ki szedi, meg a
ki kihordja. Csalhatatlanul tudom ezt, mert hiszen a pápa bátyám, a
szamarkandi püspök pedig feleségem.

*

Megházasodtam, s most nagy zavarban vagyok, mert eddig azt hittem, hogy
a feleségemet a szamarkandi püspököt Panninak hivják, hát most sült ki,
hogy Miskának.

*

Én is láttam egyszer tetovirozott embert, csupa ezeres bankjegyek voltak
a bőrére préselve. Hanem lassanként fölváltotta a bőrét s beitta egy
krajcárig. Most már se pénz se posztó!

*

Egyszer ugy besodort egy kocsirud a postai levélhasadékba, miszerint
kicsibe mult, hogy pakét gyanánt Slavoniába nem deportáltak.

Megboszankodtam és méltán, fogtam tehát magam és szokott szeles
járásommal egy baktató fiakkert úgy elgázoltam, hogy a bérkocsis az
utcai kövezet közé vágódott. Most is ott van. A fiakker ló pedig
ijjedtében szamárrá változott. Elfogtak, hüvösre kerültem. Azaz értsük
meg egymást. Annyiban kerültem hüvösre, hogy Mihaleknél iszom a
balaton-füredi behütött nektárt.

*

Én Amerikában egy szerecsent láttam, ki oly fekete volt, hogy nappal se
látták.

*

Mióta a sugárut épülni kezdett, azóta Gazsi bácsi is méltónak tartotta
Pestet arra, hogy itt palotát emeltessen. Csak az iránt nem volt még
tisztában, hogy puszta vagy köves Arabiából lesz-e célszerübb fundust
hozatni.

– Ez persze sokba kerül, szokta mondani, de nálam a pénz legkevesebb.
Hiszen csak a multkor mentem föl a börzére, s mutattam be magamat mint
Bernát Gáspár s a legszivesebben fogadtak a spekulansok, s mikor másnap
mint b. Rothschild aufführoltam magam, hát kidobtak. Tehát a Bernát cég
jobb firma a börzén Rothschildnál.

Az a szunyog, mely egy téglát megcsipvén, azt háromemeletes házzá
dagasztja, most már nem hozatható fel Boldog sem Boldogtalan, de még
Besz-Arabiábó sem, mert tetszik tudni, télen a szunyog elfagy a
hidegben. Ez a hideg különben nagy baj az ember nyakán. Drága a fa, úgy
hogy az ember kénytelen bankóval füteni, ha nem akar megfagyni. Pedig az
az átkozott bankó oly hitvány massa, hogy az ugyan nem ég, ha le nem
öntik spiritussal. Képzelhetni mily irtoztatóba kerül ez. T. i. nem a
bankó, de a spiritusz.

*

Aztán az is baj ha van, az is ha nincs. Például most kénytelen vagyok
hordóba tapostatni a bankót, mint a káposztát. Az aranyt, az ezüstöt
pedig lapáttal kell szeleltetnem, mint a buzát, hogy meg ne penészedjék.

Richtig! A paléban 150 szoba lesz – a kapus számára.

*

Gazsi bácsi a „kis pipában“ vacsorára rendesen egy józan embert szokott
kérni, nem adtak.

– Kérek legalább egy kis porciót! Az sincsen. Ajah! az az átkozott
kolera az oka ennek! Most minden józan ember be van rugva.

*

Gazsi bácsi legujabban egészen eredeti kurára fogta magát.
Patkányméreg-kurára. Ugyanis azt mondja, hogy mióta börze speculatiói
„beütöttek,“ s ő bilionair lett, nem biztos az élete a mérgezésektől.
Szükséges, hogy Mithridatesként anticipálja a méregkeverők törekvéseit,
ezért maga rendel magának confectül egy egész adag patkánymérget és
elszí utána egy fél kerkápolyszivart.

*

Kedves neje, a szamarkandi püspök, a ki cethalász a kaspiumi tengeren, a
téli idényre haza rándul Gáspárját viszontölelni. Azért jön haza, mert
télen a kaspiumi tenger be szokott fagyni, s emiatt nem halászhatni, ha
csak léket nem vág az ember a tengeren, a mi ismét sok ügygyel, bajjal
jár. Hanem Pesten át a holttengerhez utazik halászni, mert az
köztudomásulag soha sem fagy be. Azon körülmény, hogy ebben pedig
köztudomásulag semmi hal nem terem, mit sem határoz.

*

Tetszik tudni, hogyan gondolja Gazsi bácsi a törvényszéki elnökséget
elnyerhetni? Úgy, hogy feleségét beiratja katholikus kaszinó-tagnak. S
miután felesége szamarkandi püspök is, természetesen az infallibilitást
szintúgy ki fogja hirdetni saját egyházmegyéjében mint Jekelfalusi.
Ebből következik, hogy ad audiendum verbum regium citálja Andrássi gróf,
s ha négy szem közt fogja a csinos püspökkel a megdorgatoriumot végezni,
okvetlenül megtetszik neki, protecióját fölajánlja, s így Gazsi bácsit
csakugyan kinevezik törvényszéki elnökké.

*

Lerándult egyszer a többek közt Bernát Gazsi az alföldre megnézni
terjedelmes birtokát. – A szemle után nyugodtan dőlt ágyába, hogy
kialudja a szemle fáradalmait. Reggel szokása szerint korán kelt, s
mielőtt Pestre fölutaznék, végpillantást akart vetni gyönyörü
buzavetéseire. De mily nagy vala megdöbbenése, midőn elsülyedt
táblaföldjei helyén egy nagy tavat pillantott meg, melynek partjain
ágasokra fölszegezett táblákon ökölnyi betükkel voltak fölpingálva e
szavak: „Tilos a halászat!“

*

Nem szeretem a dolgot. Aligha valami nagy fordulat nem készülődik.
Zsedényi már megint adja a gavallért. Három hét óta egy uj mosó nadrág
van rajta.

*

Ez a kormány nem érti a csiziót. Az egész országot igen könnyen
megmenthetné a kolerától; ha ugyanis kivágatná hazánk földabroszából a
fertőtavát, egész Magyarországot megfertötlenítené.

*

Kolerás időben minden ember tartsa szeme előtt azt a mondást: „A ki
téged kővel dobál, azt dob vissza gálickővel.

*

– Tudod-e öcsém, hogy szabadultam én meg egy ujév napján, a „boldog
ujévet kivánók“ hosszu csoportjától? Lakásom külső ajtajára egy táblát
akasztottam a következő fölirattal: „E lakásban két kolera beteg
fekszik!“ Nem jött felém az ördög se.

*

A harminc milliós kölcsön realizálását a bankárok csak úgy akarták
reálizálni, ha a hitellevelet Bernát Gazsi is aláirja. Gazsi e czélból a
legrövidebb uton, t. i. egy mappán Bécsbe utazott.

*

Legemberség tudóbb alattvalói a braziliai császárnak vannak, mert azok
mindig – _feketében_ járnak.

*

Nemcsak szinész őgyeleg vendégszerepre, hanem a tolvaj is. Rabló
telegráf és tolvaj nyelv utján invitáltatnak ide s oda.

Mult vásárkor egy koppenhági duplatolvaj üté föl itten művészeti
sátorát, a ki nemcsak a nyelvet lopta ki a bámuló paraszt szájából,
hanem egy három stockos ház közép emeletét a lakosokkal együtt
elrabolta.

Ezt a jó madarat Pekkingben ép akkor csipték el, midőn egy chinai apácát
a kéményen át akart megszöktetni.

A chinai kormány azonnal besoroztatta a moldvai zsidók közé.

E tortura jelenleg a büntetések maximumát képezi.

*

Azon boldog időben, midőn ősi alkotmány, olcsó piac, drága kegyelet és
szivből-szivhez szóló barátság honolt Magyarországban: mint afféle
ex-propriis nyugalmazott jurátus nemes nemzetes Pest városában oly kötni
való szálláson laktam, a melyben verőfényes napokon is csak esernyő
alatt szunyadhatott a fáradt halandó, mert az öreg nedvesség miatt
éjjel-nappal szakadt az eső bent a szobában.

Nyári regg. Ablakaim nyitvák. Holmi friss szellőfélére szükségem volt,
mert meguntam már a csónakon való öltözködést.

Ép egy freskó novellán dolgoztam, melyre a priori fölcsiptem már a
Honderü generozus honorariumát, midőn ablakomon berepül egy fecske és a
kályhatetejére menekül. Nagyon fáradt volt a szegény pára. Hihitőleg
valami szárnyas ellen üldözheté.

Hozzája mentem. Meglippent, mint a kezes bárány. Szivecskéje a félelem
miatt hallhatólag dobógott. A szegény üldözöttet cukros rizskásával
megtraktáltam. Pihent erővel repült ki az ablakon. E naptól fogva
reggelenként meglátogatott. Az alkalmatlan legyet kifogdosta a
szobámból, s tovább illant.

*

– Mi ujság Gazsi bácsi? – kérdik az öreget.

– Legujabb az, hogy ő felsége a király veszélyesen beteg – s haldoklik.

– Ez hihetetlen! Tréfának pedig rosz tréfa.

– De kérem alássan, saját szememmel olvastam, hogy ő felsége Mária
Terézia haldoklik.

– Az már egészen más, – mondják rá, és így aztán megértik a dolgot, hogy
t. i. Gazsi bácsi mindig a régi ujságokat olvasván, most már odáig
jutott a Kurírban, hogy Mária Terézia veszélyesen beteg; de hogy már meg
is halt volna arról még nincsen tudomása.

*

Azon hir, mintha a két dunai monitor a városligeti tó közbiztonságát
komolyan veszélyesztető szunyogok ellen mozgosítatni fogna, alaptalan,
tény azonban, hogy a római pápa daganata oly mérvben fokozódik, hogy ő
szentsége már most éjjel is csak dagadó párnákon tud nyugalmat lelni.

*

Első Napoleon szerintem nem szent Helenában hanem gyomor-rákban halt
meg, és hiteles forrásból tudom, hogy hullája nem a Rókus-kórházba
szállittatott.

*

– Hallottad öcsém, mit végzett a városi tanács?

– Nem én Gazsi bácsi.

– Hát hogy a kutyanapok ezentul szintén kénytelenek lesznek nyakukon
kutyamárkákat viselni, ellenkező esetben a pecér kezére fogják
szolgáltatni.

*

Tegnap oly iszonyu szél volt, hogy a lánchidon lefutta egy fiakkerréról
a numerust.

*

Én is Majorossal tartok a nőemancipatió dolgában, s indítványozom, hogy
az egyenjogosítás teljes helyreállítása céljából a nők ezentul csak nő
gyermekeket tartoznak szülni, figyermekeket a férfiak, sőt szerintem az
emancipatio még a nyelvre is kiterjesztendő és kiirtandónak javaslok
abból minden szót, mely csak férfira emlékeztet, például: _kandalló,
kandur, kanári, kanóc_; stb. ellenben megszünnek a női előjogok is,
úgymint: chignon, éveltagadás, migrain stb.

*

– Mi baja Gazsi bácsi?

– Nagy baj öcsém. Reggelinél Kakapapamokolopolis görög miniszter nevének
kimondásában kitörtem a nyelvemet.

*

Jeruzsálemben annyira dühöng a kolera, hogy az oda bevándorolt
izraeliták egy „kolera-csöpp-gyártó részvénytársulat“-ot alapítottak,
mely annyira virágzik, hogy már az első héten ötven piaszternyi
osztalékot fizettek; Belgrádban pedig akkora a kolerától való félelem,
hogy a kormány, egy hivatalos nagy – eszem-iszom ünnepély által
törekedik a kedélyeket lecsillapítani.

*

A szent-istvánnapi körmenet alkalmával oly nagy volt a tolakodó
néptömeg, hogy a lánchid oldalától a budai műegyetem portásának éjjeli
szekrényébe gyümöszölt, onnét ismét tovább vitt egyenesen neki a katonai
sorfal szuronyainak, ezek ki nem térhettek, én sem, egyenesen beléjük
dültem, de azért bajom nem lett, mert oly tompák valának, hogy bőrömet
át nem tudták lyuggatni. Ekkor egy emberi gombolyagba kerülök. Valami
emberfölötti hatalom megragadja balkaromat, s azt erőnek erejével nyakam
köré akarja csavarni négyszer. Ugyanakkor egy másik emberfölötti hatalom
rokkom jobb szárnyába csimpaszkodik, s azt tőlem törvénytelen uton
elválasztja; ekközben orrom hegye lelapul a kemény falhoz való dörzsölés
által mint egy eszkimóé, a nadrágzsebemben lévő szobakulcs a
„Gotterhaltét“ fujja kinjában, mire hátam mögött a diszmenet elvonul, s
én gyönyörködöm Mátyás temploma falának vakolatában, melynek egy
lehámlott darabján Lauka Guszti portréja járta a kalamajkot. Úgy kell
neki, minek hivott ide.

*

Szép három agara volt Agárdi öcsémnek: a fiskális, a doktor és a pater,
egy egész udvari személyzet. Mindahárom kitünő „soló“ urfi, mindegyik
ára (praetium affectiorus) egy dominium; de köztük még is lefurfangosabb
a fiskalis, vele szemben ugyan vesztett pere van valamennyi nyulnak.

Szokása volt Agárdi öcsémnek, hogy ha hazulról távozott, kedvenceit
mindig otthon hagyta, rájuk zárva az ajtót. Féltette őket, mint a későn
nősült férj félti a fiatal menyecskét. Alig hogy kihuzta a lábát a gazda
a szobából, mind a három agár, mint a villám, az őzbőrrel takart ágyon
termett, mindannyian unisono vonítván: „nichts über die Commodität!“

Agárdi öcsém pedig mindannyiszor jól eldeklinálta őket a nagyuri
passióért. Hanem hát fiskálissal volt dolga, a ki ugyan az elkövetett
személyes sértés miatt nem indított becsületsértési pört – semmiségi
panaszszal sem alkalmatlankodott – de azért utoljára még is ő nevetett.

Legközelebb a mint a kutyák maguk maradtak – megint csak nyuzták az
őzbőrt. Kéjelegve szenderegtek Morpheus karjaiban, legszebb álmaiból
azonban fölriasztá őket a kenetlen zárban nyikorogva megfordult kulcs –
mind a három, mint a parancsolat az ágy alatt keresett asylumot.

Gazdájuk azonban _melegnek_ találván az ágyat, ez a corpus delicti elég
volt arra, hogy ismét jól eltángálta a passionatusokat. A fiskálisban
forrt a méreg, boszut agyarkodott.

Bizony csak harmadszor is az ágyon nyujtózkodtak és lopták a napot a
nebulók.

És bezzeg még a pipa is kialudt szájában Agárdi öcsémnek úgy elámult, a
mint belépve az ajtón látta, hogy a kutyái fölfutt pofával ugyancsak
fujják az ágyat, hogy azt kihütsék, utánozván az egyszer valakit, a ki
futta a fagylatot; mert nem hitt a németnek.

Denique a fiscális kifogott a principálisán – s még mai napság is ők az
urak – ha urok nincs honn.

*

A quaterka minden Terkák közül leginkább ajánlható.

*

A szomjuság vétek, a míg el nincs oltva; az oltott szomjuság ép oly
kevéssé tartozhatik a vétségnek kategoriájába, mint az oltott mész.

*

Ha én pápa volnék, a bor, sör és pálinka szentháromságra nézve a
szomjuhozóknak teljes vallásszabadságot adnék.

*

Hallottad öcsém mi ujság? _Izabella_ spanyol exkirálynő magasabb
leánynöveldét nyit serdülő szüzek számára Soroksárott. _Eugenia_ a
franciák volt császárnője mint masamod etablirozza magát a
retek-utcában. A _Curhesseni fejedelem_ a _nassaui_ Adolffal egyetemben
en compagnie mint timárok keresik kenyerüket.

*

Az arany a legsárgább találmány a világon.

*

A trafik szivaroknak édes öcsém az az előnyük, hogy mind a két végükön
meggyujthatók, mely előnyük azonban azon hátrány által paralyzáltatik,
hogy egyik végükön sem égnek.

*

Ha a szappanfogyasztás szerint itélhető meg valamelyik nép kulturája,
nem lenne-e tanácsosabb országos – borbélydákat fölállítani.

*

A vagyon emelésre nézve mi elönyősebb: négy disznó a ferbliben, vagy
három disznó – ólban?

*

Egy menazseriában olyan piócát láttam, mely akkora volt, hogy minden
államadósságot kiszítt. Akkor épen Törökország licitált rá.

*

Az öreg ur Rómából menykövekkel dobálózik, pedig magának is üvegből van
a vatikán teteje.

*

A „kis pipában“ olyan bort mérnek, hogy az esküdt mikor egy meszelyt
megivott belőle, kijövet vicispánnak gondolta magát.

*

Tegnap egy könyvkötőlegénynyel ismerkedtem meg, a kivel be akarom
magamat köttetni disznóbőrbe, mert egy idő óta annyit imádkozom, hogy
egész imádságos könyv lett belőlem.

*

Tegnap is annyi keresztet vetettem magamra, a mennyivel kihimeztethettem
volna egy pár papucsot.

*

Hallottam, hogy a más világon rendesen négy tál ételt kapunk ebédre:
miatyánk levest, hagyott hust (t. i. a hushagyó keddről maradtat)
üdvözlégy szószszal (sohasem szerettem a legyet szószban) aztán tojásba
kirántott zsoltárokat, meg utoljára egy kis papsajtot. Inni való nincs
egyébb, csak szentelt viz. Képzelem, hogy káromkodik Beöthy Laci.

*

Tudod-e öcsém, mire való a pokol feneke? Hogy legyen mire ütni a
huszonötöt, ha rosz a pokol. Nem az én viccem, hanem Jónás prófétáé, a
ki a cethaltól hallotta.

*

A hozsánánál mindig többet ért a Zsuzsánna!

*

Abban a kétnyaku bibicben (értsd kétfejü csalogány) azt bámulom
legjobban, hogy tudott négy kézláb átjönni a tengeren.

*

A hering az egyetlen „ing“ melyet férfi és nő egyaránt használhat, még
pedig belsőleg.

*

Megtudnád-e mondani nekem öcsém, hogy a mostani honvédek mért
egészségesebbek, mint a 48-ak? Nem. Csak azér öcsém, mert ezek _még
semmit sem vettek be_.

*

Barátom Kecskeméten olyan desperált a hangulat, hogy ott már csak az
asszonyok vannak – _jó reményben_.

*

– Vallja meg őszintén Gazsi bácsi, mért nem adta fejét a házasságra?

– Öcsém, az isten azért teremtette az asszonyt, hogy ha a férfinak jó
kedve van, legyen kit megcsókolnia, ha pedig rosz kedve van, legyen kit
végigvernie. Már pedig én ezt a kettőt ugyan egy személyen nem
uzoválhatom.

*

Tegnap oly meleg volt, hogy elemozsinául hozott szalonnám tepertővé sült
a zsebemben.

*

Ha kérdezték tőle hol született, azt szokta mondani:

– Mért nem teremhettem volna én rózsafán?

Kedélye rózsáira, vagy sorsa töviseire célzott-e vele, ki tudná
megmondani.

*

Vannak kik azt állítják, hogy még a mult század gyermeke. Ő maga sokáig
parókát viselt és föstötte szakállát.

– Hátha rászedném a halált?

*

Csak az utolsó évben láttuk egészen fehérnek.

– Ki meri mondani, hogy swarz vagyok?

*

Három vályog maradt rám az apámról, azt egy este úgy megcsipte a
szunyog, hogy reggelre három emeletes ház dagadt belőle.

*

Egyszer valaki sziszegve dugta zsebébe kezét, a mit Jókai jól
megszorított.

– Az még csak semmi – vigasztalta a kárvallottat – hanem Jókai minap úgy
megszorított a markában egy lázsiást, hogy az az ember ordított bele
Körmöcön, a ki kalapálta.

*

Egy asztalnál hihetetlen mesedolgokat beszéltek a pesti tolvajokról.

– No már az igaz, – bizonyitá Gazsi, – nekem is lelopták a harisnyát a
lábamról, a nélkül, hogy a csizmámhoz csak hozzá is nyultak volna.

*

Az alföldön olyan nagy a sár, hogy az emberek ölbe szedik kutyáikat, s
úgy viszik ki az utcára ugatni.

*

Egy vékony hangu szinházi énekesnőről azt mondta egyszer, hogy a hangját
megfogta egy szabólegény a karzaton és nadrágot varrt vele.

*

Ma olyan nagyorru embert láttam, hogy annak nem kell lánchid; átnyujtja
az orrát a Dunán, s azzal Pestről kényelmesen átsétálhat rajta Budára.

*

Hallottátok, Majoros Pistát a larinai nőemancipáló egylet tiszteletbeli
elnökké választotta, s neki diszokmányul egy lószőr krinolint küldött.

*

No még ilyen pünkösdöt sem értem Pesten. Az egész város és zsidóság künn
volt a városligetben. A városi korcsmában egy külön vonaton érkezett
guta megütött egy mérgelődő vendéget, Klemensnél a főpincért
agyonlynhelték, a portól megfulladtak száma még nincs megállapítva. A
tolongásban ellopott értékek két millióra és másfél Lónyay piculára
rugnak. A hattyukat és aranyhalakat a nép elevenen fölfalatozta midőn
más ételből kifogyott.

*

– Tudja-e Gazsi bácsi ujság?

– Nem én öcsém. Az olvasás most már kissé nehezemre esik, mert nincs
okuláriumom. Napoleon tegnap kölcsön kérte tőlem a „kis pipában“ és most
nem akarja visszaadni.

*

Rosz idők járnak öcsém. Az általam alapított általános magyar-olasz
kucséber leszámítoló bank aligha nem kénytelen lesz már a legközelebbi
napokban liquidálni, minthogy osztalékainak datolya magvakban való
kifizetése valósíthatlannak bizonyult.

*

A „soroksár-ráckevei magyar-sváb cipó gyuró gyár“-nak az „első
terézvárosi kulimászfehérítő gyári részvénytársasággal“ való fusiója nem
jő létre, minthogy a kettejüket is tápláló „tizenhetedik
felső-magyarországi humbug-inscenirozó Gründerbank“ tegnapelőtt 7½
millió passivával megbukott.

*

Bernát Gazsi nemzetgazdászati pályára adta magát és fölfedezte, hogy a
jelen abszurdus fadrágaságban jutányosan bevásárolt sétapálcákkal sokkal
olcsóbban lehet füteni, mintha a fát az ember ölszámra veszi.

*

Tegnap a „kis pipa“ helyett künn ebédeltem a zöldben, s ettem a fánkot,
de milyent. Mindjárt az elsőben volt egy svábbogár. Sváb telepítvény egy
fánkban, ez is nagy ethnographiai ritkaság. Ez a korcsmáros, úgy
látszik, nem sárbogárdi, de svábbogárdi születés. A másodikban volt egy
légy, ily körirattal: „Légy hive oh magyar!“ Úgy földhöz csaptam, mintha
született légycsapó volnék.

*

Uj Granadiában oly állatot fedeztek föl, mely nappal virágot és tulipánt
terem, éjjel pedig kigyóval s banknótával él.

*

A „török császár“ kávéházban két angol mindennap tizenhat órát
tártlizik, s kilenc év óta egy szót sem szóltak egymáshoz.

*

Alcsuthon József főherceg nem rég egy mammuth álkapcát ásatott ki, egész
ép fogsorral. A mi több, még a fogpiszkáló is benn volt a fogak között.

*

Lauka Guszti erővel azt állítja, hogy a Széchenyi-liget olyan szép mint
a tuilleriák kertje. De Jókai nem akarja neki elhinni.

*

Borsos már oly tökélyre vitte a fényképezést, hogy a klárinethangot is
le tudja photographirozni.

*

Mikor egyszer alföldön utaztam, elért a zivatar. Tömött és gömbölyü
esőcseppek hullongtak itt-ott a szomjas fövény fölé s port füstölögve
pattogott föl utánok az italéhes homok tartomány. Nehány perc alatt
elborult a puszta, hogy fokosbaltával sem tudtam agyonverni a
sötétséget. Mint vészedzett kalandor egy ideig tréfául vettem az elemek
pártütését, de fél napig szünni nem akaró záporesőtől veretve,
nyughelyül sárszőnyegen jégolvadékkal takarózni, korántsem oly
kényelmes, mint tán a szalontai menazseriának némely hizékony polgárai
gondolnák; mire nézve félig kétségbeesetten, félig ösztönszerüleg
összesítém erőmet és kievickéltem a vizzel tömött párnák közül nem
szárazföldi élvezetre ugyan, hanem hogy in linea perpendiculari
kézzel-lábbal tovább baktassak a lucsokországban. Úgy átusztam, hogy
májamból keresztelő vizet lehetett volna csapolni.

*

Moháczi bácsi tegnap úgy horkolt a „korona“ kávéházban, hogy bele illett
volna vezérszusznak akár minő repedt trombitába.

*

A szamár nem egyéb, mint a juhász család gyalog omnibusza.

*

Egyszer a negyvenes években veltmanni fitymáló tekintélylyel belábalék
az alföldön egy spectabilis udvarba, hol egész földönfutó népesítési
mozaik hemzsegett. Egy kicsapott orosz kántorból gráduált jurium
direktor a házi tensasszony hintós lovait igazgatá; inspektorul
szajkócsenésért emigrált borbélylegény kezelteték; kasznárnak egy
diplomatikus lókötő szökött meg a kállai egyesből; a pincemestert tót
diákból travesztált facir kefekötő személyesíté; s a gouvernante
auctióban rendelték alá Liptó vármegyéből.

*

Itt történt, hogy egy káplánt úgy kiszabtak reverendájából az éhen
kórászó agarak, hogy másnap szappanfőzető überrokkomban tévelyedett
szállására.

*

Tegnap Lauka Guszti vastag poezisán bérmentesen ásítoztam.

*

A régi jó világban az alföldön úgy lebukott egyszer a gyors szekér egy
vályoggödörbe, hogy a konduktornak keze-lába kitört; a lovak bitang
jószágul komiszáros urhoz lábolának; a szekeret tüzre szétlopkodták; az
utazók pedig három hét mulva érkeztek gyalog Debrecenbe, csak
tizenkilenc nappal vásár után.

*

Kiszámítottam, a Margitszigeten minden vendég egy-egy ásítással
harminckét és fél szunyogot nyel el.

*

Életemben Kecskeméten ettem a legjobb fánkot. Ott egy lakomán olyan
könnyüek voltak a fánkok, hogy a nyitott ablakon át csaknem egytől-egyig
a barackfára röpködtek.

*

Az ugardi gyepvityillóban, a lencsésfazékban halálra főzött kávét,
tulipános tányéron tálaltatta elém az istenfélő csaplárosné.

*

Ma mikor a császárfürdőbe mentem, a szegény „Fecske“ hajó úgy tele volt
jordán néppel, hogy még egy heptikás pióca is keservesen mozoghatott
volna csak rajta.

*

A váltó oly iszonyu papirszörnyeteg, mely tulajdon apja előtt született.
Telhetetlen étvágygyal verte és áldta meg a mindenható. Édes anyjának
testével él, vérrokonát számüzte; gyermekeit rakásra öldösi, s gyakran
maga is üldözötten bujdosik. Igy magyarázta ezt nékem barlang nyilattá
hasított szájjal, egy talpig kacagányba szerszámozott kérdéses
zugtáblabirói származék, kiben bámulni szoktam a spártai styl magyar
apostolát.

*

Az volt aztán a kortes világ. Az alkotmányos dinomdánom ingyen
gyakorlatában annyira föllángolának a hordócsapokat elpirító zug karok
és rendek, hogy constitutionalis imacikkel bélelt ólmos botjaik
táncjátékait a kiterjesztett levegő is csak úgy kerülhette ki fájdalom
nélkül, ha gondolat paripán egy szerelmes villám karjaiba repülhetett.

*

A szinházban egyszer egy komlószesz imádó rettenetes férfiu közelébe
kerültem, ki nemcsak hogy egyik szomszédját tökéletes adriai heringgé
szorítá, a másikból pedig cigányrostélyost sütött, hanem a háta mögötti
jámbor publicum fraktiót is agyon silányítá, mert másfél ölnyi vállainak
mértföldnyi terjedelme miatt, tizenhét tagból álló izraelita család,
drága pénzeért mást nem hallhatott, mint rémletes szuszogást, és mást
nem láthatott, mint a szinházban kiterjesztett és perzselésig fütött
levegő eget.

*

A magyar főváros serbeli keserüségének ezen tulhájasodott apostola és e
husmassa birtokban telhetetlen árpapréselő szintén keresztül kasul
spékeltetvén signora Rozinetti bájhangjaitól szellemmámoros hevületében,
a bazsa koszorúval egyetemben szomszédját is a művésznő lábaihoz hajítá
– egy különben istenfélő hanem történetesen paraszthajszállá soványodott
dilettans baromorvost.

*

Én mikor még szinházba jártam, azt tapasztaltam, hogy Izraelnek telivér
fiai bérmentetlen tapsokkal nem szokták rebachkeztyüiket
agyondemonstrálni, hanem gazdálkodásból a páholyok falain s a padlozat
ülhető osztályzatán kisértgetik pálcájuk szavazatát.

*

Lauka Guszti olyan bolondja a Wagner zenének, hogy mikor Wagner Rikhard,
ez az okleveles hallszervbakó maga dirigálta itt nálunk valamelyik
bombardmanját, neki vadult lelkesültségében annyira elvesztette
szemefényét, hogy háta mögötti szomszédjának jegygyürüjét rugdosta le
kezéről, rémletes tapsolása közben pedig egy előtte ténfergő jámbor
filiszternek fejecskéjét lég gyanánt pofozgatta.

*

Vahot Imre a sürü halbseitlik halálán örök mosolyt vásárolt vidáman
rózsálló fülei közé.

*

Ma K.... barátom az ő szélmalomszerü modorában úgy megrohant éhomra
zápor kérdéseivel, hogy kilenc kántor tüdőnek kellett volna birtokába
lennem, ha mindegyikre felelni akartam volna.

*

Barátom a Láposiéknál olyan bort mérnek, hogy ha abból egy félmeszelyt
megiszol, három hétig meg nem tudod különböztetni a pacsirtát a
citromtól, s mint patkánykergető művész vendégszerepekre adod a fejedet
széles Magyarországban.

*

Az volt aztán a tél! Az alföldi csecsemők mind egy szálig hajdu
ködmönyben születtek. Kaliforniában kavicscsá fagyott az arany.
Grönlandból a vizi borjuk megszöktek, s beálltak Ugocsába gődénynek, s a
legvakmerőbb jeges medvék is, saját családi bőrükön kivül, extra
décbundákban sétáltak agyon fagyott tengereken.

*

Tegnap este oly egyiptomi sötétség volt, hogy sámfára ütve bakancsul
használhatták volna az özvegy krokodilusok.

*

Bismarcknak olyan éles keselyü tekintete van, hogy a három éves
gyermekből kinézi annak unokája terveit.

*

Ma délelőtt a képviselőházban voltam. X. beszélt, hanem olyan frissen
szaporázta a magyar szót, hogy beszéde folyamában csak angol lovon
nyargalva lehetett volna némi figyelemmel kisérni.

*

Az alföldi csikós azon szerénytelen lovagok közé tartozik, kik a
mezőkről nem a mezők liliomait, hanem a ménesek nagy reményü hajtásait
szedegetik.

*

Nézd csak ezt a V.... képviselőt. Ilyen pofával az ember csak marhahimlő
liferans lehet.

*

Voltam én egyszer hajdanában még a negyvenes években, egy alföldi megye
diszebédjén, hol Széchenyi István is ott volt, de a ki ugy vette ki
magát a vidéki környezetben gazdagon inplantált táblabirói koszoruban,
mint egy karcsura metszett fácán kottlett, a paraszt gourmándos
porciókba kötözött töltött káposzták tetején.

*

A vidéki hires és kardos magyar gazdasszonyok kormányzati philosophiája
sohasem tűri meg a metafizikai törvényeket, mert földi csattanásokon
alapul, miért is rettegve tisztelik őket, mint gyermekek a villámgazdag
mennydörgéseket.

*

Ez a Pauli oly vékonyan énekel, hogy hangját cérnaszorultságból be
lehetne huzni bárminő finom angol tűbe.

*

Mikor az a bolondos Campilli a sarkán pörögni kezd, olyan forgó szelet
improvizál a szinpadon, hogy tizenkét boszorkánynak elég volna nyári
takarmányul.

*

Esmertem egy dilettans bűvészt. Az tüzes csepüre vitriolt ivott. Az égő
szurkot mohó étvágygyal fölfalatozta. Hölgyek ajkára lakatot vert; üres
csizmával soló magyart táncoltatott; a virágokat egymással beszéltette,
s a tormás csukát fölelevenítvén, frakkba öltöztette, s általa
költeményeket szavaltatott Lauka Gusztitól.

*

Elvitázhatatlan tény, a mit még Hurbán sem tagadhat, hogy a szegény tót,
a hitvány tüdejü krumplisterz mellől, bérmentesen bár, hanem keservesen
sohajtoz a velős magyar lakomák mindenes gyüjteménye után.

*

Én a politikát sem főve, sem nyersen nem eszem. Nyakrafőre rohanó
világesemények a jelen forró lázas időszakban, nem is ép gyomornak való
becsinált.

*

Guszti barátunknak olyan szagló műszere van, hogy azzal csak egy vén
jaguárba ótott vizsla vetekedhetett.

*

Ezt a Vahot Imrét aligha maradék suligulival nem körösztölték.

*

Én becsülöm a halált módjával, sőt paprikás kappan alakjában plane
imádom is.

*

Én is képviselő vagyok. Képviselem pedig nemzetem törhetlen jellemének
azon kényes oldalát, mely negativ munkálatban nyilatkozik.

*

Anyagi helyzetem szükkeblü földi szellemének hasztalan bálványoztam
arany borjuit. Borjut ugyan mindig láttam bőven magam körül, de az
aranynak se hire se hamva.

*

Gyalázatos idő. Azt hinné az ember, hogy havaz; pedig gyárakból
megszökött angoltűk szárnyalnak összevissza a mérges tüdejü homályban.
Ilyen kuruc időben még az ifju jeges medvék is fütött kályhákban
soirézgatnak! Ha reggelig ily pazarul hintegeti ezüstlő adományait
Kamcsatkának hozzánk szökött förgetege, úgy reggelre a kalvinista torony
réz kakasa is csak lóháton tud kievickélni a szörnyüséges hófuvatagból.

*

A bájos háziasszony oly igéző dalhangon selypitett, hogy kitelt volna
belőle két melódia egy ujabb „Alvajáró“ operához.

*

Nem megyek a háromdob-utcába, nehogy valamiféle istentelen hitelezőm
megérezze szagát ezen kölyök huszasnak, mely árva zsebemben nőtlenkedik.
Mert barátom nekem annyi a hitelezőm, hogyha történetesen kövé válnának,
ki lehetne velük nagy Debrecent flaszterozni.

*

A promontori omnibusz annyira megrázott bennünket, hogy szomszédom
zsebében a huszas ezüst garasokká váltódott, a bal markomba tévedt
néhány lószemü szilva pedig jobb fülemen ugrált kifelé.

*

Szolnok nem egyéb, mint a zsir és sárgazdag alföld vályogbundás
Jeruzsaleme.

*

Tegnap estély volt nálam, melynek étlapja semmiben sem különbözött ama
hires Lucullétól, ki a hernyófület kolibri szempillával spékelteté. Egy
vad kappan azonban szörnyen megkinzott, mert a loyalis szakácsné azt
hitte, hogy vendégeim a tollat nemcsak kalap mellett, hanem apró
marha-exterieurön is imádják.

*

Az volt a világ, mikor az alföldön holmi tulbarátságos őszi sárnak
idején, nyolcvan ló se vontatott ki kilencven óra alatt egy hering
termetü száz latos paraszt hintót.

*

Voltam egy falusi lakodalmon, hol a vörös rojtos abroszok fölött,
kancsók, palackok, butellák és tarka föstékes harcsa száju poharakból
zöld és halványpiros borfélék mosolygának. Középen tulipános és
basarózsás tálakban, hajlott idejü récék, ludak és pókák meghidegedett
ártatlan tagjai mereszkedtek. Itt-ott csörögehalom domborult,… paplan
alaku piteszelvények heverésztek; turósbélesek hült teteme halványult,…
tészta sulymok hegyes fegyverei villogtak,… s az ingatag asztalok
gyakori moccanata meg-megreszketteti a süldő-körmös kocsonyák borssal
átpontozott arculatát.

*

Mikor az ötvenes években Patikárus Ferkó feleségül vette Boka szép
leányát, azt jegyezte meg Bernát Gazsi, hogy neki most már nem szabad
_összeütni a bokáját_.

*

Mikor Schmerling megbukott, azt mondják oly savanyu pofát vágott, hogy
bubucska salátához hangyaecetül oda illett volna.

*

A pápára kisütötte valaki, hogy zsidó, most már elhiszszük, hogy
csakugyan – csalhatatlan.

*

Gonosz világ ez! Az ember hamis pénzt csinál, a hamis embert meg a pénz
csinálja.

*

Volt… nincs… lesz!

Ez a természet jelszava. Halál, enyészet itt e földön is életbölcsók.

A csöndes folyamok vizi estélyein lehet, hogy leghűbb barátja könyeivel
toasztiroz a szelid kecsege. A nyugtalan kabóca sirdalocskát dudolgat és
ugyanekkor nagymamája fűszál temetén lejti a mezei balettok polkáját.

*

Egynémely elkopott szétfoszlányult eszme nem ritkán annyira terhére van
a kedélynek, léleknek, hogy tőle mint unalmas vendégtől óhajtanánk
minden áron szabadulni. Zaklatod, ütöd vered az ötlet és feledés
korbácsával… agyadból organumod határhoz kergeted… mit sem használ;
végre is spináton fogod velődbe visszaenni mint negativ auflaufot… és
éjjel-nappal nyakadon ül, míg zsaksonett vagy dictio alakban föl nem
dolgozod.

*

Tessék megnézni e fejet. Ég felé kivánkozó hajzatának serte mivoltával,
mesterileg tisztára lehet sárkefélni, patkányfogóvá csontosodott
valamelyik bagaria csizmát.




BERNÁT GAZSI GAZDASÁGI GÉPEI.


_Vedlető gép._

Ruganyos szerkezetű füzfa alkotmány. Ovatolt váltók és fizetetlen
árjegyzékekkel van bélelve. A deficitben kinlódó polgártárs a mint bele
ül, azonnal vihar kerekedik körüle. Menydörög és jobbra-balra csapkodnak
a villámok. Egyszer nagyot csattan. Ez azt jelzi, hogy a patiens most
már nyugodtan távozhatik, mert ép annyi tőkepénzzel menekül a vedlető
gépből, mint mennyi adóssággal foglalt abban helyet.

Törökország egy tucat efféle gépet rendelt. Félek, hogy recidivázik.


_Álomgép._

Ecsetes bronz kastélyka. Egy öreg bika elé áll s bevezeti az ó-bortól
mámoros bárányt. A kastély napnyugoti részéből földrengető mormogás
hallható. Ez azt mutatja, hogy a cél el van érve, mert néhány perc mulva
három csatornán, három különböző elem mutatkozik, tudniillik bárány
tokány, kész magyar öltöny és egy hegedülő virtouz.

Ezt a gépet a japáni vicedalajláma rendelte meg.

Lásd bátya ilyetén biztos jövedelmi források buzognak az én
találmányimból.




TALÁNYOK.


I.

Hogy hivják magyarán a reverendát?

_Kanszoknya_.


II.

Mi az?

Három szótagból állok. A három szótag mindenike csak úgy ér valamit,
hogy ha tüz van benne.

_Kandalló_.


III.

Miféle kő volt az, a mire az Ur irta a tizparancsolatot, s melyet
személyesen hozott az égből?

_Mennykő_.


IV.

Mi az?

Ha meg van, tul adunk rajt, s ha tul adtunk rajt, soha se kaphatjuk
vissza többé.

_Szüzesség_.


V.

Melyik mesterség a legtisztább?

A fazékasoké, mert ha szükségére megy, előbb megmossa kezét.


VI.

Melyik asszony a legvigabb?

A szoptatós, mert az akkor is danol, mikor más alszik.


VII.

Az első szó másiknak anyja, a második az elsőnek apja, az egész
mindkettőnek apja.

_Kecskebak_.


VIII.

Mért bolond a halász?

Mert előtte a Tisza, s mégis a markába köp.


IX.

Félesztendős lánynak mije nagyobb mint az anyjának?

A csecse köze.


X.

Mi az?

Ha megharapom visszaharap, ha nagyon szeretem megrikat.

_Torma_.


XI.

Mi az a jó, a miből ha az ember egyet vesz magának megáldják,
megszentelik: ha pedig kettőt vesz belőle egyszerre: biró elé állítják,
tömlöcbe csukják?

_A feleség_.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |en életem |én életem

31 |káveházban |kávéházban

83 |mádi botok |mádi borok

85 |Thyü |Tyhü

88 |fehér hajónál“ |„fehér hajónál“

103 |gyertyáiből |gyertyáiból

110 |törekedni og |törekedni fog

175 |háromeletes házzá |háromemeletes házzá

177 |eitálja Andrássi |citálja Andrássi]




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BERNÁT GÁSPÁR ADOMÁI, ÉLCZEI, APRÓ FRESKÓKÉPEI ÉS GAZSIÁDÁI ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.