The Project Gutenberg eBook of Régi és uj világ by Zoltán Ambrus

Nottingham várának felső csarnokában, nyolc fáklya közepett, csöndesen iddogáltak a bárók és kapitányaik. Keveset szóltak, sűrűbben ürítgették kupáikat és néha hosszasan elhallgatták, hogyan viháncolnak és visítoznak odalenn az udvarban, a várba fölrendelt lányok és menyecskék, akiket már ugyancsak szorongattak a legények meg a hadnagyok. Alant vígan voltak az emberek. Az udvarban égő rőzselángok körül tréfálkozó nép kergetőzött s az alsó-csarnokokból, amelyekbe csak kivülről szűrődött be világosság, mindenféle zsivaj hallatszott. Egyszerre, valahonnan a pincék tájékáról, hosszu sikoltozás hangzott föl, mintha valakit ölnének. „Ez leány volt“ – nevetett Sir Ramorny, a házigazda.

Ebben a pillanatban a felső csarnok egyik világos falán roppant árnyék futott végig. Egy óriásnak az árnyéka, aki, mikor fölemelkedett ültőhelyéből, a fejével fölért a boltozatig.

– Én, Percy, Northumberland grófja, – szólalt meg az óriás – esküszöm az égre, az ég Istenére, hogy nem nyugszom addig, amig az utolsó Westmoreland döglötten nem hever a lábamnál, meneküljön előlem akár a poklok fenekére! -2-

Kiürítette kupáját s aztán leült. De példájára sorra fölemelkedett a többi báró is, és igy esküdöztek:

– Én, Clifford, esküszöm az élő Istenre és az ő egyszülött fiára, hogy mindhalálig veled harcolok, Sir Northumberland, és a pokol tüzébe is utánad lovagolok!

– Úgy legyen üdvösségem az égben, – fogadkozott Sir Montravers – amint megtartom eskümet, hogy mindig oldalad mellett leszek, ameddig Sir Walter ellen harcolsz!

– Ha Sir Walter Westmoreland-nek csak egy fattyuja is rejtőzik valahol: előkerítem a föld alól is és kiirtom a világból! – erősködött Sir Rothsay.

Igy vagy ilyenformán fogadkozott, ki a szentekre, ki a háromegy istenre, a többi báró is, mind valamennyi, szám szerint huszonheten; az ország nagyjainak majdnem a fele.

– Megfizetek érte, Sir Walter, – szólt magában – hogy megaláztál Rőt Vilmos előtt!

Odalenn ekközben a szerelmes kedv lassanként elölte a tréfálkozás lármáját.

– Több italt a legényeknek! – adta ki a parancsot Sir Ramorny. – Akadhat köztük, aki utoljára iszik.

– De aztán aludják ki magukat! – szólt Clifford. – Korán kell elindulnunk, ha virradatkor fenn akarunk lenni az Ördöghegyen.

– És meglehet, hogy holnaputánig nem fognak aludni – szólt Montravers. – Vadászat közben dolgunk is akadhat.

– Majd kialuszszák magukat, ha egy kicsit megdézsmáltuk Sir Walter vadaskertjét! – szólt Rothsay.

Northumberland nem beszélt, csak nagyokat ivott. -3- Közben hátradőlt a székén és tekintetét az ajtóra függesztette. Azon az ajtón jött be nemrég a hiradó, aki jelentette, hogy Northumberland egy legényét Sir Walter elfogatta, rettenetesen elpáholtatta és visszaküldte az urához.

A hallgatag óriás körül egyre szaporább lett a beszélgetés. A bárók sokkal jobban győzték az italt, mint csatlósaik, de idő multán ők is fölélénkültek. Sir Berkeley elbeszélte, mit látott Winchesterben, a Sir Walter esküvőjén.

– Én láttam Godiwát, – mesélgetett – amint meztelenül lovagolt végig Coventry piacán, hogy megmentse szülővárosát. Aranyhaja úgy beborította, hogy egész alakjából nem látszott egyéb, csak az arca, lábujjainak a hegye, meg a két keze, amint a kantárt tartotta. Ilyen a Marjory haja. És láttam a Sir Douglas leányát, akibe az oltárnál beleszeretett az áldozópap… akibe Calixtus érsek egy szempillantás alatt ugy beleőrült, hogy nem eskette össze a vőlegénynyel, mert, amint később mentegetőzött, lehetetlen volt elhinnie, hogy nem földreszállott angyal áll előtte. Ilyen a Marjory arca…

Northumberland ugy ütötte kupáját az asztalhoz, hogy minden edény lehullt róla, olyan csörömpöléssel, mintha még ezek is ijedten menekültek volna.

Hagyták. Mindenki tudta, mi baja. És mindenki örült, hogy dühében velök tart.

Sir Ramorny uj vedreket és még nagyobb kupákat hozatott. Aztán elülről kezdték az ivást, mintha most érkeztek volna. És ittak, amig el nem álmosodtak.

Éjféltájban a bárók sorban elszökdöstek pihenni. -4- Csak Northumberland maradt a székén, hátradőlve s tekintetét arra az ajtóra függesztve, a melyen a hiradó bejött.

De még reggeli szürkület előtt fölébredt. Lement a még sötét udvarra, fölrázott álmából egy legényt, egy rocska vizet hozatott, megmosdott s aztán megfuvatta a kürtöt.

Ez azt jelentette, hogy Percynek a legényei álljanak talpra. Az ur vadászni megy.

II.

Mikor Sir Ramorny meghallotta, hogy Sir Walter Westmoreland Winchesterben feleségül vette a szép Marjoryt, Sir Bruce leányát, ugyanazt a Marjoryt, aki nemrégen letérdelt apja előtt, könyörögve, hogy ez ne kényszerítse őt Northumberland grófjához – Sir Ramorny igy kiáltott föl:

Végre megtorolhatja azt a sértést, amelylyel Sir Walter a király előtt illette.

Sir Walternek ugyan sok haragosa volt a bárók között; szókimondása, ridegsége, egyezkedni nem tudó természete egyre több urat tett titkos ellenségévé. Utját állotta nem egy olyannak, aki érdemek nélkül tört a magasba -5- és még többnek állott utjában, már azzal is, hogy élt.

De Sir Walter hatalmasabb volt, mint külön-külön bármelyik ellensége. A király is sokáig félelmetes védelmezőként állott a háta mögött. És ez a pártfogás nem az egyetlen támasztéka volt. Baj esetén Sir Walter is találhatott szövetségeseket az ország nagyjai között.

Az ellenséges bárók tehát csak magukban moroghattak; összeröffenni nem mertek ellene.

Házassága azonban sokat változtatott ezen az állapoton. Pedig Marjory kezével is nyert egy erős szövetségest: apósa, Sir Bruce, a skót fegyveresek egész hadseregét adta leányának hozományul. Csakhogy ezzel a házassággal Sir Walter elveszítette a király pártfogását. Rőt Vilmos megkivánta, hogy hivei közül azok, akik szép nőt vezetnek oltárhoz, először is neki házasodjanak meg. És Sir Walter tudni se akart erről. Ahogy megesküdött, bölcs önzéssel elvitte Marjoryt, a királytól jó messzire, fel a hegyek közé.

Hanem, ha eljátszotta a király kegyét, nem ezzel veszítette a legtöbbet. Még ennél is jobban csökkentette a hatalmát az, hogy házassága felbőszítette Percyt, Northumberland grófját.

A királyon kivül senki se volt az országban, aki annyi léleknek parancsolt volna, mint Northumberland grófja. Egymaga több vitézzel rendelkezett, mint tizen a bárók közül; többel, mint Sir Walter és apósa.

És veszedelmesebb ellenfél tudott lenni, mint a gyáva és számító király. Rőt Vilmos az erőpróbán is mindig a hasznos békekötést kereste; a gróffal azonban nem lehetett másképp harcolni, csak életre halálra.

Ha rábirhatják Percyt, hogy élére álljon az ellenséges báróknak és ezek egyesített erejét a magáéval kettőzve megindítsa a harcot, amelyet eddig a haragosok -6- egyike sem mert elkezdeni: ugy Sir Walternek el kell pusztulnia.

Már pedig az óriást úgy lehet vezetni, mint egy gyermeket. Ehhez csak az kell, hogy tudjanak vele bánni. Meg kell keresni a könnyen sebezhető oldalát: a büszkeségét és ennél fogva kell megcsípni, aztán el nem ereszteni.

És hogyha véletlen jószerencséből vagy ügyességgel sikerül egy kis taplót is dugni a fülébe: akkor már bizonyos, hogy a harc halálos lesz.

– Dicsértessék az Úr szent neve! – fohászkodott hadnagyai előtt. – Immár elérem, amiért oly régóta imádkozom: nyakát fogom szegni Sir Walternek!

Nem is késlekedett sokáig, hanem, mihelyt elkövetkezett a vadászatok ideje, meghivta Sir Percyt egy kis mulatozásra.

Nottingham urának szép vadaskertje volt és az óriás, aki hetekig gyerekként siratta Marjory elvesztését, már belefáradt a magános dühöngésbe. A fejedelmi vad gyanútlanul sétált bele a kelepcébe.

Az örvendetes eseményről Sir Ramorny azonnal értesítette a bárókat. Azok már tudták, mit céloz az összejövetel, s kevés idő multán nagy fegyveres erővel állitottak be Nottingham várába.

Sir Percy csak jelentéktelen kiséretet hozott magával. De most, egyelőre, még nem is volt szükség a hadseregére, csak ő rá, magára.

Az óriásnak nem tünt föl, hogy az urak tulságosan nagyszámu legénységgel jelentek meg a vadászmulatságra. Reggeltől estig az erdőt járta s nem törődött a többiekkel. -7-

Az urak ezalatt ugyancsak hozzáláttak a mulatozáshoz. S a legényeik szintén.

Ki tehetett róla, hogy ittas, garázda legények nem tartják tiszteletben a tilost s elkalandoznak jó messzire, a szomszédos birtokra, ahol már Sir Walter az ur? Ki tehetett róla, hogy ittas, garázda legények nap-nap után elportyáznak nagy távolságra, az ördöghegyi erdőbe s alaposan megdézsmálják Sir Walter vadaskertjét?

Sir Walter Westmoreland megértette, hogy ez tulajdonképpen: kihivás. De nem is hederitett a szemtelenkedésre; lenézte a bárókat.

Ugy védte a vadját, ahogy szokta. Őrei lenyilazták a szökevény vadorzót; akit elfogtak, azt leszuratta – és a mulatság folyt tovább.

Mert ki tehetett róla, hogy az ittas, garázda legények minduntalan magukkal csábították Sir Percy emberei közül hol az egyiket, hol a másikat?

Mikor Westmoreland meghallotta, hogy a vadorzók között, akiktől nem tudja megtisztitani az erdejét, ott vannak a Northumberland legényei is: összeráncolta a szemöldökét. (Nála igy fejeződött ki a legnagyobb fölindulás.)

Vagy ugy? Az már más! Akkor hát ez nemcsak verebek szemtelenkedése, amire az ember ugy felel, hogy elhessegeti a tolakodó csiribiri népséget! Ez már kihivás! Northumberland akar belekötni?… az a Northumberland, akitől egy életre elválasztja a kölcsönös gyülölet?… Northumberland, aki már méltó ellenfél? Akkor hát vége a csöndes tréfálkozásnak!… és ha eddig az ártatlannak vélt kötekedésre azt az enyelgő, vidám választ adta, hogy egyszerüen a másvilágra -8- küldte a megcsipett vadorzót, most már illően kell megfelelni a kihivásra!… mert ez már kihivás!

Kiadta a parancsot, hogy mihelyest az incselkedés megismétlődik, a grófnak egy emberét élve kell kézrekeriteni, kerüljön a tréfa akármilyen véres összeütközésbe, akárhány emberhalálba!

Azon az áron, hogy a lesbenálló őrök közül vagy ötven ott hagyta a fogát, fogtak is neki néhány eleven vadorzót.

Sir Walter kiválasztotta a tiszta buzát a konkolyból. A konkolyt: Sir Ramorny meg a bárók cselédeit felköttette. „Diszitsétek föl velök fáimat!“ – mondta ki a gyászbeszédüket. De az elfogottak közt csakugyan ott volt Sir Percynek egy embere is, s ez kivételes elbánásban részesült. Először rogyásig jól kellett laknia vadpecsenyével s aztán rettenetesen elverték. Mikor aztán már nem tudott mozdulni s félő volt, hogy a sok botütéstől kiadja a páráját, Sir Walter elvitette embereivel a nottinghami vár közelébe, de előbb meghagyta neki:

– Ha majd föl tudsz tápászkodni s elvánszorogsz uradhoz, mondd meg neki, hogy visszaküldtelek, mert tudom, hogy szüksége van minden egyes szolgájára. Isten ments, hogy kisebbitsem testőrei számát!

Northumberland tajtékzott, mikor megtudta, hogy pajzsát milyen szégyen érte.

– Úgy, Sir Walter?! – tombolt. – Te a cselédeimmel szemben hősködöl?! Gyere, állj elő és vitézkedjél akkor, amikor engem is megtalálhatsz! Félted a nyomorult vadjaidat? No hát, holnap magam megyek vadászni az Ördöghegyre és olyan pusztitást végzek ott, hogy egész életeden át siratni fogod!

– Ha jöttök, ti is mulatni fogtok, – felelt Sir Percy. – Ha nem, akkor magam vadászok ott, két vagy három napig!

De a bárók is ott akartak lenni, hogy „vidámabb legyen a mulatság“. Most az egyszer nagyobb erőben vannak Percynél s a mai kivonulásukkal megszerezhetik a gróf szövetségét mindenkorra, amig Sir Walter el nem pusztul.

Northumberland nem várta meg őket. Hanem a bárók is talpon voltak már, mihelyt szürkülni kezdett.

A sötétség valami ólomszinü homályra vált, amikor elindultak, kiki a maga népével. Sürü ködnek mentek neki és nemsokára elvesztek egymás elől. Sir Montravers, aki rövid vágtatás után hátranézett, a nottinghami vár helyén csak egy kis felhő-gomolyagot pillantott meg. De a felhő-gomolyagban tüzes pont csillogott. Fáklyafény lehetett, hanem Sir Montraversnek ugy tetszett, mintha a Sir Ramorny vörös szemét látná.

Mire kivilágosodott, valamennyien eljutottak az Ördöghegyet környező erdőkbe.

A bárók is hozzáláttak a szórakozáshoz, de nem sokáig vigadhattak, mert uj társaság jelent meg a vadászaton. Sir Walter egyik alvezére, a skótok kapitánya, és maga Sir Walter három oldalról ütöttek rajta a vadorzókon.

A szarvasok ámulattal nézhették, ami ezután következett. Mily fordulat Isten kegyelméből! Az emberek egymást vadászszák! -10-

Az Ördöghegy egyik határán egy megdühödött lovas száguldott, igy orditozva:

S a másik oldalon, egy vértől gőzölgő óriás keresgélt valakit, a tüdejének minden erejével harsogva:

Kora reggeltől késő estig folyt a harc. A vaksötétben Sir Walter seregének csak a roncsával vonult vissza várába. De a vadászok közül is csak minden negyedik tért haza.

Négyezer ember maradt az Ördöghegyen; ijászok és lándzsások, normannok és angolszászok vegyest.

Northumberland megsebesülve, véresen és sárosan került vissza a nottinghami várba. Majdnem minden legénye ott maradt a fák közt és mégse érhette el, hogy összeakadjon a gyülölt Sir Walterrel. Az Ördöghegy rengetegében nem juthattak egymás közelébe.

Ez után az első, eredménytelen összecsapás után Sir Percyt már nem kellett biztatni. Fegyverbe szólitotta népét és a bárók haderejét a maga seregével kettőzve, meginditotta a háborut Sir Walter és frigyesei ellen.

Mert Sir Walter is keresett és talált nem egy szövetségest. A hatalmasabb bárók közül Norfolk, Sussex és Exeter az ő pártjára állottak; s ezeken kivül még vagy tiz báró volt vele, olyanok, akik régi ellenségei voltak Rothsaynek, Cliffordnak vagy Montraversnek.

Kisebb összecsapások után, amelyekben hol a Sir Bruce skótjai győzték le Sir Rothsayt, hol Montravers kényszeritette meghátrálásra a Norfolk seregét, a két ellenséges haderő Risings közelében találkozott először. Mind a két hadsereg erejének teljességében volt; Sir -11- Walternek Norfolk, Sussex és Exeter, Sir Percynek Rothsay, Montravers és Clifford voltak az alvezérei.

A risingsi csata, tizenhat órai elkeseredett küzdelem után, Northumberland és szövetségeseinek győzelmével végződött; de ez a győzelem mind a két részen sok vérbe került. Huszezer harcos maradt a csatatéren: ijászok és lándzsások, normannok és angolszászok vegyest.

III.

Northumberland és Westmoreland háboruja kerek husz évig tartott. Időközben egyiktől is, a másiktól is elpártolt egy-egy régi szövetséges s a régi helyére uj szövetséges lépett; de a két ellenséges sereg ereje, amely az első ütközet idején majdnem egyforma volt, később is meglehetősen egyforma maradt. Az örökkön harcolók sorában gyorsabban szántott a halál, mint a békességben élők között; de a kidőlt harcosokat pótolni uj katonák nőttek fel, ugy Northumberland seregének, mint Sir Walternek a szolgálatára.

Igy a szerencse hol az egyik, hol a másik ellenfélnek kedvezett. Az egyiket is, a másikat is sok veszteség és sok vereség érte, de hogy a háborunak mi lesz a vége, hosszu ideig bizonytalannak látszott. Csak a második tiz év vége felé kezdett kitünni, hogy a szerencse lassankint végképpen elpártol Sir Waltertől.

Husz esztendőn át Sir Walter is, Sir Percy is számtalan csatát láboltak meg. Mind a kettő sokszor megsebesült; ugy az egyiknek, mint a másiknak, többször is be kellett pillantania a pokol tornácába, de a véletlen ugy akarta, hogy husz esztendőn át, akárhol és akármilyen buzgón keresték egymást a csatamezőn, sohase találkozhattak. -12-

– Valami rontás van benne, hogy sohase akadhattok össze, pedig mindenütt keresitek egymást! – szólt egyszer Sir Percyhez hü embere, Sir Gournay, három nappal a cheltenhami csata előtt, amelyben Sir Walter életét vesztette.

– Tudod, hü Gournay, – felelt Northumberland – én megtartom eskümet s keresni fogom Sir Waltert egyikünk végső leheletéig… de már nem bánom, ha sohase találom meg!…

Csillagfényes, szép, nyári este volt, s a vezér, aki hű kapitányával a sátra előtt járkált, folyton az eget nézegette.

– Nézd, hü Gournay, – magyarázgatta szavait Sir Percy, – husz esztendő óta sok minden megváltozott. Mikor a háboru megkezdődött, Clifford, Montravers és Rothsay voltak a szövetségeseim, most Clifford, Montravers és Rothsay Sir Walternek a frigyesei. Husz esztendővel ezelőtt Norfolk, Sussex és Exeter Sir Walter pártján voltak; most Norfolk, Sussex és Exeter az én alvezéreim. Tudod, ki volt az első, aki harcra tüzelt. Westmoreland ellen? Sir Ramorny, aki most ellenségemnek a barátja és tanácsadója! Sőt te magad is, Gournay, aki már hét év óta hü emberem vagy, husz esztendővel ezelőtt a Sir Walter táborában harcoltál!

– Ne mentegetőzzél, – folytatta Northumberland, – eszem ágában sincs fölpanaszolni, hogy nem mindig voltál barátom. Idővel a barátok ellenségekké válnak s a régi ellenségek megbékélnek egymással. Ez a világ rendje; igy hozza magával a dolgok örök körforgása. Amazokat is értem. Sir Ramornyt boldoggá tette, hogy leányát feleségül adhatta az ifju Brucehoz -13- és minden haragja elmult Sir Walternek egyetlen jó szavára. Sir Waltert elhagyták, akik kisebb jutalmat kaptak tőle, mint amekkorát vártak; elhagyták, akiket megbántott, méltán vagy érdemetlenül, cselekedettel vagy szóval, néha talán nem is szóval, hanem amikor roszkedvü volt, egy puszta tekintettel. Tőlem is szökdöstek, akiket Sir Walter szép igéretekkel hóditott a pártjára vagy akik ugy gondolkoztak, hogy tőlem már nem várhatnak semmit, mert már jóval többet kaptak, mint amennyit ki tudtak érdemelni. Nem haragszom rájok. Megváltoztak, ennyi az egész. Értem őket és megbocsátok nekik; hiszen magam is megváltoztam.

– Te, uram? – kétségeskedett Sir Gournay. – Te olyan vagy, mint az óriás cser!…

– Nagyon megváltoztam, – erősítgette Northumberland. – Husz esztendővel ezelőtt csak szerettem és gyülöltem; most se szeretni, se gyülölni nem tudok többé senkit. A szeretőimtől sorra elidegenedtem; a legtöbbet megutáltam. A barátaimat jobban megismertem; ha nem bizonyultak megvetésreméltóknak, szégyelnem kellett, hogy a gyöngeségüket vagy a kicsinyes önzésüket előbb nem vettem észre. A legtöbben egy kis hitszegéssel, egy kis csalárdsággal és sok kapzsisággal, egyszerüen beállottak az ellenségeim sorába. És a gyülöletem? Valaha gyülöltem Bruce Marjoryt, aki megvetette a szerelmemet. De ezek az érzéseim elmultak s tudom, hogy ez a nő olyan tiszteletreméltó, mint amilyen kevéssé tiszteletrméltók azok, akiket husz év óta megismertem. Hü feleség, jó anya; csak egy hibája van, hogy én nem tetszettem neki. Valaha gyülöltem Sir Waltert; de ma már mért gyülölném? Azért, mert elhóditotta előlem, akit szeretett? Én is megtettem volna az ő helyében. Vagy mert sértéssel felelt, mikor azt hitte, hogy csúfot űzök belőle? Mit tehetett -14- volna egyebet? És ő az egyetlen ember, akiben husz év óta soha se kellett megcsalódnom, aki husz év óta még csak boszuságot se okozott nekem. Mindig becsületes ellenség volt és én jobban szeretem a becsületes ellenséget, mint az álnok barátot. Azt mondhatnám, hogy: ő az egyetlen, aki husz év óta nem vétett ellenem.

– Husz év alatt mindenki annyit öregszik, hogy maga se ismer rá a régi énjére. És husz év alatt minden megváltozott körülöttem. Hol van már a néhai Rőt Vilmos király?! Azt hiszem, azóta már az égben is más Isten van.

– Abból, ami husz év előtt volt, majdnem mindent szétfujt a szél vagy elmosott az ár. Abból, ami husz év előtt volt, semmi se maradt meg, csak az én esküm, meg ezek a csilagok, amelyek fölöttünk világitanak!

A hü Gournay is föltekintett az égre, mintha meg akart volna győződni róla, hogy a csillagok csakugyan ugyanazok-e?

– Mindent értek, – fejezte be a beszélgetést Northumberland. – Csak azt az egyet nem értem, hogy annak a sok ijásznak és lándzsásnak, akik husz év óta szép sorban elhullottak… hogy ennek a kétszázezer normannak és angol-szásznak mért kellett ifjan elpusztulnia?!

IMOGÉN.

Második Rodomont csak ötvenhét éves korában juthatott ősei trónjára, mert atyját igen hosszu élettel áldotta meg a gondviselés, s az agg király sehogy se volt rábirható, hogy fia javára lemondjon a trónról. Minél öregebb lett, annál jobban szeretett katonásdit játszani és nem lehetett megértetni vele, hogy már csak egy módon használhatna népének, ha tudniillik az elevenek vezényelgetésétől visszatérne az ólomkatonákhoz.

Rodomont tehát attól fogva, hogy nagykoruvá lett, harminchárom esztendőn át nem csinálhatott egyebet, csak várta, egyre várta azt a nagy napot, amely majdan a legmagasztosabb emberi feladattal fogja megterhelni. Minden más feladatának még a nagykorusága előtt eleget tett. Husz éves korában feleségül vette a nem éppen szép, de minden erénynyel tündöklő Apollónia hercegnőt, s olyan buzgón látott hozzá annak a kötelességnek a teljesitéséhez, amelylyel népének tartozott, hogy még nem volt huszonnégy esztendős, amikor a hitvese már a harmadik fiugyermekkel ajándékozta meg. De miután igy kellőképpen gondoskodott róla, hogy a fajtája fennmaradjon, örökre megelégelte a családi életet s elutazott világot, embereket látni. -16-

Meddőnek nem mondható, de kissé rövid családi életéről Rodomont minden tartózkodás nélkül szokott nyilatkozni:

– Aminek meg kell lennie, azon én hamarosan szeretek tulesni… Ha az ember lerázott a nyakáról minden kötelességet, derültebb lélekkel járhat az élvezetek után… Az ember nem a maga kedvéért házasodik meg, hanem a gyermekekért; az ember a maga kedvéért nem házasodik meg… – ezeket a szavait idézgették.

– Az idegen országokban sok szépet ismertem meg, de a legszebbnek mindenütt a legényéletet találtam… Az illendőség megköveteli, hogy olykor haza nézzek, megmutassam magamat népemnek, üdvözöljem az öreg fajankót, barackot nyomjak a gyerekek fejére, s karácsonykor vagy ujévkor elmondjam a feleségemnek, mennyire tisztelem őt és mennyire meg tudom érteni a szomoruságát… Husz éves korában az ember minden asszonyt szépnek talál s ha a feleségünk jobb, mint szép, az ember hunyja be a szemét; de én már nem vagyok husz éves s végre-valahára ki akarom használni a fiatalságomat.

Ki is használta, nemcsak az első fiatalságát, hanem a másodikat is, és ötvenhét esztendős korában ugy találta, hogy még nem használta ki eléggé.

Amennyire az illendőség engedte, minden idejét idegen földön töltötte; néha nem is kérdezte, mit enged meg az illendőség… a miért népe kissé neheztelt rá.

És harminchárom esztendőn át, attól fogva, hogy először indult utnak vig vakációra, egészen trónralépte napjáig, csak a nőknek és a kockajátéknak élt.

A kockajátékért képes volt elhagyni még a legszebb asszonyok társaságát is; s a kockajátékban nem nyerhetett -17- annyit, hogy minden pénzét rá ne költötte volna a szép asszonyokra.

De a természetben semmi se vész el. Nem veszett el ez a harminchárom esztendő sem. Rodomont trónörökös az idegen országokban folytonos szerelmeskedés és kockajáték közepett, nem közönséges életbölcseséget szerzett.

Ezt még azoknak is észre kellett venniök, akik a legjobban tartottak uralkodásától.

Attól a perctől kezdve, hogy hirt kapott az agg király haláláról, régi cimboráit, akikkel sok éven át együtt tivornyázott, meg sem ismerte többé.

Nem ezek csalódtak benne a legkeservesebben. Hanem azok, akik azt remélték, hogy mialatt a király tovább is az idegenben mulat és éli a világát, helyette majd ők fognak uralkodni.

Mikor az agg király, kezében egy játékkardot szorongatva, utolsót lélekzett s követek rohantak el, hogy haza hivják a trónörököst, aki tudtán kivül, automatice királylyá változott át: az ország nagyjai az képzelték, hogy nemsokára egy vidám uriember fog megérkezni, aki, alig hogy megkoronáztatta magát, siet megszabadulni az uralkodás gondjaitól, rábizza a kormányzást a hivatott jelesekre s aztán megint tovább áll, hogy ezentul még több pénzt költsön az idegen szépségekre.

Hanem a hajóról az uj király alakjában olyan ember szállott ki, akit eddig még senki se ismert. Az az örömhir, hogy az apja meghalt, Rodomontot egyszerre megkomolyitotta.

Ünnepies volt, mint egy temetésrendező és méltósággal teli, mint egy tragikus szinész.

Az üdvözlő beszédekre még csak egy kegyes fejbiccentéssel se válaszolt, s hű, öreg miniszterét, akit -18- ócska butorként örökölt az egész országgal egyetemben, azzal lepte meg, mikor ez egy csomó aláirni valót helyezett eléje:

– Előbb majd átnézem az aktákat és csak aztán fogok intézkedni. Nem azért vártam ilyen sokáig, hogy árnyékkirály legyek.

– Ugy látom, – szólt, – hogy az országban nagy a rendetlenség. Az oligarchia módfelett elhatalmasodott és a nép, az istenadta nép, már nem bir el több terhet. Nos hát én nem fogom eltűrni, hogy az oligarchia tovább is kizsákmányolja népet. A nép érdekében semmiféle szigoru intézkedéstől nem fogok visszariadni. Népemnek atyja és első pártfogója vagyok. Azért meg fogom nyirbálni az oligarchák kiváltságait és a nagybirtokokra nagy adót vetek ki. Minél nagyobb a birtok, annál nagyobbat.

A hű öreg miniszter azonnal a helyzet magaslatára emelkedett és igy válaszolt:

– Nagyon bölcsen, Sire. Az uj törvény annál hasznosabb lesz, mert a kincstár kezdett kiapadni. És ha már az összeroskadó népen ugy se tudunk segiteni, legalább mentsük meg a kincstárt.

– A népet meg kell szabaditanunk ettől a zsarnoktól – mondogatták. – A nép érdekében semmiféle erőszakos lépéstől nem szabad visszariadnunk.

Addig suttogták, mormolták és rebesgették ezt, mig végre egyiküknek, a fiatal Raimondi grófnak az jutott eszébe, hogy:

Ennek a hangosan kimondott szónak az lett a következése, -19- hogy az ország nagyjai, szám szerint tizenhatan, összeesküdtek Rodomont király ellen. Elhatározták, hogy megfosztják trónjától, börtönre vetik s visszahelyezvén jogaiba a száműzött dinasztiát, ennek utolsó férfiivadékát, Godolfin herceget, hivják meg a trónra.

Godolfin herceg a messzeségből nemcsak hogy élénken helyeselte ezt a tervet, hanem irással is biztosította az összeesküvőket, hogy kiváltságaikat tiszteletben fogja tartani és soha se felejti el, kik azok az érdemes férfiak, akik a legtöbbet tették a nép érdekében.

Rodomont király éktelen haragra gyult, mikor megtudta, hogy mit forraltak ellene a hütlen országnagyok.

– Hát van szivük ezeknek az embereknek? – panaszkodott miniszterének, őszinte felháborodással. – Olyan hosszu várakozás után még el sem helyezkedtem jól a trónon és már le akarnak taszitani róla?!…

– Ha jól sejtem, Sire – tudakozódott a miniszter – felséged helyesli véleményemet és szabad folyást enged az igazságszolgáltatásnak?!…

– Jól sejted – felelt a király. – Sajnálom őket, mert végre ők is emberek… de engem nem téveszt meg az, hogy az ő helyükben talán én is ugyanazt tettem volna, amit ők cselekedtek. Előttem ugyanis csak a nép érdeke lebeg, s azért inkább én nyakaztatom le őket, mint hogy ők üttessék le az én fejemet. Ne gondold, mintha nagyon ragaszkodnám a fejemehez, de erre a fejre szüksége van a népnek.

S a birák megtudván; hogy miképpen kell szólnia az igazságos ítéletnek, Raimondi grófot és tizenöt társát halálra ítélték.

– Az ítélet végrehajtásával nem kell sokáig késni – utasitotta a király hű miniszterét. – Ha bünösök is, egyszersmind szánnivalók s méltók a részvétre; -20- nem volna helyes, ha sokáig elkinoznák őket. A szigoruság nem zárja ki az emberiességet. Aztán meg nem is volna célszerü, ha időt adnál nekik arra, hogy megszökhessenek; ami biztos, az biztos, és én a pénzt a zsebben, az asszonyt az ágyban, a halálraitéltet pedig a koporsóban szeretem.

– Csakis ott lesznek teljes biztonságban – vélte a hű miniszter. – Addig nem lehetnek egészen nyugodtak; pedig régibb hü szolgálataikkal, ha egyebet nem is, a nyugalmat bizonyára kiérdemelték.

– Szóval, mához egy hétre, vagyis János fejvételének szent ünnepén, reggeli hét órakor hadd szabaduljak meg ettől a kinos izgalomtól – rendelkezett a király. – Tudod, amig élnek, folyton szánnom kell őket… egyébre nem is tudok gondolni… s ha még sokáig tart, hogy egész nap csak érzékenykedem, ez könnyen megárthat az egészségemnek. János fejvételének ünnepét pedig azért ajánlom, mert a szent ember példája vigasztalni fogja őket, s azonkivül igy ünnepiesebb szinezete lesz a látványosságnak.

– Kell, hogy a nép ünnepnapokon ne csak okuljon, hanem szórakozzék is. A hasznost mindig jó összekötni a kellemessel – bölcselkedett a jeles államférfi.

Rodomont királyt a történelem „a tapasztalt“-nak, „a bölcs“-nek és „az előrelátó“-nak nevezi. De senki se tökéletes.

II.

János fejvételének szent ünnepe előtt két nappal, a Szent Remigről elnevezett vártorony udvarán, tizenhat lehorgasztott orru férfi sétálgatott szótlan: Raimondi -21- gróf meg a többi összeesküvő. Egyiküknek se volt mondanivalója a másikhoz; mindannyian belemerültek egyazon gondolatba, egyazon mély tóba.

Egyszerre a várparancsnok lépett eléjök, régebben: jóbarátjuk, most: őreik feje.

– Jó hir, urak! – szólt. – Ő felsége, Rodomont király, legkegyelmesebben megengedte, hogy kivégzésetek előtt mindegyikőtök, aki feleséges ember, elbucsuzhassék a hitvesétől… és elrendelte, hogy azt a nőt, aki e célból nálam jelentkezik, bocsássam be férjéhez.

– A gazember! – pattogott Raimondi gróf. – Nem elég neki, hogy nyársra huzat bennünket; azt akarja, hogy fájjon az élettől megválnunk, hogy pacallá érzékenyedjünk, hogy az asszonysirás még keservesebbé tegye a nagy ugrást! A gazember!

– Készüljetek a bucsuzkodásra – folytatta a várparancsnok – s gondoljátok meg előre, hogy mit akartok még elmondani annak, akit özvegyen hagytok…

– Nekem ide ne jőjjön az az asszony! – kiáltott fel Raimondi gróf. – Nem akarom látni; nem akarok bucsuzni! Engem asszonyi könynyel nem fog meglágyitani urad! Káromkodva akarok a vérpadra menni!

– Nagyon félsz a bucsutól – gunyolódott a várparancsnok. – Attól tartasz, hogy ha még egyszer ölelheted a feleségedet, sirva fogod itt hagyni a földet. Értelek, cimbora. Mit is politizál az olyan ember, akinek kedves és szép felesége van?!… ahelyett, hogy folyton otthon ülne és soha el nem mozdulna a gyönyörü asszony rokolyája mellől! -22-

– Éppen azért, pajtás! – felelt Raimondi gróf. – A politika nem egyéb, csak a még több pénz, a nagyon sok pénz kérdése. És az olyan szép asszonynak, mint az enyém, nem elég a kenyér; az ilyen asszonynak gyémánt kell! Nem sikerült az összeesküvésünk; jól van! Meghalok és pont. De nem akarom látni az asszonyt! Engem az a vén gazember az utolsó napomon nem fog meggyötörni!

– Mindjárt egészen máskép fogsz beszélni – bizonykodott a foglyok legfőbb őre – ha megtudod, hogy Imogén grófné már háromszor térpedelt le előttem, könyörögve, hogy bocsássam be hozzád! Eddig nem teljesithettem a kivánságát, mert a kötelességnek vaknak és süketnek kell lennie. De mihelyt megjött a parancsolat, hogy a király legkegyelmesebben megengedte a bucsuzkodást, rögtön követet küldtem a grófnéhoz. Holnap, alkonyatkor, itt lesz. Remélem, nem ment el végképpen az eszed, és teljesiteni fogod az asszonyod óhajtását. Ennyit megérdemel tőled!

– Hát legyen! – szólalt meg Raimondi, egy kis gondolkodás után. – Ha ő akarja, az más. De ne hidd, hogy látni fogod a megindulásomat! És ha minden arkangyal letérdepel előttem, akkor is káromkodva megyek a vérpadra!

– Nem fogok látni semmit – felelt a várparancsnok. – Magatokra lesztek a celládban és addig bucsuzkodhattok ameddig akarod. Mindig jóbarátod voltam; most is mindent megteszek érted, amit a kötelesség nem tilt; és jóbarátod maradok holnapután reggel hét óráig. -23-

III.

Másnap, alkonyatkor, Raimondi grófné, tetőtől talpig gyászruhában s köpenynagyságu fekete fátyollal a feje és öltözete körül, megjelent a vártorony kapujánál. Olyan gyönge volt, hogy két szobalány támogatta, és annyira sirt, hogy zsebkendőjével el kellett takarnia az arcát.

Nagyon sokáig maradt a börtönben; közel két óra hosszat. Késő este volt, mikor kilépett a cella ajtaján, ahol a cselédei várták. Egyre sirt, ugy hogy a zsebkendőt le se tudta venni a szeméről; még görnyedtebben járt, mint ahogy jött; és már olyan gyönge volt, hogy a szobaleányok alig birták a toronyból elvonszolni.

Közel a toronyhoz négylovas kocsi várta a grófnét és kisérőit. A négy ló a tengerpart felé vágtatott el. Ott, mint később egy halász beszélte, a gyászruhás nők beültek egy bárkába, amely mintha régen várta volna őket.

Szóval, reggeli négy órakor, amikor a halálraitélteket fölkeltették, hogy meggyónjanak – Raimondi grófnak hült helyét találták.

Helyette Imogén grófnét találták a tábori ágyon, férjének a ruháiban. Édesdeden aludt, mintha örökkön cella lett volna a hálóterme, s mikor fölkeltették, mosolygott.

Aztán nem válaszolt semmiféle kérdésre. Csak a várparancsnoknak mondott annyit, hogy minden üldözés felesleges volna, mert férje azóta már egy nagy hajón van, amely még ma idegen országban köt ki.

A szörnyü esetet természetesen azonnal jelenteni kellett a királynak. Hogy hát most már mitévők legyenek? -24- És különösen: mit csináljanak ezzel az asszonynyal?

Rodomont királyt nagyon mérgessé tette, hogy az álmából felzavarták; az első szava az volt, hogy még az érsekeket is fel fogja pofozni. De amikor megtudta, hogy mi történt, nem gerjedt olyan rettenetes haragra, amitől tartottak.

– Hm. Furcsa, ha igaz. De azt hiszem, hogy nem igaz – szólt és egy pár percig elgondolkozott.

– Fiatal és szép, mint az Ezeregyéj – felelte a várparancsnok, akinek egy kicsit viszketett a nyaka.

– Hm. Furcsa, nagyon furcsa!… – szólt a király és megint elgondolkozott, még hosszasabban, mint előbb.

– Az asszony öltözzék fel asszonyi ruhába. Aztán ide kell hozni hozzám: majd kihallgatom.

– Sokféle asszonynyal volt már dolgom – szólt – de olyannal még nem, aki az életét is kész feláldozni, csakhogy megmentse a férjét.

Csettentett a nyelvével, mint a nagy ételismerő, aki valami különösen izes falatot lát, és kegyelemben ezekkel a szavakkal bocsátotta el hü miniszterét:

IV.

– Szép, mint az Ezeregyéj – szólt magában a király – szebb, mint közülök a legszebb; szebb, mint mind az ezeregy éj együtt. A betegnyakunak, szerencséjére, igaza volt. Olyan szép, mint a mennyország, amelyet Pallanzában láttam egyszer, holdfényes éjjelen, huszonöt esztendős koromban. Szép, mint az elveszett paradicsom; szép, mint a legabszolutabb királyság; szép, mint az ördögök menyasszonya. Olyan szép, mint az ifjuság! De a mosolygása, az még nála is szebb!

De Rodomont király harminchárom évig járt iskolába s nem hiába látogatta a nők akadémiáját.

– Haszontalan urad van. Férfi az, aki elfogad egy asszonytól ilyen áldozatot?! Férfi az, aki, hogy megmentse a bőrét, otthagyja a feleségét a halálveszedelemben?! Férfi az, aki a maga életéért a kedvese életét kivánja cserébe?! Pocsék urad van!

– Nem. Sire. Az én jó uram erre nem is gondolt. Eszébe se jutott, hogy az életemet féltse. Tudta, hogy nem hagy életveszedelemben. Tudta, hogy te asszonyt soha se fogsz kivégeztetni. Tudta, hogy ha valaha asszonyt öltél, az öleléseddel fojtottad meg, vagy megrepesztetted a szivét, amikor elhagytad… de a vérpadra nem vitetted.

– Hizelegsz, szép asszony; ki akarsz játszani. De nem fogsz kijátszani; vigyázni szoktam arra, ami a hatalmamba került. És ha váratlanul madárkát fogtam, -26- nem vagyok olyan bolond, hogy szabadon ereszszem. Valld meg, hogy füllentettél: ezt a csinos bókot nem az urad bocsátotta rendelkezésedre védőfegyverül; magad eszelted ki, hogy bolonddá tégy, hogy rászedj.

– Az uram is tudja, hogy gáláns ember vagy. Király és lovag: nem zsebrák, nem haramiavezér.

– Ej, ej, milyen vakon bizik a lovagiasságomban vagy nem tudom miféle erényeimben az az ember, aki le akart lökni a trónomról.

– Károsnak tarthatja az uralkodásodat, gyülölhet is… mit tudom én, miért ellenséged?! De az ellenséged se tagadhatja le, hogy ur vagy. Minden gyerek tudja, hogy amióta élsz, az asszonyokhoz virággal szoktál közeledni, nem bilincscsel vagy kötéllel; minden gyerek tudja, hogy nem az az ember vagy, aki képes volna egy asszonyt lemészároltatni. Nem, Sire. Hogy te engem hóhér és pribékek kezére adhatnál, erre az én uram még csak nem is gondolt.

– Ej, ej, de arra csak gondolt, hogy ha a hatalmamba kerülsz, alighanem kedvem támad: élni a hatalmammal?! Hogy csunyán visszaélhetek ezzel a hatalmammal?! Hogy ha igy megcsufoltok és borsot törtök az orrom alá, megharagudhatom és boszut állhatok rajtad, ugy ahogy asszonyokon szoktam boszut állani?!

– Erre már gondolt, és mégis megszökött?! No hát szép urad van! Gratulálok hozzá! Egy férfi inkább százszor hal meg, mint hogy akár csak a kedvesét is kitegye ennek a veszélynek. És még hozzá, nem is csak a kedvesét, hanem a feleségét! Mit is mondok?! Egy férfi inkább felnégyelteti, kerékbe töreti, megnyuzatja magát, semhogy mindent meg ne tegyen, csak hogy elhárithassa az ilyen veszedelmet. És ez maga dönti -27- bele a rá nézve megszégyenitő veszedelembe az esküdt feleségét Imogén grófnét, azt a szép asszonyt, akit szeret! Pocsék ember, ha mondom. Megérdemli, hogy semmi kimélettel ne legyek iránta. És hogy őszinte legyek, megvallom, hogy akármi járhat a fejemben, a mikor szép asszonyokat látok, csak éppen a kimélet nem!… Ha nincs kedvedre grófné, hogy ragaszkodom ahhoz, amire jogot adtatok, csak magadra vethetsz; tudhattad előre, hogy ha majd megjelensz előttem, ezzel a szépséggel… a teremburáját!… nem az imádságot juttatod az eszembe!

– Várj csak, Sire. Nem hallgattad meg végig, amit a kérdésedre felelni akartam. Azt akartam felelni, hogy erre már, igen, gondolt az uram; nagyon is sokat gondolt rá, tuságos sokat. Sőt eleinte szóról-szóra ugy pattogott, ahogy most te beszélsz. És nem is képzeled, hogy a halálos veszedelemben milyen sok időbe került, amig meg tudtam győzni. De megnyugtattam.

És mivel nyugtattad meg, ha szabad kérdeznem? Mondd el kérlek. Erre már igazán kiváncsi vagyok.

– Azt mondtam neki: „Nevetséges! A király már nem fiatal ember; a király már ötvenhét éves.“

– Ezt mondtad neki? De, menydörgettét, ha nem is vagyok fiatal ember, ha ide s tova ötvenhét éves leszek is, azért még nem vagyok öreg!… és ha öreg volnék is: öreg ember nem vén ember!… Mennydörgettét, mennydörgettét, mennydörgettét!

– Ő is ezt mondta. De én azt feleltem neki: „Ohó, ez igen nagy különbség! Ha a király fiatal ember volna, harminc esztendős, mint te… akkor kétségbe kellene esni, akkor beszélni se lehetne a dologról, akkor mind -28- a kettőnknek meg kellene halnunk, de lehetetlen volna belerohanni a veszedelembe.“

– Ezt felelted neki? Érdekes! És aztán hogy folytattad? Mondhatom, égek a vágytól hallani, hogy micsoda eszmemenettel győzted meg az urad.

– Igy folytattam: „Mert az csakugyan borzasztó volna, ha abban a veszedelemben forognék, hogy a király… vagy valaki, akinek a hatalmában vagyok… mondjuk: egy harminc esztendős fiatal ember… elhárithatatlan kényszert alkalmazva… az erőszakos ölelésével… elgyötrő, de végül agyongyöngitő ölelésével… utóljára is rábirhatna az odaengedésre vagy éppen a szerelemre!… mert a szerető asszony is csak asszony, végre is csak asszony… Hát ez, igen borzasztó, szörnyü, rettenetes volna; rágondolni is irtózat!… De ennek a borzasztó veszedelemnek én magam se tenném ki magamat; inkább meghalnék. Én nem türném el, hogy akár akaratom ellenére, akár a beleegyezésemmel is… mondjuk: felhasználva az ijedtségemet… kitégy ennek a veszedelemnek: leköpnélek, ha megtennéd!… Ha rám parancsolnál, hogy mentsem meg az életedet, nekirohanva ennek a rémes kockázatnak – akkor se tenném meg, csak megundorodnám tőled és leköpnélek. Csakhogy erről szó sincs. A király már nem fiatal ember; ötvenhét éves; nincs veszedelem.“

– Élesen különbözteted meg a dolgokat, de nem eléggé. Folytasd. Ugy képzelem, az uradat ez a megkülönböztetés még nem elégitette ki.

– Nem. De aztán megmagyaráztam neki. „A királylyal szemben nem forgok ilyen veszedelemben; a királylyal szemben nem forgok semmiféle veszedelemben. A király nem fog bántani engem; nem is bánthat. Mert a király az erőszakos ölelésével csak beszennyezni -29- tudna engem és maga-magát is beszennyezné. A király ezt nem fogja tenni. Soha. E felől nyugodt vagyok. Ez lehetetlen.“

– No, ezt rosszul magyaráztad meg neki. Mert akármilyen finom a megkülönböztetésed, én ezt nem méltatom. Ha lehetetlennek tartod, hogy szerelemre birjalak, jól van; én megelégszem azzal is, hogy ölelni foglak. Engem nem kétszerkettőzöl ki asszonyi furfanggal; én nem engedem a jussomat. Ti engem megcsaltok, lóvá tesztek, kisemmiztek; helyes. De nekem jogom van a megtorláshoz és módom is van benne, hogy a megcsufolásért erőszakkal fizessek, mert a hatalmamban vagy. Eszem ágában sincs lemondani erről a megtorlásról; a boszu mindig édes, de ennél édesebb boszut nem képzelek. Mi jut eszedbe?! Királyi falat van előttem. Egy gyönyörü asszony… egy rendkivüli asszony, aki minden vakmerőségre kész a férfiért… egy szerető szivü, bátor asszony, aki mindennel számot vetett és akármit beszél most, még az életét is megkockáztatta, hogy megmenthesse az urát. Igazán királyi falat. Ilyet még nem izleltem. Ne áltasd magadat. Ezt a királyi falatot nem fogod hizelgéssel elravaszkodni előlem, mint a róka a sajtot a holló szája elől.

– Meg foglak győzni. Mit kivánsz bennem? A vakmerő kis nőstény-párducot, az ugynevezett rendkivüli asszonyt? Vagy a szép teremtést? Mondjuk: mind a kettőt. Nos hát, mind a kettőről le fogsz mondani. Mert az egyiken nincs hatalmad, a másikat pedig nem érdemes kivánnod. Mi izgat? A lelkem? Vagy a hogy mondod: a rendkivüliségem? De, édes jó uram, a nők lelkét csak ugy lehet rabságba ejteni, ha előbb -30- teljes szabadságot adsz neki. Ezt erőszakkal nem teheted a magadévá; a lelkemet igy nem lehet meghóditanod…

– Megelégszem a szép teremtéssel. A legédesebb boszuállást szerzem meg magamnak; keresztül taposok az uradon; megbüntetlek azért, hogy lesajnáltál; eszközévé teszlek uri gyönyörüségemnek; és ami mindezeknél többet ér: egy édes pillanatot találok karjaidban. Ez nekem elég.

– Hát ezt nem érdemes kivánnod. Mondom, hogy szerencsémre, nem vagy fiatal; sehogy se lehet hatalmad rajtam. Egy márványszobrot találnál bennem, a ki dermesztő hidegséggel viseli el, hogy beszennyezed és megrontja az örömödet azzal, hogy szemedbe hányja az utálatát. Ez nem volna elégtétel és az ilyen megmérgezett öröm csak egy vadállatot elégíthet ki. De te nem vagy vadállat. Te valaki vagy, akit magadért szerettek a nők. Hogy egygyel több vagy egygyel kevesebb szép teremtésnek a képét helyezed-e el emlékezésednek a sirboltjába, az már neked mindegy. És a pillanatban, esküszöm, nem volna örömöd; a hitvány izgalmon kivül, amelyet akármelyik nő karjában megtalálhatsz, inkább csak: keserüséged és önutálatod. Utóbb nem bocsátanád meg magadnak, hogy lehetővé tetted, undorommal megaláznom benned a királyt és a férfit; utóbb, lelkifurdalást éreznél, szégyenkeznél bensődben, hogy elég gyalázatos voltál bemocskolni valami istenit, amin nem volt hatalmad.

– Mit veszíthetek? Csak nyerhetek, ha sikerül benned felébresztenem a minden indulattól ment, józan gondolkodót, a büszke embert, a nemes urat, a királyt, az államférfit. -31-

– Mindjárt megmondom. De hogy mondhassam, előbb felelj arra a kérdésemre: forgattad-e a történelem lapjait?

– Nem vagyok tudós. Azért tartok tudósokat, hogy forgassák azok helyettem.

– Akkor kérdezd meg őket: tudnak-e olyan esetet, amilyen az enyém? Olvastak-e a világtörténelemben olyan asszonyról, aki mindent, az életét is kész volt feláldozni, csakhogy megmentse a férjét.

– Tudósaim azt fogják mondani, hogy a világtörténelemben mindenre van példa.

– Csakugyan van egy ilyen példa. A Lady Nilhisdale esete. Hogy egészen őszinte legyek, nekem is ez adta az eszmét.

– Az ember sok okulást meríthet belőlük. Elég az hozzá, engem a Lady Nilhisdale példája bátorított fel és igazam volt.

– Egészen bizonyos. Neki kisebb emberrel volt dolga, mint nekem és mégis sikerült meggyőznie a királyt. Mert ez is államférfi volt; ha nem is olyan messzire látó, mint te.

– Mintha meg se fogta volna. Azt mondta neki „Szállj tova, szállj szaporán!“

– Meg minden olyan kivánságot, amelynek a kielégítése megalázna önmagad előtt… és nem hallgatsz, csak az államférfi, a benned lakó bölcs ember szavára.

– Az államférfi igy szól: „Egy asszony, aki mindent, még az életét is kész feláldozni, csakhogy megmentse a férjét! De hiszen ilyen asszonyok kellenek nekem! Hogy példaként ragyogjanak a többiek előtt; hogy erős katonákat szüljenek országomnak; hogy megszilárdítsák a család tekintélyét. Az ilyen asszonyokat nem bántani kell, hanem dicsőíteni; az ilyen asszonyok nevét aranybetükkel kell feljegyezni a világtörténetbe és tanítani kell az iskolákban. Hálátlan legyek egy ilyen asszonynyal szemben, akinek ritka, nagyon ritka esete uralkodásomat hiressé fogja tenni!? Nem. Legyőzöm magamban az emberi gyarlóságot, nagylelkü leszek; utjára bocsátom. Jutalmamat pedig a történelem adja meg, a a „lovagias“ jelzővel.“

– Szóval azt kellene mondanom: „Jó asszony, ég veled! Siess, a hajó nemsokára indul és férjed epedve vár, ott tul a tengeren“?!

– Hát eredj. Sajnálom, hogy már nem vagyok harminc esztendős. Királynémmá tennélek.

Négy év multán Rodomont király, egy idegen ország vidám fővárosában, a hispániai követ házánál egy gyönyörü asszonyt pillantott meg, akit ott Rupertus grófnénak neveztek. -33-

Megtudta, hogy Rupertus gróf özvegy asszonyt vett el feleségül és ennek az özvegyasszonynak az első férje bizonyos Raimondi gróf volt, aki három évvel ezelőtt leesett a lóról és kitörte a nyakát.

– Nevetnem kell – szólt magában a király – ha meggondolom, hogy engem a történelem „az előrelátó“-nak fog nevezni!…

Nem szalaszthatta el a szerencsét, hogy néhány szót váltson a régi ismerőssel és meggyőződött róla, hogy Imogén szebb, mint valaha.

– Szép asszony, – szólt – bizonyára én is tévedtem, mert nagyon bölcs akartam lenni és ez a Raimondi, aki nemcsak hogy kisíklott a körmeim közül, de alaposan meg is tréfált, méltán kinevethetett. De a te tévedésed még nagyobb. Mert te mindent, még az életedet is kész voltál feláldozni ezért a Raimondiért. Ugyan mondd, érdemes volt-e annyira erőlködnöd, hogy megmenthesd az életét?!… és megkockáztatnod… de hiszen tudod! Ha szépen lefejeztetem Raimondit, egy évvel hamarább mentél volna férjhez Rupertus grófhoz… az ifju Rupertus grófhoz, hogyha nem csalódom?!…

A PAZARLÓ ASSZONY.

Nagyszakállu Rodomont császárnak volt egy kancellárja, aki sehogysem akart megbukni; valami Lanzendorf gróf. Mig az elődei alig jöttek, már is mentek, nyilván kénytelenségből: ez a Lanzendorf gróf ott vénült meg a trón előszobájában. Az ország fiataljai, akik abban nőttek fel, hogy – talán öröktől fogva – mindent Lanzendorf gróf intéz, el se tudták képzelni, micsoda világ lesz az, a mikor nem Lanzendorf gróf fogja ellátni az államügyeket.

Sokan kivánkoztak a helyébe és még többen voltak, akik reményeik megvalósulását a kormányváltozástól várták. Ezek az epekedők és álmodozók nem érték be a sóvárgással és a levegő-várak épitgetésével; minden kis és nagy követ megmozgattak a végből, hogy Lanzendorf gróf végre-valahára otthagyja a helyét. De legügyesebb ármánykodásuk és legkitartóbb erőlködésük is hiábavalónak bizonyult. A nagyszakállu császár, aki különben készségesen, sőt szivesen mutatkozott hálátlannak, ha egyik vagy másik szolgájára nem volt többé szüksége, épp olyan rendithetetlenül ragaszkodott Lanzendorf grófhoz, mint amilyen könnyedén -35- kergette el régebben öreg kancellárjának számtalan elődjét.

Hogy miért ragaszkodott a császár ilyen szivósan ehhez az egy hivéhez, akkor derült ki, a mikor az elégedetlenek elsütötték a legnagyobb ágyut s rábirták Ghibellin grófot, a birodalmi seregek fővezérét, hogy legyen szószólójuk.

Ghibellin gróf nagy tekintélynek örvendett. Gyermekkorában a császárnak az a pajtása volt, aki a legjobb képpel viselte el a biborban született ifjutól kapott pofonokat. Később számtalan csatában verték meg és valamennyi csatavesztését ki tudta aknázni arra a célra, hogy fölfelé bukjék; soha, a legcsekélyebb csatavesztés fölhasználását se mulasztotta el. Végül annyi vereséget gyüjtött össze szép koszoruba, hogy kiküzdötte magának a „legtapasztaltabb bajvivó“ nevet s fölvergődött a leghiresebb stratégák közé, mert gyakrabban bizonyitotta be, mint bárki más, hogy az elmélet neki ad igazat, s hogy haditetteinek csodálatos balsikere voltaképpen csupa erkölcsi diadal, amelyek diszes sora csakis az ő csodálatos hadi tudományával volt kivivható.

Erre a tekintélyre támaszkodva, Ghibellin gróf egészen szabadon beszélt a császárral.

– Mindent jól megfontolva, – szólt, – arra a meggyőződésre jutottam, hogy ezt a Lanzendorfot el kellene csapni. Ő meg az emberei már régen jóllakhattak. Ideje, hogy végre másokra kerüljön a sor. A kormányzásban az ilyen váltógazdaság éppen olyan szükséges, mint maga a kormányzás. Egyre többen vannak, akik türelmetlenül várják, hogy jóllakhassanak, s ha még sokáig nem elégited ki őket, nem állok jót róla, hogy az általános elégedetlenség nem tör-e ki olyan forrongásban, amely már nemcsak Lanzendorfot, hanem -36- császári felségedet is meg fogja támadni. A bölcseség azt javallja… nem, azt parancsolja: hogy a jóllakottak immár vonuljanak félre és tömd be a száját azoknak, akik joggal hangoztatják, hogy egyszer már ők is jól akarnak lakni.

– Ha én ostoba ember volnék, azt felelném neked, hogy: azért tartom meg Lanzendorfot, mert okos ember, derék ember és önzetlenül dolgozik értem, meg az országért. Ez tudniillik igaz. Tisztább feje van, mint nektek; négyszemközt szólva, birodalmamban ő az egyetlen, akiről bizonyosan tudom, hogy becsületes ember; és senki se tagadhatja, hogy nagyon sokat tett császárotok és az ország javára, sőt folyton csak ebben fáradozik… amit én bizony az ő helyében nem tennék meg… nem is értem, hogy miért teszi? – a mikor semmire és senkire sincs rászorulva. De én nem vagyok ostoba ember, hát nem igy beszélek veled. Hiába is beszélnék veled igy, mert ti arra, hogy Lanzendorf gróf eszes, derék és önzetlen, ugy sem adtok semmit. Fütyültök minden ilyen jó tulajdonságára… a te embereid csak jól akarnak lakni és egyébbel nem törődnek. És van még egy másik okom is, a miért nem beszélek igy. Tudniillik igaz, hogy Lanzendorf eszes, derék és önzetlen, de nem igaz, hogy ezért tartom meg. Ettől még szivesen elejteném… alkalomadtán, szükség esetén… a hála az ostobák és gyöngék erénye. A legnyugodtabban, hidegvérrel, minden habozás nélkül elcsapnám, ha találkoznék valaki, akitől nagyobb hasznot várhatok, mint tőle. De ilyen ember egyelőre nincsen. Mondok neked valamit, fiam, amit te is meg fogsz érteni, azok is, akik hozzám küldtek. Ennek a Lanzendorfnak van egy kitünő tulajdonsága. Nem az, hogy eszes, derék és önzetlen, hanem az, hogy nagyon gazdag, -37- rendkivül gazdag. Jól mondod, nemcsak ő nem éhes, már az emberei is jóllaktak. Róla bizonyos vagyok, hogy sohase fog meglopni; azokról, akik a helyébe kivánkoznak, nem vagyok bizonyos. Nála mindig találni fogok egy kis pénzmagot, mert neki semmi se kell, s az embereinek se kell sok, ezek is jóllaktak. Ellenben, ha mások kerülnének az ő és emberei helyébe, az uj alakok legelőször is csak jóllakni igyekeznének s olyan mohón falnának, hogy nekem semmi se maradna, évekig, talán életem végéig. Már pedig fölérheted észszel, hogy ez mindennél fontosabb dolog, kivált a mai világban, a mikor egyre drágább az élet s a mikor egy szegény császár oly nehezen tud megélni a fizetéséből! Hát csak eredj vissza s mondd meg azoknak, akik küldtek, hogy tőlem éhen halhatnak, hogy nekem éppen a jóllakott ember kell, hogy Lanzendorf egyelőre pótolhatatlan, mert gazdagabb, mint azok, akik ki akarják túrni a helyéből, és hogy akármilyen eszes, derék és önzetlen ember ez a Lanzendorf, azért még se fogom elcsapni!… mindaddig, amig komoly okom nem lesz rá, hogy elcsapjam!

II.

Lanzendorf gróf életének hatvanadik évéig hozzáférhetetlen és kifogástalan volt.

Ekkor azonban menthetetlen ostobaságot követett el. Csak egyet. De az ilyen ostobaságból egyetlenegy is tökéletesen elég.

Eszébe jutott ugyanis, hogy mégis csak jó volna, ha örökös maradna utána.

Mikor az ember elérkezik a hatvanadik évéhez, akárhogyan élt, föltétlenül megbánja, hogy a kétféle életmód közül nem a másikat választotta. -38-

Lanzendorf gróf is megbánta, hogy nem alapitott családot, még huszonöt vagy harminc éves korában.

Egyet gondolt és hatvan esztendős ember létére feleségül vett egy igen jó házból való, igen jól nevelt és igen szép kisasszonyt, aki mindössze husz esztendős volt: valami Demonassa grófnőt.

Természetes, hogy Demonassa grófnő szegény volt, mint a templom egere. Finom, illedelmes, templomjáró egérke volt, de szegény. A báli ruháján kivül nem vitt magával más hozományt a Lanzendorf gróf házához, csak huszonnégy darab csipkezsebkendőt, abból a fajtából valót, amelyet külön arra a célra készitenek, hogy az öreg férjek feleségei rendre elajándékozhassák ifju udvarlóiknak.

Az is természetes, hogy Demonassa grófnő nem azért ment férjhez Lanzendorf grófhoz, aki éppen háromszor annyi idős volt, mint ő, hogy otthon ülljön s miután örökössel örvendeztette meg Lanzendorf grófot, azután csak a rokkát pörgesse.

Azért ment férjhez a különben elég kellemes viselkedésü és elaggottnak éppen nem látszó öreg emberhez, hogy kiélvezhesse ennek a gazdagságát. Hogy élhesse világát és kedvére szórakozhassék, mint a fiatal nők szokták.

Azt akarta, hogy ott lehessen azokon a fényes ünnepélyeken, ahová a szegény nők nem juthatnak el, még akkor se, ha véletlenül grófkisasszonyoknak születtek. Mulatni akart: szép ruhában járni, nevetgélni, -39- táncolni. Ápolni és csodáltatni akarta a szépségét, feltünni és hóditani; hallgatni a hizelgés zenéjét.

Vidám természetü volt, szerette a társaságot, csak a játékon, meg a mulatságon járt az esze, fesztelen viselkedéshez szoktatták… egyébként, legalább eleinte, nem gondolt semmi rosszra.

Csak ott akart lenni mindenütt, ahol szórakoznak, mindenütt, ahol megcsodálhatják.

(És ha azok, akik megcsodálják, egyszersmind meg is kivánják, hát tehet ő erről?!)

Annak persze, hogy az ifju Lanzendorf grófné kedvére mulathasson, nem volt semmi akadálya. Lanzendorf grófnak volt pénze, mint a köles és Lanzendorf gróf nem bánta, ha a fiatal asszony ünnepelteti magát; hiszen azért fiatal, hogy örüljön ennek.

Hanem Lanzendorf gróf immár nem volt hibátlan. És ha nem volt hibátlan, nem maradhatott hozzáférhetetlen. Ha pedig nem volt hozzáférhetetlen, nem maradhatott kifogástalan sem.

És Ghibellin gróf, akit az elégedetlenek egyre tüzeltek, ugy látta, hogy elérkezett az az idő, a mikor ujra ráléphet a cselekvés terére.

– Tudod, – szólt neki, – hogy én vagyok a legjobb, az egyetlen barátod. Azt is tudod, hogy mint öreg katona, a világért se szólnék… inkább leharapnám a nyelvem… és ha szólok, csak a te javadért teszem… a barátságunk követeli meg, hogy illetlenül nyilt és őszinte legyek. Hát figyelmeztetlek barátom, hogy tulságosan sokat foglalkozol az államügyekkel. A mig te, öreg ember lévén, nyakig bele temetkezel az államügyekbe, az asszonyka szórakozik, hm, hm. Ne feledd el, barátom, hogy te öreg ember vagy és a nőcske -40- ifju, nagyon ifju, hm, hm. A nőcske igen jókedvü; fesztelen viselkedésü és mulatni vágyó; tulságosan kedves, tulságosan szép és tulságosan sok fiatalember zümmög körülötte, hm, hm. Isten látja a lelkemet, hogy ezzel semmit se akarok mondani. Nem tudok róla semmi rosszat; esküszöm, hogy semmit se tudok. Ha tudnék, akkor se mondanám meg, inkább leharapnám a nyelvemet, mint vén katonához illik. De figyelmeztetlek, hogy ha netalán mégis kutya volna a kertben, te vagy az, aki ezt a legutóljára tudnád meg. Sőt, ha ilyen tulságosan sokat foglalkozol az államügyekkel és a polgárok érdekében, akik ezt nem érdemlik tőled, többet fáradozol, mint kellene, elannyira, hogy se látsz, se hallasz, hát akkor bizony sohase is fogsz megtudni semmit, akárhány kutya lesz is a kertben. A minthogy azt se tudod például, amit az egész világ tud, hm, hm. Hogy mit tud az egész világ? Azt, hogy ötvenezer tallért adtál az asszonykának ruhaszámláinak a kifizetésére s az asszonyka ezen a pénzen uj ruhákat vásárolt, régi számláit nem fizette ki, vagy mondjuk: kifizette, de adós maradt azzal, amit ujonnan vásárolt, ugy, hogy az adóssága most is csak annyi, mint ennekelőtte. Azért, mint igaz barátod, azt ajánlom neked, hogy foglalkozzál kevesebbet az államügyekkel, söpörj inkább a tulajdon házad előtt. A legjobb volna, ha egyáltalán nem foglalkoznál többé az államügyekkel; rábizhatnád ezt már a fiatalabb erőkre.

– Hát hogy a feleségem pazarló természetü, ez igaz. Csakugyan nem tudtam róla, hogy uj adósságot csinált, vagy hogy a régit nem fizette ki, és bizony rosszul tette a feleségem, hogy ezt elhallgatta előttem. De e miatt ne fájjon a fejed és ne fájjon senkinek a feje. -41- Majd kifizetem az uj adósságot is. Hála Istennek, van miből; jut is, marad is. Ki költsön szép ruhára, ha nem ő?! Gazdag ember felesége és fiatal; költhet rá, mert módja is van benne, kedve is van hozzá. Ez csak az én dolgom. Ami pedig a többit illeti, hát ez se tartozik rátok. Én azért vettem feleségül, hogy örököst adjon nekem. Részem volt ebben az örömben és hálás vagyok érte. Hogy én öreg vagyok, ő pedig fiatal, ez csakugyan hiba; de az én hibám, nem az övé és az én hibámért nem büntethetem őt azzal, hogy a magánosságba kényszeritsem, hogy fogságban tartsam. Miért ne járhatna társaságba, bálokba, ünnepélyekre, ahová elmenni kedve tartja?! Hadd szórakozzék! A szórakozásban még nincsen semmi rossz. Hogy jókedvü? Örülök rajta! Szemrehányást kellene tennem magamnak, ha szomoru volna. Hogy akkor is vágyódik a mulatságra, a mikor engem dolog tart elfoglalva? – nem botránkozom meg rajta. Neki nincs elfoglaltsága és ha sokféle mulatság érdekli, ez korának természetes, szerencsés kiváltsága. Azon se csodálkozom, ha mások is szépnek találják, nemcsak én magam; nem tehet róla, ha másoknak is tetszik, s azt nem foghatod rá, hogy vadászsza ezt a tetszést… ha ráfognád, akkor se hinném el, mert: nincs szüksége erre. Rosszat pedig… azt mondod, sőt meg is esküszöl rá… rosszat te se tudsz róla. Akkor Hát mit akarsz? Ha semmi rosszat nem mondhatsz róla, a legcsekélyebb rosszat se… akkor ugy találom, egy kicsit elsietted a figyelmeztetést. És tökéletesen elég volna ennyit felelnem neked. De tudod mit?!… hogy ne legyek kénytelen még egyszer értekezni erről a tárgyról, többet mondok neked. Persze, ezt csak neked mondom, a legjobb, az egyetlen barátomnak, aki inkább leharapná a nyelvét, semhogy elárulna, a mikor mély titoktartás pecsétje alatt neki, egyedül neki megvallom -42- a legmélyebben rejtegetett gondolataimat, a végből, hogy ő ezt a bizalmasságot megőrizze és magával vigye a sirba. Másnak a világért sem mondanám el, a saját jól felfogott érdekemben, mert más valaki kiszalaszthatná a száján… s ha ez a dolog eljutna az asszony fülébe, ez nagyon veszedelmes lehetne rám nézve. De neked, a legjobb, az egyetlen barátomnak elmondom. Hát tudd meg, kedves, egyetlen barátom, hogy én alattomban, mély titokban, igazat adok azoknak, akik ugy gondolkoznak, hogy ha egy hatvan esztendős ember husz éves leányt vesz feleségül, ezzel olyan rettenetes hibát követ el, amely megfosztja attól a természetes jogától, hogy szigoru biró lehessen. Azért, ha később… netalán… Isten őrizzen meg… mégis csak megtudnál valamit: egészen fölösleges, hogy engem felvilágosits. Ezzel csak teljesen haszon nélkül való szenvedést okoznál nekem, a barátodnak, mert én még ebben a legrosszabb esetben is menthetőnek találnám az asszonyt s azt hiszem… nem tudom, de azt hiszem… hogy megbocsátanék neki. Elmondtam ezt neked, titoktartást kérve, de leplezetlen őszinteséggel, hogy megkiméljelek minden baráti aggodalomtól; és most kérlek, ne fáradozzál tovább ebben a dologban, mert az államügyeket, a meddig a császár is ugy akarja, nem szándékozom másokra bizni… majd csak elvégzem magam!

Ghibellin gróf nagyot nézett, s aztán biztositván a kancellárt, hogy a titok nála el van temetve, sietett elujságolni ezt a szörnyüséget az egész udvarnak.

– Ez a szégyenletes türelmesség, – szólt, mihelyt a császár elé jutott, – a legnagyobb erkölcstelenség a világon. Nem tarthatod tovább ezt az erkölcstelen embert. -43-

A császár gyönyörködve fürösztötte a kezét szép, hosszu, puha, selymes szakállában.

– Mondtam már neked, – felelt nevetve, – hogy nem azért tartom, mert erkölcstelen, hanem azért mert gazdag. Bánom is én, hogy erkölcstelen! Én csak azzal törődöm, hogy ez az egy, ez nem lop. Hát csak mondd meg azoknak, akik minduntalan hozzám küldözgetnek, hogy Lanzendorfot nem fogom elcsapni mindaddig, a mig komoly okom nem lesz rá, hogy elcsapjam!

III.

Gondoskodtak róla, hogy Demonassa mindent megtudjon. Azt is, hogy mit mondott a kancellár; azt is, hogy az udvar miképpen itélte meg ezt a természetellenes türelmetlenséget.

A hirhordók ugy okoskodtak, hogy ez a kis fölvilágositás semmi esetre se fog ártani. Ha nem is buktatja meg a kancellárt, csak buzdithatja a fiatal asszonyt.

Igy legalább Lanzendorf semmi szin alatt se fogja kikerülni azt a sorsot, amelyet megérdemel. Minden bizonynyal hamarabb fog bünhődni, mintha az asszonyt semmi se bátoritja.

És – ki tudja?! – egy kis botrány könnyen megbuktathatja a hatalmához konokul ragaszkodó kancellárt.

Csakhogy Demonassának, – akinek kedvére volt, hogy az ország második asszonyaként ünnepelték, – a hir hallatára az jutott eszébe, hogy:

– Csak azért se!… – szólt magában. – Ezt az örömet nem szerzem meg nekik!… És ha belehalok is, akkor se szerzem meg nekik ezt az örömet!… És ha szétveti is őket a düh és ha megölne is a sóvárgás, még akkor se!…

Egy szép, fiatal, ünnepelt asszony, ha arról van szó, hogy meggyötörhesse az irigyeit, akik a bukását lesik, mindenre képes, még a legnagyobb önfeláldozásra is.

Demonassa legalább képes volt minden lemondásra. Olyan görcsösen ragaszkodott az erényéhez, hogy az udvart előbb gondolkozóba, utóbb kétségbe ejtette. Még a kacérkodásról is letett. Még meg is komolyodott.

Történt azonban, hogy a császárnénál egy kereskedő jelent meg, aki egy mesés ruhaszövetet kinált megvételre.

– Ez a legszebb ruhaszövet a világon – szólt. – Olyan szép, hogy csak egy császárné viselheti. És olyan drága is.

– Hja, lelkem, – szólt a császárné, – én nem vagyok olyan gazdag, hogy ezt megvehessem! Hanem tudja mit? Menjen el Lanzendorf grófnéhoz, az talán megveszi. Annak semmi se drága.

A kalmár nem értette meg, hogy ez csak rettenetes gúny volt. Összecsomagolta a holmiját, megköszönte a jó tanácsot s elment a kancellár feleségéhez.

Valami csodálatos ruhát csináltatott belőle. Olyat, ami mindent elhomályositott, ami eddig a világon történt… elhomályositotta mindazt, ami volt, van és -45- lesz… elhomályositotta magát a napot és a csillagokat is… Legalább Demonassa ugy találta.

– Most már elég volt! – kiáltott rá másnap a császárra. – Most már repüljön ez a szemét! Most már repüljön ez a cafat!

A császárné tizennyolc éves korában is csunya volt, de most már öregedni kezdett és erősen kopaszodott; Demonassának a szépsége pedig éppen most virágzott ki a maga teljes pompájában.

A császár végigsimitotta hosszu, selymes szakállát, egy nagyot nyelt s aztán igy szólt:

HAT ÉV.

Moncontour lovagot az 1777-ik év egy januári reggelén, hét és nyolc óra között, Méricourt grófné kastélyában fogták el.

A lovag már ébren volt s éppen öltözködött, amikor a váratlan vendégek dörömbölni kezdtek az ajtón s kivülről valaki bekiáltott a szobába:

A grófnénak szeme-szája nyitva maradt ámulatában. Egy pillanatig nem tudta, ébren van-e vagy álmodik. Aztán a szeme megmerevedett a rémülettől; szólni akart, de a szó nem jött ki a torkán.

– Sebaj, édes Zsófiám, – szólt a lovag nyugodtan. – Valamelyik gazember elárulta, hogy a „Hollandi levelek“ irója én vagyok. Hát most le fognak tartóztatni és egy pár hónapra alighanem becsuknak. De ne félj, nem fognak fölakasztani! A könyvem ugyan egy cseppet sem tetszik az udvarnak… az is igaz, hogy van benne egy és más, ami veszedelmesen hasonlit a felségsértéshez… de nem azért van előkelő rokonságom, nem azért vannak barátaim, összeköttetéseim az udvarnál és különösen nem azért vannak -47- derék, furfangos és pénzért serény ügyvéd-mesterek, hogy az afféle csipős kétértelmüségeket ki ne tudják magyarázni arra, amire akarják.

– Várják meg, mig a grófné felöltözik, – kiáltott ki a lovag. – Becsületszavamat adom, hogy nem fogok megszökni.

A grófné ész nélkül kapkodott a ruhái után. A lovag segitségére sietett.

– Légy egészen nyugodt, – szólt gyöngéden, – olyan nyugodt, amilyen én vagyok! Esküszöm neked, nem lesz egyéb boszuságunk, csak az, hogy egy pár hétig nem láthatlak!

– Ha azonnal nem engedelmeskednek, – szólt a parancsoló hang, – betöretem az ajtót!

– Nem járhattam el másképpen, – mentegetőzött. – Határozott parancsom volt rá, hogy betörjek a grófnéhoz.

– Nem adhat egy pár percet?… egy negyedórát?… hogy elbucsuzzam a lovagtól!

Megcsókolták és megölelték egymást, a tiszt és a -48- katonák előtt, hosszan, amig egy egész perc tart. Aztán menni kellett.

Levezették. De még az udvarból is fölkiáltott abba az ablakba, ahol a grófné sápadozott:

Mialatt a grófnét bátoritotta, mintha még a bosszusága is elpárolgott volna. Szinte derülten kérdezte a tiszttől:

– Nem azért vagyok itt, hogy önnel társalogjak, hanem azért, hogy a kötelességemet teljesitsem.

Ez egy kicsit sértette. Végre is nem tolvajt fogtak el benne; a tisztnek semmi oka rá, hogy ugy felelgessen neki, mint egy semmirekellőnek.

A harag elhallgattatta. De ha a tekintete elárulta, hogy szeretné levágni a tisztnek a fülét, azt már nem lehetett leolvasni az arcáról, mintha aggodalom vagy gond bántaná. Olyan nyugodtnak látszott, mintha bálba vagy csatába vitték volna.

Pedig mégis furdalhatta valami. Mert amikor Páris sorompóinak a közelébe értek, ujra megszólalt:

– Tiszt uram, ha ön nemes ember, ugy meghallgatja a kérésemet. Nem kérem öntől, hogy álljon szóba velem, csak azt, hogy hallgasson meg.

– Nem szeretném, – folytatta a lovag, – ha mindenki megtudná, hogy ön engem a Méricourt grófné kastélyában fogott el. A grófné özvegy, független, ura a tetteinek; nem róla van szó. Hanem nekem fiatal feleségem van, aki nemsokára anya lesz. A feleségem szeret; nem is álmodja, hogy megcsaltam, -49- azt hiszi, Hollandiában járok. Le fogja sujtani, ha megtudja az igazat. És éppen abban az időben van, amikor a lelki megrázkódtatás testi veszedelemmel jár. A gyermekre is végzetes lehet ez. És az első gyermekét várja; még nincs egy esztendeje, hogy a feleségem. Láthatja, tiszt uram, hogy nemcsak a nemességére hivatkozom, hanem az emberiességére is. Önnek módjában lesz ugy intézni a dolgot, hogy a feleségem soha se tudhassa meg, hol fogtak el. Csak ezt akartam mondani.

– Hazugság volna, – felelte a tiszt, – ha azt mondanám, hogy sajnálom önt. Én Choiseul de Meuse vagyok és egy Choiseul de Meuse soha semmiért se hazudik.

Vagy ugy? Ez az a Choiseul de Meuse, akit Moncontour lovag felesége, amikor még d’Ormesson kisasszony volt, kétszer is kikosarazott?! Az már más!

Egy megvető pillantás után, amelyre Choiseul de Meuse hasonlóval felelt, hátat forditott a tisztnek. Többet nem szóltak egymáshoz.

II.

Az előkelő rokonok, a jóbarátok és az ügyvédmesterek megtették, ami tőlük telt, de az itélet mégis szigorubban hangzott, mint a lovag várta. Ugy szólt, hogy hat esztendőt kell eltöltenie a vincennesi Toronyban.

Mert az emberséges Choiseul de Meuse mindent elkövetett ugyan, hogy titokban maradjon, hol fogta el Moncontour lovagot, de hiába fáradozott, esdeklett, sőt hazudott is, ahol lehetett, – a dolognak ki kellett tudódnia. -50-

Pedig Choiseul de Meuse még a hamis eskütől se riadt visza, hogy megkimélje a fájdalomtól és a veszedelemtől azt az asszonyt, akit szeretett. Megesküdött előtte, az oltári szentségre, hogy a hollandiai határon fogta el a lovagot és hogy merő hazugság, amit az udvarnál fecsegnek. A katonái is befogták a szájukat, mert szerették a tisztet és féltek tőle. De a lovag birái, akik előtt Choiseul de Meuse nem hazudhatott, s akik alig várták, hogy boszut állhassanak a „Hollandiai levelek“ gonosz tréfáiért, nem voltak olyan kiméletesek, mint Choiseul de Meuse. Minden fáradság kárba veszett; s a hamis eskü nemkülönben.

Egy héttel azután, hogy a lovagot átszállitották a vincennesi Toronyba, Le Noir, a várparancsnok, aki régi jó embere volt, közölte a fogolylyal, hogy Moncontourné asszony beszélni kiván vele.

– Ugy látszik, – felelt Le Noir, – az ön ellenségei nem voltak elkészülve rá, hogy a felesége fölkeresheti, mert eddig nem kaptam utasitást, hogy senkivel se beszélhet. Az ilyen esetekben pedig magam is megengedhetem a találkozást. Hát csak éljen az alkalommal, mert lehet, hogy holnaptól fogva senkit se bocsáthatok önhöz.

– Eljött! – szólt magában a lovag, mialatt őrei közt lehaladt a lépcsőn. – Nem tudna semmit?!…

A csodálkozása nagyobb volt, mint a megilletődése. Meg volt győződve róla, hogy Choiseul de Meuse el fogja árulni; s a grófnét várta, nem a feleségét.

Hanem, amikor a látogató-szobában megpillantotta a kisirt szemü asszonyt, akit már csak néhány nap választott el az anyaságtól, olyan meghatottságot érzett, amilyet még soha. -51-

– Milyen jóságos vagy te, édes Juliám! – szólt a lovag, egy kissé elérzékenyedve.

Soha se idegenkedett a feleségétől. Őszinte vonzalomból vette el és nemcsak azért, mert látta, hogy szerelmet keltett szegénykében. Megbecsülte sok kitünő tulajdonságát, s szeretettel, igaz barátsággal volt iránta. Elnézte neki, – hiszen nem tehet róla! – hogy nem tudta fölébreszteni benne azt a szenvedélyt, amelyet nem egészen félesztendővel a házassága után a szép grófné keltett benne életre. Talán akkor nem is vette volna el, ha olyannak látja, mint a grófnét… amaz szeretőnek, ez feleségnek való.

De ha máskor is ragaszkodott hozzá, igy még soha se szerette, mint ebben a percben, amikor, szegény, formátlanabb volt, mint valaha.

– Ej, hat év nem olyan nagy idő! Még fiatalok vagyunk mind a ketten. Hat év hamar elmulik. És meglásd, milyen hálás leszek azért, hogy most ilyen jó vagy hozzám!… Majd meglátod, milyen boldogok leszünk még!

– Hat évig nálad nélkül! – sirdogált az asszony. – És hat évig folyton arra gondolnom, hogy te a börtönben vagy!

– Ej, ez a börtön nem lesz olyan rettenetes, mint képzeled. Csak hogy éppen nem járhatok szabadon. De itt, a várban, kedvemre sétálgathatok; a cellám pedig tágas, szép szoba. A derék Le Noir minden kedvezést megadott, ami megkönnyitheti a fogságomat. -52- Olvashatok, irhatok; megkapom a könyveimet, levelezhetek barátaimmal… Sokat fogok irni, még többet tanulni; igyekszem tökéletességre vinni a latin, a görög és az angol nyelvben. És munkaközben olyan hamar elmulik a nap, hogy az ember észre se veszi. Időnkint látni foglak… Ha most találkozhattunk, találkozhatunk később is. Eljösz, talán minden hónapban és elhozod a gyermekünket… Hat év! Nem olyan nagy idő az! És a gondolataink mindennap együtt lesznek néhány óráig, amig levelet irunk egymásnak. Hat év! Hamar elmulik az! Sokat fogsz foglalkozni a gyermekünkkel s hamar elröppen a nap. Amikor nem láthatjuk egymást, szórakozni fogsz. Talán többet fogsz szórakozni, mint ma gondolod…

III.

Az ellenségei nem feledkeztek meg róla, hogy a boszujok még nem tökéletes. Három nap se mult el s Le Noir már megkapta az utasitást, hogy Moncontour lovag senkivel se beszélhet.

De erős akaratu legény volt, akit a balszerencse nem egykönnyen vert le a lábáról.

Reménykedett benne, hogy ha a felesége nem -53- tudja kikönyörögni, a grófné módját fogja ejteni, hogy visszavonják a tilalmat. Elég összeköttetése van hozzá.

De addig se adta át magát a szomoruságnak. Szórakozást keresett és talált a munkában.

Tanult, olvasott, irt; dolgozni kezdett egy uj könyvön, s amikor ezt befejezte, még egy másikon is. Mindennap hoszu leveleket irt; gyöngédeket a feleségének és szenvedélyes hanguakat a grófnénak. És boldogan olvasta a hozzá érkezett leveleket. Ugy a grófné, mint a felesége leveleit. Ezek mindannyian szenvedélyes hanguak voltak.

És eleinte csakugyan gyorsan multak a napjai. Akárhányszor annyira belefelejtkezett a munkába, hogy csak éjszaka hagyta abba, mintha sietnie kellene.

– Az ostobák! Nem jutott eszükbe, hogy könyv és irószerszám is van a világon! Nem gondoltak rá, hogy aki levelezhet a szeretteivel, nincs egészen elzárva tőlük! És igy nem tudták megboszulni magukat, az ostobák!

Hanem annyi eszük mégis volt, hogy a tilalmat nem vonták vissza. Hasztalan könyörgött a feleség, hiába ravszkodott a szerető, nem segitett az előkelő rokonság pártfogása s kárbaveszett a jóbarátok minden erőfeszitése.

A grófnét nem engedték hozzá; a feleségét se láthatta többé és nem mutathatták meg neki a gyermekét.

Még az első esztendő se mult el, amikor egyszer felötlött neki, hogy a grófné ritkábban ir és már nem olyan lángoló hangon, mint előbb. Olyan lassu volt ez a változás, olyan nehezen észrevehető, hogy amikor ujra elolvasta a régibb leveleit, már ezekben is talált valami hüvösséget, ami előbb nem tünt föl neki. Az -54- is csak most keltette föl a figyelmét, hogy a grófnénak mindig kitünő oka volt rá, ha valamelyik napról elmaradt a levele, de ezek a kitünő okok egy idő óta mind jobban szaporodtak.

Ez a fölfedezés majdnem fájdalmat okozott neki, mert gyanitotta s talán kitalálta a magyarázatot. Izgatott hangon irt a grófnénak ezekről a rossz sejtelmeiről; kedvese kissé ingerülten felelt s szemére vetette oktalan félténykedését; aztán egy kicsit összekaptak a leveleikben; éles megjegyzéseket tettek egymás türelmetlenségére, hálátlanságára, önzésére, szeretetlenségére; utóbb már gunyos elmésségekkel is boszantották egymást; majd, ismét elkomolyodva, kissé elérzékenyedve, egymást megsajnálva, megint más hurokat kezdtek pengetni és kibékültek; de a régi hangot soha se találták meg többé, a neheztelésükből valami továbbra is megmaradt, mind gyakrabban tüztek össze s mind kicsinyesebb okokból, a kibékülésben egyre kevesebb volt a lázas öröm, a szenvedély hangjai mind több helyet engedtek a barátság hangjainak, s ha néha-néha még a régi szólamokat használták, az iró is, az olvasó is érezte, hogy mindez kissé hamisan hangzik.

A lovag eleinte szinte szenvedett e miatt, de rossz érzését nagyon enyhitette a folytonos munka, a megszokott szórakozás, a magánosság csöndje, a béke, amelybe börtönében beleélte magát.

Utóbb már nem tudott neheztelni a grófnéra, mert észrevette, hogy ő maga is meghüvösödött.

Hat év fiatalembereknek nem nagy idő; de a negyedik évtől fogva egyre kevesebbet irtak egymásnak, s a hatodik évben Moncontour lovag csak igen ritkán gondolt a szép grófnéra.

A felesége pontosan irt és az ő leveleinek a hangja mindig egyforma maradt. Ez az egyformaság nagyon megnyugtatta a lovagot. Az első esztendőben még el-elkomorodott, ha eszébe jutott Choiseul de Meuse; de később már soha se gondolt rá, máson járt az esze.

A felesége leveleiben egyre több szó volt a gyermekükről. És ő is mind gyakraban gondolt a kis fiára. Megkapta az arcképét; mindennap olvasott róla, mit csinál, hogyan erősödik. Tudta, mit gügyögött először, mikor tanult járni, mivel szeret játszani, hova vitték, mit mondott. A hatodik esztendő elején már irni tanitották és az első betüit elküldték az apjának.

A hatodik esztendőben már nem volt egyéb gondolata, csak a kis fia – és hogy milyen lassan mulnak a napok.

Türelmetlenül számlálta előbb a heteket, aztán a napokat, végül az órákat.

Egy héttel a kiszabadulása előtt egyszerre csak elmaradtak a felesége levelei. Moncontour lovag azt hitte, hogy neki meg kell őrülnie, mert ez a hét soha se mulik el.

IV.

Mikor Moncontour lovag otthon megtudta, hogy a kis fia egy héttel ezelőtt meghalt, hirtelen az az érzése támadt, mintha valaki hátulról, orozva, egy iszonyu doronggal rácsapott volna a koponyájára.

Körülnézett. Ahányszor egy uj tárgyat pillantott meg, mintha mindannyiszor összefacsarták volna a szivét. -56-

Itt élt a kis fia. Ezeket a tárgyakat látta. Egyikkel-másikkal játszott is; rajtuk van a kis keze érintése. Ott nevetgélt a napfényen. És csacsogott, kedves hangon, – amelyet ő nem hallott soha.

Egy egész élet mult el. Egy világ van oda. Itt valaki járt-kelt, futkosott, mosolygott, nevetgélt, pajkoskodott, lármázott, betüket vetett a papirosra, beszélgetett a vincennesi Torony lakójáról, csókra nyujtotta a száját… ez a valaki ő volt, testestül-lelkestül ő maga!… és ezt a valakit, – nem látta soha!

EGY KIS TÉVEDÉS.

A közvádló felhozatta a foglyot az őrszobából, kiküldte az őröket, aztán kockára vetve, hogy gyanuba keveri magát, elszámolva még azzal is, hogy holnap már azon a helyen állhat, ahol most a fogoly áll, igy szólt az irnokához:

– Raban polgártárs, kérem, hagyjon magamra ezzel az emberrel. De ne a folyosóra menjen, hanem a benyilóba.

Raban polgártárs nagyott nézett, s tekintete nem titkolta el, hogy nagyon meglepőnek találja a szokatlan kivánságot. De szó nélkül engedelmeskedett.

A közvádló, miután meggyőződött róla, hogy Raban polgártárs jól behuzta maga után a benyiló ajtaját, oda lépett a fogolyhoz, s ezzel a kérdéssel támadta meg, halkan, szinte suttogó hangon:

– Semmit – felelt a fogoly. – Valami borzasztó tévedés áldozata vagyok.

– Nagyon kevés időnk van, – suttogott a közvádló. – Rimánkodom neked, beszélj velem egészen őszintén! Akármit tettél, mondj el mindent! Elképzelheted, hogy csak azért akarom tudni a titkodat, mert akármibe bonyolódtál bele és akármit cselekedtél: minden -58- áron meg akarlak menteni. Ne hagyj a sötétben. Tisztán kell látnom… mert csak igy tudhatom, hogy mit tegyek, hogyan mentselek meg.

A fogoly a jobb, kezével olyan mozdulatot tett, amely világosan kifejezte, hogy már letett minden reménységről.

– Hagyd el!… – szólt. – Nem tudok egyebet mondani. Fogalmam sincs róla, miért hoztak ide. Csak valami borzasztó tévedés lehet…

– Az Isten áldjon meg, – esengett a közvádló – ne hidd, hogy a föld leggonoszabb embere vagyok, s csak azért szólok hozzád a régi barátság hangján, mert ki akarom csikarni a titkodat! Ne hidd, hogy tőrt vetek eléd s csak azért akarlak vallomásra birni, hogy könnyebben végezhessek veled! Értem, hogy senkiben sem bizol s minden szörnyüséget elképzelsz; annyi mindent kellett megérned, oly sokszor kellett látnod, ami neked iszonyatosnak tünik fel, hogy már semmiféle rémség nem lep meg: hozzászoktál a borzalmakhoz. Értem, ha azt hiszed, hogy véreb lett belőlem, de akárminek tartasz, esküszöm neked, hogy veled szemben ma is a régi vagyok, a legjobb barátod, aki soha se felejti el, mennyi hálával tartozik neked… A testvéred, ha akarod! Akard hát! Nézd, letérdelek előtted és igy kérlek, higyj az eskümnek!… hidd el, hogy különb vagyok, mint amilyennek a hir mond!… hidd el, hogy megmenteni akarlak, nem elvesziteni!… és kérlek, könyörgök neked, légy őszinte!

– Nem tudok egyebet mondani. Csak azt ismételhetem, hogy nem is sejtem, miért vagyok itt. De hát mivel vádolnak? Neked tudnod kell ezt.

– Összeesküvést fedeztek fel, mely a Barras életére tört. Azzal vádolnak, hogy részes vagy ebben az összeesküvésben. -59-

– Én?! – álmélkodott a fogoly. – Én és összeesküdni?! Ugyan kikkel?! Egy félesztendeje nem váltottam tiz szót senkivel a feleségemen meg a gyermekeimen kivül. Csak otthon élek; valóságos remetévé lettem, aki örül, ha nem lát embert. Összeesküdni a Barras élete ellen! De hiszen nekem Barras vagy más zsarnok – tökéletesen mindegy! Utálom a ti világotokat; tudni se akarok rólatok. A ti örökös marakodásotok, az a szörnyű, esztelen vérengzés, amelyben ti a hatalmat, az érvényesülést, vagy a kenyeret keresitek, engem undorral tölt el. Mi egyebet csináltok, mint hogy meggyanusítjátok, megrágalmazzátok s aztán lemészároljátok egymást, mindenkit, a ki az utatokban áll, a ki vetélytársnak látszik, a kinek valami konc van a birtokában vagy a ki ugyanarra a koncra les, amelyre ti?!… Mi egyebet csináltok, mint hogy nap-nap után öltök-gyilkoltok, csak azért, hogy a másik helyet csináljon nektek vagy hogy az a másik ki ne marjon a helyetekről?!… Mindenkire rákerül a sor ebben az eszeveszett öldöklésben, mert ma ti faljátok fel a régieket, s holnap uj emberek jönnek, a kik benneteket falnak fel! És ez a haza, a szabadság, az előrehaladás nevében történik! De hát azt kivánná a haza, a szabadság és az előrehaladás, hogy az emberek úgy pusztítsák egymást, mint a fenevadak?! Hát bánom is én, faljátok fel egymást mindannyian, hogy hírmondó se maradjon közületek! De én látni se akarom a ti „közélet“-eteket, a melynek minden szép jelszó csúfjára nincs más célja, csak: a zsákmány, meg a zsákmány, s a melyben nincs más változatosság, mint hogy: mérgezett nyíllal, hátulról, orozva lövitek le az előttetek törtetőket, vagy a mellettetek rohanó cimborának váratlanul kést döftök a mellébe, vagy végre hirtelen visszalőttök arra, a kinek azt kiáltottátok: „Utánam!!“… s a -60- kiben joggal vagy minden alap nélkül rátok leselkedő orgyilkost sejtetek. Több, mint két esztendeje visszahúzódtam a ti világotokból az otthonomba; s nem érintkezem senkivel, mert mindenkit utálok. Nem járok sehová, nem olvasok ujságot, nem nézek ki az ablakomon az utcára, s igyekszem azokra az ártatlan gyermekes dolgokra gondolni, a melyek nagyapáinkat foglalkoztatták, a szerencsésebb idők embereit. „Esik, esik, pásztorlányka!…“ gyermekjátékokról álmodozom, a mig ti folytonos öldöklésben kerestek hatalmat, sikert, kenyeret és természetellenes kéjt. Tudod-e miből élek, több mint két éve?! Kis szinházaknak és vásári bódéknak vidám komédiákat irok Arlekkinóról és Kolombináról, mert arra, a mi körülöttem történik, gondolni se akarok! És ha most itt állok előtted, ennek nem lehet más magyarázata, mint hogy valami tévedés áldozata vagyok… összetévesztettek valakivel s nem sokat törődnek vele, hogy ez vagy amaz pusztul-e el… vagy valaki megírigyelte még az én nyomorult kis keresetemet is; rendes szokás szerint, alattomban megrágalmaz és megvádol, hogy eltehessen láb alól, hogy helyet csináljak neki, s hogy ezentúl ő irhassa azokat az ártatlan játékokat, a melyekért most legszívesebben nekem fizetik a két garasokat.

– Becsületszavadra mondod, hogy nem vagy részes abban az összeesküvésben, a mely Barrast akarta megölni?

– Becsületszavamra mondom és ha akarod: a gyermekeim életére is, hogy nem vagyok részes semmiféle összeesküvésben!

– Akkor ne csüggedj. Barras kegyetlen az ellenségeivel szemben, de nem rémlátó és nem esztelenül vérengző. Ki fogom deríteni az ártatlanságodat, ha ez -61- nem is lesz könnyű munka. Mert Barras azt mondja, hogy bünösségednek a bizonyítéka a zsebében van.

– Bizonyos vagy benne, hogy soha se írtál le vagy soha se mondtál róla valamit, a mit az ellenségeid félremagyarázhatnak?

– Bizonyos vagyok benne. Olyan keveset törődöm vele, hogy sohase beszéltem róla senkivel; leveleket pedig nem írok. Alighanem ma, előtted ejtettem ki először a nevét. Az a bizonyíték tehát csak valami rágalmazó, hazug vád lehet, vagy ha az én írásomként szerepel, akkor hamisítvány. Te magad sohase láttad ezt az iratot?

– Nem láttam. Barras még csak igen röviden beszélt velem az ügyről. Azt azonban tudom, hogy kik a vádlott-társaid. Várj. Megmutatom neked a névsort. Ez téged nyomra vezethet. Meglehet a nevekből kitalálod, honnan fúj a szél.

A közvádló visszament iróasztalához, egy papirlapot vett elő, s lassan, minden név után szünetet tartva, tizennyolc nevet olvasott le a papirosról.

A fogoly úgy bámészkodott rá, mint a ki sehogy se tudja megérteni, mit akarnak vele.

– Egyet se ismerek közülök – szólt aztán. – A legtöbbnek ma hallom először a nevét. Mondom, csak tévedésből történhetett, hogy gyanuba keveredtem. Összetévesztettek valakivel. Talán nagyon hasonlitok valamelyik összeesküvőre, s a kém azt hitte, hogy engem lát, vagy valamelyiknek a neve hasonlít az enyémhez; mért ne lehetne közöttük, a kinek a vezetékneve is, a keresztneve is egyezik az enyémmel?!

– Én azt hiszem nem tévedés okozta, ha bajba keveredtél, hanem valami nagy gonoszság áskálódik -62- ellened. Ármány, mely el akar tenni láb alól, mert útjában lehetsz, mert helyet kell csinálnod neki, a hozzátartozójának, a kedvesének, nem tudom kinek. Vagy asszonyi boszuállás. Inkább asszonyi boszuállás, mint akármi; valamelyik elhagyott szeretőd ezerszeresen fizeti vissza, ha valaha rosszul bántál vele. Mert Barras azt mondta nekem, hogy egy asszony árult el.

– Hogy ki ez az asszony? Sejtelmem sincs róla, mindössze annyit tudok az ügyről, a mit már elmondtam. De a Barras szavaira jól emlékszem. Szóról-szóra ezt mondta: „Az összeesküvőket egy asszony játszotta a kezemre“. Olyan asszony-e, a ki maga is részes volt, vagy olyan, a ki csak kémszolgálatot teljesitett, – erről már nem szólt.

– Mondom, hogy valami tévedés fojtogat. Lehet, hogy az összeesküvésben, ha csakugyan volt ilyen, részes volt valami asszony is; lehet, hogy az összeesküvőket ez a megbízhatatlan társuk vagy egy szoknyás kém árulta el… de hogyan kerülök gyanúba, vagy éppen vád alá én, a ki nem tartoztam közéjök?! Asszony!… Miféle asszonynak állhatna érdekében, hogy elsöpörjön az utjából vagy hogy ilyen pokoli boszút álljon rajtam?! Már régóta kivételképpen se fordulok meg leány- vagy asszony-társaságban. Tíz esztendeje, hogy családos ember vagyok; két év óta alig mozdulok ki az otthonomból; azelőtt se sokat érintkeztünk ismerősökkel, mindig otthonülő életet folytattunk. Ha kimozdulok hazulról, a feleségem velem jön. És már jó ideje, hogy még csak nem is beszélek más asszonynyal… már tudniillik olyan asszonynyal, a ki eszembe juttatná, hogy ő asszony s hogy én férfi vagyok.

– Ugyan kérlek! Szép, jó, kedves feleségem van, akit szeretek… és hat kis leányom, a kiknek kenyeret kell keresnem… aztán annyi dolgom, nem is képzeled!… Örülök, ha gondoskodni tudok róluk és megszerezhetem, a mire szükségük van. Ez az egyetlen gondolatom; az egyetlen vágyam, igyekezetem. Nem keresek én örömet az otthonomon kivül, boldog vagyok, ha otthon lehetek.

– Egyetlenegyszer igen. De csakis egyetlenegyszer; kétszer már nem. És erről a jelentéktelen kalandról, a melynek sohase volt másnapja, nem érdemes beszélni.

– Pontosan meg tudom mondani, hogy mikor. Négy-öt nappal a legkisebb lányom születése után; tehát éppen másfél esztendeje. Restif könyvnyomtató mester egyik hivatalszobájában dolgoztam, a második emeleten, az utcára néző nyitott ablaknál. Véletlenül kinéztem rajta, a mi különben nem szokásom, mert már régóta nem igen érdekel, hogy mit csinál a többi ember. A szemközt lévő ház második emeletének egyik, hasonlóképpen nyitott ablakában csinos asszonyka könyökölt, a ki előbb a járókelőket nézte, aztán elkezdett velem kacérkodni. Egyszerre egy pamutgombolyagot dobott át a szobámba. A pamutgombolyaghoz papiros-szeletke volt kötözve, s ezen két szó csábítgatott: „Jöjjön fel“. Aznap jobbkedvü voltam, mint máskor. Nagy kő esett le a szivemről, hogy a kis leány sok aggasztó jel után szerencsésen érkezett meg s nem okozott semmi bajt; Restif mesterrel éppen akkor jó szerződést kötöttem; a szűk utcába tavaszi napfény mosolygott be; sok nyomasztó érzés kiállása után már nagyon -64- szomjaztam valami kárpótlást; s aztán meg már nem is lehetett visszavonulni… legalább szégyen nélkül nem volt rá mód. Hát fölmentem. Ennyi az egész.

– Eh, ennek az asszonynak semmi oka se lehetett rá, hogy boszút álljon rajtam!

– Nem. A kaland után lelkifurdalást éreztem és elhatároztam, hogy el fogok tűnni örökre.

– Semmit se igértem neki. Nem is volt szó erről. Sokszor látott Restifnél; bizonyosan azt hitte, hogy akkor hí át, a mikor kedve tartja. Én pedig egyszerűen nem mentem többet Restifhez; jobbnak láttam elküldeni hozzá az írásaimat.

– Ha nem is igértél semmit, azért mélyen sérthette ezt az asszonyt, hogy nem akarod látni többé. Éppen ez az, a mit az asszonyok soha se bocsátanak meg. Tudta, hogy ki vagy?

– Tudhatta, mert ismert alak voltam a Restif utcájában. De biztosítalak, hogy tévedsz. Ugy gondolkozol, mintha ez az asszony szeretett volna engem. Szó sincs róla. Neki ez a kaland még jelentéktelenebb esemény volt, mint nekem; mert míg nálam egyetlen kivétel, nála talán mindennapos, legalább is megszokott valami az efféle románc. Különben bár csak egyszer találkoztunk, jól ismerem ezt az asszonyt. Mondhatom: tisztában vagyok vele. Mindenekelőtt sokkal jámborabb lélek, semhogy az ilyen ördögi gonoszság kitelnék tőle. Azzal szemben sem volna képes ilyesmire, akit a legjobban szeret s aki a legridegebben taszitotta el magától. Inkább az érzelgésre hajlik, mint a boszuállásra. Fellengős lélek, a ki szeret mindent, a mi szép, de még jobban -65- szereti a férfiakat. Az asszonyi gyöngesége határtalan; de ez a gyöngeség az egyetlen hibája.

– Tudom. Az igazi neve ebben a percben nem jut eszembe, de alighanem hallottál róla. Egy vidéki ügyvéd felesége volt, de ettől megszöktette a nemzetgyülés egy tagja, a ki Párisba hozta. Később összekülönbözött a kedvesével és azóta temérdek kalandja volt. Most is ez a főfoglalkozása; az üres óráiban pedig nagyon szerelmes regényeket ír, a melyekben sokkal több a szerelem, mint az irodalom: Madame de Morency néven. Mondom, jól ismerem – a könyveiből.

– Valami kezd derengeni előttem… csakhogy ez, sajnos, éppen nem biztató rád nézve. A nemzetgyűlésnek az a tagja, a ki Madame de Morencyt Párisba hozta és aztán lerázta a nyakáról: Langlois-Montfort. Nos, nem emlékszel?… csak az imént hallottad a Langlois-Montfort nevét. Vádlott-társad; s Barras szerint: az összesküvők feje. Mondom, ez az asszony pokoli boszút áll azokon, a kik valaha a faképnél hagyták!

– Nem – szólt aztán – nem hiszem. Más fajtából való, nem abból, a melyik halálos sértésnek találja, ha az udvarlója tovább áll. Maga is kedveli a változatosságot, tehát megérti és megbocsátja, ha a kedvese olyan hamar tova száll, mint a pillangó. Hallgasd ki s meg fogsz győződni róla, hogy nem neked, hanem nekem van igazam. Rendeld ide; ürügyet könynyen találsz rá, hogy mért hallgatod ki.

– Ezt megtehetem… azaz, hogy… most jut eszembe!… Nem, szegény fiú, nincs szerencséd!

– Mert mégis csak nekem van igazam, a mikor azt mondom, hogy: ez a nő a vádlód! És mindjárt nem fogsz vitatkozni velem, ha megtudod, hogy… A Morency! Persze, hogy a Morency! Most már mindent értek!

– A Morencyt, barátom, nem hallgathatom ki. Ide s tova egy hete, hogy nincs Párisban. Megszökött s azóta már bizonyosan eljutott Angliába, a honnan aligha csábítjuk haza. A kedvedért semmi esetre sem fog visszajönni. De talán jobb is ha nem jön vissza, hanem ott marad, a hol van, Londonban, vagy ördögtársai között, a pokol fenekén.

II.

Az éjszakai feketeség már sötétkékre vált s a fogoly még nem aludt. Felbámult a magasba, börtönének ablakára, amely mögött, kivül az utcán, időnkint munkába siető hajnali alakok haladtak el.

A hat kis lány… azok még nyugodtan alusznak otthon. De, majd aztán, mi lesz velök?!…

Akármilyen bolond időket éltek, el kell-e pusztulnia, ennyire ártatlanul?!…

Neki, – aki a legmesszebbre huzódott a politikának nevezett érdekharcoktól!… Neki – a remetének, aki nem keveredett bele az általános marakodásba!… Neki – talán az egyetlen embernek – aki nem ármánykodott, nem fenekedett, nem agyarkodott, nem küzdött, még csak nem is orditozott senki ellen, aki -67- senkit se gyűlölt, mert mindenkit megvetett, aki borzadt a vérszagtól s attól az embertelenségtől, attól a rémes öldökléstől, amely egy idő óta, ugy látszik, életszükséggé, életföltétellé vált, aki undorodott attól a kenyértől, amelyre embervér frecscsent!… Neki, az egyetlennek, aki félrevonult a tülekedők, a törtetők, a verekedők, az egymásnak gáncsot vetők, az egymás torkát fojtogatók világából, azok világából, akik lebicskázzák egymást, hogy kiragadhassák a másik szájából a félig megrágott kenyeret!… aki soha se akart egyebet, mint békében, csöndesen dolgozgatni, másnak nem ártó, mást nem rontó, mást meg nem mérgező munkából élni meg!… aki megélni is csak azért akar, hogy eltarthassa a családját!

És ime, úgy látszik, mégis el kell puszulnia. Megöli a buta véletlen. Valami otromba tévedés.

Vagy azért kell meghalnia, mert egyszer, egyetlen egyszer vétett az ellen a hűség ellen, amelylyel annak a szegény asszonynak tartoznék?! És így nem a véletlen ront rá, hanem a nemezis?!

De hát éppen neki kell lakolnia egy olyan megfelejtkezésért, amelyen a többiek csak mosolyogni tudnak, abban a világban, ahol semmi se szokottabb, közönségesebb és mindennaposabb, mint az ilyen megfeledkezés?!… Százezer meg százezer férfi közül, akiknek legtöbbje csak ennek a megfelejtkezésnek él, éppen neki kellene meglakolnia, neki, aki talán mindegyiknél kevésbbé hibás?!…

És ilyen keményen kellene lakolnia azért, amit más büntetlenül követ el számtalanszor, vagy amiért más csak bosszúsággal, a legrosszabb esetben családi perpatvarral bünhődik?!… Bár az a szegény asszony, az egyetlen, aki ellen vétett, olyan örömest megbocsátana!… Bár a bűnhődése ennek a szegény asszonynak -68- lesz a legfájdalmasabb!… Bár a nemezis ezt a szegény asszonyt még jobban fogja sujtani, mint őt magát, és nemcsak a legjobban, hanem a legtovább is, talán az egész életén át?!

Nem lázítja-e fel az értelmet, hogy ezért kellene elpusztulnia?!… De ha nem ezért pusztul el: úgy ártatlanul fog meghalni semmiért, a buta, vak véletlen rosszakaratából, csak azért, mert a balszerencse, amely mindig üldözte, most egész súlyával zuhan rá… éppen ő rá zuhan, noha találhatna erre érdemesebbet is!…

Nem, nem. Ha tévedésből kellene elvesznie, ez nagyon ostoba dolog volna. Még ezekben a bolond időkben is tulságosan ostoba dolog.

Az élet tiltakozott benne az ellen, hogy elhigyje, amivel a sors fenyegetőzik.

Meg fogják menteni. Ki fogják deriteni az ártatlanságát. A barátja hatalmas ember és igaz barátnak mutatkozik.

Ha tudta volna, hogy ez a hatalmas ember azóta már a szomszédos cellában viaskodik az álmatlansággal s azt nézi, amit ő: hogy odafenn, a magasban, a börtönablak mint válik kékszinüről szürkévé és szürkéről fehérré!…

III.

– Nagyon melegen véded a barátodat – szólt Barras, amikor a közvádló elmondta neki, amit Norvins de Belleval megmentésére szükségesnek tartott.

– Sok jót tett velem, amikor üldözött vad voltam. Mentegetném akkor is, ha bűnösnek tudnám. De amiket elmondtam, téged is meggyőzhetne arról, hogy ártatlan. -69- Jól ismerem, a gyermekkora óta; maga az egyeneslelkűség és a becsületesség. Ha részese lett volna az összeesküvésnek, nem tagadná le. Egyebet akkor se csikarunk ki belőle; de a bűnösségét megvallotta volna az első szóra. Mindaz, amit elfogulatlan tanúk mondanak róla, egybehangzik a védekezésével. Kétségtelenül megállapitható, hogy már nagyon régen visszahúzódott minden olyan helyről, ahol a közügyek csak szóba is kerülhetnek; soha se vett részt összejövetelekben; nincsenek cimborái; nem tartozik azok közé, akik minduntalan összedugják a fejöket, mindig elégedetlenkednek s mindenki ellen ármánykodnak; csak az otthonában élt; jóformán ki se mozdult hazulról.

– A gyermekei életére esküdött meg nekem, hogy nem vett részt semmiféle összeesküvésben.

– Eh, amikor valaki másképpen már nem képes megmenteni a bőrét, megesküszik akármire. Tudja, hogy a szavak nem ölnek. Nem, nem érdemes beszélni erről. Értem, hogy szeretne menekülni, de előttem hiába erősitgeti az ártatlanságát, mikor bűnösségének a bizonyitéka itt van a zsebemben.

– Megmondom neked, hogy nyugodtabb legyen a lelkiismereted. Kétségtelen, hogy a Morency részese volt az ellenem szőtt összeesküvésnek; az is, hogy az összeesküvők az ő szállásán tartották az összejöveteleiket. Mind ez világosan kiderül a Morency levelezéséből. Nos, a Morency papirosai között megtaláltam az összeesküvők névsorát is; ez a névsor a Morency kezeirása és ez az áruló irás itt van a zsebemben. -70-

– Azt gyanitom, valami nagy tévedésben vagy. Norvins de Belleval nem hazudhatott nekem. Elmondta azt is, hogy ismeri a Morencyt és volt nála egyszer. De csak egyszer és akkor se rólad volt szó, hanem – szerelemről. Lehet, hogy a Morency csakugyan ármánykodott ellened, de hogy a szerelem sokkal gyakrabban foglalkoztatta, mint a politika, az egészen bizonyos.

– Tévedésről szó sem lehet. Az összeesküvők névsora kétségtelenül a Morency kezeirása…

– Ez az irás hazudhatik. A Morency talán szándékosan keverte gyanuba azokat, akiken akármiért, talán mert megsértették, visszautasitották vagy elhagyták, bosszut akart állani. Az ilyen asszonytól minden kitelik.

– Mondom, nem érdemes erről beszélni. Beszéljünk arról, ami engem jobban érdekel. Hogy egy idő óta nagyon tüzesen védelmezed az ellenségeimet. Ez már a harmadik eset. Őszintén szólva, nagyon különösnek találom, hogy ez rövid időn harmadszor történik. Ha nem akarod elvesziteni a bizalmamat, azt ajánlom, hogy ez negyedszer ne történjék. És most hagyj magamra.

Olyan furcsán nézett a közvádlóra, hogy ennek, mialatt lement a lépcsőn, ez a gondolata támadt:

– A legokosabb alighanem az volna, ha egyszerűen futásnak erednék és meg se állanék addig, amig el nem érem az angol hajót.

Rosszul tette. Még akkor este elfogták. Nem adtak tudtára semmit, de kitalálhatta, hogy mi történt. Megfosztották a hivatalától, s pört inditanak ellene, azon -71- a cimen, hogy szövetkezett Barras – tehát a köztársaság – ellenségeivel. Barras csak azért állott szóba vele, hogy meg ne szökjék.

Hanem a közvádló nem élt remete-életet, mint Norvins de Belleval. Voltak hivei, barátjai és érdektársai, akik még szerepet szántak neki. És hivei szövetségesekre találtak a Barras ellen ármánykodókban, akik valamennyien szabad lábon voltak, mert Barras, tévedésből, nem az igaziakat fogatta el és csukatta le.

A szövetségesek csakugyan ki is szabaditották emberüket. Másfél hónappal később, közvetlenül az után, hogy kihallgatásra vitték birái elé, őrei nem szállitották vissza börtönébe, hanem elhajtattak vele Vincennes felé, Páris város kapujánál felmutatták a hamis, de kifogástalannak látszó igazoló irásokat, majd álruhát adtak a fogolyra, ellátták Angliába szóló, hamis útlevéllel, elvitték az első postakocsi-állomásra, ahol egy hű emberük a szökevényt beültette a postakocsiba, aztán a börtön kocsijával visszafordultak Páris felé s örökre eltüntek a világból.

A börtön kocsiját később megtalálták a vincennesi erdőben. Megtalálták az igazi őröket is, felpeckelt szájjal, összekötözötten, egy párisi korcsmában. De a vakmerő szöktetőknek nyomuk veszett.

Barras nem is kerestette őket sokáig. Ekkor már temérdek baja volt; lépten-nyomon ellenségre bukkant. Örült, ha elbánhatott azokkal, akik jelentkeztek; s nem kereste azokat, akik már eltüntek.

Ott megtudta, hogy időközben – még a kiszabadulása előtt – véget ért az a pör, amelyet Barras Langlois-Montfort és társai ellen inditott. Mind a tizennyolc vádlottat halálra itélték és kivégezték: Norvins de Bellevalt is. -72-

IV.

Egy héttel később, amint London utcáin sétálgatott, szembe jött vele a Morency.

– Savinien – kérdezte a szép asszony – miért nem akar rám ismerni és miért néz rám igy?!…

– Asszonyom, – felelt Savinien – annak a nőnek, aki elárulja összeesküvő társait, hogy megmentse a tulajdon életét, talán még meg lehet bocsátani… főképpen azért, mert: ugy kell azoknak, akik asszonyra bizzák a titkukat!… de annak a nőnek, aki gyanuba kever, megvádol ártatlanokat, csak azért, hogy boszut álljon rajtok, – nem tudom, miért – annak a nőnek én nem tudok megbocsátani.

– Megőrült?! – álmélkodott a Morency. – Miféle összeesküvésről beszél?! Miféle árulásról?! Ártatlanokról, akiket boszuból gyanuba kevernek, megvádolnak!… Nem értem.

– Tagadja, hogy részes volt abban az összeesküvésben, mely Barrast meg akarta fosztani a hatalmától?!… Tagadja, hogy amikor neszét vette a bajnak s megszökött – már akár ijedtségből történt ez, akár azért, mert kezdettől fogva igy tervezte – kiadta összeesküvő társait az ellenségnek, mert áruló iratokat hagyott a lakásán?!… Tagadja, hogy…

– Várjon… nem tudok ennyi kérdésre egyszerre felelni… Mit beszél össze-vissza?!… Nem tagadom, hogy részes voltam az összeesküvésben; gyűlölöm ezt a Barrast… Az is igaz, hogy megszöktem, mert a társaim figyelmeztettek, hogy baj van… ők maguk kértek erre, amikor Barras gyanakodni kezdett, hogy nálam tartják az összejöveteleiket… De nem árultam el -73- senkit… nem is értem, mért vádol ezzel… hiszen összeesküvő társaimnak semmi bajuk!… Valamennyien szabadon járnak-kelnek, ki itt Londonban, ki otthon Párisban!…

– És Langlois-Montfort meg tizenhét társa?!… Köztük Norvins de Belleval, aki nekem nemcsak a barátom volt, hanem a jóltevőm is, szinte a testvérem?!…

– Engem vádol a halálukkal?! De hát mit tehetek én róla, hogy Barras elitéltette és kivégeztette őket?!

– Norvins de Bellevalt, Langlois-Montfort-t, meg a többieket azért végezték ki, mert az ön papirosai közt megtalálták a Barras ellen összeesküvők névsorát s ezen az áruló papiroson, amelyen rá kellett ismerni az ön kezeirására, tizennyolc név volt: Norvins de Belleval, Langlois-Montfort, meg a többiek neve.

– Ó, ó, ó!… Mily szörnyü tévedés!… De hát gondolhattam-e rá, amikor hirtelen menekülnöm kellett, hogy micsoda irkafirkák maradnak a lakásomon?! Ez a névsor nem az összeesküvők névsora volt, hanem azoké, akik valaha a szeretőim voltak!

A BARÁT VIZET PRÉDIKÁL.

Polikárp atya gyönyörü prédikációt tartott a szesz hatásáról. Dörgő hangon ítélte el azokat, a kik, noha Isten képére vannak formálva, nem átallják a pálinkától disznókká aljasodni, s a hivek megtisztult lélekkel, nemes szándékban gazdagon s ajkukon Polikárp atya dicséretével hagyták el a templomot.

A perjel nem győzte magasztalni a jeles szónoklatot, a többi barát se fukarkodott az elismeréssel s ez a rendkivüli hatás fölötte jókedvüvé tette Polikárp atyát. Örömében nagyon is sokat talált behörpinteni Tokaj borából; olyan sokat, hogy végre a refektórium asztala alá bujt s kukorékolni kezdett, azt erősítvén, hogy ő voltaképpen kakas, a kinek most már kutyakötelessége a hajnal közeledtét hirdetni. Nem tudták a fejébe verni, hogy nincs a szemétdombon, s hogy voltaképpen most is csak Polikárp atya volna; reggelig kukorékolt.

Mikor kijózanodott, jelentkeznie kellett a perjelnél. A perjel tudtára adta, hogy tekintettel a szónoklattal szerzett érdemre, ez egyszer elengedi a büntetést; de a feddő szavakat természetesen nem engedhette el s csodálkozással elegyes szemrehányással kérdezte, hogy ugyanaz az ember, a ki oly ékes szavakat talált az iszákosság megbélyegzésére, hogyan felejtkezhetett el magáról ilyen rettenetesen? -75-

Polikárp atya megvakarta a feje bubját; s csakugyan sikerült előkaparnia a legjobb mentséget.

– A tisztaság okáért ittam – magyarázgatta bünét. – Két rossz közül kellett választanom, hát a kisebbik rosszat választottam. Meggyónom neked, lelki atyám, hogy hébe-hóba, olykor elfog a kisértés, vétkezni az asszonyi állat által, ilyenkor csak egy módot tudok elüzni a gonoszt: ha italba fojtom.

– Rosszul védekezel, Polikárp fiam – felelt a perjel. – A tapasztalt pogány szerzők mindig azt erősitették s a tudósok könyvei is arra tanitanak, hogy Ceres, Bacchus és Venus együtt járnak. Az ital nem hogy védelmet nyujtana a testiség ellen, ellenkezőleg, testiségre csábít.

– Igen, ha oktalanul keveset iszik az ember – felelt Polikárp atya. De ha a kisértések közt vergődő, bölcsen, sokat iszik, akkor megfelejtkezik mindenről, tehát a bünről is. És én ilyen jó szándékból, mondhatnám: szent célból ittam sokat… hogy a nagyobb bűnt kiverjem a fejemből… ami sikerült is.

– Máskor, – ítélt a perjel – ha megint elfog a kísértés, folyamodjál inkább az imádkozáshoz. Bizd magad a gondviselésre. Ha segít az imádság, nem kell magadnak szemrehányást tenned; ha nem segít… még akkor is meglesz az a mentséged, hogy a helyes uton kerested az égi kegyelmet és ez a mentséged meg fogja szerezni a bocsánatot. De ne válaszd a bizonyos bűnt attól való féltedben, amely bizonytalan.

És nem sokára jelentkezett, hogy ismét prédikációt szeretne tartani, amely kivánságát természetesen örömest teljesítették. -76-

Ez alkalommal Polikárp atya ujból a szesz káros hatásáról szónokolt, de most nem a pálinka, hanem a borital veszedelmeit ecsetelte élénk szinekkel. „A sok a jóból is megárt!“ – dörögte.

– Látszik, – dicsérte magában Polikárp atyát – hogy a tapasztalás és igaz megbánás szól belőle. Őszinte szánom-bánom és hozzáértés; mindenkinek látnia kell, hogy ez az ember tudja, mit beszél. Büne tehát nem volt egészen hiábavaló. Ha ártott is vele magának, egyben járatosságot szerzett arra nézve, hogy miképppen kell helyes irányba téríteni a tapasztalatlanokat.

S nem győzte áldani a gondviselést, mely ugy intézkedik, hogy semmi se vesszen kárba, még a rossz se.

De óvatosságból nem szólt Polikárp atyának. Félt, hogy Polikárp atya elbizakodván, ugy jár, mint a multkor.

Bölcs előrelátás volt, mert Polikárp atya, társainak hizelgő szavait hallva, a sikerült beszéd örömére ismét nagyon sokat szedett magába Tokaj nemes nedüjéből s alig végződött el a vacsora, máris az asztal alá gurult.

Ezuttal azonban nem kukorékolt, hanem bömbölt, azt állítván, hogy ő oroszlán.

– Elkeseredésből – mentegetőzött Polikárp atya. – Mind a két lábom tele van tyukszemmel, a melyek járásközben minduntalan kinoznak. És ez a testi szenvedés eszembe jutatta lelki szenvedéseimet. Hogy hiába iparkodom, nem tudok szert tenni a lelki tökéletességre. És ennek az átkozott italnak megvan az a tulajdonsága, hogy minden szenvedést felejtet. Minél többet iszik belőle az ember, annál jobban vigasztal. Mikor már nagyon -77- sokat ittam, ugy éreztem, hogy olyan erős vagyok, mint az oroszlán, és olyan szent, mint az evangelista. Nem éreztem a tyukszemeimet; csak az üdvözültek lelki békéjét éreztem. Ezért a néhány percnyi szent boldogságért ittam. Én vétkem, én legnagyobb vétkem!

– Igen, – felelt a perjel – ennek az átkozott italnak megvan a nevezett tulajdonsága… de azért a kis mámorért mily váltságot fizetsz s mily uzsorakamatokkal!… Néhány percnyi jóérzésért egész napi fejfájással, testi és lelki romlással adózol. Máskor, ha lelked szenved, keress gyógyulást az imában; ha pedig a tyukszemeid kinoznak, vágasd ki. Most pedig, hogy jobban emlékedbe vésd tanácsomat, egy napig celládban elmélkedel és bőjtölni fogsz.

Mikor legközelebb ujra Polikárp atyának kellett a prédikáló székben megjelennie, a perjelnek már egy cseppet se tetszett, hogy Polikárp atya ismét a szesz káros hatásáról dörög.

Pedig Polikárp atya ez alkalommal a tárgynak egy eddig még nem részletezett új fejezetét fejtegette és igen józan dolgokat mondott. Azt magyarázta, hogy a mértékletes, de rendes borivás még veszedelmesebb, mintha az ember nagyritkán ki-kirug a hámból, mert a méreg rendszeres használata biztosan megőrli a testet és a lelket.

De a perjel jól sejtett. Polikárp atya a harmadik szónoklat örömére is átadta magát a borital élvezetének s nyilván azért, hogy a mértékletes ivás veszedelmét kerülje, annyit nyakalt be a tokajiból, hogy végül teljesen elázott s ismét csak az asztal alatt végezte. Ott azt erősítgette, hogy ő nem ember, hanem szamár, amely kirug a hámból és virradatig rugódozott, „I-á“-t kiáltozva. -78-

– Miért ittál újra, szerencsétlen? – kérdezte a perjel másnap, amikor Polikárp atya, kialudván mámorát, megjelent előtte, hogy megtudja, minő vezeklés vár rá. – Megint elő tudsz állani valami új mentséggel?!

Már kiváncsi volt rá, hogy Polikárp atya miképpen igyekszik igazolni menthetetlen viselkedését, mely senkinél se volt érthetetlenebb, mint éppen annál az apostolnál, aki minden szép szavával, egész életén át folyton a szesz ellen küzdött.

– Tudományszomjból ittam – rögtönözte a védekezést Polikárp atya. – A szesz kétségtelenül méreg, de a tudomány a mérget is gyógyitó szerré tudja szelidíteni, a kellő adagolással. Mert minden Isten ajándéka. A mérget is azért adta, hogy megismerjük, gyógyító szerré változtassuk és hasznunkra fordítsuk. Azért ittam, hogy tapasztalatot szerezzek, hogy megismerjem, melyik az az adag, amely a szesz mérgét gyógyító szerré nemesíti, de sajnos, elvétettem az adagolást.

– Hazudsz, gazember! – kiáltott a perjel. – Nem a tudományt szomjaztad te, hanem a részegség adta mámort! De nem is kerülöd ki a méltó büntetést, mert, ime, egy hétig eltiltalak minden husételtől!

Sajnos, ez a szigorú büntetés se javitotta meg Polikárp atyát. Alig hogy elmondta negyedik prédikációját, amelyben ragyogó szavakkal fejtette ki, hogy úgy a mennyországra, mint a földi boldogságra csak azok tarthatnak számot, akik tökéletesen meg tudják tartóztatni magukat a szesz élvezetétől, még a legcsekélyebb mennyiségű szesz élvezetétől is – megint leitta magát a sárga földig.

Ezuttal azonban az asztal alatt azt mondta, hogy ő őszinte disznó, tehát hagyják őt békében. -79-

– Szeretném tudni, – szólt, mikor a szégyenkező Polikárp atya beállított hozzá, bocsánatot és kegyelmet kérni – találsz-e most is valami új mentséget?!… Miért ittál megint?!… Meg tudnád mondani?

Polikárp atya megkaparta a feje búbját; de immár nem talált ott semmi új mentséget.

A perjel hangjában annyi volt a fenyegetés, hogy Polikárp atyának hirtelen nagy elhatározása támadt. Ha az ember nem talál elfogadható hazugságot, nincs okosabb, mint az őszinteség.

De Polikárp atyának a hite erős volt és ha már hozzáfogott, hát meggyónt egészen.

– Mert inni jó – ismételte. – A bor Isten adománya és nem vagyok az első, aki ezt az ajándékot megbecsüli. Noé is jónak találta a bort, azért mégis kegyelmet talált Isten előtt. És ha jó, hát nem lehet arra való, hogy használatlan maradjon. Ha az oktalanoknak nem kell, ha vannak, akik ott hagyják, ahol van, részvétlenül: én megiszom, részvétből. Vagy mások élvezzék? A bűnösök? Netalán a hitetlenek? Miért ne élvezzem én, az igaz?

– És ezt te mondod, – szörnyűködött a perjel – te, aki oly szép beszédekben ítélted el a részegeskedést?! -80-

– Én most is elítélem a részegeskedést – felelt Polikárp atya bátran. – De az igazság isteni és az ember gyarló. És az én gyarlóságomnak megvan az a mentsége, hogy akármilyen esendő vagyok, azért mégis az igazságért küzdök. Ha magam elbukom is, minden csekély erőmből rajta vagyok, hogy legalább másokat visszatartsak a bűnbeeséstől, hogy legalább másoknak felnyissam a szemét és megmagyarázzam a tapasztalatlanoknak, milyen romlásba vezet az ital. Már csak ezért is megérdemlem a bort. Mert a bor néha a sátán fegyvere, amelylyel bűnbe és romlásba csábítja a gyöngét, de a bor azért valójában, a maga jóságában, mégis csak az Isten ajándéka, amelylyel megjutalmazza az igazságért küzdőt, a jóért buzgót, a tisztalelküt s a mértékletest.

– Magad mondtad, hogy a mértékletes ivás még biztosabban megőrli az embert, mint a szórványos kicsapongás.

– Nem őrli meg. Vagy legalább nem őrli meg jobban, mint más… mert hisz az egész élet folyton őröl bennünket. És én ezt csak azért mondtam, hogy az emberek ne mértéktelenkedjenek; s ha azt mondom, hogy a mértékletes ivás is bűn, akkor beérik a mértékletességgel.

– Hát eredj – szólt aztán – és hirdesd az igazságod! Talán bűnöd is a gondviselés rendelése… Talán csak arra való, hogy annál nagyobb tehetséggel tudd magasztalni az erényt és távol tartani másoktól a rosszat… Mindenesetre levezekelsz valamit a bűnödből, ha – akármilyen gyarló vagy – hathatósan tudod hirdetni az erényt, az élvezetektől tartózkodást, a tűrni, lemondani és nélkülözni tudást, mely minden élet és egészség forrása! -81-

És Polikárp atya tovább is akkora tűzzel, annyi lelkesedéssel, olyan szép szavakkal szónokolt a szesz ellen, akkora hatással, olyan sikerrel prédikálta a vizet, csak a vizet!… hogy nemsokára megalakíthatta az első antialkoholista szövetséget, a Minden Szesztől Tartózkodók Egyesületét.

HOSSZU ÉLET.

– Bölcs ember hirében állsz, – szólt az ifju, – azt mondják, több vagy száz évesnél és ez bizonyára a bölcseséged mellett bizonyit…

– Mit kivánsz? – kérdezte az aggastyán. – Ifju vagy… tied a legnagyobb kincs a világon… mit akarsz tőlem, akinek nincs egyebe a százévemnél?!…

– Félek a haláltól, – felelt az ifju, – és szeretnék sokáig élni. Eljöttem tehát, hogy tanácsot kérjek tőled. Mondd el nekem, felebaráti szeretettel: mit kell tenni az embernek avégből, hogy sokáig élhessen?

– Látom, hogy sajnálatraméltó vagy – szólt a százéves, – mert nem vagy olyan fiatal, amilyennek látszol. Azért szivesen segitenék rajtad. De lásd, noha kenyerem javát már megettem… sőt minden kenyeremet megettem, mert most már egyáltalán nem tudom megrágni és megint csak tejen élek… eddig még soha sem hallottam, mit tehet az ember avégből, hogy sokáig élhessen. Azaz, hogy… most jut eszembe… ifju koromban azt hallottam egyszer, hogy aki sokáig akar élni: imádkozzék. Próbáld meg!… imádkozzál!… Ez ártani semmiesetre sem árt… s hátha jó a recept?!… nem lehetetlen, hogy a magasságban lakók meghallgatják és teljesitik az óhajtásodat. -83-

– Jóllehet még fiatal vagyok, – szólt, – már is sok embert ismertem, akik hiába imádkoztak a hosszu életért. Azért azt hiszem, a magasságban lakók nem törődnek az ember életével; ugy látszik, a gondviselés rábizta az emberre, hogy: a tulajdon életével csak törődjék, bajlódjék ő maga!… ugy sincs egyéb dolga! De nem is azért jöttem, hogy ilyen receptet kérjek tőled… az imént rosszul tettem fel a kérdést. Azt mondanád el nekem, kérlek: mit kerüljön, mit ne tegyen az ember, hogy sokáig élhessen?

– Legalább nem emlékszem, hogy valaha gondolkoztam volna erről, – folytatta az aggastyán. – Engem soha se érdekelt az, ami téged izgat… és ugy találtam, hogy csak igen kevés embernek van oka rá, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzék. A kivételek talán okosan cselekesznek, amikor azon tűnődnek, ami nekik is, neked is rejtelem, de ha igen sok ember töri ezen a fejét, annak már semmi értelme. Mert hiszen igen kevés ember hal meg.

– Csúfolodol velem?!… – botránkozott az ifju, – vagy meggyöngült az elméd és már nem tudod, hogy mindenki meghal?!…

– Igen, – magyarázta szavait a százéves, – végül mindenki meghalna, ha ugyan hozzájuthatna ehhez a kivételes szerencséhez… De csak igen kevés ember jut hozzá… Ugy értem, hogy: természetes halállal… a természet rendeléséből. Vagy hogy még érthetőbben mondjam: igen kevés ember hal meg pusztán azért, mert a gondjára bizott gép már nem tud szolgálatot teljesiteni… mert a szervezete már nem -84- birja tovább azt a munkát, melyet az élet megkiván.

– Csak nem képzeled, – kérdezte az ifju, – hogy az elemi csapások, a balesetek, a háboru, a gyilkosság vagy más erőszak… mindez több embert pusztit el, mint amennyi természetes halállal hal meg?!…

– Kétségtelen, – vitatkozott a százéves, – hogy az elemi csapások, a balesetek, meg a sokféle erőszak, mindez igen sok embert pusztit el. De a többiek közül is csak igen kevés ember hal meg.

– A legtöbbet megölik a többiek, minden erőszak nélkül. Aztán igen sokan maguk ölik meg magukat. És csak egy kis maradék hal meg.

– Olyan sokan volnának, akiket a többiek lelketlensége öl meg, ha nem is erőszakkal?!…

– Ez az emberiség legnagyobb része, – felelt a százéves komolyan. – Azok közül, akiket ma élőnek látsz, a legtöbbnek ez a sorsa. Sok embert már előre megöltek, mert elődeiknek a lelketlenségéből félholtan jöttek a világra. Temérdek gyermeket öl meg szülőinek gondatlansága, vagy az oktalansága, a legtöbször e kettő együtt. A felnőttek közül azokat, akiktől az idegen érdek, érdekszövetkezet vagy érdekhálózat, az ármány vagy a boszuállás, leggyakrabban a haszonlesés, vagy ha csak a rideg részvéttelenség is, elvonta az életfentartás, a táplálkozás lehetőségét, – bizony a többiek ölték meg, ha nem is erőszakkal. Aztán azok, akiknek a szivét repesztették meg, vagy mondjuk: akiknek az idegeit halálthozóan gyötörték meg mások, idegenek, vagy közelállók… azok, akiket a hatalmasabbak kegyetlen életfelfogása kergetett az öngyilkosságba… és ki tudná elszámlálni mind az effajta eseteket?!… -85- ezeket bizony mind a többiek ölték meg, ha a halottakon nem is látszik meg az emberölésnek semmi külső jele. Az öreg emberek legtöbbjét például, ugy vettem észre, a fiatalabbak türelmetlensége, mohósága, rideglelküsége üzi, bolygatja, izgatja és tuszkolja ki a világból… egy kis segitség vagy csak egy kis kimélet is elég volna nekik rá, hogy sokkal tovább éljenek. Bizonyára akad köztük, aki valaha maga is részes volt sok titkos emberölésben s ilyennek a haldoklását látva, csak nemezisnek vagy tanuja… de majdnem mindannyian titkos emberölés áldozatai. És a legtöbb halálesetben, ha megkeresed a rejtőzködő okokat, megtalálod a titkos emberölést. Annak tehát, aki sokáig óhajt élni, mindenekelőtt azt kellene tanácsolnom: „Őrizkedjél a többi embertől, s a legjobban talán azoktól, akikhez hajlandóságot érzesz!…“

– Igen, – folytatta az aggastyán, – ugyanabban van az ereje, amiben a gyöngesége. De ha el is zárkózhatnál a többiektől, elbujhatsz-e magad elől?! És magadban is veszedelmet hordasz; mert akármilyen jóindulattal vagy különben magad iránt, a tulajdon életednek te magad vagy egyik legnagyobb ellensége. Talán a gondolkozásodban rejtőzik, ami meg fog ölni, talán az érzéseidben; néha a szenvedélyeidben, néha csak az életmódodban; meglehet, a vigyázatlanságod lesz a gyilkosod, meglehet éppen a tulságos óvatosságod. Szóval, ha nem a többiek ölnek meg, valószinü, hogy magad fogod megölni magadat; az egyik tudatosan rontja meg magát, a másik öntudatlanul, de az emberiségnek csak egy elenyészően kis töredéke az, amely kikerüli mindezt a veszedelmet és természettől hal meg.

– Tehát abban a véleményben vagy, – tűnödött -86- az ifju, – hogy az ember minden ellensége közül a természetes halál a legtürelmesebb?!…

– Igen, – magyarázgatta hitét az aggastyán, – a halál ólomlábon jár és nemcsak nesztelenül, hanem egyszersmind nagyon lassan végzi a munkáját. Nem siet, talán mert tudja, hogy kevés munka jut rá; ennek a nagyját elvégzik helyette segitőtársai: az elemek is, de különösen maguk az emberek. Azért én soha se rettegtem a kaszás csontváztól és eddig még nem gondolkoztam arról, hogyan kellene távol tartani. Az igaz, hogy most már ideje volna ezzel a kérdéssel is foglalkoznom. Bizony már kezdek elgyöngülni és nemsokára egészen elöregszem. Aztán meg, miután véletlenül – és váratlanul – sikerült kikerülnöm minden más veszedelmet, nem is lehet rám nézve érdekesebb kérdés, minthogy miképen lehetne elodázni a kikerülhetetlent. Ráérni ráérek, hogy gondolkozzam és beszélgessünk és tanakodjunk róla.

Az ifju mohón kapaszkodott bele az aggastyán türelmetlenségébe. – Látod – szólt, – engem, amióta az eszemet tudom, majdnem folytonosan csak ez a kérdés foglalkoztat. Az igazat megvallva, sokkal jobban félek a csontváztól, mint az emberektől, vagy éppen magamtól… nekem nincsenek szenvedélyeim és nincsenek veszedelmes érzületeim. Azonban, ha még magamtól is félnem kell, – például az életmódomtól, – akkor egy okkal több rá, hogy tanácsot kérjek a tapasztalataidtól. Te egy hosszu életen át sokat láttál, sok embert ismertél, – olyanokat is, akiket idejekorán megölt a többi, a tulajdon indulatuk, vigyázatlanságuk, vagy maga a kaszás… olyanokat, akik hosszu időn át ki tudták kerülni a rájuk leső veszedelmeket, – tudod, hogyan éltek amazok és hogyan emezek… csak az emlékezetedet kell egy kissé megerőltetned -87- s már leszürheted az eseteikből azt a tanulságot, hogy miképen kell élni annak, aki sokáig akar élni és főképen, hogy mitől tartózkodjék az ember, ha hosszu életet óhajt.

– Nem bánom, tanakodjunk – szólt a százéves – időm, az van bőven! És jól mondod, ha kicsit megerőltetem az emlékzetemet, sok szép, tanulságos eset jut az eszembe. Ezekből aztán egyesült erővel kisüthetjük, hogy mitől kell tartózkodnod. Hát várj csak, várj csak!…

– Várj csak, várj csak… – kezdte az öreg – hát, tudod, egy majdnem egészen bizonyos… az, hogy nagyon okosan teszed, ha mértékletesen dohányzol. Egy barátomat határozottan a dohány ölte meg. A dohányzás teljesen értelmetlen és nagyon ártalmas valami. Árt a szemnek, a gyomornak és különösen a szivnek… mindennek, aminek csak akarod. Ámbátor, ha jobban meggondolom a dolgot, sok betegségnek a csiráját pusztithatja el a szájadban… de végre is…

– Óh, ha csak ettől függne az élet vagy halál, – szólt közbe az ifju, – akkor örökélet várna rám! Mert én sohasem dohányzom, mig te, amint látom, ugy füstölsz, mint egy sárkány!

– Mondom, hogy én sohase rettegtem a kaszástól s ha féltem, inkább csak az emberektől tartottam! Aztán meg a dohányzás, ha értelmetlen valami is, de jó, legalább annak, aki megszokta. Hm… hát sose dohányzol? Meglehet, rosszul teszed. Ismertem embereket, akik késő vénségükig vadul dohányoztak és másokat, akik soha se izlelték meg ezt a mérget, mégis korán meghaltak. De azért igazad van… ezentul -88- kevesebbet fogok dohányozni… ideje, hogy mérsékeljem magam. És lám, lám, milyen jó gondolat volt, hogy eljöttél hozzám tanácsot kérni!… a tanácsomnak te ugyan nem veheted hasznát, de én magam igen…

– Várj csak, várj csak!… Hát, tudod, végre eszembe jutott valami, ami vitathatatlan… egy olyan tanács, amely kétségtelenül aranyat ér. Élj mértékletesen a szeszes itallal! Igen sok barátom volt, akit a szesz tett tönkre; a szesz rettenetes méreg. Árt a gyomornak, a májnak, a vesének, az agyvelőnek… ha mértékletesen élsz vele, akkor is árt a szivednek meg az idegrendszerednek… se szeri, se száma azoknak a nyomoruságoknak, amelyeknek mindnek a szesz az okozója…

– Ne folytasd! – vágott közbe az ifju, – ez a tanácsod fölösleges! Mert én soha se élek szeszes itallal; tudom, hogy – mint már a görög bölcs megmondta, – a viz a legjobb.

– Fenét a legjobb! – kiáltott fel az aggastyán. – A legjobb ital az, amelyet ebben a butykosban látsz! És minden szesz jó; azt az egyet nem lehet letagadni, hogy jó. Öreg embernek meg éppen orvosság; öreg embernek bor a tejecskéje. Hogy a szesz nem volna jó, azt már nem mondhatod komolyan!… Csak veszedelmes, csak rettenetes méreg!… Ámbátor ha jobban meggondolom a dolgot…

– Sok betegségnek a csiráját pusztitja el az ember szájában? – kérdezte az ifju.

– Az is; meg még egyéb haszna is lehet, ha mérséklettel élsz vele. A sok persze megárt belőle… ámbátor, amint tovább elgondolkozom, eszembe jut, -89- hogy sok barátom késő vénségig ugy ivott, mint a homok, mig mások sokan, akik abstinensek voltak, mint te, időnek előtte, fiatalon haltak el. De azért igazad van… és ezt a jó tanácsomat mindenesetre hasznomra forditom… ezentul kevesebbet fogok inni. Éppen ideje…

– Éppen ideje, hogy nekem is juttass valamit jó tanácsaidból, – figyelmeztette az ifju a fecsegő százévest.

– Várj csak, várj csak!… Időközben csakugyan eszembe jutott valami, aminek már te is hasznát veheted: egy olyan tanács, amely egyszerüen szentirás. Légy mértékletes a szerelemben! Nagyon sok embert ismertem, akit a szerelem veszitett el; a szerelem a legnagyobb veszedelem. Az elvetemedett leányok megmérgezhetik az egész szervezetedet; a nagyon engedékeny asszonyok tönkre tehetik az idegrendszeredet; még a tiszta szerelem is annyi izgalmat okoz, hogy megronthatja, beteggé teheti a szivedet. Ámbátor, amint tovább gondolkozom, még több ember jut eszembe, akinek a szerelem semmiféle formájában nem ártott meg, akit nem rontott meg még a mértéktelen szerelmeskedés sem, aki késő vénségében is szivesen mértéktelenkedett volna… és jobban megfontolva a dolgot: a mértékletességre akkor is ráérsz, amikor a természet majd rád kényszeriti a mértékletességet… a mértékletességet még akkor is korainak találja az ember… én legalább ma is őszintén sajnálom, hogy a mértékletességben kell tündökölnöm és nem a mértéktelenkedésben…

– Ne többet erről, jó uram! – szólalt meg ujra a már kissé türelmetlen ifju, – mert akármilyen kitünő a tanácsod, nekem nincs rá szükségem. Én e tekintetben olyan tökéletesség vagyok, hogy például állithatnának az ifjuság elé: maga a megtestesült bölcs -90- mérséklet, maga a kiszámitott, pontos mértéktartás. Azokból az örömökből, amelyekről szólsz, én csak kávéskanalankint szedem ki a részemet: akkor és ugy, ahogyan az orvos rendeli. A haláltól való félelmemben a legnagyobb fegyelmet kényszeritem magamra…

– Hopp, megvan! Most már látom, hol van a hiba! – kiáltott fel az aggastyán örvendezve. A hiba ott van, hogy nagyon szomoru ember vagy, tulságos sok benned a lemondás, az élet öröméből nem veszed ki eléggé a részedet, valósággal sanyargatod magad. Ez a képzelhető legegészségtelenebb valami; ez fél öngyilkosság. Mert a jókedv, vidámság tartja fenn a fiatalságot; mert az öröm: élet; mert minél több a kellemes perced, annál inkább biztositod magadnak a hosszu életet.

– Azt hiszed, hogy bele kellene merülnöm az örömök árjába?… – kérdezte az ifju kételkedve. – De hiszen magad is mondod, hogy ugyanazok az élvezetek, melyek némelyik embernek nyugodt öregséget biztositanak, másokat elveszitenek, megölnek! És amilyen kevés szerencsém van, én bizonyosan az utóbbiak sorába kerülnék.

– Hm, hm, ez is igaz! – tünődött az aggastyán. – Hja, a kérdésed fogas… Mégis, azt hiszem, tulságosan óvatos vagy. A tulság semmiből se jó és a nagy óvatosság maga is veszedelem. Aki az orvtámadástól, a bujkáló ellenségektől való féltében mindenfelé tekintget, könnyebben csuszik el, hamarább ütközik bele akármilyen bajba, mint aki bátran halad előre és csak maga elé néz. Sőt, mintha azok, akik szivesen szállnak szembe bármi veszedelemmel, nagyobb biztonságban hajóznának végig az életen és kevesebb veszedelemmel találkoznának, mint a többiek, a félénkek, az óvatosak, a körültekintők. Ugy látszik, a veszedelem is -91- olyan, mint az árnyék; ha futsz előle, utólér… fuss utána és szaladni fog előled!… Ámbátor ismertem olyanokat is, sokat, akik addig keresték a veszedelmet, mig végre is kitörték a nyakukat.

– Igaz, ez is igaz! – egyezett ki az aggastyán, a fejét bólintgatva. – Hát keresgéljünk másutt!

– Hiába erőködöm, nem találok egyebet, csak azt, amit már a bibliából is megtanulhattál: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszu életü légy a földön!“ Ebben az is benne van, hogy: ha egészséges szervezetet örököltél a szüleidtől, a jégeső sem fog elpusztitani. Ámbátor ismertem olyan ifjakat is, akiknek jégeső nélkül is sikerült elpusztulniok husz vagy harminc esztendős korukban, jóllehet a szüleik ma is a legszebb egészségben élnek, de nem csak ezek, hanem a dédapjuk meg a dédanyjuk is.

– Viszont, akárhonnan származol, ha fel tudtál vergődni odáig, hogy épségben érted meg a huszadik esztendőt, csak tőled függ, hogy meddig élsz. Mert a természet hű, türelmes, elnéző és szolgálatra kész barátod, mert a természet, ha ki nem merited a türelmét, minden igyekezetével rajta van, hogy javadra váljék és megsegit, ha magad is segiteni akarsz magadon – erővel jutalmazva ezt az érdemedet; mert a természet mindent megjavitani törekszik, ami nem fölösleges és ami hasznodat veheti, kitart melletted. Ámbátor soha se tudod, hogy oktalanságból mivel merited ki a türelmét; semmi sem könnyebb, mint véletlenül egyszerre csak kimeriteni a türelmét… olyan tudatlanok vagyunk! -92-

– Megvallom, – szólt – az, amit mondasz, kissé zavarba ejt… Előbb is zavarodott voltam, de a feleleteid még jobban megzavartak!…

– Azt hiszed, – felelt az aggastyán, – engem nem zavartak meg a kérdéseid?!…

– Világosits fel legalább a magad esetével! – rimánkodott a sáppadozó ifju. – Hogyan éltél te magad?… Milyen volt az életmódod?… Mit gondolsz, minek köszönheted, hogy bár több mint száz esztendő haladt el fejed fölött, még most is itt vagy?!…

– Hát tudod, – szólalt meg végre, hosszas tűnődés után, – én sokat voltam levegőn… Persze, persze!… vannak, akik mindig a szabadban élnek és mégis hamar elhullanak!… Aztán meg én soha se csináltam semmit, csak szemlélődtem. Nem voltam kénytelen dolgozni s a nyugodt szemlélődés, a természetes elszórakozás egészségesebb, mint a lázas és verejtékes munka. Ámbátor ismertem olyanokat is, akiknek az idegeit megőrölte pusztán az, hogy nem volt mivel foglalkozniok. Mégis… mindent jól megfontolva… ugyhiszem… a leginkább annak köszönhetem, hogy még most is megvagyok, hogy legzsöngébb korom óta, s talán már előbb is, minden nap tizennégy órát aludtam. Aludni jó; aludni egészséges. Ámbátor vannak, akik azt állitják, hogy sokat aludni sem egészséges… hogy a sokat alvás petyhüdtté teszi az embert… lomhává az agyvelőt… elhájasodást, izomgyengülést és még nem tudom mit okoz… Mégis… mindamellett… az az egy bizonyos… abban az egyben meg lehet állapodni, hogy aludni jó.

– De viszont, ha számba vesszük, hogy az ember tulajdonképpen csak akkor él, amikor ébren van, meg kell adni, hogy az én életem még nem nyult olyan hosszura, amilyennek gondoltad. Kiszámithatod, hogy én még nem éltem annyit, mint sok hatvan esztendős ember, aki husz éves kora óta naponta csak hat órát aludt.

LILLIAS.

Kedves Rollám, hogyne felelnék neked?! Neked igen. Elfelejtkezhetünk-e arról, aki egyszer az utolsó gyűrűjét tette zálogba azért, hogy ebédet adhasson nekünk?! Soha.

De még neked se irhatok annyit, amennyit szeretnék. Lehetetlen ehhez elég időt szakitanom. Az uj élet, uj földön, uj környezetben… a férjem is megvárhatja tőlem – ekkora áldozatért! – hogy a mikor kivánja, körülötte legyek… aztán a sok zaklatás!… elzárkózhatom az egész világtól, de a koldusok és az ujságirók elől nem lehet elbujni.

És képzelheted, hogy egy hét óta hány koldus és hány ujságiró ostromol! Vera Violettát, a variétészinpad egy harmadrendü csillagát, feleségül veszi… nem is morganatikus, hanem törvényes feleségévé teszi Mihály nagyherceg!… Igaz, hogy Mihály nagyherceg mától fogva egyszerü polgár: Romanovics Mihály ur, semmi egyéb… de tegnap még nagyherceg volt. Ilyen esemény után lehet-e nyugtom az ujságiróktól?

Akárkinek ajtót mutathatok, csak éppen nekik nem. Üvegből van a házam, rájok nem hajigálhatok követ. És egyelőre nagy érdekem, hogy barátságosan -95- irjanak rólam. A férjemet ugyan nem igen érheti több baj, mint amennyit máris önként vállalt értem, de annál inkább meg kell kimélnem – ugy-e? – azoktól a boszuságoktól, amelyektől még megmenthetem.

Naphosszat faggatnak s alig győzök felelni nekik. Már százszor elmondtam mindazt, amit a nyilvánosságnak elmondhatok.

Azóta te is olvashattad a nyilatkozatainkat. De te ezzel nem éred be. Te éppen azt szeretnéd tudni, amit az ujságirók előtt elhallgattam.

Értem. Te a szerelemről másképen gondolkozol, mint a husz éves lányok; tudod, hogy a szerelemtől csak igen kevesen őrülnek meg; s nem hiszed, hogy ha egy nagyherceg éppen a szerelemtől akar megőrülni, ezzel negyvenöt éves koráig vár s csak ekkor bolondul meg. Hogyan történhetett tehát, hogy ez a vén fiu, akinek, már régen benőhetett a feje lágya s aki a szerelemből jócskán kivehette a részét, mégis elkövette értem ezt a – ha nem is példátlan, mindenesetre ritka – bolondságot?!

Most hamarjában nem tudok erre feleni; sok szó, sok levélpapir kellene hozzá, hogy megérthesd, hogyan magyarázom a dolgot – mert, végre is, ezt magam se tudhatom bizonyosan… egy negyvenöt esztendős ember lelkébe olyan sok minden van beirva, hogy abban a keresztül-kasul firkált lélekben már nem könnyü olvasni. Igérem, hogy egyszer, később, ha majd ráérek, elmondok neked apróra mindent, amit csak tudok… vagy megirom, ha nem mondhatom el.

Sok kérdésed közül most csak egyetlenegyre akarok feleni. Arra, hogy: micsoda diplomáciai eljárásnak köszönhetem a szerencsémet? Miféle furfanggal ügyeskedtem ki, micsoda asszonyi fegyverek használatával tudtam elérni, miképpen ütöttem a vasat, hogy -96- ki tudtam csiholni azt az elhatározást, amelyről most az egész világ beszél?

Azt mondhatnám: talán annak, hogy nem ármánykodtam és még csak nem is ügyeskedtem. De szinte hallom, hogy igy kétségeskedel: „Ezt sokan elmondhatnák magukról, akiket végül nem vett el feleségül.“

Hidd el, egy cseppet sem erőtettem meg magamat azért, hogy Romanovics Mihályné legyek: egy kacsintás erejéig sem. Eszem ágában se volt, hogy el fog venni.

Többet mondok. Nem is helyeslem az elhatározását; nem adok igazat neki. Neki nem lett volna szabad engem feleségül vennie.

De visszautasithattam-e az ajánlatát? Azt hiszem, könnyü megszámlálni azokat, akik az ilyen kisértésnek is ellent tudnak állani. Akármennyien irigyelnek mostanában, annyira mégse vittem, hogy azt felelhettem volna neki: „Köszönöm, de én nem megyek feleségül hozzád.“ Rám nézve, bizony, nagy szerencse ez. A sok hányattatás, nyomorgás, vészverődés és izgalom után: a nyugalom, a jólét. Meg a tisztább levegő: nekem már ez maga nagy dolog. Ilyen szerencséről sohase álmodtam; nem törtem magamat érte, de nem tagadom, két kézzel kaptam utána. Az efféle ajánlatra nem szokás azt feleni: „Köszönöm, nem táncolok.“

Más kérdés… azaz nem, ez már nem kérdés… hogy ő szörnyü oktalanságot követett el.

Neki erre is van felelete. Amugy se volt jóban a családjával, már régóta. Amugy se tudott volna beletörődni abba, amit megköveteltek tőle. Kinőtt abból, hogy engedelmeskedjék és ugy akartak diktálni neki, mint a gyermeknek. Semmiféle szolgaságra nem képes, a legdúsabb kárpótlásért se. Egyedül is elment volna -97- a világ végére, csakhogy messze legyen az udvartól, ahol már minden gyülöletes volt előtte.

De hogy épen a variété-szinpadról házasodjék! Hogy olyan nőt vegyen el, akinek a multja, bizony, egy kissé tarka!…

– A szerelemről is, a házasságról is más nézeteim vannak, mint a sokaságnak. Ezek a nézetek lehetnek helyesek, lehetnek helytelenek; de senki se fog tőlük eltériteni. Ha a közfelfogás hibáztatni fog ezért a lépésemért, azzal én nem törődöm. Magamnak házasodom, nem másoknak, és egy cseppet se vagyok kiváncsi másoknak a véleményére. Megházasodom, mert kedvem tartja, hogy egy ismert, megszokott, nekem kedves női arc legyen körülöttem; és téged veszlek el, mert te vagy az, aki nekem tetszik. Pont.

Hát pont. Félek, egyszer nagyon meg fogja bánni, hogy egy cseppet se törődött másoknak a véleményével. És nem nagyon reménykedem benne, hogy ez a „juhhéja-juhé!“ örökké fog tartani. De nekem a pünkösdi királyság is többet ér, mint az, amit otthagytam érte. Legalább lesz még egy szép korszaka az életemnek.

Teljesen megnyugtat és kibékit a lelkiismeretemmel az, hogy rajtam nem fog mulni, ha nem lesz elégedett. Én minden igyekezetemmel rajta leszek, hogy hálásnak bizonyuljak.

Talán nem is lesz baj. A férjem önfejü, nagyon különködő, egy kissé hóbortos is… ugy nézem, idegesebb, mint szeretném… de nagyon jó ember. Sziveljük, kedveljük egymást; tud kedves lenni, ha akar. -98- Kell-e több is a hosszu együttéléshez? – nem tudom. Ebben az egyben nincsenek tapasztalataim.

De hát mivel ejtettem meg őt?… mivel dúltam fel a lelkét egészen az esztelen házasságig?… mi tette, hogy éppen én vagyok az, aki neki ennyire tetszik?… – kérdezed te, amig én folyton másról beszélek.

Igazad van: bőven láthatott nálam szebbeket, tisztábbakat, talán még kedvesebbeket is… és mégis!…

Nem, Rolla, nem asszonyi ravaszkodással, nem kedveskedéssel és kacérkodással, nem furfanggal, ármánykodással, nem cselfogásokkal és hosszas diplomatizálással hóditottam meg őt, hanem egy régi operaáriával.

– Ó, ó! – hitetlenkedel, mikor ezt olvasod – hogyan, ezt a Loreley tette volna, az énekével?!… No, ezt sohase hittem volna!

Hogy egy percig se gondolj hazug dicsekvőnek, sietek hozzátenni: egy régi operaáriával, amelyet nem én énekeltem.

Az én énekemben nincs ennyi bűbáj. Ha akarod, elismerem, hogy egyáltalán semmi bűbáj benne.

Különben, aki énekelte, az szintén nem gondolt holmi varázslatra. Maga az ária volt az okozója mindennek.

Azt kivánod, ugy-e, hogy: hamar áruljam el a receptet! Valljam ki, melyik az az ária, amelylyel nagyhercegeket lehet fogni és mindjárt férjnek!… amelyet el se kell énekelni, ha az embernek nincsen elég szép hangja… elég, ha másvalaki énekli s a nagyherceg mégis a mi javunkra őrül meg!… Hol van, ugy-e, melyik operából való?

Láttam, hallottam egyszer ezt az operát, de a cimére nem emlékszem; talán soha se is tudtam. Ki -99- irta a zenéjét? – csak találgathatom. Valami nagyon régi olasz opera lehet, amely már ide s tova egy negyedszázad óta végképen kiment a divatból.

Hat vagy hét esztendős lehettem, amikor egyszer az apám meg az anyám magukkal vittek az operaházba. Szinházban akkor voltam először; a szüleimmel: először és utoljára. Ezt az operát adták.

Még ma is emlékszem rá, hogy az apám meg az anyám közt ültem a karzaton és hogy az apám minduntalan rám nézett, mosolyogva azon, hogy milyen ámulattal meresztgetem a két nagy szememet. És még ma is látom azt a képet, amely elém tárult, amikor az ouverture elhangzása után a függöny felgördült. Az erdő egy tisztásán hatalmas pásztortűz ég és a tűz körül cigány-karaván ugrándozik vigan: barna képü, tarka-barka ruhás legények és lányok, öregek és gyermekek, akik valami különös nótát énekelnek és többször is elülről kezdik, ugy, hogy a nóta első szavai örökre bevésődnek az emlékezetembe:

Az opera meséjét hiven akkor se tudtam volna elmondani. Akármennyire érdekelt mindaz, ami a szinpadon történik, s akármennyire figyeltem, füllel, szemmel, bizonyosan szájjal is: az egészet nem értettem meg jól. De amit megértettem belőle, azt soha semmi se verte ki az emlékezetemből.

Amit már akkor – vagy lehet, hogy az emlékeimmel foglalkozva, később – megértenem sikerült, körülbelül ennyi:

Kóbor cigányok meglelik az erdőn egy nagyon gazdag angol gróf árva kis leányát, aki valahogyan -100- eltévedt. A picike grófkisasszony csodálatosan hasonlit az egyik kis cigányleányhoz, Lilliashoz. A cigányok levetkőztetik a kis Ellent, rongyokba bujtatják és maguknál tartják; Lilliast pedig felöltöztetik a grófkisasszony szép ruhácskáiba, a lelkére kötik, hogy el ne árulja őket, s elviszik a grófkisasszony gyámjához. Nyilván azzal a számitással cselekszik ezt, hogy annak idején Lillias jusson hozzá a kis Ellen örökségéhez és hogy ők majd pénzt, kincseket csikarhassanak ki a tulajdon vérüktől. A gyám meg az árva gondviselői Ellennek vélik a szép ruhába öltöztetett kis cigányporontyot és Lillias a kastélyban nő fel, mint a gróf nagy vagyonának örököse, mig Ellen a karavánnal marad, lassankint elfelejti a multat, a homályos emlékeit már csak álomnak képzeli és olyan lesz, mint akármelyik cigánylány. Idővel Lillias is ugy megváltozik, hogy senki se ismerne rá az egykori kis cigányra. Finom, uri kisasszonynyá serdül fel és bár tudja, hogy ő valójában nem Ellen grófkisasszony, hanem Lillias, mind ritkábban gondol rá, hogy azok, akik őt ide hozták, nemsokára jelentkezni fognak és majd részt kérnek a kincseiből. Már ő is csak homályosan emlékszik arra az időre, amikor az erdőben vidáman táncolt a tüz körül, sötét arcu legények és rongyos lányok társaságában. Pedig rosszul érzi magát a hideg csarnokokban, az unalmas rokonok közt, kivált ha a hozományra pályázó lordok illedelmes udvarlását kell hallgatnia. Az életét nagyon egyhangunak találja; a kényelem nem elégiti ki, nem teszi boldoggá; álmodozóvá válik… vár valakit, nem tudja kit, aki elvigye, nem tudja hová… A karaván ekközben, mindig a közelből, türelmesen lesi a prédát; azt az időt, amikor Lillias nagykoruvá lesz vagy férjhez megy valami előkelő urhoz. De történik valami, amire a karaván nem számitott. -101- Volt köztük egy fiu, Sorry nevü, akiből időközben hatalmas legény lett. Ez a Sorry mindnyájok között a legerősebb, a legügyesebb, a legfürgébb, a legeszesebb; azért, fiatalsága ellenére, a bölcs Raven apó halála után őt választják meg vajdának. És Sorry vajda, aki az egész karavánnal együtt folyton lesi Lilliasnak minden lépését, beleszeret ebbe a szép urikisasszonyba, aki az ő fajtájából való. Dühösen féltékeny azokra a lordokra, akik a Lillias kezére pályáznak; a fogait vicsorgatja, ha azt hallja, hogy a karaván alig várja már Lilliasnak a férhezmenetelét; végül, nem tudom, mennyi és micsoda nehézség leküzdése után, uri ruhába öltözik és megjelenik azokban a társaságokban, a hová az ál-grófkiszasszony jár, hogy közelebbről és többször láthassa Lilliast. De nem lehet árulója a rábizott ügynek; Lilliast se akarja megfosztani attól a gazdagságtól, a melyhez hozzászokott; tudja, hogy egy vigyázatlanul kiejtett hangos szó elárulhatja Lilliast is; azért még Lilliasnak se szól semmiről és csak vár, folyton féltékenykedve és reménytelenül epedve. Hanem ekkor Lilliast megkéri az indiai alkirály fia. Lilliasnak ez a kérő se tetszik; egy sötét arcu fiatal ember tetszik neki, aki csak messziről nézi őt, de mindig nézi. Ez az, akit vár, hogy elvigye, nem tudja hová. Azért kosarat akar adni az alkirály fiának, de a rokonság nem szeretné, ha Lillias elszalasztaná ezt a nagy szerencsét és elhireszteli, hogy a grófkisasszony férjhez megy, elviszik Indiába. Tehát arról van szó, hogy Lillias eltünjék örökre; hogy elvigyék messzire, a hová a cigányok nem mehetnek utána. És Sorry vajda most már nem gondol egyébbel, csak azzal, hogy mindenkorra elveszitheti Lilliast: nem várhat tovább. Belopózik Lilliashoz és elmondja, hogy ki ő; megvalja szerelmét és könyörög neki, hogy ne -102- menjen Indiába az alkirály fiával, hanem hagyjon ott mindent, gazdagságot, vőlegényt, uri rokonságot és menjen vele, vissza, az erdőbe. Lillias megrázkódik; sajnálja otthagyni az uri módot, de fél, hogy a cigányok bosszuállása utoléri Indiában is. Sorry megnyugtatja. Ha elviszi a szive, ám menjen és vigye magával minden kincsét: a cigányok nem fogják részüket követelni; ő a vajda, ő parancsol nekik. De ha nem szereti azt az embert, ugy jőjjön vele. Nincs szebb, mint az erdő; nincs szebb élet, mint a cigányélet; a boldogságot nem találhatja meg a hideg csarnokokban, csak a pásztortűz mellett. Lillias ingadozik. Ekkor Sorry vajda leborul Lillias lábához és esdekelni kezd neki: hallgassa meg az ő tüzes szerelmét! Mialatt esdekel és Lillias nem tudja, mit válasszon: a gazdagságot-e, vagy azt a sötét arcú fiatalembert, akire várt? – a czigányok, akik féltik a régóta lesett kincset, Sorry tilalma ellenére a kastély körül ólálkodnak. Attól tartanak, hogy a vajda veszedelembe jutott; tudatni akarják vele, hogy a közelben vannak s hogy készek segítségére sietni; azért jelt adnak neki, s míg Sorry térdepelve eseng Lillias lába előtt: kívülről, a park bokrai közül, felhangzik s egyre tisztábban hallatszik a cigánynóta, az a nóta, amelyet Lillias jól ismer. Ennek a nótának a hallatára Lilliast elfogják gyermekkorának az emlékei; a szíve megszólal, a vére feltámad, s nem tud ellentállni annak a vágynak, hogy minden gondolkozás nélkül odaadja magát ennek a sötétarczú, égő tekintetű fiatalembernek, aki az ő fajtájából való. Feleletül a könyörgő-áriára, ő is énekelni kezdi a czigánynótát: a szabad élet, az erdő, a tűz dicséretét, aztán ráborul szerelmesére; igen, otthagy mindent, gazdagságot, előkelő vőlegényt, úri rokonságot, s megy vissza az -103- erdőbe, ezzel a barna legénynyel, rongyos czigányasszonynak.

Hogy aztán az igazi örökös hozzájut-e az egész örökrészéhez, vagy a karzat kedvéért a cigányokkal kiegyezik ötven százalékra?… és hogy a megtalált igazi grófkisasszony a hosszas cigányélet után hogyan fog viselkedni a kastélyban, vagy talán az indiai alkirály fiának oldalán?… ezt már nem tudom, de nem is érdekel; téged sem.

Elég az hozzá, Lillias története igy él a lelkemben, ahogyan elmondtam. Igy emlékezem rá… vagy – mert akkor a történet egyik-másik részét nem értettem meg s a hézagokat utóbb a képzeletemnek kellett kitöltenie – emlékezetemnek és képzeletemnek ebben a szövedékében alakult ki előttem Lillias regénye. Talán nem is egészen igy van abban a régi operában; azt se bánom.

Ez a gyermekes, együgyü, cifra képtelenségektől tarkáló mese akkor igen nagy hatást tett rám. Az első szinházi előadás minden gyermeket fölizgat; egy uj világot tár fel előtte; megrázkódtatja az egész képzeletét. De más gyermeknél az uj benyomások hamarosan elsöprik a régieket. Nekem sokáig ez maradt az egyetlen szinházi élményem. A szüleim nemsokára meghaltak; mind a ketten ugyanabban az évben. Rövid, boldog gyermekkor után nagyon szomoru napok virradtak rám; nem volt többé, aki elvigyen az operaházba, és sok esztendő mult el, már nagy leány voltam, amikor ujra szinházba kerültem.

A régi opera melódiái pedig: Lillias sóvárgása, Sorry könyörgése meg a cigány-nóta egyre ott zümmögtek a fülemben. Milyen mélyre fészkelődnek lelkünkben a legelső benyomások! És a zenének micsoda bűvös passepartout-ja van, mely megnyitja előtte a -104- lélek minden rejtekét!… Milyen sok mindent felejtettem el azóta! Elfelejtettem embereket, akikkel a szerelmi mámor pillanatait éltem át; se az arcukra, se egy szavukra, még csak a nevükre sem emlékszem többé. És ezeket az áriákat, amelyeket egyszer hallottam, hat-hét esztendős koromban, tudni fogom, amig csak lélekzeni fogok.

Minél szomorubb napokat éltem át régente, minél több időt kellett töltenem a magánosságban, kábitó, gyötrelmes munkával bibelődve: annál gyakrabban kerestek fel ezek az édesbús melódiák, az én vigasztalóim. Mihelyt valami megérintette a lelkemet, vagy mihelyt csend fogott körül: ujra meg ujra besurrantak a fülembe. Éjjel, mielőtt elaludtam, hizelkedő macskák módjára doromboltak ágyamban. És ujra meg ujra eszembe juttatták Lillias egész regényét. Serdülő leány koromban olyan sokat gondoltam erre, hogy tisztábban láttam magam előtt Lilliast, minden érzésével, minden gondolatával, mint maga az opera szerzője.

Később, természetesen ritkábban jutott eszembe ez a nagyon is regényes történet, de valahányszor a melódiák felelevenítették emlékezetemben Lillias alakját, egy kissé mindig elérzékenyedtem, mintha olyan valamire gondoltam volna, ami velem magammal történt, ami nagyon, de nagyon szomoru, ami mindenkit elbúsitana, de amire emlékezni azért mégis jól esik. Elveszitett kedveseire gondol igy az ember. Ugy tünt fel előttem, mintha ez a mese hozzátartoznék boldog gyermekkorom szép emlékeihez; mintha életem egyetlen szép időszakának ez az emlékezetes szinházi est lett volna a legnagyobb ünnepe.

És ha Lillias története utóbb már nem foglalkoztatott olyan sokat, mint hajdanában: mindig felizgatott, ha olykor-olykor rá kellett gondolnom. Minden -105- idegszálam megrezgett ilyenkor, még akkor is, amikor velem már sokkal cudarabb dolgok estek meg, mint amik az operák hősnőivel történnek.

De hiszen amikor a Lilliasra való emlékezés elszomoritott és egészen a könnyezésig meginditott: tulajdonképpen a magam sorsán érzékenyedtem el. Lilliasban, amint vár valakit, nem tudja kit, aki elvigye, nem tudja hová: magamra ismertem, magamat sajnáltam, magamat sirattam.

Elképzelheted: soha se akartam beletörődni, hogy ezt a nekem kedves, nekem szép mesét is örökre el kell veszitenem, mint mindazt, ami a gyermekkoromban boldoggá tett; hogy amint sorra mindenről le kellett mondanom, amit egykor az enyémnek mondhattam: azzal együtt, ami nekem valaha kedves volt, örökre elvész a világból még ez az opera is, talán csak azért, mert nekem tetszett.

Attól fogva, hogy meg nem tudom keresni, amire szükségem van: éveken át nem akartam lemondani arról, hogy egyszer majd csak ujra megtalálom Lilliast, ha nem is a szinpadon, legalább a partiturában vagy a szövegkönyvben. Egy időben vadásztam a régi operákra; a zenei ócskaságok szinlapjait mindig végig néztem, a „Lillias“ és „Sorry“ neveket keresve; átlapoztam sok ma már ismeretlen partiturát; elolvastam egy pár hasznavehetetlenné vált szövegkönyvet, amelyeknek a cimét gyanusnak találtam; kérdezősködtem is, azoknál, akikről föltettem, hogy utba igazithatnak: hiába. Akiket megkérdeztem, véletlenül nem tudtak felvilágositani.

Végre is bele kellett nyugodnom abba a gondolatba, hogy az én operámat az idő már régesrég és végképpen eltemette. Alighanem előbb a hazájában, utóbb nálunk is megbukott és néhány előadás után a könyvtárba, a -106- zeneművek sirboltjába került. Ami engem egykor annyira megragadott, amit én most is szépnek találok, az egy cseppet se tetszett másoknak.

Szóval, hogy Lillias örökre eltünt a világból és a róla szóló opera zenéjének már csak egy pár foszlánya él, az is csak az én lelkemben, másutt nem.

Nos, egy félesztendővel ezelőtt Mihály nagyherceg, akit akkor még igen kevéssé ismertem, Gasteinból, ahol épen a kurája után volt, egy kis automobil-kirándulást akart tenni a Como vidékére. A férjem meglehetősen rabja a bridge-játéknak és hogy erről a kedves szórakozásáról még néhány napra se kelljen lemondania, rábeszélte a rendes partnereit, köztük Morosini grófot is, hogy menjenek vele; de meghivta az urak barátnőit is, talán csak udvariasságból, talán a nagyobb vigasság okáért, mert az a hölgy, akit erre az utra is elvitt magával, a legunalmasabb teremtés minden ballettáncosnő közül a világon.

Morosini gróf, aki a nevetségig féltékeny természetü, nem szívesen vitt magával, de akárhogy törte a fejét, lehetetlen volt kibuvót találnia, amit nem csodálnál, ha tudnád, micsoda használhatatlan fejről van szó.

Ezek után képzelj egy kis olaszországi falut, annyi napsütéssel, amennyit csak el tudsz képzelni, a falu szélén nagyobbacska vendéglőt, amelynek az emeleten fedett verandája van, a verandán öt urat és öt hölgyet, akik éppen most szálltak le automobiljaikról és egy kis mosakodás után rémes étvágygyal esznek, ugy, ahogy csak fejedelmi vérből származó urak és csak kitartott nők tudnak enni, számitsd ki, hogy az ételeknek megfelelően hamarjában mennyi bort hajtanak le, és ne felejtsd el, hogy az öt hölgy közül én vagyok az egyetlen, aki tisztességes fészekből kelt ki.

Meg kell még jegyeznem, hogy a férjem soha se -107- iszik; kénytelenségből az evésben is igen mértékletes; és meglehetősen szükszavu ember. De soha se a rangjával, se a hallgatagságával nem feszélyezett senkit; nem szokott olyan arczokat vágni, amelyeknek a látásától a többiekbe is belefagy a szó.

Akkor is, mialatt mi még ettünk, csak annyit mondott, hogy „egy kicsit kinyujtóztatja a lábát“, aztán magunkra hagyott bennünket, egy negyedóráig odalenn sétálgatott és közben néhány szót váltott a chauffeur-ökkel, majd olyan szótlanul s olyan észrevétlenül tért vissza, mintha maga is a chauffeur-ök egyike volna, aki valami utasitásért jött.

Ha véletlenül nem hagy magunkra, talán előbb is, utóbb is mérsékeltük volna magunkat; egy nagyherczeg jelenlétének rendszerint van egy kis fékező hatása bármely társaságban. De az eltávozásával minden tekintet alól felszabaditott bennünket, s a hogy eltünt, olyanformán éreztük magunkat, mint azok az urak, akik az előkelő dámák kegyes visszavonulása után végre a dohányzóba juthattak. Szóval nagyon pajkos dolgokra terelődött a szó, s a vidámságba annyira belemelegedtünk, hogy a hangunk akkor se szállott lejebb, amikor észrevettük, hogy ujra közöttünk ül. A sok hirtelen lenyelt bor épen akkor kezdett hatni; talán meg se láttuk, hogy már visszatért az asztalhoz; tudtuk, hogy nem zavarjuk, mert ha ő maga komoly ember is, nem elrontója semmi jó tréfának, s legfeljebb mulat rajtunk, hát ugy viselkedtünk, mint a hadnagy és főhadnagy urak sok pezsgő után, ha az ezredes bátoritó mosolygásából megértik, hogy a szokott hang most már nem kötelező.

Meg kell vallanom, hogy a nagyon fűszeres társalgásban én játszottam a vezérszerepet, és azt is, hogy az illetlenkedésnek ebben a versenyében – mit -108- mondjak? – bajnoki cimet szerezhettem volna. Esküszöm neked, minden számitás nélkül, szinte öntudatlanul, őszinte pajkosságból történt. Nem jutott eszembe, hogy ezzel magamra vonhatom a nagyherceg figyelmét. Távol volt tőlem minden nagyralátás; nem is képzeltem, hogy a többiek versengenek a nagyherceg érdeklődéséért; azt hittem, csak a ballerinája számára van szeme. Sőt eleinte ugy tetszett, hogy nem is igen ügyel ránk.

Később aztán észre kellett vennem, hogy a nagyherceg, aki messze ült tőlem, igenis figyel rám. Eleinte komoly maradt s néha halk hangon, egy-egy szót váltott a szomszédaival, de tekintete egyre gyakrabban fordult felém s utóbb mosolyogva hallgatta ostobaságaimat, ugyanazzal a derüvel és jóakarattal, amelylyel az elnéző nagybácsi mulat vásott kishugának gagyogásán.

De alig hogy észrevettem ezt, történt valami, ami amugy is véget vetett a jókedvemnek.

Amint véletlenül lepillantottam az utra, egyszerre csak azt látom, hogy a bokrok közül egy tiz-tizenkét esztendős leányka ugrik elő, megzörgeti azt az otromba zenélőszerszámot, amelyet talán csörgő-zörgőnek lehetne nevezni, s aztán danolni meg táncolni kezd, nyilván azért, hogy magára vonja a verandán ülő uraságok figyelmét s a mutatványa után néhány fillért koldulhasson tőlük.

Jól láthattam az arcát, s ha azt mondom, hogy nem tudom, mi volt nagyobb: a meglepetésem-e vagy a megilletődésem, – ezzel keveset mondok. Inkább azt -109- kellene mondanom, hogy: megdöbbentem. Mintha magamat pillantottam volna meg valami büvös tükörben.

Éppen ilyen voltam abban az időben, amikor kalapokat szállitgattam haza azoknak az igen kevéssé előkelő külvárosi hölgyeknek, akik Madame Clémentine, az én gazdám boltjába jártak vásárolni.

Épen ilyen rongyoska és piszkoska. Épen ilyen becsületes ostobasággal néztem a világba. Épen ilyen ijedt, de egyszersmind kiváncsi szemmel; épen ilyen félénk s mégis minden iránt érdeklődő tekintettel; ugyanezzel a riadt őz-nézéssel, majd a másik percben ugyanezzel a koldusgyermek-pillantással, amely csupa bámész figyelem, mohó kivánság és sóvár vágyakozás.

S nemcsak az arcza, hanem az alakja, a mozgása, még a hangja is, olyan csodálatosan hasonlitott az én régi énemhez, hogy valami borzongás futott végig rajtam.

A vendéglős emberei el akarták kergetni. Intettem nekik, hogy hagyjék békén. S mikor elvégezte a táncát, kértem a nagyherceget, engedje meg, hogy felhivjam a verandára. Közelebbről akartam látni s megmondtam, miért. A herczeg igent bólintott.

De a kis rongyos egy darabig nem mert a helyéről elmozdulni. Csak amikor a vendéglős is biztatta: „Eredj!… a nagyuraságok megengedik“ – bátorodott odáig, hogy megindult a lépcső felé. A lépcső aljához érve megállapodott s vissza akart fordulni; de a vendéglős emberei feltolták.

– Énekelj még valamit – szóltam neki, mikor már előttem szégyenkezett.

Nagyon félhetett, mert nem tudta, hová nézzen, s pár pillanatig csak huzódozott. Végre neki bátorodott s két nagy szemét rám meresztve, elkezdett énekelni. -110-

Képzeld, hogy a meglepetésem, a megdöbbenésem mennyire fokozódott, és hogy pár percig micsoda izgalmat állottam ki, amikor már az első hangjaiból hallom, hogy Lillias sóvárgását énekli! Összerezzentem, mintha villamos ütés ért volna, s magam is kimereszthettem a szememet az ámulattól és a megilletődéstől. Babonás lélek azt képzelhette volna, hogy valami káprázat űz vele játékot. Én egy cseppet se vagyok babonás, és nem történhetnék velem olyan csoda, amelynek láttára rögtön azt ne mondjam magamban: mindez csak különös véletlen. De azért az izgalmam nem volt kisebb. Ime, megtaláltam a rég keresett s már örökre elveszettnek hitt Lilliast, az Ellen grófkisasszonyhoz csodálatosan hasonló Lilliast, egy rongyos kis olasz leányban, aki szakasztott olyan, amilyen én voltam egyszer, régen!

– Hol tanultad ezt? Mi ez, amit énekeltél? – kérdeztem, mikor elvégezte.

Elénekelte még egyszer, s most már, hogy felszabadultam az alól az igézet alól, mely a nem babonás lelket is elfogja egy pillanatra a rendkivül meglepő, a csodával határos, a libabőrt okozó dolgok láttán, teljesen átadhattam magamat annak az örömnek, hogy ujra hallhatom azt a dalt, amely az én szivemhez édesebben szól – mindennél a világon.

Nem tudom elmondani neked, milyen ünnepi megilletődés fogott el, milyen mély megindultság vett erőt rajtam, és hogy egy pár percig micsoda érzések kergetőztek bennem. Ismét Lilliasnak éreztem magamat, aki vár valakit, nem tudja kit, hogy elvigye, nem tudja hová; Lilliasnak, aki egész életén át vár, vár… Eszembe jutott életemnek minden szomorusága; életemnek -111- egész szomorusága, egész rettenetes, vigasztalan szomorusága… Megfelejtkeztem mindenkiről és mindenről a világon… elkezdtem sirni, aztán zokogni… leborultam az asztalra és percekig zokogtam.

Majdnem mindnyájan azt hitték, hogy nagyon részeg vagyok. Nem csodálom. Szó se lehet róla, bizony jókora ellentét mutatkozott az előbb egy cseppet se titkolt kicsapongó jókedvem, meg a közt, hogy nagyon kevéssel utóbb olyan keservesen zokogtam, mint egy gyermek, aki apját-anyját siratja. A dámák mosolyogva néztek. Még akkor is mosolyogtak, mikor végre erőt vettem magamon, s fölemeltem a fejem, hogy könnyáztatta arcomat egy kicsit megtörölgessem.

Olyan kedvben voltam, hogy nem törődtem senkivel és semmivel. Valami megkönnyebbülés-félét éreztem; jól esett, hogy egyszer kedvemre kisirhattam magam. Azt mondhatnám, hogy ebben is gyönyörüséget találtam, mint magában a dalban, amely nekem olyan szép, hogy megrikat.

Ugy nem gondoltam a többiekkel, mintha ott se lettek volna. Nem bántam, nevessenek vagy csináljanak akármit.

Odavontam magamhoz a megrémült kis lányt, összecsókoltam a kis piszkos arcát, aztán elővettem az erszényemet és ami pénz volt benne, azt mind belegyömöszöltem a kis lány tenyerébe.

A kis lány szótlanul bámult rám s nem tudta, mit csináljon. Látszott rajta, hogy ijedtség meg aggodalom viaskodik benne valami még nem ismert, lázas örömmel. Nem mert elmenni vele; alighanem attól tartott, -112- hogy ebből még nagy baj lehett. De arra se tudta elhatározni magát, hogy ne fogadja el az ajándékot; nyilván nagyon sajnálta volna, ha vissza kell adnia. S vágyakozón tekingetett körül egy kis bátoritásért.

Csak akor győzött benne a kapzsiság, mikor biztattam, hogy ne féljen. Ugy szaladt el, mintha puskából lőtték volna ki, de ahogy leért az országutra, megállapodott s a messziség biztonságából percekig nézegetett bennünket.

A hölgyeken észre lehetett venni, hogy holt részegnek néznek és az ajándékot legalább is tulságosnak találják. Csak én magam nem sokaltam azért a nagy gyönyörüségért, amelyet nekem már csak Lillias dala szerezhetett meg.

Morosini, aki mellettem állott természetesen a hölgyekkel tartott, s az ajándékozás pillanatában bosszuson morogta:

De ugyanakkor, az asztal másik végén, hosszu hallgatás után egyszerre csak megszólalt a nagyherceg:

Vagy tiz nappal utóbb, amikor már mindannyian ismét Gasteinban voltunk, a nagyherceg eljött hozzám:

Ime, kedves Rollám, ez a házasságom története. Láthatod… De a férjem jön; most nem irhatok többet.

II.

Hát igen. Igaz. Az ujságok nem hazudnak. Csakugyan elválunk. Hat évi házasság után. Pedig most is sziveljük egymást. Ő, meg vagyok győződve, ma is szeret. Én ma is tisztelem, becsülöm, vonzódom hozzá. Nem gyülöltem meg; ma is kedvesnek találom, kedvesebbnek, mint valaha – ha nem is hozzám valónak. Változatlan hálával gondolok rá, s a hálán kivül, ha nem is szerelemmel, csakis barátsággal: nem nehezteléssel, haraggal vagy ellenséges érzéssel.

És mégse lehet másképpen. Most az egyszer igazat kell adnom neki. Abban, hogy el kell válnia tőlem.

Hol kezdjem, hogy megérthess? Ha más nem, legalább te… az egyetlen, aki megérthet.

Ott kezdem, hogy a férjem nagyon jó ember… és nem is olyan ideges, mint képzeltem… de már nem fiatal. Már nincs abban a korban, amelyben valaki szerelmet tud ébreszteni.

Nem tehet róla. Én se tehetek róla. De épen azok a legnagyobb bajok, amelyekről senki se tehet.

Erre te azt fogod mondani, hogy én, aki szerelem nélkül mentem feleségül egy negyvenöt éves emberhez, nem várhattam meg a férjemtől, nem követelhettem meg tőle, hogy szerelmet tudjon ébreszteni bennem. Igazad van. Azért erről nem is szólok többet. Csak megemlitettem, mert fontosnak tartom. Enélkül nem történt volna meg, ami megtörtént. Ha nincs ez az alap-baj: semmi se történhetik… akármilyen tarka multu vagyok… vagy talán annál kevésbbé, mert tarka multu vagyok. -114-

Mondom, eszembe se jut szemrehányást vagy kifogást kovácsolni belőle, de a magyarázatok közül ezt se hagyhattam ki… mert, igenis, egy dolog nem magyarázhatná meg, ami történt, vagy mondjuk: amit tettem. Többféle magyarázatra van szükségem, hogy megérthesd és természetesnek találd azt a cselekedetet, amely lehetetlenné tette, hogy tovább is férj és feleség maradjunk.

Folytatom. Nem a szemrehányást vagy kifogást. Ami következik, megint csak magyarázat.

Látnom kellett, hogy a férjem nagyon megbánta azt az áldozatot, amelyre el kellett szánnia magát, amikor a maga jószántából, igen oktalanul, felségül vett. Igyekezett nem éreztetni velem, hogy megbánta, de látnom kellett.

Értem, ha megbánta, hogy feleségül vett. Enélkül is együtt maradhattunk volna, amig kedvel, amig kedve tartja… És az áldozat igen nagy volt. Ép olyan nagy, mint amilyen fölösleges. Akkor is azt mondtam, most is azt mondom: eszeveszettség volt, hogy ilyen áldozatot hozott értem. S talán nem is annyira az én kedvemért tette, hanem inkább öreggyermekes dacból, szemben az egész világgal, amely azóta ugyancsak megboszulta magát.

Én mindenesetre ártatlan vagyok benne, ha megtette. Én ezt soha se kivántam; mi több: annak idején elmondtam neki az aggodalmaimat.

Ó, azt meg kell adnom neki, hogy igyekezett nem éreztetni velem, mik járnak a fejében! Soha se ismerte el előttem, hogy sajnálja, ami történt… ellenkezőleg, leplezni akarta ezt az érzést, még több figyelemmel, még nagyobb gyöngédséggel, mint amelyet valaha tanusitott.

De akárhogy iparkodott rejtegetni a gondolatait, -115- nem tudta eltitkolni előlem, hogy mi az, ami a rossz óráiban foglalkoztatja. És ez még nagyobb terhet rótt rám. A figyelmét és a gyöngédségét viszonoznom illett, ugy-e?! A kötelesség is, a hála is ezt parancsolta. S minél világosabban láttam, hogy titokban szenved, annál inkább kímélnem kellett az ingerlékenységét. Annál inkább ügyelnem kellett, hogy – bár akaratlanul – még csak ügyetlenségből se okozzak boszuságot neki.

Pedig amugy is nehezemre esett: minden csekélységben hozzá igazodnom, folytonosan csak alkalmazkodni és megint csak alkalmazkodni.

A viselkedésem sohase tetszett igazán neki; más modorhoz szokott. És a társaságunkat megválogatni se volt könnyü. Azok az emberek, akik közt élnünk kellett, a legjobb szándékuk ellenére, minden mozdulatukkal, minden lépésükkel bántották. Még én magam is.

Utoljára már azt sem tudtam: kihez, hogyan, mit szóljak? Kivel szabad érintkeznem s miképen viselkedjem az „elfogadható“ emberekkel szemben? Hová lépjek, hogyan mozduljak, kire nézzek rá? – ugy, hogy ezzel neki ne szerezzek se érthető kellemetlenséget, se érthetetlen izgalmat.

Megmondom neked: furcsának, kicsinyesnek, bosszantónak találtam ezt a szegény volt nagyurat, aki sehogy se tud egyszerü Romanovics Mihály lenni, aki akor is egy nagyherceg szemével nézi a világot, amikor már nem élhet nagyherceg módjára.

Számitsd ehhez, hogy a nyugalmat meg a kényelmet már megszoktam, s ezek jóvoltát már ép ugy nem éreztem, mint a levegőét az, aki mindig a szabadban van.

Mit mondjak neked?! Nagyon hiányzott a régi szabadságom. Fogolynak éreztem magamat, mint Lillias a hideg csarnokokban. -116-

Még jobban is meg tudnám magyarázni a lelkiállapotomat, de minek? Te kevésből is meg fogsz érteni.

Elég az hozzá: cifra kalitkában laktam, de minden uj nap és minden uj arc csak uj bosszuságot hozott neki is, nekem is. Ez utoljára engem is nagyon idegessé tett.

Meg kell jegyeznem: eszemben sem volt, hogy egyszer ki fogok törni. Bár az életem, kivált az utóbbi időben, majdnem folytonos idegeskedés volt, s bár minden uj nap mind több apró bosszuságot hozott, mindig azt mondtam magamban: „Hálásnak kell lenned iránta.“ Nem győztem inteni magamat: „Hálásnak kell bizonyulnod; ez a legkevesebb, amivel tartozol neki.“

Annak idején megfogadtam magamban, hogy soha semmit se fogok a férjem ellenére tenni. És fogadásomat hiven megtartottam – egészen a mult hétig. Nem mondom, hogy ez nagy önfeláldozásomba és sok gyötrődésembe került; de igenis, le kellett mondanom ezért sok mindenféléről, amit a szabadság- és kényelemszeretetem, vagy mondjuk: az önzésem megkivánt volna.

Azt hittem, mindig igy lesz. Rajta voltam minden hálaérzetemmel, minden bölcs átlátásommal és minden lelkierőmmel, egész türelmességemmel, hogy ez mindig igy maradjon. Reméltem ezt és sejtelmem se volt róla, hogy a házaséletünknek ilyen hamar vége fog szakadni. Nem számitottam rá, hogy a magamhoz hasonlónak vannak órái, amikor hiába minden bölcs átlátás, a véralkat kitör és pofon csufolja az észt.

Még csak egyet kell megemlitenem, hogy egész jelentőségében lásd azt a különben nem valami borzasztó jelenetet, amely a mult héten véget vetett a regényünknek. -117-

A férjem, mielőtt elvett, igy szólt hozzám, azon a hangon, amelyben benne van, hogy mindezt nem fogják kétszer mondani, de annál inkább jó lesz megjegyezni:

– Kedves Róza… (talán te se tudod, édes Rollám, hogy engem az igazi nevemen Miller Rózának hivnak)… én az egész életen át csak egy dolgot kérek magától. Azt, hogy soha se tegyen nevetségessé a világ előtt. Amig ez nem történik meg, senkire se tartozik, senkinek semmi köze hozzá, hogy mit teszek, kit veszek el… erről a lépésemről csak magamnak tartozom számadással. De ha maga engemet valaha nevetségessé tesz a világ előtt; akkor én ostoba fajankó vagyok, aki nem tudta, mit cselekszik. Ezt az egyet soha se tudnám megbocsátani magának. És magamnak sem.

Ugy gondoltam. Ez volt a szent elhatározásom; a fogadalmam, ha ugy akarod… És soha, a legnagyobb mérgemben se jutott eszembe, hogy egyszer meg fogom szegni ezt a fogadalmat, még pedig nem is nagyon sokára.

És most már elmondhatom azt a bizonyos esetet, amely visszavisz a variété-szinpadra.

Mit szólsz hozzá?!… Képzeld, megint egy automobil-kirándulás és megint Lillias!

Hol jártunk, kikkel, mellékes. Csak annyi tartozik a dologra, hogy nagyobb társaságban már esetefelé, a szakadó eső elől menekültünk be nyitott gépkocsijainkról egy kis fürdőhely étkező termébe, és mert az eső sokáig nem akart elállni, ott is vacsoráltunk.

Rosszkedvü voltam; idegesen rosszkedvü. Utközben észrevettem, hogy a férjem, mint már majdnem mindig, megint neheztel rám valamiért és nem tudtam, -118- miért. Olyan szavakat szalasztottam-e ki a szájamon, amelyek férjemet a variété-szinpadra emlékeztették és fölingerelték, vagy a szemem egy-két Réaumur-fokkal nagyobb melegséget árasztott valamelyik közönbös emberre, mint amennyi ezt megillette volna? – nem tudtam kitalálni. Nagyon bosszantott, hogy ártatlanságomban nem is sejtem az okot s a férjem mégis elégedetlen velem; és ingerültté, durcássá, dacossá tett az a gondolat, hogy az efféle kellemetlenség már mindennapos. De türtőztettem magam.

Szerencsétlenségemre, az étkező teremben voltak, akik fölismertek bennünket – ami azokon a nyilvános helyeken, ahol hébe-hóba megfordultunk, ritkán esett meg velünk. Egyszerre nagy sugdolózás támadt a teremben és illetlenül kiváncsi szemek szegeződtek felénk, mint megannyi gukker, minden tartózkodás nélkül, mereven, kitartóan. Ez a férjemet mindig igen bántotta. Most is jól láttam rajta a hatást. Mert bár gyermekkorában – mint a „Gerolsteini nagyhercegnő“ Paul hercegét a komolyságra – alighanem őt is pofonokkal tanitották meg arra, hogy az embernek hogyan kell uralkodnia az arcán, én mégis csak jobban ismerem őt, mint más, s már a szemöldökéről is meg tudom itélni, hogy mikor haragszik… akárhogyan titkolja. És valahányszor kiváncsian szemlélgetik, a bosszusága oly nagy, hogy néha még a tekintetébe is kiül. Az idegen ugyan ilyenkor is csak nyugalmat láthat az arcán, de előttem azzal se tudja álcázni a dühét, ha a nagyon hidegvérü emberek tökéletesen nyugadt hangján szólal meg s ezen a megtévesztő hangon többet beszél, mint máskor, amikor jobbkedvü.

– Már előbb is haragudott rám… most dühös az egész világra… szép napjaink következnek! – szóltam magamban. -119-

El tudtam képzelni, minő jelenetek és meddig – s ez a gondolat végképen elkeseritett. Most már én is dühös voltam az egész világra, csakhogy én nem tudtam uralkodni a rosszkedvemen, mint ő. Engem is pofonokkal nevelt Madame Clémentine, de nem az önuralomra.

A társaságunkhoz tartozóknak, akiknek végre is feltünt a kedvetlenségem, csak annyit mondtam, hogy rettenetesen fáj a fejem, s aztán sokáig nem szóltam egy szót sem. Amazok az út fáradalmainak tulajdonitották az idegességemet s békében hagytak. Rajnai bort ittak, még pedig elég sokat, s rajtam kivül mindenki – mégis én részegedtem meg, nem ők.

Mindezt azért beszélem el ilyen hosszasan, hogy egész sulyosságában lásd az esetet. Ha előbb igen jókedvünek mutatkozom, nagyokat iszom a többiekkel, s talán egy kicsit duhajkodom is – a botrány nem lett volna olyan nagy s a hiba nem olyan végzetes. Azt lehetett volna mondani: nem szoktam meg az ivást, hirtelen hajtottam le sok bort, tökrészeg lettem, jókedvemben nagyon is bele találtam mélyedni a mulatozásba, megártott a méregerős bor, nem tudtam, mit csinálok… De az ellentét eltitkolhatlan rosszkedvem, sokat hangoztatott fejfájásom, idegeskedésem, szótlanságom és a közt, ami következett, olyan nagy, olyan feltünő volt, hogy talán leginkább ez tette a dolgot ki nem menthetővé, helyre nem hozhatóvá.

Tehát, amig a többiek ettek és ittak, én pedig senkivel nem foglalkozva, hangtalanul ültem a helyemen s ugy nézegettem magam elé, mint aki már alig tudja türni a rosszullétet: a nagy étkező teremben valami fészkelődést vettem észre. A közönségnek az a része, mely sehogy se akart elunni bennünket, hol felénk, hol a velünk szemben lévő bejáró felé tekintgetett, amelynek -120- szomszédságában elkeritett emelvény volt látható. Ezen az üres emelvényen máskor bizonyosan a zenekar szokott játszani, mert csak hangjegytartók voltak rajta. Az egyik szomszédomnak ugy tünt fel, mintha itt valamire készülődnének s kérdezősködött. Megtudtuk, hogy az emelvényen néhány perc mulva vándor zenészek fognak megjelenni s előadást tartanak, ezen a fürdőhelyen „először és utoljára“, amiért a jelenlevőktől csak néhány fillért kérnek, a fillérek számát rábizva „a közönség nagylelküségére“.

A vándor zenészek nemsokára elő is kerültek: négy muzsikus meg egy énekes. Oda néztem, remélve, hogy elszórakoztatnak s kiverik a fejemből a rosszkedvemet; nem képzeltem, hogy ez milyen alaposan sikerül majd nekik!

Az első pillanatban el kellett mosolyodnom: az énekes megjelenésén. Valami jelmez-féle volt rajta, amely egy kisé az indiai bűvészek, egy kissé az egyiptomi papok, de leginkább a clownok öltözetére emlékeztetett. Cirkuszi ruha és e fölött könnyü atlasz-köpeny, amelyen fekete selyemmel kivarrott kabalisztikus jelek láthatók… Milyen maskara!

De a derültségem csak egy pillanatig tartott: ahogy megnéztem az énekes arcát és alakját, már elkomolyodtam. Milyen szép férfi! Milyen daliás alak és milyen nemes tekintetü, égő, fekete szempár! Egyszerre nagyon megsajnáltam. Ez az arc és ez a termet másféle sorsra utalta volna… és szegénynek, egyik kis helyről a másikra kell kóborolnia, hogy filléreket szedhessen össze az utfélen… maskarába kell öltöznie, hogy fölkelthesse a nagyérdemü mob érdeklődését… estéről-estére tüdejeszakadtából kell harsognia, hogy kitányérozhassa a közönség „nagylelküségé“-t, mert hiszen ebből él, ezt koldulja! -121-

És eszembe jutott, hogy valaha én is igy kezdtem, mielőtt a variété-szinpadra jutottam… mert nekem ez már szép hivatal, „szinekúra“ volt.

Amig a négy muzsikus valami bevezető zenét adott elő, folyton az énekest néztem, ezt az én fajtámból való szegényt… Milyen szép ember, milyen kár érte!…

Aztán énekelni kezdett és a hangja mindjárt a szivembe nyilallott. Gyönyörü bariton hangja volt, érces, férfias timbre-ű, de mégis lágy, édes bariton hang… Csiszolatlan, nyers, igen kevéssé képzett bariton… de nekem annál jobban tetszett. Nem jó lábon állok a művészettel s nagyon szeretem a természetet…

René áriáját énekelte, s amikor az „Álarcos bál“ melódiái hallatára rosszkedvem végképen fölengedett, egyszerre rám pillantott; alighanem észrevette, hogy figyelmesen nézem. Mért ne vallanám meg neked, hogy ez a pillantás hatott rám?! Meg lehet becsülni a hozzánk való jóságot, szeretetet, barátságot… viszonozhatjuk is mindezzel s ezenfelül hálával, ragaszkodással… de vajjon ez kiöli-e belőlünk a szerelem vágyát? És ez, aki hirtelen olyan melegen tekintett rám, szép férfi volt s az én fajtámból való!… mert hiszen én se születtem biborban s én is tudom, mi a kóborlás… Hirtelen megvillantak a fejemben a régi emlékeim… az első édes csókok emlékei… s bizseregni kezdett bennem a szabadság-szeretet… a nosztalgia a mult után… az után a mult után, amelyben nem volt kényelmem, nem volt semmim, csak nyomoruságom… az után a mult után, amelynek nem volt egyebe csak tüzes csókjai!

Senki se vehette észre rajtam a hatást, az első hatást vagy tíz esztendő óta… Eszembe jutott, hogy egy pillantással is rossz érzést okozhatok a jóltevőmnek s hogy nem szabad hálátlannak lennem. Abban a percben, hogy megleptem magamat, megszólalt bennem a kötelesség; azonnal másfelé néztem s más gondolatokat kerestem. Se a szemem, se az arcom nem árult el semmit; az előtt se, akinek a meleg tekintete az imént megtalálta az utat a szivemhez vezető ajtóhoz és kopogtatott rajta: az énekes se láthatott bennem mást, csak egy gyémánt-fülbevalós hölgyet, aki egyszerüen megnézte a szegény kóbor kóklert.

De nincs szerencsém, kedves Rollám, s akármennyire tele voltam jószándékkal, olyan meglepetés ért, amelynek hatása alatt végképpen elvesztettem az eszem.

Rövid közzene után megint az énekesre került a sor és – képzeld el megrezzenésemet, majd hirtelen felindulásomat! – már az első hangokból hallom, hogy az én énekesem Sorry áriáját kezdi énekelni! Sorry vajda könyörgő áriáját, azt a zenés esdeklést, amelynek a melódiája soha se juthat eszembe, soha se zümmöghet a fülemben a nélkül, hogy meg ne rezegtesse lelkemnek a legmélyén – az erdő, a szabadság, a cigányélet, a tüz, a szerelem himnuszát!

Hiábavaló volt minden jó szándékom, a fogadalmam, az a gondolat is, hogy bünt és esztelenséget követek el: nem állhattam meg, hogy az énekesre ne pillantsak; önkéntelenül, akaratom ellenére, valami nagyon hatalmas erő varázslatának engedve, pillantottam oda. A tekintetünk találkozott és ez az égő tekintet most már diadalmasan vonult be a szívembe. Mindjárt észrevette-e a hatást? – nem tudom. Annyi bizonyos, hogy az ária kezdetétől a végéig: csak nekem énekelt. Alighanem -123- rögtön meglátta rajtam, hogy ismerem az áriát és hogy nagy gyönyörüség hallgatnom; eleinte talán csak ezért fordult felém… de később észrevehetett egyebet is, mert az ária hatása alatt a tekintetem egy cseppet se titkolózott többé.

Hogyan mondjam el, mi történt velem néhány perc alatt?! Ez az ária felkorbácsolt bennem minden érzést… a régóta mélyen alvó érzéseket is. És Sorry vajda még nem esdekelt, csak panaszkodott Lilliasnak, amikor én már őrülten szerelmes voltam a szép vándor énekesbe.

Már nem láttam benne a clownt, csak az indiai bűvészt vagy még inkább az egyiptomi papot, Isis papját. És ha clown, hát legyen clown! Csak annál inkább az én fajtámból való.

Milyen kár, hogy nem ismered ezt a könyörgő áriát! Ha tudnád, hogy milyen elérzékenyitően szólal meg benne a végtelen szomoruság, milyen szivrehatóan a szerelmes esdeklés, milyen vérperzselően a tüzes vágy s végül, amikor Lillias a szemével már elárulja a szerelmét, milyen magával ragadóan az ujjongó öröm – akkor megértenéd, hogy minden vérem pezsgett, forrott s szilajul keringett ereimben.

Ismét Lilliasnak képzeltem, éreztem magamat, Lilliasnak, akit bánatossá tett az egyhangu élet, a hideg környezet, az unalom és a visszavágyás a multba vagy nem tudja hová… Boldogan üztem el magamtól kellemetlen gondolataimat: az átélt boszuságok, keserüségek és izgalmak emlékét meg azt a reménytelenséget, hogy a jövő napokkal csak uj bosszuságok, keserüségek és izgalmak várnak rám… Jól esett ujra cigánylánynak tudnom magamat és látnom, hogy: igen, én vagyok az a Lillias, akinek a szerelmét könyörgik, az a Lillias, aki vár, egyre vár, mert a szerelmet várja!… -124-

És, ime, Sorry vajda állott előttem, az égő tekintetü, szép, fiatal cigány, Sorry vajda, aki nem tűrheti, hogy a fajtájából való leányt az urinép elvigye magával! Mert, igen, el merte árulni a komédiás, hogy most csak nekem szól, a gyémántfülbevalós Lilliasnak… nem vette le rólam égő tekintetét s folyton felém fordulva énekelt… a pillantása is, a hangja is az arcába vágta az egész urinépnek, hogy vágyódik rám és a magáénak akar… kikiáltotta, csábító, édesszavú, izgatóan férfias baritonján, hogy az én szerelmemet könyörgi és el akar vinni magával… nem félt az urinép bosszuállásától.

Ellenállhatatlan erő hajtott, hogy feleljek neki. Megfelejtkeztem mindenről és mindenkiről. Megfelejtkeztem a fogadalmamról, Romanovics Mihályról, az egész uri társaságról s a nagyérdemü mobról… megfelejtkeztem róla: hol vagyunk, milyen megbotránkozást és kínos érzéseket okozok, arról is, hogy mik lesznek megfelejtkezésemnek a következései.

Elképzelheted előkelő barátainknak a hüledezését. Meg azt, hogy micsoda szemeket meresztett rám a tisztelt tömeg.

Mikor Sorry könyörgő áriáját az ujjongó öröm hangjaival végzi, már nem voltam magamnál. S nem elégedtem meg azzal, hogy csak a tekintetemmel mondjak neki igent száz ember előtt… nem elégedtem meg azzal, hogy lélekben már összeforrtam vele az egész sokaság szemeláttára – ki kellett kiáltanom a világnak, hogy: történjék velem akármi, igen odaadom magamat neki! Meg voltam őrülve.

Nem védekezem előtted azzal, hogy nem voltam -125- beszámitható állapotban. Ha szépiteni akarnám a dolgot, azt hazudhatnám, hogy sokat ittam. Nem igaz. Csak a szerelemtől voltam mámoros; csak a cigányvér tört ki belőlem. Igenis, megvillant a fejemben, mielőtt elkövettem, amit többé nem lehet jóvátenni, nemcsak megvillant a fejemben, tisztán láttam, hogy mit cselekszem s hogy mi lesz ennek a következése, tudtam, hogy azzal, amit tenni készülök, elrugok magamtól kényelmet, nyugalmat, jólétet, mindent!… és mégis meg kellett tennem, amit tettem. Felelnem kellett neki szóval is, meg kellett mondanom neki mindenki hallatára, hogy: igenis, kész vagyok elhagyni mindent, gazdagságot, jólétet, urinépet… megyek vele akárhová visz… ha akarja: az erdőbe, ha akarja: a vásári bódéba!… megyek a rég várt boldogság után!… megyek ezzel a szép, ifju cigánylegénynyel, aki az én fajtámból való!

Az eszem ugy nyöszörgött, mint egy kis kutya… de a vérem ugy parancsolt, mint ahogy az elemek parancsolnak.

Ugy tünt fel előttem, mintha maga a mindeneket fentartó szerelem, mintha maga az örökkévalóság szólitott volna.

Varázslat hatása alatt állottam, mint Lillias; az égő tekintet és a szivemet át meg átjáró, megreszkettető, összerázó hangok bűvölete leigázta az akaratomat. Oda voltam az elérzékenyedéstől, a szerelmi mámortól, a szerelmi boldogságtól.

Szóval, mikor Sorry befejezte a könyörgő áriát, egy másik hang csendült fel, csak ugy, mint az operában: a Lilliasé.

Hidd el, ez egyszer, kivételképen, nagyon szépen énekeltem. A hangom olyan fényben csengett, mint soha, az arcom lángolt s a szemem a szerelmi odaadás tüzes sugarait szórta a kóbor énekesre. Nem törődtem többé senkivel és semmivel a világon.

A kóbor énekes megértett s a refraint már velem énekelte. Aztán az egész kettőst… csak ugy, mint az operában. Azt hiszem, meghallgathattak volna bennünket akármelyik szinházban; ami az énekművészetünkből hiányzott, azt pótoltuk azzal, hogy az ő hangja nagyon szép és ha az én hangom nem is valami hires, az bizonyos, hogy – mind a ketten szivből énekeltünk.

A kettős is elhangzott; vége volt mindennek. Az idegenek közül az ártatlanabb lelkűek tapsoltak. A nagyherceg is tapsolt.

Ugy tett, mint aki örül, hogy a felesége mulat, de már megelégelte a mulatságot. Fölkelt, a karját nyujtotta s kivitt a teremből. A társaságunk persze velünk tartott.

Az úton a nagyherceg nem szólt hozzám egy szót sem. A chauffeur-rel nem óhajtotta közölni a szándékát.

Hanem, mihelyt magunkra maradtunk, tudtomra adta, hogy visszakaptam a szabadságomat.

De nem irhatok többet… nagyon sok dolgom van… Tudod, a költözködés!… aztán meg az ujságírók nem hagynak békén… Már megint jön egy.

A viszontlátásig üdvözöl… aki már nem Romanovics Mihályné, hanem ismét:

A BAZÁR ÉG.

– Mi baja, kedves Lebreton? – kérdezte Mendez a másik ujságirótól. – Olyan piros az arca, mintha láza volna.

– Borzalmasan részeg vagyok, – felelt Lebreton. – Egész éjszaka ittam, rossz cimboraságban; reggel kilenckor kerültem az ágyba, s alig hogy elaludtam, felköltött egy vidéki nagybátyám, az egyetlen, akitől örökölhetek. Ez a vidám, sőt garázda vén fiú addig ült a nyakamon, mig végre kénytelen-kelletlen fölkeltem és elmentem vele reggelizni, Paillardhoz vitt és ott megint rémesen sokat ittam. Most aztán alig állok a lábamon; ugy járok, mintha egyik dézsából a másikba lépnék, pedig még isten tudja meddig nem fekhetek le emiatt az átkozott bazár miatt.

A Jean Goujon-utcai nagy bazárépület bejárója előtt állottak. Mendez, mialatt Lebretonnal beszélt, az egymásra torlódó gépkocsikból rendre kiszálló előkelő közönséget nézte s közben neveket irt föl a jegyzőkönyvecskéjéből kitépett papirlapra.

– Tudja mit? – biztatta Lebretont. – Menjen haza nyugodtan és pihenje ki magát. Nyolcig-kilencig éppen eleget alhatik; kilenckor majd fölkeresem és értesitem mindenről, hogy megirhassa a tudósitását. -129-

– Köszönöm, de lehetetlen, – felelt Lebreton. – Egy egész nagy ujságoldalt kell telefirkálnom erről a szamárságról.

– Persze, az ön lapja is királypárti, s mert ezt a jótékonycélu vásárt az igazhitü arisztokrácia rendezi, önöknek legelől kell járniok a jótékony hölgyek magasztalásában.

– Hanem azért mégis kérni fogom a szivességét. Végignéztem a megnyitás ceremóniáját, körülsétálok a bazárban, összeszedek egy pár megfigyelést, hogy legelől tündökölhessek a szines leirásban, de ötkor hazaszököm. Lesz szives és értesit, ugy-e, ha később valami nevezetes történik?

– Rosszul teszi, ha nem megy haza mindjárt. Ilyen álmosan ugy se fog látni semmit.

– Többet fogok látni, mintha józan volnék. Nekem a részegség csak az itéletemet rontja meg, a megfigyelésemet inkább élesiti. Részegen mindig temérdek apróságot veszek észre, ami okvetlenül elkerüli a figyelmemet, ha józan vagyok. A mámor szétszórja a figyelmet s ez a tudósításnak csak javára válthatik. Öttől nyolcig aztán kialszom a mámoromat s már egészen okosan fogom leirni azt, amit bolond fejjel láttam.

– Akkor hát most már menjünk be. Mindjárt három óra s Andrea hercegnő pontban háromkor érkezik. Nem fog ártani, ha addig jó helyet biztositunk magunknak.

II.

A vásárt, melynek három, egymásután következő délután kellett volna tartania, azért tervezték, hogy egy uj hittéritő-iskolát lehessen alapitani s nagyobb összeg -130- gyüljön egybe a De Propaganda Fide uj templomának az épitési költségeihez.

Évek hosszu sora óta először történt, hogy a párisi arisztokrácia, amelyet a politikai események arra kényszeritettek, hogy visszavonuljon büszkeségének fellegvárába, végre-valahára kimozdult tökéletes elzárkózottságából s életjelt adott a nagy nyilvánosság előtt is.

A Faubourg Saint-Germain azon a cimen, hogy olyan szent célt szolgál, amely méltó hozzá, tüntetni kivánt a köztársasági Páris ellen.

Tüntetni ugy, ahogy csak a Faubourg Saint-Germain tud, ha erre nagynehezen elhatározza magát.

A rendezőség élén a legfényesebb történelmi nevek viselői állottak s a védő szerepet a királyi vérből származó Andrea hercegnő vállalta el.

A terv az volt, hogy a vásárt, mely külsőségében hű mása lesz a középkori vásároknak, mind a három napon óránként változó, legujabb divatu mulatságokkal kötik egybe. A vásáron a Faubourg előkelő hölgyeinek a legszebbjei fognak árusitani apró haszontalanságokat, a mutatványos bódékban pedig a technika legujabb csodáinak a látnivalóin kivül a szellem arisztokráciájának, az irodalmi és művészeti világnak azok a nevezetességei fognak szerepelni, akiket a rendezőség erre a kitüntetésre méltóknak ítél.

Az utóbbiak olyan szerepben fognak bemutatkozni, amelyben eddig csak bizalmas környezetük láthatta őket. A nagy költő tréfás kabarészámokkal áll elő; a világhirü regényiró ismert szinészeket parodizál ki; a kitünő tragikus mint átváltozó művész szerepel; a hegedüművész karmestereket utánoz; a hires festő mint gyorsrajzoló lép föl; Páris legelső énekművésznője utcai dalokat énekel; a nagynevü zeneköltő operettet ír erre az alkalomra, amelyet uri műkedvelők -131- adnak elő, a nábob egy magánjelenetben az éhenkórász bohém alakját figurázza ki.

A mutatványos bódékban nagy belépő-dijakat szednek. Az apró haszontalanságokat az előkelő vásárosok a kegyes célra méregdrágán árusítják. Köszönő mosolyt csak az kaphat a szépektől, aki fejedelmi adománynyal járul hozzá az ünnep sikeréhez.

Az irodalom és a művészet képviselői közül csak azokat szólitották föl a közremüködésre, akik tanuságot tettek róla, hogy együtt éreznek az ünnep rendezőivel. A fényes névsort kétszer is megrostálták.

A felszólitottak természetesen mindannyian örömmel fogadták el a nekik szánt szerepet. Akit kitüntettek, boldog volt; akit mellőzni kellett, az irigykedve gondolt a szerencsésebbekre.

Bár mindjárt a belépésért jókora adót kellett fizetni, a vásáron csak meghivottak jelenhettek meg. A célhoz képest, sok meghivót bocsátottak ki, de ezek szétosztása a legnagyobb körültekintéssel történt. Az előkelő rendező urak, akik egész Párist ismerték, gondoskodtak róla, hogy olyan férfi vagy nő, akit jó társaságban nem szokás fogadni, semmi áron és semmiféle visszaéléssel ne juthasson jegyhez. Még a sajtó képviselői is névre szóló meghivókat kaptak, s a bizottság mindenkiről tudott, akinek a vásár valamelyik napján joga volt a jegyét megváltania.

Természetes, a meghivókért nagy versengés támadt. Ilyen körülmények között az, aki számitott rá, hogy őt is a jobb körökhöz számitsák, nem maradhatott el. A jelentkezőket azonban alaposan megrostálták; akihez csak a legcsekélyebb kifogás fért, udvarias, de tagadó feleletet kapott. És minél nagyobb volt a visszautasítottak -132- száma, annál keresettebb lett a sokfelé hiába áhitozott meghivó. Aki joggal számithatott erre, nem igen mulasztotta el, hogy éljen a szerencséjével, ha egyáltalán a lábára tudott állani.

– Soha ilyen szép közönséget! – szólt Mendez, ahogy körülsétáltak a bazárban.

Hadd lássa ez a kiválasztott közönség, a legkülönbek, hogy: igenis, a Faubourg Saint-Germain még él és csak tűri, de nem ismeri el a köztársasági Párist!

Azért elhatározták, hogy a jótékonycélú vásár védőjét, Andrea hercegnőt ugy fogadják, ahogyan valaha Versaillesben fogadták a királynét.

Mert nekik Franciaország ma is királyság, ha a csőcselék erőszakossága lehetetlenné teszi is, hogy a király a jogaival éljen, s az ő szemükben Andrea hercegnő, aki legközelebb áll a királyhoz, Franciaország első asszonya.

III.

Kevéssel azután, hogy a két ujságiró felmutatta a jegyét, egy nyájas arcu ur került eléjük, aki rendezői jelvényt viselt.

– Nem parancsolják az urak, hogy valamiben a szolgálatukra legyek? – szólitotta meg Mendezt. – Én részesültem abban a szerencsében, hogy a sajtó tisztelt képviselőinek a munkáját megkönnyiteni segitsek. Kérem, legyen olyan szives, mutasson be!…

A nyájas ur karonfogta Mendezt, elvezette a két -133- ujságirót a mutatványos helyekre s megmutatta nekik, hogy honnan láthatnak mindent a legjobban.

Aztán fölvezette őket a nagy csarnok karzatára, két számozott széket mutatott nekik és igy szólt:

– Ezeket a helyeket az urak számára tartottuk fönn; a megnyitó szertartását innen nézhetik végig a legkényelmesebben. De ha ugy parancsolják, hogy addig körül méltóztatnak nézni a többi helyiségekben, erre még egy jó negyedórai idő van. A hercegnő pontban háromkor érkezik.

– Tudja-e, ki volt ez? – szólt Mendez Lebretonhoz, mikor magukra maradtak. – Ez Beaurepaire herceg, akinek a hetvenedik öregapját is Beaurepaire hercegnek hivták, s akinek az ősei keresztes háborukban foglalatoskodtak akkor, amikor az én őseimet még sehogy se hívták, mert bőgő majmok voltak Amerika őserdőiben.

– Másfajta emberek ezek, mint mi! – sóhajtott Mendez. – Ezeknek a viselkedésük olyan, hogy azt mi sohase tudjuk eltanulni.

– Már a vérükben van a finomság, – vitatkozott Mendez. – Különb lélekkel születnek, mint mi, s a viselkedésnek az a finomsága, amelyet mi a leggondosabb igyekezettel, a legnagyobb vigyázattal, a legtökéletesebb önuralommal se tudunk tökéletesen a magunkévá tenni, náluk önkéntelen, természetes, ösztönszerü.

Körüljárták az egész bazárt, egy darabig csak nézelődtek és nem igen szóltak egymáshoz, majd Mendez igy összegezte a benyomását:

– Mindenen meglátszik, hogy a Faubourg tüntetni -134- akar. Tüntetni akarnak a családi kincseikkel, az izlésükkel, a gondolkozásukkal, egész szellemi felsőbbségükkel, főképpen a szellemi felsőbbségükkel. De tehetik, és ez a tüntetés, ha tüntetés is, meg kell adni: szép. Annál szebb, mert senkit se bántanak vele. Veszi észre, hogy a nem közülök valót csak azzal különböztetik meg, hogy velük szemben egy fokkal még kedvesebbek, mint egymással szemben?…

– Én mást veszek észre, – felelt a részeg. – Azt, hogy ez az épület egy nagy egérfogó.

– Ugy értem, – folytatta Lebreton, – hogy csodálatosan szerencsétlenül van épitve. Én legalább még sohase láttam ilyen eszményi tűzfészket. És megfoghatatlan könnyelmüséggel olyan sok embert bocsátottak be, hogy ez megcsufolása minden köteles vigyázatnak. Ha itt véletlenül tüz üt ki… például rövidzárlat esetén, vagy ha a kinematográfos-sátorban csinál bajt egy kipattanó szikra… innen ugyan egy egér se menekül ki. De hát ez senkinek se jutott eszébe?!

– Ha az ember mindig ezt forgatná a fejében, soha se mehetne se bálba, se szinházba.

– Persze, – szólt ismét Lebreton, – ha ezt az épületet az előkelőségek a maguk céljaira alkalmasnak találták, a hatóságot képviselő uraknak nem juthatott eszébe, holmi tüzbiztonsági követelésekkel alkalmatlankodni – ilyen előkelőségeknek!

De más foglalta el a figyelmüket. Valami moraj futott végig a hölgyek és urak tömegén.

– Látja? – fecsegett Mendez. – Ez a nyolc frakkos -135- fiatalember… csupa gróf és herceg… egyik se lehet több tizenhat esztendősnél… ezek az apródokat jelentik. És mennyi lakáj a hercegnő előtt!… Nyolckaru gyertyatartókat visznek… ahogy hajdan világitották meg az utat a királyi vérből valóknak… A régi világ, a rokokó szellője csapja meg az embert…

– Nézze, – folytatta Mendez, – ezek a hölgyek, akik Andrea hercegnő uszályát viszik, a legrégibb francia nevek viselői… mind egy-egy történelmi nevü nagyurnak a felesége… És nézze, nézze azt az óriást, két lépésnyire az udvarhölgyek mögött!… Ez Guise herceg, Franciaország leggazdagabb és legerősebb embere… leüti az öklével a bikát!… meg tudom érteni, hogy egymaga képviseli az egész testőrséget… és ennek az urnak az a büszkesége, hogy Andrea hercegnő a „szolgálattevő kamarás“ cimmel tüntette ki!…

Mikor a megnyitó szertartása véget ért, a két ujságíró lement a karzatról. Mendez ugy tervelte, hogy előbb a már élénkülni kezdő vásárt járja végig, s csak azután néz be a mutatványos sátrakba.

– Látta-e valaha Andrea hercegnőt közelről? – kérdezte Mendez sétaközben. – Én láttam. Kivágott ruháiban a vállát, a karját és a keblét is. A bőre határozottan alabástrom-fehérségü és szinte áttetsző. Ha nem látta még, érdemes megnéznie; nem igen láthat ilyet. Minden kis erecske meglátszik rajta, feltünően kék vonalakban. Ez a bőr pókháló-vékonyságuvá finomodott a századok vagy ezerévek folyamán; egy darab művelődés-történetet olvashat le róla az ember.

Aztán hallgatag szemlélgették a vásár közönségét, erre-arra járkálva. -136-

– Az bizonyos, hogy az asszonyaik és leányaik gyönyörüek, – szólt végre Lebreton.

– Például ez a kis lány itt ni! – fecsegett ujra Mendez. – Ez egy Rohan-kisasszony. Most lett menyasszony; a vőlegénye az a fiatalember, akivel beszélget, Tréguier márki. Teringettét, nem sok hiányozhatik hozzá, hogy ezek meg legyenek elégedve a sorsukkal! Mindegyik egy-egy birodalmat mondhat a magáénak; azonkivül fiatalok, egészségesek, szépek, kedvesek. És nézze, nézze azt a gyönyörü asszonyt! Ez Páris legragyogóbb teremtése. Lantenac márkiné. Azt mondják róla, hogy halálosan szerelmes Rochebaron grófba, akit most neveztek ki nagykövet-helyettesnek, nem tudom, hová… és hogy ugyancsak flörtöl vele. Persze, a grófnak ott kell lennie, ahol a márkiné van!… igen, az az ur az, akinek az arcát előbb nem láthattam jól, most ráismerek!… Nini, magukra maradnak! Nézze, nézze, hogy beleolvadnak egymásnak a tekintetébe!… Bizony isten, nem nagyon titkolóznak! Talán ott tartanak, hogy már nem is képesek titkolózni. Ugy látszik, elérkeztek a flört utolsó állomásához; éppen most lehetnek az elhatározó pillanat előtt vagy – egy pár órával utána. Becsületemre, szinte fölfalják egymást a tekintetökkel. De hát hol van az öreg márki?! Az öreg férjek ilyenkor soha nincsenek jelen!

Tovább sétáltak s Mendez mindenütt elragadtatással nézegette az eléje táruló ritka látványosságot.

– Akármi az ember meggyőződése, – folytatta, – lehetünk hivei a társadalmi forradalomnak… legyünk szoczialisták vagy akár anarkisták… magam is ó-radikális vagyok… de azt az egyet meg kell adni, hogy ezek az emberek szebben tudnak élni, mint mi!… hogy ők azok, akik a legszebben tudnak élni! Szebben tudnak élni, mint mi, és szebben tudnak meghalni. Még -137- meghalni is szebben tudnak! Ahogy elnézem őket, minden percben az jut eszembe, milyen gyönyörüen tudtak meghalni ezeknek az embereknek az ősei a nagy forradalomban, az asszonyok csak ugy, mint a férfiak! Milyen nyugodtan néztek farkasszemet a halállal, milyen felsőbbséggel tudták lenézni az őket lemészárló csőcselék-hordát!

– Tudja, én azt hiszem – vitatkozott Lebreton, – hogy ez csak fenséges szinészkedés volt. A bensejükben azért remegtek. A hiuság, vagy ha ugy tetszik: a büszkeség sok önmegtagadásra teszi képessé az embert. Nem akarták elárulni a megvetett, a gyülölt csőcselék előtt, hogy félnek, reszketnek, vért izzadnak, hogy érzik a legyőzetésüket. Egyetlen megtorlásuk a tüntető megvetés lehetett. Hadd pukkadozzanak a nyomorult hóhérok arra a gondolatra, hogy boszuálló embertelenségük nem ér föl hozzájuk, nem éri el a célját, mert hiszen ők nem félnek a haláltól! És erőt vettek, nem az érzésükön, mely kétségbeesetten ragaszkodott az élethez, hanem: a külsejükön – amiben már volt gyakorlatuk. Volt idejük készülődni erre a fenséges szinészkedésre és jól összeszedték minden szinészi képességüket, külsejükön való minden uralmukat, hogy szépen szerepelhessenek, szépen játszhassanak. Beleélték magukat a szerepükbe, mint a jó komédiás, és minden erejükkel rajta voltak, hogy a nagy jelenetek idején kiverjék a fejükből a rettenetes valóságot. Talán az utolsó percig reménykedtek valami csodában. Mindegyik.

– Nem – felelt Mendez. – Nem féltek a haláltól. A gondolkozásuk tette képessé őket arra, hogy hősiesen haljanak meg. Bölcsebb módon tudtak gondolkozni életről-halálról, mint a csak ösztöneinek élő, műveletlen ember; bátrabb szivvel, nagyobb magaslatról -138- nézték le a halált. Tisztább fejjel néztek szembe azzal a kényszerüséggel, hogy egyszer ugy is meg kell halni, s hogy tulajdonképpen mindegy, mikor hal meg az ember, ha már meg kell halni. A vérükben volt, abban a tömérdek csatát kiállott vérben, hogy ne tulajdonitsanak az életnek nagyobb fontosságot, mint amennyit érdemel, s az elmulás gondolatával nyugodtabban nézzenek szembe, mint az állat-ember, aki csupa nyers élet-ösztön. Ez tette őket elég erőssé arra, hogy a sakkparti mellől olyan hidegvérrel menjenek a halálba, mintha esküvőre mennének, hogy társas-játékokkal szórakozzanak a pokol előtornácában, hogy végig szépen éljenek. Másfajta emberek ezek, mint mi, kedves Lebreton! Higyje el, másfajta emberek!

IV.

– Nem birok tovább járkálni, – szólt a másik ujságiróhoz. – Eldülök a fáradságtól; pihennem kell egy kicsit.

Elváltak, azzal, hogy este kilenckor találkoznak. Mendez benézett egy mutatványos sátorba; Lebreton pedig leült a hallnak abban a részében, ahol pezsgőt árultak.

Megivott egy pohár pezsgőt, abban a hiszemben, hogy ez egy kicsit föl fogja frissiteni, s hátradőlt a karosszékén. Nyomban elaludt.

Azt álmodta, hogy Mendezzel járkál, az esthomályban, zord sziklahasadékok között. Egyszerre még sötétebb helyre érnek és valami nagy, fekete barlangnyilás tátong előttük. Mendezre pillant és csak most látja, hogy Mendeznek babérkoszoru van a fején, és -139- hogy Mendez nem Mendez, hanem Vergilius. Aztán megint a barlangnyilásra pillant és észreveszi, hogy az voltaképpen egy roppant kapu, amelyen valami fölirat olvasható. Az ő szeme nem tudja kibetüzni a föliratot, de Vergilius-Mendez leolvassa az ismeretes szavakat: „Per me si va nella città dolente, per me si va nell’ eterno dolore…“ Mendez-Vergilius tehát a pokol előtornácába vezeti…

Belépnek s megpillantják az árnyékokat. Eleinte csak sóhajtozó s halkan nyögdécselő lelkekkel találkoznak, de utóbb rémes emberi vázalakok közé kerülnek, akiknek fekélyrágta testét undok sebek boritják, akiknek szeméből csurog a vér, akik a fogaikat csikorgatják, akik vadállati hangokon üvöltöznek.

Aztán az Apokalipszis szörnyeit látják. Szem nem látta rémeket, csoda-borzalmakat… és hallja, amint Vergilius-Mendez suttogó hangon magyarázza:

– Ezek a Be Nem Telt Vágyak. Ezek a Nem Viszonzott Érzések. Ezek a Megbénitott Törekvések. Ezek a Hasztalan Önfeláldozások.

– Ez a Párja Után Hiába Sóvárgó Szerelem. Ezek a Meg Nem Született Gyermekek. Ez az El Nem Mondható Fájdalom. Ezek a Titkolt Szégyen Könnyei.

Aztán még sötétebb helyre érnek. Már nem lát semmit s mintha füstgomolyagok csipnék a szemét. A suttogó hangot nem hallja többé; Mendez-Vergilius eltünt. Éktelen orditozást hall, aztán rettenetes dübörgés keletkezik, s a kétségbeesetten üvöltöző hangok egyre siketitőbbé válnak. Egyszerre lángnyelvek csapnak el a szeme előtt. A hirtelen kilobbanó fénynél roppant füsttengerben látja maga előtt az egész poklot. A folyton sürüsödő, mind feketébb, fojtó párával teli, rettenetes füstben minden emberi alakból kivetkőzött idomtalan -140- lényeket lát, amint vad összevisszaságban kergetőznek, egyetlen szörnyü gomolyagba kavarodva; egymás nyakára hágva, egymást gázolva, tépve, marva; kétségbeesetten tülekedve, birkózva, orditozva, sikoltozva, visitozva; egymást rángatva, rázva, fojtogatva, rugdalva, taposva.

Mi ez? Megdörzsöli a szemét. Fölébredt és még folyton maga előtt látja a pokolt.

Tekintete az álomképre mered és szinte megüvegesedik. A szeme kidülled… és nem érti.

Csak a borzalmas feketeséget látja. A mindinkább sürüsödő füsttengert, s ebben a vadul rohanó, egymással viaskodó, verekedő, egymás hátán és fején taposó, bömbölő és sikoltozó, eltorzult arcu, idomtalan alaku emberi állatokat, amint egymáson keresztül gázolni iparkodnak. Orra, szája megtelik a sürü párával; a szörnyü füst fojtogatni kezdi; köhögés fullasztja, száraz, torkot és tüdőt kaparó, szuró köhögés.

Egyszerre a lángnyelvek szinte megcsapják a szemét. Valami nagy világosság támad körülötte. A részeg végre megérti. A bazár ég.

– Furcsa! – szól magában. – Most meg kell halni! Ki hitte volna?! Egy perc és ez a halál! Még egyet-kettőt köhögök, aztán megfulok… örökre elalszom és pont!

Látja, az elhagyott sátorból, az előkelők egész seregét, hogyan igyekszik menekülni egy irányba, a nagy bejáró felé; hogyan torlódnak egy roppant hustömeggé; -141- hogyan erőlködnek ellökni, félrerugni, leteperni, átgázolni egymást. Látja a menyasszonyt, amint legyezőcsapásokkal akarja lefejteni karjáról a vőlegényt, aki elbotlott s akin keresztül taposnak. Látja, hogy Beaurepaire herceg és Mendez fojtogatják egymást. Aztán Rochebaront pillantja meg, aki Lantenac márkinét a hajánál fogva tépi le magáról. És látja az óriást, amint homlokon rugja Andrea hercegnőt, aki hanyatt esett és belekapaszkodott a lábába.

Összeszedi minden erejét, föltámolyog a székéről… az inai engednek. Még egy rettenetesen nehéz erőfeszités… s az utolsó rugaszkodással, amelyre még képes, megkockáztatja azt, ami a legesztelenebb. Nekiront a tűznek, amerre szabad az ut.

Érzi, hogy a lángok összeégetik, elfullad, elveszti az eszméletét és összeesik…

Százan és százan égtek össze vagy fulladtak meg a bazárban: maga Andrea hercegnő is, hű kamarása, Guise herceg oldalán. Odaveszett a gyönyörü Lantenac márkiné és szerelmese: az ifju Rochebaron; odaveszett a szegény Tréguier márki és boldog menyasszonya, Rohan hercegkisasszony; odaveszett Beaurepaire herceg, -142- az ünnep főrendezője, s odaveszett a derék Mendez is.

Egy kicsit összeégett, hanem a sebei nem voltak halálosak. S vagy egy félórai fáradozás után életre ébresztették.

Mikor fölnyitotta a szemét, ugy tetszett neki, hogy csak álmodta a tüzet. S egyre a Mendez szavai jártak a fejében:

A puszta telken, ahol a megmentett embereket ápolták, egy öreg ember járt-kelt föl s alá, mint akinek már semmi dolga.

De Lebreton nem méltatta az öreg ember fájdalmát; még nem volt egészen eszénél.

– Ezek a Be Nem Telt Vágyak. Ezek a Nem Viszonzott Érzések. Ezek a Megbénitott Törekvések. Ezek a Hasztalan Önfeláldozások. Ez a Párja Után Hiába Sóvárgó Szerelem. Ezek a Meg Nem Született Gyermekek. Ez az El Nem Mondható Fájdalom. Ezek a Titkolt Szégyen Könnyei.

Senki se értette, mit motyog; de nem is törődtek vele. Érthetőnek találták, hogy még nincs magánál.

TÉLI SPORT.

Január hónap közepén az Engadin leghiresebb, legszebb és legmagasabb helyén, Saint-Maurice-ban, gondtalanul, vigan – olyan vidám lélekkel, mintha mindannyian gyermekek volnának – mulatoznak a föld urai.

Már december eleje óta folytonos a fejedelmi családok jövése-menése. A szálló-tulajdonosok régóta nem láttak ilyen szapora „királynapok“-at. De a nagyuri társaság most sokasodott el a legjobban. Mióta valamivel bővebben hull a hó, az élni siető előkelők nem költöznek tovább, vándor fecskék gyanánt, hanem heteket, a legtöbben hat-nyolc hetet töltenek a hó Eldorádójában.

Európának majdnem mindegyik udvarát képviseli egy-egy fejedelmi család. Gyermekeikkel és sok emberből álló kiséretükkel szinte számosabban vannak, mint a többi vendég, mint a kisebb rangu előkelőségek és a pénzvilág conquistadorai.

Ott van a legujabb királyságnak, Albániának első uralkodója, Theodor (régebben Hohenstauffen Egon herceg). Ott van, inkognitóban, Solferino gróf néven, a nagy-illyriai trónörökös, feleségével, aki most a Montblanc hercegnője cimet viseli. Ott van: Nikolájevics -144- Athanáz nagyherceg és felesége, Aglája nagyhercegné, egykoron Lippe-Detmold legszebb virága, akinek királynői szépségét még nem kezdte ki az idő. Ott van: Asztolf porosz királyi herceg és felesége, Emanuela királyi hercegné, meg Arvid dán koronaherceg és felesége, Mária Immaculata koronahercegné; ott van a norfolki herceg, egész családjával, a barcellonai gróf és leánya, Diana hercegnő; ott van Frithiof svéd herceg és felesége, Gunda hercegasszony, Erich, a gerolsteini nagyherceg és ott van végül két Reuss herceg is, akiket az ujságok most csak igy szoktak emlegetni: „stb.“ vagy „és még mások is“.

A nagyrangu uraságok délelőtt tizenegytől egyig és délután háromtól hatig mindig sportdresszben vannak; nemcsak az urak, hanem a hölgyek is. És a saint-maurice-i sporttér majdnem egész nap hangos az utolsó félistenek vig lármájától.

Saint-Maurice-ban külön pálya van a bobsleigh, s külön pálya a skeleton-ok számára. Amig világos van, akárhonnan nézelődöl és akárhová tekintesz: mindenütt gondtalanul játszadozó, felnőtt gyermekeket látsz; egyfelől a bob-ok és toboggan-ok, másfelől a skeleton-ok indulnak utnak; emitt korcsolyázókat és hockey-játékosokat látsz, amarra a ski hiveit.

Sokszor a késő est se csöndes, s kisebb-nagyobb társaságok még éjfél tájban is vigan szánkáznak a kitünő utakon.

Annak, akinek a tüzelő nem ad gondot, nincs szebb, mint a tél. Semmi se szebb és semmi se egészségesebb a télnél.

S a föld urai, az utolsó félistenek, vigan játszadoznak. Örülnek az életnek. -145-

II.

Ebéd után, este nyolctól kilencig, a kis hercegek közül a nagyobbacskák találkozni szoktak a „Bob“-klub egyik nagytermében.

Hadd barátkozzanak össze egy kicsit, amig minden utógondolat nélkül barátkozhatnak. Később ugy is egyre jobban elválasztják őket az érdekeik. Tanulják meg idejekorán, hogy össze kell tartaniok, ha nem akarják, hogy a népeik sorra megegyék őket.

Most még abban a korban vannak, a mikor legkönnyebben megérthetik egymást; a mikor kevés kell hozzá, hogy az ember barátságot kössön.

Különböző koruak, de a legnagyobbik sem érte el még a tizenhatodik évét; s a legkisebbik éppen tizenkét esztendős.

Az volna a rend, hogy sohase maradjanak felügyelet nélkül. De a különböző rendü és rangu felügyelők is emberek. Végre is, nincs unalmasabb és kellemetlenebb társaság, mint egy nagy csapat kamasz, – akárhonnan keltek ki. Aztán ez a legkedvezőbb idő, a mikor a bármily cimü és rangu felügyelő ur egy kis kaland után járhat. Ha sorra megszökdösnek, van rá egy és más mentségük és ürügyük persze még több.

A kis hercegek most is magukban vannak, mint rendesen. Nem bánják, sőt jobban szeretik igy. Már vannak közölni valóik, amelyeket nem szivesen kötnek a felügyelők orrára.

A kisebbik fiuk egyelőre diabolót játszanak. A néha táncteremnek is használt nagy klub-szoba igen alkalmas erre a célra.

Az egyik sarokban, belesüppedve egy roppant karosszékbe, -146- tizenöt-tizenhat éves, görnyedt mellü fiu ül. Az ölében nyitott könyvet tart; olvas.

Ez a fiu Pál nagyherceg. Nikolájevics Athanáz nagyhercegnek első házasságából született harmadik fia. De a többiek ugy tudják, hogy Pál nagyherceg az életét egy orvosnak köszönheti; s a nagyuri fiuk minden e félét kitünően tudnak.

A gúnyos elnevezés azt akarja mondani, hogy ez nem olyan, mint ők; ez csak ember, egészen egyszerüen ember.

Pál nagyherceg közelében négy nagyobbacska fiu beszélget. Tizennégy-tizenöt esztendősök.

– Hogyan van az, – kérdezi Amadeo herceg, a barcellonai gróf fia, a kis svéd hercegtől, aki mindössze három nappal ezelőtt érkezett, – hogy te csak most tanulsz meg korcsolyázni?

– Azért nem tudok korcsolyázni, – felel a kis svéd – mert mi eddig minden telet Cannesben töltöttünk, amióta csak megszülettem. És tudod, hogy ott soha sincs jég.

– Pedig nálatok, otthon – szól Albert herceg, a norfolki fia – van jég és hó elég. De talán havat is csak most látsz először?

– És egyáltalán láttad-e már valaha a hazádat? Vagy folyton csak költöztök, amerre jobb, a szezón szerint?

Nem felelnek neki. Már megszokták rosszakaratu, szuró szavait és nevetésének gúnyos rikácsolását. -147-

A kis svéd helyett az egyik diabolo-játékos, aki éppen arra ugrál, akar értekezni a görnyedt mellüvel.

A diabolo-játékos odább áll. Kiderül, hogy a kiváncsiság nem gyötörte valami tulságosan.

– Messziről kell hozatni a havat, mert különben lehetetlen volna fentartani a pályát.

– Ne féljetek. Van ember, aki szállitsa. És ha a kilenctizedrésze elolvad, van munkáskéz elég. Majd hoznak tizannyit mindenfelől. Annyi az ember, mint a nyű.

– Mi bajod mindig a munkás kezekkel?! Neked nem kell havat szállitanod. Mi közöd a dologhoz és mit törődöl velük?!

A kis svéd elbeszéli, mennyire gyönyörködteti őt ez az uj mulatság s a másik három vitatkozni kezd, hogy melyik sport jár a legtöbb élvezettel.

– Én nem tudok a sportok közül választani. Csak sport legyen. Nekem minden sport egyformán kedves.

Amadeónak a sportról a sportsman-ek jutnak eszébe s magasztalni kezdi azt a merészséget és hidegvért, amelyet Arvid, a dán koronaherceg tanusit.

– Annyi bizonyos, – mondja a norfolki fia – hogy nincs a klubnak egy tagja se, aki ne csodálná az ő halálmegvetését, de…

És vitatkozva dicsérgetik, mindegyik azt, akiről igy emlékeznek meg: „nekem ő az ideálom a sportban“.

– Én is szenvedélyes sportsman leszek – buzdul fel egyszerre Ernő, a kis porosz herceg. – Nincs szebb, mint szenvedélyes sportsmannek lenni. Ez a leggyönyörübb foglalkozás. Ebben fejtheti ki az ember legjobban az erejét és az ügyességét; ezzel vivja ki a nők bámulatát és mindenkinek a tiszteletét; és ha az ember kiváló tud lenni a maga sportjában, különösen, ha több sportban tud kiváló lenni, ez a legdicséretesebb dolog a világon.

– Hát mi az ördög lennél egyéb, mint szenvedélyes sportsman! – szól közbe Pál nagyherceg. – Valamit mégis csak kell csinálni! Hiszen nem fekhetel a hátadon egy egész életen át!

– Világos, – vág vissza Albert herceg – nem lehet mindenki orvos. Még vannak akik addig találják az életet a legszebbnek, amig az ember az életével játszhatik. És alighanem ezek a legkülönbek.

– Igen, veszi át a szót a norfolkitól a barcellonai – a legszebb az életben az életveszedelem és ezt a szépséget sohase érzi át jobban az ember, mint ilyenkor, a mikor a természet a legridegebbnek látszik, a mikor hó takarja a veszedelmeket, a mikor a csipős hidegben, az -149- éles, tiszta levegőn az ember megkettőzött erőt érez magában, a mikor ha egész nap odakinn vagyunk a szabadban, gyorsabban kering a vérünk…

– Igen, nagyon szép, – morog a görnyedt mellü – de csak addig, ameddig amazok megengedik, hogy ilyen életet élj! Hanem, ha majd azok nem fogják megengedni!…

Nem kérdezhetik meg tőle, hogy kiket gondol, amikor „amazok“-at emlegeti; valaki belép a terembe s azonnal magára vonja a figyelmet.

A valaki: András, balkáni herceg, egy tizenöt éves fiatalember, az albán király másodszülött fia.

III.

– Hallottátok, mi ujság? – szól a balkáni herceg. – A nagypapát ma délután, mikor autóján haza igyekezett, bombával felrobbantották és megölték. Ugy szedték össze a holttestét, nem tudom, hány darabban.

A balkáni hercegnek a teste nem remeg az izgatottságtól. Az arca meg éppen tökéletesen nyugodt. Néha jó, ha az embernek aranyból van az állkapcája.

A „nagypapa“ délelőtt még Macedónia koronás királya volt. A meglepő hirt senki se akarja elhinni. A balkáni herceget kérdésekkel rohanják meg ifju barátai.

– Nekem Gusztáv mondta, – feleli a balkáni herceg, – Gusztáv, az öreg komornyik. Látta a sürgönyt. -150- Különben már mások is beszélik. Ugy látszik, illetékes helyről jött a sürgöny.

Valamelyik kis diabolo-játékos Gusztáv nevének hallatára elneveti magát. Máskor a többiek is nevetnének. Gusztáv, az öreg komornyik, szakasztott mása Erichnek, a fiatal gerolsteini nagyhercegnek, leszámitva azt a csekély különbséget, hogy nem őszült meg annyira, mint a fiatal nagyherceg – és ez a bámulatos hasonlatosság a derünek olyan kiapadhatatlan forrásává lett, amelyet a Saint-Maurice-ban időző fiatalság nem győz eléggé méltatni.

A diabolo-játékosokat különben ez a nagy ujság se zavarja ki mulatságukból. Csak a nagyobb fiuk bujnak össze egy kissé tanakodni.

– Szegény nagypapa, – szól a balkáni herceg, – neki talán jobb igy!… Mikor az embert üvegcsövön táplálják, mikor az ember üvegcső nélkül már nem tud élni… bizony Isten, jól járt. De nekünk most hirtelen haza kell utaznunk a temetésére. És éppen most, amikor a legjoban mulatunk! Micsoda malőr! Alig egy félórája, megint kövér pelyhekben hull a hó… három hét óta először!… Milyen gyönyörü napunk lett volna holnap! Kár!

– És éppen most, – szólal meg Pál nagyherceg – amikor otthon olyan kedélytelen állapotok vannak!

– Eh, – felel a balkáni herceg – először is, soha sincs az ember jobban bebiztositva, mint közvetlenül a merényletek után…

– És aztán farkasszemet nézni az életveszedelemmel, van-e ennél nagyobb gyönyörüség! – gunyolódik az ember.

– Csak azt nem értem, hogy még nem unták -151- meg!… Hiszen alig hogy elkövették a merényletet, már szijjat hasitanak a hátukból! És ők ezt jól tudják előre. Aztán meg mit érnek az önfeláldozásukkal? Nyomban uj ember lép a meggyilkolt helyébe és semmi sem változik.

– Nem. Csak értem őket – vitatkozik az Ember. – Meg tudom magyarázni magamnak, ha nem tetszik nekik, hogy vannak szerencsések, akiknek az egész élet csak folytonos játék, és akik ezt a szerencsét az ő bőrükből vasalják ki. Ha kinézek az ablakon, itt a hegytetőn csupa olyan embert látok, akik örökösen csak uj meg uj játékokon törik a fejüket. Szolgálatukba veszik a feltalálókat… még a feltalálókat is lefoglalják maguknak… eszeljék ki, hogyan lehetne minél többet és minél változatosabban mulatni, többet és változatosabban, mint valaha ember mulatott. A mulatság-vágyuk telhetetlen, kielégithetetlen; minden uj kieszelés csak uj vágyakat olt beléjük. Az igényeik sohase voltak se mohóbbak, se határtalanabbak. Pedig a módjuk, az kevesebb, mint valaha. És mégis, a helyett, hogy engednének a követeléseikből, a helyett, hogy megalkudnának a körülményeikkel, az időkkel, és megadnák magukat a kérlelhetetlen sorsnak, csak egyre telhetetlenebbek, csak egyre mohóbban szomjazzák azokat az érzéseket, amelyeket valaha a félistenek érezhettek, ha ugyan valaha voltak ilyenek. De, terringettét, ennyi félistent nem tud eltartani a föld! Odalenn, a mélyben, a szurtos emberek egyre többet izzadnak és egyre nehezebben szuszognak. Pedig szerényebbek volnának, mint ti. Nem jut eszükbe széles jókedvükben, hogy játékot keressenek még az életveszedelemben is; egyszerüen élni akarnának, ha lehetne. -152- De mig ti nem fértek meg a bőrötökben, amazokat nem hagyják meg a bőrükben, hanem kirázzák belőle őket. Szóval, meg tudom magyarázni magamnak, hogy ha András nagypapájának még több és még több pénz kellett a még több játékra, a még több mulatságra, hát nem tetszett nekik, hogy ezt a még több pénzt és még több pénzt éppen tőlük kérte. Mit törődtek ők azzal, hogy ez nem éppen a nagypapának kellett, akit már csak üvegcsövön lehetett táplálni?!…

Másnap az albán király családjával és kiséretével elutazik. A többiek ott maradnak és már kora reggel boldogan sietnek ki a sporttérre.

Mintha semmi se történt volna. Egész nap hallatszik vig lármájuk a hegytetőn s a hótakarta lejtőn sebesen siklanak lefelé a bobok és toboggánok.

AZ ÖRÖKSÉG.

Bojtárék a legboldogabb emberek voltak az egész Krisztinavárosban, mindaddig a napig, amikor megtudták, hogy Bojtárné, váratlanul, egy vagyont örökölt.

A Krisztinaváros népessége elég nagy; meglehet, hogy sok boldog ember lakik benne. Egyikük se lehetett boldogabb, mint Bojtárék. Szerették egymást; volt egy gyönyörü kis leányuk; a kenyerükre bizton számithattak s ezért a kenyérért Bojtárnak nem kellett tulságosan sokat dolgoznia. Aztán meg csupa apró, könnyen elérhető dologra vágyakoztak s ugy látszik, a boldogság főképpen attól függ, hogy az embernek minél több olyan vágya legyen, amely hamar teljesedhetik. A boldogsághoz kevés kell.

Akkor este, mikor a közjegyző levele megérkezett s tudatta velük, hogy a nagynéninek majdnem az egész vagyonát Bojtárné örökölte, – egy negyedóráig részegek voltak az örömtől, különösen Bojtárné. A nagynéni tulajdonképen csak távoli rokon volt; annyira távoli rokon, hogy lakni is távol lakott tőlük. Alig ismerték ezt a derék öregkisasszonyt; mikor annak idején a halála hirét hallották, meg se kellett siratniok. S a gazdag hölgynek nagy rokonsága volt; olyan rokonai is, akik -154- minden tekintetben közelebb állottak hozzá, mint Bojtárék. Azért sohase remélték ezt a szerencsét; még csak nem is gondoltak rá. Gyanitották, remélték, hogy talán Bojtárnéról is meg fog emlékezni a végrendeletében, de hogy Bojtárnét teszi a főörökösévé, ezt nem is álmodták.

A meglepő ujság, a hirtelen öröm egy negyedórára mámorossá, szinte kábulttá tette Bojtárnét, s egy darabig Bojtár is nagyon jókedvü volt, mert az ember néha nem tudja, hogy tulajdonképen mi az, a minek ész nélkül örvendez. Aztán még egy másfélóráig zavartalanul örültek. Miután előbb egy kicsit agyoncsókolták a kis lányt, lefektették, – hogy soha többé ne dédelgessék ugy, mint eddig tették. És átadták magukat az édes álmodozásnak. Koccintottak a medve bőrére; terveket szőttek és levegő-várakat épitettek. Két óra multán megszokták, természetesnek találták az uj állapotot. Bojtárné nem csodálkozott többé; ugy gondolt a végrendelkezésre, mint magától értetődő dologra; sőt ugy tetszett neki, mintha mindig gazdagok lettek volna, mintha már gazdagon jött volna a világra. Bojtár elrévedezett s furcsállotta, hogy már nem tud eléggé örülni.

Még nem mult el három óra azóta, hogy rájuk szakadt a váratlan öröm s már megjelent házukban az a vendég, akit még nem ismertek a Gond.

Vajjon egészen rendben van-e a végrendelet?!… És ha egészen rendben van is, nem fogják-e megtámadni azok a rokonok, akiknek semmi esetre se fog tetszeni?! Nem lesznek-e e miatt kellemetlenségeik, bosszantó pöreik?!

Abban, amit Bojtár kivánt, nem volt semmi szokatlan. Ha Bojtárné nem feküdt betegen, – pedig a -155- legegészségesebb asszonyok közé tartozott, – minden este megtörtént, lefekvés előtt. Mióta összekeltek, leszámitva a kis leány megérkezésének az időszakát, mindig ez volt az egyforma napok egyforma programmjának befejező pontja.

És most Bojtárné még se találta helyénvalónak Bojtár teljességgel nem szokatlan kivánságának a teljesitését. Nagyon elfoglalták a gondolatai.

– Legyen eszed, – szólt. – Már is sokkal tovább maradtunk fenn, mint rendesen. És ne felejtsd el, hogy reggel nyolckor a közjegyzőnél kell lennünk. Legkésőbb hat órakor fel kell kelnünk, hogy nyolcra oda érjünk. Nagyon kevés időnk van aludni.

– Olyan furcsa vagy! Mintha nem is örülnél. Miért gondolkoztál el ugy?!…

– Azon gondolkoztam, hogy mit emlegeted a rokonságot?! Hát ha pör lesz, legyen pör! Bosszantani akarsz, hogy kellemetlenségeket jósolsz?! Azt akarod, hogy ne örüljek?!

– Neked jutott eszedbe, hogy formahiba lehet a végrendeletben. És azóta olyan vagy, mint akinek az orra vére folyik.

Lefeküdtek és hajnalig nem tudtak elaludni, annyira izgatták őket a gondolataik.

Bojtár, amikor észrevette, hogy a felesége nem alszik, egypárszor megszólalt:

De az asszony ilyenkor ugy tett, mintha aludnék. Azt akarta, hogy legalább az ura kipihenje magát; különben is csak zavarta volna minden, amit nem ő maga gondol…

Hat órakor kialudatlanul, fájós fejjel ébredtek fel. Amig a közjegyzőhöz el nem jutottak, mind a ketten lázasak -156- voltak. A közjegyzőtől bosszusan jöttek el. Pedig a közjegyző nem mondott semmi aggasztót, csak éppen – nem nyugtatta meg őket, ahogyan óhajtották.

Egész nap majd eldőltek a fáradtságtól. A nekik nagyon szokatlan kialudatlanság szinte beteggé tette őket. Nem volt étvágyuk s valami nagy levertséget éreztek. Bojtár alig tudta elvégezni a hivatalos dolgát; Bojtárné délután egy pár órát aludt s ez még idegesebbé tette.

Még soha se foglalkoztak a kis lányukkal olyan keveset, mint ezen a napon. A rendkivüli dolog, a fáradtságuk, a rosszkedvük természetesnek tüntette föl előttük, hogy kivételesen rábizzák a cselédre.

Este se tudtak szabadulni a rosszkedvüktől. Még nem volt nap, hogy ilyen keveset szóltak volna egymáshoz.

Alig várták, hogy kipihenhessék magukat. És vacsora után most már Bojtárnak se jutott eszébe, hogy az ölébe hivja a feleségét. Örült, hogy aludhatik.

Ha tudta volna, ha csak sejti is, hogy ez a nap előképe volt a jövőjének, hogy ezentul izgalom, sietség, idegeskedés, fáradtság, láz, bosszuság, kialudatlanság, fejfájás és rosszkedv lesz az egész élete, – aligha aludt volna olyan mélyen.

II.

Csakugyan volt egy kis baj a végrendelettel… Formahiba ugyan nem volt benne, hanem azért a kitagadott rokonok mégis megtámadták. Nincs az a végrendelet, amelyet meg ne lehetne támadni, ha az ember jó ügyvédet választ.

A kitagadottak azzal hozakodtak elő, hogy a nagynéni már nem volt épeszü, amikor a végrendelet kelt. -157-

A tanuvallomásokból és az iratokból ugyan az derült ki, hogy a nagynéni azért tagadta ki a közelebb állókat, mert megharagudott rájok és megutálta őket, – de ez még nem zárta ki azt, hogy ha nem is látszott őrültnek, azért mégis őrült lehetett.

A pör azt is valószinüvé tette, hogy a nagynéni azért tette általános örökösévé a legritkábban látott hugát, mert ez volt az egyetlen rokon, aki sohase boszantotta meg, aki nem lesett az örökségre, és mert a nagynéni – ha életében, kényelemszeretetből, nem is árulta el – halálában egy kissé meg akarta torolni, hogy a közelebb állók meglehetősen türelmetlenül tuszkolták kifelé a világból.

És az a kérdés, hogy hát csakugyan meghibbant elméjü volt-e a nagynéni abban az időben, amikor a végrendeletet irta? – ez a kérdés nyereségvágyó emberek zsákmánya lett.

A nagynéni, mint minden öreg kisasszony, azok közé az emberek közé tartozott, akiknek minden apró idegeskedését a holta után a legbölcsebbek se tudják tisztára kimagyarázni. Voltak furcsaságai, bogarai és rigolyái. Olykor, ha valaki hatni tudott a szivére, állhatatlannak és lágylelkünek mutatkozott; máskor makacsul rideg tudott lenni, kivált ha észrevette, hogy csak a pénzére pályáznak.

S az ügyvédek minden követ megmozgattak, a szakértők pedig, jó pénzért, előszedték minden bölcseségüket.

Kikutatták, hány bolond és iszákos találkozott a végrendelkező népes családjában, s felderitették, hogy a nagynéni kisleány korában milyen kevéssé kedvelte a komoly szellemi munkát, s milyen kevéssé idegenkedett a hisztériára valló, apró hazugságoktól. -158-

Temérdek szakértő vonult fel, akik roppant tudományt fejtettek ki, s a nagynéniről annyi értékes megfigyelést gyüjtöttek össze, amennyinek a segitségével őrültnek lehetne nyilvánitani magát Goethe János Farkast is.

Még igy is meglehetősen homályos maradt, hogy vajjon a nagynéni csakugyan bolond fővel tagadta-e ki a felpereseket?

De ami a dolog világosságából hiányzott, azt az ügyvédek buzgalommal pótolták.

Eleinte tulságosan biztak ügyüknek az igazságában. Takarékoskodtak, mikor az ügyvédválasztásról volt szó. Vonakodtak attól, hogy megosztozkodjanak a sok örökséglesővel. Nem akartak olyan fegyvereket használni, aminőket az ellenfeleik, akik egy cseppet se válogattak az eszközökben. A hangulatkeltés merészebb módjaitól is megriadtak. Elmulasztották azoknak a megtévesztett embereknek a felvilágositását, akiknek valami befolyásuk volt a pörben. Elmulasztották a nem tiszta fegyverekkel harcoló ellenfeleknek a megfenyegetését. Elmulasztották a vakmerővé vált ellenségeknek a leszerelését, megrettentek attól a gondolattól, hogy büntetőpörökkel védekezzenek. Később, mikor már látták, hogy baj van és hogy a legokosabb volna kiegyezni, nem akarták a jussuk nagy részét sápul adni oda az ügyvédeknek. És az utolsó napig egyre bizakodtak ügyüknek az igazságában.

Tizenkét évig tartott a pörösködés. Az első fórumon ők nyerték meg a pört, a másodikon az ellenfelek, a harmadikon megint ők. De az anyaper sok kis pert fiadzott, s utóbb az ellenfelek, perujitást csikarva ki, -159- elülről kezdték az egészet. És megint váltakozó szerencsével folyt a harc.

Ez alatt a tizenkét év alatt Bojtárék nem éltek. Korán keltek, későn feküdtek le, s enni nem értek rá. Amikor csak tehették, a pörük dolgában szaladgáltak, hol erre, hol arra, mindenfelé. Többet fáradtak ebben, mint minden egyéb dolgukban, mint abban, amiből éltek. És pörük sürün hozta az izgalmakat; alig heverték ki az egyiket, már jött a másik. Ezeket az izgalmakat alaposan ki tudták szenvedni. Folyton a pörükről beszéltek; folyton azon tanakodtak, hogy mit kellene tenni, s mit mulasztottak el. Ezek a tanakodások aztán rendesen azzal végződtek, hogy szemrehányással halmozták el egymást, s órákig veszekedtek. A kis lányukkal foglalkozni egyre ritkábban maradt idejök; mindjobban rábizták előbb a cselédre, aztán a kisasszonyra. Lassanként attól is elszoktak, hogy egy-egy jó szót szóljanak egymáshoz. A szavaik mind élesebbeké váltak; ha megharagudtak egymásra, a haragjuk tovább tartott; ha kibékültek, mind rövidebb ideig maradtak békében. Csatáik nyomokat hagytak lelkükben; mind hidegebb szemmel néztek egymásra; egyre gyakrabban történt, hogy szinte idegent láttak a másikban; már többször kerülték, mint keresték egymást. Szóharcuk néha féléjszakákon át ébren tartotta őket. Aztán fáradtan, megtörten feküdtek le, s kialudtalanul, fájós fejjel, leverten ébredtek föl, hogy ujra kezdjék a lázas szaladgálást, az ujabb és ujabb izgalmakat, a folytonos idegeskedést.

– Miért gyötörjük el egymást – kérdezte ilyenkor, – ezzel az átkozott pörrel? Mi szükségünk erre a vagyonra, amely talán soha se lesz meg?! Megvoltunk nélküle és boldogok voltunk: meg vagyunk nélküle ma -160- is; mért rontjuk meg az életünket miatta?! Mi egyebünk hiányzik, mint ez a vagyon?! És volt idő, egy boldog idő, amikor nem is gondoltunk rá! Amink ma hiányzik, annak hiányát valaha nem éreztük!… Nem is tudtunk róla!…

III.

Bojtár már rettegett, ha egy-egy ujabb irás érkezett: egy-egy ujabb izgalom!…

S megvallotta magának, hogy ha csak rajta állana, szivesen lemondana minden követelésükről egy kis békességért.

Ugy ragaszkodott a jogához, mint az élethez. Ez az ő igazságos követelésük, az a természetes előrehaladásuk, amelyre minden teremtett lény törekszik, amelyről nem mondhat le az, akiben igazi életerő van, aki megérdemli, hogy éljen!

Rögeszméjévé vált, hogy meg kell nyerniök ezt a pört. Nem tudott egyébre gondolni. Nem nyughatik addig, amig meg nem nyerik. Ami az övé – az az övé…

Gyöngének, erélytelennek, gyámoltalannak tekintette a férjét, mióta látta, hogy ez nem ugy gondolkozik, mint ő.

Ő, ő nem sajnált semmi fáradtságot és szivesen kiállott minden izgalmat, ha a pörről volt szó. Mig -161- a férje!… Az csupa kényelemszeretet, csupa hanyagság, csupa erélytelenség, csupa pipogyaság!

Meg volt győződve róla, hogy eredményesebben is védhették volna az érdekeit, s hogy csak rajtuk mult, ha még eddig nem tudták kivivni a sikert. És ezért a férjét okolta. Hosszas tanakodás után, közös elhatározással tették meg minden lépésüket – s ezt a közös elhatározást néha ő maga erőszakolta ki, – de azért minden elkövetett hibát a férje rovására irt. Annak ezt jobban kellett volna tudnia; a férfinak mindehhez jobban kellene értenie.

És minél kétségesebbé vált a győzelem, minél inkább kezdte veszteni a bizalmát, annál jobban elidegenedett a férjétől, aki, ime, nem tudja megvédelmezni az ő jogos érdekeit!

Tehetetlenségük érzete nem az egész világ, hanem ez ellen az ember ellen lázitotta föl. A velök szemben sikerrel küzdő gonoszok, minthogy eredményt értek el, tiszteletet gerjesztettek benne, szinte tetszettek neki; de mindjobban megvetette ezt az embert, akit, ime, el lehet tiporni!… vagy aki olyan ostoba, hogy elszenved bárminő igazságtalanságot, mert nem akar azokkal a fegyverekkel élni, amelyekkel az ellenfelei!

Vad elkeseredés vett rajta erőt s néha ugy elfogta a kétségbeesés, hogy órákig azt forgatta a fejében: nem, nem állhatja tovább ezt a hiábavaló küzködést, ezt a vergődést, meg kell ölnie magát!

Ezek a fellobbanások nem voltak veszedelmesek, s utánuk, kivált ha jól kidühönghette magát, egypár napra lecsillapodott. De minden ilyen fellobbanás után uj meg uj keserüség maradt lelkében, s a felgyülemlett sok keserüség csakugyan valami nagy válsággal fenyegetett volna, ha az örökös perpatvarban nem talál levezető-csatornát. -162-

Még most is meg-megbékéltek néha, de mind több és több órája volt, amikor valósággal gyülölte a férjét.

Bojtárt pedig ez a sok perpatvar még joban ingerelte, mint az a tudat, hogy hiába küzködnek.

Nem tudta, mit átkozzon inkább: azt az átkozott végrendeletet-e, vagy ezt a szörnyü konogságot, amelylyel felesége sehogyan se érvényesithető jogához ragaszkodik, ezt a minden percüket megmérgező önfejüséget, amely annyira megrontotta az egész életüket?!

Nem győzte káromolni magában ezt a rettenetes, oktalan, értelmetlen rögeszmét, amely nem ad helyet semmi más gondolatnak, amely, nem birva beletörődni a csatavesztésbe, s nem tudva lemondani arról, ami nyilván elérhetetlen, tönkreteszi az egész fiatalságukat, megfosztja őket minden életörömüktől.

Lassankint benne is sorvadozni kezdett a régi szeretet. Néha sajnálta ezt a szerencsétlent, mert látta, hogy neki is mennyi szenvedést okoz a rögeszméje, de még többször csak felháborodni tudott ezen a magamagát is emésztő, s maga körül mindent fölperzselő, lecsillapodni nem tudó örök lobogáson.

Egyre többet veszekedtek; már mindig csak veszekedtek s torkukszakadtából kiabáltak. Mikor aztán belefáradtak a lármázásba, az egyik is, a másik is menekült a maga szobájába, ki jobbra, ki balra.

Mind a ketten megfeledkeztek az igazi áldozatról: a kis lányukról, a magára hagyott szegény kis teremtésről, aki lassanként felnőtt – ebben a pokolban.

Talán jó iskola volt neki, amit ebben a szomoru otthonban mindennap kellett látnia. Korán megtanulhatta, hogy az emberek hogyan csinálják maguknak a bajt…

Komoly, csöndes, kötelességtudó kis leány volt és -163- – már is elnéző. Naphosszat türelmesen dolgozgatott a tanulnivalóin, meg az apró munkáin, s ha a szülei veszekedtek, békitgette őket. A tizennégy éves kis öregnek szeretnie kellett ezt a két dühöngő bolondot, akik őt mindig magára hagyták, hogy folyton szemrehányásokat vagdossanak egymás fejéhez, mert a világ rosszul bánt velök.

Sohase derült ki, hogy a nagynéni igazán bolond volt-e, de abban nem lehetett kételkedni, hogy Bojtárt is, Bojtárnét is, nem ártana bevinni valamelyik szanatóriumba, az egyiket jobbra, a másikat balra.

IV.

Bojtárné, mikor megtudta ezt a rémséges ujságot, elkezdett sikoltozni, egy félóráig ugy viselkedett, mint aki hirtelen megőrült, s végül elájult.

Az örökségből nem láttak egy krajcárt sem; ellenkezőleg, ráfizettek egy csomó perköltséget.

KINOS KÖTELESSÉG.

II. Sándor cár uralkodásának utolsó éveiben történt, hogy egy téli reggel Kolb báró, a szentpétervári szinházak főfelügyelője és az udvar támogatásával fentartott francia szinház intendánsa, megjelent Lenormand kisasszony szállásán s beüzent a szinésznőhöz, hogy hivatalos ügyben kiván szólni vele. Lenormand kisasszony azt üzente vissza, hogy szivesen rendelkezésére áll a bárónak, ha megvárja, amig ő felöltözik; fáradjon a szalónba.

A várakozás meglehetősen hosszu idejét Kolb báró egyesegyedül annak szentelte, hogy folyton fontolgatta és latolgatta, mit fog mondani. Kinos kötelességet kellett teljesitenie. Lenormand kisasszony egy félévvel előbb még a párisi Comédie Francaise tagja volt s Kolb bárónak csak nagy áldozatok árán sikerült rábirnia, hogy tiz évre a szentpétervári francia szinházhoz szerződjék. A szerződés megkötése óta Lenormand kisasszony mindössze kétszer játszott a szentpétervári francia szinházban; Phaedrája is, Lecouvreur Adrienneje is nagyon tetszett az egész közönségnek, legjobban az előkelőknek… és most Kolb bárónak mégis azzal kellett előállania, hogy nagy sajnálatára lemond a tizéves szerződésről, minden megokolás nélkül.

A szinésznő végre jelentkezett. S a báró, estefelé, erről a beszélgetésről számolhatott be a főudvarmesternek: -165-

Lenormand. Ó, ó, milyen ünnepies arc! Ha nem ismerném jól, báró, és ha nem tudnám, hogy ön üres óráiban dalköltő, azt kellene hinnem: nini, ez az úr a szentpétervári rendőrfő, aki tudtomra adja, hogy hazatoloncolnak Franciaországba! Vagy talán haragszik azért, hogy szives meghivására nem siettem jelentkezni a hivatalában, hanem azt feleltem, hogy: ha a bárónak beszéde van velem, hát csak keressen fel?!…

A báró. Jobban szerettem volna, ha hozzám fárad. Igy kivánná a hivatalos rend, állásom tekintélye…

Lenormand. Ó, ó, az ön állásának a tekintélye!… De egyelőre hagyjuk ezt. Csak arra emlékeztetem, hogy ön nekem nem feljebbvalóm és én önnek nem vagyok cselédje, hanem, igenis, az ön szinháza az egyik szerződő fél és én a másik… a szerződésemben pedig ilyen esetekről nincs szó.

A báró. Erről sokat lehetne vitatkozni és az én felfogásom az, hogy a meddig ön a szinház kötelékében van, köteles az intézet házirendjéhez alkalmazkodni. A legtöbb szerződésben benne is van ez a kötelezettség kifejezetten. Megengedem, hogy az önében nincs, de ez nem változtat azon… Különben mindegy. Elállottam a kérésemtől s eljöttem magam, mert én meg tudom érteni és tiszteletben tudom tartani a hölgyek idegességét, különösen a szinházi hölgyekét.

Lenormand. No, nem éppen csak ezért jött el, hanem egy kissé azért is, mert attól tartott, hogy ha egyszerüen rideg, hivatalos levélben közli velem a mondanivalóját, botrányt találok csapni… és ezt ön igen szeretné elkerülni.

A báró. Nem, ez eszem ágában se volt. Fel se tehetem azt, hogy effélére tudná ragadtatni magát; nem képzelek olyan esetet… a legrosszabb esetben is megóvná ettől a jóizlése. Aztán meg ön igen jól tudja, hogy -166- Oroszországban vagyunk és nem Párisban. Itt nem oly könnyü botrányt csapni. De ha ön botrányról beszél, akkor ön tudja, hogy mit kell mondanom és talán felmenthetne attól…

Lenormand. Könnyü kitalálnom, miért jött, de nem mentem fel semmitől… ellenkezőleg, égek a kiváncsiságtól, hogy miképen fogalmazza meg a mondanivalóját.

A báró. A legegyszerübben. Ön tisztában van vele, hogy parancsra járok el és az érzésem ellenére csak kinos kötelességet teljesitek. Azért olyan tisztelettel, a minőt az ön művészete megkövetelhet, de egyszerüen tudtára adom önnek, hogy nagy sajnálatomra le kell mondanom az ön további szerepléséről és szinházam felbontja a tizéves szerződést. Természetesen nem zárkózom el ennek az elhatározásnak a jogi következései elől és rajta leszek, hogy minden egyéb kivánságának megfelelhessek, föltéve, hogy ön nem követel több kártalanitást, mint amennyit a méltányosság megadhat.

Lenormand. Köszönöm, nem kérek belőle. Önök erre az álláspontra helyezkednek: a szinésznő elvihet mindent, amit csak összeszedhet, de mars!… A szinésznőnek az is elég, ha jól felpakkolhat… mindig meg szoktak elégedni vele, ha mindent összecsomagolhatnak és magukkal vihetnek, ami a kezük ügyébe akad, az utolsó gyufatartóig… ám vigye, ami szemének, szájának kellemes, ha nem követel tulságosan sokat és nem akarja elvinni még a templomtornyokat is!… Csakhogy én ám nem helyezkedem erre az álláspontra! Nekem nem kell a kártalanitás; nekem valami egyéb kell. Önök elkergetnek engem; tudni akarom, hogy miért kergetnek el?! A megokolást követelem! -167-

Lenormand. Ön parancsra jár el s nem tudja, hogy miért küld el a szinháztól?

Lenormand. Ez ugyan nem valószinü, de segithetünk a bajon. Mert én tudom, hogy miért küldenek el és elmondom önnek.

Lenormand. Elhiszem, hanem azért mégis elmondom. Azért küldenek el, kedvesem… most már bátran bizalmaskodhatom önnel, most már semmiesetre se feljebbvalóm… tehát azért dobnak ki ebrudon, mert a legutolsó udvari estén valamelyik nagyhercegnek a kellemetlen kis csemetéjét pofonütöttem.

A báró. A nagyhercegi sarjakat nem szokás bántalmazni, akármilyen fiatalok.

Lenormand. Csakhogy ez a kellemetlen kamasz, visszaélve azzal, hogy nem látott senkit kettőnk közelében, a nélkül, hogy a viseletemmel erre feljogositottam volna, olyan szabadságot engedett meg magának velem szemben, amely szabadságba nem volt kedvem beleegyezni. A személyem az enyém; azzal én rendelkezem; arra vonatkozólag nem kötöttünk semmiféle szerződést.

A báró. A fiatalember tévedése menthető. Akármilyen kevés élettapasztalata van, tudja azt, hogy e tekintetben nem mindenki olyan érzékeny, amilyennek ön mutatkozik, és tudja azt is, hogy a szinésznők az effélét, ha egyáltalán megharagusznak érte, nem szokták ennyire szigoruan megtorolni. És bocsássa meg… semmi jogom bizalmas kérdéseket intézni önhöz… a legkészségesebben elhiszem, hogy az ön magánélete kizárja azt, hogy szivesen fogadta volna a fiatalember közeledését… a mai világban már mindent megér az -168- ember… minden társadalmi osztályban olyan alakokat lát, a minőket régente soha…

Lenormand. Mindezzel azt akarja mondani, hogy: talán nem vagyok mindig ennyire érzékeny?! Nem hát! Nem akarom én, babám, a Nebántsvirágot játszani; montmartrei leány vagyok én, apám!… voltak kedveseim, ha éppen tudni akarja.

Lenormand. Csakhogy azokat választom, akiket akarok, mert ez emberi jogom. Persze, többnyire olyanokat választok, akik nem így kezdik, hanem okosabban. És ha éppen ki akarja csikarni tőlem ezt a vallomást, azt se titkolom el, hogy meglehet, másvalakinek, aki nekem is tetszik… nemcsak én neki… megbocsátottam volna még ezt a közeledést is. De megtámadómat, ezt a satnya és csúnya kamaszt visszataszítónak találtam és felháborított az a föltevése, hogy nekem az ő kis utálatosságát a kedvem ellenére is el kell viselnem, csak azért, mert ő egy nagyhercegnek a csemetéje. Értse meg, lelkem, nem a nő háborodott fel bennem, még csak nem is a művésznő, hanem az ember! Azt mondhatnám, akárminek tart is a fiu, már csak a művészetem is megkövetelte volna, hogy előbb érdeklődjék egy kicsit, vajjon tetszik-e nekem az ilyen közeledés?! – de nem ezt mondom. Hanem azt, hogy: csak a szavallatomat adtam el nekik, magamat nem! Persze, ők azt képzelik, hogy mert a trón közelében születtek, minden az övék; úgy a dolgok, mint a személyek. A dolgok – ez az ő tulajdonuk, s a személyek – ezek az ő szolgáik. Nos hát, én ezt nem ismerem el! Mert én nem vagyok cseléd; én a magam ura vagyok. És ha ön azt mondja, hogy szociálista érzelmű vagyok, vagy pláne apacs vagyok, mihelyt valaki a személyemmel akar rendelkezni, hát azt se bánom, mert igaz! -169-

A báró. Beláthatja, hogy ha valakiben ilyen túláradó a függetlenség érzése, annak a helyzete egy udvari szinháznál előbb vagy utóbb lehetetlenné válik.

Lenormand. Hogyan? Hát ön a szinházak tagjaitól is megköveteli a lojalitást és mindjárt ilyen messzemenő lojalitást követel tőlük?! Hja, öregem, azt meg kell mondani! De jól van, azt se bánom, hogy csak most állanak vele elő; hanem azt már megkövetelem, hogy álljanak elő vele nyiltan! Elkergetnek, mint egy hűtlen cselédet? Jól van; de ne titkolják el, hogy miért? Nekem nem kell ezt szégyenlenem; ne szégyeljék ők se, hogy ha megteszik! S azért: követelem a megokolást!

Lenormand. Nem, csak nem akarok más helyett szégyenkezni. Nekem nincs titkolni valóm. Hazautazom Párisba és mindenkinek elmondom, hogy mi történt velem Oroszországban. Ennyi az egész. De mert beszélni akarok, nem kérek a kártalanitásból. Különben sincs rá szükségem. Megtalálom a helyemet Párisban.

Lenormand. Miért haragudnám önre? Ön csak egy szegény szolga, aki azt teszi, amit parancsolnak neki. Hanem a gazdái bizonyosan haragudni fognak, mert ezuttal rosszul csinálta meg az alkalmat.

Lenormand. Ne fortyanjon fel. Voltak már szárnysegédek is, akik nem haragudtak meg az efféléért. És én valahányszor egy-egy olyan udvari méltóságot látok, akinek nagyon sok rendjele van, mindig gyanakszom, hogy egyik-másik rendjelet nem valami kisasszonyügyben kifejtett érdemeiért kapta-e? Ne vágjon a szavamba. Sohase kell a szavakért haragudni, ha az ember magáért a dologért nem haragszik. Ennek össze kell férnie az ön állásának a tekintélyével; s ön rajta is -170- van, hogy a kettőt összeegyeztesse, mert hiszen, amikor önnek el kell engem kergetnie, mert nem állottam kötélnek, ön nem mond le az udvari méltóságáról azért, hogy ezt ne kelljen megtennie. Szóval, vállalja velök az egyetértést, a gondolatközösséget, ha nem is segédkezett éppen a fiatalembernek. De nem kárhoztatom érte, mert ön nagyon szegény ember. Ha udvari méltóságot viselő, magasrangú szolga is, de mégis csak szolga. Önnek engedelmeskednie kell. És ha azt parancsolnák önnek, hogy mosogassa ki a bemocskolt pezsgős poharakat, akkor is engedelmeskednie kellene. Mert az udvarnál, azokon kivül, akik a trón közelében születtek, a többiek mind csak különböző rangú cselédek; ön legalább igy fogja fel a dolgot.

A báró. Kisasszony, ön nem méltatja az én kínos helyzetemet és visszaél azzal, hogy a lovagiasságom még az önérzetem rovására is a legnagyobb türelmességre kényszerít…

Lenormand. Nézze, én megteszem önnek azt a szivességet, hogy minden nehézség nélkül, a legsímábban intézheti el ezt a kellemetlen ügyet, mert holnap már nem is hallanak rólam és a szinháznak egy kopek erejéig sem kell bajlódnia velem. Ennek fejében ön is megteheti nekem, hogy legalább végighallgat. Már ugyis kevés mondanivalóm van.

Lenormand. Még csak egy vallomással állok elő és egy tanácsot adok önnek. Amikor ön engem Párisból Szent-Pétervárra csábított, kissé udvarolni is kezdett nekem és ezt nem hagyta abba tegnapig. Megvallom, azt képzeltem, hogy ha ön még egy darabig olyan csinosan folytatja, ahogyan kezdte, meg fogom hallgatni önt. De megvallom azt is: ma nagyon örülök annak, hogy nem siettem ezzel… hogy a kalandom -171- most történt s nem később, évek multán, amikor talán meg kellett volna bánnom, hogy jó szivvel voltam önhöz. Nagyon örülök ennek, mert nem szeretem azokat a férfiakat, akik bele tudnak nyugodni a szolgaságba, akármilyen nagy méltósággal diszített szolgaságról legyen szó. Ez volt a vallomásom. A tanácsom pedig az, hogy: ne irjon ön dalokat! Hagyja ezt Griegnek és Csajkovszkinak s ön csak teljesítse a kötelességét. Ön erre született s nem a dalköltésre.

A báró. Súlyosabban már nem sérthetett volna meg, de elégtételt kell találnom abban, hogy bár a kínos kötelességek teljesítése mindig bizonyos hősies önmegtagadást kíván, a megpróbáltatásnak még ebben a nehéz órájában sem mondtam semmi olyast, amit ön szememre vethetne.

A NAGY BUCSAY.

Bucsay Bálint, egy évvel azután, hogy feljött Pestre, az egyetemre, vagyis inkább a Kammon-kávéházba, olyan dicsőségnek nézett elébe, mint Julius Caesar Galliából jövet, és olyan környezetet látott maga körül, amilyen az ifju Bonapartét fogadta, amikor az Egyptomból visszatért Franciaországba. A társai és egyszersmind barátai ugy tekintettek fel rá, mint valami félistenre; az egyetemen és a kávéházakban legendákat beszéltek róla; hirét olyanok is terjesztették, a kiket sohase látott; és találkoztak vérmesek, akik nevének hallatára igy bizonykodtak:

Egyelőre csak az ifjuság vezére volt, de az akkor többet jelentett, mint mostanában. És azonkivül középpontja volt a Kammon-kávéház nagy asztalának, ahol pénzért mutogathatta volna magát, olyan sokan jártak a csodájára. Nemcsak lelkes ifjak, érdemes öregek is szerencsének tartották, ha helyet foglalhattak az asztalánál; a szomszédos asztaloknál mindig sok érdeklődő leste a szavát, s a messzebb ülők, akikhez csak egy-egy mondata hallatszott el, minduntalan felkeresték a tekintetükkel -173- és sohase mulasztották el figyelmeztetni a velök mulató vidéki vendéget:

Ha Bucsay már husz éves korában ilyen nagy hirnek örvendett, és ha azok, akik közelebbről ismerték, rengeteg várakozással néztek a jövője elé, ezt csak természetesnek lehetett találni.

Bucsay Bálint husz éves korában már mindent tudott; még azt is, amit az egyetemen tanulnak. Neki nem volt szüksége rá, hogy eljárjon az előadásokra; másodéves jogászkorában nagyobb készültséggel dicsekedhetett, mint sok tanára. Minden szakhoz értett s minden tárgyról bő ismeretekkel állhatott elő; de ebben nem volt semmi csodálatos, mert ha nem szónokolt az ifjusági gyüléseken vagy nem tartott előadást a Kammon-kávéházban, egész nap olvasott s egész éjjel tanult.

De csak félig méltatta, a ki csupán élő ismerettárnak nézte ezt a sokat igérő fiatal embert. Bucsay tele volt eszmével és tervvel. Nagyszerü gondolatok és ennek megfelelően nagyszabásu reformok foglalkoztatták folyton lángoló agyát; századokra szóló, nagystilű munkásság tervezeteivel ismertette meg ámuló közönségét. Sohase fogyott ki a mindenféle fajta, értékesebbnél értékesebb ötletből; és akármiről volt szó, káprázatosan tudta elmondani, hogy ezen a téren mi a tennivaló. Ugy beszélt, mint a legnagyobb szónokok; amiről szólt, az megelevenedett a hallgató előtt. És előadásában benne volt a szinész minden tökéletessége, anélkül, hogy szinpadiasságot vethettek volna a szemére. Aztán érdekes arcu, szép szál legény volt, akinek a hangja képes volt mindarra, amire a hegedü, a fuvola, az orgona, meg a mennydörgés képes, és ugy tudott bánni ezzel a tüneményes hanggal, hogy senki -174- sem vonhatta ki magát szavának varázsa alól. Magával tudta volna ragadni a kávéházi hallgatóságát – talán még a csatába is.

És egy darabig sokan, igen sokan azt hitték, hogy Bucsay Bálint meg fogja váltani a világot.

II.

Husz éves korától negyven éves koráig Bucsay Bálint egyre gyönyörübb dolgokat beszélt a Kammon-kávéházban.

Egyre pazarabbul szórta a fenséges gondolatokat. Mind nagyobbszerü tervezetekkel ismertette meg rajongó hiveit. Mind bőségesebben dőlt belőle az ötlet, a fényes mondás, előadása mind ragyogóbbá és vakítóbbá lett; már szinte szédültek, akik sokáig hallgatták.

Elmondta mindenkinek, miket fog megirni, s miket fog megcsinálni. Nyugodtan mondhatta el; más ezt ugy se tudta volna megirni, más ezt ugy se valósíthatta volna meg.

Hallgatói közül mind nagyobb csapatok széledtek el mellőle, hogy miután kigyönyörködték magukat a nagyszerü dolgokban, átadják magukat a kicsinyességeknek, amikből meg lehet élni s amikből néha vagyont is lehet szerezni.

Bucsay ezalatt folyton halogatta nagy tervei megvalósítását. Volt egy kis öröksége, amelynek a kamatai megadták a mindennapi ebédjét és a mindennapi három-négy pikkolóját; nem volt kénytelen kicsinyes munkával „prostituálni“ a tehetségét. A nagy dolgait -175- pedig nem akarta megrontani az elhamarkodással; rajongója volt a nagyszerünek, de olyan nagy hirességgel és olyan nagy ünnepeltetés után nem is illett volna hozzá, hogy valami közepes értékü dologgal álljon a világ elé. Nagy, tökéletes alkotással akart megjelenni azok előtt, akik tőle mindig a legtöbbet várták.

A nagy, tökéletes alkotásokhoz pedig nagy idő kell és Bucsaynak egyre kevesebb ideje volt. A gigászi alkotásokra való készülődés hamar kifárasztotta és mind több órát vont el tőle az a fél-pihenés, hogy a kávéházban kedvére kibeszélgethette magát azokkal a tisztelőivel, akik kitartottak mellette.

Ezek a tisztelők lassankint mind eltüntek, sorra, egyik a másik után: de ujak jelentkeztek helyettük, ha kevesebben is, és Bucsay nem vette észre, hogy közönsége az idők folyamán mind ujabb és ujabb alakokból verődik össze. Kielégitette az, hogy mindig akadtak hallgatói és hogy a legfiatalabb emberek még sokáig benne látták a jövő emberét.

Már elérte a negyvenedik évét, s még folyvást találkozott egy pár hüséges barátja, akik akármilyen bajról volt szó, állhatatosan igy vigasztalódtak:

És Bucsay e közben folyton készülődött… mint a tenger fenekén a halott normannok, akik csak várják, egyre várják, hogy mikor hangzik már fel a csodatevő harsona, mely majd életre kelti őket, megreszkettetni a világot a sok száz év alatt felgyülemlett iszonyu erővel. -176-

III.

Ötven éves korában Bucsay Bálint már nem volt a nagy Bucsay, csak egy ismert kávéházi alak, akin a pincérek sokat mulattak.

Minden ismerős elkopott mellőle. A Kammont is bezárták azóta. A régi kávéház helyén kereskedést nyitottak s Bucsay kénytelen volt uj tanyát keresni.

Egyik uj kávéház se elégitette ki s talán mert egyik kávéház se tetszett neki, nappal is, éjjel is egyik kávéházból a másikba bolyongott.

De lehet az is, hogy azért járt ki s be, egyik kávéházból a másikba, mert azt remélte, hogy valahol majd csak fölfedez egy-egy régi ismerőst.

Csakhogy most már mindenki menekült előle. Nem volt senki, aki könyv nélkül ne tudta volna minden nagyszerü tervét, minden fényes gondolatát, még a legjobb élceit is.

A legrégibb barátainak néha eszébe jutott, hogy Bucsayért tenni kellene valamit. Végre is egy pár szép estét köszönhetnek neki.

De nem volt módjukban Bucsaynak szivességet tenni, mert Bucsaynak nem volt szüksége valami kis állásra vagy apró kölcsönökre; a pikkolóra futotta: a vagyonkája kamataiból. Azt pedig, ami Bucsaynak kellett volna, nem adhatták meg neki.

Nagyon hozzá szokott, hogy sokan hallgassák; és mindennél jobban sinylette, hogy senki se hallgatja többé.

Ez volt különben az egyetlen fájdalma. Mert ő maga még folyvást remélt, még folyvást készülődött.

Az egész világ megváltozott körülötte. Nagyszerű terveiből sokat megvalósítottak; mások, százan, ezren. -177- Tökéletlenebbül, mint ahogy ő valósította volna meg, de megvalósították majdnem mindegyik eszméjét. Még a városrendezés is ugy történt, ahogy Bucsay eszelte ki, hajdan, a szép időkben.

Amit meg akart írni, azt is régen megírták mások. Akik az eszméiből hódítottak, sokkal rosszabbul írták meg a Bucsay koncepcióit, mint ahogyan Bucsay írta volna meg ezeket: néha az elírók nevetni való furcsaságokat sütöttek ki a Bucsay fenséges gondolataiból; de szétirták, sőt agyonirták a Bucsay eszméit, és szépen megéltek belőle.

És Bucsay még folyvást készülődött. Még folyvást remélt; szebbnél-szebb dolgokat álmodott és nem csinált semmit.

IV.

Most már nem remél. Túl van a hatvanon; végre is le kellett mondania az álmai megvalósitásáról, mert érzi, hogy akármi telnék is tőle, késő!… Az ő gondolatai, az ő ötletei nem kellenek többé senkinek.

Átlátta, hogy egész életerejét szavakban pazarolta el. És ődöng egyik kávéházból a másikba, azok alá az ivlámpák alá, amelyek épp ugy elégették őt is, mint ahogy nyáron elégetik az efemeridákat.

– Bucsay ur, mondtuk már, hogy itt nem szabad aludni!… Bucsay ur, a gazda nem türi, hogy valaki a kávéházban aludjék!… Bucsay ur, menjen már haza!

A POLITIKA.

Árokháti Lőrinc dr. fővárosi köz- és váltó ügyvéd jól tudta, hogy ő nem tartozik a kiváló szellemek közé, de ugy találta, hogy ha valaki az ilyesmire magától is rájön és hamarább, mint mások, az már nem utolsó dolog.

– Aki öntudatosan szamár, az már nem egészen szamár, – vigasztalódott, ha olykor-olykor erről elmélkedett. – Aki tisztában van a képessége határaival, az már, ha nem is nagyeszü, de legalább világosfejü ember. Tökkelütött szamár, ostoba embernek csak az mondható, aki okosabbnak képzeli magát, mint amilyen; aki makacsul kiváló elmének tartja magát és nem akarja elismerni, hogy ő voltaképpen együgyü fráter, még akkor se, amikor ezt már sorra minden ismerőse felfedezte; aki legutoljára tudja meg, hogy ő is a szamarak közé tartozik, és csak akkor tudja meg ezt, amikor ez már általánosan ismeretes róla; aki mindaddig fenn hordja az orrát, amig ezt bele nem üti valamibe; aki mindaddig áltatja magát, mig egy olyan leckét nem kap, hogy erről koldul; aki csak akkor tesz szert némi önismeretre, amikor már késő. És hány ilyen vak, semmi átlátásra nem képes, ostoba ember szaladgál a világban! -179-

– Jól mondják a régi görögök, – tünődött – hogy az önismeret a bölcsesség kezdete. Mert aki még magát se ismeri, hogyan ismerhetné meg a külső világot?! Aki még magamagában is ismeretlen fizikai erőt tanulmányoz, aki tulajdon gyöngeségeivel sincs tisztában, hogyan alkalmazkodjék a környezetéhez, a körülötte lévő erőkhöz?! Már pedig az élet művészete: ennek az alkalmazkodni tudásnak a művészete. Valóban, az önismeret az élet művészetének az alfája. De a tételt meg is fordithatom. Akiben megvan a mindennél szükségesebb önismeret: az élet harcában már nem fegyvertelen; az már nem minden erő nélkül való; az a szem, mely befelé és kifelé egyformán tisztán lát, bőségesen elég erő arra a célra, hogy az ember boldogulhasson.

És ezzel a rendelkezésére álló erővel bátran hozzálátott az alkalmazkodás művészetének gyakorlásához. A helyes csapáson indult el, mert igy okoskodott:

– Az alkalmazkodás művészetének az első szabálya az, hogy az ember soha se törjön nagyobbra, mint amire az ereje följogositja. S mihez kell a legkevesebb? Mihez nem kell se kiváló értelmi erő, se nagyobb műveltség, se szakismeret, se tudományos előkészület, se semmiféle fárasztó munka? A képviselőséghez! Mi az, amihez tökéletesen elegendő az önismeret és az alkalmazkodni tudás, sőt pusztán a készség is, hogy az ember hajlandó mindenkihez és mindenhez alkalmazkodni? Egyetlenegy ilyen valami van a világon: a képviselőség! És kinek van nagyobb szüksége rá, hogy képviselő legyen, mint a korlátolt elméjü embernek?! Tehát: képviselő leszek! -180-

II.

Hogy bejusson a képviselőházba, erre nem a legrövidebb utat választotta, – mert pénze nem igen volt, – hanem a leghosszadalmasabbat, de egyszersmind a legegyszerübbet.

Addig járt be a Házba, előbb a karzatra, később pedig a folyosóra, mig mindenkivel megismerkedett s az összeköttetésekből egész vagyonra valót gyüjtött magának.

Hosszu időn át soha, egy nap se maradt ki a Házból, ha a Ház ülést tartott. Ő volt az első, aki megjelent, ő volt az utolsó, aki elment; a földrengés se tarthatta volna vissza attól, hogy a folyosón jelentkezzék. A törvényhozói kötelességet senki se értelmezte olyan példásan, mint ez az egyszerü ember, aki még nem volt törvényhozó. Lehetetlen volt, hogy az arca föl ne tünjék. Lehetetlen volt kikerülni a vele való megismerkedést. Lehetetlen volt nem barátkozni vele, mert ami egyik vagy másik képviselő urnak a nyájasságából hiányzott, azt ő a magáéból pótolta.

Semmiféle kitartás se hiábavaló. Árokháti Lőrinc doktor addig izgett-mozgott, nyüzsgött, süritett és csoportosult a folyosón, mig végre felötlött a Házban, előbb csak az ujságiróknak, de utóbb már néhány jámborabb hazamentőnek is:

Pályafutásának első fordulójához akkor érkezett el, amikor egy „nagyfejü“, aki ritkán szokott megfordulni a Házban, karonfogva sétáltatta meg a folyosón s aztán be akart menni vele az ülésterembe. Árokháti egy sokatmondó mozdulattal vonult vissza az őt meg nem illető tisztességtől, amelynek a humorán azonban -181- némi bánatosság csillogott át, s a nagyfejü meglepetve dadogta:

Árokháti aznap egy üveg magyar pezsgőt ivott meg az eset örömére. Nem lehetett többé kétsége afelől, hogy a feleutat már megtette azon az ösvényen, amely a mandátumhoz vezet, s titkon érző lelke óhajtva sejtette, hogy az ut második felét rövidebb időn fogja megtenni, mint az elsőt. Jól sejtett.

A megünnepelt szép napot követő két vagy három évben – tehát abban az időszakban, amelyet a mandátummal való mátkaság időszakának nevezhetett volna, – Árokhátin már alig lehetett észrevenni, hogy még nem képviselő. Mindig ott lehetett látni egyik vagy másik miniszternek a kiséretében, karonfogva járt-kelt a képviselőkkel, kérelmezett, protezsált, napjában husszor-harmincszor harsogta el, hogy: „jó napot kivánok, kegyelmes uram!“, tüzesen politizált, elégedetlenkedett, zajongott, kapacitált, aggodalmasan csóválgatta a fejét, föl-fölháborodott, le-lecsillapult s – kivált a lázasabb időszakban – hevesen vitatkozott ugy az ujságirókkal, mint a képviselőkkel. A vitatkozás mezején azonban a legmesszebbmenő óvatosságot tanusitotta. Mindig csak azt bizonygatta, mindig csak amellett hevült, amit az általánosan elismert tekintélyek, a kétségtelenül nagy eszü emberek hangoztatták, s hogy a vita hevében valahogy bakot ne lőjjön, jól betanulta a nevesebb publicisták vezércikkeit, amelyek okoskodásán azonban, ha a politikai szükség s különösen valamelyik miniszter ugy kivánta, szivesen forditott egyet.

Szóval igen megfontoltan viselkedett: és látszatra semmiben sem különbözött a képviselőktől – csak éppen az ülésterembe nem ment be. -182-

Ekkor már csak egy garas ára szerencse s még egy pár garas alkotmányos költség választotta el a képviselőségtől.

Lehetetlen volt föl nem léptetni. Ez is megtörtént, de kisebbségben maradt. Aztán még vagy négyszer bukott meg, de végre mégis csak becsuszott.

Minthogy már régóta kialakult s egyre jobban megerősödött az a közvélemény, hogy a képviselőház nem lehet el Árokháti nélkül, bukásainak a költségét legnagyobbrészt a pártja fedezte. Nem sikerült kirándulásai csak csekély terhet róttak rá és megválasztása sem került többe, semhogy minden kiadása meg ne térült volna már az első ciklusban.

– Időben egész vagyont áldoztam!… de készpénzben már kaptam is valamit…

Amint kinyujtózkodott a székében, már ott sugárzott az arcán a szent meggyőződés, hogy ettől a széktől csak az ásó-kapa fogja elválasztani. Nem az az ember volt, aki kicsöppenjen onnan, ahová egyszer befészkelte magát.

III.

– A mandátumot néha könnyü megszerezni, de megtartani tudni mindig nehéz. Néha a megszerzéséhez is művészet kell, de mindig művészet és sokkal nagyobb művészet kell a megtartásához.

Ez a meggondolás Árokháti Lőrinc doktort arra az elhatározásra birta, hogy továbbra is hű maradjon a rendszeréhez.

– Az első, – szólt magában, – elhelyezkedni egy nagy fa árnyékában. És erre a célra természetesen -183- a legnagyobb fát kell kiválasztani. A többi már könnyü; a többi magától megy. Az egész abból áll, hogy: tanuljunk a nálunk okosabb embertől!

A legnagyobb fát nem volt nehéz kiválasztania. A közvélemény akkor meglehetős egyértelmüséggel a nagy Bozontost vallotta a Ház legélesebb elméjének. Árokháti tehát habozás nélkül és éppen nem titkolt lelkesedéssel csatlakozott a nagy Bozontoshoz.

A nagy Bozontos csakugyan éleseszü, de rendkivül hiu és rendkivül szeszélyes ember volt. Jogosan dicsekedett azzal, hogy tisztán lát, s nem alap nélkül büszkélkedett azzal, hogy egyenes az eszejárása, de szerette zavarossá tenni azt is, ami a legtisztábbnak tünt föl előtte, s az elhatározásai mindig tekervényes utakra csalták, mert igaz sugalmazója és vezetője csak a tulajdon érdeke és hatalomvágya volt, amit ravaszkodással, a logika sima pályáján való virtuóz korcsolyázással s felsőbbséges elméje meglepő ötleteivel igyekezett észrevétlenné tenni. Ezenkivül cselekvésében igen érzékeny hiusága és indulatosságra, szilajságra hajló véralkata is erősen befolyásolta, amit szintén el tudott titkolni, mert pusztán önzésből fakadó szeszélyességét nagy vitatkozó erejénél fogva mindig palástolnia sikerült a köz valamely képzelt érdekével, amelyet rosszhiszemü furfangja politikai szükségnek tudott föltüntetni.

Árkon-bokron át kellett ugrálnia, aki követni akarta, de Árokhátit ez az ugrabugrálás nem fárasztotta ki. A nagy Bozontos nem eszelhetett ki olyan furfangos dolgot, hogy Árokhátinak a meggyőződése ehhez hozzá nem idomult volna. Árokhátinak a vélekedése ugy alkalmazkodott, mint a viasz.

És mert nem mindenki rendelkezett ezzel a jó tulajdonsággal, a nagy Bozontos, akit rendes viszonyok -184- közt egész udvar csodált és magasztalt, a zavaros, a rossz időkben olykor-olykor meglehetősen magára maradt. Logikájának egy-egy vakmerő szaltomortáléja után leglelkesebb bámulói is szétrebbentek mellőle. Árokháti azonban mindig kitartott mellette, jó és rossz időben egyaránt.

Először is az, hogy jóban-rosszban rendületlen követője, párthive, támogatója, magasztalója, legkitartóbb s legjobb embere a nagy Bozontosnak – már bizonyos tekintélyt szerzett Árokhátinak. A nagy állhatatlan mellett való állhatatossága tiszteletet keltett; s a mindig félelmetesnek tartott és nagyrabecsült politikusnak a presztizséből átsugárzott valami erre az egyszerü emberre is, aki a nagy férfiunak leghivebb embere, s időnként egyetlen bizalmasa.

A nagy Bozontos ugyan, olyankor, amikor ismét népes udvar ünnepelte, egy csöppet sem csinált titkot belőle, hogy Árokhátit a világ legostobább emberének tartja, de a nagy embernek ez a hűtlensége és hálátlansága csak annál szebb szinben tüntette föl az Árokháti kutyahűségét és minden önzéstől ment ragaszkodását, azt a hódolatot, amelylyel ez az eléggé nem méltatott ember tárgyilagosan adózott a felsőbbséges szellemnek.

Később, amikor a nagy Bozontos megtébolyodott, s félév multán meghalt, hogy átköltözzék a nemzet legendás alakjai közé – Árokhátinak a példás hűsége még jobban kifizette magát.

Kitartása ekkor már következetességnek tünt föl és sokan akadtak, akik a legendás nagy ember szellemi örökösét – minthogy más nem igen pályázhatott erre a cimre – benne keresték s természetesen meg is találták.

A szamarak létrájának mondott tiz emelet magasságu lajtorja nem olyan megvetni való szerszám, mint amilyennek tartják: föl lehet jutni rajta akárhová.

IV.

Árokháti nem érte be azzal, hogy egy oroszlánról csak egy bőrt huzzon le. Ha kihasználta a nagy Bozontos barátságát, rajta volt, hogy tanuljon is tőle.

A nagy Bozontos egyszer, kevéssel azután, hogy ifju barátját nagynehezen végre mégis csak megválasztották, azt mondta neki:

– Öcsém, ha örökéletü akarsz lenni a kerületedben, légy ingyen-fiskálisa a kerületednek. Járj el minden választódnak minden ügyes-bajos dolgában, érintkezzél velök minél gyakrabban, ne utánozz engem, hanem minél többször tarts beszámolót, szaladgálj sokat és ha kell, revolverezz is a kerületed és a választóid érdekében – ne félj, ugy megveted a lábadat a kerületedben, hogy négy ökör sem tud kivontatni onnan.

Árokháti, akinek a gondolatai mindig akörül szárnyaltak, hogy miképpen tudná biztositani a kerületét minden baleset ellen, sohase tévesztette szem elől ezt az életszabályt.

Betüszerint szót fogadott a mesternek, s a szent célra még többet is tett, mint amennyit a nagy ember ajánlott.

Fáradhatatlanul járt-kelt, kérelmezett s ügyvédkedett a kerület és választói érdekében; revolverezett is, ha kellett. És hogy a szava valamivel nyomatékosabb legyen, revolverét mindig megtoldta egy-egy lépéssel. Amelyik minisztertől vagy államtitkártól valami kérnivalója volt, azt előbb alaposan megtámadta vagy interpellációval, vagy egy-egy mérges hirlapi cikkecskében. -186-

De sohase mulasztotta el megtudakolni, hogy számithat-e pártvezére elnézésére.

A miniszterek és államtitkárok pedig csak az interpelláció ellen tiltakoztak:

Árokháti sohasem akarta elérteni a gunyt és a világért sem ismerte volna el, hogy az eljáráshoz bármi kifogás férhet.

Hja, a kerület érdeke! A nép érdeke! Hát van-e ennél szentebb kötelessége?!…

Nem jutott eszébe, hogy voltaképpen nemcsak a kerület érdekéről van szó, hanem egy kissé az övéről is. Mert mégis csak annak fejében fáradozik, amiért ezek a derék emberek képviselőjükké választották és talán a célból is, hogy ujra meg ujra megválaszszák. Nem jutott eszébe, hogyha egyszer véletlenül nem választanák meg, egy percig sem törődnék tovább a csengődi kerület érdekeivel.

Egyszer, amikor már nagy tekintélynek örvendett, valamelyik beszámolója alkalmával, a lakomán néhány tapintatlan választó igen szerette volna megtudakolni tőle, hogy: miképpen áll hát a dolog azzal a bizonyos igérettel, amely a mult beszámolón hangzott el, s amelyről Csengőd város közönsége sehogysem akar megfelejtkezni?!…

– Bizony, atyámfiai, azt a bizonyos igéretet nem tudjuk megtartani! Nem is képzelik, hogy milyen kevés függ tőlünk!

De ha az igazat mondja, ezzel gyöngeséget árul -187- el. Azért inkább államférfiui titokzatosságba burkolózott, egyet nyelt, majd szándékosan halk s rejtelmes értelmü nyilatkozattal ütötte el a kérdést és hogy másra terelje a szót, azt mondotta:

Örültek, hogy jónak találja. De mégis csak visszatértek rá, ami Csengőd város közönségét akkortájt a legjobban érdekelte, s a képviselő ur másodszor is a rostélyoshoz menekült:

Amikor aztán harmadszor is makacsul csak a rostélyost magasztalta, elmondták neki, hogy a kitünő rostélyost bizonyos Mócz Péter sütötte, aki régebben kukta volt a csengődvári grófnál, de valami fehérnéphistória miatt kénytelen volt elhagyni a szolgálatát, hazajött Csengődre, mert idevaló, s hogy egy pár garast szerezzen, kisegitőnek ajánlkozott a vendéglőshöz, akit az effajta nagyobb ünnep egy kissé mindig zavarba ejt.

A képviselő ur elismerően bólingatott, s ezzel egyelőre elintéződött ugy az igéret, mint a rostélyos ügye.

Hanem egy félesztendő multán, amikor Árokháti Lőrinc képviselő ur, tekintettel a zavaros politikai viszonyokra, ismét megjelent Csengődön beszámolni, az ünneprendezők azzal lepték meg, hogy ez alkalommal az egész lakomának a készitését Mócz Péterre bizták, arra a bizonyos Mócz Péterre, akinek a rostélyosa a multkor annyira izlett a képviselő urnak.

Árokháti hálás lélek volt, s minthogy most már senki sem emlegette az időközben elévült igéretet, a lakoma végeztével magához hivatta és megdicsérte Mócz Pétert. Kijelentette, hogy mindennel meg volt elégedve, és gratulált neki a kitünően sikerült lakomához. -188-

Mócz Péter oda volt a boldogságtól. A holdvilágábrázatu, szerény férfiu már tudta, hogy a szerencséje meg van alapitva.

VI.

A képviselő ur dicsérete bizonyos helyi hirnevet szerzett a derék Mócz Péternek. Ha Csengődön vagy környékén bált, lakomát, vagy bármilyen ünnepet rendeztek, nem lehetett máshoz fordulni, mint Mócz Péterhez, aki immár divatossá lett. Ha valaki esküvőre, keresztelőre készült, s tartott magára valamit, ugy Mócz Pétert hivatta.

Az ekképpen szerzett pénzzel Mócz Péter vendéglőt nyitott, amely hirnevének erejénél fogva hamarosan lefőzte a többi csengődi kocsmát.

Nemsokára az ipartestület képviseletébe is beválasztották, s minthogy az ipartestület elnöke, a csengődi nagyvendéglő elszegényedett bérlője elkeseredésében, bánatában hirtelen elhalálozott, egy pár hónappal utóbb Mócz Péter lett az ipartestületi elnök.

Az uj választások idején Mócz Péter már tényező volt, akivel számolni kellett.

Árokhátinak most már fel kellett keresnie a jeles polgárt, akit ő tett helyi előkelőséggé. A szokásos könnyed leereszkedés nélkül s csak választások idején észlelhető nagy szivességgel üdvözölte fölfedezettjét, nagyokat parolázott vele, s Mócz Péter a választásra hüségesen beszállitotta az ipartestületi szavazatokat.

Ettől fogva Mócz Péter ugy szerepelt Csengődön, mint Árokháti egyik főkortese. Következésképpen csak jelentkeznie kellett a csengődi kaszinó bérletéért, s a pályázat ügye már el volt döntve.

Hanem éppen ennek a kaszinó-bérletnek a révén, -189- kevéssel utóbb, egy kis baj történt a derék Mócz Péterrel.

Zavaros idők következtek. Az erőszak összeütközött a nemzeti érzéssel s Csengődön is nagy volt a háboruság; talán nagyobb, mint bárhol. Az erőszak nem mulasztotta el oda is elküldeni a maga mindenre kész követét, s ez a követ a csengődi kaszinóban ütötte föl tanyáját. Ennek hallatára a csengődi urak bojkottálták a kaszinót. Senki se akarta látni az erőszak emberét és megvetett alakokból álló környezetét és igy hosszu ideig csengődi uriember nem tette be a lábát a szerencsétlen Mócz Péterhez, aki rövid néhány hónap alatt rengeteg kárát látta az országos háboruságnak.

Mikor a rend helyreállott, természetesen Mócz Péterről se lehetett megfelejtkezni.

Végre is a nemzeti ügy martirja volt. Azonkivül főkortese a nemzeti ügy egyik odaadó harcosának. És azok közé tartozott, akik a legnagyobb károsodással szolgáltak rá a kártalanitásra.

Árokháti addig-addig szaladgált a Mócz Péter érdekében, addig-addig informált, kérelmezett és fenyegetőzött, mig valakinek eszébe jutott, hogy nem lehetne-e Csengődön valami gyárat állitani, amely, – mint minden pártolást érdemlő hazai iparvállalat, – számot tarthatna az állami segitségre?

Megkérdezték Mócz Pétert, s a derék károsodott azt felelte, hogy ő igenis, sikerrel tudna vezetni egy kétszersült-gyárat, amely izletes és olcsó kétszersültet szállitana tengerészeinknek, vagy amennyiben még nincsenek tengerészeink, már jóelőre gondoskodnék kétszersültről, szorgalmasan készülődve addig, amikor majd lesznek tengerészeink.

Nagy állami segitséget szavaztak meg a kétszersültgyárnak; Mócz Péter felállitott Csengődön két óriási kemencét, amely ugy ontotta a kétszersültet, hogy elláthatjuk vele tengerészeinket még akkor is, amikor majd miénk lesz a Fekete-tenger, sőt a Csöndes óceán egész partvidéke… és Mócz Péter két év alatt meggazdagodott.

Árokházi Lőrincet, amikor legutóbb jelent meg a kerületében, egy kis meglepetés fogadta.

– Közeledik a választás ideje, – szólt, kedveskedve veregetve meg kitünő főkortese vállát, – hát eljöttem körülnézni. Hat cikluson át voltam képviselő… remélem, Mócz uram, hogy most sem lesz baj?

– Már hogyan lehetne baj?! – felelt a főkortes. – Hiszen a nagyságos ur, hála istennek, válogathat a kerületek közül.

– Válogathatok? Miért válogatnék? – kérdezte Árokháti elhülve. – Ugy értem, hogy Csengődön nem lesz-e baj?

– De isten uccse, nem fog ártani, ha a nagyságos ur jól megválasztja a kerületet, – felelt mosolyogva Mócz uram. – Mert Csengődön most az egyszer már csak magam lépek fel!

JANCSI ÉS JULISKA.

Hugó, szemét lehunyva, mozdulatlanul feküdt ágyában. Anyja, aki a konyhában mosott, azt hitte, hogy alszik. Nyitva hagyta a szobába nyiló ajtót, hogy mindjárt meghallja, ha a beteg szól. Semmi neszt se hallott s ha néha bekandikált a szobába, a lecsukott szem megcsalta. Már örvendezni kezdett, hogy ez a szendergés bizonyosan a gyógyulást jelenti.

De Hugó nem aludt, csak gondolkozott és álmodozott. Előbb azon gondolkozott: mi történnék most és hogyan, ha véletlenül nem betegszik meg?!… Aztán arról álmodozott: mi lesz, ha majd meggyógyul?!… Végül tarka-barka képeket látott, amelyek hirtelen tüntek el, mintha függöny ereszkedett volna le eléjük; szavakat és mondatokat hallott, szavakat, amelyeknek nem volt értelme, mondatokat, amelyek közt nem volt összefüggés… Csakhogy ugy abban, amit gondolt, mint abban, amiről álmodozott és a gyorsan tova illanó tarka-barka képekben is – mindenütt ott volt, ott mosolygott vagy ott ugrált Szerafin; azok az értehetetlen szavak is a Szerafin szavai voltak.

– Mindjárt félnégy – felelt az anyja s hamarosan megtörülközve, bement a beteghez.

– Pedig éppen ma én is nehezen várom – szólt Morvainé. – Egy kosár kivasalt ruhát kellene haza vinni… de nem hagyhatlak magadban… az apád meg estig nem jöhet haza. Bizony jó volna, ha már jönne az a kis leány!

Morvainé a láz jelének hitte azt a szokatlan valamit, ami a szép, nagy, már hetek óta zavaros fekete szempárban kigyulladt. Esze ágában sem volt, hogy kis fiából talán nem az aggodalom szól.

– Nem, nem – felelte. – Nagyon fogok sietni, hogy minél hamarább visszajöhessek. Igaz, hogy messze kell menni… Budára… de, ahol lehet, villamoson megyek. Különben megkérem Szerafinkát, hogy mindenesetre várjon meg. Máskor is itt szokott maradni hatig, félhétig is. Miért ne tenné meg, ha megkérem?… És amig ő melletted marad, nem fogsz félni semmitől, ugy-e?!… Észre se veszitek, olyan hamar elmulik az idő; ugy el tudtok mulatni együtt!… Ugy-e, nem fogsz félni semmitől?

– Nem, ma jobban vagyok, – felelt meg Hugó arra, ami az anyját aggasztotta.

– Csak az órát akartam tudni, – szólt Hugó és hogy véget vessen a beszélgetésnek, lehunyta a szemét.

De ahogy az anyja kiment, megint felpillantott. Majd csöndesen, hogy a mozdulata ne okozzon neszt, -193- a jobboldalára fordult s felkönyökölt a párnájára. Aztán, tekintetét a lefüggönyözött ablak felé meresztve, hallgatózni kezdett; nemcsak a fülével, hanem a szemével és a szájával is. Az ablak a folyosóra nyilt s a folyosóról minden lépés zaja behallatszott. A negyedik emeleten sokan jártak-keltek; mialatt Hugó egész lelkével figyelt, minden percben uj léptek hangzottak el… de Szerafin csak nem jött; az ő cipőinek a kopogását azonnal megismerte volna.

Nem Szerafin jött, hanem a tanár ur. Morvainé, mikor kinyitotta az ajtót s megpillantotta az előkelő urat, majd elájult hirtelen izgalmában. Mózes a csipkebokorban nem ijedhetett meg jobban, mikor maga az Uristen jelent meg előtte.

Könnyü volt kitalálnia, hogy a ragyogó megjelenésü óriás csak a professzor lehet. A háziorvos annak idején megmondta, hogy ez a látogatás szükséges és már legközelebb okvetetlenül meg fog történni. De napok multak el, anélkül, hogy a professzor jelentkezett volna s Morvainé már bizakodni kezdett, hogy talán nem is fog eljönni. Hiszen csak a legjobbat jelentheti, ha a látogatás végképpen elmarad: azt, hogy már nem szükséges.

Egy pillanatig ugy rémlett neki, mintha maga a Halál lépne be a lakásba. De az a jóságos tekintet, mely már annyi haldoklót barátkoztatott meg az elmulás gondolatával, lassanként megnyugtatta.

A „Halál barátjá“-nak – igy nevezték el a tanárt arról a gyászról, amely csaknem mindenhová elkisérte, mert hiszen a legtöbbször odahivták, ahol már kétségbe kellett esni, – a nyájas nézésében, meg a kedves, zengő, meleg hangjában volt valami mélyen megnyugtató, -194- vagy inkább fölemelő, földfelettien vigasztaló, valami az égi békéből. Édes csengésü, barátságos, lágy bariton hangjában volt valami varázs, amely percekre el tudta csititani, zsongitani a beteg fájdalmait; puha, szép keze mintha csak arra való lett volna, hogy örökre kisimitsa a vonaglástól eltorzult arcot; simára beretvált, szelid arcának szinte magasztos szépsége, „sursum corda“-t mondó, biztató, jóságos pillantása és szemüvegének bűvös ragyogása már nem is csak bátoritó és megnyugtató volt, – kibékitett mindennel.

II.

A tanár, még a konyhában, néhány szót váltott Morvainéval. Hugó fülelt, olyan figyelemmel, amilyen csak kitelt tőle, de egy szót se érthetett meg a beszélgetésből. A tanár halkan szólt, Morvainé pedig csak egytagu válaszokat adott, nagyon határozatlan hangon, mintha nem tudta volna, hogy mit feleljen a tanár ur kérdéseire.

Egyebet aztán, azokon az utasitásokon kivül, amelyeket a vizsgálat tett szükségessé, nem is igen szólt Hugóhoz. Pedig máskor a még nem halódó gyermekeket be-bebalzsamozta csodatevő nyájasságával; eljátszadozott velük, mint Jézus a kisdedekkel.

Most azonnal hozzálátott a vizsgálathoz. Morvainé nem tudta, örüljön-e neki, vagy rettegjen e miatt, de ugy tünt fel előtte, hogy a nagyon alapos vizsgálat egy egész örökkévalóságig tartott. Különösen a szivet hallgatta a tanár kétségbeejtően sokáig. Ezalatt Morvainénak -195- magának is olyan vadul kezdett kalapálni a szive, hogy már alig állhatta meg szó nélkül: attól félt, a tanárnak is hallania kell az ő szive dobogását s ezt a hangot majd össze fogja zavarni a kis fiu szivének a hangjaival… De nem mert megmukkanni.

A vizsgálat után a Halál barátja leült az ágy mellé egy székre s még egy darabig elnézte Hugónak az arcát, miközben efféléket kérdezgetett Morvainétól:

Hugó eleinte kiváncsi és csodálkozó pillantással viszonozta ezt a mennyei békességet sugárzó tekintetet, amelyből szinte csepegett a jóakarat, de utóbb az az érzése támadt, hogy ez az égi szelidség nincs minden kutató érdeklődés nélkül s ösztönszerüen elzárkózott a lélekvizsgálat elől: megint lehunyta a szemét.

De ha az ablakra le is ereszkedett a zsalu, azért a tanár tekintete egy darabig még ott maradt a lélek házikóján.

E közben Morvainé le nem vette a szemét a Halál barátjáról. Nem látszott azon az arcon se jó, se rossz, csak a végtelen szelidség. A szfinx arca nem mozdulatlanabb, mint a tanáré volt.

A szfinx egy pár pillanat óta hallgatott. Morvainét nagyon megriasztotta ez a némaság, de nem merte zavarni gondolataiban a méltóságos urat.

Egyszerre valami félelmetes, nagy csend támadt: az egész házban minden nesz elhallgatott.

Mintha a félelmetes nagy csendben hallotta volna is az angyal szárnyának a rebbenését. Annyira zakatolt a szive, hogy bele kellett kiabálnia ebbe a némaságba; nem állhatta meg tovább szó nélkül.

Mit mondhatott volna egyebet? Elkezdte apróra -196- elbeszélni a betegség egész történetét. A tanár, mintha nem is hallgatott volna oda, csak bólongatott.

Hirtelen felállott s mozdulatán látszott, hogy menni készül. Morvainé, akinek a mondat közepén elakadt a szava, nem mert kérdezősködni.

– Jó napot, kis barátom! – bucsuzott a tanár s a hangja olyan édesen csengett, mintha azt énekelte volna: „In paradisum deducant te angeli…“

III.

Kimentek s a konyhába érve, Morvainé betette maga után az ajtót. Reménykedett egy biztató szóban, de hátha a tanár olyasmit akar mondani, amit Hugónak nem szabad hallania.

– Milyen szép kis fiu! – szólt, véletlenül se nézve rá arra az asszonyra, aki most egyre az ő tekintetén csüngött.

Mintha azt mondta volna: „Milyen kár érte!“ Morvainéból kitört a már rég fojtogatott sirás.

– Most már nagyon leromlott, – pityergett – elveszitette a szép szinét, a kis teste lefogyott, a szeme se olyan csillogó, mint azelőtt, csak az aranyhaja maradt meg… de ha látta volna a méltóságos ur, amikor még egészséges volt!… Olyan gyönyörü volt, hogy az utcán mindenki utána nézett… sok uri asszony, idegenek nem állhatták meg, hogy meg ne csókolják azt a rózsás arcát… a szinháznál a szinésznők majd megfojtották az ölelgetésükkel, a csókjaikkal… festeni -197- nem lehetne szebbet, amilyen volt… nemcsak én mondom, mások is mondták: az ember nem érti, hogy egy olyan szegény asszony, mint én, hogy is tud egy ilyen angyalt szülni!…

– Kilenc… karácsonykor mult kilenc – felelt Morvainé, a könnyeit törölgetve.

– Van még egy másik szobájuk is? – kérdezte. – Vagy ott talán albérlő lakik?

– Nem, ez is a miénk, – felelt Morvainé és sietve nyitotta ki a sötét kis udvari szoba ajtaját.

A tanár előbb csak bepillantott, de aztán be is ment az oduba és körülnézett benne. Ez a szemle nem tarthatott sokáig, mert ott ugyan nem volt sok látnivaló. Egy ágy, amelyben most Morvai szokott aludni, a mosdó, egy asztalka, meg egy szalmaszék. Mindez annyi helyet foglalt el, hogy még egy második látogató már nem fért volna el a szobában.

Morvainé örvendezve látta, hogy a tanár leül a szalmaszékre. Hátha mégis szóra birja a szfinxet!… hátha mégis kicsikar tőle egy kis reménységet!

– Persze, persze… – szólalt meg a Halál barátja – bizony jobb volna, ha egy szanatóriumban lehetne elhelyezni a fiucskát!

– Istenem, istenem!… – sóhajtozott Morvainé – az igazat megvallva, nem is szeretném… De nem is tehetjük!… Olyan szegények vagyunk!…

– Hogyne! Hogyne!… – szólalt meg aztán, mintha olyan valakivel beszélgetett volna, akinek a szavát nem hallani. – Ilyen szép kis fiu!… -198-

– És milyen okos, milyen jó!… – eredt meg Morvainéból a szó. – Olyan jó, méltóságos uram, mint egy angyal!… Szófogadó, engedelmes… nemcsak az idegenekkel, a szüleivel szemben is kedves, barátságos… és minden pénzt a szüleinek ad, amit csak keres!… Más gyermek meg is lopja a szüleit… ez a kedves egyetlenem meg mindent haza hozott!… Pedig másfél évig mindennap tiz koronát keresett!… Csak azóta vagyunk megint szegények, mióta ez a drága angyal megbetegedett!

– A Fővárosi Szinháznál, méltóságos uram! Ő játszotta a főszerepet az „Álomtündér“-ben, egy látványos gyermekdarabban.

– Igenis, méltóságos uram. Hiszen bizonyosan tetszett látni a darabot!… másfél évig adták, majdnem minden este, néha délután is…

– Láttam… és emlékszem a fiucskára… Igazán kedves volt – áradt ki a tanárból a jóság.

– De már előbb is játszott – folytatta Morvainé. – A „Pan Péter“ is ő volt a Fővárosi Szinházban. Abban az időben még csak öt koronát kapott előadásonként, de ezt a darabot is majdnem másfél évig adták… akkor jöttek divatba a gyermekdarabok… és ez az öt korona éppen elég volt rá, hogy ne legyek kénytelen mosást vállalni…

– A „Pan Péter“?!… Csakugyan, annak ide s tova három éve – szólt a tanár, egy kis elgondolkozás után. – De hiszen akkor a fiucska nem sokkal lehetett több hat esztendősnél?!… -199-

– De hát hogy jutottak arra a gondolatra, hogy már hat esztendős korában a szinházhoz adják?

– A férjem diszitő munkás… – magyarázta Morvainé – a kis fiu pedig ott ácsorgott a szinháznál és mert olyan szép volt a lelkem, a nagy fekete szemével, meg a vállára omló szőke fürtjeivel… mindig szép kerekre nyirattam a haját… hát feltünt mindenkinek. A szinésznők eljátszadoztak vele… csókolgatták, szavaltatták, énekeltették… és az egész szinháznak látnia kellett, hogy milyen kedves, meg milyen ügyes. Ez aztán a fülébe jutott az igazgatónak is… azt hiszem, egyszer látta, amint a kis fiuval mókáztak… és mert éppen akkor azt forgatta a fejében, hogy elő kellene adatnia a hires „Pan Péter“-t…

– Értem. De nem gondoltak rá, hogy egy kicsit korán van: szinészt faragni a kis fiuból?!…

– Bizony gondoltam én arra, méltóságos uram, még sirtam is e miatt… De a férjem örült, hogy a gyermek már ilyen kicsi korában is pénzt kereshet…

– Pedig az ilyen kis fiunak olyankor már aludnia kellene, amikor a szinházi előadás még javában tart. És ez még hagyján. De a szinészkedéssel járó izgalmak nem gyermeknek valók… másnak sem használnak, de a gyermeknek meg éppen könnyen megártanak.

– Ó, méltóságos uram, neki csak büszkeség és boldogság volt a játék! Nem is látszott ő rajta semmi baj, amig ez a betegség el nem fogta… az arca piros volt, a kis teste meg talán nagyon is fejlett a korához képest. Aztán meg, méltóságos uram, az olyan szegény embereknek, mint mi, nagy sor az a sok pénz!… A férjem most is egészen elkeseredett a miatt, hogy a kis fiu nem játszhatik. A Fővárosi Szinház megint gyermekdarabot -200- ad… a szerepet már ki is osztották a kis fiunak… csak meg kellett volna gyógyulnia. És a hány nap, annyi tiz korona veszteség!…

– Hm. Pedig arra ne is gondoljanak. A játékból egyelőre aligha lesz valami. Elég baj, hogy a kis fiut három év óta majdnem mindennap órákon át izgatta a szinház. Erre többet gondolni se lehet.

– Tudja, nagyon sok függne attól, ha a gyermeket szanatóriumba lehetne elhelyezni. Persze, persze; ez maguknak nincs módjukban. No de azért nem kell kétségbeesni; majd csak megpróbálunk valamit. Utána fogok nézni, hogy elhelyezhessem valamelyik gyermekkórházban. Ettől nagyon sok függ. De addig is ügyeljen, hogy a gyermeket ne izgassa semmi. Majd beszélni fogok a háziorvossal és gondom lesz rá, hogy elhelyezzük.

– Ó, méltóságos uram, tegyen akármit, csak mentse meg!… Bele fog szakadni a szivem, ha elviszik hazulról, de inkább vigyék el, csak élve maradjon!

– No, ne sirjon! Előre sohase kell sirni. Sirni mindig ráér az ember – vigasztalta Morvainét a Halál barátja.

Felkelt a szalmaszékről, elbucsuzott a jó asszonytól és kiment a szegényes lakásból.

Mikor a lépcsőn leért a második emeletre, az első emeletről egy kis leány jött vele szembe: egy rövidruhás, tizenegy, legfeljebb tizenkét esztendős kis leány, aki olyan különösen járt és főképpen olyan különösen pillantott rá, hogy meglepetésében, akarva, nem akarva, rá kellett néznie. Megállapitotta, hogy csinos a kölyök, hogy nagyon cifra kalapja van és hogy ezer ördög táncol a szemében. -201-

– Olyan, mint egy kis szinésznő! – szólt magában a tanár. – Igazán, nincsenek többé gyermekek!

Nem akart utána nézni, de amint lekanyarodott az első emeleti lépcsőre, mégis csak arra pislantott és látta, hogy a kis leány felülről visszanéz rá.

– Nézze meg az ember! – botránkozott a tanár. – Biz’ Isten, aszonyosan akar viselkedni!… vagy nem is csak asszonyosan!… hanem… Uramfia!… hogy izeg-mozog!… Ugy huzgálja azt a rongyos kis testét, mintha volna mit huzgálnia!… No, jó vér lehet!

Egy ilyen tacskó!… Egy ilyen piszkos, romlott kis teremtés!… És ő, a tudomány fejedelme, az abszolute tökéletes ember, közel volt hozzá, hogy utána nézzen!

– Pan Péter… Pan Péter… – ismételgette magában – szép szindarab… nagyon szép szindarab!

IV.

Az asszonyos viselkedésü kis leány csakugyan szinésznő volt: a Fővárosi Szinház gyermekprimadonnája, a szegény Pan Péter egykori partnere, Antal Szerafin.

– Jaj, csakhogy jön, Szerafinka! – lelkendezett Morvainé, mikor a kis szinésznő benyitott a konyhába. – Már alig várom!… Meg akarom kérni, hogy maradjon Hugó mellett addig, amig visszajöhetek… egy kosár fehérnemüt kell elvinnem Budára.

– Szivesen, Lujza néni – felelt Szerafin. – Félhétig -202- itt maradhatok… akár hétig is… mert csak a második felvonásban jövök elő… és felöltözni… az én nálam csak egy perc!…

– Jaj, be szép ma, lelkem!… Ez a kalap és ez a frizura nagyon jól áll magának… meg az is, hogy a szél pirosra csipte ki az arcát. Különben most mindig nagyszerü szinben van… és egy idő óta egészen nekigömbölyödött!… Hát otthon hogy vannak? Mit csinál a papa?

– A papa? A papa iszik és mert iszik, nem kap szerepet. És mert nem kap szerepet, el van keseredve és megint iszik. Azt hiszem, az Alhambrában se lesz maradása… Hogy van Hugó?

– Csak ugy, mint tegnap. Az imént itt volt Jánossy tanár ur és azzal ijesztgetett, hogy be kellene vinni a kórházba.

A kis szinésznő bement a beteghez és a jó kollégák a szokott módon üdvözölték egymást:

Hugó, aki félig felülve és a jobb könyökére támaszkodva várta a vendéget, csak a balkezével intett:

– Sehogy. Nem tudom. Délfelé egyszer csak az jutott eszembe, hogy talán meg is halok. De anyám most azt mondja, hogy a kórházba akarnak vinni és most már azt hiszem, hogy nem is vagyok beteg. Gyere már és mondd, hogy mi ujság? -203-

A konyhába nyiló ajtó nyitva maradt. Morvainé, akinek tetőtől-talpig fel kellett öltözködnie, hogy az utcára mehessen, odakünn minden szót hallhatott.

– Hát először is – kezdte Szerafin – tegnap este már félig üres ház volt. A legöregebb szabadjegyesek mind benn voltak, de ezek is csak immel-ámmal lelkesedtek. Az én számomat még csak megtapsolták valahogy, de a Králik csinálhatott akármit, az mind nem hatott és egész este háromszor se tudott kijönni. Másodszor is csak ugy jött ki, hogy egy lélek se tapsolt, de a Schmink ur előre rugta.

Hugónak, aki előre hajolva leste a szót, kipirult az arca a gyönyörüségtől.

– És tudod-e, mit mondott ma a Schmink ur a próbán?!… Mikor látta, hogy az igazgató dul-ful, mert nem volt semmi elővétel, a Schmink ur egyszerre csak azt mondja nekünk: „No bizony, hát azt hitte, hogy majd ezzel a Králik-kölökkel pótolhatja a Morvait?!… Nem tudott a „Büvös süveg“-gel várni addig, amig a Morvai meggyógyul?!“

Hugó mosolygott… mintha balzsamos szellők lengedezték volna körül izgalomtól égő arcocskáját.

– De a vastag Riza is beszélte… a tulajdon fülével hallotta, hogy az első előadáson maga az igazgató azt mondta: „Na ja, a Morvai!… A Morvai az „Álomtündér“-ben!… De hát honnan vegyem elő a Morvait?!…“ És elhoztam neked az „Utcai Lapok“-at… benne van, hogy a „Büvös süveg“-et le fogják venni a műsorról és mást kell előrántani, mert a Králik nem vált be.

A betegnek remegett a keze, amig az ujságot átvette, -204- mint a pénzsóvárnak, mikor az aranynyal telt zacskó után nyul.

– A vastag Rizáról jut eszembe… Képzeld, a Gányó Elemér, aki mostanában mindig a vastag Riza után járt, megint udvarolni akar nekem!

– Hítt, hogy tud a szinházban egy helyet, ahol senki se láthat meg bennünket. De én megmondtam neki: „Te tökfejü, hát nem tudod, hogy a Hugó az én párom?!… és hogy én a Hugóhoz hű maradok, mert olyan szép fiu, mint a Hugó, talán nincs is a világon?!…“ Megmondtam én neki szemébe!

– Te, ha egészséges leszek, én ezt a Gányót pofon vágom! Olyan pofont még nem láttál, amilyet ez a Gányó kap!

– Jól teszed, mert ha én elmondanám neked, hogyan akart elkezdeni velem, amikor még nem járt a Riza után, akkor nem is egy pofont kapna, hanem akárhányat! De én nem akarok árulkodni rá, akármilyen szemtelen. És nem is érdemes beszélni róla; egy uborkaorru kamasz, aki mindig vörös mancsettában jár és az is szennyes!… Hanem mondok neked mást… még egy ujságot… a legnagyobb ujságot!… és ezt szándékosan hagytam utóljára, mert a legjobb falatot utóljára kell hagyni. Holnap egy uj, nagy szerepet kapsz… amit szép csendesen tanulgatni fogsz… itt, az ágyban… meg ameddig nem szabad kijönni a szobából… és a darabot akkor fogjuk előadni, amikor meggyógyulsz!

Hugónak olyan meleg pirosság ömlött végig az arcán s ugy kezdett csillogni a szeme, mintha a jó hirtől máris meggyógyult volna.

– Igen, most már bizonyos. Magától a Schmink -205- urtól tudom, hogy holnap elküldik neked a szerepet. Eddig nem akartam beszélni róla, mert nem volt egészen bizonyos. Tudod, a szerep igen szép és igy iszonyu marakodás támadt körülötte. A Králik meg a Gányó össze is pofozkodtak miatta…

– De hát mondd már, micsoda szerepről beszélsz! – szólt közbe Hugó, egyszerre elrekedten.

– Jancsi szerepéről… a „Jancsi és Juliska“ Jancsijáról. Ez a „Jancsi és Juliska“ egy uj, nagy látványosság… az egész világon adják, óriási sikerrel… és mi is adni fogjuk, a főszezónban…

– Nem volt benne éppen Jancsi szerepe miatt. Az igazgató egy darabig nem tudta, hogy megvegye-e, mert nem volt Jancsija. De mégis csak megvette és erre a Králik meg a Gányó nekiestek, hogy elhalászszák előled a szerepet. Egyik gazságot a másik után eszelték ki és minden nap tiz embert küldtek az igazgató nyakára. Tudod, a Gányónak van egy unokabátyja, aki ujságiró és a Králiknak az apja portás egy miniszternél. Én persze mindjárt megmondtam a Schmink urnak, hogy a Juliskát csak veled játszom el; megmondtam neki: hogy „Ha nem a Hugóm lesz a Jancsi, akkor keressenek más Juliskát!“ És az igazgató most nagyon rám van szorulva, mert a Vörösváry mindig kibetegszik a sorozatos előadásokból, a Pintér Janka pedig egy cseppet sem vált be. A Schmink ur mellettünk is volt, de a Gányó unokabátyja adta a bankot, hogy: „A Morvai már elavult, a Morvai már nem hat a közönségre“, a Králik meg olyan hireket terjesztett, hogy: „A Morvai?… Az már egy hulla!“ De az igazgató azt mondta a Gányóra, hogy: „Nem bánom, ha egy püspöktől hoz -206- is ajánlólevelet, azért még se tud semmit!“… és most, hogy a Králik megbuktatta a „Büvös süveg“-et, elhatározta, hogy a „Jancsi és Juliska“ a főszezónra marad, a mikorra te már bizonyosan meggyógyulsz.

– Hallod, anyám, hallod?… Uj szerepet kapok!… Én leszek a Jancsi a „Jancsi és Juliská“-ban.

– Hallom, hallom! – kiabált vissza Morvainé, aki még nem készült el az öltözködésével. – De ne izgasd magadat! A tanár ur is mondta, hogy most semmi se árthat neked annyira, mint az izgatottság!

– Na hát a jó ujságért kapok egy csókot az én Jancsimtól? – kérdezte Szerafin.

Összecsókolóztak, de Hugót ebben a pillanatban csak az uj szerep érdekelte.

– Azt se tudod, az ujságból, vagy más valahonnan, hogy mi van ebben a szindarabban?

– Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény favágó meg a felesége és ezeknek volt két gyerekük: Jancsi és Juliska. De hiába laktak az erdő szélén és a szegény favágó hiába vágta a fát egész nap, azért még se volt pénze, még száraz kenyerük is kevés volt és bizony legtöbb este mindnyájan éhesen feküdtek le. Hát egy éjszaka a szegény favágó egyszerre csak megszólal, csendesen, hogy a gyermekek ne ébredjenek fel és azt mondja a feleségének: „Szeretlek, kedves feleségem!“ -207- A felesége is csendesen szólt, hogy a szegény gyermekek ne ébredjenek fel és azt mondta, hogy „Bizony ne szeress engem, mert én rosszkedvü vagyok!“ A favágó megkérdezte tőle: „Ugyan, ugyan, hát mért vagy rosszkedvü?“ Az asszony azt felelte: „Azért vagyok rosszkedvü, mert a szegény asszonynak mindig gyereke születik; minél szegényebb, annál több gyereke“. A favágó erre azt mondta, hogy: „Hát csak szülessen!“ – „Igen ám, – felelt az asszony – de ennek a kettőnek se tudunk enni adni“. A favágónak erre is volt felelete és azt mondta hogy: „Sebaj! Jancsit és Juliskát holnap elviszszük a sürüség közepébe, mintha rőzsét akarnánk szedni és aztán ott felejtjük őket, hogy eltévedjenek az erdőben és ne tudjanak haza jönni. Majd csak meglesznek valahogy, ha nem eszik meg őket a farkasok és akkor megint születhetik két gyermekünk, akiket el tudunk tartani.“ Erre az asszony azt mondta, hogy: „Akkor hát jól van“. Igen ám, de Jancsi és Juliska a másik ágyban nem aludtak, hanem hallgatództak és kihallgatták, amit a szülők csöndesen beszéltek. Juliska nagyon megijedt, de az okos Jancsi igy szólt: „Tegyünk ugy, mintha nem hallottunk volna semmit. Majd borsót szórok el az uton és a borsószemek után majd csak haza találunk…“

– Nekem ez a mese nem tetszik – szólt közbe Hugó. – Hát olyan szülők is volnának a világon, akik a gyermekeiket kilökik az erdőbe, hogy megegyék őket a farkasok?!…

Morvainé, most már teljesen felöltözötten, megjelent az ajtóban. Hatalmas kalap meredezett a fején s olyan diszes volt, hogy rá se lehetett ismerni.

– No, én megyek! – szólt. – Hát édes Szerafinkám, nagyon köszönöm, hogy olyan szives!… Ne -208- féljen, félhétre itthon leszek! Te pedig, lelkem, ne izgasd magad azzal a szereppel!…

Megcsókolta a fiát, fölvette a kosarat és menni készült. De még egyszer visszaszólt:

– Szerafinka, szivem, legyen olyan jó, zárja be utánam a lakás ajtaját! Félek, hogy beszélgetés közben nem hallják meg, ha valaki benyit… s még elemelhetnének valamit a konyhából!

A mese sokáig tartott. Hugó egy darabig figyelmesen hallgatta, de utóbb lehunyta a szemét. Szerafin azt hitte, hogy el fog aludni, de hogy fel ne zavarja a szendergéséből, nem hallgatott el; csak mesélt tovább.

– Nézd, Szera, én néha azt hiszem, hogy nemsokára meghalok. Talán igazán meg is halok… A tanár ma olyan furcsán nézett rám… És… és… én téged nagyon szeretlek!… Nézd, Szera, én nem akarok meghalni addig, amig… Szeretni akarlak!… Ugy!… Igazán!…

A Szerafin koraérett, romlottságot sugárzó kis arcán a boldogság pirja ömlött szerte.

Még jobban odahajolt a kis fiuhoz és suttogva szólt hozzá, mintha attól tartana, hogy meghallhatja valaki:

– Nem, Hugó, te nem fogsz meghalni!… meg fogsz gyógyulni!… De ha nagyon beteg volnál is, akkor is azt mondanám, hogy: én is szeretni akarlak! Mert te vagy az én párom, s te leszel a párom élve, -209- halva!… És én nem akarom, hogy meghalj előbb. De nem fogsz meghalni, nem!… Mert te vagy az én párom!… Te vagy a Jancsi és én a Juliska!… Igen, igen, én is szeretni akarlak!… ugy!… igazán!… Igen, igen, igen!…

– Tudod, az ugy van, – suttogta a kis leány – hogy először be kell csukni a spalétát, mert sötétnek kell lenni, egészen sötétnek… olyan sötétnek, amilyenben a favágó beszélgetett a feleségével… mert azt nem mondtam el, hogy azok is ölelkeztek, csókolóztak…

– Aztán sóhajtozni kell és megint csak sóhajtozni… – suttogta Szerafin.

– Várj!… Mondom, hogy előbb be kell csukni a spalétát, mert sötétnek kell lenni, egészen sötétnek…

Mikor ezt suttogta, már ott volt az ablaknál. Előbb a függönyt eresztette le, aztán megzörrent az ablaktábla is s a szoba teljesen elsötétedett.

VI.

A Mária fogantatásáról elnevezett gyermekkórházban – ahol sok gyermek hal meg, sokkal több, mint -210- amennyit az erdőben a farkasok esznek meg – egy szép őszi napon Morvai Hugó, a halotti szentségek ájtatos felvétele után, örökre lehunyta a szemét.

Kiélvezett az életből mindent, amit az emberek becsben tartanak: munkát, küzdelmet, sikert, dicsőséget, kiélvezett az életből mindent, ami szép: veszedelmet, harcot, gyülölséget, szerelmet és a fejfájára azt irták, hogy: „Itt nyugszik Morvai Hugó, élt 9 évet“.

MÉLY CSEND.

Karácsony estéjén, tizenegy óra tájban, Bartelsz és Bartelszné némán ültek egymás mellett, a tágas ebédlő teritett asztalánál. Bartelsz, erősen nagyitó szemüvegén át, figyelmesen olvasta a „Kölnische Zeitung“ politikai közleményeit; Bartelszné kissé szórakozottan lapozgatott egy vastag könyvben, mely a pedagógia legujabb irányelveiről szólt. Az asztalon egy kis karácsonyfa állott: legutolsó emléke a néhai Bartelsz Pálnak, aki nyolc esztendős korában halt meg, roncsoló torokgyuladásban, – régen, nagyon régen.

Az ünnep tiszteletére a villamos függőlámpának mind a négy körtéje égett s a pazarul világitott szobában a karácsonyfa meggyujtott gyertyácskái olyan halványan, sápadtan pislákoltak, mint maga az emlékezet.

– Ha élne!… – szólt Bartelszné, miután előbb pár percig elmerengett, a karácsonyfát nézegetve.

Bartelsz nem felelt, csak a kezével intett, hogy: mit olyan dolgokról beszélni, amik már elmultak?!… Aztán előkereste az ujságot és belemélyedt az olvasásba.

Az asszony is elhallgatott. Megitta a teáját, becsöngette a szobaleányt, rendeletet adott neki, s látva, -212- hogy férjét lekötötte az olvasmány, ő is kihozta könyvét a másik szobából.

Vagy egy negyedóráig egyikük se szólalt meg. Pedig rendes körülmények között nem sokszor volt alkalmuk hosszabb beszélgetésre s nagyon ritkán történt meg, hogy esti tizenegy óra tájban Bartelsz is otthon ülhetett. Csakis sátoros ünnepeken. Máskor Bartelsz, mihelyt lenyelte a vacsoráját, sietett a műhelybe, ahonnan három óra előtt nem igen térhetett haza. Ide s tova husz éve, hogy Bartelsz helyettes szerkesztő lett egy nagy ujságnál, s azóta soha, egyszer se mulasztotta el, ami kötelesség.

Csak nagy ünnepeken rendelkezhetett az estéjével, amikor másnapra nem kellett lapot csinálni. Ezeket az ünnepi estéket is a legtöbbször valami szórakozásra használták fel; éppen csak a karácsonyt szentelték az otthonnak. Ilyenkor Bartelsz pezsgőt vitt haza és összevásárolt minden elképzelhető földi jót, hogy vigabban legyenek. Az igazat megvallva, félt egy kicsit ettől a hosszu estétől. Hónapokig epedve várta az arany szabadságot, de amikor ennek a napja már egészen közel volt, némi gondot okozott neki, hogy a kivételesen sok időt miképpen fogja majd agyonütni? Hogy ez sikerüljön, husvétkor szinházba mentek, pünkösdkor pedig kirándultak a zöldbe; de a karácsonyt mégis csak otthon tölti az ember.

Valami istentisztelet-féle volt ez nekik; akár csak misét hallgattak volna. Természetesen az egyik mise szakasztott olyan, mint a másik, és ha tisztességes hivő nem is unatkozik az istentisztelet idején, a tisztességes hivő is örül, mikor a misének vége van… örül, hogy helyes dolgot cselekedett és hogy teljesitette a kötelességét.

Az idei karácsony semmiben se különbözött a -213- tavalyitól, amint ez nem a harmadévitől. Nyolctól tizig elbeszélgettek, arról, ami véletlenül eszükbe jutott, de mindegyik inkább csak kedveskedésből hallgatta a másikat. Bartelsznét nem érdekelte, ami a szerkesztőségben történik; és a politika még kevésbbé. Bartelsz pedig egyébről nem tudott beszélni. Hosszu idő óta mindennap tiz órát töltött szerkesztősége szobájának a négy fala közt; csak az itt összefutó hirek foglalkoztatták, csak abban a világban élt, amelyik folytonosan a nap eseményeit figyeli madártávlatból és mégis szenvedelmes érdeklődéssel. De érezte, hogy Bartelsznének mindez olyan messzeség, mint az északi sark jégmezői. Azért szivesebben hallgatta az asszonyt. Csakhogy őt se igen érdekelte az, amiről Bartelszné beszélhetett. Nem érdekelte a rokonság, nem érdekelte semmi ismerős; még az se, ami Bartelsznénak a lelkét foglalkoztatta, amit az asszony látott, hallott vagy olvasott. Bartelszné tanárnő volt egy polgári leányiskolánál; napjának egy részét férje előtt szinte ismeretlen emberek közt, olyan gondolkozás-körben s olyan apró küzdelmek közt töltötte, amelyek Bartelsznek örökre idegenek maradtak. Sok év óta csak egyetlenegy közös érdeklődésük volt. Bartelszné nagyon szeretett volna igazgatónő lenni az iskolánál. Már régen rászolgált erre az előmenetelre, az állás rövid időn harmadszor üresedett meg, de versenytársai, tisztességes és nem tisztességes eszközökkel, mindig lehetetlenné tették a dolgot, s előrelátható volt, hogy most is meg fogják hiusitani. Az asszonynak ez a fel-felfakadó sebe az embert is izgatta. De erről meg jobb volt nem beszélni. A törekvés sikertelensége mind a kettőjüket csak idegessé tette.

Az idén is ezt az örök kérdést tárgyalták le a leghamarább. De Bartelsz észrevette, hogy a karácsonyi -214- jó hangulatra veszedelmes volna, ha tovább is bolygatják a mindenféle keserüségben bőséges ügyet, s azért átsiklott a nap eseményeire. Aztán Bartelszné mondott el egy pár jellemző apróságot a tanártársairól, Bartelsz pedig, hogy megtámogassa a düledező jókedvet, ujságiró-tréfákat, ugynevezett vidám eseteket beszélt el, amelyek csak őt magát mulattatták.

Közben megittak egy pár pohár pezsgőt, de a pezsgő nem élénkitette fel őket, mert egyikük se szeretett inni.

Tiz óra felé már mind a ketten belefáradtak egymás mulattatásába. Hiába, már régen elszoktak attól, hogy hosszasabban beszélgessenek; valójában nem volt egymásnak mit mondaniok.

Bartelsz a világért se vallotta volna meg magának, hogy egy kicsit, bizony, unatkozik; szentségtörésnek tartotta volna ezt az otthonnal szemben és éppen karácsony este!… De mind a ketten érezték, talán jobban, mint valaha, hogy más-más gondolatvilágban élnek.

S a legelső alkalommal sietett megkeresni a „Kölnische Zeitung“-ot. Alig várta már, hogy a „Kölnische Zeitung“-ot élvezhesse.

Aztán hosszu csend. Bartelsz gondolatai már valahol Angliában kalandoztak; az asszonyé egy kissé mindenütt.

Hiába tartotta maga előtt könyvét, egy kis idő multán nem tudta követni az iró-pedagógust. Az érthetetlen hangulatokkal teli, kivételes nap, – meg talán az az egy-két pohár pezsgő, – szokatlanul mélázóvá tette. Távoli és közeli dolgok furcsán összekavarodva kergetőztek a fejében.

És amint szórakozottan nézve el a könyve fölött, -215- tekintete véletlenül Bartelszre tévedt, egyszerre nagyon meglepte férjének az arca.

Máskor ettől a megfigyeléstől gondolata gyorsan tovarepült volna ahhoz a fájdalmas sejtelemhez, amely évek óta a legkitartóbban foglakoztatta:

De nemrégiben végképp leszámolt ezzel a fájdalmas sejtelemmel. Igen, már ő is öreg. Még csak negyvenhárom éves… több mint tiz évvel fiatalabb a férjénél… de már ő is öreg. Néha vannak jó napjai, amikor még fiatal, szép asszonynak látszik… néha, amikor jobbkedvü, mint rendesen, amikor jobb szinben van, vagy esteli világitásnál, egy-egy szerencsés öltözetben, kivált, ha sikerül kitünően fésülködnie, olyan, mint azok a napsugaras, meleg, kora-szeptemberi délutánok, amelyeket a legfigyelmesebb szem se tud megkülönböztetni a gyümölcshozó nyártól… de már öreg. Mert az öregséget nem az évek száma teszi s a fiatalság nem a még ép egészség, nem is az az idő, amig az ember fiatalnak érzi magát, hanem az a mágnesesség, amelyet mások éreznek meg. Már öreg, mert már nem kelt szerelmeket.

Máskor, azelőtt, amig csak kételkedett, a fiatalság önzésével, az utolsó fiatalság makacs, ragadozó önzésével, csak magamagára gondolt volna, ha férje arcán véletlenül észre találja venni, amit eddig nem vett észre: a rémes változást. Máskor csak magamagát siratta volna, ha véletlenül a férjén is meglátja, milyen rettenetesen pusztit az öregség.

De most már tudja, hogy igen, ő maga is megöregedett. Most már örökre leszámolt ezzel a keserves tudattal, ha soha nem is nyugodhatik bele… -216-

És most váratlan megfigyelését nem az az önző gondolat váltotta fel, villámgyorsasággal, gondolatsebességgel… hanem egy érzés, mely épp ugy meglepte, mint az, amit hirtelen meglátott.

Ime, ugy vette észre ezt a rémes változást, mint az idegenek, akik régóta nem találkoztak rohamosan pusztuló ismerősükkel és akik meglátják azt, amit az élettárs nem vett észre, mert az ujonnan látott kép feltünően különbözik attól, amely az emlékezetükbe vésődött, mig az élettárs semmit se lát, mert a mindennapos változás során szeme hozzászokott az uj képhez és elfelejtette a régit.

Hogyan lehet ez? Miért, hogy ugy látta meg a nagy változást, amint az idegen? Egyszerüen azért, mert sok, sok év mulhatott el azóta, hogy soha se nézte meg jól férjének az arcát. Látta, de csak ugy látta, mint a régi butorokat, és nem ügyelt rá, amint nem nézte meg ujra a régi butorok cirádáit; tekintetét nem érdekelték az egymásra szaporodó redők, mint ahogy nem figyelte meg a régi butorok romlását.

Igaz, hoszu idő óta alig-alig nézett rá. Igaz, hosszu idő óta, mikor napjában kétszer találkoztak, alig-alig váltottak egy pár szót. Tiz éve is lehet már…

Egy szempillantás alatt eszébe jutott az egész házaséletük, majdnem huszonöt esztendős házaséletük. Furcsa élet volt, mindenesetre. Férj és feleség a nap nagyobbik részében egymástól távol, más-más világban; aztán megtérnek egy fészekbe, de közben alig hogy éppen látták egymást, akkor is jóformán csak ügyeket intéztek el. De alighanem a legtöbb házaséletben vannak -217- ilyen visszásságok. Hol vannak azok a házasok, akik hosszu időn át egész nap csak egymásnak élhetnek és egymásnak is élnek?!

Hogy ne kelljen hiányát látnia annak a kényelemnek, amelyet a maga számára megkivánt, nem mondhatott le arról, hogy ő maga is keressen. De az után, ahogyan nevelték, nem is tudott volna belenyugodni abba, hogy férjének csak az „élettársa“… no, meg a gazdasszonya, vagy éppen a cselédje legyen. Az önérzete, az akaratereje, meg az a vágva, hogy minél jobb sorsba küzdhessék fel magukat, megkövetelte, hogy ő is hozzálásson ahhoz a munkához, amelyhez meg volt a képessége. Sokáig tanult, amikor még nem tudta, hogy valamikor férjhez mehet-e, s nem azért tanult, hogy a fáradságának semmi hasznát ne vegye. A műveltsége, a lelki élete megkivánta a rendes elfoglaltságot. A jövőre is gondolt. Rettegett azoknak a szegény öregasszonyoknak a sorsától, akik csak egy kis nyugdijból éldegélnek. És ha a férje nagyon hamar talál meghalni, ugy is dologhoz kell fognia, hogy kenyere legyen. Akkor hát jobb előbb, mint utóbb.

Annak, hogy ő is kenyérkeresetet vállalt, az volt az ára, hogy férj és feleség az egész napon át csak igen kevés időt tölthettek együtt; és nap-nap után, évszámra, hosszu időn, nem is tudhatták, meddig. Kettőjük közül Bartelsz volt a sokkal elfoglaltabb; az ő napjából, amióta csak ismerték egymást, mindig vagy tiz órát vett el a helyhez kötött munka. Még igy is maradt néhány nappali órája, amikor otthon lehetett. De ilyenkor meg az asszonynak volt dolga. Mire Bartelsz, napközben, haza juthatott, éppen hogy megebédelhettek s az asszonyt már várta az iskola. És mikor -218- onnan haza jöhetett, a férje már megint a szerkesztőségben volt.

– Ugy vagyunk, mint a Nap meg az Éj, – mondotta Bartelsz, valamikor régen. – Ha én jövök, te már mész.

Ebédnél, vacsoránál egy-egy óráig beszélhettek egymással – és megint elmult egy nap.

Egy darabig azt hitték, hogy nemsokára majd elkövetkezik az az idő, amikor a szerkesztőségi munka csak néhány, legfeljebb négy-öt órát fog lekötni a Bartelsz idejéből. De ez csak szép terv maradt, amelynek a megvalósitását egyre halogatni kellett. És mindjobban fogyott a reménységük, hogy a szerkesztőségi munka majd csak könnyebbé válik. Bartelsz nem haladhatott előre; örült, hogy ott maradhatott, ahol van. Később nem is reménykedtek többé. Beletörődtek, hogy ennek igy kell lennie. Sorsuk az, hogy: hosszasabban csak akkor lehetnek egymás mellett, amikor alusznak; amikor ébren vannak: „oly csillagok, mik egymást kergetik“.

Igy volt ez már az első időktől fogva; és valószinüleg igy lesz mindaddig, mig egyikük koporsója bezárul.

Egyszer a szinházban egy angol bohózatot láttak, amelynek Cox és Box volt a cime. Ez a szindarab ugy kezdődik, hogy egy szállásadó asszony, akinek a lakója szedő, a szedő szobáját kiadja még egy másik embernek is: egy kalaposnak, abban a reményben, hogy a turpiságot egyik se fogja megtudni, mert a szedő csak nappal, a kalapos pedig csak éjjel van otthon. És se Cox, se Box nem is gyanitja, hogy az ő szobájában még egy másik ember is lakik; de egyszer az egyik valami véletlenből nem a rendes időben megy haza s a guta kerülgeti, amikor az ágyában egy alvó -219- embert talál, – amiből természetesen őrült kalamajka támad.

– Tudod-e, – szólt Bartelsz, – hogy ez a Cox és Box mi vagyunk, te meg én? Egy helyen lakunk, de a lakásunkat csak olyankor használjuk, amikor a másik nincsen otthon.

Igen, egy helyen laknak; pihenőre egy vacokba térnek meg; amikor alusznak, egymás mellett, ugyanannak a szobának a levegőjét szivják be; de ami az igazi életük, a mi életüknek a tartalmát teszi, a mi életüknek a küzdelme, a munkája, megfigyelése, egész változatossága, a mi életüknek legtöbb érzése, majdnem minden elszórakozása és apró mulatsága: azt másutt élik le – a másik nélkül.

Csoda-e ilyen körülmények között, hogy annyi idő multán, lassankint, észrevétlenül teljesen elszoktak egymástól?! Egy életet éltek le egymás közelében, egymással sokszor találkozva; de egymás nélkül, más-más utakon járva.

Csoda-e, hogy akármilyen hosszu idő pergett le azóta, amióta összekerültek: mégis idegent kellett látniok egymásban?! Előbb: sok lett volna egymáshoz a mondanivalójuk, de majdnem mindent elhallgattak, mert mire rákerülhetett a sor, hogy előálljanak a mondanivalójukkal, már elfelejtették… Később: már nem igen volt egymásnak mit mondaniok.

Bartelszné nem szerelemből ment férjhez; csak éppen „becsülésből“. (Mert azt nem szokás mondani, hogy: „józanságból“.) Azok, akiknek egyikéhez vagy másikához szivesebben ment volna, nem vették el feleségül. -220- Ugy gondolkozott, hogy tovább várakoznia aligha érdemes. Bartelsz nagyon elfogadható kérő volt. Tisztelni, becsülni kellett; sőt nemcsak becsülni, hanem megbecsülni is. Volt annyi jövedelme, amennyivel egy asszonyt el lehet tartani, ha ez nem tulságosan követelő: s akkor még nem volt szó arról, hogy az asszony is kereshet. Azonkivül Bartelsz még nem volt idős ember; az egészsége ellen se lehetett kifogás; igen derék embernek ismerték; a megjelenése és a modora is olyan volt, hogy e miatt a feleségének nem kellett szégyenkeznie sehol. A menyasszony hajlandóságot érzett a vőlegény iránt; fogadkozott magában, hogy alkalmazkodni fog a férjéhez; s ha tudta is, hogy megalkudott az élettel, a vásárt nem találta rossznak. Elég az hozzá, a házasság boldognak igérkezett. És Bartelszné házasságának első éveiben lehetetlennek tartotta, hogy valaha megcsalja az urát.

Hanem vagy tiz évvel később, kis fiának a halála után, valami nagy idegesség fogta el. Ugy érezte, hogy az élet kárpótlással tartozik neki; hogy többhöz van joga, mint amiben eddig része volt. És mintha gyermekének halálával elszakadt volna az a kötelék is, amely eddig férjéhez füzte. Találkozott egy emberrel, aki tetszett neki. Azt hitte, hogy szereti ezt az embert és hogy csak a szerelemtől várhatja, amivel az élet eddig adósa maradt.

Csak jóval később tudta meg, hogy mint második és harmadik szerelme, az első is csak érzékeinek a föllobbanása volt… hogy mikor ezt a viszonyát valami isteni rendelkezésnek hitte, csak szép szavakkal ámitotta magát… hogy igazán sohase volt szerelmes. Harmadik viszonyának idején már nem áltatta semmiféle képzelgés… és ennek a harmadik embernek a házassága be is fejezte a Bartelszné regényét. -221-

Ez, szegény, itt mellette, sohase sejtett semmit. Ez, szegény, maga volt a gyanutlanság és a bizalom. Nem tünt fel neki, hogy volt idő, amikor különösen keveset látták egymást, amikor találkozásaik még rövidebbek voltak, mint előbb – s nem véletlenül. Amikor Bartelszné egész nap a városban szaladgált s még több idegennel találkozott, mint azelőtt, ennek a szegény embernek nem jutott eszébe, hogy az asszony másfelé is járhat és nemcsak a dolga után. Amilyen sok idejét foglalta le a munka, talán nem is tudta, hogy az asszony egy időben jóformán csak éjszaka volt otthon.

Nem csoda, hogy igy történt… És most mégis valami mély megbánást érez.

Amazok elröppentek. Elvitték magukkal csókjainak emlékét; elvitték legédesebb mosolyait és legforróbb öleléseit. Tova tüntek s ismét belevegyültek az embertömegbe, ahonnan hirtelen előkerültek. Mintha mindegyiket csak egy-egy percig látta volna; nemsokára már nem is emlékszik rájok. Jöttek, meglátták, csókot kináltak neki; aztán hamarosan megunták és itt hagyták. Elröppentek s elvitték magukkal a második, a tüzesebb fiatalságát. Itt hagyták öregen.

Ez, ez nem hagyta itt. Ez jött először és ez maradt utolsónak. Amikor a csókja már nem kell másnak, senkinek a világon, ez az egy ember még most is mellette van.

És most is az, aki régen. Az egyetlen szövetségese, igazi társa, jóbarátja. Az az ember, aki még ma is, öregen, fáradhatatlanul robotol ezért a szegény kis otthonért, amelynek a kényelméből neki ugyancsak kevés jut ki, ezért a szegény kis otthonért, amelyből ő, az asszony, a szerelmek idején ugy sietett tova, el, el!…

Ó, ha visszavehetné az öleléseit! Idegeneknek, már -222- ismeretleneknek, vándorlegényeknek juttatott öleléseit! Elpazarolt öleléseit!

Most jutott először eszébe, hogy tulajdonképpen mégis csak meglopta azt az öreg embert, – ha ez nem is tudja.

Milyen öreg már! És ő, vagy negyedszázadon át a társa, még csak észre se vette, hogy már mennyire megöregedett! Olyan keveset ügyelt rá!

Pedig, mialatt ő folyton csak magát siratta, ime, megőrlődött, itt, a közelében, egy másik emberélet is, egy olyan emberélet, melynek talán minden üdülése, öröme, álma ő volt, a hűtlen asszony!

De hát mi baja egyszerre?!… Ő, aki fiatalkorában sohase szeretett igazán senkit sem, ő, aki szerelem nélkül ment férjhez ehhez az emberhez, mikor ez még fiatal volt, most öregen, szeretni kezdi ezt az öreg embert?!…

Bartelsz végre elkészült a „Kölnische Zeitung“-gal. Ahogy fölpillantott, látta, hogy Bartelsznének a szeméből sűrün ömlik a köny.

Nem lepődött meg. Emlékezett rá, hogy feleségének az utolsó szava az volt:

Ugy tünt fel neki, mintha Bartelszné ezt csak egy perccel előbb mondta volna.

Előtte is megjelent a halott gyermek képe, s csak most felelt meg a sóhajtásra:

TEMETÉSEN.

A lakás kicsiny s a boldogult méltóságos urnak olyan sok tisztelője volt, hogy ezek most nem férnek be az öt apró szobába; a lépcsőházban is sokan szoronganak. A szertartás már megkezdődött, de a lépcsőn még egyre jelentkeznek uj meg uj alakok, akik egy pillanatra mégis csak be akarnak kukkantani a lakásba, hogy leróhassák a kegyelet adóját. Azok közül pedig, akik már vagy egy félóra óta izzadtak odabenn, sokan kimenekülnek a folyosóra; némelyik levegő után kapkod, mások attól tartanak, hogy nagyon meghülhetnek. Folytonos mozgolódás, de illedelmes csönd.

Közel a lépcsőhöz s a lehető legmesszebb az udvarra néző folyosó nyitott ajtajától, két öreg ur álldogál. Az egyik odatámaszkodott a lépcsőház fekete posztóval beburkolt falához; a másik makacsul kitart amellett, hogy tovább folytassa halk beszélgetését a jobb pozicióban lévő öreg urral, de mindenkinek utjában van, s hol jobbra, hol balra kénytelen kitérni, hogy helyet engedhessen a kivülről vagy belülről jövőknek. Kényelmetlen helyzete a társalgást kissé szakgatottá teszi.

Odabenn a nagytiszteletü ur sehogy se akar elkészülni a szónoklatával. Kissé hosszura találta fogalmazni, nyilván azért, hogy legyen mit válogatni belőle, ha az ujságok érdemesnek tartják a beszéd szebb részeinek -224- a megörökitését. Néha a lépcsőházba is kihallatszik egy-egy szava; olyankor, amikor egy-egy költői hasonlat szakad ki hatalmas tüdejéből.

– Igazán, egy cseppet se látszik meg rajtad, hogy betegeskedtél – szólal meg ujra a falnál álló öreg ur. – Soha se voltál jobb szinben, amióta ismerlek.

– Hagyd el, kérlek, – felel a másik – nekem már végem van! Ez az ütőérelmeszesedés, ha az orvosok még nem is nevezik annak. De hát én se élhetek örökké!…

– Képzelődés, nem ütőérelmeszesedés! Hiszen valósággal fiatalodol! Ha én kezdenék testálni, a cukorbajommal, annak már volna értelme. De látod, én rá se gondolok… egy kicsit vigyáz magára az ember… aztán csak megvagyok igy is valahogy. És meglehet, hogy még sokáig elhuzom.

– Cukorbaj, ördög! Hiszen maga vagy a megtestesült egészség! És még ha ugy volna is?! Kinél nem találnak cukrot az orvosok a mai világban?! Régente senkinél se találtak cukrot, most mindenkinél találnak… igy változik az orvosi divat. És egy kis cukor még hasznára válik az embernek, mert amint mondod, az ember ügyel és nem excedál.

A másik félreugrik, hogy utat nyisson egy gyászruhás, őszhaju hölgynek. A társalgás megint megszakad.

Csak akkor folytatják, mikor az öreg hölgy valahogy már bejutott a lakásba.

– Azért mégis jobb szeretem a református szertartást. A katholikusok „Circumdederunt“-ja mindig beteggé tesz. Az embernek, akarva, nem akarva, a halálra kell gondolnia.

– Engem mindenféle fajta gyászszertartás összetör. Ugy elkinozza az idegeimet, hogy napokig sinylek egy-egy temetést. És még hozzá mindig meghülök.

– Illik, hogy megtegyem. Ez az egyetlen ugyan, amit nem lehet viszonozni… de aki nem tud egy kis kegyeletet tanusitani, az megérdemli, hogy a kutya se kisérje ki a temetőbe. És nekem már gondolnom kell erre…

Hallják, hogy odabenn a pap elhallgat… ők is szünetet tartanak. Belülről általános mozgolódás nesze hallatszik ki a lépcsőházba.

– Nekem ki kell mennem. A boldogult olyan sok szivességet tett nekem, amit soha se viszonozhattam… legfőbb ideje, hogy én is megtegyek érte valamit, ha ezzel már nem is teszek szivességet neki… Gyere velem; elbeszélgetünk egy kicsit.

A halottat kihozzák és leszállitják. A gyászoló közönség a szűk lépcsőn csak lassan vonulhat le. Sokan óvatosságból még egy darabig fenn maradnak a harmadik emeleten; hogy egy kicsit lehülljenek, mielőtt a szabad levegőre érnek. Olyan meleg volt odabenn!… ugy megizzadtak!… s künn januári hideg van.

Lenn az egyik betessékeli a másikat egy csukott fiákerbe, s az ő kocsijok is megindul a menet után.

A két öreg ur külsején semmi nevezetes. Fiatal hölgyek tizszer találkozhatnának velök és tizenegyedszer is összetévesztenék őket. Két ősz szakál; két közönséges öregember, akik nagyon hasonlitanak egymásra.

Mindössze az különbözteti meg őket, hogy az egyik az életért való küzdelemben csak ugy, mint előbb odafenn, a lépcsőházban, valamivel jobb poziciót tudott szerezni, mint a másik, s ez a szerencséje meglátszik az arcán, a tekintetén, a hanghordozásán, minden mozdulatán, a másiknak a külsején pedig ebben a pillanatban valami árnyék borong, talán annak a keserü tudatnak az árnyéka, hogy a barátja ezer vagy kétezer koronával több jövedelmet élvez, mint ő – nemcsak egy-két év, hanem legalább husz esztendő óta.

– Az ám, – tűnődik el a tekintélyesebbik – igazán furcsa, hogy egy idő óta mindig csak a temetéseken találkozunk!…

– Hát az nem furcsa, – szólal meg a másik – hogy bár más utakon jártunk, s más körben, más -227- társaságokban éltünk, kora fiatalságunk óta minduntalan találkoztunk, itt vagy ott, de életünknek minden uj korszakában más-más helyen?!

– Igazad van! Husz éves korunkban például mindig a „Tea-szalón“ cimü mulatóhelyen találkoztunk. Te is más cimborákkal érkeztél, én is más társasággal, de találkoztunk és abban az időben mindig csak a „Tea-szalón“-ban találkoztunk.

– Ma is látlak, milyen kankánokat táncoltál, amikor jókedved kerekedett!… Arra is emlékszem, hogy a „Tea-szalón“ valamennyi vendége közül te voltál a legjobb táncos…

– Aztán, ugy harminc esztendős korunkig mindig csak az éjjeli kávéházakban találkoztunk. Soha se találkoztunk máshol, csak az éjjeli kávéházakban.

– Később… abban az időben, amikor már tul voltunk a harmincadik évünkön, de még innen a negyvenediken… igazán különös… mindig ugyanabba a nappali kávéházba jártunk. Neked is más társaságod volt ott, nekem is más és mégis majdnem mindennap láttuk egymást.

– A legfurcsább pedig az, hogy néha, amikor kávéházat változtattunk: a te kompániád véletlenül mindig ugyanabba a kávéházba botlott be, amelyikbe az enyém. Pedig nem kerestük egymást.

– Sőt többször is mintha kerülni akartál volna… már vagy engem, vagy a társaságomat.

– Ó, kerülni nem akartalak soha!… Hanem az csakugyan sajátságos, hogy kivételképpen se kerültünk -228- ugyanegy társaságba, pedig az életünk nagyobbik felét én is az alatt a tető alatt morzsoltam le, amelyik alatt te!

– Aztán egy darabig véletlenül se találkoztunk, soha, sehol, pedig mindig egy városrészben, sokáig egy utcában, s három esztendeig egy házban laktunk… és most véletlenül mindig csak a temetéseken találkozunk.

Megint elhallgattak. Mind a kettő arra az időszakra gondolt, amikor véletlenül se találkoztak. Ebben az időben foglalkoztak egymással a legtöbbet. Mindent elkövettek, a mi csak kitelhetett tőlük, hogy egymásnak árthassanak. Szólták-szapulták, kisebbitették, gunyolták és ócsárolták egymást: mindegyik rajta volt, hogy nevetséges alaknak kiáltassa ki a másikat; mindegyik ármánykodott, harcolt a másik érdeke ellen. Előbb ugy mozogtak ugyanabban az érdekkörben, mint két propeller, amelyek egymás közelében napról-napra ugyanazt az utat futják meg a jobbpartról a balpartig meg vissza, ujra meg ujra… és bár folyton egymás szomszédságában vannak, valójában sohase találkoznak, semmi közük egymáshoz; később pedig, nagy messzeségből, ugy tüzeltek egymásra, mint két páncélos hajó. Ez az időszak, amikor véletlenül se látták egymást és mégis folyton csak egymás ellen manővereztek, a komoly küzdelmek, a nagy csaták időszaka volt; nekik tulajdonképpen csak ez volt: az élet, mert ami előbb történt velök, az pusztán játék, szórakozás volt.

Miért csatároztak egymás ellen olyan megátalkodottan? – most már nem tudták volna megmondani. Miután hosszan versengtek, küzködtek, háboruztak, – miután sokáig csak egymásra agyarkodtak, – miután hiába keresték egymást, hogy egy kis vérengzés lehessen a dologból: uj emberek érkeztek, akik egyformán -229- szigoruan bántak el mind a kettőjükkel és egyszerüen félretolták őket a csatamezőről.

A bukásban aztán kiengesztelődtek: a közös balszerencse végre barátokká tette őket.

Eszükbe jutott: miért is ócsárolták egymást olyan buzgón?!… miért is pazaroltak el annyi erőt, csak azért, hogy egymásnak kárt okozhassanak?!… Milyen fölösleges fáradozás! Vannak most már elegen, akik ezt szivesen elvégzik helyettük!…

És most már nem gondolhatnak egymásra egy kis lelkifurdalás nélkül. Most már igazán jóbarátok: olyan jóbarátok, akik nem akarnak ártani és nem tudnak használni egymásnak, de nagyon szivesen beszélgetnek el egymással, ha véletlenül találkoznak… kár, hogy csak nagyritkán találkoznak s mindig csak temetéseken.

– Tudod-e, mi jutott eszembe?! – szólal meg az egyik őszszakállu, a mikor a kocsi befordult velük a temető kapuján. – Az a sejtelmem támad, hogy amilyen furcsán összekerültünk mindig, még a bajban is, bár tulajdonképpen soha se kerestük a találkozást… még itt is egymás mellé fogunk kerülni!

A másik végre sükségét érezte, hogy életében először őszintén szóljon ehhez az öreg emberhez, aki már olyan régen vándorol a szeme előtt.

– Könnyen meglehet, mert mi már nem várhatunk egyebet a világtól, csak egy-egy diszsirhelyet. És ezek nagyobbrészt egymás mellett, egy táblában vannak.

MEGALKUVÁS.

„Ezekkel a sorokkal naplóm lezárul. Váratlan szerencsétlenség ért, amely megöl. Meg kell halnom – szó nélkül. Nem mondom el senkinek, miért halok meg. Minek?!

Holnap már ez a sebesen rohanó kis folyó lesz az ágyam, ez a jéghideg, sötétzöld viz, amely itt zúg az erkélyem alatt, s amelyre mindig borzadozva néztem, amikor még boldog voltam. És nem törődöm többé semmivel, semmivel.“

Egy héttel ezelőtt igy vagy ilyenformán fejeztem volna be a napló-irást, ha ugyan eszembe jutott volna a naplóm.

De egy hétig nem is gondoltam a kapcsos könyvemre. Egy egész hétig. Ami még soha se történt meg.

II.

Talán igazuk van azoknak, akik képtelenül gyermekes lelkünek csufolnak s azt jósolgatják, hogy örökre -231- nagy gyerek fogok maradni. Egy héttel ezelőtt még meg akartam halni; s most, esténkint, ujra elő-előveszem a kapcsos könyvemet, mintha semmi se történt volna.

Pedig a napló-irás igazán csak leányoknak való időtöltés. S ha engem erről hat évi házasélet se tudott leszoktatni… ha még ezután a nagy szerencsétlenség után is képes vagyok rá, hogy papirra tegyem a gondolataimat – ez, meglehet, csakugyan azt jelenti, hogy született naiva, örök gyermek vagyok, aki egy-egy percig még a halálos ágyán is eljátszadozik, amig a játékszer ki nem esik a kezéből.

És mégis jól esik néhány sort firkálgatnom a könyvembe. Nem tudok meglenni anélkül, hogy valahol egészen őszinte ne legyek. És ezentul már csak a magánosságban lehetek egészen őszinte. Az, aki elől eddig nem titkoltam el semmit, soha se fogja megtudni, hogy fölfedeztem a hitszegését, s hogy ez a fölfedezés halálosan megsértett.

III.

Mit tehettem volna egyebet, mint hogy élve maradok s panasz nélkül viselem a rám mért szenvedést?! – Némán, anélkül, hogy elárulnám a titkomat.

Árván hagytam volna két imádott gyermeket?! Csak azért, mert a férjem nem szeret eléggé… mert elég gyönge volt ahhoz, hogy megcsaljon egy undok teremtéssel?!… Csak azért, mert nőnemü bestiák is vannak a világon?!

Nem. Élni fogok. De csak a gyermekeimnek fogok élni. Az, akinek a nevét viselem, ezentul örökkön idegen lesz előttem. Menjen a bestiájához.

Egyelőre, persze, még akkor se vághatnám az arcába, hogy mit követett el, ha ez ki is kivánkoznék belőlem. Még tiz nap, amig hazaérkezik. Akarva, nem akarva, némának kell maradnom addig.

De azután se fogok lealacsonyodni odáig, hogy fölvilágositással szolgáljak neki, hogy szemrehányással halmozzam el, hogy panaszszal álljak elő, hogy szégyenkezzem előtte… mert hiszen, olyan furcsa a világ berendezése, hogy ilyen esetekben a vádlónak kell szégyenkeznie!

Az igazat megvallva, alig várom, hogy egy kicsit meggyötörhessem a ridegségemmel, a némaságommal, a kifürkészhetetlenségemmel. Ennyi büntetést megérdemel.

Bizony, rászolgált nagyobb bünhődésre is. Szerencséjére, nem valami furiával van dolga, hanem egy jobb sorsra érdemes nővel, aki, ha elárulják, nem tud egyebet, csak szenvedni.

Majd törheti a fejét, amig kitalálja, mi választott el egymástól örökre, ha egy fedél alatt, egymás szomszédságában maradunk is.

Előre látom, milyen arcot vág, amikor… nem akarja elhinni s meg kell győződnie róla, hogy az ajtó csakugyan be van zárva.

IV.

Olyan sokat sirtam, hogy már elég is volna. És a sok sirástól nem lesz az ember okosabb.

Csak két dolog világos előttem. Az egyik az, hogy: -233- az uram megcsalt. A másik, hogy: meg kell boszulnom magamat.

De mit is töprenkedem ezen olyan sokáig?! Egy tüzesvérü, szenvedélyes asszony már régen megboszulta volna magát. Megölte volna mind a kettőt; az egyiket, azt a bestiát, mindenesetre.

Abból, hogy olyan sokat gondolkozom ezen, ami a legtermészetesebb dolog a világon, azt kell következtetnem, hogy a barátnőimnek, amikor jól elrágalmaznak a hátam mögött, egy kissé igazuk van. Csakugyan nem vagyok elég okos.

És még erről a törvényről is kiderül, hogy nem igaz! Egy szó se igaz belőle!

Sok száz esztendeig minden okos ember azt hitte, hogy igaz, és utoljára még ez se igaz!

Ahányan vannak, mindannyian letennék a haza oltárára összes elmebeli kiválóságukat, ha ezen az áron olyan szép szájat és olyan formás orrocskát szerezhetnének maguknak, amilyen az enyém!

Tulajdonképpen leginkább azért vagyok dühös arra az urra, akinek a nevét, ugy látszik, holtomig viselni fogom, mert az már mégis csak az utolsó, cudar meggondolatlanság, hogy itthon felejtette a kulcsait! -234-

Ha nem felejti itthon a kulcsait, ugy nem jut eszembe átkutatni a fiókjait. Meg se villan a fejemben, hogy be kellene pislantani a kékszakállu kamrájába. És ma is a legboldogabb asszony volnék a világon.

Lehetett volna annyi esze, hogy magával vigye a kulcsait. Megóvhatott volna ettől a fölfedezéstől.

Mert végre is, az meglehet, hogy a házasságtörő férjnek több mentsége van, mint a házasságtörő asszonynak. De egy férjnek sincs joga ahhoz, hogy ilyen szenvedést okozzon a feleségének.

A legkevésbbé pedig annak, aki véletlenül éppen az én férjem volt. Aki egy olyan ideált mondhatott a magáénak, amilyen én vagyok.

Ugy látszik, minden férfi gazember. De amelyikben van még egy szikrányi becsület, az minden figyelmességével rajta van, hogy legalább a szegény asszony soha még csak ne is gyanithasson semmit.

Ha a hüsége már az ördögé is, kutya kötelessége megóvni a feleség hitét, gyermekes illuzióit.

VI.

A legtermészetesebb megtorlás mindenesetre a „szemet szemért, fogat fogért.“

Ó azért legyünk tisztában! Én önnek, uram, nem tartozom többé semmivel. Ön nekem visszaadta, visszalökte a szabadságomat. És én, visszajutva a teljes szabadságom birtokába, ezentul, igenis, azt teszem, amit éppen akarok. -235-

Imádkozzék, uram, hogy ne kerüljön a szemem elé valaki, aki hosszabb ismeretség után meg talál tetszeni! Mert nem lesznek aggodalmaim!

Hanem ahhoz, hogy mindjárt ennek a megtorlásnak a szándékával nézzek körül a világban – ehhez ujra kellene születnem. Legalább is másféle gondolkozásba kellene belenevelkednem.

Ön jól tudta ezt és visszaélt vele. A cudarsága tehát kétszeres… nem, ez a cudarságát százszorossá teszi. Ez olyan, mintha megölne valakit, akiről előre tudja, hogy nem fog védekezni.

De vigyázzon! A mártirok kezdenek kihalni, s nekem semmi kedvem ahhoz, hogy én zárjam be a sort!

VII.

Minél tovább gondolkozom a dolgon, annál tisztábban látom, hogy mindennek az a nyulszáju asszony az oka, a hosszu derekával, meg a rövid lábával.

A hiusága azt mondja, hogy vannak helyzetek, amelyekből neki nem lehet hátrálni. Hogy nevetségessé válnék, ha a Potifárnékkal szemben a József szerepét játszaná. És a Potifárnék száma légió.

Én ugyan ezt a férfi-hiuságot ostobaságnak tartom, de azt meg kell adni, hogy ez a hiuság, amilyen általános, olyan érthető.

Őszintén megvallva, nem is szeretném, ha azt, a kinek hat évig a felesége voltam, valami Józsefnek tartanák.

Annyi kedvese van, hogy az ember nem győz eleget -236- csodálkozni a férfiaknak a rossz izlésén, vagy legalább is az igénytelenségén.

És még ez is kellett neki!… Az én emberem, akiről sohase tudom elhinni, hogy valami nagyon utána vetette volna magát ennek a szépségnek, amely olyan közismert, mint akár a Szent Márk-tér.

Hiszen, ha szokásban volna vitézségi medáliákat osztogatni az asszonyoknak is, ennek a hölgynek a bluzát teljesen beborítaná a sok érdemrend, s még a térdén is ordó fityegne!…

Ha csak egy csepp tisztesség-érzet volna benne, azt kellett volna mondania magában:

– Nekem minden ujjamra van egy kedvesem, mert hiszen vadászok rájok. Annyi van, hogy már megelégelhettem volna, ha nem volnék ezen a téren a leghiresebb gyüjtő. Ellenben ez a szegény, szép, fiatal asszonyka buta és becsületes. Ennek csak egy embere van. Hát nem veszem el tőle ezt az egyet; hadd legyen neki is!…

S éppen ellenkezőleg… talán csak azért vetett szemet erre az én ostoba emberemre, hogy fájdalmat okozhasson nekem, akit irigyel.

De addig nem leszek egészséges, a mig ezen az asszonyon meg nem boszulom magam!…

VIII.

IX.

Megérkezett. Rideg, néma és kifürkészhetetlen voltam. A szeme, szája elállott a csodálkozástól.

Persze, minden áron faggatni akart. De annyi erőt tanusitottam, hogy tapsolnom kell magamnak.

Nem, uram. Azt nem éri meg, hogy magyarázatokba bocsátkozzam. Az önérzetem kizár minden kicsinyes pörlekedést. Megvallani azt, hogy az ön hütlensége fájdalmat okozott nekem – nem, ennyire sohase fogok megalázkodni!

Kár, hogy akkor nem láthattam az arcát, amikor már vagy öt perc óta hiába dörömbölt azon az ajtón, amelyet eddig még sohase zártak be előle.

Szólt – nem feleltem. Hangosabban – semmi válasz. Szónokolni kezdett odakünn, kérlelt, hizelgett, nyugtalankodott – siri csend.

Aztán egy kis szünet. De ahogy valamennyire kifujta magát, – a dörömbölés harmadszor is ujra kezdődik…

Ha a szivem nem halt volna meg egészen, megindítónak kellene találnom, olyan kétségbeesett.

Olyan zavart, olyan feldult, ugy nem érti az egészet, ugy nem akar hinni a szemének. -238-

De ha egy kicsit szineskedik is – ez már bünbánat, vagy legalább is gyöngédség jele.

Mintha az önvád is erősen szurkálná. Egy-egy pillantásából tisztán láttam, hogy nem tud haragudni rám, s hogy furdalja a rossz lelkiismeret.

XI.

Megesküdött, minden szentekre, hogy azok a bizonyos levelek abból az időből valók, amikor még nem voltam a felesége.

Olyan szemtelen szerencséje van, hogy egy levélen sincs rajta a kelet; véletlenül, vagy szándékosan? – de nincsen rajta.

És sehol egy szó, sehol egy mondat, amely elárulná, hogy a levél mikor kelt.

De amikor meglepett vele, az első percben olyan jól esett elhinnem ezt a nyilvánvaló hazugságot, hogy elsiettem a megbocsátást.

Most már világos előttem, hogy hazudik. Hogy ujra megcsalt, becsapott… mit is tehetett volna egyebet?!… De ha már egyszer tökéletesen megbocsátottam – nem kezdhetem a dolgot elülről.

XII.

Jobban meggondolva a dolgot: még ha csakugyan becsapott is… nem volt olyan nagy gyöngeség, szinte természetes, hogy megbocsátottam neki… hogy neki megbocsátottam.

Ha valaki, aki jó férj és jó apa, egyetlen egyszer megtántorodik – és ugy látszik, néha még az ilyenek is megtántorodnak – a legtöbb férj pedig egyre tántorog, tántorog… – az ilyennel szemben egyszer, egyetlen egyszer nem is szabad szigorunak lenni.

Illő megbocsátani neki… meg is kell bocsátani neki, már csak a gyerekek érdekében is.

Hát Isten neki!… Viselem a sorsomat megadással… viselnem is kell, mert első meglepetésemben hamarjában annyira megbocsátottam, hogy ezt a bocsánatot már nem vonhatom vissza.

És esküszöm, hogy addig nem nyugszom, amig ezen a nőn meg nem boszulom magam! Véres boszut állok a bántalomért, a megaláztatásért, ha az életembe kerül is! -240-

XIII.

Csodálatos nagy gyönyörüség lehet egy egészséges, alapos boszuállás. Amikor az ember egy perc alatt megfizethet sok, sok keserves óráért; amikor egy csapással kiadhatja magából mindazt a keserüséget, amelyek évek során gyülemlettek föl benne, tömérdek szenvedésből, emésztő gyötrelmekből, elfojtott gyülölségből. Ha az ember, miután évekig tűrt sérelmeket, ostorcsapást, kegyetlenkedést, megaláztatást, s néha már fuldoklott a tehetetlen düh fojtogató érzésétől, egy kedvező pillanatban fölébe kerekedhetik az ellenségének és farkasszemet nézve vele, maga alá teperheti, leköpheti, agyon pofozhatja, megsemmisitheti az életéért reszkető, letiport halálos ellenséget!…

Micsoda gyönyörüségeket élhetett át Monte Christo, amikor sorra boszut állott valamennyi ellenségén, mindazokon, akik valaha nagyot vétettek ellene s az életét kegyetlenül megrontották!

Könyörtelen volt a boszuállásban, de hiszen a boszuállás ott kezdődik, ha az ember eltaposhatja, széttiporhatja, megölheti a halálos ellenséget.

Sőt ott kezdem, hogy ha az ember hirtelen, csak ugy egyszerüen megöli az ellenséget, az még nem igen elég boszuállásnak. Mert igy az ellenség csak egy pillanatig szenved, talán nem is szenved, s aztán nem tud többé semmiről. Mig mi rettenetesen sokáig gyötrődtünk… s megfizettünk-e ezért egy fejszecsapással?!

Igen, ha előbb porig aláztuk az ellenséget… aztán olyan rettenetesen, olyan hosszasan elkinozhatjuk, a hogy a „Tosca“ Scarpia bárója vallatott… és csak ezután tapossuk el a férget – ez már boszuállás! -241-

Csakhogy az ilyenféle boszuállásért a mai világban legalább is becsukják az embert. (Milyen kár, hogy nem élünk a régi, szép időkben!) És én, akármilyen kedvem volna börtönben tölteni az egész életemet, csakhogy ezt az asszonyt megölhessem – nem zárathatom be magamat, mert gyermekeim vannak, akiknek még szükségük van rám.

XIV.

De az ilyen teremtéseknek iszonyu erejök: az érzéketlenségük. Az ilyennek krokodil-bőre van; és sziv helyett egy darab taplót hurcol a begyében. Az ilyennel szemben nehéz fegyvert találni.

Mi iránt van fogékonysága ennek a lelketlen állatnak? Hol lehetne hozzáférni az érzékenységéhez? Hiszen olyan, mint a teknősbéka; a pajzsa egész testét beboritja.

Ha valami nagy, nagy kárt tudnék okozni neki: ezt az egyet fájdalmasnak találná.

Igen ám, de ha szándékosan kárt okozok neki, elmegy a biróhoz, kártéritésre itélnek… és még nyerni talál rajtam!… -242-

Aztán elprédálhatom-e a gyermekeim pénzét csak azért, hogy nagyon megboszantsam?!…

Egyesegyedül a véletlen segithet rajtam. Egy kedvező alkalom, amikor nagyon árthatok vagy nagy kárt okozhatok neki, a nélkül, hogy felelnem kellene ezért.

XV.

Beteljesedett. Megboszultam magamat, de olyan alaposan, hogy utóbb egy kicsit meg is sajnáltam azt a nyomorultat.

Ennek a csöndes részvétnek a gyönyörüségét s azt az örömöt, hogy végre megszabadulhattam a lelkemet elárasztó sok keserüségtől, egy isteni sugallatnak köszönhetem.

Gyönyörü tavaszi délután volt… kakukfű- és démutka-virággal koszoruzottan, vidám villik táncoltak a mezőn – mondja a költő… a Freudenau gyepén pedig telivérek futkostak – mondom én.

Mert éppen a Derby napján történt, s mindenki sietett a versenyre… az egész Bécs… mindenki, aki élni akar és élni tud… én is.

Ártatlan lélekkel jelentem meg a lovak ünnepén; nem gondoltam semmi rosszra. Az én Paulinám sem.

Az én Paulinám sokat remélt ettől a naptól. Ezen a délután mutatták volna be neki a tizennyolc éves Fülöp Ágost herceget, akinek a szerelmi oktatója akart lenni, szegény!…

És ezt a délutánt szemelte ki arra is, hogy végre-valahára átadja a közbámulatnak hires ruhái leghiresebbikét.

A bemutató előtt hetekig beszéltek erről a csodaruháról. A párisi mesterek nagymestere készitette, jeles -243- festők és más szakértők közreműködésével. Mondhatom, se Bécs városa, se az utolsó két évtized nem látott szebb ruhát, pedig ezen a téren a verseny soha se szünetel. De a legnevezetesebb mégis csak az volt rajta, hogy egy kis uradalomba került.

Hogy ez a ruha kifizethető legyen, több embert kellett megnyuzni érte, mint a mennyi kék rókát kell föláldozni a világ legdrágább bundájához.

De a Paulina öreg bankárja már régen elvégezte az ehhez szükséges előmunkálatokat; Paulina egyelőre – ameddig a csapodár vén pillangó más virágra nem száll – minden fényűzést megengedhet magának.

És Paulina szörnyen zsugori ugyan, de toalettre van szíve áldozni, kivált, amikor a más zsebéből teheti.

Szóval Paulina tündöklött, s megpillantva a Meseországból hozott ruhát, egy pillanatra én is elvakultam.

De a hogy utóbb magamhoz tértem, hirtelen egy fénysugár villant meg előttem. Ez a fénysugár a boszuálló angyal lángpallosa volt… s a megbűvölő jelenés, a boszuálló angyal, világosan láthatóan a Paulina fehér ruhájára mutatott…

Az angyal idején világosított fel; még az első versenyt se futották le. Paulina a buffet-ben ült s valami hűsítőt szürcsölgetett a nagybátyám társaságában. Oda siettem hozzájuk s túláradó melegséggel üdvözöltem az ellenségemet.

– Kedves Paulinám, csakhogy végre látlak!… És milyen szép vagy!… A hír keveset mondott!…

Jobban udvaroltam neki, mint a nagybátyám, s közben egy nagy csésze csokoládét hozattam, hab nélkül. Paulina gyanutlan volt, mint egy gyermek.

No, és… minden úgy történt, a hogy kiszámítottam. -244- Az első hamis start után – amikor három vagy négy túlbuzgó ló jó messzire előre szaladt, hogy aztán vissza kelljen kullognia az indító ponthoz, több rendet tanulni – Paulina fölállott s a messzelátójával nézte, hogy az ő lova nincs-e a nyugtalankodók között? Én is fölkeltem a székemről, s a csokoládés csészét a kezemben tartva bámészkodtam az indító pont felé. A következő pillanatban a start sikerült… izgalmamban összerezzentem… és – Uram, teremtőm! – olyan ügyetlen voltam, hogy az egész csésze csokoládét ráöntöttem a Paulina csoda-toalettjére.

A párisi nagymester hasonlíthatatlan kreációja egy szempillantás alatt átváltozott Amerika térképévé. A fehér alapra a legpontosabban rárajzolódott úgy Észak-, mint Dél-Amerika, vöröses-barna színben – amely színárnyalatot itt stilszerünek kellett elismerni, mert az amerikai őslakók arcszínére emlékeztetett.

– Jézus Mária! – kiáltottam fel kitünően sikerült kétségbeeséssel, mialatt a lovak befelé vágtattak, – édes Paulinám!… esedezem!… bocsásd meg nekem ezt a szörnyü ügyetlenséget!… vigasztalhatatlan vagyok… Meg tudsz-e nekem bocsátani?!…

A szeme villanásából láttam, hogy gyanakszik. De ki bizonyithatta rám a szándékosságot?!

Mondhatott-e egyebet a testté vált vígasztalanságnak? Hisz olyan kétségbeesett, olyan szerencsétlen voltam!… maga a szánom-bánom. Sóhajtoztam, nyögtem, s a legvékonyabb, a legszendébb hangomon sivalkodtam, mint egy kéthetes malac. Bátran visonghattam az általános nagy zajongásban; az egyik ló éppen akkor ért be elsőnek. -245-

Mit tehetett volna mást?!… Azonnal el kellett tünnie… Mielőtt Fülöp Ágost megjelent a szinen!… Mielőtt a fehér álmot megcsodálhatta az egész közönség!… A fehér álom, a párisi szabókirály nagy mesterműve, már csak piszkos rongy volt.

Mikor hallottam, hogy az autója elpöfög, olyan érzésem volt, amilyen Napoleonnak lehetett Jénánál.

Szerettem volna belekacagni az erdőbe, mint Coeurdelion tette, mikor megszökhetett a fogságából. Egy mázsányi súly szakadt le a szívemről. Ujra lélekzettem. Valami csodálatosan édes kielégülést éreztem. Megboszultam magam!

Soha se aludtam jobban, mint ezen az éjjelen. Igaz, hogy ötheti álmatlansággal szolgáltam rá egy kis lelkibékére, egy kis pihenésre. De most aztán úgy aludtam, mint a tej. Mint a gyermekek. Az igazak álmát aludtam.

XVI.

Istenem, de hát a mai világban nem csupa ilyen kicsinyes kielégüléshez jut-e el minden ambiciónk, minden hosszú tervezgetésünk és minden nagy vágyakozásunk?!

IFJUSÁG.

– A szinhely: Bogdán Antal és Bogdán Elemér dr. közös ügyvédi irodája, a Váci-utca egyik legrégibb házának első emeletén. Idő: öt perccel déli tizenkettő előtt.

Az előszobából jobbra nyiló nagy, kétablakos udvari szobában hárman vannak: Bulcsu Alfréd dr., az „irodavezető“ cimmel felruházott első segéd, Seregély Pál dr., ügyvédjelölt és a gépiró-kisasszony.

Bulcsu dr. éppen be akarja fejezni azt a levelet, amelyet már háromszor felejtett az iróasztalán, s amely egy ismert szép asszonynak szól. Seregély dr. egy kereseten méláz. A gépiró-kisasszony leveleket kopogtat. –

Bulcsu dr. Hány l-el irják azt, hogy „gyulladt“? Egy l-lel, mint „Gyula“, vagy kettővel, mint „bulla“?

A kisasszony. Az attól függ. Ha nagyobb szenvedélyt akar kifejezni, akkor kettővel.

Bulcsu dr.: Csak nem gondolja, Micike, hogy a szivem gyuladt lángra!? Ó!… Nem vagyok én olyan szemtelen, hogy efféléket hazudjak!… Nem. Csak annyit hazudok neki, hogy a torkom gyuladt meg. A torkom – kész örömmel!… De ki beszél ma szivről?!

A kisasszony: Na ja. Ez mindig hazugság volt, de azért ma is mondják. -247-

A kisasszony: Hát pedig szebb volt, amikor még mondták. Az emberek akkor is csak hazudtak, csaltak, loptak, de legalább gyengédek voltak.

Bulcsu dr.: Na ja, hisz éppen ez az egész különbség! Ma nyersen beszélünk, de legalább őszinték vagyunk.

Seregély dr.: Irja ugy, hogy: „gyúlad“ – hosszu ú-val. Igy mindenesetre jó, s az ember kikerüli a zavart, hogy választani kelljen az egy l meg a kettő között.

Bulcsu dr.: Ne higyje ez a nő gimnáziumot végzett és – képzelje! – a helyesirási hibákra vadászgat a leveleimben. Ezt nevezik ma szerelemnek!…

(Bogdán Antal nyit be, kalappal a fején, felöltőben, esernyővel. Nem köszön senkinek, s szótlanul megy az utcai szoba ajtaja felé. Őt se köszönti senki, s a háta mögött a két ur összemosolyog, ahogy eltünik az utcai szoba ajtaján át.)

(Elhallgatnak. Bulcsu dr. beletemetkezik a Törvénytárba. Seregély dr. ráfekszik a keresetre és dühösen uszik rajta. A kisasszony gyönyörü trillákat kopogtat ki. Két perc szünet.)

Samu, az öreg inas: (az előszobában) Igenis… azaz, hogy nem tudom… el kellett mennem… -248-

Bogdán Elemér dr.: Jó napot, jó napot!… Jó napot, Micike!… Mi ujság urak?… Különben hagyjuk délutánra… Itt van az apám?… Csak azt akarom kérni, délután okvetetlenül emlékeztessenek a káptalan ügyére!… Fontos közölni valóm van és még ma este megint el kell utaznom… Pedig nagyon fáradt vagyok: egy tour-ban jöttem Drezdából. Szóval, majd délután!… Itt van az apám?

II.

Elemér: Neked irás és sürgöny nem elég. Hát itt vagyok. Pedig nem végeztem el a dolgomat és este vissza kell utaznom. Megkimélhettél volna ettől a kellemetlenségtől, hogy az időveszteségről ne is beszéljek.

Elemér: Te kényszeritettél rá, hogy hazajöjjek. A leveleimnek, ugy látszik, nem akartál hinni. Hát jól van, beszéljünk. Valahogyan meg kell értetnem veled, hogy az elhatározásom megmásithatatlan.

Elemér: Nem vitatkozom. Csak tudatom veled, hogy a Prokóp-ügyet vissza kell adnod. Még a jelenlétemben el fogod küldeni a levelet.

Bogdán: Szeretném tudni, hogy miért volna piszkos? Ha az ügyvéd csak olyan dolgokat vállalhatna el, amelyeknek az igazsága kétségtelen, akkor egyáltalán nem volna szükség ügyvédekre. És biztosítalak róla, hogy azért, mert ezt az ügyet elvállaltam, sohase fogunk az ügyvédi kamara elé kerülni.

Elemér: Én nemcsak azokat a dolgokat kerülöm, amelyekért az ügyvédi kamara elitéli az embert. Számtalanszor mondtam már, hogy nem akarok tudni semmiféle olyan ügyről, amely nekem nem tetszik. Tudom, hogy te nem vagy válogatós; de én válogatós vagyok.

Bogdán: Ha én mindig olyan válogatós lettem volna, amilyen te vagy, akkor most ujságot árulnál az utcán.

Elemér: Meglehet. De mert nem árulok ujságot az utcán, hanem ügyvéd vagyok és uriember, nem türök el semmi olyat, amihez kifogás fér. És ha te annak idején egy cseppet se voltál válogatós, egy okkal több, hogy én most mindenkinél válogatósabb legyek.

Bogdán: Csakhogy én végre is fellázadok. Évek óta mindig engedtem a szeszélyeidnek, s minél többet engedtem, csak egyre jobban erőszakoskodol rajtam. És mi ennek a következése? Az, hogy amióta a társam vagy, amióta ketten dolgozunk, az iroda félannyit se jövedelmez, mint abban az időben, amikor egyedül dolgoztam. Mondhatom, a te ügyvédkedésednek a haszna jóval kevesebb a semminél, ami különben természetes, mert hiszen te úr vagy s nem ügyvéd. Te ezzel persze -250- nem sokat törődöl; pedig ez éppen nem tréfa. Nézz bele egyszer a könyveinkbe és el fogsz rémülni. Az iroda jövedelmezősége a legutóbbi esztendőkben annyira megcsappant és évről-évre olyan rohamosan fogy, hogy ha tovább is igy haladunk, nemsokára le fog olvadni a semmire.

Elemér: Nem bánom. Inkább csukjuk be a boltot, de olyan jövedelem, amelynek a forrása piszkos, nem kell nekem. És ameddig a társad vagyok, nem engedem, hogy visszatérj a régi keresetmódhoz.

Bogdán: Szóval, azzal az elhatározással jöttél haza, hogy megint terrorizálni fogsz. Hogy az utolsó esetben öngyilkossággal fenyegetőzöl… mert hiszen tartalékos huszártiszt vagy és nem tudnád elviselni, ha le kellene mondanod a tiszti rangodról. És más efféle. Ismerem már ezt a nótát. Elég gyakran hallottam. De most az egyszer nem fogsz terrorizálni. Nem fogok többet beugrani. Egészen nyugodt vagyok. Több eszed van neked annál, hogysem beváltanád a fenyegetésedet. És ha véletlenül elmenne az eszed, még akkor se tehetnék magamnak szemrehányást. A javadat akarom… az elszegényedésedet akarom megakadályozni… és nem tehetek róla, ha hirtelen megőrülsz. Annyit kiáltoztál farkast, hogy már nem hiszek a farkasban, akkor se, ha egyszer csakugyan megjelennék…

Elemér: Nem ezzel az elhatározással jöttem. Hanem azzal, hogy kényszeriteni foglak a kivánságom teljesitésére. És ha hirtelen megőrülnél… ha oktalanul, érthetetlen makacsságból megmaradnál a rossz ötleted mellett, – akkor szakitok veled. Majd meglátjuk, hogy a klientélánk melyikünknek fog igazat adni. Mert, légy készen rá, nem fogom eltitkolni a szakitásunk okát. És pellengérre állitalak, ha erre kényszeritesz.

Bogdán: Ugyan?!… Pellengérre állitasz?… engem, -251- az apádat?!… és te, akiért!… Ejha! Ezt csakugyan nem vártam!… Lám, lám, még engem is érhetnek meglepetések!… és aki sokáig él, mindig tanul valami ujat!… Ej, ej, erre csakugyan nem gondoltam!… És, tessék, milyen nyugodtan, milyen biztonsággal beszél!… Most már nem fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát… most már egyszerüen nekem szegezi a revolvert!… Ugy látszik, igazán képes volna rá, hogy feláldozza az apját, nem tudom miféle hiusága kedvéért!… Mondd, csakugyan meg tudnád tenni ezt, azok után, amiket érted tettem?!…

Elemér: Ne kényszerits rá. Tőled függ, hogy mi történik. Szedd össze az eszedet, ne makacskodjál és ne kényszerits bele engem abba, hogy ezzel a végső eszközzel legyek kénytelen megmenteni a hajómat.

Bogdán: De ha minden kötél szakad, mégis csak kész vagy beledobni az apádat a hullámokba, a megsemmisülésbe, mihelyt azt képzeled, hogy ezzel megmented a hajódat!… Pedig a hajódat nem én akarom felforditani, hanem te magad!… Persze, most már könnyen beszélsz velem. Azt hiszed, hogy az anyai örökséged – amelyet szintén nekem köszönhetsz – és az, amit tőlem kaptál, no meg az a kis hozomány, amelyet a feleséged hozott a házhoz… hogy mindez függetlenné tett… hogy most már bátran kirughatsz, mert többé nincs rám szükséged… De, szerencsétlen, gondold meg, lásd át, hogy amint régente mindent csak érted tettem, most is, ma is, nem magamért, hanem a te érdekedben, a te jóvoltodért cselekszem, ha nem is a kedved szerint, ha az akaratod ellenére is!… Nekem nem kell semmi; nekem sohase voltak igényeim; én mindig csak a családomnak kapartam; engem kielégít, amennyit egy napidijas is megkeres. Ti azonban pazarul költetek, mintha egy már elpusztíthatatlan nagy -252- vagyon volna mögötted… mintha már felesleges volna szaporítanod a vagyonodat… mintha az iroda jövedelme bőven fedezné a kiadásaitokat… mintha ez az iroda ma is annyit hozna, mint amikor még egyedül dolgoztam… amikor még nem akadékoskodtál nekem mindenben… amikor még az előkelő körökbe való vágyakozásod, az igazán függetlenekkel való együttélésed, a nagyzoló életfelfogásod, szóval az uri tempóid nem akadályozták, hogy zavartalanul gyüjtsem a pénzt halomra. Nos, én nem tudom nézni, nem tudok belenyugodni abba a gondolatba, hogy hiába éltem, hiába dolgoztam a családomért ugy, mint egy igavonó barom… hogy hiába voltam rideg és lelketlen – ha ugy akarod – másokkal szemben, nem magamért, hanem csakis tiértetek… mert mindaz, amit összekapartam, szét fog hullani… mindaz, amit olyan vészverődéssel, kitartó munkával, folytonos izgalmak és folytonos lemondások árán nagynehezen felépitettem, szét fog mállani! Ki figyelmeztessen, ha nem én, hogy a romlásba rohansz?! Hogy már a vagyonodat eszed!… nem: falod!… hogy, ha ez még egy pár évig igy tart, az iroda jövedelme nem fogja fedezni az automobilod költségét!… hogy ha ki nem gyógyulsz vagy az egyik, vagy a másik mániádból, vagy a pazarló dühödből, vagy a táborszernagyi finnyásságodból, ugy tiz év mulva koldus vagy!…

Elemér: Az megtörténhetik, hogy tönkre jutok, ha elhagy a szerencsém, de a gondolkozásomat azért mégse fogod megváltoztatni… már nem változtathatod meg. Ugy akarok élni, ahogy magam képzelem az életet szépnek… a magam életfelfogása szerint, ha ez nagyzolás is. Nekem nincs okom rá, hogy ne legyek büszke, mint akár egy táborszernagy.

Bogdán: Köszönöm. Már nem tudom hányadszor -253- dörgölöd az orromhoz, hogy én nem lehetek büszke Nem is vagyok az. Tudod, neked könnyü. De nekem ugyancsak viaskodnom kellett az élettel. Hát igaz, sokszor huztam hasznot olyan ügyekből is, amelyekkel foglalkozni nem éppen öröm… és semmi esetre se tiszta öröm… Hanem a vagyont nem adják ingyen. Megalkudtam az élettel és ennek a következéseibe belenyugszom… Hiába, nem lehetett nagyon finnyásnak és nagyon érzékenynek lennem!… De akárki a szememre lobbanthatja ezt, csak te nem. Mert érted történt.

Elemér: A beleegyezésem nélkül s a tudtomon kivül történt; nem vállalhatok érte felelősséget… sohase kérdeztél meg, helyesem-e azt a módot, amelylyel pénzt gyüjtesz nekünk… Azért a multaddal nem is vállalhatok közösséget.

Bogdán: Öt-hat éves korodban hiába kérdeztelek volna. És ha később, mondjuk: tizenöt-tizenhat éves korodban, amikor már megérett az eszed, véletlenül megtalállak kérdezni, azzal, hogy: ám válassz te magad az örök szegénység meg a jólét, a vagyon között, a vagyonszerzés minden kockázatával együtt: nem tudom, hogy mit feleltél volna.

Bogdán: Hagyd el. Erre csak azt felelem, hogy könnyü neked, most, amikor már szépen szárazon vagy, megtagadnod a multammal minden közösséget!… Egyelőre nem tudom, nem vagyok bizonyos benne, hogy ha nem én lettem volna a válaszuton, hanem te: melyik utat választottad volna?!… És azért a te saját külön, magasztos életfelfogásod nem gerjeszt bennem semmi tiszteletet. Te egypárszor azt vágtad az arcomba, hogy a te gondolkozásod: az erkölcsös életfelfogás. Mindenesetre azt hangoztatod. Nos, én mélyen tisztelem -254- az erkölcsöt, és én se ismerek gyönyörübb dolgot, mint a tökéletes korrektséget. De könnyü szépen, a maga ideálja szerint élnie le a maga képzelte és tervezte szép életet annak, aki ezt a fényüzést már megengedheti magának. Aki még akkor se tökéletesen tiszta, akkor se korrekt, amikor minden módja megvan hozzá, hogy a legtisztábban éljen, az már csapnivaló ember. Az erkölcs!… Azon kezdem: nem is hiszem, hogy az erkölcs háborog benned. Szeretném tudni: micsoda erkölcstelenség volna abban, ha mi a Prokóp-ügyben eljárunk?

Bogdán: Nem is tudnád megmagyarázni. Azért, mert Prokóp nem kifogástalan ember?

Elemér: Mondd, hogy tizenhárompróbás gazember, akivel már a puszta érintkezés is gyanus. Nem értem, hogyan jutott eszedbe, hogyan tartottad lehetőnek: ilyen összeköttetésbe lépni vele!… A Prokóp ügyvédjének lenni már magában is megbélyegző dolog.

Bogdán: Mondjuk, hogy: gazember, akit a te előkelő köröd joggal gyülöl, utál és lenéz. Mi közöm nekem ehhez?! Mi köze ehhez az ügyvédnek?! Rám csak az tartozik, hogy magában az ügyben nincsen semmi felháboritó; többet mondok: ebben az ügyben nincsen semmi gyanus. De neked elég, hogy ez az ügy a Prokópé. És megmondjam, hogy miért tüzelsz annyira ebben a jelentéktelen dologban? Mert attól tartasz, hogy a társaságod megneheztel rád, ha megtudja, hogy az irodád elvállalta a gyülölt Prokóp egy olyan ügyét, amelyet bárki elvállalhat…

Elemér: Semmiesetre se közömbös rám nézve, hogy mit mondanak rólam az emberek. Nekem az nem mindegy, hogy egy olyan dolog miatt, amelyet többféleképpen lehet kommentálni, amelyet akárhányan -255- rosszalhatnak s akárhányan meggyanusithatnak, megitélnek-e az emberek vagy nem itélnek meg. Kivált ha azoknak az itéletéről van szó, akikre a legtöbbet adok. És ez nemcsak óvatosság, hanem egyszersmind: köteles óvatosság. A kifogástalan embernek kötelessége – magamagával szemben első kötelessége – minden dologban ugy járni el, hogy a viselkedése még csak félreértésekre se adhasson alkalmat. A becsülethez a tiszta lelkiismeret nem elég. A becsületes embernek kötelessége a látszatra is ügyelni, annál aggodalmasabban, minél korrektebb ember. Ezzel is ugy vagyunk, mint a jól öltözködés kérdésével. A külsőt már csak azért sem szabad elhanyagolni, mert jogos az előitélet, hogy aki tart magára valamit, aki megbecsüli magát, az ápolja a saját személyét.

Bogdán: Mondom, hogy nem az erkölcs háborog benned, hanem a hiuság. Nem akarod megkockáztatni, hogy emiatt valamelyik nagyuri barátod görbén nézhessen rád vagy megszólhasson, mert csak a hiuságodnak akarsz élni, mert csak egy örömed és egy vágyad van: minél előkelőbb társaságban élni, minél többet szerepelni!… Az elhatározásodban csak az vezet, hogy a társaságod azt mondja rólad: „Ez a Bogdán Elemér igazi nagyur, egészen olyan, mint mi; gazdag, független, s ha ügyvéd is, olyan finnyás, hogy szóba se áll a Prokópokkal, akármennyi jövedelmet kinálnak is az irodájának, hanem kirugja őket… teheti, mert olyan nagy ur, mint mi…“

Bogdán: Hát erre nekem az a megjegyzésem, hogy ez csakugyan igen nagyuri dolog, de ennek a nagyuri kedvtelésnek a vége olyan koldusszegénység lesz, amelyben aztán hiába futkározol a nagyuri barátaid után; azok ugyan többet rád se fognak nézni. És ez a -256- nagyuraság nekem nem imponál, mert ezeket a nagyuri nyilatkozatokat nem a sokat emlegetett erkölcs diktálja, hanem csak a hiuság és a szerepelni vágyás.

Bogdán: Tudom; sok pénzemben van ez a jogosultság. Csakhogy a szerepelni vágyásod most ostobaságot diktál. Mert ostobaság: elhanyagolni minden komoly ügyedet és sorra lemondani minden hasznos ügyvédi munkáról. Mégis azt teszed. Egyik hasznothajtó ügyet a másik után utasitod vissza, mihelyt attól tartasz, hogy a felednek az orra nem fog tetszeni a barátaidnak. Pedig csupa rendes, közönséges ügyről van szó… tisztességes ügyvédi munkáról… és nagyon jól tudod, hogy helyetted, a te nevedben nem fogok csinálni semmi olyat, amit a kamara rosszalhatna. De hát mi lesz ebből? Az apró-cseprő, a sablonos ügyeidből a feleséged kalapjait se fogod kifizetni. Te persze abban reménykedel, hogy a függetlenséged, meg az összeköttetéseid révén majd csak kielőkelősködöd magadnak egyikét azoknak az előkelő és előkelően fizetett állásoknak, amelyeket a legválogatottabb előkelőek számára tartanak fenn. Nos, ebben csalódni fogsz. Ehhez te ügyetlen, léha és lágy akaratu vagy; te csak velem szemben vagy vitéz. Mikor kiderül, hogy nemcsak egy kis társaséletről van szó, hanem te is versengesz a zsiros koncért, előkelő barátaid félreteszik a kedélyességet és ugy fognak orrba boxolni, hogy arról koldulsz. Tiz év se telik belé, amig feléled a vagyonodnak az utolsó maradékát is: aztán künn leszel az utcán, és elmehetsz soffőrnek, mert egyébhez nem igen tudsz. Nekem hát hiába vágsz az ostobaságodhoz ilyen rettenetesen előkelő arcot; én jól ismerlek. És különösen hiába reszeled minduntalan az orrom alá az erkölcsöt, a kifogástalanságot, a korrektséget, -257- a nagyuri becsületet, a gentlemanlikeness-t vagy nem tudom mit, mert én az erkölcsödben nem hiszek. Semmi kétségem afelől, hogy megtennél bármilyen hasznos és bármilyen piszkos dolgot, mihelyt bizonyos volnál benne, hogy senkise fogja megtudni.

Bogdán: A te erkölcsöd! Hát erkölcs az, hogy igy bánsz az apáddal?! Folyton revolverrel dolgozol az apáddal szemben, aki ma is csak érted fárad! Erkölcs az, ha a fiu azzal fenyegeti az apját, hogy pellengérre állitja, hogy szándékosan kompromittálja, hogy kiszolgáltatja az igazságtalan közmegvetésnek, mihelyt az apa nem enged a fiu valamelyik szeszélyének, mihelyt az apa nem teljesiti a fiunak minden követelését?! Tesz ilyet egy fiu az apjával szemben, ha van benne erkölcsi érzés, egy szikrányi hálaérzet?! Nem, még akkor sem, ha az apa csakugyan rá is szolgált volna a közmegvetésre!… nem, még akkor sem, ha az apja csak addig volt igazi apa, amig életet adott neki! Erkölcs az, ha a fiu igy bánik el egy olyan apával, aki akármilyen rideg és keményszivü volt az egész világgal szemben, csak azért volt rideg és keményszivü, hogy minden szeretetét a családjának takaritsa meg?!… aki ha nem is válogatta meg valami nagyon finnyásan a pénzszerzés eszközeit, csak azért tette ezt, csak azért hanyagolta el a tisztaságot, csak azért volt a maga személyére nem kényes, megalkuvó, sok mindenre kész és ehhez képest alázatos, hogy minél többet tehessen a családjáért, hogy a családjával és különösen ezzel a fiuval szemben maga lehessen az önfeláldozás?!… És én elhiszem rólad, hogy képes volnál beváltani a fenyegetésedet! Te képes volnál szakitani velem abban a percben, mihelyt azt hiszed, hogy már nincsen szükséged rám!… te képes -258- volnál kompromittálni, pellengérre állitani, megbélyegezni engem… apai gondosságomért, jótetteimért, önfeláldozásomért szigorubb itélkezéssel fizetni, mint a minőt érdemlek… te képes volnál örökre elrugni magadtól az apádat!… belerugni a gyalázatba és a nyomoruságba!… felrugni, agyonrugni!… És ugyan miért? Hogy ezzel megmentsd az életedet?!… Vagy legalább is azért, mert valami nagy érdeked kivánja igy?… Egy milliót kapsz azért, hogy igy bánsz el velem?!… Vagy talán egy nagy szerelem tesz ilyen dühöngővé, egy nagy szerelem, amelyet nem birsz leküzdeni?! egy leány, akitől el akartalak választani?!… az őrület a mentséged?!… Nem! Te józanon, minden indulat nélkül, hidegen rugod fel az apádat, csak azért, mert a hiuságod és a kényelemszereteted kivánja igy!… mert megszoktad az előkelő körödet, a szereplést, a társaságodat… mert ahhoz a kényelemhez, amelyet ez nyujt neked, minden áron ragaszkodol… mert türelmetlen vagy mindennel szemben, amiről azt hiszed, hogy kellemetlen pillanatokat szerezhet a hiuságodnak… mert neked csak az az élet, ha az előkelőid között szerepelhetsz… mert engem, akiben csak örökös veszedelmet látsz, hogy egyszer kompromittálhatlak a nagyuri barátaid előtt, a legelső alkalommal, amikor alkalmatlannak találsz, az előkelőség parkjának a kapuja előtt ugy kergetsz el magad mellől, ahogy egy ázott, sáros, piszkos, büdös juhászkutyát szokás: rugással!… És még te beszélsz erkölcsről?!

Elemér: Először is kérlek, ne kiabálj ugy! Mit gondolnak azok, odakünn?!… Nem rólam, hanem rólad.

Bogdán: Eh, azok már rég elmentek!… És ha itt maradtak volna is: bánom is én!… -259-

Elemér: Másodszor, én nem beszéltem erkölcsről. Nem tehetek róla, ha rémeket látsz.

Bogdán: Meglehet, hogy az „erkölcs“ szót, most az egyszer én használtam először. De most is, mint mindig, elég világosan és elég gyakran példálódzol róla.

Elemér: Harmadszor, semmi értelme, hogy veszekedjünk. Maradj te is józan és beszéljünk nyugodtan. Miről van szó? Kétfélét akarunk és nekem ragaszkodnom kell az akaratomhoz. Kifejtettem, hogy miért. Ez rám nézve a társadalmi állás, a pozició, az egész jövőm kérdése. Ezzel szemben te makacskodol. Egy rád nézve jelentéktelen ügy miatt, nem tudom mennyi pénzért, olyan jövedelemért, amely még kétséges is, és semmi esetre se olyan nagy, hogy érdemes volna érte hajba kapnunk. El fogod ismerni, ha eddig megvoltunk Prokóp nélkül, ezentul is meglehetünk nélküle. Neked ez a kétséges jövedelem még kevesebbet számit, mint nekem, mert hiszen neked nem kell a pénz. Nekem se kell ez a pénz; elmondtam, miért nem. Alapos okokkal hozakodtam elő, s ha téged a keresetünk csökkenése nem tenne idegessé és félénkké… ha… meg kell mondanom… nem vált volna annyira véreddé, második természeteddé, hogy utána nyulj minden kinálkozó pénznek, elismernéd, hogy az én okaim sokkal többet nyomnak a latban, mint amennyit ez a kinálkozó pénz jelent. Belőlem a józan számitás beszél és te mivel felelsz az én kitünő okaimra?! Az érzelmek terére játszod át a vitát és azzal argumentálsz, hogy neked köszönhetem az egész életemet. De hát mi következik ebből? Az, hogy nekem veled szemben nem lehet akaratom?… és hogy majd ötven éves koromban is egyszerüen szót kell fogadnom neked, mint egy engedelmes, jó kis fiunak? Ugy-e nem? Hát ne lovagolj azon, hogy az apám -260- vagy és ne érzelegj. Vagy, ha ragaszkodol ehhez az érvedhez, hát nem bánom, számoljunk le vele egyszer s mindenkorra. Ennek az örökös hivatkozásnak egyszer véget kell vetnem s ki kell jelentenem neked valamit; sajnálom, ha egy kissé nyersen történik. Nem vagyunk gyermekek; magam is kinőttem abból a korból, amikor az ember még babonás. Szóval ez az argumentumod nem hat rám és nem kelt fel bennem semmiféle hálaérzetet. Már nem élünk abban a világban, amikor az apa dicskoszorut fonhatott a feje köré azon a cimen, hogy ő életet ajándékozott. Legyünk egészen őszinték. Ha életet adtál nekem, ez nem azért történt, hogy jót tégy velem és hálára kötelezz, nem azért történt, hogy engem életre kelts; csak azért történt, mert a gyönyörüséget kerested, és pont.

Bogdán: Vannak apák, akik életet adnak és tovább állnak; még csak nevet sem hagynak hátra a gyermeküknek. Elhagyhattalak volna, kidobhattalak volna az utcára. Ha nem gondoskodom rólad, most talán az erdőben csavarognál, vagy elpusztultál volna még gyerekkorodban. Nemcsak az életet köszönheted nekem, hanem azt is, hogy ember lett belőled.

Elemér: Ez se azért történt, hogy szivességet tégy nekem, hanem mert neked igy esett jól. Jól esett, hogy gondoskodhatol rólam, hogy felnevelhetsz, hogy folytatom az életedet, hogy az ivadékod még elérheti azt, amit te már nem érhetsz el. Ez is csak önzés.

Bogdán: Meglehet, hogy ez is csak önzés, de mindenesetre különbözik annak az embernek az önzésétől, akinek a gyermekei ugy nőnek fel, mint a sóska. Vannak apák, akik pazarok, ha a saját élvezeteikről van szó és szükmarkuak a családjukkal szemben. Vannak, akik maguktól nem tagadnak meg semmit, de amikor a gyermekeiket kell ellátniok, beérik vele, hogy nagynehezen, -261- ugy ahogy, kiizzadják a szegényes ellátásra, a tandijra meg a silány ruhára valót és egyebekben nem igen törődnek az egész pereputtyokkal. Ha véletlenül én is ilyen ember vagyok, akkor most nehéz munkát kellene végezned, az Isten tudja hol, és nem uraskodhatnál, nem parancsolgatnál nekem, hanem robotolnod kellene és engedelmeskedned keménylelkü idegeneknek. De én megvontam magamtól mindent, amit csak lehetett… lemondtam minden egyéb örömről, pedig nekem is lett volna érzékem a mulatozás iránt… nélkülöztem, rossz cipőben jártam… harcoltam az élettel, pedig egyedül küzködés nélkül is megélhettem volna… letettem arról, hogy megbecsüljenek s beletörődtem mindenféle megaláztatásba… kellemetlenkedtem, marakodtam, viaskodtam az emberekkel, pedig az egyedüllét önzésében nyugalmat is élvezhettem volna… embertelenségeket követtem el a gyengébbekkel szemben, könnyeket sajtoltam ki sok szemből, pedig, ha nem sokat törődöm veletek, meglehettem volna anélkül, hogy az izgalmak idegessé és álmatlanná tegyenek… piszkos dolgokban kotorásztam a pénzért, ha ugy akarod… és csak azért, hogy nektek mindenetek meglegyen, amit csak kivánhattok, hogy téged urrá nevelhesselek fel. Attól fogva, hogy élsz, az utolsó mancsettagombodig mindenedet, amid csak van, nekem köszönheted, mert te magad a pénzt még ma se keresed, csak költöd.

Elemér: Legyen. Mindent neked köszönök; rendben van. Szerencse volt rám nézve, hogy nem hanyagoltad el a családodat, hanem gondoskodtál rólunk; elismerem az érdemeidet. Elismerem, ha akarod, azt is, hogy nem önzésből tetted, amit tettél, hanem családias érzésből, mert jó apa voltál. De akárhogyan történt, hogy ma az vagyok, aki vagyok… akárminek köszönhetem a -262- mai kedvező helyzetemet: ragaszkodom ahhoz a pozicióhoz, amelyet ma elfoglalok; nem szándékozom lemondani róla, csak azért, hogy a kivánságod teljesedjék; és hogy megtarthassam a poziciómat, minden konokságod ellenére is érvényesitenem kell az akaratomat. És érvényesiteni is fogom, bármi áron. Minek köszönhetem, mellékes, annyi bizonyos, hogy én ma kifogástalan uri ember vagyok és az is akarok maradni. Ezzel pedig nem fér össze a te kivánságod; tehát befejeztem a vitát.

Bogdán: Még ezt a büszkeséget is nekem köszönheted. Én adtam meg neked a vagyonommal a módot, hogy ilyen független, hogy ilyen nagy gentleman lehess. A becsületedet is én szereztem meg neked, amikor keserves, piszkos, kinos munkával vagyont kapartam össze, hogy a jólétben, a kényelemben ne szorulj rá arra, amire én rászorultam. Becsületet szereztem neked az én becsületem kárával, a lelkiismeretem feláldozásával, a magam reputációjának az árán, – hogy ezt végül te vágd az arcomba!… És annak a becsületnek a cimén, amelyet én szereztem neked, követeled, hogy meghajoljak az akaratod előtt!

Elemér: Eh, végezzük be! (Megnézi az óráját.) Öt percig még várok. Ha öt perc mulva se vagy hajlandó megirni Prokópnak a levelet, a többit tulajdonitsd magadnak.

Bogdán: És te beszélsz erkölcsről, te?!… Mennyivel rosszabb vagy nálam!… Milyen lelketlen vagy! Én se voltam kiméletes az idegenekkel szemben… De a családomat szerettem… annál jobban szerettem!… -263- Én se ismertem az érzelgést, de megvan az a mentségem, hogy mindent tiértetek tettem és legalább veletek szemben nem voltam önző, hanem jó, odaadó és önfeláldozó. Te, te csupa önzés vagy!… Puszta, meztelen önzés!… Olyan vagy, mint az állat!… Disznó vagy!…

Bogdán: Erősebb vagy nálam. Fiatal. Egy uj világból való, amely semmivel se törődik, csak magamagával… amely keresztülgázol azokon, akiknek a nehezen szerzett javait ajándékul kapta.

Bogdán: Öreg vagyok már, gyengébb, semhogy kedvem lehetne háboruba ereszkedni a legfélelmetesebb ellenségemmel: a fiammal. A háboru vége az volna, hogy: miután tönkre mentél, eljönnél hozzám és elkunyorálnád, amim még maradt.

III.

Seregély dr.: Édes Istenem, voltaképpen mindnyájan hálátlanok vagyunk a szüleinkkel szemben!… Az egész élet csupa hálátlanság. És éppen egy Bogdán Antallal szemben legyen hálás a principálisunk?!

Bulcsu dr.: A nemezis!… Ki miben vétkezett, abban bűnhődik. Azok a szellemek hurcolnak el bennünket, amelyeket magunk idéztünk fel. Sokat vétett, egy sereg nyomorult ellen, a fiáért, a fia érdekében. A fia most boszut áll rajta, azok helyett.

UJ IDŐK.

Történik: Bécs mellett, a freudenaui lóversenytéren, október végén, délután négy órakor.

Nyirkos idő – mondta volna Shakspere. Az ég arculata sirós… vagy: az égboltozatnak a szeme is, a szája is sirásra áll – mondjuk mi, szabadon Arany János után, művészi fordulattal s azzal a hetyke merészséggel, amely nélkül nincs ifjuság s nincs szellemi megujhodás.

A versenypálya lucskos, a nagytribün előtt elterülő sétatér csatakos, a fogadók lelkei borusak.

Künn, az ezerszáz méteres inditópontnál, a kétévesek eladóversenyére készülődnek. Kissé hosszasan, mert sok ló fut, s hol az egyik, hol a másik idejekorán előre szalad.

A nagytribünnek azon a részén, amely legközelebb van a Jockey-Club tagjainak fentartott rekeszhez, tehát ahoz a helyhez, ahol a bécsi mágnáshölgyek nagyobb csoportba verődtek, két budapesti üldögél; egy idősebb ur és egy fiatal asszony.

Az idősebb ur: Berzsenyi Jacques báró. A fiatal asszony: a báró jogtanácsosának, dr. Szondy Gergelynek a felesége.

Berzsenyi báróról a bécsiek is tudják: hogy Budapest pénzkirályainak egyike, akinek közbejötte nélkül -265- semmiféle pénzügyi akció nem képzelhető, s hogy üres óráiban versenyistálló-tulajdonos.

A szép Altmann Veronka tizenhat esztendős koráig, amikor elvitték az első báljába, nem csinált egyebet, csak kinézett az ablakon és néha regényt olvasott. Akárhová nézett ki az ablakból, mindenütt azt látta, amiről a regényei beszéltek: a gazdagságot. Mindig csak a gazdagságot, kivéve, ha otthon nézett körül. Az apja, bár egy nagy banknál a vezető állások egyikét foglalta el, talán mert léha, élhetetlen ember volt, sohase tudott többet szerezni annál az évi huszezer koronánál, amely a családjának az utolsó fillérig kellett a legszükségesebbre.

Azok a gondolatok, amelyek a tizenöt éves Veronkát ablakában foglalkoztatták, később se törlődtek ki a lelkivilágából. Veronka minden iránt érdeklődött, ami szép, jó, nemes és főnemes, minden iránt, ami érdekes, de egyetlen igazi szerelme, első szerelme, a gazdagság maradt.

Tizenhat éves korától huszonnégy éves koráig szorgalmas látogatója volt a bálozás felsőbb iskolájának. E nyolc év alatt – mint naplófeljegyzéseiből megállapitható – huszonhét érdekes férfi iránt érdeklődött, lelkének minden hevével, – mert lelkét, mely tele volt finom érzéssel, megrezegtette mindaz, ami a mai szép világban uj, megnyerő és egyéni, ifjuságra vagy más erőre valló.

A sok érdekes férfi között találkozott néhány gazdag is, de ezek nem pályáztak a Veronka kezére. Huszonnégy éves korában, reményvesztetten és kissé fáradtan, férjhez ment huszonhetedik ábrándjához, dr. Szondy Gergelyhez. Dr. Szondy nagyon elfogadható -266- kérő volt. Harmincöt éves, komoly és igen szorgalmas ember, aki vagyonnal még nem dicsekedhetett, de főjellemvonásainál fogva nagy jövőre számithatott.

Azóta Veronka nem csinál egyebet, csak élénk társaséletet él, lehetőleg a legjobb körökben, hogy legalább láthassa a gazdagságot. A kirakat is érdekli, ha már nem lehet törzsvendég az ékszeres boltban.

Már nem olyan szép, mint husz éves korában, de az alakja nagyon szerencsés, a szeme csupa lélek s a fogai gyönyörüek. Az arcvonásai nem hidegen szabályosak, de nagyon kedvesek; a mozgásában, a beszédében s egész megjelenésében van valami megkülönböztető, vonzó érdekesség.

Dr. Szondy Gergelynek nem csekély munkájába kerül, hogy érdekes megjelenésü felesége megfelelően választékos mezben jelenhessék meg egy kissé mindenütt. Kárpótlásul megvan az az elégtétele, hogy feleségét Budapest egyik legkellemesebb jelenségének mondják, akinek a jóizlését még a barátnői sem tagadhatják le.

Veronka szépségének csak egy nevezetesebb fogyatéka van. A hajszine a sok ápolástól egy kissé tarka. De talán eredetileg is ilyen szinü volt; Veronka már nem emlékszik rá.

– Igazán boldog vagyok báró ur, hogy véletlenül találkoztunk és végre kibeszélgethetjük magunkat, mert mondhatom, ugyancsak felcsigázta a kiváncsiságomat. Már több mint egy hónap mult el azóta, amikor jelezte, hogy meg fog látogatni, mert igen komoly mondanivalója volna… Én várom, várom, de hiába… és nemcsak hogy nem jön, hanem, amikor véletlenül találkozunk, mint a mult héten, a filharmonikusoknál, ahol éppen egymás mellé kerültünk, akkor se elégiti ki -267- a kiváncsiságomat, hanem kitér azzal, hogy ez a hely a legkevésbbé se alkalmas a meghitt beszélgetésre… pedig mire való a szünet két zeneszám között, ha nem éppen erre? Mondja, hogyan lehet egy kiváncsi asszonyt igy meggyötörni?!… De megbocsátok, feltéve, hogy most mindent megvall, de mindent ám!… Remélem, nem fogja azt mondani, hogy a hely vagy az idő megint nem alkalmas?! Most rá is ér… a közelben nem ül senki, aki meghallaná, amit beszélünk… szerencsémre az esős idő távoltartja a tömeget… kevesen vannak s igy a báró ur ez egyszer nem szabadulhat meg tőlem, amig meg nem gyónik.

A báró: Én is örülök, hogy a kétévesek sok hamis startja végre alkalmat ad nekem őszintén feltárnom a szivemet. Valóban igen fontos dolgot óhajtok közölni és ha őszinte vallomásom halasztást szenvedett, ez csakis a pénzpiac mai helyzetének tudható be, mert bizonyára a legfájdalmasabb érzelmi ügyeknek is el kell hallgatniok, midőn a mindennél fontosabb elintézendőkről van szó. De végre, minthogy Csibészkirály odakünn még erősen nyugtalankodik és elég szerencsés távolságban ülünk ezektől a bécsi hölgyismerőseimtől, akik a korláton tul tartózkodnak, nem habozom megismertetni önt a tényállással.

A báró: De előbb önnek igéretet kell tennie, hogy nyiltszivüségemért nem fog megharagudni. Mert az én lovagiasságom egyszerüen kizárja azt, hogy én egy uriasszonynak olyasmit mondhassak, amit ez a személy magára nézve sértőnek találhat.

Veronka: Mennyi felesleges bevezetés! Biztositom, báró ur, hogy ön semmit, de semmit se mondhat nekem, amiért én megharagudnám. A legrosszabb esetben, ha valami lehetetlent kivánna tőlem, röviden azt -268- mondanám, hogy: nem!… De addig, ugy-e, nem mondhatok nemet, amig azt se tudom, hogy miről van szó?!

A báró: Meg kell még jegyeznem, hogy én már kedves atyja iránt is baráti jóindulattal viseltettem és nem rajtam mult, hanem az ő saját mulasztásán, ha ő azt a szives utbaigazitást, melyet sohase tagadtam meg tőle, nem kérte ki elég gyakran, vagy nem tudta gyümölcsöztetni. Ezt a jóakaratot mindig kész voltam átvinni az atyáról a leányra, amint abból is meggyőződhetett, hogy az ön férjét neveztem ki jogtanácsosul és ha nyiltságomat netalán nem fogja kellemesnek találni, ugy ne tulajdonitsa ezt egyébnek, mint állandó jóakaratomnak.

A báró: Mindenek előtt tehát azt a rideg tényt kell közölnöm önnel, hogy értésemre esett, mily hirek szállonganak. Ezek a hirek nem mondtak se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy önt, mint jogtanácsosom nejét, ugynevezett benső szerelmi viszony fűzné hozzám.

A báró: Nem titkolom el ön előtt, hogy engem ez a hiresztelés rendkivül kellemetlenül érintett. Nem találnék ugyan semmi szégyelni valót abban, hogy én, mint öreg ember, egy ilyen szép asszonyt szerelemmel füzzek magamhoz, és minthogy nem akarok jobbnak látszani, mint amilyen vagyok, nyiltan megvallom, hogy hasonló célokért még az áldozatoktól sem szoktam visszariadni, mert én éltesebb korom ellenére is megőriztem ifjukori idealizmusomat. Sőt hozzáteszem, hogy például áldott emlékezetü, boldogult nőm életében engem ez a hiresztelés a legkevésbé sem zavart volna, mert ő, mint – fájdalom – sokáig beteg nő, baráti elnézéssel itélte meg, sőt bizonyos büszkeséget talált benne, hogy férjének -269- netaláni idealizmusa a szép nők részéről tartós méltánylásban részesül. Következésképpen, ha ez a hiresztelés néhány évvel ezelőtt merül fel, alighanem ugy gondolkoztam volna, hogy ez a rám nézve csupán hizelgő hiresztelés, mint olyan, mely egyedül önnek lehet kellemetlen, rám nem is tartozik. De viszonyaim megváltoztak és amennyire sajnálom, hogy a pletyka nem mond igazat, oly őszintén kijelentem, hogy bizonyos okaim vannak, amelyeknél fogva a jelzett hiresztelés rám nézve fölötte kellemetlen.

Veronka: Ó, báró ur, ön halálra ijeszt!… Hogyan, az emberek azt beszélik?!… Ó, milyen gonosz a világ!… Istenem, ha a férjemnek is a fülébe jutna!… Mi lesz velem?! Mi lesz velem?!… Pedig ön tudja a legjobban, mennyire ártatlan vagyok!… De hát hogyan terjedhetett el ez a rágalom?

A báró: Én is ezt kérdeztem magamtól és rögtön elhatároztam, hogy ki fogom kutatni, miképpen terjedhetett el. Igen diszkrét módon ugyan, de valóságos nyomozást léptettem életbe és képzelheti meglepetésemet, midőn ez a nyomozás azt a sajátságos dolgot deritette ki, hogy ez a hiresztelés senki mástól nem ered, mint öntől!

A báró: Én is csodálkoztam és egy darabig nem tudtam megérteni, hogy valaki, akinek semmi baja sincs, hogyan költhet egy rágalmat önmagáról, mely végre is rossz hirbe keverheti őt, holott ő személyesen tudja a legjobban, hogy ebből a rá nézve kompromittáló ügyből egy árva szó sem igaz?! No, de a dolog nem is ugy történt, mintha ön, teszem fel azt, dicsekedett volna, hogy önt szerelem füzi hozzám, hanem ugy, hogy ön olyan szavakat ejtett el a barátnői előtt, amelyek -270- alkalmasak voltak azt a látszatot kelteni, mintha közöttünk meghittebb viszony volna. Az egyik nyomozó szavai szerint ön ugy viselkedett, ugy tetszelgett nevem emlegetésével, ugy tüntetett s olyan kétséges értelmü nyilatkozatokat tett, mintha mindent el akart volna követni, hogy táplálékot adjon a szállongó gyanunak, mely önt hamisan vádolta, sőt ön maga volt az, aki saját jószántából gyanuba keverte magát és mint önkéntes kezdeményezte egy egyénnek a megrágalmazását, aki senki más nem volt, mint ön személyesen.

Veronka: De, báró ur, én nem tudok magamhoz térni az álmélkodástól!… Hogy én magam tévesztettem volna meg az embereket… Hogy én magam hitettem volna el, mintha… De hisz ez őrület!… És én nem tudom megérteni, hogyan vádolhat ön ilyesmivel egy kifogástalan uriasszonyt?! És hogyan tud elhinni ilyen esztelenséget?!

A báró: Tudja, a mai világban a kifogástalan uriasszonyok néha kissé furcsák. A kifogástalanságuk mellett is kitelik tőlük bármi bolondság. Aztán ez az esztelenség nem is olyan nagy esztelenség. Néha pusztán azért is megtesz az ember ilyesmit, hogy a barátnői hadd pukkadozzanak az irigységtől.

Veronka: Ön ilyen rettenetes dologgal vádol engem!… és még hozzá, hogy gyermekes ostobaságból követtem volna el ilyesmit!… Nem, báró ur, én nem vagyok ennyire gonosz, de ennyire naiv sem.

A báró: Magam is azt hiszem, hogy komolyabb okai voltak rá. Tudja, én el tudom képzelni ezt a számitást egészen helyesnek. A mai világban egy asszony igy gondolkozhatik: „Ha a társaság azt hiszi, hogy én behálóztam ezt a nagy pénzembert, hát annál jobb. Ez engem ugy tüntet fel, hogy nagy befolyásom van a pénzeszsákra, mindent ki tudok nála vinni, urnő vagyok -271- annak a hatalmasságnak az óriásbarlangjában, ahol minden nagy érdek összefut. Mit árthat ez nekem és mit használhat?! No, használni igen sokat használhat! Mert az emberek azt fogják mondani: ennek az asszonynak a férje tekintély, ennek az asszonynak a férje hatalom, mert az asszony mindent ki tud vinni a pénzkirálynál, hát bizzuk az ügyünket mi is erre a tekintélyes emberre, akinek ilyen okos felesége van! És az emberek talán ostromolni fogják a tekintélyes ember irodáját. Azonkivül egy asszonyt mindig szépen ruház, egy asszonynak mindig csak reklám, ha ilyen nagy pénzdisznók, ilyen öreg pénzdisznók hevernek a lábánál. Nincs elegánsabb babona, mint az ilyen vén szerencsedisznó.“ Miért ne gondolkodhatnék némelyik asszony igy, aki mindamellett, nem tudom miért, kifogástalan akar maradni?! És szándékosan keveri hirbe magát, éppen a férje érdekében, vagy mert a házastársak között az érdek többnyire közös, mondjuk: a gyermekek érdekében!

Veronka: Micsoda szörnyüségeket beszél össze-vissza?! El tudja képzelni, hogy egy asszony megkockáztassa a jó hirét, a családi élete nyugalmát, talán az egész jövőjét az ilyen kétséges haszonért?!…

A báró: Miért ne?! Meglehet, azt mondja magában: „A férjem akkor se tudná meg a dolgot, ha igaz volna; hogyan tudja meg hát akkor, amikor nem is igaz?! E felől nyugton alhatom; engem ugyan semmin se fog rajtakapni! A többiek pedig gondoljanak akármit! Mit bánom én, ha rossznak gondolnak? Nekem elég, hogy nem vagyok rossz!“ És az asszony igy okoskodhatik tovább: „Ugyan, kinek ártok vele, ha elhitetem a világgal, mintha ugy volna, ahogy nincs?! Az öreg ember hozzátartozói között nincs senki, akit ez a hiresztelés bánthatna. Áldott emlékü neje már nem él, -272- leányai pedig, a férjeiknél, csak örvendeni fognak, ha értesülnek, hogy atyjuk még most is megőrizte ifjukori idealizmusát és a szép hölgyek részéről, nem annyira szép szeméért, mint inkább előzékeny modoráért bizonyos megbecsülésnek örvend. No és az öreg pénzdisznónak, ha véletlenül értesitik, csupán hizeleghet nevének a pletykában való tartós szereplése.“ És ez az okoskodás egészen helyes is volna, ha nekem nem volnának bizonyos okaim, amelyek megnevezésétől, diszkrécióból, tartózkodnom kell. Lehetnek ugyanis más, ha nem is éppen olyan szép nők, mint ön, akik ugyanerre a reklámra igényt tartanak, sőt ez irányban igénypört jelentenek be, és meg kell vallanom, bizonyos joggal.

Veronka: Báró ur, én nem tudom, hogyan tiltakozzam, hogyan utasitsam vissza ezt a csunya vádat s még kevésbé, hogy miképen gyógyitsam ki önt rögeszméjéből?!

A báró: Ne tegye azt, gyermekem. Mert én most már tökéletesen értem önt, s mi több, bensőleg igazat adok önnek. Belőlem nem a neheztelés szól, csak az ellentétes érdek. Én nem vagyok olyan elavult ember, aminőnek netalán látszom; én meg tudom érteni az uj időket. Bizonyára én még a régi világban nőttem fel s a régi világban a férfiak is csak elvétve dicsekedtek el a nők kegyével; mondhatnám, csupán a közönségesebb férfiak. Én például soha sem beszéltem volna el szerelmi kalandjaimat; az igaz, hogy nem is igen voltak nevezetesebb kalandjaim, mert nagyon elfoglalt a vagyonszerzés és sajátságos, de való, hogy ifjukoromban távolról sem szerettek annyira a nők, mint öregségemben, midőn már több társaséleti csiszoltságra tettem szert és előzékeny modoromat is jobban megismerhették. De nem kerülhette el figyelmemet, hogy az uj időkben a nők körében sem szokatlan a hóditásaikkal való -273- tüntetés és még kifogástalan nők is találkoznak, akik jól felfogott érdekből akképen hivalkodnak, mintha nem volnának kifogástalanok, hanem ellenkezőleg, gyümölcsöztetnék szeretetreméltóságukat, mely különben, nem tudom miért, csupán kényelemszeretetből-e vagy más okokból is, parlagon hever. S teszik mindezt csupán azért, mert az emlegettetést, a hirnevet, az érdekességet, a tekintélyt, a befolyást, az összeköttetéseket és netalán az anyagi hasznot is óhajtják.

Veronka: Báró ur, tekintse védtelenségemet! Ön nem viselkedik ugy, ahogyan egy nagyurhoz illik.

A báró: Miért, gyermekem? Én egyszerüen meggyóntam önnek és ismétlem, hogy eljárását meg tudom érteni, legkevésbbé sem nehézményezem s még helyeselni is tudnám, ha ez bizonyos érdekeimmel nem ütköznék össze. Igy azonban figyelmeztetnem kellett önt, hogy ha sulyt helyez rá, hogy kedves férje jogtanácsosom maradjon, igyekezzék ellentétes eljárással megcáfolni azokat a hireket, amelyeket nem meggondolatlanságának vagyok kénytelen tulajdonitani, hanem éppen ellenkezőleg. Természetesen egészen más volna a dolog, ha az ön részéről megszünnék a kifogástalanság: ez esetben, magától értetően, elenyésznének a kifogásaim.

Veronka: A báró ur talán megfogadta, hogy minden percben ujra meg ujra meg fog sérteni?

A báró: Sértheti önt, ha én valóságnak óhajtom azt, aminek az elhiresztelése egy cseppet se sértette önt, noha egy szó sem igaz belőle?

Veronka: Beszéljünk másról, amig a férjem előkerül, ha nem akarja, hogy itt hagyjam és egyedül járkáljak a versenytéren, ameddig a férjemet megtalálom.

A báró: Ne haragudjék, gyermekem. Bocsánatot kérek, ha megharagitottam. És nézze!… gondolkozzék tovább erről a dologról! Igaz, még egy vallomással -274- tartozom önnek, bár most már elképzelheti, hogy mindezt nem hozhattam elő a filharmónikus hangversenyen…

A báró: És gondolja el, ha én ott, halkan csevegek önnel, mindenki azt mondta volna: „Ez a Bach egy cseppet sem érdekli a pénzkirályt; ez a Bach már nem divat, ez a Bach egy elavult zenész, egy senki.“ Pedig Bach ellen nekem semmi kifogásom; és hálátlanság lett volna tőlem e szegény zenészszel szemben, akinek annyi jó álmot köszönök… Start! Csibészkirály van elől.

A báró (messzelátóján át nézi a versenyt): Kitünőt. Megszaladt a többitől… lehetetlen, hogy ezt bármelyik behozza. Csibészkirály-t fogadták?

A báró: Béküljön ki velem, gyermekem, és gondolkodjék tovább a dologról. Jusson eszébe, hogy ha a látszat már ugyis ön ellen van, még pedig saját akaratából, az már, hogy igaz vagy nem igaz, rendkivül csekély különbség.

Veronka (nevet): Most már a báró az, aki önmagát rágalmazza… legalább remélem, hogy rágalmazza… De éppen ideje volt, hogy önre kerüljön a sor.

KALAND.

Az Operában Sámson és Delilá-t adják. Az első emelet egyik páholyában a közönség csak egy fiatal asszonyt láthat… akit én gyönyörünek találok. Az öltözéke drága és izléses… senki se találná ki, hogy nem grófné, csak egy vidéki kereskedő felesége. Pedig sokan nézik és találgatják: ki lehet ez az uj, ismeretlen, szép arc?… A felvonásközökben a földszintről, a páholyokból számtalan szemsugár cikázik rá; kiváncsi és nem csak kiváncsi tekintetek. Nem kerüli el egy asszony figyelmét se; ahány férfiszem, valamennyi minduntalan körülötte lebzsel.

A fiatal asszony nincs egyedül. A férje mögötte kuksol, a magasabb ülésen. Azért huzódott-e vissza, mert titokban bóbiskolni akar?… könnyen meglehet. Reggeltől estig talpon volt s nem szokott hozzá az efféle esti mulatsághoz. Vagy azért buvik el, mert nem szivesen mutogatja magát?… mert ebben is tökéletes ellentéte a feleségének, akinek az az egyetlen öröme, ha minél többen látják?… mert a sok vizsgálódó, fürkésző, tanulmányozó, birálgató tekintet izgatja s talán bántja?… mert nem szokott hozzá az uri társasághoz, -276- csak a paraszt-vevőkhöz?… Mindegy. A fiatal asszony nem bánja, ha férje a háttérbe vonul, már akármiért. Sőt jobban szereti igy. A férj rosszul szabott, tavalyi szmókingja itt nem állhatja ki a birálatot s a fiatal asszony ugy gondolkozik, hogy nincs szégyenletesebb valami, mint a rossz ruha. Férjének egész megjelenése azonnal eloszlatná érdekes inkognitóját. A szabók, ugy látszik, a férjeknek egészen másképp dolgoznak, mint a fiatal grófoknak; a feleséges kereskedőn, ugy látszik, a legdrágább és legsikerültebb szmóking is szinte szégyenkezik, elszomorodik, azonnal megbetegszik s hamarosan elsorvad. És a szmóking még hagyján. De férjének az arcában sincsen semmi titokzatos.

Amögött a fal mögött, amelynek árnyékába a férj visszahuzódott, a szomszéd páholyban, magános fiatalember ül. Huszonöt-huszonhat esztendős lehet; csinos gyerek, dus, feketehaju, a bajuszkája csókolni való. Monoklit visel, frakkján meglátszik a párisi származás, plasztronjáról jókora gyémánt szór szerte vakitó fénysugarakat. Arcáról, egész alakjáról s különösen a tekintetéből lesüvölt, hogy nagyon előkelő fészekből kellett kikelnie.

A fiatal asszonyt ez a szemtelen tekintet ostromolja a leghevesebben s a legkitartóbban. Micsoda ember! Mindegyik pillantása olyan vakmerő s olyan kifejező!… azt lehetne mondani: mindent kitálaló… Az a bizonyos levetkőztető s parancsoló tekintet…

A fiatal asszony egy darabig nem akarja észrevenni. Ugy tesz, mintha nagyon érdekelné az opera; a szünetekben másfelé néz s a közönséget nézi üvegen. De az a kitartóan szemtelen tekintet egyre közelebb férkőzik hozzá s egyszerre csak elkapja valamelyik idegszálát… amint a zenét hallgatja, ugy tetszik neki, mintha ez a tekintet, amelyet nem lát, de érez, hirtelen -277- átvenné az első hegedü szerepét… a körülötte zsongó hangok mintha át- meg átjárnák egész lelkét… akarata ellenére, nem tudja hogyan, a pillantásuk találkozik… s aztán a szemek beszélgetnek.

A férj a faltól nem láthatja a fiatalembert. És ha látná is!… alighanem akkor is csak üres tekintettel nézné, nem a féltékenység dühével, marakodásra készen. Hiszen olyan fellázitóan gyanutalan!

Hogy féltékenynyé tegye az, amit az asszonynak csak a szeme mond, bizonyára sohase jutna eszébe.

A férfiak nagy érdekszövetsége meglehetősen rabbá tette az asszonyt, átláthatatlan időkre. De az asszony szempillantását, azt mégse tudta rabbá tenni. Az asszony tekintetére, erre az egyre nem tudott törvényeket kényszeriteni; az asszonynak ezt az egy szabadságát nem tudta megnyirbálni.

– Látod, hogy nem haragszom. Nem tudok rád haragudni. Még a szemtelenséged is hizelgő. De azért ne bizd el magadat.

– Az enyém leszel. Csókjaim tüzének nem tudsz ellenállani. Máris jobban szeretnéd, ha én ülnék melletted s nem az a fajankó, aki a szoknyádon ül.

– Nézd, még csak a szerelmes pillantásommal ölellek körül és máris megremegsz. Hát még ha!…

A fiatal asszony örökösen azt feleli, hogy: „Soha…“ De szorgalmasan megfelel minden kérdésre… és nagyon is sokszor mondja, hogy: „Soha“.

Mintha maga se hinné, hogy ez a „soha“ olyan bizonyos volna. És nem, nem haragszik. Izgatja, gyönyörködteti ez a játék. Rajtakapja magát, hogy már régen nem figyel a zenére.

– Holnap reggel hét órakor hazautazunk és ki tudja, mikor jövünk fel megint?! Ha megtudja, ki vagyok, holnap reggel azt fogják felelni neki a szállóban: „Már elutaztak“. Utánam jön-e olyan messzire? Ugy-e nem? Ő maga is mindent el fog felejteni… hát mért ne játszanánk tovább?!… mikor ez oly szórakoztató, kedves és izgató!… Mind a ketten el fogunk -279- felejteni mindent és pillantásaink oly nyomtalanul tünnek tova a semmibe, mint ennek a gyémántnak a fénysugarai!… De ha mégis utánam jönne?!… Akkor majd meglátjuk!… Még akkor is ráérek hátrálni… Addig csak játszszunk… hisz ez oly mulatságos!…

És ettől fogva a tekintete még kevésbbé tartózkodó. Továbbra is azt mondja, hogy: soha… de igy: „Soha, te édes!… Soha, te kedves!…“

Mikor kimennek a páholyból, tudja, hogy a fiatalember nyomon követi s a folyosón azt mondja a férjének:

Hirtelen visszafordul s a tekintete most már megmondja annak, aki várta, ezt a biztatást:

Pár perccel később a házaspár kocsiját egy automobil követi. A szálló előtt megáll az automobil is. De nem száll ki belőle senki. Ugy látszik, megvárja, mig azok felhaladnak a lépcsőn s csak aztán kérdezi meg a portástól:

II.

Ó, milyen nyomoruság egy olyan fészekben élni, ahol – az egész városkában! – lehetetlen magamhoz való társaságot találnom!… És még hozzá egy olyan férjnek az oldalán, aki egész nap az üzletében ül!

Mintha azzal, hogy gondoskodik a kényelmemről és gyüjti a garast, jóvátenne mindent: egész közönségességét s még azt is, hogy a kenyérkereset és a vagyonszerzés cimén olyan sokat hagy egyedül! Igaz, hogy kényelem nélkül nem igen lehet elképzelni a boldogságot… de van-e szánalmasabb teremtés, mint az az asszony, aki egész nap nem tudja, mit csináljon?! És mit csináljak? Beüljek én is a boltba – egy lisztkereskedésbe! – társalogni a parasztokkal?!… És várjam, várjam… mit?… csak az idő mulását!… mig egy pár év mulva a lisztpor ugy beeszi magát a pórusaimba, hogy mindenki azt képzeli: „Milyen rettenetesen puderezi magát ez a szerencsétlen asszony!…“

– Nem ostobaság-e ez a nagy önfeláldozás? Nem azoknak van-e igazuk, akik csak a vágyaiknak élnek, akik csak a mámort keresik s nem törődnek semmivel a világon, csak azzal, hogy életük ne maradjon egyhangu, szürke és örömtelen!…

Egy olyan szép, érdekes és okos asszony, mint én, magához méltó, hatalmas, érdekes és nagyeszü férjet érdemelt volna. Ha zsarnokot, ha szultánt is… de mindenesetre kiváló lelket, előkelő embert.

Akárhányszor ideges, zsémbes, veszekedő, kiállhatatlan vagyok. Néha magam is elcsodálkozom rajta, hogy ilyenkor milyen igazságtalan tudok lenni. És ez a szerencsétlen, mintha igazságtalanságomat valami természetes gyengeségnek vagy éppen betegségnek tulajdonitaná, még ekkor is a gyengédségével akar kibékiteni! Mennyire utálom ezt a gyengeséget, amely a szelidség, a jóság és a hidegvér maszkját ölti magára! Milyen odaadóan tudnék szeretni egy olyan embert, akinek a büntetésétől rettegnem kellene!

Ha eszembe jut, milyen édes izgalmat szerzett nekem már az a kis játék is!… az a kis játék, amelyet száz meg száz ember láthatott!… hogy a puszta tekintete is nagyobb hatással volt rám, mint ennek a szerencsétlennek a csókja!… – nem gondolhatok egyebet, mint hogy: megcsalt, meglopott vagyok, mert ő az a hozzám való, akit megérdemeltem volna s nem ez a szegény, aki haszonbérbe vett… neki rendelt az ég… a természet… vagy akárhogyan nevezzem ezt a rejtelmes valamit…

A multkor, miközben egy északi regényben lapozgattam, rokon gondolatul ez a mondás jutott eszembe: ismeretlenem tekintetének a hatása alatt ereimben az örökkévalóság lüktetését éreztem…

De hát ki lehet ez az ember, aki méltó rám és hozzám való?! Ez az idegen, aki egy pár pillantásával közelebb tudott férkőzni a szivemhez, az idegeimhez, az egész lelkemhez, mint bárki a világon, ideszámitva azt is, akivel évek óta élek egy fedél alatt?!

Eh, mit törődöm a nevével! Hozzám való, tehát alighanem előkelő ember és egész bizonyosan előkelő lélek…

Vajjon mért nem jön?!… Nem találja ki, hogy az unalom tengerének partján milyen epedve várja öröktől fogva eljegyzett arája?

III.

És sajnos, nem lehet kétségem. Az arcképe benne volt minden képes ujságban.

Csakugyan előkelő ember. Egyike legelőkelőbb betörőinknek, azoknak, akik alkalomadtán a gyilkosság tól se riadnak vissza.

Most is efféle alkalomból fedezhettem fel arcképét a képes ujságokban. Megölt egy utcai leányt, elrabolta az ékszereit, de rajtavesztett, elfogták.

A képen is olyan előkelő, amilyen a páholyban volt. A gyémántgombjára ráismerek.

KEGYELEMKENYÉR.

Sperling Antónia, volt táncosnő, most többszörös háztulajdonos Andrássy-uti palotájának első emeletén, abban a szobában, amelyet az özvegy Sperlingné magának foglalt le, a nevezett özvegy Sperlingné és az öreg Stefi gróf, Antónia régi barátja, durákot játszanak. Stefi gróf már hetvenegy éves; a szemejárása és a hanghordozása még elárulják, hogy valaha egész sereg élősdi leskelődött és fülelt körülötte, de a külsején egyébként már erősen meglátszik, hogy ez a sokat emlegetett ember, aki a pazarlása nagyszerüségével tultett a mesebeli Esterházyakon, mindig többet költött másokra, mint magára. Az özvegy Sperlingné, bár tul van a hatvanon, nem egészen közelről nézve még most is szép asszonynak látszik. Feltünően ápolja a személyét; az olyan hölgyek, akik fiatalságuk legszebb éveit nagy urak társaságában töltötték, késő öregségükben se hanyagolják el magukat.

Stefi gróf: Hallja, mama, ne mondjon ilyeneket! Maga jól tudja, hogy én akárhányszor feltettem egy kártyára egy egész uradalmat és soha senki se mondta, hogy csalok. Maga az első, aki folytonosan csalással vádol engem… most, amikor durákot játszom, tiz fillérbe!… -284- mert már nem tudok meglenni a kártya nélkül. De hát mi vagyok én?! Csizmatisztitó vagyok én?!

Sperlingné: Maga még csak nem is csizmatisztitó. Maga csak egy öreg játékos, aki már csalni se tud. Csak akar csalni, de nem tud.

Stefi gróf (leteszi a kártyát): Kérem, mama, én hölgyekkel szemben mindig udvarias vagyok, de ne tessék engem sértegetni, mert ha még egyszer ilyet mond, én örökre kiköltözöm ebből a házból. És maga jól tudja, hogy mi ennek a vége, mert ez már éppen ötödször fog megtörténni. Akkor persze a Tónika utánam rohan a vendéglőbe és sirva kér bocsánatot; maga pedig megint ki fog kapni.

Sperlingné: Nekem még a Tónika se parancsol. Különben ne érzékenykedjék, hanem vegye fel a kártyáját és folytassuk. Mintha nem tudná, hogy tréfálok! De magának könnyebb a lelke, ha jeleneteket csinálhat és panaszra mehet a Tónikához.

Stefi gróf: Tudom, hogy magánál ez tréfa, de az ilyen tréfák nem az én izlésem szerint valók és föltettem magamban, hogy le fogom erről szoktatni. Azért nem is kártyázom tovább, a mig bocsánatot nem kér tőlem. Már csak azért se kártyázom tovább, mert látom, hogy nagyon szeretne tovább játszani. Csak azért se!

Sperlingné: Csak ne kiabáljon! A Tónika a szomszéd szobában alszik, és tudja, hogy a Tónika nagyon haragszik, ha délután félnégy előtt felköltik.

Stefi gróf: No igen, a gyöngédség ez, olyan valami, ami a mama előtt örökre érthetetlen marad. Ha szeretek kedvében járni a Tónikának, a mama ebben csak -285- hizelgést, félelmet, papucsot, haszonlesést s még nem tudom miféle aljasságot lát. De hát nem ugy bántam a Tónikával mindig, mint egy királynéval?!… Nem ugy bántam vele akkor is, a mikor még csak kis senki volt, akit az tett valamivé, hogy én voltam a barátja?!… Mert én gyöngéd vagyok.

Sperlingné: Ha gyöngéd, ne zavarja ki az álmából. Legyen csöndes és kártyázzunk tovább. A csalást visszavonom.

Stefi gróf: Nem kártyázom tovább, mert felizgatott, pedig megvallom, hogy jobban szeretnék kártyázni, mint vitatkozni a mamával. Ha büszke akar lenni rá, csakugyan eldicsekedhetik vele, hogy az egyetlen ember a világon, aki engem ki tud zavarni a sodromból. Én nyugodt ember vagyok, egy cseppet se ideges, a hidegvérem közmondásos…

Stefi gróf: Mondhatom magának, hogy fejedelmeket láttam sáppadozni és remegni abban a helyzetben, amelyben én olyan szilárd és nyugodt maradtam, mint észak csillaga… Mintha csak ércből lett volna az arcom. És mindig példaképpen emlegettek, ha az önuralomról volt szó. De a mama, a szörnyü hidegségével és a kötekedő, gunyos, csupa lenézést kifejező, hogy ne mondjam: a huszárhadnagyokra emlékeztető hanghordozásával olyanokat tud mondani, amik egy olimpusi istennek is az arcába kergetnék a vért. És ha éppen akarja, megvallhatom magának…

Stefi gróf: Nos hát igen, ilyenkor néha megbánom, hogy annak idején nem lőttem fejbe magamat. Más nem tud nekem olyat mondani, ami ezt megbánatja velem. Csak a mama. -286-

Sperlingné: Ej, soha se lövi magát fejbe az, aki erről beszél. Aki fejbe lövi magát, az nem beszél.

Stefi gróf: Ez a közmondás is csak olyan igaz, mint a többi. Nálam, igenis, csak egy asszonyi hajszálon mult. Az egész világ szinte várta tőlem. Én magam sohase hittem volna, hogy ilyen helyzetbe jutva, még az is megtörténhetnék, hogy nem lőném fejbe magam. És miért is ne? Soha se féltem a haláltól; a pokoltól se, semmitől. Gyönyörü élet volt mögöttem, hosszu élet, s mi várt rám?!… Hatvanöt éves koromig ugy éltem, mint egy maharadzsa. Rengeteg vagyonom volt, s ami gyönyört a föld kinál, azt mind tálcán hozták elém. Szerályt tarthattam volna; egész udvarom volt hizelgőkből, tányérnyalókból és rabszolgákból… ha örömet találtam volna benne, kedvemre utálhattam volna az embereket. Tetszésem szerint élhettem az izgalmaknak és kedvteléseimnek. És a kedvteléseim mindig uri, néha igazán nemes kedvtelések voltak. A legjobban szerettem adni, segiteni, ajándékozni, örömet okozni, jót tenni; szórtam a pénzt, mert jól esett az a tudat, hogy hasznára tudok lenni sok embernek, hogy azt az átkot, mely minden nagy vagyonhoz hozzáfüződik, be tudom váltani áldásra. Fejedelmi módon támogattam minden olyan törekvést, amely nekem tetszett; adóztam a köznek is, ugy mint egy király s örültem, hogy ajándékkal fejezhetem ki, mit tartok pártolásra érdemesnek. Hiu voltam, az igaz. Szerettem, ha azt mondják rólam, hogy: kevés ilyen gavallért látott még a világ. De ez se volt nemtelen hiuság. Szerettem szépen élni és ez talán mégis csak menthető hiuság. Ha elszórtam az egész vagyonomat, ez semmi esetre se volt szándékos; de ez se történhetett volna meg, ha nem akartam volna minden cselekedetemmel megmutatni, hogy semmire sem becsülöm a pénzt s hogy a különb dolgokat többre becsülöm. -287- Nem volt mit restelnem a bukásomon s nem volt mit várnom az élettől. Hát élet ez, amikor az embernek nem maradt egyebe, mint durákot játszani?! Egy olyan embernek, aki ugy élt, mint én! Akkor jött a Tónika és sirt, hogy ne lőjem fejbe magam. Azt mondta: amije van, azt én adtam neki, hát ez még megmaradt nekem. Ez szép és ez engem meghatott. Nagyon szép! – mondtam magamban. – Tiz millió közül csak egy csinálná meg és talán soha se az, akitől várjuk. Hát ez engem nagyon meghatott. És azt mondtam magamban: „Ha negyven, negyvenöt, ötven, ötvenöt éves vonék, okvetlenül fejbe lőném magam, hiába sir a Tónika. De már hatvanöt éves vagyok. Hát érdemes azért a kevésért, ami még hátra van, öngyilkosnak lenni?! Ami még hátra van, az már ugy se élet, az már halál, durák. Most már egészen mindegy“. Igy volt. És az szép, amit a Tónika csinált, de az már nem szép, hogy a mama az egész micsodát megbánatja velem.

Sperlingné: Hát ne bánja meg! Mondtam én, hogy: mért nem lőtte magát fejbe?… Én csak azt mondtam, hogy ne lármázzon, mert a Tónika felébred. De maga boldog, ha jeleneteket csinálhat és engem leanyósozhat. Mért? Olyan nagy szerencsétlenség egy öreg asszonynyal durákot játszani?! És mindig csak velem verekszik! Mi baja van velem?! Tehetek én róla, ha azt hitte, hogy a milliói elkölthetetlenek és egy kis tőzsde-veszteség, meg egy kis kártya-veszteség, meg egy kis számitani nem tudás, a kedvezőtlen véletlenek egy kis összetalálkozása… és a milliók hirtelen ugy elröppentek, mint egy szép álom!… Tehetek én erről?! Mit mondtam én magának azóta, hogy a csalást visszavontam, ami magát sérthetné?! De magának semmit se lehet mondani. Egy ilyen nagy embernek, aki el tudott verni nem tudom hány milliót! Persze, aki el tudja szórni a pénzt, -288- az nagy ember; és a polgári takarékosság, az kicsinyesség. De ugy-e, jó volt, hogy a Tónika nem herdálta el, amit kapott és nem tünt el, mint a többiek, akik a maga pénzét széthurcolták a világba, hanem sarokházat vett, és megint sarokházat vett, és mindig csak sarokházat vett?!… Mert mégis csak jobb durákot játszani egy öregasszonynyal, mint a földben lenni.

Tónika (szemrehányó hangon): De édes Stefi, én olyan keveset kérek magától!… és még ezt a keveset se teszi meg a kedvemért!

AZ UTOLSÓ JELENET.

A beteg: Kérem, könyörgök, mondja meg nekem az igazat! Nagy érdekem megtudni, hogy: életben maradok-e?!… Ha meg kell halnom, jól van, de tudni akarom…

A beteg: De hiszen megmoccanni se tudok s nagy fájdalmakat érzek! Mintha félholtra vertek volna. Bizonyosan kitörtem kezemet-lábamat…

Az ápoló: Semmije se tört el; világosan hallottam. És higyje el, alaposan megvizsgálták. Az egyik orvos nekem is mondta, hogy néhány nap mulva már nem lesz semmi baja. Hogy csak az ijedtség, az idegesség, meg talán egy kis kimerültség tette, ha a vizsgálat idején félig magánkivül volt…

A beteg: Teljesen magamon kivül voltam, amikor megvizsgáltak. Csak akkor kezdtem magamhoz térni, amikor az orvosok már menőben voltak. Hirtelen azt képzeltem, hogy rémes álmomnak árnyékalakjai vonulnak tova. Csak magától tudtam meg, hogy az orvosok voltak. Hát már ez is, hogy elvesztettem az eszméletemet!… velem sohase történt ilyesmi… És aztán, ha nem forgok életveszedelemben, miért hagytak itt, a vendéglőben?! Miért nem szállitanak szanatóriumba vagy kórházba?! -290-

Az ápoló: Kis faluhelyen vagyunk, ahol se kórház, se szanatórium s ahol ez a vendéglő az egyetlen hely, ahol ön némi ápolásban részesülhet.

A beteg: Mért nem szállitanak Drezdába?! Már nem lehetünk messzire Drezdától. Kitalálom. Azt mondták: „Ezt már ugy se lehet megmenteni“.

Az ápoló: Ellenkezőleg, azt mondták, hogy önnek csak nyugalomra van szüksége. Idehozták, mert közel vagyunk a vasuti állomáshoz s nem messze a szerencsétlenség szinhelyétől… és az orvosok ugy találták, hogy ön nagyon jó helyen van itt. Annyi bizonyos, hogy a közelben sehol se juthatna figyelmesebb gondozáshoz. Drezdában mindenesetre több kényelmet találna, de a forgalom még nem állt helyre s ha néhány óra mulva helyreáll is, Drezda még gyorsvonaton is másfél óra…

A beteg: Milyen kár, hogy nem voltam magamnál, amikor megvizsgáltak! Egy szót se értek németül, de kiolvastam volna az orvosok szeméből, hogy mi várakozik rám. A férfiak tekintete sohase tud ugy szinlelni, mint az asszonyoké. Maga asszony; magának nem hiszek. Csak vigasztalni akar s nem mondja meg az igazat. Nézze, Julia… ugy-e, azt mondta, hogy Juliának hivják?!… mondok magának valamit. Látja ezt a kis briliánt-gyürüt az ujjamon? Huzza le!… magának adom, ha megmondja az igazat.

Julia: Asszonyom, az igazat mondtam, de ezért nem érdemlek jutalmat és nem is merném…

A beteg: Ahá!… nem akarja elfogadni! Mert fél, hogy ha egy óra mulva meghalok, azzal vádolhatnák, hogy meglopta a halottat!

A beteg: Szörnyü… Nini, a táskám! Hogyan került ide? Igaz, könnyü volt kitalálni, hogy az enyém, mert csak ketten ültünk a fülkében.

Julia: A kezében találták, asszonyom. A szerencsétlenség pillanatában, ugy látszik, ki akart belőle venni valamit.

A beteg: Nézze meg, benne van-e a tárcám? A tárcában ezerkétszáz márkának kell lennie. Nyissa csak ki.

A beteg: Milyen becsületes emberek laknak erre!… Igaz, kitől hallotta, hogy sürgönyöztek az imprezáriómnak?

Julia: Háromszor is. Láttam mint reichstadti herceget, aztán Nórában és harmadszor, amikor Elizát, az utcai leányt játszotta.

Julia: El voltam ragadtatva, mint mindenki. Talán még jobban, mint akárki. Mennyit gondoltam azóta ezekre a szép estékre! Egyik leglelkesebb imádója vagyok, asszonyom.

A beteg: Ne szólj! Nem hiszem el, akármit mondasz… pedig ugy szeretnék hinni a szavaidnak! Látod, hazudtam az imént, amikor azt mondtam, hogy: nagy érdekem tudni, mi lesz velem!… Csak a megnyugtatást szomjaztam, de nem tudtál megnyugtatni. Egyre a vörös papokra kell gondolnom… mind tisztábban látom őket… s most már tudom, hogy meghalok. Most már vége minden hazugságnak… azért szólok hozzád ugy, mint a haldokló az élve maradóhoz… mint a halálra itélt az utolsó emberhez, akit az életben lát… mint a holtra vált, aki sir azon, hogy meg kell halnia, a viruló élethez… mint egy szerencsétlen öreg nő, aki az utolsó perceit éli, a fiatalhoz, -293- aki talán részvétet érez… mert hiszen egyszer te is meg fogsz halni, Julia!…

Julia: Ne izgassa fel magát, asszonyom és ne engedje át magát a képzelődésnek!… hiszen semmi komoly baja!… s holnap maga is mosolyogni fog azon, hogy ma micsoda kínokot állott ki, minden alap nélkül való aggodalomból… Beszéljünk másról… Ha megengedi…

A beteg: Tudom, hogy meg kell halnom, Julia. Az előbb, álmomban, vörös ruhás papokat láttam… és a mi családunkban mindig igy jelenti be magát a halál… aki álmában vörösruhás papokat lát, annak meg kell halnia. Ki akartam verni a fejemből ezt az álomképet, de nem lehet… egyre a vörös papokra kell gondolnom… akárhová nézek, mindenütt csak őket látom… Meg kell halnom, Julia, és ez borzasztó!…

A beteg: De ugy kell nekem, miért indultam utnak pénteken és még hozzá tizenharmadikán! Egész életemben sohase játszottam és sohase utaztam pénteken vagy tizenharmadikán, pedig senki se utazott többet, mint én és máskor mindig játszottam, amikor csak lehetett. Nem is szivesen ültem ma a vasutra. Hanem tegnap valami halálos fáradtságot éreztem… ugy gondolkoztam: jobban ki kell pihennem magam… és egy kis habozás után maradtam, mig a társulatom az imprezáriómmal már tegnap elutazott és meg is érkezett Drezdába. Ez már a halál cselvetése volt. Csak később jutott eszembe, hogy ma péntek s nemcsak péntek, hanem tizenharmadika is és hogy erre az imprezárióm nem figyelmeztetett… Ugy tett, mintha ő se gondolt volna rá… s abban maradtunk, hogy Drezdában ma este fogok játszani először. Kétségbe voltam esve, -294- mikor megtudtam, hogy milyen napra virradtunk. És órákig tépelődtem: ne sürgönyözzek-e, hogy csak holnap utazom… de a kapzsiságom végre is megejtett. Ugy kell nekem, ugy kell nekem!… miért nem hallgattam a józanság szavára… Egyetlenegyszer nem hallgattam rá és tessék, az életemmel kell lakolnom érte!

A beteg: Furcsának találod, hogy öreg nő létemre félek a haláltól? Tulajdonképpen nem félek tőle… tudom, hogy nem olyan nagy dolog tulesni rajta… még egyszer elveszitem az eszméletemet vagy elalszom és vége. De ugy szeretnék még élni, ugy szeretnék még élni! Ha többet nem lehet: két vagy legalább egy évet!… ha csak egy félesztendőt is! Kinevetsz?! Mulatságosnak találod, hogy a Toricelli, az öreg Toricelli, ennyire ragaszkodik az élethez?! Igaz, a nagyanyád, leánykorában, már a szinpadon láthatott!… Vége minden hazugságnak, hát megvallom neked, hogy elmultam hatvannyolc éves… igen, hatvannyolc esztendős, öreg, zörgő csontokat vonszolok esténkint a szinpadra!… Valóságos váz vagyok már… egy gyermeknek több teste van, mint nekem… majd látni fogod, ha majd meghaltam, mennyire össze vagyok töpörödve… ugy fogtok felemelni, mint a pelyhet. És ha nem volna befestve a hajam, láthatnád, hogy galambősz vagyok. Mindegy. Azért nagyon szerencsétlen vagyok, hogy meg kell halnom. Csak még két évet élhetnék! Csak még két évet!

Julia: Asszonyom, ne izgassa magát a beszéddel! Hamarabb tul lesz minden bajon, ha pihenni próbál. -295- Meg vagyok győződve, hogy mihelyt behunyja a szemét, mindjárt elalszik…

A Toricelli: Nem, nem akarok elaludni! Élni akarok, a meddig lehet! Mert látod, ha ennyire ragaszkodom az élethez, hogy nevetned kell rajtam, azért van, mert eddig még nem éltem igazán! Igen, akárhogy csodálkozol, ugy van, ha hatvannyolc éves vagyok is, eddig még nem éltem igazán! Eddig csak törtem magam. Eddig csak dolgoztam, fáradtam, turtam magamat előre, tanultam, izgultam, boszankodtam… törtem magamat ide-oda utazgatással, próbával, tanitással, mérgelődéssel, izgató, fárasztó, kimeritő játékkal… öregen is csak folyton törtem magamat, egyik helyről a másikra vándorolva, folyton vasutazva, hajózva, soha igazi pihenéshez nem jutva, folyton lihegve a pénzért, a minél több pénzért! És mindig azt mondtam magamban: majd, majd!… Majd ha elég vagyonom lesz, hogy visszavonulhatok, akkor majd élvezni fogom a fáradságom gyümölcsét! Majd, majd! És fölélve az idegeimet, elgyötörve, elkoptatva a testemet, a lelkemet, sok-sok pénzt szereztem az imprezárióknak, a szinészeknek, egy sereg mindenféle szinházi embernek, a szabóknak, a vendéglősöknek, a szolgálatomban állóknak, csak magamnak nem tudtam összegyüjteni annyit, amennyi gazdaggá, tehát szabaddá tett volna. Majd, majd! Egyelőre még futni és fáradni kell, hogy összegyüljön az a pénz, amely már kényelemben eltarthat. És még vénségemre is folyton vasutaznom kellett: próbálnom, tanulnom és tanitanom, játszanom és másnap ujra játszanom; hatvannyolc éves koromban is nap-nap után ki kellett állanom a szinpadra, ugrabugrálni, fáradni, izgulni, verejtékezni; hatvannyolc éves koromban is azzal kellett biztatnom magamat, hogy: majd… majd!… látva, sirva látva, hogy dicsőségemet -296- mint koptatja el a szánakozás… És mikor közel jutottam hozzá, hogy végre megpihenhessek és csak magamnak élhessek, akkor egyszerre, hirtelen egy ostoba véletlenből meg kell halnom!

A Toricelli: Látod, még szeretni sem értem rá!… Oda kellett adnom magamat utálatos embereknek, hogy előbbre juthassak, és később, mikor már szivesen maradtam volna egy-egy emberrel, akit egy-két pillanatig szerettem, ki kellett ragadnom magamat a karjaiból, hogy próbálni, játszani, ugrálni, izgulni, fáradni szaladjak… el kellett válnom tőle, tova kellett sietnem, pénzt, pénzt, még több pénzt kaparni!… mint egy megbolondult automobilnak, ugy kellett folyton száguldanom… köröskörül a világban, mindig azzal áltatva magamat: majd, majd! Ennek persze már régen vége. De azért még most is nagyon szeretnék élni! Mert tudod-e, mi az élet, Julia? Nem csinálni semmit, csak nézni, nézni ezt a szép világot, mert a világon minden gyönyörü!

A Toricelli: És én nem értem rá szeretni és én nem értem rá élni… nem értem rá még enni, inni és pihenni se… és én nem értem rá semmire, nem értem rá egy percig nyugodtan lenni, nem értem rá nézelődni… Keresztül-kasul jártam a világot, folyton az országutat róttam, voltam a földnek minden pontján és ebből a gyönyörü világból nem láttam egyebet, csak a szinházakat meg a szállodákat!…

A Toricelli: A vörös papok!… Ne ereszd be őket!… Én még élni akarok, élni… Kegyelem! Még csak egy félesztendőt!…

MINT TOLL A SZÉLBEN.

Miklósháza, junius 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsétlenebbül már nem választhattál volna, mint a mikor éppen Miklósháza jutott eszedbe?! Sirnál, ha látnád a családodat ebben a fészekben, ahol az az egyetlen szórakozásunk, hogy kibámulunk az ablakon, mert reggeltől estig folyton esik az eső. Persze, a mikor idehoztál bennünket, te csak a vidéket láttad. Fenyves is, tó is, – mi kellett neked egyéb?! Titokban pedig arra gondoltál, hogy itt éppen elég messze leszünk tőled s nem vehetem zokon, ha csak minden két-három hétben látogatsz meg bennünket. Hanem én köszönöm ezt a szép vidéket! Az éhes embert a legszebb vidék se gyönyörködteti, – próbálj csak panorámát mutogatni a koldusnak!… És itt egyszerüen nem kapunk enni. Akármiért könyörgünk, azzal fizetnek ki bennünket: „Majd a szezónban!…“ Ha tudniillik addig éhen nem halunk.

Röviden és őszintén: ez már nem is a Balkán, ez Ázsia. Akarod tudni, mi történt velünk tegnap? Ime. Délelőtt a bérlő azzal örvendeztetett meg, hogy még napokig eltarthat, mig a szobámat a kivánságom szerint ujonnan tudja berendezni, mert a butorokat nem tudom honnan kell hozatnia. Aztán küldjön az ember -298- foglalót, csakis a prospektusra támaszkodva! Ebédelni csak két órakor ebédelhetünk, mert a kocsi az élelmiszerekkel csak déltájban érkezett meg. Képzeld a két fiut! Fürödni pedig egész nap nem fürödhetünk, mert a fürdősasszony elveszitette a kabinok kulcsait és a lakatoslegény csak este került elő. Csak Bandi fürdött meg, mert addig ugrált a csolnakban, mig belefordult a tóba. Szerencsére közel a parthoz kimászhatott magától, – ezek, itt, nem is huzták volna ki. Az uj ruhájának vége; a legjobb cipőjét se használhatja napokig. Küldhetnél neki egy pár cipőt… erre talán csak ráérsz?!

És aztán a társaság! Alig négy-öt család… még hozzá: a világ minden tájékáról összeszedett legrettenetesebb emberek!

Plaveczkyné az a csinos asszonyka, aki a megérkezésünk estéjén az étkező teremben tőlünk jobbra ült, a kis leányával. A sarokasztalnál… emlékszel?… ez a rendes asztala… vagyis most már ez a közös asztalunk… Tudod az, akit jogos felháborodásomban a simára fésült majomnak neveztem el!… mert ugy vettem észre, hogy nagyon kacérkodtatok egymással. Azóta kiderült, hogy akárhogyan erőlködtél, észre se vett téged, kedves öregem… sehogy se tud emlékezni rád… hanem én már akkor fölkeltettem az érdeklődését és minduntalan engem nézett, mert már Budapesten is ismert látásból és mert az egész megjelenésemből, különösen az öltözködésemből, de a viselkedésemből is könnyü volt kitalálnia, hogy ezen az elátkozott helyen én leszek az egyetlen társasága.

Miklósházán mindössze ketten vagyunk, akik jobb sorsra volnának érdemesek. Tehát azonnal rá kellett találnunk egymásra és hamar összebarátkoztunk. Annyit -299- meg kell adnom neked, te nagy betyár, hogy nincs rossz izlésed. Plaveczkyné csakugyan nagyon bájos asszony. Te bizonyosan azt mondanád, hogy elragadóan bájos. Hihetetlenül eszes, nagyon müvelt, elmés és mulatságos. És milyen csodálatos okossággal tudja nevelni a kis leányát! Az ő kis leánya a legjobban nevelt gyermek az egész telepen. Természetesen nekem is mindjárt látnom kellett, hogy – ha nem szököm meg innen és azért még se akarok remeteéletet élni, – a rettenetes környezet, a miklósházi egyhangu élet, a hosszantartó rossz időjárás, egyszóval minden arra utal, hogy csakis Plaveczkynéval barátkozzam össze. Már az öltözködéséből is látni, hogy egészen más osztályból való, mint a többi asszony. Olyan finom izléssel öltözködik, olyan nagy gonddal, olyan előkelően, hogy ez Miklósházára szinte sok is. Kinek?! Minden ruhájáról azt hinnéd, hogy Drecolltól való… és alig egy hét óta tizenhét szebbnél-szebb ruhát láttam rajta!… pedig – igazán nem hinné az ember – a legtöbb ruháját ő maga késziti. Mert, a mellett, hogy nem kell fukarkodnia a pénzzel, kitünő gazdaasszony… ámbár mindenből látszik, hogy nem kénytelen takarékoskodni. Egy kicsit félek is, hogy egészen bele fogsz szeretni, mihelyt megérkezel… remélem, nemsokára…

De téged egyelőre nem érdekelnek a Plaveczkyné ruhái, azért most nem irok többet, csak még annyit, hogy vigyázz, mindig jól elzárd a fürdőszobában a vizvezeték csapját, valahogy árviz ne legyen nálunk, és hogy én itt Plaveczkyné nélkül vigasztalhatatlan volnék. Szerencsére, a szegény Plaveczkynénak itt kell maradnia a szezón végéig.

II.

Miklósháza, julius 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsésebben már nem is választhattam volna, mint amikor éppen Miklósháza jutott eszembe?!

A gyönyörü vidék… a pompás ellátás… a kitünő társaság, – mindezt, együtt, sehol se találhattam volna meg ilyen kevés pénzért.

A legérdekesebb a dologban az, hogy a mióta kerülöm, ugy tesz, mintha ő kerülne engem.

Persze, most már nem szorult rám, mint a szezón elején. Olyan sok itt az ember, hogy még ő is talál magának társaságot. No, természetesen olyan társaságot, amely hozzávaló.

Azt irod: miért barátkoztam meg vele? És ha már összebarátkoztunk: miért nem maradtam vele jó lábon? Miért árultam el, hogy elidegenedtem tőle?

Istenem, eleinte alig volt itt ember!… Valakivel csak kellett egy pár szót váltanom, ha nem akartam, hogy beszélni is elfelejtsek! A szezón elején kettőnkön kivül nem jött ide fiatal nő s végre is az öregasszonyokkal nem ülhettem össze a cselédekről meg a gyermekápolásról vitatkozni.

Aztán eleinte nem is mutatta ki a foga fehérét… amit jól tett, mert a fogsora nem éppen irigyelni való. Csak később bizta el magát, amikor nagy csapatokban kezdtek jönni az uj vendégek.

És utoljára már lehetetlenné vált eltürnöm, hogy engem is kompromittáljon az örökös kacérkodásával. -301-

Nagyon meg tudom érteni, hogy amióta hátat forditottam neki, magamra vontam a gyülölségét. De miért nem tesz ugy, mint én, aki egyszerüen nem törődöm vele?!… Eszébe se jut, hogy követnie kellene az én jó példámat. Folyton csak rólam pletykál, kigyót-békát kiált rám és éjjel-nappal azon töri a fejét, hogy mivel boszanthatna meg!…

De néha mégis sikerül felháboritania. Képzeld, a multkor megfogta Sanyikát és kigyóntatta! hogyan élünk, mit csinálunk otthon? (Pedig már egy hete nem is köszönünk egymásnak!) Az efféle is csak neki juthat eszébe. Kivallatni egy hat éves fiucskát, – hogy hátha elejt valamit, ami gyanuba keverheti az anyját?!… Nem, ez az asszony nem ismeri a szégyent.

Az igaz, hogy én már rá se tudok nézni. És terpeszkedhetik előttem akárhogyan, még csak meg se látom. Természetesen minél nagyobb közömbösséget mutatok, annál inkább dul-ful magában. Megölne egy kanál vizben.

Ugy viselkedem, mintha nem is tudnék erről. De bár nem szerzem meg neki azt az elégtételt, hogy kizavarhatna a nyugalmamból, annyit mégis elér, hogy a kellemetlenkedéseivel és a pletykáival alaposan megrontja miklósházi szép napjaimat.

És nemcsak ő maga bosszant folytonosan, hanem a porontya is. Nincs Miklósházán, de talán az egész világon sincs vásottabb teremtés, mint ez a kis leány. Az igaz, hogy elhanyagoltabb sincs. Az anyja már kora reggel siet lerázni a nyakáról, hogy annál szabadabban járhasson-kelhessen és hogy a gyermek jelenléte ne zavarhassa flörtöléseiben. Igy aztán a gyermek folyton a mi nyakunkon ül s a világ még nem látott ilyen pajkos kölyköt. Az egész Miklósházának valóságos réme. -302- Már nem merünk a terraszra ülni, mert minden percben készen lehetünk rá, hogy Misike a háztetőről a fejünkre fog pottyanni.

A mamája pedig ezalatt egyre flörtöl vagy öltözködik. Mindig öltözködik, ha nem flörtölhet, pedig már az egész Miklósháza látta mind a tizenhét rossz ruháját, amelyeket maga ábdált össze. És ha meggondolom, hogy vannak naivak, akik ezeket a szerencsétlen holmikat párisi ruháknak nézik.

Azt kérdem tőled: minek megy az olyan asszony fürdőhelyre, akinek még tisztességes ruhára se telik?!

És azt kérdem magamtól: fukarabb-e ez az asszony, mint pazar, vagy pazarabb, mint fukar?! Mert nem értem, hogy ennyi pénzt elszórni mindenféle rongyra, hogyan lehet szive egy olyan asszonynak, aki annyira fukar, hogy egyetlenegy izléses toalettért is sajnálja a pénzt?!

III.

Miklósháza, augusztus 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsétlenebbül már nem választhattál volna, mint amikor éppen Miklósháza jutott eszedbe?!

Nincs a világon még egy ilyen rettenetes hely… és nem fizethetsz nekem annyi pénzt, amennyiért én még egyszer eljöjjek ide!

Igazán nem értem, hogy tudtam itt ennyi ideig kibirni. A főszezónban még csak hagyján… amig az emberek jönnek-mennek, az ember a pokolban is elszórakozik -303- valahogy. De amióta a nálam szerencsésebbek seregesen haza menekülhettek, azóta olyan ez a hely, mint a temető.

Képzelheted, hogy mióta a pincérek is hanyatt-homlok menekülnek, micsoda kiszolgálásban van részünk! És milyen szörnyü ételeket sóznak ránk! Persze, lakjunk jól a „szép vidék“-kel, ezzel a szomoru tájékkal, amelylyel már torkig vagyok, amelyet soha többé még az álmomban sem akarok ujra látni!

És még ők néznek ki bennünket, a bérlőék! Mert ők már megelégeltek bennünket, azokat az ostobákat, akik az egész szezónra előre kifizették a lakásukat!

Nem is hiszed, mennyit szenvedtem az utolsó két héten. Talán megőrültem volna Plaveczkyné nélkül.

Ez a kedves, szép, okos, mulatságos asszony eddig még csak megvigasztalt valahogy. Örök jókedve, elméssége megenyhitette, türhetővé tette azt a szomoru kénytelenséget, hogy a szezón végéig itt kell maradnunk. Eltréfálkoztunk a sok kellemetlenségen; bánatomban is meg tudott nevettetni.

Hiszen tudod, milyen kedves asszony! Talán még kedvesebbnek találtad, mint szeretném… no, de az utolsó látogatásod idején elég jól viselted magad, hát Isten neki, megbocsátok!…

Hanem abban nem volt igazad, hogy ilyen meg olyan… hogy sokat kacérkodnék, vagy szeretne flörtölni… tudom is én már, miket mondtál róla!

Veled is csak bolondozott. Kár, hogy ugrottál. És bizony nagy hibát követtél el, amikor egy kicsit féltékenynyé tettél rá. Ezzel megrontottad az egész főszezónomat, amely különben elég mulatságos lett volna.

Hogy mennyire tévedtél Plaveczkyné megitélésében, annak fényes bizonyitéka az utolsó pár hét. Ha -304- olyan volna, amilyennek te hitted, bizony nem érte volna be pusztán az én társaságommal, több mint két héten át. Mert itt mostanában az udvarlónak szinét se láthatta.

Arról nem is szólok, hogy bár egy percre összekoccantunk és néhányszor talán meg is bosszantottam, mindvégig kedves maradt hozzám. Hogy pletykált volna rólam, abból egy szót se hiszek.

Az ellensége se tagadhatja le róla, hogy nagyon kellemes, okos, müvelt, ötletes és mindenekfelett mulatságos asszony. Azt se, hogy derék, jó anya, aki kitünően neveli a gyermekét. És egész Miklósháza elismerte róla, hogy amilyen kevés áldozattal, olyan ügyesen, igazán rendkivüli izléssel tud öltözködni, csodálatosan finom izléssel.

De hiszen nem ujság neked, hogy nagyon megszerettem és ő is engem. A fiuk is csak addig könyörögtek, hogy: „maradjunk még!“, ameddig a kis játszótársuk, Misike is itt volt.

Megigértem neki és amikor a vonat elvitte őket, – hiszed vagy nem hiszed – sirva fakadtam.

Mióta ő is itt hagyott, Miklósháza valósággal türhetetlenné vált. Szó sincs róla, hogy még egy hétig vagy éppen tiz napig is el birnám viselni a sok unalmat és bosszuságot, azért kérlek, jöjj értünk minél hamarább és szabadits ki bennünket ebből a rettenetes fészekből!

EGY SZÉP NAP.

Gregoricsnak reszketett a keze, amig a levelet olvasta. A szeme is káprázott egy kicsit. Elolvasta mégegyszer:

„A miniszter megbizásából felszólitom, hogy e hó 22-én délelőtt hivatalos helyiségemben jelentkezni sziveskedjék. Boros, államtitkár.“

De Gregoricsné már olvasta. A levél véletlenül akkor érkezett, amikor Gregorics az iskolában tanitott, s Gregoricsné amint megpillantotta a boritékon a minisztérium hivatalos bélyegzőjét, azt hitte, hogy mindjárt elájul. Nem birta türtőztetni a kiváncsiságát; felbontotta a levelet, elolvasta s ujra leragasztotta.

Máskor is csinált ilyesmit, de máskor restelte volna megvallani, hogy elkövette azt a vétséget, amelyet a levéltitok megsértésének neveznek. Most azonban olyan meghatottságot érzett, hogy a hibája is semmiségnek tünt fel előtte s nem tetette, mintha nem tudná, hogy mi van a levélben, csak szégyenkezve suttogta:

Aztán összenéztek s egy darabig hallgattak. Egymás szeméből akarták kiolvasni, hogy mit gondol a másik. -306-

Az asszony volt a bátrabb. Egy kis habozás után kimondotta, amit Gregorics nem mert kimondani s nem mert elhinni.

– Tudod, – szólalt meg Gregorics egy kis tünődés után – ha nem ismerném jobban az életet, magam is azt hinném. Ez a levél olyan furcsán szól… ez a hivatalos ridegség… az, hogy egyszerüen rendelkeznek velem… végre is én nem tartozom ahhoz a státushoz, amelyre nézve a miniszter rendelkezése kötelező… nem tartozom azok közé, akiket bármiféle kinevezés a miniszterium alantasaivá tett… Igaz, hogy egy állami intézetnek is szolgáltatok munkát, de csak egyszerü megegyezés alapján, az igazgató megbizásából, olyanformán, mint egy kereskedő, aki az intézetnek árut szállit… És igazán azt képzelhetné az ember, hogy ha a miniszterium valami más szolgálatot kiván tőlem, akkor az államtitkár udvariasabban irna… mert hiszen nem tartozom neki semmiféle szolgálatot tenni… Igy csak azzal szoktak rendelkezni, akit le akarnak kötni a miniszterium szolgálatába, akiről fölteszik, hogy a fölajánlott örvendetes valamivel együtt szivesen fogad el bármilyen rideg hangu meghivást. Ez a parancsoló hang velem szemben csak akkor jogos, ha a kinevezés következik utánna… Igen, magam is azt gondolnám, ha nem tudnám, hogy nem történnek csodák.

– De mért volna csoda, ha kineveznének?! – vitatkozott az asszony. – Az állás üres… valakivel mindenesetre be fogják tölteni… ezen a téren kevés a szakember… az a kevés is el van látva minden földi jóval… csak éppen te nem, pedig te a legismertebb szakemberek közé tartozol… Aztán az állást nem pályázat utján töltik be… nem lehet folyamodni érte… -307- a miniszterium egyszerüen választ. S te már ötven éves ember vagy… harminc év óta sokat dolgoztál ezen a téren… érdemeid vannak… a kevés elképzelhető jelölt közül sokan téged tartanak a legérdemesebbnek… s a legalkalmasabbnak is, akinek a kinevezése nekik is nyereség volna… Összeköttetéseid is vannak… mindenesetre lesznek, akik ajánlanak… az egyetem fizikusai jól ismernek… ismernek jól a meteorológiai intézetben is… a nagytégelyi csillagvizsgáló intézetben csak a legjobbat fogják mondani rólad… több állami intézetnek szolgáltattál már munkát, ismeretes, hogy mit tudsz… És nem először van szó róla, hogy erre az állásra téged kellene kinevezni… sokan beszélik, hogy most téged fognak kinevezni… Mért volna csoda?!

– Ne áltasd magadat – szólt Gregorics. – Ezt a kinevezést más fogja kijárni magának. Nem az a kérdés, hogy ki az arravaló ember, hanem az, hogy kinek van több pártfogója. És ne felejtsd el, hogy én egy lépést se tettem érte…

– Elég élhetetlenség – zsémbelt Gregoricsné. – Szerencsére nem igen van más jelölt; olyan kevés ember dolgozik ezen a téren… aki versenytársad lehetne, az már mind jobb állásban ül. És nem mondtam neked, mit ujságolt tegnap Doktor Köpeczyné?! Szóról-szóra igy szólt hozzám: „Gratulálok kedvesem; biztos forrásból hallottam, hogy az alsótengelici csillagvizsgáló intézet igazgatójává a te uradat fogják kinevezni.“ Mondtam neki, hogy semmit se tudok róla. Erre ő azt felelte: „Nem is nevezhetnek ki mást; mert kit neveznének ki?! Már mindenkit kineveztek erre az állásra, aki csak szóba kerülhetett, s mindenki feljebb bukott belőle. – Az uradat mindenki megelőzte; de végre ő rá is rákerül a sor, mert más már nincs soron“. És -308- tessék! Köpeczyné csak tegnap mondta ezt… biztos forrásra hivatkozott… most meg az államtitkár magához hivat… milyen különös találkozás!

Gregorics elgondolkozott. Az asszony mond valamit… a szakmunkálatai már elég ismeretesek… a miniszterium is tudhat róla, mert több állami intézetnek szállitott már jó munkát… aki versenytársa lehetne, nem olyan érdemes ember, mint ő… s aztán őt, aki óradijas tanár a városnál, meghivják a miniszteriumba!… ezzel a hivatalos rövidséggel!… Milyen furcsa!… Mégis történnek csodák?!

II.

Az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetet még a néhai Tapolcsányi Gedeon herceg alapitotta, a saját szórakozására, mert szenvedélyes asztronómus volt. Fölszerelte a csillagvizsgálóját ugy, hogy ez semmiben sem maradt mögötte a külföld leghiresebb e nemü intézeteinek; a csillagászati tudomány óriási fejlődésével lépést tartva, egész vagyont költött rá, hogy minden uj fölfedezést fölhasználhasson s minden uj, a régieknél tökéletesebb műszert megszerezzen; szerződtette a legjelesebb külföldi szakembereket; világhirü tudósokat hivott meg Tengelicre, állandó otthont és pazar kényelmet nyujtva nekik, mint Nagy Frigyes vagy II. Katalin cárnő az enciklopedistáknak; fiatalembereket tanittatott ki, hogy előbb a szakembereknek segitőik legyenek és majdan ők maguk is sikerrel vizsgálhassák a csillagokat… Szóval latifundiumának egész jövedelmét a csillagvizsgálójára költötte és haláláig maga igazgatott az intézetében, mert kivált hatvanöt-hetven éves korától fogva nem volt más kedvtelése, csak az asztronómia. -309-

Tapolcsányi Gedeon herceg bibliai kort ért el. Száztizenhárom esztendős volt, amikor örökre elaludt, de minthogy sohse jutott eszébe, hogy egyszer ő is meghalhat, végrendelet hagyása nélkül hunyt el s azt az igéretét, hogy a csillagvizsgálóját az államra fogja testálni, soha se váltotta be. Unokája és általános örököse, Tapolcsányi Adolf herceg, már maga is öreg ember volt, amikor a Tapolcsányi-vagyon birtokosa lett s bár egészen másfajta csillagok iránt érdeklődött, mint a nagyapja, – a csillagok közül ugyanis csak a minél inkább megközelithetőket kedvelte, – mégse tartotta sürgős szükségnek, hogy csillagvizsgálóját a nemzetnek ajándékozza. Ebben az ügyben nem tett egyéb nevezetes intézkedést, minthogy egy pár drágább tudóst haza expediált, a csillagvizsgáló intézet igazgatását pedig rábizta egy pár olcsó hazai erőre: csináljanak, amit akarnak, de csak nézelődjenek tovább, hogy ébren tarthassák a nagynevü előd, a hires, tudós Tapolcsányi Gedeon herceg emlékének.

Utóbb kiderült, hogy Tapolcsányi Adolf herceg bölcsen cselekedett. Mert fia, Pál herceg, akinek egy darabig kisebb gondja is nagyobb volt a tengelici intézetnél, olyan gyönyörüen szétszórta a roppant örökséget, hogy utoljára nem maradt egyebe, csak a csillagvizsgálója.

Ekkor Pál herceg egyszerre átlátta, hogy az apja és tudós szépapja mégis csak okos emberek voltak, már csak azért is, mert egy csilagvizsgálót nem lehet olyan könnyen eladni, mint egy aranyórát.

De ha az embernek már nincs egyéb eladni valója, csak éppen egy csillagvizsgálója, hát megpróbálja eladni ezt is, mert mit csináljon egy csillagvizsgálóval az olyan ember, akinek már semmi egyebe?!

Felajánlotta tehát az államnak megvételre. Néhány -310- milliót kért érte; azt az összeget, amelyben már a kamatos-kamatja is benn volt mindannak, amit szépapja a tudományra költött.

De nagy összeget kellett kérnie, hogy ha az alkudozást sokszor kell elülről kezdenie, sokat engedhessen belőle.

Mikor a minisztertanácsban először került szóba az a kérdés, hogy megvegye-e az állam a tengelici csillagvizsgálót, a miniszterelnök igy szólt:

– Mi az ördögöt csinálunk mi az alsótengelici csillagvizsgálóval?! Hiszen ott van a nagytégelyi csillagvizsgáló intézet, meg még nem tudom melyik… azokkal se tudunk mit csinálni.

– Bizonyára nekem van a legkevesebb közöm ehhez a csillagvizsgálóhoz. De ne felejtsük el, hogy Tapolcsányi Pál herceg kedves embere éppen annak a főhercegnek, aki a legkevésbé szokott tréfálni olyankor, amikor egy miniszter megbosszantja.

A közoktatásügyi miniszter lelki szemével már szinte látta, mekkorát fog repülni, ha a főherceg megharagszik, s minthogy semmi kedve se volt egészen a Sirius-csillagig repülni, hirtelen elhatározta, hogy már akkor inkább csak az alsótengelici csillagvizsgálónál marad. Mégis csak jobb lesz a Siriust onnan nézegetni, mint egészen közelről.

Ha az ember megtalálja a kellő teleszkópot, sok ujat fedezhet fel a világegyetemben. A miniszter is hamarosan fölfedezte, hogy ez a vásár voltaképpen igen előnyös volna az államra nézve.

Elhatározták, hogy lealkusznak egy milliót, s Pál herceg kapva-kapott az ajánlaton. Mire a vásárt megkötötték, már az egész ország tudta, hogy közoktatásunknak égető szüksége volt az alsó-tengelici csillagvizsgáló -311- intézetre, s hogy a kormány ügyessége ismét egy milliót mentett meg az államnak.

De most egy uj kérdés merült fel. Ha már megvan a csillagvizsgáló, valamit kell csinálni vele. De mit?

A kormány először arra az álláspontra helyezkedett, amelyre annak idején Adolf herceg. Egyszerüen fenn kel tartani. Ki kell nevezni oda egy csomó igazgatót meg egy pár olcsó tisztviselőt; amugy is sok protegált ember van, akit valahová el kellene helyezni. A kinevezettek aztán csináljanak, amit akarnak; csak legyenek ott és nézelődjenek a csillagokba, Gedeon herceg emlékezetére.

Hanem véletlenül egy pár jóvérü s mulatós kedvü dzsentri-fiu volt az, akit legelőbb kellett – bárhová – elhelyezni, s az alsótengelici állami csillagvizsgáló intézet első igazgatója és tisztviselői egy kicsit vissza találtak élni arany szabadságukkal. Minél kevesebbet nézelődtek a csillagokba; e helyett – minthogy a fővárostól Alsó-Tengelic gyorsvonaton csak másfél óra – minduntalan orfeumi énekesnőket vittek ki magukkal a csillagvizsgálóba és olyan zajos táncmulatságokat rendszeresitettek ott Gedeon herceg emlékezetére, hogy egyszer nagy botrány lett a dologból s a csillagvizsgáló jóvérü igazgatójának és tisztviselőinek át kellett bukniok más, jobb, de valamivel csöndesebb hivatalba.

Mikor a minisztertanácsban szóba került, hogy a rendszeren változtani kellene, megint a földmivelési miniszter oldotta meg a kérdést, mondván:

– A tudomány nem használ, de nem is árt. Mit szólnátok hozzá, ha komoly tudósokat küldenénk oda?! Hadd mulassák ki magukat, szegények, a maguk csöndesebb módja szerint; ebből nem támadhat kellemetlenség. Majd jelentéseket fognak szerkeszteni, amelyeket aztán -312- a közoktatási miniszterium az irattárba helyez. Az efféle jelentések még sohase ártottak, se a kormánynak, se Magyarországnak.

Ugy is történt. Komoly tudósokat küldtek oda igazgatónak és tisztviselőknek, olcsó hazai erőket, akik egyelőre beérték a régi, csekély fizetéssel. Ezekre is rájok bizták, munkálkodjanak legjobb tudásuk és tetszésük szerint, ahogyan az egészségük kivánja. Csak éppen, a forma kedvéért, időnként küldjenek be a miniszteriumba egy kis jelentést arról, hogy mit figyeltek meg az égen; különben csinálhatnak akármit. Ha semmit se csinálnak, az se lesz baj.

A minisztériumban hangosan olvasták fel a szorgalmas fiatal tudósok első jelentéseit. Amit jelentettek, az olyan mulatságosan érthetetlen volt, hogy aki hallotta, annak nevettében a könnye is potyogott. Persze, szegények, az égbolton nem figyelhettek meg kiválóan csak Magyarországot érdeklő dolgokat, és az, hogy ők tudják-e és folytatják-e a mesterségüket, szintén nem érdekelte az országot. Végre valami jó léleknek eszébe jutott, hogy sohase fáraszszák magukat az urak ezeknek a szerencsétlen jelentéseknek a kidolgozásával!… van az irattárban már elég irat ugyis… nemsokára nem tudják, hová tenni.

De a szorgalmas fiatal tudósoknak se volt maradásuk a tengelici csillagvizsgálóban. Csekélylették a fizetést, s minthogy a külföldet mégis csak érdekelték a kutatásaik, rövid idő multán valamennyinek sikerült jobb állást szereznie s mint valami kisértetes házból, sorra elszökdöstek a tengelici csillagvizsgálóból, hogy különb javadalmazással folytathassák a munkájukat.

A miniszteriumban pedig nem tetszett, hogy ennyit kell foglalkozniok a tengelici csillagvizsgáló intézet személyi ügyeivel, s az utolsó igazgatóváltozás idején -313- ujra szóba került, hogy nem kellene-e a rendszeren változtatni? És most az a felfogás kerekedett felül, hogy mégis csak a jóvérü fiukat kellene kiküldeni oda. Ezeket nem szöktetnék meg minduntalan a külföldi intézetek, s ezek számára ugy sincs elég hivatal nagy Magyarországon. Csináljanak amit akarnak. Ha már nem tudnak meglenni másképpen, még bálokat is rendezhetnek; a miniszter ehhez csak azt a föltételt köti, hogy rendezzék a bálokat hazai, tudniillik alsó-tengelici és nem fővárosi erőkkel. Hisz asszony, lány és lányasszony van elég Tengelicen is.

Igy álltak a dolgok, mikor Gregorics, fővárosi óradijas tanár, azt kérdezgette magától, vajjon nem az a kábitó szerencse környékezi-e, hogy ki fogják nevezni az alsó-tengelici állami csillagvizsgáló intézet négyezer koronával javadalmazott valóságos igazgatójává?…

III.

Gregoricsék aznap, amikor az államtitkár levele megérkezett, annyit beszéltek az alsó-tengelici csillagvizsgálóról, hogy lassankint maga Gregorics is reménykedni kezdett, s mikor este lefeküdtek, már szentül hitte, hogy a szerencse végre bekopogtat hozzá.

– Miért ne történnének csodák?! – kérdezgette magától. – Ha nem is vagyok egy Schiaparelli, megtanultam, amit tudnom kell, és lelkiismeretes, sőt kitünő munkás vagyok. Aztán ugyan ki érdemelte ki ezt az állást régebben és jobban, mint én?! Aki versenytársam lehetne, annak nem kell. El se tudom képzelni, hogy kit fognak kinevezni, ha én megint nem jutok eszükbe?! Miért ne történnének csodák?!

Gregorics nem tartozott a buzgó törtetők közé, -314- mert fiatalabb korában – egy párszor – megpróbálta egy kicsit előbbre tolni a szekerét, de valahányszor megpróbálta, mindannyiszor olyan rugást kapott a sorstól, hogy később örökre elment a kedve minden mozgolódástól. Már vagy egy negyed százada nem járt utána, hogy az ismerősei bármit is tegyenek az érdekében; elhanyagolta az összeköttetések és pártfogók keresését, meg a jóbarátok kihasználását; semmit se akart, várt és remélt a jövőtől: élhetetlen embernek tartották és joggal.

De hát sohase történnék meg, hogy egyszer-egyszer, kivételesen, olyan valakit neveznének ki egyik-másik állásba, akit senki se pártfogol, s aki maga se jár utána, hogy megszerezze, amit kiérdemelt?! Olyankor se, amikor nem igen van, kik közül választani, amikor az élhetetlennek alig van versenytársa, amikor rá kellene terelődnie a figyelemnek, amikor az intézkedőknek tudniok kell, hogy már régóta rajta volna a sor?!

Ej, miért ne történnék meg ez minden félszázadban egyszer?! Nem olyan rossz a világ, csak sok az eszkimó, kevés a fóka s bizony jobban, hamarabb boldogulnak azok, akik a könyökükkel törnek maguknak utat!

Nagyon izgatta a reménykedés és egész éjjel nem tudott aludni. Pedig még egy egész napnak és egy egész éjszakának kell elmulnia, amig megtudhat valamit! Mert huszadikán kapták meg a levelet s az államtitkár csak huszonkettedikére rendelte magához.

– Az is jó jel, – szólalt meg mellette Gregoricsné – hogy huszonkettedikére hivnak. Eszedbe jutott-e, hogy ez éppen a születésed napja? A kinevezés születésnapi ajándék lesz…

– Nem bánnám, ha nem is lenne az, – felelt Gregorics -315- – csak ne kellene még egy napig várni! Kezd nagyon izgatni a dolog, holnap semmire se leszek jó. Milyen kár, hogy elvesztek egy egész napot!

Pedig hát ez a nap lett volna életének a legszebb napja, mert ezen a napon csak boldogitó ábrándoknak élt.

Reggelre kelve már mind a ketten bizonyosra vették a kinevezést. Egész nap csak erről beszéltek s annyira beleélték magukat az igazgatóságba, hogy apróra kiszinezték, hogyan fognak élni Tengelicen… részletesen letárgyalták, mit fognak vásárolni az uj javadalmazásból… mi kell a gyermekeknek… egy egész életet éltek át – képzeletben.

Olyan bizonyosra vették a kinevezést, hogy nyiltan beszéltek a gyermekek előtt, s később maguk a gyermekek is tréfálkoztak szüleiknek ezen az emlékezetes, nem első, de utolsó csalódásán:

Huszonkettedikén reggel Gregorics betámolygott az államtitkárhoz és zöldesfehér ábrázattal várta az itéletet.

Az államtitkár, aki már három nappal előbb aláiratta a miniszterrel azt az okiratot, mely Szenttamásy Ferdit nevezte ki az alsó-tengelici állami csillagvizsgáló intézet igazgatójává, – Szenttamásy Ferdi érdekes fiu és kitünő parti volt, akit rendkivül sokan protegáltak – igy szólt az ájuldozó Gregoricshoz:

– Egy kis memorandumot kellene kidolgozni arról, hogy micsoda ujitások váltak szükségesekké az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetben s hogy milyen feladatokat tüzzön a miniszterium az ujonnan kinevezett igazgató, Szenttamásy Nándor ur elé. Önt ügyes embernek mondják. Ha elvállalja ezt a munkát, tiz -316- napi tizkoronás napidijnak és utiköltségeinek megtéritésén kivül kétszáz korona jutalomdijban részesitjük önt.

IV.

Néhány esztendővel később, az utolsóelőtti órák egyikében, amelyeket a gyomorfekély Gregoricsnak még megengedett, Gregoricsné aggodalmasan kérdezgette férjét, odahajolva az ágyban fekvő beteghez:

– Jóformán semmi fájdalmat se érzek – felelt Gregorics. – Régen, nagyon régen nem volt ilyen jó napom. Olyan jól, olyan erősnek, olyan boldognak érzem magamat, mint azon a szép napon…

HALDOKLÓK.

– Több ez, mint szédülés. Egészen ugy volt, mint a multkor. Egy darabig, akárhogy erőlködött, nem tudott szólni s olyan görcsösen tartotta a kezében az ujságot, hogy nem birtuk tőle elvenni. Aztán mindenáron beszélni akart, de csak érthetetlen szavakat dadogott. Most már jobban van, beszélni is tud, de – rémitő volt.

– Hogy egyelőre tul van a veszedelmen, de senki sem tudhatja, nem ismétlődik-e meg a roham két vagy három nap mulva. Hogy nem lehet rá eléggé vigyázni és óvni kell minden legcsekélyebb izgalomtól.

– Lehet is azt! Hiszen az ő kezébe kerül legelőször! Éjjel nagyon keveset alszik és alig tudja megvárni a reggelt. Ma is, négy órakor már felkelt, átment az ebédlőbe, ahol órákig elsétálgat. Hallottuk, hogy negyedhét, félhét tájban többször kint járt az előszobában és ki-kinyitogatta a külső ajtót; nyilván az ujságot kereste a kilincsen. Annyi bizonyos, hogy a leány, mikor hétkor benyitott hozzá, már az ő kezében találta. A leány nem is vette észre mindjárt, hogy aléltan fekszik a kanapén. -318- Csak amikor a reggelit vitte oda neki, rohant ki hozzánk rémülten. Különben a legnagyobb figyelemmel néztem át az ujságot, de nem találtam benne semmit.

– Az előbb még aludt. De meghagyta, hogy mihelyt megjössz, azonnal küldjelek be hozzá.

– Nem, csak menj be mindjárt. Nagyon idegessé tette, hogy sokáig kellett rád várnia.

A beteg meghallotta, hogy odakint beszélgetnek és kiabálni kezdett belülről.

A tiszt bement, s olyan megváltozottnak találta az apját, hogy egyszerre valami rég nem érzett, mély megindulás vett rajta erőt. Egy idő óta ritkán látta az öreg urat; észre kellett vennie a facies hippocraticát.

– Mi történt?… Mit éreztél, amikor rosszul lettél?… Jobban vagy-e már?…

Leült az ágy mellé, vidámságot tettetett, egy pár perc alatt a tökéletesen megnyugtató tünetek egész seregét fedezte fel; ekközben jobban betakarta, ápolgatta, dajkálgatta az öreg gyermeket, s minden szavából kiérzett a meghatottság.

Az öreg leste s titkolt örömmel fogadta ezt a hatást. Panaszkodott, nyögött, mindenáron sajnáltatni akarta magát. Fájdalmakat szinlelt s a teljesen megtörtet adta, hogy a fia még betegebbnek gondolja, mint amilyennek ő maga tartotta magát – pedig már nem lehetett volna betegebb. -319-

– Azt nem! – szólt komolyan az öreg. – Hanem pofozd fel! Verd meg jól! Verd agyba-főbe! Ugy, hogy egy darabig ne tudjon megmozdulni! Ugy, hogy jól megkéküljön!

– Azt ne kérdezd. Tedd meg szó nélkül. Menj oda és pofozd fel jobbról-balról. Aztán mondd meg neki: „Ezt az apám küldi!“

– Szóval nem teszed meg. Ha a babádat valaki a kávéházban szemügyre veszi, ebbe az emberbe belekötsz, leütöd, összeszabdalod; de ha az apádat gyalázzák, azt csak intézze el az apád maga! A megbénult, haldokló öreg ember, ha elégtételt akar, hát csak szerezze meg magának!… ugy, ahogy tudja!… olyat, amilyet tud!…

– Nagyon jól tudod, hogy nincs igazad. Még csak az kellene, hogy téged gyalázzanak!… Persze, hogy nem türném el! De hát ki gyalázott és hogyan? Mit csinált ez az öreg Miklosics, hogy ennyire elfogott az -320- indulat?!… Mondd el és én azonnal elintézem a dolgot, biztositlak, hogy a legteljesebb megelégedésedre!

– Ezt a dolgot csak egyféleképen lehet elintézni. Ha nem kérdezősködöl, hanem odamész és szó nélkül felrugod!

– De kérlek, hogyan képzelhetsz ilyet?… Ez a Miklosics egy haldokló aggastyán!… Öreg, beteg és nyomorék!… Ép ember korában is csak akkora volt, mint egy hernyó és már rég óta béna… tolószéken vontatják jobbra-balra… félig vak, vagy talán már egészen meg is vakult…

– Hogy is ne! Csak szimulálja a látóideg sorvadást, mert sajnáltatni akarja magát. Közönséges szivárványhártyagyuladása van.

– Elég az hozzá, ez a Miklosics már nem ember, hanem csak egy emberi roncs!… Hiszen ha én ehhez csak egy ujjal is hozzányulnék, akkor engem joggal kikergetnének a világból!… Nem értem, hogyan juthatott eszedbe ilyen szörnyüség!… és egy percig is hogyan gondolhatsz rá komolyan?… A felindulás, ugy látszik, megfosztott a józan itélőképességedtől… Igen, ha volna egy felnőtt fia, akkor megtehetném, hogy a kivánságodra minden további kérdezősködés nélkül inzultálnám a fiát… bár akkor is helyesebb volna számadásra vonni a fiut és elégtételt követelni tőle… mert hátha nem is tudna a dologról, amint én nem tudok?!… De nincs fia, a leányát pedig nem hivhatom ki párbajra!…

Az öreg ember a párnája alól egy összehajtogatott ujságot vett elő, kibontotta és átnyujtotta a fiának, rábökve -321- az ujjával az utolsó oldalon a kishirdetések egy helyére.

„PRUTYI! Ne felejtkezzél meg róla, hogy szökőévben vagyunk és hogy sajnos, minden február huszonkilencedikén meg kell fürödnöd! Simi tiszteltet a tengeren tulról és a közös kasszából egy kis aprópénzt kér. A Francia Bank miatt ne aggódjál: ott már elfelejtették a dolgot!“

Hogy az öreg ember nagy – talán halálos – felindulásának magyarázatául ezzel a kishirdetéssel áll elő, olyan meglepőnek és groteszknek tünt fel a főhadnagy előtt, hogy meghatottságában és nyugtalanságában is majdnem elmosolyodott.

– Prutyi, – szólt az öreg – ez én volnék. Az iskolában csufoltak igy. Az első sorok azt akarják mondani, hogy tisztátalan vagyok. Egy életen át üldözött ezzel. Egyszer, az iskolában, valamiért összeszamaraztam és mert hamarjában nem tudott mit visszavágni, boszuból azt találta ki, hogy nem szoktam megmosni a nyakam. A gyerekek előtt ilyesminek mindig nagy hatása van. Ő vagyonos szülők gyermeke volt, bársony nadrágban járatták, arany óraláncot viselt, én csak szegényesen öltözködhettem – és ennyi elég volt rá, hogy ezt a ráfogást sohase tudjam lemosni magamról. Később is mindig ezen az ostoba hazugságon nyargalt: a hátam mögött mindenfelé ezt beszélte rólam és szemtől-szembe is tett erre homályos célzásokat. Ezeket aztán, amikor az egyetemi éveinkben egypárszor kérdőre vontam, letagadta, kimagyarázta, vagy igazságtalan, gyerekes tréfának mondta; néha a nyakamba borult, igaz barátomnak hazudta magát és sirva kért bocsánatot. -322-

– Különös, hogy az utolsó néhány évet nem számitva, minden időben sokat érintkeztetek…

– Egy kissé talán azért is, hogy visszaadhassuk egymásnak a kölcsönt, mert elképzelheted, hogy a gyilkos tréfálózásban nem maradtam adósa. De ő kezdte, a pimasz!… Persze, leginkább mégis az átkozott véletlennek tulajdonithatom, hogy mindig egy körben kellett mozognunk. És ez a gazember, ez a disznó, mondhatom, megrontotta az egész életemet! Ha valamikor ezt vagy azt nem értem el, egyesegyedül neki tulajdonithatom; ha abból, amire vágyódtam, sok nem teljesedhetett, ő tette!… ő akadályozta meg a sikeremet itt is, ott is, a gyanusitgatásaival, a ráfogásaival, a rágalmaival… azzal, hogy ahol csak tehette, ócsárolt, gunyolt, kisebbitett. Mindig cipeltem magamon valami gyanut, soha se tudva, hogy mit, mint az a szegény gyerek, akinek a hátára a másik gyerek orozva cédulát tüzött fel, amelyet mindenki láthat, csak éppen ő maga nem látja, hogy a hátán ezt a felirást hordja: „Szamár“. Mindazt a gyanut, amelyet valaha el kellett viselnem, ő akasztotta rám; a gyanusitgatásnak és a gyalázkodásnak néha egész sleppjét vonszoltam magam után és ha bizalmatlansággal, idegenkedéssel vagy kicsinyléssel találkoztam, ezt mind annak köszönhettem, hogy nem átallotta a legszemtelenebb s a leghazugabb ráfogásokat hiresztelni rólam.

– A harag alighanem igazságtalanná tesz s bizonyosan túlzod a dolgot. Hiszen mi ezt nem is sejtettük!… pedig ha folytonosan ócsárolt és rágalmazott volna, ahogy mondod, ahogy képzelted, egy és más okvetlenül eljutott volna a mi fülünkbe is!…

– A családomat csak nem traktálhattam a boszuságaimmal és a keserüségeimmel! Aztán meg a gazember -323- mindig óvatos volt a rágalmazásban, kivált, amióta felnőttél, de előbb is. Hiszen én magam se tudtam fülöncsipni a rágalmat!… nem kerülhettem szembe vele soha. Egyetlen egyszer… de a gazember akkor is kisiklott a kezeim közül… mindent letagadott… esküdözött, hogy ártatlan benne, hogy ő a legjobb emberem!… És ez a hallatlan galádság, hogy most arcátlanul vágja a szemembe, amiről akkor tudni se akart, amiről maga is azt mondta, hogy ilyet csak a legförtelmesebb gazemberek terjeszthetnek rólam!…

– A Francia Banknak volt egy vezető embere, valami Lind Simon, akivel az igazgatóság összekülönbözött, mert azt hitték, hogy ostoba fráter, aki szerencsétlenül dolgozik. Kitették a szürét, és ebben a zsiványban volt annyi szemtelenség, hogy bepörölte a bankot. Már régebben én voltam az ügyvédje… engem is becsapott, mint mindenkit… s amikor én javában bizonyitgattam az ő igazát, egy szép napon megszökött, valószinüleg Amerikába… mert ma is bottal ütik a nyomát. Rövidesen kiderült, hogy valami hihetetlen ravaszsággal rettenetesen meglopta a bankot, s a pört csak azért inditotta meg, hogy itthon mindenkit lóvá tehessen addig, amig a külföldön végrehajthatja a körmönfont csalást. Miklosics ekkor azt a gyanusitást bocsátotta szárnyra, hogy a zsiványt én szöktettem meg és hogy osztozkodtunk a prédán. A banknál jól tudták, hogy ez képtelenség, mert a furfangos zsivány, egy régi, eltitkolt intézkedésének a segitségével, csak a szökése után, egy párisi nagy pénzintézetnél tehette rá a kezét a bank vagyonára (a csalás olyan volt, hogy csak egy volt igazgató követhette el), senki se gyanusithatott meg, aki ismerte az ügyet… de a könnyenhivőkkel elhitethette, hogy gyanus vagyok… semmi se olyan -324- kapós, mint a rágalom. Mikor megneszeltem a dolgot, utána jártam a lappangó gyanunak és sejtve, hogy honnan fuj a szél, rátörtem a régi ellenségre. Mindent letagadott; esküdözött, hogy egy szót se hallott az egész dologról; komédiázott, mintha felháborodnék azon, hogy ilyesmit hiresztelnek rólam… rólam, akiről ő is és mindenki tudja, hogy puritán ember vagyok! És most, több mint husz év multán, van pofája az arcomba vágni ezt a cudar vádat!

– Azóta ujra, meg ujra szemtelenkedett velem s hogy miket hiresztelt rólam, mi mindent követett el ellenem, azt el tudom képzelni. Egyik-másik turpisságát megtudtam, de talán a tizedrészét se annak, amit ellenem vétett; és hogy mennyi kárt okozott nekem, az már soha se fog kiderülni. Természetesen, én se kiméltem őt, ha róla volt szó… csak nem nyilatkozom gyöngéden az ilyen halálos ellenségről?… mindig gyülöltük egymást, de minél inkább mult az idő, annál inkább elmérgesedett köztünk az a furcsa viszony, amelyet ő sokáig barátságnak akart feltüntetni.

– Azt hiszem, nagy hibát követtél el ebben a dologban. Ha még jogászkorodban alaposan, komolyan kiverekszed magadat vele, sok boszuságtól kimélted volna meg magad. Egy életen át sinyled, hogy egyszer nem voltál eléggé határozott. Hiába, vannak idegenkedések, amelyeket nem szabad megőrizni, mert mérget halmoznak fel a szervezetben!… és vannak versengések, amelyeket hamarosan el kell dönteni! Erre a célra pedig a legjobb eszköz a kard. Ha akkor egyszer s mindenkorra leszámoltál volna vele…

– Vagy aztán, ha már ezt elmulasztottad, ne törődtél volna vele. Hagytad volna, beszéljen és csináljon, -325- amit akar. Végre is elunta volna, hogy folytonosan ellened áskálódjék.

– Pedig a legrosszabb, amit tehettél, az volt, hogy mindig számon tartottad, mit csinál. Persze, visszalövöldöztél te is, amikor alkalmad nyilt rá?

– Már most mit csináljunk ezzel a hullával?! – tanakodott fenhangon a főhadnagy. – Semmit se csinálhatunk neki. Különben kár ugy a szivedre venned a dolgot. Mit árt neked az, akármilyen aljas gyanusitást dugdos is bele a kishirdetéseibe?! Vád az, amelyet titkos jelekbe, hieroglifákba foglalnak?! Hiszen mintha kinai nyelven levelezne veled! Ki tudja, hogy rólad van szó és hogy mit akar az orrod alá dörgölni?! Idegenek számára az egész megérthetetlen… olyan ez, mintha egy gyerek a sötétben kiölti rád a nyelvét.

Vagy egy félórai vitatkozás után ugy látszott, hogy valamennyire mégis csak sikerült az öreget megnyugtatnia. Megigértette az apjával, hogy ezentul soha, egy szóval se fog felelni a konok ellenségnek, s azt is, hogy ezután kezébe se veszi az ujságot. Aztán elment dolgára.

Az öreg, mikor magára maradt, egy darabig eltünődött s aztán igy sóhajtott fel:

– Csak még addig ne haljak meg, mig még egyszer, egyetlenegyszer megfelelek neki!…

A felesége meg a leánya előtt eltitkolta a tervét. Félt, hogy lebeszélik vagy kijátszszák. -326-

Egész este szótlan volt; el-elgondolkozott s néha egy-egy mosolyt fojtott el.

Az izgalom már hajnalban felköltötte. Felkászolódott, nagy csöndben átvonult az ebédlőbe s ott várta meg a reggelit, sétálgatva.

Mikor a szobalány bevitte hozzá a reggelit, egy cédulát meg két forintot nyomott a lány kezébe.

– Ezt a kishirdetést – szólt – nyolc órakor el fogod vinni a kiadóhivatalba. A másik forint a tiéd, de senkinek se mondod meg, hogy hol jártál, érted?

II.

Másnap, reggeli nyolc óra tájban, Miklosics, tolószékéből türelmetlenül kiabált át feleségének a másik szobába:

Miklosicsné, aki már látta az ujságot, éppen azon töprengett, hogy miképen sikkaszthatná el a nagy kellemetlenséget.

Az ujságban valami nagy szerencsétlenségről volt szó; Miklosicsné azt remélte, hogy ezzel eltéritheti férjének a figyelmét a veszedelmes sorokról.

Miklosicsné olvasni kezdte a „Molett szőke asszonyká“-t, -327- meg a másik „fiatal hölgy“-et, aki előkelő, vagyonos ur ismeretségét keresi…

– Azt akarod, – sirt Miklosics – hogy a vak szememmel keresgéljem meg? Mi lehet benne, hogy nem mered felolvasni?

„TRIFUNÁCZ! Nellit és Margitot délután laktanyában várja szőke kadét és barna főhadnagy. Gratulálok az esküvődhöz; én is ott leszek.“

Jól értette. Miklosics külfödön esküdött meg a feleségével és az öreg Laszlovszky Péter egy időben azt hiresztelte, hogy vadházasságban élnek. Nellinek őt hivták, Margitnak meg a leányukat.

– A gazember, a disznó, a becstelen rágalmazó, az alávaló bestia! – orditozott Miklosics – most már nem elég neki, hogy téged gyanusitgat, most már az ártatlan kis lányunk becsületét se kiméli!… Óh, hogy nincs fiam, aki keresztülgázoljon rajta és kitapossa a belét!…

– Egy életen át üldözött!… Már az iskolában is üldözött!… És megrontotta az egész életemet!… Ami bajom volt, mind ő okozta!… A disznó!… Az alávaló gazember!…

Két napig volt magánkivül. De megint felgyógyult és a háboru ujra kezdődött.

Hol az egyik, hol a másik helyezte el a kishirdetések közé a méreggel átitatott „kedélyeskedés“-t. Amelyik -328- túladott a maga nadragulyáján, vigadott a jó tréfán és azon az éjjelen édesdeden aludt, mint aki sikerült, jó munkát végzett.

Már csak hálni járt beléjök a lélek; már csak ennek éltek. De ezt kiélvezték és ugyancsak átszenvedték.

Az ember néha hajlandó elhinni, hogy minden nagy baja magától a természettől van. A halál, a betegség, a testi szenvedés, mind természetes; az éhséget, a fázást, a sokféle fajta nélkülözést, mind, mind a természet küldi ránk.

Elfelejtjük, hogy a természet türelmes, elnéző, kegyes és a segitségre mindig kész barátunk.

Elfelejtjük, hogy az ember legnagyobb ellensége; az emberi ostobaság és az emberi gonoszság. Az emberi állat.

Ugy haltak meg, mint a leghiresebb szerelmesek: Jaufre Rudel és Melisande, egymástól távol, de azonegy órában.

Amint hogy az utolsó tiz évben ugy is éltek: egymást soha se látva, de mindig egymásra gondolva.

GYŐZELMES HARC.

Buenos-Ayresben sok a milliomos. Argentinában a föld még zsiros, az állatok szaporák és erősek, a bányák kiaknázatlanok. Az angol tőke csak ugy özönlik oda, hogy minden vállalkozást elkaparintson a spanyolok, franciák és olaszok elől. S a vállalkozás mind jól fizet: a kiaknázatlan ezüstbányákhoz nem lehet annyi vasutat épiteni, hogy a személy- és áruforgalom be ne váltsa a hozzáfüzött reménységeket.

A buenos-ayresi milliomosok tehát olyan szép számmal vannak, hogy külön klubot alapithattak. A milliomos is társas lény; a milliomosok is rászorulnak, hogy egymáson vagy mások rovására mulassanak, még inkább, hogy egymást lefőzhessék.

Hogy azután a milliomosok klubjába még a milliomosoknál is nagyobb számban jutottak be olyanok, akik még messze voltak a milliótól, de erősen eltökélték, hogy milliomosok lesznek – ezen csak az csodálkozhatik, aki nem ismeri a klubok természetrajzát.

A milliomosok különben jól összefértek tehetséges tanitványaikkal. Megelégedtek azzal, hogy egymással is gyakran találkozhatnak; örültek rajta, hogy a milliomos-növendékekben áhitatos közönségük van; és végre is, összejövetelük helyéről csak a közönséges embert -330- akarták kizárni, a milliomok született merénylőjét, azt a szunyog-rajt, amelyet oly nehéz elriasztani s amely folyton azt zugja, zizegi az ember füle körül, hogy ő: „Szegény! szegény!“

A milliomosokat kielégitette a klubjuk, de nem elégitette ki a milliomos-növendékeket.

– Miért szorongjunk egy szük bérpalotában, mikor olyan sokan vagyunk, akik elszántan milliomosok akarunk lenni?! Miért ne épittetnénk magunknak hozzánk illő palotát, egy olyan gyönyörü épületet, amilyen még sehol se volt, mikor sok tagtársunknak annyi a pénze, mint a polyva?! Ha klub, legyen kényelmes; ha egyesülés, dolgozzunk a közjón egyesült erővel, ki-ki a maga erejéhez képest!

– Egy sokmilliós épitkezés mindig szép üzlet. És ha ügyesen buzgólkodunk e körül az üzlet körül, szerezhetünk mellette, ha nem is közvetlen hasznot, legalább – hasznos barátokat, hálás hiveket, készpénzt érő összeköttetéseket.

S minthogy ők voltak többségben, megszavazták az épitkezést. Kimondották, hogy a klub palotája páratlanul nagyszerü legyen, és kiküldöttek egy végrehajtó bizottságot, melynek az volt a hivatása, hogy minden szükségesről intézkedjék.

A végrehajtó bizottság három tagból állt: egy vasuti vállalkozóból, akinek a hidjai nem a kikötött anyagból épültek, egy előkelő bankárból, aki nem szerette, ha a multját feszegették (mert azt beszélték róla, hogy első ifjuságában kötéltáncos volt), meg egy szélütött öreg urból, aki élelmet szállitott a buenos-ayresi kórházaknak, talán nem kell mondani, hogy pénzért. -331-

Mikor felmerült a kérdés, hogy kire bizzák az épitkezést, a három urnak ugyanegy gondolata támadt:

– Kérjünk tanácsot Ramiro mestertől, a „Buenos-Ayres“ szerkesztőjétől. Ramiro mester okos ember, mert aki ugy kezdi, hogy husz éves korában egy panoráma megtekintésére hivja fel harsány szóval a piac közönségét és ugy folytatja, hogy ötven éves korában egy virágzó vállalat élén állva irányitja a közvéleményt, az már kiállotta az eszesség próbáját. Aztán meg az az ember, akinek négyszázezer olvasója, tehát négyszázezer hive van, sohase tévedhet akkorát, mint akinek senki se áll a háta mögött.

Ramiro mester, a „Buenos-Ayres“ szerkesztője és kiadó-tulajdonosa, kitérő feleletet adott tisztelt barátainak:

– Igazán senkit se tudok ajánlani. Mert ismerek ugyan egy kitünő épitőmüvészt… és ez az egyetlen, akiben én magam megbiznám… de ez, szerencsétlenségemre, a fiam. Már pedig a fiamat csak nem ajánlhatom! A fiam ugyan elsőrangu erő; huszonhárom éves, duzzad a tehetségtől; és ha a tudománya annyit ér, amennyibe nekem épitőmérnöki diplomájának a megszerzése került, akkor ilyen épitőt még nem látott a világ. De én mindig puritán ember voltam; sohase vagyok kapható semmiféle nepotizmusra; és inkább azonnal némuljak meg, minthogy csak egy szóval is ajánljam a fiam. Akármennyire megtisztel tehát a bizalmuk, erre a kérdésre én… és éppen csak én nem tudok felelni.

A végrehajtó bizottság tagjai élénken tiltakoztak a „nepotizmus“ szó hallatára. Meggyőződésük egész erejével szálltak sikra a szerkesztő ur felfogása ellen; férfias nyiltsággal jelentették ki, hogy ebben az egy dologban, legnagyobb sajnálatukra, szembe kell helyezkedniök -332- tisztelt barátjukkal, és bátran kitartottak amellett, hogy bármilyen harcot inditson ellenük a buenos-ayresi közvélemény irányitója, ők bizony az ifju Ramiróra fogják bizni az épitkezést.

Azon a napon, mikor az ifju Ramiro aláirta a szerződést, a buenos-ayresi kórházak élelmezésének nagyvállalkozója lakására rendelte az üzletvezetőjét és igy szólt hozzá:

– Szomorodott szivvel hallom, hogy kórházainkban az egészségi állapotok nem mintaszerüek. A betegek gyógyulását a tulságosan bő táplálkozás észrevehetően késlelteti s kivált a sok husétel nagyon hajlamossá teszi őket a köszvényre és más betegségekre. Semmi se egészségtelenebb, mint a táplálkozásnak a feleslege, s tapasztalásból mondhatom, hogy a gutaütést a legtöbb esetben a tulságos táplálkozás idézi elő. Én nem veszem a lelkemre, hogy ezek a szegény emberek is az én szomoru sorsomra jussanak; azért mától fogva sokkal kevesebb hust kell kapniok. Remélem, nem kell többet beszélnem; a nyelvem olyan nehezen forog, hogy ennyit is alig birtam kinyögni!…

II.

Nem telt bele hosszu idő s az ifju Ramiro palotája felépült. Számtalan millióba került, de messziről csodájára jártak. Kivülről ugy festett, mintha nem klubépület, hanem királyi várpalota volna; belül pedig – nem számitva egy csekélységet, amelyről később lesz szó – mindent meg lehetett találni benne, amit a kényelemre vágyás valaha kieszelt.

A „Buenos-Ayres“ épitészeti szakértője megirta, hogy a világ még sohase látott ilyen nagyszerü alkotást. -333- Amit az ókor, középkor és ujkor épitészete fenségeset alkotott, az mind eltörpül ahoz a csodához képest, amelyet a legujabb kor az ifju Ramirónak köszönhet.

Ha nem is ilyen határozott szavakkal, de mindenki csak magasztalni tudta a milliomosok uj klubhelyiségét. Hiába keresgéltek, nem leltek benne semmi hibát, se kivül, se belül. Az idegennek legelőször ezt a palotát mutatták meg s az ifju Ramirót ugy emlegették, mint Argentina legnagyobb emberét, akinek valamennyi épitészeti stilus minden szépségét sikerült egyesitenie egyetlenegy remek alkotásban.

Hanem az ifju Ramiro nem tudott örülni ennek a páratlan dicsőségnek. Az ifju Ramirónak nem tetszett az, hogy a milliomosok és a milliomos-növendékek sehogy se tudnak odaszokni az uj klubhelyiséghez. Amilyen sürün keresték fel, hogy ujra meg ujra megbámulják, olyan rövid ideig időztek ott. Sokan közülök beléptek más klubokkba is s odaszoktak az ujabb tanyához; mások lelkesen magasztalva az ifju Ramiro gyönyörü palotáját, visszaszoktak az otthonüléshez.

Voltak, akik gyanitották, hogy mi teszi olyan borongóvá az ifju Ramiro arcát. De nem volt, aki elő mert volna állani ezzel a sejtelmével. Senki se akarta magára vállalni, hogy ő legyen az első, aki kiköt a hatalmas „Buenos-Ayres“-szel.

Végre egy kis fiu, akit az apja elvitt, hogy a többi bucsujáró között ő is megszemlélhesse Argentina csodáját, kipattantotta a dolgot. A kis fiu sirva fecsegte ki az utcán, hogy a mesésen szép épületből egy szükséges mellékhelyiség hiányzik.

Hát igen, ezt az egyet csakugyan kifelejtette az ifju Ramiro a máskülönben oly csodás alkotásból. És -334- annak idején senki se merte figyelmeztetni rá, hogy erről megfeledkezett. A „Buenos-Ayres“ fiát!

Attól lehetett tartani, hogy a kis fiu leleplezése nyomán Argentina közvéleménye ugy fog itélni, hogy akármilyen monumentális alkotás is a milliomosok klubja, ez mégis hiba volt… De ott volt a „Buenos-Ayres“!

Ez a hatalmas ujság az ifju Ramiro védelmében mindjárt másnap olyan ujságháborut inditott meg, amelynek a kis fiut végre is szét kellett morzsolnia.

Első cikkében bebizonyitotta, hogy a kérdéses mellékhelyiség merőben felesleges valami és eféle óhajtás csakis egy kis fiunak az elméjében foganhat meg, tekintve, hogy az ilyen kis fiunak még nincsen esze.

Másnap a pszichológia nézőpontjából fejtette ki, hogy az emberek nem azért járnak a klubba, amiért a kis fiu gondolja.

Harmadszorra az esztétikát hajtotta a kis fiuhoz, az esztétikát, mely a monumentális alkotásoknál nem ismer hasonló kivánságot.

A negyedik alkalommal megvilágitotta, hogy a látszólagos megfeledkezés voltaképpen nagystilü ujitás, amelyet az emelkedettebb szellem, a haladottabb kor, a fejlődés törvénye követelt meg.

Aztán hetekig bizonyitgatta, tanuvallomásokkal, hogy a kis fiut felbérelték mellőzött műépitők.

Végül leleplezéseket közölt a kis fiu családjáról. Kideritette, hogy a kis fiu összes felmenői büntetett előéletüek és epileptikusok voltak.

Minden nap közölt ezer sort az ügyről és csirájában taposta el a másik véleményt. -335-

III.

Hanem akkor történt valami, ami egy kissé megingathatta Argentina közvéleményét.

Elérkezett az a nap, amikor a klubnak meg kellett tartania az évi közgyülését. Lakomáikat és vidám összejöveteleiket a milliomosok már jó ideje másutt rendezték; nem mintha tüntetni akartak volna a hatalmas ujság ellen… ó nem!… hanem azon a cimen, hogy holmi apró mulatságokkal kár volna profanizálni a monumentális épületet. De a közgyülést már még se lehetett másutt megtartani, mert sokan azt kérdezhették volna, hogy: mire jó hát ez a monumentális épület, ha még csak a közgyülést sem lehet megtartani benne?!…

A milliomosok tehát összegyülekeztek – a milliomosok is, de még nagyobb számban a milliomos-növendékek – és amint javában helyeselték az igazgatóság előterjesztését, a monumentális épület egyszerre csak összeomlott, mint egy kártyavár s maga alá temetett vagy huszonöt milliomost és kétszerannyi jeles férfit, akiket a milliótól csak ez a váratlan szerencsétlenség üthetett el.

Az ifju Ramiro ugyanis, aki annak idején többet foglalkozott a szép lányokkal, mint a tanulmányaival, a korszakalkotó épitkezés alkalmával nemcsak a kis fiu kivánalmairól talált megfelejtkezni, hanem egy elemi szabályról is… és ki merte volna erre figyelmeztetni?! A „Buenos-Ayres“ fiát!

(Ime, a festőművészet nagy felsőbbsége az épitészettel szemben! A legrosszabbul festett kép se üthet agyon senkit.)

A „Buenos-Ayres“ másnap számitva rá, hogy a menybeli hatalmak sokat elbirnak, türelmesek és nem -336- fognak rácáfolni, átháritotta a felelősséget a gondviselésre, s aztán ékes szavakkal siratta el a szerencsétlenség áldozatait. De meghatottságában se szalasztotta el a kedvező alkalmat, hogy még egyszer rápirithasson a már letiport kis fiura. Nem vonja ki magát – irta – az általános gyászból, de jóleső elégtételt talál benne, hogy ez a szomoru esemény milyen fényesen igazolja a „Buenos-Ayres-t“ minden olvasója előtt. Végre az egész világ láthatja, hogy a felbérelt, epileptikus kis fiunak mennyire nem volt igaza! Hát nem lett volna kár elékteleniteni, ilyen rövid idei használatért, azt a monumentális épületet, amely igy maga volt a tökéletesség?!… s amelyre a hálás kortársak ugy fognak emlékezni, mint egy gyönyörü álomra?!

OVERWORKING.

Valaki egy hajóstisztet vezetett be a társaságunkba. Alig, hogy megismerkedtünk vele, már el is felejtettük. Nagyon kevés vizet zavart az asztalunknál; a bemutatkozás percétől fogva a figyelmes hallgató szerepére szoritkozott. Nálunk pedig veszedelmes vitatkozások voltak napirenden s mindig sokan versengtünk a szavalás jogáért. Aki sohase hangoztatta, hogy most ő tette be a garast, azt észre se vettük.

A második vagy harmadik este azonban mégis csak meg kellett látnunk a szótlan tengerészt. Egyikünknek-másikunknak föltünt, hogy ez a csöndes ember mily szemmelláthatóan jól mulat a mi lármás társaságunkban. Nem mondhattunk olyan rossz élcet vagy régi anekdótát, amelyet jóizüen meg ne nevetett volna: akármit hallott, meglátszott az arcán, hogy neki mindez uj és érdekes.

Később elkisért bennünket mindenüvé. Elvittük bálba, szinházba, mulatóhelyekre: hát hadd mulassa ki magát! Minden érdekelte és nyilván gyönyörködtette; néhány rövid szóval, de mindenért lelkesedett!

– Milyen gyönyörű nők, de milyen gyönyörű nők!… milyen nagyszerű szindarab!… milyen ügyes, káprázatos látványosság!… – efféle szavakban tört ki belőle az elragadtatás. Még a kávéházakban is csupa Eldorádót látott. Alig tudott megválni tőlük: mindig ő ment utolsónak haza. -338-

Közben megtudtuk, hogy meglehetősen nehéz szolgálata van, s hogy az élete, amig szolgálatban van, nemcsak nagyon egyhangu, hanem egy kissé sanyaru is. Ritkán van része ilyen háromhónapos szabadságban, amely most közénk vezette; s ez a ritka szabadság bizony már a vége felé jár.

Akkor igazán nem csoda, ha ennyire tudja élvezni a pihenés örömét és „a főváros minden varázsát“. (Ez a kifejezés tőle való.) De örült is minden csekély szórakozásnak és minden közönséges látnivalónak, mint a gyerek. Nem mint a fővárosi gyerek, hanem mint az olyan gyerek, aki az erdőben vagy a pusztán nőtt kamaszszá. Ha egyenesen a Tűzföldről jött volna, nem csodálhatta volna gyermekiesebb gyönyörködéssel ezt a várost, ahol – mint magasztalással mondta – minden második ház kávéház.

Olyankor, ha éjjel hazafelé menet, kettesben maradt valamelyikünkkel, nem is titkolta el, mily fájó szivvel hagyja itt ezt az aranjuezi életet.

– Még csak egy hetem van!… még csak öt napom van!… – számlálgatta a napokat szomoruan.

És hogy minél alaposabban kiélvezze a még rá várakozó – oly rövid! – gyönyörüséget: nagyokat nézett és nagyokat hallgatott, közben pedig nagyokat huzott mindenféle szeszből, akármi került az asztalra. Ugy ivott, ahogy csak tengerész tud inni.

Vagy három nappal azelőtt, hogy lejárt a szabadsága és visszautazott az állomására, az ujságok rémes hajószerencsétlenség hirét hozták, s a mi vacsorázóasztalunknál is egész este csak erről a katasztrófáról volt szó.

Természetesen nem hallgattuk el műkedvelő megjegyzéseinket és nem győztünk eléggé álmélkodni azon, hogy noha alig van nap, amely valami új, hasznos találmányt -339- ne hozna és noha az ember egyre jobban urává válik az elemeknek: a hajószerencsétlenségek száma nem kevesbedik és az emberi elme még most se tudott kieszelni semmit, aminek a segitségével, ha a szerencsétlenséget soha se is lehet kizárni, legalább annyira lehetne csökkenteni a veszedelmet, hogy az efféle borzalmas katasztrófa a nagyon ritka, a kivételes esetek közé tartozzék… Még vadabbakat is mondtunk.

Eszünkbe se jutott, hogy megkérdezzük a köztünk ülő egyetlen szakértő véleményét, annyira megszoktuk a szótlanságát.

S a mi hajósunk nem jelentkezett magától. Végighallgatta odavetéseinket, mintha egyetértene velünk, vagy mintha éppen ez a tárgy érdekelné a legkevésbbé, megvárta, mig a vita leviharzik, aztán eljött velünk nem tudom melyik mulatóhelyre, s egész este hallgatott és ivott.

Csak reggel felé, amikor a kávéházban mindössze hárman-négyen maradtunk, kivánkozott ki belőle, a mit a nagy társaságban elhallgatott, nyilván azért, mert félt mindentől, ami a szónokláshoz hasonlitott.

Fölhasználta az első alkalmat, amikor a beszélgetés lankadni kezdett és ezzel a kijelentéssel lepett meg bennünket:

– Az este, amikor a katasztrófáról volt szó, nem akartam vitatkozni, mert attól tartottam, hogy talán untatnám a társaságot; de szeretnék erről valamit mondani, ha ugyan érdekli az urakat.

Ez volt az első eset, hogy nem kellett kérdezgetnünk és magától hozakodott elő valamivel. Azért csak érdeklődést láthatott az arcunkon, sőt talán kiváncsiságot. Figyelmünk beszédessé tette.

– Én azt hiszem, – folytatta, – hogy a hajószerencsétlenségek -340- száma mindaddig nem fog csökkenni, ameddig nem lesz kisebb az emberek kapzsisága. Mert, meg vagyok győződve, minden esetben ki lehet mutatni, hogy a katasztrófának az alap-oka valami esztelen, könnyelmü vagy lelketlen takarékosság volt.

– Azok a társaságok, amelyek a tengeren a személy- és az áruforgalmat igazgatják, mindenütt rettenetesen kihasználják az emberi munkaerőt. Kockázatos takarékosságból, a veszedelemmel nem törődő gazdálkodással kizsákmányolnak bennünket; visszaélnek azzal, hogy embert mindenre, minden föltétel mellett kapni. A hajón mindig csak annyi a munkaerő, amennyi éppen okvetlenül szükséges. Elég egy-két embernek a betegsége és – ami ebből szükségképen következik – a többinek a nagy fáradtsága, egyiknek-másiknak a kimerültsége – és már beáll a veszedelem. Csak egy kis vihar, meg egy kis – minduntalan kinálkozó – véletlen kell, hogy a katasztrófa megtörténjék. Éreztek-e valaha igen nagy kimerültséget? Ha igen, úgy tudják, hogy van egy állapot, amikor az ember jár-kel s olyannak látszik, mint aki ébren van, de valójában nincs magánál; az esze nincs helyén és se a megfigyelése, se az ereje nem több, mint amennyi egy alvajáróé. Gépiesen elvégzi a megszokott dolgát, de nem tudja, hogy mit csinál. Tessék ebben az állapotban egy hajót vezetni, kivált viharban! És a kimerültségnek van még egy ennél is sulyosabb állapota: az az állapot, amikor az ember a pihenésnek, az alvásnak olyan gyötrő szükségét érzi, hogy nem törődik többé semmivel a világon, hogy összeomlik egész erkölcsi ereje és az elalvás gyönyörüségéért kész odaadni az életét, nemcsak a tulajdon életét, hanem a mások életét is, mindent. Ezt az állapotot már kevesen ismerik; még -341- elképzelni is csak az tudja, aki már próbálta. Én ismerem ezt az állapotot. Pedig, amint láthatják, hatalmas testalkotásu, ép, erős, egészséges ember vagyok, aki kibir egyet-mást. Rossz embernek sem tartom magamat. És mégis… Egyszer, egy ilyen állapotban, előre láttam a veszedelmet, éreztem, szinte tudtam, hogy a pokolba viszem a hajót és olyan végtelen, olyan halálos fáradtságot, olyan kimondhatatlan, szörnyü fásultságot éreztem, ugy szomjuhoztam a pihenést, legyen ez bár a nirvána, hogy nem tudtam többé törődni semmivel, nem bántam a halált, nem sajnáltam senkit és semmit, és abban a bizonyosságban, hogy egypár perc mulva el fogok pusztulni és velem együtt el fognak pusztulni a többiek is, átadtam magamat és az egész hajót a sorsnak, akárminek, ami jöhet, aminek jönnie kell, csakhogy a félálomból belemerülhessek a mély álom, a teljes öntudatlanság édes gyönyörüségébe, amelyet ebben a pillanatban a menyországnak éreztem. Egy hajszálon függött mindnyájunk élete; a vakszerencse tette, hogy megmenekültünk; előre láttam a hajónk pusztulását, ugy, mint valami elkerülhetetlen bizonyosságot és mégse volt erőm csak egy mozdulatot is tenni a veszedelemből való kiszabadulásra, képtelen voltam ellentállni az álom vágyának. Igaz, hogy félig már ekkor is aludtam, sőt talán nemcsak félig.

Igaz, lehetett már akkor másfél vagy talán két napja is, hogy egyáltalán nem aludtam. A rend az, hogy négy óráig teljesitünk szolgálatot s aztán fölváltanak. Először könnyelmüségből mulasztottam el azt az időt, amelyet az alvásnak kellett volna szánnom, korhelykedtünk. Másodszor már idegességből nem tudtam aludni. Harmadszor azért loptam meg -342- magamtól az álmot, hogy szivességet tegyek egyik társamnak, aki rosszul érezte magát, s aki helyett valakinek szolgálatot kellett tennie. Azután megint rám került a sor. Végül amaz nagyon beteg lett, a másik társamnak pedig – egy másik betegség következtében – egyéb munkát kellett végeznie, s mert rendes körülmények között is mindnyájunkra szükség volt, annyira, hogy egyszerre csak egyikünk lehetett szabad: nem volt, aki fölváltson. Szóval, már alig álltam a lábamon s rettenetes álmosságot éreztem. De hát nagyon kevesen voltunk!…

Január vége felé jártunk. Szörnyü hideg volt s egyszerre vihart kaptunk. Órákig szakadt a jeges eső s paskolt a lenge eresz alatt. Csuromviz voltam; a jéghideg nedvesség átjárta a köpönyegemet, a ruhámat, a bőrömet, a csontomat. Koromsötét éjszaka borult ránk; s a süvöltöző szél folyton verdeste rajtam az ázott ruhát. Annyira fáztam, hogy vacogott a fogam; az álmosságom kezdett leküzdhetetlenné válni. És nekem ott kellett maradnom a poszton; vezetnem kellett a hajót.

Eleinte csak azt vettem észre, hogy nem gondolkozom. Aztán, hogy el-elbóbiskolok. Összeszedtem minden lelkierőmet és egyre figyelmeztettem magamat: „Oda kell vigyáznod! Oda kell vigyáznod!“ Majd rájöttem, hogy gépiesen ismételgetem magamban ezeket a szavakat, folyton ismételgetem, de nem tudom, hogy ezek a szavak mit akarnak jelenteni és hogy mire kell vigyáznom. A szemem majd leragadt az álmosságtól. Rajtakaptam magamat, hogy nem tudok figyelni sehová, hogy öntudatlanul teszem, amit teszek, a megszokás valami ösztönével, mint az állat és hogy már csak hébe-hóba eszmélek.

Azután a lelkierő valami utolsó maradványával meg-megsarkantyuztam roskadozó eszméletemet. Mozogni -343- igyekeztem, egy helyben állva is lépéseket tettem, hogy ébren maradjak. De föl-fölriadva észrevettem, hogy már félig alszom; hogy állva is el-elalszom… Még ki-kizökkentem a szendergésből, de éreztem, hogy már nem vagyok magamnál. Mind tartósabban ejtett hatalmába a zsibbadtság. Olykor még ostorozni akartam magamat: „Oda kell vigyáznod!“ De már nem tudtam, mit akarok és éreztem, hogy nem tudom, mit csinálok. Éreztem, hogy a szunnyadásom mind tovább és tovább tart és már-már kihat az egész testemre.

Végre megtörtem és átláttam, hogy már nem birok magammal. Hogy már nem akarok küzdeni, hogy már nem bánok semmit, csak egy leküzdhetetlen vágyat érzek: ledőlni és aludni! És talán már aludtam is. Még meg-megmozdultam, de már aludtam. Valami isteni kéjérzet melegitette át a testemet, éreztem, hogy belesüppedek a teljes öntudatlanságba… és ugylátszik, hallucinálni kezdtem.

Mert egyszerre két nagy zöld szemet pillantottam meg, két, merőn rámszegzett, nagy zöld szemet. Lehet, hogy ez a két nagy zöld szem nem volt álom; lehet, hogy a hajó egyik macskája bámészkodott rám… mert a hajón, hogy a patkányokat pusztitgathassuk, sok macskát tartottunk. Lehet, hogy valamelyik macskának az a szeszélye támadt, hogy egyszer megszemlél egy igazi vihart, és éjszakai kóválygásában megállapodott előttem, elbámulva azon, hogy: hát ez a fekete alak mit keres itt, ebben a cudar időben?!…

De én ezt a macskát a Részvénytársaságnak néztem és a csodálatos zöld fényre meredve, igy orditoztam… vagy csak álmodtam, hogy orditozok:

– Te, Részvénytársaság, te cudar Részvénytársaság, te gyalázatos Részvénytársaság, kiszipolyozod -344- a csontjaimból a velőt és most eljöttél, hogy lásd a müvedet?! Merőn nézel rám, ijesztő zöld szemeddel, mert nem akarod, hogy elaludjam, még most sem akarod engedni, hogy elaludjam?! Hát dögölj meg, mert én csak azért is elalszom, mert én egy percnyi alvásért odaadom az életemet, mert én nem bánok semmit, nem törődöm senkivel, ütközzünk össze a poklokkal, azt sem bánom, én szivesen megyek a halálba és viszem a többieket is, a hideg, jeges, fekete vizbe, a nedves sirba, a zuhogó, fekete hullámokba, és dögölj meg mérgedben, mert én magammal meg a többiekkel elpusztitom a hajódat is, és aztán höröghetsz, hogy: milyen kár a pénzedért!… dögölj meg mérgedben, rám hiába meresztgeted undok zöld szemed, én nem törődöm veled és nem törődöm a halállal, nevetlek téged is és nevetem a halált, nekem mindegy, ha az arcomba ugrol is, nekem mindegy, mert én aludni akarok, aludni akarok!…

Ebben a pillanatban valami rémes tülkölést, bugást és csöngetést hallottam, mindenféle fényességek, fénypontok, fénycsikok, fénysávok jelentek meg káprázó szemem előtt… és, ugy látszik, erre már fölébredtem. Mert a vad kiabálás magamhoz téritett… egy pillanatig azt hittem, hogy megőrülök… de aztán már teljesen az eszemnél voltam és tisztán hallottam egy vad, durva hangnak az orditozását:

Egy roppant nagy hajó haladt el mellettünk, mondhatnám: egy hajszálnyi távolságban, mert az összeütközéstől és a mi hajónk szétlocscsantásától igazán csak egy hajszál választott el bennünket.

Hiába adott mindenféle jelt, hiába szórt fényt és harangozott: én nem láttam, nem hallottam, csak mentem előre, nyilegyenesen, neki a halálnak. -345-

Pedig ott álltam a helyemen. Ott álltam, feketén mint a Bolygó Hollandi, akinek a hajója némán vonul a nagy végtelenségbe. Ott álltam, teljesen elcsigázott testtel, lélek nélkül, haszontalanul.

UJ VILÁG.

A „Vaskapu“-szálló a nyugati pályaudvarhoz közel, egy zugutcában huzódik meg. Nemcsak azért buvik el, mert szégyenkezik; alapos oka van rá, sőt mindennél fontosabb üzleti érdeke, hogy rejtőzködjék, mint az ibolya. A „Vaskapu“-szállót ugyanis nagyobbrészt csak olyanok keresik fel, akik nem szeretik, ha látják őket, amint ki- s bejárnak a Vaskapun; ha az üzlettulajdonos ur átköltözködnék a körutra, mindjárt be is csukhatná a boltot, mert elvesztené összes fővárosi vendégeit, – már pedig ezekből él.

De azért vannak a „Vaskapu“-nak jámbor vidéki vendégei is: jókedvü bácsik, akik teszik magukat, mintha nem tudnák, hová tévedtek, meg gyanutlan jóhiszemüek, akik évenként kétszer-háromszor is megszállnak a „Vaskapu“-ban, a nélkül, hogy sejtenék, hol laknak. Olykor jó falusi alakok állongálnak a kapuban a kis fiaikkal, meg a nagy leányaikkal, – a járókelők, a hordárok és az idejekorán felvilágositott utcagyerekek nagy mulatságára. Ezek a derék vidékiek hivek maradnak az olcsó, nem hivalkodó külsejü, egészen a tisztátalanságig szerény „Vaskapu“-hoz, mert nincs más igyekezetük, csak az, hogy jó messzire elkerüljék a veszedelmes fényüzést. És olyan mindegy nekik, hogy hol tanyáznak! Kilenc órakor már alusznak; az éjszakai nagy jövés-menés nem kelti fel -347- őket, s nappal hiába nézelődnek, nem vesznek észre semmit. A nagy bámulásban nem látnak tovább az orruknál. Csak gyermekeik meresztgetik néha a szemöket; de ők ártatlanabbak a gyermekeiknél.

Állandó lakója azonban, aki hónapos szobát bérel, csak egy van a „Vaskapu“-nak: Véghváry Sebő ur, aki feleségével a harmadik emelet egy kétágyas udvari szobájában lakik.

Véghváry Sebő ur, mikor kibérelte a hónapos szobát, a bejelentő cédulán ezt irta a „foglalkozás“-rovatba: istállótulajdonos. S a „Vaskapu“ portása tudja, hogy Véghváry urnak a sportneve: Captain Luck.

Október végén, délután hat órakor, Véghváry ur és felesége otthon vannak, a harminchármas szobában. A fiatal asszony beteg; az ajtóhoz közelebb eső ágyban fekszik és ujságot olvas.

– Nem elég nékem a többi baj?!… Még hozzá egyedül hagysz?!… – nyügösködik a fiatal asszony.

– Amig velem vagy, nem félek semmitől. De ha magamra maradok, nem tudok másra gondolni.

– Ne légy olyan gyerek. Nincs neked semmi -348- komoly bajod. És nagyon jól tudod, hogy el kell mennem. Összetegyem a két kezem és azt várjam, amig a sült galamb a szájamba repül? Pénzt kell keritenem, akárhonnan. Egy krajcárom sincs.

– Mit tudom én azt?! Ha ki tudok szoritani Bergertől öt forintot, mindjárt visszajövök. Ha nyolcig nem jövök, hozass fel magadnak vacsorára sonkát. Tőled nem tagadják meg.

Véghváry ur valami csókfélét lehel a sáppadt asszony homlokára, aztán elpályázik. Lehalad a lépcsőn és kimegy a kapun.

A „Vaskapu“ portása a kapuban áldogál és a szomszédos korcsma csaposlegényével beszélget. Látja a kifelé bandukoló lakót, de nem köszön neki.

Véghváry ur elhalad a beszélgetők mellett. A portás a jobb hüvelykujjával egyet bök az eltávolodó gentleman után, hunyorit és csak annyit mond:

A beteg asszony tovább lapozgatja az ujságot, de egy-két perc multán félrelöki, mert azon veszi észre magát, hogy nem tudja, mit olvas.

Előveszi kis kézi-tükrét a rozzant éjjeli asztalkáról; és hosszan nézegeti magát.

Milyen sötét karikák vannak a szeme körül! Milyen sárga az arca! Mennyivel öregebb, mint tavaly! -349- A sok koplalás tenné? Eh, hisz azelőtt se élt valami nagyon jó módban! Sőt azóta, néhanapján, tengeri halat eszik és pezsgőt iszik rá. Igaz, hogy az efféle ünnepeket gyakori böjtöléssel kell megfizetni.

Milyen különös! Mihelyt az ura nincs mellette, már gyöngébbnek érzi magát. Ilyenkor mindenféle aggasztó tünetet fedez fel magában. Csakugyan tüdővészes volna?! Ej, hátha igazán csak képzelődik és ok nélkül gyötri magát?!

Leteszi a tükröt és tekintete az ablakra téved. Csak a szomszéd ház tüzfalát látja ott.

Hanem azért egy darabig ott marad a szeme. Elmélázik. Vajjon milyen ismeretlen élet rejtőzik a mögött a tüzfal mögött? Bizony, vannak emberek, akiknek mindenük van.

Körülnéz a harminchármas szobában. Micsoda nyomoruságot világit meg ez a villamos körte!

Egy másik vaságy, ott az ablaknál. Két rosz szekrény, egy sánta asztal, a mosdó, a fogas, két szék – és még ez se az övék! Szó sincs róla, egészen másféle élete volna, ha annak idején hozzá megy az első kérőjéhez, ahhoz a derék falusi doktorhoz.

Akkor rendben és tisztességben élne. De akkor is szegény asszony volna és – ki tudja?! – talán mindent nélkülözne. Nem volt, akit elkeseritsen az a lépése, hogy követte ezt a kalandort. Ha a szülei még élnek, talán nem tette volna. De csak rokonokat hagyott ott, jámbor, unalmas embereket, akikhez nem igen ragaszkodott, akik őt nem értették s akiket ő nem értett. Felesége lett ennek a kalandornak, mert vonzódott hozzá. Mit tudta még akkor, hogy kicsoda ez az ember?! És mert csak a szivére hallgatott, mert hozzákapcsolta a sorsát egy elzüllött embernek az életéhez, akit valójában csak később ismert meg, a társadalom -350- épp ugy kitaszitotta magából, mintha ballépést követett volna el. Mindenki elhuzódott tőle; a régi ismerősei elfordulnak, ha látják; akikkel most érintkezik, szemtől-szembe lesajnálják, vagy nyiltan megvetik. Pedig ő mindenben ártatlan; pedig ő sohase vétett senkinek, – még az illendőség ellen se vétett.

Igaz, a férje nem tartozik a rendes, a kifogástalan emberek közé. Miből él? A vakszerencséből; kölcsönökből, a melyeket talán, valószinüen… sohase fog megfizetni; alamizsnából, egy-két tehetős rokonának az ajándékaiból… a könyöradományából, és főképpen a játékból… Leül kártyázni, akkor is, amikor semmi pénz nincs a zsebében, ami már talán csalás. És ő, amióta tudja, hogy kicsoda a férje, – csak egyre jobban szereti ezt az embert. Mégis szereti; mind jobban szereti.

Szereti őt és jól bánik vele. Vele szemben még önzetlen is. Amilyen szép ember, s amilyen nagy betyár, magába bolondithatott volna valami pénzes nőt is. De a szegény leányt választotta és megmarad mellette, mert szereti az asszonyát.

Már hozzáromlott? Meglehet. De néha megszólal benne az állati önzés és ilyenkor igy tanakodik:

Ki tudja?!… Ha ahhoz a derék emberhez ment volna, akihez nem vonzódott, aki már nem fiatal, s aki szintén nem adhatott volna neki valami nagy kényelmet és jómódot, talán már elsorvadt volna a nagy tisztességben. Talán már elvitte volna a tüdővész. Mig e mellett az ember mellett, aki olyan… furcsán keriti elő az ennivalót, legalább egy igazi asszonynak az életét éli… és – ki tudja?! – igy talán még meggyógyul!… -351-

Már pedig ő élni akar… igen, csak élni, élni, élni!… De hát az erkölcs?!… Istenem, az erkölcs!… Mit vét ő az erkölcs ellen?!… Mit tehet ő akármiről?!…

Felkönyököl a párnájára és hallgatózik. Lépéseket hallott. Nem ő az. A valaki már elhaladt az ajtójuk mellett.

Már nem jön. Már nem kapott pénzt. És akkor aligha kerül elő reggelig. Nem olyan könnyü dolog az, kivárni a szerencsét, ha nincs egy koronánk se, amelyet kockára lehetne tenni!…

Félnyolc tájban megérkezik Bergerné. Igen, Berger csakugyan megtagadta az öt forint kölcsönt Véghváry urtól. De az emberséges füszeresné nagyon sajnálja a beteg asszonyt. Hozott neki sonkát, süteményt, egy kis csuporban kitünő levest is. Még az öt forintot is odacsusztatja a szegény ténsasszonykának.

Mrs. Luck pironkodik, de köszönettel fogadja el a kölcsönt, s olyan jó étvágygyal tünteti el a vacsorát, mintha már két napja nem evett volna egy falatot se.

De nem tudja értesiteni a férjét. Ki tudja, hányadik kávéházban kibicel azóta, hogy megszerezze a „szerencse-koroná“-t?!

Unalmában ujra előveszi az ujságot. Amint szórakozottan lapozgatja, tekintete egyszerre a sport-hirekre téved. Elmosolyodik, mert azt olvassa, hogy a pardubici nagy akadályversenyben „indul“ Captain Luck -352- Polihisztor nevü ötéves lova is. Ez a Polihisztor az ő istállójuk. Az egyetlen lovuk; az egész vagyonuk. Véghváry a ritka nagy szerencse egy örökkön emlékezetes órájában nagyobb összeget nyert valakitől „hozomra“, s a vesztő, hogy lerójja a tartozást, átengedte neki Polihisztort. „Az istálló“ egy darabig lenditett valamit a Véghváry hitelén; s Captain Luck azóta se tudta eladni egyetlen telivérét.

Ezen a réven már szép pénzzel tartozik a trénernek s a tréner most nyakra-főre futtatja Polihisztort, mert csak igy lehet reménysége rá, hogy valaha hozzájuthat a követeléséhez.

Semmi ördöngősség se volt a dologban. A pardubici hosszu és kacskaringós pályát nem igen ismerik a zsokék. Nem csoda; minden esztendőben csak egyszer vannak ott. De az az elhanyagolt, öreg zsoké, akit a tréner Polihisztorra ültetett, már kiismerte magát a pardubici pályán is. Eszeágában se volt, hogy megmutassa az utat a többieknek; különben is Polihisztor, akarva, nem akarva, hátul kullogott. És mig a komoly jelöltek lovasai rendre hamis utra tévedtek, -353- s csak nagy tér- és időveszteség után kerültek vissza a helyes utra, hogy átugrathassák az összes akadályokat, addig az eleinte messze elmaradó, de a jó uton haladó Polihisztor szép lassan beugrándozott és bekocogott elsőnek.

A nagy eseménynek a puszta hire is elég volt rá, hogy Véghváry ur felválthassa a győzelmét egy kis aprópénzre.

Illő jutalom mellett száz korona kölcsönt szerzett egy ismerős pincértől.

– Ha nem volnál beteg, – szólt a feleségéhez – most elmehetnénk mulatni!

De hiszen már egy cseppet se volt beteg! Semmi baját se érezte; az örömhir azonnal meggyógyitotta.

Mialatt lesiettek a „Vaskapu“ lépcsőjén, a beteg asszony a lépcső tükörfalába pillantva, boldogan vette észre, hogy az arca rózsásabb és a tekintete ragyogóbb, mint valaha, egy kicsit elgondolkozott.

Hogy ilyesmitől függ a sorsuk!… Sőt talán az élete!… De arra gondolt, hogy ha az, amit ők átélnek, egyáltalán lehetséges, akkor nemcsak ők, hanem sokan, nagyon sokan bünösök.

Ha az egész világ eltüri, megengedi, lehetővé teszi, hogy a kalandorság néha szerencsével járjon, mig a tisztes munkának soha se juttat a száraz kenyérnél egyebet: akkor nemcsak ők a bünösök, hanem bünös az egész világ.

LULLABY.

A tábornok sorra látogatta rózsáit, csodálkozva, örömmel, gyönyörködve nézegetve gyors fejlődésüket, és öreg gyermekek módjára, egy-egy medve-mormogást hallatva, beszélgetett hozzájok: „Kis buták! Ha tudnátok, hogy ki ápolgat, dédelget benneteket!… Ti is elforditanátok-e tőlem gyönyörü kis orcátokat?!…“ Aztán föllépkedett a kilátóra, leült egy padra és a várost nézte, meg a város mögött a hegyek mozdulatlanságát. Villája a Viale dei Colli-nak azon a részén volt, mely már közelesik a Piazzale Michelangiolo-hoz, tehát a legjobb páholyból láthatta a testvérharcok régi szinpadát. Majdnem az egész város ott volt a szeme előtt, abban a törpeségben, amelyet a magaslat és a távolság minden földi dologra rábizonyit, rápirit. Középütt a Duomo olyan kövéren, szélesen terpeszkedett el az egész város alacsonyságában, mint a fiastyuk a csirkéi között; a többi törpeségből, a Duomotól egy kissé balra, csak a Palazzo Vecchio tornya vált ki, mint a történelemnek egy utolsó kiáltása. És az épületek egymásra halmozottságából egy nagy méhkasnak a zsongása, zümmögése hallatszott ki: elmélázásában ugy tünt föl előtte, mintha a házak is élnének és csak várnia kellene, hogy szerte röppenjenek, mint a méhraj. Csakis a város mögött hosszan elnyuló -355- hegyek mozdulatlanságát és némaságát találta fenségesnek.

Majd, amint összegubbaszkodva ült a padján s érdeklődés nélkül való, fénytelen tekintete elfordult a várostól, hogy aztán a kertjében csillogó szines és haszontalan üveggolyók üres hivalkodásán akadjon fenn: akarata ellenére is hallgatnia kellett a város hangjait. Messziről, a Cascine felől, az előkelő élet zsivajgása halk morajként is alig-alig hatolt el hozzá, de a Miniato tájékáról mulatók zajongása hallatszott és a tramway dübörgése, csengése minduntalan megzavarta a környék csendjét. Mintha minden öt percben azt csilingelte volna ez az ujra meg ujra megérkező csengő: „Én vagyok az élet! Én vagyok az élet!…“ És lentről folytonosan hangzott valami zsongás: az az erejét vesztett lárma, az elhaló zugás, a meghalkult morgás, a hápogóvá vált tülkölés, az elgyöngült bugás és a tömérdek emberi zümmögés tompa összeverődése, a város hangja. Élnek! Élnek, mozognak, sietnek, futkosnak… szeretkeznek és gyülölködnek… ha szeretkeznek, akkor is marakodnak, ha gyülölködnek, még jobban marakodnak, mindig csak marakodnak… aztán meghalnak és jönnek mások, akik ujra kezdik… akik ugyanazt csinálják, amit az elődeik… akik megint csak marakodnak… akik elülről kezdik ugyanazt az utálatos komédiát… hogy nem unják meg egyszer!… és ez az élet.

Azon vette észre magát, hogy egy pár perc óta az ő fejében is motoszkál, szöszmötöl, zümmög valami hang… valami ritmus-féle… valami egyszer hallott, meg nem figyelt, s mindjárt elfelejtett ária-hullámocska s ebben uszkálva egy kis szöveg-roncs, valami értelmes beszédnek a roncsa, egy szó, melynek az ő gondolataihoz semmi köze, amelynek rá nézve semmi -356- értelme, amely isten tudja, hogyan jutott eszébe… Figyelni kezdett s ugy tetszett neki, mintha más valaki azt dúdolná az ő fejében: „Lullaby, lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“ Mi ez? S hogyan került az ő fejébe?… Lullaby, ez angol szó és altatódalt jelent. Talán maga a szó is benne van egy ilyen altatódalnak a szövegében s ennek a roncsa az, amit ő most folytonosan hall… érthetetlen okból… ismeretlen, titokzatos lelki utról?… Hol hallotta ezt valaha? Operában? szinházban? mulatóhelyen? az utcán danolóktól? vagy egy dajkától? És ez az értelmetlenség most ugy belecsimpajkodik az agyvelejébe, hogy nem tudja kiüzni onnan. Az egész élő világ mélységesen közömbös előtte, és az egész élő világ őrült lármájától, zsivajgásától el tudott menekülni, de ez a talán szemétről szedett, talán régtől fogva hozzáragadt, magától dúdoló értelmetlenség mégis be tudott férkőzni a fejébe, a jött-ment arcátlanságával fészket rakott ott s most utat keres a lelkébe… És egyre, folytonosan hallotta: „Lullaby, lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“

II.

Rosszat sejtett. Attól tartott, hogy a felesége hivatja s fázott ettől a – ha kivánt, akkor mindenesetre kellemetlen – találkozástól. Ez az asszony, aki huszonhat évi házasélet után olyan idegen tudott maradni hozzá, hogy most, letiportságában, csak a bukottat, csak szerencsétlensége okozóját s mindezek tetejébe fiuk gyilkosát látja benne: ez a szegény, szerencsétlen, nyomorult, rövidlátó, szűkeszü asszony is meghalt neki, amint meghalt az egész világ…

– Tábornok ur, egy fiatalember járt itt, már többször, s mindenáron beszélni szeretett volna a tábornok urral. Megmondtuk neki, hogy a tábornok ur senkit se fogad, kivétel nélkül senkit. Másodszor két ajánlólevéllel jött vissza. Harmadszor azt állitotta, hogy valami igen fontosat akar közölni a tábornok urral…

– Megmondtuk neki, de negyedszer is előkerült. És ekkor rimánkodni kezdett, hogy adjam át a tábornok urnak ezt a levelet, mert rá nézve életbevágó fontosságu, hogy a tábornok ur őt fogadja, s egy óra mulva ujra el fog jönni…

– Megmondtam, hogy senkivel se állok szóba. Ha valakit hivatok, azt megmondom maguknak előre. De nem is hivatok senkit. Békében akarok lenni. Pihenni akarok.

– Bocsássa meg, tábornok ur, az ügyetlenségemet… de ez a fiatalember olyan ágrólszakadtnak, olyan szerencsétlennek, olyan kétségbeesettnek látszott, hogy nem tudtam megtagadni a kérését.

Nem akarom önt zaklatni, boszantani, izgatni. Az édesanyám életére esküszöm, hogy semmiféle kellemetlenséget nem fogok önnek okozni.

Kéregető vagyok. De nem alamizsnát kérek. Hanem azt a kegyet, hogy egy félóráig beszélgethessek a tábornok urral, s amit a tábornok ur önként kegyes lesz tudtomra adni, fölhasználhassam a javamra, egy ujságcikkben.

Ujságiró vagyok, de már hónapokkal ezelőtt elveszitettem az állásomat, nem a magam hibájából. És -358- azóta nem tudok keresethez jutni. Az én cikkeimet csak akkor adják ki, ha különös érdekességük van.

Megtudtam, amit még kevesen tudnak, hogy a tábornok ur városunkban telepedett le. Eszembe jutott, hogy egy olyan cikk, mely az önnél tett látogatásról szólhatna, az egész országot érdekelné.

Az ön ügyében az akták még nincsenek lezárva. A higgadtabbak önnel éreznek vagy legalább is függőben tartják az itéletüket. A szenvedély, mely olyan vadságokra ragadtatta magát önnel szemben, már kidühöngte magát, lecsillapodott. Elérkezett volna a revizió ideje. Ön, ugy látszik, még nem tartja szükségesnek, s bizonyára nyugodtan várja a történelem itéletét. De talán szolgálatára lehetne önnek, ha a kételkedők, az ingadozók, s különösen a jobb meggyőződésüek tájékoztatására, megirnám egyik nagyobb ujság közönségének, hogy most mi foglalkoztatja önt… hogyan tölti napjait… szóval, amit jónak lát a világnak tudtára adni… akármit, ami önről szól s amit közölni megenged.

Tudom, hogy önnek nincs szüksége én rám, csak nekem van szükségem önre. Nincs kibe kapaszkodnom, ha ön nem szán meg. Ha ön lerug a lábáról, mint egy alkalmatlan kutyát, el kell pusztulnom.

Az a rendkivüli érdekességü cikk, mely önről szólna az országnak, nekem egy hónapi keresetet… nem: a megváltást jelentené!

Tábornok ur! Ne rázzon le magáról! Szegény, öreg, özvegy édesanyám van, akinek én vagyok a föntartója, a kenyérkeresője.

Hm. Egy kis féregnek eszébe jutott, hogy: hátha talán mégis nemtelen harcban ölték meg az oroszlánt? -359-

Lám, lám. A jövőnek, amely majd igazságot fog szolgáltatni neki, ez talán már az első fecskéje!…

Vagy, meglehet, az első egérke, mely rágicsálni kezdi azt a hálót, amelybe őt befonták, leteritették, amelyben ő most mozdulatlanul fekszik?…

A tábornok már valami – szinte gőgös – elzárkózottságba ásta bele magát. Halálosan sértett büszkeségének vércseppjeiből és igazsága tudatának aranyszálaiból valami gubót szőtt maga köré, hogy ő se láthasson többé semmit az emberek életéből, más se férhessen hozzá az ő agyongyötörtségéhez, hogy teljesen el legyen válva az élők világától.

De lehetséges-e, puszta akarattal, lemondani az egész világról, az élet minden öröméről, s arról a balzsamról, gyógyitó irról, mely nemcsak a fákban és füvekben, hanem ott rejtőzik az emberi szóban és pillantásban is, a jóleső, a rokonérzések mágnesesen ható megnyilatkozásában? Elkülönözheti-e magát valaki az élőktől, amig egyáltalán lélekzik?

Tökéletes letiportságában, társadalmi megsemmisültsége sajgóan fájdalmas s mind fájdalmasabb érzetében, élőhalott voltának tudatában, rémes egyedülhagyottságában és sötét elzártságában a tábornok gyöngébb volt, mint hitte. Azt hitte, hogy igazságának érzete, tiszta lelkiismerete, lelki magasabbrendüségének a tudata s véresre mart, de még élő, hatalmas büszkesége most már mindenkorra meg fogja óvni attól, hogy bármivel is törődjék, aminek valami köze van az emberek életéhez, hogy még egyszer valami vágyat érezzen az emberi szó és tekintet jóleső megnyilatkozása után, hogy csak gondoljon is arra az undok ember-hordára, mely őt a butaság és a gonoszság csatakiáltására patkányseregként rohanta meg és marta össze, betegre, félholtra. -360-

Már ebben a kunyoráló levélben is volt egy szó, amely megejtette. A „revizió“ szó.

Ha nem is hitt benne, neki a „revizió“ ugy hangzott, mint másnak a föltámadás!

Aztán meg az emberi nyomoruságon való szánakozást se tudta még egészen kiirtani magából.

Megtagadott volna-e a csatatéren a haldokolva esdeklő ellenséges katonától egy korty vizet, egy segitő mozdulatot?

És nem az-e most is, valójában, a maga lelke, tehát az Isten előtt is, aki a csatatéren volt, mikor ugyanez az ország lelkesedéstől s a dicsőség mámorától ittasan visszhangozta a nevét?!…

– Ha majd visszakerül az a fiatalember, – szólt a gazdasszonyának, – vezessék be hozzám.

III.

Egy óra multán a kis ujságiró, aki elveszitette az állását, noha nem ő volt a hibás, szemben állott Batacchi tábornokkal, a sok csatában győztes hadvezérrel, akit az utolsó afrikai expedició rémes balsikere után a közvélemény vihara lesodort a cselekvés szinteréről. Azaz, hogy inkább csak mellette állott, mint szemtől-szemben vele. A tábornok öles ember volt, az ujságiró alacsony termetü; a tekintetüknek tehát hosszu utat -361- kellett megtenniök, lefelé és fölfelé, hogy találkozhassanak.

Bizony jól mondta a gazdasszony, kissé ágrólszakadt legényke volt a látogató. Régente gondosan összeválogatott, de már nagyon kopottas öltözetéről leritt az egész története; sápadt, vékony arca, a csillogóan fekete, apró szempár nagy elevenségének ellenére, csupa siralmat, gyászt és megindultságot fejezett ki. Az egész ember olyan volt, mint a testet öltött zokogás.

– Ugy látom a leveléből, – szólt a tábornok, – ön olyanformán gondolkozik, hogy ennek a szegény országnak mi ketten vagyunk a két legszegényebb embere… vagy legalább is azok az emberei, akiket legjobban üldöz a balszerencse. Szegényen csak szegény segit… hát támogassuk egymást!

– Csakhogy nekem nincs mit közölnöm a világgal. Ha kérdez, szivesen felelek a kérdéseire; de ez az egész, amivel szolgálatára lehetek.

– Mindenekelőtt arra kérek engedelmet, hogy megtekinthessem a házat meg a kertet, – szólt a látogató, körülnézegetve a könyvtár-szobában, ahol a tábornok fogadta. – A közönséget nagyon érdekelné, hogy ön most hogyan, milyen környezetben él.

– Amit itt talál, azt ugyan nem érdemes leirnia – felelt a tábornok. – A kertben rózsák vannak, a szobákban könyvek és régi butorok… amint láthatja. Lakótársam, három régi cseléden kivül, csak egy van: a feleségem, egy folytonosan sirdogáló öregasszony, aki nem nekem hisz, hanem az egész világnak.

– Ez nagyon érdekes, – szólt a látogató s a kabátja külső zsebéhez kapkodott, mintha ceruzát keresne.

– Egyéb érdekeset aztán magamtól nem is közölhetek -362- önnel. És tartok tőle, hogy a kérdéseire is csak csupa olyat mondhatok, amit már hallott vagy olvasott.

– De, végre is, a tábornok ur nem nyugodhatik bele, hogy ügyében az legyen az utolsó szó, amelyik önt a kamarában hazaárulónak bélyegezte!

– Persze, hogy nem nyugszom bele. Csak tűröm. Az én ügyemben birák, katonák, bajtársak itélkeztek. A legenyhébben itéltek el: nyugdijazásra… de elitéltek. El kell viselnem. Nem lőhettem magamat főbe, mert ezzel elismertem volna azt, amit nem ismerek el. Hát élek. Ugy, a hogy. Napról-napra. Semmit se csinálok és mindennap ugyanezt csinálom. Ugy látszik, ez is élet. Ha tehát ezt is el kellett viselnem, ugy sokkal könnyebben elviselhetem, ha a kamarában egy szájhős hazaárulónak nevez.

– Az a képviselő maga se gondolta azt, hogy a tábornok ur anyagi érdekből cselekedett és a legostobábbakat kivéve, senki sincs, aki elhinné ezt, de…

– Köszönöm mindenkinek, aki elhiszi, hogy nem kaptam pénzt azért a szerencsétlen ütközetért, amely ketté vágta a katonai karrieremet, amelyben magam is megsebesültem, s amelyben a huszonhároméves fiam elesett.

– Sokan vagyunk, akik teljesen értjük a tábornok urat. Akik távol attól, hogy efféle ostobaságokat beszéljünk, soha egy pillanatig se kételkedtünk abban, hogy a tábornok ur intenciói a legtisztábbak, a leghazafiasabbak, a legjobbak voltak…

– Nem, egy pillanatig se. Mi, a higgadtabbak, -363- tudjuk, hogy a szerencsétlen hadjáratok élő áldozatokat is követelnek. A nemzeti érzékenység soha se tud beletörődni abba a gondolatba, hogy a nemzetet legyőzték, s mintha nem volna szomoru kénytelenség, hogy az egyik félnek minden harcból legyőzöttként kell kikerülnie: a nemzet legyőzetésének a ténye mindig bűnbak után kiált. De ahol szerencsétlenség történt, ott hiba is történhetett. Nem okvetetlenül, de történhetett. És ha hibát mondok, csak katonai hibát gondolok; tévedést, szerencsétlen tervet, elvétett számitást, az előrelátásnak valami részben a hiányát. Végre is, tévedni emberi. A tábornok ur, maga, nem is lehet elfogulatlan birája annak, hogy nem követett-e el stratégiai hibát vagy hibákat. És, amint emliteni méltóztatott, a tábornok ur ügyében birák, katonák, bajtársak itélkeztek. Hogyan magyarázza a tábornok ur… hogyan történhetett a tábornok ur szerint, hogy… ha az afrikai expedicióban nem járt el szerencsétlen terv szerint… birái mégis elitélhették?

– Szerintem? Hogyan történt szerintem? Szerintem ugy történt, hogy biráimat megtévesztették az ellenségeim, akik fölhasználták a szintén megtévesztett közvélemény erejét, és ezt kötélként hurkolva a nyakam körül, megfojtottak. Csak rövidség kedvéért mondom, hogy: az ellenségeim… mert inkább azt kellene mondanom, hogy: az irigyeim meg azok, akiknek akármiképpen utjában állottam.

– A közvélemény megtévesztése könnyü lehetett, de a biráké már sokkal nehezebb, – vallatta a kis ujságiró az ősz tábornokot.

– Nem volt nehéz. Jól mondja, hogy ezt a nagy nemzeti szerencsétlenséget, amint a nemzet gyöngesége is okozhatta volna, okozhatta hiba is. Az is okozta; a hiba, vagy jobban mondva: a bűn, mert itt a hiba halálos -364- vétek. Hát igen, itt mindent a bűnös ostobaság okozott. Csakhogy a szerencsétlen terv az elvétett számitás, az előrelátásnak akár egészben, akár csak részben való hiánya nem volt az enyém, hanem másoké. Az én tervem jó, az én számitásom helyes, az én előrelátásom, fájdalom, kitünő volt. Nekem nem volt teljes hatalmam. Mindnyájunk szerencsétlenségére sokban függöttem a hadügyi kormányzattól. Ami a tervet elrontotta, ennek az utasitására történt, ami a számitást megzavarta, ennek a vonakodásán mult, ami a szerencsétlenséget előidézte, ennek a csökönyössége volt. Én mindent elkövettem, hogy a szerencsétlenséget megakadályozzam, a munkám felét az foglalta le, hogy ujra meg ujra figyelmeztetnem kellett a nekem parancsolókat intézkedéseiknek a veszedelmeire, föltártam előttük a helyzetet, a legpontosabban, megjósoltam minden rám kényszeritett lépés minden következését. Nem hallgattak rám. Beadtam a lemondásomat, hogy elháritsam magamtól a részességet, a felelősséget; nem fogadták el, e helyett, tudva, hogy nem szökhetem meg a csatamezőről, beparancsoltak a halálba. Hát mentem. Igaz, hibát is követtem el; de csak magam ellen. Nem gondoltam rá idejekorán, hogy bár a végzetes intézkedések eredetét sokan ismerték, engem is meg lehet vádolni, engem, akinek a hasznos szolgálatait valaha az egész ország elismerte, engem, aki ebben a szerencsétlen hadviselésben is minden erőmmel ellene voltam a szerencsétlen intézkedéseknek!… és hogy éppen az én nyakamba fogják sózni a bűnbak szerepét! Nem jutott eszembe, hogy azok, akiknek a felelősségen könnyü lett volna osztozniok, felhasználva a közvélemény megtévedését, rám fogják háritani az ódiumot, hogy azok, akiknek a vádlottaknak kellene lenniök, a vádlóimmá fognak átalakulni, és hogy azok, akik mindent -365- tudtak, s akiknek meg kellett volna védelmezniök, magamra fognak hagyni! Hibát követtem el magam ellen, mert nem védekeztem eléggé korán… igaz, hogy mikor a piacon üvöltözni kezdtek ellenem, egy haldoklót kellett volna kiráncigálnom a piacra… és talán marakodnom is kellett volna ezzel a haldoklóval… No, és aztán, mikor ez a haldokló meghalt s az egész ország nemzeti gyászt öltött érte, akkor már engem is eltemettek vele. Olyan természetesnek tünt fel, hogy mindennek én vagyok az oka, tehát: majd mindent a halottra akarok kenni!… Hát meg se kisérlettem a halottra való hivatkozást; különben is, a fejedelmi vérből származó nemzeti szenttel való küzdelemben csak én maradhattam alul. Ettől fogva, hogy meghalt az, akinek a mea culpa-ja még megmenthetett volna, mindenki vállat vont, mihelyt az én ügyemről volt szó. A többi már csak formális eljárás volt. Előterjesztettem a védekezésemet, a bizonyitékaimat, s biráim fejcsóválva nézegették az aktáimat; de jobban hittek a vádlóimnak meg a közvélemény orditásának, amelyben az isten szavát keresték, mint nekem, meg a tulajdon két szemöknek… ennyi az egész.

– Bocsánatot kérek, tábornok ur, – jegyezte meg a gyors itélkezés elcsapott kis napszámosa, – de szerintem önnek itt nem volna szabad megállapodnia. Önnek nem volna szabad elbujnia a csigaházába, hanem folytatnia kellene a küzdelmet a halottal és minden poklokkal szemben, a katonai becsületéért, nevének a szeplőtlenségéért. Itt nem lehet szó kiméletről senkivel és semmivel szemben. A fejedelmi vér… az országos babona… a nemzet érzése… a kegyelet a nemzet bálványával szemben… a halott szótlansága: ez mind semmi akkor, ha a megtámadott katonai becsületről van szó. A birák itéltek, de a birák fölött is áll -366- valaki, s ez: a nép. Önnek a néphez kell appellálnia; ez kötelessége magamagával és a történelemmel szemben.

– A történelem majd elvégzi a dolgát nélkülem is, én pedig már nem akarok semmit. S a néphez apelláljak, a néphez, melynek elég volt egy sereg hazug ujsághir meg a sok kósza, részeg beszéd, hogy orkánná fuvódjék föl ellenem és elsöpörjön?!

– Vagy mondjuk: az európai nagy nyilvánossághoz. Az elfogulatlan műveltekhez, a higgadtabban itélő hazafiakhoz, a jobbak lelkiismeretéhez. Önnek erről a hadviselésről egy könyvet kellene irnia, amelyben mindent elmondana, a legkiméletlenebb részletességgel, és föltárná valamennyi bizonyitékát. Az igazság mindenek fölött való s önnek haláláig védenie kell a katonai becsületét.

– Az igazság, fiatal barátom azért született, a világra, hogy az élet minduntalan sárba tiporja. A katonai becsületem? Azt már elvitték tőlem és nem adhatják vissza. Itt már csak arról lehetne szó, hogy mit fognak gondolni rólam az elfogulatlan emberek.

– Nos, az elfogulatlan embereknek a véleménye nagyon megoszlanék még akkor is, ha akár egy egész könyvtárt irnék össze a védelmemre. Annál inkább, mert a bizonyitékaim nagyobb része: állami irás, s ezeket nem szolgáltatnák ki nekem arra a célra, hogy megvádolhassak velök olyanokat, akik ma hatalomban és békében élnek. A bizonyitékok egy másik része, amely előbb az én birtokomban volt s aztán a biráim elé került, most már szintén az archivumban pihen, s azoknak, a kik őrzik, eszük ágában sincs, hogy tartalmukat az orrára kössék a folyton gyanusat szimatoló s botrányhajhászó nagy nyilvánosságnak. Tehát csak egy brosürára való – mindössze egy pamflethez elegendő – okirattal, -367- adattal, bizonyitékkal támogathatnám a védekezésemet, egypár magánlevéllel, amelyeket nem akartam a biráim elé terjeszteni, mert ezt fölöslegesnek hittem. És kellene-e tovább bizonyitgatniok, hogy hazaáruló vagyok, ha Európa elé vinném ennek a hadviselésnek ma még talán csakugyan titkolni való, részletes történetét, az adataimat, a védelmemet és a vádjaimat, szerintem egyesek, szerintök bizonyára az ország szégyenét, szennyesét?! Nem magam alatt vágnám-e a fát?! És miért? Hogy nem tudom hány száz vagy ezer embernek a véleménye megváltozzék rólam! Mert bizonyos vagyok benne, hogy a nagy többséget nem tudnám meggyőzni; de meglehet az is, hogy még a vélemények megoszlását se tudnám elérni, s csak egyeseknek a nézetét sikerülne megváltoztatnom. És amennyire most torkig vagyok az emberek itéletével, bizony meglehetősen mindegy nekem, hogy ha már mindenképpen viselnem kell sok millió ember megvetésének a terhét, néhány száz vagy ezer enyhébben fog-e itélkezni rólam?!

– A tábornok ur magánleveleket emlitett. Lehetséges volna az, hogy… hajlandó volna a tábornok ur megmutatni nekem egy ilyen levelet?

– Szivesen. Megmutathatom például a halottnak, a nemzeti szentnek egy levelét. Ha ön csak valamennyire is emlékszik még ennek a szerencsétlen hadviselésnek a történetére, ha ön már akkor is olvasott ujságokat, s nem felejtkezett meg róla, hogy miről volt szó, akkor, amikor az ügyemet tárgyalták: ezt a levelet beszédesnek fogja találni.

Kinyitott egy szekrényt, előkereste az emlegetett iratot és átnyujtotta a nagy nyilvánosság szerény és rendes fizetés nélkül is fürge szolgájának.

A kis ember izgatottan olvasta végig a történelmi -368- érdekességü levelet s mikor az utolsó sorokhoz ért, lelkesedéssel kiáltott föl, háromszor is:

Hogyan? Ennek a homunkulusznak most, a levél elolvasása után nem az jut eszébe, hogy ő vele, a szeplőtlen tisztaságában rosszhiszemüen megvádolt, elitélt, megcsufolt, pellengérre állitott, leköpdösött öregemberrel milyen galádság, mekkora gazság történt?! Csak az jut eszébe, hogy ez a levél a botrány-hajhászat számára nagy érdekesség és hogy ő ezzel néhány garast szerezhet?!

Már kisértésben volt, hogy beleegyezzék a levél közlésébe. De most már elment a kedve ettől.

– De biztositom, tábornok ur, – szavalt fölvillamozottan, – hogy legelső rangu szenzáció! Ha csak arra hatalmaz föl, hogy néhány szóval ismertethessem ennek a levélnek a tartalmát, már akkor is lázba ejtem vele az egész hazai sajtót!… és, Istenem, ha megengedné, hogy közzétegyem a levelet egész szövegében, a világlapoknak is foglalkozniok kellene a cikkemmel!… Máról-holnapra nevezetes emberré tenne ez az ujságirói remekelés! Az elcsapottságból egyszerre fölkerülnék az olasz ujságirók legelső sorába!

A tábornok alig akart hinni a szemének. Ennek az emberkének az ő levele, mely olyan fényesen bizonyitja egy egész országnak a nagy megtévedését, semmit se mond ő róla s az ő kálváriájáról! Az emberke a levélben nem lát egyebet, csak azt, hogy felhasználható, kifacsarható, s az után, hogy ilyen revelációnak a tanujává lett, nem érez megrendülést, borzongást, még csak -369- megilletődést se, hanem gyermekes önzéssel örül az ujságnak. És egyre csak a maga kis cirkulusaival foglalkozik!

– Eszerint, – kérdezte az ősz ember – ön meggyőzőnek találja ezt a levelet?!… Ön szerint, ez a levél elégtételt szolgáltat nekem, ugy-e?!…

Morlini ur (már nevezetes ember volt, hát csak adjuk meg neki, ami megilleti), miután egy pár perc óta sokat feszengett, izgett-mozgott a székén, nem fékezhette tovább az izgatottságát, fölugrott s idegesen kezdett járkálni a sok néma könyv közt.

– A tábornok ur nem is képzeli – áradozott – hogy micsoda világszenzáció anyaga rejtőzik ebben a levélben! Egy kis tulzással azt mondhatnám, hogy: nem is sejti, mi van ebben a levélben! Tizezrek és tizezrek hangulatát fogjuk megváltoztatni, két-három cikkel, egy hét leforgása alatt, ha a tábornok ur megengedi nekem ennek a levélnek a közzétételét!

A tábornok egy kicsit elszégyelte magát. No lám, min kapja rajta magát! Már jókora idő óta megint mint vádlott felelgetett ennek az emberkének a vallató kérdéseire. Igazolgatta magát ez előtt az emberke előtt, akit szánalomból eresztett magához; fölvilágositásokat adott neki, eloszlatni iparkodott a kételyeit, fáradozott azon, hogy meggyőzze, s keresgélte a legtöbbet kifejező feleletet, mint a vizsgálattevő gyerek, akit a tanár sarokba szoritott. És mért tette ezt? Mert ez a kicsi ember itt a nagy nyilvánosságot képviseli. De hát mit akar ő a nagy nyilvánosságtól? Jobb véleményt; az igazságot. No hát most láthatja, mit várhat a nagy nyilvánosságtól! Nem gyönge volt-e megint?!…

– Milyen szerencsés ötlet volt, hogy ide jöttem, s hogy erőszakoltam egy kissé az interview-t! – gratulálgatott magának Morlini ur hangosan, miközben fesztelenül -370- járt-kelt a szobában. – A tábornok urnak talán soha se jutott volna eszébe, hogy közzétegye ezt a levelet… pedig hogy közzé kell tennie, hogy kötelessége közzétenni, erről nem is lehet tanakodni… Mind a kettőnknek szerencséje, hogy föltámadt bennem ez a kitünő gondolat… Éreztem én ezt előre… valami nem hagyott békén…

(Már hős volt. A sikernek a puszta reménységére, a kis Zokogás egyszerre nagy riporterré nőtt fel önmaga előtt. A közügy egy kitünő szimatu bajnokává.)

– De igen, – erősködött Morlini ur, – mert én meg fogom győzni arról, hogy nem is tehet másképpen. Ez a levél önnek a világ fölmentését, az erkölcsi elégtételt, katonai becsületének a megtisztulását jelenti. Lehet-e, szabad-e erről önnek lemondania? Nem. Miféle makacskodásból akarna benne maradni a félreismertetésben, hogy ne mondjam: a közmegvetésben? Nézze, tábornok ur, mikor idejöttem, ön azzal fogadott, hogy mi vagyunk ennek a szegény országnak a két legszegényebb embere, hát támogassuk egymást. Hozzátehette volna azt is, hogy: ebben a pillanatban az egész országnak nemcsak a két legszegényebb, hanem egyszersmind a két legutolsó, a két leglenézettebb embere vagyunk; de csak az akaratunktól, a kitartásunktól függ, hogy segitsünk magunkon… vagy hát segitsünk egymáson. Meg is fogjuk cselekedni, mindenesetre. Ön már megtette az első lépést. Jót tett velem, amikor bebocsátott magához; most rajtam a sor, hogy szolgálatot tegyek önnek, rámutatva a helyes utra… Ugy vagyunk, mint a világtalan és a sánta… Ön fölemelt a hátára, most én a jó tanácsommal vezetni fogom önt… Én ön nélkül nem tudtam volna járni… -371- ön nélkülem nem lát jól, de a szavam, az utbaigazitja, hogy merre kell haladnia. Ön megalapitja a szerencsémet és én rehabilitálom önt.

– Ön rehabilitál engem? Hogy ön engem rehabilitál? – álmélkodott a tábornok.

De a haragja hamarosan elmult, mintha a kiméletlen szavak visszatéritették volna ahhoz a rezignációhoz, melyből ez a látogatás kizavarta.

– Ez az emberke – gondolta – akármennyire önként és csak érdekből jött, mégis a sok millió követe és képviselője. Nem jobb, de nem is rosszabb, mint a többi, mint a sok millió. Sőt ez az emberke maga a sok millió. Nem tud engem látni; mindig csak azt a helyzetet látja, amelyben vagyok. Ez közös vonása a sokaságot alkotó millió és millió embernek. Ez a világ. De hát mit törődjem akkor akár a ma, akár a jövő itéletével, mikor, ha a kevesek nem is, a milliók mind ilyenek, s mikor a jövő milliói is csak ilyenek lesznek!…

– Hát lássa, én ennek a rehabilitációnak olyan kevéssé érzem a szükségét, hogy ezt a levelet, amely önt meggyőzte, összetépem, itt a szeme előtt.

S meg is tette, két-három olyan határozott mozdulattal, aminőt régente nem egyszer mutatott.

– De azt csak megengedi, – hebegte, – hogy leirjam a beszélgetésünket és közöljem azt is, hogy ebben a levélben?…

– Hogyan, tábornok ur, ön most már nem nyujt -372- nekem kezet?!… – kérdezte Morlini ur, kissé megilletődve.

Aztán az ablakából nézte, hogy az emberke milyen fürgén siet ki a villa kapuján. Kedve lett volna bucsut inteni a nagyvilág utolsó követének.

De Morlini ur nem nézett vissza a villára; nagyon sietett. Ugy látszott, hogy a tramway közeledő kocsiját akarja elfogni. De nem. Egy üres fiakker után szaladt, mely lépésben kocogott az uton. Megállittatta és beült.

Aztán megint kiment a kertbe, nem gondolt többé semmire, csak dudolgatta: „Lullaby, lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“

A TEMETŐBEN.

Az ismeretlen tiszt, heves szemtüzelés után, tüntetően kezdett babrálni egy képes ujsággal, s aztán letette. Szeréna, aki már előbb néhány szemvillanással biztositotta az ismeretlent teljes jóakaratáról, jól láthatta a képes ujság cimét. Egypár percig várt, hogy a társasága ne vegyen észre semmit; aztán elkérte a pincértől a lipcsei illusztrált ujságot s átlapozta.

Mikor? – ezen nem kellett törnie a fejét. De az a kérdés, hogy: hol? – egy kis zavarba ejtette.

A tengerparti sétauton, az egész világ előtt? – az lehetetlen. Fiume valamelyik mellék-utcájában? Véletlenül találkozhatnék a leányaival. És az ördögtől nem félt, de félt a leányaitól. Már nagyocskák; és milyen kinyilt szeműek! Egy kicsit elhanyagolta és egy kicsit elkényeztette őket. A fejére nőttek és egy idő óta mintha ellenőriznék. Ha véletlenül meglátnák az ismeretlennel, képesek volnának utána menni s kikémlelni, hová megy? A kisebbik már is oda súgta neki, hajmeresztő konfidenciával:

– Szeréna, ne kacérkodjál olyan sokáig azzal a tiszttel, mert rosszat gondolnak rólunk!

Gyorsan kellett elhatároznia magát. Nyolcadmagával ült az abbaziai Quarnero-kávéházban, s a társasága -374- már készülődött. Csolnakázni akarnak. A magános tiszt sem fog órákig várakozni.

A képes ujságnak azon a lapján, amelyre abrakadabrákat firkálgatott, egy temető képe volt látható. A kép szélére, mintha a kalligrafiában gyakorolgatná magát, rárajzolta ezt a szót: Fiume, s fenn, ahol a lap kelte és száma olvasható, bekarikázta ezt a számot: 3. Ha a tiszt nem túlságosan ostoba, s ért egy keveset a drót nélkül való telegrafáláshoz, ebből meg fogja érthetni, hogy holnap délután három órakor a fiumei temetőben kell sétálgatnia. Mért éppen holnap? Mert most már öt óra felé jár az idő. Tehát ma már nem, csak holnap, s természetesen nem később, mint holnap.

A temető… Szerelmi találkozóra nincs alkalmasabb hely, mint a temető. Se veszélytelenebb.

Másnap már két órakor útnak indult, hogy megszökhessék a leányai elől, akiknek félkettőtől félháromig tart az angol órájuk.

Gyönyörü októberi nap volt, egyike azoknak az őszi napoknak, amelyeken a természet mintha még egyszer, utoljára összeszedné minden erejét, hogy meleget áraszszon: hasonlóan ahhoz a szép asszonyhoz, aki a negyvenedik évéhez közeledik, a rettenetes időhöz, az utolsó szerelmek idejéhez.

Ki kellett nyitnia az ernyőjét, olyan melegen sütött a nap. S mialatt aprókat lépegetve, lassan sétálgatott tova a halmokon, – amerre máskor nem igen szokott járni, – azon gondolkozott, mit mondana, ha ismerőssel találkoznék, aki talán azt kérdezi: mi jutott eszébe, hogy éppen a temetőben sétál? Senkije se fekszik ott.

Csakugyan, még abban is szerencsés volt, hogy sohase vesztett el se gyermeket, se testvért, senkit, akit egy kissé szeretett, jóbarátot se. A szülei már nagyon -375- öregek és még ma is élnek. Még a férje is él. Mintha a halál mindenkit kimélne, aki akár közelebbről, akár távolabbról, hozzátartozik.

De irigylik is sokan életének sima folyását, amint irigylik a kényelmét és minden szenvedelmességtől, minden idegességtől ment, nyugodt természetét!

Ő, ő nem irigyel semmit, csak az ifjuságot. Ha még egyszer húsz esztendős lehetne!… Azért az egy esztendőért szivesen odaadná mindazt, ami még következik.

Nem volt érzelgős természetü, de a magánosságban pár pillanatig elmélázott.

Furcsa! Még a kedveseit is mintha valami hatalom védte volna mindaddig, amig mellette voltak. Csak akkor érte őket baj, ha elhagyták, vagy elhagyta őket.

Hanem alig lépett be a temetőbe, már is rájött, hogy valakiről mégis csak megfeledkezett. Persze, az egész élet csupa felejtés; folytonos, szakadatlan felejtés.

Közel a bejáróhoz, az út szélén, fehér márványból való, még majdnem egészen új sirkövet pillantott meg, s a temetőben az első név meg az első följegyzés, a melyre a pillantása esett, ez volt: „Itt nyugszik Teodorovics Simon, élt 37 évet.“

Szegény Simon! Milyen vidám, elmés, aranyoskedvű fiu volt! Szép ember is, de mindenekfölött szeretetreméltó. Ahol megjelent, ott azonnal derü és jókedv ütött tanyát. Kifogyhatatlan volt a kedves tréfából, a nevettető ötletből; fel tudta villámozni a legálmosabb környezetet; pezsgő vidámság, dal, muzsikaszó, kacagás járt a nyomában. Mindenki mindig csak Simont kereste; férfi, asszony, leány, mindenki őt találta a -376- legkedvesebb cimborának; egymaga egész társaság volt. És igen, az asszonyok még jobban szerették, mint a lányok.

Amellett a legjobb fiú volt a világon. Soha a tréfáival se bántott senkit, soha se vétett semmiféle emberfiának, kivéve azokat a férjeket, akikkel csak az történt, amit megérdemeltek.

És most itt fekszik, a két kezét összekulcsolva szépen, mozdulatlanul! Nem táncol többet macsicsot, – amivel annyi asszonyt nevettetett meg.

Milyen bolond az élet! Hogy ennek a vidáman zajongó, ötletes, tréfás, kedves embernek éppen ő miatta kellett elnémulnia!

Nem különös-e, hogy a férj, akinek a golyója leteritette, joggal lehetett volna féltékeny nem egy emberre, és mig a sok közül soha egyre se féltékenykedett, ezt az embert, aki nem tartozott a sok közé, meg kellett ölnie párbajban?

Igaz, talán nem ő rajta magán mult, ha soha se lett a Simon kedvese. Neki is nagyon tetszett ez az ember, akiért sokan rajongtak, s akit még többen becéztek, szinte bálványoztak. Aztán akkor már régen túl volt rajta, hogy a házasságot komolyan vegye. Eleinte kacérkodott is, még pedig ugyancsak, az egész asszony-társaság kedveltjével, s hizelgett volna a hiúságának, ha könnyedén elhódithatja a féltékeny asszonykájától… később is el-elbolondoztak… de ez volt az egész.

Akkor boszankodott is a dolgon. Nem értette a Simon viselkedését. Mindig tisztelettudó és kedves maradt iránta; nagyon kedves, de tulságosan tisztelettudó. -377- Pedig lehetetlen volt észre nem vennie, hogy nem haragudnának meg érte, ha jobban közelednék. És nem közeledett. Ugy, hogy a viseletét szinte sértőnek találta volna bármely asszonyi önérzet. Egy darabig nem lehetett egyebet képzelni, csak azt, hogy: talán érdekesnek akar látszani… ügyetlen ember, aki nem veszi észre, hogy már fölösleges minden komédiázás.

Most már érti, ami akkor rejtelmesnek tünt föl előtte. Ez a bolondos ember komolyan vette a kötelességét. Nem akart izgalmakat, szenvedéseket okozni az asszonykájának, aki olyan őrülten féltette a férjét, a milyen őrültségre csak az olasz vér képes. És ez a szerencsétlen a fejébe vette, hogy éppen Szerénától kell féltenie az urát. Elég volt hozzá egy semmitmondó, de elfogott pillantás, hogy otthon a legrémesebb jelenetekkel lepje meg a szegény Simont; néha az egész szomszédság összeszaladt a jajgatására. Utoljára a szegény Simon ugy kerülte Szerénát, mint az ördög a tömjént; ha véletlenül mégis találkoztak s felelnie kellett Szerénának, mialatt beszélt, mindig másfelé nézett. Szeréna végre kezdte érteni a dolgot; nevetségesnek találta ezt az emberpárt: vállat vont s nem foglalkozott többé velök, Simonnal se.

És mégis éppen ennek az embernek kellett meghalnia miatta; mig a többiek, azok, akik ölelésének és csókjainak emlékét szerte vitték a világba, ma is vidáman szaladgálnak, ki erre, ki arra.

Természetesen buta véletleneknek kellett összetalálkozniok ehhez is, mint minden balesethez.

Az egyik véletlen az volt, hogy a férje éppen akkor kapott egy évi szabadságot. Ennek a férjnek, aki az esztendő legnagyobb részében a messzi tengereket járja, ennek a férjnek, aki kiszolgáltatta őt annak a sorsnak, hogy ott keresse az asszonyi boldogságot, ahol éppen -378- találja, ennek a férjnek, akinek a legkisebb hibája az, hogy mindig utazik, aki csak akkor kellemes férj, ha távol van, s akkor a legkellemetlenebb, ha megtér a családi körbe – ennek a férjnek akkor, kivételképpen, itthon kellett lennie.

A máskor csak nevetni való asszonykán pedig éppen akkor hatalmasodott el legjobban a féltés őrültsége. Nem különös-e ez is? Féltékenységi dührohamai akkor váltak mindennaposokká, amikor Szeréna már rá se nézett a szegény Simonra. Szeréna akkor volt a legszerelmesebb Andry kapitányba.

Andry kapitánynak, jól emlékszik, épp azon az estén igérte meg az első légyottot. A hajóstisztek bálján, a második négyesben. Ugyanennek a négyesnek a vége felé történt, – Szeréna még szinte érezte a kapitány lehelletének a forróságát, – hogy a hatodik figurában összekerült a szegény Simonnal is, mint minden más táncossal. Az ujja hegyét nyujtotta neki s pillantása a kapitányt kereste. De a féltékeny asszonynak, aki folyton az urát leste, úgy rémlett, hogy titokban megszorongatták egymásnak a kezét. Megvárta, mig a négyes véget ért, aztán Szerénához ment és bokrétáját Szerénának az arcába vágta. Pirosabb volt, mint bokrétájának szertehulló rózsái.

Ha ez véletlenül olyankor történik, amikor férje a messzi tengereket járja, Szeréna megelégedett volna azzal, hogy ennyit mondjon:

De a férj éppen ott ásitozott a bálteremben és Szerénát dühössé tette, hogy éppen a férje jelenlétében kell ezt a megalázást elszenvednie. Ha ő most békülékenynek -379- mutatkozik, mit fog képzelni ez az ember: micsoda jeleneteket kell neki átélnie azalatt, amig a férj a messzi tengereket járja?!

Igy a botránynak párbaj lett a következése s az ostoba golyónak keresztül kellett mennie a szegény Simon testén.

Most itt fekszik, két kezét hiábavaló imádságra kulcsolva, mozdulatlanul. Már nem féltik senkitől.

Nem. Ő, férjének a keze, meg az ostoba golyó, mind csak eszközei voltak a véletlennek.

Ezt a szegény embert a felesége ölte meg. A szerelmes asszony oktalan féltékenysége és esztelen indulatossága; a szerelmes asszony akaraterejének hiányossága, lelki fegyelmezetlensége; az a gyöngesége, hogy nem tudott ura lenni magának; józanságának, belátásának a fogyatékossága; az a gyerekesség, amely nem tud számot vetni cselekedetének a következéseivel, és utoljára, de nem utolsóképpen az a naivság, mely komolyan vesz bolondságokat.

Bezzeg sirt, jajgatott, visitozott aztán, mikor kilyukasztva vitték haza a férjét!

Igazán szánni való volt a gyászában. Három esztendeig valósággal őrjöngött a kétségbeeséstől. Szép szemét kisirta kicsinyre, s megcsunyitotta, szinte megöregitette a fájdalom, az önvád, az elhagyatottság, a sok szomoruság és keserüség, a folytonos szánom-bánom.

És az idő mult, az idő rohant. Lassankint kiapadtak a könnyei. Lassankint felejteni kezdett. Aztán elkövetkezett az óra, amikor nem tudott többé egyedül maradni. Végre a mult héten férjhez ment egy jóravaló fiatalemberhez. -380-

És a szegény Simon most itt fekszik, csöndesen, szépen, illedelmesen. Nem táncol többé macsicsot, amivel hajdan annyira fölbőszitette a féltékeny asszonykát. Pedig most már táncolhatna, éjfélkor. Nem féltik többé senkitől.

Hát nem gonoszság-e gyerekes észszel komolyan venni, ami csak jókedv, dinom-dánom, rövid, nagyon rövid ideig tartó „tréfa, terefere, tánc?“ – ahogy a szegény Simon szokta mondani.

A tiszt annyira sietett, hogy egyszerre csak megbotlott valamiben és a kardja hozzávágódott az egyik sirkőhöz. Szeréna észrevette, hogy a szegény Simon sirköve volt az.

PÁLYAKEZDÉS.

Özvegy Jurenákné gyárváros-utcai vendéglőjében a fehérabroszos asztalok egyikénél két fiatalember eszik mohón, sakál-étvágygyal és gépsebességgel: a Mester és a Tanitvány. A Mester huszonhárom esztendős; a Tanitvány tizennyolc.

– Van egy törött trabukkóm, azt neked adom. Ragassz rá cigaretta-papirost; talán még szelelni fog.

Az első kéjes szippantások után átadja magát a keleti kényelemnek s a társalgás és bölcselkedés kettős örömének. A Tanitvány ezalatt a trabukkó ujjáépitésén fárad.

– Szeretem, hogy hazudsz, – gyönyörködik a Mester, – és hogy szépen, vakmerően hazudsz. Ez is mutatja, hogy tehetséges ember vagy. Ha tehetségtelen ember vagy, akkor kiböffented az igazat, hogy tudniillik Magyarország áldott földjén a Jurenákné főztjénél rosszabb ételeket sehol se találni. Vagy, ha nem is böffented ki az igazat, hát himezel-hámozol, kertelsz, köntörfalazol. -382- Lutheránus módra alkudozni próbálsz és azt mondod, hogy: „elég jó volt“, mert félsz, hogy a lesujtó itélettel sziven találsz, udvariatlanul meggyanusitod a jóizlésemet és azt akarod, hogy az öreg kecske ostobasága is jóllakjék, de az igazság káposztájából is megmaradjon valami. A tehetségtelen ember igy tenne. De te nem vagy tehetségtelen ember; te föléje emelkedel a kérdésnek s az udvariasság gyöngéjére számitó cselvetést kijátszod, kivéded egy bátor hazugsággal, és szemtelenül kivágod magadat a kelepcéből. A vacsorát már ugyis megetted, a dolgon már ugyse lehet változtatni, az egészről nem érdemes csevegni, kár volna az időt erre vesztegetni. Hát hazudsz, hogy a dologról többé ne legyen szó. Okos ember vagy; tehetséges ember vagy.

A Tanitvány önérzetesen mosolyog s aztán szopogatni kezdi a beteg, de már befáslizott szivart.

– Már most, – folytatja a Mester, – mi a logikai következés abból, hogy a Jurenákné főztje majdnem az ehetetlenségig rossz? Tehetségtelen ember igy okoskodnék: „Az, hogy többet nem fogunk idejönni.“ De te tehetséges ember vagy és helyesen vezeted le a logikai következést. A logikai következés pedig az, hogy: ellenkezőleg, ezentul minden este itt fogunk vacsorálni, mindaddig, amig nagy pénzre nem teszünk szert.

A Tanitvány három vékony füstsugarat bocsát ki a tökéletlenül restaurált szivar három kéményéből és öreges nyugalommal szól:

– Hogy némi táplálékot adjak gazdag képzelőtehetségednek, – értekezik tovább a Mester, – mindjárt elmondom, hogy mik ezek a jó tulajdonságok. Először is ez a legolcsóbb koszt Pesten. Ha volna olcsóbb is, -383- hidd el, hogy én felkutattam volna. Aztán, ha nem jó, hát legalább sok. Ami a minőségből hiányzik, azt Jurenákné pazarul megtoldja a mennyiséggel. Ekkora porciókat sehol se találsz Pesten. Azok a vendégek, akik ide járnak, fellázadnának, ha Jurenákné kevesebbet adna nekik, viszont nem bánják, ha akármi az, amit kapnak, csak sok legyen. Igazuk van. A gyomor nem kérdi, hogy mit adsz neki, de nem türi, hogy megröviditsd. Végre, és ezen kellett volna kezdenem, amint látni fogod, itt nem okvetetlenül szükséges mindennap fizetni. Itt ismerik az embert és biznak az ember jövőjében. Majd téged is meg fog ismerni Jurenákné; még ma megmondom neki, hogy ha magadban jösz ide, akkor is a barátom vagy, és hogy már holnap el lehet készülve a legrosszabbra. Egy kicsit cugos a szivarod, mi?…

– Sebaj, – felel a Tanitvány, – nem vagyok reumás. Szeretném én látni azt a szivart, amelyet végig ne szivjak, ha olyan lyukas is, mint a harisnyám!

– Ember vagy! – fejezi ki elégedettségét a Mester. – Ha nem vág földhöz semmiféle szivar, ez megnyugtat afelől, hogy a Jurenákné kosztja se fog leverni a lábadról. Jegyezd meg magadnak, fiam, hogy a bölcseség kezdete és a szerencse alapföltétele: nem törődni azzal, hogy mit eszünk, mindaddig, amig nem duskálunk minden más földi jóban. És a bölcset, aki kész erre a kis önmegtartóztatásra, megjutalmazza a kegyes természet. Az ember hozzászokik még ehhez a koszthoz is, és ha hozzászokik, akkor szereti. Nekem például más korcsmában már nem izlik ugy az étel, mint itt; engem nem elégit ki tökéletesen semmiféle eledel, ha hiányzik belőle a Jurenákné főztjének sajátságosan keserü zamata. De még egy másik jutalma is van ennek a kis önmegtartóztatásnak. Sorsunk egyelőre két -384- véglet: rendesen a kis korcsma és ritkábban, sátoros ünnepeken, fejedelmi bankettek. Barátom, mennyivel jobban esik a bankett, ha az ember a Jurenákné emlőin nevelkedett!…

– Bankettekre járni!… Erre én nem áhitozom, – szól a Tanitvány. – Nem is tudnám, hogyan kell megenni az uri ételeket. Egyszer, még kis diák koromban, a főispán megvendégelte fiának három-négy tanuló-társát; én is ezek között voltam. A többiek, akármilyen furcsa dolgokat hoztak elibénk az inasok, mindjárt kiismerték magukat, de én attól fogva, hogy a legelőször hozott tálban szét akartam vágni a diszitést és az inasnak kellett figyelmeztetni, hogy az nem ennivaló, alig mertem az ételekhez hozzányulni. Soha se voltam olyan éhes, mint ez után a nagy ebéd után.

– Nem bánom, ha nem is tanulok bele. Nekem a fődolog az, hogy jóllakjam. Akármi, csak elég legyen. És ha itt nem kell éppen mindennap fizetni, akkor nekem ez a világ legjobb korcsmája. Mert, ugy látszik, még nagy idő telik bele, mig kellőképpen el leszek látva aprópénzzel.

– Az ember sohase lehet kellőképpen ellátva aprópénzzel. Ha majd elérkezik az az idő, amikor már tudsz keresni, vagy pláne fizetésed lesz, hát el is költöd. Akkor talán még jobban rászorulsz a korcsmahitelre.

– Csak már legalább a keresetnél tartanék! De, ugy látszik, ez még csupa bizonytalanság. Mondd, mért nem akarsz arról beszélni, ami engem még a korcsmahitelnél is jobban érdekel? Elolvastad azt a holmit, amit hazulról küldtem, már vagy három hete?

– Találtam. Két tárca egészen rossz, hanem a -385- harmadik: a „Luca széke“, az már mai állapotában is kinyomtatható. Ebben már van egy kis tüz: van benne düh, méreg, választóviz, vitriol. Egészen Mirbeau-s. Azt hiszem, ha megjelenik valahol, otthon rá fognak ismerni az alakokra.

– Meglátszik rajta, – felel a Mester. – Tudod, őszintén szólva, esküdni mernék rá, hogy nem egészen ugy történt az eset, ahogyan leirod. A hősnőd, a szolgabiróné, aki olyan orcátlanul viselkedik, mint egy megbőszült cseléd, egy kicsit gyanus, és a szerelmi kaland egy cseppet se valószinü. Hanem a szolgabiró figurája nagyon jó; ebben epe van. Ugy képzelem, ez a szolgabiró egyszer nagyon megsértett téged; pofont igért, vagy mi. Te aztán szépen jégre tetted a dühödet, és most, amikor elkerülsz hazulról, megirod a szolgabirót ugy, hogy otthon bizonyosan ráismerjenek. Mert hogy a szolgabiró felesége a szeretőd volt, az tisztára költészet.

– Ne tiltakozzál, – folytatja a Mester oktató hangon. – Nagyon okosan teszed, ha másoknak nagyokat hazudsz, és különösen, ha irásban hazudozol; ez a képzelet!… És semmi se teszi az embert olyan érdekessé, mint a hazudozás, mert minden nyiltszivü ember szebbeket tud kitalálni, mint a mik történnek. De előttem ne igyekezzél érdekessé tenni magadat; én keresztül látok rajtad. Többet mondok. Ezt a történetet már én is megirtam, és velem ugy történt a dolog, a hogy mondom. -386-

A Tanitvány nem bolygatja tovább ezt a részletkérdést, hanem másról tudakozódik.

– Irni még nem tudsz, – felel a Mester, – de az a legkevesebb. Majd megtanitlak rá, hogyan kell irni. Ennek például nyolc-tiz sort kell az elejére irni, és nemcsak kiadható lesz, hanem mindjárt feltünő. Először is egypár szinfolt meg egy pár bitümös frecscsentés a városkáról; mert sötét képet kell adnod róla. Egy pár szó a levegőjéről, az egéről… azt mondod, hogy az ege csupa foltos szürkeség… vagy azt, hogy ez az ég ködös, fekete és tökéletesen nyugodt, mint a halál. Aztán leirod a nagy folyóvizet; ugy látod, mintha ez a nagy folyó állna és ebben a mozdulatlanságban valami nyomasztót, valami nyugtalanitót találsz… ha nem is igy van, az mindegy, csak egyéni látásod szuverén jogával élsz, és megállapitod, hogy ez a boru országa, hogy itt az egész világ iszapszinű… És igy nyolc-tiz sorral megvan a stilszerű háttér, a perspektiva, a történet kimélyitése, a jelképzés, az általánositásban jelentkező erő, a művészi hatás, az igazság, még annak a kellő magyarázata is, hogy a szolgabiróné mért viselkedik olyan arcátlanul, mint egy megbőszült cseléd. Ebben az iszapszinű világban ez természetes.

– És ha ezt a nyolc-tiz sornyi gallért felvarrom rá, ki tudod adni a novellát?

– Megirtam, hogy a fizetést kivéve, mindenről gondoskodni fogok, és ha én egy jó cimborámnak megigérek valamit, azt többnyire megtartom, kivált ha semmibe se kerül. Persze, nagy szerencséd, hogy éppen most indul meg a „Budapesti Világitó Torony“ és hogy Konrád Ervin, a segédszerkesztő, jóbarátom. Mindjárt kezdettől fogva velem együtt tagja leszel a szerkesztőségnek. Természetesen fizetést egy darabig nem fogsz -387- kapni és ez sokáig eltarthat. De kapsz szinházjegyeket, másféle szabadjegyet is, ha jut, villámos- és fürdőjegyeket mindenesetre, és a fizetésed főképpen abból fog állani, hogy, ha nem áhitozol politikai babérokra, mindent megirhatsz, amit akarsz. Tudod-e, mit jelent ez? Annak teszel szivességet, akinek akarsz, aki az érdekeidet előmozditja; azt ütöd, akit akarsz, akit ütnöd jól esik vagy aki utadban áll; azon állsz boszut, akin akarsz, aki akármit vét ellened. A hatalmat jelenti. Mások előbb pénzt szereznek, s aztán hatalomra törekszenek; mi tálcán kapjuk a hatalmat s a hatalmunkkal teszünk szert pénzre. Különben később, ha már érdemeket szereztél, kapsz egy pár forintot a tárcáidért; nemsokára, föltéve, hogy szorgalmasan dolgozol, megkeresheted még a britannikát is.

– Egyelőre a régi ruháidban jársz, lakni a divánon fogsz s a mosóné számláját is magamra vállalom, ha e tekintetben nem tulságosan nagyok az igényeid. Ami pedig az élelem kérdését illeti, Jurenáknéval mindjárt elintézzük a dolgot s előre leszámolunk azzal az esettel, ha nagyon hamar el talál fogyni az aprópénzed. Aztán mi kell egyéb? A dohány meg a feketekávé. A dohány a legnehezebb fejezet. De először is minduntalan találkozik cimbora, aki kisegit, ha véletlenül nincs nálad szivar; aztán egy-két koronával szerencsét próbálsz a bakk-asztalnál, s végre, ha minden kötél szakad, s nem leszek éppen magam is a legnagyobb bajban, apró, egy koronáig terjedő kölcsönökkel szivesen felsegéllek, mert ugy nézz rám, hogy nekem, holnaputántól fogva, százhusz korona fizetésem lesz a „Világitó Torony“-nál. A feketekávéra pedig ne legyen gondod. Mindjárt elmegyünk a Recsky-asztalhoz; bemutatlak az Otmárnak; egy hétig fizetni fogsz neki s aztán három -388- hónapig nem fog háborgatni. Csak arra figyelmeztetlek, hogy szivart ne vásárolj tőle hitelbe, mert ez az örvény; minden elzüllés ezzel a könnyelmüséggel kezdődik. A szivartartozás, különösen ilyen erős dohányosnál, amilyennek te mutatkozol, iszonyu gyorsasággal tud növekedni, s ez megrenditi az ember hitelét, tehát egész társadalmi pozicióját. No hallod, amióta ezt a trabukkót el tudtad szivni, nem féltelek a sors viharaitól. Akinek ilyen tüdeje van, azé a jövő.

– Ne zavard össze a dolgokat. Otmár a Firenze-kávéház éjszakai főpincére, Recsky meg egy harmincesztendős aggastyán, élemedett, de hires ujságiró s mindenekelőtt a Recsky-asztal megalapitója. És végül a Recsky-asztal… de ezt már otthon is tudnod kellett volna! Aki éppen az érettségi előtt fejezte be a tanulmányait, annak már tudnia kellene egy kis irodalomtörténetet.

– Hogyne olvastál volna! Mindegyikben. A Recsky-asztal Budapest legnagyobb irói és művészi társasága. Azt mondhatnám, hogy a Recsky-asztal az irói és művészi börze. De ezzel keveset mondanék… A Recsky-asztal nekünk az, ami a rómaiaknak a Fórum volt. Ha a Recsky-asztalnál okosan szerepelsz, egy-két esztendő multán kész ember vagy. A Recsky-asztalhoz nagyon sokan járnak; minden este egész klubbot találsz ott; ez a mi érdekeink fő-boszorkánykonyhája; ha itt félelmessé tudod tenni magadat, mindent elérhetsz, amit csak akarsz. De nem beszélek róla többet; majd meglátod, mert mindjárt odamegyünk. Ilyenkor, tizenegy tájban, kezdődik ott az élet. Ámbátor a te érdekedben -389- egy kicsit habozok, hogy már ma elvigyelek-e oda vagy várjak holnapig?

– Mert akármilyen tehetség rejtőzik benned, a külsőd egy cseppet se vall tehetséges emberre. Olyan alakod és arcod van, mint másnak, mint a közönséges embereknek. És mi jogon akarsz megélni, ha éppen olyan vagy, mint más, mint mindenki? Csak az egyéniségnek van joga az érvényesüléshez.

– Ha valaki nem közönséges ember, hanem egyéniség, a külsejében is meg kell mutatnia, hogy ő valaki és más, mint a többiek. Holnapra okvetlenül csinálj magadnak valami maszkot. Az egyéni külső az érvényesülésnek legelső feltétele. Legalább is fésülködjél másképpen: ugy, ahogy senki se szokott. Várj csak! A mellényed jó.

– Épp ez a jó benne. Ma már nem hordanak ilyen gombokat. Ezek a régi gombkötők munkáira, a sujtásra meg a paszomántra emlékeztetik az embert. Ezek jól jelképezik a vidéki erőt. Levegő és földszag van bennök. Gyerünk!

– Ténsasszony, – szól a Mester – ez a fiu itt Lángváry Ákos, jeles fiatal irónk. Ugy nézzen rá, hogy nemsokára ott látja az arcképét minden képes ujságban. Baj esetén ugy felelek érte, mint magamért.

– Mit csinál a Juliska? – nyájaskodik Örkényi ur. – Már régen nem láttam a szinpadon.

(Juliska kezdő szinésznő az Uj Szinháznál és Jurenáknénak unokahuga.) -390-

– Bizony, már hónapok óta nem kapott jó szerepet, – panaszkodik a vendéglősné.

– No, rajta leszünk, hogy a Lángváry darabjában jó szerepet kapjon – osztogatja áldását a Mester.

Egynegyed tizenkettő. A Mester és a Tanítvány megindulnak a Firenze-kávéház felé.

Husz-harminc öreg ember, a városnak husz-harminc különböző helyén, nyugodtan alszik. Nem sejtik, milyen boszuságok elviselését méri ki rájok a sors ebben a negyedórában. Fogalmuk sincs róla, hogy nemsokára milyen lázasan fogják őket kitessékelni a világból, hogy helyet csináljanak két nagyétvágyu fiatalnak.

A HALDOKLÓ ELŐSZOBÁJÁBAN.

– Történik: Héthársy Ferdinánd, volt miniszter lakásán. A lakás bérlője a legbelső szobában kétségbeesetten viaskodik a halállal. Két ápolónő van mellette, akik már régóta a halál pártján vannak. A betegszobához legközelebb eső teremben a tanár urak tanácskoznak, más, alkalmasabb téma hiányában, arról, hogy: mi az oka a mai nyomasztó gazdasági viszonyoknak és hogy Sarah Bernhardt hány esztendős lehet? – mert a konzilium nem tarthat rövidebb ideig egy negyedóránál és mivel üthetnék agyon ezt az időt?! Tulnan, a szomszédos termekben, a rokonok türelmetlenkednek, kivéve Héthársy Olivér doktor, országgyülési képviselőt, a haldokló unokaöcscsét és általános örökösét, aki páratlan szeretetreméltósággal végzi szomoru kötelességét, s minduntalan ki-kinéz az előszobába, megtudni, hogy az ujságiró urak mindennel meg vannak-e elégedve? Az előszobán tul, a konyhában, Orbánné, a gazdasszony, teát készit a hölgyrokonoknak; az ura, Miska, a kegyelmes ur hüséges komornyika, kivül, a cselédszobában alszik; a leánya, Zsuzsika, pedig ki- s bejár, hol a belső termekbe, hol a konyhába, hol az előszobába, hogy ugy a rokonok, mint az ujságiró urak minden kivánságának megfelelhessen. Az előszobában három ujságiró: Recsky, Kanaday és Rabonbán Endre alsóst játszik; ketten: Zimmermann és Lasztóczy Gyurka kibicelnek. A konyakos üveget -392- már kiüritették. A lakásnak a folyosóra nyiló ajtaja megnyilik és az ajtónyiláson egy cilinderes ur dugja be a fejét. –

Recsky (kivágja az adu-alsót): Ne nyitogassátok folyton az ajtót! Azt hiszed, hogy a Markotányos Pincében vagy?

A cilinderes (bejön, beteszi az ajtót, de nem veszi le a kalapját. Zimmermannhoz): Nem volt itt Lefkovics?

Zimmermann: Nézz be odaát dr. Faust Jákó ügyvédhez. Ugyanezen az emeleten. Keresd meg a cimtáblát.

Zimmermann: Az mindegy. Megmondod, hogy ujságiró vagy; ez elég. Két szobát rendezett be nekünk, ameddig az öreg meghal. Ha akarsz, ott is aludhatsz. -393-

Zimmermann: Csak azt mondom, hogy minden jóval ellát, ha nála ütsz tanyát. Mindennap csapra üttet egy hordó sört és vacsora után pezsgőt is ad. Komoróczy és Pollacsek már egy hete ott laknak.

Zimmermann: Nem hallod ide Komoróczynak a kurjongatását? Magát az ügyvédet is leitatták.

Zimmermann: Nem akarunk ugy járni, mint Lefkovics barátod, aki minden második embernek a halálát lealuszsza az estilapról.

A cilinderes: Akkor csakugyan oda megyek. Ez mulatságosabb lehet minden szinháznál.

Kanaday: Zsuzsika, lelkem, üljön le már egy kicsit mellém, kibicelni, mert addig nem lesz szerencsém.

A cilinderes (Zimmermannhoz): Nem jössz át egy kicsit? Ki tudja, hogy még meddig él az öreg?

A cilinderes: Óriási! Pedig én nem is azért jöttem, hogy az öreg halálát lessem!

Zimmermann: Azért megihatod a Jákó pezsgőjét. Hadd fogyjon! (Kituszkolja a cilinderest.)

Lasztóczy: Nem megmondtuk, hogy hiába ácsorog itt?! Értse meg, ember, itt nem csinálhat üzletet! A temetést már két héttel ezelőtt megrendelték az „Első Hazai Általános Temetkezési Intézet“-nél. Ha nem hiszi, hát kérdezze meg ott.

(Lasztóczy és Zimmermann felsegitik az ezerpengős bundákat s a tanárok elvonulnak.)

A temetésrendező: Nem értem, mi nevetni való van egy olyan komoly dolgon, amilyen az üzlet. Ajánlom magamat.

Lasztóczy: Hallja, maga ne ajánlja magát, mert az szemtelenség. (A temetésrendező elsiet.)

Zimmermann: Megfogadja a jó tanácsot és fel fog kapaszkodni valamelyik tanárnak a kocsijára.

Recsky: Ugy kell annak, aki mindig itéletnapig akar játszani. Már legfőbb ideje volna bemondani a mestereket.

Kanaday: Zsuzsika, szivem, ha idejön, adok magának egy kis ezüst Páduai Szent Antalt.

A háziorvos (kijön az előszobába egy cigarettára): Ej, be vigan vannak! Azt hittem, hogy a nekrológot irják idekinn.

A háziorvos: Ki tudja azt?! Szabály szerint már régen meg kellett volna halnia.

Rabonbán: De remélem, megteszi nekünk azt a szivességet, hogy még éjfél előtt meghal?

A háziorvos: Nem lehetetlen, hogy megtréfálja az urakat. (Kanadayhoz): Én a zöld ászt hivtam volna.

Recsky: Mert azóta sem játszottunk ilyen sokáig. (A háziorvos eldobja cigarettáját és visszamegy.)

Lasztóczy: Éljen Pandur Pál dr., a szeretett képviselőjelöltünk, éljen, éljen, éljen!

Pandur dr.: (belép, de nem teszi le a cilinderét és a télikabátját). Még most sem halt meg?

Pandur dr.: Nekem valami rettenetes előérzetem van, hogy ez az ember nem fog meghalni és csak bolonddá tart bennünket.

Pandur dr.: Másfél esztendővel ezelőtt éppen igy volt. Két hétig adta a haldoklót és én ezalatt a két hét alatt éppen háromezer koronát pocsékoltam el a kerületben. Háromezer koronát adok ki puszta hangulatcsinálásra és ő meggyógyul!

Pandur dr.: Hogy álljanak? Megint nyakig benne vagyok a költekezésben! Még meg se halt és már tizezer koronám uszik.

Lasztóczy: Pedig most nem olyan kedvezőek a kilátásai, mert ugyancsak megrohanták a kerületet.

Pandur dr.: Nyolc jelölt és tizféle pártállás, mert Topolyay éppen három párthoz tartozik. Minden elképzelhető pártállás, minden elképzelhető jelölt… és meglássák ez az ember még most se fog meghalni!

Recsky: Már régen nem járt ilyen rossz idő a képviselőjelöltekre. -397-

Pandur dr.: Csak az az egy vigasztal, hogy a többiek is költekeznek. No, viszontlátásra! (Pandur dr. el.)

Rabonbán: Nyolc jelölt és az öreg még él! Hányan lesznek, ha véletlenül mégis meg talál halni?

Kanaday: Ezzel a paklival lehetetlen tovább játszani! Zsuzsika, angyalom, tegye meg nekem azt a szivességet, szaladjon le a „Sziriusz“-kávéházba és hozzon fel egy másik pakli kártyát, szép tisztitottat!

Héthársy (kijön az előszobába, órájával a kezében): Uraim, elvégeztetett!

Zsuzsika (magában): Szegény, szegény öreg kegyelmes ur!… (Megvigasztalódva): Hanem az igaz, hogy már régen nem mulattam ilyen jól az ujságiró urakkal!… (Rövid elgondolkozás után): Nem mulattam ilyen jól a boldogult Klobusiczky kegyelmes ur halála óta!

A KAVICS.

Buchbinder ur az irodából leüzent a soffőrnek, hogy elmehet s csak este hétkor kell jelentkeznie a Palace-hotel előtt. Az automobil eltakarodott; Buchbinder ur még átnézte a déli lapokat, aztán lement, fiákerbe ült és kihajtatott a ligetbe.

Amikor a kocsija befordult a Stefánia-utra, félnégy felé járt az idő. Odakünn, a fák között már itt-ott lengedezett egy kis szellő, de Buchbinder urat egyre jobban bántotta a meleg. Letette a kalapját maga mellé és folyton törölgette a homlokát. Ilyen rettenetes augusztusi délutánokon itt csak öt óra tájban kezdődik az élet. Kocsival nagy ritkán találkoztak s az ut külső részein magános sétáló is csak elvétve mutatkozott. Mintha pusztaságban jártak volna. Buchbinder urnak nem kellett attól tartania, hogy valakinek feltünhetik: milyen bőven omlik a homlokáról, talán nem is az izzadság, hanem a verejték?!…

A lovak, miután már kétszer kerülték meg a viztornyot, lépésben közeledtek az Andrássy-ut felé s a kocsis megkérdezte, hogy még egyszer megforduljon-e?

– Nem. Teréz-körut! – felelt Buchbinder ur és ugy nézett a kocsisra, mint aki most ébredt fel álmából. -399-

Buchbinder ur tudniillik, olyankor, amikor a családja Ostendében üdült, mindig a Palace-hotelben szokott lakni. Ott kvártélyozott ezen a nyáron is és a kocsis, aki jól ismerte a vastag öreg urat, tudta ezt. Azt persze nem sejthette, hogy Buchbinder urnak egy kis dolga akadt otthon, a hat hét óta jól elzárt lakásban. (Amint a soffőr se gyanitotta, hogy azért kapott estig szabadságot, mert a rongyos néhány száz koronáját ma kellett volna megkapnia a milliomostól.)

Mikor kikanyarodtak az Andrássy-utra, Buchbinder ur még egyszer letörölte homlokáról a hideg nedvességet, aztán föltette a kalapját. És mintha a kalapjával a lelke is visszatért volna a fejébe, a tekintete már nem tévedezett ugy s a képe nem volt olyan bamba, mint előbb: arca is, alakja is visszakapta azt a márványszerü merevséget, amelyről mindenki ráismert, aki valaha látta.

Az Andrássy-ut külső részén már sokan jöttek szembe kocsin vagy gyalog, és Buchbinder ur a hindu bálványok szomoruan mozdulatlan tekintetével nézte a fel-felbukkanó alakokat. Majdnem minden második ember kalaplevéve üdvözölte. A poros egylovasokból, a könnyü gummikereküekből és a legdiszesebb autókból is egyremásra lengett az üdvözlet a hatalmas pénzember felé: ezt az óriási terjedelmü, élő hustömeget már messziről föl lehetett ismerni.

A sétálgatók közül többen sietve kapták le a kalapjukat, nagy ivben vagy függőlegesen, de térden aluli mélységre, hogy mindenáron észrevétessék, mennyire tisztelik azt a kitünő embert, akitől annyi függ.

Buchbinder ur most is ugy fogadta ezt a sok üdvözlést, mint máskor. Néha fölemelte a kezét a kalapja felé s aztán egyet legyintett lefelé, félig lemondóan, félig elháritóan, mintha az akarná jelezni: „Ugyan, -400- mit háborgatnak?!“… Néha pedig még csak egy pillantással se felelt a nagy tisztelet-nyilvánitásra – kinek-kinek érdeme szerint.

Időnként azonban lehunyta a szemét, mintha attól tartott volna, hogy ezen a két ablakon át valaki beleláthat a gondolataiba és ilyenkor azt ismételgette magában:

Arra gondolt, hogy: üdvözölné-e valaki utoljára, ha ezek tudnák, hogy ő már elveszett ember?!…

II.

A Teréz-köruton elküldte a kocsist, fölment az elhagyott lakásba, kinyitogatta az utcai szabák ablaktábláit, s egy darabig le és fel sétált a letakart és benaftalinozott butorok között.

Azon gondolkozott: érdemes-e megtenni még egy utolsó kisérletet? Utána nyuljon-e annak a szalmaszálnak?

Nem nagyon reménykedett benne, hogy ez még megmentheti, de az életösztön mégis furdalta, hogy ne végezzen magával addig, amig mindent meg nem próbált.

Kilenc utcai szobája volt s ezek közül ötnek az ablakai a körutra nyiltak. Ebben az öt szobában kóválygott fel s alá, tanakodva, hogy feltörje-e azt a szekrényt, vagy lemondjon erről a nem sokat igérő kisérletről és minden egyébről?

Azzal vádolta magát, hogy voltaképpen nem is hisz a menekülés lehetőségében, csak még egy-két órai haladékot akar a haláltól. De hátha mégis sokkal többet érnek a felesége ékszerei, mint képzeli?!… Számon tartotta-e valaha, mit adott ezekért?!… Nem. Csakhogy, -401- ha az ékszereknek nincs sokkal nagyobb értékük, mint gyanitja, – érdemes-e a betörő fáradságos munkáját elvégeznie, csak azért, hogy két órával később haljon meg?

– Ha meggondolom, – szólt magában – hogy mint a velencei kalmárnak, nekem is vannak hajóim, künn a tengeren… És ezek a hajók mind, bizonyosan meg fognak érkezni!… Csakhogy nekem már későn fognak érkezni… Nem is hajón, vasuton jön a pénz!… Nemsokára már itt lesz, ebben a pályaudvarban!… Csakhogy én ezt már nem tudom bevárni!

Bizony, nehezen tudott beletörődni abba a gondolatba, hogy: ha az a pénz, amely most kisgyermekes bizalommal, de egyszersmind kisgyermekes lassu tipegéssel közeleg feléje, már ma a birtokában volna, akkor most nem volna semmi baja!… Mig igy egyszerüen meg kell halnia!

És mégis igy van. Abban a pillanatban, amikor kitudódik, hogy ő, akit nagy vagyon urának tartanak, hamarjában jelentéktelen összegeket se tud kifizetni, összeomlik a hitele és ezzel ő felette összeomlik az egész világ.

Pedig már nincs mentség; már nem tudja lehetetlenné tenni, hogy ez ki ne tudódjék; már semmit se tud kieszelni a végből, hogy ne kelljen előállnia pénz helyett az ezreket elrémitő szörnyű meglepetéssel. Már közelednek az egerek meg a patkányok, amelyek össze fogják rágni a mély verembe szorult embert; az apró követelések rettenetes ármádiája mindenfelől szorongatja; már közelről sziszegnek az undok, éhes állatok.

Hiába minden lelemény, ürügy, nyugalmat és erőt szinlelő lélekjelenlét, kifogyott az ügyes hazugságokból; -402- se a tettetett ridegség, se az ál-okokkal takarózó találékonyság, se a nagy ötletességgel felkutatott segitőforrások nem segitenek többé rajta; már nincs menekülés.

Csak még egy hétig tudná titkolni a mindenkit megriasztó igazságot!… Addig okvetetlenül megérkeznék az első segitség, s ez éppen elég volna rá, hogy talpra állhasson, hogy összeszedhesse magát és nemsokára megint oly erőssé váljék, mint amilyen szerencséjének a delelőjén volt.

Hányszor adott ki egyszerre, félkézből, több pénzt, mint amennyire most szüksége volna!… Egy-két ölelésért, hiuságból, szeszélyből, még oktalan ellágyulásból is!… De hát hitte-e valaha, hogy még ide juthat?!…

Hát igen, borzasztóan elszámitotta magát. Nagyon is vakmerően játszott; a milliomok áhitozása, a mohó falánkság, mely már második természete, elfelejttette vele a legelemibb óvatosságot is; ennyire vakmerően nem szabad játszania annak sem, aki mindenét vakmerő játékkal szerezte.

De ezen már nem érdemes keseregni. Ostoba volt, pont. Még ő is megengedett magának, életében egyszer, egy ostobaságot, és ez most elvesziti. Mindenki ostoba, aki veszit. És a legnagyobb kockázata nem sikerült. Minden elveszett. Hát vége!… ezen nincs mit tovább filozofálni. Mindennek vége. Az életnek is.

Mert már nincs se ereje, se kedve az életet elülről kezdeni. Ehhez már öreg, fáradt, túlságosan kényelmes. Ha bizonyosan tudná, hogy még egyszer eljuthat oda, ahol volt, akkor se volna hozzá kedve. Már csak kényelemszeretetből is meg kell halnia. Már fáradt, lusta ahhoz, hogy egy darabig szolgálni legyen kénytelen azokat, akiknek valaha a tenyeréből adott enni. -403- Elszokott a kellemetlenségektől, nincs már benne a trainingben, tehát nem volna ereje hozzá, hogy el tudja viselni a megaláztatásokat. És ha néhány évi keserves erőlködéssel, miután az orrával szántotta a földet, miután agyongyötörte az idegeit a sok izgalommal s a fejét a sok tanakodással, gonddal, kieszeléssel, számitgatással, töprengéssel, ha néhány évi kinlódás árán ujra vagyont tudna szerezni, hát érdemes-e?!… Mi hasznát venné ennek akkor, mikor már most is öreg! Azután már eleget élt. És miután egy hosszú életet töltött el jólétben, bőségben, kényelemben és hatalomban, most nekifeküdjék a kinlódásnak, a megalázkodásoknak, a verejtékezésnek?! Nem!

A családja? Hát a családja sokat fog vesziteni, annyi bizonyos. De majd csak meglesznek valahogy. A fiai már felnőtt, jóravaló emberek; azok majd el fogják tartani a lányokat meg az anyjukat. Amit félrelophatott, azt már félrelopta ezeknek. Az asszonynak a rokonsága vagyonos; neki meg a leányainak, bizony, meglehetősen keserves lesz az új állapot, de nem maradnak kenyér nélkül.

Mi jót várhat még az élettől? Nagyon keveset. Miért vállalná a sok rosszat, ami bizonyosan elkövetkezik, ha a bukása után is életben marad?! Nincs mért vállalnia.

Túl van a hatvanon; ha szélütés érné, akkor is meg kellene halnia. Ki tudja, hogy nem ez volna-e a végzete már nemsokára?! És akkor nem a legokosabb, nem a legjobb-e mindjárt meghalnia?

Meghalni – akkor, ha elmondhatjuk, hogy: az életet is alaposan kifosztottuk – nem olyan nagy dolog.

Hátha az ékszerek minden valószinüség ellenére megérnek annyit, amennyi elég volna a meneküléshez? -404-

És mégis csak előkereste a szekrény felfeszitéséhez szükséges szerszámokat.

– Ha egyszer az embert üldözni kezdi a balszerencse!… – szólt magában, miközben kissé kényszeredetten mosolygott. – Most kénytelen vagyok betörni magamhoz! Pedig a szekrény kulcsa nálam van valahol. De hol? Mit tudom én! Gondoltam-e valaha arra, hogy egyszer itt fogom keresni az életemet?!

III.

Jódarabig tartó fáradozás után – a betörésnek ebben a kezdetleges módjában nem volt gyakorlata – sikerült felfeszitenie a szekrényt meg az ékszertartó kaszettákat s megtalálta, amit keresett. Nem az életét, csak az ékszereket.

Mindent gondosan szemügyre vett és megbecsült – ehhez már értett – de az egész holmi félannyit se ért, mint amennyire szüksége lett volna.

Minél tovább vizsgálódott, kutatott, kotorászott a mindenféle ötvösmunka és kisebb-nagyobb értéktárgy között, annál inkább meggyőződött róla, hogy az életet már nem mentheti meg.

Hanem időközben talált valamit, ami egy pár percre elterelte a figyelmét erről a fődologról.

Amint egy apróságokkal telt kaszettát vizsgált át, gyémántot, minél több és minél nagyobb gyémántot keresgélve, sok fülbevaló, melltü, medaillon és gyürü után egy furcsa tárgy akadt a kezébe. Egy aranyba foglalt, mogyorónagyságu, közönséges kavics.

Egy kavics, amelyet aranyba foglalnak és eltesznek – ez csak emlék lehet. Valami vidám vagy érzelmes esetnek az emléke. Talán egy elfelejtett bolondságé, amely olyan régen történt, hogy már nem is igaz. Talán -405- egy elfelejthetetlen eseményé, amelynek a hatásai esztendők hosszú során át ott rejtőznek a lélek mélyén, mint ez az aranybafoglalt kavics az ékszertartóban.

Egy fiatal hölgyet üldöznek. A lába gyors s már-már elmenekült az üldözője elől, de az elhatározó percben megbotlik egy kavicsban, elesik, az üldözőnek tehát sikerül elfognia. És most egy szép regény kezdődik, amelynek első fejezete után az üldöző megkeresi, szivéhez szoritja és elteszi azt, aminek élete boldogságát köszöni: a kavicsot. Aztán aranyba foglaltatja és odaadja a fiatal hölgynek, aki időközben belenyugodott a regényes fordulatba, örök emlékül…

Nem regény, csak románc. Egy májusi napon, vagy egy holdvilágos estén… vagy talán egy koraőszi, meleg alkonyaton, amikor édes mélabú ül az egész természeten s a szivek annyira megtelnek érzéssel, hogy már csordulóban vannak… egyszerre csak felpattan a lelkek zára s akik sokáig szerettek némán, valami boldogitó öntudatlanságban, melynek bűnszerzője a hallgatag természet, a táj alattomos csöndje, végre megnyilatkoznak. Megnyilatkoznak, először és utoljára, mert a fiatal hölgy megmondja az ifjú leventének, hogy soha, soha se lehet azé, akit titokban szeret, soha se lehet az övé. És a románc csak románc marad; kedves, szomoruan édes hangulat, történet nélkül; egy valósággá nem vált szép mesének, egy át nem élt álomnak az egyetlenegy foszlánya. Nincs befejezése, mert el se kezdődött. A fiatal hölgy nem engedi, hogy az ifjú levente megcsókolja a ruhája szegését… a szerencsétlen szerelmes fölemeli a földről és megcsókolja a kavicsot, amelyet hölgyének kis lába tapodott… aztán nincs tovább. Később, nagysokára, megint találkoznak -406- egyszer… s a szerelmes, aki nem felejtett, egy kis emlékezést könyörögve átnyujtja az aranybafoglalt kavicsot, jeléül, hogy ő örökre ugyanaz. A hölgy elzárja a kavicsot a drágaságai közé és nem vallja meg, hogy szivében most is ott őrzi annak az édes-bús órának az emlékét. Egy elhaló akkord, és a románcnak vége.

Eh, ki gondolna ilyen gyerekségekre, amikor hallgatagon, mozdulatlanul előtted meredezik a mindenkinél merevebb arcú halál, és láztól égő, verejtéket izzadó arcodon ott érzed merő, mozdulatlan, rémesen nyugodt tekintetét!

Fölkelt az asztal mellől és igy szólt magához, épp oly hangtalanul, mint amaz:

De most már nemcsak az az egy gondolat foglalkoztatta. E körül a gondolat körül, bolygóként, egy új kérdés keringett, kóválygott az elméjében és hol ez a kérdés takarta el azt a gondolatot, hol ismét a másik kerekedett felül.

Nem különös-e, hogy ez a kérdés életében először, éppen akkor merül fel előtte, amikor már a halál szine előtt áll?!…

Pedig hát eddig még soha se jutott eszébe, hogy a felesége nem rejteget-e valami titkot az emlékezetében.

Buchbinder ur – ahogy mondani szokás: – boldog családi életet élt. Az a nyugodt természetü, jólelkű, kövér asszony, aki most Ostendében a fürdőzés és a soványitó kura ártatlan örömeit élvezi (nem is sejtve, hogy mi készül otthon), soha se adott neki okot efajta tanakodásra vagy éppen töprengésre. Sok gyermekkel örvendeztette meg őt; mindig békében élt vele és mindig megelégedettnek látszott; soha se adta semmi jelét, -407- mintha nem szeretné eléggé Buchbinder urat, vagy hogy szive vágyai kirepültek volna abból az aranyozott kalitkából, amelyet Buchbinder ur sok figyelmességgel igyekezett kellemes fogsággá tenni.

És Buchbinder ur, a sok elégtétel közül, amelyeket az élet korábban megadott neki, éppen azt tartotta az egyik legbecsebbnek, hogy e tekintetben nem bánthatta semmi, éppen semmi… azokban az években se, amelyeket más házasságokban válságosaknak látott.

Nem élt nagyon sok családi életet – az ügyei és őszintén szólva, a szeszélyei is koronként messzire elszólitgatták – hanem amennyi családi életben része lehetett, azt (talán azért, mert nem volt tulságosan sok), nagyon szépnek találta.

De tudhatta-e, hogy a felesége, valaha régen, amikor a menyasszonyává lett, nem temetett-e el álmokat, vágyakat, reménységeket?! Hogy későbben, amikor már a felesége volt, nem ápolt-e ábrándokat, vonzalmakat, sóvárgásokat, ha ezek meg is maradtak puszta ábrándoknak, ártatlan vonzalmaknak, meddő sóvárgásoknak?! Vajjon csakugyan megmaradtak-e?… Tudhatta-e, hogy a felesége lélekben nem volt-e hűtelen?!… hogy nem volt-e hűtelen, nemcsak félig-meddig, hanem egészen! Hogy nem csalta-e meg valaha?!… hogy nem hordott-e magában egy vagy több jól megőrzött titkot, esztendők hosszú során, egy életen át?!…

És ez a kavics, emléke valaminek, amiről ő nem tud, amit ő soha se fog megtudni!… Ez az aranybafoglalt kavics, amelyet a fiatal asszony eltett s az öregedő asszony mindenkorra megőrzött!…

– Eh! – intézte el a kérdést fenszóval, s mintha ez az egy hang hirtelen elűzte volna az apró lidérceket. -408-

Végképen felülkerekedett benne az az egy gondolat. De egy kicsit még elmélázott.

– Negyed hat – állapitotta meg magában. – Még van időm elvinni az ékszereket a safe deposit-ba.

Mindezt nem hagyhatja künn, az asztalon vagy a feltört szekrényben, ki tudja, miféle idegenek szabad prédájául. El fogja vinni a bankba, hogy odazárhassa a felesége nevén elhelyezett egyéb letétek mellé. Buchbinder ur rendszerető ember volt.

– Sietnem kell, hogy még ma elhelyezhessem – ösztökélte magát. – Negyed hat…

És arra gondolt, hogy az órája még járni fog, amikor ő maga nem fog tudni semmiről a világon.

Mialatt a két legnagyobb kaszettába beledugdosott mindent – valamennyi értéktárgyat, az aranybafoglalt kavicscsal egyetemben – egy molypille minduntalan ott röpködött az orra előtt.

Elhessegette magától, rászólt hangosan: „Te, szamár!“… de nem pusztitotta el.

IV.

Ugyanaz nap, esti hét óra körül, a Palace-Hotelben, Buchbinder Gusztáv ur, miután minden ügyét elintézte, egy golyót küldött magába.

De ebben sem volt szerencséje. Nem egészen jól találta el magát és igy sokáig kellett kinlódnia, amig kimulhatott.

Buchbinder urnak a lelke tehát nem repülhetett -409- nyílegyenesen abba a halhatatlanságba, amelyet a közgazdasági tevékenység számára tartanak fenn, hanem egy jó darabig össze-vissza röpködött a kaoszban.

Nagyon sok baja volt a szegény léleknek. A roppant feketeségben nem tudta, hogy hová és meddig repüljön; vakon repült fölfelé, amig ki nem merült, aztán fáradtan csüngesztette le szárnyait s egyszerre valami iszonyu magasságból zuhant le. De nem ért le valahová, ahol megnyugodhatott volna; süvitő szél ragadta magával, széditő forgatagba került, majd hozzáverődött valamihez, ami rémes csattanással verte le magáról. Aztán, mikor már-már azt hitte, hogy megsemmisül, kellemes hűvösség téritette magához; mintha forrásviz hűs cseppjei csörgedeztek volna rá és mintha ő maga is szétfolyt, szétoszlott volna ezekkel a cseppekkel. De nem oszlott szét. Most már valami meleg áramlat ragadta magával; észrevette, hogy langyos, kövér levegőben úszik, úszik, egyre gyorsabban és mind sűrűbb, melegebb levegőben. Már nem is úszik, hanem forog; forró párák csapják meg s izzó meleget árasztó örvény ragadja magához. Érzi, hogy lefelé hull; egyre gyorsabban, kábitó sebességgel sülyed, bukik lefelé valami szörnyü mélységbe s a másvilági cikklon ugy pörgeti, mint ahogy az orsó pörög. Azt hiszi, szét kell mállania a mindinkább növekvő forróságban s maga is tüzes párává válik. De ismét magához tér. Fel akar vánszorogni, hogy folytassa utját, de fullasztóan szük térben röpköd és minduntalan odavágódik valahová a sötétben, mint a két ablaktábla közé szorult denevér. Majd kimerülten roskad össze és lávafolyamba merül, amely fölött mintha a számum vonulna keresztül. Eltikkadtan adja át magát sorsának, a láva-folyam összecsap fölötte, de megint fölmerül, ujra az ürben találja magát, valami szürkület kezd derengeni előtte, -410- aztán hangokat hall, előbb csak zsongó hangokat, majd tisztán hallja:

Ez Grünbergernek, öreg üzletvezetőjének a hangja; Grünbergeré, aki tizenöt évvel ezelőtt halt meg. De a lélek tudja, hogy nem Grünberger, hanem angyal szól hozzá.

– Jó helyen jársz – felel Grünberger vagy az angyal. – Itt egyebet se találhatsz, de ezt megtalálod!

S a lélek azon veszi észre magát, hogy egy szinházba került, ahol mozgóképeket lát.

Nézi, nézi a mozgóképeket, nem lát rajtok semmi különöset, de egyszerre feltünik előtte, hogy mindegyik mozgóképen ott van ugyanaz az alak. Ez az alak előbb pici leányka, majd nagyobbacska, utóbb serdülő leány. Akkor ráismer. Ez a serdülő leány az ő felesége. A felesége élete az, amit ott lát.

Most már nagy figyelemmel nézi a képeket. Lát jeleneteket, amelyeket eddig nem látott soha és amelyek valahogyan mégis ismerősek neki. Az egyik képen észreveszi önmagát is, a fiatal Buchbinder urat.

Aztán nagyob kiváncsisággal nézi a felesége életét. Lát jeleneteket, amelyekre ráismer és másokat, amelyeknek nem volt tanuja.

A képeken sorra megjelennek a gyermekeik. A képeken a felesége már öregedni kezd, már-már elvirul, s azok a jelenetek, amelyek ujaknak tünnek fel, mind olyan egyformák! -411-

Uj képek, de mindinkább egyhanguak… A felesége már öreg asszony… S a lélek felsóhajt:

Aztán ismét sokszor látja a képeken önmagát; lát egy bucsuzkodó jelenetet, amelyet mintha csak tegnap látott volna; látja a feleségét, amint a nagy lányaival egy ismerős épület előtt sétálgat s megismeri az ostendei Casinot; lát még egy pár képet, amelyekről mintha már olvasott volna… aztán csattanás és sötétség.

A nagy feketeségben is észreveszi, hogy az angyal vele szárnyal; nem láthatja, de tisztán hallja, hogy ugy zúg mellette, mint egy repülőgép.

– Grünberger, te megcsalsz engem! – felel a lélek. – Azt mondtad, hogy megtalálom az egész igazságot. De az aranybafoglalt kavicsot nem láttam.

– Meg fogod találni – sugja az angyal. – Itt minden kitudódik. Nil occultum remanebit.

– Grünberger, te kereskedelmi iskolába jártál, – kétségeskedik a lélek. – Mért szólsz hozám mégis latinul?

– Én csak az aranybafoglalt kavicsot akarom tudni – sóhajt a lélek. – A többi nekem már mindegy!…

– Lehet, hogy százezer év mulva, lehet, hogy mindjárt. Attól függ, vannak-e érdemeid?

– Az a legkevesebb. Ha még az se lettél volna, akkor most nem lehetnél velem. Eröltesd meg az emlékezetedet; hátha találhatnál egyebet is?

– Ez már valami – bátoritja az angyal. – Ez elég lehet rá, hogy az örök kegyelem elengedjen neked százezer évet. Látsz-e már valamit?

A zugás hirtelen elhallgat mellette. A lélek megretten. Szeretne belekapaszkodni az angyalba, de hiába suttog: „Grünberger! Grünberger!“… nem kap feleletet. Észreveszi, hogy már egyedül repül és egyszerre nyugtalanitó hangokat hall. Előbb valami zizegést, halk, de félelmetes zizegést, mintha végtelen nádas fölött repülne, aztán más hangokat is, soha se hallott, ijesztő fütyörészést, csipogást és csicsergést, mintha billió madár ébredezne fölötte. Aztán a zizegés is, a csipogás is éktelen hangversenynyé erősödik, amelybe később zugó, harsogó, bömbölő hangok keverednek; majd mintha láthatatlan harsonák siketitő harsogását hallaná és mikor ez a hangzavar egy mennydörgésszerü, rémes dübörgés után elhallgat, észreveszi, hogy abban a fél-szürkületben, amelyet a hajnal derengése küld maga elé, mozdulatlan felszinü tenger fölött repül és ennek a némasága még rémesebb, mint az a bősz -413- hangzavar volt. Érzi, hogy már nem birja a repülést; segitségért akarna kiáltani, de nem tud; aztán elhagyja minden ereje és lezuhan a jéghideg habokba.

A lélek a tenger fenekére merülve, tisztán hallja, hogy valaki, magasból, igen magasból, azt mondja:

De, ime, a viz szétfolyik körülötte. Meleg fövényen fekszik s az, hogy megpihenhet a puha homokon, még soha se ismert, kellemes érzéssel tölti el. A balzsam hathat igy a sebeinkre.

Valaki föléje hajol. Egy szép, kis leánykéz nyulik eléje s megmutatja neki azt az aranybafoglalt kavicsot, amelyet nemrég helyezett el a safe depositban.

– És nem emlékszel? Ebben a kavicsban botlott meg, régen, nagyon régen, a jóltevőd felesége. Te foglaltattad ezt a kavicsot aranyba és te magad tetted oda, ahol találtad. Csakhogy már ez is régen volt… egy élet mult el azóta!

Buchbinder ur majdnem huszonnégy óráig vergődött, amig megtudott halni. A halál igyekezett teljesiteni a kötelességét, de Buchbinder urat olyan fából faragták, hogy a halál se teperte le könynyen.

Amig viaskodtak, a halálravált ember sokat hánykolódott és gyakran motyogott érthetetlen szavakat, mintha veszekednék és birkóznék a halállal. A környezetének egy darabig sok baja volt vele, mert minduntalan -414- ugy tett, mintha ki akarna ugrani az ágyból; alig birták féken tartani. Utóbb azonban megszelidült s már csak hangtalanul tátogatta a száját.

Azért meglepőnek találták, hogy egy pár pillanattal a halála előtt, tisztán, érthetően mondta ki ezeket a szavakat:

– Mégis csak furcsa, – szólt az orvos, – ha valaki ahhoz, hogy meghal, azt mondja, hogy: „Hála Istennek!“

TARTALOMJEGYZÉK

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13	Husz estendővel	Husz esztendővel
24	bocsátottta	bocsátotta
32	hiresssé	hiressé
39	intkább	inkább
60	össszetévesztettek	összetévesztettek
65	össszesküvők	összesküvők
75	választotttam	választottam
75	természetsen	természetesen
101	gadagságtól	gazdagságtól
108	neg táncolni	meg táncolni
119	rosszkedvemen	rosszkdvemen
132	kiráynét	királynét
137	lemászárló	lemészárló
146	töltöttuünk	töltöttünk
174	átadják nagukat	átadják magukat
181	le-lecsillaplt	le-lecsillapult
198	„Pan Péter?!	„Pan Péter“?!
256	künnn	künn
231	házasálet	házasélet
256	szerepeleni vágyás	szerepelni vágyás
270	önkántes	önkéntes
279	„Soha,	Soha,
280	jóvátennee	jóvátenne
299	innem	innen
358	Morlini.	Morlini.“
364	éppan	éppen
368	náhány garast	néhány garast

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK RÉGI ÉS UJ VILÁG: ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Régi és uj világ: Elbeszélések

RÉGI ÉS UJ VILÁG

HUSZÉVES HÁBORU.

I.

II.

III.

IMOGÉN.

I.

II.

III.

IV.

V.

A PAZARLÓ ASSZONY.

I.

II.

III.

HAT ÉV.

I.

II.

III.

IV.

EGY KIS TÉVEDÉS.

I.

II.

III.

IV.

A BARÁT VIZET PRÉDIKÁL.

HOSSZU ÉLET.

LILLIAS.

I.

II.

A BAZÁR ÉG.

I.

II.

III.

IV.

V.

TÉLI SPORT.

I.

II.

III.

AZ ÖRÖKSÉG.

I.

II.

III.

IV.

KINOS KÖTELESSÉG.

A NAGY BUCSAY.

I.

II.

III.

IV.

A POLITIKA.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

JANCSI ÉS JULISKA.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

MÉLY CSEND.

TEMETÉSEN.

MEGALKUVÁS.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.