The Project Gutenberg eBook of Beszélgetés a házasságról és egyéb elbeszélések
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Beszélgetés a házasságról és egyéb elbeszélések

Author: Géza Lampérth

Release date: November 17, 2021 [eBook #66757]

Language: Hungarian

Credits: Albert László from page images generously made available by the HathiTrust Digital Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BESZÉLGETÉS A HÁZASSÁGRÓL ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***

LAMPÉRTH GÉZA

BESZÉLGETÉS A HÁZASSÁGRÓL

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1913

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




BESZÉLGETÉS A HÁZASSÁGRÓL.

(Egy agglegény naplójából)

Tegnap este megint olvasgattam az ágyban, rideg legényi ágyamban,
gyertyavilág mellett. Olvasgattam, noha Szlovicsák néni, öregedő
porhüvelyem hűséges gondviselője, nem egyszer keményen megkorholt már
eme, szerinte mindenképen balgatag és veszedelmes cselekedetemért. De
hát, mint minden igazi agglegénynek, nekem is vannak megrögzött
rigolyáim, amelyeken még Szlovicsák néni hatalma is megtörik. Pedig,
bizony mondom, nagy az ő hatalma én felettem!

Ezúttal Mikes Kelemen törökországi leveleit olvasgattam.

Szeretem ezt a régi és örökké modern nagy írót, akinél édesebb szavú,
szellemesebb magyar csevegőt én maig sem ösmerek. De talán nem is csupán
az írót szeretem én őbenne. Valami melegebb, eleven emberi érzés vonz e
rég halott és örökké élő nagy emberhez. A borongó, a tiszta, a
mindhalálig magányos életű férfiúhoz, akinél virágosabb szívű ember nem
járt még e földön és nem pihent olyan a földben, akinek virágtalanabb
lett volna a sírja…

Mikor a könyvet letettem, elalvás előtt az életem során elmélkedtem. A
magányos, rideg legényéletem során.

… Im, elsuhant gyorsan – hánytorgattam agyamban – elszállott örökre szép
virágos tavaszod. És egyedül voltál, mindig egyedül… Nem volt senkid,
akinek tavaszod virágait bokrétába kötötted volna, szíve fölé tűzted
volna.

De ez még hagyján.

A te tavaszod úgysem volt valami túlságosan virágtermő. Bokrétakötésre
sem igen volt időd. Szántanod, vetned kellett és túrnod a rögöt, melyet
apai örökségül kaptál. Hogy arathass, ha eljön majd a nyár. És orcád
verejtékével irtanod kellett a bozótot és törnöd két kezed munkájával a
pályát, melyen eljuthass majd a ködös völgyből, ahonnan indultál, ama
napsugaras magaslatokra, ahová vágyódtál. Elég volt gyönyörnek, ha
munkád közben olykor-olykor megpihenve – mint szántóvető ősöd, ha ekéje
szarvára dült – elhallgattad a sugárzó mennyégen lebegő pacsirta dalát…

Ám, eljött, itt van a nyár.

A mag, melyet elhintettél, ha szegényesen is, már kalászba zsendül. A
pálya, amit törtél, ha meredeken is, nyitva áll előtted amaz óhajtott
magaslatok felé.

És nincs egy szorgos, gyengéd kéz, a mely verejtékes munkád gyümölcsét
magtárba gyüjtené. Bitang tolvajnép harácsolja szét a javát. És te csak
nézed tehetetlenül, mert gyönge vagy és gyámoltalan – egyedül…

És nincs egy szerető, hűséges, megértő útitársad, aki elkisérne útad
meredekjén. Bíztatna, bátorítana, ha csüggedsz. Nincs valakid, aki a te
tűzhelyeden a te ételedet főzné neked, ha éhezel és ha szomjuhozol: a te
poharadban a te italodat kínálná neked. Ami az élet eledele és az élet
itala volna: tápláló, üdítő és szárnyakra lendítő… Jársz így egyedül,
egyedül… nagy tehetetlenül. Ha csüggedsz, ha fáradsz: betérsz a legelső
piszkos útszéli csapszékbe. Elrontod a gyomrod hetes kotyvalékkal – a
mindenki ételével. Iszod a mindenki poharából a mindenki italát. Ami a
halál étele és a halál itala – sorvasztó, butító és mocsárba sülyesztő.

Miért vagy egyedül? Miért nem keressz társat?

… Imigy elmélkedtem félálomban már, vagy tán egész álomban. Mert ez
utóbbi kérdéseket mintha már nem is magam intéztem volna magamhoz.
Gyertyám végsőt sercent s a bágyadt holdfényben, mely ablakomon
beszűrődött, őszbeborult, apostolnézésű aggastyán jelent meg előttem.
Épen olyan, amilyennek Mikes Kelement képzeltem öregsége napjaiban.
Leült az ágyam szélére és jóságos, halk atyai hangon ismételte a
kérdést:

– Miért vagy egyedül? Miért nem keressz társat?

– Keresek, mester, – szóltam én olyan őszinte bizalommal, mintha csak az
apám kérdezett volna. – Évek óta egyebet sem teszek, csak keresek, de
nem találok.

– Bizonyára felette igen válogatós vagy, fiam. Mert nem lehet, hogy ne
találnál, ha keressz.

A bizalmas, meleg hangja, szelid nézése bátorrá, szinte vakmerővé tett.

– Keresek – ismételtem – de nem találok. Nem mindenki talál, aki keres.
Avagy kegyelmed sohasem keresett talán?

A gyermekesen tiszta, derült tekintete, ahogy e kérdés után rámnézett,
egy pillanatra mintha elborult volna. Aztán szelid, kissé fájdalmas
mosollyal szólott:

– Kerestem én is, fiam. És találtam is. Ámde – későn… És ez vala az én
bús végezetem. Hiszen ösmered nagyjában nemde, az életem sorát? Zsönge
ifjonti koromban, jóformán az édesanyám öléből harcok piacára sodort
engem az élet. Harci zaj tombolt ott, amerre én jártam, paripák patkója
döngette a földet, puskák ropogtak, tárogatók riongtak és vérvirágok
nyíltak… A diákpajtásaim még Homerost skandálták és vadvirágot szedtek a
kolozsvári hostáton a leányideáljaik számára, mikor én már a más
szolgája voltam. Nem panaszképen mondom ezt. Édes gyönyörűség volt
szolgálnom az én nagy, dicsőséges ideálomat: uramat-fejedelmemet. De így
őt szolgálván nagy igaz hívséggel, csak még sem vala időm más ideálok
keresésére. És elröppent rohanvást így szép virágos tavaszom. A szív
kora… A szívé, mely csak szeretni tud.

– Lám, közös sorsunk ez – mondottam – mindnyájunknak, akik így árva
egyedülvalóságban maradunk. Nagy ideálokhoz való hűségben, a mások
szolgálatában, harcban, küzdelemben múlik el tavaszunk. Noha a mi
ideálunk, amit fiatal hevüléssel annak nézünk, sokszor csak festett
bálvány és a mi keserves harcainknak célja semmi egyéb, hanem a
mindennapi sovány betévő falatunk… Így szállt el, lássa kegyelmed, az én
virágos tavaszom is.

– Értelek fiam, de hallgass csak engem tovább. A tavaszra jön a nyár. Az
ész kora… Az észé, amely már elmélkedik, mér és ítél. És jaj annak, aki
így az ész mértékével indul útra, hogy asszonyideált keressen! Lám, én
is így jártam. Azt mondtam, nekem csak olyan asszony kell, a kit az én
mértékemmel megmérek és semminémű fogyatkozást nem találok őbenne. Sem
testében, sem lelkében. És megmértem, aki utamba került, minden
fehércselédet és bizony fogyatkozást találék mindenikben. Kinek a
testében, kinek penig a lelkében.

– Én is épen így vagyok, mester.

– Te is ép oly balgatag vagy, fiam, mint én valék. Hiú álmok álmodója,
délibábok kergetője… Mert a való igazság az, hogy a férfiúnak – már
ilyenkor, forró, magérlelő nyár szakán – nem ilyen vagy olyan asszony
kell, hanem – asszony. Egyszerűen csak – asszony. És kell, jól értsd
meg, kell! Már mint az igazi férfiúnak. Balgaság, bizony mondom néked,
balgaság itt minden válogatás és méricskélés. Avagy Ádám apánk
megválogatá és megméricskélé-e Évát, mielőtt feleségévé tette?

– Úgyde akkor csak egy asszony vala és az Éva vala…

– Ma sok asszony van, fiam és mégis minden asszony – Éva… Ezt ha még nem
tudnád, majd megtudod később. Én is csak később jöttem rá. Odalenn, a
szomorú tenger mellett. Hanyatlóban volt már nyaram is akkoron és
közeledett az ősz… Sietve néztem körül és rémülten láttam, hogy
elfogyának mellőlem az asszonyok. Egy maradt, csak egyetlenegy.

– Kőszegi Zsuzsika.

– Igen, a Bercsényi uram keresztlánya. Suta kis teremtés vala szegény és
lelki gyarlandóságokat is találtam volna benne bőven ha megmérem vala.
De már őt nem mértem. Asszony vala és punktum. Megkörnyékezém
okkal-móddal a nevelő-szülőjét, Bercsényiné nagyasszonyomat és jártam
tüzesen a Zsuzska udvarlására. Őszülő fejemmel tavaszi virágokat hordtam
néki a rodostói ligetekből és savanyodó köszvényes szivemmel édes
szavakat suttogtam a fülébe, míg a nagyasszony és kedves papagályai
édesdeden szunyókáltak. Merthogy mikor ők ébren valának, mindig nékiek
kelleték udvarlanom… Mosolyogsz fiacskám? Ez is azt mutatja, hogy még
nem vagy eléggé járatos a szerelem praktikájában. Ép azért aprózom így
előtted a dolgot, hogy szegről-végre megoktassalak. Nos, a kis Zsuzsika
szive hajolt is már felém. Egy szép tavaszi délestén – Bercsényi
nagyasszonyom betegágyban sínylődött már akkor – pajkosan megcirókálta
Zsuzsika az arcomat és ezt mondá: «arany a ked szive, azért szeretem
kedet…» Ez volt az én árva életemnak legédesebb órája. Boldogan vettem
búcsút a kis angyaltól. Mentem le a tengerpartra – podegrás láb soha még
olyan serényen nem lépkedett! – és elmondám ottan a zsongó vizeknek, el
a futó fellegeknek, el a suhogó szeleknek: mit mondott nekem Zsuzsika…
Rájuk bíztam édes titkom, vigyék el azt messze, messze, a zágoni zöld
hegyekbe… súgják meg ott boldogságom az édes anyámnak… Aztán letaroltam
a parti ligetek minden vadvirágát. És elhatározám, hogy még ma este,
mielőtt fölkél az esthajnali csillag, megkérem Zsuzsika kezét. Már el is
indulék a leánykérői utra, virággal kezemben, szerelemmel szivemben…
Utamközben aztán furcsa dolog történt. Ostoba kicsiség, de ne nevess
rajta. Ilyen ostoba kicsiségek döntik el többnyire az életünk sorsát.
Hahogy még nem tudnád, majd ezt is megtudod. Hát amint ballagok, a
törökvárosban pompás illat üti meg az orromat… Valamelyik jámbor
muzulmán házában ürüpiláfot tálaltak épen vacsorára. Ennek az illata
volt, ami oly kellemetesen csiklandozá az én orromat. Ez bizony prózai
dolog, fiam, de nem szabad megütköznöd rajta. Élt akkoron Rodostóban egy
valamely igen édesszavú muzulmán poéta és bizony mondom neked,
ürüpiláfon élt őkelme. Valaminthogy én, a ki szintég poétás ember
hírében állottam vala, szintég gyakorta éltem ürüpiláfon. Merthogy
szerettem a török módra készült ürüpiláfot. Zsuzsika penig sehogy sem
szenvedhette, még a szagát sem. Ez ütött szeget a fejembe ott az utcán.
Megtorpantam hirtelen és visszafordultam. Ezt a piláf-ügyet – gondolám –
rendbe kell hoznunk, minek előtte megkérném Zsuzsika kezét. És ennek
okából másnapra halasztottam a leánykérést.

És másnap elköltözött ez árnyékvilágból szegény Bercsényiné asszonyom.
Harmadnap eltemettük és negyednap – asszony kellett Bercsényi uramnak.
Kurta szóval: Zsuzsika hamarosan Bercsényiné lett. Mivelhogy Bercsényi
uramnak sok arany vala az ő ládájában. És az asszony (ezt is jól
megértsed, fiam!) ha választania lehet, mindétig azt az aranyat
választja, aki a ládában vagyon és nem azt, aki a szívben…

Így maradtam én magányos, asszonytalan ember mindhalálomiglan. Ne
kérdezzed, milyen volt az életem? Én kérdem tőled inkább és felelj nekem
őszintén: ösmersz-e ebben a pillanatban egyvalamely asszonyszemélyt, a
kinek a szíve hajladozik feléd?

– Ösmerek – vallottam gyermeki bizalommal. – Brigitta kisasszonyt… itt
lakik felettem a harmadik emeleten. Már régen észrevettem, hogy jó
szívvel van hozzám.

– Menj és még ma kérd meg Brigitta kisasszony kezét!

– Igen, mester… – hebegtem – hanem… izé… egy kis baj van… Brigitta
kisasszony nagyon derék és kedves teremtés, de nem szenvedheti a töltött
káposztát.

– Látod, fiam – szólt szelid mosollyal mester – imhol amaz ostoba
kicsiség. Ő maga örök, csak a neve változik. Egyszer ürüpiláf, máskor
töltött káposzta, harmadszor más egyéb. Újra mondom neked, hallgass a te
jóakaró és tapasztalt öreg barátodra és kérd meg hamarost Brigitta
kisasszony kezét. A káposzta-ügyet majd elintézitek azután.

– Hallgatok kegyelmedre – mondtam némi habozás után – és még ma
megkérem… igen… Brigitta kisasszony kezét… De a töltött káposztát nem
engedem!

… – Jesszus! – sipított e pillanatban az ágyam előtt Szlovicsák néni. –
Valami baja van a nagyságos úrnak? Mit össze nem tetszik beszélni…

Kidörgöltem szememből az álmot és megnyugtattam Szlovicsák nénit:

– Nincs semmi bajom, csak valami bolondosat álmodtam.

– Na már az szent igaz! – dohogott mérgesen a jó asszony. – Még hogy azt
a keserves vénkisasszonyt!… A töltött káposzta felől pedig legyen
nyugodt a nagyságos úr, olyat főzök ebédre, hogy a vicispán is megnyalná
utána a száját.

*

Nem tudom, Szlovicsák néni dohogása tette-e, vagy épen a pompás töltött
káposztája, amit csakugyan remekbe készített ebédre, de az bizonyos,
hogy ma estélig még nem kértem meg Brigitta kisasszony kezét.




AZ ÉTLAP.

A minap rég látott vidéki cimborámmal, Halupka Tódorral vacsoráztam
egyik előkelő fővárosi étteremben.

A vacsorámat, mint az utóbbi időben rendesen, ezúttal is almával
végeztem.

Mialatt én a pompás, zamatos gyümölcsöt jóízűen falatozgattam, Tódor az
étlap tanulmányozásába mélyedt. Néha fel-felpislantott a papirosa mögül
s hol reám, hol az előttünk szinte kacéran mosolygó szép piros almákra
vetette különös tekintetét.

Mikor az utolsó falatot is lenyeltem, így szólt hozzám Halupka Tódor:

– Látom, már téged is megrontott ez a nagyvárosi élet. Lenyeste,
eltompította a józan, mondhatnám, morális érzékedet!

Csodálkozva néztem Halupkára.

Ő nemes egyszerűséggel, de nem minden szemrehányás nélkül folytatta:

– Almát eszel!

– Igen, almát eszem, – feleltem én hasonló egyszerű mondattal és szinte
eleven kérdőjellé görbülve.

– Ez az, – mondotta Halupka, – amiben én a józan, mondhatnám, az
erkölcsi érzéked szomorú hanyatlását látom.

– De kérlek, Tódorkám, egy alma…

– Igen, igen, egy alma… ez az!

– Megvallom, – mentegetőztem, – én szeretem az almát. Újabban meg az
orvosom is nagyon ajánlotta. Jót tesz az egészségemnek. Elvégre lehet,
hogy te nem szereted az almát, vagy, mint megrögzött agglegény és
nőgyűlölő, csak Éva bűnös közanyánk paradicsomi corpus delictijét látod
emez – a Bibliában mindenesetre súlyosan terhelt gyümölcsben. De azért,
megbocsáss Tódorkám, azt hiszem, kissé túlzasz, mikor még ma is holmi
erkölcsi fogyatkozásokkal hozod vonatkozásba az ártatlan almaevést.

– Hoho! – tiltakozott élénken Tódor, – ne menjünk olyan messzire.
Igenis, hogy én is szeretem az almát. Olyan megrögzött nőgyűlölő sem
vagyok, mint amilyennek általában gondolnak. Sőt, a nőket is szeretem,
mondhatnám, nagyon szeretem őket… De ezt csak mellékesen jegyeztem meg.
A fő, hogy igenis szeretem az almát. Most is, mialatt te itt olyan
isteni étvággyal falatoztál, szinte – ahogy mink vidékiek mondjuk –
igen… szinte folyt utána a nyálam. Már mint az alma után. Elvégre az a
zsugori sem vagyok, aki minden jobb falatot megvon a szájától. De már
bocsáss meg, az ellen mégis csak fellázad a józan itéletem, mondhatnám a
lelkiismeretem, hogy egy rongyos almáért ilyen hallatlan uzsora-árt
fizessek!

Szinte nekivörösödve, dühösen csapott az asztalra Tódor és az orrom elé
tartotta az étlapot:

– Nézd!

Megnéztem. Csakugyan, kissé borsosan – enyhén értékelve – legalább is
háromszoros árban volt ott felszámítva az alma.

– Te, – kérdeztem hirtelen fordulattal Tódort, – mért nem nősülsz te már
meg? Akinek ilyen józan érzéke és ily kitünő gazdasági elvei vannak,
mint neked, azt a jó Isten is férjnek és családapának teremtette. Az
imént mondottad, hogy nem is vagy olyan megcsökönyösödött nőgyűlölő…

– Úgy van. Sőt, alapjában véve – ismétlem – nagyon tisztelem és szeretem
a nőket. És nincs melegebb vágyam, mint egy takaros kis feleség, meg egy
csomó pirospozsgás pufókképű nebuló… – szólt Tódor bizonyos könnyed és
szinte nekilendülő melegséggel.

Majd hirtelen, mint aki önnön hangjától visszadöbben, szünetet tartott
és megvakarta deresedő tarkóját, amire rendesen az a bizonyos súlyos és
hideg «de» szokott következni.

– De, – folytatta csakugyan, minden lendület nélkül Tódor, – nem olyan
egyszerű és könnyű a dolog, mint az ember gondolná, míg meg nem
kísérelte.

– Hogyan? – kérdeztem, – hát te már egyszer talán…

– Úgy van barátom! Nem is egyszer, sőt nem is kétszer, – mondta
csüggedten Tódor.

– És nem találtál még olyan takaros kis feleségnek valót?

– Dehogy nem találtam, – legyintett Tódor a kezével. – Állandóan egy
féltucat van előjegyzésben. Egyik szebb, kedvesebb, kívánatosabb, mint a
másik. Különösen a kis Bözsey Bözsi… tudod, az ispánunk leánya… no, meg
a doktorék Mariskája is…

– Ahá, értem. Az a bizonyos «embarras de richesse», a bőség túltengése…
Tehát nem tudsz választani. Úgy vagy, mint a Buridán… azaz pardon, mint
Pókainé: nem tudod, melyiket szeressed?

– Nem az a baj, barátom, – tiltakozott Tódor. – Tudnék én választani, ha
rá kerülne a sor. De nem kerül rá. Ezek a tisztelt hölgyek ugyanis csak
úgy ostorhegyről – vagy mint ti városiak finomabban mondanátok «par
distance» – olyan szépek, kedvesek és kívánatosak nekem. Hogy úgy
mondjam – elülről, szembe nézve. Ha azonban az ember nem vesztette el
egészen a józan eszét, mielőtt e kedves angyalok keze után nyúlna, előbb
egy kicsit körülnéz, hogy úgy mondjam – a hátuk mögé is. Hogy mi jön
utánuk… Tudod – azután?

– Szóval, Tódorkám, te úgy vagy a feleséggel is, mint az almával. Előbb
megnézed az étlapot és mielőtt ennél, már a fizetésre gondolsz. És ha az
árát borsosnak találod, akkor hozzá sem nyulsz a különben kívánatos
gyümölcshöz. Inkább gyakorlod a lemondás nemes, aszkéta erényét.

Halupka kesernyésen nevetett és felhajtott egy pohár szamorodnit.

– Mondasz valamit. De azt hiszem, – szólt aztán némi önérzettel, – hogy
igazam van. És te is okosabban tennéd…

– Hagyd el, Tódorkám, – vágtam a szavába, – én már túl vagyok ezen az
okosságon, vagy micsodán. Látod, valamikor én is olyan okos voltam és
úgy gondolkoztam, mint most te. Én is mindig megnéztem előbb az étlapot
és – sohasem ettem almát. Pedig mondhatom, hogy sokszor valóságos
tantaluszi kínok gyötörtek. Ha az étterembe léptem, minden asztalról
szebbnél-szebb, kívánatos almák nevettek szinte kihivóan kacérkodva
felém. Akkor még szebbnek és kívánatosabbnak tetszettek nekem, mint
most. És míg a szomszéd asztaloknál mindenütt jóízűen fogyasztották a
zamatos gyümölcsöt, én töprengve néztem az étlapot és a lemondás nemes,
de ösztövér erényében gyakoroltam magam…

– Ugyan, ne cifrázd! – vágott közbe Tódor, – bökd ki, hogy folyt a
nyálad utána, mint az enyém.

– Kérlek, ha neked így jobban tetszik.

– Nos és hogyan történt a pálfordulásod? – kérdezte élénk érdeklődéssel
Tódor.

– Nagyon egyszerűen. Legutóbb, mint tudod, több hónapra terjedő utazást
tettem a külföldön. Ilyenkor az ember nem igen nézi az étlapot, mert
sokszor meg sem érti, hanem eszi, amit hoznak neki és ami jól esik.
Nekem rendesen hoztak az ebédemhez almát és nagyon jól esett, hát ettem.
Így kaptam rá és nem bántam meg. Pedig mondhatom, hogy az a külföldi
alma inasa sem lehetne a mi almánknak. Külső látszatra, színre lehet
szebb, kívánatosabb – de mikor az ember felvágja, akkor látja és érzi a
különbséget. Valahogy hiányzik belőle a mi áldott magyar földünk
íze-zamatja. Mikor aztán visszajöttem és itthon megint rám nevettek a mi
pompás almáink, valóságos düh fogott el. Kifosztottnak, megraboltnak
éreztem magam a hosszú évek során meg nem evett almák miatt. Mennyi
gyönyörű, zamatos alma termett itt azóta – gondoltam – és én csak néztem
és kívántam azokat és mind más ette meg! És ezt mind az a nyomorult
étlap cselekedte… Azóta, barátom, sohasem nézem meg az étlapot és mindig
eszem almát. Lehet, hogy, amint mondod, ez a józanság és morális érzékem
fogyatkozására vagy legalább is némi könnyelműségre vall, de mondhatom,
hogy nagyon jót tesz az egészségemnek.

Halupkának láthatólag szeget ütött a fejébe eme fejtegetésem.

Kissé elgondolkozott, fogta a poharát és koccintottunk.

– Mondasz valamit… És… és – kérdezte kissé félénken, furcsa
szemhunyorgatással – és hogy vagy… ha szabad tudnom – a feleséggel?

– Ezzel épen úgy vagyok, Tódorkám. Már én itt sem nézem az étlapot. Ezen
a téren különben – de ezt csak mellékesen jegyzem meg – ugyanazt
tapasztaltam, hogy a magyar nő ép úgy aránylik az idegen nőhöz, mint a
magyar alma az idegen almához… Azt hiszem, Tódorkám, nemsokára
gratulálhatsz…

– Úgyis, mint boldog vőlegénynek, úgy-e? – egészítette ki mondatomat
Halupka és megint elgondolkozott.

Azután gyors egymásutánban kihörpintett két pohár szamorodnit,
összegyűrte az étlapot s az asztal alá dobta. Majd fogta a kését s egy
szokatlanul energikus, elszánt mozdulattal felvágta az egyik kezeügyébe
eső, kacéran rámosolygó piros almát…

*

Ez vagy két hete történt.

Tegnap pedig kis aranyszegélyes levélkét kaptam, melyen cifra
szecessziós, legújabb divatú betűk hirdetik a vidéki nyomdatechnika
diadalát ilyenképen: «Halupka Tódor és Bözsey Bözsi – jegyesek».




SZIPORKA HÁZASODIK.

Sziporka, a kitünő író, diszkrét leveleit rendezte.

A rendezés szót itt, stílszerűen, némi költői szabadsággal kell érteni.
Mert a rendes hétköznapi értelemben aligha nevezhető így az a művelet,
ha valaki, mint ezúttal Sziporka is, belényúl a jobb külső zsebébe,
kimarkol onnan egy csomó idegesen föltépett, többé-kevésbbé összegyűrött
borítékot és tartalmával együtt belöki íróasztalának egyik öblös
fiókjába.

A «jobb külső zseb» ilyetén pontos körülírása itt korántsem
szószaporítás, avagy tanáros pedantéria. Hozzátartozik ez hősünk élet-
és lélekrajzához. Ezelőtt pár évvel ugyanis Sziporka még egészen máshová
rakta volt ama leveleket, melyeket gyengéd kezek írtak neki, nem a jobb
külső zsebébe. Ellenkezőleg, a bal belső zsebébe rakta – a szíve
közelébe.

Soha leveleknek még olyan jó dolguk nem volt, mint akkor Sziporka
diszkrét leveleinek. (Igaz, hogy akkor még ritkábban is jöttek hozzá az
efajta levelek.) Kezdve ott, hogy mikor megkapta, először is gyengéden
végigsimogatta, aztán ollóval szépen felvágta (világért sem tépte!) s
elolvasván – sokszor kétszer is – azon módon (még összehajtogatni is
szentségtörésnek tartotta volna) elhelyezte a tárcájába, a már említett
bal belső zsebébe. Ahonnan aztán több-kevesebb idő multán (a levél
érzelmi hőfoka szerint) belékerült Sziporka mintaszerűen és szinte
leányos gyengédséggel rendezett kis szerelmi levéltárába.

De hát mindez akkor volt így, mikor Sziporka az ujságokban még csak mint
«kedves fiatal írónk», a külső-józsefvárosi bérkaszárnya nagyhatalmú
házmesterének, Lovicska Mátyásnak noteszében pedig mint jelentéktelen
«albérlő», magyarul: szobaúr, szerepelt. Hogy onnan miképen tette meg az
utat a «kitünő írónk» címig és a belvárosi elegáns legénylakásig, az
voltaképen nem tartozik most ide.

Elég az, hogy megérkezett s a szín, hogy ismét stílszerűen beszéljünk
(mert Sziporka most már kiválóképen drámaírással foglalkozik) a kitünő
író előkelő ízléssel berendezett dolgozó szobája. Ahol is a fent jelzett
levélrendezési műveletet elvégezvén, az író kitette maga elé zsebóráját
az asztalra.

– Egy kis órácskát – elmélkedett magában – most ellopok a szép Négyesi
Netzné zsúrjából s azalatt megírok néhány jelenetet készülő drámámból.

Felöltötte dolgozó kabátját, segítségül hívta a múzsát, ami – modern
drámaíróról lévén szó – úgy értendő, hogy felhajtott egy-két pohár
cognacot, rágyújtott egy erős szivarra, azután a tolla után nyúlt.

Észre sem vette ajtaján a kopogtatást, ami után nyomban megjelent a
színen Lovicskáné, a fentemlített házmesterből valóságos belső inassá
előléptetett Lovicska Mátyás érdemes hitvese.

– Kezit csókolom, nagyságos úr – köszönt be Lovicskáné a szokottnál
félénkebb hangon.

– No, mi az, Lovicskáné? Nem hívtam, – szólt vissza, oda se nézve
Sziporka.

– Kezit csó…

– Jó, jó, ezt már hallottam! – mordult közbe Sziporka.

– Ne haragudjon a nagyságos úr, kezit csókolom…

Sziporka lecsapta a tollát:

– Lovicskáné, tudja, hogy türelmes ember vagyok, de ha még egyszer kezet
csókol… Mit akar, térjen a dologra!

– A férjem, szegény, nem mert bejönni…

– Persze, az orrát már leharaptam Lovicskának, most következnék a füle.
Azt félti talán.

– Jaj, kezit csókolom, dehogy… Hiszen épen ez a baj, hogy a nagyságos úr
mindig olyan jó volt hozzánk…

– Ha csak ez a baj, Lovicskáné, ezen könnyen segíthetünk, – kezdett
derülni Sziporka.

– Olyan jó, – folytatta zavartan Lovicskáné, – hogy én azt ki sem
mondhatom. Isten a tanúm…

– Meg ez a háromhetes por itt az íróasztalomon és a féléves, idült
pókhálók ott a kályha mögött, – gondolta magában Sziporka, de
elhallgatta a jó barátság kedvéért.

– Mink csak egyszerű népek vagyunk – kerülgette tovább a forró kását
Lovicskáné, – de azért tudjuk ám, mi az illendőség, kezit csókolom… De
hát nem bírjuk tovább. Öregek vagyunk már. És olyan drága ez a pesti
élet… és mindennap drágább…

– Tudom, tudom, – hümmögött közbe türelmetlenül Sziporka.

Lovicskáné folytatta:

– Hát, csókolom kezit, nagyságos úr, ne haragudjon, csak elhatároztuk a
férjemmel…

– Elég, Lovicskáné! – riadt fel komoran Sziporka. – Ennek ugyan kár volt
ilyen nagy feneket keríteni. Miért nem mondta mindjárt azt, hogy
elhatározták? Megint elhatározták. Rövid időn belül már harmadszor –
határozták el… De mindegy. Még az egyszer megértem az elhatározásukat. A
jövő hónaptól kezdve tíz koronával ismét felemelem a gázsijukat. Nem,
mintha valami nagyon megérdemelnék, hanem, mert már megszoktam magukat,
mint ahogyan a régi bútorait megszokja az ember. Aztán meg sem időm, sem
kedvem új emberek után futkosni, cupringerekkel veszekedni. Tehát tíz
korona. Remélem, meg lesz elégedve ezzel a tisztelt férje, Lovicska úr
is.

Lovicskánét a tíz korona láthatólag kellemes zavarba hozta. Rövid
ingadozás után azonban tiszteletreméltó határozottsággal visszalépett
közös elhatározásuk szilárd álláspontjára.

– Nagyon sajnálom, kezit csókolom, – mondta szinte siránkozva, – de
elhatároztuk, hogy a jövő hónapban elmegyünk a nagyságos úrtól.

– Elment az eszük, Lovicskáné? – kérdezte most már meghökkenve Sziporka.
– És hova mennek?

– A férjemnek, tetszik tudni, van egy kis házacskája, meg egy kis
földecskéje otthon, Teplicskán. Eddig adósság volt rajta, de most már
letörlesztgettük.

– Szóval földesúr lett Lovicska úr.

– Hát elhatároztuk, kérem szépen, hogy haza megyünk, nem leszünk senki
szolgája… igenis, kezit csókolom… elmegyünk… tessen…

Sziporka az órájára nézett és boszúsan szakította félbe Lovicskánét:

– Ha szabad kérnem, tisztelt Lovicskáné asszonyság, mielőtt elmennének
Teplicskára, szíveskedjék bekészíteni az ingemet, szmokingomat és
cipőmet.

Lovicskáné előhozta a kívánt dolgokat, de mielőtt távozott volna, mégis
csak kibökte, ami még a begyében volt:

– Tessen megházasodni, nagyságos úr, kezit csókolom. Bizony itt volna
már az ideje.

Ezután, mint akinek nagy kő esett le a szívéről, megkönnyebbülten
távozott.

Sziporka nagyokat szippantott a szivarjából, egy darabig még babrált
tollával a fehér papiron és még két pohárka erejéig segítségül hívta a
múzsát, de miután egy épkézláb mondat nem jutott az eszébe, letette a
tollat és öltözködni kezdett.

A plasztronjába megfordítva voltak berakva a gombok, a cipőjébe
hasonlóképen a sámfák, a szmokingja helyett pedig a zakkója volt
kikészítve. Mindez ugyan nem volt épen újság előtte. Hasonló apró-cseprő
konfúziók mind gyakrabban fordultak elő újabban, a mióta – mint most
kiderült – Lovicskáék földesuraknak érezték magukat. De máskor ügyet sem
vetett az ilyen csekélységekre Sziporka. Szépen rendbehozta ő maga az
ügyet. Így ugyan épen kétannyi idejébe került a dolog, mintha
közvetlenül Lovicskáné asszisztálása nélkül történt volna meg, hanem hát
akkor mire való lett volna Lovicskáné? Ez a szíves, mindig szolgálatra
kész – bár immár rozoga – öreg házi bútor, aki nélkül hogy milyen
gyámoltalannak és tehetetlennek érezte magát Sziporka, az csak most tűnt
fel igazában előtte, mikor már bizonyos volt, hogy meg kell válnia tőle.

Öltözködés alatt is egyre az járt az eszében: mi lesz, ha Lovicskáék
elmennek? Ha nem sürög-forog, zsémbelődik többé körüle Lovicskáné… mi
lesz, mi lesz?… Nem egyszer pokolba kívánta ugyan már, de most szinte
kétségbe ejtette a gondolat, hogy Lovicskáné elmegy. Arra
csudálatosképen nem is gondolt, hogy ugyanazért a pénzért esetleg új és
javított kiadásban beszerezheti az öreg házi bútort. Csak arra gondolt,
hogy nem lesz itt többé és üres lesz a megszokott helye… Valami
szentimentális hangulat vett erőt a különben cinikus emberen. Úgy
érezte, hogy ezzel az alapjában véve kellemetlen vén asszonnyal mégis
valamely kedves rész szakad ki az eddig való életéből. Talán az
ifjúsága, a sikerei, a szerelmei emlékét, amelyeknek – bár érzéketlen –
tanúja volt, viszi el magával ez az öreg házi bútor… Nem tudott
hamarosan számot adni magának, de sejtette, hogy valami gyökeres nagy
változást jelent az ő eddigi életében, ha Lovicskáék elmennek.

Talán ennek a különös és megmagyarázhatatlan érzésnek a hatása alatt
keltett most erősebb visszhangot benne a vénasszony lapidáris tanácsa
is: «tessen megházasodni megházasodni»… Különös! Hányszor mondták ezt
már neki szebben és finomabban szép és finom és fiatal nők – minden
eredmény nélkül. És íme, most az öreg Lovicskáné rusztikus szavai
valahogy fészket vertek a gondolatában…

Ahogy felöltözött, valami hirtelen támadt elhatározással előkotorta
asztalfiókjából az imént behajigált leveleket és kiterítette az egész
gyűjteményt maga elé az asztalra. Már kívülről, az írásról, a papir
színéről, illatáről ismerte az egész jelenlegi klienturáját.

Tarka változatban vonultak fel itt ábrándos varrólányok, kacér
gimnazista-kisasszonyok (akiknek mellesleg irodalmi ambicióik is
vannak), művésznők az összes szini szakmákból, kikapós menyecskék,
prózai férjük által meg nem értett, boldogtalan és több gyermekes
családanyák, bánatos özvegyek stb., stb… Mindezek nem érdekelték most
Sziporkát.

– Hopp! – kiáltott fel egyszerre. – Ez ismeretlen írás. Vidékről jött…
lássuk csak.

Felbontotta az eddig figyelmére sem méltatott, erős, érett
asszonyírással írott borítékot és olvasta a következő levelet: «Kedves
Sziporka! – Mint régi tisztelője, ott voltam legutóbb a Sárbereki
Kaszinó estélyén tartott felolvasásán. Műveit az utolsó betűig ismerem
(azt is, amit felolvasott – engem nem lehet becsapni azokkal a
kasirozott «kutya-nyelvekkel»…) s megvallom, ezúttal inkább magára az
íróra voltam kíváncsi. El voltam készülve bizonyos fokú csalódásra, mert
mindig – vagy a legtöbb esetben – egészen más az író elevenen, mint a
papiroson. Egyik koszorús költőnket például, aki legutóbb itt járt és
akit én mindig glóriával a feje körül képzeltem – nem tehetek róla – de
a sarki fűszeresünkkel tévesztettem össze, mikor először megláttam.
Önben azonban nem csalódtam, kedves Sziporka. Csakugyan ilyennek
képzeltem a «Vasemberek», az «Erős lelkek» stb., stb. íróját. Erős,
igazi keményveretű férfiúnak, akinek csak a szemében és a hangjában
rezdül meg olykor-olykor bizonyos lágy – de az is olyan férfiasan lágy –
melanchólia, ami annyira megragadja az asszonyok lelkét… Hát lyukasra is
tapsoltam a keztyűmet, mikor a felolvasását végezte! Hanem – és ez az,
amiért tulajdonképen ezt a levelet írom – valamit mégis megsúgok
magának, kedves Sziporka. A szemfüles kis barátnőmet, aki mellettem ült
(igen bájos gyermek és még szebben fest a – telekkönyvben!) egy kicsit
kiábrándította, hogy a különben kifogástalan plasztronjából hiányzott a
gomb. Nem is egy, hanem kettő… És mikor oly előkelően meghajolván,
távozott, azt is észrevettük, hogy a különben szintén kifogástalan
frakkja fenn, a jobb vállán ki volt feselve… Igen, kedves Sziporka.
Látszik, hogy nem a felesége – egy édes, okos, ügyes, gondos kis
asszonyka – indította útnak, hanem valami vén okulárés házmesterné. Csak
ezt akartam megsúgni. Az olyan okos ember, mint maga, megérti – ha
akarja. Egyébiránt, ha valamikor megint erre felé járna és benézne
hozzánk, nagyon örülne igaz tisztelője özv. Sárberekiné. – U. i. Az
állomástól tíz lépés a házam, jobbra az első villa.»

Sziporka háromszor is elolvasta ezt a levelet, azután szépen, gyengéden
összehajtogatta és eltette a zsebébe… És fütyörészve indult el hazulról.

*

A szép Négyesi Netzné zsúrján ezúttal a szokottnál is hidegebb és
tartózkodóbb volt Sziporka. Mikor hamarosan eltávozott, alaposan meg is
mosták a fejét a kedves hölgyek, csudálatosan egyhangúlag konstatálván,
hogy bizony-bizony már deresednek azok a híres, hajdan fekete fürtök
Sziporka úr érdekes koponyáján… Adhatná bizony már alább is a kedves
Sziporka, a «hölgyek bálványa»… a «legérdekesebb agglegény»… Mert bizony
nemsokára elkopik a legény és nem marad más, csak az – agg… Bizony
okosabban tenné, ha már egyszer beevezne a szabad élet vizeiről valami
esendes kikötőbe, mert maholnap megrokkan a csónakja… Hanem, persze,
elkényeztettük. Mi, asszonyok kényeztettük el. És most itt van, már
szóba sem igen áll a magunkfajta nőkkel… Bizonyosan most is valami
arisztokrata-társaságba sietett…

Sziporka pedig ezalatt a legközelebbi kávéházban ült és lázas
érdeklődéssel böngészte a vasúti menetrendben, hogy mikor indul az első
vonat Sárberek felé.

A következő Négyesi Netz-zsúron már csak a neve jelent meg egy egészben
véve roppant szenzációs, ám részleteiben – a hölgyek nem kis boszúságára
– némileg rejtélyes pletyka kapcsán, amely azonban ezúttal (mint
hamarosan kiderült) igazat mondott:

– Sziporka házasodik!… És képzeljétek – azt mondják – valami kis falusi
liba csavarta el a fejét… Mind így járnak ezek a hősködő agglegények.
Úgy kell nekik!…




MISKA KIRUCCAN.


I.

Cser Miska, a megcsontosodott öreg legény, bezárta otthon a nagy
granáriumát és a lakását (mely szintén inkább valami vén granáriumhoz,
hogysem földesuri kastélyhoz volt hasonlatos), a kulcsokat átadta
Perbenyiknének, az öreg házvezető gazdasszonynak s a tengelyig érő
sárban és a vágni való vastag téli ködben a vasuti állomásra indult,
hogy ez alkalommal is megtegye rendes téli «kiruccanását».

Ez a kiruccanás rendszerint abból állott, hogy Miska úr (akiből sehogy
sem akart már Mihály lenni) felutazott két hétre Budapestre. Ott
bekvártélyozott egy másodrangú szolid és csendes szállodába, felkereste
néhány jókedvű, jogászkori cimboráját, akivel aztán végigjárta az összes
orfeumokat, kabarékat és a mulató Budapest egyéb Európaszerte előnyösen
ösmert, éjjeli vigasságokra alapított intézményeit. Mindezek után pedig
néhány tükör-, esetleg fejbeverési spektákulumot rendezvén (rendszerint
utolsó éjszaka és zenekiséret mellett), szép csendesen visszautazott
Cserfalvára és ismét átvette Perbenyiknétől a kulcsokat.

Most valamelyest módosult azonban a kiruccanás programmja. Legalább
elméletben.

Kissé korábban is útrakelt Miska úr, mint az előbbi években és a
színházakat is felvette a műsorába. Sőt egy bált is, a medikus-bált.

Ezt a kis változást pedig a fess Kövesiné okozta, aki szintén ez időben
kezdte meg rendes pesti saisonját, leányával, a szép Macával, a cservári
aranyifjúság dédelgetett bálványával.

Kövesiékkel az őszszel ismerkedett meg Cser Miska, mikor egynémely
sürgős gazdasági ügyeinek rendezése végett rándult be Cservárra.
Világosabban szólván, pár ezer forintnyi gyorskölcsönre volt szüksége
Miska úrnak, mivelhogy olyan rettenetes szűk termés volt, amilyenre ama
gyászos emlékezetű «hét szűk esztendő» óta alig volt példa és ezenkívül
még sertés- és marhavész is dühöngött az elmult esztendőben. A
kölcsönügyletet Kövesi úr, az ismert pénzember bonyolította le a lehető
leggyorsabban és legkulánsabban.

Ekkor esett Cser Miksa értésére Kövesiék pesti kirándulása, nem különben
az is, hogy Kövesiné őnagysága és kedves leánya rajonganak a
színművészetért és a medikus-bálon is részt fognak venni. Kövesiné
fivére ugyanis orvos Budapesten és a bálrendező bizottságának tagja. Azt
is elárulta még a szép asszony Miska úrnak, akihez az első perctől fogva
különös szimpátiát érzett, hogy szálláson is a doktornál lesznek a
Rezeda-utcában, 113/_b_.

Cser Miska mindezek folytán még a vasúton elhatározta, hogy a «Két
Rezedá»-hoz címzett szállodába fog megszállni, amely szintén a
Rezeda-utcában van és mint csendes, szolid «családi ház» ismeretes.

Úgy is történt.

Mikor megérkezett, a szálloda folyosóján egy ismerős alakot pillantott
meg Cser, amint az épen besurrant az egyik vendégszobába.

– Nini, – állapította meg némi gondolkodás után Cser – hiszen ez Bikity
Márk, az én egykori kedves jogász pajtásom és cimborám!

A gondolkozásra azért volt szüksége Csernek, mert Bikity Márkot már
néhány év óta nem látta.

Mikor utoljára találkoztak, akkor Bikity boldog vőlegény volt és azzal
rázta le magáról Miskát, hogy ő már kivénült a fiatalkori
bolondságokból, ő rá ezentul ne számítsanak a cimborák, neki hagyjanak
békét… Ő most már végleg visszavonul a legényi élet viharos vizeiről a
csendes otthon révébe és komolyan hozzálát a munkához. Elvégre, egyszer
élünk és az élet nem csupa orfeum és kabaré…

– Okosabb lenne bizony, ha te is követnéd már a példámat! – tanácsolta
végül Miskának.

Miska ugyan nem követte a példát, de ezentúl békét hagyott Bikitynek.
Csak távolról kisérte figyelemmel az élete további sorsát és örömmel
látta, hogy Bikity Márk csakugyan szavának állt és komolyan dolgozott.
Azonkívül, hogy mint ügyvéd is kitünő névre tett szert, egymásután
jelentek meg dolgozatai a különböző jogi szaklapokban, sőt önálló
tanulmányok alakjában is.

Cser Miska ugyan, noha maga is jogász és fiskális lett volna, Bikity
Márk ilyetén kiváló működéséről csak a napi lapja tudomány, irodalom és
törvényszek rovatából értesült, de ez épen elég volt neki arra, hogy
tisztelettel tekintsen fel Bikityre és bizonyos büszkeséggel hirdesse
barátjának a «kitünő fiatal büntető jogászt» – ahogyan Bikity Márkot az
ujságok nevezték.

Annál jobban megörült most a nem remélt viszontlátásnak. No és, mi
tagadás, furta is egy kicsit az oldalát ez a különös találkozás.

– Mit keres ez a Bikity ilyenkor (este tízre járt az idő) itt a Két
Rezedában? – kezdett magában morfondirozni Cser. – Lehet ugyan, hogy
mint ügyvéd valamelyik ügyfelével tárgyal, aki talán sürgősen el akar
utazni. De…

A «de» folytatásakép megnyomta a csengőt – kétszer, a szobaleánynak.

A fehérbóbitás aztán elmondta, hogy az «ügyvégy» úr egy hétre bérelte a
szobát, nappal ugyan keveset van itt, hanem éjjel tizenkettőig mindig,
de sokszor reggelig is.

– Ejha! – csettintett a két ujjával Miska. – Rendben vagyunk már… No
lám, ki gondolta volna?… No várj, kitünő barátom, most egy kicsit
leleplezünk!

Ezzel hirtelen átöltözködött és bekopogtatott Bikityhez. De meg sem
várta a belülről jövő választ, hanem amúgy detektiv módon egyszerre csak
lecsapott a mit sem sejtő Bikityre, aki asztala előtt ült, ingujjra
vetkőzve s egy csomó könyv és írás volt előtte.

– Szervusz Marci pajtás! (úgy hívták Bikityet a jogász cimborák) –
köszöntött rá a falusi emberek vidám, tele hangján. – Bocsáss meg, hogy
így rád törtem, de megláttalak, mikor bejöttél és nem állhattam meg…
olyan régen láttunk már egymást. Mit csinálsz itt?

Bikity kissé riadtan és csodálkozva nézett fel a könyvei közül.

– Szervusz Miska, – mondta kelletlenül. – Amint látod, dolgozom.

– Hm… – pislogott körül Cser a szobában – ugyancsak belemelegedtél. –
Bizonyosan valami érdekes eset…

– Nem annyira érdekes, mint inkább fontos és sürgős, – felelte gyengéd
célzással, az utóbbi szót különösen hangsulyozva Bikity. – Egy
pályamunkán dolgozom, amelynek a napokban lejár a határideje. Az
egyetemi magántanárságom függ tőle, azért olyan fontos és sürgős. Még ma
be kell fejeznem, hogy nyomdába adhassam.

Hiába ismétlődött azonban a «sürgős» szó, Miska nem értette el a
célzást.

– Nagyon szép, nagyon szép, gratulálok, pajtás! – mondta tétován, de
különben már nem is figyelt a Bikity szavaira. Mint valami bűnjelek után
szimatoló detektiv, mindegyre a szobában vizsgálódott köröskörül.

– Oh, kérlek, – szerénykedett Bikity – még egyáltalán nem bizonyos.

– No, no, – mondta kétértelműen Miska és magában ezt gondolta hozzá:

– Az azonban bizonyos, hogy most leleplezünk, ravasz kópé!… Azt meg kell
neki adni, hogy ügyesen csinálja a dolgot. Nem hiába furfangos fiskális…
A tudomány komoly és tisztes tógáját borítja léha kis kalandjaira… Hanem
most alája nézünk annak a tógának és alighanem ki fog alóla látszani az
a bizonyos lóláb, amely egyuttal egészen más láb lesz, sőt lábacska…

Ezalatt ravaszul és szaporán pislogott Miska, különösen a szoba sarkában
levő vaságy felé, melyet egy hatalmas spanyolfal takart.

– Úgy-e, csodálkozol? – kezdte volna magát igazolni Bikity, akinek már
kezdett kissé kellemetlen lenni a különben igen megtisztelő baráti
megemlékezés és ragaszkodás.

– Azt a spanyolfalat csodálom, pajtás, – ragadta el hirtelen az ötletet
a furfangos Cser és ágy felé mutatott. – Igazán pompás darab! Magamnak
is szeretnék hasonlót. Mert, tudod, új berendezés előtt állok.

– Hogy, hogy, csak nem? – érdeklődött Bikity.

– De igen, pajtás – mondta Cser egyre a spanyolfalon tartva szemét. –
Elhatároztam, hogy felhagyok a gazdálkodással. Nem érdemes már a mai
világban gazdálkodni. Eladom a birtokomat, előveszem a diplomámat és
feljövök Pestre. Ügyvédi irodát nyitok, vagy valami hivatalt keresek.
Meguntam már azt a magányos falusi életet is, medvének való az, nem
embernek. A városi élet mégis csak egészen más. Egy kis kultura is csak
kell az embernek. Aztán meg, igazad van, pajtás, a csendes, meghitt
családi kör, az édes otthon… Szóval új életet kezdek én is, követem a
példádat… Megengeded, kérlek, hogy közelebbről megnézzem azt a
spanyolfalat?

– Kérlek, kérlek, – mondta Bikity – akár holnap is, napvilágnál jobban
megláthatod.

– Most is jó lesz, – sunnyogott Cser és mohó érdeklődéssel vetette magát
a spanyolfalra.

Műértő szemmel végig nézett rajta először kívül, aztán megragadta és
elmozdította az ágytól, hogy a másik felét is megvizsgálja.

De nem a spanyolfalat nézte, hanem az ágyat.

Az ágy, a rendes, kissé rozoga hotel-ágy, még nem volt megvetve,
ellenben tele volt szórva az is mindenféle jogi könyvekkel és
folyóiratokkal.

– Hm! – szisszent fel csalódottan Cser. – Még itt is könyv, csupa könyv
– dörmögte aztán és azzal az ürüggyel, mintha a könyvek érdekelnék,
alaposan végig tapogatta, dögönyözte az ágyat. De csak a folyóiratok
zizegtek és a rozoga alkotmány eresztékei nyikorogtak. Az a bizonyos
lábacska nem volt sehol…

Cser kissé elröstelkedett. A papiros mintha azt zizegte volna feléje és
azt nyikorogta volna az ágy: «Wie der Schelm ist, so denkt er…»

– Csakugyan pompás darab, magam is beszerzek egyet, – mondta visszatérve
a spanyolfalra és visszakullogott a Bikity asztalához. Valami nagy,
különös tanácstalanság ült ki az arcára, a szemeibe.

Most már csakugyan nem értett egy betüt sem az egész ügyből.

– Úgy-e csodálkozol, – kezdte újra Bikity, – hogy itt találsz?

– Megvallom, pajtás, – mondta elszontyorodva Cser, – kissé különös. Bár
hiszen, kérlek én meg tudom érteni… Talán a kedves családod elutazott,
kirándult valahová… a Tátrába… az most nagy divat…

– Dehogy utazott! – legyintett Bikity.

– Hát akkor talán… no, no, hiszen én azt is értem, – piszkálódott Cser.
– Elvégre az a legjobb családokban is megesik. Egy kis összezördülés…
olyanféle, mint a hirtelen támadó és muló nyári zivatar… Talán a
feleséged őnagysága kissé ideges… hjah, ezek a mai asszonyok…

– Dehogy, dehogy! – nevetett fel jóízűen Bikity. – A feleségem a legjobb
asszony a világon, a legáldottabb teremtés, valóságos angyal.

– No persze, persze, hogy is gondolhattam ilyent, – hökkent meg Cser és
tovább puhatolódzott. – Bizonyosan az anyósod… Óh, azok az anyósok!

– Az én anyósom valóságos minta anyós barátom, – mondta meggyőződéssel
Bikity. – Minden anyósok tündöklő mintaképe lehetne. Ő már nem is anyós,
valóságos édesanya, még annál is édesebb.

– Hát akkor… akkor igazán nem értelek – mondta Cser. – Mi van hát veled?

– Haj, haj, – sóhajtott Bikity, – bajosan is érti azt meg az ilyen
magadfajta vidám legény.

– Kérlek, – szólt előzékenyen Cser, – hagyjuk, nem firtatom.

– De igen, kérlek, – erősködött Bikity, – most már elmondom vagy
legalább is megkisértem. Úgy látom, téves irányban keresed az okokat,
amelyek engem ide kényszerítettek. Nem szeretném, ha félre magyaráznád…
Nos, hát, figyelj ide. Nekem van otthon négy szobám, noha a
jövedelmemből ez idő szerint csak háromra futná, arra is szűkösen. De
itt Pesten egy-két szobával mindenki tovább nyujtózkodik, mint amennyire
a jövedelme ér.

– És miért nyujtózkodik tovább? – érdeklődött Cser.

– Azért, – folytatta Bikity, – mert még így is csak összezsugorodva
tudja magát valahogy meghuzni a lakásában és jó, ha ki nem lóg belőle a
lába… A pesti lakás – a modern és átlag lakást értem – ugyanis egészen
sajátságos valami, aminek, azt hiszem sehol a világon nincsen mása. Ez a
modern építő művészet diadala. Ez a diadal pedig abban áll, hogy
ugyanakkora helyen, amekkorán régebben egy szoba volt, most három,
esetleg négy szoba van. Aki tehát négy szoba után fizet bért (és pedig
akkora bért, amekkorát régebben nyolc szobáért sem fizetett), annak
tulajdonképen csak egy szobája van vagy a legjobb esetben kettő. A többi
csak – rabitzfal. Ez az a boszorkányos csodaszer, aminek a modern pesti
építő technika diadala köszönhető. De nem akarlak ilyen fogas
szakkérdések fejtegetésével untatni… Elég az hozzá, hogy nekem négy
szobám van. Ehez van egy feleségem, egy anyósom, három kis csemetém,
akik úgy következnek egymás után, mint az orgonasípok és – hálisten –
olyan pompás, egészséges hangjuk van, mint egy jól megépített orgonának.
Van ezenkívül egy szakácsném, egy szobaleányom, egy fődadám (aki a
legkisebb csemeténket szoptatja), egy aldadám (aki a két idősebb
csemetét gondozza) és nagymosáskor egy mosónő, nagytakarításkor egy
takarítónő.

Azaz, mindez csak akkor van, ha van. Mert sokszor nincs. Hol az egyik
nincs, hol a másik nincs. Sőt van úgy, hogy egyszerre – kettő nincs. Így
vagyunk most is… Most például szakácsnő nincs és szobaleány nincs. A
szakácsnének ugyanis van egy unokaöcscse, aki huszár a közöseknél. A
szobaleánynak pedig van egy unokabátyja, aki huszár a honvédségnél. Ez a
két jeles vitéz azelőtt külön-külön szokta volt megejteni rokoni
látogatásait. Mult vasárnap azonban egyszerre érkeztek és ha két dudás
nem fér el egy csárdában, annál kevésbé fér el két huszár – egy
konyhában. Főkép, ha az egyik közös huszár, a másik meg honvédhuszár… No
csaptak is a vitézek hamarosan olyan ribilliót, hogy a feleségem menten
sírógörcsöket kapott, az anyósom erre (pedig ismétlem, igen szelid lelkű
asszonyság) kijött a sodrából és mind a két vitéz mentéjét kitette a
konyhából.

– Jól tette, nagyon jól tette! – helyeselt itt közbe Miska, aki eleddig
álmélkodva hallgatta barátját. – Elvégre is, ami sok, az sok…

– Igen ám, – folytatta Bikity, – csakhogy az egyik mentébe
belekapaszkodott a szakácsné, a másikba a szobaleány és így
természetesen ők is kirepültek a konyhából… Nos, hát ezért vagyok én
most itt… és még némely más okokból, amelyeket azonban úgyis hiába
mondanék el neked. Azokat te, Miska pajtás, soha meg nem értenéd. Hanem
tudod mit? Ha mindenáron meg akarod érteni, adok egy jó tanácsot.

– Nos, nos? – hegyezte fülét Cser.

– Házasodj meg – nevetett kesernyésen Bikity – és jőjj fel Budapestre
lakni.


II.

Cser Miska kissé elszontyolodva vett búcsut tudós barátjától,
visszakullogott a szobájába és azon gondolkozott: ne változtassa-e meg a
programmját?

Ezzel a gondolattal aludt el és ezzel ébredett, noha igazság szerint a
Kövesi Maca «képével» kellett volna mindezt cselekednie. Ama nevezetes
cservári találkozás óta ugyanis egyre azt dudolgatta Miska, hogy:
«Képeddel alszom el, képeddel ébredek…» És ilyenkor titokban mindig a
szép Kövesi Macára gondolt. Sőt a pesti programm egyik titkos pontjaként
is ott szerepelt már ez a nóta. A medikus-bálon ugyanis ezt akarta
elhuzatni Miska a hajnali szupé-csárdás után a cigánnyal. Természetesen
a Maca nagysám fülébe…

De hát mondom, úgy esett, hogy most ama másik gondolattal ébredt fel
Cser Miska. Öltözködés közben is azzal foglalkozott, sőt mialatt
megreggelizett a Rezeda-kávéházban, azalatt is folyton ez a gondolat
bizsergett a fejében.

Amint a kávéházból kilépett az utcára, ismerős hangok muzsikáltak utána.

Az egyik olyan volt, mint valami jól kijátszott mester-hegedű hangja, a
másik, mint egy ezüstösen csilingelő csengetyűjé.

– Cser úr… Cser úr, kérem! – muzsikálta a hegedű.

– Miska bácsi… Miska bácsi! – csilingelte a csengetyű.

Miska visszanézett s már akkor ott is állt előtte a két szép
hangtulajdonos. Kövesiné és Maca.

– Kiss die Hand, csókolom a kezüket! – üdvözölte Cser kissé riadtan a
hölgyeket.

– Hát maga is itt van, kedves Cser? – örvendezett Kövesiné. – Hát
csakugyan eljött? Na, ez igazán kellemes meglepetés.

– Igazán kellemes… igazán kedves, – kontrázott a mamájának Maca és némi
zavarral kezdte csavargatni a boája egyik szárnyát, hol a jobb keze
fejére, hol a bal keze fejére, miközben a legbájosabb mosolyait
nyilazgatta egy-egy alkalmatos pillanatban – a «Miska bácsi» felé.

– Épen a városba megyünk – mondta Kövesiné, – a Macának kellene egy új
téli kabát. Ez már olyan – vidékies. Nem akarom, hogy messziről
leolvassák rólunk, hogy nem vagyunk pestiek…

– Ó, kérem, kérem – hümmögött közbe Miska és valami udvarias bókot akart
mondani. Valami ügyes metaforát, amit valamikor a stilisztikában tanult
a szép virágról, melynek nem kell aranyos cserép… De nem jutott
hamarosan az eszébe. Mire valahogyan összeszerkesztette volna a
mondatot, akkorra már ismét Kövesiné vette át a szót.

– Ah, ez a Budapest!… Itt van csak igazi élet. Elegáns, nagyvárosi élet.
Kulturélet. Ott Cserváron begyöpösödik s megpenészedik az ember. Mindig
mondom Vilmosnak, költözzünk fel, de őt nem lehet kimozdítani onnan az
Isten háta mögül. Még ezt a pár hónapot is sajnálja, amit itt töltünk.
Igaz, hogy őt még egyelőre odakötik az üzleti ügyei. Hanem maga, kedves
Cser… magát igazán nem értem… Ha jól emlékszem, arról panaszkodott, hogy
nem érdemes gazdálkodni. Hát akkor mért vesződik ott azokkal a
bundaszagú cselédekkel? Hiszen maga diplomás ember is… a föld mindig
eladható, csak szólnia kellene Vilmosnak, nála mindig vannak
előjegyzésben olyanok, akik igen jó árt fizetnek a földért…

– Már magam is gondolkoztam erről, – jegyezte meg kelletlenül Cser.

– No úgy-e? – folytatta Kövesiné. – Remélem, hogy nem is áll meg a
gondolatnál. Kár lenne magáért. Keressen magának egy kedves, ügyes kis
asszonykát,) – csak valami pesti leányt ne, mert azok tudja, milyenek…)
aki majd aztán rak magának egy kellemes, elegáns, puha fészket, de nem
ám ott a cserfalvi granáriumban (azt csak hagyja a verebeknek és
baglyoknak), hanem itt a fővárosban… Tudja, olyan édes, csendes, intim
otthont, amilyent csak itt lehet berendezni ezekben a modern úri komfort
minden vívmányával felszerelt pompás palotákban. Ah, ha mi itt
lakhatnánk, Macuskám…

– Hm, hm… no, no, – hümmögött Cser és önkéntelenül is az ilyeténkép
aposztrofált Macuskára tekintett.

– Ah, mamuskám! – sóhajtott Maca és egyik legelsőrendű, bágyadtan epedő
és egyben perzselően tüzes mosolyát nyilazta Miska bácsi sunnyogó
szemébe.

A villamos állomáshoz értek.

– Ha nincs fontosabb dolga, kedves Cser – vetette oda hanyag
előkelőséggel Kövesiné, – elkisérhet a Kossuth Lajos-utcába.

– Tartom szerencsémnek! – hajolt meg kissé szegletesen Miska és
föltelepedett a hölgyekkel a villamosra.

– Ha pár percig várni akar, azonnal itt vagyunk, – mondta igen kedvesen
Kövesiné az előkelő divatárú-üzlet előtt Csernek, aki épen azon
gondolkozott, hogyan szeleljen el valami ügyes kifogással.

Most már azonban persze, hogy «várni akart» Miska. Nem is egy-két
percig, akár estélig.

– Hát a színház, mamácskám? – figyelmeztette Maca az anyját.

– Az ám, – kapott észbe Kövesiné. – Nézze csak, édes Cser, – fordult
aztán Miskához, – ha olyan kedves lenne, megválthatná addig a jegyünket.
Ha nincs egyéb dolga, maga is velünk tarthatna. Nagyszerű darabot adnak
ma a Vígben. A «Betörő király»-t adják. Én már kétszer láttam, de Maca
még nem látta és roppant kiváncsi rá. No, úgy-e, lesz olyan kedves?

Miska – mit volt mit tennie – persze, hogy volt olyan kedves. Loholt a
jegyárusító boltba, hogy pontosan visszatérjen, mire a hölgyek kijönnek.

– Sajnálom, – fogadta Miskát a jegyárusító kisasszony, – a mai előadásra
már nem szolgálhatok. A szinházi pénztárnál azonban lesz még, de tessék
sietni, mert onnan is hamar elkapkodják a jegyeket. Ez a darab még
mindig táblás házakat csinál. Ma meg épen, mert ma van a századik
jubiláris előadása.

– Na, ez csakugyan kitünő darab lehet, – gondolta Miska és elhatározta,
hogy ő is megnézi a jubiláris remekművet.

Sietett vissza a divatüzlet elé, hogy megbeszélje Kövesiékkel a dolgot,
de a hölgyek még nem jöttek ki az üzletből.

Fel és alá kezdett sétálni az utcán, először hosszabb, majd egyre
rövidülő vonalon is mindegyre izgatottabban leste a nagy fényes üvegajtó
nyilását. Az ajtó nyilt is, egyre nyilt, de mindig más lépett ki rajta.

Már egészen belefájdult a nyaka és szeme a feszült várakozásba, amely
épen félóráig tartott. Szegény, tapasztalatlan Miska nem tudta még, hogy
ha két hölgy bemegy a divatárú-üzletbe és azt mondja, pár perc alatt
végez, – a legjobb esetben ugyanannyi negyedórát jelent.

Végre kijöttek a hölgyek, de kabátot – nem vettek.

– Hiába, – csicseregte ajkbiggyesztve Maca – ez a készárú mind csak
olyan mondva csinált, elegáns nő nem veheti magára.

– Majd rendelünk, – mondta Kövesiné, – esetleg fel szaladunk Bécsbe, én
ott dolgoztatok. Ha nem lesz más dolga, maga is velünk jöhetne, kedves
Cser…

Miska ez irányban már nem nyilatkozott, de magában olyasvalamit érzett,
hogy alighanem már dolga akad akkorra. Mindenekelőtt most a színházügyet
vélte rendezendőnek.

Abban állapodtak meg, hogy Cser lesz olyan kedves, megváltja a jegyet a
színháznál (ha lehet, valami jó páholyt az első emeleten – indítványozta
Maca, de ha az már nincs, zsöllye is jó lesz – jegyezte meg a mama –
csak az első sorokban legyen). Uzsonnakor majd találkoznak Gerbeaudnál
és onnan együtt mennek a színházba.

Cser kocsiba vágta magát, mert az inai erősen roggyadoztak már a hosszú
strázsálástól és a színházhoz hajtatott. Szerencsére kapott még három
jegyet, de csak zsöllyét, azt is úgy, hogy két szék volt egymás mellett,
a harmadik külön.

– Annál jobb – állapította meg magában Miska, a megnyugvás bizonyos
kellemes érzésével, – az a két szék jó lesz a hölgyeknek, a harmadikat
pedig majd magam foglalom el. Legalább nyugodtan és zavartalanul élvezem
a betörő királyt…

(Hjah, kedves hölgyeim, tegyék csak egy kicsit próbára a harminc éven
túl levő gavallér türelmét, ha még oly kedvesnek, fürgének mutatkozik
is, menten kiüt belőle a mogorva és lusta – agglegény…)

Délutánra valamelyest kipihente magát Cser.

Hat órakor, a megállapított terv szerint, találkoztak Gerbeaudnál és
onnan együtt mentek a színházba.

– Ez a két szék itt egymás mellett – rendelkezett Kövesi mama a
jegyekkel – jó lesz magának, kedves Cser és Macának. Én majd a harmadik
széket választom, az valamivel előbb van, úgyis rövidlátó vagyok.

Így is történt.

Cser és Maca elfoglalták a két széket egymás mellett, a mama a
harmadikra telepedett.

A színház zsufolva volt közönséggel, szmokingos urakkal, selymes
hölgyekkel. Ez utóbbiak voltak többségben. Mintha csak valami
szépségverseny lett volna, csupa szép hölgy: érett asszonyszépség,
fesledező leánybimbó… És Kövesiné, meg kell adni, pompásan
beleilleszkedett leányával együtt az elegáns keretbe. Itt már nem
látszott rajtuk a vidékiesség, sőt ugyancsak elemükben voltak. Miskát
egy kicsit feszélyezte is már a sok látcső, amelyet a fényesre fésült és
fényesre torolt fejű szmokingos urak a szép Maca felé szegeztek. Alig
várta már, hogy elsötétüljön a nézőtér.

A kárpit végre szétlibbent. Meleg moraj hullámzott végig a tömött
sorokon.

A színpadon, mely félig elsötétített hálószobát mutatott, hatalmas ágy
terpeszkedett, habos, csipkés fehér párnákkal, rózsaszínselyem
paplannal. Az ágyban, melynek nagy részét egy krizantémvirágos japán
paraván födte el, egy hölgy feküdt, de csak a fejét lehetett látni.

Miska, aki utoljára húsz évvel ezelőtt volt színházban és azóta csak az
orfeumokat frekventálta, meghökkent. Mi lesz itt?… Kissé el is pirult és
félve sandított Macára.

A Maca gömbölyű, fehér arca is nekibiborosodott, de ő nem nézett
Miskára. Mereven a színpadra nézett, kicsit előre is hajolt,
tágrakerekített szemét szinte odatapasztotta az ágyhoz és
meg-megrebbenő, izgatott érdeklődéssel várta, mi lesz itt?

Miska körülnézett. Mindenki úgy tett, mint Maca. Kövesiné is, aki még a
lorgnonját is felkapta, pedig ő már tudta, hogy mi lesz itt.

Az lett, hogy az ajtón halkan, óvatosan besurrant egy elegáns, lengő
feketeszakállú úr. A hölgy nagyot sóhajtott az ágyban és olyanformán
nyujtózkodott, mint valami nagy éhes kígyó…

– Ahá – vélte Miska – az a szegény nő bizonyosan beteg és ez a
szépszakállú úr valami tekintélyes orvosprofesszor.

A lengőszakállú azonban, miután óvatossan körülkémlelt, bezárta maga
után az ajtót és levetette a kabátját.

– Juj, operáció lesz… – súgta oda Miska a szomszédjának, de Maca csak
egyet rántott a vállán és még előbbre hajolt.

A szakállos úr a mellényét is levetette és ezalatt valami szóváltás is
történt, de olyan halkan, hogy Miska nem értette. Ő is előbbre hajolt.
Mindenki előbbre hajolt. Kövesiné is, pedig ő bizonyosan tudta már,
miről van szó.

Ekkor egyszerre valaki dühösen dörömbölni kezdett kívül az ajtón… A nő
az ágyban ijedten felsikoltott, a szakállos úr rémülten kapta a
kabátját, mellényét és az ágy alá bujt…

Általános derülés. Az első sorokban diszkrét, elfojtott szesszenés,
nyikogás… hátrább és a magaslatokon hangos röhej…

– Ujjé, Miska bácsi! – kapott hirtelen Cser karjába Maca. – Most jön a
férj… az meg ott az ágy alatt az udvarló… Ujjé, ez lesz a hecc!

Hecc, az csakugyan lett. Tíz óráig egyik hecc a másikat kergette a
színpadon. De a Miska bácsi nem igen hallott már ezután egyebet, folyton
csak a Maca hangját hallotta:

«Ujjé… a férj… az udvarló… ujjé!»

Pedig, mint hamarosan kiderült, udvarlóról szó sem volt, csakis férjről.
A szép szakállú volt a férj és egyben a hirhedt «betörőkirály». Odakünn
a rendőrség emberei dörömböltek, akik csakhamar be is feszítették az
ajtót, a hiányos öltözetű urat kihúzták az ágy alól, ráadták a
mellényét, kabátját, ellenben levették a szépen lengő álszakállát.

De Miskát mindez kevéssé érdekelte. Ő csak a vidám, kedves ujjézást
hallotta. Még akkor is az zúgott a fülében, mikor a hölgyeket udvariasan
hazakisérvén, sietve és kelletlenül megvacsorázott a Két Rezeda
éttermében.

Vacsora után feltámolygott a szobájába és mielőtt lefeküdt volna,
jelentékeny módosításokat eszközölt a programmján.

A színházakat és a medikus-bált irgalmatlanul törölte, ellenben ezek
helyett felvette a mozikat. Másnap, kora reggel elköltözött a Két
Rezedából a Három Rózsába, mely a negyedik városrészben volt. Kövesiék
elől valósággal bujdosott, nappal ki se merte többé tenni lábát az
utcára.

Pont két hét mulva pedig, ép úgy, mint tavaly, szépen visszautazott
Cserfalvára és átvette Perbenyiknétól a kulcsokat.




UTAZÁS A FŐKÖTŐK KÖRÜL.

A «Víg fiúk» törzsasztala mellett (lucus a non lucendo) szomorúan
lógatta a fejét az a nehány viharvert öreglegény, aki más mulatság híján
már túlesett a vacsorán, mikor a «Három királyok»-hoz címzett vendéglő
termei tulajdonképen élénkülni kezdtek. Mert, ej-haj, gyöngyélet a
legényélet, de az agglegénynek túl a délidőn (olyan agglegényekről van
itt szó, akik pont félkettőkor a hivatalos pennával leteszik a napi
munka gondját), nemcsak az árnyéka nő, hanem a délutánjai is ijesztő
mértékben nyúlnak és talán a végtelenségbe nyúlnának, ha ott nem volna a
«Három királyok», abban a megszokott sarokasztal s mellette («٪ alatt
odazárva» – mondja a hivatalízű humor) az öreg «Jani fiam», aki
szolgálatra készen vágja el nap-nap után az agglegényi unalom végtelenbe
nyúló szürke fonalát a maga élesen pattogó pincér-hangjával, ma, holnap
és holnapután egyképen és imígyen:

– Á’sszolgájja, nagyságos uram, pompás őzpörköltünk van ma (holnap nyul,
azután más vadállat), melegen ajánlhatom… Fritzi, egy
szalvátor-fröcscsöt gyorsan a nagyságos urnak!

De jaj, a «pompás» őzpörköltet fele uton már vissza kell küldeni – a
háztetőre (mert ott sétált még tegnap is, ugy-e, Jani fiam?…) a fröcscs
is csak kortyonkint csúszik már és inkább a szalvátor-víz, mintsem az
alkohol okából fogyasztódik, orvosi rendeletre. A gáláns kalandok
elbeszéléséből is kifogytak már a roskadozó gavallérok, különben is
«betéve» tudják már egymás kalandjait. Kivétel e tekintetben csak Bori
Bandi (ő így írja: Borhy és valamennyien így ejtik: Bogrrhy), ki még a
fiatalabb generációhoz tartozik (alul az ötvenen) s ki – az asztal
humoristája szerint – olyan, mint ama nevezetes bibliai korsó, soha ki
nem fogy és mindennap friss kalandot termel. Valóságos
kalandnagytermelő! Csakhogy Bandi ur meg már napok óta távollétével
savanyítja a társaságot.

– Bizonyosan valami keményebb szoknyára akadt, amelyik nem akar
kapitulálni – jegyzi meg az első szalvátor-korty után a fönt érintett
humorista, mivel hogy Bandi ur kalandjai rendszerint a «szoknya» körül
sarjadoztak.

Az asztal ügyésze már hűtlenségi perbe akarja vonni, amikor ime,
feltünik Bandi magas, szikár alakja s a szokott, szegletesen kecses
üdvözlésével elfoglalja a helyét.

– Urraim!…

– Halljuk, halljuk! – mordul rá tekintélye egész súlyával az elnök, ami
a «víglegények» nyelven azt jelenti: bűnös, védd magad, igazold az
absenciákat!

– Nos, fiukák – kezdte a maga kissé affektált modorában Bandi –
mondhatnám, hogy szabadságon voltam, ami igaz is. És egy kis kéjutazást
tettem, mondjuk, az olasz tavak körül. De ez már nem volna igaz, noha
sokkal okosabban tettem volna. Az igazság, pur et simple, az, hogy én
ezuttal a főkötők körül utaztam…

– Több világosságot! – kiáltott közbe éles hangon az asztal ügyésze!

– … ama bizonyos bájos kis ruhadarabok körül – magyarázta tovább,
csöppet sem zavartatva magát Bandi – amelyekkel, mint nagyanyáink és
szépanyáink korában oly szépen mondták, a házasulandó ijfú legény be
szokta vala kötni valamely ifjú és angyali hajadon leányzó fejecskéjét.

– Minekelőtte az angyali hajadon már jól bekötötte vala az ifjú legény
szemét – jegyezte meg a kesernyés humorista.

– Ohó!

– Nana!

– Hüm, hüm!…

Neszeltek fel egymásután a többiek is, kiki a maga megcsontosodott
modorában.

– Még világosabban és némileg a közelmult – mondjuk az apáink nyelvén
szólván, leánynézőben jártam, fiukák! – bökte ki közriadalmat keltve
Bandi.

– Topp! – ugrott föl erre az asztal ügyésze – ez súlyos megsértése
alapszabályaink első és eleddig egyetlen paragrafusának, amely
miniszteri jóváhagyás nélkül bár, de így hangzik: «Nem házasodunk meg
soha»… Elnök úr, itéletet kérek.

– Tekintettel arra – jelentette ki hivatalos komolysággal és a helyzet
komolyságának megfelelő kacskaringós stílusban az elnök – miszerint a
deliquens ballépésére vonatkozólag őszinte beismerésben leledzik;
tekintettel nemkülönben arra is, ugyancsak miszerint ezen ballépésének
netáni sulyosbító további következményei még nem ismertetnek: – két
liter a jobbikból, a megfelelő mellékletekkel!

– Hóhérlegény, teljesitsd kötelességedet! – zugta egyhangulag az asztal.

Fritzi, a «hóhérlegény», vigyorogva hozta a két litert a jobbikból a
megfelelő mellékletekkel (ami alatt négy üveg szalvátor-víz értendő) és
töltött az uraknak.

– Halljuk tovább a vádlottat! – követelte az ügyész.

Minekutána a poharak vigan egymáshoz kocódtak (lám, mindjárt jobban
csúszik a bor, ha ez az ördöngős Bandi veti meg az ágyát és persze,
fizeti az árát…), a vádlott folytatta:

– Hát tudjátok, a mamám (az agglegénynek ép úgy, mint a gyermeknek, csak
_mamája_ van, nem _anyja_) és a Róza néni… Nem volt tőlük már maradásom.
– Bandi, Bandi – hajtogatták egyre – sebes sólyomszárnyon elszáll
fölötted az idő és letarolja ifjuságod ékeit (ők még Jósika regényein
nevelkedtek és ebben a mult századi érzelgős stílusban beszélnek
mindjárt, ha intimebb családi ügyekről van szó). Mi lesz veled, mi lesz
veled, ha tovább is így folytatod? Megrokkansz, elzüllesz és elpusztulsz
nyomorultul valahol az útszélen vagy a kórház szalmazsákján… egyedül,
elhagyottan, mint valami kivert eb vagy senkitlen csavargó… Nem lesz,
aki a szemedet lefogja és virágot ültessen a sirodra… Pedig csak a
kezedet kellene kinyujtanod egy drága kis őrző angyal után. A Náci bácsi
Málcsikája régen várja már, hogy bekössed a fejét. Csak te rád vár…
Megfogadta, hogy máshoz nem megy. És te, szívtelen, rossz fiú,
boldogtalanná teszed őt is, a jó Náci bácsit is, magadat is, minket is…
akik pedig már féllábbal úgyis a koporsóban állunk… Így duruzsoltak
folyton a fülembe és ez utóbbi mondatnál rendesen egymás nyakába borulva
keservesen sírni kezdtek. Tudjátok, hogy nem vagyok épen szentimentális
legény. De egyet nem birok. Az asszonysírást. Hát még ha a mama és a
Róza néni fognak hozzá… Ez a világ első síró-duettje, fiukák! Ezt
pénzért lehetne mutogatni. Nincs az a kőszívű emberfia, aki ennek sokáig
ellen tudna állani. Én sem bírtam. A minap, egy kiválóan sikerült ilyen
síró-duett után, elhatároztam, hogy szabadságot kérek a hivatalomban és
elutazom Náci bácsiékhoz. Aztán jőjjön, aminek jönni kell.

– Mielőtt a katasztrófa bekövetkeznék, igyunk egyet – indítványozta a
humorista.

Az öreg legények egészen fölvillanyozódva nyultak a pohár után. Már
hallani vélték ama bizonyos «szoknya» suhogását, melyet a találékony
humorista most, nyilván a változatosság kedvéért, katasztrófának
nevezett…

Kocintottak és Bandi folytatta:

– Hát elutaztam. A kis vidéki állomáson, név szerint Homokszörcsögön,
már várt rám a Náci bácsi. Meghatottan ölelt keblére s mivel a nap
átkozottan tüzelt s még jó egy órányi kocsiút volt mögöttünk a Náci
bácsiék tanyájáig, a szeretetreméltó öreg úr azt indítványozta, térjünk
be indulás előtt egy pohár sörre az állomás mellett szundikáló s a «Víg
kubikushoz» címzett korcsmába. Persze, betértünk. A víg kubikos épen
akkor ütött csapra egy hordót s a frissen habzó árpalé pompásan
csúszott. Bevettem hamarosan négy pohárral és az ötödiknél kirukkoltam
Náci bácsi előtt.

– Azért jöttem – mondtam keresetlen egyszerüséggel – hogy átadjam a mama
és a Róza néni üdvözletét és hogy bekössem a Málcsika fejét.

Náci bácsi látszólag roppant meglepődött, de tettetéshez nem szokott
becsületes szeméből ez pislogott felém: «Nekem mondod, amice, mikor én
már tegnapelőtt tudtam ezt… Megelőzött egy kicsit a mamád, meg a Róza
nénéd…» Hanem azért a látszat kedvéért mégis csak kertelgetni kezdett
Náci bácsi.

– Hm, hm… no, no, – motyogta a jó öreg – hiszen hát… ami engem illet… én
nem vagyok sommi jónak elrontója, kedves öcsém… És ha a fölséges
mennybéli Úristen is úgy rendelte volna, életem legboldogabb pillanata
leend, mikor szivetek egybedobban azon magasztos érzelemben, melynek
szent házasság a neve. (Náci bácsi is így beszél néha, nem hiába, hogy ő
szállította Róza néninek «anno dazumal» a regényeket.)

– Tudjátok, hogy az elvek embere vagyok és nem szoktam zsákban cicát
venni. A hatodik pohár sör után – Náci bácsi már készülődött az
induláshoz – kifejtettem tehát röviden a szent házasság körül vallott
elveimet.

– Szép, sőt gyönyörű dolog is az, Náci bácsi – mondottam – mikor két
szív abban a bizonyos «magasztos érzelem»-ben egybedobban. Ez talán a
világ legszebb muzsikája. Csakhogy a mai világban nagyon drága muzsika
ez, kedves Náci bácsi, ha tudniilik az anyakönyvvezető úr veri hozzá a
taktust… Olyan drága, hogy teszem, a magamszőrű legénynek legalább is
tízezer koronájába kerül évenkint. Már pedig nekem ez idő szerint – és
ama bizonyos «szamárlétra» túlzsufoltsága miatt még beláthatatlan időkig
– össze-vissza hatezer korona fizetésem van. Röviden, kedves Náci bácsi,
nekem a feleség mellé négyezer korona apanázsra van szükségem. Sine qua
non…

A szegény jó Náci bácsi becsületes, életszínü kerek arca egy árnyalattal
még vörösebb lett… előbb egy nagy száraz kortyot nyelt, hogy szinte
belepattant a hatalmas ádámcsutkája… azután kihörpintette a sörét és így
szólt hozzám:

– Kedves öcsémuram, te lehetsz igen élelmes üzletember, még
fináncminiszter is lehetsz, de maradj te csak tovább is agglegény, mert
jó férj és családapa soha sem lesz belőled. Ahhoz elsősorban idealizmus
kell. Az nem üzlet… Én igen szívesen látlak ezek után is, mint
vendégemet, de a főkötőt nem te hozod az én leányom számára. A mamád és
a Róza nénéd üdvözletét egyébaránt, ha netán nem akarnál tovább fáradni,
itt helyben is átvehetem tőled…

Én természetesen megértettem a szép szót. Az üdvözleteket «ott helyben»
átadtam Náci bácsinak, aki viszont megnézvén az óráját, tudomásomra
adta, hogy a legközelebbi vonat egy óra mulva indul – visszafelé. Aztán
felült a bricskájára és elhajtatott.

Szerencsémre nem maradtam egyedül, mert különben megevett volna az
unalom. A sörcsapolás hírére (nagy esemény ez, kérem, vidéken és
csodálatosan fürge e téren a hirszolgálat!) egymás után jöttek a «Víg
kubikosba» a homokszörcsögi intelligencia szomjas tagjai. Köztük volt
Traub úr is, a pocakos szörcsögi nábob, népszerű nevén «a répakirály»
(tömérdek cukorrépatermeléséről), akit régebbről ismertem, mert a
boldogult apámmal üzleti összeköttetései voltak. Azt is tudtam, hogy
Traub úrnak egy féltucat eladóleánya van, sőt egyiknek, névszerint Riza
kisasszonynak, a tavalyi medikus-bálon erősen csaptam is a szelet. – Na
– mondtam magamban, mikor a répakirály begurult – ezt a jó sorsom küldte
ide, hogy kosárral ne kelljen beállítanom a mamához és Róza nénihez.
Most már ugyis benne vagyok… megpróbálkozom a főkötővel a Riza
kisasszony boglyas fejecskéje körül. Hátha több szerencsém lesz, mint
Málcsikával. A répakirály elvégre üzletember és talán több érzéke van a
modern élet követelményei iránt, mint Náci bácsinak, aki, úgy látszik,
egyike még a régi jó világ itt felejtett utolsó mohikánjainak.

Kölcsönös szíves üdvözlés és a nemtudom hányadik pohár sör után (már
másodszor csapolt a Víg kubikos) röviden, huszárosan rátértem a Riza
kisasszony boglyas fejecskéjére.

A répakirály csakugyan nem tartozik az érzelgős emberek közé. Fellengős
frázisok helyett egyszerüen előkotorta bőrkabátja belső zsebéből a
ceruzáját, jegyzőkönyvét és így szólt:

– Erről lehet csevegni, tisztelt úr, lássuk csak, mi az évi jövedelme?

Kiszakított egy üres lapot a kövér, zsirosfödelű «notes»-ből,
megforgatta szájában a tömpére faragott plajbászát (mindig tömpére van
faragva, így kevesebb fogy belőle).

No, ez az én emberem! – ujjongtam magamban – ezzel lehet beszélni.
Megmondtam, mi a fizetésem s röviden, dióhéjban előadtam neki is
házassági elveimet, mint Náci bácsinak. Csak azzal a kis különbséggel,
hogy – okulván a baleseten – apanázs igényeimet ötven percenttel
leszállítottam. Elvégre, gondoltam, kezdetben szerényen nyolcezer
koronából is kijöhetünk, a többi aztán a jövő és az asszony dolga.

A répakirály nyugodtan végighallgatott, közben különböző számokat
jegyzett a papirosára s amikor végeztem, hol rám, hol a számsoraira
pislogott apró, szúrós szemeivel.

– Nagyszerű… na, ez igazán nagyszerű – dohogta inkább csak úgy befelé
magának – megöregedtem, sok mindent megértem, de ilyent még nem értem…
nagyszerű, kolosszál… Tisztelt úr – fordult aztán hozzám – nézze,
magának van egy hivatala a miniszteriumban és van hatezer korona
fizetése és maga követel kétezer korona apanázst.

– Kérem, ha talán sokalni tetszik – szóltam közbe megszeppenve és ujabb
nehány percentes engedményre készen.

– Bah! – kacagott fel erre démoni kacajjal a répakirály (én ugyan csak a
regényekben olvastam «démoni kacaj»-okat, de azt mondhatom, fiukák, hogy
ez démoni kacaj volt!) és mind a két kezével fogta a gömbölyű pocakját,
hogy el ne guruljon. – Bah! – ismételte – istenbizony, ez nagyszerű,
kolosszál!… Itt van egy ember, egy úr, a miniszteriumból, a fővárosból.
Egy hivatalnok úr, egy úgynevezett magasrangú hivatalnok úr. Van neki
hatezer korona jövedelme és ő kér még kétezer korona apanázst. És azt
hiszi, hogy abból a rongyos nyolcezer koronából majd ki fog jönni a
családjával, a rangjával, a feleségével, a nagyságos, sőt méltóságos
asszonnyal… a mai világban, Budapesten… Tisztelt, kedves úr – fordult
megint hozzám – maga lehet egy igen finom úr, egy nagy idealista, de
maradjon csak agglegény, mert férjnek, családapának nem való. Ahhoz egy
kicsit nagyon is – pardon! – élhetetlen a tisztelt úr. Nincs semmi
üzleti érzéke. Már pedig, kérem, a mai világban a házasság is üzlet. A
legkomolyabb üzlet. Soha elszámítás vagy nem számítás, olyan véresen meg
nem boszulja magát, kérem, mint ennél az üzletnél. Már pedig uraságod
alaposan elszámította magát azzal a kétezer koronával! Ha legalább
négyezeret kért volna, akkor lehetne talán beszélni…

Ezenközben berobogott a vonatom és én csapot-papot otthagyva búcsút
mondtam Homokszörcsögnek, a Víg kubikosnak és a répakirálynak. Egész
úton hazafelé azon gondolkoztam, mi vagyok hát tulajdonképen: élelmes
üzletember-e vagy élhetetlen ideálista?… És vajjon hogy kell hát kezdeni
azt a bizonyos «fejbekötést?…»

– Emeletes mamlasz vagy, öcskös, ha éppen tudni akarod! – dörgött közbe
itt az asztal elnöke. – Miért nem kérdezted meg a Málcsi vagy a Riza
kisasszonyt, azok majd megsugták volna, hol kell kezdeni azt a bizonyos
fejbekötést… Különben pedig ez a szerencséd, fickó, ennek köszönheted,
hogy most ki nem golyózunk magunk közül és hogy súlyosabban el nem
marasztallak. Hóhérinas! – kiáltott aztán a sarokban sunnyogó Fritzi
gyerekre – még két litert a a legjobbikból!




M. KIR. AGGLEGÉNYEK.

Kis Péter, a jog- és államtudományok ujdonsült doktora, felöltötte
vadonatúj, noha kissé vidékies szabású redingotját és bokrosan sarjadó
dús ambicióktól ruganyos léptekkel ment a miniszteriumba, hogy ott –
mint a zsebében rejtőzködő s oh, oly nehezen várva-várt nagypecsétes
levél igen komolyan felszólította – «haladék nélkül szolgálattételre
jelentkezzék.»

– Me-melyik Kisek kö-közül való, ba-barátom? – kérdezte kissé akadozva,
bemutatkozása után a miniszteri tanácsos úr ő méltósága, csak úgy a
félszemével pislantva föl rengeteg aktagarmadái mögül Péterre.

– Dengelői vagyok, méltóságos uram, – felelte bizonytalanúl Péter,
mivelhogy nem volt egészen tisztában a kérdés természetével. Ő egészen
másféle kérdésekre volt e rá nézve oly nevezetes, mondhatni ünnepélyes
alkalommal elkészülve.

– Hm, szép. Ré-régi csa-család… jó csa-család, – fejezte be az
érdeklődést ő méltósága, noha Péter már erősen köszörülte a torkát, hogy
előadja azt a csinos kis önéletrajzot (curriculum vitae), amelyet külön
ez alkalomra állított össze, s amelyben néhány rövid, de lelkes
mondatban főkép azt óhajtotta volna ecsetelni ő méltósága előtt, hogy
már az egyetemen is a közigazgatási jognak különösen az a területe
érdekelte (a doktori értekezése is erről szólt), amelyiken itt a
miniszteriumban most, régi hő óhajtása szerint gyakorlatilag lesz
alkalma – bár csekély erővel – de annál nagyobb igyekezettel működhetni,
ő méltósága bölcs vezetése alatt, a haza és a köz javára…

– Mo-most pedig ki fo-fogjuk venni a hi-hivatalos, sza-szabályszerű
esküt, – fojtotta bele száraz, hivatalos hangon Péterbe a kikivánkozó
szép mondatokat ő méltósága és megnyomta az asztalán levő villamos
gombot.

A szomszéd szobából erre bejött a fogalmazó úr a «latere.» Megmagyarázta
Péternek a szükséges formaságokat (egyik kezét tegye a szivére, a
másikat emelje esküre és mondja utána, amint következik: Én Kis Péter
esküszöm, stb., stb…) és komoly ünnepélyességgel «kivették» az esküt,
amelynek értelmében Péter a hivatalával járó kötelességeket minden
időben és minden körülmények között részrehajlatlanúl, lelkiismeretes
pontossággal és legjobb tehetsége szerint teljesíteni igérte. Aláírták
annak rendje-módja szerint a jegyzőkönyvet is, azután a fogalmazó úr
karonfogta Pétert (most már különben «tetu» kollégát) és körülvezette az
ügyosztályban, hogy bemutatkozzék és tisztelegjen az összes
kartársaknak. Ez a legelső hivatalos kötelesség. A «fizetéstelen
tiszteletbeli segéd»-eknél kezdték s úgy mentek fölfelé azon a bizonyos
lajtorján, melynek csúcsán az osztályt vezető osztálytanácsos úr ő
nagysága ül. Ez ugyan rangellenes eljárás, de azért kellett így
megfordítva cselekedni, merthogy annak a hivatalos lajtorjának (fura egy
szerszám az, kérem) egyes fokai annál későbben népesednek meg, mennél
magasabban vannak s az osztálytanácsos úr például már csak úgy déli
harangszó tájban szokta elfoglalni helyét odafenn az őrhelyen.

Az első hivatalos napját körülbelül el is töltötte imigyen Péter.
Annyival inkább, mert az osztálytanácsos urat, a fogalmazó legnagyobb
csodálkozására, szokatlanul barátságos kedvében s épen villásreggelizés
közben találták. Valami csodálatos, rozsdavörös borjúpörköltet
falatozott ő nagysága (a szomszéd «Háromkirályok» vendéglőből) s
láthatólag derült érdeklődéssel hallgatta ezenközben Péternek – a zordon
méltóságos úr előtt bennrekedt, de most annál erőteljesebben előbuggyanó
– lelkes körmondatait «szíve ő vágyáról», mely ime, ma beteljesült,
továbbá a «közigazgatási jog ama bizonyos területeiről», melyeket Péter
már jogász korában is oly kiváló előszeretettel művelt az egyetemen,
stb., stb…

A délutánt, otthon a lakásán, levélírással töltötte Péter. Az özvegy
édes anyjának hosszú négy oldalon hűségesen beszámolt az utazásáról
Dengelőről – Budapestig. A szerencsés megérkezéséről s a nemkülönben
szerencsés bekvártélyozásáról bizonyos özvegy Kalimpáné asszonynál.
(Igen jóravaló idősebb nő – füllentette a száz aggodalmú öreg asszony
megnyugtatására Péter – noha a való tényállás az, hogy Kalimpáné «egy
magányos, fess, fiatal úri asszony», amiképen ő maga is hirdette az
apróhirdetésekben magát, azaz hogy az «elegánsan butorozott» hónapos
szobáját «lépcsőházi» bejárattal, esetleg teljes ellátással és csakis
disztingváltabb magányos uri ember számára»…) Különös lendületet vett
Péter levele ott, ahol a hivatalbeli fogadtatását ecsetelte. «Az összes
kollégák – írta egyebek közt – a legnagyobb szivességgel fogadtak. Már a
miniszteri tanácsos úr ő méltósága is különösen kegyes volt hozzám (a
családunk iránt is érdeklődött). De külön ki kell emelnem az
osztálytanácsos úr ő nagysága kedvességét, aki különben a közvetlen
hivatali főnököm. Ő nagy érdeklődéssel hallgatta beszédemet, amelyben
mintegy rövid programmját adtam a miniszteriumban kifejtendő
működésemnek. És végül abban a nagy megtiszteltetésben részesített, hogy
egyszersmindenkorra meg-meghivott vacsorázó társaságába, a vendéglőbeli
törzsasztalhoz, melynek ő az elnöke. Az összes nőtlen kollégák (s
ilyenek, úgy hallom, igen számosan vannak) ott szoktak vacsorázni. Ez,
mondom, igen nagy kitüntetés s azonkívül hasznos is lesz rám nézve, mert
bizonyára sokat fogok tanulni a fehér asztalnál is a kollégáktól,
akiknek, úgy látszik, az osztálytanácsos úr a szellemi vezérük s a
fiatalabbaknak valódi atyai barátjuk… Ma este már ott is vacsorázom
(ebédre Kalimpánénál abonáltam), azért sietek zárni e levelemet, stb.,
stb.»

Még egy másik levelet is írt Péter. Azaz, hogy csak egy képeskártyát,
mely bizonyos Vég Piroska nevű úrileánynak szólt, aki úgy látszik,
kevesebb szóból is megérti Pétert. Sőt szavak sem épen kellettek a
megértéshez, mert a képes lapra, mely a miniszterium büszke, de rozoga
(ilyenek nagyrészt a m. kir. miniszteriumok!) palotáját ábrázolta,
mindössze egy nyilat rajzolt Péter, még pedig a harmadik emelet egyik
ablakához (amely, tán mondanunk sem kell, Péter hivatalos szobáját
jelezte), ezenkívül az egyik sarokba meglehetősen apró betükkel (hej,
alighanem kitünő szeme van annak a Piroskának!) valami ilyesféle szám-
és betürejtvényt pingált: «100.000 p–szi!»… Míg a másik sarokba, nevének
kezdőbetüi után annál nagyobb és szinte kiabálva ágaskodó betükkel ezt
írta: «m. kir. miniszteri fogalmazó gy»… (A hosszú és különben is
magyartalan «gyakornok» szót így egyszerüen «gyé»-re rövidítette, a
fölösleges «ideiglenes minőségű díjtalan» szavakat pedig teljesen
elhagyta, ami mindenesetre jó nyelvérzékét és az egyszerű, tömör stilus
iránt való előszeretetet bizonyítja.)

*

A «Három királyok»-ban már együtt volt a törzsasztal (az otthontalan
öreglegények korán szoktak gyülekezni) az osztálytanácsos úr ő nagysága
elnöklésével, mikor Péter belépett.

Még mindig az ünnepi redingot volt rajta, mert némi ünnepélyes
fogadtatásra számított, sőt útközben csinos kis dikciót is hevenyészett,
melylyel majd az elnök úr üdvözlő szavaira válaszolni fog.

Hatalmas füstfelhő gomolygott a törzsasztal fölött («konzerváljuk
magunkat, fiukák, mert különben idő előtt megrothadunk»… – szokta volt
hangoztatni az asztal humoristája), a különböző és leginkább tar
koponyák úgy látszottak a füstben, mint őszi ködben az érett
káposztafejek… A boros üvegek és sörös poharak között ingerült, kemény
szavak pattogtak:

– Borzasztó!

– Rettenetes!

– Szörnyüség!…

– Hát csakugyan?…

– Rémes!!…

Ilyenféle, nem épen barátságos, még kevésbbé ünnepélyes felkiáltások
sziszegték-morogták körül Pétert, mikor bizonyos elfogultsággal,
udvariasan, mélyen meghajtotta magát a tanácsos-elnök úr előtt.

– Kérlek alássan, nagyságos uram, kegyes bátorításod folytán voltam
bátor megjelenni…

– Szervusz! – szakította derékon Péter dikcióját a tanácsos úr, – tedd
le magad. Urak, aki még nem ismerné, dr. Kis Péter úr, az új
gyakornokunk.

Péter megszeppenve kuporodott le az egyik üres székre. Ez a rettenetes
«gyakornokunk» szó, amit ő csak egyszerű «gy» betüvel jelzett, így
kimondva (pláne «fogalmazó» nélkül) szinte lesújtotta. Úgy érezte,
mintha a csontjait ropogtatná és az agyvelejébe szurkálna az a sok
zordon mássalhangzó: gykrnknk!… Brrr… majd a hideg verejték verte ki
tőle.

Néhányan a szomszédságból kezet fogtak vele, mások csak némán intettek,
de mindenki ezt gondolta magában:

– Szegény tatár!

Ezzel aztán végkép el is volt intézve Péter «ünnepélyes» fogadtatása.

Az egyik tömzsi, kerekfejű és erősen őszbecsavarodó asztaltárs (címzetes
segédtitkár a miniszteriumban) vette fel a szót. Ő is csak az imént
érkezett s a nagy háborgást okozó követ ő dobta a társaság meglehetős
posványosan hullámzó hangulatába.

– Hát igen, – mondta élesen pattogó hangján a kis ősz ember, – Karcsi
főbelőtte magát! Még pedig alaposan. Mausztodt!… Már viszik is a
boncasztalra.

– Igazán borzasztó! – fakadt ki újra az egyik fiatalabb kolléga
(fogalmazói rangban és szintén szapora fehér fürtökkel az üstökében.)

– Borzasztó… borzasztó! – pattogott vissza a kerekfejű – az ördögöt
borzasztó! Sőt nagyon egyszerű és természetes. A legtermészetesebb ügy a
világon. Épen olyan természetes, mint ahogyan én, te, ő (itt épen Kis
Péter felé bökött, aki ijedten rezzent össze) és mind, akik most itt
szemforgatva sopánkodunk, hasonlóan cselekedtünk volna, ha lett volna
vagy volna annyi fiatalos hebehurgyaság (vagy férfias bátorság – ahogy
akarjátok) bennünk is, mint Karcsiban. Ha nem lettünk volna, vagy nem
lennénk elég okosak vagy gyávák (megint: ahogy tetszik!) ahoz, hogy
emberi életet kezdjünk élni. Igaz, őszinte, _egész_ emberi életet… Épen
olyan természetes, mint amilyen természetellenes az, hogy én, te, ő és
mind, akik itt vagyunk napról-napra, itt ebben a bűzös, margarin- és
spiritusz-szagú kocsmában és hizlaljuk az epénket és aszaljuk a
szivünket és az agyvelőnket… hogy végezetül még a férgek is csalódjanak
majd bennünk, amelyek pedig egyedül fűznek szép reményeket ehez a mi
nyomorult, hazug _féléletünkhöz_, amely silányabb, érték nélkül valóbb
az állaténál, mert az legalább kölykeket nevel… Hát ez a Karcsi, akit
itt most szegénynek, szerencsétlennek sopánkodtok, legalább élt. Egész
emberi életet élt. Ha egy évig, vagy akár csak egy hónapig élt volna is,
de élt. Volt bátorsága élni… Volt bátorsága hallgatni érző, fiatal szíve
dobogó szavára… egészséges meleg vére ritmikus lüktetésére… És nem
fojtotta az emberi élet e legfenségesebb zsolozsmáját hazug és gyáva
alakoskodással füstös kocsmák és kávéházak bűzös csörömpölésébe és
útszéli lebujok feslett sikongásába, mint én, te, ő és mind, akik most
itt aszott szívvel és ehrlich-hata után nyöszörgő vérrel sopánkodunk… Az
megint más lapró tartozik, hogy ezentúl _csak_ dolgozott, becsületesen,
emberségesen (sőt sokszor már szinte állatmódra) a hivatal taposó
malmában… hogy nem kereste malmára a nagyokat lendítő, de legtöbbször –
hiszen tudjuk, látjuk – gyanus forrásokból ömlő és piszkos sodrú nagy
vizeket… hogy őszbecsavarodó fejjel még mindig a «ranglétra» alsó,
görhes fokain kuporgott, míg nála sokkal hitványabbak az ő vállain át
kúsztak a magasba… hogy hat szép gyermeket adott a hazának, a tekintetes
haza pedig adott neki olyan fizetést, amelyért a mészáros, a pék és
társai csak három sovány porcióra valót hajlandók naponkint adni és
olyan úgynevezett «lakbért», amelyért a legkülvárosibb háziúr sem áll ma
már szóba az emberrel… Ez, mondom, és minden egyéb, ami ezután és ebből
következett, már nem az ő dolga. Ő elvégezte a maga dolgát emberségesen
és punktum!

– Az a vén paralitikus dadogány az oka mindennek! – süvített fel itt egy
ingerült, éles hang, – ha ő az ősszel penzióba megy, Karcsi most
előlépett volna.

– No, csak azt várjátok, míg az elmegy, – kontrázott egy másik, – azt
csak az Entreprise huszárjai mozdítják el onnan…

– Igyunk, fiukák! – igyekezett földeríteni a komor hangulatot a
humorista. – Vigasztalódjatok: sohse halunk meg és sohse – lépünk elő!

– És vigasztalódjunk, – szólalt fel ismét a kerekfejű s egy ívet vett
elő a zsebéből, – hogy nekünk még telik az elpocsékolt hitvány életünk
árán egy-két garas a kollégáink koszorújára. Irjátok alá!

A kollégák ittak, aláirták az egy, usque két koronáikat és megint ittak.
Péter is aláírt egy koronát. Ez volt tulajdonképen az első komoly
hivatalos működése.

*

Jó éjfélre járt az idő, mikor az asztal szétoszlott.

Péter úgy gondolta, hogy illendő dolog hazakísérnie a főnökét, aki – úgy
vette észre – kissé rövidlátó is és egész este, jó példával járván elől,
igencsak szorgalmasan hozogattatta a «három decit.» (Mert a tanácsos úr
elvből mindig csak három decit hozat – egyszerre.)

– Na, fiacskám, – mondta hazamenet atyáskodó hangon, de pajtáskodó,
boradta őszinteséggel Péternek a tanácsos úr, – most már láttad: miféle
virágok fakadnak majd számodra azon a bizonyos mezőn, amelyről délelőtt
ott a hivatalban olyan lelkesedve beszéltél. Nem akartalak akkor
zavarni. Elvégre is a hivatal – hivatal! Meg aztán igazán olyan derüs
félórát szereztél nekem, amilyenben már régóta nem volt részem. Mintha
csak enmagamat láttam volna – harminc évvel ezelőtt… és a saját akkori
hangomat hallottam volna… Én is épen így beszéltem akkor a főnököm
előtt, fiacskám. És «álmaim is voltak, voltak»… mint a költő mondja.
Épen úgy, mint neked. És volt vadonatúj szalonkabátom is, amelynek
zsebében, a szívem fölött, egy bodros fejű kis leánynak arcképét
szorongattam, aminthogy valószinüleg a te kabátod zsebében is ott
szorong valami kis bodros fejű… Én is írtam akkor igen szép, érzékeny és
ambicióktól duzzadó levelet az édes anyámnak, no és egy másikat annak a
kis bodros fejűnek… Aminthogy bizonyosan te is írtál. És látod, mi lett
a vége. Egy savanyú kedvű, rezes orrú, részeges agglegény, fiacskám.
Olyan, mint a többi, akit ott láttál a «Három királyok» asztalánál és
amilyeneket a többi kocsmákban is láthatsz. Magyar királyi agglegény,
fiacskám… Aki éjfélkor tántorog haza a füstös csapszékből, tíz órakor
ébred fejzúgással és gyomorémelygéssel… Dél felé betámolyog a
hivatalába, komisz borjúpörköltet eszik, sört iszik rá, aztán pipára
gyújt «simliket» gyárt és böfögve várja, míg fölfordul, aki előtte van a
szamárlétrán. Addig várja, míg egyszer csak maga is fölfordul… és a
kutya se ugat utána… Na, jóéjszakát, fiacskám!…

Péter lehorgasztott fejjel bandukolt tovább az éjszakában.




A PÁRNÁZOTT AJTÓK MÖGÖTT.


I.

– Nem megyek, mama, én nem megyek. Elvégre, nekem is van önérzetem…

– Eljösz, Marianne. El kell jönnöd. Érted?!

– De mama, én…

– Semmi «de»! Öltözz és megyünk. Punktum. Azt az erdő-ügyet végre is el
kell már egyszer intéztetnünk. Ez most már jóformán életkérdés ránk
nézve. Aztán meg…

– De hiszen ezt a nélkül is… nélkülem is… lehetne…

– Azt én jobban tudom. Csirke ne tanítsa a tyúkot. Manapság semmi sem
megy magától. Mindent meg kell mozgatni. Az úgynevezett «hivatalos
gépezet» meg épen csigalassúsággal vánszorog előre, ha az ember egy kis
művészettel nem lendít rajta.

– De mikor én semmi tehetséget nem érzek az efajta lendítő művészethez.

– Légy nyugodt, fiacskám, ezt én megint jobban tudom. Én jobban ismerem
a tehetségeidet, mint te magad. Te még azt sem tudod tulajdonképen, –
hiába olvastál annyit össze-vissza, hogy mit tudsz. Nohát tudd meg,
lelkem, hogy minden nő született lendítő-művész. A világ sohasem ment
volna előbbre asszonyi lendítések nélkül. De ez most nem tartozik ide… A
mi azt a bizonyos önérzetet illeti, – azt is csak a könyveidből szoptad,
– hát ez esetben a felől is teljesen nyugodt lehetsz. Semmi sérelem nem
fog esni az önérzeteden. Tudod, hogy először dr. Kabócza fogalmazóhoz
megyünk. Majd ő jelent be a kegyelmeshez.

– Nincs szerencsém ismerni Kabócza doktor urat.

– Hát épen azért. Vagy annyival inkább el kell jönnöd. Meg kell
ismerned.

– Köszönöm. Ha őt nem ismerem is, de ismerem a fajtáját és nem kérek
belőle. Őszintén gyűlölöm ezeket a raccsoló, nyafogó, nyegle ficsurakat,
még ott is, a hol leginkább a helyükön vannak: a zsúron, a társaságban,
bálban. De a hivatalszobában meg épen nem vagyok kiváncsi rájuk, a hova
nagyrészt a protekció ültette őket és a hol egyebet sem tesznek tíztől
félkettőig, mint a körmüket fényesítik, esetleg fölényeskednek és
gorombáskodnak a közönséggel, vagy a mint ők mondják, «a pasasokkal.»
Nohát én nem akarok ilyen «pasas» lenni se Kabócza úr, se más uracskák
jókedvére.

– Marianne, Marianne, te belőled megint a te modern naturalista, verista
meg isten tudja, miféle _ista_ íróid beszélnek, a kik mindig fekete
szemüvegen át nézik a világot.

– Sőt épen szemüveg nélkül, éles és nyitott szemmel nézik. De nem is
szorulok e tekintetben a különben igen tisztelt író urakra. Magamnak is
jó szemem van és azzal nézem a világot és az embereket.

– Nohát akkor majd néz meg Kabóczát. Ő egészen más, mint a milyennek te
képzeled. Kabócza komoly, érett ember. Azonkívül finom művészlélek.
Csupa szolgálatrakészség és szeretetreméltóság. Azért is vette maga
mellé titkárul a kegyelmes úr. Kabócza a hivatalán kívül művészettel is
foglalkozik. Épen úgy, mint te, Marianne, festeget szabad óráiban. A
multkor elárulta, mert nekem különösen nagy tisztelőm. Én is
említettelek neki téged és nagyon melegen érdeklődött irántad… a
művészkedésed iránt… Azonkívül Kabócza nőtlen ember…

– Bizonyosan valami megsavanyodott agglegény!

– Na! Igaz, hogy egy kicsit szürkül már, de édes lelkecském, mi sem
vagyunk már épen mai csirkék… Remélem, most már megértettél, drágám.
Eredj hát szépen és vedd fel az új ruhádat, a rózsaszínűt. Kabóczának
igen finom ízlése van és kedvenc színe a rózsaszín…

– Igen, mama, – kapitulált végre Marianne. És mivel belefáradt már az
ellenkezésbe vagy talántán egyéb okokból is, ment és fölvette szépen a
rózsaszínű új ruháját.

A mama is szépen kicsipekedett és útrakeltek a két lendítő-művészek.


II.

Míg őnagyságáék öltözködtek és a különféle csökönyös pesti járóműveken
nagy üggyel-bajjal eljutottak a miniszteriumba, azalatt odafenn, az
egyik hivatalos szobában különös és egészen szokatlan dolog történt.

Épen a Kabócza doktor szobájában olyasféle jelenetek játszódtak le
ezalatt, a minők ezelőtt csak a különböző t. c. elv- és szaktársak
gyűlésein szoktak előfordulni, nem pedig a nagyságos (noha tulajdonképen
csak tekintetes) miniszteriumi urak konventikulumain. Mert aféle
rögtönzött konventikulum volt Kabócza szobájában, a melyen egy csomó
deresedő fejű és többé-kevésbbé nekigömbölyödő embonpoint-ü úr vett
részt. A derességben és gömbölyűségben ugyan mutatkoztak néminemű
különbségek, de egyébként rangban mind egyenlők voltak a konventikulum
tagjai: tekintetes fogalmazó urak.

A gyülekezés nem volt ugyan szervezve és rendőrhatóságilag engedélyezve,
mégis úgy látszott, hogy az elnöki tisztet Kabócza doktor viselte,
bizonyosan azon a címen, hogy neki volt a legderesebb feje és a
leggömbölyűbb embonpointje. De ezenkívül ő állt a legbizalmasabb lábon a
kegyelmes úrral is, a ki legutóbb aféle titkári teendőkkel bízta meg
Kabóczát, a mi a miniszteriumban igen nagy kitüntetés számba megy.

Kabócza ilyetén csöndes elnöki minőségében egyelőre nyugodtan szívta
tintafoltos asztala mellett a rosszul szelelő portorikóját és szabad
folyást engedett a kollégák érzelmeinek, a melyek elintén csak csöndesen
mormolva bugyborékoltak, de azután mind erősebben zajgó hullámokat
vertek.

Az egyik apróember kolléga, a kinek azonban a legélesebb hangja volt,
vitte a szót.

– Tehát, fiukák, – rikácsolta a kis ember, – ezennel van szerencsém
indítványozni, hogy alakítsuk meg az elaggott fogalmazók egyesületét,
röviden az EFE-ét.

– Ohó! – kiáltott közbe egy másik, szintén deresedő «fiuka», – az nem jó
lesz. A cégér legyen tetszetős, manapság minden a jól megválasztot
cégértől függ. Mi az, hogy «efe»? Ide még egy szó kell, a mely K-val
kezdődjék. Akkor aztán így fest a cégérünk: K. E. F. E.! Ez már valami.
Tetszetős és praktikus. Még bizonyos titokzatosságot is kölcsönöz az
egyesületünknek, a mi nagyban emeli a tekintélyünket kifelé. Ma már
úgyis mindenki valami titkos társaság tagja. Ki szabadkőmíves, ki
kongregációs, ki fajmagyar turáni levente. Ha azután gyülésezünk,
egyszerűen azt fogjuk mondani, hogy «kefélünk», mint a hogyan
szabadkőmíves polgártársaink «vakolnak».

– Helyes, helyes! – nyilatkozott meg a közvélemény és a fiúkák törték a
fejüket, mi legyen hát az a k-val kezdődő szó?

Végre jobb hiányában a «keservesen» szóban állapodtak meg és ezzel
megalakult a Keservesen Elaggott Fogalmazók Egyesülete, vagyis röviden a
KEFE.

– A korelnökség mindenesetre engem illet, – mondta most az aránylag
legnyurgább kolléga, – nekem az ezer koronás lakáspénzemhez van tizenhat
és félévi szolgálatom, hat neveletlen gyermekem és egy anyósom.

– Én a díszelnökségre jelentem be igényemet, – szólt egy másik, szintén
az ösztövérebbek közül, – még pedig azon a címen, hogy nekem dupla
anyósom van.

– Ferdi, ne légy gyöngédtelen! – figyelmeztette valamelyik lovagias
kolléga.

– Ezt a viccet már ismerjük a «Fliegende»-ből, – akarta letorkolni
Ferdit egy másik tagtárs.

– Nem viccelek, fiúkák, – mondta komolyan Ferdi. – Nem úgy értem, hogy
az anyósom duplán számít. Valósággal két anyósom van. Egyik a boldogult
első feleségem után, a másik a második után. És mind a kettő nálam
lakik. Persze, külön szobában.

– Persze, persze, két dudás egy csárdában! – élcelt közbe valaki.

– Így a lakásom, – folytatta még komolyabban Ferdi, – épen háromannyiba
kerül, mint a mennyi a lakáspénzem. Hát tessék igy lakni és azonkívül
még egyebet is cselekedni, például húst enni, a mire néhanapján mégis
csak szüksége van az embernek.

Ilyenféle jogcímeken hamarosan akadt pályázó az alelnöki,
másod-alelnöki, titkári tisztségre, úgy, hogy végül az egész egyesület
csupa érdemdús tisztikarból állott.

– Elég a tréfából, fiúk! – szólt közbe elnöki tekintélyével Kabócza. – A
dolog sokkal komolyabb…

– Annyira komoly, pajtás, – hangzott egy szomorú, komor hang, – hogy
csak sírni vagy nevetni lehet rajta. De mivel a sírás nem használ, hát
nevessünk. Vagy nem kacagni való-e, hogy itt húzzuk az igát türelmesen
10–15 év óta s mikor, mint most is, valami üresedés van, hát a nyakunkba
dobnak holmi levitézlett képviselőket és főispánokat, a kik annyit
értenek a mi dolgunkhoz, mint a tyúk az abécéhez. Neked még csak könnyű
a dolgod, mert volt elég eszed, hogy nem nősültél…

– Nekem sem olyan könnyű, mint gondoljátok, – felelte Kabócza. – Minden
embernek megvannak a maga keresztjei, ha nem is hurcolja sopánkodva a
piacra azokat… De ez most nem tartozik ide. Ide csak az tartozik, hogy a
mit most ismét el akarnak velünk követni, az már vérlázító
igazságtalanság és ezt nem fogjuk türni. Elvégre ma már az utolsó
utcaseprő és ki tudja kiabálni a maga jogait, csak mi sunnyogunk gyáván,
nyomorult szellemi proletárok… Hát emeljük föl a szavunkat egyszer már
mink is! De nem léhán viccelődve, hanem komolyan, mint komoly férfiakhoz
illik. Most mindjárt deputációba megyünk a kegyelmes úrhoz és ha ez nem
használ, tovább megyünk, a parlament, a nyilvánosság elé. Memorandumot
írunk, a melyben könyörtelenül leleplezzük ezt az egész protekciós
korrupciót… Majd megírom én!

E gyujtó szavak hatása alatt a KEFE nyomban küldöttséggé alakult és
bement a kegyelmes úrhoz. Hamarosan ki is jöttek. Hogy mi történt a
vastagon párnázott ajtók mögött, az nem egészen bizonyos. Bizonyos
azonban az, hogy Kabócza doktor egyenesen a szobájába sietett, magára
zárta az ajtót és neki gyürkőzött a memorandumnak.


III.

Az első dörgedelmes körmondatának a derekán tartott épen, mikor a
szolgája rákopogtatott.

– No mi az? – mordult ki Kabócza.

– Két nagysága van itt, – mondta a szolga és átadta a már jól ismert
névjegyet, a melyre most ő nagysága a saját neve után azt is odaírta,
kétszer aláhúzva «_és leánya_.»

– Várjanak egy kicsit, – rendelkezett kurtán Kabócza és folytatta a
körmondatot.

– Na, – jegyezte még odakünn gúnyosan Marianne, – hát ez az a finom
Kabócza?

– Csak ne idegeskedjél, kérlek, – mondta a mama, – bizonyosan valaki van
nála vagy valami sürgős dolga van. Majd akkor beszélj, ha meghallgattad.

Kabócza ezalatt befejezte a kacskaringós körmondatát, füle mellé dugta a
tollat és kérette a hölgyeket.

– A leányom, – mutatta be Mariannet kedveskedő hangon a mama. – A
Marianne leányom, a kit a multkor említettem. Valami közös komissiónk
volt útközben, hát őt is felhoztam.

– Örvendek, – mondta Kabócza, csak úgy félig pislantva föl az írásai
közül és helyet mutatott a hölgyeknek a rozoga, vedlett bőrdiványán. –
Az ügye, nagyságos asszonyom… nemde az erdő-eladás…

– Marianne szintén rajong a festészetért, – folytatta a mama, ügyet sem
vetve az erdő-eladási ügyre. – Minden szabad idejét a pikturának
szenteli. Természetesen a háztartás gondjai mellett… mert azt is ő
végzi…

– Az szép, nagyon szép, – dörmögte Kabócza. – Már informáltam a
kegyelmes urat…

– Mi köze a kegyelmes úrnak a mi háztartásunk gondjaihoz? – kérdezte
magában Marianne. A mama pedig rendületlenül folytatta:

– Bizony, Marianne, ezt a szemébe is meg kell mondanom, komoly leány, a
ki a léha zsúrozás, korzózás helyett hasznos és praktikus dolgokkal
foglalja el magát… Nemde, ön is helyesli ezt, doktor úr?

– Mindenesetre, – bólintott idegesen Kabócza s kihúzta füle mellől a
tollat, – jól teszik a tisztelt hölgyek, ha ők is megfogják ma már a
dolgok komolyabbik végét… Ámbár vannak a pikturánál hasznosabb és
praktikusabb dolgok is… A kegyelmes úr egyébként, ismétlem, mindenről
informálva van. Nem hiszem ugyan, hogy belemenjen a föltételekbe, de
tessék megpróbálni.

Marianne titokban egyet csípet a mamája selyemblúzán és nyugtalanul
izgett-mozgott a bőrdiványon.

– Most épen szabad a kegyelmes úr, azonnal bejelentem nagyságtokat, –
mondta tovább Kabócza és a következő percekben már a kegyelmes úr
előszobájában várták szorongva önagyságáék, mikor nyílik meg számukra a
párnázott ajtó.

Hamarosan megnyílott.

Kabócza doktor visszasietett a szobájába, fogta a tollát és komoran
nekifeküdt a második, még dörgedelmesebb körmondatnak.


IV.

Őnagyságáék valamivel tovább maradtak a párnázott ajtó mögött, mint
Kabóczáék.

Kabócza doktor már az ulolsó körmondatát is befejezte, három felkiáltó
és két kérdőjellel, mikor a kegyelmes úr hivatta.

– Nézze kedves barátom, – mondta nyájasan mosolyogva és egy nagy
aktacsomót adott át Kabóczának, – intézze csak el ezt. Tudja, az az
erdő-ügy… Meggondoltam a dolgot, belemegyünk a tulajdonos föltételeibe,
aszerint intézze el. De sürgősen, kérem, ha lehet, még ma. Deputációkat
pedig máskor ne vezessen hozzám, mert ezzel árt a karriérjének, különben
gondom lesz önre.

– Igenis, kegyelmes uram! – hajlongott finoman, kedvesen Kabócza és
boldogan sietett vissza a szobájába.

Kinézett az ablakon az utcára. Szerette volna visszainteni a hölgyeket.
Kedvesen, finoman leköszönt nekik, de azok nem vették észre. Épen akkor
ültek be egy gummikerekübe és elhajtattak.

Kabócza egyet gondolt, összetépte a KEFE memorandumát, leült és
elintézte az erdő-ügyet «azonnal, még ma»…




ŐSZ.

– Tisztelt kolléga úr, – így szólt a nagyhatalmú hivatalfőnök némi
ünnepélyességgel és bizonyos fokú leereszkedéssel Fa Jánoshoz, nyár
elején, mikor a szabadságok kiosztásáról volt szó – óhajtanám, hogy
kegyed most is, mint a mult évben, csak az ősszel venné igénybe
szabadságidejét. Az ügyosztályt, tetszik tudni, nem bízhatom mindenkire.
Szóval, a hivatal érdekei úgy kívánják…

Fa János, a mindig lelkiismeretes és buzgó hivatalnok, most is, mint a
mult évben, tisztelettel hajolt meg a főnök úr óhajtása és a hivatal
érdekei előtt.

– Kérem, méltóságos uram, – mondta – a dolog rendben van. Szabadságomat
az őszszel fogom igénybe venni.

Hivatalos aktát «vettek fel» róla és ezzel Fa János szabadságügye
végérvényesen el volt intézve.

Pedig ezúttal aligha volt egészen rendben a dolog.

Erre azonban csak akkor sejtett rá Fa János, mikor hazatérve, egy
levelet talált az asztalán. A borítékon mindjárt felismerte a Menyus
bácsi – t. i. Kócs Menyhért úr – kissé immár öreges és rusztikus vonású
szarkalábírását és a pusztamezői pósta bélyegzőjét. A tartalmát is
jóformán tudta már kívülről.

Ez a levél ugyanis évek óta pontosan megérkezett igy nyár elején a
pusztamezői Kócs-portáról, amelyhez némi távoli atyafiságos szálakon
kívül különösen kedves és meleg ifjúkori emlékek fűzték vala Fa Jánost.
Az ifjabb Kócs Menyhért barátsága révén tudniillik, akivel János
valamikor együtt tanult a pápai kollégiumban. Együtt is laktak. A
kvártélypénzt egészen Menyhért fizette, sőt a Jancsi gyereknek –
teljesen a maga kenyerére taszított diák volt Fa János – bizony a
kosztja is jóformán abból a mozgó éléskamrából került elő, amelyik –
Kócs néni jóvoltából – hogy úgy mondjuk, permanens szolgálatot végzett a
pusztamezői öreg kastély és a pápai kis diák-szoba között. A vakációit
is Pusztamezőn töltötte Jancsi diák, ahol tejbe-vajba fürösztötték és
két hónap alatt szinte kihizlalták a következő tíz hónapos
«szűkesztendő»-re.

Fa János pedig mindezek fejében aféle mentori szolgálatot teljesített
Kócs Menyus körül, védelmezvén őt főképen a kajánabb természetű
diáktársak csipkedő imposztorkodásai ellen, amelyeknek a kissé
gyámoltalan és vékonypénzű Kócs Menyus különben állandó céltáblája lett
volna, ha Jancsi elébe nem állítja két erős karjának a tilalomfáját.

Az egyetemre is együtt mentek. Az örökké füstös, kormos nagyvárosban
azonban egyszerre csak ama nagy Kaján támadta meg a kis göthös Kócs
Menyust, amely ellen nem volt hatalma már Fa János két erős karjának.
Hosszú délvidéki utazás után egy szép tavaszi napon a szegény fáradt
Menyus visszaérkezett a pusztamezői akáclombos temetőbe.

Ezután indultak meg azok a bizonyos levelek, amelyekben az öreg Menyus
bácsi szíves, meleg barátsággal hívta mindig Fa Jánost egy kis
vakációzásra, jó falusi levegőre. János úr eleinte szorgalmasan el is
látogatott minden nyáron Pusztamezőre. És hogy valamivel viszonozza a
szíves vendégbarátságot, most a kis cseperedő Iluskát, a Kócs-törzs
legifjabb bimbó-hajtását, vette szerető gondozásába. Gyönyörű
hajasbabákat és képes abécéket vitt neki Pestről, megtanítgatta a
betűvetés mesterségére, hancurozott vele a kertben, a réten, játszott
bujósdit és haragszomrádot.

Telt-mult ezenközben az idő.

Fa János egyszer csak azt írta vissza Menyus bácsi invitáló levelére,
hogy az idén – sajnálja – nem mehet Pusztamezőre. A körülmények… a
viszonyok… a sok dolog… leköti a hivatal, stb. stb… Hanem a jövő évben…
reméli… talán…

És ez így ment ezután évről-évre.

Menyus bácsi levele (egyre melegebb hanggal és egyre reszketősebb
írással) minden nyárelőn pontosan megérkezett. Fa János válasza (egyre
szűkszavúbban) mindig az volt rája: sajnálja, most nem lehet… reméli,
jövőre…

Pedig utóbb már igen kedves postscriptummal is bővült a pusztamezői
levél ilyenképen: «Bizony már Iluska is haragszik a rossz Jancsi
bácsira, hogy ilyen hűtelen lett hozzánk…» Ez az utóirat később némi
stiláris változáson ment át. Nevezetesen, Iluska helyett – Ilona, Jancsi
bácsi helyett – Fa úr állt benne s kezdődött: «Bizony, Ilona is sokat
emlegeti Fa urat.»

Ebből a legutóbbi levélből meg már végkép elmaradt a postscriptum. Pedig
Fa János most épen azt kereste legelőször benne. Ez hirtelen egy kicsit
szeget ütött a fejébe, mondhatnók – a szíve tájékára… És most kezdett
olyasvalamit érezni, hogy az a szabadságügy talán még sincs egészen
rendben…

Némi gondolkozás után leült és igen meleghangú választ írt Menyus
bácsinak. Őszinte nagy sajnálattal jelezte (és most nem udvarias
közhely, ravaszkodó kitérő volt ez), hogy a nyár folyamán megint csak
nem mehet. A hivatal érdekei úgy kívánják (és magában pokolra kívánta,
most először, a hivatal érdekeit), hogy csak az ősszel veheti ki
szabadságát. Hanem akkor föltétlenül élni fog a kitüntető szerencsével,
meg fogja ragadni a kedves alkalmat és sebes sólyomszárnyakon repülend
Pusztamezőre!

Hosszú levelében, mely szinte részletes önéletrajzzá bővült, beszámolt
az utolsó látogatása óta eltelt idővel, felsorolta az okokat (persze,
nem valami pragmatikus megbízhatósággal), amelyek mindezideig
akadályozták és a levél végére, amit eddig sohse szokott, most ő
biggyesztett utóiratot, mely szóról-szóra így hangzott: «Remélem,
miszerint az aranyos kis Iluska is ki fog békülni azzal a rossz Jancsi
bácsival!!…»

Másnap és a következő napokon aztán a hivatalban is különös dolgok
történtek Fa Jánossal.

A megcsontosodott minta-hivatalnok egyszerre csak ridegnek, szűknek,
börtönösnek találta a hivatalszobáját, melyet pedig azelőtt igazi
otthonául tekintett és már előre örült, ha az örökké lármás
bérkaszárnyából, melyben kopottas legénylakása volt, a patriarkálisan
csendes, pipafüstös ódon boltívek alá menekülhetett. (A hivatal épülete
kolostor volt valamikor.) A mindig lelkiismeretes és buzgó robotolónak
egyszerre csak kezdett valahogy nem akarózni a munka. A restanciák
halomra gyűltek az asztalán. Ha egy-egy sürgetett aktát kényszeredetten
előkotort, egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a józanul szürke
hivatalos papirost mindenféle fantasztikus ákom-bákumokkal kanyargatta
tele, akárcsak diákkorában az algebrajegyzeteit… És ebben a nagy
kesze-kusza, minden értelem nélkül való betű- és vonallabirintusban csak
egy értelmes szó bujkált – mint pipacs a vetésben – hol itt, hol amott
ütve ki a fejét, kissé más-más árnyalatban, de mindig mosolygó édes
derűvel: Ila… Ilus… Iluska… Ilonka…

Otthon pedig, a rideg legénytanyán, mindenféle kedves és bohó emlékek
rajzották körül ama szép nyári napokból, amelyeket Pusztamezőn töltött.
Különösen egy eddig figyelemre sem méltatott jelenet ébredt minduntalan
és egyre elevenebb életre az emlékezetében. Egyszer haragszomrádot
játszottak Iluskával.

– Hajagszom jád, Jancsi bácsi – selypítette kedvesen Iluska.

– Mért haragszol? – kérdezte Jancsi bácsi.

– Mej nincs feleséged! – hangzott a meglepő válasz.

– Majd lesz! – vágta ki magát Jancsi bácsi.

– Akkoj én leszek a feleséged és akkoj nem hajagszom jád! – mondta rá
nagy komolyan és hangos derültséget keltve a kis pöttyöm
menyasszonybimbó.

Fa János édesdeden elmosolyodott, úgy befelé magában, mikor ezt a
bájosan együgyű jelenetet újra meg újra az emlékezetébe idézte. Lám csak
– morfondirozott el azután – hogy ő erre sohsem gondolt idáig… Igaz,
hogy nem is igen gondolhatott eféle gyerekségekre pályatörő,
kenyércsikaró nagy munkája közben. Mert protekció híján,
lépésről-lépésre a maga erejével kellett utat törnie előre és minden
nagyobb falat kenyeret a maga erejével kellett kicsikarnia abból az
egyre jobban megrohant és egyre szűkebben sütő közkemencéből, melynek
hivatal a neve.

Húsz esztendő elszánt tülekedése, kemény munkája kellett ahhoz, hogy a
kenyér mellé egy kis pecsenyére, pohár borocskára is tellett. Evés
közben jön meg az igazi étvágy. Fa Jánosnak most már egy kis csemegére
is étvágya támadt. És lehetett volna-e az ő számára a kerek világon
kívánatosabb, édesebb csemege, mint a kis Kócs Iluska nevető kék szeme,
ölelő puha karja, csókratermett ajka?…

Ezt a kérdést, az ábrándozás egyre gyakoribb óráiban – miközben a
pusztamezői vadvirágos réteket járta – maga vetette fel maga előtt Fa
János és nyomban meg is felelt rá magának.

Diktum-faktum, mikor végre (hej, csigahason!) megérkezett az ősz és vele
a szabadság, János úr mindjárt másnap csomagolt és – ha nem is «sebes
sólyomszárnyon», csak lassan döcögő vicinálison – elutazott
Pusztamezőre.

A kis vadszőlős állomáson – méla őszi napsugárban piroslottak már a
csipkés falevelek – Menyus bácsi várta a vendéget. Arcán a régi szíves
mosoly, de szép fehér patriárkafeje kissé megsárgult. Valamikor kemény
katonás járása is megroggyant és bár nagy igyekezettel emelgette lábát,
bizony már sűrűn csosszant, ritkán koppant a lépte.

János úr mindjárt az első pillanatban valami kis lehangolódást érzett.
Még inkább meglepődött, mikor az állomáson semmiféle kocsit sem látott.
Igaz, a falu csak jó puskalövésnyire volt, de azért régebben a világért
sem engedte volna el az öreg családi batárt a szives házigazda, mikor
ilyen kedves vendége érkezett. «Gyalog otthon is járhatsz?» – szokta
volt mondani vidáman Menyus bácsi, ha Jancsi diák szerénykedve
protestált a felesleges fényűzés ellen. Hej, pedig akkor még Menyus
bácsi is ugyancsak kivágta a «bakamarsot», no meg – mi tagadás – Jancsi
diák is fürgébb legény vala, mint János úr.

– Csak így az apostolok lován jöttem, – mondta most, a kölcsönös
üdvözlés után csendesen Menyus bácsi. A másik lovakat eladtuk. Bizony
eladtuk…

A böröndöt – vadonatúj drága és jó nehéz jószág volt – átadták egy
vasuti szolgának («Nincs most alkalmatos cselédünk» – jegyezte meg
Menyus bácsi) és lassan ballagva elindultak a falu felé. Eleinte
szótalan, hangtalan. Mintha féltek volna megzavarni az őszi alkony
bágyadt, méla csendjét… Vagy tán más oka volt a nagy hallgatásnak. Pedig
mindkettőjük torkát szorongatta valami. Mindkettő úgy érezte, hogy itt
most beszélni kellene valamiről vagy valakiről… Tavaszi dolgokról
szeretett volna hangos szavakat ejteni az egyik, de azok most hogyan
illenének ide?… Őszi dolgokról akart szólni halk borongással a másik, de
hiszen itt az ősz, beszél ő maga. Fejük felett, lábuk alatt minduntalan
megzörrent a sárga falevél…

Hát ballagtak tovább szótalan, hangtalan.

A jegenye-sor előtt megállt Fa János.

– Ez, ha jól emlékszem, a Menyus bácsiék tagja, – mondta, hogy valamit
mondjon és a fasor mögött feketéllő szép darab őszi szántásra mutatott,
amelyen nagy lomha varjak tollászkodtak, olykor egy-egy rekedt kiáltást
hallatva: kár… kár…

– Csak volt, öcsém, – felelt kis vártatva Menyus bácsi botjával a
faleveleket piszkálva. – Már eladtuk.

És tovább ballagtak.

Közvetlen a falu alatt letérve az útról a réteken vágtak át. Arra
közelebb.

Fa János ott megint akart valamit mondani, de hirtelen visszanyelte a
kikívánkozó gondolatát.

– Ezt is eladtuk, a rétünket – szólt helyette Menyus bácsi. Bizony
eladtuk…

Ballagtak megint tovább.

Már csak pár lépés volt a Kócs-házig. Korhadozó vén diófák mögül
barnállott ki magas fazsindelyes teteje. Zöldes-szürke moh lepte el nagy
foltokban a zsindelyt, itt-ott egy-egy mély behorpanás a tetőn. Mintha
valami vérengző óriás harapott volna bele…

Fa Jánost szorongó érzés fogta el a ház előtt. Várta, hogy ismét
megszólal majd Menyus bácsi – «ezt is eladtuk» – és tovább vezeti valami
idegen bérelt fedél alá.

De Menyus bácsi már csak odabent szólalt meg az oszlopos tornácon («No,
hálisten!» – lélekzett fel Fa János), amelynek erősen homoruló tégláin
ismét keményen kopogott a lépte. Szava is a régi érccel csengett és,
noha kissé erőltetve, a régi bonhomiával:

– Anyjuk lelkem, megjöttünk; itt vagyunk. Terülj asztal, éhezünk,
szomjazunk! – kiáltott be a szokott kedélyes formulájával a konyhába s a
vendéget szobájába vezette, hogy kimosakodja az út porát.

Fa János kissé elszontyolodott, amint így magára maradt a kis szobában,
melyre már ráborult a kora őszi est homálya.

– Hm… nem jött ki elém – nyugtalankodott legbent magában – még csak a
kendőjével sem intett felém…

Azután pár percig versenyt hallgatott a süketnéma falusi estével, majd
meggyujtotta az asztalon árválkodó gyertyát (egy szál őszirózsa csak
lehetne mellette…) és hozzálátott az átöltözéshez. Kissé soká tartott a
dolog (Menyus bácsi be is kopogott már – «öcsémuram, elrepül a sült
liba!»), hanem aztán olyan is volt János úr, mintha skatulyából húzták
volna ki, mikor végre megjelent a boltíves ebédlőszobában, ahol már
terítve volt a jól ismert nagy kerek diófaasztal. Azon már három
gyertyaszál pislákolt.

Kócs néni a régi szeretettel fogadta az elveszett és megtért fiút. A
szeretete talán még nőtt is azóta, de ő maga megfogyatkozott.

– Ide, ide, a régi helyére, Jani fiam (már engedjen meg, én csak így
nevezem) – kínálkozódott szívesen – úgy is régen várja már ez a hely.

Fa János leült a helyre, mely olyan régen várja. És ő is várt valakit… A
tavaszt várta vagy a nyarat. Egy édes mosoly, egy üde kacaj… egy szál
virág, egy meleg ragyogó napsugár oh, be elkelne itt ebben a komor,
nyomasztó, gyertyavilágos őszi némaságban…

– Nyilt az ajtó, Fa János szíve megdobbant… Oh, most, most suhan be
mindjárt a mosolygó tavasz… a napsugaras nyár! Most jön Iluska… Ilonka
most…

Erzsók asszony, egy apró töpörödött fehércseléd bicegett be az
estebéddel, szép ropogósra sült libapecsenyével.

– Ez az egész udvartartásunk! – jegyezte meg tréfásan Menyus bácsi,
mikor Erzsók asszony visszadöcögött a konyhába. Ezt is a szomszédból
kértük kölcsön.

– Nem kap az ember valamire való cselédet – tette hozzá mintegy
mentegetődzve Kócs néni – aranyért sem lehet itt már kapni… Mind a
városba szalad a cifra életre. Vénségünkre odajutunk már, hogy a
lábbelit is magunknak kell tisztogatnunk. Oh, oh, felfordult világ ez a
mai… Ehol, a lámpánkat se tudjuk már használni. Nincs, aki gondozza.
Vissza kellett térnünk a gyertyához, koppantóhoz. Persze, míg szegény
Ilonka itthon volt…

A Kócs néni jóságos, derűs tekintete itt egyszerre elborult, Fa Jánosra
pedig mintha a villám csapott volna le hirtelen.

– Hát Iluska… Ilonka nincs itthon? – kérdezte Fa János és valami nagy
belső forróság öntötte el egyszerre, de minden erejével igyekezett
megőrizni a higgadtság látszatát.

– Nincs, – jelentette röviden Menyus bácsi. Ilona elment.

Fa János szinte belégörbült ebbe a kijelentésbe és úgy ült ott a székén,
mint valami nagy eleven kérdőjel.

– Szeptember elején ment el – vette át a szót, szemét törölgetve, Kócs
néni – Pusztatelekre tanítónőnek. Elúnta már itthon a várakozást (itt
Jánosra nézett Kócs néni és ahogyan ránézett, valami szelíd szemrehányás
is volt abban), előkereste a diplomáját és hát… elment… Szegény lánynak
manapság már a diploma a vőlegénye. Azóta csak így vagyunk…

– Így ám – bólintott rá Menyus bácsi – na, igyunk egyet, öcsémuram!

Ittak. De nem igen ízlett a bor. A vacsora sem, a beszéd sem.

Fa János, mialatt látszólag egy libacombbal viaskodott, voltaképen
parázs lelkiharcot vívott meg magában. Felvegye-e a Kócs néni által,
úgyszólván, a lábaihoz ejtett beszédfonalat?…

Künn, az ablak alatt ezenközben dudorászni kezdett az őszi szél. A
korhadozó ablakfákon keresztül a szobába is be-besurrant és
kísértetiesen imbolygatta a gyertyák bús lángjait…

Fa János a szemközt lógó nagy, kopott aranykeretű fali tükörbe
pillantott s hirtelen úgy rémlett neki, hogy egy fáradt, sápadt, fakó és
majdnem ismeretlen arc mered rá onnan vissza… Egyszerre valami tompa
bizsergést, majd éles nyilalást érzett a csontjaiban…

Felszisszent, a lábához kapott és egyelőre – nem vette fel azt a
bizonyos fonalat. És nem szólt a tavaszról és nem beszélt a nyárról…
Elgondolkozva hallgatott…

Elgondolkoztak és hallgattak mind a hárman.

Hallgatták, amint odakünn az ablakon, lombtaroló hideg ujjaival – kip…
kop… didergetőn kopogott az ősz…




SELYMEZÜNK, SUHOGUNK…

Por Pál úr aznap valamivel korábban érkezett haza a hivatalából. Ritka
eset, de ez egyszer mégis megesett. Elvégre is, nem lehet az ember
fábul, sőt a legtökéletesebb vas-csavarral is megesik, hogy
egyszer-máskor váratlanul kibillen a helyéből és felmondja a
szolgálatot. Ez utóbbi hasonlathoz azért folyamodtunk, Por urat óhajtván
jellemezni, mivelhogy ő is – mint ezt különösen kezdő hivatalnok
idejében, bizonyos önérzettel emlegetni szokta – egy ilyen pontos és
majdnem tökéletesnek mondható csavar volt abban a nagyfontosságú
államgépezetben, amelynek népies, de épen nem népszerű neve: az adóprés.

Kerek tizenöt esztendeje végezte Por úr a maga kis csavaró munkáját
abban a rengeteg gépezetben, a legkifogástalanabb pontossággal. Reggel
nyolc órakor már helyén volt, amelyet pont két órakor hagyott el és pont
fél háromkor érkezett haza a lakására, tizenöt év óta mindennap, kivévén
persze a betegség és a szabadság napjait. Most azonban nem volt
szabadságos idő és egyébként is, hálisten, a legkitünőbb egészségnek
örvendett Por úr. Semmiképen sem lehet hát csudálni, hogy Porné
őnagysága, miután úgy tizenegy óra tájban elkészült a toalettjével és
kiadta rendelkezéseit az öreg mindenesszakácsnénak, egész nyugodtan
távozott hazulról, és legalább is két óráig szabadnak érezte magát, mint
a madár. A gyerekek is csak akkortájt verődnek haza az iskolából és ők
különben is örülnek, ha magukban lehetnek otthon.

A külvárosi torony órája épen tizenegyet kongatott, mikor Porné ő
nagysága kilibbent a külső ferencvárosi nagy bérkaszárnya kapuján és a
zeg-zúgos kurta, szűk utcákon keresztül egyenesen a Belváros felé
sietett. Aki közelebbről megfigyelte a még mindig tagadhatatlanul csinos
gömbölyded nőcskét, egy kis asszonyismerettel hamarosan tisztában
lehetett azzal, hogy Porné a nekihevült hamvasszőke arcával, nedves
fényben csillogó kék szemével, melyben valami nagy, édes, mohó és tán
kissé tiltott vágy tüze égett, egészen másra gondolt e pillanatokban,
mint az iskola padjain kuncorgó csemetéire vagy a hivatal sivár asztala
előtt görnyedő kedves férjeurára…

Por Pál úr ugyanezekben a pillanatokban nem görnyedt épen sivár asztala
előtt, mivelhogy Brindli bácsi, a hivatal «repülő Ganymédese» ép akkor
kopogtatott be hozzá a szokásos tíz óraival (tizért szalonna vagy
szalámi, egy vizes zsemlye és egy kupica sligovica.) Mindjárt utána
pedig egy másik vendége érkezett: Hamvas úr a számfejtő osztályból, az
örökké virágos kedvű Hamvas Frici, Por kollégája és a régi korcsmázó,
kávéházazó időkben elmaradhatatlan cimborája.

A bolthajtásos, ódon folyosó már messziről zengett-dübörgött Frici úr
jókedvétől, amely ma mintha a rendesnél is szélesebb és virágosabb
mederben hömpölygött volna.

– Hé, Brindli bácsi! – harsogott az ajtóról-ajtóra serénykedő kis
szakállas ember után Hamvas, – megálljon csak egy szóra, drága kis
repülő uzsora, adja csak ide azt a sligovicás üveget… igen az egész
üveget és két kupicát is hozzá! Aztán írja fel, majd elsején
letörölheti…

Majd a folyosón szipákoló hivatalszolgát rezzentette le a sarki
trafikba:

– Ugorjon csak, Mátyás, hozzon cigarettát… hölgyet… egy egész
skatulyával!

Csak azután robogott be, hóna alatt a sligovicás üveggel, Por szobájába.

– Szervusz, Palcsikám! – kiáltott a jóízűen falatozó Porra, – felvirradt
hát a nagy nap hajnala!… Gratulálok, Palcsikám!

– Szervusz, – mondta csendes csudálkozással Por, – miért gratulálsz?

– Azért, hogy te visszagratulálj, Palcsikám, mert én rám is felvirradt a
nagy nap hajnala!

Por kérdőjellé görbült és nagy szemeket meresztett a külvárosi korcsmák
toaszt-stilusában tréfálkozó barátjára.

– Ej, Palcsikám – kérdezte Frici most már komolyabban, – hát csakugyan
nem tudnád, milyen nevezetes napunk van ma? Jubileumunk van! Tizenöt
éves jubileumunk. Ép ma tizenöt éve, hogy megjelent a kineveztetésünk a
hivatalos lapban. El sem hiszed, úgy-e? Én se hinném, ha itt nem volna –
olvasd!

Ezzel letette a sligovicás üveget s a zsebéből egy sárgult papirlapot
vett elő.

– Itt van la: «a pénzügyminiszter kinevezte Por Pált és Asche Frigyest…
stb., stb.»… Akkor engem még úgy hívtak. Emlékszel, hogyan mutatkoztunk
be a kollégáknak, épen ma tizenöt éve: «Por és Hamu vagyunk»…

– Az ám… hehe!… – derült fel a rég elfelejtett ifjúkori bolondságon a
komoly Por, – csakugyan így volt… Te már akkor is nagy kópé voltál,
Fricikém és mai napig megőrizted a jó kedélyedet. Ez nagy áldás, hidd
el, ez nagy áldás… az embernek egyebe sincs ebben a nyomorult életben…

– No, és amit megiszunk, Palcsikám! – folytatta derültebb hangnemben
Frici, – igyunk a mai nagy nap örömére egy kupicácskával.

Kocintottak és ittak.

– Na, még eggyel! – indítványozta Frici, miközben a hölgycigaretták is
megérkeztek.

Rágyújtottak és ittak még egygyel… aztán megint eggyel, míg csak az
üvegben tartott. A vége a dolognak az lett, hogy mikor az üveg
kifogyott, Por Pál, a pedánsul pontos csavar-ember, levágta a tollat és
azt mondta magában: «eb ura fakó», ő bizony ma már nem dolgozik többet,
elvégre ez csakugyan ünnepnap… tizenöt év nem kutya… és az ember végre
is nem masina… és megengedhet magának egy órácskát…

Ilyen és hasonló, szokatlanul merész filozofálás közben, amelyhez Frici
is teljes meggyőződéssel kontrázott, Por Pál vette a kabátját és a nagy,
hosszú folyosón óvatosan végigsurranva, a hátulsó kapun szépen kiosont a
hivatalos épületből és hazafelé tartott.

Épen egy óra volt, tehát félkettőre otthon lesz – gondolta – még elég
jókor ahhoz, hogy a nevezetes jubiláris napot a feleségének is
bejelentse, aki e ritka alkalomból aztán majd valamivel meg fogja
toldani a rendesen bizony ösztövér ebédet. Hadd ünnepeljen a familia is.
Elvégre, ha jubileum, hát legyen jubileum!

Félkettőre pontosan haza is érkezett.

A kis penészszagú udvari lakásban hangos indián-csatakiáltások fogadták.
A gyerekek «örültek» torkuk szakadtából az egyedüllétnek… Mert a
legnagyobb mértékben egyedül voltak, se mama ő nagysága, se Trézsi
asszony nem háborgatta rögtönzött előadásukat, amelyet szabadon Nick
Carter után rendeztek. Az apai tekintély zordon színe előtt egyszerre
meglapultak a nebulók és Trézsi asszonyról azt a felvilágosítást adták,
hogy húsért ment a szomszédos mészárszékbe, körülbelül egy órával
ezelőtt, mikor ők hazajöttek. A mamát nem tudják, hol van, ő már akkor
sem volt itthon.

– Hm… az ördögbe is – morgott Por a hálószobában szanaszét heverő
toalett-kellékeket vizsgálgatva – ő nagyságának, úgy látszik, valami
nagyon sürgős dolga akadt és ugyancsak kikészítette magát az útra… Talán
ő is számon tartotta ezt a nevezetes dátumot – fűzte tovább gondolatait
– és valami meglepetést készít a számomra. Bizonyosan valami kis
emléktárgyat vásárol, azért ment be a városba… Talán egy szép
tajtékpipát, amire már régóta vágyom vagy valami más meglepetést…

A meglepetés azonban egyelőre Trézsi asszony képében szakadt Por úr
nyakába.

– Kérem naccsága, – rontott be nagy hápogva Trézsi, – nem hoztam húst!…
Óh, bocsánat, – mentegetőzött aztán, átlátván a helyzetet – azt hittem,
a naccsága van itt…

– A nagysága nincs itt – mondta Por – hanem arra én is kiváncsi vagyok,
hogy miért nem hozott maga húst – délután félkettőkor!

Trézsi kivette szatyrából a «húskönyvet» és átadta Pornak:

– Hát azért kérem, kezét csókolom, a mészáros odaírta a hátulsó lapra,
tessék megolvasni!

Por épen a csiptetőjét akarta az orrára illeszteni, mikor nyílt az ajtó
és besuhogott rajta ő nagysága vadonatúj selyemruhában.

– Hogyan, Palikám, te már itthon vagy? – kérdezte kissé megszeppenve.

– Én… itthon! – mondta oda se nézve s mind a két szót külön hangsúlyozva
Por.

Az asszony ezalatt hirtelen csatarendbe állította bájosságának egész
arzenálját, amelynek Por eddig még sohase tudott ellenállni, noha nem
egyszer keményen nekidurálta már magát.

– Én egy kicsit megkéstem, drágicám – csicseregte, fuvolázta az asszony
– a varrónőmnél… Ezt a ruhát próbáltam, át kellett egy kicsit alakítani,
de csak egy ici-picurkát ám… mert különben akkurát olyan a termetem,
mint a Szipolyka Angyalkáé, tudod, a híres művésznőé… Ezt maga a
varrónőm mondta… Ez a ruha ugyanis direkt a Szipolyka részére készült,
de a varrónő visszatartotta, mert a Szipolyka nem akarta kifizetni még
az első havi részletet se, harminc koronát, az pedig igazán csekélység…
sőt – mondja a varrónőm – még az előbbi kontójával is lóg nála a
Szipolyka… Hát nekem ajánlotta fel a ruhát, persze, jóval leszállított
áron, mert a művésznőket egészen máskép kezelik és husz koronás havi
részletekben kell csak fizetni, az pedig már igazán csekélység egy ilyen
darabért… nézd csak, drágicám, hogyan áll rajtam, mintha csak
rámlehelték volna… «Bűn volna, ha meg nem tartaná a nagyságos asszony, –
mondta a varrónőm – valóságos bűn volna»… És a varrónőnek valóban igaza
volt és én megtartottam, úgy sem volt még soha egy tisztességes
selyemruhám… Kenyeresné pukkadni fog, ha meglátja és az egész csak potom
húsz koronába kerül havonként… No, nincs-e igazam, Palikám?

Mialatt ezeket mondta, egyre a régi divatú nagy állótükör előtt
illeget-billegett, perdült-forgott a kis gömbölyű asszonyka és
(alighanem a Szipolyka hagyatékából!) valami különösen erős, bódító
parfüm-illatot terjesztett maga körül. Végül egy kecses fordulattal
odalibbent az urához, aki idáig, Trézsi asszonnyal együtt, néma bámulója
volt a különböző toalett-produkcióknak és puha, párnás tenyerével
végigcirógatta Por bozontos, dérverte szakállát.

– Talán csak nem vagy beteg, drágicám? – kérdezte tőle meleg részvéttől
reszkető, becéző hangon.

Por, ha beteg lett volna, ha félholt lett volna is, meggyógyult volna
ettől a cirógatástól (ej, haj, gyarlandó az emberi állat, ha mindjárt
nadrág van is rajta!) és noha a nagy tükör-jelenet alatt megint keményen
nekidurálta magát, hogy így meg úgy, de most már csakugyan a sarkára áll
és megmondja ennek az ilyen-olyan préda asszonynak a magáét.,. a vége
mégis az lett, hogy ellágyulva csókolta meg a selymes asszonya cirógató,
puha kis kezét és olyasfélét motyogott, hogy a varrónénak csakugyan
igaza van, ez a ruha valóban nagyon szép… és ő, hálisten, a legjobb
egészségnek örvend, sőt felette szép és nevezetes nap ránézve ez a mai…

A többire ő nagysága már nem volt kiváncsi, annyival inkább sem, mert
hiszen a maga részéről is felette szépnek találta a mai napot. A tőle
már megszokott, hirtelen fordulattal Trézsire csapott át, aki még mindig
az ajtóban várta a «húskönyvet», nemkülönben a felette érdekesnek indult
családi jelenet további fejleményeit.

– Hát maga mit csudálkozik itt? – mondta kemény és lapidáris
konyha-stílusban – készítse gyorsan az ebédet és tálaljon!

– Nem lehet! – dobta vissza a szót Trézsi asszony.

– Miért nem lehet? – kérdezte izgatottan ő nagysága.

– Ezért nem lehet, – lépett közbe csitítóan Por úr és mutatta a
bizonytalan színű könyvecskét, amelynek hátulsó lapjára erősen
szarkalábú betűivel a következő kedves üzenetet rótta sajátkezüleg
Humayer úr, a mészáros: «Porné ő naccságának. A húsárog emellgettek,
így: leveshús 60 fil., pörgelthús 40 fil. stb.»… Végig az egész ismert
húsnemek listája fel volt sorolva 20 usque 100 fillér áremelkedéssel.

– Hát ezért! – erősítette Trézsi asszony, – nem mertem semmit hozni, míg
meg nem kérdem a naccságát.

– Na hát ez igazán rémes! – riadt fel Pórné (jaj, de hova lett a
csicsergő, fuvolázó hangja?) – hiszen csak a mult héten emelték… most
megint? Már csakugyan nem ehetik húst az ember… éhen kell veszni az
embernek… Szaladjon csak Trézsi, hozzon öt pár virslit!… Várjon csak,
hozzon négy párt, a gyerekeknek fél is elég lesz…

Aztán mégegyszer kecsesen körülperdült a nagy tükör előtt és besuhogott
a másik szobába.

Por Pál úr ezalatt csendesen törülgette a megnedvesedett csiptetőjét,
majd az ablakhoz lépett és idegesen el-elvigyorodva, dobolni kezdett
ujjaival az üvegen.

– Na, szépen jubilálunk! – morogta ezenközben, inkább csak úgy befelé,
magának, – jubilálunk… sligovicát iszunk és virstlit eszünk… korog a
gyomrunk… Hanem azért csak selymezünk, suhogunk…




BOLDIZSÁR BOLDOGSÁGA.


I.

Boldizsár egy szép reggel nagy örömre ébredt a külső Stáció-utcai
hónapos szobájában.

Nem hiába, hogy már az éjjel is nagyon szépet álmodott, de minden
álomnál szebb volt az a valóság, amely két nagy pecsétes hivatalos levél
alakjában köszöntött be Boldizsárhoz, épen mikor a reggeli álmot
kitörülte szeméből. Nem lehet csudálni, ha a vedlett hónapos szoba sokat
csalódott ösztövér ura ezt a valóságot is csak incselkedő álma
folytatásának gondolta. Mindaddig, amíg Csuporné asszonyság, a
konyhavégi keshedt függöny mögött rezideáló termetes «főbérlő» és
Boldizsár úr egyetlen bizalmasa, föltevén nagy kerek bagoly-okuláréját,
szintén meg nem erősítette az immár erősen bizalmavesztett férfiút a
nagy pecsétek igaz valóságáról. Önzetlenül örvendező, ám mégis némi
magára gondoló körültekintéssel is mondván:

– Gratulálok, Boldizsár úr, gratulálok… Mindig mondtam én, hogy híres,
nagy ember lesz, kedves Boldizsár úr! Hanem azért remélem, hogy tovább
is jóbarátok maradunk és nem hagyja el a szegény Csupornét. Majd veszek
az asztalára szép új plüs-terítőt, a divánt is áthuzatom, Boldizsár úr…
tanár úr… vagy nem is tudom már most, hogyan tiszteljem…

Mivelhogy nagy tisztességet rejtegetett az a két nagy pecsét!

Az egyik alatt az egyetemről tudatták Boldizsárral, hogy «Adalékok a
nagy görög tragikusok egynémely homályos és kétséges kitételeinek
földerítéséhez – philológiai alapon» című magántanári disszertációját a
kar egyhangú dicsérettel elfogadta. A másik nagy pecsét alatt pedig a
tavasz-utcai gimnázium igazgatója jelezte, hogy Boldizsár urat
kinevezték iskolájához a klasszia-filológia h. tanárává. Hát ez, kérem
szépen, még ezzel a titokzatos _h_.-ával is, (amit különben
_helyettes_-nek kell olvasni), nem kis dolog ebben a mai tanárdús és
katedraszegény és mindenekfölött stréber világban. Főkép, ha az
embernek, mint Boldizsár úrnak is, nincs épen elefántbőr a – cipője
talpán s ha az ember, mint Boldizsár úr is, jó tíz esztendeig bőjtől
azért a kis h.-á betűért a külső Stáció-utcában.

Csakhogy Boldizsár boldogságához – legalább a felocsudás perceiben már
úgy érezte – mindez nem elég. Sőt nem elég a miniszterium nagy utazási
ösztöndíja, de még a tudós Akadémia levelező-tagsága sem, amelyekre –
mint gratuláló barátaitól és jóakaróitól értesült (hej, de
megsokasodának ezek is egyszerre!), – most már szintén számíthat. Ilyen
telhetetlen már az emberi természet…

Ah, Boldizsár úr boldogsága egyelőre nem az egyetemen, nem a
miniszteriumban, nem is a tudós Akadémián, hanem a külső Stáció-utcában
levelezett, mondhatnók bimbózott… Az öreg Hubacsek-törzsön (a hentesek
nemzetségéből) sarjadt a boldogság eme bájos bimbócskája. A neve is
olyan szép, olyan poétikus – Flóra… vagy, mint Hubacsek mama becézgetve
nevezi – Flórica…

Nemes egyszerűségben, az öreg Hubacsek papa és a hentespult mellett
sarjadt fel Flórica. Ott sürgött-forgott naphosszat, tett-vett,
mosolygott, kedveskedett, megigézvén nem egy jámbor filozopteri szivet a
paprikás szalonnák és vegyes felvágottak ráadásakép ajándékozott bájos
pillantásaival. De leginkább mégis minden szivek között a Boldizsár úr
szívét, aki az egész külső Stáció-utcában és vidékén, évek hosszú sora
óta, legszorgalmasabb fogyasztója vala a Hubacsek-féle paprikás
szalonnáknak és vegyes felvágottaknak, amelyeket valósággal megédesített
az ő számára Flórica mosolya… Ez ugyan – főkép a paprikás szalonnával
való vonatkozásban – kissé különösen hangzik, de, kérem szépen, több és
nagyobb különösségek is megesnek e világi életben az emberrel, ha –
szerelmes. Már pedig – mit kerülgessük a dolgot – Boldizsár úr fülig
szerelmes volt a Hubacsek-ház bimbózó sarjába…

Ezek után kell-e mondanunk, hogy ama nevezetes hajnalon is épen
Flóricával álmodott Boldizsár? Ami megint nem csodálandó, ha
meggondoljuk, hogy ugyanakkor este – ama zordon Tacitus olvasása után –
elalvás előtt, most is, mint már, ki tudná, hányszor? – magános és sivár
legényi vackában meleg családi idillekről ábrándozott Boldizsár. Arról a
szép időről, ha majd egyszer minden máskép leend… Igen, ha majd egyszer
eljön az idő, mikor végre ő is állást kap valamelyik kis vidéki
városban, (a fővárosról dehogy mert volna még csak ábrándozni is, – a
protekciósoké az és a strébereké!), mikor az a kis mosolygó
Hubacsek-bimbó teljes rózsává feslik, mikor majd az öreg Hubacsek papa
kőszíve is meglágyul (a mamával, úgy vélte, már rendben volna) és ő,
komoly ünnepi redingotban, oda állhat majd Flórica elé és komoly
ünnepélyességgel imígy szólhat hozzá:

– Flórica kisasszony, legyen az enyém… legyen az én kis feleségem… a
mindenem, a boldogságom…

Mert úgy érezte Boldizsár, hogy Flórica tartja gömbölyded kis kacsóiban
az ő jövendő boldogságát. Ő egyedül és senki más. El sem tudna magának
más feleséget képzelni. Nem kacéros, kényes, puccos dáma való ő hozzá,
hanem egyszerű, kedves, dolgos leány, akit már szülői munkában és
munkára nevelnek. Az tudná csak megérteni s megbecsülni az ő küzdelmes,
munkás életét… Aki olyan serényen tudna tenni-venni, forgolódni a ház
körül, aki olyan kedvesen tudna mosolyogni… egyszóval, aki épen olyan
aranyos, takaros kis menyecske lenne, mint Flórica… Haj, fehér holló már
az ilyen, – sóhajtott fel sokszor keserűen Boldizsár úr, – ebben a
nagyzoló, meghibbant erkölcsű, kívül fényes, belül férges világban… Ó,
ha majd egyszer ő ilyen feleséget mondhat magáénak!…

Ez a «ha majd egyszer» azonban mindeddig borzasztó messzeségben
ingerkedett Boldizsárral. Hol felbukkant, hol eltünt vágyó szemei elől,
mint a csalfa délibáb… De most ez a két nagypecsétes levél, mintha
egyszerre áthidalta volna azt a rettenetes távolságot. Ám a csalogató
aranyhídra azért egyelőre még nem lépett rá Boldizsár. Először, mert
fölötte félénk és óvatos férfiú vala (jaj, akit annyiszor megcsípett a
sorskígyó…), másodszor, mert sok egyéb fontos lépések is vártak most
reá, nevezetesen a h.-ával és az m.-mel jelzett tanárságok körül,
nemkülönben a miniszteriumban, ahol csakugyan hamarosan megkapta az
utazási ösztöndíjat, mely kerek két esztendőre szólt. Ez különben fontos
és sürgős volt, mivelhogy e rövid és halandó földi életben két esztendő
nagy idő, főkép, ha az ember – mint Boldizsár – immár jócskán
belépdegélt a XXX-be. Hej, cserebogár… az idő, hogy eljár…

Hát sietett is Boldizsár a miniszteriumi számfejtőségtől (kétezer
koronás utalvánnyal a zsebében) jóformán egyenest a vasútra. A
Hubacsek-boltba persze benézett még előzőleg, nagy szerényen most is
ugyancsak szalonnavásárlás ürügye alatt, ám valójában egészen más
érzelmekkel, melyeknek valahogy ilyenféleképen adott kifejezést:

– Igen, Flórica kisasszony, én most nagy útra megyek… Csak két esztendő
mulva térek vissza… igen… De azért, remélem, jó barátok maradunk és ha
megengedi, Flórica, majd küldök kegyednek szép képes kártyákat…

Flórica természetesen megengedte. Az érzékeny szívű Hubacsek mama
egyszerű, de meleg szavakkal gratulált Boldizsár úrnak, ám a zordon
Hubacsek, viruló szalonnatáblái mögül, olyasvalamit mormogott, hogy ő
ezt az egész anziktsz-komédiát ostoba pénzpocsékolásnak tartja. Mennyi
finom paprikás szalonnát vásárolhatna magának, – gondolta magában a
derék mester, – azokért az öt és tíz fillérekért a meggondolatlan és
tékozló emberiség.

Boldizsár úr persze azért már Dombóvárról útnak indította az első képes
lapot a külső Stáció-utcába. Követte ezt azután a többi, a szélrózsa
minden irányából. Apró, lehetetlen nevű állomásokról, nagy
világvárosokból egyaránt szálltak a szebbnél-szebb kártyák Boldizsár
aggodalmas gyengédséggel kirajzolt betűivel Hubacsek Flórica
kisasszonynak. Igen, egyszerűen csak így – kisasszonynak, nem pedig
«úrleánynak», még kevésbbé «őnagyságának». Mert Boldizsár odakünn, a
fényes, hivalkodó nagyvilágban is megmaradt az egyszerűség emberének.
Sőt forogván a hiúságok nagy nemzetközi vásárában, flirtös, parfumeös
«nagy nők» között, csak annál sóvárgóbb vágy fogta el szívét a külső
Stáció-utca egyszerű virágszála után… Aki bizonyára harmatos szép
vadrózsává teljesedett azóta, anélkül, hogy azért elvesztette volna
egyszerű lelkének gyermeteg himporát…

Igen, a komoly Boldizsár, a klasszikus tudományok doktora, mind sürübben
azon kapta magát, hogy ilyen, tudós férfiúhoz épen nem illő, fellengző
és poétás stilusban gondolkozik… Sőt nem egyszer, mikor pápaszemes és
nagyszakállú professzorokkal – a klasszika-filológia európai hírnevű
kapacitásaival – a régi Róma és Hellász romjai között kellett volna a
tudomány fáklyavilága mellett andalognia, Boldizsár doktor (pedig
időközben ő neki is igen tekintélyes szakálla nőtt) egyszerre azon vette
észre magát, hogy ő bizony a külső Stáció-utca kemény gránit-kockáit
rójja… Egyelőre, persze, csak képzeletben, de alig várta az időt, amikor
ismét valóságban is viszontlátja ama sokat koptatott kedves honi
köveket, amelyek – oh, boldog kövek! – naponként érinthetik Flórica
karcsú topánkáit…

Ez az idő, noha lassan, szörnyű lassan, elérkezett végre.

A hosszú két esztendő lemorzsolódott és Boldizsár úr rengeteg tudományos
podgyásszal (és tekintélyes tudós-szakállal) egy szép tavaszi napon
hazaérkezett. Itthon várta már a tudós Akadémia levelező-tagsága. Ám a
kitüntetés e valamikor álmodni sem mert csimborasszója most épen nem
tette boldoggá Boldizsárt. Ő most nem az Akadémiával kivánt levelezni,
hanem a külső Stáció-utcába küldött egy hordárt a kedves Hubacsek
mamához, jelentve, hogy megérkezett külföldi útjáról és első látogatását
náluk, mint régi jó ismerősöknél óhajtja tenni.

A válasz nyomban megérkezett és – óh, boldogság! – Flórica írta… Finom,
elegáns, karcsú betükkel (lám, hogy megszépült még az írása is!),
divatos, bár kissé túlságosan illatos papiron. «Mindig szívesen látjuk a
doktor urat, – így szólt a válasz, – de különösen örülnénk, ha épen ma
délután lenne szerencsénk.»

Boldizsár kétszer-háromszor is elolvasta a drága kis levélkét és azon
borzasan, szakállasan (Flórica komoly leány, nem ad a külsőségekre)
elindult a külső Stáció-utca felé, hogy viszontlássa s mihamarabb
birtokába is vegye eleddig csak legmerészebb álmaiban birtokolt
boldogságát. Mert most már egészen biztosra vette, hogy a
Hubacsek-portán nyílott ki az ő boldogságának virága.

A régi, rozoga bérház előtt, melyben hajdani legénytanyája volt,
Csuporné asszonyra nem is gondolva, gyorsan surrant el és egyenesen a
Hubacsek-ház felé tartott.

Egyszerre zavarodottan nézett körül.

A jól ösmert cégtáblát, mely kiabáló betűivel messze utcára hirdette a
Hubacsek Flórián mester tisztes nevét, nem találta sehol. A citromot
harapó malacfejjel ékesített henteskirakatot is hiába kereste. A régi,
sárgára mázolt földszintes ház eltünt és hatalmas háromemeletes,
vadonatúj bérpalota ágaskodott a helyén.

A műmárvánnyal hivalkodó kapualjban csakugyan megtalálta Boldizsár a
keresett címet: «Hubacsek Flórián háztulajdonos, I. emelet, 1. ajtó».
Nagyobb bizonyosság okáért megkérdezte a házmestert is.

– Igenis kirem, – magyarázta a bőbeszédű Cerberus zamatos
borovicska-magyarsággal, – a nagyságos háziurak itthon megvannak.
Elsödik emeletet, ajtot egy. Sag tessen sietni a nagyságos úr, most ipen
megkezdődik a mulatsag… Ipen most fölmente a Schmutzler főhadnagy ur is…
A Flórica nagysaga már zongorázza…

Az emeletről csakugyan erős, kemény zongorahangok pattogtak alá.
Boldizsárral kissé elsötétedett a különben elég világos lépcsőház…
Nagyságos háziúrék… mulatság… Schmutzler főhadnagy… Flórica nagysága…
zongora… – e szavak kavarogtak egyre gondolatában, míg a fényesre súrolt
lépcsőkön fölfelé igyekezett. Már inkább visszafelé szeretett volna
menni, de azért valami ernyedt akaratlansággal mégis csak előre tartott
és szinte automatikus mozdulattal megnyomta az ajtó villamosgombját.

Az ajtó mellett nyíló konyhából éles, rikácsoló női hang hallatszott.
Boldizsár némi megdöbbenéssel ismert rá e hangban a valamikor oly
csöndes szavú Hubacsek mama hangjára. Sőt azt is világosan kiértette,
hogy valami drága teáskanna és a szobaleány neve forgott vészesen, nem
épen hízelgő jelzők kíséretében, a keményen pergő szavak forgatagában…

Boldizsár megint olyasmit érzett, hogy jobb lenne innen menekülnie, de a
tehetetlenség csodálatos ereje szinte odaszögezte lábait az ajtó elé,
mely a következő percben megnyílott. Valami csodálatos ízléssel
összekomponált és virítóan tarka selyemgombolyag ejtette most káprázatba
Boldizsárt, amely gombolyagba Hubacsek mama erősen meggyarapodott
porhüvelye volt bugyolálva. Az épen nyitva levő szalonajtón keresztül
hirtelen, így, káprázó szemmel is kivett annyit Boldizsár, hogy odabenn
Flórica ült a zongora mellett és irgalmatlanul verte a «Fedák Sári
szobalányát», míg valami daliás katonaféle (nyilván a Schmutzler
főhadnagy úr), szinte a Flórica boglyas frizurájába könyökölve a taktust
verte a zongora hátán. Még egy-két idegen alak (urak és hölgyek)
silhouetteje táncolt el szeme előtt s aztán egyszerre visszakapta a
fejét Boldizsár.

– Pardon, nagysád… ezer bocsánat, – hebegte, – tévedés… a másik ajtót
keresem…

És maga csapta be az ajtót Hubacsekné előtt, aki szerencsére nem ismerte
föl hamarjában a szórakozott pasasért, nyilván, mivelhogy két esztendő
alatt erősen megfogyatkozott a látása, míg ellenben Boldizsár szakálla
erősen meggyarapodott.

És Boldizsár doktor, az «Adalékok stb.» című jeles mű kiváló szerzője,
az Akadémia levelező-tagja, a h.- és m.-tanár, a «Fedák Sári
szobalányá»-tól kísérve, kissé szédülő fejjel, sietve surrant le a
lépcsőn szépen lengő szakállával és – legalább egyelőre – a keresett és
hőn sóvárgott boldogsága nélkül.


II.

«Még a borsón is szépet álmodom…» – mondja Madách Plátója. Rozoga
hôtel-ágyon azonban aligha álmodott még földi vándor olyan szépet, mint
Boldizsár doktor, a kitünő fiatal tudós, hazai tudományosságunk dísze,
(így aposztrófálták másnap a lapok a külföldi tanulmányútjáról
hazaérkezett Boldizsárt), a «Viziló»-hoz címzett fogadó harmademeleti
udvari szobájában, amely csak némi túlzással nevezhető szobának és
sokkal találóbban a camera obscura névvel volna jelezhető.

Boldizsár szép álmát, sajnos, itt nincs módunkban behatóbban
részletezni, de talán elég is, ha a nyájas érdeklődőnek, aki őt
boldogságkereső útján velünk együtt végigkíséri, annyit elárulunk, hogy
Boldizsár álmának tárgya (ha szabad így neveznünk) most is, mint már
annyiszor, a Hubacsek-ház bájos, viruló virágszála, Flórica volt…

Furcsa szerzet is az álom. Az ember nemde azt hinné, hogy ama
kurtán-furcsán visszafelé elsült látogatás után most a vészesen
rikácsoló Hubacsek mamát selyemgombolyagostul, teakannástul,
szobalányostul, továbbat ama daliás és taktusverő Schmutzler főhadnagyot
is fölmasiroztatta varázsvesszejével (már t. i. az álom) a «Viziló»
harmadik emeletére és Boldizsár további rémítésére… Nem. Flórica,
egyedül csak Flórica jelent meg ezúttal is, – úgy, mint ama régi szép
időkben, a paprikás szalonnák idején, – Boldizsár álmodó szemei és sivár
legényi nyoszolyája előtt.

Hogyan és miképen történt ez a csodálatos éji álomlátogatás, azt megint
nem illik bolygatnunk fényes napvilág mellett (maga Boldizsár
tiltakoznék ez ellen a legerélyesebben). Bizonyos azonban az, hogy mikor
Boldizsár amaz ágynak nevezett (és még hozzá nap három koronáért!)
rozzant alkotmány keserves nyikorgására, jó hajnalban fölébredt édes
álmából, igazi klasszikus-filológushoz illő lapidáris rövidséggel imígy
monológizált magában:

– Mégis csak gyáva kutya vagy te, Boldizsár!… Ott állasz a boldogságod
ajtaja előtt, kinyítják neked azt az ajtót: tessék besétálni!… És te mit
cselekszel? A saját kezeddel csapod be az ajtót becses orrod előtt… Más
ember a kezével, a lábával, a tíz… a húsz körmével döngeti, kaparja azt
az ajtót, vagy ravasz tolvajkulcscsal lopózik be rajta. De hogy a
tárt-nyitott ajtó elől – amelyen belől boldogságának virága nyílik –
gyáván megszaladjon valaki: ehez már mégis nagy mulyaság kell,
Boldizsár! Bizony, ha meg nem embereled magad, nem vagy méltó Flóricára,
aki ime, még most is meglátogatott téged álmaidban…

És Boldizsár fölkelt és megemberelte magát.

E reggelen különös gonddal öltözködött. Fekete ünnepi redingotját
öltötte fel, melyhez fehér csokor nyakkendőt kötött, azt is kissé
félárbocra eresztve. De hát ez is elég tudós férfiútól, sőt illik is
neki. Elvégre is a külső Stáció-utca egyszerű népe nem nézi a
külsőségeket. A kávéházban, reggelizés közben, azon
nyomdafesték-szagosan elolvasta az összes lapokat, amelyek már a
föntemlített jelzők kíséretében emlékeztek meg róla. Boldizsár nem volt
a hiuság embere, de most, mi tagadás, jól esett neki és nagyban
erősítette önérzetét az ujságok elismerése. Össze is vásárolta hamarosan
valamennyit és a zsebébe dugta, azután a borbélyhoz ment szakállügyeinek
némi rendezése végett. De ahoz, hogy szép, hosszú szakállát egészen
levétesse, – bár ilyesféle elhatározással ment, – nem volt szíve.
Meghatottan gondolt vissza a sok magános, rideg órára, mikor a
tudományok titkaiba merülvén, egyedüli társa, hűséges barátja ez a
szakáll volt. Szép, hosszú, göndörödő szálait hányszor végigsimogatta,
boronálta, sőt nem egyszer a nehezebb órákban, szórakozottan, idegesen
össze-visszagubancolta, tépte. És a hűséges jóbarát tűrte mindezt némán,
csendesen, sőt más nagyszakállú tudós férfiak között tekintélyének
növeléséhez is nem kis mértékben hozzájárult. Hálátlanság volna most
egyszerre ridegen megválni ettől a hűséges jóbaráttól. Megegyezett tehát
a borbéllyal 30 percentes stuccolásban. Azután csinos kis csokrot
vásárolt az utcasarkon s féltizenkettőkor már ott állt ismét
boldogságának külső Stáció-utcai ajtaja előtt. Most a szobalány nyitott
ajtót s névjegyét annak rendje és módja szerint prezentálván, csakhamar
megnyilt előtte a boldogság második ajtaja is.

A szalonban együtt volt az egész, sarokháziúrrá nagyságosodott familia.
Boldizsár a legmélyebb tisztelettel csókolt kezet Hubacsek mamának.
Flóricának hódolattal átnyujtotta a bokrétát és végül melegen üdvözölte
a tekintélyes házigazdát, aki egy széles bőrszékben terpeszkedett,
temérdek hájjal és vastag aranylánccal a hasán. Szájában öblös
tajtékpipa, a fején finom hímzésű virágos házisapka volt, melyet műértő
szemmel megcsodált Boldizsár.

Hubacsek-mama rögtön észrevette az érdeklődést. (Ilyen az anyaszem.)

– Flórica készítette papuska név-napjára – magyarázta kedveskedve –
ugy-e, hercig kis sapka?

Boldizsár ugyan egészen másféle kérdésekre szeretett volna felelgetni e
komoly és ünnepélyes pillanatokban, de hát, ha már Hubacsek-papa
«hercig» sapkáján keresztül vezet az út a boldogsághoz, ennek is
nekivágott. (Ilyen a szerelem!)

– Igen, kérem… valóságos költemény a sapkája, tisztelt Hubacsek úr –
jegyezte meg, nem minden melléktekintet nélkül Flóricára, aki ezenközben
a szerény kis utcai ibolyacsokrot, minden különösebb méltatás nélkül, az
ablak közé tette, ahol sok egyéb gőgös és aranyszálakkal átfont virágok
hivalkodtak. Azután zongorája elé telepedett és igen szendén elpirult
Boldizsár elmés bókján, jól tudván, hogy az tulajdonképen neki, a
sapka-költemény szerzőjének szól. Ez a bájos mosoly megint a paprikás
szalonnák szép idejére emlékeztette Boldizsárt és új reménységgel
hajnalozta be lelkét.

Hubacsek úr azonban nyilván nagy ostobaságnak itélte Boldizsár
megjegyzését, úgy okoskodván, hogy a költemények ugyan felette
alkalmatosak a szalonnák és más egyéb jók csomagolására, de már hogy
valaki a feje búbjára tegyen egy költeményt, azt világéletében sem
hallotta józaneszű embertől. Hanem persze, ezek a félkerekű tudós urak
mindent a feje tetejére állítanak, aztán ráfogják, hogy ez a tudomány.

Nem szólt ugyan egy kukkot sem Hubacsek úr, hanem ehelyett erősen fújta
a füstöt a tajtékból, még pedig meglehetősen Boldizsár orra iránt. Ebből
érthetett, ha akart, a tudós úr.

– Ez úgy látszik, nem olvasta még a reggeli lapokat – vélekedett magában
Boldizsár és már elő akarta húzni a véletlenül zsebében levő
példányokat, mikor a szobalány jelentette:

– Nagyságos úr kérem, a Schwartz úr hivatja a kávéházba.

Hubacsek úr erre sietve kicserélte költemény-sapkáját egyszerű prózai
kalappal és termetét és korát megcáfoló fürgeséggel, minden bővebb
indokolás nélkül ajánlotta magát.

– Megint az a Schwartz úr! – pattant fel Hubacsek mama és hitestársa
után sietett, alkalmasint, hogy egynémely utravalóval ellássa ama
kávéházi kirándulásra. Mert az előszobából még behallatszott néhányszor
a Schwartz úr neve – «spekuláció»… «börze»… és egynémely nem éppen
hizelgő jelzők kíséretében.

– Az öregek már egészen belemerültek a köznapi anyagiság prózájába –
morfondirozott magában Boldizsár – no, de itt van a napsugár… az
ünnepnap… az ideál… a költészet – Flórica… És végre egyedül! Elérkezett
hát a várva-várt, sokszor megálmodott pillanat. No Boldizsár – most vagy
soha…!

A «Víg özvegy» émelygésig ismert keringője riasztotta fel pillanatnyi
elmerüléséből Boldizsárt.

– Szereti a zenét, doktorka? – csicsergett Flórica és félig behunyt
szemmel, himbálózó testtel játszotta a keringőt. – Oh, én imádom… a
keringőt, csak a keringőt… Miért nem jött el tegnap? Házi mulatságot
adtunk. Táncoltunk is. Ujjé, de hogy táncoltunk!… Schmutzler főhadnagy
is itt volt. Maga persze nem ismeri. Nagyon fess fiú, a legkitünőbb
keringő-táncos. Látja ott azt a szép kaméliacsokrot… ő küldte… imádom a
kaméliát… Gavallér fiú, igazi katona! Énekel is. Ugy-e, maga is énekel
doktorka? Jaj, ha hallaná tőle a «Fedák Sári szobalányát»! Meg lehet
pukkadni a nevetéstől… Majd meg fogja hallani. Gyakran jön hozzánk
Schmutzler. Remélem, maga is gyakran eljön, doktorka?

– I – Igen… – hebegte Boldizsár, de tulajdonképen azt sem tudta, mire
válaszol. Egyre a Schmutzler főhadnagy keringőzött a fejében a Fedák
Sári szobalányával…

– Képzelje csak, nagyszerű hecc is volt – kerepelt tovább Flórica. –
Valami nagyszakállú úr is benyitott hozzánk, de hirtelen úgy becsapta az
ajtót, hogy anyucika majd holtra rémült… Ki nem állhatom a szakállas
embereket. Ugy-e doktorka, maga is leveteti a kedvemért a szakállát. Nem
így félig, egészen angolosan, az olyan fess…

– Igen… igen – hagyta rá ismét Boldizsár és egyre azon töprengett, mi
módon léphetne át most már a komoly társalgás kevésbbé hímes mezejére.

– Megkapta a képes lapjaimat? – kérdezte hirtelen fordulattal Flóricát,
mielőtt az belekapaszkodott volna a félpanyókára álló fehér
csokornyakkendőjébe. Mert bizonyos, hogy a szakáll után most az
következett volna.

– Oh, igen, köszönöm – felelt Flórica – sok szép helyen járt, doktorka.
Berlinben…

– A hírneves Buch professzort hallgattam ott – kapta át a szót mohón
Boldizsár – kiváló elme, európai hírű kapacitás.

– És Párisban – libbent át hirtelen a Spree mellől a Szajna-partra
Flórica.

– Igen, ahol…

– Ah, Páris!… Imádom Párist. Bizonyára volt a… a…

– A Sorbonne-on, ahol…

– Nem, nem… valami más neve van. Tudja azt a malmot gondolom. Láttam is
a képét… olyan nagy vörös vitorlái vannak és kabaré meg orfeum van
benne… Jaj de édes lehet! Képzelje csak, doktorka, az idén mindössze
háromszor voltunk a kabaréban. Hanem szombaton megint elmegyünk, tegnap
megigérte apuci. Remélem, velünk tart… Ott lesz Schmutzler meg a Csehák
Rudi is… ő hadnagy a pioniroknál és igen mulatságos fiú. Nagyszerüen
tudja a macsicsot…

Boldizsárt most már egy egész regement táncolta körül… De azért nyilván
igent mondott volna Flórica e legújabb kérdésére is, ha odakünn hirtelen
nagy csörömpölés nem támad, aminek elhangzása után kétségbeejtő
rikácsolással rohant be Hubacsek mama.

– A méreg eszi meg az embert ezekkel a cselédekkel! Tegnap a szép új
teás kannám… ma meg a drága leveses tálam. Szerelmes Krisztusom, nem
lehet az embernek ezer szeme! Hanem persze így van ez, ha a nagyságos
házi kisasszony…

A többit, Boldizsárra tekintvén, hirtelen elnyelte a derék matrona és
recsegve csapta be maga után az ajtót, hogy odakünn engedjen szabad
folyást fellázadt gazdasszonyi érzelmeinek.

Ám Boldizsárnak ennyi is épen elég volt. Felállt, egyszer begombolta,
egyszer kigombolta redingotját és nagy zavarában először Flórica lábára,
majd pedig a távozás ösvényéré lépett.

Mikor az utcára ért, egy kicsit forgott ugyan vele a világ, hanem azért
csudálatosképen most egyszerre felfedezte azt a keshedt vén bérházat,
mely előtt errejövet még bizonyos gőgös nemtörődömséggel lejtett el. És
eszébe jutott egyszerre Csuporné is, a jó öreg Csupor néni… Nyomban el
is határozta, hogy fellátogat hozzá.

– Boldizsár úr!… Lelkem-galambom – egy Boldizsár úr!… – ujjongott Csupor
néni, mikor Boldizsár benyitott hozzá – hát csakugyan nem feledkezett
meg rólam… visszajött?…

– Visszajöttem, asszonyság, – mondta Boldizsár – és idejövök megint
lakásra magához.

– És… és kérem… ha szabad – hunyorgatott Csuporné Boldizsár balkeze felé
– még mindig csak így egyedül? Már bizony azt gondoltam, hogy meg
tetszett nősülni… Úgy meg tetszett férfiasodni…

Boldizsár kissé idegesen legyintette le az áradozó asszonyt.

– Hát különben okosan is teszi Boldizsár úr, tanár úr… – mondta
meggyőződéssel Csuporné. – Mert borzasztók ezek a mai lányok, kérem. Nem
valók ezek feleségnek, mind csupa dámák ezek, kérem. Itt van lám, ez a
hentes-kisasszony is, a Hubacsekék leánya, kérem. Mióta becsukták a
boltot, azt se tudja, hova lépjen, kérem. Bál, zongora, zsur, tánc,
katona, nagy kalap, selyemruha… No de ne szólj szám, nem fáj fejem.

– Aztán vette át a szót Boldizsár – ha kineveznek rendes tanárnak –
remélem, nemsokára – majd valami nagyobb lakást vesz fel Csuporné
asszonyság. Nem itt… valahol Budán. Odaát, tudja, jobb a levegő. És
kosztolni is magánál fogok, Csuporné.

Valami fáradt rezignációval mondta e szavakat Boldizsár és leült a
keshedt ripszdivánra, a szűk és dohos hónapos szobában, ahol – úgy
érezte e pillanatban – legalább egyszer, néhány napig – boldog volt…




A BOLDOGSÁG SZÁRNYAI.

Tamás, az immár erősen gömbölyödésnek indult, de még mindig felette
gyermeteg kedélyű agglegény, koronás nagyurakat megszégyenítő –
úgynevezett – ruganyos léptekkel vonult, mondhatni, lejtett be egy komor
téli alkonyon a rendes vendéglőjébe. Pedig ugyancsak jó pár lépésnyi
útat tett meg a külső Retek-utcától az Aranyalmáig. (Így hívták a jó
öreg agglegénytanyát.) Testvérek között is megér ez az út kerek egy
órácskát. Tamás ugyan ép úgy, mint máskor, – teszem, még tegnap ilyenkor
– ezúttal is jöhetett volna omnibuszon vagy villamoson, hanem hát nagyot
fordult a világ tegnap óta Tamással! Sőt még most is forog vele… de nem
úgy, mint a sötét látású költő mondja: «keserű levében», – hanem csupa
édes szirupban, rózsaszínű fényben…

Hogy is szól a régi (és örökké új) nóta? – Vak vagy, oh szerelem… És
süket is vagy, oh szerelem… Gondolt is Tamás most arra, hogy némely
prózai járószerszámok is vannak a világon, mikor őt szárnyak lendítik –
a boldogság szárnyai… Hallott is, látott is ő most egyebet ott a külső
Retek-utcában és az egész világegyetemben, mint azt a bájos angyali
lényt (a prózalelkű retek-utcaiak Nemzacsák Macának nevezik), aki
hosszú, de rendületlen udvarlás után ma végre – ah, végre elrebegte
Tamásnak szeráf-zenénél bűvösebb hangon, a boldogító – igent…

A mérhetetlen boldogságtól fülei is ragyogtak Tamás úrnak (az orra
állandóan ragyogott, ha nem is épen a szerelmi boldogságtól), mikor
megszokott sarokasztalát elfoglalta a vendéglőben. Már messziről kiabált
a borfiúra, hogy ma ne a rendes italát («két deci, tele vízzel») hozza,
hanem hozzon három deci csopakit – abból a régiből! Ami, kérem, igen
nagy szó a mértékletes életű Tamás szótárában. Eleddig legfölebb sátoros
ünnepeken ha megeresztette ezt a szót, de akkor is csak bizonyos halk
tartózkodással, nem ilyen emelt hangon. Hja, a boldogság szárnyai az
ember hangját is fölemelik!

Mikor Weber úr, a tekintélyesen gömbölyű vendéglős, a szokásos
üdvözlésére sietett, a különben szinte mogorván tartózkodó Tamás fürgén
ugrott fel székéből és mind a két markával úgy megpréselte Wéber úr
kezét, hogy a gömbölyded ujjakból szinte kiserkedt a – kókuszzsír… A
lompos ételhordót pedig, akinek egyébként csak «hallja, Miska» volt a
neve, most különös szeretetreméltósággal «Misi fiam»-nak nevezte Tamás.
Hja, a boldogság szárnyai…

Miután így kellő méltósággal és véglegesen elhelyezkedett törzs-székében
(mert nagy, öblös karosszék dukált az Aranyalmában a Tamáshoz hasonló
régi, hűséges törzsvendégeknek) és vacsoráját is megrendelte, diadalmas
várakozással nézett körül a teremben. Valaki ismerőst vagy barátot
keresett, aki előtt kitárhatná most a csordultig tele szívét. Mivelhogy
úgy van az emberi szív a maga nagy boldogságával, mint a hegyi forrás a
bőerű vízével: a fölösleget folyton ki kell bugyogtatnia…

Nem akadt azonban egyelőre senki ösmerősre. Jóval vacsora előtt volt még
az idő s az egész vendéglőben alig lézengett egy-két megátalkodott
korcsmatöltelék. A felette pontos természetű Tamás ezúttal pontatlan
koraisággal érkezett, amit nem lehet csodálni, mert hiszen őt ma a
boldogság szárnyai röpítették, míg a többi vendégek természetesen ma is
csak a rendes prózai alkalmatosságokon érkeznek.

Elfogyasztotta tehát a vacsoráját, mely ellen – talán ma legelőször –
nem volt semmi kifogása. Azt sem tudta jóformán, mit rendelt és mit tett
elébe a «Misi fiam». Margarin ide, kókusz-zsír oda, – Tamás felnyergelt
képzeletében már azt a finom jó házikosztot élvezte, melyet az ő
aranyos, drága kis angyalkája – már mint Nemzacsák Maca – fog neki saját
bájos kis kacsóival főzni és tálalni a nyájas, kedves családi fészekben.
Mert ama boldogító igen után, melyért annyiszor végigrótta a külső
Retek-utca infámis kövezetét, most már természetesen nincs egyéb hátra,
mint hogy holnap nyilvánosan is eljegyzi a drága angyalt és azután, még
természetesebben, következik – a fészekrakás.

Mikor gondolatainak kalandos fonalán e ponthoz ért, valami csudálatosan
meleg bizsergést érzett taplósodó szíve tájékán Tamás. Felhörpintett egy
deci bort, még csettintett is hozzá a nyelvével, rágyújtott egy pocakos
szivarra (ezt is most cselekedte először az utolsó sátoros ünnep óta) s
a füstkarikákon át megint csak kémlelődni kezdett, mikor lép be már az
első ismerőse, akire rábuggyanthatja boldogságának kikivánkozó
fölöslegét.

Csupa idegen alak érkezett azonban. Az ismerősök, mintha csak
megsejtették volna a merényletet, amelyet Tamás az ő nagy boldogságának
s főképen pedig a külső retek-utcai angyal bájainak ecsetelésével
készült elkövetni ellenük, makacsul távol maradtak ez estén az
Aranyalmától.

Már-már arra gondolt, hogy a gömbölyű Wéber urat avatja be boldog
titkába, mikor kitekintve az ablakon, megpillantotta Gusztit, régi
kenyeres pajtását, volt agglegény cimboráját, akivel sok sivár éjszakába
virrasztottak bele valamikor itt az Aranyalmában, eme csámpás lábú,
ételfoltos sarokasztal mellett. Még tavaly ilyenkor is együtt
savanykodtak itt, nevezvén gyakorta kétpupú tevének a lomha Miska
pincért és margarinkirálynak meg gyomoruzsorásnak Wéber urat, pokolra
kivánván minden ő gyönyörűségeivel az egész Aranyalmát. Guszti azonban
egy szép napon – se szó, se beszéd – hűtlenül elhagyta Tamást.
Egyszerűen megházasodott. Azóta csak egyszer beszéltek egymással, nem
sokkal Guszti esküvője után, amikoron is a boldog fiatal férj olyan
eleven és kivánatos színekkel festette Tamás elé a családi élet örömeit,
hogy azóta Tamás bizonyos keserű írigységgel nézett mindig egykori
cimborájára és szinte kerülte a vele való találkozást. Főképen, amikor
szorosan egymáshoz simulva látta őt sétálni a feleségével, és majdnem
mindig így látta. Már messziről is kiolvasta ilyenkor a Guszti kérkedően
boldog tekintetéből, amivel amaz első beszélgetésük alkalmával fogadta:
«No, Tamás, hát te mikor lépsz már a becsületes emberek sorába?… Még
mindig olyan kemény a kő (értsd: Maca szíve) a külső Retek-utcában?…» És
erre a kegyetlen kérdésre eddig nem tudott volna mit felelni Tamás.

Bezzeg most… most már meg tudna felelni, amúgy a szíve szerint. Szerette
volna bekiabálni Gusztit, hogy megfeleljen neki és egyben (kellemest a
hasznossal!) némi praktikus tanácsokat is kérjen tőle a teendő komoly
lépésekre nézvést. Mert alapjában véve felette gyámoltalan legény volt
Tamás, amit egyebek között a retek-utcai hadjárat hosszúsága is eléggé
bizonyít.

Guszti azonban most is a feleségével volt, noha – úgy vette észre Tamás
– nem épen olyan szorosan összesimulva lépkednek már egymás mellett,
mint még csak néhány hónappal is ezelőtt. Bizonyosan haza sietnek most
is – vélte Tamás – ama bizonyos, felmagasztalt, kedves családi fészekbe.
Milyen édes is lehet ott ily csúf, nedves téli estén… És most már
csodálatosképen egy cseppet sem írigyelte Guszti boldogságát. Sőt,
szerette volna stante pede megölelni… (Lám, ilyen változandók az ember
érzelmei!) Csak legalább egy percre térnének be. Mennyit tudna most
Gusztinak mesélni! Hiszen elvégre is ő – a magányos, rideg évek
osztályostársa – tudná legjobban megérteni az ő nagy boldogságát. Milyen
szép lenne, ha épen Gusztitól hallaná az első gratulációt…

Míg Tamás imígy elmélkedék, nyílik im az ajtó és Guszti lép be a
feleségével.

Tamás szinte magából kikelve ugrott fel és asztalkendőjét lobogtatva
kiabált Gusztiék felé:

– Ide, kérem, ide!… Kezét csókolom… szervusz, Gusztikám… Isten hozott!…
Ide csak a régi asztalhoz, régi cimborám…

Guszti kissé kelletlenül irányította hites társát a régi asztal s a régi
cimbora felé.

– Szervusz, Tamás, – mondta szárazon, – na, hogy vagy?

A «becsületes emberek sora» meg a külső Retek-utca köve most elmaradt,
pedig Tamás ugyancsak várta. Olyan szépen, csattanósan meg tudott volna
most felelni a csipkedő kérdésre. Már előre elkészített magának egy
elmés körmondatot. Az elmés körmondat így – a kicsiholó kérdés hiányában
– nem sült el, de Tamás azért nem jött zavarba.

– Oh, köszönöm, Gusztikám!… köszönöm, kérlek, – hadarta nekimelegedve, –
nagyon jól vagyok, nagyon jól!… Boldog vagyok, nagyon boldog vagyok! Oh,
Gusztikám!…

Gusztit meghökkentette ez a sok felkiáltó mondat és főképen az oh!… Ez
nem a Tamás hangja. De a kezek, amelyek ujjait szinte összeropogtatják,
kétségtelenül a Tamás kezei. Ámbátor az arca és az egész ábrázata megint
egészen más, mint régebben volt.

– Látszik rajtad a boldogság, – hárította el hamarosan Tamás további
ömlengéseit Guszti, – szinte sugárzol a nagy jólléttől. Hajaj, csak okos
legény is vagy te, Tamás.

Tamást viszont ez a «hajaj» döbbentette meg némileg, de azért tovább
folytatta:

– Igen, pajtikám… a boldogság szárnyai egy szebb világba…

Eme, nyilván igen ékesnek tervezett újabb körmondatát azonban megint nem
fejezhette be Tamás, mert a Miska pincér közbeásított:

– Mé’ztatik parancsolni, kérem?

És Guszti sokkalta inkább érdeklődött az étlap száraz prózája, mint
Tamás lendületes körmondatai iránt.

– Parancsolsz valami előételt, szívem, talán valami hideg halat? –
fordult az étlappal feleségéhez Guszti.

– Brrr… – adta meg a választ őnagysága minden bővebb indokolás nélkül.

– Talán egy szép rostélyost hagymával? – ajánlkozott Miska.

– Ismerem már a hagymás csizmatalpaikat, – torkolta le a pincért
őnagysága, – tegnap is abban tört ki a fél fogam a Háromcsigában.

– Talán valami szárnyast, fiacskám? – próbálkozott újra Guszti.

– Köszönöm, – biggyesztette ajkát az asszony, – a madárvilág csontvázai
csak a múzeumben érdekelnek.

Tamás nyugtalanul kezdett feszengeni a helyén, rágta erősen a
szivarcsutkáját és felkivánkozó hő érzelmeit leöntötte hamarosan egy
pohár hideg vízzel.

– Hát válassz magad, drágám, – dobta oda a szót és az étlapot Guszti a
feleségének, – nekem hozzon, Miska, egy borjúpörköltet.

– Válassz, válassz! – pattogott vissza őnagysága. – Könnyű azt mondani.
Persze, ti férfiak… nektek minden szemét jó a korcsmában. Bezzeg odahaza
csak úgy turkáltok az ételben.

– Már aki turkálhat, – jegyezte meg kissé nyomatékosan Guszti.

– Mit akarsz ezzel mondani? – villámlott fel őnagysága sértődötten.

– Csak azt akarom mondani, drágám, – dörögte rá Guszti, – hogy nem én
tehetek róla, ha te két napon belül három szakácsnőt a szélnek kergetsz.

– Persze, én tehetek róla! – csattogott vissza őnagysága. – Én tehetek
róla, hogy nekem nincsenek hajókötélből az idegeim… Persze, ti, férfiak,
mindent lenyeltek, mindennek fület dugtok, szemet húnytok, aztán
Pilátusként mossátok a kezeteket… A legrosszabb esetben ránk csapjátok
az ajtót, szaladtok a kávéházatokba vagy klubotokba. Az asszonyt pedig
hadd egye a méreg otthon azokkal az infámis perszonákkal. Ő tűrje, hogy
a cseléd diktáljon neki a saját konyháján, elcsenje mindenből a legjobb
falatokat, megdézsmálja a spájzot és jourt adjon az unokatestvéreinek…
este kimaradjon éjfélig a bálban, reggel benmaradjon fél délig az
ágyban… Persze, én tehetek róla. Én vagyok az oka. Mindennek a szegény
asszony az oka!…

E csinos kis parázsvihar után nyomasztó, kínos csend következett.

Tamás zavarodottan hümmögött valamit, köszörülte a torkát, hogy valamit
mondjon, de csak belérekedt az a valami. Leöntött még egy pohár hideg
vizet és még erősebben rágta a szivarját.

Guszti az időközben megérkezett pörköltet szapora nyelésekkel
eltüntetvén, fizetett. Belebújt a téli bundájába, feladta a felesége
kabátját és így szólt a szinte fuldoklásig nekihevűlt asszonyhoz:

– Nagyon izgatott vagy, drágám, gyerünk, míg be nem zárják a patikát,
majd veszek valami csillapító szert neked.

Azután elköszöntek Tamástól s ott hagyták minden ő benrekedt
boldogságával egyetemben.

Tamás lekonyította a fejét, elszívta szivarját, kihörpintette borát (már
nem csettintett hozzá, ellenben a lompos Miska pincért jól
összeteremtette a piszkos és repedt pohárnak miatta) és átvándorolt a
legközelebbi kávéházba. Már nem a boldogság szárnyai lendítették,
csakúgy prózai gyalogszerrel, majdnem dideregve kullogott a
barátságtalan, nedves éjszakában…




VÉGRE!

– Ah, végre! – ujjongott fel Kálosné, a fiatal, üde, életkedvvel teljes,
de kissé mostoha talajban viruló virághoz hasonló szép asszony, mikor az
Úrban csendesen boldogult kanonok nagybácsi hagyatékából ráeső részt,
polgári számítás szerint igen tekintélyes összeget, a kezéhez kapta.

– Végre, mondta ugyanakkor, csak sokkal csendesebben, inkább úgy befelé
magának Kálos, a kissé már őszbe csavarodó, de még jól az élete delén
sütkérező férj.

Az asszonyka mindjárt sietett is a Párisi-utcába, hogy mindenekelőtt
elnyűtt és főképen divatjamult kalapját ujjal cserélje ki. A szabóné, a
ruha várhat még – holnapig…

A férfi dolgozó szobájába vonult és a könyvei közé temetkezett.

Ez a kora délutáni órákban történt.

Kálosné ezután késő estig járta a Párisi-utcát (és alighanem egy kicsit
a vidékét is) s egy legfrissebb sütetű impozáns szakajtókalappal
libegett haza igen vidáman és felette boldogan. Sőt, már csak
időspórolásból is (hiába, megszokta a szűkebb esztendőkben!) mindjárt
egy szép új kosztümöt is megrendelt magának, amelynek modelljét
véletlenül pillantotta meg az egyik Kossuth Lajos utcai kirakatban. Egy
és más torkoskodni valót is vásárolt ezenkívül a vacsorához, elvégre
illő, hogy ezt a mai nevezetes családi eseményt a fehér asztal mellett
is kifejezésre juttassák és megünnepeljék.

A férfi szintén messze, kalandos utakat járt be ezalatt.

A kutató emberi elme pisla lámpásával rég letünt századok ködbe-homályba
borult avarjait járta, ahol új nyomokat keresett. «A jog
ősforrásai»-hoz. Ez volt a tárgya és címe immár tíz év óta készülő nagy
művének, amelynek rengeteg anyaga, részben már rendbe szedve, ott hevert
az íróasztala öblös fiókjaiban. Hogy a teljes és végleges formába
öntéshez fogjon, még csak néhány új adatra lett volna szüksége, de
azokat mindezideig nem sikerült megszereznie (mert nem ollózó
könyvszabó, hanem eredeti teremtő elme volt), aminek oka egyszerűen a
Montecuccoli hirhedt «nervus reruma»: a pénz, pénz, pénz…

Ügyvédi irodájának ösztövér jövedelmén kívül (melyik bolond kliens törné
magát a «szobatudós» hirébe keveredztt fiskális után?) bizony szerény
apai örökségét is felemésztette már a mindennapi élet és az út, amelyen
eddig a jog ősforrásait kutatta. Kálos ugyanis a javíthatatlan
ideálisták közé tartozott s az élet rettenetesen reális útjának is azzal
a fiatalosan hevülő, szinte könnyelmű szívvel vágott neki, mint annak a
másik, bizonytalan végű tudományos útnak. A feleségét minden vagyon
nélkül, jóformán csak a Dunbar Fanny egy szál köténykéjével vette el (a
nagybácsi akkor még sovány plébániája csendjén csak a legédesebb
álmaiban himbálgatta magát néha-néha a jó kövér kanonoki stallumban…) és
azzal a reménységgel, amire egy kicsit számított is, noha a számítás nem
volt kenyere, hogy a szeretett lény meg fogja érteni őt és nagy, magasba
törő útján hűséges kisérője, ha kell, támogatója lesz, aki a
köténykéjében állandóan rózsákat hord, amelyekkel mosolyogva fogja
telehinteni a nehéz út töviseit és göröngyeit…

És ebben a reménységben, ha úgy tetszik, számításában nem is csalódott
idáig Kálos.

Azok a bizonyos rózsák csakugyan ott virultak a felesége köténykéjében,
sőt a gömbölyded barnapiros arcának nevető gödröcskéiben is… Ámde
sajnos, jöttek idők – az apai örökség elfogytával – mikor ezekkel a
rózsákkal már nem lehetett előbbre jutni. Mert, ha a töviseket és
göröngyöket elfeledték volna is, az a varázserejük már nem volt meg a
kis Kálosné rózsáinak, ami a szent hajdanban Erzsébet királyleányéinak,
hogy kenyérre is át tudtak volna változni. Sőt mintha azóta egyre
halványodtak, hervadtak volna ezek a rózsák…

Ekkor bizony egyszerre megakadt a jog ősforrásaihoz vezető út. És
Kálosnak a törvényszékek és járásbíróságok útjait kellett keserves
önmegtagadással rónia, ahol a modern jog destillált cseppecskéit mérik
méregdrágán a szegény ügyesbajos emberiségnek.

Ez időben történt, hogy a nagybácsi egyszerre csak, egészen váratlanul,
egy püspöki látogatás után, belé csöppent az egyik legkövérebb kanonoki
stallumba.

Ez természetesen nagy örömmel töltötte el Kálosékat, mert némi joggal
remélhették, hogy azok a bizonyos hervadozó rózsák most újra ki fognak
virulni és nemcsak kenyérré, hanem kalácscsá és pecsenyévé fognak
átváltozni…

A kanonok bácsi azonban, rokoni szeretetében ugyan bőven részeltette
Kálosékat, de egyelőre csak a maga rózsáit ápolgatta s a kalácsot és
pecsenyét is maga élvezgette. Mindaddiglan, míg annyira el nem
gömbölyödött, hogy egy szép napon már odafenn is megelégelték és – mikor
épen ebéd utáni csendes sziesztáját tartotta – leszólt hozzá egy jóságos
szelid, hivó hang a magasságból, mondván: «Elég, jó és hív szolgám…»

Mindezeket pedig azért kellett röviden elmondanunk, hogy ki-ki megértse
és a kelletén túl félre ne magyarázza Kálosék érzelmeinek ama hirtelen
és egyszerre való kicsordulását:

– Ah, végre!… Végre…

*

Kálosék a vacsoránál találkoztak ismét össze.

Az asszonyka ragyogott a boldogságtól s úgy repdesett a kedve, hogy
szinte madarat lehetett volna fogatni vele. Kálos alig ismert a
feleségére. Azok a nagyon finoman, alig észrevehetően, de már mégis
kiütközött keserű vonások a szája szögletéből, a szeme alól egyszerre
eltüntek, az arca halványodó rózsái újra kivirultak… Vacsorázni sem
tudott a nagy örömtől, csak a magával hozott édességeket szopogatta és
szinte észrevehető, mohó vágyakozással várta, hogy a férje végezzen a
rostélyosával, mert Kálosban meg volt a nagyakaratú embereknek az a
tulajdonsága is, hogy egyszerre csak egy munkát végzett és evés közben
harapófogóval sem lehetett szót kihúzni belőle.

Mikor az utolsó falatját is lenyelte, az asszonyka már lesben állt és
pajkos incselkedéssel egy cukorba pácolt datolyát dugott a szájába,
aminőt maga is szopogatott.

– Tudja mi ez, Károly, emlékszik? – kérdezte jelentős mosolylyal.

– Igen, – mondta Kálos – Velenczében ettünk ilyent, a Márk-téren, akkor…

– Akkor… – ismételte, fejét álmatagon hátravetve az asszony – a
nászutunkon…

– Milyen bohó is volt maga akkor, Eliz, – folytatta Kálos, – a Márk-téri
galamboknak is cukrot, datolyát, fügét szórt a kukoricájuk közé… Egész
nap a galambokat etette.

– Igen, az alatt is – csicseregte tovább a kedveskedő szavakba rejtett
finom maliciával az asszony, – mialatt maga benn, a könyvtárban a dohos,
régi foliánsokat bujta… Sokszor alig győztem onnan kivárni.

– Sok érdekes és becses adatot találtam ott a művemhez, – mondta
komolyan Kálos. – Általában az egész utunk igen gyümölcsöző volt.
Bologna, Firenze, Róma, Nápoly… Hiába, utaznia kell az embernek, ha…

– Most ismét utazni fogunk, Károly! – vágott közbe hirtelen az asszony,
mielőtt még Kálos befejezhette volna a mondatát. – Úgy-e, hogy utazni
fogunk? Most már lehet, tehetjük… Most már élhetünk magunknak, a
vágyainknak.

– Kitalálta a gondolatomat, Eliz, most is, mint mindig, – felelte
látható nekividulással a férfi. – Ki sem mondhatom, milyen boldog
vagyok, milyen örömmel tölt el, hogy így együtt tud érezni velem, hogy
így megért engem az én édes kis feleségem. Lássa Eliz, a nehéz napokban
én nekem sokszor olyan különös gondolataim támadtak… Sokszor gondoltam
arra és féltem, reszkettem a gondolattól, hogy ha ez nem így volna… ha
egyszer megváltozna… ha nem lenne elég ereje kitartani mellettem, ha
elcsüggedne és elpártolna mellőlem… sohasem szóltam magának eddig erről,
de most már elmondhatom, most már ismerem magát egészen. Most már tudom,
hogy nem olyan, mint a többi, sekély gondolkodású, csak a külsőségeken
kapó, ingatag, gyenge asszony. Az én kis feleségem komoly, nemes, nagy
asszony… – olvadt fel mindjobban Kálos és gyengéden magához vonva
melegen, szinte hálásan simogatta a felesége puha kis kezét.

Az asszony kissé bizonytalanul, kissé hidegen viszonozta az ura nyílt,
meleg tekintetét és a szinte macska-puhasággal egymásra símuló pillái
alatt mintha ez a gondolat bujkált volna:

– Ej, ti okos férfiak – és épen ti legokosabbak – milyen ostobák és
elbizakodottak vagytok, mikor azt hiszitek, hogy az asszonyotok is
olyan, mint a könyvetek: kitárul előttetek és megismerhetitek valaha
egészen…

De Kálos ezt nem vette észre, Tovább folytatta:

– Én is épen arra gondoltam délután, mialatt – nagy idő óta először –
ismét nyugodtan foglalkozhattam a könyveimmel, az írásaimmal, a
lelkemmel… igen, én is arra gondoltam, hogy utazni fogunk. Nagyjában már
az úti tervet is megállapítottam.

– Velenczébe megyünk megint, – örvendezett fel az asszony – úgy-e, oda
megyünk először, az édes, szép Veneziába? Ott kezdjük, aztán onnan
megyünk tovább a Rivierára, Monte-Carlóba, ott még úgy sem voltunk.
Megint etetjük a kis galambokat, aztán kirándulunk Buranóba, finom,
bájos csipkekölteményeket veszünk (_akkor_ nem jutott erre se időnk, se
pénzünk, de most jut ám!), kigondolázunk Muranóba, ott gyönyörű
üvegholmikat vásárolunk… Mindenhová elmegyünk most, ahol örülni lehet és
élvezni az életet. Csak a dohos foliánsok közé nem engedem most… Úgy-e,
hogy így lesz?

– Nem, kedvesem, – símogatta tovább az asszony kezét Kálos. – Én egészen
máskép gondolom. Velenczébe most nem megyünk, ott már semmi új adatot
nem találnék, sehol sem délen. Most észak felé kell mennem. Úgy
terveztem, hogy Münchenen át Nürnbergbe megyünk először, ott a germán
nemzeti múzeumot fogom áttanulmányozni. Aztán Berlinbe, Londonba és még
tovább északra, Skandináviába, Finnországba, Oroszországba, ha lehet.

– Brrr! – rázkódott össze hirtelen az asszony és kivonta kezét a férje
kezéből. – Csupa észak, csupa köd, sötétség és szürke unalom… Nem.
Köszönöm. Ebből már épen elég volt itthon. Én oda nem megyek! –
tiltakozott ideges, szakgatott mondatokban. – Nekem most fény kell…
napsugár… melegség..: élet.

– De kedves Eliz, – hökkent meg Kálos – értsen meg… Magának meg kell
engem értenie… eddig is megértett…

– Igen, eddig megértettem, – mondta egyre hidegülő hangon az asszony, –
de most nem értem. Eddig megértettem valahogyan, hogy elvonult a
világtól, az élettől és a könyvei, a foliánsai közé temetkezett. Oda
temette az ifjúságát és mellé az én ifjúságomat… Azaz, hogy eddig sem
igen értettem, csak tűrtem (istenem, mit tehet mást egy szegény
asszony…) vártam és vártam: mi lesz mind ennek a vége? A sok álmatlan
éjszakának, a gondnak, nélkülözésnek, lemondásnak, az ismerősök,
jóbarátok és kollégák hátmögötti gúnyos mosolygásának… Igen, a kollégák,
akikkel együtt indult el, már mind magasra jutottak, képviselő,
államtitkár, miniszter is lett belőlük. Pedig ők csak mosolyogtak… igen
a háta mögött gúnyosan mosolyogtak és lesajnálták magát, Károly – «a
szegény tudós»… És az asszonyaik, a nagyságos, a méltóságos és kegyelmes
dámák, ajkbigyesztve, gőgösen suhogtak el mellettem, észre sem vettek,
vagy ha észrevettek, bizonyosan ők is lemosolyogtak rám: «a szegény
tudós felesége»… Pedig ezek a nagyságos, méltóságos kegyelmes urak és
hölgyek sohasem virrasztottak gondban, álmatlan éjszakát, sohasem írtak
vaskos könyveket és nem keresték soha a tudomány forrásait… Mosolyogtak,
mondom és mulattak, zsúroztak, flirtöltek és politizáltak… ez az
érvényesülés útja minálunk, nem az, amelyik a tudomány forrásaihoz
vezet! Persze, drága út és csak pénzes, gazdag embernek való. Azért is
nem szóltam eddig, mert nekünk nem volt pénzünk. De most már van! Most
már máskép kell lenni itt mindennek. Most már fel kell hagynia, Károly,
a tudóskodással és ki kell lépnie a könyvei közül az életbe. Arra az
útra kell magának is térnie, amelyik minálunk leggyorsabban, majdnem
egyedül vezet az érvényesülés felé – a politikára kell adni magát… Még
pedig minél elébb. Máris eljárt az idő felettünk… és én élni akarok…
élni… élni!… élni…

– Ez mind szép, kedvesem, – csitította Kálos a maga-magát teljesen
felizgatott asszonyt, – de azt is be kell látnia, meg kell értenie, hogy
én most már nem hagyhatom abba azt a munkát, amelynek egész eddig való
életemet szenteltem, amelyre, hogy úgy mondjam, az egész életemet
feltettem… Épen most, amikor oly közel vagyok már a befejezéséhez… Ezt
az áldozatot még meg kell hoznunk, ezt az utat meg kell tennem és ezt
meg kell értenie, Eliz.

– Jó – mondta tétován az asszony. – Menjen, nem bánom. De én nem megyek.
Jobb is lesz, ha egyedül megy… legalább nem zavarja senki, nyugodtan
dolgozhat.

– No lám, – szólt ellágyulva szinte Kálos – hát mégis csak igazam volt.
Az én kis feleségem mégis csak megért engem, a céljaimat, a
törekvéseimet…

– Igen… igen – hadarta szemét lesütve, bizonytalanul az asszony.

És mikor Kálos egy hét mulva csakugyan elindult egyedül Münchenen át
Nürnbergbe, a felesége kissé nyugtalan és tikkadt, de voltaképen mégis
valami kellemes, rég érzett és rég áhított boldogsággal nyujtózkodott
végig a pamlagon, mely annyi keserű könnyét itta be már a nehéz
napokban. És félig mosolyra nyílt ajakkal, szinte megkönnyebbülten
lélekzett fel, mint a beteg, aki hosszú szobafogság után, ha csak rövid
időre is, először szabadul ki a levegős, napos szabad életbe:

– Ah, végre… végre!…

– Végre… – gondolta magában, szintén kissé nyugtalan, de alapjában jól
eső érzéssel a férfi is, mikor a vonat prüszkölve megindult vele a
keresett északi ősforrások felé.




A NŐK BARÁTJA.

Kicsák, az örökké savanyú, mogorva fiskális komoly ünnepi ruhát és
ugyanolyan ábrázatot öltött, mikor a kissé kotnyeles tiszti szolga, noha
ez nem volt a parancsban, jelentette neki, hogy az ezredes úr Bajnát
alighanem rövidesen áthelyezik a legfelsőbb mennyei ármádiába. És mikor
nehány perc múlva, bizonyos hivatás- és alkalomszerű megilletődéssel
belépett az öreg katona szobájába, ugyancsak meglepődve látta, hogy az
ezredes úr Bajna nem ágyban párnák között s orvosságos üvegek arzenálja
mögött fekszik, hanem ott űl szokott helyén, karosszékében, a nagy
boltíves ablakmélyedésben, ahonnan épen a sétatérre lehet látni. A
kedves, vidám zsibongású sétatérre, ahol fiatal dúslombú vadgesztenyefák
fehérfürtös virágaikat ringatják s a fák alatt ringó testű fehérruhás
hölgyek sétálnak. S langy, édes tavaszi napsugár hull a kék mennyégről
fehérfürtős, ringó gesztenyevirágra, kacagva-csevegve sétáló asszonyra,
leányra…

Az ezredes épen kinézett az ablakon. A kopogtatást észre sem vette, csak
mikor Kicsák belépett, akkor fordult az ajtó felé. Elég jól konzervált s
katonás gonddal borotvált arca viaszkosan sápadt volt, élesvágású szemei
üveges fénnyel csillogtak s hangja – a régi kemény, kommandérozó hang –
amint most beszélni kezdett, bántóan meg-megrecsegett, mint valami vén,
kiszolgált, repedt ezredtrombita hangja.

– Na mi az, fiskális uram – mordult rá erőltetett keménységgel az
érzékeny hangon beköszönő Kicsákra – temetésről jön talán, hogy ilyen
komor gyászba öltözött? A hangszalagjai meg mintha posztóval volnának
bevonva… olyan tompán kong a köszönése, mintha valami gyászdobot
pörgetne… mi?…

Kicsák meghökkenve, zavarodottan ötölt-hatolt. Valami ügyes kibúvót
keresett:

– Nem ezredes úr… csak…

– Sebaj na! – vágott szavába az ezredes. – A fekete gérokkját most már
csak tartsa fenn, hanem a gyászos ábrázatát, azt levetheti bátran. A
hangját is csak eressze ki. Csak semmi komédia, semmi érzelgés. Ezt
vigye vissza az életbe. Ott néha szükséges és hasznos az ilyesmi, noha
nagy ostobaság ott is. Az inas, úgy látom, előre kifecsegte, ami
különben nem titok. Hiába is titkolnám, ide van írva az arcomra, a
szemembe… mi?… Vége a nagy gyakorlatnak, ügyvéd uram, nekem nemsokára
lefujnak. Ennyi az egész.

Itt egy percre elhallgatott s megint az ablakra nézett.

– Csak a korzót szeretném még egyszer végignézni – mondotta erőltetett
mosolylyal – mert nem tudom, _ott túl_ divatban van-e a korzózás?

– Ugyan kérem, ezredes úr… – bátorkodott Kicsák.

– Semmi «ugyan», fiskális uram. A legfelsőbb hadi parancsot már írják
nekem odaát… És ha megérkezik, indulok. Pontosan, katonásan, nem késve
egy percet sem. Épen azért nem hivattam orvost. Azok akadékoskodó
emberek. Csak hátráltatják az utazást. Azért hivattam önt, ügyvéd uram,
hogy gyorsan végezzünk. Pontosan és szárazon, mint a paragrafus. Kérem
csak…

Fel akart emelkedni a székről, de visszaroskadt.

– Sebaj! – legyintett a kezével. – Nézze csak… ott az íróasztalom
középső fiókjában van egy levélboríték, kérem vegye ki.

Az ügyvéd kivette a borítékot. Nagy, katonás betűkkel ez volt ráírva:
_Testamentumom_.

– A végrendeletem – mondta az ezredes – nézze meg, kérem, rendben van-e?
Csak az alakiságokat értem, a tartalma rendben van. Így rendelem, így
akarom.

Kicsák átnézte az írást és teljesen rendben levőnek találta alakilag. A
tartalma meg épen valami nagy belső gyönyörűséggel töltötte el a
megrögzött nőgyűlölő száraz, szikkadt lelkét. Hosszú, savanyú ábrázata
szinte belegömbölyödött ebbe a különös, jóleső érzésbe. Mindig jókedvű,
tréfára kész embernek ismerte az ezredest, de hogy ilyen tréfával
koronázza be életét, azt már még sem várta Kicsák. No, de a tartalom
most még nem tartozik ő rá. A testamentum formailag rendben van. Az
ezredes úr így rendeli, így akarja és punktum!

– Arra kérem – mondta tovább az ezredes, – hogy a rendelkezéseimet
pontosan hajtsa végre. Egyelőre tartson szigorú titkot s míg el nem
temetnek, senkinek el ne árulja a végrendeletem tartalmát. Azt akarom…
igen, hogy is mondjam… hogy stílszerű legyen a temetésem. A «nők
barátja» beszél most, remélem, ön ért engem, ügyvéd úr.

– Értem, ezredes úr, – felelt Kicsák most már természetes, tele hangon
és szinte kedve lett volna gratulálni az ezredesnek, ha végre is nem
ilyen komoly és alapjában szomorú dologról lett volna szó, mint a
testamentum.

Az ezredes megköszönte Kicsák szivességét és katonásan elbúcsúzott tőle.

– A többit – mondta búcsúzóul – majd jelenteni fogja az inasom.

Az ügyvéd a hátulsó kapun távozott a nagy ódon házból s a szűk,
zeg-zúgos sikátorokon át vette útját hazafelé, hogy senkivel ne
találkozzék. Hátha még ki találnák csiklandozni belőle az érdekes
titkot.

Mindjárt az első utcasarkon beleütődött azonban egy ismerős társaságba.

A kacér kis számtanácsosné, akit általában csak a «víg özvegy» néven
ismert a városrész, épen hazafelé igyekezett a déli sétáról rendes
udvarával.

– Mi van az ezredessel, ügyvéd úr? – fuvolázta legbájosabb hangján
Kicsák felé a víg özvegy. – Napok óta nem jelent meg a korzón. Talán
beteg vagy elutazott?

– Ig… igen – bizonytalankodott Kicsák – az ezredes gyengélkedik és azt
hiszem, el fog utazni.

– A foga fáj megint az öreg rókának, mi? – Valami gáláns kalandra
vágyik… És el fog utazni a Rivierára, mint tavaly ilyenkor – vágott
közbe a monoklis pénzügyi fogalmazó, a korzó humoristája és a víg özvegy
elmaradhatatlan lovagja. Mire általános derűltségtől visszhangzott a
sikátor, noha a szép özvegy észrevehető erőlködéssel eresztett meg egy
másodrangú mosolyt és még valamit kérdezni akart az ügyvédtől. Kicsák
azonban ekkor már a harmadik utcát kaszálta hosszú sáskalábaival.

Alighogy hazaért, megjelent nála az inas és jelentette:

– Az ezredes úr végzett!

*

Az estvéli korzót így hát már amonnan felülről, az örökös garnizonból
nézte az öreg katona. Míg idelenn, ódon palotájának lefüggönyzött
ablakai alatt vígan kacagva hömpölygött fel s alá az az eleven meleg
tavaszi áradat, amelyből sohasem hiányozhatott azelőtt a daliás ezredes
úr Bajna, vagy mint a korzó nyelve nevezte «a nők barátja».

Daliás alakját, gáláns bókjait azonban hiába várták ma is a korzó
flirtös asszonyai. Az ezredes úr nem jött. Ellenben megjöttek az
«Entreprise» fekete huszárjai és szorgosan munkába vették az ódon
Bajna-ház hosszú boltíves kapualját.

Egyszerre végigszaladt a gyászhír a korzón és főképen az öreg
penzionátus gavallérok körében keltett őszinte, mély hatást. A hölgyek,
noha az ő barátjukról volt szó, inkább a temetésre gondoltak, mintsem a
halottra (ami lehet, hogy fejlettebb esztétikai érzékük bizonyítéka), a
koszorúkra… a toalettekre, a parádéra… Csak ilyen szép maradjon az idő –
sóhajtóztak – milyen gyönyörű katonatemetés lesz – zenével…

A korzó monoklis humoristája még valami sületlen élcet is
megkockáztatott a halott oroszlán rovására s a szép özvegy
felderítésére, aki azonban ezúttal még műnevetéssel sem reagált, hanem
fázósan összehúzva kabátját, sürgős dolgok ürügye alatt hirtelen haza
távozott. Azaz, hogy először felszaladt Kicsák irodájába, onnan a
virágos boltba ment és megrendelte az első koszorút – a nők barátjának.

A virágüzletnek másnap ugyancsak kemény napja volt.

Kora reggeltől késő estig egymásnak adták a kilincset gyengéd női kezek.
Délre már tele volt az egész kirakat különböző színű szalagokkal,
amelyek legtöbbjén ez a felírás díszlet: «A nők barátjának».

Estre kelve jóformán az egész virágos bolt átvándorolt a gyászházba,
ahol másnap csakugyan olyan temetés volt, amelynél stílszerűbbet nem is
álmodhatott magának a nők barátja. Virág, csupa virág. Kerti virág,
vadvirág, igazi és művirág… eleven asszonyvirág… leányvirág övezte a
ravatalt.

A korzó egész üde, pompás hölgyközönsége ott szorongott a dohos,
boltíves öreg szobákban, a nyirkos szűk udvaron. A hadsereg, az
uniformis hideg fénye szinte háttérbe szorult e meleg, eleven ragyogás
mellett. Sőt a komorméltóságú gyász-zenének is jóformán csak az első
akkordjai érvényesültek. Az agglegény virágos, de rokontalan ravatala
mellett csakhamar megeredt a kiváncsi, jókedvű, szinte zsúrszerű
csacsogás, csevegés.

Hogyan, hogyan sem, még temetés előtt híre futott ugyanis, hogy a nők
barátja méltó és következetes maradt magához még halálában is. Mindenét
a nőkre hagyta. Még pedig – így hirdette a fáma – azokra a nőkre, akik
magányos életének unalmas és keserű óráit felderítették, megédesítették.

E romantikus hír ott búgott-zsongott a gyászoló gyülekezetben is. És
voltak, akik már egészen otthonosan érezték magukat a komor palotában,
noha a régi gazda még el sem távozott egészen. Irígy, kaján tekintetek
is röpködtek azonban. Leginkább a szép számtanácsosné felé, aki sűrűn
lefátyolozva, mély gyászban, egészen a ravatal mellett állt, amelyen
egyébként is az ő koszorúja foglalta el a főhelyet. Keservesen, szinte
roskadozva zokogott őnagysága és telesírt egy féltucat zsebkendőt.
Szerencsére ott állt mellette a fürge fogalmazó és gyengéden támogatta
mélységes bánatában.

A temetőben már jóformán csak a testamentumkérdés foglalkoztatta a
kedélyeket. Amint a nehéz nedves hantok rádübörögtek az ezredes
koporsójára, a sirató könnyek egyszerre felszáradtak. Még a szép
özvegyéi is. Ő volt az első, aki mohó kiváncsisággal fordult Kicsákhoz a
testamentum néminemű részletei után puhatolózván. Példáját többen is
követték a gyászoló gyülekezetből és ugyancsak szorongatták az ügyvédet:
hogymint is szól hát az a végrendelet? Igaz-e a szóbeszéd, hogy mindenét
nőkre hagyta az ezredes?

Kicsák azonban begombolózott. Ma még nem mondhat semmit, holnap úgyis
nyilvánosságra kerül a végrendelet, akkor minden kiderül.

– Nagysádnak különben annyit elárulhatok – súgta ravasz hunyorgatással a
szép özvegy fülébe – hogy általánosságban igazat mond a fáma és hogy a
végrendelet nagysádról sem feledkezett meg ama nők között…

A többit jelentőségteljes szatirmosollyal lenyelte Kicsák, ám a szép
özvegy eleven fantáziája elég csinosan kiegészítette magának a
kettéharapott mondatot.

Másnap, rendkívüli érdeklődés mellett kihirdették a végrendeletet.

Katonás rövidséggel intézkedett az ezredes.

Két házát minden ingóságaival együtt (avagyis más szóval egész vagyonát)
– az ügyvédi, elég bőséges honorárium levonása után – két régi hűséges
öreg (ez a három jelző így szórul-szóra benn volt a különben szűkszavú
testamentumban) cselédjére hagyta. Nevezet szerint pedig a Sári
szakácsnéra, aki tizenöt évi becsületes szolgálata után immár jól
megérdemelt nyugalmát élvezi valahol Kajászó-Szent-Jánoson, továbbá a
Kati szakácsnéra, aki viszont az utolsó tíz esztendőben sáfárkodék
hűségesen a konyháján, amelyre mindig felette nagy súlyt fektetett az
ezredes úr Bajna. Sokkalta nagyobbat, hogysem azt a korzón gondolták
volna.

Az általános elszontyolodást, ami e hírre a korzón támadt, csak a
végrendelet egy derűs kodicillusa bizsergette fel némiképen, amelynek
értelmében az ezredes kedvenc papagályát (az utóbbi időben már ki nem
állhatta örökös rikácsolásáért!) az özvegy számtanácsosné gyengéd
gondozásába ajánlotta.




A CSALÁD SZÉGYENE.


I.

Kis-Berregi Berreghy Pongrácné, született Nagy-Delnei Delnőy Anna Mária
Amália, a társadalmi – vagy mint ő maga legújabban nagy előszeretettel
hangoztatni szokta – szociális téren kifejtett ernyedetlen, odaadó
működéséről közismert és tisztelt matróna, a Szent Ceciliáról elnevezett
s keresztényi alázatosságra és béketűrésre vezető egyesület (röviden a
«KABVE») elnöke, pulykavörösen, szinte magából kikelve suhogott be a
minisztériumban dr. Kabocza János fogalmazó szobájába.

Kabocza doktornak nem ez alkalommal volt először szerencséje
őnagyságához s már előre tisztában volt az ismételt látogatás céljával.
Ám ez cseppet sem gátolta Berreghynét abban, hogy ezúttal is ki ne öntse
a selyemblúza alól mindazt, ami a szívét nyomta.

– Az ősfa-ügyben jövök, a Berci fiam kamarássága ügyében, – kezdte
Berreghyné, erősen fujtatva a sok lépcsőmászástól.

– Méltóztassék helyet foglalni, nagyságos asszonyom, – udvariaskodott
Kabocza és egy erősen keshedt-vedlett, hatalmas terjedelmű
bőr-karosszékre mutatott, amely még néhai szép királyunk, Mária Terézia
valamelyik pohos és parókás konziliáriusa számára «épült» valamikor anno
1740–41 körül, ama nevezetes pozsonyi diéta örömteljes és bőkezű
napjaiban.

– Már két hónap óta várjuk az elintézést, – pattogott tovább Berreghyné,
teljesen figyelmen kívül hagyva Kabocza udvariasságát. – Égető
szükségünk van a dologra. Ez ugyan nem tartozik ide, de már csak
elmondom, hogy a Berci fiam nősülni akar. És… nos igen, úgy áll az ügy,
hogy addig nem lehet… még visszamehet emiatt a parti… Odafönn Bécsben is
várják már a fölterjesztést. A főkamarási hivatalban már megtettük a
lépéseket… A tábornok kuzinomnak megigérték, hogy ott két nap alatt
elintéznék az egészet és az iratok, nemde, még mindig a referens úrnál
vannak?

– Itt vannak, – mondta nyugodtan Kabocza és a szobája egyik sarkába
mutatott, ahol egy hatalmas, Uchatius-ágyú csövéhez hasonló, hosszú
bádoghenger volt a falhoz támasztva, mellette kis deszkadoboz hevert,
amelyen szép, gondos rondírással ez a felirat ékeskedett: «Kis-Berregi
Berreghy Albert ősfája és mellékletei.»

– Nem értem… igazán nem értem, – fakadt ki Berreghyné, – mikor a dolog
olyan egyszerű és tiszta, mondhatnám átlátszó. Valamelyest én is értek a
genealogiához, kérem… Az ősfánkon csupa jó család szerepel, köztük egy
aranysarkantyús vitéz és két alapítványi hölgy. Igazán érthetetlen ez a
huzavona!

– Kérem, méltóztassék, – ajánlotta újra a bőrtrónust ő nagysága
figyelmébe Kabocza, azzal a barátságos szándékkal, hogy majd
megmagyarázza a «huzavona» okát.

– Köszönöm! – utasította vissza Berreghyné. – Megyek az államtitkár úr
őméltóságához… igen… a miniszter úr őkegyelmességéhez is ismerem az
utat, ha szükséges – folytatta vésztjósló tekintetet lövelve Kaboczára.
– Elmondok ott fenn mindent, mindent elmondok… majd én referálok!

De most már a hosszú türelmű Kabocza is a keményebbik sarkára állt és
elővette a száraz, hivatalos hangját.

– Ahogy tetszik, kérem, – mondta ridegen, – de előbb, hogy híven
referálhasson őméltóságának vagy őkegyelmességének, méltóztassék egy
kicsit meghallgatni engem, mert az iratok behatóbb tanulmányozása közben
egy és más olyan adatra bukkantam, amiről nagyságodnak még aligha van
tudomása.

– Hogyan… mi… csak nem? – kérdezte kissé meghökkenve ő nagysága és a
kellő elővigyázattal az aggkori végelgyengülésben fájdalmasan nyöszörgő
karosszékbe ereszkedett.

– De igen, – felelte csöndes, majdnem kárörvendő mosollyal a doktor,
miközben az asztalán halomszámra fekvő régi, elsárgult írások között
babrált. – Igen, az ősfán, hogy is mondjam csak… az egyik nemes ágon
valami kis vadhajtás van…

– Az lehetetlen, az ki van zárva a mi családunknál! – szólt közbe
erélyesen tiltakozva Berreghyné. – Szeretném látni azt a… no, ahogy ön
nevezi… azt a vadhajtást… én is értek egyetmást…

Kabocza kihalászta a bádog Uchátiusból a lepedő nagyságú pergamenre
rajzolt s büszkén szétterpeszkedő ősfát, kiterítette az asztalán és a
kék ceruzájával odabökött egy helyre azon az oldalon, amelyiken épen az
anyai, tehát a Nagy-Delnei Delnőy-ágazat lombosodott, virágzott széjjel.

– Itt van, kérem!

Berreghyné izgatottan kapta szemére a lorgnonját és szinte belesápadt,
mikor a jelzett helyen arany betűkkel ékeskedő nevet elolvasta:
«Nagy-Delnei Delnőy Boldizsár.»

– Na hát, mondom, hogy ki van zárva! – erősködött újra, kissé erőszakolt
nevetéssel. – Hiszen ez a dédapánk: Boldizsár. A híres, a nagyeszű
Delnőy Boldizsár, a «mosolygó bölcs», mint akkor nevezték, őfelsége
aranysarkantyús vitéze, a keménykezű főispán, az ékesszavú diétai
szónok, több vármegye táblabírája, a családunk büszkesége, aki
birtokainkat és nevünk fényét megsokszorozta… Bizonyosan valami tévedés
lesz a dologban, itt nem lehet semmi baj. Csak nem tetszik kétségbe
vonni tán egy aranysarkantyús vitéz nemességét?…

– Nem az aranysarkantyússal van baj, nagyságos asszonyom, hanem közel
hozzá, veszedelmesen közel, – mondta Kabocza, – itt mindjárt mellette és
alatta.

– Hogy-hogy? – csodálkozott Berreghyné, – Delnőy Boldizsár felesége,
amint itt is ki van tüntetve, Toroczkói Thoroczkay Anna volt, szintén
kétségtelen és közismert nemes család sarja. Az ő fiúk az ifjabb, vagyis
II. Boldizsár, a szépatyánk.

– Igen, – szólt bele a doktor, – csakhogy ez a III. Boldizsár.

– Hát a harmadik! – idegeskedett Berreghyné. – Az már mindegy, egészen
mindegy.

– Csak az a baj, – fűzte tovább a szót Kabocza, – hogy ez a III.
Boldizsár akkor látott napvilágot, mikor Thoroczkay Anna asszony már rég
a delnei családi sírboltban aludta az örök álmot…

– Akkor hát, – kacagott fel Berreghyné, – a mi szépapánk, úgy látszik,
örök álmát alvó anyjától született a delnei kriptában… Nem is tudtam,
hogy a régi jó világban ilyen csodák is megestek.

– Nem, kérem, ilyen csodák a régi jó világban sem estek meg, – mondta
szintén derűsebb hangon Kabocza. – Ez a kis Boldizsárka ugyancsak
elevenen jött a világra. Annyira elevenen, hogy szinte… hogy is mondjam?
– megelőzte a korát…

– Mi-mi miít? – álmélkodott Berreghyné.

– Nagyságos asszonyom, – szólt némi habozás után komoly, ünnepélyes
hangon a doktor, – attól félek, hogy már is túlléptem a köteles
illendőség határát… Kérem, legyen szíves beküldeni a kedves fiát vagy az
ügyvédjét a továbbiak megbeszélése végett… Mert én igazán zavarban
vagyok nagyságoddal szemben… itt végre is olyan dolgokról van szó… és a
nagyságos asszony máris kissé izgatott…

– Kérem, kérem, csak beszéljen egész bátran, előttem beszélhet… úgyis
csak valami tévedés lesz.

– De mégis… talán jobb lenne, ha mással…

– Nem, nem! – maradt meg elhatárorozása mellett Berreghyné. – Magam
akarok mindent tudni, beszéljen, kérem… csak beszéljen…

Kabocza doktor kissé fanyarul és kelletlenül vakarta meg a tarkóját, de
az ajka egyik szögletébe hamarosan valami derűs, szinte kárörvendő vonás
rajzolódott ki, amely, mintha ezt mondta volna: ám, legyen – tu l’as
voulu…

Az íróasztala egyik rekeszéből dohos, elsárgult íráscsomót húzott elő és
hirtelen felragyogott az arca, mint akinek szorult helyzetében valami
kitünő mentő ötlet jutott az eszébe.

– Kérem, csak semmi gêne, – sürgetőzött Berreghyné most már teljesen
felcsigázott kiváncsisággal, – tessék csak mindent elmondani úgy,
ahogyan gondolja. Igérem, hogy nyugodtan meg fogom hallgatni.

– Ha megengedi, nagyságos asszonyom, – mondta Kabocza, – inkább magának
Delnőy Boldizsárnak adom át a szót. Az első Boldizsárnak tudniillik, a
nagynak, a bölcsnek. Ő végre is legjobban tudja a maga dolgait, mert az
ő dolgairól lesz itt szó. Én is csak tőle tudom, amit tudok. Az ő
szavában, remélem, nem fog kételkedni nagyságod.

– Na, ez annál érdekesebb lesz, – jegyezte meg gúnyosan Berreghyné. – Az
ember végre is nem mindennap diskurálhat a dédapjával…

– Íme, – mutatott a régi írásokra Kabocza, – ezek a Boldizsár úr
levelei. Egészen intim, őszinte és igen kedves kis levelecskék. Valóban,
mikor olvassuk őket, mintha csak az írójukat hallanók. Ezek fognak
helyettem beszélni. És, biztosíthatom nagyságodat, hogy – amiképen
óhajtja – egészen sans gêne fognak beszélni ezek a kis levelecskék.
Mondom, akárcsak magát Nagy-Delnei Delnőy Boldizsár urat hallanók, a
család büszkeségét, a nagyeszűt, a bölcset…


II.

Berreghyné kiváncsian vette szemügyre a sárgult papirosokat.

– Igen, – bólintott rájok, – ez csakugyan a Boldizsár dédapánk írása.
Ismerem a szép gömbölyű gyöngybetűit a családi levéltárunkból. Sok
érdekes és jóízű levél (nagy humorista volt az öreg) van ott is tőle. De
ezeket a leveleket még nem láttam.

– Persze, ezek nem voltak az ősfához mellékelve, – mondta különös
mosollyal Kabocza. – A Delnőy-család nem is tudott soha ezekről. (Nem
hiába volt nagyeszű és bölcs ama Boldizsár úr… – gondolta itt magában
Kabocza.) Ezek a levelek a Dengeleghy-család levéltárából kerültek elő.
Ott is pecsétes zár alatt őrizték őket, míg a család utolsó sarja is ki
nem halt. Ezt pedig a testamentumában rendelte el Dengeleghy Tamás úr,
akihez, mint kedves szomszédurához és meghitt jó cimborájához intézte
vala ezeket a leveleket Delnőy Boldizsár.

– Érdekes, nagyon érdekes, – jegyezte meg Berreghyné és alig várta, hogy
a titokzatos levelek tartalmát megismerje.

– Nos, – kezdte a levelek glosszálását Kabocza (egészen még sem tartotta
célirányosnak, hogy felolvassa azokat) – íme, az első levél. Ebben
megszomorodott szívvel jelenti Boldizsár úr Dengeleghy Tamásnak, hogy
szerette kis fiacskája, Boldizsárka után (ez volt, kérem, a II.
Boldizsár!) íme, az Úr kifürkészhetetlen akaratából és ítéletéből, amely
ellen nincsen appelláta, most a szegény jó édes anyja (ez volt a
Boldizsár úr hitestársa: Thoroczkay Anna) is elköltözék oda, ahonnan
nincs többé visszatérés – «az halálnak ő zord setét országába»… Egyben
meghívja kedves szomszéd úrbarátját a temetésre, vagy mint akkor mondták
és ahogyan itt is írva van: «a végső szomorú tisztességtétel
alkalmatosságára…»

– Igen, igen… – bólongatott a gyászos hangulathoz illő elborulással
Berreghyné, miután maga is végigfutotta a szomorú levelet.

– Ide, a levél hátára, – folytatta Kabocza, – régi jó szokás szerint
rájegyezte Dengeleghy Tamás, hogy a gyászos alkalmatosságon csakugyan
jelen is volt. «Boldizsár komám sok keserves könnyek hullajtásával
butsuzék el – mondja a jegyzet – az ő szerelmetes hites társátul, de meg
is érdemlette, mivelhogy felette jámbor és kedves asszonyszemély vala az
elköltözött… Temetés után peniglen az sok jeles nemzetiségbéli gyászoló
gyülekezet az halottas házban torra gyülekezék össze, az mellyet is
minden rendek megelégedésére, nagy szorgalmatossággal és jeles
mesterséggel készített vala az Boldizsár komám szakátsnéja, bizonyos
Susánna nevezetű leányasszony…»

Itt Kabocza nem állhatta meg, hogy a bajuszába ne mosolyogjon. Mivelhogy
még valami kis csintalan megjegyzés volt ott, mindjárt a «Susánna
leányasszony» után. («Az ki penig fölötte szemrevaló vászoncseléd… meg
is tsippentettem ecczer-kécczer az gömbölyded artzocskáját…» –
kanyarintotta oda a vidám és nagyselyma Tamás úr.) De persze, ezt nem
olvasta fel őnagyságának a ravasz doktor, hanem folytatta a második
levéllel:

– Ebben a levélben, amely – mint méltóztatik látni – egy évvel a temetés
után kelt, azt írja Boldizsár úr Dengeleghy komájának, hogy nagy szomorú
özvegyárvaságában senki más nem vigasztalgatja már, hanem a derék
Susánna leányasszony, aki úgy tudja készíteni a ludas kását, a turós
derelyét, no és a csiperkegombát bibic-tojással, hogy azután akár
Kollonits hercegérsek őeminenciája is megnyalhatná a száját…

Berreghyné itt nem állhatta meg, hogy bizonyos büszkeséggel meg ne
jegyezze:

– Ah, igen, azt a családi hagyományaink is fenntartották, hogy nagy
gourmand volt az öreg úr!

– De ezenkívül, – mondja tovább a levél, azaz hogy Boldizsár úr, –
Susánna leányasszony a különféle és igen kellemetes herbatéák főzésében
is jeleskedik, nemkülönben bizonyos hathatós erejű kenőcsök keverésében,
amelyekkel is úgy kikeni-dörgöli az ember csontjából az átkozott
podegra-nyavalyát, hogy nincs az a ráncoshomlokú, tubákos orrú német
felcser, aki különben megcselekedné…

Itt kis szünetet tartott Kabocza és megjegyezte, hogy mindezek ugyan nem
tartoznak szorosan a tárgyhoz, de a következők megértéséhez érdekes
adalékul szolgálnak, azért bátorkodik felolvasni.

– Csak olvassa, kérem, olvassa, – adta beleegyezését Berreghyné, –
nagyon érdekes, felette érdekes.

– Nos, – folytatta nekilendülve Kabocza, – a továbbiakban panaszkodik
Boldizsár úr, hogy Susánnának eme jeles tulajdonságai mellett egy kis
hibája is vagyon. Olykor-olykor nagyon akaratos és már többször
megfenyegette őt (már mint Boldizsár urat), hogy otthagyja, mert –
úgymond – nem akar holta napjáig cselédsorban sinylődni. Már pedig ő
semmi áron el nem bocsátja többé Susánnát… Azért is kérve-kéri kedves
baráturát, látogasson el hozzá egy kis finom ludas-kására meg
bibic-tojásra (egy-két átalag jó tokaji máslás is akad még a pincében!),
hogy egyet-mást inter pocula és sub rosa megbeszélgessenek. Úgy eshetik
– teszi hozzá itt végül – hogy csendes lakzi lesz a mulatság vége,
mivelhogy ő, ha máskép nem megy, a szent házasság láncával is magához
köti Susánnát… A familia során ez már mit sem változtat, ahhoz ő már vén
legény, de különben ő már a familiával nemtörődik, hanem az Írás
szavaihoz tartja magát, amely azt mondja: «Nem jó az embernek egyedül
lenni…» Ezt pedig, ő szerinte, elsősorban is az ilyen elszomorodott,
özvegy-árva vén embereknek mondja az Írás…

Berreghyné itt nyugtalanul izgett-mozgott, köhécselt, de Kabocza, élvén
az imént kapott engedelemmel, folytatta:

– Erre a levélre ezt írta Dengeleghy Tamás: «Ott valék. Boldizsárnak
igaza van!» Egyebet – diszkrécióból-e vagy feledékenységből – semmit.
Így aztán azt se lehet tudni, hogy mire nézve volt igaza Boldizsárnak. A
ludas-kására, bibic-tojásra… avagy minden egyebekre nézve is…

És most következik a harmadik levél, mint ma mondanók, a koronatanu. Ez
ismét négy hónappal később kelt (méltóztassék a dátumot jól
megjegyezni!) és ebben arról értesíti Boldizsár úr Dengeleghyt, hogy
Susánna este, épen gyertyagyujtáskor, egészséges fiúgyermekecskét hozott
a világra… A boldog anyát se leányasszonynak, se semmi másnak nem nevezi
(és ez még homályosabbá teszi az ügyet…) egyszerűen csak Susánnának.
Egyúttal nagy szívesen meginvitálja barátját a keresztelőre és az utána
következendő passzitára, ahogy akkor a keresztelési lakomát nevezték.
Sőt azt is jelenti, hogy mivel a kis újszülött felette igen hasonlít a
megboldogult Boldizsárkához, ennek is Boldizsár lesz a neve… Erre a
levélre megint rájegyezte Dengeleghy: «Ott valék. Actum est –
megtörtént. A kis Boldizsárka keresztfiam ugyancsak kuruc legény – úgy
sivított a keresztelés alatt, mint három török síp és két nádi hegedű
egyszerre. Az Úristen éltesse.»

Berreghyné csak izgett-mozgott a karszékben, de nem szólt közbe. Úgy
látszik, még mindig felette érdekesnek találta az ügyet.

Kabocza folytatta:

– Az adatok itt, sajnos, megszakadnak s így több világosságot deríteni
az ügyre nem lehet. Annyi azonban világosan kiderül, hogy ennek a kis
sivalkodó Boldizsárkának a születési dátuma pontosan egybevág annak a
Nagy-Delnei Delnőy Boldizsárnak a születési dátumával, akit én III.
Boldizsárnak jeleztem és akiben nagyságtoknak a szépatyjukat van
szerencséjük tisztelni.

Berreghyné itt, mintha csak valami bomba vetette volna föl, fölugrott a
székből.

– Ké-ké… kérem csak… azokat az írásokat! – hebegte és gyorsan átfutotta
egymásután a leveleket.

Semmi kétség, mind a Delnőy Boldizsár tulajdon kezeírása. A szép kerek
betűk rettenetes táncra kerekedtek Berreghyné szemében és sápadtan,
szinte megsemmisülten rogyott vissza a karosszékbe.

– Nos, nagyságos asszonyom, – mondta Kabocza, – itt van az a kis
vadhajtás. Ez volt az oka annak a bizonyos huzavonának. Nem akartam
addig megtenni a felterjesztést, míg meg nem beszélem a dolgot a
családdal. Úgy gondolom, talán vissza méltóztatnak vonni az aranykulcsot
kérő folyamodványt. Ilyen esetekben, amint bizonyára tetszik tudni, nem
ismer tréfát a főkamarási hivatal.

– Igen, igen… köszönöm… mindenesetre… visszavonjuk, kérem… tessék csak
följegyezni, hogy visszavonjuk… – búcsúzott egészen összetörve
Berreghyné és persze, hogy nem ment referálni az államtitkárhoz. Sőt a
miniszterhez vezető utat sem választotta, hanem a legrövidebb úton,
egyenesen hazament.

Otthon, amint betámolygott a múzeumszerűen berendezett szalonjába, a
családi galleriából mindjárt a Delnőy Boldizsár képe mosolygott rá,
azzal a jóízű, széles, nyugodt, kissé maliciózus derűvel, aminővel csak
a régi jó táblabírák tudtak mosolyogni. A kép, amelyet valami vidám,
csavargó lengyel piktorral festetett Boldizsár úr (bizonyosan vidám
poharazás közben: azért fogta meg a selyma olyan pompásan a jókedvét…),
ott lógott a főhelyen. Fölébe állandóan zöld babérág borult, alatta nagy
aranybetűkkel (melyeket időnként meg-megújíttattak a kegyeletes utódok)
ez a felírás ékeskedett: «A család büszkesége.»

Berreghyné lesujtó, haragos pillantást vetett a képre, de a «mosolygó
bölcs» annál derűsebben mosolygott vissza, mire őnagysága félig ájultan
rogyott a pamlagra. És miközben a szobaleány ijedt csudálkozással
fellocsolta, egyre ezt sziszegte:

– Szégyen, gyalázat… ilyen szégyen… ilyen gyalázat…

Boldizsár úr csak mosolygott és – úgy tetszett Berreghynének – egyre
derűsebben, kiállhatatlanabbul mosolygott.

– Vegye le azt a képet! – parancsolta őnagysága, kissé összeszedve
magát, a szobaleánynak.

Letépte fejéről a babért, kivakarta a pompázó aláírást és nagy vörös
betűkkel odaírta helyébe: «A család szégyene.»

És a bölcs Boldizsár ezen is csak mosolygott.

Akkor is mosolygott, mikor a szobaleány csudálkozásra meresztett
szemekkel a padlásra vitte. A padláson is mosolygott.

Sőt azalatt is egyre mosolygott, mialatt – délután 6 és 8 óra között –
Berreghyné nagyon leverten és nagyon szomoruan elnökölt a K. A. B. V. E.
választmányi ülésén.

Még most is mosolyog…




TARTALOM.

  Beszélgetés a házasságról  3
  Az étlap  16
  Sziporka házasodik  26
  Miska kiruccan  40
  Utazás a főkötők körül  69
  M. kir. agglegények  85
  A párnázott ajtók mögött  101
  Ősz  116
  Selymezünk, suhogunk…  134
  Boldizsár boldogsága  148
  A boldogság szárnyai  176
  Végre!  189
  A nők barátja  204
  A család szégyene  216




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BESZÉLGETÉS A HÁZASSÁGRÓL ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.