The Project Gutenberg eBook of Leányok, asszonyok This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. Title: Leányok, asszonyok Author: Zoltán Ambrus Release date: January 5, 2021 [eBook #64221] Language: Hungarian Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project *** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK LEÁNYOK, ASSZONYOK *** Ambrus Zoltán Munkái x. kötet LEÁNYOK, ASSZONYOK Ambrus Zoltán Munkái X. LEÁNYOK, ASSZONYOK ELBESZÉLÉSEK BUDAPEST MDCCCCVIII VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM. RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T. Ambrus Zoltán LEÁNYOK, ASSZONYOK ELBESZÉLÉSEK BUDAPEST MDCCCCVIII VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM. RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T. AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL. Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18. LEÁNYOK, ASSZONYOK. A GYÉMÁNTGYŰRŰ. – Kisasszonyok – szólt a színiiskola énektanárnője – értsenek meg jól! Önök közül valaki, bizonnyal tréfából, eldugta Vidray Kamilla kisasszonynak a gyémántgyűrűjét. Kérem, hogy ez a valaki jelentkezzék. A tréfa mindenesetre rossz tréfa volt, mert az ezer korona értékű gyémántgyűrűkkel nem szokás tréfálni. De senki se fog kételkedni benne, hogy az illető csak ijesztgetni akarta Kamilla kisasszonyt. Ezt azért mondom, mert úgy képzelem, hogy a rossz tréfa elkövetője már megbánta a dolgot, s most csak azért nem akar jelentkezni, mert attól tart, hogy valami egyébbel fogják gyanúsítani. Biztosítom az illetőt, hogy nem kell tartania semmitől; senki se fog róla rosszat gondolni. És most kérem a gyűrűt! Semmi felelet. Minden szem arra a tájékra nézett, a hol Kamilla ült; a gyanú mindenekelőtt azokra irányult, a kik a meglopott szomszédságában ültek. A gyanúsítottak előbb egymást kérdezgették a pillantásaikkal, aztán messzebb ülő társaikra néztek, a kik a néma kérdésre szintén csak néma kérdéssel feleltek. Kamilla volt az egyetlen, a ki nem nézett senkire. Tekintete a hangjegyfüzetén pihent, a melyet czeruzájával ideges gyorsasággal, de halkan koczogtatott, jeléül, hogy uralkodni akar magán és elfojtja a haragját. A énektanárnő megismételte a kérdését: – Kisasszonyok, ki dugta el a gyűrűt? Semmi felelet. Csak a szemek beszélnek; kérdezősködnek, tanakodnak, vizsgálódnak tovább. Az énektanárnő még egy darabig várt, aztán ujra megszólalt: – A gyűrűt a föld nem nyelte el; itt kell lennie. Tessék megkeresni. Meglehet, hogy azok közül, a kik a gyűrűt nézegették és kézről-kézre adták, valaki nem adta tovább, hanem leejtette a földre, vagy a hangjegyek közé. Akárhol találjuk meg: az esethez nem fűzünk semmiféle következtetést. Öt percz alatt meg lehet keresni; öt perczet adok rá, hogy megkeressék. Mindenki felállt a helyéről, s mindenki kereste a gyűrűt, az asztalok, a székek, az asztalon heverő holmik, a hangjegy-füzetek alatt, az ablakpárkányokon, minden zugban, miközben néhányan hangosan tiltakoztak az ellen, hogy az ő közelükben keressék az elveszett tárgyat. Öten-hatan kiabáltak egyszerre: – Én nem is láttam! – Nekem most nem is volt a kezemben! – Nekem még délelőtt mutatta! – Mi délután már nem is láttuk! Átkutattak minden elképzelhető rejteket, s Kamillát fölkeltették a helyéről, hogy megnézzék, nem esett-e a gyűrű a széke alá. Az öt percz eltelt és a gyűrű nem került elő. – Nincs meg? – kérdezte a tanárnő. Kiabáltak, hogy nem találják. – Akkor önök között tolvaj rejtőzik!… – mondta ki a tanárnő azt a szót, a mely már ott volt mindenkinek a gondolatában. – És én ezt a tolvajt nem fogom elereszteni!… Kérem, maradjanak nyugodtan!… ne kiabáljanak, ne ugráljanak fel a helyükről, ne fészkelődjenek!… Csak nyugalom!… a tolvajt meg fogom találni! Először is mindenkit kérek, hogy ne menjen ki a teremből, sőt ne is mozduljon a helyéről, ha nem akarja, hogy őt tartsam a tolvajnak! Nyugalom, kisasszonyok! Ez önöknek, egyikőjüket kivéve, épp úgy érdeke, mint az iskolának. Kérem, csak őrizzük meg a hidegvérünket! A gyűrűhöz más nem férhetett hozzá, csak azok, a kik ebben a teremben vannak. Itt kell lennie; tehát bizonyosan meg fogjuk találni, csak legyünk türelemmel, és ne veszítsük el a nyugalmunkat. Önök jól tudják, hogy a távollevő igazgatót most én helyettesítem. Jogom van intézkedni, és ezt nem is fogom elmulasztani. Még egy perczet adok a tolvajnak, hogy önként jelentkezhessék. Ha visszaadja a gyűrűt, megelégszünk a bűnbánatával. Megigérhetem, Kamilla kisasszony nevében is, hogy nem fogjuk feljelenteni… ugy-e, Kamilla? Szépen ki fog maradni az iskolából, ennyi az egész. Ha felhasználja ezt a perczet, még ép bőrrel szabadulhat. Ha azonban a tolvaj makacskodik, ha nem akar bennünket megkimélni egy igen kínos kutatástól, akkor, nagyon sajnálom, kisasszonyok, de az önök kényelmetlensége árán is elő fogom keríteni a tolvajt. Elővette az óráját és nézte. Egy percznyi mély csend. Egy köhej, egy lábmozdulat nesze, egy orrfúvás – egyéb semmi. A percz eltelt; nem jelentkezett senki. – Ez igen kellemetlen, kisasszonyok; mert így kénytelen vagyok önöket megmotoztatni! Nagy zsivajgás támadt. A sok felszabadult torok, a melyre előbb egy percznyi szünetet kényszerített az izgató kérdés, egyszerre mind működni kezdett. A kisasszonyok hangosan és fékezetlen izgatottsággal kezdték tárgyalni egymásközt az esetet; valamennyien egyszerre beszéltek: – Mi az? Mit mondott? – Megmotozni, bennünket?!… – Hát persze! – Ez már mégis sok! – Mi közöm hozzá?!… A közelében se voltam! – Motozzák meg a szomszédait! Mért motoznának meg engem?! Csak a kis Pető maradt néma. Halotthalványra vált; de senki se ügyelt rá. Kamilla közelében Pozsonyi Livia, egy aranyvízzel szőkére festett, nagy, szép leány, kiabálni kezdett: – Helyes! Motozzanak meg bennünket! Tessék velem kezdeni! Én nem akarom, hogy egy perczig is tolvajnak tartsanak! Hála istennek, nem szorultam rá, hogy lopjak! Ekközben felállt és kezdte kiforgatni a zsebeit. – Nyugalom, kisasszonyok! Maradjon mindenki ülve!… De már nem tarthatott fegyelmet. Mások is felugráltak, mások is kiabálni kezdtek, és nem mindenki volt a Livia nézetén. – Én hozzám bizony nem nyúl senki! – kiáltott fel egy parancsoló hangú, barna, magas és erős leány, Gara Nusi, a kit azért a határozott föllépésért, a melyet mindenkor tanúsított, társai »a nádor«-nak neveztek el. – Kikérem magamnak, hogy engem tolvajnak tartson valaki, és kikérem magamnak, hogy valaki hozzám közeledjék! Mi közöm nekem ahhoz, hogy ha valaki lopott is?! Én nem loptam, és nem engedem magamat megmotoztatni! Azt szeretném én látni, hozzám mer-e érni valaki, ha én kijelentem, hogy ezt nem tűröm?! Előre megmondom, hogy rugni fogok! A tanárnő felelni akart a Nádornak, de egyelőre nem juthatott szóhoz. – Huszonegy közül huszan ártatlanok vagyunk! – hallatszott egy csengő hang. – Azért, mert a huszonegyedik tolvaj, nem lehet húsz ártatlant pellengérre állítani és megmotozni! Nem vagyunk cselédek! Még mások is magukévá tették a Gara Nusi véleményét. – Nagyszerű! – pattant fel Dobozy Hedda, az osztály legélesebb nyelve. – Mit mutogatja a gyűrűjét?! Kérte valaki, hogy mutassa?! De nem állhatta meg, hogy el ne dicsekedjék Polacsek úr szerelmének legujabb zálogával! Miért nem vigyáz a gyűrűjére, a melyet olyan jól kiérdemelt?! Ki hallott ilyet?! Ő henczeg, ő az ügyetlen, és mégis mi adjuk meg az árát az ő mulatságának! Mi pironkodjunk azért, mert ő eladta magát! Miért nem tolonczolnak el mindjárt bennünket, csak azért, mert véletlenül egy szobában kellett lennünk ezzel a személylyel?! Orosz Viki, a ki a szabadszájuságáról volt ismeretes, már alig várta, hogy átvehesse Heddától a szót. – Én nem bánom – hangzott fel fülsértő szopránja – ha megmotoznak is, de azt előre kijelentem, hogy, ha nem találják meg nálam a gyűrűt, én nyomban pofon fogom vágni Polacsek úr titkos aráját! Az ingerültebbek körében ez a durvaság nagy hatást keltett. – Bravo, Viki! – kiáltotta valaki, a kit Kamilla villámló tekintete, mihelyt Orosz Vikivel végzett, azonnal fölkeresett és lesujtani iparkodott… már a mennyire a fáradtságától telt, mert most meglehetősen sok dolga volt ennek a villámló tekintetnek. – Csend, kisasszonyok, csend! – igyekezett szóhoz jutni a tanárnő. – Most én beszélek!… Dehogy ő beszélt! – Érdekes! – vágott közbe Peterdy Helén. – Már most nekem mindennel elő kell pakolnom, hogy Kamilla ő nagysága beledughassa az orrát a zsebembe? Hisz ha csak a gyűszűmet meg az erszényemet akarja látni, jól van!… hat krajczár van benne, villamosra… de hogy a szerelmes leveleimbe is beleüthesse az orrát, bocsánat, vagy helyesebben: bocscsánat!… de az ellen már tiltakozom!… mert egy se Pollacsek úrtól való!… Sokan nevettek. Helénnek olyan szerencséje volt, hogy csak meg kellett szólalnia és már a maga részére hódította a nevetőket. – Nem tűrjük és nem tűrjük! – kiabáltak mások. – De, igenis, csak motozzanak meg bennünket, mert különben mindnyájunkon örökre rajta szárad!… Csak a kis Pető nem szólt; a kis Pető nem volt magánál. A tanárnő, a ki ezalatt szüntelenül kopogott a czeruzájával, végre elkaphatta a szót, s igyekezett megfelelni minden szónoknak, röviden és hatásosan, mint egy jó miniszterelnök, a ki kiváló debatter. – Csend, kisasszonyok, mert különben szigorú büntetést szabok az egész osztályra! Ha Gara kisasszony nem engedi magát megmotoztatni, ezzel nagyon egyszerüvé teszi a dolgomat, mert ő lesz az egyetlen, s így neki kell felelnie a gyűrűért. De azt hiszem, még meggondolja ezt, s ő is alá fogja vetni magát ennek a kellemetlen kényszerűségnek. Hollósy Francziska kisasszonyt figyelmeztetem, hogy huszonegy közül húsznak nagyon is érdekében áll, hogy az igazság kitudódjék. Dobozy kisasszonyt nem kérdezte senki. Orosz kisasszony hallgasson, mert ha ő goromba, én még gorombább tudok lenni. Peterdy kisasszonynak a szerelmes leveleire senki se kiváncsi. Mindannyian gondolják meg, hogy, ha ellenkeznek, a botrány csak nagyobb lesz, mert engem nem lehet megfélemlíteni. És most hozzá látunk ahhoz, a mit nem lehet kikerülni. A kisasszonyok jelentkezzenek sorra, egyenkint és a betürend szerint. Először Apafy Klára, aztán Bencze Margit, és igy tovább. Az első kettőnél én magam teljesitem a szomorú kötelességet, aztán őket fogom kérni, hogy legyenek segitségemre… – Engedelmet kérek – szólalt meg hideg, nyugodt, de annál élesebb hangon Apafy Klára, egy érdekesen fehér arczú, mandulaszemű leány, a ki arról volt nevezetes, hogy »igen fenn hordja az orrát« – engem meg lehet motozni, de én nem motozok meg senkit, mert ezzel nem szoktam foglalkozni. – Egyikünk se szokott ezzel foglalkozni, kisasszony – sziszszent fel a tanárnő, a kit ez a beretvaéles hang elevenén talált – és elég szomorú, hogy… – Kérem, nagysád – kiáltott fel Pozsonyi Livia, a ki piros volt a dühtől – bízza rám a dolgot! Én megmotozok mindenkit! Mert az még sem járja, hogy mindnyájan ilyen sokáig a szégyenpadon legyünk egy alávaló miatt! Tessék csak rám bízni! Itt vagyok, kezdje el nagysád velem, és aztán, ha csakugyan nem a föld nyelte el a gyűrűt, én előkerítem! A tanárnő köszönettel fogadta Livia segítségét, s a motozás megkezdődött. Livia kivitte az emelvényre minden holmiját, átkutattatta a tanárnővel előbb ezeket, majd a zsebeit, aztán leült az emelvény lépcsőjére és a nélkül, hogy felszólítást várt volna, hirtelen lehúzta a lábáról a czipőjét meg a harisnyáját, s ekközben azt mondta: – Tessék megnézni! Nem rejtettem ide. – Fuj! – hangzott egy éles hang az első sorból. Az Apafy Klára hangja. – Apafy Klára kisasszony következik – szólt a tanárnő. Klára nyugodtan kisétált; az arcza olyan volt, mint ha a Jégkirálynőt személyesitette volna. Nem nézett senkire; így képzelhette Marie-Antoinette királynét, a mint a vesztőhelyre megy. – És a holmijai? – kérdezte a tanárnő. – A helyükön vannak; át lehet kutatni. Livia erre is vállalkozott. Klára nyugodtan várt, míg a tanárnő átkutatta a zsebeit, aztán megszólalt: – A czipőmet nem húzom le, mert ilyen nagy társaságban nem szoktam a czipőmet levetni. De ha valaki vállalkozik rá, hogy lehúzza, semmi ellenvetésem. Pozsonyi kisasszony talán erre is vállalkozik. Úgy látszik, neki ebben már nagy gyakorlata van. – Várj, te penész-arczú előkelőség! – rikoltott Livia. – Óra után kitépek egy csomót a hajadból! Úgy se sok van; hadd legyen még kevesebb! Apafy Klára ajka széléről megvető mosoly lebbent el. A tanárnő csititgatni kezdte az izgult kedélyeket: – Csend, kisasszonyok! És egy kis hidegvér! Mire Apafy Klára visszasétált a helyére, Bencze Margit már ott volt az emelvényen. A motozást folytatták. A kisasszonyok valamennyien »alávetették magukat a kellemetlen kényszerűségnek«, még a Nádor is, a ki csakugyan okosabbat gondolt. Mikor, Livia példájára, ő is bebizonyította, hogy a gyűrűt nem rejtette el a harisnyájába, olyan vastag lábikrákat fedezett fel a szűkebb körű nyilvánosság előtt, hogy a hatalmas bájak láttára egy pár csitri leány nevetni kezdett. – Csitt, kis nyavalyások! – haragudott a Nádor. – Mert még közelebbről is megismerkedtek vele, és ezt nem fogjátok megköszönni! Hamarjában vagy tiz pofon szétosztását igérte meg, s aztán Hollósy Francziskának engedte át a »szégyenpad«-ot. Livia olyan gyorsan működött, mintha egész életében mindig csak motozással foglalkozott volna. – Csakugyan nagy gyakorlata van! – jegyezte meg Bencze Margit, abban a boldogító hitben, hogy ő már túl van minden megpróbáltatáson. – Jobb fináncz volna, mint a milyen szinésznő lesz – szólt Dobozy Hedda. Livia már se látott, se hallott. Éktelenül dühössé tette, hogy még folyton hiába kutatnak. – Pető Juliska kisasszony következik sorra! Hol van Pető Juliska? – szólalt meg a tanárnő. A kis Pető mintha álmából ébredt volna fel. Csak most tünt fel, hogy eddig nem adott életjelt. Támolyogva ment ki; közben meg is fogózott egy székbe. – Juliska, mi bajod? – kérdezte valaki. A kis Pető nem felelt. Látszott rajta, hogy nem hallotta a kérdést. Kivitte a szegényes czókmókját, letette a tanárnő elé, kifordította, a mi a zsebében volt, Liviának a kezébe, aztán gyorsan lehúzta a czipőjét, a harisnyáját, a hogy a többiektől látta. – Hé, Juliska, lyukas a harisnyád! – kiáltott fel Livia, s meglobogtatta a levegőben a kis lábravalót. Nem pottyant ki belőle semmi. A kis Petőnél se találták meg a gyűrűt. Már csak kevesen voltak hátra. Nem mult el tiz percz, mindenki túl volt az inkviziczión, és a gyűrű nem került meg. Pedig Livia Argus-szemmel vizsgálódott; nem is fináncz-, hanem detektiv-tehetséggel rontva rá mindenre, a mi gyanúsnak látszott. A tanárnő is megtette a magáét. – A tolvaj elrejtette valahol – szólt Livia. – Valamelyik fiókba, asztalrepedésbe, vagy egy szék lába alá. Átkutattak minden zeget-zugot. A gyűrű nem került elő. – Nagyon sajnálom – szólt a tanárnő – hogy ez a felületesebb kutatás nem vezetett eredményre, mert így nem kerülhetjük ki a szigorúbb motozást. Még egyszer figyelmeztetem azt, a kit illet, hogy innen nem megyünk ki addig, a mig a gyűrűt meg nem találjuk. Akárhová rejtette el, meg fogjuk találni. Még egyszer felszólítom az illetőt, hogy jelentkezzék. Javára fogjuk betudni, hogy megmentette az osztályt egy igen kinos jelenettől, és kegyelmesebb elbánásra számithat, mint ha rá kell bizonyitanunk a lopást. Semmi szó. – Akkor nem marad egyéb hátra – folytatta – mint hogy úgy motoztassam meg önöket, a hogy a rab asszonyokat szokás. Aztán megmagyarázta, hogyan szokás megmotozni a rab asszonyokat. – Ejha! – süvitett a Dobozy Hedda hangja. – Mindjárt ezen kellett volna kezdeni – mormogott Kamilla. – Hogyan? Mit mondott? Úgy, hogy semmi se marad az emberen? – kérdezősködött szomszédaitól Bencze Margit. – Na, ez czifra lesz! – fázódott előre Peterdy Helén. – Akkor jó lenne befűttetni! A kis Pető eleinte nem értette meg, miről van szó. Mikor megértette, forogni kezdett vele a világ. – Juliska! Mi bajod neked? – kérdezte a Nádor, egy kissé gyanakodva. – Nem tudom. Rosszul vagyok – felelt a kis Pető. – Nem ártana ezen a csitrin kezdeni! – szólt a Nádor Hollósy Francziskához. – Kezd nekem ez a gyerek nem tetszeni. – Még jó, hogy ének-óra alatt történt ez a história – kiáltozott ekközben Orosz Viki – a mikor a három fiú közűl egy sincs az osztályban! Mert különben, mondhatom, csinos volna a komédia! – Soha se tréfálkozzanak, mert én nem tréfálok – szólt a tanárnő. És hogy megmutassa, mennyire nem tréfál, fölkelt, kinyitotta a terem ajtaját, s lekiáltott az iskolaszolga feleségének: – Bodóné! Bodóné jelentkezett, hogy rendelkezésre áll. – Hívja magával Fábiánnét is. A két asszony beállított, és a tanárnő elmagyarázta nekik, hogy mi a tennivalójuk. – Nem, nem, ez mégis disznóság! – kiabált a Nádor. – Csitt! Ezen túl kell esni! Hallgassanak! – kiáltozott a tanárnő, a kit a »fölületes kutatás« hiábavalósága már idegessé tett. Csakugyan kínos jelenet következett. Apafy Klára sehogy se akart kötélnek állani. Szinte le kellett tépni róla minden egyes ruhadarabot. Ütött, rugott, védekezett, a hogyan tudott; persze eredménytelenül. Fábiánné lefogta a két karját, s Bodónénak végre sikerült lefosztania róla minden cziczomát. Mikor aztán ruha nélkül szégyenkezett a többiek előtt, kitünt, hogy miért védekezett olyan makacsul. Az előbb oly fenhéjázó, megvetően nyugodt előkelőség egyszerre valami kicsinységgé töpörödött össze: vékony, sovány, jelentéktelen leánynyá. A körülötte állók csodálkoztak; ezt nem képzelték volna. Bodóné ekközben egy ökölcsapást kapott az orrára. Klára egy váratlanul nagyerejü mozdulattal kiszabadította a félkarját Fábiánné markából, és lehetetlenné akarta tenni, hogy Bodóné hozzányúlhasson. Csak nagynehezen tudták lefülelni és teljesen mozdulatlanná tenni. De Bodóné ki is töltötte rajta a boszúját. Mikor végzett vele, nevetve szólt Klárához: – Ej, lelkem, azért nem kellett volna úgy rugkapálni! Nem szólok én erről senkinek! Egyik-másik kisasszony, a ki megértette, hogy Bodóné mit akart mondani, nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Klára nem felelt, hanem sietett felöltözködni. A máskor oly liliomszínü arcz most piros volt, mint a rózsa. Megint Pozsonyi Livia tette lehetővé, hogy gyorsabban haladjon a munka. – Így két hétig se készülünk el – szólt. – Kérem, nagysád, engedje meg, hogy most én kerüljek sorra. Hadd lássák ezek a hölgyek, hogy nem hal bele az ember!… És nem várta meg a két asszony segítségét, hanem istennői szemérmetlenséggel hányta le magáról a ruháit. Egy Vénusz-szobor jelent meg a kiváncsiabbak szeme előtt. Azok, a kik előbb suttyomban nevetgéltek, hirtelen elkomolyodtak. Mintha Isis fátyola lebbent volna meg egy pillanatra, majdnem mindnyájan azt a megilletődést érezték, a melyet a Szép örök formáinak látása kelt fel, nők és férfiak lelkében egyaránt. Némelyik kisasszonynak eszébe jutott, hogy ilyen alakok pompázhattak a görög és római ünnepeken. – Köszönöm a szívességét, nagysád – szólt Bodóné Liviához – már készen vagyunk. Livia példája felbátorította a többieket. A következők már ellenkezés nélkül adták meg magukat sorsuknak. Mikor a Nádorra került a sor, egy páran nevetgéltek. A Nádor ismét pofonokat igért jobbra-balra; erre mások is nevetni kezdtek. Még a tanárnő is elmosolyodott. Lassankint a szégyenérzetnek és a dühnek föléje kerekedett a nyugalom és a rendes jókedv. Már beletörődtek abba, a minek végre is meg kellett adniok magukat, s kezdték a dolgot a vígabb oldaláról fogni fel. És mikor Peterdy Helén, a ki már egészen kedélyesen vetette alá magát a megpróbáltatásnak, azt kérdezte Bodónétól: »Többet nem akar látni?« – az egész osztály kaczagott. Csak a kis Pető maradt kétségbeesett. A rosszullétét már a többiek is észrevették, és egy páran, csoportokba verődve, kezdtek furcsa szemmel nézni rá. Egyedül ült a székén és folyton azt nyöszörögte: »Ó, istenem!… Ó, istenem!« Az arcza rettenetesen ijedt volt, és biborpiros, mint a bazsarózsa; a szeme égett. De azért egyre nézte, hogy mi történik. Ezeknek az asszonyi testeknek a látására először összeborzongott, aztán mindjobban kipirult. Ha férfiakat kellett volna látnia, nem lehetett volna zavartabb. – Pető Juliska! Pető Juliska következik sorra! – szólt a tanárnő. Fel akart kelni, de aztán visszaült a székére. – Nem! Nem! Nagyon szégyellem magamat! – nyögte. És csakugyan nem ment ki magától; úgy vitték ki a többiek. Azt hitték, megvan a tolvaj. Mikor leczibálták róla a ruhát, a Nádornak megesett rajta a szíve. – Nézd – szólt Francziskának – hogy össze-vissza van foltozva az ingecskéje! Azért szégyelli úgy magát! Azután a Dobozy Hedda kiáltását hallották: – Kis Pető! Hova lettél?! Hiszen semmi se maradt belőled! Mindenki nevetett; olyan találó volt a mondás. Hanem a gyűrűt most se találták meg nála. És a gyűrű azután se került elő. Bodóné és Fábiánné, a »hóhérok«, befejezték a munkájukat, és hiába fáradoztak. A tanárnő nem tudta, mit gondoljon, és mit kezdjen. Ebből a zavarból Dobozy Hedda mentette ki, a ki így kiáltott fel: – De hát ki látta azt a gyűrűt most, délután? Talán itt se volt! Senki se látta. – Akkor még délelőtt lopták el – szólt Kamilla. – Annyi bizonyos, hogy én csak itt húztam le az ujjamról. Itt veszett el; akár délelőtt, akár délután. – Ha nincs kizárva, hogy délelőtt lopták el – szólt a tanárnő – akkor mást kell próbálnunk. Egy perczre be fogom zárni önöket ebbe a terembe; addig, mig a rendőrséghez telefonálok. Sajnálom, de detektiveket kell kérnem, a kik majd házkutatást fognak tartani az önök lakásán. Természetesen önök addig mindnyájan itt maradnak. Vidray kisasszony haza mehet. Vidray kisasszony élt az alkalommal, és jól tette, mert erre már kitört a forradalom. – Na hát ez már még sem járja!… Hallatlan!… Meg akarnak bélyegezni mindnyájunkat?!… Ez gyalázatosság!… Ezt a dámát ki fogom pofozni a világból!… Bocsánat, de ezt Nagysád nem teheti, ehhez senkinek sincsen joga!… – kiabáltak a leányok egyszerre. De a tanárnő hajthatatlan maradt. Kiment és rázárta a leányokra az ajtót, miután előbb, az ő védőszárnyai alatt, Kamilla is kimenekült a darázsfészekből. – Okosan tette, hogy elinalt – kiabált Dobozy Hedda – mert bizony isten, őt is megmotoztuk volna, de alaposan! Mig a tanárnő telefonált, Bodóné és Fábiánné a folyosón őrt állottak. Az osztályból éktelen lárma és zsivajgás hallatszott ki; a két asszony attól tartott, hogy a leányok még felgyujtják a házat. Egy negyedóra mulva két detektiv érkezett, a kiknek a tanárnő átadta a leányok lakásának jegyzékét. Ez négy órakor történt; esti kilenczig tartott, mig a detektivek elkészültek a munkájukkal. A tanárnő ezalatt a hosszú idő alatt folyton a foglyaival maradt. Egy perczre se akarta elveszíteni őket a szeme elől. A ki akart, sonkás zsemlyét hozathatott magának; de senki se tehetett egy lépést se, Bodóné és Fábiánné kisérete nélkül. Sokáig tartott, mig a leányok Liviával, a kit Kamilla helyett meg akartak lincselni, kedvökre kiveszekedhették magukat. De végre lassankint sorra lecsillapultak, és mikor Livia, a békekötés örömére, gazdag uzsonnát és sört hozatott az egész osztálynak, a kedélyek egészen megnyugodtak. Egy negyed tízkor megérkezett az egyik detektiv, a ki jelentette, hogy a házkutatásnak nem volt eredménye. Sehol se találták meg a gyűrűt és sehol se találtak semmi gyanúsat. De azért még nem veszett el minden remény, hogy megkerül a gyűrű, mert a kisasszonyok felügyelet alatt maradnak. A detektiv még nem ment el, a mikor egy vadúl vágtató fiáker állott meg a színiiskola épülete előtt. A fiákerből egy szobaleány szállott ki, a ki levelet hozott Kamillától. – Kamilla sietve tudatja – szólt a tanárnő – hogy a gyűrűt éppen most találta meg otthon, az ékszerei között. Bocsánatot kér az egész osztálytól. – A kis kedves! – kiáltott fel Hedda. – Fogadjunk egy hatosba – szólt Peterdy Helén – hogy ehhez a dámához nem lesz többet szerencsénk! – De ne is legyen! – fenyegetőzött a Nádor. Később, mialatt csoportosan siettek hazafelé, már vígan beszélgettek az esetről. – Tulajdonképpen az egész igen mulatságos volt – szólt valamelyik. – Az igaz, hogy Viki és Peterdy nagyon jókat mondtak. Na, és a két hóhér! Higyjétek el, hogy igen mulatságosnak találták a hivatalukat! – mondotta egy másik lány. És sorra megbeszélték az apró részleteket. – Láttátok, hogy nézett ki a Nádor? – kérdezte Bencze Margit. Még most is nevettek rajta. A kis Pető is velök nevetett. Valamennyi között ő volt a legvígabb. – Hát azt ki hitte volna, hogy négyen is vannak közöttünk, a kik még tapasztalatlan gyermekek?! – szólt Peterdy Helén. – És pláne, hogy a négy közül az egyik éppen ez az éles nyelvü Hedda! No, hogy a kis Pető az egyik, azon nem csodálkozom, azt képzeltem!… Nézzétek, még most is hogy lángol ennek a kis szamárnak az arcza!… Te, kis buta, nem szégyen az! Egyszer mindenki gyermek volt; mi is azok voltunk! – Bizony isten – szólt Francziska – én már szentül meg voltam győződve róla, hogy ez a kis buta lopta el a gyűrűt. De hát miért szepegtél úgy, kis Pető? Csak azért?! – Mindnyájan azt hittük – szólt Hedda. – Hisz ájuldozott, és egészben olyan gyanúsan viselkedett, hogy nem gondolhatott egyebet az ember. Mondhatom, te kis havasi ibolya, te örülhetsz a legjobban, hogy megkerült a gyűrű, mert soha se mostad volna le magadról! – Eh, csak azt szégyellte – fejtette ki a nézetét Viki – hogy toalett dolgában nem főzheti le Liviát vagy Kamillát. Hja, barátom, ahhoz neked még nőni kell! A kis Pető csak dallamos kaczagással felelt. Nagyon jó kedve volt. – Hanem a Klára, az megjárta! – folytatta Viki. – Ez se fogja többet olyan fenn hordani az orrát!… És nem fogytak ki a részletekből, míg sorra haza nem jutottak. A kis Pető végre egyedül maradt. Messze lakott az iskolától; majdnem tíz óra volt, mire haza ért. Az apja, az öreg Petrovics, »jó estét« helyett szemrehányással fogadta: – Szép história! – szólt. – Felkutatják miattad a házat, hogy nem loptál-e valamit! Házkutatás nálam, a ki becsületben vénültem meg! – A többivel is megesett, nem csak velem – felelt a kis Pető. – A többit is megmotozták, a többinek a lakását is megvizsgálták, mert a gyűrű csak most került meg. A mit a többi ki tudott állani, nekem is ki kell állanom. Még az a csoda, hogy nem csak éppen engem gyanusítottak, hisz én vagyok köztük a legszegényebb! Az öreg Petrovics elbámult. Így még soha se szólt hozzá ez a leány. – Milyen különös hangon beszélsz az apáddal! – Milyen hangon beszéljek? Ideges vagyok. Ha téged megharagított ez az eset, hidd el, hogy nekem se volt kellemes. Szegények vagyunk; nyeljük le. Már nem az a kis Pető beszélt, a ki engedelmesen megy az iskolába, hogy majdan kenyeret keressen. Már szinésznő volt. Már kiállotta a tűzkeresztséget. JULISKÁT NEVELIK. Livia felkiáltott a harmadik emeletre: – Kis Pető!… Gyere le! Mutatok valamit. Juliska visszakiáltott: – Megyek! Egészen önkéntelenül mondta ezt; hamarjában nem tudott nemet mondani. A Livia szava mindig úgy hatott rá, mintha engedelmességgel tartoznék neki. Attól a percztől fogva, hogy Livia először szólt hozzá barátságosan, meghódolt a nagy, szőke leány felsőbbségének, mint Péntek Robinsonnak. Nem győzte eléggé csodálni Liviának a szépségét, az eszességét, a finom modorát. Sőt, mióta Liviát ismerte, úgy találta, hogy az aranyvíz meg a kendőző szerek határozottan még szebbé teszik a szép arczot… de inkább meghalt volna, mint hogy ezt valakinek megvallja. Csak akkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem volna szabad lemennie, a mikor Livia már visszahuzódott az udvari ablakból. Igaz, hiszen az apja megtiltotta, hogy átlépje ennek az első emeleti lakásnak a küszöbét! És az öreg ember talán még soha se szólt rá olyan erélyesen, mint akkor, a mikor megtudta, hogy a leánya Liviával sétált az Andrássy-úton. – Értsd meg, nem tűröm, hogy ezzel az urhölgygyel az iskolán kívül is érintkezzél! Ott beszélhetsz vele, abba semmi beleszólásom; ott csak iskolatársad… szini iskolai növendék, mint te… és semmi közünk hozzá, hogy otthon hogyan él és miből. S ha otthon kirugja maga alól a világot: ahhoz sincs semmi közünk. De az iskola falain kívül semmi barátság! – Ha csatlakozik hozzám – mentegetőzött Juliska – mikor kijövünk az iskolából, nem mondhatom neki, hogy én bizony nem megyek vele végig az utczán! – Nem kell megvárnod, mig csatlakozhatik. Ha elvégzed a dolgodat, siess haza. És ha már éppen nem kerülheted ki, hogy egyszer-másszor együtt jöjjetek haza, az még hagyján, de az iskolából kijövet ne menj vele sétálni! Azt pedig, ha már erről van szó, előre megmondom, hogy ide ne ereszd be!… És valahogy eszedbe ne jusson lemenni hozzá!… Mert, ha megtudom, hogy betetted a lábadat a lakásába, akkor ne is kerülj a szemem elé! Juliska nem felelt. Valami effélét gondolt: Miért, hogy az erkölcsnek gorombának kell lennie?!… Miért kell kis helyen szorongania? miért kell rongyos ruhában járnia? miért csámcsog az erkölcs, ha eszik?… míg a bűn külseje olyan megnyerő!… És miért féljen az erény, ha csakugyan az, a bűnnek még a lehelletétől is?! Olyan törékeny volna az egészsége?!… Mit árthat neki ez a Pozsonyi Livia?!… Mikor ő »inkább meghal«, mint hogy valaha rosszat kövessen el!… A konok kis fejben, mely nagyon is önálló gondolkozásával annyiszor megboszantotta az öreg Petőt, még kevés világosság derengett, de a sok homályosság és köd közepett egy erős elhatározás tündöklött: az, hogy járjon bármilyen mocsarak közelében, mindig úgy fog élni, a hogyan »kell«, a hogyan az anyja élt. Ő rajta ugyan nem fog semmi rossz! Ez egyszer azonban nem vitatkozott az apjával; úgy gondolkozott, hogy nem érdemes. Miért ellenkeznék vele? Amugy se volt szándéka lemenni Liviához. Nem mintha valami nagyon félt volna az apjától; de nem akart találkozni Liviának az udvarlóival. Soha se tudhatná, ki nyit rájok, és hogy a látogató mit képzel majd róla. És bár majdnem három hónapja mult, hogy Liviával egy házban laktak, akármilyen engedetlen leány volt az ujabb időben, mindeddig egyetlen egyszer sem hágta át a tilalmat. Pedig Livia sokszor hívta: – Kis Pető, estefelé, ha ráérsz, nézz le hozzám! Ne félj, egyedül leszek. De mindig talált valami kifogást. Most – maga se értette, hogy hirtelen hogyan mondhatott igent. Egy pillanatig nem gondolkozott; csak engedett a vonzódásának. Az utóbbi hetekben mindennap együtt mentek haza az iskolából; nagyon hozzászokott Liviához, és a jól ismert hang hallatára egy másodperczre megfelejtkezett a föltett szándékáról. Egy darabig ingadozott: ne ültesse-e fel Liviát? De nevetségesnek találta ezt a nagy félelmet, s a kiváncsiság is ingerelte. Aztán meg attól tartott, hogy Livia megsértődik; ha nem sértődik meg, akkor azt mondhatja, hogy barátnője nagyon is ostoba. Afelől pedig nyugodt volt, hogy az apja nem fogja megtudni a dolgot. És ha Livia fel találna jönni? Az még rosszabb lesz. Mert ez már könnyebben kitudódhatik; végre is nem küldheti el Liviát, a mikor akarja… Livia nála maradhat addig, míg az apja is hazaérkezik… míg így: lemegy és visszajön… – Eh, nem fog megenni! De azért odalenn megkérdezte: – Egyedül vagy? – Egyedül, egyedül. Ne félj. – Nem is vársz senkit? – Senkit a világon. Bátran bejöhetsz. – És ha mégis jönne valaki? – Nem fogom beereszteni. Remélem, ez csak megnyugtat? És mindjárt előállott vele, hogy miért hívta le. – Egy fülbevalót akarok mutatni neked. Nézd csak! Mit szólsz hozzá? Aztán így folytatta: – Éppen most kaptam. Alig vártam már, hogy valakinek eldicsekedhessem vele. Mit gondolsz, mennyibe került? – Olyan szép, hogy legalább is száz forintba. – Te kis buta! Ez kilenczszázhatvan forint. Nézd, itt a számla. Látod? Ki van fizetve. Az öreg grófom nyögte ki. – És csak ezért hivtál? – No, ne ijedj meg úgy! Milyen piros lett egyszerre a kis szamár! Ne félj, nem akarlak én elrontani! Ellenkezőleg. Talán éppen azért szeretlek, mert jó kis leány vagy. Furcsának fogod találni, hogy én ilyen nagy barátja vagyok az erénynek, és mégis úgy van. Tudom, az én dolgom, az más. Nekem senkim a világon; a kutya se ugat utánam. Én tehetek, a mit akarok. Nos, hát én nem akarok nyomorogni; ha már úgyis minden mindegy. De neked él az apád, testvéreid vannak… neked jónak kell maradnod. És az is fogsz maradni, látom a szemedből. Olyan becsületes szemed van, mint egy okos uszkárnak. Te, próbáld fel csak ezt a fülbevalót! Akarom látni, hogyan fest rajtad. Juliska meghökkent erre az ajánlatra, maga se tudta miért. – Ugyan ne légy olyan gyerek! Ha magától az öreg gróftól félnél így!… De ez a fülbevaló csak tárgy, ártatlan tárgy! A gyémántra nem ragadhatnak rá az öreg gróf bűnei! Egy darabig ellenkezett, mindenféle nevetséges ürügybe kapaszkodva; de aztán mégis csak felpróbálta. – No nézze meg az ember – szólt Livia – hogy megváltoztatott egyszerre ez a kis kő! Az arczod így kerekebbnek látszik… a szined is elevenebb… tudod-e, kis Pető, hogy te egyszer nagyon szép leány leszel?!… Most még béka vagy, de ez a két gyönyörü karbunkulus… bizony isten ragyogóbb, mint a fülbevaló köve… nagyon szép leányt igér, ha majd egy kicsit kigömbölyödöl. No ne pironkodjál annyit, te kis falusi ártatlanság! Igazán nem értem, hogy ezzel a mimóza-természettel szinésznő akarsz lenni. Mondd, hogy jutott ez eszedbe? – Nem nekem jutott eszembe, hanem a nénémnek, mert a polgáriban szépen szavaltam. Az igaz, hogy mind a hárman nem is lehettünk tanítónők. És mi egyebet találhattak volna ki nekem? Beadtak a sziniiskolába; hát ott vagyok… Milyen szép nálad minden! Tulajdonképpen nem látott meg maga körül semmit, csak az egész berendezés – előtte még ismeretlen – választékosságát. Először volt ilyen tágas lakásban; először látott ilyen szép bútorokat. De Livia mindent apróra megmutogatott neki. A toalett-szobában Juliska elámult. – Hát ez mi? – kérdezte egyszerre. Livia kaczagni kezdett. – Mosdó! Te kis csacsi! Ne bámészkodjál úgy, mintha te soha se szoktál volna mosdani. Aztán megmutatta neki finom fehérnemüit. Mialatt Juliska nagy érdeklődéssel nézegette a sok drága holmit, Liviának eszébe jutott, hogy a multkor, mikor a sziniiskolában a Vidray Kamilla gyémántgyűrűjét keresve az egész osztályt megmotozták, a kis Pető ingecskéjén egy nagy vászonfoltot látott. Valami megilletődés fogta el erre az emlékezésre. – Te, kis Pető – szólt – de ne sértődjél meg!… mondd, nem fogadnád el tőlem ajándékba ezeket az ingeket?!… ha tetszenek neked?… Nem tudta rábírni, hogy elfogadja. – Pedig ezekről sem ragadna rád a bűn – szólt aztán gorombán. – Ezek is ártatlan tárgyak. A bűn bennem van, magamban. – Bocsáss meg – dadogott Juliska – nem azért… bizony isten, nem azért… Végre úgy egyeztek ki, hogy Juliska elfogadott tőle egy üveg illatszert. – Ugy nézz rá – mondta Livia – hogy egy ilyen üvegnek tizenöt forint az ára. Ne feszengj – folytatta aztán, a kis Pető egy ijedt mozdulatára – nekem ingyen van. Én olcsóbbat használnék, ha magam venném. De ne sajnáld azt, a kitől kapom; van annak pénze elég. Juliska menni készült. – Miért vagy olyan nyugtalan? – kérdezte Livia. – Ahá, attól félsz, hogy észreveszik az eltünésedet és kitalálják, hogy nálam jártál. No eredj! És elbocsátotta az ártatlanságot. Juliska, mikor a rendetlen konyhán keresztül visszasurrant a harmadik emeleti lakásba, valami olyanformát érzett, mint azok a nászutasok, a kik Itáliából tértek vissza a sáros, hideg otthonba. Akkor este az asztalnál a szokottnál is többet veszekedtek és csámcsogtak, s egyszerre az öreg Petrovics-Pető, az orrát fintorgatva, igy kezdett elégedetlenkedni: – Micsoda rossz szag van itt? Juliska megijedt. Eszébe jutott, hogy az illatszerből két cseppet öntött a zsebkendőjére, s ez, úgy látszik, sok volt. Korán feküdt le, de hajnalig nem tudott elaludni. A képek, a melyeket egy félórán át látott, sehogy se akartak kimenni a fejéből. És másnap, mikor megtörten ébredt fel, az a gondolata támadt, hogy: ime, máris megrontotta a bűn. Az illatszeres üveg égette a zsebét. (Nem merte a szekrényében hagyni; előtte való éjjel a szekrény alá rejtette.) Most már szabadulni akart tőle. Egy őrizetlen pillanatban, mikor véletlenül senki se volt a konyhában, az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy az illatszert kiöntötte a vizvezetékbe, s az üres üveget eldugta a szemetes kosár fenekére. S a tizenötforintos illatszer-esszenczia, amelynek egy részét sietségében kilötyögtette a vizfogó szélére, még jó sokáig párolgott az edényből. Hamarjában a víz se tudta lemosni, a mely pedig sok mindent lemos. Egy pár napig a harmadik emelet összes lakói panaszkodtak: – Milyen rossz szag, de milyen rossz szag van itt!… Mi lehet ez?! Juliska hallgatott. FELSŐBB ISKOLA. Egy délután, a mikor Juliska, a szigoru tilalom ellenére, megint leszökött Liviához, az a szép öreg asszony nyitotta ki az ajtót, a kit Juliska eleinte szegény rokonnak nézett. – Itthon van Livia? – Itthon van, de… van nála valaki. Juliska már vissza akart rohanni, hanem ekkor Livia kidugta fejét a nappali szobája ajtaján, s meglátván Juliskát, kisietett az előszobába. – Te – suttogta – egy majom van nálam; azonnal elexpediálom. Eredj be addig a Lafontné szobájába. El ne szökjél!… Egy percz alatt lerázom a nyakamról. Bementek a kis udvari szobába, s Juliska beszélgetésbe ereszkedett az öreg asszonynyal, a kiről már tudta, hogy egy kicsit gazdasszony, egy kicsit társalkodónő és leginkább talán komorna. Lafontné rajta volt, hogy szórakoztassa úrnője vendégét, s mikor egy-egy idegen szót ejtett ki, a melyet a vendég nem értett meg – Juliska azon tünődött, hogy: vajjon hogyan juthatott ennyire? Lafont-nak, az Európa-szerte hires tenoristának az özvegye, a ki valaha régen maga is ünnepelt szinésznő volt! A mit Juliska a világról tudott, azt javarészében a »Nefelejcs« czímű szépirodalmi ujság négy régi kötetéből merítette. Könyv nélkül tudta mindazt, a mi ezekben a színházról szólt, s az özönvízelőtti krónikák tele voltak Lafont és Lafontné magasztalásával. Érdeklődve nézte a barátságos arczot, melynek szép vonásait az idő nem tudta a formátlanságig eltompítani, s a kedves nézésü szempárt, mely az ősz haj alatt is fiatalos maradt. A majom éppen másfél óráig maradt Liviánál. De a Lafontné ősrégi színházi történetei elszórakoztatták Juliskát. Észre se vette, milyen régen ül már a kis udvari szobában. Ettől fogva rendes látogatója lett a társalkodónővé öregedett, hajdani primadonnának. Később is minduntalan megtörtént, hogy Livia azzal marasztalta: »Csak egyetlenegy perczig várj! Mindjárt megszabadulok tőle…« – mert majdnem mindennap volt nála valami uj állat, hol egy orángutáng, hol egy viziló. Ezek az állatok csodálatosképpen mind ki tudták vinni, hogy Livia a kegyesen engedélyezett öt percz helyett másfél órákat adjon nekik, de Juliska nem törődött ezzel, nem is gondolt erre, s utóbb már csak azért szökött le Liviához, hogy a Lafontné meséit hallgathassa. A gyerekes gondolkozásu kis leány s az öreg asszony hamarosan összebarátkoztak. Egyszer, mikor már Juliska is elmondogatta, hogy miképpen élnek odafenn, a harmadik emeleten, az öreg Pető két kis udvari szobájában, Lafontné nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle: – Mondja, Juliska kisasszony, hogyan van az… én nem értem… hogy maga szinésznő akar lenni? A maga kivánsága volt, hogy beirassák a sziniiskolába?… vagy a családja beszélte rá? Juliska elmondta, hogy már két testvére tanítónő, azért őt valami más pályára szánták, s minthogy a polgári iskolában csinosan szavalt, a nénjei már akkor a színházra gondoltak. Hogy az apja is pártolta a tervet, mert az öreg Pető nagyon lelkesedik a színházért, »az izlés templomá«-t látja benne, és még most is minden esztendőben megnézi legkedvesebb darabját, a »Molnár és gyermeké«-t. Hogy egyszer őt is elvitte a karzatra (többször nem is volt színházban, mielőtt a színiiskolába beiratták); hogy, ha nem volt éppen valami nagy kedve ehhez a pályához, szivesen engedelmeskedett, mert valamit csak kellett kezdenie; hogy nem ellenkezhetett volna, de nem is bánta meg, hogy beiratkozott, mert egyszer nagyon szépet álmodott, s mikor felébredt, eszébe jutott, hogy az a csodaszép kastély, a hol álmában virágot szórtak eléje, tökéletesen olyan volt, mint a Nemzeti Színház, és hogy azóta babonásan hisz a szerencséjében. – Már pedig a szini pálya nem magának való – szólt Lafontné. – Hanem az olyanoknak való, mint ez a Livia. – Miért? – kérdezte Juliska. – Mert az olyan lány, mint maga, a szini pályán csak igen-igen nehezen viszi valamire, ha viszi… Nem igen birja meg a versenyt az olyanokkal, mint ez a Livia. Az ilyennek meg elég egyet-kettőt mosolyognia, és azt éri el, a mit akar. Juliska csudálkozott rajta, hogy az beszél így, a ki maga is ünnepelt szinésznő volt. – Igen, ünnepelt szinésznő voltam – felelt az öreg asszony – a míg Lafont élt. És tudja-e miért? Mert Lafont nyilt házat tartott, szórta a pénzt, szerette a vendégeskedést, mindennap »terülj asztal!«, névnap s lakzi volt nálunk. Aztán könnyelmü ember is volt, bőkezüen osztogatta a kölcsönt és szivesen vállalt jótállást fűért-fáért. Azért, a míg lekötelezhette az egész világot, kedvem szerint szerepelhettem, és ahhoz, hogy a nagyközönség ünnepeljen valakit, nem kell egyéb, csak sokat szerepelni. De se azelőtt, a míg Lafont el nem vett, se azután, hogy meghalt, nem tudtam semmire se vinni. Annyira se tudtam vinni, hogy megmaradhattam volna a színháznál addig, a mikor már legalább egy kis nyugdijat kaphattam volna, és mert Lafont mindig elszórta azt a temérdek pénzt, a mit keresett, lássa, öregségemre cselédsorba kerültem. És sohase fog kiderülni, hogy jó vagy rossz szinésznő voltam-e, mert azok a jeles költők, a kiknek összegyüjtött műveiben meg vannak örökítve a színházi birálataik is, a Lafont idejében magasztalásokat írtak rólam, előbb és utóbb pedig… elolvashatja! Itt is megvannak a Livia könyvtárában. Négy évig térdig jártam a rózsában, örökös dinom-dánomban éltem, nem hallottam egyebet, csak hizelgést. Mikor aztán Lafont, a ki negyvenöt esztendős volt, mikor feleségül mentem hozzá, a házasságunk ötödik évében hirtelen meghalt, visszapottyantam a semmibe. – De hát hogyan történhetett ez? – álmélkodott Juliska. – Csak úgy – folytatta Lafontné, a kit a visszaemlékezés nagyon is beszédessé tett – hogy volt bennem egy kis makacsság, és ezt a makacsságot sokan nevetségesnek találták. Nem akartam odaadni magamat mindenkinek, a ki a szekeremet egy kicsit előre tolhatta vagy megakaszthatta. Fellázadtam azon, a mit ezek a jó urak megköveteltek volna tőlem. Hogyan?! Hát a művészetet nem lehetne a nélkül szolgálni, hogy az ember egyúttal a személyét is közprédára bocsássa?! Akkor ezek a jó urak azt mondták, hogy tehetségtelen, hideg, ostoba vagyok! De hát ostobaság az, ha az ember nem szerelmeskedik azzal, a kit utál?! Természetellenes az, ha az ember csak annak akarja odaadni magát, a kit szeret? Ugy-e nem? No hát vannak, a kik sok embert tudnak szeretni, egyszerre is, de én nem tartoztam ezek közé. – Ó, vannak olyanok is – felelt Juliska – a kik éppen így gondolkoznak és mégis ki tudták küzdeni a dicsőséget! – Igen, vannak, de kérdezze csak meg tőlük, micsoda poklokat kellett legyőzniök, a míg kiküzdték a dicsőségüket! Tudja, Juliska kisasszony, nem akarom magamat jobbnak mutatni, mint a milyen vagyok… megvallom magának, néha egy kis megbánást érzek. Fiatalon maradtam özvegy; még találhattam volna olyat, a kit szeressek… az ember, ha ezt teszi, ha amazt teszi, sok mindent megbán. De azt egy pillanatig se bántam meg, hogy nem adtam össze magamat ezekkel a jó urakkal, a kik csak azzal a föltétellel akarták megengedni, hogy én is boldogulhassak… csak úgy akarták megadni nekem, a mi engem megilletett, ha úgy osztogatom magamat, mint Lafont osztogatta a jó szivart. Cseléd vagyok – és kinek a cselédje! – de nem cserélnék az olyanokkal, a kik azon az áron szereztek sikereket, a melyik áron nekem kinálták a további ünnepeltetést. – Olyan rosszak volnának az emberek? – bámészkodott Juliska. – És maga szinésznő akar lenni!… a ki csodálkozik azon, hogy sok rossz ember van a világon! De hisz ezt látni kell, hogy játszani is tudja! És még meg is kell értenie minden rosszaságot! Többet mondok. Legyen rosszabb, mint a többi ember, és akkor nem kell küzködnie a sikerért… akkor bizonyos, hogy nem hiába álmodozik… mert a rosszaság maga már félsiker! – Juliska! – kiáltott ki Livia. – Megyek! – felelt Juliska. A NEVETŐ EMBER. Hány bolondos nótát, románczot hallani, a mely mind arról szól, hogy: néha a tavasz lehelletétől pezsegni kezd a lányka vére… még senkit se szeret, de már sóvárog a szerelem után… nem tudja, hogy mi történik vele, s egy édes, meleg májusi éjjelen nem jő szemére álom!… Juliska nagyvárosi leány volt. Rosszul táplált, lassan fejlődő, későn érő kis testének még semmit se mondott a tavasz. Érzékei még a gyermekkor téli álmát aludták. A nagyváros csenevész leányainak első ellensége nem: az érzékek, hanem: a gondolat. A gondolat, mely néha fenségesebb, nagyobbszerü, termékenyebb, mint az elemi erők, és néha veszedelmesebb, nagyobb rombolásokra képes, mint bármely elemi erő. Érzékei még aludtak. De érzékeinek még olyan tökéletes öntudatlanságában élt, annyira nem értette: mi történik vele, hogy mikor egy édes, meleg májusi éjjelen nem jött szemére álom, eszébe jutottak a bolondos nóták, románczok, a sok rosszul értett holmi, a mit hallott vagy olvasott, és azt képzelte: – Talán a tavasz az oka, hogy nem tudok elaludni. Talán az teszi, hogy már nagy leány leszek. Talán így kell ennek lennie. Sóvárgott volna a szerelem után? Nem. Még csak félt a szerelemtől, mint egy ismeretlen istenségtől. Tudott ennek az istenségnek az erejéről. Akármilyen kevéssé ismerte a világot, látta néhányszor, ha nem is közel a környezetében, de a szemhatárán innen, ennek a rejtelmes erőnek a sujtó kezét. Félt a hatalmától, és meg-megborzongott arra a gondolatra, hogy az ő sorsára is végzetes befolyása lehet az ismeretlennek, a megérthetetlennek, a kiszámíthatatlannak. De ez az istenség neki még nem nyilatkozott meg; neki még semmit sem árult el a titkaiból. Az udvari szoba ablaka már kezdett világosodni. A falióra szorgalmasan zörögte el a perczeket és zakatolta el a negyedórákat. A nénjei boszantóan horkoltak. Máskor ez nem zavarta. De most nem tudott elaludni. Miért? Nem értette. Úgy tudta, az álmatlanságban szenvedők olykor azzal segítenek magukon, hogy olyas valamire irányítják a gondolatukat, a mi egy cseppet sem érdekli őket. Például számlálni kezdenek: egy, kettő, három… s maguk elé sorakoztatják a számjegyeket, rendre, a míg csak el nem alusznak. Megpróbálta, s már a nyolczszáznál tartott, mikor abbahagyta. Aztán rajta volt, hogy semmire se gondoljon; később csak _más valamire_ akart gondolni, akármire. De hiába. Százszor is elűzte magától a kellemetlen képeket; de százegyedikszer is visszatértek makacsul, elriaszthatatlanul, az utolsó két délután apró emlékei. Hasztalanul irányozta figyelmét és emlékezését másra, minduntalan megvillant a fejében valami, a mi ujra meg ujra a tegnapi meg a mai esetre emlékeztette. És hiába akart gondolatában akármi egyébbel foglalkozni, ujra meg ujra maga előtt látta a nevető ember arczát. Vonzódást, érdeklődést érzett a nevető ember iránt? Nem. Csak gyűlöletet érzett iránta; vagy inkább: undorodott tőle. És mégse tudott szabadulni annak az átható tekintetnek, meg annak a gúnyos mosolynak az emlékétől. De hát mi történt? Semmi. Tegnap az történt, hogy szokása szerint lement Liviához, abban az időben, a mikor Livia már nem vár senkit… igen, Livia még ma is esküdözött, hogy ebben az időben soha senki se szokott hozzá jönni… aztán, tulajdonképpen nem is a Livia fecsegése vonzza őt le az első emeletre, hanem a Lafontné érdekes szinházi történetei. Csakhogy az öreg társalkodónő véletlenül elment hazulról. És az egész história ebből eredt. Mert Lafontné, a kinek a szeme mindent hamar meglát, okvetetlenül jelentette volna, hogy baj van, és akkor ő még idejekorán megszökhetik, hátul, a konyhaajtón. De a szobaleány, bizony, nem sokat törődik azzal a kisasszonynyal, a ki le-le szokott szaladni a harmadik emeletről. Így történt, hogy a mint javában trécseltek Liviával, egyszerre csak rájok nyitotta az ajtót a nevető ember. Ijedtében egyszerüen ki akart szaladni. De, a mint felugrott a helyéről, Livia megfogta a kezét. – Azért ne szaladj el! – szólt. – Várj legalább egy perczig. Hadd mutatom be a grófot. Valamit hebegett; nem tudta mit. A gróf már akkor is nevető szemmel nézett rá, és úgy szólította meg, mint a kit régtől fogva ismer. – Hová szalad, aranyos?!… Ne féljen tőlem!… Nem vagyok én olyan, a ki mindjárt meg is eszi a piros bóbitás kis leányokat!… Efféléket mondott, szemtelen bizalmassággal, a magasról való leereszkedésnek, a mindent megítélésnek és a rendíthetetlen biztonságnak azon az éles, szinte a veséig ható hangján, a mely a közönséges anyaszülötteket az egyik perczben fellázitja, a másik perczben tisztelettel tölti el, a harmadik perczben pedig egy kissé csodálatra készti s egy kissé vérig sérti. Ez a hang s az a gondolat, hogy kiknek a társaságában van, minden vérét az arczába kergette. Elvesztette a fejét, s mindenáron menekülni akart. Körülfogták, de nem tudták volna visszatartani. – Ne siess úgy, ne légy olyan csacsi! – marasztalta Livia. – Szépen szót fogadni és visszaülni ide!… – szólt a gróf, folyton vigyorogva. Megint dadogott valamit – inkább csak lihegte – hogy már régen fel kellett volna mennie, hogy már várják… s aztán, szemének csak egy pillantásával köszönve, ki akart sietni. – Hát így kell köszönnie egy kis leánynak?! – enyelgett a gróf. – Adja ide szépen a kezét. A kedveskedő hangban valami olyan parancsoló volt, hogy önkéntelenül nyujtotta oda. A gróf szinte beburkolta nagy tenyerével a rövid, kis, parasztos kezet, hosszasan fogva tartotta, és hosszasan nézett Juliska szemébe, átható, szúró, gúnyos tekintetével. Mikor végre sikerült visszahúznia a kezét, mintha lidércznyomás alól szabadult volna. De olyan zavarban volt, hogy nem tudta, mit mond, és így köszönt: – Alásszolgája! – Pá, kicsike! – szólt, most már komolyan, a gróf. Csak akkor jött meg az esze, mikor végre kijutott az ajtón. És ekkor nem győzte szidni magát az ostobaságáért. Szinésznő akar lenni, és tessék, úgy viselkedik, mint a »Falusi kis leány Pesten«! Miért ijedt meg és rohant el, mint egy buta őz?! Miért nem tudott néhány pillanatig olyan jéghideg, közönbös és előkelő lenni, mint a milyen Apafy Klára, nem néhány pillanatig, hanem reggeltől estig?! Miért nem tudott egy perczig várni, nyugodtan ülve maradni, s aztán, unalmat szinlelve, fáradtan, lenéző mosolylyal elvonulni?! És, mindennek koronájául, ez az ostoba köszönés! Cselédek köszönnek így: »Alásszolgája!« Nem, egy ügyes szobaleány már nem köszön így. Így csak a nem úri családból való, szegény fajzatok köszönnek, a kiknek nem adtak jó nevelést, a kiket nem tanítottak meg rá, hogyan kell köszönni, s a kiknek már rájár a nyelve a szertelen nagy alázatosságra. És kinek köszönt így? Egy elbizakodott embernek, a ki szemtelen hangon beszélt vele. Egy grófnak, a ki a szegény sziniiskolai növendékekben csak anyagot lát, mely az ő mulattatására van hivatva. Egy gazdagnak, a ki lenézte benne a szegényt; egy férfinak, a ki lenézte benne a leányt. Pedig hát akármilyen nagy úr ez az úr, nincs joga hozzá, hogy az uraságát vele éreztesse, mert őt az, hogy ez az úr férfi és gazdag ember, egy cseppet sem érdekli; neki sohase lesz köze semmiféle gazdag úrhoz; őt nem lehet sem elbájolni, sem megfizetni, tehát vele szemben senkise szerezhet jogot arra, hogy ezért vagy azért lenézhesse… És ő még okot szolgáltat rá, hogy ez a szemtelen ember mégis csak lenézhesse, joggal nézhesse le!… Ostobának mutatkozik előtte, ügyetlennek, félszegnek, az úri világ szokásait nem ismerő, hiányos nevelésü kis vadócznak! Igen, ez a szegénység átka!… Azé, hogy egy zugban kellett felnőnie, és most, ha akarata ellenére társaságba kerül, zavarba esik, nem tud mocczanni, nem tud mukkanni, egyik ügyetlenséget a másik után követi el, pusztán azért, mert mindig fél, hogy ügyetlenséget követ el! Meg az a híres erkölcs!… Az a roppant sok erkölcs, a melyet folyton hall, s a melyet annyira a fejébe vertek, hogy elég a bűnnek a közelébe érnie, és rémületében azonnal elveszti a fejét! Nem ment ki a fejéből ez a szégyelnivaló jelenet, és egypár órai tünődés után elhatározta, hogy jövőre csak azért se fogja kikerülni azt a találkozást, a mely most annyira megriasztotta!… Helyre fogja hozni, a mit az imént elhibázott. Meg fogja mutatni, hogy nem ostoba és nem a szemétről szedték. Meg fogja mutatni, hogy őt senkinek sincs joga lenézni, hogy nem engedi lenézetni magát, hogy a lenézést lenézéssel tudja viszonozni, akármicsoda Magasváry gróf vagy Hujdebőszenbüszke herczeg néz vele farkasszemet. Jéghideg, közönbös és előkelő lesz, mint Apafy Klára. Vissza fogja adni a kölcsönt és le fogja mosolyogni a grófocskát, a ki neki se inge, se gallérja. És végezetül úgy fog köszönni neki, mint ha a szinpadon volna és álmainak a herczegnőjét játszaná, a ki egyszer alaposan megmondja a véleményét valamelyik szemtelennek, aztán azzal hagyja ott, hogy: »Jó napot«. A kedvező alkalom nem váratott magára, és ma – ma ráduplázott arra, a mit tegnap csinált. Ma már nem mondta, hogy: »Alásszolgája!«… »jó napot«-okat rebegett. Nem szaladt el mindjárt, beszélgetni kezdett s megpróbálta eljátszani, ha nem is álmai herczegnőjét, legalább Apafy Klárát. De alig talált szavakat: mit mondjon? mit mondhat? hogyan torkolhatná le?… és annyira haragudott magamagára, olyan lázas volt a nagy vigyázattól, félelemtől és izgalomtól, annyira kikelt magából, olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani a szavát. A nevető ember pedig ezalatt le nem vette róla átható, szúró, gúnyos tekintetét… Juliskának minduntalan le kellett sütnie a szemét. Ó, mennyire megbánta merész elhatározását! A gróf épp olyan szemtelen hangon beszélt vele, épp úgy lekicsinyelte, lenézte, lesajnálta, épp úgy nevette, mint tegnap! Aztán, mikor Juliska vagy tiz percznyi rosszullét után fölkelt a székéről és jóestét mondott Liviának, a gróf már nem is marasztalta, hanem azzal búcsúzott el tőle, hogy: – Pá, édesem! Milyen felsülés! Milyen megaláztatás! De hát mit nevet rajta, de hát miért nézi le őt ez az undok ember?!… Az álmatlan kis leány összehasonlitgatta magát barátnőjével. Eszébe jutott az a jelenet, mikor a sziniiskolában a Kamilla gyűrűjét keresték s az egész osztályt megmotozták; emlékezett rá, hogy mialatt Livia dühösen dobálta le magáról a ruháit s végre olyan öltözetlenül állt a tanárnő és társnői előtt, mint egy szobor, a teremben a csodálat halk moraja futott végig. És milyen ápolt a személye és milyen remekül öltözködik! Aztán Livia nagyon eszes leány… a modora olyan, mint egy kontesznek… bezzeg ez meg tud felelni a grófnak!… ugyancsak önérzetesen vág vissza!… elmés, ügyes, vidám, alighanem szinésznőnek is tehetségesebb… Érezte és nem tagadhatta le maga előtt barátnője felsőbbségét. És a gróf korlátlan ura ennek a felsőbbséges személynek. De hát ő… ő azért már csak lenézni, lesajnálni és kinevetni való, a kivel mindjárt csak per »édesem« lehet beszélni?!… Végre is, neki nem ura ez az undok ember! És ha nem is olyan szép, mint Livia, talán ő se éppen utolsó teremtés?! Igaz, a ruházata szegényes… de ő is csinos leány… kevés olyan szép szemet látni, mint az övé… aztán ő se ostoba… és neki van egy olyan nem utolsó jótulajdonsága, a melylyel Livia már nem dicsekedhetik. Végre is Livia már csak egy elveszett teremtés; ő pedig tisztességes leány. Olyan tisztességes leány, a kit nem lehet vállon veregetni, le »babám«-ozni, a kinek nem szabad a szemébe nevetni! És éppen ez az… Az az átható, szúró, csúfondáros tekintet, az a gúnyos mosoly, a lenézés, a lekicsinylés, a lesajnálás, mind, mind, az ő – tisztességének szólt! Livia elmondhatta a grófnak, hogy az ő, barátnője jó kis leány, éppen nem olyan, mint ő, és a gróf lesajnálta, lenézte, kinevette az ő nyomorult kis erényét, az ő nyomorult kis erkölcsét! A legborzasztóbb pedig az volt, hogy magában igazat kellett adnia ennek az undok embernek! Az erkölcs! Az a hires erkölcs! Ismerte az erkölcsöt, jól. Az erkölcs szuszog, verejtékezik, fut-fárad, nyargal, izzad a kenyérért, egész nap idegeskedik, garasoskodik, veszekszik, köhög és ujra veszekszik, aztán, mint az állat, ledül az alomra és horkol, majd korán reggel fölkel, éppen csak az arczát meg a kezét mossa meg és ujra elülről kezdi a tegnapit. Az erkölcs olcsó, silány, formátlan ruhában jár; lompos a szoknyája, vagy rojtos szélü a nadrágja. Ha férfiruhában jár, nadrágjának a térde ki van púposodva s nyakkendőjének a kötője hátul kibúvik a kabátból, ha pedig női ruhában jár… Eh, az erkölcs! Mig a bűn! Megint maga előtt látta a nevető embert, a mint nagy, hatalmas, egészséges teste úgy nyugodott a Livia karosszékében, mintha trónusban ülne. Eszébe jutott mozdulatainak önérzetessége, biztonsága, idegesség nélkül való természetessége, szavának mély nyugalma, tekintetének felsőbbsége, ruházatának finomsága, egész külsejének egészséget és öntudatosságot sugárzó ápoltsága. Juliska bedugta arczát a párnájába és – mérgében sirt. Szégyelte az erkölcsét. Juliska nem tudta, hogy az erkölcsnek semmi köze az anyagi boldoguláshoz. Nem tudta, hogy az erkölcs neki még csak szó, melyet a fejébe vertek, s hogy az erkölcs valójában olyan virág, mely csak tudatosságból sarjadhat. Juliska nem tudta, hogy az erkölcs a világrend egyik megnyilvánulása s ugyanolyan erő, mint az elemi erők. – Azért is jó maradok! Azért is jó maradok! – sirt keserüségében. Jó, erkölcsös, erényes marad egész életében, az okossága, a jobb belátása ellenére, azért is! Jó marad, babonából. Jó marad, mert az anyja is jó, erkölcsös, erényes volt, szegény! Azért is! Minden kisértéstől meg fogják óvni: vonzódása a tisztasághoz, és büszkesége, az ő sokszor megsebzett, titkolt, nagy büszkesége! (Ha tudta volna, hogy az ő büszkesége még milyen gyönge vért!) Valami neszt hallott. Az apja, a másik szobában, már fölkelt és öltözködik. Legelőbb mindig az öreg Pető ment el hazulról; félnyolczkor már ott szokott lenni a hivatalában. De nemsokára a nénjei is fölkelnek, hogy kávét adhassanak az apjuknak. Juliska tette magát, mintha aludnék. Tudta, hogy nem fogják költögetni, mert ma csak tiz órára kell megjelennie a sziniiskolában. Félnyolczkor a két tanitónő is elment hazulról. Mind a kettőnek nagy utat kellett tennie; az egyiknek Ujpesten, a másiknak Kőbányán volt az iskolája. – Juliska, kelj fel! Össze volt törve, de kiugrott az ágyból, hogy magára zárhassa a lakás ajtaját. Már úgysem aludhatik el; nem ébredne fel idejekorán. A takaritónő csak kilenczkor fog jelentkezni. Legalább szabadon öltözködhetik. Előkereste rejtekéből a drága, illatos szappant, a melyet titokban vásárolt, és sokáig tisztálkodott, mert a kezdetleges mosdó nem pótolhatta a fürdőszobát. – Csak azért is jó maradok! – suttogta magában. – Csak azért is!… Mire egészen felöltözött, kivül csöngettek. A takaritónő jött meg. AZ ÖRDÖG MEGJELENIK. Mikor kitudódott, hogy Juliska titokban le szokott szökni az első emeleten lakó Liviához és hogy ott már többször elbeszélgetett egy gróffal, a ki ennek a Liviának a pártfogója: az öreg Pető éktelen haragra gerjedt és egész nap ordítozott. A két tanitónő alig győzte csitítgatni. – Beszélj vele csendesebben, kérlek! – rimánkodott az ujpesti tanítónő. – Hiszen akkor is meghallja, hogyha nem kiabálsz! – Azt akarod – kérdezte a másik – hogy a szomszédban is hallják, a mit mondasz?!… Mintha nem tudnád, hogy ezeken a papirfalakon minden szó áthallik! De nem lehetett vele bírni és tizedszer is ujra kezdte, a mit Juliska már könyv nélkül tudott: – Letöröm a derekadat, letöröm, ha ez még egyszer megtörténik! Nem megmondtam, hogy ezzel a személylyel az iskolán kivül nem szabad szóba állanod?! Elég baj, hogy a színiiskolában megtűrik az ilyen személyeket is, de ott nem én parancsolok; ezen már nem segíthetek. Hanem az iskola kapuján kivül – alásszolgája! Idekinn semmi ismeretség; ha köszön visszaköszönsz és punktum! Nem tűröm el, hogy együtt járj vele az utczán, hogy együtt jöjjetek fel a lépcsőn és hogy a folyosóról lekiabálj hozzá; értsd meg: nem – tű–röm – el! És tessék, a kisasszony suttyomban minduntalan leszökik ehhez a személyhez! Grófokkal beszélget ott, nem tudom miféle szemtelen ficsurokkal! De hát azt képzeled, hogy én ezt el fogom nézni?! Akkor rosszul ismersz, mert én inkább kitekerem a nyakadat, mint hogy az én beleegyezésemmel rohanj a vesztedbe! Mi jutott eszedbe?! Hirtelen megőrültél?! Hogy ő unatkozik itthon! Hja, barátom, a becsület unalmas! De azért az én hajlékomban, az én odumban – ha annak tartod – nincs helye másnak, csak a becsületnek! Nem azért nyomorogtam, kinlódtam, vesződtem, nyüglődtem, verejtékeztem egy életen át, hogy öreg napjaimra a méltán megvetett emberek közé kerüljek! Hanem azért nyomorogtam, mert becsületben akartam megőszülni, mert fölemelt fővel akarok járni a világban, akármilyen szegény ember vagyok! Azt hiszed, nekem nem lett volna módomban hozzájutni ahhoz a kényelemhez, a mit a becstelenség ad?! De bizony módomban lett volna! Csak egy kicsit alkudoznom kellett volna az erkölcscsel, meg a tisztességgel. Egész vagyont lophattam volna félre magamnak; vannak, a kik lopnak és azért nem csukják be őket. De nekem nem kellett a nem igaz úton szerzett pénz, pedig egy nagyon szegény embernek, a ki alig hogy a betevő falatot tudja megkeresni és a kinek nagy családja van, nem olyan könnyü rendületlennek maradni, mikor a kisértő azt suttogja: »De hiszen ezt a pénzt kinálják! Ezt a pénzt erőszakkal dugják be a zsebedbe! Ezzel a pénzzel senkit se károsítasz meg! Ezért a pénzért nem kell egyebet tenni, csak azt, a mit úgyis megtennél, mert ez hivatalbeli kötelességed!« És én mégis becsületes maradtam, mert nyugodt lélekkel akarok meghalni, mert tudom, hogy az életben a legfőbb jó: a tiszta öntudat, a többi mind csak szemét! Benneteket is tisztességben, becsületben neveltelek; megtettem értetek, a mi tőlem telt, áldozatok árán is; gondosan taníttattalak benneteket, kinek mire volt kedve; igyekeztem beoltani a szivetekbe az én elveimet; anyátoktól is, tőlem is, csak jó példát, csak tisztességet, becsületet láttatok. Nos hát, cserében azért, a mit értetek tettem, megkövetelem tőletek, hogy, legalább a míg én élek, ti is becsületesek maradjatok! Nem azért mondottam le sok mindenféle apró kényelemről, hogy vénségemre szégyenkeznem kelljen miattatok! Értetted? Hogyne értette volna! El tudta volna mondani kezdettől végig, s a végétől az elejéig, visszafelé. Most is háromszor vagy négyszer kellett végighallgatnia ezt a litániát, három- vagy négyféle változatban. Azért, mikor látta, hogy az apja már eléggé kidühöngte magát s így az ő jelenléte immár nem okvetetlenül szükséges, kimenekült a konyhába, hogy ne kelljen hallania az öreg embert, a ki még egyre dúlt-fúlt, s előbb a másik két lányával zsörtölődött, aztán, magára maradva is, folyton dörmögött. A másik két lány bement a konyhán túl levő kis szobába; Juliska tovább is a konyhában maradt. Egy zsámolyon kuczorgott, s a nagykendőjébe burkolózva, szomoruan nézett maga elé. Egyszerre kinyilt a konyhának a folyosóra nyiló ajtaja, s Juliska azt hitte, hogy elájul. A gróf állott előtte. – De kérem!… – tört ki belőle a fölháborodás. A nevető ember, nem törődve az ugyancsak hűvös fogadtatással, nyájasan nyujtotta eléje nagy, kövér kezét. – A kedves papájával szeretnék beszélni – szólt. Juliska ijedten mutatott a nagy szoba ajtajára. A gróf mosolyogva intett neki és bement. Az ajtónyitogatás neszére a másik két leány is megjelent amarról. Mind a hárman a kulcslyukhoz rohantak. Mi ez? Mit akarhat a gróf? Elég érdekes dolgokat hallottak. Az öreg Pető, mikor felnézett és látta, hogy ki lép be a szobájába, rémülten ugrott fel a divánról. Az államtitkár úr! És ő igy, papucsban!… – Ezerszer kérek bocsánatot, méltóságos uram, hogy így talál… de hogyan képzelhettem volna!… Az államtitkár egy pár szóval megnyugtatta az öreg tisztviselőt és leült az egyik karosszékbe. Pető minden áron állva akart maradni, de hosszas kérésre végre ő is leült. – Édes Pető úr – kezdte az államtitkár – én nem kerülgetem, a mit mondani akarok. Egy barátnőmnél, a ki itt lakik, ebben a házban, megismerkedtem az ön kedves leányával, Juliska kisasszonynyal… Pető elképpedt. Hogyan?! Az a bizonyos gróf – maga az államtitkár?! Nem valami szemtelen ficsur, hanem az ő nagyúri feljebbvalója?! De nem volt ideje sokáig álmélkodni, mert a mit az államtitkár mindjárt ezután mondott, az már nem csak meglepte, hanem egy kicsit meg is riasztotta. – … És ez a bájos leányka – folytatta a gróf – a legnagyobb mértékben felkeltette az érdeklődésemet… – De, méltóságos uram!… – kiáltott fel az öreg Pető, mélységesen megzavarodva és olyan rémülettel, a minőt eddig még nem ismert. – … Annyira fölkeltette – folytatta zavartalanul a gróf – hogy szükségesnek tartom közölni önnel, mik a szándékaim. – Bocsánatot kérek, méltóságos uram – pattant fel az öreg Pető – de én tisztességes ember vagyok!… Szegény ember vagyok, de tisztességes!… Becsületben őszültem meg, méltóságos uram!… – hebegte aztán, megrettenve attól a gondolattól, hogy talán félreértette az államtitkárt. – Hát azt hiszi, hogy szóba állanék önnel – felelt a gróf – ha nem tudnám, hogy tisztességes ember?! Akkor nem törődném se önnel, se a családjával. Maradjon csak nyugodtan, hiszen még nem tudja, hogy mit akarok mondani. Tudom, hogy ön tisztességes ember; példás, feddhetetlen életü, a puritánságig becsületes. És kitünő tisztviselő, maga a szorgalom és a megbizhatóság; szóval mintaember. De ez csak egy okkal több, hogy tovább is foglalkozzam ezzel a kérdéssel. Igy önnek is némelyes segítségére lehetek, s ez ráfér önre, a kit a hivatal nem jutalmazhatott meg eléggé. Most azonban nem erről van szó. Most arról van szó, hogy az ön leánya elsőrangu tehetség, a kit halálos vétek volna elhanyagolni. Már pedig ha ebben a harmadrendü sziniiskolában marad, akkor, akármilyen fényes a tehetsége, ez a tehetség nem izmosodhatik, elkallódik, elzüllik. Neki alapos képzettség, kitünő tanítómesterek kellenek; no meg egy kis világismeret is. A szinésznő ezt, akármilyen tiszta lény, nem nélkülözheti. Én értek ehhez, mert nagyon szeretem a művészetet, és már sok kiváló tehetségnek könnyítettem meg az első lépést, de hisz ez a legnehezebb… Természetesen akárhányszor rám fogták, hogy ezt nem önzetlenül tettem. Az emberek oly silányak, hogy föl se teszik, nem hiszik el az önzetlenséget. De ön, ha egy kissé meggondolja, a mit mondok, nem fog engem gyanusítani. Mert hiszen, ha rejtett gondolataim vannak, ha a szándékaim nem tiszták, akkor, ugy-e, nem keresem fel az apát? Ha nem egyenes, nem igaz úton akarok járni, akkor a leánynyal igyekszem találkozni s nem az apával. Vagy talán nem igaz? – Bizonyára méltóságodnak már ez a lépése is megnyugtathatna, hogyha kétségeim volnának, de belátom… és bocsánatot kérek, hogy az első pillanatban… – No lássa. Azt én megengedem, hogy sokkal helyesebb volna, ha az ilyen fényes tehetségek gyámolítását maga az állam vállalhatná magára, a mi különben a rosszakaratot és a gyanut szintén nem hallgattatná el. De ez bajos. Az államnak amúgy is sok a terhe, s megvallom, hogy ha ez nem is szerepelne, nem szivesen hárítanám az államra azt a költséget, a melynek a szükségessége személyes meggyőződésem. Ehhez tulságosan puritán vagyok. Azért csak arról a módról lehet szó, a melyet felajánlok. És ha ön elfogadja a támogatásomat, biztosíthatom, hogy meg fog győződni az önzetlenségemről és sohase jut eszébe a szándékaimat meggyanusítani. Mindenekelőtt kijelentem, hogy egy pillanatra se fogom látni a gyermeket olyankor, ha ön nincs jelen. – Méltóságos uram – dadogott az öreg Pető – megőszültem, de soha senkitől se fogadtam el egy krajczár ajándékot se. – Önnek nincs joga lemondani arról, a mi nem önt, hanem a gyermekét illeti meg, és különösen nincs joga megakadályozni, nem tudom minő álszeméremből, hogy gyermekének a tehetsége kellően kifejlődhessék és érvényesülhessen. Helyrehozhatatlan vétket követne el a gyermeke ellen. Különben a leánya, mihelyt eléri az őt megillető sikert, legyen nyugodt, mindent meg fog téríteni nekem. Még sokáig beszéltek erről. Az öreg Pető azt az aggodalmát fejezte ki, hogy rosszra fogják magyarázni ezt a támogatást… beszélni fognak róla, s ez ártani fog úgy az ő, mint a leánya jóhirének… és ezt a méltóságos úr maga se akarhatja. A gróf csak azt felelte erre: – Senki se fog tudni róla. * Mikor az államtitkár elment, az öreg Pető, a kit kétségei nagyon idegessé tettek, ráförmedt a legnagyobbik lányára: – Az államtitkár jön hozzám, és ti úgy gondoskodtok rólam, hogy a legnagyobb rendetlenségben talál! Az ördög a tűfokon is bebúvik. De az ördögnek a mai világban nem kell bujkálnia. Olyan ruhát ölt magára, hogy egyszerüen kitárják előtte az ajtót. PROTEKCZIÓ. Az öreg Pető reggeli hét órakor már fenn volt a minisztériumban. A számolásait olyankor szerette elvégezni, a míg egyedül lehetett s a többiek beszélgetése nem zavarta. Egy idő óta szinte üldözte a szórakozottság s minduntalan belezavarodott a sok összeadásba. Hét órakor a többiek még aludtak. A granáriumnak csúfolt nagy szobában az öreg számtiszten kivül csak a szolga foglalatoskodott, a ki éppen akkor készült el a sepréssel, s miután minden asztalra egy-egy skatulya gyufát készített, tintát töltögetett a kalamárisokba. Az öreg ember vígan látott hozzá a munkájához, s kilencz óráig, a mikor a legkorábban kelő kolléga megérkezett, vagy kétszáz számoszloppal végzett. Ekkor másfajta munkát vett elő, mert tudta, hogy ezután már nem dolgozhatik békén. A míg csak a kollégái beszélgetnek, még hagyján. Ezek közönbös dolgokról vitatkoznak; rájok nem figyel. Bánja is ő, ki érdemli meg az előléptetést és ki nem, kit fognak legközelebb mellőzni, és ki várhatja joggal, hogy végre-valahára megjavítsák a fizetését? De tíz óra tájban, mikor megérkezik az ellenőr s éppen az ő asztala mellett kezd fecsegni azzal a léha ficsúrral, a kit annyira gyűlöl!… Ezek már másfajta dolgokról beszélgetnek, s ő, akárhogy erőködik, nem birja megállni, hogy oda ne figyeljen… pedig mindennap fölteszi magában, hogy másra fog gondolni! Az öreg Pető íróasztala éppen a kályha mellett állott. És Kajetán Incze, az ellenőr, mielőtt rá tudta szánni magát, hogy hozzáfogjon a munkájához, néha egy óra hosszat is ott álldogált a kályhánál, a kezét-lábát melengetve. Ekközben, hogy az unalmát elűzze, Blitz Árpáddal szokott beszélgetni mindenféle, nem hivatalos dologról. Ez a Blitz Árpád vagyonos fiu s a minisztérium legfiatalabb gyakornoka volt, a kinek most, ideiglenesen, azért kellett a számtanácsos osztályában őgyelegnie, hogy egészében megismerhesse az ügykezelést. Se az ellenőr, se Blitz Árpád nem sokat törődtek a mellettük körmölgető emberrel, – legalább úgy tettek, mintha meg se látnák, – hanem azért a beszélgetésük már előre izgatta és végül mindennap megboszantotta az öreg Petőt. A legtöbbször annyira kiverték a sodrából, hogy nem tudott tovább dolgozni, s míg amazok abba nem hagyták a fecsegést, csak színlelte a munkát, összefüggés és értelem nélkül való szavakat, mondatokat firkálva a külön e czélra szánt papirra. Ma különösen érdekes dolgokat kellett lenyelnie. Blitz Árpád elbeszélte az ellenőrnek, hogy micsoda kalandja volt egy sziniiskolás kisasszonynyal. A kisasszony nem kapott tőle olyan nagy jutalmat, a minőt várt, s azért meg akarta őt lopni. Ez a kis történet mindenféle általánosításhoz vezette a beszélgetőket, s vagy félóráig tartó moralizálás során az ellenőr hosszasan bizonyítgatta, hogy azok a nők, a kik a szinipályára lépnek, nem őrizhetik meg a tisztességüket. A mibe végül Blitz Árpád is belenyugodott. Az öreg Pető nagyon szeretett volna rájok kiáltani. De hát mit mondjon nekik?! Hogy igenis ezen a pályán vannak tisztességes nők is?! Hogy az ő leánya is sziniiskolai növendék és az ő leánya tisztességes leány?! Hogy ezt az urak is tudják, és már csak ezért is gyalázatos dolog, ha ő előtte ilyeneket beszélnek?! Vitatkozásba elegyedjék velök – a leánya tisztességéről?! És mi eredménye lehetne ennek a vitának? Semmi haszna, csak az az eredménye, hogy összeveszne az ellenőrrel, a ki éppen százféle módon töltheti ki rajta a boszuját! Aztán a fizetés-javítás sokat tárgyalt kérdésére tértek át. Blitz Árpád kijelentette, hogy olyan basát, mint az ő államtitkárjuk, még nem látott a világ. A míg ezt a kedves grófot a politika ki nem buktatja a minisztériumból: csakis olyan tisztviselő mehet előre, a kinek a felesége vagy a leánya holmi apró szívességeket tett a gróf úrnak. Megjósolta, hogy előléptetésben vagy fizetésjavításban legközelebb egyes-egyedül olyanok fognak részesülni, a kiknek a folyamodását női ajkak tolmácsolják, vagy a kik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a feleségüket vagy a leányukat már korábban bemutathatták az államtitkár úrnak. Vagy tíz perczig forgatta a kést a vén Pető szívében. Az öreg számtisztnek minden erejére szüksége volt, hogy közbe ne ordítson. De eszébe jutott, hogy: ha meg talál szólalni, csak annál rosszabb… hogy holnap mindenki erről beszélne… hogy ha botrányt csap, ez lehetetlenné teheti a hivatalában: hát elnyelte ezt is, és hallgatott. Pedig szinte bizonyos, hogy legközelebb őt is részesíteni fogják egy kis fizetés-javításban. Öt éve már, hogy semmit se kapott; régen rajta volna a sor; s az államtitkár, a ki jóakarattal van iránta, nem fogja őt mellőzni, mint az elődje tette, olyan igazságtalanul! És ha megkapja azt a rég várt száz forintnyi fizetésjavítást: hát ő róla is ilyeneket fognak mondani?! Vajjon nem czéloztak-e éppen ő rá?! Vajjon nem tudódott-e ki, hogy az államtitkár úr, tisztára azért, mert nagyon érdeklődik a művészetek iránt s mert nem nézhette, hogy egy ritka, fényes tehetség elkallódjék, a maga zsebéből fizeti azt a tanítómestert, a ki a kis Pető Juliskának magánórákat ad?! A gróf azt igérte, hogy senki se fog erről tudni. S a gróf egyebekben is állotta a szavát. Juliskát nem is látta azóta. Olyankor, ha a barátnőjét meglátogatja, Juliska soha sincs lenn ennél a barátnőnél; Juliska azóta be se tette a lábát Liviához. A grófot pedig még az utczán se, messziről se látta. Juliska maga mondta. És Juliska nem tud hazudni. Persze, mégis megtudhatták a dolgot mások is, mert meglehet, hogy a tanítómesternek, a gróf világos kikötése ellenére, eljárt a szája. Miért is egyezett bele ebbe a támogatásba? Akármilyen nemeslelkü és önzetlen a gróf: soha se helyes dolog az, a minek titokban kell maradnia. De hát visszautasíthatta-e az ajánlatot? A grófot már az ő vonakodása, aggodalma, gyanakodása is sértette; megboszanthatta-e ezt a derék, nagylelkü embert, a ki olyan kivételes jóakaratot tanusított iránta, s magára haragíthatta-e a feljebbvalóját, a hivatal fejét, a kitől az előmenetele függ, s a kinek csak egy szavába kerül és örökre elvesztheti ezt a kis hivatalt, a mely legalább a száraz kenyeret biztosítja nekik?!… Gondolatai egyre messzibbre kalandoztak. Ó, miért is egyezett bele, hogy Juliska a sziniiskolába járjon! Folyton a fülében csengtek öreg sógorasszonyának kegyetlen szavai: – Pető, Pető, egész életedben derék ember voltál!… hogyan adhattad hát a leányodat a sziniiskolába?!… S ha így beszél a rokon, csoda-e, ha az idegenek még kevésbbé kimélik?! Amazok már régóta elhallgattak, de még folyvást képtelen volt dolgozni, olyannyira felháborította, a mit hallott. Ki akarta verni a fejéből az egészet. – Ezek beszélnek, ezek?! – epéskedett magában. – Jobb volna, ha a maguk háza előtt sepernének! Ez az úr akarja megállapítani, hogy melyik nő tisztességes és melyik nem az, a kinek a felesége ugyancsak beszéltet magáról?!… Vajjon tudja-e ez az úr, hogy mit suttognak az ő feleségéről nemcsak a tisztviselők, hanem már a szolgák is?! Hogy ő nagysága nem azért vesz drága ruhát, drága kalapot és ékszereket, mintha ez mind kifutná az ellenőri fizetésből, hanem mert ő nagysága maga szerzi meg magának, a mire szüksége van, és pedig olyan módon, a mely se neki, se a férjének nem válik díszére?! Ha Kajetán úr ezt nem tudja: hát érdeklődjék egy kicsit jobban a házatája iránt!… és ha tudja, akkor ne beszéljen tisztességről! Vagy ez a másik! Nagyszerü! Ez beszél erkölcsről, ez, a ki csak hitványságokkal tud dicsekedni, ez, a kinek az ingatlanai között van egy nyilvános ház is, ez, a kinek a kényelmét az biztosítja, hogy a nyomorult teremtéseknek háromszor annyi lakásbért kell fizetniök, mint a mennyit a tisztességes lakó fizetne?! Ez beszél erkölcsről, ez?!… Hanem azért mégis folyton hallotta, a mit az imént a kályha mellett beszéltek. Hiába olvasta el ujra meg ujra a kezében lévő iratot, nem értette… és hiába fogott hozzá harmadszor, negyedszer, figyelmét nem tudta lekötni az elintézni való. Tovább is színlelnie kellett a munkálkodást; nem tudott másra gondolni, csak arra, a mi oly kegyetlenül izgatta. És egyszerre egy rettentő kétsége támadt. Hátha őt csak bolonddá teszik?! Nem, az nem lehet. Juliska nem álnok. Juliska képtelen hazudni. Ha valaha megtévedne, csak szerelemből tévedhetne meg, és még ezt is megvallaná szegény öreg apjának! Nem, nem, ez lehetetlen. Ha a gróf megszegné a szavát, ezt ő azonnal megtudná Juliskától, a ki hallani se akart az önzetlen támogatásról. Eh, ostobaság! Ha a gróf rosszban töri a fejét, a titkolózáson kezdi és nem jelentkezik az apánál, a kit tisztességes embernek ismer! Elűzte magától a rémképet, de nem vidámodott fel. És hasztalan tért vissza a számoszlopokhoz, az összeadást mindig elülről kellett kezdenie. Észre se vette, hogy már tizenkét óra. Csak akkor ocsudott fel, mikor egy szolga állott meg az íróasztala előtt. A szolga azt jelentette, hogy az államtitkár úr hivatja. Azt hitte, hogy a guta üti meg. Elszédült és alig tudott a lábára állani. Ha ez a fizetés-javítás – talán bele fog halni. Valahogyan mégis csak letámolygott az első emeletre. Mindjárt bebocsátották. A gróf leültette és így szólt hozzá: – Kedves Pető úr, egy igen kellemetlen dolgot kell közölnöm önnel. Minden jó szándékom ellenére kiszivárgott a híre annak, a mit ön is tud s a mivel én csak jót akartam. Sajnos, az indiszkréczió keresztül húzta a számításomat, s nekem most, a helyett, hogy a jó szándékommal javára lehettem volna, akaratlanul is ártanom kell önnek. De ön derék ember és meg fog engem érteni. Szóval, ne csodálkozzék rajta, ha majd hivatalosan is megtudja, hogy ön kimaradt azok sorából, a kik előléptetésben vagy fizetésjavításban részesültek. Ön régen megszolgált már egy kis fizetésjavítást s most önre is rákerült volna a sor… megvallom, ön volt az egyetlen, a kit valósággal mellőznöm kellett. És mégse járhattam el másképpen, mert az ismert körülmények között mind a kettőnket kompromittált volna, ha ön bárminő előnyben részesül. Rajta leszek, hogy annak idején kártalanítsam önt, s addig is remélem, hogy méltányolni fogja az okaimat. Az öreg Pető boldogságában majdnem kezet csókolt a grófnak. – Mégis jó – szólt magában, mialatt felballagott a harmadik emeletre – ha az embernek egy kis protekcziója van! Ha nincs protekczióm, most erkölcsi halott vagyok… míg így fölemelt fővel jelenhetek meg az emberek között! SZERELEM. – Úgy veszem észre, már nagyon szeretnél kilökni. – Látod, milyen képzelődő vagy! Tőlem maradhatsz, a meddig akarsz. – Szépen esdekelsz, hogy maradjak! Tibor felelet helyett nagyot nyujtózott. Az ottománján feküdt, mely olyan széles volt, mint egy csatamező. Az asszony egy japáni ládán ült, melyben Tibor a hangjegyeit tartotta. Mind a ketten czigarettáztak. – Megmondjam, – kezdte ujra az asszony – miért vagy ma egészen a durvaságig udvariatlan?!… miért szeretnél szabadulni tőlem minden áron?!… miért vagy a szokottnál is kiméletlenebb, ennyire türelmetlen, ennyire kocsis?!… Mert egy asszonyt vársz! – Ez nem rossz! – nevetett Tibor. – Egy napra két fejezet szerelmi regény!… egy elég tartalmas fejezet után mindjárt a másik!… Van eszemben!… Nem, édesem, nem. Köszönöm a bókot, de akármilyen tapasztalatlan vagy, annyit tudsz, hogy a mai világban ez már nem divat! Az ilyesmit csak olvassuk: Ovidius Metamorfózisaiban vagy a tizennyolczadik századbeli regényekben. Igen, a mikor még istenek és félistenek jártak a földön!… vagy legalább is abbék, a kiknek nem volt egyéb dolguk!… De ma már!… Nem, Ilike, ma már nincsenek ilyen leventék. Ez a faj végképpen kiveszett a világból, mint az ichthyosaurus vagy a mammuth. Az asszony messzire fujta el maga elől a füstöt. – Eh, – szólt aztán – egy huszonnégy éves ember kész minden alávalóságra!… – Ne tettesd magadat olyan naivnak! Nem a lehetőségről van szó, hanem arról, hogy ma már a huszonnégy éves embereknek is van magukhoz való eszük és gondozzák magukat, mert nem akarnak negyven éves korukban rokkantak lenni. Ma a fiatalok is mind úgy gondolkoznak, mint én… és ha egy reggel eljönnél velem a hidegvizes intézetembe, vagy egyszer, akár szerdán, akár szombaton délután, elkisérnél Pardubitz mesterhez, a kinél a svéd gimnasztika, a masszázs és a villamosság csodáit élvezem: ott találnád Budapest összes Jung Siegfriedjeit, Romeóit, Leandereit és Abailardjait! – Szegények! Ennyire el vagytok nyűve, ilyen fiatalon?! – Nem, ez csak profilaxis. Vagy igaz, te nem tudsz görögül!… különben én se tudok!… Tehát: csak előrevigyázat, óvatosság. Vagy mondjuk: okos váltógazdaság. Vagy igaz, te nem tudsz közgazdaságot!… különben én se tudok!… Tehát: egyszer az élvezet, másszor a bölcs gondoskodás, hogy a szervezet kiheverhesse, a mit elveszített. Szép, szép a fiatalság!… De mit tudjuk, hogy mi rejlik bennünk?! Mit tudjuk, hogy őseink mennyit pazaroltak el szervezetünk vagyonából?! Az ember nem bizik az öregekben és ellenőrzi magát! – Ha nem ismernélek, azt kellene képzelnem, hogy valami múmia beszél. De engem nem csapsz be! A fásultat és a göthöst játszod, hogy megnyugtass és hamarosan lerázhass a nyakadról! – Kérlek, én egy szóval se küldelek. Te mondtad, hogy otthon várnak, nem tudom, mikor. Ez az idő ugyan már régen elmult, de ismétlem, tőlem addig maradhatsz, a meddig akarsz. – És ha itt maradnék késő estig? – Biztosítlak, hogy ezzel engem nem ejtesz zavarba. Nekem semmi dolgom. – Mondd el őszintén, mit csinálsz estig, ha most magadra hagylak?! – Elmondhatom, nincs semmi titkolni valóm. Először is alszom egyet. Én, édesem, a kellemes izgalmak után, ha csak lehet, aludni szoktam. Ebben annyira óvatos vagyok, hogy minden filharmonikus hangverseny után azonnal lefekszem. Ha az ember rendszeresen, következetesen pihenést ad a gerinczoszlopának, a mikor a belátás ezt megkivánja, húsz évvel tovább marad fiatal, mint más… – Ne folytasd ebből a tenorból, mert lelkifurdalásaim támadnak! – vágott közbe az asszony. (Azt hitte, valami véres gúnyt mond.) – Megint kocsisnak fogsz mondani, – felelt Tibor, változatlanul kedves hangon – de kifúrja az oldalamat az az igazság, hogy: e felől nyugton alhatsz! Ha te nem, akkor más. A szerelem szükség, Ilike. – Nagy tisztesség rám nézve! – Ugyan, kérlek, azon már túl vagyunk, hogy bolondítsuk egymást! – Úgy látszik, már majdnem mindenen túl vagyunk!… De folytasd. Hadd hallom, mit csinálsz egész nap. Azt hiszem, mostantól nem alszol holnap reggelig. Ennyit csak nem kivánnak az idegeid?! – Nem. Öt és hat óra között eljön az apám. Ha elvégzi a dolgát az irodájában, rendesen feljön hozzám és megkérdezi, hogy nem viszem-e el magammal vacsorálni. Ha addig itt maradsz, majd bemutatom. Ne félj tőle; maga a diskréczió. – Köszönöm, nem akarok betolakodni a családodba. – Nincs igazad. Az én apám nem valami drámai apa. Igen kellemes ember. Nagy élvezet-vadász; hihetetlenül szereti a nőket. Meglehet, ma is többet ér, mint én. Egyetlen egy ősz hajszála sincs és a haja olyan tömött, mint az enyém. Különben még fiatal ember Huszonhárom éves korában házasodott meg, a mit igen jó néven veszek tőle. De még jobb néven veszem, tőle azt, hogy sietett szép vagyont harácsolni össze. Egy perczet se mulasztott el, a mikor pénzt szerezhetett, s míg a többi építész tönkre ment, ő gyönyörüen megtollasodott. Így aztán lehetővé tette, hogy nekem ne kellessen a pénzszerzéssel piszkolódnom, hanem kedvem szerint a művészetnek élhessek. Nagyon derék ember, mondom. Még most is nyakrafőre gyüjti a pénzt; és ez a legszebb, a mit egy apa tehet. Még hozzá, neki magának semmi igénye. Virzsiniát szi és szódás bort iszik; csak a nőkre költ. Azokra se sokat, mert piszkosan fösvény a nőkkel szemben. Szóval: egy ideál! Csak egyetlen egy rossz tulajdonsága van, de ebben aztán igazán ordináré. Elég izléstelen pályázni azokra a hölgyekre, a kik valaha az én kedveseim voltak. És azzal gyanusítom, hogy takarékosságból leskelődik körülöttem, a mint hogy vannak, a kik a jó ruhákat olcsón akarják megszerezni és azért megvárják azokat az öltözeteket, a melyekre a legelső gavallérok nem reflektálnak többé. – Csinos legények vagytok mind a ketten!… És be akarsz mutatni ennek a gyöngéd apának?!… Nagyon megtisztelsz! – Kérlek, ne érts félre! Mindenekelőtt, én nem foglalkozom effélével!… És másodszor én nem ajánlottam, hogy ismerkedjél meg vele. Csak azt mondtam, hogy ha véletlenül még itt vagy akkor, a mikor eljön, ez ne feszélyezzen, mert legfeljebb nem fogsz unatkozni. Őszinteségi rohamom van, ennyi az egész. De ha kivánod, el is küldhetem az öreget. Megmondom neki, hogy diszkrét látogatásom van és elkotródik. – Ó, kérlek, én ne zavarjalak!… De halljuk a további őszinteséget!… Tehát azután elméssz vacsorálni az öreg csibészszel?!… – Nem, nem megyek el vele. Már nagyon unom az öreget. Alig várom, hogy az anyám hazajöjjön. Elég az hozzá, egy kicsit elbeszélgetek vele, aztán hazaexpediálom. Biztosítalak, hogy nem fog elcsábítani semmiféle veszedelmes helyre. Mindenesetre itthon maradok, mert félhétre iderendeltem a Verdit. – Kit? – A Verdit. Egy éhenkórász karmestert, a ki a dolgozótársam. – Megint valami szamár operettet irsz? – Nem, ezuttal egy szamár operát irok. – És miután alkottál? – Miután alkottam, mogosztom az éhes Verdivel a vacsorámat… ezt a házban lévő korcsmából hozatom fel, ha mindent tudni akarsz… adok Verdinek tiz forintot, kilököm, és féltizkor lefekszem. Ma nincs tovább, mert reggel a hidegvizes intézetbe megyek… Az asszony fölkelt a ládáról s egy darabig le s fel járt a szobában. – Min gondolkozol? – kérdezte Tibor. – Azon gondolkozom, hogy milyen másképpen beszélsz velem most, mint azelőtt!… Hiszen tudod, mikor?!… – Csacsi! Csak nem beszélhetek veled most is csillagokról és rózsákról?!… Az asszony megállott és szemébe nézett a heverő fiatal embernek. – És miért nem?!… Most már nincsenek többé rózsák és csillagok?! – Eh, ne nevettesd ki magadat! – Nem tudom, mi volna ebben nevetséges?!… Én szerelemből lettem a tied. Olyan érthetetlen, ha tovább is a szerelem szavai után áhitozom?!… Olyan érthetetlen, ha utálom ezt a czinikus beszédet?! – Ugyan, kérlek!… Ne kezdj egyszerre affektálni, hiszen te okos asszony vagy! – És az okosság kizárja a gyöngédséget? – Az okosság kizárja azt, hogy mi még most is bolondítani akarjuk egymást. – Tehát az, a mit annak idején… valaha régen beszéltél… az mind hazugság volt? – Ha úgy akarod. Ne játszd a havasi ibolyát; ez rosszul áll neked. Te azt nagyon jól tudod, hogy a szerelmeskedésnek megvan a maga frazeológiája, s ez egészen más előbb, mint utóbb. Persze, hogy előbb az ember összevissza beszél minden szamárságot. Ezek a szerelem konvenczionális örök hazugságai. A szerelmeskedés, a kezdődő szerelmeskedés ősi nyelve. A férfi is, a nő is egészen másra gondol… Valójában, alattomban, lelkük mélyén igen jól tudják, hogy egészen másról van szó… Mind a ketten csak erre a másra gondolnak, a míg egyebet beszélnek… de mind a ketten a szerelmeskedés ősi nyelvén szólnak… mert ez az elfogadott szokás, a taposott ut, az illedelmességnek századok által szentesitett képmutatása… a szerelmeskedés ősi nyelvén szólnak, hogy minden kétséget kizáróan, jól megértessék magukat, hogy tudtára adják egymásnak, mennyire türelmetlenül várják azt, a miről nem beszélnek. – Csakhogy én, kedves barátom, én komolyan gondoltam azt, a mit beszéltem!… Én nem gondoltam semmi másra… vagy ha egy-egy pillanatra gondoltam rá, a mikor kényszeritettél, hogy erre is gondoljak… akkor úgy gondolkoztam, hogy ez csak szennyes hozzátartozója annak, a mi után a lelkem sóvárgott… És azt hittem, arról ábrándoztam, hogy te is úgy szeretsz engem, mint a hogy én téged… Most kiderül, hogy ez nem igaz. Kiderül, hogy belőled csak a konvenczionális, önző képmutatás szólt. Szóval, te engem megcsaltál. – Nem csaltalak meg, csak megcsalódtál – vitatkozott Tibor. – És erről én nem tehetek… Az asszonyok nagy sokasága ezzel tökéletesen úgy van, a hogy én… ez a nagy sokaság nem hibáztat engem azért… mondhatom: egyáltalán nem szokott hibáztatni azért, hogy így járok el… mint más, mint mindenki… Így mind a két félre nézve kellemesebb. Arról én nem tehetek, édesem, hogy te valami extrát akartál; nem tehetek róla, hogy te egy kissé különös teremtése vagy a jóistennek! Ha te komolyan gondoltad azt, a mit beszéltél, ez igen szép… de bocsáss meg, akkor te egy kissé ostoba voltál! Mert nincs semmi extra. Ha te fellengős, képzelgő vagy, ha te ábrándokat szőttél, az a te dolgod, a te hibád és a te bajod! Arról, hogy te megcsaltad magadat, én nem tehetek. Én csak azt tettem, a mit más… a mit az én helyemben mindenki megtenne… Ez a férfi és a nő örök harcza, Ilike!… Jaj annak, a ki a másik hadviselő fél fölötte egyszerü, századok óta ismeretes furfangjának beugrik!… de ez nem a másik hadviselő fél hibája, ez csak a saját gyámoltalanságunk!… Nem okolhatunk érte mást, csak a természet és az egész világ berendezkedését, vagy még inkább a tulajdon oktalanságunkat, a tulajdon naivságunkat!… Az asszony sokáig nem szólt. Folytatta sétáját a szobában. A másik czigarettázott és unatkozott. – Akármilyen naiv és együgyü vagyok, – szólalt meg végre az asszony s egy perczre megállt az ottomán lábánál – annyit meg tudok érteni, annyit látok, hogy meguntál és le akarsz rázni a nyakadról. Légy nyugodt, sikerülni fog. Tibor olyan mozdulatot tett, mely elárulta a türelmetlenségét. – Ne ostobáskodjál! – vágott az asszony szavába. – Nincsen mért veszekednünk. Mert fáradt vagyok és nincs kedvem udvarolni?! Eh, ne légy olyan gyerek!… ezt meg lehet érteni. Röviden csak annyit mondok neked, hogy nem untalak meg, hogy most is a képzelhető legkellemesebb kedvesnek talállak!… a legideálisabb kedvesnek!… és kérlek, ne zsörtölődjél!… ne zaklass olyan szóvitával, a melynek semmi értelme!… – Az előbb neked volt őszinteségi rohamod, most nekem van ilyen rohamom – folytatta az asszony. – Én meghallgattalak; hallgass meg te is. – Kérlek. – Én téged szerettelek. Eddig a negyedóráig szerettelek. Igazán, alaposan; annyira, hogy komolyan vettem a szerelmeskedés összes hazugságait. Most már nem szeretlek. Utállak. – Jól van; holnap majd megint szeretni fogsz. Ha az ember annyira belemászott ebbe, a hogyan mondod, az nem múlik el ilyen hamar! Holnapra lecsillapulsz. Megjön a jókedved, megjön a negyedórád, és majd kibékülünk. Engem a szavak nem zavarnak; a szavak elillannak s a vágy megmarad. Ha jobbkedvü léssz, csak gyere el: én tárt karral fogadlak. – Nem jövök el többet; most beszélünk utóljára. És azért elmondok mindent, a mit tudtodra akarok adni. Tibor nevetett. – Ez végrendelet? – kérdezte. – Nem. Csak egy utolsó őszinteség. Mindig őszinte voltam hozzád, végig az maradok. Hogy, a mit most mondok, nem mondtam előbb, az természetes. Magam is csak most tudtam meg. – Ah, ah?! Mit fogok hallani? – Semmi különöset. Csak azt akarom tudtodra adni, hogy akármennyire szerettelek bolond fővel, ostobán, akármennyit hazudoztál össze és akármennyire megnyerő tudsz lenni, a mikor szinészkedel: soha se lettem volna a tied, a nélkül a képzelődés nélkül, a melyet annyira lenézel. Ha a tied lettem, azoknak az ábrándoknak köszönheted, a melyeket kinevetsz. Én bűnt követtem el, az igaz, s azért meg lehet érteni, ha nem igen tudsz megkülönböztetni a többi kedvesedtől; de én csak ma tudtam meg, hogy bűnt követtem el. – Ugyan? – Nagyobb bűnt követtem el, mint képzeled. A férjem… – Figyelmeztetlek, hogy nem én említem őt először. Mindig letorkoltál, ha olyan bátor voltam és megemlékeztem róla, hogy férjed is van. Egyszer azt találtam kérdezni, hogy: mi a foglalkozása? és úgy emlékszem, akkor is el akartál válni tőlem örökre. Azóta azt képzeltem, hogy nemcsak a személye szent és sérthetetlen, hanem a neve is kimondhatatlan, mint a Jáhvéé. Emlékeztetlek tehát, hogy nem én hoztam szóba. Vagy netalán elhatároztad, hogy utóljára mégis csak kielégíted a kiváncsiságomat?… hogy búcsúzóra mégis csak egészen bemutatkozol?… és megvallod, hogy mi a foglalkozása?!… – Mi közöd hozzá?! – Eredeti vagy te, Ilike! Mintha szégyelnéd a foglalkozását! De, kérlek, hivatalnoknak lenni nem szégyen! A mint láthatod: tájékozódtam másutt és tudom, hogy igen jóravaló ember… – Akármi, semmi közöd hozzá! Akármi… most nem erről van szó. Csak arról, hogy a férjem imád engem. Sejtelme sincs róla, hová jutottam… és ma is úgy szeret, mint a mikor a felesége lettem. Az, az nem beszél velem ilyen kocsis módra, mint te!… Az, az nem töri folyton a fejét, hogy miképen szabadulhatna meg tőlem!… Azt más fából faragták, mint téged! Tibor szeretett volna közbeszólni. Az lebegett a száján: – Ha olyan jeles gyerek, meg kellett volna becsülnöd. De ez egy kicsit későn jut eszedbe, mi? Hanem elnyelte az észrevételét. – Csak hadd szavalja ki magát! – gondolta. Az asszony nem is hagyta abba. – És most olyant mondok el, – folytatta – a mi meg fog lepni… mert az effélét még a nálam rosszabbak se mondják el soha senkinek… eléggé szégyenkezem is, hogy ilyenekről kell beszélnem veled… de megérdemeltem, rászolgáltam, hogy ezeket el kelljen mondanom neked… ez az én vezeklésem… – Roppant kiváncsivá tettél!… De hát mi az? – Ó, nem valami afféle, a mi téged különösen érdekelne! Csak engem érdekel, de engem aztán annál inkább. – Rébuszokat adsz fel nekem? – Nem… különben ne félj, nem gyötröm sokáig az idegeidet. Csak azt akarom elmondani, hogy mi történt velem. – A mi mással. – Nem; azt hiszem, az én esetem nem olyan mindennapi. Hát hallgass meg és ne szakíts félbe minduntalan. Mondom, hogy a férjem imád. Ennek az embernek nem kell mindennap más szerető; beéri velem; neki én vagyok a legszebb asszony a világon. Azt fogod mondani: persze, neki nem volt dolga annyi asszonynyal, mint neked… nem látott annyi asszonyi állatot, mint te… nincs akkora összehasonlítása… nem olyan válogatós, nem olyan finnyás, mint te… nem olyan elkényeztetett és nem olyan műértő… Meglehet. Sőt valószinü. De elég az hozzá: neki én vagyok a legszebb asszony, talán: _az_ asszony!… mert meglehet, sőt majdnem bizonyos vagyok benne, hogy nem csal meg soha… és az egészen bizonyos, hogy változatlanul szeret… hogy imád engem. – Ez már valami. – Igen, ez már valami. És meg kellett volna becsülnöm a férjemet. Meg kellett volna becsülnöm annyival inkább, mert nincs semmi mentségem. Még az a mentségem sincs, mintha nem éreztem volna iránta elég hajlandóságot. Nem olyan nyalka levente, mint te, nem olyan illatos, nem él olyan finom életet… de nem öreg vagy beteg ember… nem olyan, a kinek visszataszító hibái volnának… rendes és csinos ember, a kit megirigyelhetnének tőlem… és mindenekfelett van egy jótulajdonsága, a mi az én szememben sokat ér, az, hogy: igazán szeret… Ha imád, nem olyan óvatosan imád, mint a hogy te imádod a kedveseidet… nem olyan előrelátó, nem olyan lelkes barátja a svéd gimnasztikának, a villamozásnak és hidegvíz-kúrának, mint te… szóval fel tudta ébreszteni a hajlandóságomot. – Hm!… Akkor, lelkem, te igazán menthetetlen vagy és megérdemled, ha rossz vásárt csináltál! – gúnyolódott Tibor, a kit az utolsó szavak egy kissé boszantottak. – Az egyetlen mentségem az, hogy: nem tudtam eléggé szeretni. Pedig vonzalomból, szeretetből mentem hozzá… de a képzelődésem megbabonázott. A fejembe vettem, hogy: nem méltó hozzám. Miért? Mert nem olyan előkelő, mint a milyen előkelőségről én álmodoztam; mert nem olyan nagy szellem, nem művész, nem zseni, mint te; mert egyszerü és jó ember, a ki nem csupa fellépés és csupa vakító külsőség; mert a házasélet egyformasága és a külső világ változatossága megtévesztik a szemünket: a férjnek csak a hibáit látjuk tisztán, a jótulajdonságait megszokjuk és észre se vesszük, mint a levegőt… a hozzád hasonló urfiak pedig egyelőre a szemkápráztató tulajdonságaikkal tüntetnek előttünk s egyelőre nem emlegetik azt, hogy ők voltaképpen svédek; talán még az is, hogy annyira imád, azt a hitet keltette bennem, hogy: igen, őt velem nagy szerencse érte… talán még ez is megerősített abban a képzelődésemben, hogy én tulajdonképpen királynénak születtem, hogy a férjem nem méltó hozzám s hogy valójában csak mezalianszot kötöttem vele… Ez az őrültség már régóta erjedt bennem. Azért, a mikor elcsavartad a fejemet, a mikor elhitetted velem, hogy szeretsz, s hogy én is szeretlek, azt képzeltem, hogy nem követek el bűnt, ha a tied leszek. Úgy gondolkoztam, hogy van egy isteni törvény, mely mindenekfelett való, és ez az isteni törvény azt követeli, hogy azé legyünk, a kit szeretünk, a ki az igazi párunk, s a ki méltó ránk. – Ahá! kezdem érteni. – Nos, a mióta nem szeretlek, a mióta utállak: látom, hogy micsoda őrültséget, milyen nagy bűnt követtem el! Most már tudom, hogy: igenis, a férjem az, a kit térden állva kellett volna imádnom… ő lett volna az én igazi párom… mert ő méltó arra, hogy szeressék… mert ő különb asszonyt érdemelne, mint én… mert ő igazán szeret engem… s mert én is változatlanul szeretem őt, ha az eszem egy perczre meghibbant is!… És most már tudom, hogy te pedig nem érdemeltél meg engem, hogy veled csak mezalianszot kötöttem, hogy veled csak beszennyeztem magamat!… mert akármennyire kened-fened magad, akármennyire illatozik belőled a jólét és a pénzen szerzett előkelőség, és akármennyire teszed magadat, mintha valami nagy szellem volnál: lélekben ripők vagy!… mert nem szeretsz, mert sohase szerettél, mert nem is tudsz szeretni!… mert most már én se szeretlek, mert igazán sohase szerettelek, mert a míg őrült voltam, csak egy ábrándot szerettem benned… mert most már látom, hogy nem vagy senki és semmi, csak: az én nagy bűnöm, a mely testet öltött, megelevenedett… mert most már undorodom tőled! – Kérlek, én méltánylom ezt az erkölcsi felháborodást, ha egy kicsit elkésett is… Csak dühöngd ki magadat!… Én ráérek, és meghallgatlak. – Mindössze annyit akarok mondani neked búcsuzóra, hogy az életemet adnám azért, ha meg nem történtté tudnám tenni azt, a mi megtörtént!… ha visszavehetném tőled a csókjaimat, a mire sohase voltál méltó!… ha le tudnám mosni magamról azt, hogy lealacsonyodtam hozzád!… ha le tudnám mosni legalább az emlékét annak, hogy valaha láttalak! – Látod, Ilike, éppen az a hunczfutság ebben a dologban, hogy: nem lehet ám visszafejteni, a mit a szerelem szőtt!… Tulajdonképpen neked most igazad van; a morálnak mindig igaza van. A férjed jó fiu; nem sokat látott ugyan, és azt a keveset is rosszul látta, mert hallom, hogy szemüveget visel… de végre is, a szemüvegén át, csodalényt látott benned, nem csak egy közönséges Vénuszt, a milyen van akármennyi!… Ezt az illuziót meg kellett volna becsülnöd. Igazad van, lelkem, sohase morális dolog a férjet megcsalni, ha ez nem szolgáltatott rá kellő okot, és én értem a lelkifurdalásaidat. Végre is, a férjedre nézve, bár nem tud róla, meglehetősen nagy dolog az, a mi köztünk történt, míg rám nézve sohase volt valami nagy dolog, mert én nem hiszek a csodalényekben, s Vénusz, hálaistennek, annyi van a világon, hogy egygyel több, vagy kevesebb, az már nem számít. Persze, annak idején ezt nem mondhattam el neked, mert hiszen én nem voltam a férjednek se az ügyvédje, se a gyámja; én akkor csak a magam érdekével törődtem, a mi talán természetes. De most nincs okom eltitkolni, hogy egyetértek veled. Többet mondok: én mindig a férjek pártján vagyok! És lásd, ha én megtehetném, a mi után áhítozol, ha én visszaadhatnám neked, a mit itt elvesztettél: akármit sugallna is az önzésem, rajtam nem mulnék! Így azonban meg kell elégednem azzal a jóleső tudattal, hogy ha nem is érdemelhettem ki nálad valami tartós megbecsülést: mégis csak tettem neked egy kis szolgálatot, azt, hogy – én nyitottam ki a szemedet. Visszavezettelek a férjedhez, a kitől sohase kellett volna elfordulnod. Azt mondhatnám, hogy: másodszor én adtalak férjhez és jobban, mint a pap, a ki egy kicsit rosszul esketett össze benneteket, mert nemcsak hogy felfedeztem számodra a férjedet, hanem, a mit a pap elmulasztott, olyan jól kioktattalak, hogy most már meg is fogsz maradni a férjed mellett… Az asszony mintha nem is hallgatott volna rá. Föltette a kalapját, belebujt a kabátjába, felhúzta a keztyüjét, előkereste a napernyőjét, s mikor elkészült, oda se nézve, a hol Tibor hever, kiment a szobából. Mikor a kilincsre tette a kezét, Tibor utána szólt: – Ilike, ha mást gondolsz és holnap eljössz: három és négy között itthon találsz! A BOSZORKÁNY. I. – Még ma se tudom, – beszélte Hadházy, – hogy mi okozta a balesetünket. Azt hihetné az ember, hogy már ez is a boszorkány műve volt. Nekem úgy rémlik, bár esküdni nem mernék rá, hogy egy pillanattal előbb Borsy hirtelen fölegyenesedett. Úgy emlékszem: meg akartam kérdezni, mit akar, de már nem volt rá időm; a csónak fölborult és zsupsz, mind a négyen befordultunk a vízbe. Borsy is, a többiek is, azt állítják, hogy káprázott a szemem. De a hányan voltunk, annyiféleképpen magyaráztuk az esetet, és minél tovább vitatkoztunk erről, annál kevésbbé tudtuk megállapítani, hogy tulajdonképpen minek is köszönhettük a váratlan fürdést. Arra, hogy milyen volt a helyzet, közvetetlenül a baleset előtt, öt percz multán mind a négyen másképpen emlékeztünk. Annyi bizonyos, hogy valamennyien nagyon szórakozottak voltunk s talán egy kissé mámorosak is, négyünk közül három mindenesetre. Elég az hozzá, belepottyantunk a vízbe és egyszerre kijózanodtunk. Szerencsénkre közel voltunk a parthoz és mind a négyen jó úszók vagyunk. Ruhástól sem volt nehéz hamarosan szárazra vergődnünk. A mikor kikászolódtunk a vízből, és körülnézve, meggyőződtünk róla, hogy egyikünknek sincs baja: a másik három csúronvizes alak láttára mindnyájan elnevettük magunkat. – Mi volt ez? – kérdezte valamelyikünk. – Tudja az ördög! – felelte Borsy. Ekközben Lippay káromkodni kezdett. – Mi bajod? – Az a bajom, – szólt Lippay, – hogy akarva, nem akarva, vendégszeretetet kell kérnünk ettől a boszorkánytól. – Miféle boszorkánytól? – kérdeztem. – Hát ennek a villának az úrnőjétől! – felelt Lippay, az orrunk előtt lévő, kastélyszerü épületre mutatva. – Vagy látsz valahol más fedelet is? Nem tudtam kitalálni, miért kerestem volna más fedelet, de nem is töprengtem ezen a kérdésen. Világos volt, hogy minél hamarább száraz ruhát kell szereznünk, s ennek a vágyunknak a teljesedését nem remélhettük másutt, csak abban a díszes, különben is csalogató külsejü, uj, kétemeletes épületben, a mely mintha hívogatólag intett volna felénk, a mikor kieviczkéltünk a szárazra. A partnak ezen a részén jókora távolságra nincsen más épület; még csak egy viskó sem. A nap teljes erejével melegített bennünket – balesetünk augusztus elején, délután három óra tájban történt – de ha az emberről csurog a víz, más, alkalmasabb helyiség hiányában a pokolba is bemenne levetkeződni és megszáritkozni. Különben nem is tanakodhattunk azon, hogy miért nem tetszik Lippaynak ez a nyájas külsejü mentsvár, mert a villából meglátták a balesetünket, s mire megkérdezhettem volna Lippayt, hogy mi kifogása van a ház úrnője ellen, a férficselédek egész raja szaladt elibénk. Azt hitték, hogy a mentés föladata vár rájok. Megnyugtattuk őket, hogy a vízben nincsen kit keresniök, s erre egyikük így szólt: – A méltóságos asszony örülni fog, hogyha szolgálatára lehetünk az uraknak. És természetesen Lippay volt az első, a ki belépett a boszorkány házába. – A következetesség szép dolog, – gondoltam magamban, – de most nem arról van szó, hogy következetesek legyünk, hanem arról, hogy száraz ruhába bujjunk. Egy darabig nem láttuk egymást. Mindenkit más-más szobába vezettek s mindegyikünk körül más cseléd sürgölődött. Észre kellett vennem, hogy a boszorkány csinos kényelemben él. – Kinek köszönhetjük ezt a szíves vendéglátást? – kérdeztem az inastól. Elmondta, hogy a villa úrnője: Szabolcsy Ervin huszárkapitány és »császári, királyi kamarás« özvegye. Egyéb fölvilágosításba nem bocsátkozott és én nem vallattam tovább. Szabolcsy Ervin? Sohase hallottam ezt a nevet. Előre örültem annak, hogy mind a négyen milyen mulatságos alakok leszünk a férficselédek ruháiban, de ez a reményem nem teljesedett. Finom fehérneműt kaptam, angol szövetből készült, még divatos formáju, nagyon jól szabott nyári öltözetet, a mely mintha csak nekem készült volna, és gombos-czipőt, a mely egy kicsit bő volt, de nem nagyon észrevehetően. – Ha ezek a ruhák a boldogultról maradtak, jegyeztem meg magamban, – akkor a boldogult még fiatalember lehetett. De hogyan fog festeni a boldogultnak egy másik ruhája Lippayn, a ki jóval vastagabb nálam? Erre a gondolatra el kellett mosolyodnom. Alig vártam, hogy a többieket láthassam. Rajtam éppen nem volt semmi nevezetes; de Lippay és Asztalos bizonynyal furcsán fognak festeni, hisz oly különböző alakúak vagyunk! Nem kellett sokáig türtőztetnem a kiváncsiságomat; mire felöltöztem, Lippay belépett a szobámba. Az inas éppen kiment. A hogy rápillantottam Lippayra, meglepetve láttam, hogy a mulatságból nem lesz semmi. Mintha csak a maga ruhájában jött volna. A termetének megfelelő széles és bő öltözetben jelent meg, formás, sötétkék zakkóban és fehér nadrágban, tökéletesen olyan viseletben, a milyet tegnap láttunk rajta. Lippay szokatlanul vidám arczczal érkezett, s a mint észrevette, hogy elcsudálkozva, szinte elhűlve nézek rá, kaczagni kezdett. Nem, ez nem volt afféle közönséges kaczagás; vihogott, röhögött, hahotázott, fuldoklott: – Hihihihi! Hahahaha! – Mit nevetsz? – kérdeztem, még inkább bámészkodva. – Ezeket a… ezeket a ru… ruhákat nevetem!… Alig tudta kinyögni, a nagy nevetéstől. – De kérlek, – szóltam, – ezek a ruhák olyanok, mintha csak ránk szabták volna! – Hát hiszen éppen azt nevetem, te szerencsétlen! És tovább hahotázott. Már nagyon kiváncsivá tett ez az ember a titokzatos szavaival és érthetetlen röhögésével. – Hallod-e, – rivalltam rá, – ne beszélj talányokban, hanem magyarázd ki magadat… De nem fejezhettem be, a mit elkezdtem, s nem vájhattam ki belőle a már jó ideje várt magyarázatot, mert egy komornyik lépett be a szobába. – A méltóságos asszony a szalónban várja az urakat – szólt. No ha az a derék boszorkány, a ki ilyen pompásan lát el bennünket, várakozik ránk, akkor nem szabad késlekednünk! A leggyalázatosabb hálátlanság volna, ha nem sietnénk a köszönetünk elrebegésével. Megindultunk, de nem kérdezősködhettem tovább, mert a komornyik, azon a czímen, hogy az utat mutatja, folyton körülöttünk botorkált. Lippay szavaiból és egész viseletéből azt következtettem, hogy egy csunya vénasszonyt fogok látni, a ki annak idején fiatalemberhez ment férjhez. A mikor beléptünk a szalónba, leesett az állam a meglepetéstől. Egy gyönyörü szőke asszony várt ránk, a ki nem látszott idősebbnek huszonöt-huszonhat esztendősnél. – Nini, Lippay! – kiáltott, a mikor megpillantotta a barátomat. – Méltóságos asszonyom, – szólalt meg Lippay, olyan tisztelettel teli hangon, a melyet egyre érthetetlenebb viselkedése után a legkevésbbé se vártam, – hálálkodni jöttünk… hálálkodni méltóságodnak és a véletlennek… mert elképzelheti, hogy áldjuk a kalandunkat… balesetnek nem nevezhetem… hiszen e nélkül nem volnánk az ön vendégei! – Magának úgy kellett! – felelt a szép asszony. – Rossz ember, a ki el tud evezni az ablakom alatt és még csak föl se pillant hozzám!… De… – és ezzel felém fordult. – Engedje meg, hogy bemutassam Hadházy Gyurka barátomat, a kit azzal gyanusítok, hogy szándékosan fordította fel a csónakunkat, csak hogy bekopogtathassunk ebbe a házba és vendégszeretetért könyöröghessünk!… Mialatt Lippay, bemutatás örve alatt, elszavalta ezt a szamárságot, meg a többi szamárságait, mert tovább is ebben a hangnemben folytatta: a szőke asszony rám emelte búzavirágszínü szemét, és én szinte megrázkodtam. Ez a tekintet… nem tudom, ismerik-e önök az ilyen tekintetet?… szóval, én úgy érzem, hogy vannak asszonyi tekintetek, a melyek az embernek a lelke mélyéig hatolnak. Én legalább az ilyen, szerencsére ritka tekintetnek a hatása alatt valami megmagyarázhatatlant, valami természetfölöttit érzek, valami igazán boszorkányos hatást. Mit mondjak? Úgy tetszett, mintha öröktől fogva ismerném ezt az asszonyt… mintha ismertem volna már akkor, a mikor még nem is éltem… mintha az, a kit most látok először, lelkemnek leghatározatlanabb, legtitokzatosabb és legörökletesebb vágyaiból kelt volna életre. Ez, kérem, nem az a hihetetlen valami, a mit a francziák a szerelem villámcsapásának neveznek. A szerelemnek ehhez nincs semmi köze, legalább egyelőre nincs. Más, mélyebb valami annál. Nem a másik nemnek a hatása, hanem egy másik emberé, a ki véletlenül nő. A mióta az eszemet tudom, mindig nagy társaságban élek; az életem felét asszonyok és leányok között töltöm. Nem vagyok könnyen lobbanó természetü; a legszebb asszonyoknak és a legbájosabb leányoknak feltüzelhetetlenül hideg és a lomhaságig közönbös pajtása szoktam maradni. Az elfogódást eddig még nem ismertem; és most olyan elfogódást éreztem, hogy alig tudtam egypár szót hebegni. Lippay kajánul somolygott a bajusza alatt. A boszorkány kedvesen fecsegett mindenféléről. De én nem tudtam arra gondolni, a miről beszélt; folyton azon járt az eszem, hogy: mi ütött hozzám? mi történik velem? Mondom, ez nem szépségének a hatása volt. Csak hosszu, vaksi, lassu szemlélődés után állapítottam meg magamban, hogy tulajdonképpen rendkívül szép asszony, hogy még szebb, mint a milyennek első pillantásra láttam. Milyen csodálatos teint! Erre, mifelénk, nem igen látni ennyire finom s ilyen rózsaszirom tisztaságu teint-t; a mi klímánk nem kedvez az arczbőrnek. Feltűzött, dús hajának olyan a fénye, a mely a diószínü szőkéknél a legnagyobb ritkaság. Szájának a pirossága és a metszése azokra a dámákra emlékeztet, a kiket a tizennyolczadik századbeli angol festők örökítettek meg s a kiknek a tipusa mintha eltűnt volna a világból; az orra különös rajzu, azt mondhatnám: egyéni orrocska, a mely csupa formásság; a fülének a formájában is valami sajátságos nemesség van, a mely nekem annyival inkább feltűnik, mert úgy találom, hogy ezer nő közül csak egynek van szép füle; a homloka az ideális homlok, a melyről lesugárzik a race előkelősége, a nyaka maga az egészség és aztán egész alakjának ingerlő bája!… Erről csak annyit mondok, hogy imádom a nagy darab asszonyokat, s hogy ez volt az egyetlen nő, a kinek az alakját tökéletesnek találtam, bár nem ütötte meg a királynői mértéket. – Mindez, – tünődtem, mialatt egy-egy nevetést színlelő rövid huhogással segédkeztem az elméskedő Lippaynak, vagy egy-egy artikulálatlan hanggal feleltem a szép özvegy kérdéseire, – mindez engem nem lelkesít. Mindezt észreveszem, és elemezni tudom a szemem előtt lévő szépséget, mert szakértő vagyok. Sőt elsőrangu szakértő… végre is, teringettét, ha csak félannyit foglalkoztam volna a földművelési minisztérium ügyeivel, mint a mennyit az asszonyi szépséggel, már régen államtitkár volnék. De engem az asszonyi szépség nem ejt meg. De akkor hát mi az ördög az, a minek a hatása alá kerültem? Ez a szép asszony nem gondolhat rólam egyebet, mint hogy kuka vagy idióta vagyok. Mi történt velem? Elhatároztam magamban, hogy vannak telepatikus, hipnotikus hatások, sőt olyan hatások is, a melyek egy más világot éreztetnek, talán a természetfölötti világot… és ezek a hatások megbéníthatják, katalepsziába ejthetik az embert, a nélkül, hogy ennek a hatásnak a legkevesebb köze volna az érzéki tetszéshez, pláne a szerelemhez. Csak akkor kezdtem egy kicsit felocsúdni, a mikor Asztalos és Borsy is megjelentek. Egyik ámulatból a másikba estem. Úgy állott rajtok a kölcsönzött ruha, mintha Párisból hozatták volna. Lippay úgy vigyorgott, hogy szerettem volna felpofozni. Egy darabig szinte égetett a kiváncsiság. Sokért nem adtam volna, ha Lippayt félre csalhatom, hogy kérdőre vonjam: min mulat olyan jól? Mit akart mondani, kétszer is? És mi a magyarázata annak, a mit én képtelen vagyok megérteni? De a szép asszony nemsokára mindent elfelejtetett velem. Még azt is, a mi előbb leginkább izgatta a kiváncsiságomat. Legelőször is, nem győztem eléggé csudálni, hogy milyen rendkívül szívesen fogadott bennünket. Mindnyájunkkal úgy beszélgetett, mintha valamennyien régi jóbarátjai volnánk. Kért, hogy másnap délutánig vagy legalább aznap maradjunk az ő vendégei. Mostanában olyan ritkán lát társaságot, hogy nagy örömet szerzünk neki, ha nála vacsorálunk. Ma már – ilyen nagyobb útra alkalmas csónak hiányában – úgy se juthatunk el oda, a hová indultunk; holnapra lesz csónak, ha ugyan nem akarjuk használni a kocsiját. Csak Lippay szabadkozott egy kis ideig. Hogy ez meg az a dolga van; csak úgy ontotta a hazugságot. De látva, hogy a többség más kedvben van, ő se akaratoskodott sokáig. Nem is beszéltünk többet erről; csak ott maradtunk. A mi engem illet, semmit se találtam a világon olyan természetesnek, mint hogy meg ne mocczanjunk onnan, a hol ily kitünően vagyunk. A vidám özvegy társaságában valósággal repült az idő. Megvendégelt bennünket mindenféle jóval, a mi ehető és iható; és úgy tartotta szóval a társaságot, mintha betegeket ápolna, mulattatna. Ismerte minden közös ismerősünket, és mindenkiről tudott valami érdekeset, a mit mi még nem tudtunk. Észre se vettük és már beesteledett. A szép asszony ezalatt nem igen hagyott magunkra bennünket; velünk ivott, velünk czigarettázott, velünk sétálgatott a parkban: ideális jó pajtás volt. Egyszer azt gondoltam: »Soha se láttam még ilyen kedves czimborát. Milyen kár, hogy asszony!« Másszor meg azt: »Ez aztán a pajtás! És annál kedvesebb pajtás, mert asszony, még pedig ugyancsak szép asszony!« Úgy emlékszem, mindössze kétszer történt meg, hogy a házigazdai kedveskedései elszólították közülünk egypár perczre. De ilyenkor se volt rá mód, hogy meggyóntassam Lippayt; a szobaleány és az inasok véletlenül ott forgolódtak mellettünk. A mikor visszajött, esküszöm: örömet éreztem, hogy ilyen hamar jött vissza!… Sajnáltam, elveszettnek tartottam minden perczet, a mikor nem vagyok vele. Ez a nagy és rohamos hatás nem keltett bennem semmiféle nyugtalanságot. Mindaz, a mit mondott, olyan helyes, olyan okos, olyan kedves volt, hogy a lelkem örült neki s nem az a falánk bestia, a mely minden férfiemberben benn szunnyad, vagy talán nem is szunnyad, hanem folyton leskelődik!… Mialatt ujra meg ujra elnéztem, számtalanszor gondoltam arra, hogy: »Milyen különös érzés ez!… És még sincsen köze, semmi köze a szerelemhez!« A mikor a parkban járkáltunk vele, egyszer, néhány perczre megállott. Az alkonyodó napnak a fénye besugározta egész alakját. Borsyval beszélgetett. Én csak néztem és így beszélgettem magamban: – Ez a szép asszony az érzésemet igézte meg, nem az érzékeimet. Nem a férfit hódította meg bennem, hanem az embert. Miért? Mert érzem, hogy csupa eszesség, csupa jóság és csupa nagylelküség. Vannak lélek nélkül való szépségek, a mint vannak virágok, a melyeknek nincs illatuk. Erről lesugárzik a lélek, ennek minden mozdulata maga a nemesség, ebből úgy árad szerte a kedvesség, mint a virágból az illat. Úgy érzem, mintha lelkem legjobb részéből, az ideáljaimból kelt volna életre. Mintha, a mióta csak megvagyok, öntudatlanul sóvárogtam volna ennek a kedves lénynek a látása után; mintha róla álmodoztam volna, a mikor nem értettem, hogy a lelkem mit óhajt, mit keres. Ha rápillantok, nem tudok egyébre gondolni, mint hogy: milyen jó volna mindig vele maradni! És ha arra gondolok, hogy holnap mégis csak el kell válnunk, érzem, hogy ezután mindig hiányozni fog nekem valami, a miben egy szép napon olyan nagy gyönyörűséget találtam! Ez nem szerelmi indulat; semmi köze a szerelemhez. Ez valami más, nem kevésbbé kellemes, nem kevésbbé jóleső, csodálatos és magasabbrendü érzés! Még ma is hiszem, hogy van ilyen csodálatos, s talán magasabbrendü érzés, a melynek semmi köze a szerelemhez, de hogy ez a valami más, ha egy szép asszonynyal szemben érezzük, nagyon hajlandóvá tesz a szerelemre, ebben most már egészen bizonyos vagyok. Ez a szép asszony ugyanis megtanított rá, hogy a lelki tetszés megszázszorozza az érzéki tetszést. És hogy vele szemben az érzékek se maradjanak veszteg, akarva, nem akarva, tett róla; tudott tenni róla; nem tudott nem tenni róla. Egy nagy terasszon vacsoráltunk, a mely a Balatonra nézett. Természetesen sokáig ott maradtunk; vacsora után ittunk, beszélgettünk. Képzeljenek egy holdvilágos, csillagfényes augusztusi éjszakát; képzeljék el ezt a szép, egy kissé szomoru tájékot, a nagy vizet, a nyári éjszaka langyos levegőjét; és képzeljenek négy fiatalembert, a képzelhető legjobb pajtással a világon, a ki véletlenül fiatal és nagyon szép asszony. Mit mondjak róla? Egyszerűen elragadó volt. Kaczérkodott-e velünk? Nem tudnám megmondani. Talán igen. De ha igen, akkor mindnyájunkkal egyformán kaczérkodott. A legélesebb szem se vehette észre, hogy valamelyikünket megkülönbözteti, kitünteti. És talán nem is akart kaczérkodni velünk… egyikünkkel sem… legalább akkor még nem. De velünk ivott és velünk nevetgélt. És ekkor egy uj fölfedezést tettem. Észrevettem – milyen sokáig tartott, míg sorra meg tudtam figyelni minden csábító tulajdonságát! – észrevettem, mondom, hogy a szeme fehérében, a szeme vágásában, a szeme formájában és a szeme mozgásában van valami, a mi a szerelmi elragadtatásban lévő asszony szemének az elváltozásaira emlékeztet. A mikor pedig igen jóizüen nevetett, – és igen jóizüen tudott nevetni, néha a könnyezésig, – akkor ez a hasonlatosság szinte meglepővé vált. Látnivaló volt, hogy ez a két búzavirágszinü szem: maga az elevenné vált érzékiség. Ez a fölfedezés lángra lobbantott. Később, az éjszaka mély csendjében – mert nagy, nagy területen az egész természet, s minden ember aludt, csak mi voltunk hangosak – danolni kezdett. Minket is egyre zajosabbá tett a lelkesedés. És a mint mámorosan követeltük a folytatást, a szép asszony neki eresztette a jókedvét. Féktelenül tudott mulatni. Micsoda temperamentum! (Mert csak nem mondhatom »vérmérséklet«-nek?! Mérsékletről beszélni ilyen jó vérnél fából vaskarika volna.) És hogy nézett ránk, mialatt koczintottunk! Úgy, hogy ettől a tekintettől el lehetett volna kárhozni. Úgy, hogy egy egy pillanatra, mámoromban azt kellett gondolnom: igen, így kell néznie annak, a ki halálosan szerelmes belém!… És elragadtatásomat csak az mérsékelte, hogy mindnyájunkra így nézett. Hajnali három óráig mulatott velünk. Ekkor elbúcsúzott tőlünk és kért bennünket, hogy maradjunk nála holnap is, maradjunk addig, ameddig maradhatunk. Kedvem lett volna azt felelni neki: »Én itt maradok a világ végéig!« Szóval, ha az a hatás, a melyet eleinte éreztem, nem volt érzéki megilletődés, hanem valami más, úgy ez a valami más azóta már alaposan összekeveredett egy nagyon ismeretes érzéssel, a melyről éppen nem mondhatni, hogy semmi köze se volna a szerelemhez és semmi köze se volna az érzéki tetszéshez. II. Nem tudtam volna elaludni, a míg ki nem elégítem a kiváncsiságomat. Átmentem Lippay szobájába és megkérdeztem az atyafitól: – Te ember, mondd, mért nevezted ezt a bűbájos teremtést röviden boszorkánynak? – Mert az – felelt Lippay komolyan. – Vagy úgy?! Ezzel a szóval csak azt akartad mondani, hogy: megbabonázza az embert?! No, hallod, ez nem volt valami elsőrangu elmésség! – Igen, azt akartam mondani, hogy megbabonázza az embert, csakhogy ezt nem úgy értettem, a hogy te képzeled. – A megbabonázást komolyan gondoltad, mi? Nem csak úgy, a szónak tréfás értelmében? – A szónak a legkomolyabb értelmében gondoltam. Úgy értettem, hogy elszédíti az embert és megrontja. – Ó, ó! – hitetlenkedtem. – De mért érdeklődől annyira? Téged talán már megbabonázott? – kérdezte Lippay vigyorogva. – És ha úgy volna?! – Sebaj, czimbora! Rád nézve nem veszedelmes. Téged nem fog elszéditeni és nem fog megrontani. – Ugyan! És miért nem? – Mert egyáltalán nem fog veled foglalkozni. Nem tartja érdemesnek. – Ejnye, be lebecsülsz! Hátha ő jobban megtisztel, mint te, és olyan legénynek néz, a kivel érdemes foglalkozni?! Aztán meg, kérlek, hátha én magam hívom ki magam ellen ezt az alvilági hatalmat?! – Pajtás, hagyj föl minden reménynyel! Ezzel a nővel nem fogsz szerelmeskedni. Ez a nő frigida. Tudod mi az, hogy frigida? Hűvös vér. Nem kell neki a szerelmes férfi. Következésképpen az udvarló se. A frigidák egy gyönyörü példánya. – Ez a nő? – Igen, ez. – No, nem látszik rajta! – És mégis az. Akármilyen tüzes kis csikónak látszik. Mert mindez csak komédia. – Honnan tudod? – Honnan tudom! Hát, azt hiszed, hogy te vagy az első, a kinek eszébe jutott szerencsét próbálni nála?! – Azt elhiszem, hogy nem könnyű meghódítani. De úgy látszik, eddig csupa gyönge legény próbált nála szerencsét. Ha egy huszonöt-huszonhat esztendős szép özvegyről… – Mondj huszonnyolcz-harminczat. – Azt se bánom. Tehát ha egy huszonnyolcz-harmincz éves szép özvegyről azt mondják, hogy hűvösvérü, ez csak azt jelenti, hogy még nem talált a mesterére. Lippay elnevette magát. – No, te nem leszel a mestere, biztosíthatlak! Mondom, még csak nem is udvarolhatsz neki. Csak addig létezel az ő számára, csak addig nyájas hozzád, csak addig élvezheted a bűbájosságát, a míg nem udvarolsz neki. Az első szóra, a melyet már nem a jó pajtás mond, hanem az udvarló, ajtót mutat neked is, mint a többieknek, a kik azt vették a fejükbe, a mit te. Nem bolond, hogy eljátszsza az asszonyi jóhirnevét, vagyis inkább azt a kellemes helyzetet, hogy a társaságban kifogástalan hölgyként szerepelhet – semmiért. Mert érts meg végre, te szerencsétlen, ennek a nőnek nem kell a szerelem! Ebben a nőben nincs se érzés, se érzékiség, ebben a nőben nincs egyéb, csak számítás. – Csupa ellentmondás, a mit beszélsz! Azt mondod, hogy még csak udvarolni se lehet neki. De hát akkor kiket szédít el és kiket ront meg? – Azokat, a kiket kiaknázhat. Azoknak megengedi, hogy udvaroljanak neki. – A kiket kiaknázhat? Nem mondanád meg, hogy kiket aknázhat ki? – Teringettét, a kiknek van valamijök! Vagy téged aknázzon ki, a kinek a bajuszodnál nincsen egyebed?! – Eszerint a vagyonos udvarlókra pályáznék. Már bocsáss meg, de ez nem valószinü. Mindenekelőtt, úgy látszik nem szorult rá. – Nem is tudod, mennyire nem szorult rá! Nézz ki az ablakon. Amerre földet látsz, az mind az övé. De ez mind nem elég neki. Még több földet akar, a mennyi földet el tud képzelni, azt mind akarja. Tudod-e, mi a föld-éhség? Parasztoknál gyakran láthatod ezt a betegséget. Nos, a mi szép boszorkányunkban nincs egyéb, csak ez az éhség. A pénz vagy mondjuk: a föld, az egyetlen szenvedélye. Különben nem csoda, parasztvérből való. – Hiszi a piszi. Valaki telebeszélte a fejedet. Isten tudja, miféle boszuálló gazember. Egy elutasított udvarló, vagy egy elcsapott ispán. De hát arra már egy kicsit későn van, hogy ezen vitatkozzunk. Azért ne beszéljünk tovább a szép asszonyról. Én imádnivalónak találom, te boszorkánynak tartod, jól van. Hanem most más valamit kérdezek tőled. Ennek a magyarázatával még adósom vagy. Mondd, mit nevettél a ruháinkon? – Ne juttasd eszembe ezeket a ruhákat, mert ujra elfog a kaczagó görcs. – Hát csak röhögd ki magadat és aztán beszélj. – Kérlek, ha csak azt akarod!… Szivesen! Neked ugyan nincs rá szükséged, hogy fölvilágosítsalak, mert ismétlem, téged nem fenyeget semmiféle veszedelem… de nekem sincs rá okom, hogy eltitkoljam, mit találtam olyan mulattatónak… Hát csak azt nevettem, barátom, hogy találkozott itt számunkra mindenféle öltözet, kinek a milyen kellett! Mert a szép asszonynak már annyi férje volt és olyan különböző termetüek!… következésképpen annyi ruha maradt róluk és olyan sokféle fajta, hogy válogathattunk volna, mint a jó boltban! – Mit mondasz? – Hát csak nem gondoltad, hogy a szép asszony férfiruha-magazint tart a Balatonból kimászó gavallérok számára?! – Szóval… azt akarod mondani… hogy mi most itt… mindannyian halottak… különböző halottak ruháiban járkálunk? – Világos! – Hm. Ez egy kissé lehűtött. – Tudod – folytatta Lippay – valamelyest túloztam, a mikor azt mondtam, hogy a szép asszonynak már annyi férje volt!… Mert eddig mindössze három volt neki. No, de lesz még majd több is! És egyebekben nem túloztam, a minek a bizonyságául… Mondd, álmos vagy? – És ha három éjjel nem aludtam volna!… most már akkor se volnék álmos! – No, ha nem vagy az, úgy maradj itt még öt perczig… és én meg foglak győzni róla, hogy senki se beszélte tele a fejemet; nem kellett tele beszélni… Légy nyugodt, nem akarok vitatkozni veled. Reggeli félnégykor nincsen kedvem vitatkozni; inkább elismerem, hogy neked van igazad. Hanem, ha akarod, elmondhatom neked ennek a hölgynek az életrajzát. Természetesen csak a dióhéjba foglalt életrajzát, ezt is olyan röviden, a milyen röviden csak elmondható, hajnali stílusban… És minden szinezés, minden kommentár nélkül. Pusztán a rideg tényeket. A következtetést vond le magad. – Hallgatlak. – Ez a szép asszony, barátom, – kezdte Lippay az elbeszélését, – egy czinikus öreg orvosnak és egy fiatal parasztnőnek a leánya; notabéne, törvényes vagy törvényesített leánya, mert az öreg orvos a fiatal paraszt nőt, a ki előbb a gazdasszonya volt, élete utolsó éveiben a feleségévé léptette elő. A boszorkány az apjától örökölte: az észt és a kellemetességet, és az anyjától: az érzéketlenséget, a földéhséget és a kitartást. (Ez nem kommentár: az alakok ismeretesek voltak.) Hanem egyebet aztán nem is örökölt tőlük. Korán jutott árvaságra és tizenhat-tizenhétéves korában házikisasszony volt egy úricsaládnál. Elképzelheted, milyen szép lehetett ebben a korban; s azt is, hogy a hozzád hasonló fiatal gavallérok, a kiknek a bajuszukon kivül nem volt egyebük, úgy röpködtek körülötte, mint a legyek a habostorta körül. Ezek között találkozott egypár istenkisértő, a ki feleségül is elvette volna. Hanem a szende árvának nem kellett a szerelem és a szalmakunyhó. Fügét mutatott a gavallérjainak, s egy öreg ügyvédhez ment feleségül, a ki miután a jogtudományával vagy három falu lakosságát forgatta ki a vagyonából, a legpéldátlanabb, a leglelketlenebb s a leghajmeresztőbb uzsora segítségével, egy másik sereg paraszt bőréből gyönyörü vagyont hasított ki magának. Megjegyzem, egyszer s mindenkorra: a boszorkány lánykorában is, később is, mindig olyan kifogástalanul viselkedett, hogy a női tisztességéhez még csak a gyanusítás se férhetett hozzá. Az öreg uzsorást is megkimélte az aggodalomtól; a Hadházy Gyurkák a közelébe se férhettek, még csak nem is beszélhettek vele. Az öreg uzsorás különben attól fogva, hogy megházasodott, olyan pontosan teljesítette a kötelességét, a hogy ez a könyvekben elő van irva. Megcsinálta a végrendeletét, a melyben természetesen a feleségét tette általános örökösévé, és sietett meghalni, olyan feketén adván vissza lelkét az örökkévalóságnak, hogy az Uristen maga is elcsodálkozhatott rajta. Nosza, nyomban jelentkeztek a Hadházy Gyurkák és ugyancsak megnövekedett számban; a mély gyász idejét se akarták megvárni, mert tudták, hogy kemény lesz a verseny. Gondold el! Egy nagyon fiatal és nagyon szép asszony, a kiben a vén gazember nem sok kárt tehetett, és egy vérlázító gazsággal szerzett, de ideálisan kerek, s ideálisan gömbölyü vagyon, nem tudom hány ezer hold egy tagban! De a szegény Hadházy Gyurkák megint csak hiába fáradoztak. A szép özvegy hozzáférhetetlen maradt, és nemcsak a hozománya, hanem úri személye is; a mi nagy hiba volt, mert hiszen emennek a révén amahhoz is közeledni lehetett volna valamelyest. Példásabb özvegyet vén ember még nem hagyott hátra, mint ez a vérszopó. Hanem a gyaszév elteltével mégis csak akadt valaki, a kit a szép özvegy némi figyelemre méltatott. Ez a valaki egy fiatal földbirtokos volt, harminczöt-harminczhat éves ember, szép, egészséges legény, sőt valóságos dalia… mert én is elég jó figura vagyok, mi? és lásd, még rajtam is lötyög a ruhája! Itt két dolgot kell megemlíteni… nem akarom befolyásolni az ítéletedet, de ezt a két dolgot nem fölösleges megemlíteni… Az egyik az, hogy ez a dalia a szép asszonynak a vagyonára vetett szemet. Erre bizonyságok vannak. Legény korában nem csinált titkot belőle, hogy szegény nőt nem vesz el feleségül. Számító ember volt és nem restelte, hogy az; annyira nem restelte, hogy az első menyasszonyát otthagyta a faképnél, a mikor ennek az apja tönkrejutott. Aztán meg régóta ismerte a boszorkányt; de a szegény árvaleányra rá se nézett és bár az öreg uzsorás életében ő volt az egyetlen ember, a ki mindennap láthatta az érdekes párt, a szép asszonyért se lángolt mindaddig, mig az özvegységre nem jutott, és bizonyossággá nem lett, hogy mindent ő örökölt. A másik dolog, a mit itt meg kell említeni, az, hogy a földbirtokos a jómódu emberek közé tartozott; szomszédja volt a szép asszonynak: az ő kis birtoka ott végződött, a hol a boszorkány nagy birtoka kezdődött. Hidd el, a szakállamra, hogy nem ők szerelmesedtek egymásba, hanem a földjeik. A kis föld szemet vetett a nagy földre és epedett a vágytól, hogy keblére ölelhesse a nagy földet; a nagy föld szendén, pironkodva mosolygott vissza és végül megette a kis földet. Szóval, összeházasodtak és egy darabig gyönyörü életet éltek. Hanem egyszerre ezt az idillt megzavarta egy harmadik alak: a kastély egy rendes látogatója, a férj legjobb barátja, ez a Szabolcsy Ervin, a kinek a ruhája olyan jól áll rajtad. És csodálatosképpen csak akkor, éppen akkor zavarta meg, a mikor ez a Szabolcsy Ervin a nagynénjétől egy csinos birtokocskát örökölt. Ervin előbb is minduntalan ott lakott a kastélyban; két-három éven át többet időzött náluk, mint később, a válságos időben, és soha se volt semmi baj. De mikor a huszár, a kinek előbb nem volt egyebe a kardjánál, hozzájutott a rég várt örökséghez: a nagy földnek megtetszett hirtelen ez a szép földecske is… Mi történt, mi nem történt e között a három ember között, én nem tudom; csak azt tudom, hogy a jóbarátok egyszerre csak összevesztek… annyira összevesztek, hogy párbajjal vetettek véget a barátságuknak. A párbajban, a melyet súlyos föltételek mellett vívtak, a huszár összekaszabolta a másikat és aztán eltünt. A szép özvegy mesés önfeláldozással ápolta férjét, a ki fölgyógyult, de ezt a kalandot sohase heverte ki egészen. Attól fogva a dalia meglehetősen összeesett, s ha végül nem a sebei ölték meg, ezek a sebek mindenesetre hozzájárultak ahhoz, hogy két vagy három esztendő multán olyan könnyen elvihette nem tudom miféle sorvasztó betegség. Ismét egy példás gyászév… a melynek az eltelte után Szabolcsy, nem tudom honnan, ujra előkerült. A másik évben a szép özvegy feleségül ment Szabolcsyhoz. De ez se örvendhetett sokáig a boldogságának; két vagy három év multán őt is elpusztította valami betegség, ha nem csalódom: ugyanaz a sorvasztó baj, a melyik a másikat. Ezt az életrajzot még azzal kell kiegészítenem, hogy ezenközben pedig a szép asszony a nyilvánosság előtt sohase adott okot még csak a legcsekélyebb megszólásra sem. – Remélem – szólaltam meg, a mikor Lippay elhallgatott – ezzel az életrajzzal nem akarod azt mondani, hogy ez a fiatalasszony megmérgezte mind a három férjét… az összes férjeit? – Annyira nem akarom azt mondani, hogy magam se hinném el, ha valaki effélét állítana. Én csak azt mondom, a mit a tények mondanak: hogy elszédítette és megrontotta őket. – És mit gondolsz, miképpen rontotta meg őket? – Hja, ez az ő titka! A nagy felfedezők sohase mondják el, hogyan készítik a csodaszeröket. De ha kiváncsi vagy a föltevésemre, azt elmondhatom. – Persze, hogy kiváncsi vagyok. A ki á-t mondott, mondjon b-t is. – Hát én azt képzelem, barátom, hogy a boszorkánynak ez a pocsék Ámor kölyök a czinkostársa. Mialatt az elszédített férfiak vakon rohannak a veszedelembe, az érzéketlen Kirke így suttog magában: »Szerelem kell nektek?! Jól van. Fulladjatok bele!« – Eh, pajtás, a szerelembe senkise hal bele! – Tudod, az empiria e tekintetben egy kissé hiányos. A kik a legtöbbet beszélhetnének erről, azok alaposan hallgatnak. Elhallgattak örökre. – Most már bolondokat beszélsz. Szervusz, jóéjszakát! – Várj, mondok neked még valamit. Van köztünk egy, a kit féltek. – Ugyan? És ki az? – Borsy. Borsy meglehetősen kapzsi ember. Nem beszél róla, de alattomban nagy parti-vadász, a ki eddig csak azért nem házasodott meg, mert a hozomány dolgában meglehetősen nagyok az igényei. Aztán Borsynak magának is van vagyona… mi több: Borsy földbirtokos, még pedig ezen a vidéken… Pajtás, hogyha lefekszel, imádkozzál Borsy barátodért! – Mondom, hogy most már nagyon bolondokat beszélsz. Megyek aludni. Jóéjszakát, vagyis inkább: jóreggelt! * * * Másnap délután Asztalos, Lippay és én elbúcsuztunk a szép özvegytől. Borsy a kastélyban maradt. Kénytelen volt ott maradni. Meghűlt – alighanem a fürdés ártott meg neki – orvost kellett hivatnia, s az orvos azt rendelte, hogy egy pár napig maradjon ágyban. Egy félesztendő multán Borsy tudatta velünk, hogy feleségül veszi a szép özvegyet. Már három éve, hogy együtt élnek, s nagyon boldogok. Hanem a boldogságukra egy kis árnyékot vet az, hogy Borsy egy idő óta sokat betegeskedik. A telet Kairóban fogják tölteni, mert attól tartanak, hogy Borsyt valami sorvasztó baj bántja. AZ UJ NEMZEDÉK. Kedves Tógyer! Elmondom az egész esetet a kellő részletességgel; mert csak így mondhatsz alapos ítéletet. Iszonyúan kiváncsi vagyok, hogy a beható vizsgálat után is fentartod-e azt a súlyos vádat, hogy tökfilkó módjára viselkedtem. Az eset mindenesetre boszantó. Annyira boszantó, hogy nem fogok érzékenykedni, ha kijelented, hogy továbbra is tökfilkónak tartasz. De remélem, az ügy tüzetesebb ismertetése meg fog győzni arról, hogy elhamarkodva ítéltél. Én legalább szentül meg vagyok győződve arról, hogy a helyemben te is éppen úgy jártál volna el, illetőleg te is úgy jártál volna, mint én. Hogy tökéletesen kimagyarázhassam magamat, nem elég, hogy az elején kezdjem. A legelején kell kezdenem. A legeleje az, hogy négy hetet a szó szoros értelmében áteveztem. A vízen éltünk, – a mint láthattad, mert hisz akkor találkoztunk utóljára. – Az oxfordiak és a cambridgeiek nem evezhetnek többet, mint én a mult hónapban. Mindennap annyira kifárasztottam magamat, hogy vacsora után már alig bírtam az álmosságommal. Emlékezhetel, hogy egypárszor köztetek is elbóbiskoltam. Azóta a következőket dolgoztam és csak a főbbeket említem: A klub háziversenyén résztvettem a száz-yardos síkfutásban, az egy angol mérföldes síkfutásban, a diszkoszdobásban és rúdugrásban; az egy angol mérföldes síkfutásban és a diszkoszdobásban a helyezettek közé kerültem. Utóbb résztvettem a nemzetközi viadalban is és pedig az egy angol mérföldes síkfutásban, a melyben négy ország legjobb középtávolságu futói találkoztak. Számítsd ki, mennyi training kellett ehhez. Csak zárójel között jegyzem meg, hogy később szorgalmasan gyakoroltam magamat a magasugrásban és a távolugrásban is, mert ezekben kissé elmaradtam, továbbá a kétszázhúsz-yardos síkfutásban is, hogy el ne veszítsem a jó kondicziómat. Résztvettem egy gyönyörü kirándulásban, a melyet a turista-egyesület rendezett Pilis-Csabáról Pilisre, onnan egész Pomázig; hétórai gyaloglás. Résztvettem a czéllövő-versenyben; az eredménynyel nem dicsekszem el, a katonafegyverhez még nem szoktam hozzá, de résztvettem a versenyben és végre ez is valami. Ekközben pedig fáradhatatlanúl rugtam a labdát. Impozáns munka, mi? Már most számítsd ki, hogy ez a munka mennyi pihenést követelne meg. Akármilyen keveset mondasz, nem találod el, hogy milyen keveset pihentem. Megjegyzem, hogy mikor elfogadtam az unokabátyám meghivását, azt hittem, hogy pihenni, henyélni megyek hozzá. De nem úgy történt. Károly önzésből hítt meg, hogy legyen kivel vívnia. Lepaukoltatta velem az ebédjét és a vacsoráját. Azért, szavamra mondom, vele szemben nem éreztem volna egy mákszemnyi lelkifurdalást se!… De igaz!… még nem vagyok készen a bevezetéssel. Meg kell jegyeznem még azt is, hogy Károly nem érte be azzal, hogy folyton vívnom kellett vele. Alig érkeztem meg hozzá, beköszöntött a fogoly-szezon. Hát nem mindig elczipelt magával?! Az eset előtt való napon is megsétáltatott. Én persze nem lőttem egyetlenegy foglyot se. A jó czéllövő vadászaton soha sem talál. Elég az hozzá, vadásznom kellett az éjszakai nyugvóhelyemért, és a szó szoros értelmében ki kellett vívnom minden falatot, a mit az unokabátyám házában megettem. Pedig, mondhatom, sokat ettem. Azonkívül az asszonynéppel folyton tenniszezni kellett; sőt egyszer meg is tánczoltattak. Gyanútalan vendégnek a bizalmával már nem lehet csunyábban visszaélni. Igaz, hogy pihenésül gyakran eltűntem kerékpározni. A kerékpározás üdítő, de pihenésnek, remélem, meg fogod engedni, a kerékpározás se pihenés. Ezek után áttérek arra, hogy mit dolgoztam az eset előtt. Reggeli hét órakor keltem föl; Károly már fenn volt és lesett, persze a kardjaival. Adtam neki egy pár laposat, és azután bebiczikliztem a városba, mert ez a szerencsétlen Károly nem tart sportujságot, engem pedig majdnem megölt a kiváncsiság, hogy mi történt az egyetemi sportegyesületben. Károlyéktól a városba erős kerékpározónak jó másfélóra. Bemegyek a kávéházba, elolvasom a sportujságot, s azzal gyi!… megindulok vissza. Természetesen még elég korán érkezem, hogy, vesztemre, résztvehessek egy váratlan tenniszben. Egy pár unalmas kis néni jött látogatóba; azokat kellett lejátszani. Szerencsére nem sokáig rontották a levegőt; idevalósiak voltak, és még ebéd előtt elvitorláztak. Azután jól benyakaltam, mert itt a levegőnek az a sajátsága, hogy rémesen megnöveli az étvágyat. Ebéd után, mialatt a többiek sziesztát tartottak, szorgalmasan gyakoroltam magamat a magasugrásban, és még nem fejeztem be a gyakorlatot, a mikor jön a Zsena és… De várj. Meg kell még jegyeznem azt is, hogy a Zsena tulajdonképpen rokonom. Azaz tulajdonképpen nem rokonom. Csak az ura rokonom, a Károly. A Károly és én unokatestvérek vagyunk. Azaz nem vagyunk unokatestvérek, mert a dolog úgy áll, hogy csak az én apám, meg Károlynak az anyja unokatestvérek. De nagyon tartjuk a rokonságot; már akkor nagyon tartották, a mikor én még meg se születtem, és én, mióta a világon vagyok, mindig úgy gondolkoztam, hogy: bánom is én, hát rokonok vagyunk! Szóval nekem a Zsena soha életemben nem jutott volna eszembe. Az igazat megvallva, addig, a mig ez az eset meg nem történt, még csak meg se néztem… Mondom, úgy három óra felé járt az idő, és éppen javában magasugráltam, a mikor egyszerre csak előkerül a Zsena és azt mondja nekem: – Czézár, gyere velem tandemezni! – Nem megyek – feleltem én. – Ez nem lovagias dolog – felelt ő. – Végre is, nem vagy már gyerek, hogy szonika megtagadd egy hölgynek a kivánságát. Az uramnak nincs kedve velem jönni; azt mondta: »vidd magaddal Czézárt!« És én már olyan régen nem ültem tandemen, hogy egyszerre igen megkivántam. Mert azt csak nem képzelhettem, hogy benned még nem fejlődött ki a lovagiasság! Talán nem éppen ezt mondta, de ilyenformán beszélt. – Hát jól van – feleltem – az más, akkor megyek! Mert azt már mégse engedhettem, hogy egy hölgy kételkedjék a lovagiasságomban, ha rokonom is. Megindultunk. Gyönyörü idő volt; sehol egy felhőcske se látszott. – Tudod mit? – szólt egyszerre a Zsena. – Megnézzük az oroszlánkői várat! Én már láttam, de nem bánom. Voltál már ott? Nem? Akkor annál inkább. Az út odáig elsőrangu, és a várból gyönyörü kilátás nyílik; el lehet látni Stájerországba. – Bánom is én – feleltem. – Azt hiszed, hogy én valami szörnyen szeretném látni Stájerországot?… Akarja az ördög! – Nem tudod, mit beszélsz – felelt ő. – Az oroszlánkői vár jó karban fentartott középkori vár; középkori berendezés, minden restaurálva, de tökéletesen úgy, a hogy Miczbán idejében volt, középkori ereklyék, minden. Van ott földalatti út, egy csodálatos terassz, czinterem, feneketlen kút, kinzókamara, földalatti börtönök, a mit csak akarsz. Láttál már te igazi, hamisítatlan középkori várat? – Nem láttam – feleltem – de nem is akarok látni. Nem vagyunk mar a középkorban. – Nem tudod, mit beszélsz – felelte ő. – Oroszlánkőn, a faluban, mindjárt a vár alatt, van egy híres kis kocsma; már csak azért is érdemes odamenni. Soha, se olyan kávét, se olyan rántott csirkét nem ettél, mint a milyet ott kapni. – Ez már beszéd! – feleltem én. – Akkor hát nézzük meg az oroszlánkői várat! Jól haladva, másfél óra alatt odaértünk. Megnéztük a várat, s mi több, bementünk uzsonnálni a híres vendéglőbe. A rántott csirkére nem terjeszkedem ki, pedig ez a rántott csirke volt az oka mindennek. Mert mire a rántott csirke elkészült, egyszerre, váratlanul, iszonyu vihar kerekedett. Mialatt falatozunk és egy kis szódás bort iszunk, véletlenül kinézünk az ablakon, és egyszerre csak azt látjuk, hogy odakünn szakad az eső, villámlik, mennydörög, a mit csak akarsz. – Eh! – szólt a Zsena. – Megvárjuk, a mig eláll az eső. A Zsena nem félénk természetü, a mint látni fogod. A vendéglősné, hogy ne unatkozzunk, elibénk tett három vagy négy kötet vendégkönyvet, a melybe a vár és a kocsma látogatói bölcs mondásokat szoktak írni, a vár gyönyörüségéről és a kocsma jóságáról. Unalmunkban lapozgatjuk a könyveket, és ilyeneket találunk benne: Behozták már a levest, De tésztát benne kevest. Azután: »Jöttem, láttam, jóllaktam.« Még ilyet is: »Itt voltam; bort is ittam; ugy-e okos vagyok?« – Te is írhatnál bele valami okosat – szólt a Zsena. – Ha te azt hiszed – feleltem én – hogy én csak úgy az ujjamból rázom ki az elmésségeket, akkor te rettenetesen tévedsz. Nekem ehhez fejtörés kell. – Hát csak törd a fejedet – szólt ő. – Én irok bele. Azt írta bele: Nagyon esik az eső, Makkot eszik a medve. Írtam itt helyben, Oroszlánkőn, estefelé, csütörtökön. Eugénia. – Te ezt megteheted – jegyeztem meg – de én nem bujhatok Eugénia álnév alá; s viszont egy olyan ember, a ki nemsokára a diszkoszvetés világbajnoka lesz, nem örökítheti meg a nevét egy efféle móka alatt. – Hát gondolkozzál – felelt ő – a mig kocsit kerítünk. Mert úgy látom, nem várhatjuk meg, a mig eláll az eső. Lassankint beesteledik; kocsin kell hazamennünk. Odaszólt a vendéglősnének, hogy fogasson be egy fedeles kocsiba. A tandemért majd érte küldünk. Ekkor kiderült, hogy a vendéglőnek mind a négy kocsiját elvitték a vár más látogatói, a kik egy közeli fürdőhelyről rándultak ki ide. A vendéglősné igérte a jóakaratját, hogy majd kerestet kocsit a faluban. De sehol se találtak. Fedeles kocsi nem sok lehetett a faluban; a kinek talán volt, alkalmasint nem akarta az istent kísérteni. Mert valóságos istenítélet volt odakünn. A vendéglő körül úgy csapkodott a mennydörgős mennykő, hogy öröm volt látni. A Zsenát, a ki, mint látni fogod, éppen nem félénk természetü, ez egy cseppet se zavarta. – Mit van mit tenni?! – szólt – várakozunk! Otthon nem tudják, hová lettünk; nem küldhetnek értünk kocsit. Meg kell várnunk, a mig a vendéglő valamelyik kocsija visszajön a fürdőből. – Bizony, a mi kocsijaink ma már aligha jönnek vissza a fürdőből – szólt a vendéglősné. – Legalább remélem, hogy a kocsisoknak lesz annyi eszük és megvárják, a mig elmúlik ez az ítéletidő. – Sebaj! – felelte a Zsena. – Egyszer majd csak eláll az eső! Én még nem láttam olyan esőt, a melyiknek valamikor vége ne szakadt volna. – Vacsora utánra bizonyosan eláll – mondottam én. – Mindenesetre jó lesz, ha itt vacsorálunk, mert arra már mérget vehetünk, hogy ugyancsak későn érkezünk haza. – Az nem bizonyos, hogy eláll – vigasztalt bennünket a vendéglősné – mert erre, mifelénk, ritkán van ilyen idő, de ha egyszer van, akkor rendesen két napig el szokott tartani. Inkább úgy látszik, hogy reggelig már nem ül el a vihar. De az semmiesetre se fog ártani, ha meg tetszik vacsorálni. – Helyes! Vacsoráljunk meg! – szólt a Zsena nyugodtan. Én még akkor se gondoltam semmire. A míg a vacsora elkészült, komoly dolgokról beszélgettünk. – E szerint te azt reméled – kérdezte a Zsena – hogy nemsokára világbajnoka leszel a diszkoszvetésnek? – Nemcsak remélem, bizonyos vagyok benne – feleltem. – Mindennap olvashatod, hogy már ma is hogyan beszélnek rólam az ujságok. Sohasem említenek másképpen, csak így: »az ujabb diszkoszvető gárda ez a kimagasló alakja…« – Ezt én még sohasem olvastam – felelte ő. – No, ha csak ilyen ujságot akarsz olvasni, ilyet mutathatok – feleltem. És kivettem a zsebemből tizenegy darab ujságszeletet; mert mindig ki szoktam vágni, ha a versenyjelentésekben ezt vagy azt írják rólam. A Zsena meggyőződést szerzett magának, hogy nem beszélek csak úgy a levegőbe, és látszott rajta, hogy egy kicsit resteli a tájékozatlanságát. – Már az bizonyos – felelte – hogy tizennyolczéves korában kevés embernek volt olyan szép sportmultja, mint neked. Ebből láttam, hogy a Zsena értelmes és kedves asszony, de ebből én még nem sejtettem rosszat. Hanem vacsora után már nem beszélgettünk komoly dolgokról. Jól befalatoztunk, igen sok szódás bort megittunk; és a Zsena kinézett az ablakon. – Úgy esik, barátom – szólt ő – mint ha dézsából öntenék. – Hát már most mi lesz? – kérdeztem én, – Mi lesz? – felelt ő. – Az, hogy: várjuk a jó szerencsét! Vagy az esőnek lesz annyi esze, hogy eláll, vagy valamelyik kocsisnak nem lesz esze és visszajön, de valahogy majd csak megleszünk, mert sehogyan még sohase voltunk. – És addig mit fogunk csinálni? – kérdeztem, mert azt hittem, hogy talán valamelyik vendégkönyvet akarja. – Addig udvarolni fogsz nekem! – felelt ő és mosolygott. Tulajdonképpen most néztem meg először a Zsenát. – Hallod-e – feleltem – az nem lesz valami nehéz! Mert, tudod-e, Zsena, hogy te tulajdonképpen nagyon szép asszony vagy?! A Zsena elnevette magát és azt felelte, hogy: – Ne mondd! Hát tetszem neked? – De nagyon! – feleltem én és igazat mondtam, mert csak most láttam, hogy milyen szép szeme van, és az, hogy a sok szódás bortól egy kicsit kipirult az arcza, rettenetesen jól állott neki. – Akkor hát miért nem udvaroltál nekem soha? – kérdezte ő. – Mert úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen rokonok vagyunk – feleltem. – De jobban meggondolva a dolgot, most már látom, hogy tulajdonképpen nem vagyunk rokonok. – No olyan közeli rokonság nincs közöttünk, hogy attól ne udvarolhatnál nekem! – felelt ő. – De mit nézel rajtam olyan merőn? Egyszerre úgy nézel, mint ha sohase láttál volna! Mert csakugyan most kezdtem jobban megnézni. – Azt nézem – feleltem neki – hogy milyen szép vastag nyakad van! Elnevette magát, és a nevetése ugy csengett, mintha megcsiklandozták volna. – A nyakam tetszik neked? – kérdezte. – És eddig tart az udvarlásod? – Dehogy! – feleltem. – Csakhogy a nyakad olyan szép, hogy az ember szeretne beleharapni! De, légy nyugodt, szép neked mindened, a mit csak megnéz az ember! Felhajtotta a szódás bort, a mi a pohárban volt, és folyton nevetve, így faggatott: – Hát ne tartsd magadban, hanem rajta, mondd el, mi tetszik neked rajtam?! És beszélj arról is, hogy mi nem tetszik neked a többi asszonyban? Mit nézel meg az asszonyokon először? Milyen az a nő, a ki a te ízlésed szerint való? Beszélj erről. Látod, ez érdekel engem. – Tudod – feleltem – én az asszonyoknak a száját és a szemöldökét nézem meg legelőször. És minél jobban nézlek, annál inkább látom, hogy az olyan száj és az olyan szemöldök a legszebb, a milyen a tied. Nekem a vékonyajku, vagy a picziszáju asszonyok nem tetszenek. Az ajak legyen formás, húsos és piros; lássék rajta, hogy nemcsak éppen beszélni, hanem csókolni való. Ha száj, hát legyen száj; legyen mit megcsókolni rajta… Mintha egy kicsit megzavarodott volna, a szavamba vágott és azt kérdezte, hogy: – Jézusom, te fiu! Hát nekem nagy szájam van? – Nem, hanem olyan, a milyen kell – feleltem. – És aztán a szemöldök is ilyen legyen, a ki angyala van, ilyen sűrű, ilyen szépen rajzolt… Az »a ki angyala van«, úgy látszik, nem tetszett neki, mert megint közbeszólt: – Te, egy kicsit nagyon is belejöttél!… Ha nehezen fogsz hozzá, ugyancsak hamar neki lendülsz! Ne ilyen hevesen udvarolj; inkább szép lassan, kitartóan. És nyugodtan, nyugodtan! A vendéglősnének nem kell tudnia, hogy te most udvarolsz. Ekkor már kezdtem egyet-mást gondolni, és beláttam, hogy igaza van: a világnak nem kell tudnia, hogy mi jár a fejemben. – Mintha bizony lehetne hosszan nézni rád, a nélkül, hogy az ember neki lendüljön! – szóltam halkan, a fogam közül, hogy a vendéglősné ne hallja, de úgy néztem rá, hogy ha úgy szólok, mint a hogy tekintek, ez már bömbölés lett volna, mert szavamra mondom, a tekintetem a mennydörgést is pótolhatta volna. – Hiszen a szemed olyan, mint két parázs!… Egy kicsit megakadtam, mert arra gondoltam: milyen kár, hogy nem vagyunk kettesben, hogy a vendéglősné meg a cselédje folyton itt botorkálnak! Borzasztóan szerettem volna megcsókolni! Egy kicsit összehúzta a szemhéjait, úgy nézett rám. De várta, hogy folytassam, mert így ösztönzött: – És?… És?… (Ő is halkan szólt, alig nyitotta ki a száját.) Azt tudom, hogy szép szemem van… ezzel nem mondasz ujságot… mást nem találsz rajtam?… Semmi egyebet? Kezdtem nagyon izgatott lenni. – Attól féltem, hogy megharagszol – szóltam éppen olyan hangon, mint előbb – de hiszen te kérdeztél, nem igaz? – Ne félj – felelte – nem haragszom meg. Persze, hogy én kérdeztelek! Hiszen csak arról van szó, hogy mi tetszik neked az asszonyokon, mit nézel meg rajtuk hosszasabban? Elmondod nekem ezt, mert engem ez a tárgy érdekel, elmondod úgy, mint a hogy egy jóbarátodnak mondanád el. – Aztán, – folytattam suttogva, – minden nőnek meg szoktam nézni a fülét. (Mosolygott.) Sohase tetszik nekem, csak az olyan nő, a kinek a füle kicsi, rövid, kerekded, formás és szorosan a fejhez simuló. Ó, milyen gyönyörü fülecskéd van! Zsena! Zsena! – Ne suttogjál – szólt – beszélj hangosabban. Látod, már ide néznek. A hangosabb beszéd természetesen közönbösebb hangot követelt. – Minden tetszik nekem rajtad! Minden, de minden!… Égő pillantásom – a mint bizonyosan észrevette, az álnok! – egy porczikáját se kerülte ki. Semmit se hagyott figyelmen kivül, semmit! Esküszöm neked, hogy Zsena elragadóan festett a bicziklista-ruhában; és sokat tudtam volna beszélni erről, nagyon sokat! De, a mit gondoltam, részben nem mertem megmondani neki, részben nem akartam tanuk előtt beszélni erről… Valami homályos sejtelem kezdett derengeni bennem, hogy nemsokára magunk maradunk. – Részleteket! Részleteket! – követelte Zsena. – Mit mondjak még egyebet, a mit meghallgatnál? Mindent elragadónak találok rajtad: azt a bájos mozdulatot, a melylyel egyik czigarettáról a másikra gyujtasz rá… a kezedet… ezt a szép, kövér kezet… látod, ki nem állhatom a kis kezeket, a kis mancsokat… se a kis lábakat… ne dugd el a lábadat… a czipődet megőrjítőnek találom… Mit mondjak még egyebet? Tudod-e, hogy sohase láttam asszonyt, a ki olyan szépen tudná kifúni az orrát, mint te! Erre már elkaczagta magát. Pedig hiszed, nem hiszed, magam se értem, de ebben a pillanatban valósággal a szerelem szólt belőlem. – De már erre iszunk egyet – szólt a Zsena – mert ezt a bókot még sohase hallottam! És koczintottunk, az ő egészségére. – Nem iszod ki? – kérdezte a Zsena, mert éppen csak hogy megkóstoltam a bort. Kezdtem már betelni ezzel az ízetlen folyadékkal. – A te egészségedre csak pezsgőt lehet inni – feleltem neki. – Hja, barátom, azt itt Miczbán óta nem ittak! Ha szeretsz, azt iszod, a mit én iszom. És ő kiitta a borát. – Ha megengeded – feleltem, hogy a te poharadból igyam, azt itathatsz velem, a mit akarsz. Akármit: petróleumot, benzint, vagy a mit el tudsz képzelni. – Nesze, lelkem! – szólt és tele töltötte a poharát. Természetesen egy hajtásra kiittam. Ha méreg lett volna benne, akkor is kiittam volna. Vagy legalább akkor is úgy tettem volna, mintha kiinnám. – És már most – kérdeztem – ezentúl nem fogsz inni ebből a pohárból? – Dehogy nem! – felelt ő. – Ezentúl mind a ketten ebből a pohárból iszunk. És ivott utánam, barátom! Megint teletöltötte a poharat, és olyan nagyot húzott belőle, hogy ettől én ittasodtam meg. Már a legjobb hangulatban voltunk, és éppen készülődtem, hogy: no, most mindjárt vakmerő leszek! – a mikor egyszerre csak négy ázott alak állított be a terembe. Tudniillik az étteremben ültünk, vagy ha úgy akarod: az ivóban, mert a kocsma tulajdonképpen csak egy nagy szálából állott; ezen meg kellett osztozkodnia, nappal az albumot gyarapító és anzikczot író intelligencziának, este pedig a helybeli bortestvéreknek. Az ázott alakok, ügyet se vetve ránk, nagy lármával helyezkedtek el, nem messze tőlünk. Igen hangosak voltak, és látni lehetett rajtuk, hogy nemsokára még hangosabbak lesznek. – Hallod, ez most már nem lesz valami mulatságos! – szólt a Zsena. – Jó lenne tőlük félrevonulni, egy másik szobába. – Biz’ az jó lenne – feleltem én. Ekkor ugyanis már kezdtem mindenfélét gondolni. A Zsena magához hívta a kocsmárosnét. – Lelkem, – mondotta neki, – most már, úgy látszik, itt kell maradnunk reggelig. Van-e két szobája? Kiderült, hogy csak egy vendégszobája van. Ezenkívül még csak egy szoba van a házban; abban ő meg a családja alusznak. Néha, a mikor a vendégszoba már el van foglalva és uj vendég érkezik, a mi alig egyszer-kétszer esik meg egy esztendőben, úgy segítenek magukon, hogy az uj vendégnek az ivóban vetnek ágyat. De ez most lehetetlen, mert az ilyen időben a cselédek alusznak az ivóban. – A cselédséget nem kell bántani! – szóltam én, mert nagyon megörültem ennek a dolognak. – Nevezetesen nem alhatnak mindnyájan a konyhában, – magyarázta a kocsmárosné, – a színbe pedig beesik az eső. – Na hát azt az egy szobát mindenesetre lefoglalom – mondotta a Zsena. A vendéglősné tovább ment. Talán azt gondolta, hogy majd csak megleszünk így is. Látom, hogy a Zsena nem mozdul, hát azt kérdezem tőle: – No, nem megyünk a vendégszobába? – Nem addig van az, barátom – felelte a Zsena. – Előbb gondoskodnunk kell róla, hogy: mi lesz veled az éjjel? Mert végre is nem maradhatsz reggelig az én szobámban; remélem, ezt magad is belátod. Nem vagy se annyira rokonom, se annyira gyerek!… – Ó, Zsena! – szóltam, de nem mertem azt mondani, a mit gondoltam. Hát csak annyit mondtam: – Menjünk be a vendégszobába!… És aztán, ha majd aludni akarsz, elküldesz. Akkor majd visszajövök ide és reggelig itt alszom egy széken. Hidd el, én állva is tudok aludni! A fejét csóválta. – Arról szó se lehet – felelte. – Egyelőre várunk. Most még csak féltíz. Tizenegyig fenn maradunk. Addig majd csak kitalálunk valamit. Még az is meglehet, hogy haza megyünk. – Most már semmiesetre se mehetünk haza – magyaráztam neki. – Mert ha el is áll az eső, tandemen nem indulhatunk meg ebben a vaksötétben. – Hátha visszajön valamelyik kocsi? Alattomban reméltem, hogy nem lesz ilyen disznó balszerencsém, de ezt nem árultam el neki, csak annyit mondtam: – Ez ugyan nem valószinü, de jól van, fenmaradunk tizenegyig. Hanem menjünk át a vendégszobába! Ha kocsi jön, ott is meghalljuk. – Nem. Ha fenmaradunk, akkor én még iszom – felelte. – Ott is ihatunk – mondtam én. – Nem. Én nem alszom olyan szobában, a melyik tele van borszaggal – mondotta ő. – De hiszen öt perczczel ezelőtt te mondtad!… – Jegyezd meg magadnak, hogy ha egy asszony öt perczczel ezelőtt valamit mondott, ez csak egy okkal több, hogy öt perczczel később az ellenkezőjét mondja. Nem tudtam ugyan megérteni, miért beszél így, de ez még nem boszantott volna; sokkal inkább boszantott az, hogy olyan nehezen érek czélt. De, hiába, nem tudtam rábeszélni, hogy teljesítse az óhajtásomat. Ez egy kicsit elkedvetlenített. Az ázott alakok miatt most már nem udvarolhattam neki olyan hevesen, mint előbb. De közelebb férkőztem hozzá; sőt még a kezét is megszorongattam. Hanem ő sokkal tartózkodóbb lett. Nem tudom, az ázott alakok miatt-e, vagy azért, mert látta, hogy most már fölösleges engem bátorítani. Ó, egy cseppet se kellett már engem bátorítani arra, hogy, mihelyt magunkra maradunk, azonnal igen veszedelmessé váljak! Olyankor, ha valami nagyon merészet mondtam neki, mindig kihozott a sodromból. Közbevágott és erőszakolta, hogy igyunk. De ő is ivott; nem maradhattam hátra. És lassankint, a nélkül, hogy észrevettem volna, visszaterelte a beszélgetést a komoly dolgokra. Kérdezősködni kezdett a versenyekről: hányszor lettem első, mikor, és milyen szakokban. De nekem már elment a kedvem a komoly dolgoktól. Mondtam neki, hogy engem jobban érdekel az, a miről az előbb beszéltünk, és nekiláttam, hogy visszazökkenjünk a kerékvágásba. De ilyenkor nem igen engedte, hogy szóhoz jussak, és integetett, hogy az ázott alakok mindezt meghallhatják. Ekközben úgy nézett rám, mintha azt mondta volna: »Majd ha egyedül leszünk!« Azután mintha a bor megoldotta volna a nyelvét. Fecsegni kezdett mindenféléről, a mi engem a legkevésbbé se érdekelt. Tisztán emlékszem, hogy utóljára azokról az unalmas kis nénikékről beszélt, a kikkel ebéd előtt tenniszeztünk. Ezek az unalmas kis nénik még távollétükben is untattak. Megjegyzem, hogy a vihar nem hűtötte le a levegőt; iszonyu meleg volt. A terem lassankint megtelt ételszaggal és füsttel. A fejemet nehézzé tette a sok szódás bor. Aztán meg délelőtt is, délután is kemény munkát végeztem. És végre, ilyenkor én már aludni szoktam. Szóval, mialatt a Zsena pletykált és egyre pletykált, éreztem, hogy elálmosodom. Mit mondjak, Tógyer? Iszonyu csata dúlt bennem a szerelem és az álmosság között! Ha nincs ez a kaland, ha előbb nem tüzel föl ez a kis boszorkány, bizonyosan leragadt volna a szemem. Már tizenegy is elmult. Könyörgő szemeket vetettem a Zsenára, már a mennyire ki tudtam nyitni a szemem. Végre ütött a megváltás órája. Az ázott alakok kezdtek nagyon kedélyesek lenni, és a Zsena ezt nagyon kedélytelennek találta. Egyszerre csak azt mondja nekem: – Itt már nem maradhatunk; aztán meg ideje is, hogy aludni menjünk. Az ügy egy kicsit czifra; de szükség törvényt bont. Hiába, nincs más megoldás; nem kergethetlek ki az esőbe. Ott fogsz aludni a szobámban, a kanapén. De csak egy föltétel alatt adok neked szállást. A becsületszavadat kötöd le, hogy számíthatok a lovagiasságodra. És becsületszavadat adod arra is, hogy akármit parancsolok, vakon fogsz engedelmeskedni. Természetesen vad örömmel adtam becsületszavamat. Hiszen a becsület-kódex első paragrafusa úgy szól, hogy a becsületszó ilyen esetekben nem kötelező; sőt ellenkezőleg. – Meggyőződhettél róla – mondtam a Zsenának – hogy az a hölgy, a ki a lovagiasságomra hivatkozik, nem épít homokra. – Bízom benne, hogy jellemes férfival van dolgom – felelte a Zsena. Ezt a dicséretet egy kicsit gyanúsnak találtam. Az asszonyok azokat a férfiakat dicsérik a legszivesebben, a kiket kinevetnek. Csak nem akar kijátszani?! Elképzelheted, hogy az örvendetes fordulat fölrázott letargiámból. A mig átmentünk a vendégszobába, éreztem, hogy vadul kalapál a szivem. A vendéglősné is velünk jött, de nemsokára kiment. A hogy betette maga után az ajtót, szó nélkül a nyakába borultam a Zsenának és össze-vissza csókoltam. Kibontakozott az ölelésemből és azt mondta: – Hohó, barátom, hát ez a lovagiasság?! – Bocsáss meg – feleltem – de ez nem ellenkezik a lovagiassággal. Én őszintén megvallottam neked, hogy szerelmes vagyok beléd, hogy meghalok egy csókodért, és hogy ha belenézek ebbe a két parázsba, nem tudok uralkodni magamon. – Igen, de becsületszavadat adtad, hogy vakon fogsz engedelmeskedni, én pedig azt parancsolom neked, hogy viselkedjél tisztességesen és mindig legalább is három lépésnyi távolságban légy tőlem! – Eddig még nem parancsoltál semmit, és én, a ki szeretlek, imádlak, a ki már alig vártam… – Most nem arról van szó – szólt közbe a Zsena. – Nekem semmi kifogásom az ellen, hogy szerelmes légy belém, hiszen én magam is bátorítottalak, hogy csak mondj el mindent, a mi a sziveden van. De a szerelem az más blattra tartozik: most az éjszakáról van szó. A szerelemről beszélhetsz holnap, a mennyit akarsz; meg foglak hallgatni, engem ez érdekel. De erre az éjszakára felfüggesztjük az egész szerelmi ügyet; mert most aludni akarok. Te pedig szót fogadsz, ha nem akarod, hogy kikergesselek a pokolba, mint szószegő, lovagiatlan embert. A lovagias férfi, barátom, nem él vissza egy nő védtelenségével; nem fizet hálátlansággal azért, ha egy hölgy szivességet tesz neki; és nem akarja erőszakkal csikarni ki azt, a mit kapnia kell, barátom, és nem rabolni, – a mit az igazán lovagias férfiaknak önként adnak meg a nők, a mikor meggyőződtek róla, hogy a lovag szerelme nem üres beszéd. Holnap, Czézár, semmi se fog akadályozni, hogy bebizonyítsd a szerelmedet, a hogyan tudod; holnap tehetsz, a mit akarsz, mondhatsz akármit, nem foglak elriasztani… Holnap folytatjuk, a hol ennek a szobának a küszöbénél elhagytuk; holnap magam is azt mondom, üsd a vasat, a mig meleg!… De most, most Treuga Dei van, barátom. Most az én éjszakai pihenésemről van szó; most a vendégem vagy; most teljes nyugodtságra kárhoztat a becsületszó, a melyet nekem adtál, és nemcsak ez a becsületszó, hanem a gentlemanlikeness is, a mely éppen úgy köt egy lovagias férfit, mint ha kötéllel volna lekötözve, úgy, hogy mozdulni se tud. Egy lovagias férfi nem használhatja föl azt, hogy megkönyörültek rajta, a mikor hajléktalan volt; egy lovagias férfi megvárja azt, mig a szerelmesével áll szemben és nem egy jótékonyságot gyakorló, szegény, védtelen asszonynyal, a ki össze van törve, s a kinek holnap talán meg fog dobbanni a szive, de a ki ebben a perczben csak pihenésre vágyik… – Emberfelettit kivánsz tőlem – feleltem az álnok kaczérnak. – De ne mondhassa senki, hogy Oláh Czézár lovagiatlanságot követett el!… Senki, még az se, a kit emberfeletti módra szeret, a kit a legjobban szeret a világon! Egy igéretem, egy becsületszavam van!… Megtartom hűségesen; parancsolhatsz akármit: engedelmeskedni fogok! Ezt csak ravaszságból mondtam, mert láttam, hogy be akar csapni. De meg akartam nyugtatni, hogy a helyzet még kedvezőbbé váljék. Magamban így okoskodtam: – Most nem ellenkezem veled, mert most még kilökhetsz! Most csak gondold azt, hogy ostoba vagyok! Most színeskedjünk egy kissé; úgy kivánja a helyzet. De várj, csak aludjál el!… A becsületszó! Nőkkel szemben nincs becsületszó! – Akkor hát feküdjél le arra a kanapéra, ruhástul – szólt Zsena, a kit a hangom megtévesztett. – És aludjál, ha tudsz! Azzal kifelé indul. – Hová méssz? – kérdeztem. – Elfelejtettem megmondani a vendéglősnének – felelte – hogy reggel hat órakor keltsenek föl bennünket, ha akkorra kitisztul az idő. Aztán egy köpönyeget akarok kérni tőle takarónak; mert nem szeretnék megfázni. A számlámat is ki akarom fizetni; hogy reggel azonnal indulhassunk. És, tudod, intézkedni kell, hogy valaki már hajnalban elinduljon a kastély felé; ne nyugtalankodjanak otthon nagyon sokáig… – Ezt én mind elvégezhetem. – Nem, nem; csak feküdjél le. Fogadj szót! Tisztában vagyok vele, hogy a mikor egy asszony négy czimen is megokolja egyetlenegy lépését, akkor ez a négy czim mind hazugság, s az igazi ok valami más: az ötödik, a mit nem mond. Sok mindent gondoltam… de nem gondoltam semmi rosszat. Mikor kiment, egy darabig tanakodtam, hogy ledőljek-e? Igy gondolkoztam: – Bizonyosan nagyon jó hatással lesz rá, ha látja, hogy szót fogadtam. Nem fog gyanuperrel élni; eloszlatom minden kétségét, tökéletesen megnyugtatom, bolonddá teszem… A legokosabb lesz azt tettetni, mint ha máris aludnám. Akkor, akkor talán… Nem, ez semmiesetre se fog ártani! Aztán meg igen vágyódtam már rá, hogy ledőlhessek és egy kicsit kinyujtózkodjam. – Eh – gondoltam magamban – addig is szundikálok egy kicsit, a mig odakünn jár! Egypár percznyi nyugalom nem sok, de az is valami! Ugy is olyan nehéz a fejem!… a szemem is ég!… Eh, a mig bejön, addig lehunyom a szemem! Ledőltem a kanapéra és így beszélgettem magamban: – Igen, azt fogom szimulálni, mintha máris aludnám!… Elmosolyodtam. – Várj csak, álnok kaczér, várj! Gondold azt, hogy alszom! Feküdjél le gyanutlanul! És csak aludjál el!… Lehunytam a szememet és a következő perczben már mélyen aludtam. Mikor fölébredtem, ide s tova hét óra lehetett. A nap besütött az ablakon. A Zsena ott állott előttem; ő költött fel. – Ébredj, hétalvó! Mindjárt indulunk! És gonoszul mosolygott. Azt hittem, hogy mindjárt megüt a guta! Egy pillanatra arra gondoltam, hogy megmentem legalább a veszett fejszének a nyelét és érdemet kovácsolok a balszerencsémből. Szinleltem, mintha szándékosan aludtam volna el; mintha engedelmeskedtem volna, ideálisan értelmezett lovagiasságból! Igy talán megmenthetem a jövőt… s azonnal folytathatom, a mit elkezdtünk… ott, a hol ennek az átkozott szobának a küszöbén elhagytuk. De a Zsena olyan gonoszul, olyan átkozott gonoszul mosolygott, hogy nem állhattam meg: elkáromkodtam magamat. Mikor már fel akartunk ülni a kocsiba, azt mondom a Zsenának: – Várj csak egy kicsit… – Hová méssz? – kérdezte ő. – Beleirom a nevemet a vendégkönyvbe. Velem jött és nézte, hogy mit irok. Azt irtam a könyvbe, az ő neve alá: Jöttem, nem láttam, aludtam! Czézár. – Ird oda – szólt a Zsena – azt is, hogy: »Ugy-e, szamár voltam?« Még ingerelt, az alávaló! És tudod-e, mivel tetézte az alávalóságát? Azt hiszem, szentül meg vagyok győződve róla, hogy mindent elmondott a Károlynak, mindent, szóról-szóra! Mert azóta a Károly folyton röhög, ha engem megpillant. Annyira röhög, hogy a mikor vívunk, a röhögéstől nem tudja védeni magát, és ha a kardok élesek volnának, összekaszabolhatnám, pecsenyévé! A Zsenával pedig azóta nem tudok beszélni. Ő csak mosolyog – megtudnám ölni, megtudnám enni, agyon tudnám csókolni ezért az átkozottul gonosz mosolygásáért!… De olyan ügyesen szökik meg előlem, mint… akkor este! Így történt, Tógyer! Ha ezek után is fentartod azt a súlyos vádat, hogy tökfilkó módjára viselkedtem, csak ird meg! Biztosítlak, nem fogok érzékenykedni. Mindig híved a legálmosabb _Czézár_. DALNOKVERSENY. – Hiába csúfoltok – szólt Hadházy – és hiába mondotok kérgesszívűnek, mert én se vagyok rosszabb lelkű, vagy érzéketlenebb, mint akármelyikőtök! Csak nem tartozom azok közé, a kik gyönyörüséget találnak benne, ha elérzékenyedhetnek; és nem is igen van alkalmam erre. Meglehetősen egyedül állok a világban; tehát nem történhetik velem semmi, a mi megrázhatna. A többé-kevésbbé idegenek baján pedig nem szoktam töprengeni; igen, hiába nevettek, menekülök onnan, a hol bajt sejtek. Nem mintha a más baja nem hatna rám; hanem a szenvedés látása idegessé tesz. Hogy az uzsorást is idegessé teszi a szegény ember könnye? Bocsánat, nálam nem ilyen az eset. Ha tudok segíteni a szegény emberen, segítek rajta; de ha nem tudok segíteni, akkor tovább állok, mert nem vagyok se olyan gonosz, hogy részvét czímén gyönyörködjem a kínlódásában, se olyan ostobán lágylelkű, hogy a szenvedésében való osztakozással meggyötörjem magamat, mikor ezzel nem használhatok, semmi jót se szerezhetek neki. Be is tudom bizonyítani, hogy ebben a tekintetben éppen olyan vagyok, mint ti. Még pedig úgy, ha megvallom, hogy igenis, régen volt, a mikor utóljára éreztem olyasmit, a mi mély meghatottságnak nevezhető… de ha elmondom nektek, hogy mi okozta ezt a mély meghatottságot, talán ki fogtok nevetni, vagy meg sem értitek, hogy hol is kell hát itt elérzékenyedni?!… Lovagiasság dolga volt, hogy meghallgassuk; annyival inkább, mert már mindnyájan ugyancsak visszaéltünk a beszédhez való jogunkkal. Hadházy elkezdte: A jogtudományi államvizsgálatra kellett volna készülődnöm, de a szórakozás, mely minduntalan megtámadta akarattalanságomat, ujra, meg ujra elvont a tanulástól. Egyszer az egyik pajtásom – nagyúri származású, gazdag fiú, a kivel az egyetemen vastag barátságba keveredtem – azt mondja nekem: – Így soha se mehetünk neki a vizsgálatunknak, hanem tudod mit, gyere le velem a pusztára! A családom a Rivierán van; csak ketten leszünk a kastélyban, és egész nap békén tanulhatunk, te jobbra, én meg balra. Nem kellett kétszer mondania; leutaztunk, és két nap mulva egyedül hagyott a kastélyban. Eszébe jutott, hogy mégis csak el kell mondania egyet-mást Piroska grófnőnek, a kibe akkor nagyon szerelmes volt; szóval rám bizza a jogtudományt, boldoguljak vele, a hogyan tudok. Ha azt mondom, hogy egyedül hagyott a kastélyban, ez csak olyan pöffeszkedő szólam, a melyet már a nagyúri pajtásomtól tanultam el. Mert nem ugyan magában a kastélyban, hanem mindjárt a szomszédban, az urasági tisztek épületében, megtaláltam azt a kis, de jókedvű társaságot, a melyre három napi szorgalmas tanulás után nagyon is rászomjaztam. Az öreg kasznár szeretett tarokkozni, s minden este vendégek voltak nála, a kik a kártyaasztal mellett néha éjfélig is elboroztak. A falu a kastélytól csak egy puskalövésnyi távolságra van; a jegyző és a tanító minden este beköszöntöttek. A paskievicshez szükséges negyedik pedig mindig kéznél volt az ispán vagy az uradalmi irnok személyében. De olykor mások is beállítottak. Az öreg kasznár társasága ugyan jóformán csupa öreg emberből állott, – még az uradalmi irnok is deresedő fejű ember volt, – azt se mondhatnám, hogy soha se láttam nálok ötletesebb legényeket… nem, a társalgásuk nem a változatosságával gyönyörködtetett… de ezek az öreg emberek tudtak mulatni, s ezt a tulajdonságot én mindig nagyra tartottam. Aztán, ha az ember már annyira elbódult a magánjogtól, hogy az egész világot a magánjoghoz hasonló sivatagnak látja, akkor bizony megbecsüli még a trappisták társaságát is. Szóval a negyedik naptól fogva én is minden este együtt ittam velök a vizesbort. És olyankor, ha a rendes kártyázó társaságon kívül senki sem állított be, hosszasan eludvarolgattam az öreg kasznárnénak. A kasznárné már jóval túljárhatott az ötvenedik esztendőn, ha ugyan még nem érte el a hatvanadikat. De meglátszott rajta, hogy valamikor szép asszony lehetett, s öregségében is megmaradt kellemes személynek. Mindig jókedvű volt, résztvett a poharazásban, szerette a tréfát, s a vendégek nem maradhattak az asztalnál olyan sokáig, hogy ki ne tartott volna a mulatozásban. Megtudtam, hogy valaha régen kedvelt operetténekesnő volt, és elég hosszú időn át, mert csak akkor vált meg a színpadtól, mikor férjhezment az öregéhez, a ki már akkor se volt mai csirke… tehát, úgy látszik, akkor, a mikor Ida mama számára is elérkezett – már nem is annyira a férjhezmenés, mint inkább a visszavonulás ideje. Emlékeztem a leánynevére; gyermekkoromban sokat emlegetett név volt ez. És eszembe jutott, hogy kis fiú koromban egyszer magam is láttam a színpadon. Természetesen a homályos emlékeim sorában rejtőzködő Szép Heléna és az öreg kasznárné között nem igen tudtam fölfedezni a hasonlatosságot. Nagyon szép idők jártak, s többnyire a szabadban mulatoztunk, a park egy kellemes helyén. És mialatt az öregek a huszonegyest kergették, órákig el tudtam beszélgetni Ida mamával, a nélkül, hogy egy perczig is unatkoztam volna. Hol ő mesélt a régmúlt időkről s a maga élményeiről; hol én mesélgettem neki azokról, a kiknek a nevét ő csak az ujságból ismerte, de a kik iránt mégis érdeklődött. Mert minden iránt érdeklődött és mindenről tudott, a mi abban a világban történik, a melyet ő már régen elhagyott. Úgy beszélhettem vele, mint egy fiatallal; okos és kedves maradt, a lelke nem vénült meg. Egy este – gyönyörű, meleg májusi este volt – sokkal tovább maradtunk fenn, mint rendesen. Ida mamának a születésenapját ünnepeltük… hogy melyiket, soha se derült ki… és ezt a nagy napot nem ülhettük meg másképpen, mint hogy többet együnk, többet igyunk, és tovább üljünk a helyünkön, mint máskor. A vendégek meg is feleltek ennek a várakozásnak, s talán nem követek el illetlenséget, ha megvallom, hogy ennek következtében a nagy nap tiszteletére mindnyájan becsiptünk egy kissé, mindnyájan, még Ida mama is. Olyan pompásan mulattunk, hogy ennek a kitünő közérzésnek végre is hangot kellett adni. És az uradalmi irnok, úgy két óra tájban, szavakba foglalta azt az óhajtást, a mely csak bennem nem támadt fel, s a melyet az öregebbek csak az én fiatalságomra való tekintettel nem akartak hangoztatni, hogy ne tünjenek fel nálam is korhelyebb öreg korhelyeknek: – Nagysád, szépen kérem, énekelje el a _Szép Heléná_-t, csak egyszer, egyetlen egyszer!… Ida mama elpirult, megbotránkozott, de látszott rajta, hogy szeretné a kívánságot teljesíteni, s csak előttem szégyenkezik. Én persze erélyesen szekundáltam az irnoknak. Elmondtam, mennyire bántana, ha még most is olyan idegennek tekintene, a kinek a jelenlétében semmi kedve ahhoz, a mit a jóbarátok körében szívesen megtesz. Utóljára az öreg kasznár is segítségünkre sietett: – Anyókám, no, ne kéresd magad olyan sokáig, énekelj az uraknak valamit!… Hiszen tudod, hogy mindannyian szivesen hallgatunk! Ida mama csak ezt várta. Mikor elkezdett énekelni, majdnem elnevettem magam. A hangja természetesen már régen elveszítette a fényességét és a szépségét, ha ugyan volt mit elveszítenie, de az erejét nem veszítette el. És ez a minden szépség nélkül való, öreges, de erősnek maradt hang, mely különben a nagy gyakorlat szerezte szabatossággal kezdte előadni a jól ismert énekszámot, valami rendkívül furcsa és bántó ellentétet alkotott azzal a fiatalos érzéki sóvárgással, a melynek ez a dal olyan szívhezszóló megnyilatkozása… Minden udvariasságomra szükségem volt, hogy az arczom el ne árulja a benyomásomat. De mire végére ért a dalnak, – soha éneklés ilyen változást nem idézett elő bennem, – már nem volt kedvem nevetni, mert a mit hallottam, az lassankint megejtett. Ebből a szépség nélkül való, öreg, de erős hangból egyre harsányabban, egyre fájdalmasabban, egyre megindítóbban, olyan élnivágyás szólt, – olyan megremegtetően bánatos, kétségbeesett sóvárgás valami után, a mi mindig volt és mindig lesz, de annak számára, a kinek a szava szól, tehát még él, örökre elveszett, – a Heléna mitológiai szemérmetlenségű olvadozását: Szeretünk! Élvezünk! Szerelem kell nekünk! olyan mámorosan odaadó hévvel, olyan forró érzéssel, annyi lélekkel énekelte el, hogy bennem megborzongott valami, s megilletődtem, mint az, a ki akaratlanul valami fájdalmas titok fátyolát lebbentette fel. Aztán… hogyan is mondjam el, mint fogott el mindjobban egy eddig ismeretlen hangulat?!… attól tartok, hogy nem fogjátok megérteni: mit éreztem, mit kellett éreznem… aztán a többiek, a kik még most is a régi jó énekesnőt hallották, csodálták és élvezték benne, tovább énekeltették… majd maguk is nótára gyujtottak, kedvük szerint. Én fázni kezdtem… De a mikor Ida mama ujra megszólaltatta a pogány szerelmet, és az ősz Eurydike, a kinek az arcza lángolt s a szeme tüzelt, elénekelte a szilajul lobogó szerelem szavát: Én a halállal nem törődöm!… már én is egész lélekkel hallgattam ezt a különös énekesnőt, a ki az egész életét siratta… s a ki mintha mindnyájunk életét, az egész mindenség életét siratta volna… Hogy a bor dolgozott bennem? Egy kissé az is. De várjatok, még nem vagyok a végén… Ida mama egyre jobban belemelegedett az éneklésbe. Már nem várta a biztatást; már azzal se törődött, hogy az öregek közben néha beszélgetni kezdtek. Előkereste emlékezetéből hajdani műsorának legkedvesebb énekszámait, s kéretlenül is el-elismételte Eurydike dalát: Én a halállal nem törődöm!… Egyszerre egy éles füttyszó zavarta meg a konczertet. Elmúlt három óra; a madarak fölébredtek és énekszóval köszöntötték a reggelt. Rám úgy hatott ez a madárfütty, mint az ujra megujuló természet, az örök fiatalság harsány, éles szava. Egy darabig a madarak hangversenyét hallgattuk. Ida mamát egy kissé megzavarták a reggel hangjai, meg a derengés, majd a világosság; de már nagyon benne voltunk a mulatságban s jól találtuk benne magunkat. Megint csak rágyujtott egy nótára. És egyszerre észrevettük, hogy valahol egy bolond fülemüle versenyre kelt az énekesnővel. Míg Ida mama énekelt, a fülemüle is trillázott, csattogott; mikor a dalnak vége volt, a fülemüle is elhallgatott. Ida mama nem hagyta magát. Csak annál nagyobb tűzzel, csak annál odaadóbban, csak annál áthatóbb hangon énekelt; a hangja betöltötte a parkot. Talán azt gondolta, hogy: hiszen most énekel utóljára! És, higyjétek el, az élethez való ragaszkodásnak, a mindent átfogó szerelem utolsó átérzésének, a kétségbeesetten lobogó vágyakozásnak a hangja soha se szólt hozzám ilyen hatalommal, ilyen megrendítően, mint ennek az öregasszonynak az ajkán. Mikor utóljára énekelte el: »Én a halállal nem törődöm!« – nekem úgy tetszett, hogy ez az énekszó mindnyájunk búcsúja az élettől… egy harsányan hangzó vád a természet ellen, mely lassankint minden jót visszaszed tőlünk, mindent, mindent!… és utolsónak az öntudatunkat hagyja meg, hogy jól átérezhessük a teljes kifosztottságunkat, a végső megsemmisülésünket, hogy jól elsirathassuk mindenünket, mindenünket! Olyan mély meghatottságot éreztem, mint se azelőtt, se azóta soha. Ekközben a fülemüle – talán elunta a mulatságot, talán megfélemlítette a zaj – végképpen elhallgatott. Udvariasan úgy magyaráztuk ezt, hogy a fülemüle, a gyöngébb versenyző fél, átlátta, hogy nem bírja a versenyt, s meghódolt az énekesnőnek. A KÖNYVTÁROSNÉ. A Borsy németjét a legjobb akarattal se lehetett megnyerő külsejű embernek mondani. Az óriási testét kétharmadrészben betakaró, szalonkabát gyanánt szereplő, ormótlan lebernyeg, a melyet mintha vasvillával löktek volna rá, s a melynek két széles szárnya járásközben úgy lengedezett, mint két fekete zászló, már vagy tíz éve volt szégyene a berlini szabásművészetnek. Gesztenyebarna, ápolatlan haja teljesen elborította inggallérjának hátulsó részét és apró tincsekben lógott a vállára. Két-három hét is elmúlt, a mig egyszer megborotválkozott, s már másnap őszes tüskék ütköztek ki az állán. Azok közé a szakálltalanok közé tartozott, a kik mintha csak azért borotválkoznának – olykor-olykor, nagyritkán – hogy az álluk mindig gondozatlan legyen. Egy kicsit resteltük a vendéglő közönsége, a fogadós és a pinczérek előtt, hogy ez az alak egy idő óta mindennapos vendége az asztaltársaságunknak, s valamelyikünk nem állotta meg, hogy legalább ennyit ne mondjon Borsynak: – Te ezt a tudóst egyenesen a _Fliegende Blätter_ből hoztad. Borsy vállat vont. – Ti azt nem is sejtitek – felelt – hogy ez a német milyen kitünő ember. A gyáramnak szakbeli birálataival olyan megbecsülhetetlen szivességeket tesz, hogy pénzben lehetetlen volna meghálálni… és csak úgy, isten nevében, mert ez neki semmi. Aztán, valahányszor Berlinbe megyek, a mi elég gyakran történik, még jobban lekötelez. A hová én soha be nem juthatnék, előtte azonnal megnyílik minden ajtó, mert nem képzelitek, hogy otthon, a kivételesen ritka szaktudásánál fogva, milyen nagy tekintélye van. Azonkivül ilyenkor minden tőle telhetőt elkövet, hogy szolgálatomra legyen és hogy azt a pár napot, a melyet Berlinben töltök, minél kellemesebbé tegye. A legkevesebb, a mivel tartozom neki, az, hogy most, a mikor először és talán utóljára van Pesten, egészen a rendelkezésére álljak. Tudom, hogy nagyon szereti a mienkhez hasonló társaságot, s hogy a mit köztünk hall, az neki csupa érdekesség; azért hoztam el ide. Különben, ha terhetekre van, elcsalhatom máshová, a nélkül, hogy ez feltünnék neki. De jobban szeretném, ha esténkint szívesen látnátok; neki kellemesebb, nekem pedig kényelmesebb volna. Természetesen, többé szó se volt a német ellen. Ennyit Borsy megvárhatott tőlünk. Egyébként a némettel hamar megbékéltünk. Nem bizonyult olyan alkalmatlannak, mint a milyennek első megjelenésekor találtuk. Az ebédnél sohase láttuk; egész nap a tudományos intézeteket, a múzeumokat és a könyvtárakat bujta. Este pedig meglehetősen későn jelentkezett, a mikor a vendéglőben már kevesen voltak. Nem igen feszélyezett bennünket; senkinek sem alkalmatlankodott unalmasságokkal; sohase rontotta a mulatságot, akár ott se lett volna. Látnivaló volt, hogy jó fiú, a ki igen szeret mulatni. Egy éjjel valami korhelykedésbe keveredtünk, s a németet valósággal boldoggá tette, hogy őt is magunkkal vittük. Ez alkalommal kiderült, hogy határozottan mulatságos ficzkó. A korhelytanyán ő tartotta szóval a társaságot; és nem beszélt badarságokat. Ettől fogva a német »be volt fogadva«. Minthogy igen sok sört ivott, de a bortól sem idegenkedett, mindig azok közé tartozott, a kik a legtovább maradtak az asztalnál. És minthogy az utolsó félórát rendesen a bölcselkedésnek és a vitatkozásnak szenteltük, a német részt vett minden vitatkozásunkban. Egy este arról a szerencsétlen félig-ismerősről volt szó, a ki aznap öngyilkosságot követett el, s valaki azt találta mondani, hogy ezt a szerencsétlent egy rossz asszony tette tönkre. Lippay ellentmondott, s magát »az áldozat«-ot hibáztatta. – A férfi legyen igazán férfi – szólt. – Ne legyen rabszolgája az asszonyoknak és még kevésbbé _egy_ asszonynak. A kinek az életét egy asszony meg tudja rontani, annak úgy kell. Olyan hitvány legény volt, hogy nem érdemelt jobb sorsot. A német vitatkozni kezdett vele. Kifejtette azt a nézetét, hogy minden embernek a sorsa az ifjúság bizonyos, számokkal is kifejezhető éveiben dől el, vagy jobbra, vagy balra, de végképpen, és határozottan egy irányban. Mindig a húsz és huszonötödik év között, s a legtöbbször a huszonharmadik vagy a huszonnegyedik évben. A harmincz éves ember már nem haladhat más uton, csak azon, a melyiken huszonötödik évében haladt. Már pedig éppen ezekben a válságos években az asszonyiság hatása nagyobb a férfira, mint akár előbb, akár utóbb. Ezekben a válságos években minden kis véletlennek, de különösen az asszonyi formában jelentkező véletlennek olyan kiszámíthatatlanul nagy befolyása lehet az ember sorsára, hogy ezt a befolyást nem igen gyöngítheti meg se az ész, se a még határozatlan jellem, se az örökölt vagy már megszerzett akaraterő. – Az ellenkezőt merném állítani – folytatta Lippayhoz fordulva. – Azt, hogy ha egy értelmes és jóravaló embernek az egész életén át nem sikerül érvényesülnie, akkor száz eset közül kilenczvenkilenczben egy asszony rontotta meg az életét, még annak idején, a mikor a legény húsz-huszonöt éves volt. Az én sorsomat például szintén egy asszony rontotta meg, egy bizonyos asszony, helyrehozhatatlanul, és ezt be is tudom bizonyítani. Ha ez az asszony nincs, vagy én véletlenül nem találkozom vele, akkor nekem ma két gyermekem és kilencz millióm volna, vagy két millióm és kilencz gyermekem, a mi még jobb. Lippay rápillantva a lehetetlen szalonkabátra, elnevette magát. – Az ilyen feltevéseket – felelt – az a természetes emberi gyöngeség sugallja, hogy az ember a maga hibájáért másvalamit vagy másvalakit szeret okolni. A mi pedig azt illeti, hogy mi volna? – ezt sohase lehet tudni. A »volna« épp olyan bizonytalan, épp olyan kiszámíthatatlan, mint a »lesz«. De a német megmaradt hitében. – Ha én azzal az asszonynyal nem találkozom, akkor én ma a Boettiger Lothár barátom helyében volnék, a kinek két gyermeke és kilencz milliója van. Mert Boettiger sohase jutott volna a mai helyzetébe, ha én önként át nem engedem neki a nekem fentartott helyet, és ezt a helyet se ő, se senki, se semmi el nem intrikálta volna tőlem, ha én bolondul magam nem mondok le róla. Azt az asszonyt különben nem akarom vádolni. Az ugyan nem tehet róla, szegény, hogy olyan alaposan megrontotta az életemet; csak eszköze volt a véletlennek. Áldott, jó lélek; most is lelkesedem érte, és hálásan ismerem el, hogy az életem legszebb óráit köszönhetem neki. Egypáran érdeklődni kezdtek. – Sohase ismertem kedvesebb teremtést – folytatta – és ráemlékezve, nem tudok más hibát fölfedezni benne, mint hogy egy könyvtár-igazgatónak volt a felesége. De ez a csekélységnek látszó körülmény elég volt rá, hogy megrontsa a jövőmet. Ez olyanformán hangzott, mint valami burkolt »felhívás keringőre«. Természetesen kértük, hogy beszélje el az esetet. Nem sokáig kérette magát. – Huszonkét éves koromban – kezdte – csinos, daliás, kellemes modorú fiatal ember voltam, és úgy öltözködtem, mint egy herczeg. Ezt persze most nem nézik ki belőlem, de így volt, és higyjék el, hogy nagyon tetszettem az asszonyoknak. Ez kissé elkapatott. Nem voltam érzelgős, nem voltak szenvedélyeim; elkapatottságból, elbizakodottságból, józan, hideg, számító maradtam. Persze, én is élvezetrevágyó voltam, mint minden fiatal ember, és nem is tagadtam meg magamtól az élvezeteket; de tudtam uralkodni magamon, és nem voltam rabja még az élvezetre vágyásomnak sem. Tisztában voltam vele, hogy ez a vágy a természetnek legbecsesebb ajándéka, a melyet – okosan – ki kell használnunk, és hogy ezt a kincset sem nem azért kaptuk, hogy elprédáljuk, sem nem azért, hogy ne tudjunk vele élni. Tisztában voltam vele, hogy a ki ezt a kincset odadobja egy ostoba szenvedélynek, a ki ezt a kincset lerakja egy asszony lábához, éppen olyan oktalanságot követ el, mint az a néger, a ki egy nagy darab gyémántot talált, és tudatlanságában a gyémántot elvitte a gazdájának, hogy annak hatalma még nagyobb, s az ő rabszolgasága még tűrhetetlenebb legyen. Szóval nem voltam arra predesztinálva, hogy az asszonyok vagy egy asszony rabjává legyek; és, bár ifjúkoromban igen sokat szerelmeskedtem, elmondhatom, hogy soha se voltam rabja a szerelmi szenvedélynek. A nagyravágyásnak se voltam betege, de a legkomolyabb gondolatom mégis az volt: minél előbb és minél nagyobb karriért csinálni! Okos fiú voltam és tudtam, hogy ennek a módja nem az, hogy az ember sokat tudjon, vagy sokat dolgozzék, hanem az, hogy: a társaságban minél kellemesebb jelenség legyen, minél simább, kedvesebb modorral főzze le embertársait, minél több hasznos összeköttetést szerezzen, minél ügyesebben helyezze el a minél tapintatosabb hizelgést s a többi, de hisz ezt önök is tudják. Ehhez képest kitünően indultam neki az életnek, s a jövőm fényesnek igérkezett. Bár semmit sem tanultam, remekül usztam meg a kereskedelmi iskolát, és mert a hazulról kapott segítség elég volt rá, hogy a gavallért játszhassam, azonnal alkalmazást találtam egy nagyobb kereskedőháznál. Itt nem sokáig haboztam, hanem hamarosan megkisértettem az első nagy _coup_-t. A főnököm felesége már jól túljárt a negyvenen, de még szeretett mulatni. Udvarolni kezdtem neki; apró figyelmességeim fölkeltették benne a hálaérzetet, és néhány hónapi kitartásomat teljes siker koronázta. Nem volt nagyon szép asszony, de úgy gondolkoztam, hogy: az, a ki előre akar menni, ne legyen nagyon válogatós. Ez a vállalkozásom – a melyről különben, nem akarván elveszíteni az önök szíves érdeklődését, meg kell jegyeznem, hogy ha nem is volt ment minden nagyravágyó számítástól, a kicsinyes haszonleséstől egészen ment volt – ez a vállalkozásom várakozásomon túl fényesen sikerült. Vagy félesztendei általános megelégedés után ugyanis – mert a főnököm is meg volt elégedve, mindenki meg volt elégedve – a főnökné egy szép nap így szól hozzám: neki nincs kedvére, hogy én továbbra is a férje házánál maradjak, mert ez azzal jár, hogy sok mindenféle szemet szúr a háznép előtt, ő pedig igen ügyel a látszatra. Jobb lesz, ha csak idegen helyen, társaságokban és titokban találkozunk, és ez annyival könnyebb, mert kitünő helyet tud számomra. Elég az hozzá, csak egy szavába került, és Berlin egyik legnagyobb bankházához kerültem, a melynek a tulajdonosával valaha a legjobb barátságban lehetett. Nem lehetetlen, hogy csak azért voltam alkalmatlan neki, a közvetetlen környezetében, mert már az utódom is ott lappangott; de ezzel nem sokat törődtem, mert ha megbuktam: fölfelé buktam. Azt mondhatnám: a desztillált szerencsébe buktam bele. A bankár hamarosan megkedvelt; éppen olyan emberre volt szüksége, a milyen én voltam, tudniillik a ki a bankházat pompásan tudta reprezentálni, s azért az irodában rohamosan haladtam előre. S a család épp annyira megkedvelt, mint a családfő. A bankár igen nagy házat tartott; majdnem mindennap nagy társaság volt nála, s ennek a társaságnak én lettem a legbeczézettebb alakja. Minthogy önök soha se fogják látni ezeket a hölgyeket, nyugodtan elbeszélhetem, hogy a bankárnak a felesége is, a ki még elég fiatal asszony volt, a tizenöt éves leánya is a legkomolyabban belém szerettek. Az asszony kegye olyan feltünő volt, hogy a társaságukba járók, a bankház alkalmazottai és a cselédek mindannyian a kedvesének tartottak. Ez nem volt igaz; igaz lehetett volna-e, nem tudom, mert ezt a nagy _coup_-t, a leányra való tekintettel, nem kisértettem meg. Nem akartam ugyanis _va-banque_-ot játszani; attól tartottam, hogy _embarras de richesse_-be kerülhetek, hogy, ha nagyon is sok talál sikerülni, a szép mamának aggodalmai támadhatnak, s talán éppen ezért nem kaphatom meg feleségül a kisasszonyt. Már pedig ezért a szent czélért igen sok lemondásra voltam kész. Megmaradtam tehát a legtökéletesebb, de kifogástalanul tartózkodó szeretetreméltóságnak, s tőlem telhetőleg kitartóan, de óvatosan ápoltam azt a két gyöngéd érzelmet, a melyet mindig helyes, józan és kellemes magaviseletemmel sikerült fölébresztenem. Hogy rövidre fogjam az elbeszélni valót: kevés idő telt bele, s én voltam a bankár legbizalmasabb embere, a bankház egyik vezetője, és főnököm nem titkolta el előttem, hogy nekem szánta a leányát. Előbb csak példálózott; ha a háza érdekéről volt szó, czélozgatott rá, hogy ez az érdek az én érdekem, mert reméli, hogy nemsokára még szorosabb kötelékek fognak hozzá fűzni. Később, mikor már ugyancsak udvaroltam a kis lánynak, s látnivaló volt, hogy nemcsak a kisasszony fogadja szívesen udvarlásomat, de a szép mama is pártolja férje tervét, már egészen nyiltan beszéltünk arról az időről, a mikor a bankár veje és czégtársa leszek. Kimondottan úgy szerepeltem, mint vőlegény, vagy legalább is vőlegényjelölt, és az eljegyzést csak azért nem tartottuk meg, mert ezzel meg akarták várni a kisasszony tizenhatodik születésenapját. Boettiger minden áldott nap hangosan irigykedett rám, hogy milyen szerencsés kópé vagyok… szóval: a kék égben usztam, mikor megismerkedtem a könyvtárosnéval. Hát az igaz, hogy bájos, sőt gyönyörű teremtés volt: egy harmatos villi, a ki valahonnan a _Szentivánéji álom_ból került elő. De ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy e miatt a szép asszony miatt el fogom veszíteni a menyasszonyom kezét: akkor én ezt a szép asszonyt soha se láttam volna másodszor. Csakhogy, mert még nem voltam huszonnégy esztendős, így okoskodtam: Minthogy egy év, sőt másfél év is elmúlhatik addig, a míg a házasságom megtörténhetik, világos, hogy addig még lesz egy pár kedvesem, legalább is egy, mert kell lennie, s ha kell: mért ne legyen az első vagy az egy ez a szép kis könyvtárosné?! Ennek annyival kevésbbé lehet akadálya, mert hisz az egész históriát soha senki se fogja megtudni. És a bankárék csakugyan nem is tudták meg a könyvtárosnéval való viszonyomat. Tündérem sokkal inkább vigyázott a jóhírére, s én sokkal ügyesebben viselkedtem, semhogy ez megtörténhetett volna. A bankárék soha se tudták meg, hogy mi szél ütött hozzám s egyszerre mitől kergültem meg. Hanem… itt hibáztam el a dolgot, s ezért mondhatom, hogy ez az asszony rontotta meg az életemet… egyre nem számitottam. Arra, hogy a könyvtárosné azok közé a ritka asszonyok közé tartozott, a kikbe az ember utóbb még szerelmesebb, mint előbb. Mindaz, a mi ettőlfogva történt, észrevétlenül történt velem. Mert hiszen ha észbe kapok, akármilyen szerelmes voltam, a számításom és az erős akaratom minden nagyobb fájdalom nélkül ki tudott volna ragadni a villi karjaiból. Csakhogy, a fiatalságomnál fogva – és ez a huszonharmadik meg a huszonnegyedik esztendő veszedelme – nem vettem észre, hogy mi történik velem. Először is, nem vettem észre, hogy a villi milyen sok időmet foglalja le… hisz, kivált eleinte, olyan gyorsan mult el ez a sok, sok óra! Nem vettem észre, hogy már a meghódítása is milyen sok időmet rabolta el. Eleinte csak nagy társaságban, igen különböző helyeken, s csak ritkán találkozhattunk: lesnem kellett rá. Aztán a titokzatos légyottok!… mindig a pokol fenekén adott légyottot. Aztán, mondhatom, jó sokáig, és ugyancsak kérette magát. S mindez sokkal jobban érdekelt, semhogy csak egyszer is eszembe jutott volna: milyen sebesen peregnek le a pillanatok, a perczek, az órák és napok! Azután… azután persze még gyorsabban múlt az idő. És egyre jobban kivántam azt, a miről azt hittem, hogy: hiszen csak egy rövid, boldog óra!… Később már szabad volt meglátogatnom; nem voltam kénytelen a pokol fenekére menni utána. De nagyon kellett vigyázni. Az ura vaksi, öreg ember volt, de a vakság nem zárja ki a féltékenységet; sőt. A villi lassankint beletörődött, hogy a cselédei gyanakodhatnak; azzal segített magán, hogy gyakran változtatgatta őket. De rettenetesen ügyelt rá, hogy az ura semmit se sejtsen, s különösen, hogy fogalma se legyen róla, milyen sokszor járok a házába. Az öreg úrnak azt kell képzelnie, hogy minden évben egyszer, vagy kétszer megyek el hozzájuk. Ennek a látszatnak a megóvásához sok ügyesség kellett. Az öreg úr a kereskedelmi könyvtár igazgatója volt; társaságba nem járt, egész nap otthon vagy a hivatalában dolgozott, és csak olyankor mozdult ki hazulról, ha egy kicsit sétálni ment. A kereskedelmi könyvtár palotájában laktak, a földszinten; a könyvtár és az öreg úr hivatalos helyisége pedig az első emeleten volt. Még hozzá az öreg úr, talán mert a féltékenység sarkalta, egész nap csetlett-botlott; a földszintről az emeletre, s az emeletről a földszintre. Hol otthon dolgozgatott, hol a hivatalában, de a jövését-menését nem lehetett kiszámítani. Nagyon kellett tehát ügyelnünk, mert ha rájön, hogy mindennapos vagyok a házában, ez éppen elég lett volna rá, hogy véget vessen a regényünknek. Szerencsére, a lakásnak két kijárása volt, de ez még nem óvott meg bennünket a meglepetés veszedelmétől. És csak olyankor érezhettük magunkat biztonságban, ha az öreg úr sétálni ment, a mi mindig más időben történt. Így segítettünk magunkon: Én egy idő óta minden délután szorgalmasan eljártam a kereskedelmi könyvtárba. (A bankárom sehogy se tudta megérteni, micsoda tudományos igyekezet szállott meg, hogy egyszerre úgy nekiestem a tanulásnak.) A könyvtárban olvastam és várakoztam, a mig a szolga figyelmeztetett, hogy hivatnak. Odakünn szépem szobaleánya várt, a kit gyanúsan bőkezü ajándékokkal tartottam, s a ki örömmel suttogta, hogy ő nagysága kéret. Ez azt jelentette, hogy az öreg úr sétálni ment. De volt a házban egy másik várakozó rejtekem is: a palota második emeletén lévő kereskedelmi kör. Ebben a kaszinóban akkortájt az igazgatóság megtiltotta a kártyázást, s ettől fogva minden tag az uj kereskedelmi körbe járt, a régiben csak egy-két öreg úr ődöngött. Ezek is csak kora délután, aludni jártak fel a klubba; alighanem békésebben aludtak itt, mint otthon, mert igen rövid ideig szinlelték az ébrenlétet, egy óráig aludtak, és elmentek. Négy órától fogva jóformán egyedül nyüzsgöttem ott. Boldogan iratkoztam be ebbe a néptelen kaszinóba, s eleinte felváltva használtam a két rejteket, főképpen azért, hogy a könyvtár szolgái ne kezdjenek fecsegni. De az alvásnak szentelt hajlék jobban megfelelt az én czéljaimnak, mint a könyvtár, s miután meggyőződtem róla, hogy az öreg klubszolga nem botránkozik meg rajta, hogy a szobaleány mindennap megjelenik értem, utóbb már mindig itt vártam a pásztorórát. Rendesen a délután nagy részét a klubban töltöttem, s amig a hívó szózat meg nem váltott, tudományos folyóiratokat és könyveket olvasgattam. (A kaszinónak magának is volt könyvtára.) A villi tehát mindenekelőtt az időm egy részétől fosztott meg. De ez magában véve még nem lett volna végzetes. Reggeli hét órától délután két óráig az irodában minden dolgomat rendesen elvégeztem, öt percz alatt megebédeltem, este pedig öt percz alatt megvacsoráltam, s nyolcz órakor már mindig ott voltam a bankárék társaságában, az operában, a hangversenyen, vagy a családi körükben. Ők talán észrevették, hogy egy idő óta kissé elhanyagolom őket, de nem mondták, és nekem nem tűnt fel. Ez, mondom, még nem lett volna végzetes. De most jön a tragédia. A tragédiám ez volt: Az a kényszerűség, hogy minden délután két-három óra hosszáig könyvet vagy folyóiratot kellett tartanom a kezemben, lassankint – és milyen észrevétlenül! – rettenetesen megváltoztatott. Eleinte tettettem, mintha olvasnék, aztán nem figyeltem rá, hogy mit olvasok, utóbb olvastam, mert nem tudtam egyebet csinálni, még utóbb érdekelni kezdett az, a mit olvastam, majd az egyik olvasmány fölkeltette érdeklődésemet egy másik iránt, a melyre az első hivatkozott, utóljára nagy érdeklődéssel, nagy kedvvel, mondhatnám: szenvedélylyel olvastam. Nem untatom önöket e pszihológiai átváltozás különböző étape-jainak az ismertetésével, csak azzal végzem, hogy, amire először csak kénytelenségből fanyalodtam, élvezetté lett számomra, s a kis könyvtárosnéval való szerelmi viszonyom olyan tudományos szomjúságot keltett fel bennem, hogy onnan, a hová mint Don Juan léptem be, úgy kerültem ki, mint egy második Faust. Hogy észrevétlenűl micsoda rettenetes átváltozás ment bennem végbe, először akkor kezdtem gyanítani, mikor egy szép nap a szobaleány megjelenésekor boszankodni kezdtem, hogy már ilyen hamar megérkezett, s nem szívesen, kedvetlenül, elégedetlenül hagytam ott érdekes olvasmányomat, hogy a villi ölelő karjai közé siessek… Nem, bizony isten, nem siettem! Igen, ekkor magam is kezdtem gyanítani, hogy rossz útra tévedtem… De már késő volt. Mit mondjak még önöknek? Hiszen máris erős próbára tettem a türelmüket. Vagy másfél év mulva, a mikor meg kellett volna házasodnom, már estéimet is a tudománynak szenteltem; a bankárék lassankint elidegenedtek tőlem; a parti magától szétment, a nélkül, hogy sajnáltam volna; ekközben Lothár erősen ütötte a vasat, kért és meghallgattatott; és én ezzel már egy cseppet se törődtem, mert minden gondolatom az volt, hogy minél hamarább letehessem a magántanári vizsgálatot. Aztán megváltam a bankháztól, hogy egészen a tudománynak élhessek, rendes tanár lettem, s a többi, s a többi, de ez már nem érdekli önöket. Most persze már tudom, micsoda nagy bolondságot követtem el!… hogy a tudomány milyen ingoványba csalt!… hogy a tudomány milyen kellemes játék, de milyen veszedelmes és hálátlan szerető!… De ezzel egy kicsit elkéstem. Különösen a két gyermeket irigylem Lothártól. Remélem, meggyőztem önöket, hogy az én életemet csakugyan egy asszony rontotta meg? EGY TUBARÓZSA. A fiú huszonnégy esztendős volt; az asszony csak egy-két esztendővel lehetett idősebb. Még nem ismerték egymást; még csak a szemök találkozott. De a tekintetök nyiltan beszélt; ékesszólóan és szemérmetlenül. A vendéglő nagyterme tele volt emberrel; a fiú szomszédságában két idegen evett, az asszony pedig egy másik nővel jött, a ki úgy ült, hogy mindent láthatott. De nem törődtek a környezetükkel. Pillantásaik minden perczben fölkeresték egymást, és a kiszolgáló leánynak is észre kellett vennie, hogy a hetedik számú asztal meg a kilenczedik között igen élénk a levegőn át való sürgönyváltás. Aligha akadt fenn rajta; ebben a teremben még Marconi születése előtt is mindennapos dolog volt: drót nélkül telegrafálni távol eső helyekre. Hanem ezen a két emberen meglátszott, hogy valami rendkívüli történik velük. Ki lehetett olvasni a szemükből, hogy szokatlan várakozással eltelve, eddig még nem tapasztalt izgatottsággal keresik egymásban a holnaputánig könnyen megjósolható, de azon túl már titokzatos jövőt. Reggel még mind a kettőnek üres volt az élete. Most egyszerre megszabadúltak az unalomtól, mely eddigelé mindenhová elkisérte őket. Reggel a fiú még nem tudta, hogy tulajdonképpen mit keres itt, a szajnaparti rengeteg városban. Vagy két heti csavargás után, mely csak eleinte szórakoztatta, végre jelentkezett Juliannál, s megigérte magának, hogy komolyan hozzá fog látni a tanuláshoz. Nem sok reménye volt rá, hogy nagy festő lesz belőle; ahhoz, hogy elhomályosítsa Repin hírnevét, nem talált magában elég tehetséget. De valamit el kellett kezdenie, ha nem is érzett kedvet semmihez. Most nem gondolt többé Julianra, s azt hitte, hogy megtalálta, a mit a mai napig hiába keresett. Már akart valamit. Reggel az asszony még nem tudta, hogy tulajdonképpen mit keres a világon. Mostanáig, egész életén át, csak unatkozott. Nem értette, mi a czélja életének, mert mindabban, amire emlékezett, nem láthatott egyebet reménytelenül sivár tengődésnél. A sárból kelt ki, keresztül ment minden szennyes nyomorúságon, a vágyait soha se elégíthette ki, sorra lemondott róluk, s örömet nem talált semmiben. Eszesnek hitte magát, de az értelmességének nem vehette hasznát; parancsolni szeretett volna, és bele kellett törődnie, hogy az marad, a mi volt: közönséges eszköz. Nem luxustárgy, csak eszköz; eleven játékszere olyanoknak, a kiket gyűlölt és megvetett. Sohase bocsátotta meg a világnak, hogy meg kellett ismernie a nyomorúságot; a szennyért, mely hozzá tapadt, nem magát, hanem a többieket okolta; és fellázította, hogy a bűn, melylyel másoknak szolgálatára volt, melylyel ő, az eszköz, az őt kizsákmányoló ellenségnek örömet okozott: neki, magának, nem szerzett örömet, ellenkezőleg, undorral töltötte el. Most az ismeretlen láttára, vad gyönyörűség fogta el. A hogy tekintetük ujra meg ujra találkozott, édes borzongást érzett, mely megérttette vele, hogy végre neki is van mit keresnie a világon. * * * Éjjel, fél egykor, el kellett válniok egymástól. Az asszony már tizenkettőkor megkezdte a búcsuzást. – Ne menj még! – kérte a fiú. – Mennem kell – felelt az asszony. – Ha fél egykor otthon vagyok, azt mondhatom, hogy a szinházban voltam, a barátnőmmel. – Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy a barátod nincs itthon. Vagy nem azt mondtad, csak rosszúl értettem? – Igen, elutazott, s csak egy hét mulva jön meg. – Akkor hát mindegy, mikor méssz haza. – Nem, mert a cselédeim elárulnának. – Féltékeny a barátod? – Nem tudom. Azt hiszem. Minél pimaszabb egy férfi, annál féltékenyebb. – És nem bánja, hogy ebédelni a vendéglőbe jársz? – Csak olyankor ebédelek vendéglőben, a mikor ő nincs itthon. És mindig a barátnőmmel. Ilyenkor néha elmegyünk szinházba is, vagy valamelyik café concertbe; ez az egyetlen szórakozásom. Ha a barátom itthon van, néha napokig nem mozdúlok ki hazúlról. Ó, a barátom egészen úgy tekint engem, mint a feleségét! Talán el is vett volna, ha nem volna egy igazi felesége is, a kitől csak félig vált el. – Micsoda mesterséget folytat, hogy olyan sokat utazik? – Osztályfőnök a tengerészeti minisztériumban. Valami örökösödési ügye van, azért utazik gyakran; haza, a szülőföldjére. – Mondd, milyen ember? – Jó ember; nem tehet róla, hogy utálom… De te csak azért kérdezősködöl, hogy itt felejtkezzem és… – No, vedd le a kalapodat, maradj még egy kicsit… Kérdezni akarok egyet-mást; hiszen még alig beszélgettünk… Hát igazán nem láttál engem se tegnap, se tegnapelőtt? – Most már elhiheted, hogy igazán nem láttalak előbb… ma először… május hetedikén, ezt a napot felírom magamnak. – Az igaz, hogy tegnap és tegnapelőtt távolabb ültem. Aztán nagyon is tele volt a terem, de azért én jól láttalak. – És három nap kellett hozzá, hogy meghódítsalak?!… Mert hiszen csak ma jutott eszedbe… – Már előbb is nagyon tetszettél, de igen, csak ma jutott eszembe, a mikor észrevetted, hogy olyan hosszan nézlek… De ekkor már te is tudtad, ugy-e, hogy nyomodban leszek? – Tudtam, hogy követni fogsz. És mikor a vendéglőből kimentünk, azért siettem annyira előre, mert féltem, hogy mindjárt megszólítasz. Pedig, ha akkor tetted volna ezt, a mig a barátnőm velem volt, ezzel mindent elrontottál volna. – Gyanítottam. De már-már elveszítettem a türelmemet, mert nagyon megsétáltattatok. És mikor láttam, hogy hol erre, hol amarra járunk, hol előre megyünk, hol meg visszafelé, azt kezdtem hinni, hogy a közeledésemet várjátok. – Nagyon rosszul tetted volna, ha már akkor jelentkezel; még későbbre is megnehezítetted volna a találkozásunkat… Éppen azért sétáltunk olyan sokáig, hogy egyedül maradhassak. Rendesen ő szokott hazakisérni, és így nem volt könnyű megszabadulnom tőle. Uj meg uj ürügyet kellett kitalálnom, hogy útba ejthessük az ő lakását, és hogy ezen a czímen hazatuszkolhassam. – Alighanem észrevett valamit. – Azzal nem törődöm; a fődolog az, hogy ne tudjon semmit. Különben nem fog elárulni, de jobban szeretem, hogy nincs mit elárulnia, mert ha sejti is, hogy később találkoztunk, ezzel még nem megy sokra. – Olyan sokára tudtalak megszólítani, és már el akarsz menni! – De milyen kedvesen szólítottál meg!… Sohase felejtem el, te drága!… – Ne húzd még a keztyűdet!… Hisz olyan kevés időt töltöttünk együtt! És ennek a felét is hogyan! Mondd, miért akartad minden áron, hogy előbb a café-concertbe menjünk? – Mert attól féltem, hogy nem tudom minek gondolsz. Azt akartam, hogy mikor először megcsókolsz, már ismerj egy kevéssé. – Tudom, hogy szép és kedves vagy, tudom, hogy Carlottának hívnak, és ez nekem elég. Carlotta! Mért van olaszos neved? Olasz leány volnál? – Nem tudom. De azt hiszem, hogy itt születtem; legalább, a mióta az eszemet tudom, sohase voltam Párison kívül. A szüleimet nem ismertem; csak azt tudom, hogy kicsi korom óta mindig Carlottának hívtak. Hát te? Te igazán orosz vagy? Mondd, hogy hívnak? – Jevgenij Pavlovics Anicskovnak. – Milyen szép neved van! Hogyan kell leírni? Adj egy névjegyet; el akarom dugni a kebelembe, ide, a szívemhez. A névjegyen már francziásan volt írva a név: Eugène Pavlovitch Anitchkof, Paris, 13, rue de Constantinople. Carlotta megilletődötten betűzte ki az idegen nevet, aztán a szájához emelte a kártyát, és megcsókolta hosszan. – Bolond, engemet csókolj meg! Maradj még!… Maradj itt!… – Nem, mennem kell. De reggel ujra itt leszek. Felköltelek. Akarod? * * * Egy hétig Carlotta igen kevés időt töltött otthon, s később is megszökött hazulról, a mikor csak tehette. Julian mester pedig három hónapig színét se látta Anicskovnak. Carlotta kibékült a világgal, és az orosz is megszerette Párist. A miért megszerette, azt talán feltalálhatta volna a szülőföldjén is, de Anicskov úgy vélte, hogy érdemes volt Párisba jönnie. Mind a ketten igen boldogok voltak. Egy szerdai napon Carlotta, a ki az utóbbi időben hetenként kétszer, szerdán és szombaton, délelőtt féltizkor szokott felsétálni a 13, rue de Constantinople első emeletére, nem kopogtatott be Anicskovhoz. Helyette üzenet érkezett a pneumatikus postán. Az üzenet így szólt: »Csak délután hat felé jöhetek. Okvetetlenül várj meg. Imádlak«. Anicskov délután nem ment el hazulról. Hat órakor Carlotta felnyitotta az ajtót, és ebben a pillanatban Anicskov úgy érezte, hogy valami végtelen undorodás fogja el, a nélkül, hogy tudná, mitől és miért. Carlotta oda sietett kedveséhez, a nyakába kapaszkodott, s Anicskov majdnem elszédült ettől az öleléstől. Azt hitte, hogy mindjárt rosszúl lesz. – Mi bajod? Anicskov nem tudta megmondani. – Nekem? Nincs nekem semmi bajom… éppen semmi. – Nem jöhettem előbb, – mentegetőzött Carlotta, – majd elmondom, hogy miért… De, ugy-e, nem kell igazolnom magamat?… Nem gondoltad azt, hogy megcsallak, mi?… Könnyű neked, te rossz, te édes!… a vak is látja, mennyire szeretlek! Pedig, az igazat megvallva, örülnék rajta, ha féltékenynyé tudnálak tenni. Látod, én olyan féltékeny vagyok rád!… Az istenért, mi bajod?!… Mondd hát!… Anicskov ledőlt egy székre, és bágyadtan törölgette a homlokát, amelyen verejték ütött ki. – Nem tudom, – hebegte, – egyszerre rosszul lettem… éppen akkor, a mikor bejöttél… Carlotta ijedten futott az öltöző-asztalhoz, hogy kölnivízzel és nedves kendővel siethessen kedvese segítségére; vagy illatszerrel, sóval, a mit éppen talál. A min eltávolodott. Anicskov egy kicsit megkönnyebbült. De az asszony nyomban visszafordult, a kölni vizes üveggel és egy megáztatott törülközővel, s a hogy közelébe jött, Anicskovot megint ájulás környékezte. – Mi bajod? Mi bajod? Mi bajod? Hirtelen egyet gondolt, s kinyitotta az ablakokat. Anicskov erre kezdett magához térni. De attól az érzéstől, mely az imént elfogta, ezután se szabadult meg, s mialatt Carlotta körülötte sürgőlődött, rájött, hogy szédülését Carlotta okozza. – Nem tudom… valami rettenetest érzek rajtad… Szeme megakadt egy szál tubarózsán, mely oda volt tűzve Carlotta tavaszi kabátjának egyik gomblyukába. – Talán ennek a tubarózsának a rettenetes szaga kábított el… – No nézd, és ez nekem nem jutott eszembe!… – kiáltott fel Carlotta. – Pedig már másokat is ismertem, a kik ezt a virágot nem türhették. Azonnal leteszem… Nem dobhatom el… Mindjárt meg fogod érteni, hogy nem dobhatom el… Hanem a mig nálad maradok, ide teszem az ablakba, aztán majd elviszem… Anicskovnak a rosszulléte lassankint elmúlt, de Carlottának a közelsége továbbra is gyötrelmeket okozott neki. Nem akarta megmondani, hogy ebben a pillanatban mennyire szeretne szabadulni tőle, de mikor Carlotta közelebb bujt hozzá és körülczirógatta az arczát, nem tudta megállani, hogy az asszonyt el ne tolja magától. – Egyszerre milyen szívtelen vagy hozzám! – panaszkodott Carlotta. – Engem egész nap epeszt a vágy utánad… ide sietek hozzád… a kis gyermek temetéséről… És törülgetni kezdte a szemét. – Mi az? Mit beszélsz? – Hiszen el akartam mondani, hogy meghalt szegényke!… Meghalt, és ma délután temettük el… Asnières-ben, mert ott volt dajkaságban… Ez a tubarózsa az ő koszorujából való… el akarom tenni emlékbe… Hirtelen halt meg, szegényke, csak egy napig volt beteg… Most már csak egy maradt!… És csöndesen sirdogált. – Micsoda temetésről jössz?!… És micsoda kis gyermekről beszélsz?! – kérdezte rekedten Anicskov. – Az én kis gyermekemről!… az én hat hónapos kis leánykámról! – felelt Carlotta. – Egy napig volt beteg, csak egy napig!… Olyan kedves volt!… Meghalt és ma eltemettük! Anicskov megrázkódott. Most már értette, hogy mi baja. Az a rettenetes valami, a mit Carlottán érzett, nem a tubarózsa illata volt, hanem az a tömjén- és viaszgyertya-szaggal vegyes nehéz illat, a melyet a Pompes funèbres drapériái árasztanak magukból, s a mely átjárja azok ruháját, a kik hosszasan időznek a ravatal körűl. Fölegyenesedett helyéről és ordítozni kezdett: – És te hozzám jössz a kis gyermeked temetéséről?!… A kis gyermeked meghalt, és te a temetésről eljössz én hozzám?!… eljössz ide?!… eljössz azonnal?!… eljössz utánam?!… Fuj! – Kihez menjek, ha nem ahhoz, a kit szeretek?!… Anicskov az ajtóra mutatott. – Eredj! Nem akarlak látni! Nem kellesz! Utállak! Borzadok tőled! Carlotta azt hitte, hogy még meglágyíthatja. Megragadta az ajtót mutató kezet és csókolgatni kezdte, aztán átölelte kedvesének derekát, letérdelt előtte, körülkarolta a lábát, és közben így rimánkodott: – Ne kergess el!… Meghalok érted!… Utálatos vagyok, igaz!… Üss, verj, de aztán bocsásd meg, hogy ilyen vagyok!… Aztán könyörülj meg rajtam!… Ne rugj ki, hadd maradjak itt!… És mikor már azt remélte, hogy könyörgése megingatta kedvesének elhatározását, fölkelt, s a nyakába borult, hogy elkábítsa a lehelletével és csókjaival. De amaz eltaszította magától. – Eredj! Undorodom tőled! – Ne rugj ki! Imádlak!… – nyöszörgött Carlotta. Egy fél óráig küzködött, esdekelt és ostromolta csókjaival kedvesét; hiába. – Te, – kiabált Anicskov, – ha még egyszer rá tudnál venni, hogy megöleljelek, akkor, akkor… meg tudnálak ölni! De nem, nem fogsz rávenni!… sokkal inkább utállak! Carlotta feltápászkodott, kiegyenesedett, aztán egy pillanatig úgy tett, mint a ki gondolkozik, hogy mire határozza el magát. És mereven nézve maga elé, megvetéssel szólt: – Ostoba! Aztán levetette a kabátját, s felgombolta a blúzát. Anicskov csak nézte, mit csinál. Azt hitte, hogy Carlotta még egyszer meg akarja mutatni a karját és a vállait. De nem: Anicskovnak a névjegyét kereste elő a szíve mellől. Majd összetépte a kártyát, négy, nyolcz, tizenhat felé, összetépte olyan apró darabokra, a milyen apróra csak tudta, és ujra felöltözött. Rá se nézett többé Anicskovra. Az ablakhoz ment a tubarózsájáért, visszatette a virágot a gomblyukába, föltette a kalapját, begombolta a keztyűjét, kiment a szobából és nyitva hagyta az ajtót. Anicskov is nyitva hagyta. Örült, hogy több levegő áramlik a szobába. Lefeküdt a divánjára; olyan kimerültséget érzett, a milyet az az ember érezhet, a ki most menekült ki valami nagy veszedelemből. BOGÁNCSVIRÁG. I. Sziriusz, a nagy költő, abban az időben, a mikor még nem nevezték nagynak és nem magasztalták az égig, szóval akkor, a mikor még igazán költő volt, gyakran kapott levelet egy ismeretlentől, valami Brunner Hildától, a kinek sokáig egy szót se válaszolt. Az első, nagyon hizelgő hangú, és ékes szavakban bővelkedő levélnek a veleje ez volt: »Kedves Sziriusz bácsi, az ön lángelméjének leglelkesebb csodálója írja ezeket a sorokat: egy fiatal leány, a kit nem érthet meg senki, csak ön. Nincs bizalmam máshoz. Nincs senkim, a kihez tanácsért fordulhatnék. Nagy bajban vagyok. Szüntelenül egy olyan férfira kell gondolnom, a ki már nem fiatal, s a kinek családja van. Kétségbeesésemben csak egy reménység éltet: az, hogy ön nem vonja meg tőlem jóindulatát. Feltárhatom ön előtt a szivemet? Remélhetem a tanácsát? Csak egy szónyi feleletet kérek. Egy rövid igent. Nagyon boldoggá fogja tenni Brunner Hildát.« Brunner Hilda ezt tizenhat oldalon írta meg, s nem felejtette el, hogy az aláírásához odabiggyessze a lakása czímét is: Varsó, Lengyelország. A mogorva költő, a ki első versei alatt Sziriusznak nevezte magát, a papirkosarába dobta ezt a hizelgő levelet, s nem felelt rá. Olyan sokan keresték, hasonló czímen, az ismeretségét! S a Brunner Hilda leveléből kirítt, hogy írója azoknak a veszedelmes hölgyeknek egyike, a kiknek legkedvesebb időtöltése az irodalmi levelezés, s a kik tanácskérés ürügye alatt csak autogrammokat gyüjtenek. Sziriusz udvariatlansága Brunner Hildát nem sértette meg, és nem csüggesztette el. A nagy költő nemsokára egy második, nem kevésbbé hosszú levelet kapott, a melynek a tartalmából csak ennyit érdemes feljegyezni: »Rossz ember! Még csak egy arczképet se küldött! Ha kibékít egy pár sorral, egy pillanatig se haragszom tovább. Az aláírását csak nem tagadja meg tőlem? Semmi egyebet, csak az aláírását!« Sziriusz annyira lovagiatlan volt, hogy még csak az aláírását se küldötte el. Hanem azért ujra hallott Brunner Hildáról. Valamelyik barátja egyszer csak egy legyezőt tartott eléje. – Ird rá a nevedet, kérlek – szólt a barátja. – Boldoggá teszel vele egy szép kis leányt, a ki már kétszer is írt neked, s a kinek nem válaszoltál. – Nem írom a nevemet legyezőkre – felelt a faragatlan titán. Aztán elfelejtette Brunner Hildát. De Brunner Hilda… ő nem feledett! Egy félévvel később Sziriuszhoz ezekkel a sorokkal kopogtatott be a levélhordó: »Egy szép és kedves, tizenhat esztendős leány nagyon boldog volna, ha egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! – négyszemközt beszélhetne a Mesterrel. Tudja, hogy a Mesternek családja van… de hiszen nem akar ő semmi rosszat, csak nagyon szeretné egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! – megcsókolni azt a szép ősz hajat! Ha diszkrét ismeretség lehetséges, írjon ezen a czímen: Bogáncsvirág, helyben, poste restante.« Ez a levél már tetszett az ősz mesternek. – Látod, ilyen legény vagyok én! – szólt mosolyogva, és megmutatta a levelet a feleségének. Az öreg asszonynak is tetszett, hogy egy kis leány örömet szerez a Tatának, és azt mondta rá: – Aztán elmenj ám a rendez-vous-ra! – No, azt már nem teszem! – felelt az öreg úr, s eltette a levelet abba a csomóba, a melyet végrendeletének végrehajtója vagy inkább az irodalomtörténet számára tartott rendben. De nem felelt rá, poste restante. Három hét se mult el, s megtudta, hogy ki volt az érdekes Bogáncsvirág. »Szóval megfogadta, hogy semmi szín alatt nem felel a szegény Brunner Hildának? Poste restante se?!« Nem, azért se felel. Mióta leálczázta magát, nem érdekelte többé Bogáncsvirág. De Brunner Hilda nem hagyta magát. A következő hónapban, elragadtatásának húsz oldalnyi kifejezésével és egy szerény kérdéssel kereste fel a nagy költőt. Nem értette meg jól a nagy költő legujabb regényének egy csodaszép, de kissé homályos helyét. Ott, a hol a három pont van, Rachel odaadja-e magát az Ismeretlen Vadász-nak? A mestert dühössé tette, hogy így félre lehetett érteni azt a helyet, a melyben ő jelképiesen bár, de végérvényesen megoldotta a szocziális problémát, és csak azért se felelt Brunner Hildának, bár igen szerette volna lefőzni ezt a dámát. De Brunner Hildát ilyen csekélységekkel nem lehetett elriasztani. Minthogy semmi egyéb nem hatott, végre elsütötte a nagy ágyút. Egy ujabb levélben engedelmet kért a mestertől, hogy a mester legujabb regényét lefordíthassa lengyel nyelvre. Erre a levélre már nem lehetett nem felelni. A nagy költő őszintén óhajtotta, hogy a lengyelek ne maradjanak tovább is abban a szellemi sötétségben, a melyben már olyan régóta sinlődnek. Iratott Brunner Hildának, kieresztette markából a sokáig tartogatott aláírást, s megadta az engedelmet. Kevéssel ezután valaki elhitette a nagy költővel, hogy ő hozzá csak egy nyaralóhely illik: a hallstatti tó, a hová félesztendeig nem süt a nap. Itt megvan a mesterhez méltó fenség. A nagy költő megfogadta a jó tanácsot, s mikor Hallstattba érve kiszállott a hajóból, valaki hirtelen kezet csókolt neki: egy szép és kedves kisasszony, a ki nyomban bemutatta magát, megmondván, hogy ő Brunner Hilda, a mester lengyel fordítója. És itt elbúcsúzhatunk a nagy költőtől, mert a kiről a következő fejezet szól, az már nem a nagy költő, hanem egy féleszű vén ember. II. A Szíriusz család két hónapig maradt Hallstattban, s e két hónapon át Brunner Hilda az öreg bálványt nem eresztette ki a körmöcskéi közül. Ha csak lehetett, a sarkában volt. Elvitte magával sétákra. Utóbb mindenhová kettesben jártak. Szíriusz mama örült, hogy a kis lány elszórakoztatja a Tatát. Egyszer Gosaumühlében uzsonnáztak, s Hildának az jutott eszébe, hogy elvezeti az öreget Steg felé. A Solenleitungon haladtak, s Hilda felmászatta az öreg embert a magasba, a hosszú, keskeny hídra, mely alatt az egész vidék roppant örvénynek látszik. – Nézd, szerelmem, – kiáltott fel egyszerre Hilda, valami másvilági mámorban, – milyen szédítő mélységek fölött járunk, milyen szédítő magaslaton vagyunk, és csak ketten, csak ketten! Az arczát pirosra fujta a szél. Szíriusz mesternek ugyancsak dobogott a szíve, a mig le nem értek a veszedelmes magaslatról, de aztán igen büszke volt a hőstettére. Szivesen gondolt a szédítő magasságban lejátszódott költői jelenetre, megtalálta a hasonlatosságot az imént elhagyott hely és az ő költészete között, s hirtelen úgy tetszett neki, hogy ez a kipirult arczú kis lány az ő igazi múzsája. Szíriusz mester már túl volt a nyolczvanadik esztendején. Már tökéletesen elfelejtette, hogy milyen a nő. Elfelejtette, hogy milyenek voltak azok a női arczok, termetek, és hogy milyenek voltak azok a női lelkek, a melyeket ő ismert?!… És mert már nem volt kivel, mivel összehasonlítania, úgy találta, hogy ez itt, mellette, ez a leány valami csoda-lény. Az a kirándulás örökre nyomot hagyott a vén ember már kissé aluszékony lelkében. Hilda remekül tudta mímelni a lélek mámorát, a nőies odaadást és az imádatot. A mester sohase gondolt rá, hogy ez az imádat talán nem is az ő személyének szól, hanem annak a világhírnek, a melyet magával hurczol. Már egészen gyermekes volt. S mert gyermekes volt, azt képzelte, hogy ujra fiatal. Hogy valami másodvirágzást él. Hogy szereti ezt a leányt, a ki csak az ő imádásának él. Hilda sohase fordította le lengyel nyelvre a mester utolsó regényét. Ellenben a mester temérdek verset írt Hildához. Néhányat már Hallstattban, később mind többet. Ezeket a verseket semmiféle ifjúsági önképző-körben nem itélték volna a kinyomatásra érdemesnek. Hilda azonban ezeket a verseket gondosan elzárta múzeumába, a mester szerelmes levelei mellé, mert a mester kilenczven éves koráig mintegy ezer darab szerelmes levelet írt hozzá. Olyanokat írt neki, a minőket a tizenkét esztendős diákok szoktak kieszelni. És utóljára már nem csinált egyebet, csak Hildának írt. Szíriusz mama mosolyogva nézte. Örült rajta, hogy a Tata eljátszadozik. III. Hanem a Tata halála után, alig hogy elparentálták a nagy férfiút, Hilda sietett jelentkezni. Mindjárt a következő hónapban az angol, a franczia és a német havi szemlék nyakra-főre kezdték közölni a mester irodalmi hagyatékát; a Hildához írt diákos verseket, és a Hildához írt gyermekes leveleket. Mindegyik más-más csomót közölt; Hilda, az ő kis éléskamrájában, vagy tiz kötetre valót rakott félre magának, okosan gondolva a jövőre. A Szíriusz-családot egy kissé bosszantották ezek a közlések. Lám, mégis csak ki kellett derülnie a féltve őrzött családi titoknak, hogy a család büszkesége életének utolsó tiz évében már nem volt gígász, hanem csak gyöngeelméjü aggastyán! De Hilda ezzel nem törődött. Hilda, a szende ara, így szólt vőlegényéhez: – Árva leány vagyok, egy krajczárt sem örököltem, azért mégis szép kis hozományt viszek neked. Abból a tiszteletdíjból, a mit a szemlék fizettek, már kikerült a kelengyém; abból pedig, a mit a kéziratokért a múzeumok fognak fizetni, majd csak felépítjük a mi kis házikónkat! – No, és a dicsőség! – felelt a vőlegény. – Az irodalomtörténet díszhelyet tartogat számodra, a Goethe Friderikája mellett! CSŐD. I. Kedves Lidia! Megalázkodva kereslek fel ezekkel a sorokkal. Megvallom, magamért nem tenném soha. Akármi történnék. Soha. De három kis gyermekem van, Lidia! Ha látnád, milyen szépek, milyen kedvesek! Mi közöd hozzájok, ugy-e?! Nincs igazad. A testvéred gyermekei. Ártatlanok; nem vétettek ellened. És az anyjok se. Nem, én se. Azt hiheted, hogy volt idő, a mikor megtagadtalak; a mikor nem akartalak ismerni. Pedig csak a látszat szól ellenem. Nem tagadtalak meg; csak nem közeledhettem hozzád, akaratom, óhajtásom, szivem ellenére. Sohase voltam irányodban szeretet nélkül. A mikor a többiek elitéltek, én csak sajnáltalak. Akkor még azt hittem, hogy sajnálnivaló vagy, hogy kettőnk közűl te vagy az, a kit sajnálni kell. Most már tudom, hogy nem te, hanem én vagyok az! Hogy nem kerestelek fel?… pedig volt idő, a mikor egyedül állottál?… Hogy semmi jelét nem adtam a szeretetemnek?… még annak se, hogy élek!… pedig rászorultál volna a testvér segítségére és vigasztalására?… Hidd el: nem az én hibám! Olyan szivesen felkerestelek volna! De lehetetlen volt. Nem tehettem, ő miattok. Bizony Isten, nem rajtam mult; ártatlan vagyok benne. Mikor mindnyájunk kétségbeesésére, hirtelen eltüntél hazulról, sokáig azt se tudtuk meg, mi történt veled, hová lettél, élsz-e vagy meghaltál?… ha élsz, hol rejtőzöl, s mi lett belőled? Később, mikor mindent megtudtunk, nekünk, a két testvérednek, tisztelnünk kellett öreg szüleink fájdalmát, felháborodását, elkeseredettségét. Ők – bánatukban, szégyenükben – sírva, zokogva fogadkoztak, hogy nem ismernek többé, hogy már nem vagy a leányuk, hogy nekik meghaltál. Nem ellenkezhettünk velük, mert hisz ezzel csak növeltük volna a fájdalmukat, szaporítottuk volna azt a sok izgalmat, a mely már amúgy is nagyon megviselte roskadozó egészségüket. Még az is izgatta őket, ha mentegetni igyekeztünk; gyanakodtak ránk, hogy nem maradtunk hűek – az ő gondolkozásukhoz; féltek a teljes szellemi elhagyatottságtól, az erkölcsi magánytól. Hallgatnunk kellett. És még utóbb… megint nem mozdulhattam, megint nem nyujthattam a kezemet feléd. Mikor az az ember, a kivel eltüntél hazulról, magadra hagyott, mikor rettenetes helyzetedben a családodnál kerestél támaszt, a családodnál, mely eltaszított magától, s a melyről még se tudtad elhinni, hogy szégyeneddel, bűnbánásoddal és kétségbeejtő elhagyatottságoddal szemben sem lesz irgalmas, mikor azt a könyörgő levelet írtad anyánknak, mikor testvéreid szeme előtt még egyszer, utóljára adtál életjelt, s mi, a testvéreid, egy pár pillanatig úgy néztük könnyáztatta betűidet, mint a tehetetlen gyermek a vizbefúló kezét, – akkor én már férjnél voltam. A férjem nem akart tudni rólad. Megtiltotta, hogy írjak neked. Még azt is megtiltotta, hogy csatlakozzam Matildhoz, a ki rajta volt, hogy kierőszakolja számodra szüleink bocsánatát. A férjem is úgy gondolkozott, mint az öregek. A becsület!… Ezért a bálványért kell élni, küzdeni, nélkülözni; aztán gondoskodni kell erőtlen, nyomorult kis utódokról, hogy később is legyenek, a kik a bálványért élnek, küzködnek és szenvednek! Nos, hát úgy segítettél magadon, a hogy tudtál. Keveset hallottunk rólad, de annyit tudok, hogy nagy nyomorúságot állottál ki. Elképzelem, micsoda életed lehetett. Sok rosszat kellett elviselned, de megismertél egy jót is: magad kormányozhattad az életed sajkáját. Éltél. Jól, rosszúl, inkább rosszúl, mint jól, de legalább nem tengődtél. Nem kellett tehetetlenül nézned, hogy a sors hullámai mint dobálnak jobbra-balra. Nem hányódtál úgy, mint az a ladik, a melyet egy dereglye húz magával, s melynek a sorsa emehhez van kötve. Nem kellett örök függőségre, tehetetlenségre kárhoztatva nézned a végzetedet magával hurczoló hajó vészverődését; nem voltál örök gyermek, nem voltál egy szánandó rabszolga rabszolgája, a magad cselédje voltál. És minden viszontagság ellenére talpra állottál. Vagyont szereztél. Hogyan szerezted, nem kérdezem. Akárhogyan. Így vagy amúgy; most már azt mondom, hogy okos voltál. A magad ura lettél; és ezt nem adják ingyen. Aztán, mikor a jókedved úgy hozta magával, férjhez mentél. Persze, neked nem kellett hozzá menned az első kérődhöz, örvendezve, hogy szegény lány létedre elvesz; te választhattál. Komoly, tekintélyes állású férjet kaptál, a ki maga is vagyonos ember és szép társadalmi helyzetnek örvend. Most már részed van mindenben: a tisztességben, a tiszteletben is. És igazuk van az embereknek, ha tisztelnek. Neked is igazad volt. Most már igazat adok azoknak, a kik csak a sikert, az eredményt nézik. Én az én hűséges bálványimádásommal nem vittem ennyire. Engem mindenki lenéz, mert mindenki fél, hogy koldulni találok tőle. Igazuk van az embereknek. Ostoba voltam. A férjem körorvos volt. Tudod-e, mi az, falusi doktornak lenni? A legnagyobb szegénység minden szegénység közül. A nyomorúság, a becsületnek és a műveltségnek minden adókötelezettségével súlyosbítva. Nagyon könnyelmü ember volt, szegény uram. Azt hitte, örökké fog élni. Meg mert házasodni, át merte adni a becsület és a műveltség minden adókötelezettségét három gyermeknek. És harminczöt esztendős korában elkészült az élettel. Egy kétszáz kötetből álló könyvtárt, mely a reumáról szóló orvosi irodalom minden nevezetesebb munkáját magában foglalja, vagy ötven kötetnyi kézikönyvet, egy kis házi gyógyszertárt és egy félbenmaradt értekezést hagyott ránk. Most itt állok a három kis gyermekemmel és egy szeplőtlen élet szép öntudatával. A szüleink, tudod, mind a ketten meghaltak; az apánk már öt éve, az anyánk tavaly. Szegények, nem sokat tudtak volna segíteni rajtam, de a mig éltek, mégis volt annyijok, hogy magukhoz vehették volna legalább az egyik gyermekemet… Képzelheted, milyen sorban vagyok, mikor azon kell bánkódnom, hogy magamnál kell tartanom mind a három kis gyermekemet! Hogy Matild testvérünknek menjek a nyakára, arra nem is gondolhatok. Tudod, mi a férje? Tanító. És öt gyermekük van. Mit tegyek? Eleinte arról ábrándoztam, hogy valahogyan majd csak meg fogok élni a magam emberségéből. Nem sokra tanítottak ugyan, de a mi a képzettségemből hiányzik, azt pótolni fogom a jóakaratommal, a munkára való nagy készségemmel. És aztán vállaltam volna akármit. Milyen csalódás! Három gyermeknek adtam életet, és fogalmam se volt az életről. Hanem az alatt a félév alatt, a mig állás, vagy legalább munka után szaladgáltam, no, ezalatt ugyan alaposan megismertem az életet, ha csakugyan ezzel a szóval kell kifejeznünk az emberi aljasságot. Cselédnek is elmennék, hogy a családunkban hagyományos életfelfogás és a magam kedve szerint élhessek, de hova tegyem a gyermekeimet? Mikor meggyőződtem róla, hogy másnak a segítsége nélkül nem boldogulhatok, először a püspök nagybátyánkhoz folyamodtam, a család sokat emlegetett Vazul bácsijához. Elég közel állott volna hozzánk: ha mostoha testvére is, de mégis csak testvére volt az anyánknak. Tudtam ugyan, hogy nagy zsugori, de úgy gondolkoztam, hogy már a hivatalához is hozzá tartoznék a magamhoz hasonló nyomorultak gyámolítása. Aztán, hajdanában, valamelyes rokoni érdeklődést is tanusított irántam. Mikor férjhez mentem, hozományul egy drága képpel ajándékozott meg. A kép Szent Mártont ábrázolta, a ki ketté vágja palástját, s a palást egyik felét a fázó szegénynek adja. Ez a kép, a melyért ő négyezer forintot adott, testvérek között is megért négyszázat, de az árverésünkön csak negyvenet kaptam érte. Özvegységemnek a negyedik vagy ötödik hónapjában, mikor láttam, hogy az idő múlik és még most se tudok keresethez jutni, eszembe jutott Szent Márton és Szent Mártonról Vazul bácsi. Hosszú levelet írtam neki, a melyben nem kértem tőle semmi határozottat, de feltártam előtte a helyzetemet. Feleletül egy drága imakönyvvel ajándékozott meg és a lelkemre kötötte, hogy ne csüggedjek, bízzam a magasságbeliekben, és minél több megpróbáltatásban van részem, annál inkább örvendjek rajta, hogy az ég méltónak talál a megpróbáltatásra. Egyébként, ha a gyermekeim nagyobbak lesznek, el fogja helyezni őket a pártfogása alatt álló árva- és szeretet-házakban. Tovább is reménykedtem Szent Mártonban, de minthogy a gyermekeim nem várhatták meg kenyér nélkül azt az időt, a mikor Vazul bácsi majd elhelyezheti őket, egy igen nagy dologra határoztam el magamat: fölkerestem Róza nénit. Róza néni már meglehetősen távoli rokonunk, de egyedül álló öreg asszony, a ki jövedelmének a tizedrészét se tudná elkölteni, ha ugyan mindenáron el akarná költeni, a mi eszeágában sincs. Úgy gondolkoztam, hogy Róza néni, ha segíteni akar rajtam, ezt egy cseppet se fogja megérezni, mert hogy a jövedelméből ötven vagy ötvenegy ezer forintot tesz félre, ez ugyan mindegy lehet neki. De Róza nénivel megjártam. Nem tudom: sirjak-e vagy nevessek-e az esetemen? A mint tudod, Róza néni egy szeszgyároshoz ment férjhez, a ki hogy a hasznost összekösse a kellemessel, egy kissé uzsoráskodott is. De csak polgári házasságot kötött vele, mert hát a házasság másképpen nem volt lehetséges, kettőjük vallásának a különbözőségénél fogva. Nos, Róza néni, mióta özvegyen maradt, le akarja vezekelni, nem az uzsorát, hanem a polgári házasságot. Azért elhatározta, hogy azt a szép vagyont, a melyet az öreg szeszgyáros vagy félszázadon át verejtékes munkássággal és még keservesebb uzsorával harácsolt össze, az egész szép és azóta jócskán megnövekedett vagyont, – mert más rokonság híján mindent a néni örökölt, a ki a vagyont nemcsak hogy nem kezdte ki, hanem a jövedelem félredugdosásával meg is kétszerezte, – tehát Róza néni elhatározta, hogy vezeklésül ezt az egész kincset szent czélra fogja hagyni: egyházi czélokra. Az ilyen hagyomány természetesen nem lehet elég nagy, az ilyen vagyont nem lehet eléggé megnövelni, mert különben attól kellene tartani, hogy a csekélyebb összeg az égieket nem fogja megengesztelni. Szóval Róza néni egy fillért se vonhatott el a szent czéltól, s nem segíthetett a gyermekeimen. Utóljára családunk büszkeségénél, Ernő bárónál kopogtattam. Ernő báró igen távoli rokonunk. Azt mondhatnám: már olyan távol van tőlünk, mint maga a jó Isten. De azért felelt a levelemre. Gyönyörű levélpapiroson, és olyan gyöngéden, hogy el kellett érzékenyednem. Csak az arisztokraták képesek ilyen gyöngédségre. Az eredmény azonban ugyanaz, a mi az uzsorás vallásos özvegyénél. Megjegyzem, hogy nem csüggedtem, és egyre reménykedtem Szent Mártonban. De most már Szent Mártonban se reménykedhetem többé. Vazul bácsi, a mint bizonyosan olvastad, meghalt, miután előbb mindnyájunkat kitagadott. Azt írta a végrendeletében, hogy semmit se hagyhat a rokonságára, mert már életében érdemünkön felül gondoskodott rólunk. Most már nincs más választásom, mint hozzád fordúlni. Az egyetlen élő lényhez, a kinek kifogása lehet ellenem. Az egyetlen élő lényhez, a ki azt képzelheti, hogy vétkes vagyok vele szemben. Még egyszer bizonykodom, hogy nem vétettem ellened, hogy nem tehettem érted semmit, hogy ha meg se mozdultam a segítségedre, ez nem azért történt, mintha megtagadtalak volna, mintha nem viseltettem volna irányodban testvéri érzéssel, hanem csak azért, mert tehetetlen voltam… ladik, melyet előbb az egyik, utóbb a másik dereglye vitt magával. Hogy magamban sohase itéltelek el, hogy sohase voltam irántad rideg szívvel, csak részvéttel és szánalommal, úgy hogy most nyugodt lelkiismerettel kunyorálhatom a te részvétedet és szánalmadat, ezt csak egy vallomással bizonyíthatom, a mely talán eleget fog mondani neked a multamról és a jelenemről. Olvastál valaha bizonyos Alvingnéról? Én tovább megyek, mint ez az északi asszonyság. Forró könnyeket hullatok azon, hogy mind e mai napig becsületes maradtam. Ha nem ismersz el testvérednek, könyörülj meg a gyermekeimen! _Márta_. II. Kedves Márta! Te segítséget kérsz tőlem. Segítség helyett tanácscsal állani elő, ezt megtehetik az egyházfejedelmek, a nagyurak és azok, a kiknek a tekintete mindig az égen csügg, de az olyan valaki, mint én, a kinek meg kellett kóstolnia minden szégyent és minden nyomorúságot, tanácscsal csak akkor áll elő, ha segítséget is nyujthat. Tehát, ha tanácscsal kezdem, ez azt jelenti, hogy egyebekben is szolgálatodra állok. A tanácsom pedig az, hogy ha a mai naptól fogva elfogadod az én segítő kezemet, azért még ne függeszd fel az elveidet. Elveid fentartásával is rá bizhatod magad a testvéredre, nem kell hozzá idomulnod. Akármit mond Alvingné: az erény a legszebb fényűzés a világon. Persze ezt a fényűzést nem minden szegény engedheti meg magának. Nekem le kellett mondanom róla, pedig szebb fényűzésnek tartom, mint az illatszeres fürdőt. De ha lemondtam róla, még ma is valami nosztalgiát érzek utána. Aztán az én példám ne ejtsen tévedésbe. Az anyagi boldogulás nem mindig attól függ, hogy az erkölcs kérdésében milyen álláspontra helyezkedünk. Az anyagi boldogulás a legtöbbször attól függ, hogy élére tudjuk-e rakni a garast? Én hamar átláttam, hogy élére kell rakni a garast; a férjed, akármennyire értett a reuma gyógyításához, nem látta át. Ámbár talán nem volt mit meggazdálkodnia szegénynek. Elég az hozzá, az anyagi boldogulás kérdése olyas valami, a mit soha se kell összezavarni az erkölcs kérdéseivel. A gyermekeid nyugodtan elfogadhatják a testvéred segítségét, akárki is ez a testvér. Már csak azért is, mert az én vagyonomat azok az önzők hordták össze, a kik hogy minél több örömük legyen, a családalapítás gondját nem akarták magukra vállalni. Illő, hogy ennek a vagyonnak egy kis hasznát vegyék azoknak a könnyelműeknek a gyermekei, a kik sok örömről mondottak le azért, hogy családot alapíthassanak. Szerető testvéred, a ki vár: _Lidia_. ELSŐ SZERELEM. – Velem – szólt Lippay, mikor rá került a sor – sohase történt semmi érdekes. Ezt a jó szerencsét (mert azt tartom, a legnagyobb szerencse, ha az embernek egyátalán nincs története) talán nemcsak a gondviselésnek köszönhetem, hanem egy kissé magamnak is. Mindig fáztam a drámai jelenetektől meg a regényes helyzetektől, és mindig bölcsen kitértem azok elől az alkalmak elől, a melyek a regényhez vagy a drámához vezetnek. De egyszer, kilencz esztendős koromban, mégis részt vettem egy drámai jelenetben; azt mondhatnám, hogy ennek a drámai jelenetnek a főszereplője voltam, sőt nem csupán a főszereplője, hanem egyszersmind az intrigánsa, az előidézője. Tulajdonképpen ekkor is inkább csak megakadályoztam a drámát vagy a regényt. De a mit tettem, szerelemből tettem; azért, ha már rajtam a sor, elmondom az esetet, szerelmi kaland gyanánt. Nyolcz esztendős koromban a szüleim, a kik egy alföldi pusztán laktak, elvittek a felvidék egy nagyobb városába, a nagyanyámhoz, és egy évig nála hagytak, hogy német szót tanuljak. A nagyanyám főképpen egy kis nyugdíjból éldegélt; a gyermekei is segítették, de a mellett, a mig nagyon meg nem öregedett, kosztos diákokat tartott. Úgy volt, hogy én is ilyen kosztos fiú leszek; de inkább princzecske voltam, a kit gondosan elválasztottak a nagyobb kamaszoktól. Ezek az utczára néző szobákat foglalták le; én a nagyanyám és Berta néném szeme előtt maradtam, a ház másik traktusában, s külön szobácskát kaptam, melynek ablakai a kertre nyiltak. Berta néném nagyanyámnak a legöregebb leánya volt, s akkor harminczöt éves lehetett. Hogy azt a cselekedetemet, a melyet elbeszélek, teljesen megmagyarázhassam, el kellene mondanom, milyen rendkívül érzékeny lélek s a mellett milyen nagy erkölcsi szigorúság, micsoda hajthatatlan akaraterő és milyen különös, minden regényességet meghaladó önfeláldozási készség, mennyi jóság és a mellett mennyi lelki bátorság lakott ebben az én öregkisasszony nagynénémben. De ha elmondanám az őt jellemző dolgokat, nagyon sokáig tartana az elbeszélésem. Azért csak azt említem meg, hogy Berta néném mindig kész volt harczra kelni azokért, a kiket szeretett, de ezekkel szemben is kész volt minden küzdelemre azért, a mit jónak és helyesnek tartott. És ehhez még csak annyit fűzök hozzá, hogy gyermek létemre is tisztában voltam Berta néném jellemével, és ez alkalommal is jól számítottam, a mikor ő rá számítottam. Berta néném varrónő volt, még pedig nemcsak nagyon dolgos, hanem nagyon ügyes varrónő. A város legszebben öltözködő hölgyei nála csináltatták a ruháikat, s mindig el volt halmozva megrendeléssel. Bár fáradhatatlan volt – Istenem, hányszor hallottam, hogy a varrógépe egész éjszaka kattogott! – egyedül nem is győzte volna elvégezni a sok megrendelt munkát, azért mindig dolgozott nála két-három kisegítő varrónő. Azonkívül tanította is a varrást és a szabást, és nemcsak olyanoknak, a kik a varrásból akartak megélni; abban a nagy szobában tehát, a melyet varróműhelyül használt, mindig hat-nyolcz leány dolgozott, a kik között voltak jómódu kisasszonyok, de persze még több »szegény, de jó házból való« lány. Hogy Kovács Ilona melyik osztályba tartozott, az utóbbiak vagy az előbbiek közé-e, tanuló volt-e egyátalán, vagy a kisegítő varrónők egyike? – nem tudom, ez akkor nem érdekelt. Elég az hozzá, azok között a leányok között, a kik nap-nap után ott varrogattak a Berta néném szobájában, volt egy Kovács Ilona nevü, és én szerelmes voltam ebbe a Kovács Ilonába, olyan szerelmes, mint azóta senkibe soha. Gyönyörű, nagy, szőke leány volt; húsz vagy huszonegy esztendős. Az alakját bizvást mondhatnám vénuszinak, mert bár akkor a szemem e tekintetben még nem volt gyakorlott, és még nem tudtam, hogy Junóra és Vénuszra mikor szokás hivatkozni: azt, a mivel kapcsolatban ezeket a mitológiai istenasszonyokat mindennap emlegetjük, már akkor is méltányoltam. Határozottan emlékszem, hogy különösen az tetszett rajta, a mit akkor magamban így fejeztem ki: mennyivel kövérebb a többi leánynál! De az arczát is nagyon szépnek találtam, és azt hiszem, hogy nem láttam rosszúl. Tejfehér bőre volt, piros szép szája, formás orrocskája, nevető kék szeme, és tömött, sűrű, nagy haja; azóta se láttam dúsabb szőke hajat. A tekintetére is jól emlékszem, olyan nyájas, édes volt; és sokáig, ha szép időben az égboltra pillantottam, ennek a derűjéről mindig Kovács Ilona jutott eszembe. A mikor nevetett, két gödröcske támadt gömbölyded arczán; és sokat nevetett: abban a kis társaságban, a melyet én egy kuczkóból, könyvvel az ölemben szemlélgettem, ő volt a legvidámabb és leghangosabb leány. A hangjára is emlékszem; az is olyan kedves volt, mint ő maga, mert kedves volt, mindenki szerette. Mondom, szép és bájos leány volt; azóta láttam egyszer a leánykori arczképét, s ezen az arczképen csak a divatjamult ruha czáfolt rá régi lelkesedésemre: nem kellett szégyenkeznem az első lángom miatt. Az a szerelem, a melyet Kovács Ilona iránt nyolcz és kilencz esztendős koromban éreztem, határozottan érzéki szerelem volt. De olyan heves érzés, a milyen – csak az érzéki szerelem lehet. Közfelfogás szerint a gyermekben az érzékek még szunnyadnak, sőt egész gyermeknevelési rendszerünk ezen a tételen alapszik. Valószinű, hogy sok esetben így is van, de azt már nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennek minden esetben így kellene lennie, mert akkor a kivétel nem volna több, mint a mit szabályosnak mondanak. Sőt azt hiszem, hogy az érzékiség ébredezése már a legzsengébb korban, úgyszólván mindjárt az élettel megkezdődik; a természet ebben a pontban nagyon is kegyes volt az ember iránt. De nem akarok se általánosítani, se a tudósokkal vitatkozni, csak magamról beszélek, s meg kell vallanom, hogy a mióta az eszemet tudom… szóval, én nem emlékszem olyan időre, a mikor az érzékiség szunnyadt volna bennem. Engem nem kellett felvilágosítani; hasonlóan azokhoz a mitológiai halandókhoz, a kiket az istenek az elemek és más természeti jelenségek formájában látogattak meg, a levegővel szívtam magamba, vagy magától a napfénytől kaptam a felvilágosítást. Elevenebb eszű gyermekeknél, különösen ha falun nőnek fel, gyakori ez az eset. Tehát igenis, érzéki szerelemmel szerettem Kovács Ilonát. Szerettem volna csókolni, ölelni; gondolhattok, kedves czimboráim, a mit akartok. Vágyódtam arra, a miről tudtam, és vágyódtam arra is, a miről már nem tudtam, a mit csak sejtettem, de a mi ismeretlen volt előttem. Vágyam nem igen különbözött a felnőtt ember vágyától; a gyermek csak annyira jelentkezett bennem, hogy szenvedélyem tétlen és néma maradt. Inkább meghaltam volna, mint hogy eláruljam a titkomat, de szenvedélyem azért nem volt kevésbbé heves. Egy szobában lenni Kovács Ilonával, olyan kellemes érzést okozott nekem, a melyet minden földi jónál jobbnak találtam. Senki se tudta, hogy mért olvasgatok, mihelyt szabad időm van, órák hosszat a varróműhelyben, és senki nem is gyanította, mit keresek ott, de csöndes kis fiú voltam, a ki nem sok vizet zavart, nem törődtek velem. Nos, ez a Kovács Ilona, a ki olyan volt, mint az egészség tündére, s a ki egész nap nevetgélt, csacsogott és mulattatta a többi fiatal leányt: szerelmes volt – érzelgősen szerelmes volt – egy Gerzson nevű fiatalemberbe. Olyan érzelgősen szerelmes volt, hogy valahányszor kettesben maradtak Berta nénémmel – én természetesen nem számítottam – folyton sirdogált. Később aztán, ha másvalaki jött be a szobába, megint vidáman nevetgélt, de mikor az egyetlen bizalmasa előtt kiönthette szive bánatát, egyszerre könnyek árjává változott át. Berta néném azok közé tartozott, a kiknek az egyéniségében van valami, a mi szinte mágnesként vonja magához a bizalmasságokat. Nagyon érzékeny lelkénél sokan ösztönszerüen keresték a megértést; szigorúságától okos tanácsokat vártak. Ő volt a letéteményese és tökéletes biztonságot nyujtó safe depositja a lányok összes bajainak és más idegen hölgyek keserveinek; még a vadidegenekben is bizalmat keltett, s zárkozottnak ismert lelkek is nála keresték, ha nem is a bajból kivezető tanácsot, legalább a meghallgatást, a részvétet, a mi majdnem annyira jól esik, mint az, hogy az ember hangosan szólhat a bajáról s nem kénytelen tovább is csak fojtogatni a keserüségét. És Berta néném szivesen fogadta ezeket a közléseket. Olyan érzékeny szivü volt, annyira át tudta érezni a bizalmas lélek baját, hogy szinte átvett valamit a mások szenvedéséből; azonkivül jól esett neki, ha megfogadták a tanácsát, és a jó útra téríthetett egynéhány már-már ingadozó lelket. Egészen szabadon beszéltek előttem, mert azt hitték, hogy még nem értem, mit beszélnek. Mintha egy kis macska nyujtózkodott volna a szobában, úgy nem ügyeltek rám. Így megtudtam, hogy Ilona halálosan szerelmes a Gerzson nevü fiatalemberbe, de a szülei semmi szín alatt nem akarják megengedni, hogy ehhez az emberhez menjen feleségül. Sokszor elsírta, hogy nem tudja, mit csináljon. Nem tudna élni, ha Gerzsontól el kellene szakadnia; és megvallotta, hogy ha másképpen nem boldogulnak, képes volna, kész volna arra is, hogy elhagyja a szüleit, s kövesse ezt a Gerzson nevü fiatalembert a bizonytalanságba. Minduntalan elpityeredett, s egyre azt jósolgatta, hogy ennek nagyon, de nagyon rossz vége lesz. Berta néném, a ki különben mindig a szerelmesek pártján volt, igyekezett Ilonát vigasztalni. Kötelességének tartotta mindent elkövetni, hogy lebeszélhesse az elkeseredett leányt azokról a lázadó szándékokról, a melyeket ez előtte nem titkolt el. Fáradhatatlanul magyarázgatta neki, hogy a nő sorsa: a türelem és a szenvedés, s ha nem győzhet türelemmel, nem marad más választása, mint belenyugodni a szomorú sorsba – és megmaradni a helyes uton. Nagyon sokat tudtak beszélni erről, s ha nem is értettem mindazt, a mit mondottak, tisztában voltam a helyzettel. Ismertem jól ezt a Gerzson nevü fiatalembert. Gerzson úrnak nem volt szabad az Ilonáék házába járnia, s hogy mégis beszélhessen a szerelmesével, minduntalan megleste az utczán. Nem a mi házunk közelében tetté, mert ezt Berta néném nem tűrte volna el, de nekem, a ki folyton az Ilona nyomában őgyelegtem, nem volt nehéz megtudnom ezeket a titkos találkozókat. Eszük ágában se volt, hogy voltaképpen Ilona körül kastankodom; meg se láttak. De én láttam őket, és ha nem is mutattak be neki, látásból igen jól ismertem a Gerzson nevű urat. Ismertem és iszonyúan gyűlöltem. Sokat adnék érte, ha ma is úgy tudnék gyűlölni valakit, mint a hogy ezt az embert gyűlöltem, a ki nekem örökre csak egy név meg egy figura maradt. Nem tudtam megérteni, hogy ugyan mit lehet szeretni rajta, s szerettem volna megölni. Terveket kovácsoltam, hogy, ha majd nagy leszek, csakugyan meg is fogom ölni, párviadalban. Gyanítottam ugyan, hogy ehhez az öldökléshez sohase lesz elég erkölcsi bátorságom, mert a szúnyogot is sajnáltam megölni, de az ábrándomról sokáig nem mondtam le. Hogy addig is megboszulhassam magamat valamivel, Gerzson urat magamban csak a Szőrös Majompofának neveztem. Talán mulattatnálak benneteket, ha elmondanám, hogy micsoda eszméket sugalt gyermekfejemnek akkori lelkiállapotom, de csak a cselekedetemről akarok beszámolni. Egy szép napon – ah, milyen szép, emlékezetesen szép nap volt ez! – valami kevéssel a husvéti ünnepek előtt, Ilona azzal állott elő Berta nénémnek, hogy a sok munkára való tekintettel, jó volna, ha ő éjszakára is nálunk maradna. Már meg is mondta a szüleinek, hogy ma éjjel nem mehet haza. Megjegyzem, hogy az ajánlatban nem volt semmi szokatlan. Máskor is megtörtént, kivált nagy ünnepek, s különösen karácsony előtt, a mikor a temérdek megrendelésnek azonegy időpontra kellett elkészülnie, hogy a kisegítő varrónők éjszakára nálunk maradtak, s éjfélig, hajnalig, vagy néha reggelig is dolgoztak. De a többiek közül is sokan megtették ezt, tisztára szivességből, csak hogy segítségére legyenek a jó Berta néninek, a kit mindannyian nagyon szerettek. Ez az áldozat nem volt valami terhes; minthogy sokan voltak, s a hányan, mind fiatalok, rendesen valóságos mulatozás közepett, vigan és sebesen folyt a munka. De Berta néném ez egyszer nem akarta elfogadni az ajánlatot. Feltünt-e neki valami, gyanította-e, hogy Ilona ajánlata mögött valami meg nem vallott gondolat rejtőzik, vagy csak szükségtelennek találta az önként felajánlott kis áldozatot, s gyöngédségből nem akarta elfogadni? – nem tudom. Elég az hozzá, köszönettel hallani se akart a dologról. Előbb arra hivatkozott, hogy senkire sincsen szüksége, az áldozat fölösleges volna, mert holnap délutánig úgyis mindennel elkészülnek. Később meg azzal állott elő, hogy legfeljebb éjfélig volna érdemes dolgozni, semmi értelme, hogy reggelig fenmaradjanak, éjszakára pedig nem tud ma helyet adni Ilonának, mert azt a szobát, a hol a lányok ilyen esetekben aludni szoktak, most családtagok foglalják el, a kik az ünnepre távolról érkeztek, meglátogatni a nagymamát. Ilona azt felelte, hogy mégis csak jobb lesz, ha a leginkább sürgetett ruha, a melyikért másnap reggel ujra eljönnek, még az éjjel elkészül. Éjfélig, vagy egy óráig elkészülhetnek vele, a mi pedig a helyet illeti, majd a Sándorka szobájában fog aludni. Ott is van egy vendégágy; Sándorka úgyis mindig a tábori ágyban alszik. (Ez a Sándorka én voltam.) Azt se tudom, hogy Berta néném miért változtatta meg az elhatározását. Talán éppen az keltette fel a figyelmét, hogy Ilona kissé érthetetlenül erősködik valamiért, a mi fölösleges? Talán neszét fogta valaminek s hirtelen mást gondolt, azt, hogy: az Ilona érdekében helyesebben cselekszik, ha nem árulja el, a mit észrevett, hanem azután őrködik? Vagy még ekkor se gondolt semmi másra, csak egyszerüen kimélni akarta Ilonát? Sohase tudtam meg. Berta néném később se beszélt velem erről a históriáról, mert hiszen kis gyerek voltam. Akkor pedig, mikor már nem voltam gyerek, akkor, szegény már nem élt. Csak azt tudom, hogy utóbb megadta a beleegyezését, s úgy volt, hogy Ilona éjszakára nálunk marad, és éjfél után, ha majd elkészültek a ruhával, az én szobámban fog aludni. Úgy rémlik, mintha Ilonának egy megjegyzése döntötte volna el a kérdést. Mintha azt mondta volna, hogy a szülei furcsának találhatják, ha mégis hazamegy, mikor ő még délben a kimaradását határozottan szükségesnek mondotta. Hogy a szülei most nyugton vannak, mikor Berta nénémnél tudják, de szeget üthet a fejökbe, hogy ő délben így, s este másképpen beszél. De erre már nem emlékszem határozottan, ez akkor nem érdekelt. Csak az érdekelt, csak arra gondoltam – nem tudtam egyébre gondolni – hogy Ilona ott fog aludni az én szobámban. És ettől a gondolattól, a gyönyörűségtől, a várakozástól, az édes borzongástól és nem tudom mitől, egyszerüen kilelt a hideg. Egyszerre fáztam és melegem volt; izzadtam és hideg veritéket törülgettem a homlokomról. Nagyon furcsán viselkedhettem, de szerencsémre, a sok dolog közepett nem vették észre. Lázban vártam az estét, vagyis inkább az éjjelt; alig vártam, hogy lefekhessem, mert féltem, hogy elárulom magam. Elengedem nektek, hogy mit állottam ki, mit éreztem s mire gondoltam, mig reszketve vártam a perczet, a mikor Ilonát éjszakai pongyolájában, fedetlen karral láthatom!… csak a tényekhez tartom magamat. Körülbelül éjfélig hallottam a varrógép kattogását, – dehogy tudtam volna elaludni!… folyton hallgatóztam, – aztán hallottam, hogy elbúcsúznak; behunytam a szememet, de csak félig, és mély alvást tettettem. Ilona bejött a szobába, egy darabig hallgatózott, aztán leült az asztalhoz és levelet írt. Legalább egy óra hosszáig tartott, a mig írt, olyan sok mondanivalója volt. Már itt azonnal elmondom, hogy mi volt ebben a levélben. Tizenhat oldalon kért bocsánatot Berta nénémtől azért, a mit elkövet. Gyalázatos dolog, hogy a Berta néném tisztes házát használja fel istentelen czéljára, de mégis reméli, hogy Berta néném jóságos szive megbocsát neki, ismerve az ő sok szenvedését, és főképpen azért, mert hiszen nincs más választása, mint a mit tesz. Elvégeztetett. Nem lehet másképpen. A gyorsvonattal, a mely innen reggeli félötkor indul, el fog utazni azzal az emberrel az ismeretlenbe. Az a kerten át lopózik be érte – szerzett egy kulcsot a szomszédtól – s ki fogja emelni őt az ablakon; úgy megy el, mint ha menekülne… Azért az ablaktáblákat majd jól beteszik, hogy Sándorka meg ne fázzék. Nem lehet másképpen. Amaz a szüleihez nem jöhet érte; nappal nem szöktetheti meg, mert már figyelik, s ő a hajnali négy órát nem várhatja meg se az utczán, se valami szállóban; nincsen más választása, az Isten látja a lelkét. Hát bocsássa meg Berta néném ezt a gyalázatosságot, s a többi… mindezt igen részletesen írta meg, a szükséges bő megokolással. Nem tudtam elképzelni, hogy mit ír, de ez a kérdés nem is nyugtalanított, csak nagyon türelmetlenné tett. Végre elkészült, s a levelet ott hagyta az asztalon. Aztán… aztán levetette a ruháit és lefeküdt, hogy addig is pihenjen egy-két órát. Azt hitte, hogy mélyen alszom; nem is gondolt rám. Nos hát igen, láttam gömbölyű szép karját, fedetlen vállát és istennői keblének halmait… láttam, és azt hittem, hogy talán nem is fogom túlélni ezt a gyönyörűséget. Hála Istennek, nem mondhatom, hogy a szerelmi multam üres vagy sivár volna. Voltak kedveseim. De ilyen gyönyörűséget sohase éreztem többé. Hogy hisz ez olyan nevetségesen kevés volt? Édes Istenem, az asztal élvezete mindenekelőtt az étvágytól, s minden boldogság magától a vágyódástól függ! Ha még egyszer, csak még egyszer, ilyen vágyódásra és ilyen boldogságra tudnék szert tenni! Ő se sokat aludhatott; én nem aludtam egy pillanatig se. Úgy három óra tájban, nagy meglepetésemre, felkelt és felöltözött. Aztán leült egy székre és várt. Álmélkodva néztem félig lehunyt pilláimon át. Egyszerre halkan kopogtak az ablakon. Odament az ablakhoz és kinyitotta. Egy férfiarczot láttam, s megismertem Gerzson urat. Egy pillanat alatt átértettem a helyzetet, s még abban a pillanatban kész voltam az elhatározásommal. Cselekedtem; már a hogy gyermektől telik. Hogyan, a Szőrös Majompofa el akarja rabolni az én szép szerelmesemet?! Hogy én őt sohase lássam többé?! Hogy én azt, a ki engem most ilyen üdvözítő érzésben részesített, elveszítsem örökre?! Nem, azt nem engedem. És elkezdtem acsarkodni úgy, mint a kit ölnek. – Ilona, jöjjön, siessen!… – szólt be az ablakon Gerzson úr. De Ilona megrémült. És a másik perczben már benn volt a szobában Berta néném, teljesen felöltözve. Csak a varrás tartotta fenn ebben a kései órában? Vagy már őrködött? Nem tudom. Olyan hamar jelent meg, hogy Gerzson úrnak nem volt ideje félrehuzódni az ablak mellől, a mivel különben már nem sokat nyert volna. Berta néném tehát, a hogy belépett a szobába, azonnal tisztában lehetett mindennel. Még csak körül se nézegetett, egyenesen hozzám jött, s mindenekelőtt engem iparkodott megnyugtatni. – Rosszat álmodtam! – szóltam álnokul. – Azt álmodtam, hogy rablók törnek be hozzánk… Ez annyira hihető volt, hogy az én viselkedésem nem is szorult további magyarázatra. S Berta néném nyomban a váratlan vendéghez fordult, a ki zavartan állott az ablaknál. Már nem emlékszem jól, hogy mit mondott neki. Csak a megszólításra emlékszem: – Tisztelt Gerzson úr!… Meg arra, hogy valami ilyenformát mondott: Neki semmi beleszólása a Gerzson úr dolgaiba, de ő itthon van, és az ő fedele alól így nem távozik senki, a Gerzson úr kedvéért sem. Gerzson úr makogott valamit, mentegetőzött, hivatkozott a bajaikra, bocsánatot kért, s kijelentette, hogy visszavonul. Annyira zavart volt, hogy megkérdezte: kimehet-e a kapun? – Csak arra menjen vissza, a merre jött – felelt Berta néném. Aztán, mikor Gerzson úr engedelmesen eltünt, Ilonát vette elő. Ilona csak zokogással tudott felelni, de a levele eleget beszélt helyette. Majd ujra arról kezdtek beszélni, a miről már olyan sokat vitatkoztak. Ez már engem nem érdekelt; hallottam mindezt elégszer. S a következő perczben már az igazak álmát aludtam. Nyomban elaludtam; nagy izgatottságomból hirtelen lecsillapulva s mélyen megnyugodva; mint az, a kit végtelenül jóleső, kellemesen elszenderítő érzéssel tölt el annak a tudata, hogy helyes, üdvös, jó dolgot cselekedett. És csakugyan cselekedetemnek messzire kiható következései lettek. Berta néném ez egyszer nem hallgatott Ilona könyörgésére. Kötelességének tartotta tudtára adni Ilona szüleinek, hogy mi történt, és teljesítette a kötelességét. Ettől fogva Gerzson úr nem férhetett Ilona közelébe. Szemmel tartották és végre végképpen elválasztották tőle. Egy év mulva ugyanis – akkor én már nem voltam a nagyanyámnál – Ilonát hozzá kényszerítették egy másik emberhez. Sírva ment az oltár elé, hogyha ugyan nem erőszakkal vitték. No és, azt kérditek, nem terheli-e a lelkiismeretemet, hogy – bár még gyermekkoromban – egyszer mégis csak megakadályoztam egy szegény leánynak a boldogságát? Nem, nem terheli a lelkiismeretemet. És pedig azért nem, mert néhány évvel ezután az esemény után Gerzson urat nem tudom micsoda nagyon nem becsületes dolog miatt több évi börtönre itélték. Sőt azóta már másodszor is ült. Ilona pedig, ha sírva ment férjhez, lassacskán alaposan megbékélt az urával. Hét gyermekük született, és ez nekem éppen elég. Természetesen ma sem tudja, micsoda ismeretlen szerelemnek tulajdoníthatja azt a nagy sorsfordulatot. Pedig hát… Ma már többszörösen nagyanya, de meglehet, ma is elpirulna, ha véletlenül megtudná, hogy van valahol a világon egy negyven éves ember, a kit egyszer olyan – semmi emberi szóval ki nem fejezhető – gyönyörűségben részesített, a milyenben neki magának talán sohase volt része. BÜSZKESÉG. Mialatt letámolygott a lépcsőn, mikor valahogyan kijutott az utczára és aztán ment, ment, ment – nem volt magánál. Csak akkor tért magához, mikor a hűvös szél át meg átjárta vékony, nyomorult ruháját és összerázta a testét. Egyszerre meghallotta a víz locscsanását és megpillantotta a piszkos, sárgás hullámokat. A folyó partján találta magát. De hiszen oly mindegy, hogy hol jár! Hát csak ment előre tovább, akármerre. Ujra eszmélni kezdett; hirtelen visszatért az emlékezete. Tisztán látta maga előtt azt a rideg, fénytelen tekintetet, azt a kegyetlen, rémesen mozdulatlan, öreg férfiarczot, mintha – mialatt a halálitéletét hallgatta – külön-külön megnézte volna ennek a viaszszinű arcznak mindenik redőjét. Ez az arcz akkor se lehetett volna rettenetesebb, ha a homlokról felkunkorodó vékony, deres fürtök egyszerre megannyi kígyóvá változnak át; az Apokalipszis rémképeiből meredezhettek elő ilyen szörnyű arczok; így képzelhették a régiek a Végzetet. És mintha még most is hallotta volna a kisértetiesen mozdulatlan, vékony, beretvaéles ajkak mögül elősuhanó, szinte suttogóan halk, s halkságukban olyan dermesztően rémes szavakat: – Végtelenül sajnálom, édes nagysád, de igazán lehetetlen! Látta a kényszeredett, savanyú mosolygást, a mely sietett elbúcsúztatni a kellemetlen látogatót… a mely őt végképpen kilökte az élnivaló emberek közül!… A szivességnek azt az utolsó rongyát, a melyet ő az élők világától kapott!… Pedig olyan keveset kért tőle! És ez volt az utolsó ember, a kitől még kérhetett valamit! A többiek, a kikre gondolhatott, már valamennyien sorra lerázták a nyakukról. Ez volt az utolsó, a kitől még kérhetett valamicskét, a kitől még valamit kérni tudott!… Hiszen, ha ki tudta volna nyitni a száját a teljes őszinteségre! Ha meg tudta volna mondani neki: – Hat hete, hogy éhezem… hogy éhezünk… nemcsak én, hanem az öreg édesanyám is! Már a harmadik napja, hogy egy falatot se ettünk! Holnap kilöknek bennünket a szobánkból és nincsen hová mennünk! Akkor, akkor talán nem utasították volna el… ha egyebet nem, legalább egy falat kenyeret kapott volna; az alamizsnát nem tagadták volna meg tőle és az anyjától. És már szorongatta a görcs a száját, hogy kizokogja ezeket a borzasztó szavakat. Már ki akarta vallani szégyenletes titkát, már oda akarta dobni a szemérem utolsó leplét is. Már felnyitotta száját… de a szó elveszett remegő ajkán. Nem birta kimondani. Lehet, hogy így is csak egy pár napot nyerhettek volna. Még az is lehet, hogy hiába zokogta volna el… Ó, ha majd kitudódik a titkuk, – de ők már nyugodtan fekszenek utolsó tiszta ruháikban, – akkor, akkor majd százan is találkoznak, a kik éppen csak ezt várták! Hiszen ha tudták volna! És talán éppen azok fognak sajnálkozni rajtok legjobban, a kik most a legjobban fáznak, ha őt, csak messziről is megpillantják. Ó, a halottnak mindig annál több a jóakarója, minél kevesebb jóakarója volt addig, a mig élt! De talán, ha vall – és olyan szerencsés, hogy a szavai hitelre találnak! – nem űzik el egy kis könyöradomány nélkül. Hiszen, a mikor éppen csak a száraz kenyérről van szó, az emberek még jók is tudnak lenni!… Nem, nem lehetetlen, hogy ezen az áron – szemérme meggyötörtetésének, kínszenvedésének az árán – csakugyan hozzá juthattak volna egy falat kenyérhez. De még az is lehet, hogy hiába vetkőztette volna le a lelkét… egészen… hogy hasztalanul alázta volna meg magát, a lehető legmélyebbre… Mindegy. Milliók és milliók megtették volna ezt az ő helyében. Megteszik ezt sokan, és akárhányan úgy teszik meg, hogy azután mindjárt fölemelik a fejöket. Bátorságot ad nekik, majd, később, igazolja őket maguk előtt az a meggyőződés, hogy minden élőlénynek joga van az élethez. Igaz, minden élőlénynek joga van az élethez. És ő mégse birja megtenni, a mit milliók és milliók megtennének, a mit talán mindenki más megtenne. Úgy látszik, igazán nem élnivaló. Mintha a természet is rá akart volna pirítani: egyszerre testi fájdalmat érzett. Az összeszoruló üres gyomor a maga durvaságával figyelmeztette a rest öntudatot, hogy ne feledkezzék meg róla. Kocsisnyelven, ostorcsapásokkal adta a lélek tudtára, hogy ő követeli a maga jogait. A vénleánynak eszébe jutott az a másik, – a tehetetlen öregasszony, az édesanyja, – a ki otthon várakozik és most talán ugyanezt a testi fájdalmat érzi. Az a másik, a ki szintén nem élnivaló. A ki őt ilyen élhetetlennek nevelte; a ki éppen úgy érez és gondolkozik, mint ő. Hadd várakozzék. Hadd reménykedjék még egy kis ideig. A mig reménykedik, talán még ez a testi fájdalom se olyan marczangoló… Úgyse sietős az, a mi ezután következik… Hiszen ha meg tudná menteni, szegényt, ettől az undorító kíntól!… Az anyjára gondolva, nem vádolta többé az élhetetlenségüket, hanem elérzékenyedett a sorsukon. Milyen keveset kívántak ők a világtól! Milyen kevésért imádkoztak hiába! És milyen sokan élnek a világon, a kiknek fogalmuk sincs az ő gyötrelmeikhez hasonló rémségekről! Milyen sokan élnek mindenfelé, a kik egész életükön át ki nem mozdulnak azokból a kényelmekből, a melyekre ők soha még csak nem is áhítoztak!… Hisz ezek mindig olyan messze voltak tőlük, mint a legtávolabb eső világrészek! A gazdagok világára gondolt. Képek merültek föl előtte, valamely lázas félálom képei, s ettől a látomástól nem tudta elvonni elfáradt, elernyedt, mind jobban lankadó értelmét. Már nem látta a piszkos hullámokat. Mint a Szahara csüggedt vándora, a kit kétségbeesésében is izgatnak a jól ismert csalóka délibábok: oázisokat, pálmaerdőket, gyönyörű szineket, ezüstből és aranyból épült városokat látott – a melyek nem a káprázat, nem a felizgatott agyvelő kegyetlen játékának az üres képei, a melyek megvannak a valóságban is, de már nem az ő számára. A fényűzést jóformán csak hírből, hallomásból, az olvasmányaiból, a leginkább talán képes ujságoknak a gazdagság dicsőségét szolgáló, hízelkedő rajzaiból ismerte. És most mégis a fényűzés képei jelentek meg előtte. Királynékat látott, a mint sétautazást tesznek a tengeren és a hajón hajbókoló urak hódolatát fogadják. Gépkocsin száguldó, vidám, előkelő párokat. Nagyúri szépeket, a kiknek mesés arczszínét és gyönyörtől fáradt, álmos tekintetét halhatatlan festők örökítették meg csodálatos vásznaikon. Tenniszező amerikai milliomos fiúkat, fehér ruháikban, önérzetes tekintetű kisasszony-pajtásaikkal. Kis princzeket és princzesszeket, a mint elkényeztetett, nagy kutyáikkal játszanak, jóllakott, boldog, úri kutyáikkal. Főpapokat, érsekeket, a kiknek nyugodt pillantásából kiolvasható a tudat, hogy jól sáfárkodtak, s a gondjaikra bízott nyájat a felsőbb hatalom czéljainak megfelelően vezérelték. Redfern bámulatos toalettjeit, a melyek a kiváltságos hölgyek számára készültek, a melyeket azonban ezek kegyes engedelmével a boltok és a képes ujságok előtt bámészkodó szegényeknek is meg szabad csodálniok. Nagy férfiakat, a mint a rongyosok ügyeinek atyai elintézése után nagy komolysággal lakomáznak. Hirneves szinésznőket, a kik vagyont érő öltözetekben mókáznak az esti toalettben díszlő jómódúak előtt, aztán a pazar világítású szinházból nem kevésbbé pazarul világított szalonokba vonulnak, vagy haza, a minden jótól duzzadó, pöffedő polgári kényelembe. Krikettező társaságokat; a mint nevetgélnek, mert hiszen nincs más dolguk. Jóléttől, megelégedéstől sugárzó, egészséges, szép arczokat: miniszterek, nagykövetek, bankárok feleségeit, leányait. Nagyvagyonú szép mátkapárokat, bájos arákat, a kik belenevetnek a világba, és vőlegényeket, a kik talán azért olyan öntudatosak, mert alighanem ők teremtették a világot. Ünnepélyeket, bálokat, élőképekbe összesereglő szépeket, asszonyokat, leányokat, a kik életnagyságú portréikon a nyomorultaknak is megmutatják azt, a mi szépségükből megmutatható. Világhírű énekesnőket, a kik nagyobb adót vetettek ki az Egyesült-Államok lakóira, mint maguk az Egyesült Államok. Kelengyéket, a melyek fenséges, de még csak ezután születendő pólyásbabák számára készültek; mindenféle kelengyét: öreg szinésznők menyasszonyi ruháit, a herczegkisasszonyoknak és a pénzfejedelmek leányainak összehordott csipkéket és gyémántokat, az égiek tiszteletére készített drága oltárterítőket. Százesztendős, gyönyörü arczképeket, szép és gazdag úrnők hasonmásait, a kiknek az ükunokái is szép és gazdag úrnők. Daliás tiszteket, a kik gondoskodnak róla, hogy a világon ne legyen semmi baj, és ekközben rózsalánczra fűzik a sziveket, a sziveket!… Elragadó hetérákat, a kik nem rejtőzködő szépségükkel és bátor elhatározásukkal meghódították a világot, majd túlszárnyalták magukat a fellegvárakban lakó angyalokat, és ezzel egy kis ezeregyéjszakai világot varázsoltak maguknak. Izgatóan érdekes, bár kissé fáradt szemhéju kalandornőket, vagy inkább bűvésznőket, a kik kiügyeskedték, hogy a félvilág mocsarából fölfecscsenő sár semmi szennyet ne vessen uszályaik szélére, s akik végül nábobfiút fognak maguknak férjül… nábobfiút, a kinek értelmét a pénzkereső apa már előre elköltötte az életért való ideg- és lélekölő küzdelemben. Tarka-barka, szines öltözetü, minden ékességgel pompázó, virágos kertből virágos kertbe, gyönyörről gyönyörre röpködő, bájos és tréfás alakokat, a kik csak mosolyognak és szeretnek, a kiknek a világ egy roppant tánczterem. És nekik éhen kell halniok! A lefestett és kőből való szép női alakoknak képtárakat, múzeumokat, palotákat építenek, és nekik éhen kell halniok. Hiszen ő csak egy csúnya vén leány, s az anyja, az egy együgyü öreg asszony. Nekik tehát éhen kell halniok. Milyen drágaságok, mekkora vagyonok vannak a világon! Mi mindenre van pénz! Mennyi pénz van a százezrekbe kerülő síremlékekre, mauzoleumokra, szobrokra, képekre, gyüjteményekre, a fényűzés ezer meg ezer, előttük nagyobbrészt ismeretlen holmijaira. De nekik – a kik csak annyiért imádkoztak, a mennyiből tovább tengethetnék ezt a nyomorult, nélkülözéssel és lemondással teljes életöket, nekik éhen kell halniok! Milyen kevés kellett volna nekik, milyen kevés!… Vannak, a kiknek mindenük megvan, a mi az életre igazán szükséges, és a kik telhetetlenségükben mégis telekiabálják a világot a követeléseikkel. Vannak, a kiknek minden baját csak a képzelődés okozza, a kik nem becsülik meg azt, a miért ők hiába imádkoztak, és mégis annál többet kívánnak, minél többet kaptak. Vannak, a kik elnyomottaknak, kizsákmányoltaknak, kifosztottaknak mondják magukat, és a kiknek mindenük megvan, a mire ők hiába vágyódtak: a becsületes keresetük, a tisztes munkájuk, a kenyerük, a hajlékuk, a tűzhelyük, mindaz, a mit nekik csak irígyelniök lehet! Milyen gazdagok ezek a többi szegények, hozzájok, kettőjükhöz képest! Hiszen kevesebbet már nem várhattak az élettől! Ő, ő maga milyen régen lemondott róla, hogy igazi, egész életet élhessen! Fájt neki, hogy megvetetten kell elfonnyadnia, hogy a sok millió asszony örömmel és bajjal vegyes, de emberi sorsából nem vehette ki a részét, hogy a szegénység eltiltotta attól, a mire az isteni rendelés küldte… fájt neki, de milyen régen belenyugodott ebbe! Nem akart egyebet, csak dolgozni hogy eltarthassa magát és az anyját. És ez a szegény öreg asszony! A ki már nem óhajtott egyebet, csak hogy ne kelljen megérnie azt az inséget, azt a véget, a legcsúnyább halált, s gyermeke elpusztulásának rettenetes látványát! Csak a száraz kenyérre vágyódtak; csak azért imádkoztak, hogy tovább tengődhessenek. És ezt se tudták kikönyörögni a sorstól. Még ezt se tudta elérni, minden dolgozó készségével, lelkének minden erőfeszítésével! De hát miért is kapaszkodtak ehhez a nyomorult élethez, ehhez a tengődéshez, miért?!… Miért? Hát azért, mert akárhogyan el voltak nyomorodva, bennök is volt valami kis élet, a mely tovább szomjazta az életet! Mert akármilyen nyomorult volt is a sorsuk, azért mégis élt bennök valami, a mi őket is hozzáfüzte az egész teremtéshez. Mert nap van az égen; mert este csillagok jönnek fel; mert az ő tüdejöknek is jól esik a levegő; mert… ó, milyen szépek ezek a virágzó almafák!… És mégis… ha véletlenül egyedül áll a világon, milyen régen beletemetkezett volna már ezekbe a piszkos hullámokba!… De magára hagyhatta-e az anyját?! A szegény, tehetetlen öregasszonyt?! Az utolsó pillanatig azt remélte, hogy mégis eltarthatja. És képtelen rá. Vajjon nem követett-e el mulasztást? Vajjon nem önmagát kell-e vádolnia, ha ennyit se tudott elérni? Bizonyára az ő élhetetlensége, az ő tehetetlensége, ha idáig jutottak. Az ép, erős kezü, negyven éves leányé. Vannak lázadók, a kik hasonló átkok közepett, sokkal többet kivájnak maguknak, pusztán az akaratuk erejével. És milliók meg milliók, kevésbbé fegyverzettek, mint ő, a kik kiküzdik mindazt, a mit, úgy látszik, csak tőle tagadott meg a sors. De tehet-e róla, ha ennyire élhetetlen?! Ha nem tud megalkuvó lenni, mint, ki tudja, hányan amazok közül?!… Megtette, a mi tőle telt. Sok férfi, a ki nem is a legközönségesebb szellemi hatáskörnek örvend, félannyit, negyedrészannyit se tanult, mint ő, csak azért, hogy a legszerényebb helyzetben, ha nem is éppen kézi, de mégis csak napszámos-munkával kereshesse meg a legszükségesebbet. Megpróbálta hasznát venni minden képességének; árúba bocsátani garasokért, a mit lelkében a legkülönbnek tartott. Írni akart. A lelke!… a lelke nem kellett senkinek! Úgy látszik, nem volt tehetsége. Megadta magát sorsának. Nem erőltette, hogy megbecsüljék. Elvállalta azt a munkát, a mit éppen kapott. Igyekezett megfelelni a kötelességének becsületesen A véletlen rossz emberekkel hozta össze. Kitúrták ebből a szegényes keresetéből is, mert nem találták kedvesnek. Tehet e róla, ha nem kedves, nem tehetséges és nem tud megalkudni mindennel, akármivel?! Azért már nem volna joga élni?! Ő volna az egyetlen, a kinek nincsen joga élni?! Mindenesetre valami szerencsétlen kivételnek született. Mert most már nincs tovább. Nincs tovább, minthogy nem birta kimondani: – Éhezünk! De hát ez a szemérmesség, vagy talán büszkeség, nem ostobaság-e? Azok, a kiknek joguk van élni és a kik élni akarnak, az okosak, szükség esetén nem szégyenkeznek, hanem elvetnek maguktól minden álszemérmet. És ő, ő nem birta kimondani ezt az egy szót, hogy: – Éhezünk! Úgy kell lennie, ez a szemérem, ez a büszkeség: ostobaság! De hát ez az ostoba büszkeség nem egy nemes érzésből fakad-e?! Nem ugyanabból a nemes érzésből fakad-e, a mely megalkotta az egész társadalmi rendet, azt a világot, a mely most, ime, kilöki őket magából?! Nem az erkölcsből, az igazságosságból, a társadalmi életnek a vadállati élet fölé helyezkedéséből eredt-e?! Abból a – javunkra mindig szivesen vállalt – hallgatag köz-szerződésnek becsületes, a rovásunkra is következetes megtartásából, hogy az élethez való ragaszkodásunk természeti jogán sem követelhetjük mástól azt, a mivel ez a más nem tartozik nekünk?!… Nem követelhetjük, hogy az összesség helyett, a rabló erőszakosságával s a véletlenül szembejövőnek támadó vadállat oktalanságával ezt a mást vonhassuk felelősségre?!… Ez az ostoba büszkeség nem ugyanabból az igazságérzetből származik-e, a mely a más jogát is tiszteli, nem csupán a magunkét, s a melynek a – többi természeti erőéhez hasonló – maradandósága ezer éveken át a javak nagy sokaságát adta az emberiségnek, a javaknak azt a sokaságát, melynek gyümölcseit a legmohóbban azok élvezik, a kik a gyakorlatban nem ismernek el más jogot, csak a tulajdon jogaikat és mindenekelőtt az élethez való jogot, ha ez véletlenül az övék?!… Ám legyen akárhogyan. Ám legyen ez a büszkeség merő, menthetetlen ostobaság. Nem tud másforma lenni. Ilyennek született, vagy ilyennek nevelték. Ostoba; nem élnivaló. Hát Isten veled, gyönyörü világ! Mert most már nincs más választás, mint: elmagyarázni a tehetetlen, szegény öreg asszonynak, hogy fel kell kötniök magukat két szögre… Csak öt percz lesz az egész. Aztán mindennek vége. Komoly könyvek mondják, hogy az emberiség életében soha se történt szörnyűbb dolog, mint Damiens kivégzése. De mi volt Damiens kivégzése ehhez az öt perczhez képest?!… VEGYES KIADÁSOK. I. _Bécsi Rolla – Wislotzky Antenor herczeg nagykövet úr ő kegyelmességének_ _Aix_. Ugyan, ugyan, ugyan! Remélem, a gyanusítás nem komoly. Mert megharagudnám. Különben a legjobban azt csodálom, hogy egy olyan, minden olajjal fölkent vén emberismerő, mint maga – szeretett édes kis Malaczom! – beugrik egy olyan vieux jeu és épp azért mindenünnen kikopott, agg intrigánsnénak, mint a milyen ez a maga regényíró barátnője. Hát már a rókát is be lehet csapni?… És még gerleturbékolás se kell hozzá, csak hollókárogás?!… No lám, no lám, és én ezt nem tudám! Figyelmeztetem, barátom, hogy ennek a nőnek a lelke is czementből, lószőrből, kocsifestékből, papier-machéból és gummiból való, mint a foga, a haja, a szemöldöke, a mosolygása, et toute la lyre!… Oroszországban felismerték ennek a hölgynek a jeljemét, de ezzel nem dicsekszik. Ámbár meglehet, hogy már el is felejtette, mert a szóban forgó esemény még az ó-korban történt. Elég az hozzá: Oroszországban alantas közegek udvariasan a határra szállították, s azóta semmiféle ifjú nagyherczeg hívó szózata nem bírhatja rá, hogy visszatérjen gyermekreményei és bánata tanyájára. Anno egyben Poroszországban is leleplezték. (Fuj, minő látvány!) Ennek az esetnek a részleteit nem tudom, de azt igen, hogy akkor Poroszország még nem volt Németország. Most szivárványszinűre festette a haját, a fogait kikeféltette, egy bájos mosolylyal elfelejtette az egész világtörténetet, s azt hiszi, hogy megint fiatal. Hát tudja, ha neki ebben öröme telik, s ha – ó, istenem! – találkoznak jó házból való, de rosszúl nevelt fiatalok, a kik a jezsuita-iskolából jövet, elhiszik neki, hogy Marsalánál nem volt markotányosné: hát nekem mindegy, áldásom rájok! De ön, Apám!… Ön, a kihez képest Metternich csak egy üres fejű pozőr volt!… Ön, a ki megjavította a Talleyrand iskoláját!… (– Hízeleg! – gondolja az én kis Malaczom.) Nem, nem hízelgek. Legyünk egészen őszinték: ön, a ki nagyobb briganti a világ minden Musolinojánál!… Tudom, hogy mit fog mondani. Először is, hogy: ha Aix-ben Diane de Lorge kisasszonynyal szemben elmulasztották azt a köteles elővigyázatot, a melyet Oroszország a szükséghez képest alkalmazott: mi köze hozzá önnek? Ön nem zsandár. Másodszor: ha Diane de Lorge nem talál elég tanítványt, – jó házból való, jezsuita-iskolából jött, sanda nézésű ifjakat, a kiket az »Ars amandi«-ra oktathatna – ám írjon regényeket, mit bánja Ön?… És ha megírja emlékiratait a trójai falótól tegnapig, a melyek a tizennyolczadik század történetének bizonyára nem egy homályát derítenék fel, Ön a regényt soha se fogja valóságnak nézni, a mint a tehenet nem nézi fülemilének, mi? Tehát harmadszor: énekelhet öntől ez az elfáradt Diána akármit, ez sans conséquence. Önt ezek a hőskori, minden csatatüzet diadalmasan kiállott bájak nem fogják elszédíteni, kivált mikor kúrát tart. Végre is, ha az ember nem éppen most jött a jezsuitáktól, a képzeletbeli szépségek s a tiszteletreméltó multat jelző bájak nem gyorsítják a vérkeringést. A mivel nem akarok rosszat mondani; ez csak természetes, nem igaz? De nem mondok többet, mert megint azt hiszi, hogy hízelgek. Szóval: az én imádott kutyám a történelem itélőszéke helyén s a történelem pártatlanságával hallgatta végig a sárgára pingált agg kakadu fecsegéseit. Nem is hitte el a szemenszedett hazugságokat, melyeket a csalásnak és rágalmazásnak ez az arany érdemjeles veteránja a szegény Rolláról karatyolt össze, de… Igen, de!… És itt fekszik a mopszli eltemetve. De: jól esik egy kicsit malicziózusnak lenni és gúnyosan mosolygó kételkedéssel gyanusítani meg a szegény Rollát. Vagy talán azt hisszük, hogy: hátha van némi alapja a sok szamárságnak?! Az asszonyi hiuságom azt sugja, hogy kegyes herczegem szégyenli – tehát letagadja – de bármilyen tréfásan, ingerkedően mondja, egy iczi-piczit komolyan gondolja, hogy: ej, ej, hátha ez a kiérdemült Seherezáde ezeregy hazugsága között igazat is potyogtatott el?!… Féltékenyek vagyunk? Ez olyan megtisztelő volna, hogy a többit, illő felháborodás után, megbocsátanám. No lám, no lám! Köszönöm a jóindulatnak ezt a jelét, s intézzük el »a többit«. Köztünk, herczegem, van egy megállapodás. Ez volapükül így hangzik: Teljes szabadság és teljes nyiltság. Sohase hazudni és mindent megmondani. Állok elébe. Nos: valami van a dologban. Nem mondhatja, hogy a ki védekezik, vádolja magát. Vádolom magamat, mert nem szükséges védekeznem. Tehát: nem szerettem bele semmiféle papba, s nem élek morganatikus házasságban semmiféle egyházi személylyel. Ellenkezőleg, úgy élek itt, mint két csillagkeresztes hölgy, mert Miss Johnson is jelen van, s ha tudná, mennyire vigyáz rám! Ha ezért külön fizetést kapna öntől, nem lehetne erkölcsösebb. Majd meglátja elbeszélésemből, mert megtisztelő gyanúja arra kényszerít, hogy én is emlékiratokat írjak, mint az ön aix-i ismerőse, a ki ha belefárad a hazudozásba, tollat fog és ír, a míg a hangja vissza nem tér. Az aix-i vén szarka téved. A »botrány« először nem volt botrány, s másodszor nem úgy esett meg, a hogy ő beszéli. Aztán, a mit legelőbb kellett volna mondanom: ennek a históriának én nem hősnője, csak egy mellékszereplője vagyok. Kalandról van szó s nem szerelmi regényről. Kalandról, melynek nem volt másnapja. És ez a kaland sem én velem történt, hanem egyik barátnőmmel. Igaz, hogy mint suivante én is benne voltam a szószban. Elmondom a történetet; az anekdota mindenesetre mulattatni fogja önt. Azt megengedi, ugy-e, hogy a barátnőm nevét elhallgassam? Gyöngédségből és illendőség-érzetből teszem. Barátnőm, a kit Magdának fogok nevezni, egy kicsit az én helyzetemben van. Sorsunk különösen abban hasonlít, hogy jólétét ő is egy igen magasrangú pártfogónak köszönheti, a kit egyszerűen imád. Ez a pártfogó már idősebb ember, a kit szép és eseményekben gazdag élete türelmessé és elnézővé tett. Gavallér gondolkozasú: a mások hibáit csak megmosolyogja, ellenben szigorúan vonja le saját gyöngéinek a következéseit. Önmagával szemben túlságosan éles kritikus, Magdával szemben csak gyöngéd jóbarát. Az összeköttetés régi. A kölcsönös hálának s a megszokáson alapuló szeretetnek több része van benne, mint a szerelemnek. Magda pártfogója, mondom, sokkal öregebb az én imádott malaczomnál. Kissé fáradt is és beteges. Úgy sejtem, megérti és megbocsátja, hogy Magda, a ki még egészen fiatal, nem igen tudja megszokni a majdnem tökéletes özvegységet. Szemet húny-e barátja, vagy nem vesz észre semmit, az ő dolga. Az illedelmet azonban, igen természetesen, megköveteli. De Magdát is vigasztalanná tenné, ha pártfogóját bármi csekélységgel megbántaná, és ha én férfi volnék, volna bár a nevem: Marcus Aurelius, Matuzsálem vagy akár Origenes, én magam se szeretném, ha bizonyosan tudnék valamit, a minek a lehetőségére már bizonyos bocsánattal gondol a sokat élt, nagyvilági ember. Szóval Magdának nagy fájdalmat s pártfogójának teljességgel meg nem érdemelt kellemetlenséget okozna, ha a dolog kitudódnék. Azért diszkrét leszek, s nem árulom el barátnőmet, ha a meggondolatlanságával gyanúba kevert is. A kiméletet különben Magda megvárhatja, mert nem él vissza a szabadságával, s viselkedése szinte kifogástalan. Ennek egyik fényes bizonyítéka az is, hogy barátságot tartok vele, s ha én talán jobban ismerem őt: a világ nem tud róla semmit, mert feltünés nélkül való, egyszerű életmódjával nem igen ad alkalmat a világnak, hogy sokat foglalkozzék apró titkaival. Magda sokat tart az illendőségre, mert végre is mi, a kik hamis helyzetben vagyunk, nem engedhetünk meg magunknak annyit, a mennyit az előkelő leányok. De éppen ez az illendőségérzet okozta hogy én is belekeveredtem a dologba. Elég az hozzá: nemrégiben, mikor a Diane de Lorge nevet bitorló nemzetközi hölgy még itt ólálkodott, Magda és én, egy nagy séta után betévedtünk egy nem tudom hányad rangú vendéglőbe. Elfáradtunk és nem gondoltunk rosszra. Zárójelek közt megjegyezhetem, hogy véletlenül olyanok voltunk, mint – mit mondjak? – a harmat. A ki ránk nézett, azt kellett gondolnia: »Ezek olyan szépek, hogy okvetetlenül rosszak«. Természetesen magunkra vonjuk a közfigyelmet. A terem telidestele polgári közönséggel. Az arczokon észrevenni, hogy ezen a helyen ritka a magunkforma vendég. A míg ki nem vonulunk: minden szem folyton velünk foglalkozik. Csak két ember találkozik, a ki nem lát meg bennünket, vagy legalább igyekszik másfelé nézni: két kispap, a kik az egyik szomszéd asztalnál beszélgetnek. Az egyik: pergamenszinű arcz, szűk mell, hosszú és görnyedt alak, maga a betegség; a másik: mintha csak emennek az ellentéte volna. Erős, zömök termet, élettől sugárzó, komolykodása ellenére is egészséges arcz, és micsoda fogsor, istenem, micsoda fogsor! Persze, mi csak őket látjuk meg – éppen azért, mert nem foglalkoznak velünk – és nemsokára mulatunk rajtok. Az első pillanatra észrevenni, hogy szegények nincsenek szokott helyükön, s ez igen bántja őket. Minden kiváncsi pillantásra feszengenek, s ha valaki rajtok felejti a tekintetét, zavarukban szeretnének az asztal alá bujni. Kivált az egyik: az egészséges, a kit mi láthatóan kihoztunk a sodrából. A másik el-elfelejti a nem nekik való környezetet; belemélyed a félénken halk, szende beszélgetésbe, minket őszintén nem vesz észre. De a jó fogú csak szinleli az elszórakozót: arczán látni, hogy mosolygó figyelmünk feszélyezi, zavarja s titkolt izgalomba ejti; szemét rajtakapjuk, hogy bujkál pillantásainktól; játszsza az elfogulatlant, de nem állja meg, hogy alattomban ránk ne nézzen, s ha ilyenkor lefüleljük a tekintetét, ez a naiv tekintet rögtön elárulja titkát. »Istenem, mily ifjuság!« – szól Magda gyöngéden. S »mily ifjuság!« – ismétli meglepő melegséggel. A mi az ön alázatos szolgálóját illeti: higyje el, kedves öreg kutyuskám, nem adtam oda szívemet a szép fogú kispapnak. Így szóltam magamban: »Az egyik kispap nagyon beteg; az orvos Karlsbadba küldte meghalni; a másikat kisérőnek adták hozzá, hogy amaz ne haljon meg társtalanul. A milyen szomorú alak a beteg, olyan mulatságos emez. Ilyen a fiatal csikó, a melyet még be se fogtak s máris szeretne kirugni a hámból. És pont. De Magdába belebujt az ördög. Mentségemül meg kell jegyeznem, herczegem, hogy Magda nem volt őszinte irányomban. Mikor a két kispap elmenekült a nagy nyilvánosságból s talán vidámságunk elől, Magda még csak tréfált a rovásukra. És másnap… másnap egy rengeteg hazugságot eszelt ki, különben sohase bírt volna rá, hogy elkisérjem, a mikor – tudtomon kívül – kalandra ment. Rászedett, és én még csak nem is gyanítottam semmit. A hazugság mellékes. A fődolog az, hogy ravasz fondorlatával elérte czélját. Hét órán át várakoztatott annak a fogadónak az olvasótermében, a hol a kispapok laktak. Hogy kik laknak ebben a fogadóban, sejtelmem se volt róla; s képzelje, a mint az órák múltak, s Magda csak nem jött, attól rettegtem, hogy barátnőmet talán baleset érte. Mire haza értünk, Johnson kisasszony, a ki azt hitte, hogy elvesztem, tele kiabálta a világot. Ráadásul meg is dorgált a vigyázatlanságomért. Dühömben azt mondtam neki, hogy gyónni voltam. Ennek a – megvallom – helytelen élcznek köszönhetem, hogy Johnson kisasszonynak az ostobasága gyanuba kevert, s hogy sikerült fölkeltenem a Diane de Lorge úrnő megtisztelő érdeklődését. És most következik az anekdota. Magda utólag megvallott mindent. Utóljára is nevetnem kellett az eseten. A hét órás regénynek az első fejezetei közönbösek; csak a csattanója érdekes. A meséből tehát mindössze ennyit mondok el: Magda úgy tört be a regény hőséhez, mint a kinek lelki vigaszra van szüksége. Sírt, adta az eszelőst, talán a haját is kibontotta. A kispap körömszakadtig védekezett. Hogy ő még nem fölszentelt pap, s hogy az istenért, hagyjanak neki békét. De végre megadta magát; egészen. Olyannyira megadta magát, hogy mikor beleesett a bűnbe, már nem is igyekezett a bűnből kigázolni. Egyszerre otthon érezte magát. Most áttérek az utolsó fejezetre. A kispap alszik; sok lelkifurdalást állott ki szegény… Magda fölébred és mosolyog. Nem vázolom, mi minden van ebben a mosolyban. Mély meghatottság, végtelen gyöngédség, őszinte csodálat, megértése annak, hogy a világ mégis csak bölcsen van berendezve, – ki tudná azt, mit tudom én?!… Egyszerre, mialatt lábujjhegyen jár fel s alá a szobában, egy pokoli gondolat villan át az agyán. Ez a pokoli gondolat különben tisztességes elhatározásból és tisztességes érzésből fakadt. Átlátta tudniillik, hogy többé nem szabad egymás szemébe nézniök s hogy a románcz a másnappal bevégződött. Másrészt eszébe jutott, hogy csak úgy vagyunk igazságosak, ha egyforma mértékkel mérünk, akár magunkról, akár másról van szó. Azt mondta magában: – Engem jóléttel halmoznak el azért, a mi bennem most a hála érzetét kelti. Legyünk igazságosak. Az is eszébe jutott, hogy egy szegény kispapnak mennyi böjtöt s mit tudom én mit kell kiállnia. Pedig neki is szüksége van egy kis dohányra, tiszta ingre, s a többi. – Legyünk igazságosak – ismételte. Aztán tintát, tollat, papirost keresett elő, s mindezt szépen kifejtette néhány gyöngéd, de nagyon gyöngéd sorban. Név helyett ezt az aláirást használta: »Soha többé.« A levelet borítékba tette, s ugyanebbe a borítékba belegyömöszölte mindazt a bankjegyet, a mi csak nála volt. Körülnézett. A kispap mélyen aludt, s nem vette észre, mit dugnak a reverendája zsebébe. Magda elérzékenyülten csókolta meg a lemondás öltönyét, egy pár búcsúcsókot intett az alvó felé, és eltünt, mint egy tündér. Ezek után képzelje el, micsoda arczot vághatott a kispap, mikor felbontotta a borítékot és megtalálta a pénzt. Ennyi az egész; a többi szin hazugság. Si cette histoire ne vous amuse, Nous allons la, la, la recommencer… Tréfán kivül egészen az öné hű _Rollája_. II. _Müller szemináriumi igazgató – Wislotzky János herczegérsek úr ő eminencziájának_ _Bécs_. Nagyméltóságú Herczegérsek Úr! Kegyes Pártfogóm! Ama rettenetesen megtévelyedett, de jobb sorsra érdemes ifjú ügyében a következőket jelenthetem. A boldogtalan diaconus társát, a súlyosan beteg Anselm diaconust kisérte Carolus fürdőjébe, az én kivánságomra, nehogy a beteget valamely előre kiszámíthatatlan roham testvéri segítség nélkül találja. Anselm diaconus, Istennek hála, meggyógyult, kisérője azonban, sajnos, talán örökre elveszíté lelkének egészségét. A szerencsétlent egy elvetemült teremtés ejté hálójába. E nő, az alkalomnak egy órájában, midőn a beteg szendergett s kisérője éppen egyedül volt, amaz ürügy alatt kereste fel a gyanutalan ifjút, hogy egy nagy szerencsétlenség hatása alatt tanácsot óhajt tőle. Azzal kezdte, hogy tisztes és bűnbánó hitvestársnak adta ki magát; de tulajdonképpen valamely hirhedettebb hetaera lehetett, mert a szegény ifjú társalgásuk során megtudta, hogy e nő a fényüzést, melyben él, egy idősebb diplomata kegyének köszöni. Ámbátor a diaconus kötelességéhez képest lelkipásztorhoz utasította a jelentkezőt, a sátán küldöttje nem tágított s addig kisértette jobb sorsra érdemes tanítványomat, mig a szegény ifjú, a ki azelőtt, mondhatom, szép reményekre jogosított, a tisztátalanság bűnébe esett. Mentségére úgy vélem, eleinte jóságból és részvétből nem lépett fel a kisértő ellen kellő szigorral, s midőn felismerte a helyzetet, már nem tudott magáról és kötelességeiről, mert, ha hihetünk egyes profán írók állításának, az ilyes teremtmények hihetetlen ügyességet tudnak kifejteni a tudatlan ártatlanság félrevezetésében. Bármily szomorú is a valóság, nem titkolhatom el, kegyelmes uram, hogy e bűn, melynek a vétkező ifjúkora némiképpen még mentségül szolgálhatna, nem az egyetlen, melyet a diaconus elkövetett. Noha e sorokkal, Eminencziád engedelmével, kegyelmet könyörgök súlyosan megtévedt tanítványom számára, meg kell vallanom, hogy a szerencsétlen ifjú a halálos bűnt halálos bűnnel tetézte. Az elvetemült teremtés ugyanis valamelyes bűnbánatot és önvádat érezhetett, mert mindjárt a bűnbeesés után elhagyta az elcsábított ifjút, s hogy némi kárpótlást nyujtson a pusztításért, melyet a boldogtalan lelkében elkövetett, az anyagias gondolkozás eszeveszettségével nagyobb pénzösszeget rejtett alvó bűntársának öltönyébe. Az elbukottnak, mikor magához tért, mind a két orczáján pirulnia kellett. A lelkimardosás első órájában a bűnbánó ifjú fel akarta keresni megrontóját, hogy a szennyes bankjegyeket visszaadhassa megszégyenítőjének. De a hetaera eltünt. Könnyű volt elrejtőznie; a szánnivaló diaconus még a nevét sem ismerte a rettenetes személynek, a ki őt a gyalázatba döntötte. Utóbb úgy gondolkozott, hogy a pénzt gyóntatójának fogja átadni: hadd szolgáljon a rosszra szánt pénz valamely jótékony czélra. Ezzel az elhatározással járt-kelt Carolus fürdőjében, enyhülést keresve s nem találva. Végre haza jöhettek. Mindjárt másnap fel akarta keresni gyóntatóját, de a Gondviselés megmérhetetlen bölcseségének úgy tetszett rendelkezni, hogy a sátán másodszor is megejtse az egykor oly szépreményű ifjút. A boldogtalan nem csupán parázna, még hozzá kártyás is! Valóban, Kegyelmes Uram, nem tudom – Eminencziád bölcsesége bizonynyal el fogja dönteni – hogy bármily nagy e megtévedt diaconus bűne, még bűnénél is nem nagyobb-e szerencsétlensége?!… A nyomorult még megérkezése napján összeakadt egykori iskolatársaival s leült kártyázni velök. A legfőbb bölcseség úgy akarta, hogy veszítsen, egyre veszítsen. Mikor teljesen elveszítette a sajátját, akkorára már az eszét is elvesztette. Hozzá nyúlt a szennyes pénzhez és elvesztette azt is. Szivében halálos kétségbeeséssel, a lélekmardosás kigyóitól űzve, minden vezeklésre készen kereste fel gyóntatóját, majd engem. Gyóntatóatyja ugyanis, mint a boldogtalan zokogva beszélte, egyelőre megtagadta a feloldozást s azt szabta eléje, hogy mindenekelőtt töredelmes vezekléssel érdemelje ki Eminencziád kegyelmét. Csak akkor remélheti az abszolúcziót, ha előbb bocsánatot sikerül nyernie Eminencziád irgalmas szivétől. Ezért könyörögte ki a szánandó ifjú, hogy ügye a Kegyelmességed magas itélőszéke elé kerülhessen. Nyugodt lélekkel állíthatom ki javára azt a bizonyítványt, hogy penitencziája megfelel bűnének. A mely alázatos jelentésem után könyörögve kérem Eminencziádat, kegyeskedjék tudatni velem döntését s esetleg azt is, hogy a mennyiben nem vonja meg kegyelmét a bűnöstől, mily ujabb vezeklést szabjak eléje? Megengedi-e, hogy a bűnös Eminencziád színe elé kerülhessen s térden esdje Eminencziád irgalmasságát? Hódoló tisztelettel Kegyelmességednek legalázatosabb szolgája: _Müller_. III. _Wislotzky herczeg nagykövet – Bécsi Rolla úrhölgynek_ _Karlsbad_. Egy szót se hiszek az egészből, de nem haragszom, mert megnevettettél, betyár! _W_. IV. _Wislotzky János herczegérsek – Főtisztelendő Müller Hippolit szemináriumi igazgató úrnak_ _Lemberg_. Kedves Hippolit fiam! Kérésedre megbocsátok a szerencsétlennek. A további vezeklést mérd ki belátásod szerint, s a bűnösnek add tudtára, hogy a vezeklés után ismét jelentkezhetik gyóntatójánál. Josephus fiam névtelen adományképpen nyujtson át az elbukott teremtéseket fölemelő »Magdolna« irgalmas intézet czéljaira oly összeget, a mekkorát a fiú elsikkasztott. Josephus ezt magánpénztáramból fizesse ki s »vegyes kiadások« czímen könyvelje el. _János herczegérsek_. SZENTSÉGTÖRÉS. I. Asztolf úr, a mig a felesége élt, sohase igyekezett találkozni azzal a rozsdavörös haju szép asszonynyal, a ki minden asszony közül a legjobban hatott az érzékeire. Nem igyekezett találkozni vele, nem válaszolt a leveleire, kerülte, bujdokolt előle. Éppen négy esztendeig élt a feleségével, és ez alatt a négy esztendő alatt mindössze kétszer látta a régi szeretőjét: egyszer a czirkuszban, egyszer meg, jó messziről, az utczán. Nem igyekezett találkozni vele özvegységének első napjaiban sem. Mikor a fiatal asszonyt eltemették s a két kis gyermeket elvitték a rokonok, Asztolf úr a vendéglőbe ment lakni. Látni se akarta azt a lakást, a hol négy nyugodt, boldog esztendőt töltött; nem akart törődni semmivel, nem gondolt senkire, nem dolgozott, csak sétált; szomorú volt. Hanem vagy három hónappal a felesége halála után, mégis találkoznia kellett a vöröshaju asszonynyal. Egy utczasarkon akadtak össze; szinte egymásba botlottak. Az asszony megszólította: – Nem haragszom rád – szólt – csak nagyon sajnállak. Beszélgetni kezdtek. Asztolf úr azokról a közös ismerősökről kérdezősködött, a kiket már négy éve nem látott; de hiába tért ki minden bizalmasság elől, az asszony csak vigasztalgatta. Az özvegy még nem volt harmincz esztendős. Egy hónap óta gyakran megfordult a fejében ez a kérdés: »Vajjon meddig fogok egyedül élni? Mi lesz velem, ha hosszú ideig élek, mondjuk: ötven-hatvan esztendős koromig?! Addig mégis csak lehetetlen lesz egyedül maradnom?!« Ez után a váratlan találkozás után egy uj kérdés kezdett motoszkálni a fejében: – Vajjon nem ez e a legokosabb minden közül, a mit választhatok? Nem helyesebb-e, mint ha le kell alacsonyodnom a megvásárolható szerelemhez? Vagy nem helyesebb-e, mint ha megtagadom a multat, s elfelejtve a szép emlékeimet, uj szerelemre pályázom? Hiszen ezzel semmi olyat nem követek el, a mi eddig még nem történt meg! Így nem tagadom meg a multat, csak visszaadom magamat annak a hétköznapiságnak, a melyet a boldogságért elhagytam! S kevéssel ez után a találkozás után felujult közöttük a régi viszony. II. – Látod – szólt a vöröshaju asszony, egy közepesen szép napon, a mikor a férje messze járt, kenyeret keresni s a férj karosszékében a szerető szomorkodott. – Te azt hiszed, hogy én gyűlöltem a feleségedet. Hidd el, esküszöm neked, hogy nem gyűlöltem. Igaz, fájt nekem, hogy elhagytál, s az is igaz, hogy a fájdalom igazságtalanná tett. Mikor megtudtam, hogy el kell válnom tőled, haragomban ostobaságokat beszéltem; egy pár esztelenséget is elkövettem, nem tagadom. De még te rád se tudtam igazán haragudni; megértettem, hogy nem tehettél másképpen. Éppen ideje volt, hogy családot alapíts; nem köthetted le magadat örök időkre az én szoknyámhoz; és kit vettél volna el, ha nem ezt a kedves, derék és vagyonos leányt?! Magamban mindig igazat adtam neked és még első felháborodásomban se éreztem gyűlölséget a feleséged iránt; csak irigyeltem. Beszélj róla! Milyen volt? Boldoggá tett, ugy-e? Beszélj róla sokat! Hiszen neked az csak jól eshetik, ha legalább beszélhetsz róla, és engem ez nagyon érdekel! Mondd el, hogyan éltetek? – Kérlek, ne beszélj erről! – felelt Asztolf úr. – Miért? Idegent látsz bennem? Nem vagyok a barátod? – A barátaimmal szemben se vagyok közlékeny. És te nem a barátom vagy, hanem a szeretőm. Veled nem akarok beszélni róla. Akkor nem is beszéltek többet erről, s egy kis duzzogás után a szép asszony megbékült. Hanem egy pár nap multán megint visszatért erre a tárgyra. – A feleségednek is vöröses volt egy kissé a haja, s az arczbőre olyan tejfehér, a milyet csak a vöröshajuaknál látni. Mondd, szép volt az alakja is? Mindig csak messziről láthattam, de azt hiszem, gyönyörű asszony lehetett. Asztolf úr idegesen pattant fel, egy kicsit összevesztek, s végül az asszony másra terelte a szót. De azok a meglehetősen éles szavak, a melyeket ekkor hallott, nem vették el a kedvét attól, hogy máskor is, minduntalan kérdezősködjék az eltemetett hitvesről. És Asztolf úr idővel, lassankint elejtett egyet-mást a multról. Egyszer, hirtelen, azt kérdezte a vöröshaju: – A régi lakásod most is úgy van, a hogy volt, nem igaz? – Igen, még két hónapig. A lakást úgy béreltük ki, hogy csak egy évre lehetett felmondani. Az év csak két hónap mulva jár le. Addig úgy hagyok ott mindent, a hogy volt. – Ne haragudjál, de látod, nagyon, nagyon szeretném, ha megmutatnád nekem ezt a lakást! Úgy érdekel, hogyan éltél addig, a mig nem láthattalak! És ő is nagyon érdekel, a kiről ott minden egyes tárgy beszél! No, ne pattanj fel! Hiszen már csak kegyelettel gondolok rá! Már nem is irigylem tőle, már csak hálás vagyok érte, hogy négy esztendeig boldoggá tett! Szeretlek! – Erről szó se lehet! – felelt Asztolf úr határozottan. – Ha nagyon szépen kérlek?!… – Egy szót se többet, ha nem akarsz nagyon megharagítani. III. Vagy két hétig nem találkozhattak. Egy délelőtt Asztolf úr levelet kapott Leonától. Ezt irta az asszony: »A férjem ma elutazik. Várj meg este tiz órakor a czirkusz kijáratánál. Együtt vacsorálhatunk.« Úgy történt. Egy kis vendéglőbe bujtak el, a hol senki se ismerhette fel őket. A vacsoránál Leona kedvesebb és kaczérabb volt, mint valaha. Hanem, alig hogy megvacsoráltak, egyszerre csak felugrott a székéről: – Most már haza kell mennem. – Mi ütött hozzád? Leona száz okot tudott mondani. Egy is elég lett volna belőle, ha véletlenül igaz. Asztolf úrnak a fejébe szállt a bor, s mialatt hazafelé kisérte az asszonyt, rá akarta beszélni, hogy maradjanak együtt. – Gyere fel hozzám – kérte. – A szállóba?! Elment az eszed? – Akkor hát én megyek fel hozzád. – Az is lehetetlen. Csak nem fogom kiszolgáltatni magamat a cselédeimnek! Pár pillanatig hallgattak. – Egy mód volna – szólt az asszony, miután előbb úgy tett, mint a ki hosszan elgondolkozik. – Fölmehetnénk a lakásodba. Asztolf úr ittas volt a bortól s még ittasabb a szerelemtől. Az ajánlat először megdöbbentette, aztán fellázította, egy darabig hadakozott is a Leona »szerencsétlen ötlete« ellen, de utóbb már csak gyerekes kifogásokba tudott kapaszkodni. – A kulcs sincsen nálam. – Hol van? – Fenn, a szállóban. – Felméssz érte, s én majd megvárlak egy kocsiban. És a nyomorult végül engedett. IV. A házmester elbámult, mikor kinyitotta a kaput, s alig ismerte meg a lakóját. Erről az arczról Asztolf úr már leolvasta a szégyenét. Mialatt fölmentek a lépcsőn, tökéletesen kijózanodott. Már nagyon szeretett volna visszafordulni, de izgatottságában teljesen elvesztette a fejét. A kulcs megcsörrent a zárban, az ajtó kinyilt, s Leona az előszobában kigyujtotta a villanyt. Benn voltak a több mint félesztendő óta bezárt lakásban, a hol mindent finom fehér por lepett be. Félve, szinte lábujjhegyen haladtak előre, s egyikük se szólt egy szót se, mintha attól tartanának, hogy fölkelthetnek valakit. Egyszerre Asztolf úr visszarántotta Leonát. – Oda ne menj be! – szólt halkan. – Az az ő szobája! Leona most már nem ellenkezett vele. A figyelmeztetés után, meglehet, nem is mert volna bemenni oda. Tovább is csak halkan beszéltek. – Ülj le ide, erre a divánra – szólt Asztolf úr, egy kissé rekedt hangon. Leona engedelmeskedett, és kiváncsian nézegetett körül. Aztán suttogni kezdett a kedvese fülébe: – Mondd, hogy szeretsz! Akarom, hogy szeress és meg is mondd, hogy szeretsz! Asztolf úr nem felelt. – Tudom, mire gondolsz – suttogott Leona. – Úgy tünik fel előtted, mintha ő most is ott feküdnék, abban a sötét szobában, s mi őt idekünn megcsaljuk!… Valami olyan pokoli fény csillogott a szemében, hogy Asztolf úr megrázkódott. Nem tudott ott maradni; feltámolygott a divánról. – Akarom, hogy szeress! – suttogott Leona. – Gyere, csókolj meg! – Nem – felelt Asztolf úr. – Undorodom magamtól! Nem mondta meg, csak gondolta: – És undorodom tőled is! Leona utána ment. – Akarom, hogy: csókolj, csókolj!… És magához vonta és elborította a csókjaival. Egyszerre egy iszonyatos csattanás hallatszott. Asztolf úrnak elállt a szivverése, s Leonát rémületében rázó görcs fogta el. Pedig csak a nagy állótükörnek az üvege hasadt el, ott, a szomszédos sötét szobában. Vagy egy negyedóráig tartott, a mig Asztolf úr Leonát magához tudta téríteni. Nem gondoltak többé a szerelemre. Eszeveszetten menekültek a kisértetes lakásból. V. Leona talán megbocsátotta volna Asztolf úrnak azt a hitványságot, hogy mámorában teljesíteni tudta az ő szentségtörő kivánságát, de Asztolf úr nem bocsátotta meg Leonának azt a rettenetes undort, a melyet ezen az éjszakán érzett először. Hiába biztatta magát észokokkal. Ezt az undort ujra meg ujra átérezte, a hányszor Leona közelébe lépett. A vöröshaju asszony csókjai most már örökre hidegen hagyták. Mindig ott látta rajta azt a finom fehér port, a mely abban a lakásban mindent belepett. Mire az uj lakó beköltözött ebbe a lakásba: Asztolf úr és Leona már elszoktak egymástól. Asztolf úr más városba költözött, és a vöröshaju asszonyt sohase látta többé. POÓRNÉ MULAT. Négy vagy öt asszony, kinn a Ferenczvárosban, Poór Gábornét úgy hívja, hogy: a császár barátnője. Szegény asszonykát maga a férje nevezte el így. Poór ugyanis, egy keresztelőn, örömében-e vagy bánatában, egy kicsit becsipett, s szokatlan jókedvében czélszerünek látta vendégei mulattatására a következő kis mesével állani elő. Egy szép napon udvari hintó állott volna meg a Poór doktor szerény házikója előtt. A hintóról egy lakáj ugrott le, a ki Poór Gáborné után tudakozódott. Mikor megmondták neki, hogy: igenis, itt lakik, kiszállt a hintóból maga a császár. Bement a házba, kezet fogott Poórnéval és így szólt hozzá: – Szép, igen szép; meg vagyok önnel elégedve, csak buzgólkodjék tovább. Ebből a történetből, persze, egy árva szó se igaz; de az igaz, hogy Poór Gábornénak, ámbátor még nem töltötte be a huszonötödik esztendejét, máris hét fia van, a kik fejalkotásukról és testük térfogatáról itélve, mindannyian jeles katonák lesznek. És az is igaz, hogy a sornak még aligha van vége, mert Poór Gábornénak olyan mulatságos jelleme van, hogy soha egy esztendőt se tud elmulasztani. Mikor a jó Isten jelentkezésre szólítja föl az asszonyokat, mindig Poór Gáborné az első, a ki ezt kiáltja: – Jelen! A mulatságos tulajdonságok soha sincsenek komoly következések nélkül. Poór Gábornénál eddigelé két ilyen következés kopogtatott be. Az egyik: a félsz. Poór Gáborné nagyon aggódik a rongyos kis szépségéért. Néha még most is azt álmodja, hogy: leány, s mikor fölébred, egy pár pillanatig elmélázik, maga se tudja min. Mintha tegnap lett volna, mikor még csak franczia babákkal játszott; az, hogy most becsületes magyar babák vannak körülötte, a kik egyebet is tudnak, nem csak papát-mamát mondani: úgy esett meg, mint az álom… Igazán, öreg asszony lesz nemsokára?!… S ha bizonyos benne, hogy az ura nem kapja rajta, olykor elnézegeti magát a tükörben: – Istenem, be’ hamar kimegyek a formámból! Pedig a természet, mintha kedve telnék benne, igen kiméletes iránta. Bizonyos időszakokban – az igaz, hogy ritkán, szóval, a mikor egy kicsit össze is fűzheti magát – még az alakja is leányos. Ilyenkor egész külseje olyan helyes, olyan üde, hogy öreg zsiványok kisasszonynak néznék. Gömbölyü kis arcza megőrizte gyermekességét, s a tekintete ártatlan maradt, mint ha Poórné mindannyiszor csak álmodta volna, hogy a gólya végigrepül a Ferenczváros fölött. Annak, hogy Poórné minden tőle telhetőt megtesz a hadsereg jövőjéért, egy másik következése is van, a mely szinte magától értetődik. A másik következés az, hogy Poórné, mióta férjhez ment, valóságos remeteségben él. Ez a remeteség nem éppen szomorú. A ferenczvárosi orvos házának egy kis kertje is van, a melyben több ugyan a szines üveggolyó, mint a fa és virág, de azért mégis csak kert az. Az udvar tágasabb és elég barátságos. Galambducz van benne és galambok, majdnem annyi galamb, mint gyerek. A galambok és a gyerekek egész nap olyan lármát csapnak, hogy idebenn, a városban, háziúr nem tűrné meg őket. Sebaj; így legalább közel vannak a Poór doktor klientélájához. Azt se mondhatni, hogy ez a remeteség valami nagyon megviselné Poórnét. Naphosszat el tud hanczurozni a gyerekeivel; a nagyobbakkal valósággal elmulat s mindenen ő nevet a leghangosabban. Az egyik fia a multkor azt mondta neki: – Mama, mindnyájunk közül mégis te vagy a leghunczutabb! – S talán igaza volt; a legnagyobbik gyerek egy-két év mulva már komolyabb lesz, mint a milyen az anyja. De akármilyen derüs is ez az otthon, azért Poórné mégis csak remeteségben él. Az urát egész nap nem látja. Poór reggeli hat órakor fölhajt egy köcsög tejet s aztán sorra látogatja a betegeit; rendesen csak két óra felé jön haza, a mikor már egy sereg ember várja. Bemegy a szobájába s hatig-hétig rendel. Csak hét óra tájban lehet a családjáé; néha ezután is elvágtat egy-egy súlyosabb beteghez. Sokat kell fáradnia, lótnia-futnia, mert a pácziensei szegény emberek, s Poór nem éri be a tisztességes megélhetéssel, vagyont akar szerezni. Arra gondol, hogy: hátha nemcsak hét fia lesz, hanem hét leánya is?! Poórné tehát egy életen át nem csinál egyebet, csak az urát várja. Nem jár sehová. Sokszor nem is mehetne, a legtöbbször nem hagyhatja a gyermekeit, és soha sincs kedve az ura nélkül kóborolni! Olyan messze vannak a várostól! És mit is keresne ott egyedül? Már el is szokott az emberektől s minden szórakozástól. Poórt kellőképpen méltányolják a betegei, s ezt Poór meg is érdemli. Egyetemi tanár ugyan soha se lesz belőle, de tud nux vomicát rendelni, s ha valamivel nincs tisztában, másnapig lelkiismeretesen megnézi az orvosi zsebkönyvét; a könyvben minden benne van. Aztán meg nem utálja a szegény embert, s nem sajnálja a fáradságot, alaposan kitapogatni a nyomoruságait. A szegény ember pedig csak ezt akarja. És Poór, nagyjában, igen meg van elégedve sorsával. Egy kicsit bosszantják ugyan feleségének nagyon is polgárias hajlandóságai, de végre, ha az asszony a kulcslyuknál hallgatózik, a mikor magános hölgy lépett a rendelőszobába, az még nem olyan nagy szerencsétlenség. Titokban, meglehet, nem bánná, ha a feleségében volna valami az ideges grófnők érdekes morbidezzájából. (Poórt ezelőtt Bauernek hivták; azért irja két ó-val a nevét.) Néha talán más nő alakja is megfordul a fejében (olyan sok szép lány szaladgál az utczán, s – teringettét – hét kis ficzkó egy cseppet se regényes dolog!…) de nem igen ér rá a bolondságokra, s mindenekfelett meg tudja becsülni azt, a ki folyton csak őt várja. Úgy érzi, hogy ebben a kiváncsi, polgári asszonykában van valami a termőföld isteni fenségéből; s mintha ehhez a hallgató lélekhez olyas közösség fűzné, mely titokzatos, mint az atómokat összekötő, s a nagy mindenséget egyképpen éltető erő: ölelésének a gondolatára is az a melegség járja át, a melyet e rejtelmes kapcsolat nélkül nem adhat meg a legszilajabb gyönyörűség sem. Poórné is – a ki sohase gondol ilyesmire – meg volna elégedve a sorsával, talán jobban még, mint a férje, de igen-igen szeretné, ha volna valakije, a kivel minduntalan közölhetné apró és kicsinyes gondolatait. De az ura, alig, hogy megmosakodott, ruhát váltott s kilépett a rendelőszobából, alig hogy lenyelte a falatját s kihallgatta a kisebb csemetéit, már az óráját nézi; lefekszenek, s Poórné megint elteheti a titkait holnapra. Ezek az apró titkok lassankint meggyűlnek; s egy-egy szomorú délután, mialatt az ura odabenn rendel, Poórné elgondolkozik. Úgy rémlik neki, mintha tulajdonképpen valami sajnálatos dolog történnék vele; kedve volna megsiratni, hamarjában nem tudja: kit? talán egy holt testvérkét, talán magamagát. Messziről elhallatszik hozzá a nagyváros zsivaja: mintha eltünnék ott valami, a mi az övé volt. Ijedten gondol a gyorsan iramló időre, s úgy tetszik neki, hogy arra messze, más csillagok alatt s nagyobb fényességek közepett élő emberek, kiknek szive gyorsabban dobog, nem hiába mondják a szárnyas percznek: – Maradj, oly szép vagy! – magukhoz is ölelnek egy-egy pillanatot. Mindebből Poór gyanít valamit, s valahányszor eszébe jut a dolog, elvégezi magában, hogy a legelső arravaló időben elviszi az asszonyt egy kicsit szórakozni. Így történik, hogy egy esztendőben kétszer-háromszor, olyankor, a mikor ide s tova sietni kell, mert nemsokára Poórné már nem igen mozdulhat ki a Ferenczvárosból, Poór azzal lepi meg a feleségét: – Ma este meg foglak szöktetni. * * * S este Poórék megszöknek. A gyerekeket korán lefektetik, mert a nagyobbaktól nem tudnának szabadulni, s mikor meggyőződnek róla, hogy már mindegyik alszik, az öreg dadának még egyszer a lelkére kötik, hogy valahogy le ne hunyja a szemét. Aztán megállnak a sok kis rácsos ágy előtt. A három esztendős kis ficzkó alva is szorongatja falovacskáját kövér kis kezében. Nem merik tőle elvenni, hogy föl ne keltsék. Poórnénak megfájdul a szive. Úgy érzi, mintha valami galád árulást készülne elkövetni a kicsinyei ellen. Ebben a pillanatban már jobban szeretne itthon maradni. – Gyere! Odakünn, a templomtornyon, félnyolczat üt az óra. Poórnak eszébe jut valami. – Állj meg egy kicsit, hadd nézzelek meg. Nem is kérdeztem, van-e alkalmas ruhád. Hogy van-e alkalmas ruhája? Poórnénak mindig van készletben egy ruhája, a mely csak ezt a boldog alkalmat várja, s a melyet máskor többé nem igen használhat. – Úgy öltöztem, a hogy mondtad. Poór tudniillik, nemrégen, azt az állítást koczkáztatta meg, hogy a mióta a vegyes fajtájú dámák az egyszerűségben is utánozni akarják az úrinőket: az előkelő hölgyek, a grófnők, a kik semmiképpen nem akarnak amazokhoz hasonlítani, arról ismerhetők fel, hogy az öltözetük különös és feltünő. – Hm. Nagyon is úgy öltöztél. Poórné ijedten néz az urára. – Nem jól vagyok így? De hisz megmutattam neked ezt a ruhát! – Igen, csakhogy akkor nem volt rajtad. És tudod, egy grófnő, a ki fogaton jár, sok mindent fölvehet magára, a mi egy kis doktornén rosszul áll. Poórné elszomorodik; látszik rajta, hogy szeretne visszafordulni. Poór végre megnyugtatja: – No, azért megjárja. Poórnénak majd kicsattan az arcza az izgatottságtól. – Legalább azt fogják hinni – szól halkan – hogy a kedvesed vagyok. Beülnek egy egylovas kocsiba. – Emlékszel-e – áradozik Poórné – hogy tavaly… éppen ilyen tájban lehetett… milyen jól mulattunk?! – Ühüm. Poór jobban emlékszik. Tavaly ilyenkor, a kirándulás vége felé, nagyon összekülönböztek. A mint hogy minden ilyen báljuk csetepatéval szokott végződni. Az idegen helyen nem ismernek egymásra; vigan indulnak el, s szótlanul térnek haza. De nem akarja elvenni a felesége kedvét s ráhagyja, hogy úgy van. A Vígszinházba mennek. Poórnénak nagyon tetszenek a borsos franczia darabok; a sok csintalanság pokolian vidámnak, meglepőnek s kedvesen szörnyűnek tűnik fel előtte. Persze, ő nem látja túlságosan elevenen a kényes jeleneteket, mint azok a botránkozók, a kiknek mindez kevésbbé uj, mint neki. Poórné a bűnről azt képzeli, hogy ez csupa lárma, csinnadratta, bruhaha és japáni muzsika. Poór néha nem állja meg, hogy oda ne sugja neki: – Ne nevess olyan hangosan! Mit gondolnak rólad?! Szinház után vacsorálni mennek. Poór (két ó-val) nem mehet máshová, mint a Kaszinóba. A hogy leülnek, Poórnéból kiárad a boldogság. – Tudod, csak azt a jelenetet nem értem, mikor a krokodilus hozentrágerben jön be az ablakon… Poór megrémül. – Ugyan, kérlek, ne beszélj ilyen együgyűségeket – leczkézteti halkan – minden szavadat meghallhatják! Ki hiszi el, hogy egy asszony nem érti meg ezt a jelenetet? Azt képzelik, hogy erővel magadra akarod vonni a figyelmet. Nézd, micsoda szemeket vet rád az öreg Bugyelláris báró! Poórné elhallgat. Poór (két ó-val) bosszúsan veszi észre, hogy a pinczérek nem forgolódnak körülötte azzal a néma tisztelettel, amelylyel Bugyelláris báró körül; mintha egy kicsit félvállról kezelnék őket. És valóban, a borfiúk között, a kik a Kaszinóban ráérnek pszihologizálni, megérkezésükkor a következő párbeszéd zajlott le: – Hát ezek kik? – Tudja az ördög. – Valami orfeumi lehet. – Akkor ismerném. Legfeljebb a Folies Zig-Zagból való. – Az ördög tudja, hol csiphette fel. Poór mindezt leolvassa a képükről és dühbe gurúl. Előkelő akar lenni, de ez csak félig sikerül neki. Ekkor rájön, hogy hiába is erőködik, mert az asszony csökönyösen hallgat. – Miért némultál meg egyszerre? – folytatja halkan a szót. – Ha arra kértelek, hogy ne játszd a falusi ártatlanságot, ebből nem következik az, hogy úgy szomorkodjunk itt, mint két egyiptusi isten, a kik hatezer év óta ülnek együtt s már ugyancsak unják egymást. Mit duzzogsz? Harapófogóval vegyem ki belőled a szót? Poórné nem tudja, hogyan viselkedjék. Hogy fesztelenségre tegyen szert, megiszik két pohár bort, s azonnal becsíp. Egy pár percz mulva olyan hangosan nevet, hogy minden szem feléje fordul. Poórt végképpen felingerli ez a viselkedés. Előbb csak kínosan feszeng, de aztán kitör belőle az elkeseredés. – Igazán, nem vihetlek emberek közé!… De hisz ez hallatlan!… Itt mindenki azt hiszi, hogy… Poórné egy esengő tekintettel fonja körül az urát. – Szégyellsz? És két nagy könnycsepp buggyan ki a szeméből. De Poórt már elhagyja a türelem. – Még csak az kell, hogy sírni kezdj! Itt!… Mondhatom, szépen vagyunk!… A kocsiban már egy szót se szólnak egymáshoz. A ritka mulatság során sikerült egymást alaposan elgyötörniök. Mikor hazaérnek, Poórné mint egy vezeklő nyit be a kicsinyei közé. A kis ficzkó kezében még most is ott van a falovacska. Poórné gyöngéden össze-vissza csókolja a kövér kis kezet. – Bocsássatok meg nekem, édes drágáim! – suttog az alvó gyermekekhez. – Soha se hagylak el többé benneteket, soha, soha! Poór átment a rendelőszobájába; lapozgatni akar a zsebkönyvében, mert két betege is van, a kikkel nincs tisztában. Mire visszatér, az egész ház alszik. Poór körülnéz, aztán meggondolja magát; nem háborgatja őket. Visszamegy a szobájába, s egy percz mulva nem hallik egyéb, csak az alvók lélekzetvétele. Alighanem mind a nyolczan angyalokkal álmodnak. SZAKÍTÁS. A szeme nem volt közönséges; nagy, szép vágású, értelmes nézésű barna szem volt – az ember azt mondta volna, hogy jól kinyilt szemmel nézi a világot – és valami vöröses fény égett benne, a min szivesen rajtafelejtkezett a szoknyavadászok nyugtalan, ugrándozáshoz szokott tekintete. A szempillája sűrű; a szemöldöke sötétebb szinű, mint a haja; a szája húsos, de annál felötlőbben formás. Az alakján is volt valami nem mindennapi, valami urias, a mi sehogy se illett ahhoz a szegényes étteremhez, a honnan éppen most költözködött ki a nem éppen válogatott vasárnapi közönség. Rózsával telerakott, fűszinű kaczkiás kalapja szebb estéket is láthatott, már akár az ő, akár másvalakinek a fején; a ruházata majdnem annyi izlést mutatott, mint a mennyi szegénységet… De mégis csak az volt a legnevezetesebb rajta, hogy nagyon, iszonyúan náthás volt. Ha az embernek olyan nagy bánata van, hogy folyton sírnia kell és ehhez még iszonyúan náthás: ez csakugyan a legtöbb, a mi egy szegény nőt vasárnap este a vendéglőben érhet. Szerette volna a fejét a jobbkezével megtámasztani vagy meg-megsimogatni a homlokát; szeretett volna az asztalra könyökölni, arczát a két tenyerébe temetni, és úgy búsulni… De a náthája nem engedte. A zsebkendőjét egy perczig se tehette el; a zsebkendőjének nagyon sok dolga volt. Hol a szemét kellett törülgetnie, hol az orrát; a legtöbbször mind a kettőt. Hát inkább csak az orrát törülgette és hagyta, hogy a nagy, vastag könnycseppek végig folyjanak az arczán. Éjfél elmult. A vasárnapi közönség nagy tömege már tovább állott, ki haza, ki máshová; az egy-két maradi vendég is sorra elszállingózott. A közelükben nem ült senki. A czigány a hosszúkás étterem bejáratánál játszott, és ők ketten, messze ezektől, a legbelső sarokasztalnál szomorkodtak. Nem ügyelt rájok senki; csak az álmosan kódorgó pinczérek vetettek feléjök néha egy-egy lapos pillantást. A náthás nő nem törődött velök. Nem szégyelte, hogy sír. Hiszen ezek úgy se látják többet! Előbb még semmi bajuk se volt. Előbb még a nátha se bántotta ennyire. Hanem a náthát semmi se bátorítja fel annyira, mint a sírás. Attól fogva, hogy elkezdett sírni, az orra többé nem hagyott neki békét. Előbb még ettek, ittak, nevetgéltek. De mikor a vendégek egyszerre csak nagyon meggyérültek és a pinczérek kezdték eloltogatni a fölösleges lámpákat, a hadnagynak eszébe jutott, hogy az idő eljár, s hogy hiába halogatja, végre is elő kell állania a komoly mondanivalójával. Az arcza elkomolyodott, s a náthás nő egy pillanatnyi ábrándos szótlansága után, hirtelen kibökte, a mi a szivét nyomta, katonásan, bátran, a dolog lényegébe vágva, már a hogyan szokta: – Tudod-e, Anna, hogy ma utóljára vagyunk együtt?! Anna éppen az orrát akarta kifújni, de ijedtében egy pillanatra felfüggesztette ezt a műveletet és azt kérdezte: – Megbolondultál? A hadnagy hátradőlt a széke támlájára, kinyujtotta a jobblábát egész hosszúságában, és így neki készülődve a bővebb megokolás munkájának, benyúlt a zsebébe, elővette ezüst czigaretta-tartóját, s mialatt szép lassan, csöndesen beszélni kezdett, egy czigarettát sodort magának. – Megmondtam neked előre – szólt a hadnagy, minden szónak megadva a kellő nyomatékot – a legelső napon megmondtam, hogy csak addig maradok veled, a mig rajtam kivül nem lesz semmiféle ismeretséged. – No és? Hát van nekem más ismeretségem is? Hol van? – álmélkodott Anna. És körülnézett: nincs-e a teremben valaki, a kinek a jelentkezése vagy viselete nem tetszik a hadnagynak? Nem állított-e be a vendéglőbe valami huszártiszt? – Ne tagadd, mert láttak – folytatta a hadnagy – háromszor is láttak, mindig ugyanazzal. Nem nagyon izgathatta a dolog, mert miközben ezzel előállott, lassú tempóban forgatta az asztalon a czigarettatartót, s a szeme arrafelé tévelygett, a merre a czigányok játszottak. – Kivel? – szörnyűködött Anna. – Nem tudom, hogy hívják és kicsoda-micsoda. Csak annyit tudtak mondani róla, hogy magas, szőke ember, pofaszakálla van, szemüveget hord, és jómódúnak látszik. – Hazudik, a ki mondta! – tört ki a náthás nőből a felháborodás. – Ki beszélte tele a fejedet ezzel a gyalázatossággal?!… Csak a Tóni barátod lehetett; ez a folyton röhögő kövér mamlasz! Mert sehogyse akartam észrevenni, hát most bosszút áll rajtam! – Hogy kitől tudom, az nem tartozik a dologra. Nem a Tóni volt. A Tóni nem is törődik veled. A náthás nő gyanuperrel kezdett élni. – És hogy jut ez most egyszerre az eszedbe?!… Az előbb még semmi bajod se volt. Itt ülünk már másfél órája; mindenről beszélsz, csak erről nem. És most hirtelen el akarod hitetni velem, hogy valaki taplót dugott a füledbe. Milyen ostoba vagyok! Hiszen te csak ugratni akarsz! No lám! Bor közben egyszerre csak feltámad benne a gyanakvás!… Aztán kitalál valamit csak azért, hogy hátha talán elszólom magamat?!… Úgy gondolja, én is éppen eleget ittam; a bor megoldhatja a nyelvemet!… De ha nekem nincs mit kikottyantanom?!… – Hát csak beszélj másról, mint Bodóné, mikor a bor árát kérik. Az asszonynép ezt már így szokta. De jusson eszedbe, mi volt az első szóm, a mikor az este találkoztunk. Hogy még ma mondani akarok neked valamit, majd szinház után. Igaz vagy nem igaz? – És ezt tartogattad a begyedben? – Ezt. – Ártatlan pofákat vágtál, összehordtál hetet-havat, csak éppen arról nem szóltál, hogy mivel beszélték tele a fejedet!… Eh, mondom, hogy az egészet kitaláltad!… Azt képzeled, hogy majd kiugratsz belőlem valamit. – Tudtam, hogy letagadod; hogy vitatkozni, veszekedni, jajveszékelni fogsz, mihelyt kipakolok vele, mit jelentettek rólad. És nekem ez nem volt sürgős. Nyugodtan akartam megvacsorálni; az ember békességben marad, a meddig lehet. Előbb jön a vacsora, és csak aztán, ha már le kell nyelni, a fekete leves. Hogy nem vágtam, nem tudom milyen pofákat? Tudod, azért én még nem eresztem a fejemet valami nagy búnak! Ha úgy akarod, hát legyen úgy! Csakugyan nem látszott elkeseredettnek. A tekintetéből csak tökéletes nyugalmat, öntudatosságot és elégedettséget lehetett kiolvasni; igaz, hogy ez a tekintet egy idő óta állandóan kerülte a náthás nő nyugtalan pillantását s nagy kedvteléssel pihent meg a legkevésbbé érdekes tárgyakon. A hogy ült, a hogy beszélt és a hogy, félig lehunyt szemmel, ide-oda nézett, az mind valami kemény elszántságra vallott. A náthás nő csak most vette észre, hogy kedvese arczán olyan kifejezés ül, a melyet eddig még nem ismert. És ez a fölfedezés hirtelen megrémítette. A mit hallott – minthogy semmit se tudott a pofaszakállasról – nem vehette eléggé komolyan; nem akart hinni a rossz sejtelmének, nem akart elkészülni a legrosszabbra. Egy percz alatt százféle magyarázatot képzelt el, a melyek mind azzal biztatták, hogy a veszedelem nem olyan komoly. De erről az uj arczról, a melyet váratlanul talált ott, a hol a jól ismert vonásokat kereste, – a melyről sehogy se tudta elhinni, hogy csakugyan kedvesének az arcza s nem egy idegené: le kellett olvasnia, hogy baj van. Rémületében nem tudott okosabbat kitalálni: elkezdett esküdözni minden szentekre, s bizonyítgatta, apró történetekkel erősítgette, mennyire ártatlan, s mily hazugok és hitványak azok, a kikről föltehette, hogy vádolták, vagy rossz hírbe keverték. Elsorolta, mi adhatott okot vagy támasztékot a meggyanusitásra; mi volt a viseletében, a mit félre lehetett magyarázni; előkaparta a gondatlanságait, mindazt, a miért szemrehányást tehetett magának; valósággal fegyelmi vizsgálatot rögtönzött maga ellen. Ennek a vizsgálatnak az eredménye természetesen csak fölmentő lehetett; de egyik történet a másikat hozta magával, egyre jobban belebonyolódott a történeteibe. A katona egyet legyintett a kezével. – Mit mondanál egyebet? – szólt. – Ilyenkor nincs más választás, mint a csillagokat is letagadni az égről; azt csak nem ismerheted el, hogy igaz!… Mindent megtenni és mindent lehazudni: ez az asszonyok fegyvere! Hazudni, azt tudtok! A náthás nőnek át kellett látnia, hogy hiába bizonyítgatja az ártatlanságát akár reggelig. Meggyőzni csak azt lehet, a ki nem hisz; ez pedig, bár az ellenkezőt mondja, ártatlanabbnak képzeli őt, mint a milyen valójában. De hát akkor miért akarja lerázni a nyakáról?! Hamarjában nem gondolhatott egyebet, mint hogy: – A pofaszakállas csak ürügy; nem is létezik, csak te magad találtad ki… Azért akarsz elhagyni, mert más nőt szeretsz! – Buta vagy – felelt a katona. – Ha úgy volna, akkor nem ülnék itt veled. Akkor most azzal mulatnék. Ebben már volt némi valószínűség. A náthás nő egy pillanatig elgondolkozott, és csak most villant fel a fejében: a legrosszabb, a mi nem lehetetlen… Az, hogy már megunták. Hogy a katonának ebből a szerelemből már elég volt. Előbb elpirult, aztán nagyon elsápadt. A szive hevesen kezdett dobogni, s megdöbbenésében elhallgatott. – Ne keresgéld a hibát másban – folytatta a hadnagy, mintha az elhallgatott gondolatra felelne. – És ha már így történt, hát ebbe szépen bele kell nyugodni. Meglehet, mind a kettőnknek jobb lesz így. Gondolj arra, hogy már úgyis szemet szúrt a dolog; egy tiszt jobban feltűnik, mint akárhány czivil. Ha ez még sokáig tart, könnyen elveszíthetted volna az állásodat. Tehát igaz. Ráuntak. Semmi egyéb, csak éppen hogy ráuntak. Az, hogy már éppen elég volt ebből a szerelemből. Az, hogy ő többé nem kell. Akárki kell, csak éppen ő nem. S szeméből kibugygyantak a szégyen könnyei. Aztán ennek nyomában: az elárvult szerelemé, a haszontalan epedésé, a féltékenységé, a tehetetlen dühé; csak úgy patakzott arczáról a sok könny. Ujra megeredt belőle a szó. Előbb panaszkodott, aztán könyörgött, végül fenyegetőzött. Most már folyvást sírva, néha zokogva beszélt folytonos orrfúvás közepett. A pinczérgyerekek egy kicsit megbámulták, de bánta is ő azt! A hadnagyot ekközben nagyon elfoglalta a czigarettatartója. Hol kinyitotta, hol becsukta, hol zsebre tette, hol megint elővette az ezüst szelenczét; néhány verset játszadozott vele, a fenyegetőzések fejezeténél azonban végképpen eltette, nyilván gondoskodásból, hogy a drámai jelenet szomoru fináléjául valahogy ott ne felejtse a vendéglőben. A derék katonát minden nyugodtsága ellenére is megzavarta egy kissé ez a szüntelenül tartó és temérdek orrfúvással súlyosbított sírás. Azzal a gondolattal, hogy a szertelen könnyáradat nem kerülheti el a már csak szolgálattevő közegekből álló nyilvánosság érdeklődését, valahogy még csak megbékélt volna, de nem győzte eléggé sajnálni ezt a szegény nőt, a ki most ő benne egy világot veszít. Hanem azért az elhatározása nem ingott meg. – Ne bomolj, Anna! – vigasztalta párját. – Látod, én azt hittem, hogy a legszebb békességben válunk el, csakúgy, mint máskor!… Mire való ez a komédia? Okosabbat is tudok annál, mint hogy veszekedéssel töltsük ezt az utolsó esténket. A mi hiába, az úgyis hiába; de ez nem ok arra, hogy haraggal menjünk szét. Ma még úgy leszünk, mint azelőtt, a szép időkben; ma még veled maradok. Aztán csókkal búcsúzunk el, mint jóbarátok. No, törüld le az arczodat és menjünk. – Hová? Te jobbra, én meg balra? – Nem. Elkisérlek, mint máskor. – Hát te azt hitted, hogy ezek után még… mikor eldobsz magadtól, mint egy rongyot… én meg fogom csókolni azt a kezet, a melyik eltaszít?!… Egy perczig se éljek tovább, ha engem még valaha megcsókolsz! De a sok sírás egy kissé elérzékenyítette a hadnagyot… s az ellenkezés is csak arra volt jó, hogy annál inkább ragaszkodjék az érzelmes búcsúzkodáshoz, a mit szerelmi regénye szép végéül szánt. Közelebb húzódott Annájához és suttogni kezdett a fülébe. A czigány a »Jaj be fáj!«-t játszotta… a náthás nő szive végképpen elolvadt, és már megbánta, hogy átokkal tiltotta el magát a búcsúcsóktól. Nagy viaskodás támadt a lelkében. Egyfelől a nagy megaláztatás… de aztán eszébe jutottak »a régi szép napok« – a melyekről a hadnagy suttogott. Mikor a czigány abbahagyta, a hadnagy hirtelen fölegyenesedett. – No gyere! – szólt. Felöltözködtek és kimentek a vendéglőből. A sötét utczában – alig tettek tiz lépést – a náthás nő egy pillanatra megállapodott. Valami azt sugta neki, hogy így kell szólnia: »Ha elhagysz, hát áldjon meg az Isten!…« Csak egy pillanatig habozott, aztán szégyenletében lehorgasztotta a fejét, és követte a tisztet, mint a kutya követi a gazdáját. GAUTIER MARGIT HALÁLA. Egy este, úgy nyolcz óra tájban – 1894-et írtak akkor – Rieux Gaszton minden czél és érdek nélkül sétálgatott a Rue-Saint Lazare-on. Bohém-korának erről a rossz szokásáról minden józansága ellenére se tudott letenni, noha már kétszer volt miniszter, egyszer földmivelési, tizenhét napig, s egyszer gyarmatügyi, majd egy féléven át. Az idő szép, az út jó, a czigaretta kairói volt, s a sétálgató épp úgy nem gondolt semmit, mint a többi, miniszterséget még nem viselt ember. Egyszerre – közel járt a Trinitéhez – valaki, a ki egy kapu alól vágtatott ki, belé ütközött, s olyan nyugalommal készült rajta keresztülhatolni, mintha az ex-miniszter a két világrész legszűkebb mellü, s legpárbajképtelenebb embere lett volna. Gaszton, egy szempillantással megállapitván, hogy a Maczedóniát szűknek találó úr egy fejjel kisebb nála, s az erőmérőn legalább három kilogrammnyival kevesebbet ütne, mint egy rendes testalkotásu ex-miniszter, nem dörmögte a markába, hogy: »Neveletlen!« – hanem készen az nap harmadik utczai párbajára, összeszorította az öklét, hogy hasba boxolja a férfiut. De mielőtt két különböző, de azonegy ütemű mozdulattal szabad folyást engedett volna jobb karja és jobb lába égető tettvágyának, ráismert a Doktorra. Ennek a századnak a végén már csak azok az emberek szoktak kedvesek lenni, a kik a tyúkszemünkre léptek. A Doktor maga volt a derü s gráczia. – Nini, Gaszton! – Milyen szerencse, Doktor! – s rendelkezési állományba helyezte a lábát. – Ah, ez igazán kedves találkozás! Legalább gratulálhatok. – Mihez? – Teringettét, hát a tengerészeti miniszterséghez! – E szerint ön nem olvasta az esti ujságokat. – Hogyan? Nem vállalta volna el a tárczát? – De még mennyire! Csakhogy már megbuktam. A kamara ma délben leszavazott bennünket. – Ah, ez nem volt szép, de hát mit várjunk a kamarától?!… És most… nem jön a première-re? Azt mondják, Bartet egyik legcsillogóbb, legkáprázatosabb haldoklását fogja bemutatni. – Nem szeretek egy nap két komédiát látni. S délelőtt volt benne részem, mondhatom. Anch’ io sono pittore. – Sajnos, én nem vagyok olyan független ember, mint ön, kedves miniszterem. (Már csak engedje meg, hogy így szólítsam. Egyikünk se tudhatja, hogy mit hoz a holnap!) Nekünk, orvosoknak, ha divatban akarunk maradni, épp úgy ott kell lennünk minden première-en, mint a divatos hölgyecskéknek. – Ó, be szomorú is az élet, Doktor! – A politika gyorsan vénít, kedves Gaszton. Emlékszik még, mikor egy vidám este felkiáltott: »Csak az bizonyos, hogy az élet szép, s hogy Prudence vastag?!« – Ó, az régen volt! – Igaz, nem találná ki, honnan jövök. A szegény Margittól. – Miféle Margittól? – Gautier Margittól. Tudja-e, hogy halódik? – Olyan rosszul van? – Bizony, a legvégét járja. Már egy hét óta mindennap azt hiszem, hogy: no most mindjárt meghal, még abban a perczben, a mig mellette vagyok!… Tudja mit? Nagyon szép volna, ha felnézne hozzá. Jól esnék szegénynek, mondhatom, mert meglehetősen el van hagyatva. De nekem sietnem kell a première-re. – Itt lakik ebben a házban? – Igen, a negyedik emeleten. Addio. – Viszontlátásra, Doktor. Gaszton, mikor elvált a doktortól, habozott egy kissé, mint a Paul Bourget hősei minden szivarra gyujtás előtt, de végre is elhatározta magát, s felfáradt a negyedik emeletre. Nanine nyitotta ki előtte az ajtót. – Ah, Rieux ur – kiáltott fel hagyományos contralto hangján, s ismert illedelmes bizalmasságával – hol jár ön erre, a hol a madár se jár? – Silányul vagyunk, mi? – kérdezte Gaszton, a mult század kilenczvenes éveinek a nyelvén. – Bizony, rossz bőrben van – felelt Nanine, s kimeresztve a szemét, nyelt egyet, mint Alice Lavigne. Gaszton körülnézett az előszobában. – A berendezéstek nem éppen herczegi. – Ó, hagyja el, Rieux úr! Ez még mind semmi. De ha tudná! Mindennap a végrehajtó. Az ékszerek benn a Néninél. Csehül vagyunk, mondhatom. – Hát a gróf? – A gróf egy vén kupecz. Százharmincz frankot küld nekihavonkint Arra se elég, hogy Prudence jóllakjék vele. – Mit, Prudence uzsoráskodik? – Igen, azzal a pénzzel, a mit a Margit ajándékaiból szerzett. Utálom ezt a kövért. Hiszen ha az ember csak a pénzre nézne!… – Neked is tartozik? – Úszik vagy négy hónapi bérem. No de én nem panaszlom fel neki szegénynek. – Hm. Ötven esztendővel ezelőtt Gaszton belenyult volna a mellényzsebébe, hogy kivegye a megfelelő számu aranyakat, most azonban megelégedett azzal is, hogy egy önkéntelen mozdulattal a szivéhez kapott, s azt gondolta magában: – Erre még ráérünk. Azzal bement Nanine után a Margit szobájába. Margit egy agyonpárnázott amerikai bútorkülönlegességen ült, mely szék, ágy és kanapé volt egy darabban, s melyet »kivánatra« talán biliárdasztalnak is lehetett használni. Azzal volt elfoglalva, hogy a haját sütögette. – Gaszton!… Ah, ez szép, nagyon szép! Milyen jó fiú maga! Átkozottul meg volt változva. Ötven esztendővel ezelőtt Gaszton azt mondta volna magában: »Szegény leány!« – most csak azt gondolta: »Facies hippocratica…« – Mit csinál mindig? – kérdezte egy kereskedelmi levelező csöndes részvétével. – Egész nap Ohnet-regényeket olvasok – felelt Margit. – Olyan szépek!… S én úgy tudok sírni ezeken a szegény, büszke grófkisasszonyokon! – Azért jöttem, hogy kivigyem a Bois-ba – szólt Gaszton hirtelen elhatározással. – Betakargatom egy nagy bundába, úgy, hogy nem fázhatik meg, odakünn kedélyesen megvacsorálunk… – Istenem, milyen pompás volna! De visszajövet nem tudnék feljönni a lépcsőn. Hagyjuk el, kedves barátom, ne is beszéljünk erről. Nagyon rossz a gyomrom, nagyon rossz. De talán Aix majd helyreállít megint. Mondjon inkább valami ujságot. Mit tud Armandról? – Ott voltam az esküvőn. Nagy közönség, püspöknagybácsi, ott volt Saint-Gaudens is. A menyasszony ruhája igazán remekmű… S leírta ezt a remekművet kellő részletességgel. Aztán így végezte: – De, tudja-e, hogy majdnem elmaradt az esküvő? A hozományban – ki hitte volna? – szép számmal szerepeltek török papirok is, s az após ezeket névértékben akarta átadni. A vén Duval nem engedett, az após megkötötte magát, szóval az öregek marakodtak. Armand káromkodott, s a menyasszony könnye úgy húllott, mint az őszi permeteg. Végre is, megriadva a botránytól, hatvanöt százalékban kiegyeztek. – Szegény Armand! – Beletörődött a dologba. Azt mondja, örül, hogy végre maga is tarthat versenyistállót. De előre megmondom, Margit, ne rakjon a lovaira, mert gyalázatos gebék. Inkább kérjen tőle tip-eket. – Azt hiszi, hogy meg fog látogatni? – Hogyne! Fogadni mernék, hogy mihelyt megjön a nászútjáról, az első dolga lesz magát felkeresni. – Szép volna, ha megtenné, és én meg is érdemelném tőle… Kitalálhatná, hogy végre is nagyon csinosan viseltem magam. – Ó, már tud mindent! Duval kisasszony házassága után a vén ember elbeszélte neki az egész históriát. S ekkor Armand rájött, milyen ostobaság lett volna, ha az első ötleténél marad. Képzelje csak, bele akart kötni Varville-ba. Párbajra, meg nem tudom mire gondolt, de aztán letett róla. Most már egészen higgadtan gondolkozik a dologról. Átlátta, hogy emigy okosabb. – Bizonyára. De amúgy – mennyivel szebb lett volna! Istenem, be boldog is voltam Ville d’Avray-ban!… Kérem, nyissa ki az ablakot, olyan nehezen lélekzem!… Kinyitotta az ablakokat, megigazította a párnát a beteg feje alatt, s belenézett a kályhába, hogy jól ég-e a tűz? Margit egy pohár vizet kért. Hozott neki s megkérdezte, nem vesz-e be az orvosságból? Mialatt szótlanul sertepertélt körülötte, Margit mosolygott. – Különös! – szólt aztán. – Mikor még egészséges voltam, sokszor álmodtam ugyanazt a dolgot. Azt, hogy haldoklom, hogy nem tudom fölemelni a fejem, s hogy folyton egy fekete-ruhás alak jár-kel körülöttem, a kinek nem látom az arczát. Ilyenkor rendesen felriadtam, s kábultságomban, ijedtségemben azt kérdezgettem magamtól: »Vajjon ki lehet ez a fekete-ruhás alak? Vajjon _ki lesz_ ez a fekete-ruhás alak«? Sohase képzeltem volna, hogy ön lesz az… S elkomorodott. Gaszton megállt, s csodálkozva nézett rá. – Milyen furcsa is ez az összevisszaság, a mit életnek neveznek – folytatta Margit. – Odaadjuk a szivünket egynek, kettőnek, akármennyinek, vagy gyötrődünk egyért, átengedjük a lelkünket majd ennek a vágynak, majd amannak, szenvedünk és mulatunk, a hogy jön, s ezenközben észre se veszünk valakit, a kinek a véletlen azt a szerepet szánta, hogy mellettünk legyen a legnevezetesebbik órában… Mert most már tudom, hogy meghalok. – Ne beszéljen ilyen csacsiságokat! – szólt Gaszton. – Hová lenne a maga babonája, ha én most szürke ruhában volnék? Kötelességtudóan nevetett, s nagy fesztelenséget tettetve, folytatta útját, hogy megigazítsa az egyik lámpát a tükrös asztalon. Ez a szinészkedés hatását tévesztette. Margit mintha csak nem is hallotta volna Gasztont. – Hogyis gondoltam volna éppen önre?! – folytatta. – Mikor mindig úgy láttam magam előtt, a mint jókedvüen tenorizálta: On dit ce qu’on veut On fait ce qu’on peut… De igaza van, ne beszéljünk erről. Beszéljünk víg dolgokról. Tudja mit? Zongorázza el nekem ezt a bolondságot: Dieu fit l’amour et le vin bons, Car il aimait la terre. On dit parfois que nous vivons D’une façon légère. On dit ce qu’on veut, On fait ce qu’on peut… A szép napokat és Armand-t juttatja eszembe. Gaszton vonakodott. Az az érzés fogta el, melynek hatása alatt a halottak közelében halkan beszél az egész környezet. De csak hitvány ürügyeket talált, s végre is engedelmeskednie kellett. A bolondság úgy hangzott, mint az a bizonyos dermesztő bordal _Borgia Lukrécziá_ban. Margitnak két könnycsepp folyt végig az arczán. – Eh, minden mindegy. És kinyujtotta vézna karját a zsebkendőért. Gaszton hozzásietett, s közelebb akarta tolni az asztalkáját. Margit intett, hogy nem kell. – Nem. Nem akarom magamat látni – szólt a kézitükörre mutatva. – Csak a zsebkendőt kérem. – Szépen vagyunk – pörölt vele Gaszton. – Lássa, kár volt kikosaraznia; a Bois-ban sokkal vígabban lettünk volna. S – nem éppen szerencsés fordulattal – hozzáfogott, hogy elbeszélje neki a Bois-ban legutóbb lezajlott apró eseményeket. Egy kicsit elrágalmazott mindenkit; tudvalevőleg ez a legmulatságosabb dolog a világon. Margit hátra dőlt a párnáira, s egyre ritkábban szólt közbe. – Igaz, a szegény Nichetteről még nem is beszéltem magának. Tudja-e, mi történt a szegény Nichette-tel? Bizony már vége a féléves boldogságnak. A rokonszenves Gusztáv… kitalálja-e, mit csinált a rokonszenves Gusztáv? A rokonszenves Gusztáv elsikkasztotta a kliensei pénzét, megugrott Amerikába, s itt hagyta a várandós feleségét, egy jól fölszerelt ügyvédi irodával, meg egy sereg kifizetetlen számlával. Ezt nevezik szerelmi boldogságnak. Margit mintha aludt volna. Gaszton tovább pletykázott. Egész regényeket beszélt el a Saint-Gaudens parókájáról, meg a többi Saint-Gaudens-okról, mert ujabb időben más Saint-Gaudens-okkal is megismerkedett. – A Saint-Gaudens-család sokkal számosabb tagból áll, mint képzelné. Mondhatnám, mindnyájan Saint-Gaudens-okká válunk, hacsak előbb nem halunk meg. Istenem, olyan keserves is azt elhinni, hogy nem vagyunk többé fiatalok… Margit, rosszul van? Margit!… Hé, Nanine!… Nanine! Orvosért, gyorsan!… * * * Egy félóra multán, a mint Nanine az előszobában a felöltőjét segítette rá, Gaszton így szólt: – Olympe-et mindjárt értesítem, s rögtön küldöm a cselédeimet is, hogy szolgálatodra legyenek. Nesze a kisebb költségekre. A temetkezési vállalatnál második osztályu temetést kell rendelni. Ha Giray gróf nem intézkednék, a számlát küldjék hozzám. A lakásom czime itt van, ezen a névjegyen. BÚCSÚ. Édes szerelmem! El kell szánnom magamat rá, hogy, először életemben, igaz és őszinte legyek hozzád. Ez őrültség; hisz a tulajdon kezemmel fojtom meg a szerelmünket, azt, a mi előttem a legkedvesebb és a legdrágább a világon. Édes kedvesem! Sohase keresd a tökéletes igazságot és a meztelen őszinteséget! A leplezetlen igazság a szerelem halála, és halála mindannak, a miért élni érdemes. Brabanti Elzának és a Kékszakállu herczeg naiv feleségének nem volt igaza. Az elzárt kamarák maradjanak zárva örökkön!… De mit beszélek neked össze-vissza?!… Te jó vagy, olyan jó, hogy sohase gondoltál semmiféle titokra. Mindezt rémülettel, sóbálványnyá meredve olvasod. És mégis, szét kell tépnem minden illuziódat. Látod, ilyen nyomorúság az élet!… Az, a kit előtted Pálnak neveztem, elvisz magával messzire, egy más világrészbe. S én önként, szabad akaratból követem őt. Miért? Mert nincsen más választásom. Hazudtam neked; nem gyűlölöm, nem utálom őt. Ő az én egyetlen barátom. Mert Te, Te az üdvösségem voltál! Ha azt mondom, hogy ő az egyetlen barátom: értsd úgy, hogy ő az én exisztencziám. Mert nélküle az utcza szemetje vagyok, a kit Te – életem!… boldogságom!… – undorral taszítasz el magadtól! Az, a kit előtted Pálnak neveztem, nagyon jó hozzám. Egy kicsit szeret is: önzésből, megszokásból és kényelem-szeretetből. Kellek neki úgy, a hogy vagyok… Ugy-e, nem hinnéd? Tudott rólad, s mégse hagyott el emiatt! Őt nem csaltam meg, mert csak Téged szeretlek!… Szóval: neki mennie kell s én követem őt. Mit tehetnék egyebet? Ahhoz, hogy megöljem magamat, gyáva vagyok. S az, a mit most teszek, nem sokkal kevesebb az öngyilkosságnál. El kell válnunk, drágám, örökre! Egy pillanatig kisértésben voltam, hogy: el foglak hagyni búcsúszavak és e nélkül a rémítő vallomás nélkül. S ha így cselekedném: nem vesztenék el mindent. Megőriznéd emlékemet, s nekem, az utolsó órámig, megmaradna egy boldogító érzésem: az, hogy van valaki a világon, a ki úgy gondol rám, mint a hogy az első ember gondolt az elvesztett paradicsomra. De nem hallgatok a kisértésre. Ha kedvesed eltünnék, egy szó, e nélkül a borzasztó levél nélkül, azt hinnéd, hogy meghaltam. Nem én, a kit nem ismersz, hanem az, a kit szerettél!… Megsiratnál, meggyászolnál… s hidd el, hogy az én nyomorult hiúságomnak semmi se hizeleghetne jobban, mint hogy ha valaki megsiratna, mint ha Te siratnál meg, a ki kedvesebb vagy nekem mindennél a világon! De akkor sokat, nagyon sokat szenvednél miattam, édes szerelmem! Boldogtalanná tennélek egész életedre. Szerelmünk örök életüvé válnék – mert kit szeretnek jobban, mint a halott szeretőt? – nem felejtenél el soha, az enyim maradnál örökkön, de nagyon szenvednél! S én nem akarom, hogy szenvedj; sokkal jobban szeretlek. Így: megutálsz és elfelejtesz. Egy kicsit így is szenvedni fogsz: megátkozod az emlékemet, és egy egész életen át szégyennel, és gyűlölettel fogsz gondolni azokra az órákra, a melyek nekem a boldogságot jelentették. De lassankint elfelejtesz; nem teszlek örökre boldogtalanná… Halld tehát. Őt nem hívják Pálnak, s az én nevem nem Sarolta. Nem a férjem; nem voltam asszony soha. Nem vagyok az, a kinek ismersz; meg se ismernél, mikor aranysárgára festem a hajam. Hogy miért csaltalak meg, a mikor először láttuk egymást, magam se tudom tisztán. Emlékszel első találkozásunkra? Egy vasúti kocsiban ültünk, s nagyon sok virág volt az ölemben. Összetévesztettél a virágaimmal, s azzal a tisztelettel néztél rám, a mely sohase egy női lénynek, mindig az egész női nemnek szól. Ez a babona, úgy látszik, a szent életü anyák öröksége. Csak a legkülönb férfiak tudnak így nézni; azok is csak a te korodban. Valami láz fogott el akkor; éreztem, láttam előre az egész jövőt. Lehetett-e erőm, hogy előre szétromboljam életem első és utolsó regényét? Lehetett-e erőm, hogy kiábrándítsalak? Szerettelek az első percztől fogva. Nem is sejtetted, milyen boldogan adtam volna oda magamat már akkor este, mikor először sétáltunk végig az elhagyott fürdőhely hársfái között!… De nem akartam megfosztani magamat a tökéletes boldogságtól, és téged még kevésbbé. Azért kérettem magam olyan sokáig. Egyszer azt mondtad, hogy az ajkaim formájában van valami, a minek még nem láttad a mását; hangtalanul is csókról beszélnek. S én sokáig nem beszéltem, csak szerettelek. Aztán hazudtam. Azt mondtam, hogy férjem van, a ki elhanyagol, s a kit gyűlölök. De tehettem-e mást? Úgy tetszett, mindaz, a mi velem történik: álom. Nem akartam felébredni, nem akartalak felébreszteni. Megcsaltalak, de mennyi boldogságot köszönök ennek a csalásnak! Azt a három hónapot, a melyet Róbert – Róbertnek hívják – évenkint a külföldön szokott tölteni, kiszakítottam nyomorult életemből, s átváltoztam olyanná, a minőnek nem születtem. Hűségessé, odaadóvá, jóvá, nem igaz? A hogy elutazott, lemostam magamról a festéket, s hozzád siettem. Szeretődnek, mert úgy akartad. De szolgálód lettem volna, ha parancsolod… S úgy rettegtem, hogy elveszítelek!… Az az ember, a ki, már a maga módja szerint, de mégis csak szeret, s a kinek sok gyöngédségéért sok hálával tartozom, egyszer rájött titkunkra. Annyira oda voltam a kétségbeeséstől, hogy megszánt, s nem lökött el magától. Te is szánsz egy kicsit, ugy-e? Egy kicsit? Ha látnál, a mikor ezeket a sorokat írom! Megvallani neked, hogy minden, minden hazugság volt! És mégis meg kell lennie. Emlékszel, milyen rosszul lettem akkor este, mikor egy ujságból megtudtad, hogy a szegény Viktor meghalt? Egy nyomorult asszonyi teremtésről kezdtél beszélni, a kiről sokat hallottál, a Viktor nevével kapcsolatban. S valami vad harag szólt a szavaidból; sohase láttalak olyannak. Majdnem összeestem a halálos rémülettől; azt hittem, vadul kalapáló szivem kikiabálja szörnyű titkomat. Most már tudsz mindent. Minden hazugság volt, borzasztó hazugság. Csak az nem volt hazugság, hogy szerettelek, s hogy szeretni foglak örökkön. És néha azt képzelem, hogy nem is csaltalak meg nagyon!… Barna hajamat csak Te láttad olyannak, a milyen; s csak Te láttál annak, a mivé lehettem volna, ha az emberek mind olyan jók, a minő Te vagy! Ne átkozzál nagyon; inkább szánj egy kicsit! Néha elfog a kétség: elküldjem-e ezt a borzasztó levelet? Oly édes volna tudnom, hogy sajnálsz, hogy halottnak vélsz, hogy szeretettel, s a régi melegséggel gondolsz rám! De legyőzöm az önzésemet, mert tudom, hogy ez a gondolat fájdalmasabb volna rád nézve, mint: leszámolni a kínos igazsággal. Nagyon szeretlek. Emlékszel-e, mit mondtál, mikor a szegény kis bárónőt exhumálták, s megláttad a halott fülében gyémánt fülbevalóit? Azt mondtad: »Mily irónia!« Légy hozzám kegyesebb. S ha forró búcsúcsók helyett azzal válok el tőled örökre, hogy: szerelmünk emlékét elviszem magammal, ne ismételd ezeket a rideg szavakat. Isten veled örökre! Te édes! Te drága! _Sarolta_. ZELMA. – Ha amerikai párbajról van szó – szólt a doktor – akkor én elhiszek minden butaságot. A fejemen történt. Tizenhét éves koromban Gyalay Feri volt a legkedvesebb barátom. Egy házban laktunk, mind a ketten a szüleinknél. Egész nap együtt voltunk; együtt kerültük az egyetemet, együtt jártunk a vívó-iskolába, együtt faltuk a regényeket, s együtt álmodoztunk a jövőről. Hanem egy nap nagyon meggyűlöltük egymást. Egy különös, fehér alak állott közénk és elidegenített bennünket egymástól, örökre. A házban, a hol laktunk, nagyon kedélyes élet folyt. A lakók, majdnem mindannyian azonegy vállalat tisztviselői, sűrűn érintkeztek egymással; s az igazgatóság nagy tanács-terme gyakran volt szinhelye mindenféle batyu-báloknak, születés- és névnapi estéknek, meg, a jó ég tudja, még mi czímű, vidám összejöveteleknek. Természetesen az ilyen mulatságokra minket is berendeltek, tánczolni. Ha kötéllel nem fogtak volna, bizony nem is igen mentünk volna el; mert nem nagy örömünk telt ebben a mulatságban. A tánczosnőket, a kikkel együtt nőttünk fel, úgy ismertük, mint a zsebünket; nem érdekeltek bennünket se ők, se a papáik, mamáik. De nem lehetett elmaradnunk. Minden ellentállásunk csak arra az egy furfangos igyekezetre szorítkozhatott, hogy minél korábban, s minél kevésbbé feltünően szökhettünk haza. Az éjféli vacsora után rendesen elpárologtunk. Hanem egy Szilveszter-este nem jutott eszünkbe, hogy szokott csinyünket ujra elkövessük. Valami váratlan, eddig ismeretlen, megzavaró tünemény oda bűvölt, oda lánczolt mind a kettőnket az alaposan megúnt, gyűlölt nagy terembe. A tánczosnők közt volt egy idegen alak, a kit még nem láttunk soha. Megtudtuk róla, hogy a vidékről jött. A testvére meg a sógora ott laktak a házban; azoknál volt látogatóban. Tizenöt-tizenhat éves lehetett, mint a mi leányaink. De ez nem olyan leány volt, mint a többiek. Mandula-vágásu szeme volt, mint a japáni nőknek; az arcza is olyan tejfehér, szinte élettelen. De nekünk nem ez tünt fel rajta, hanem valami más, még különösebb, a mi akkor kimondhatatlan, hallatlan ujságnak tetszett előttünk. Az egész lényében volt valami lagymatagság, valami elolvadtság, a mi nyugtalanított bennünket, mint a távoli, sejtelmes, ismeretlen tengerek; s a járásában volt valami tulvilágiasság, valami csodálatos nesztelenség, a mi megdobogtatta mind a kettőnk szivét. Zelmának hívták. A mi leányainknak ilyen nevük volt: Gizike, Mariska, Ilonka, a legjobb esetben: Matild. A mi leányaink pirosak voltak; némelyiknek tánczközben majd kicsattant az arcza. S aztán, a mi leányainkban nem volt meg az a »nem tudom mi«, a mi annyira hatott ránk, s a minek akkor nem tudtuk a nevét. Ma már tudom, minek hívják azt a »nem tudom mi«-t: morbidezzának hívják. Zelma nem tánczolt. Mig a nénjét ugyancsak tánczoltatták, a fehér arczu leány a gardedámok között ült és az öreg urakkal beszélgetett. Én ott álltam, vele szemben, a tánczterem falánál. Vagy tiz perczig egyebet se tettem, csak őt néztem, a bámulattól kissé elborult szemmel. Meglehetősen bamba arczot vághattam, de nem igen ügyeltek rám. A tizenegyedik perczben tisztában voltam vele, hogy őrülten szerelmes vagyok Zelmába, a fehér arczu leányba. A következő pillanatban egy vakmerő lépésre szántam el magam. Odamentem hozzá és tánczra kértem. Zelma rám emelte mandula-vágásu szemét és hidegen, mint az orákulum, csak annyit válaszolt: – Köszönöm. Nem tánczolok. Nagyon szép, zengő hangja volt. A szivem vérzett. De nem árultam el, hogy halálosan vagyok találva; ott maradtam mellette, s igyekeztem vele beszédet kezdeni. Nehéz kisérlet volt; minden kedveskedésemre olyan fagyosan válaszolt, mintha csak a kötelességét akarná teljesíteni. A hogy elkeseredésemben kissé félre fordultam, tekintetem a Feriével találkozott. Ő is oda jött, s ügyet se vetve rám, Zelmához fordult. Tánczra kérte. Bosszantott ez a szemtelenség. Látta jól, hogy én kosarat kaptam, s mégis azt hiszi, hogy ő szerencsésebb lesz?! Mi jogon? Különb ő nálam? Úgy együtt tartottunk mindig, mint az élő és az árnyéka; csakhogy én abban a véleményben voltam, hogy én vagyok az élő, s ő az árnyék. Kikosarazták. Zelma neki is ugyanazon a hideg hangon felelt, mint nekem: – Köszönöm. Nem tánczolok. Feri követte a példámat. Megpróbálta a társalgást, de hiába. Zelmának csak egyszótagu válaszai voltak. Némi elégtétellel állottam odább. Hanem azért nem vettem le róla a szemem. Láttam, hogy az idősebb gavallérokkal, például a rendezőkkel, sokkal nyájasabb, mint velünk. Az öreg urakkal meg éppen szivesen beszélgetett. Némelyik koronkint egy-egy mosolyt is csalt az ajakára, s ilyenkor légies arczát könnyű pirosság sugározta be. De ez csak egy pillanatig tartott. A vacsorázás órájában hallottam, hogy Zelma egy gazdag bútorgyáros menyasszonya. Ez a hír egészen hidegen hagyott. Nem voltam féltékeny se a rendezőkre, se az öreg urakra, még a bútorgyárosra sem. De pokoli féltés tombolt bennem, a hányszor csak Ferire gondoltam. Mert tudtam, hogy benne ugyanaz a szenvedély ég, a mi énbennem. Mikor észrevettem, hogy a csárdás alatt is folyvást a lány körül forgolódik, aztán pedig meghúzódik egy sarokban, s még onnan is égő tekinteteket vet Zelmára, odamentem hozzá, s így támadtam rá: – Ne ténferegj mindig Zelma körül. Terhemre vagy. Feri olyan jó fiú volt, hogy akár kenyérre lehetett volna kenni, mint a vajat. Hanem ebben a pillanatban ugyancsak gyilkos tekintetet vetett rám. – Hagyj nekem békét, és eredj a dolgodra. A fogai közül beszélt, mint a régi módi cselszövők. – Nem megyek – szóltam – a mig szavadat nem adod, hogy nem fogsz mindig itt lábatlankodni Zelma körül. Úgy válaszolt, mint Sir Douglas, Sir Archibaldnak, abban az angol regényben, a melyet utóljára olvastunk: – Soha! Aztán végig mért tetőtől talpig, s ott hagyott. Akkor este nem is szóltunk többet egymáshoz. Pedig mindig egy nap körül bolyongtunk. A mikor csak tehettük, oda furakodtunk Zelmához, hol az egyikünk, hol a másikunk. Ez a temérdek szeretetreméltóság és figyelem mind kárba veszett. Zelmának a modora egy cseppet se változott meg velünk szemben. Egyszerüen nem vett észre bennünket. Mi ránk nézve pedig kivüle senki se létezett. Ha az öregebb gavallérok kiütöttek bennünket a nyeregből, oda álltunk posztra a legelső ajtóhoz, s türelmesen szórtuk Zelmára a szerelemmel teli, tüzes és gyöngéd pillantásokat. A világért se tánczoltunk volna az ismerős lányokkal, s viseletünk a szülői körökben kínos feltünést keltett. Zelma nemsokára haza ment. Én is megugrottam, s tiz percz multán már az ágyamban feküdtem. De reggelig nem tudtam elaludni. Három év! Még csak három évi türelem! Akkorra tudós, sőt talán akadémikus leszek, a kinek nem sok fáradságába kerül egy bútorgyárossal megküzdeni. A többi már gyerekség. Ferit majd csak lerázom a nyakamról… Másnap tiz órakor már talpon voltam. Úgy számítottam, hogy Zelmát meglesem a kapuban, aztán, ha lehetséges, a kiséretébe szegődöm, ha pedig nem lehet, legalább távolról követem, s gyönyörködöm légies alakjában, a messzeségből. Hanem, mire leértem, Ferit már ott találtam a kapunk előtt. Az orra vörös volt, s úgy emelgette hol az egyik lábát, hol a másikat, mint egy félig megfagyott madár. Könnyen kitalálhattam, hogy neki ugyanaz a gondolata volt, a mi nekem. Az indulat erőt vett rajtam. Elálltam az útját, s így rohantam meg: – Megtiltom neked, hogy örökösen az utamba állj! Mit akarsz azzal a leánynyal? – Mi közöd hozzá? – felelt Feri. – Nem vagy Zelmának se gyámja, se férje. – Kettőnk közül az egyik teljesen felesleges Zelma körül – pattogtam én. – Ha udvarolni akarsz neki, legyen bátorságod meg is verekedni érte. – Szivesen – szólt Feri. – Csakhogy te jobban vívsz, mint én. Ha karddal mennénk egymásnak, nagyon is egyenlőtlenek volnának a chance-aink. Így könnyű vitézkedni. Hanem, ha olyan mélyen szereted Zelmát, mint én, akkor egyikünk csakugyan fölösleges a világon. Ebben az esetben – mondom, ha nem szájhős vagy, hanem szerelmes – fogadd el az én ajánlatomat. Határozzon köztünk amerikai párbaj. – Jó. Egy kissé meghökkentem, de nem lehetett megretirálnom. Fölmentünk a Feri lakására. Ferinek voltak szines golyói. Nemrégen még játszottunk velök. Kiválasztott közülök egy vöröset és egy fehéret. A két golyót aztán betette a kalapjába. – A ki a vöröset húzza, az mához egy esztendőre főbe lövi magát. Én ismételtem a mondást, jeléül, hogy megértettem. Aztán megpecsételtük a fogadást a becsületszavunkkal is. Feri megrázta a két golyót a feje felett, aztán hátra dugta a kalapját a lapoczkája alá. Én szemben állottam vele. – Nyúlj a kalapba – szólt – s válassz magadnak a golyók közül. Engedelmeskedtem, s a szemébe nézve, a háta mögé nyúltam, a kalapba. Ő is hátra nyúlt, s mikor már mind a ketten a kezünkben tartottuk a golyónkat, megkérdezte: – Azt akarod, a melyik a kezedben van? – Ezt akarom, a melyik a kezemben van. – Jó. Visszahúztuk a kezünket. A vöröset Feri húzta. Egy kő esett le a szivemről. Nem kivántam a Feri halálát, de jobb szerettem így. Vígan lépegettem le a lépcsőn, Feri odafenn maradt. Egy félórai várakozás után csakugyan megpillantottam Zelmát, a mint egy nagy társasággal kijött a kapun. Vagy két óráig bandukoltam utánuk, tisztes távolságban. A szerencsések nyugalmával, föltettem magamban, hogy Ferinek visszaadom a szavát, a mint ez jóravaló emberek között nem is lehet máskép. Még csak az kellene, hogy kárt tegyen magában! De előbb hadd vezekeljen egy kicsit, minek állt az utamba. Zelma három vagy négy nap mulva elutazott. Attól fogva nem is hallottunk róla többet. A gondolat, hogy Zelma már nincsen velem egy fedél alatt, hogy talán sokáig nem is láthatom meg fehér, vértelen arczát, bizonyára fájt, rosszul esett. De a képe nem hagyott el, se a reménység, hogy egyszer még az enyémnek mondhatom. Mandula-vágásu szemét mindig magam előtt láttam, akár ébren voltam, akár álmodtam. És regényes neve, mint korona lebegett nagyravágyásom álomképei felett. Nem tagadhatom el, némi elégtétellel gondoltam rá, hogy ha Feri is így van Zelmával, az ő gyönyörüsége legalább meg van rontva. S ez a gondolat folyvást késleltetett, hogy oda menjek hozzá, s visszaadjam a szavát. Hetek multak el, de én még mindig nem adtam életjelt. És itt szégyenszemre meg kell vallanom a leggaládabb gondolatot, mely valaha kisértetbe hozott. Ne itéljenek el érte; jobb vagyok, mint a milyennek látszom. Tehát megfordult a fejemben az a hitvány gondolat is, hogy egyáltalában nem adok életjelt. Nem mintha halálát kivántam volna Ferinek; ez eszem ágában se volt. De az a kétség ingerelt, hogy: hátha Ferinek lesz esze, s e nélkül is életben marad?! Hátha elég gyáva arra, hogy megszeg e a becsületszavát, s tovább fog majd élni az én feloldó szavam nélkül is?! Milyen diadal volna ez! Nos, beláttam, hogy ha ez a história meg is bélyegezné Ferit, nekem se válnék dicsőségemre, de semmiképpen sem. Aztán meg Feri aggasztott is egy kissé. Nem járt sehová, nagyon mogorva lett, egész nap csak a könyvei között ült. Biz ez könnyen agyonpuffanthatja magát. Szóval, vagy hat hét multán megembereltem magamat, elmentem hozzá, kezet nyujtottam neki, s így szóltam: – Felejtsük el ezt az egész ostobaságot! Feri a nyakamba borult, s megvallotta, hogy ez a néhány hét nagyon megöregítette. Félt a haláltól, de elszánta rá magát, ha már meg kell lennie. A tépelődés és a rémület Zelmát egészen kiverte a fejéből. Csak úgy gondolt rá, mint egy rossz álomra… Hanem azért a régi barátságunk sohase állott helyre; szép lassan elszakadtunk egymástól. Én még aztán is sokat gondoltam Zelmára. Később kevesebbet, végre egészen elfelejtettem. Mire letettem a doktorátust, már csak homályosan emlékeztem rá, hogy volt egyszer egy fehér arczu leány, a kit Zelmának hívtak. * * * A multkor Melanienál töltöttem a Szilveszter-estét, s mint ilyenkor már illik, kissé elméláztam. Elfogott a puncsok órájának könnyű, kellemetes melankoliája; s a sötét szobában, melyet a japáni lámpás csak alig-alig világított meg, elhalványodott, régi, kedves képzetek rajzottak körül. És a mint Melanie nesztelen árnyék-mozdulataival fel s alá járt előttem a puha szőnyegen, egyszerre egy sokszor érzett, de soha meg nem magyarázott hasonlatosság szállt fel emlékeimnek a legmélyéről, és suttogta el titkát megvénült, feledékeny énemnek. – Milyen különös! – szóltam. – Mennyire hasonlít maga Zelmához! – Micsoda Zelmához? – Molnár Zelmához. Melanie, a teás-kannával a kezében, megállt a szoba közepén és visszafordult: – Hogyan? Maga ismerte Molnár Zelmát? – Nagyon. Párbajom is volt érte. Bár nem éppen veszedelmes párbaj. – Lehetetlen. De aztán keresgélt az emlékeiben és hozzá tette: – Mégis… csakugyan… De hát hol ismerkedett meg vele? Hisz sohase járt a mi vidékünkön?!… – Hol? Itt Pesten. Éppen egy Szilvester-estén. – És igaza van! Igen, igen! Egyszer csakugyan járt Pesten. Mikor a kelengyéjét vásárolta be. – Olyan jól ismerte, hogy ilyen apróságokat is tud róla?… – Hogy ne! Ott laktak mellettünk a harmadik házban Persze, ma már csak igen homályosan emlékszem rá. Egész kis lány voltam még, a mikor meghalt. – Olyan régen halt meg? – Tizenöt vagy tizenhat éves lehetett… Várjon csak… Egy vagy két héttel azután, hogy a kelengyéjét hazahozta Pestről, már ki volt terítve. LEVELEK. Jóskának a multkor rossz napja volt. Két órakor lejött a minisztériumból, megebédelt, s mert a sétájának befellegzett, haza ment, hogy elolvassa Paul Bourget _Cosmopolis_-ának első fejezetét. A harminczadik lapnál becsapta a könyvet s elvégezte magában, hogy: – Az öreg kezd már nagyon szamár lenni. Fél ötkor felkerekedett s megindult Juliskához. Két héttel ezelőtt azt mondta Juliskának: – Holnap reconnaissance-vizitet csinálok magánál. Igen? Azóta mindennap csinált Juliskánál egy reconnaissance-vizitet, s még mindig adós volt neki egy reconnaissance-vizittel. Juliska aranyos volt, mint egy középkori misekönyv Szent Portiunculája, és ostoba, mint tízezer Krupp-ágyu. Jóska összehasonlítgatásokat csinált önmaga, meg a mythológiai Herakles között, és kezdte önmagát is butának találni. Nyolczkor elpályázott, s minthogy a Gibichungok jelenete nem nagyon csábította, arra határozta magát, hogy az operát ma este elszivarozza. Végig ment az Andrássy-úton s a rondeaunál a nagy Bendegúzzal találkozott. A nagy Bendegúz volt a fő-főczimborája. Jóska azt tartotta, hogy nincsenek barátok, csak domesztikált ellenségek. Ezek közt a domesztikált ellenségek közt, úgy találta, Bendegúz a legtűrhetőbb és legkiállhatatlanabb, a jó vagy rossz órái szerint. Bendegúznak a jelen alkalommal a lehető legrosszabb órája volt. Megint író volt a feje tetejétől a lábujja hegyéig, kérlelhetetlenül, gyalázatosan író, író az irgalmatlanságig s a nevetségig. A kis Balambér legujabb színdarabját ette meg, s kifogyhatatlan volt ebből a rossz drámából. Jóska utált minden írót a világon Shaksperetől le a kis Balambérig. Íróság és kopott, eleve rosszul szabott ruha, Parnasszus és komikusan szögletes mozdulatok, Tempe völgye és gyámoltalanság asszonyokkal szemben, patagoniai naivitás és gigási szemtelenség, mely a maga kálvinista légátus dölyfében azt arrogálja, hogy ő belát a csipketündérek veséibe: – mindez egyet jelentett neki. Ha megbocsátott a nagy Bendegúznak, csak azért történt, mert a nagy Bendegúz minden negyedévben szemlét tartott az inggombjai felett, s a nagy Bendegúz ha eszébe jutott, tudta utánozni a _Français_ gavallérszinészét, a kis Le Bargyt. De a nagy Bendegúz, ha megkapartad, s irodalomról beszéltél vele, éppen olyan firkász volt, mint bármely firkász a világon. Jóska kegyelemért könyörgött. Megpróbálta, hogy talán az égbolt lilaszín tónusairól beszélgethet vele. De Bendegúz ma még nem tudta megemészteni a kis Balambért. Mit volt mit tennie?! Felhasználta az első ürügyet s megugrott tőle. Felment a klubba; az volt a legközelebb. A klubban nem volt senki; az egész kompánia a Bojti Vincze bankettjén ült, a kit Jóska gyülölt. Azaz, hogy bárcsak ne lett volna ott senki a szolgálattevő árnyékokon kívül. De ott volt az izlandi konzul, s az öreg Tóni, a ki lovagregéket mesélt a whist-partnerjeitől megfosztott vén táblabírónak. Tóni ez este szerelmi történetek dolgában felülmúlta Seherezádét, az _Ezeregy éj_ mesélő szultánáját. Úgy hazudott, mint egy inas. Jóska elmélázott. De hát csakugyan olyan hitvány az ember, hogy mikor nincsen többé semmije a világon, áltatni és vigasztalni tudja magát nagy gonddal kieszelt víg históriákkal? Egy félóra mulva nem tudta hallgatni. Még csak nevetni is útálta. És elment haza. A legénye nagy szemeket meresztett, mikor meglátta az urát, először életében, este tíz órakor. Jóska meggyujtatta az összes lámpáit, ünnepélyesen megfogadta magában, hogy erkölcsös életre tér, s aztán elmerengett legujabb perzsa szőnyegének gyönyörű világoskék tónusain. Hanem mi az ördögöt csináljon háromig, a mikor majd el fog tudni aludni? Ó, volt egy dolga, melyet már vagy tíz esztendő óta halogatott. Rendbe szedni az írásait, a levelezését. A leveleit, a melyeket eltett, s csak úgy alkalom adtán dobált be az íróasztala alsó fiókjába. Jóska pedáns volt, de koronkint hitelezett magának. Bizonyára fázott egy kissé ettől a munkától. Kinyitni a hét lakattal elzárt rejteket, a hol az eltemetett szerelmek parfumjei ujra illatossá teszik a rég elhervadt rózsaszirmokat, s a hol egy antik gyűrű kígyója sziszegve gúnyol néhány eltöredezett négylevelű lóherét meg egy megalázott, szegény örökzöld ágat!… Végre is, Jóska abban a korban volt, mikor már nem öröm: látni a Multat szép, hosszú körmenetben. És e mögött a temérdek levél mögött megannyi árnyékot látott, a melyek majdan várakozni fognak rá a Charon csolnakán, s mintha ezek az árnyékok azt suttogták volna feléje hangtalan kísértet-szavukkal: »Hiába kapaszkodol a Pillanatba, eljön a te órád is, s már rohan!…« De hogyha őse, a nemes Don Juan Tenorió szemébe nézhetett a kőszobor vendégnek, miért ne hallgathatná meg ő is ezeknek a leveleknek diszkrét, alázatos panaszait? Bele nézett a tükrébe, s onnan egy még nagyon is elfogadható arcz mosolygott rá nyugodtan, biztatóan. Igenis, rendbe fogja szedni a leveleit, és nem fél beléjök tekinteni. Vajjon micsoda levél akad először a kezébe? Benyúlt a levélhalmaz közepébe s először is egy kártyát halászott ki onnan. A kártyán kevés volt az írás; elolvasta, a mint következik: »De hát igazán soha se fog velünk teázni? Az uram talán meg fogja bocsátani, hogy elfelejtkezett a kis festőről, a kit önnek ajánlott, én nem, hogy megfelejtkezett rólunk is. Azaz még volna egy kis reménysége, föltéve, hogy a javulást nemcsak igéri. Nézzen el hozzánk a héten, például szombaton. Nem lesz nagyon unalmas. Csupa asszony, Bellac úr, semmi zongora, még Rubinstein se. Várjuk.« Lent egy ismerős név és ez az utóirat: »Szombaton mindig otthon vagyok; a jó barátaimnak máskor is«. – Ó, asszonyi álnokság! – mosolygott Jóska, míg a levelet olvasta. Ez a levél csupa óvatos hazugság volt, kivéve ezt a szót, hogy: »szombaton«. Jóska véletlenül emlékezett erre a szombatra. Akkoriban Váczon szoktak találkozni, a nagyobb biztosság kedvéért. Jóska ilyenkor kiment a reggeli vonattal, a szép asszony pedig félkettőkor indult el. A _Kék orrszarvu_nál már jól ismerték őket, s Jóska hétről-hétre nem győzött álmélkodni, hogy ez a komoly, előkelő kis személy milyen kedves kölyök tud lenni mélységes titokban. Azon a bizonyos szombaton azzal lepte meg, hogy megjött már a tíz órai vonattal. »Öregem, ma együtt ebédelünk!« És a szegény orrszarvu mama nem tudott hová lenni, hogy nagyszerü lakomát csaphasson furcsa vendégeinek. Emlékezetes nap volt, mert apró balesetek fűszerezték a tilosnak már megszokott örömét. Margit majdnem kicsattant a nagy jókedvtől, mint mindig, ha a férjét Bécsben tudta. (Derék asszony volt, de valóságos idioszinkraziával viseltetett a törvényes úr iránt, a ki pedig nem érdemelt meg semmi különös érzelmet.) Ebben a sátorosünnepi hangulatban az az ötlete támadt, hogy menjenek ki a Dunához. A viz szélén, hármasával-négyesével talpak hosszu sora állott; be lehetett kalandozni rajtuk közel a mélyvízig. Margit úgy ugrált ezeken a talpakon, mint egy iskolás gyerek, s kis híjja volt, hogy bele nem pottyant a folyóba. Mikor meg visszatértek a fogadóba, a varrónőjével ütközött össze, s ettől fogva minden ártatlan sétálóban ismerőst szimatolt. De mindez nem rontotta meg a kedvét, s ebéd után, az öreg kocsmárosné méltó bámulatára, a vendégkönyvet kérte, hogy beleírja ezekkel a szép szögletes szarkalábakkal, hogy: »A szép Pécopin és becses neje, a szép Bauldour, kereskedők Pestről.« Bizony, ennek is lehetett már vagy nyolcz éve. Jóska mélán mosolygott egy pillanatig, aztán elővett egy másik levelet. Így kezdődött: »Nagy szívességet kérek öntől, de nem fogja megtagadni, ugy-e, mikor tudja, milyen szerencsétlen vagyok! Látogasson meg, kérem, még ma, minél előbb, és adjon tanácsot, mit tegyek, mert azt hiszem, meg kell őrülnöm. Unja már a siránkozásaimat? De kihez forduljak, ha nem önhöz, a ki mindig oly tiszta, nemes, önzetlen barátsággal viseltetett irántam…« Persze, a vöröshajú Hortenzia! Hortenzia, a kinek azon a czímen, hogy részeges férje veri s pokollá teszi az életét, minduntalan volt egy-egy szerencsétlensége. Ez a sok szerencsétlenség többnyire azzal végződött, hogy kifigurázták az egész világot, s első sorban a Hortenzia hat udvarlóját, mert Jóska csak hetedik volt rangban. Ezt a levelet nem volt mért végigolvasni. Következett a harmadik. »Kedves Báró!« Ki ez a Kedves Báró? Ah, a szende szőkeség, a ki olyan házias volt minden Anna-bálon, s a ki olyan tüzesen tudott csókolni… »Köszönöm a figyelmét, s bocsássa meg, hogy nem fogadhattam…« Hogy nem fogadhatta!… »Remélem holnap, holnapután már annyira jobban leszek…« Vagy úgy! Az ember azt hinné, hogy: válasz, pedig hát: felhívás keringőre. Elővette a negyedik levelet is, aztán az ötödiket, a hatodikat. Egytől-egyig csupa óvatos hazugság. – És ezek az én _szerelmes_ leveleim! – álmélkodott Jóska. De hát abból a sok, sok szerelemből mindössze ennyi jutott el ezekbe a jól őrzött sorokba?!… Mintha az egész két kötetre való levelezést csak hűtelen szobalányok és kiváncsi postás kisasszonyok használatára irták volna! Végre, egy másféle papirlap akadt a kezébe. Csak ez állott rajta nagy, gyerekes betükkel: »Jó reggelt, drágám!« Se név, se semmi egyéb. És Jóska nem ismerte meg az írást. Aztán még egyszer ugyanaz az írás: »Mért nem jössz?! Már egy egész órája, hogy várlak!« Ki lehetett ez, a ki őt »már egy egész órája« várta? Mikor és hol? Most már csak ezt az irást kereste, s olvasatlanul lökdöste félre a sok »Kedves Barátom!«-at, meg a hideg hangú Anonymákat, vígoperai stilusukkal. De jó darabig tartott, míg ismét ráakadt a kövér, gyerekes betűkre. A kövér, gyerekes betűk ez alkalommal pityeregtek: »Bocsásd meg, hogy rád küldök. De halálra vagyok rémülve. Csak egy szót üzenj: hogy jobban vagy-e? Hozzád akartam rohanni; azt mondták, nem fognak beereszteni, mert testvéred, a grófné ápol. Nem juthatnék be hozzád, olyankor, a mikor a grófné alszik? Üzenj egy szót, édes, édes drágám! És ne haragudjál a te szegény kis majmodra.« De kicsoda hát ez a szegény kis majom? Bizonyosan valami kis színésznő. Különben nem volna ilyen mélységesen megilletődve a grófnő nevének hallatára. Jóska hátra dőlt a székén s elgondolkozott. Azt hitte, hogy, ha szabad gyeplőre ereszti az emlékezetét, rá fog jönni, ki ez a kis majom. Nem, semmi. Akkoriban nagy betegnek kellett volna lennie, már pedig ő soha se volt beteg. Bizonyosan olyankor kapta ezt a levelet, mikor egyik vagy másik karczolását hozta haza. Boszantotta, hogy sehol semmi aláírás. Ó, asszonynépség! Lám, egy – egyetlenegy! – találkoznék a sok között, a ki hangosabban mer szólni, mint a többiek… és ez az egy is dominó alá búvik! De íme, ugyanazok a betűk s most már aláírással: »… Ó, ha te engem úgy szeretnél, mint a hogy én szeretlek téged… Van eszedben, édes zsarnokom!… És istenem, ha egy-két év mulva ez a levél a kezedbe kerül, nem fogod megismerni az írásomat. Szinte kedvem volna nem írni ide a nevem; vajjon kitalálod-e akkor, hogy: kitől valók ezek a sorok?! De nem, lemond erről az ártatlan kaczérságról is, és soha sem akar egy pillanatra se boszantani, hanem mindig, mindig szeretni fog a te szegény _Ilkád_.« Ilka? De melyik Ilka?! Jóska négy Ilka közűl választhatott, és nem tudta kitalálni, hogy ez az Ilka melyik Ilka volt? ASSZONYOK VALLOMÁSAI. I. Kedves Nellim, untatlak a panaszaimmal, ugy-e? Annyi levelet küldök a nyakadra, hogy ez már botrány! És milyeneket! Tele írok, tele sírok tizenhat oldalt, aztán megint tizenhat oldalt, és egy pár nap mulva _da capo!_ A hány oldal, annyi ismétlés; a hány szó, annyi elpityeredés. És neked mindezt el kell olvasnod! Szeretetből, részvétből, szánalomból. Pedig lehet, sőt bizonyos, hogy magadnak is elég bajod van. Éppen elég arra, hogy ne legyen kedved ujra meg ujra meghallgatni az én siránkozásaimat. Azért mégis eltűrsz, mert jó vagy. Néha egy kicsit nehéz jónak lenni, ugy-e? Ne hidd, hogy nem szégyellem magam. Tudom, hogy ez nagy önzés, és nagy kiméletlenség. Visszaélek a jóságoddal; unalmas, utálatos vagyok. s mégis! El kell mondanom valakinek: mi bánt; mindazt a mi bánt. Ennek a szüksége erősebb az akaratomnál A panasz kikivánkozik belőlem; ellenállhatatlan erővel kivánkozik ki belőlem. Ha nem suttoghatnám el a titoktartó nádasnak, hogy mi gyötör folyton, ki kellene kiabálnom a világba!… És kinek sírjam el a bajaimat, hogyha nem neked? A férjemnek? Először is csak rossz érzést, talán fájdalmat okoznék neki. Aztán ő úgyse segíthet az én bajomon. Mit könnyítene rajtam az, ha ő is megismerné szenvedéseimet, s ezentúl ketten sopánkodnánk azon, a min nem lehet változtatni?! Ő csak aludjék békén! Hiszen feltárhatnám a lelkemet más előtt is, az igaz! Volna, a ki megértene, s a ki – ó, ezt bizonyosan tudom! – érdemes a bizalmamra. Már írtam neked erről a valakiről. Néha, ha némán néz rám, a két szép, tiszta, világos, nagy szemével, és ha ilyenkor a tekintete azt mondja: »Ó, te szegény asszony, kitalálom titkodat! Értelek és sajnállak, önzetlenül, mélyen sajnállak«! – kisértésbe is esem, hogy megvalljam neki, milyen szomorú vagyok mindig!… hogy legalább ennyit közöljek vele: »Ne higyj a látszatnak! Vidámságom csak álarcz. Én is boldogtalan vagyok, mint minden, szellem dolgában fejlődöttebb nő; mert, mint a költő mondja, »örök hó ül minden nagy hegyen, és örök boru minden kiváló lelken!« Mért ne mondhatnám el neki?! Két szép szeméből látom, hogy annyi, de annyi benne a lélek! Ó, ez meg tudna érteni engem!… és nem jutna eszébe önző czélokra használni ki a bizalmamat, bár bizonyos, hogy nem vagyok közönbös előtte, és meg tudja becsülni lelkem egész értékét! Igen, elejthetném előtte, hogy, mint a szellemi tekintetben legjobban fejlődött nők általában, én is szerencsétlen vagyok… és elbeszélhetném neki az én sokféle bánatomat: ábrándjaim elröppenését, csalódásaimat, lelkemnek minden nélkülözését, örök nyugtalanságomat, lelkem örökös vágyódásait. Végre is ebben nem volna semmi rossz. Mint Ellen Key nagyon jól mondja: tökéletesedésünk jele, és korunk egyik vívmánya, hogy ezekről a dolgokról nők és férfiak olyan nyiltsággal cserélik ki gondolataikat, a milyen nyiltsággal azelőtt sohase beszéltek. Bár, az igazat megvallva, azt már nem veszem észre, hogy a teljes nyiltsággal beszélgető nők, a kiknek a példáját nem merem utánozni, boldogabbak volnának, mint anyáik, a kik az idegenek előtt egyben-másban olykor titkolóztak; a nyiltan beszélgetők legfeljebb: többet szórakoznak. De a mi igaz, az igaz, és Ellen Key bölcsen szól, ha arra tanít, hogy bizonyos ügyeket a legteljesebb nyiltsággal kell elintézni, mert a lényeg az, hogy: add meg a léleknek, a mi a léleké, és ha a lélek nem kapja meg a magáét, ezen nem segít az őszinteség hiánya. Természetes volna tehát, ha egészen őszintén szólnék ahhoz, a ki teljesen ért engem, s mert teljesen ért, a maga erejéből, úgyszólván akaratom ellenére is: barátom. Mégis valami visszatart ettől. Valami homályos, zavaros érzés, mely azt suttogja nekem hogy: ha mez nélkül mutatjuk meg lelkünket egy idegen férfinak, ezzel majdnem többet teszünk, mint ha módot nyujtunk neki arra, hogy megleshessen olyan szépségeket, a melyeket a bálokban sem láthat. Szellemi tekintetben a legjobban fejlődött nők közé tartozom, de vannak babonák, a melyeket nem tudok kiirtani magamból. Így azt képzelem, hogy bizonyos dolgokat csak a komornának szabad tudnia, de nem szabad tudnia még annak sem, a kit a boldogság istene két órára társunkul rendelt. Ilyenforma babona bennem, hogy a léleknek megvan a maga külön szemérme. Beleképzelem magamat a férfiak helyzetébe. Nos, ha egy férj vagy egy szerető nem óhajtja, hogy a felesége vagy a kedvese elmondja egy idegennek azokat a gondolatait, a melyeket talán neki sem mond el: ezt én meg tudom érteni. Még azt is meg tudom érteni, ha a férj vagy szerető az ilyen bizalmas közlést a hűtlenség egy nemének tekinti! Már pedig én a férjemet nem akarom megcsalni, bár ő tudtán kivül szinte kényszerít rá; nem akarom megcsalni, bár az egész világ összeesküdt ellenem; nem csalom meg, ha az egész világ összedől is!… Ez ugyan ostobaság, mert minden szellemileg fejlett nő tisztában van vele, hogy a szívnek is megvannak a maga jogai; de ez nálam már babona, és én ragaszkodom a babonámhoz, mert ha egyszer minden babona ki talál veszni belőlem, akkor attól félek, összedől a világ! Azt mondhatnád: de hiszen ez a fiatal ember (mert eltaláltad, ő csakugyan fiatal) nem idegen! Szó sincs róla, ha nem a kicsinyes konvencziók nézőpontjából tekintjük a dolgot, ha csak a lelkemre hallgatok, azt kell mondanom: igaz, nem idegen. Érzem, hogy lelkem társa voltaképpen ő. De kételkedések ostromolnak. Végre is azt, hogy kicsoda lelkünknek az igazi társa, csak akkor tudjuk meg bizonyosan, ha már átéltük a tökéletes, a felejthetetlen, az egész életre szóló boldogságnak azt a két óráját, a melyről Ellen Key beszél. (Vagyis inkább Rilke, mert Ellen Key csak Rilkét magyarázza. Olvastad Rilkét? Ah, Rilke!) Az Ellen Key két órája után, vagyis a Rilke két órája után, már tisztában lehet vele az ember, hogy az, a kit lelkünk társának sejtettünk, lelkünknek igazi társa-e?… hogy csakugyan ő-e az a bizonyos, a kit a gondviselés rendelt számunkra?… azaz, ne beszéljünk frázisokban, ne mondjunk gondviselést, hanem mondjuk a nagy Természetet. Előbb ezt sohase tudhatjuk bizonyosan. Kételkedő vagyok, – mert már csalódtam egyszer: tudniillik a férjemben – és bizalmamat nem akarom érdemetlenre pazarolni. Aztán még egy másik kétség is bánt. Vajjon egészen igaza van-e Rilke nyomán Ellen Keynek, a gyermekek nagy védőjének?… Vajjon ebben a két órában, a melyben megtaláljuk és megértjük egymást, a kölcsönös megtalálás e nagy jelenetében csakugyan végigeljük-e az egész életre elegendő boldogságot?… Vajjon ez a két óra, ha az emberi fejlődésnek még oly magas fokára jutunk is el benne, összes ragyogó emlékeivel együtt tökéletesen elég-e egy hosszú életre?… Vajjon lelkünknek csak egy igazi társat rendelt-e a természet, vagy több igazit?… Hisz a lélek oly sokat kibír, oly sokat el tud viselni! Néha, nem egyszer, gondoltam már arra is, hogy panaszaimat nem ő neki, vagy lelkem egy más igazi társának, nem egyetlen férfinak mondom el, hanem a hogy egy szellemi tekintetben magas fejlődési fokon álló nőhöz illik: az egész világnak. Sokszor gondoltam rá, hogy a legjobb volna egy könyvben tárnom fel benső életem titkait, a hogyan az a norvég asszony tette, a ki most csodálatom és irigységem tárgya. Olvastad a norvég asszony vallomásait? Ha nem olvastad, úgy még nem olvastál semmit. Ó, mily igaz, és mily rettenetes könyv ez! Maga az élet! A norvég írónő elbeszéli, milyen lelki gyötrelmeket okozott neki az, mikor keserves meglepetéssel vette észre, hogy férje a csöndes, nyugodt házaséletet akarja élni, a melyben a szerelmes pillanatok – csak pillanatok. Aztán leírja, micsoda átalakuláson ment keresztül; milyen lelki fásultságot érzett, s utóbb milyen nagy lelki ürességet, mekkora vágyódást kifelé, vágyódást _egy_ ember után, az igazi után. Kimondja nyiltan, hímezés-hámozás és álszemérem nélkül, hogy a gyerekei se tudták elfeledtetni vele, mily üresség tátong lelkében, a mi érthető, mert hisz a legjobban nevelt gyermekek is maszatosak, és sokat acsarkodnak, a mi végre is boszantó. Megmagyarázza, hogyan vágyódott, mint minden lelkileg kiváló nő, valami hozzá méltó elfoglaltságra, s hogy bár sorra próbált mindenféle foglalkozást, ezt az olthatatlan vágyakozását az egyesületi dolgok, és a szegényekkel való bibelődés milyen kevéssé elégítették ki. Megdöbbentően írja le az öregségtől való félelmét és kétségbeesését, mikor látnia kellettt hogy minden lépése egy-egy lépés a sír felé (mer, hiszen egyszer neki is meg kell halnia!) – egy-egy lépés a sír felé, a nélkül, hogy becsvágya valaha kielégülést találna, a nélkül, hogy apró örömei oltani tudnák lelkének örökös szomjuságát!… Feltárja előttünk egy szerelmi regényének titkait is: lelki tusáit és szerencsétlenségét, mert nem találta meg az igazit, s annál kevésbbé az igaziakat. Végre elmondja, hogy a mikor írásaival már pénzt keres, és a finom lelkü, művelt nők egymást vigasztaló, mulattató, kedves kis körében egyre több dicsőséget arat, tehát a mikor már lelkileg egészen kifejlődött, és eljutott a legnagyobb szellemi magaslatra, milyen kevéssé vigasztalja meg az a tudat, hogy csak a munkájának, és csak az örökbecsü eszményeknek él, milyen rosszul esik neki annak megismerése, hogy az örökbecsü eszmények a két órai boldogság után vágyakozó ember önáltató hazugságai, és hogy a leghosszabb munka sem ér fel a legrövidebb csókkal. Ó, mily igaz, hogy a munka csak hitvány szurrogátum, és hogy dolgozni szép, de a dolog még nem teszi az asszonyt jókedvüvé! Ó, mennyire igaza van, hogy fél a magánosságtól, az öregségtől, a haláltól, ezektől a fellázító nyomoruságoktól, a melyek helyett már igazán valami okosabbat találhatna ki a Társadalom! És ha meggondolom, hogy mialatt a norvég asszony ilyen gyötrelmeket állott ki, ilyen lelki tusákat vívott, ilyen szomorú regényt, sőt regényeket élt át: azalatt a férje folyton, mindig aludt! Nagyszerű írónő ez, és igen szeretném a példáját követni, mert az én panaszaim is kitennének egy kötetet, akár több kötetet is. De belőlem hiányzik az írói tehetség: sok bennem a babona, nem mertem élni, tehát nem jutottam el a kellő szellemi magaslatra. És még egy. A norvég írónő azzal, hogy soha ki nem elégített tüzes vágyakozását közzétette és megörökítette, olyan emléket állított férjének, a melyre a derék norvég, a maga szerény névtelenségében sem lehet tulságosan büszke. Menelaus-szal nagyon híres baleset történt, és Menelaus bizonyosan rászolgált hírnevére. De az ő nevetségessége nem tökéletes, mert meglakolt egy kissé. A névtelen norvég azonban meghalad mindent, a mi e tekintetben nyilvánosságra jutott. Ez a derék ember, a ki hiába élt, és hiába adott életet gyermekeknek, a ki hiába szaladgált e földi téreken, a ki futott-fáradt, de azért mégis örökkön adósa maradt feleségének a két órai boldogsággal, a ki most is csak »hozza« ezt a két órai boldogságot és hozni fogja századokon át, az idők végtelenségéig: ez a derék ember túltett Menelauson. Az a sokáig, és egyre tüzesebben lobogó, mindig eloltatlan és örökkön eloltatlanul maradó vágy, melyet a norvég asszony írói dicsőségével átadott a halhatatlanságnak, s mindenkorra megörökített: örök vádként fog lebegni a szerény névtelen emlékezetén, a végitélet napjáig. Nem akarnék a férjemnek ilyenfajta hirességet szerezni. Ő nem az igazi, ó nem!… de nem tehet róla, hogy nem az, azonkivül jó ember, jól bánik velem, nem érdemli tőlem, hogy ennyire csúffá tegyem. Azért nincs más választásom, mint hogy neked sírjam el panaszaimat, ujra, meg ujra! Hallgass meg, elnéző, baráti türelemmel! Hadd gyónjak: Két napja, hogy visszajöttünk Mentoneból: egy rémes fölfedezéssel jöttem vissza. Voltál már Mentoneban? Nem, ugy-e? Te, szegény, mindig ott csücsülsz a kis faludban. Mondhatom, hogy ilyenkor szép ott. Sok ismerősöm van, a ki irigyelt, hogy három hónapot tölthettem Mentoneban. És én éppen Mentoneban tudtam meg, mennyire szerencsétlen vagyok!… szerencsétlenebb, mint sejthettem! Egy szép, holdvilágos éjszakán, a mikor nem tudtam aludni, s ablakomból kibámultam a tengerre: egyszerre, hirtelen, mintha valami istenség világosította volna fel az elmémet, felvillant a fejemben az a tudat, hogy: igenis, nem tagadhatom le, vágyódásom az után a két órai boldogság után, a melyről Ellen Key beszél, oly olthatatlan, s oly parancsoló, mint a névtelen norvég asszonyé. Igenis, vágyódom egy férfi után, az igazi után, a ki, hogy norvégosan fejezzem ki az érzésemet: tartalommal töltse be az életemet! És vágyódásom olyan hatalmas, hogy attól félek: egyszer, a mikor nem is gyanítom, akaratom ellenére is elveszítem az eszem, és nem fogok valami sokáig lelkitusázni, hanem hamarosan, minden megfontolás nélkül el fogom követni azt az úgynevezett bolondságot, melyet mások hosszabb lelkitusák után, a házasság ötödik vagy tizedik évében, már a teljes józanság korszakában, szinjózanon követnek el. Azt fogod mondani: a baj talán nem olyan veszedelmes; alighanem tévedek a diagnózisban. Erről szó se lehet. Hiába mondom, hiába ismétlem százszor: nem, nem akarom, nem fogom megcsalni a férjemet!… attól tartok, hogy engem a további bonyodalmaktól, s talán a katasztrófától már csak valami csoda menthet meg. Olyan végtelen ürességet érzek a lelkemben, melyet se utazásaim apró örömei, se a társaságos élet mindig egyforma szórakozásai nem tudnak betölteni. A férjem jó, nagyon jó ember. Tele van azokkal a dicső (de alapjában véve utálatos) tulajdonságokkal, melyek a polgári életben a köztiszteletet biztosítják, és gyöngéd férj, ó, kiállhatatlanul gyöngéd!… Úgy viselkedik velem szemben, mintha arra pályáznék, hogy valamiképpen hibát ne lelhessek benne; nem lehetek olyan követelő, hogy az áldozatkészsége ki ne állja a próbát. De nincs az a gyönyörű kalap és nincs az a ragyogó ékszer, mely pótolni tudná az igazi szerelmet. Meglehet, csudálkozol, hogy így beszélek róla, mert tudod, hogy szerelemből mentem hozzá. Nos, igen. Annyit beszéltek annak idején a férfiui tökéletességeiről, – és egy fiatal leány mindent elhisz! – annyira hatott rám magamra is a gyöngédsége és a finomsága (azok a tulajdonságai, a melyeknek ma is meghódolok), annyira elkábított kellemes formáival és külseje férfiasságával, hogy bele kellett szeretnem, hiszen minden leány naiv. Igen, szerettem őt. Szerettem jegyességünk egész ideje alatt, – sőt szerettem házasságunk után is; szerelmem olyan bőséges volt, hogy idő kellett az elpárolgásához. De nem titkolom el előtted, hogy kiábrándulásom már régi, nagyon régi, s hogy az a rossz érzés, mely egyre erősödik bennem (annyira, hogy már-már tűrhetetlenné válik), egyidős házasságunkkal. Istenem, milyen ostoba is egy leány! Mindegyik képzelődik; én meg éppen tele voltam képzelődéssel. Azt hittem, hogy mihelyst kijövök a templomból, egyenest a hetedik égbe lépek be, abba, a melyről Mohamed beszél. Aztán az ember azt mondja magában, titkon, mig valami megfagyott mosolylyal ajakán, melankólikusan, üres tekintettel néz a világba: »Istenem, hát ez a házasság?!« És lelkünknek a mélyén sírni szeretne valami: »Ó, mily szomorú is az élet!« Sokszor mondogatták előttem, még lánykoromban, tapasztaltabbak, hogy a házassághoz hozzá kell törődni, s azért egy darabig azt hittem, hogy én is majd csak hozzá fogok törődni. De velem éppen ellenkezőleg történt. Én úgy találom, hogy ez az intézmény alapjában véve szerencsétlen s hogy az úgynevezett rózsaláncz annál nehezebb, minél régebben viseljük. Meredithnek nincs igaza, – olvastad Meredithet? – ezt az elavult intézményt nem lehet a jövő számára uj életre galvanizálni azzal, hogy a házasságkötést tiz évre határoljuk. Tiz évi házasság elviseléséhez már rabszolga-türelem kell. Megvalljam-e? Ma már ott tartok, hogy a férjem valósággal gyűlöletes előttem, s minél gyöngédebb irántam, annál gyűlöletesebb. Gyűlölöm őt, éppen azért, mert nincs egyéb hibája, csak az, hogy a férjem; mert nem lehet ellene egyéb panaszom, csak az, hogy mért vett el feleségül?! Gyűlölöm őt, mert a gyöngédsége arra szolgál neki, hogy még továbbra, még biztosabban lekössön; mert azzal gyanusítom, hogy gyöngédsége tudatos védekezés az én lázadó hajlandóságaim ellen. Gyűlölöm őt, mert gyöngédségével lefegyverez, mert gyalázatos kifogástalanságával a legcsekélyebb ürügyet se adja arra, hogy nyiltan fellázadjak ellene és belekényszerítsem a teljes szakításba, vagy hogy egyéniségem felszabadításával a magam tetszése szerint toroljam meg azt, hogy tapasztalatlanságomat elkábította és a feleségévé tett. A tulajdon lelkiismeretemet, a tulajdon tisztesség-érzetemet játszsza ki ellenem… nem alávalóság ez? Csak egy szerencsém van a szerencsétlenségemben: az, hogy nincs gyermekem! Végre is így ura vagyok akaratomnak; akkor szerzem vissza szabadságomat, a mikor akarom, vagy azt teszem, a mit jónak látok. Egy gyermek örökre lekötne a gályához, úgy megzavarná az itéletemet arról, hogy mihez van jogom, mihez nincs: méginkább babonássá tenne. Mert, eltaláltad, ha nem csalom meg a férjemet, vagy legalább is szent elhatározásom, hogy nem csalom meg mindaddig, a mig különös okot nem szolgáltat rá: ezt nem férjem iránt való tekintetből teszem és nem is azért, mintha azt képzelném, hogy erre nincs jogom, ó nem! Csak a tisztesség-érzetem idegenkedik attól, a mi okvetetlenül titkolózással, szinleléssel, s bizonyos néma hazugsággal (vagy talán sok valóságos hazugsággal) járna, a mint hogy csak akaratomnak a gyöngesége tart vissza attól, hogy a mig férjem semmi ürügyet nem szolgáltat rá, visszaköveteljem egész szabadságomat. Mondom, nem vagyok elég okos: babonás vagyok. Ez az, a mi folyton, szünet nélkül foglalkoztat; a mi izgat, ingerel, gyötör; a mi miatt már régóta nem tudok aludni. Magánosságom óráiban, keserű orvosságul – megengedem, hogy ez az orvosság egyébként se jó – Weiningert és Ellen Keyt olvasgatom. Olvastad Weiningert? Otto Weiningert? A »Geschlecht und Charakter«-t? Hogyne olvastad volna! Ez a szerencsétlen fiatal ember, a kit, talán mert külseje nem gyaníttatta lelkének kincseit, rövid életében nem szerettek, megcsaltak, kiszipolyoztak s elkínoztak a nők, halála előtt egy testes kötetben annyi sarat szórt az egész női nemre, annyi piszkot vágott mindnyájunk arczába, hogy könyvét minden értelmes nőnek el kell olvasnia. Nagyszerű filozófus ez, és nekem roppant imponál, főképpen azért, mert így még senki se bánt el velünk, a minek minden asszonyra hatnia kell, mert hiszen gyöngék vagyunk, a kiknek az erő, a szigoruság és a merészség még a czudarságban is imponál, a mi talán szintén szellemi alárendeltségünknek a jele, vagy legalább is annak bizonyítéka, hogy impresszióink, hangulataink, érzéseink könnyen megvesztegetik sokunk itéletét. Mikor Weiningert olvasgatom, – előadása oly meggyőző! – kétségtelen előttem, hogy nem csak az én házasságom szerencsétlen, hanem minden házasság az, mert a házasság gyalázatos intézmény, melyet a férfiak rabszolgatartó önzése talált ki és a melyet a rabszolgává aljasított asszony, a ki természettől gyönge, tehát álnok, üreslelkű, tehát érzéki, alárendeltségre termett, tehát kicsinyesen kapzsi – szükségképpen a hazugságok mocsarává tesz. Igen, át kell látnom, hogy ennek a fenségesen goromba és betegesen őszinte filozófusnak igaza van: mindnyájan nagyon rosszak vagyunk, az asszonyt rossznak, rosszul formálta a természet. És ilyenkor még jobban gyűlölöm a férjemet, mint máskor. Okos embernek látnia kell a női nemmel együtt járó minden silányságot s akkor hát okos ember hogyan vehet el valakit feleségül! Ehhez ostobaság kell vagy gonoszság, sőt gonosz ostobaság. Ah, mennyire imponál nekem az a fenségesen és betegesen nagyszerű platonikus élet, melyet Weininger prédikál! Milyen más volna az egész világ! Igaz, hogy csak kevesen örvendeznének neki, mert az emberek száma egy kicsit megcsappanna. Máskor pedig, ha Ellen Keyt olvasgatom, az jár a fejemben, hogy akármennyire gyarlók vagyunk, mi nők, a házasság intézménye nem azért rossz, mert mi rosszak vagyunk, ez még a kisebbik baj, sőt ha csakugyan mind rosszak vagyunk, akkor a házasság ránk nézve nem is olyan rossz. Igen, a gyermekek nagy védőjének igaza van: a természet ott hibázta el a dolgot, hogy a nőnél a szerelem a lélekről megy át az érzékekre, vagy akár el se jut odáig, a férfinél pedig többnyire az érzékekből indul ki s a czélhoz, a lélekhez, talán el se jut. Micsoda szentivánéji kergetőzést rótt ki a természet a lélekre és az érzékekre! És milyen sűrű ködben kell megtörténnie ennek az akadályversenynyel egybekötött kergetőzésnek! Igazán nem csoda, ha az érzékek és a lélek, melyek oly csillagok, mik egymást kergetik, néha eltévesztik egymást, s a szegény érzékek elfáradnak, a szegény lélek pedig elveszti az eszét! Ilyenkor még jobban gyűlölöm a férjemet, mint máskor. Mig az én szerelmem a lélekről sohase tudott eljutni az érzékekhez, mert útközben elalélt, az ő szerelme elsiette a dolgot, s túlságosan hamar jutott el a lélekhez, természetes tehát, ha sohase találkozhattunk. Mindezt nem azért irom, mintha vigasztalást várnék tőled (az én számomra nincs vigasztalás!), csak ki akarom beszélni magamat, mert ez egy kissé megenyhit. Hogyan is várhatnék vigasztalást Tőled, a ki alighanem nálam is szerencsétlenebb vagy! Nem vigasztaló ugyan, de az bizonyos, hogy én nem vagyok mártir, mint te. Összes bajaim okozója én magam vagyok, mig te áldozat vagy. Önként mentem férjhez, szabad elhatározásból, ahhoz, a kit választottam. Téged kényszerítettek. Én legalább egy darabig szerettem a férjemet; téged ahhoz erőltettek, a kit nem szerettél. És sok más. Az én férjem legalább jó ember; tekintélyes, figyelmes, gyöngéd, áldozatkész. A tiedről azt hallottam, hogy rossz ember, vagy legalább is rossz férj. Korhely, iszik, kártyázik, még ver is. Én legalább kényelemben élek, férjem gondoskodik mindenről, a mit csak kivánhatok; megszerez nekem minden szellemi élvezetet, utazgatunk, társaságba, mulatságokba járunk, szórakozom. Téged eltemettek egy kis fészekbe, a hol szerényen éltek. És még egy. Te nagyon korán mentél férjhez, és Ellen Keynek igaza van, nincs rosszabb, mint ha egy leány nagyon korán megy férjhez. Mert akkor a fiatal, életrevaló embereknél oly gyakori utazási kedv s a tapasztalatok kielégítésének vágya az asszonynál nem juthat kielégüléshez, különösen ha a gyermek korán megérkezik. És a gyermeket is sokkal jobban élvezi az anya, ha csak akkor születik, a mikor már nem áldozza fel neki fiatalos örömeit, kedvteléseit. Mondd, miért nem írsz soha magadról? De mára befejezem a siránkozásomat. Huszonegy oldal után végre kegyelmet kapsz, mert látogatóm érkezett. Sokszor csókol és egy pár sort vár tőled _Sarolta_. II. Kedves Saroltám, sietve irok neked, bár maszatos kis porontyaim ugyancsak acsarkodnak, ha egy félórára megszököm tőlük, és pedig, hogy az igazat megvalljam, azért sietve, mert borzasztóan boszant, hogy az uramról nem tudom miféléket pletykáltak neked. Hogy az én uram rossz ember! A legjobb ember a világon. Hogy korhely! Már hogy volna korhely! Azt hazudták neked, hogy: iszik, kártyázik, még ver is. Hogy iszik! Dehogy iszik! Azaz, hogy iszik, mert mindenki iszik, az egyik vizet, a másik bort. De mi az, hogy valaki »iszik«? Iszik az, a ki annyit iszik, hogy leissza magát a sárga földig, úgy hogy az asztal alá esik, vagy tántorogva megy haza, beleköt a többi részegbe, botrányokat csinál, és vagy az utczán aludja ki mámorát a sárban, vagy pedig úgy kerül az ágyába, hogy lepedőben adják át a házmesternek. Na hát, kedvesem, az én uram nem iszik. Bort iszik ugyan, nem vizet, mert sokat jár a levegőn, de csak annyit iszik, a mennyi jól esik neki, és ha többet iszik, mint a gyomorbajos emberek, ez csak azt jelenti, hogy többet bir el, mint más. Szeretném én látni azt a bort, a melyik neki megártana! Olykor, nagyritkán, elmegyünk valamelyik szomszédhoz névnapra, keresztelőre, disznótorra, batyubálba; ilyenkor megesik, hogy egy-egy vendég felönt a garatra, egyiknek nem forog a nyelve, a másiknak keresztbe áll a két szeme, a harmadik tökéletesen elázik. Az én uram meg be se csíp; nem beszédesebb, mint máskor, meg se látnád rajta, hogy ivott, pedig többet ivott, mint az a három! Hogy néha napján eljár a kocsmába? Édes istenem, azt csak nem kivánhatom tőle, hogy azért, mert családja van, soha szót se váltson férfiemberrel! És hogy kártyázik! Nem igaz, nem igaz, nem igaz! Ki kártyázik? Az, a ki egy ültőhelyében elveszt egy vagyont; a ki elkártyázza a házbért, a kenyérre valót; a ki éjszakáit a játékasztal mellett tölti. De az én uram ugyan nem kártyázik. Hogy vasárnaponkint leül tarokkozni a doktorral meg a plébánossal és elveszit vagy nyer egy pár fillért, forintot, az remélem, nem kártyázás, hanem tréfa, időtöltés, mulatság. Nem mondom, hébe-hóba, egy-egy nagyobb összejövetel alkalmával megtörténik az is, hogy más játékot játszik; talán, egyszer-kétszer, arra is volt eset, hogy nagyobb összeget veszített, mert urasan játszik, nem gyáván, és nem azzal a kapzsisággal, mely némelyik férfit annyira megutáltatja az emberrel. Előtted bizonyosan ezt az egy-két esetet fujták fel elefánttá, de mondom, hogy ez ritka kivétel. Aztán egyszer veszít, máskor nyer. Inkább nyer, mint veszít, mert tud játszani, s a ki tud játszani, mért ne játszanék? Többet mondok: én is szeretek játszani, pedig nagyon rosszul játszom. Persze, az baj volna, ha kettőnk közül én volnék az, a ki kártyázik, mert a ki nem tud kártyázni, az ne kártyázzék. De mért ne kártyáznék ő, a ki tud? Szóval ebből se igaz egy szó se. Az meg éppen szemenszedett hazugság, hogy ő engem ver. Ezt az alávaló rágalmat olyan asszonyok találták ki, a kik szerelmesek az uramba, és úgy irigyelnek engem, hogy megölnének egy kanál vizben. Szeretném tudni, miért verne? Nem ellenkezem vele semmiben; előre tudom, hogy jobb úgy, a hogy ő gondolja. És ha valaki nekem szemembe merné mondani, hogy ő engem valaha megvert: bizony isten kikaparnám a szemét. Neked, a ki mintha a testvérem volnál, mély titoktartást kérve – az anyámnak se vallottam meg! – bizalmasan elárulom, hogy az első esztendőben, de csakis az első esztendőben, egyszer-kétszer csakugyan megvert, persze csak úgy, a hogy egy rossz kis gyereket vernek meg, nem annyira büntető, mint inkább javitó szándékkal, de meg kell jegyeznem, hogy ha megvert, hát mondhatom megérdemeltem. Olyan esztelenül nyakas, olyan nyelves, olyan kiállhatatlan, olyan kis Xantippe voltam, s olyan pimaszul feleseltem vele, hogy asszonyos gyöngeség lett volna, ha meg nem büntet. Lenéztem volna magamban, meg kellett volna vetnem, ha ostoba lágyszivüségből, holdkóros lovagiasságból, szerelmes meghunyászkodásból, vagy férfihoz nem illő puhaságból és léha kényelemszeretetből véletlenül nem vert volna meg. Mert akkor még egészen gyerek voltam és gyerekes, rossz gyerek. De akkor is volt magamhoz való eszem; éreztem, hogy megérdemlem a leczkét, és tudtam, hogy nem történt velem semmi szerencsétlenség Hogy mennyire nem volt komoly, ha egypárszor, csak úgy tessék lássék, rám legyintett, hogy aztán, mikor sírok, mindjárt megvígasztaljon, bebizonyíthatom neked azzal, hogy mindannyiszor, a hányszor kikaptam, másnap reggel én kértem bocsánatot: »Édes kis uram, máskor nem leszek rossz!« És most hálás vagyok neki, hogy annak idején kinevelte belőlem a kiállhatatlanságaimat. Olyan gyerek, olyan éretlen és olyan hajlítható voltam akkor, hogy meglehet, elkényeztetett, tűrhetetlen feleség, és minden jóra alkalmatlan, családanyának nem való, léha asszony vált volna belőlem, ha nem azon a módon oktat a jóra, a melyik a gyerekes lények előtt a legkönnyebben érthető, akármilyen patriarkális és falusias is ez a módszer. Azt is rosszul tudod, hogy én nem szerettem az uramat, és hogy kényszeríteni kellett hozzá. Igaz, hogy eleinte nem akartam hozzá menni, mert azt képzeltem, hogy nem szeretem. Mikor megkért, egy dologtalan fiatal ember lábatlankodott körülöttem, – még ma se tette le a vizsgálatát! – a ki addig forgatta a szemét, és addig zümmögte a fülembe a szerelmes verseket, hogy gyerekfejjel összetévesztettem őt a szép versek szerzőivel, és azt hittem, hogy érdeklődöm iránta. Azért eleinte, mig nem ismertem meg jobban az egyiket is, a másikat is, hallani se akartam az uramról, és ebben az időben mindenféle ostobaságot összeabajgattam, hogy így meg úgy, sohase megyek hozzá, inkább a kútba ugrom. Ennek persze híre kelt, de annak nem kelt híre, mert nem mondtam el senkinek, hogy nekem már akkor is nagyon tetszett az uram egész megjelenése és modora, magatartása. Nem is ellenkeztem olyan sokáig, mint beszélték, mert minél többször találkoztam az urammal, annál kevésbbé idegenkedtem tőle, de annyi igaz, hogy nem mindjárt mondtam igent, mert szörnyen naivul gondolkoztam a házasságról s tele voltam holdvilággal. Mit tudtam én akkor a világról?! Olyan libácska voltam, hogy ma csak nevetni tudok akkori képzelgéseimen; hogy mi az élet, egy afféle ostoba kislány, a milyen én voltam, nem is gyanítja. Összebeszéltem hetet-havat, de azt se tudtam, mi fán terem: szerelem, házasság. Kislányos sunyisággal eltitkoltam, hogy a kérőm is sokat motoszkál a fejemben; persze, azt csak később tudtam meg, hogy tulajdonképpen mindig őt szerettem. De mikor a szüleim a lelkemre beszéltek, készségesen engedelmeskedtem és ha nem is valami vígan mentem az esküvőmre, engem bizony nem kellett kényszeríteni, az már nem igaz. És azt csak neked vallom meg, hogy meglehetősen hamar beletörődtem a sorsomba; végre is az embernek kinyílik a szeme. Az ember lassankint rájön, hogy az életben, ha sok benne a baj, van szép és jó is és ha az első esztendőben sokat kellemetlenkedtem az uramnak, ez már afféle meggyőződés nélkül való háboruság volt, hasonló a régóta duzzogó gyerek utolsó rosszalkodásaihoz, a melyek már csak arra valók, hogy az uzsonnázó asztalnál a méltóságérzet csorbája nélkül jelenhessék meg. Igaz, hogy azt a változást, a mely bennem véghez ment, eltitkoltam még az uram előtt is, de ha akkor rejtegettem az érzéseimet, most már, kivált neked, elmondhatom, hogy akármennyit rosszalkodtam az első esztendőben, alattomban már akkor úgy gondolkoztam, hogy az élet szebb, mint régente képzeltem. És minél inkább mult az idő, annál szebbnek találtam. Mért ne mondanám el neked, hogy éppen nem vagyok olyan sajnálnivaló, a milyennek gondoltál?! Nem beszéltem volna erről most sem, a mint nem beszéltem eddig soha, mert… Mert eleinte szégyeltem leánykori együgyüségemet, később pedig nem beszélhettem magamról: a te dolgod fontosabb volt, mint az enyém. Most se találom helyénvalónak, hogy téged, a kit nagy, komoly, szomorú, súlyos kérdések foglalkoztatnak, az én aprócseprő ügyeimmel untassalak, de ha már kérded, mégis csak elmondom, a mi valamennyire érdekelhet. Tehát: nekem is vannak bajaim és néha nagyon sok bajom van, de nem vagyok sajnálnivaló, nem vagyok szerencsétlen. Nem élünk valami nagy kényelemben, de olyan szegénységben sem, mely az életünket nyomoruságossá tenné. A falut, a hol meghúzódtunk, nem találom unalmas fészeknek; megszoktam, a nagyvárosi élethez talán már nem is tudnék hozzászokni; és nekünk is vannak apró örömeink, kedvteléseink, a melyeket te nem ismersz. Igaz, hogy nem járunk szinházba, hangversenyre, bálba, de ha egy esztendőben egyszer fölmegyünk Pestre és elnézünk valamelyik szinházba: egy évig beszélünk az előadásról. És itthon is vannak szórakozásaink. Szalón, zsúr, egyesület, finom lelkü nők egymást vigasztaló kis köre: minderről csak a könyvekből tudok, de mi is összejövünk, egyforma emberek, néha még tánczolunk is. Mellettünk, egy másik szobában, a gyermekeink játszanak; ha elvétve, este is fenmaradunk, elaltatjuk őket, s mi tovább mulatunk. Ékszert, az igaz, utóljára a múzeumban láttam; szép toalettekre se vágyódom: olyan ruhákban, a minőket te talán soha sem, vagy ha igen, legalább is két esztendővel ezelőtt viseltél, én vagyok itt a legelegánsabb asszony. Utazni! Még csak az kellene! Ha tudnád, hogy gyerekekkel utazni micsoda szörnyü penitenczia, örökre elmenne a kedved minden kirándulástól! És ha Ellen Key csak azért nem helyesli a korai házasságot, mert az az asszony, a ki igen fiatalon került főkötő alá, nem utazhatja ki magát kedvére: akkor nincs miért vádolnom magam, akkor én belenyugszom sorsomba. Sőt, akármit mondjon Ellen Key, nekem jól esik az a remény, hogy mire a gyermekeink felnőnek, mi még nem leszünk öreg emberek. Azt mondhatnám: hogy boldog vagyok… ha az uram többet ülne itthon. Természetesen, nekem is sok a bajom. Azonkivül, hogy az uram néha magamra hagy: vesződségem van bőven. Aztán a gond s a mi a legrettenetesebb: a gyerek-betegségek! Egy nagy szomorúságom is volt. Csak neked mondom el; más előtt, ha rám bizonyítanák is, letagadnám, mert szégyellem. Képzeld, véletlenül megtudtam, hogy egyszer – azóta gyanakszom, hogy talán többször is – megcsalt az uram, igen, nem tudom megérteni, el se akartam hinni, de megcsalt. Ne itéld meg ezt a dolgot nagyon szigoruan: volt némi mentsége, ha ugyan egyáltalán van mentség erre a szörnyűségre. Először is akkortájt beteges voltam, aztán hosszabb ideig el kellett maradnia hazulról, majdnem egy hónapig!… de az eset nem is volt nagyobb jelentőségü, mert arról a hölgyről nem érdemes beszélni, és az uram, akkor az egyszer, kivételképpen, becsípett! Még egyebet is mondott mentségül, a mit, azt hiszem, csak a békesség kedvéért, jóindulatból, sajnálatból talált ki. Azért nagyon rosszul esett, hogy ennek is meg kellett történnie; és sokáig nem tudtam megbocsátani, hogy ilyen szégyenbe ejtett. Ugy érzem, akkor is megbocsátottam volna, ha ez a váratlan csapás akkor ér, a mikor még nem voltak gyermekeim. Bár most már nem tudom elképzelni a világot a gyermekeim nélkül. Bizony, nem tudod, mit beszélsz, ha örvendezel azon, hogy nincsenek kicsinyeid. A sok gyerek nagyon jó társaság; nem is képzeled, hogy zenebonájukban milyen sok vígasztalást lelhet az olyan asszony, a ki nem törekszik valami különös lelki magaslatra. Lehet, hogy mosolyogsz rajtam. Nem érek rá sokat olvasni, mert kicsinyes tennivalóim meglehetősen elfoglalnak, de valahol (a könyv czimére már nem emlékszem, a szerzőjéről is csak annyit tudok, hogy a norvégok egyik büszkesége) egyszer azt olvastam, hogy az asszonynak az a készsége, a melylyel beletörődik a szenvedésbe, tulajdonképpen: masochismus. Erősen gyanítom, hogy a jeles norvég ez alkalommal szellemi magaslatáról kissé messzire hajította a sulykot. Én legalább semmiféle perverz gyönyörüséget nem találok abban, ha valami rosszat kell elszenvednem; akkor se, ha az uram méri rám ezt a megpróbáltatást. De tudom azt, hogy az ember sokat kénytelen megbocsátani a másiknak, ha ezzel a másikkal együtt akar élni, és tudom azt is, hogy a ki csak azért keresi a szabadságot, hogy az első helyett egy másodikkal, tökéletesebbel álljon össze, megcsalja magát, mert: plus ça change, plus c’est la même chose. És nem hiszem, hogy megadásom: a született rabszolga ösztönszerü meghunyászkodása. Nekem úgy rémlik, mintha egy kissé túloznának azok, a kik azt mondják, hogy a fel nem lázadó asszony élete ma tisztára rabszolga-sor. Mindenesetre kibékít a helyzetemmel, hogy közvetetlenül mellettem, velem szövetségben, nagyrészt értem és az enyéimért, egy másik rabszolga fut-fárad, vesződik, izzad, töri magát és verejtékezik, egy másik rabszolga, a ki férfi s a kinek a sora átkozottul hasonló az enyémhez. De azzal meg éppen tisztában vagyok, – ismerem magamat s ismertem egy kevéssé más asszonyokat is, – hogy nagy általánosságban, mi asszonyok, nem vagyunk olyan rosszak, mint a fenségesen beteges bölcsek mondják, és semmiesetre se vagyunk rosszabbak, mint a férfiak, a kik között szintén temérdek betörő akad. Nem olvastam Weiningert és nem is fogom elolvasni soha; nem vagyok kiváncsi erre a keserüszájú bölcsészre. A világnézete nem érdekel; az ilyen világnézetnek csak egy magyarázata lehet: az, hogy ez a bölcselő rossz kulcscsal próbálta nyitogatni a női sziv rejtekét. Nem olvastam Ellen Keyt sem; csak sokat olvastam róla. Azt se tudom, hajadon-e, vagy asszony, a mi különben az ő korában már mindegy. Hajadonnak képzelem, mert egy férjes asszony nem tapasztalhat annyit, mint egy szabad, független hajadon, s abból, a mit róla olvastam, úgy tetszik, mintha nagyon jól ismerné az életet és az embereket. Tájékozatlanságom megmagyarázza, hogy nem tudom, miért nevezed őt a gyermekek nagy védőjének. Úgy látszik, csakugyan hajadon. Mert Kassai Vidor, a kinek a filozófiája épp oly eredeti, mint a Weiningeré, egyik nagy bölcsészeti művében, ha jól emlékszem: a »Hullámok« – ban, azt írja, hogy a gyermekeket úgy védelmezzük meg a legsikeresebben, ha nem adunk nekik életet. Ezek után talán nem fogod csodálni, ha megvallom, hogy leveledet – és vívódásaidat – nem értem egészen, tökéletesen. Hogy lehet nem szeretni egy jó férjet, – a kibe egyszer szerelmesek voltunk! – pláne, ha az ember nem szerelmes másvalakibe?! Mintha valamit mégis elhallgattál volna előttem. Mintha leveledben egy kis rejtelem volna, melynek a nyitját nem tudom megtalálni. Hogy a házasság szerencsétlen intézmény?! Az bizonyos, hogy a házasság sok roszszal jár, de mint a szerelemben, van benne egy kevés jó is, hiszen a kettő, végre is, nem zárja ki egymást. Persze a tűrhető házasságnak elengedhetetlen föltétele, hogy a két lélek és nemcsak a két lélek… de csak így röviden nem tudom megmagyarázni, hogy mit akarok mondani, és abba kell hagynom az írást, mert a legkisebbik gyerekem már nagyon ránczigálja a szoknyámat. Isten áldjon, édesem; egy pár nap mulva ujra írok. _Nelli_. FELVILÁGOSODÁS. Két hölgy beszélget: – Tiz szóval… nem, két szóval elmondom, hogy miről van szó. Elvállaltam a _Női Munka_ szerkesztését. Ez a folyóirat nálunk egyetlen lesz a maga nemében; és előkelő szinvonalu, mint például a _Mutterschutz_. Dolgozni fognak belé az összes európai nevezetességek; a _Mutterschutz_ irói is mind: Ellen Key, Lisnevszka Mária, Schirmacher Käthe doktor, Braun Lily, Stöcker Helén doktor, Fürth Henriette, Streitberg grófné, Bleuler-Waser Hedvig doktor, Schreiber Adél, Eckstein Emma, Simon Helén, mindenki. Képzelheted, milyen ambiczióval csinálom az első számot; az első számban ki akarok tenni magamért. A közlemények nagyrésze már megvan; ilyet még nem láttak nálunk. Az első czikket maga Ellen Key írta, a mi persze már egymagában is biztosítja, hogy rendkivül előkelő szinvonalon leszünk. Az egyik legkedvesebb eszméjéről irattam vele; tudod, arról, a mit a szerelem evolúcziójáról szólva fejt ki, hogy tudniillik a házasság elavult intézménye csakis abban az esetben tartható fenn, ha a házasfelek nem fognak együtt lakni. – Érdekes czikk lehet. – Érdekes és komoly, mint a halál. De ez nem minden. A második czikk Lisnevszka Máriától való. A gyermekek felvilágosításának nagy apostola természetesen nem írhatott másról, mint erről a már nem uj, de elnyűhetetlen témáról… ez a téma, lelkem, tartósabb, mint a legjobb czérnaszövet. Talán nem kell mondanom, hogy a czikk végtelenül érdekes; őrülten fogják venni a trafikokban. Egymagában is biztosítja az első szám sikerét. Még a harmadik czikk is külföldi nagyság munkája. Stöcker Helén ír benne a sexuális etika reformjáról. De a negyedik czikket már hazai nevezetesség írta. Ennek a czíme: »A szabad szerelem és a fajnemesítés«. Aztán én írtam egy apróságot… szerény, jelentéktelen irka-firka, de a tárgya a legfontosabb a világon: szóvá teszem, hogy mire tanítsuk meg azokat, a kiket a nép tudós asszonyoknak nevez. Aztán a Göndör Sándorné essay-je következik. Göndörné Ellen Key mellett tör lándzsát, és Magyarország nevében is megköveteli, hogy a házasfelek ne lakjanak együtt. – Jól teszi, de mit szól ehhez Göndör Sándor? – Örül, hogy a felesége nem az ő hátán töri el a lándzsát. Egy férj mindig örül, ha a felesége megírja azt, a mit különben elmondana. De várj, hadd mondom el, hogy mi lesz még az első számban. Még csak egy szó. Göndörné könnyebbfajta elmefuttatása, hogy ne mondjam: lírai zsörtölődése után egy súlyos tartalmu társadalom-filozófiai tanulmány következik; Kovácsné értekezik benne arról a nagy kérdésről, hogy: mit tegyünk a házasságon kívüli anyák gyermekeiért? – Azt hiszem, erre a nagy kérdésre Kovácsné egy igen rövid mondatban is megfelelhetne. – Hogy-hogy? – Mit tegyünk a házasságon kívüli anyák gyermekeiért? Azt, a mit elmulasztunk megtenni a tulajdon gyermekeinkért! – Te tréfálsz! – Hiszen te is tréfáltál! – De a czikk nem tréfa. Egy vékányi idézet van benne Forelből, Blochból, Havelock Ellisből, Michelsből és Kurz Izoldából. Édesem, a ki ennyit tud idézni, az joggal büszkélkedhetik vele, ha a gyermekei mosdatlanok. És a következő czikk még kevésbbé tréfa. Ez már egyenesen szenzáczió. Egy nyolczgyermekes anya mondja el benne, milyen megfigyeléseket tett a gyermekein, a mikor Lisnevszka Mária tanácsát követve, a nyolczadik baba eljövetele alkalmával felvilágosította a többi hetet… mert a fájdalomban igazán nincsen titkolni való. – No, arra magam is kiváncsi vagyok, hogy mit mondtak a gyermekek? – Képzeld, a kis leányok elhatározták, hogy: be kell szüntetni a világot, a fiúk ellenben igen lelkesedtek, és azt mondták, hogy: »Sőt ellenkezőleg!« – Ilyet csakugyan nem igen hallott az ember, legalább erre, mifelénk. Meglehet, hogy Orosz- és Lengyelországban, vagy Skandináviában már nem szokatlan ez, mert, úgy látszik, nem lehet kitalálni olyan vad dolgot, a mi Dániában és Svédországban érthetővé ne válnék, s Norvégiában alighanem tótágast járnak az emberek… – Igen, az északon támadt világosságban ez a módszer már kiállotta a tűzpróbát. – Igen, Észak legmagasabban lévő és leghomályosabb helyein az embereknek valami csodálatos bagolyszemüknek kell lenniök, hogy igazságokat fedeznek fel a homályban és a megzavarodottságban is… – De ez még semmi. – Már bocsáss meg… – Úgy értem, hogy az még semmi, a mit neked most két szóval elmondottam. A mint láthatod, mindegyik czikkem érdekes, de az első számomnak nem Ellen Key, nem Lisnevszka, sőt nem is a nyolczgyermekes anya lesz a főékessége, hanem valami más. A _Női Munka_ első füzetének nagy ütőkártyája egy monstre-ankét lesz, a melyet a gyermekek felvilágosításának elnyűhetetlen kérdéséről rendezek. Ezt a hálás témát még nem aknázták ki eléggé; soha se lehet eléggé kiaknázni. Az én első számomban tehát erről a kimeríthetetlen tárgyról minden nő nyilatkozni fog, a kinek csak egy kis neve van. Úgy a hazaiak, mint a külföldiek. Természetesen nem arról, hogy szükséges-e a felvilágosítás? – mert ez már nem kérdés. Hanem arról, hogy a felvilágosításnak mikor és miképpen kell megtörténnie? Neked is nyilatkoznod kell. Írj hosszan, vagy írj röviden, a hogy kedved tartja; ha többet nem adsz, tiz sorral is beérem. – Ne vedd rossz néven, de tiz sort se írok. – És ugyan miért nem írnál? – Már azért sem, mert úgy érzem, hogy ha egy nő az efféle nézetnyilvánítással kilép a nyilvánosság elé: ilyenkor nem vigyázhat eléggé a tollára. Ha én mindenkinek elmondom, hogy miképpen gondolkozom a legkényesebb témákról, ezt nem tehetem a nélkül, hogy el ne áruljak valamicskét abból is: miféle tapasztalatok vagy érzések vezettek erre a gondolkozásra? Már pedig az ilyen közlések az én érzésem szerint nem igen férnek össze a nőiességgel. Sok nyilatkozatot olvastam már a te kérdésedről is; de úgy találtam, hogy majdnem valamennyi, többé vagy kevésbbé, a nőiesség rovására történt. És én ebben a tekintetben egy kicsit maradi vagyok. Persze, nem szólok a nagymamákról; azok már beszélhetnek. De én még nem vagyok nagymama. – Ej, igazán nem értelek! Micsoda özönvíz előtti prüdéria ez?! És te, a ki egy kitünő könyvet fordítottál le a nőknek a munkához való jogáról!… A kit a feminista törekvések egyik buzgó munkásának néztünk! De, édesem, ezen már régen túl vagyunk! Hidd el, ha elárullak: azt fogják képzelni rólad, hogy nem vagy eléggé művelt és nem vagy eléggé eszes!… De hát nézd meg azokat a tizennyolcz-húsz éves leányokat, a kik Lisnevszka Máriát hallgatják!… Vagy nézd meg azokat a külföldi jeleseket, a kik egész életükön át nem csinálnak egyebet, csak a legkényesebb témákról írnak vagy beszélnek, a kik úgyszólván kereskednek a legkényesebb témákkal! – Nem fogom a példájokat követni. Különben a nyilatkozatomnak aligha vennéd hasznát. Mert én tudok sokkal nagyobb bajokat is, mint hogy: elmulasztottuk felvilágosítani a gyermekeinket, és nem látom át ennek a propagandának a sürgősségét, annál kevésbbé, mert ismerek komoly bajokat és sürgős tennivalókat, a melyekkel soha se gondoltok! – Hogyan? Csak nem vagy a felvilágosítás ellen? – Nem vagyok se ellene, se mellette, mert azt hiszem, hogy ez eddig is mindig megtörtént, Lisnevszka, mindnyájatok, tudós hozzákészülődés és a sokat emlegetett károk nélkül, a maga helyén és idejében. Először is a fiúk felvilágosításáról nem érdemes komolyan beszélni; az én önkéntes fiam, legalább, bár én soha se beszéltem neki efféléről, nem várt Lisnevszkára, és azért, hála Istennek, egészséges gyerek. A leányok is mindig megtudták, a mire éppen szükségük volt; és talán nem azok jártak a legrosszabbul, a kiket a legkésőbb világosítottak fel, mert ezek nem kávéskanalankint barátkoztak meg a tudománynyal, hanem teljes, és becsületes magyarázatot kaptak a férjüktől, úgy hogy nem epeszthette őket a további kiváncsiság – a mit Lisnevszka Mária aligha mondhat el az ő tanítványairól. Azt pedig ez az apostol soha se hiteti el velem, hogy a szegény, szánandó, elveszett teremtések társadalmi bukását, vagy a másfajta bajokat, betegségeket igen sokszor a tudatlanság okozza. Az ilyen eset csak csodálatos ritkaság lehet; a kit efféle baj ér, rendesen jó rég tisztában volt mindennel, de tájékozottsága, tiszta látása nem mentette meg; milliót buktat el addig, néha a szerelem, többször a bűn, s legtöbbször a nyomor, a mig megtalálod azt a fehér hollót, a kit a tudatlansága veszített el. – De azt csak elismered, hogy jobb, ha a szülő, az orvos, vagy az iskola világosítja fel a gyermeket, mintha ismereteit cselédektől vagy romlott gyermekektől szerzi? – Ne bízzátok a gyerekeiteket a cselédekre, addig se, a mig felolvastok, inkább ne olvassatok fel. Arra is ügyelhet a szülő is, az iskola is, hogy a vásott gyerekek ne tarthassanak káros prelekcziókat a romlatlanoknak. Egyébként, ha azt képzelitek, hogy csak a csunya tréfákkal fűszerezett felvilágosítás keltheti fel a veszedelmes kiváncsiságot, s a komoly, de szükségképpen tökéletlen felvilágosítás már nem keltheti fel: csak áltatjátok magatokat és felültetitek egymást. A lényegben van itt a veszedelem, és nem a tréfás garnirungban. Képtelen vagyok megérteni a Lisnevszkátokat. Nem abban látja a nagyobb bajt, hogy a szegény emberek egy szobában alusznak a gyermekeikkel, hanem abban, hogy a szegény emberek nem magyarázzák el a gyermekeiknek – idejekorán és alaposan – a mit az egyetlen szobában gyanítaniok kell, de a mit még nem tudnak. Mintha mégis jobb volna emezeknek, ha nem kellene gyanítaniok semmit és nem volna szükségük szüleik sürgős magyarázatára. – Hiszen akkor te nem vagy feminista! – De az volnék, vagy mi, és szeretném, ha propagandát tudnék csinálni annak a hitemnek, hogy a nőknek, igenis, minden téren joguk van a munkához. De éppen azért szeretném, ha egyszer már abbahagynátok a felvilágosítás kérdésének a bolygatását. Mért nem álltok már egyszer valami egyébbel a nyilvánosság elé? Azt hiszem, tanultunk már annyit, hogy érdeklődhetünk más valami iránt is. Mért adtok fegyvert az ellenségeink kezébe? Vagy talán ezeknek van igazuk, és a legkényesebb téma folytonos feszegetése: a gyermekek felvilágosítása volna az az egyetlen női munka, a mely benneteket igazán és komolyan érdekel?!… RÉGI ISMERŐSÖK. A gyorsvonat egyik elsőosztályu fülkéjében két utas foglalt helyet: egy magánosan utazó, még egészen csinos hölgy és egy sok podgyászszal megáldott, már kopaszodni kezdő úriember. A hölgy harmincz-harminczkét évesnek látszott, tehát nem lehetett több harmincznyolcznál; az öltözködése csorbátlan izlésre, és ha nem is éppen vagyonra, mindenesetre elsőosztályu jómódra vallott. A sokpodgyászos úr ötven esztendős lehetett; de bátran hazudhatta volna magát negyvenötnek is. Meglátszott rajta, hogy mindig gondosan ápolta a személyét, és hogy eléggé jól gazdálkodott az életerejével. Már aligha szokott versenyezni a huszárhadnagyokkal, de azokon a fürdőhelyeken, a hol sokkal több az asszony, mint a férfi, a számottevő udvarlók közé sorozták volna. Alig hogy elhelyezkedtek, a póttartalékos gavallér nyomban beletemetkezett először is a hölgy, aztán a hölgy minden hozzátartozóságának részletes méltatásába. A keleten élő emberek tökéletesen nyilt tekintetével nézelődött, de azért érdeklődése nem volt sértően tolakodó; a szemejárásából is ki lehetett olvasni, hogy világotjárt és élnitudó ember. Miután szakértő pillantása gyorsan megbecsülte a hölgy holmiját, figyelme visszatért érdeklődése főtárgyához, a holmik gazdájához, a ki vele szemben, a fülke másik sarkában huzódott meg. – Meleg fényü szem, szép száj – szólt magában – gyönyörü nyak és váll, ritka jó derék, se kurta, se hosszu, általában szinte junói alak, mely azonban nem sír a soványító kúra után, arányosan kicsiny és formás láb, kitünő suszter, egészen az én zsánerem! Aztán egy pár pillanatig rajta volt, hogy kövesse Ariosto tanácsát és abból, a mit láthatott, kitalálja mindazt, a mit már nem kötöttek az orrára. Ennek a talány-fejtegetésnek egész tudománya van, a melynek Brantôme mester, a hindu bölcsek, és egy kitünő arab író, az »Illatos kert« szerzője, a legtudósabb tanárai. E kitünő vezetők nyomán a póttartalékos gavallér elvégezte, hogy minél többet tud kitalálni, maga a találgatás annál kevésbbé elégítheti ki. Budapesttől Kőbányáig azt tanulmányozta, hogy a megismerkedés és a bizalmasabb közeledés »lehetséges-e?« Kőbányától Rákosig meggyőződött róla, hogy érdeklődése a legkevésbbé se alkalmatlan a szép asszonynak, sőt, hogy érdeklődése pár percz óta viszonzásra talál. Rákoson túl a beszélgetésnek már csak valami jobb ürügyét keresgélte – mert nem kezdheti akármilyen ostobasággal, mint egy fiatalember… az öregedésnek is megvan a maga szemérme – a mikor egyszerre csak a hölgy váratlanul megszólalt: – Ugyan, mondja kérem, nem Szombathy Pál urhoz van szerencsém? A gavallér az első pillanatban elámult, aztán majd kinézte a szemét. Szerette volna megsarkantyuzni az emlékezetét, de hiába bámészkodott útitársára, ő, a ki olyan sokat tudott kitalálni, azt már nem találta ki, hogy ki lehet ez a hölgy, a ki őt ismeri és nevén szólítja. – Nem ismer meg?! – csodálkozott a hölgy. És jóizüen nevetett. – Nagyságos asszonyom – hebegte a gavallér – az igazat megvallva… pedig nagyságos asszonyom az első pillanattól fogva olyan ismerősnek tünt fel előttem!… de már nagyon régóta nem voltam Magyarországon… nagyságos asszonyom akkor még nyolcz-tiz éves leányka lehetett… – Ez persze hizelgés akar lenni – szólt a hölgy, a kit a gavallér elképpedése láthatóan mulattatott. – Sohase erőlködjék! Ez a rossz emlékezet egy cseppet se hizelgő rám nézve. Igaz ugyan, hogy rég nem láttuk egymást, és azóta nagyon megváltozhattam… De érdekes, csakugyan nem ismer meg! Majdnem kaczagott. A nevetés hangja végre régesrég eltemetett emlékeket bizseregtetett meg a gavallérban. – Ida! – kiáltott fel. Majd más formában ismételte ezt a nevet, halkabb és gyöngédebb hangon: – Dusika! És mintha egy parányi megindulás is rezgett volna a szavában. – Ilyenek maguk férfiak! – szólt a junói alaku Dusika. – Igaz, hogy majdnem húsz év múlt el azóta!… de akkor az élete boldogságának nevezett!… és tessék, most egy negyedóráig néz… talán órákig nézhetett volna, s eszébe se jut, hogy valaha ismert… nem ismer meg még akkor se, a mikor megszólítom!… Azt, a ki egy évig, nem… tizenhét hónapig a felesége volt! Hát olyan nagyon megváltoztam?! Annyira megvénültem?! – Jól tudja, hogy ez nem igaz. Csak más lett. Viruló szép asszony… Mig akkor… akkor… sápadt, vézna, beteges, törékeny kis síróbaba volt… Ó, nagyon bájos kis penészvirág volt, de csak egy kis penészvirág!… Maga már nem emlékszik, hogy milyen volt akkor… de én emlékszem, hogy milyen volt az a csúnya baba, a ki sohase akart tudni rólam… és a ki, miután vagy három esztendeig hiába törtem magamat egy gyöngédebb pillantásáért, végre is a faképnél hagyott! Emlékszik még! Másfél esztendeig nem akart a feleségem lenni; aztán, mikor a szülei mégis csak rábeszélték, hogy a feleségem legyen, még tizenöt hónapig imádtatta magát hiába!… pedig eléggé dédelgettem! – Talán éppen az volt a hiba, hogy tulságosan dédelgetett. De hagyja ezt! Úgyis eléggé megbántam, hogy nem maradtam meg maga mellett!… – Hogyan? Hát… – Ó, nem is képzeli, mennyi szemrehányást tettem magamnak azért, hogy akkor olyan ostoba voltam!… – No lássa! – De ne beszéljünk rólam. Beszéljünk magáról. Az én kedves jóbarátomról. Arról az egyetlen férfiról, a ki mindig csak jó volt hozzám. Mondja, hol járt, mit csinált azóta? Úgy eltünt akkor, mintha a föld nyelte volna el. Hírt se hallatott magáról; azt se tudtuk, él-e még, vagy meghalt. – Sokat törődött velem! – Ne higyje, hogy valaha elfelejtettem a hozzám való jóságát! És nemsokára nagyon is sokat gondoltam magára. De ne beszéljünk rólam. Mondja el, mit csinált az alatt a roppant hosszú idő alatt? Hol élt? Van-e családja? Vannak-e kis babái, vagy már nagyocska babái?… mert már nagy gyermekei lehetnek. – Nincsenek. Nem házasodtam meg másodszor. – Kár. Nagy hiba, ha az olyan ember, mint maga, nem szaporítja el a fajtáját. Nagyon kellenének az ilyenfajta emberek, egy kicsit ellensúlyozni a többieket. Hát beszélje el, hová ment, a mikor egyszerre csak eltünt? Merre járt és mivel foglalkozott azóta? Beszéljen el mindent. Nagyon érdekel, milyen volt az életesora. – Az én történetem nagyon rövid. Mikor maga, egy nem éppen szép napon, megvallotta nekem, hogy sohase szeretett, hogy nem tud szeretni, hogy csak a szülei kényszerítették hozzám, hogy mást szeretett, hogy a szerelmese nélkül tovább nem élhet, hogy el akar tőlem válni, hogy ahhoz akar férjhez menni, a kit szeret, hogy ez mindig el akarta venni, és most már el is veheti, – nagyon elszégyeltem és elbusultam magamat. Nem akartam itthon maradni, a hol minden magára és a házassági balesetemre emlékeztetett. Éppen ezekben a szomorú napokban kaptam ajánlatot egy külföldi czégtől; hirtelen elhatároztam magamat és kimentem Kis-Ázsiába vasutat építeni. Ez eltartott egy pár esztendeig. A pusztaságban, a hol dolgoztam, nem volt alkalmam pénzt költeni; mikor befejeztük a munkát, nagyobb összegü keresmény jutott a kezembe. Ezzel a pénzzel megszállott a vagyonszerzés láza. Meg akartam gazdagodni, és felcsaptam kereskedőnek. Tönkre mentem és megint elülről kezdtem. Aztán da capo. Négyszer vágódtam földhöz és négyszer keltem fel ujra; végül mégis csak megszereztem azt a vagyont, a melyre áhítoztam. Most aztán hazajöttem pihenni. Mindössze ennyi történt velem. – Akkor hát gratulálhatok magamnak. Mert nekem köszönheti, ha meggazdagodott. – Bocsánat, magam is igyekeztem. – De ha én akkor véletlenül úgy gondolkozom, hogy a legjobb lesz belenyugodnom a sorsomba, hogy a nő tűrésre, megadásra, szenvedésre született – a mi engemet illet, most már nagyon sajnálom, hogy nem így gondolkoztam – akkor most talán volna vagy nyolcz gyermekünk, és talán nagyon szegények volnánk. – Vagy talán volna tizenkét gyermekünk és nem volnánk szegények. Mit tudjuk azt, hogy mi volna?! De hát beszéljünk most már magáról. Van sok kis babája? Már nagyocskák lehetnek. – Nincsenek gyermekeim. – Ugyan! És Bodor Béla úr, szerencsés vetélytársam? – Az igazat megvallva, nem tudom, hogy hol van. – Ne mondja! Csak nem vált el attól is? – De bizony elváltam. – Attól, a kit szeretett? Hát ebbe a házasságába se vitt egy kis türelmességet? Akkor már mégis csak magában volt a hiba. – Mit akar?! Ha egy erőltetett házasság nem sikerül, az csak tűrhetetlen; fel kell bontani és pont. De ha egy szerelmi házasság nem sikerül, az maga a pokol. Mit mondjak magának?! Lássa, magára mindig hálával és barátsággal gondoltam; ezt az embert pedig úgy meggyűlöltem, mint még soha senkit. De hagyjuk ezt! Szomorú történet ez, a mely magát csak untatná és engem még ma is idegessé tesz. Rágondolni se szeretek. – És régi történet? – De milyen régi! Három évig se éltünk együtt. – Szóval, ha tovább epedek, mint a hű szerelmesek, és egy kicsit vártam volna… – Ne is mondja, mert ríva fakadok! – Visszajött volna hozzám? – Akár mezitláb, ha úgy kivánja! És meglehet, hogy most a legboldogabban élnénk. – Ki tudja?! Hátha mégis csak jobb így?! Higyje el nekem, hogy a volná-t sohase lehet kiszámítani. Se előbb, se utóbb. – Akármilyen udvariatlan, sőt szivtelen, én bizonyosan tudom, hogy nekem jobb volna. – Miért? Mi történt azután? – Képzelje, harmadszor is férjhez mentem! – Nagyszerü! Úgy látszik, ha hamar elveszíti a türelmét, a bátorságát nem veszíti el olyan hamar, mint én. De, remélem, a harmadik férjétől már nem vált el? – Nem, még rosszabb az eset. Harmadszor, okulva a szerelmi regényem tanulságain, már komoly, rendes embert kerestem; nem olyan könnyelmü betyárt, mint Bodor, hanem olyanformát, mint maga. No, és megint megjártam. A harmadik férjem nem volt rossz ember, de neki is jobb lett volna, szegénynek, ha agglegény marad. Eleinte csak a dolgának élt, később csak a betegségének. Mogorva, már nem fiatal, beteges, zsémbes ember volt. Rajta voltam, hogy mégis megbecsüljem, mert már megtört a sors. De istenem, olyan kevéssé voltam a felesége! No, és aztán meghalt. – Úgy, hogy most egészen özvegy, miután előbb is özvegy volt egy kicsit. – Nem. Ne nevessen ki: negyedszer is férjhez mentem. – De édes Dusika, hiszen maga egy női Kékszakál! – Mit tehetek róla, hogy igazi asszony akartam lenni, és mert becsületes teremtés vagyok, sokáig nem akartam szakítani a hagyományos formákkal, az erkölcs, a tisztesség, az illendőség, vagy mit mondjak, minek a követelményeivel?! Akkor még nem tudtam, a mit azóta megtanultam, hogy a házasság a nőt okvetetlenül áldozattá teszi, és hogy ez a formaság a legnagyobb gazság mind a közül a sok dolog közül, a mit a férfiönzés és a számító emberi gonoszság az asszonyok rovására valaha kitalált. – Szent isten, csak nem vált el a negyedik férjétől is? Ámbár, minthogy az özvegysége némi változatosságot vitt a sorsába, most már minden nagyobb feltünés nélkül újra kezdhette az elválást. – Bár elváltam volna tőle! – Ez idő szerint tehát ismét férjes asszony. – Most már igazán magam se tudom, mi vagyok. Se kint, se bent. – A negyedik házassága is boldogtalan volt? – Ez volt a legboldogtalanabb valamennyi közül. Talán azért, mert ebben a házasságban, okulva a harmadik házasságom tanulságain, éppen csak a férjet kerestem. Nem is mondhatnám, hogy a gazembernek nem voltak szeretetreméltó tulajdonságai. De mégis ez a választásom volt a legrosszabb. Képzelje! A gazember elharácsolta, a mit a vagyonomból, lopva, pénzzé tehetett, aztán sikkasztott, csalt, lopott, váltót hamisított, s egy pár nappal előbb, hogy mindez kiderült, elszökött Amerikába. – Dusika, bocsásson meg, de a házassági szerencsétlenségeknek ez a ritka sorozata már nem annyira szomoru, mint inkább mulatságos. – Hiszen láthatja, hogy most már én is nevetek rajta! De várjon csak! Még nem vagyok szomoru történetemnek a végén, és ha érdekli a sorsom… – Dusika, elő ne álljon egy ötödik házassággal, mert elszörnyedek! – Nem, ez egyszer már éppen torkig voltam a házassággal. Azért, bár jogczimem bőven lett volna hozzá, nem indítottam meg a válópert, és a törvény előtt még ma is felesége vagyok ennek a bitangnak, a kiről azt se tudom, hogy hol van… – Teringettét, három férje volt, a kikről nem tudta, hogy hol vannak!… – Csak nevessen! Higyje el, ez nem csak éppen mulatságos. Egy kicsit bosszantó is, különösen az olyan asszonyra nézve, a ki becsületes teremtés, és a ki még elég fiatal ahhoz, hogy… – Igazi asszony maradjon! De hát, Dusika, akkor én éppen a legjobbkor érkeztem haza Kis-Ázsiából! Ha maga megbánta, hogy elhagyott, ha már régebben is visszajött volna hozzám, ha mindig barátsággal gondolt rám… ez engem a legédesebb reménységgel tölt el… és ha csakugyan érzi, hogy sok-sok szeretettel maradt adósom… – Nem várta meg a végét. Ha már mindent elmondtam, el kell mondanom azt is, hogy én most szabad házasságban élek. Egy főhadnagygyal. – Tyű, be hamar leforrázza a reménységeimet!… De hát a szabad házasságban, ha nem csalódom, a legnevezetesebb az, hogy még csak nem is házasság… És ha csakugyan én vagyok az egyetlen férfi, a kit valaha becsült, végre is… maga szabad, mint a madár!… – A szabad házasság éppen olyan rabszolgaság, mint a másik, a régi divatu. Az ősi formáju házasságnak minden rossz tulajdonsága megvan benne, azzal a különbséggel, hogy egygyel több rossz tulajdonsága van, mint amannak, mert azt az asszonyt, a ki a szokás és az előitéletek ellenére is vállalja ezt a kötést, az emberek többé nem tisztelik… itt a férfi még a köztiszteletet is elszedi az asszonytól. És a helyett, hogy ezért kárpótlást igyekeznék nyujtani, ő maga az első, a ki az asszonyt nem tiszteli többé. Mondhatom, az igazi férjeim még csak megbecsültek valamennyire, ha másért nem, azért, mert a világ előtt a tulajdon nevük viselőjét süvegelték bennem: mig a szabad férjem!… ez rovásomra írja azt az áldozatot, a melyet neki hoztam… és annyival többet követel tőlem, mert helyre kell hoznom azt is, a mit a mások erkölcsi felfogása ellen vétek. Persze, ezt még nem tudtam akkor, a mikor a házasságnak ebben az uj formájában a jövő zenéjét üdvözöltem; de azóta megtanultam, hogy találjanak ki akármit, a szerelmi összeköttetésben, legyen ez akár holtigtartó, akár hosszabb vagy rövidebb időre tervezett frigy, a nő mindig áldozata lesz a férfinak… mindaddig, mig az egész világon az nem lesz a szokás, hogy a férfi és a nő csak egyszer találkoznak s aztán sohase látják többé egymást. – Hogyan, Dusika, maga úgy akarná megjavítani a világot, hogy a szerelmi összeköttetésnek sohase legyen másnapja? De hátha megkedvelték egymást és örülnének az uj találkozásnak?! – Én sehogy se akarom megjavítani a világot. A maguk dolga valami okosabbat kitalálni. Én csak azt tudom, hogy így nincs jól. Sehogy sincs jól. – De lássa, Dusika, a mig senki se talál ki valami okosabbat, egy kis rendnek, legalább egy kis nyilvántartásnak mégis csak kell lennie! Ne felejtse el, hogy a szerelmi összeköttetésből sokszor gyermek is származik, és a mig ebben a társadalmi rendben élünk, a mig a gyermekről a szülőknek kell gondoskodniok, mert az állam, a társadalom nem gondoskodik, vagy olyan kevéssé gondoskodik, hogy ez szóra se érdemes… – Én nem mondom, hogy ne legyen semmiféle nyilvántartás, de gondoskodni kellene arról is, hogy a nő ne legyen a férfi rabszolgája. Igazivá kellene tenni a nő szabadságát… – Például hogyan képzeli ezt? – Úgy, hogy a szerelmi összeköttetés és az elválás olyan szabad legyen, mint a költözködés. Például mindenkinek joga volna bejelentő vagy kijelentő czédulát küldeni egy hivatalba… – Jaj, Dusika, ahhoz éppen ezernyolczszázmillió tisztviselő kellene, hogy ezt a temérdek bejelentő és kijelentő czédulát mind nyilvántarthassa! Mindenki ennek a hivatalnak a tisztviselője volna, és még így se győznék a munkát! Hanem, tudja mit? Kezdjük el a reformot, s küldje el a kijelentő czédulát a főhadnagyának! – Nem tehetem, mert most még szeret, már a maga módja szerint, és félek, hogy agyonver. – Az már baj. Erről ugyan nem tehet a társadalom, csak a főhadnagy; azért mégis baj. Hanem lássuk csak! Ha igazán olyan kedves marad, mint a milyen kedves az előbb volt, a mikor azt mondta, hogy… Mondja, igazán jóérzéssel van irántam? Igazán én vagyok az egyetlen ember, a ki meg tudta magát becsülni, és a kit az ex-férjei közül még a leginkább szível? Igazán belátja, hogy rosszul cselekedett, a mikor semmire se méltatta az én makacs ragaszkodásomat? – Igazán. A legkomolyabban mondtam. Ha akarja, meg is esküszöm rá. – Csak ne esküdjék! Egyszer már megesküdött és az nem sikerült. Mondja csak így egyszerüen; elhiszem, mert szeretem elhinni. Akkor hát van egy mód, hogy kárpótolja azt, a kivel szemben régente nem volt igazságos. Az ősi mód. – Mit akar ezzel mondani? – A szabad házasságnak van egy jó tulajdonsága is: az, hogy, mint minden házasságot, ezt is meg lehet törni. Ha csakugyan megbánta, hogy nem maradt meg mellettem: szálljunk ki az első állomáson, a hol ez a vonat megáll, és – a meddig mást nem gondol – felejtsük el azt a sok esztendőt, a mig nem láttuk egymást. Pokolba a főhadnagygyal. Végre is én már régebben kiérdemeltem, hogy jóságos legyen hozzám, mint ez az ember, a ki a többieknél is kevésbbé tudja magát megbecsülni! – A főhadnagy megérdemelné. És… és… – Köszönöm az »és«-t… – De nem lehet. – Miért nem? – Mert a főhadnagy vár a vasútnál. – A szabad házasságnak van egy másik jótulajdonsága is. Nagy enyhítője a hazugság. – Agyonverne. – Tehát másodszor sincs szerencsém. De én negyedszer se szoktam megadni magamat a sorsnak… Mit nevet? – Illetlen dolog, de magának megmondom. Hiszen régente elég jó viszonyban voltunk. Hát éppen ez az… Arra gondoltam, milyen furcsa volna, ha véletlenül engednék a maga csábítgatásának, ha véletlenül csakugyan megszöknénk a vonatról, és az után, hogy négyszer voltam férjnél, legelőször is magánál, sőt ötödször is… már akár számítja ezt is, akár nem számítja… most, a mikor a negyedik asszonyi név után már megint a leánynevemet viselem… Ej, mégse mondom! – Milyen furcsa volna, ugy-e, ha az után, hogy négy vagy öt házassága… már akár számítjuk az ötödiket, akár nem számítjuk… szóval, négy-öt házassága gyermektelen maradt, a jövő esztendőben egyszerre csak egy kis szabad fiú állítana be a világra! A SÖTÉT UDVAR. Az előkelő negyed közepén százesztendős, rozoga, ütött-kopott, földszintes házikó éktelenkedik. Mintha szégyenkeznék az úri paloták és a hatalmas bérházak között. Pedig daczol velük. Csak azért se akar elpusztulni a közelükből. Csak azért se akar átalakulni divatos külsejü, hatalmas, uj épületté. Megmarad a régi dísztelenségében, hogy csúffá tegye amazokat, hogy folytonosan bosszanthassa a paloták urait. Tulajdonosa furcsa gondolkozásu, és furcsa életet élő agglegény, a ki már régesrég a külföldön tartózkodik, a honnan soha, látogatóba se jön haza. Valamikor régen, senki se emlékszik már rá, micsoda csekélység miatt, összezördült a főváros tanácsával. A viszálykodásból per lett; a pert elvesztette. Azóta látni se akarja a szülővárosát. Csak a pereskedést folytatja ellene. Az első pert vagy háromszor ujitotta meg, minden elképzelhető czimen. Ha a biróság elutasította, feljebbezett; és ez az ősrégi bonyodalmas »anya-per« még ma is folyik; szívósabb életü minden pernél, a melyet a budapesti biróságok ismernek. Szívósabb életü és termékenyebb is. Mert az anya-per sok kis apró pert fiadzott, a melyek nőnek, nőnek, és szépen erősödnek. A furcsa úr ingatlanai révén, minduntalan beleköthet régi haragosába, a magyar fővárosba, és a kinálkozó alkalmat soha se mulasztja el. Követeléseket támaszt; megtagadja háziúri kötelességeinek a teljesítését és bár a pörök sorsát előre tudja, csak pörösködik tovább. Talán ez a per az egyetlen szenvedélye. A házait pedig semmi áron nem akarja eladni. Ha eladná az ingatlanait, bedugulna a forrás, a mely a pörösködő szenvedélyét táplálja. De lebontatni se akarja ezeket a viskókat, hogy palotákat vagy bérkaszárnyákat építtetne a helyükön. Csak hadd bosszantsák a várost és a város lakóit. Viskói a város legbelső részén alkotnak itt is, amott is, foltot. Mindegyiknek roppant telke van; tágas udvara és messze elhúzódó kertje. Időközben ezeknek a telkeknek az értéke a százszorosára emelkedett annak az árnak, a melyen az ingatlanait hajdan összevásárolta. Ha a viskókat lebontatná és bérházakat építtetne a telkein, uj kincsesbányákat szerezne. Csak azért se. Ezt is, azt is megpróbálták, hogyan lehetne rábirni arra, hogy megválthassák tőle a tulajdonjogot, akármilyen árt szab. A kisajátítás czimén egyik-másik kalyibájának a tulajdonjogából ki is forgatták. De valamennyi alkalommal minden követ megmozgatott, hogy a kisajátítás ne történhessék meg. És a legtöbbször ki is módolta, hogy a kisajátítás elmaradt. Rengeteg pénzt költött el erre a czélra. Rengeteg pénzt veszít a konok daczával. De viskóinak nagy része ma is megőrizte régesrégi éktelenségét, és ő csak ezt akarja. Teheti, hogy fejedelmi árt fizet a rosszakaratu szeszélyéért. A milliói megszámlálhatatlanok. Egypár millióval több, vagy kevesebb, a furcsa életü külföldi úrnak mindegy. Jut is, marad is. Telkeinek az értéke például nő magától. És ha így nem juthat hozzá a jómóduak forintjaihoz, a szegények garasait mégis csak megkapja. Ügyvédje a rozzant épületek apró lakásait ágrólszakadt szegény ördögöknek adja ki, egy kevés piszkos bankóért. S a kis piszkos bankók sietnek az apjukhoz. Kis halak, jó halak. Az előkelő utczát beszennyező földszintes házban is csupa pária lakik. Nyolcz lakás van benne, nem számítva a házmesterét, a ki a lakók nagy részének bizalmas jóbarátja. Ha a szegény ember véletlenül rábukkant e lakások valamelyikére, nem szivesen költözik ki belőle, a mig egyáltalán meg tudja fizetni a házbért. A szobák szűkek, de a ház levegős. A tágas udvar – milyen szerencse a gyermekeknek! A kertbe, ha az ember jóbarátságot tart a házmesterrel, le szabad menni; és ha nem szabad: a kert felől balzsamos szellő árad, s már ez is valami. Aztán este, későn, a mikor a tágas udvar teljesen elsötétedik, künn ülni a tornáczon, csupa mulatság. Az udvarban már mély csend ül, és ebben a mély csendben olyan jól esik elnézni a kert fáinak szemnyugtató feketeségét… és olyan szórakoztató, erről a feketeségről jobbra, vagy balra pillantva, elnézni azokat a fénycsikokat, a melyek a két szomszédos bérpalotából sugárzanak ki, eltünődve azon, micsoda élete lehet azoknak, a kik itt laknak, az egyik vagy másik palota oldalszárnyában, a kivilágított ablakok mögött, az első, és a második emeleten, a honnan minduntalan zongoraszó és víg lárma hallatszik?!… Milyen kár, hogy nem lehet belátni a kivilágított ablakok mögé! Este tiz órától tizenegyig az utazó felesége ki is élvezi ezt a csöndes mulatságot. Ráér. Neki nincs semmi dolga. Cselédet tart. Ő a ház legelőkelőbb lakója. Nagyon ráér, mert az utazó csak ritkán van otthon. Néha egy másik asszony csatlakozik hozzá. A szedőné. Annak az ura csak négy óra után jön haza. Ha ugyan már akkor hazajön. Mert szeret politizálni, és sokszor megesik, hogy munka után még betér valahová az elvtársakkal tanácskozni, néha talán poharazni is. Akárhányszor csak a reggel veti haza. Tiz órakor a szedőné már régen letektette az apró gyerekeit. És ha nem tartja vissza valami házi munka, a mi már a körmére égett, vagy ha nem tulságosan fáradt és álmos, kimegy a tornáczra és leül a szomszédasszony mellé. Néha éjfélig is el tudnak beszélgetni, így, kettesben… A szedőné majdnem annyira érdekli az utazó feleségét, mint azok az ismeretlenek, a kik a kivilágított ablakok mögött laknak. Nem győz eleget csodálkozni rajta; nem tudja megérteni. Hiszen ha ő ilyen szép volna!… Az alakja ugyan olyan törékenynek látszik, mint a milyen egy sápkóros úri kisasszonyé lehet. Nyilván a sok gyerek ártott meg neki. Aztán nem valami nagy bőségben élhetnek a sok kicsi gyermekükkel. Minden esztendőben gyerek!… Hallatlan! És az apró lények úgy ődöngenek körülötte, mint a kis kacsák egy nagyobb kacsa körül. Négy gyerek egy fiatal asszonynak, egy gyerekasszonynak, a ki csak egy-két esztendővel van túl a húszon, a ki még maga is olyan gyerekes, hogy bátran párisi babával játszhatnék!… elgondolni is borzasztó! De az arcza! Az a tejfehér, minden finomságnál finomabb arczbőr, meg az a bámulatos haj! A szépen ívelt, sűrű, koromfekete szemöldök, meg a nagyon is piros, nagyon is formás, kissé húsos száj elárulják, hogy nem kereszténynek született, – mert most már az, – de ilyenek lehettek a bibliai leányok. A szeme olyan, mint a virág; mint azok a csodálatosan kék virágok, a melyek csak a délszaki földeken teremnek, s a melyek kékebbek, melegebben kékek, mint a mieink; olyan, mint a virág, mert a szine a virágok szinének finomságára és lágyságára emlékeztet; annyira puha szin, hogy a világítás szerint más és más, de ha hosszasan nézed, úgy tünik fel előtted, hogy a másik pillanatban már nem olyan, mint az imént, mintha belülről más-más fényt és szint kapna a lélektől, a mi minden hő- és fénysugárzó közül a legtökéletesebb és a legbőségesebb. És ezt az érzékien szép szemet, a melyet nemcsak a kifejezés, a mosoly, a lélek tesz széppé, hanem szép már alkatánál fogva is, éjfeketeségü és éjsűrűségü, hosszú szempilla árnyékolja be, szebb ernyő, mint a világ összes csipkeernyői. Hát nem kár, hogy ez a virág egy embernek, egy durva, kiabáló embernek virágozzék, és hamarosan elvirágozzék a virágoknak kellő éltető talaj, levegő és meleg hijján a nyomorúságtól?!… * * * – Már én ezzel az emberrel nem tudnék meglenni – szól az utazó felesége. – Azon kezdem, hogy a szegény embernek nem volna szabad megházasodnia. Az én uram is szegény ember, de nem munkás, hanem vállalkozó, és a milyen igyekvő, bizonyos, hogy nemsokára vagyonos ember lesz. Ha ez nem volna kétszer kettő, egy perczig se maradnék meg mellette. De, hogy egy ember, a ki éppen csak a betevő falatot tudja megkeresni, a ki világéletében mindig szegény ember lesz, még ráadásul rosszul is bánjék a feleségével!… – De ha mondom, hogy nem bánik velem rosszul!… – vág közbe a szedőné. – Nekem beszélhet, lelkem! Hallok én mindent; és ha nem volna elég jó fülem, az ura elég nagyokat kiált. Ma reggel is… vagy csak álmodtam?!… Hét óra után jött haza, és alig hogy hazaért, már úgy bömbölt, mint egy Behemóth. Megint megverte, mi? – Soha se ver meg. – Ej, a multkor maga is elismerte… – Igen, az első esztendőben. De akkor meg is érdemeltem, mert még nagyon ostoba voltam. – És ma?… Mi volt ma?… Mert valami csak történt?… A szedőné nem akart vallani. – Az én uram jó ember – felelt. – Arról, hogy szegények vagyunk, arról nem tehetünk. – Az ember lehet szegény, de azért még nem kell részegeskedni. Ha az én uram, csak egyszer is, részegen jönne haza, mindjárt itt hagynám. Pedig úgy bánik velem, mint a hímes tojással. – Az én uram se részegeskedik. Hogy egy-egy pohár bort megiszik?! Uram isten, férfiember a bort megissza. – De nem vetődik haza fényes nappal, és nem harsog, a mikor aludnia kellene. – Nem járhat haza este, a mikor hajnalig dolgoznia kell. Aztán a férfiember nem lehet el minden társaság nélkül. – Igen, össze kell bujni az elvtársakkal; nagyokat kell inni és még nagyobbakat ordítani. Ilyenkor aztán se isten, se király, se haza, se semmi; a római pápa se parancsol neki. De bezzeg, ha a nagyméltóságu munkás-tanács egyszerre csak ráparancsolja a sztrájkot! Akkor a kiabáló elvtárs mindjárt ilyen kicsi lesz, ni! A mikor reszketve gondol a holnapra, de azért még se mer még csak megmukkanni se, mert nem zúdíthatja magára a hatalmas elvtárs urak haragját. Akkor aztán szűköl, és olyan csendesen beszél, hogy nem lehet megérteni, a mit mond. Ismerem a férjeurát, lelkem. Láttam, most harmadéve, hogy milyen jámbor ember tud lenni. De ha nincs semmi baj, és megkeresi azt az egypár garast, bezzeg kiereszti a hangját, és ugyancsak hatalmaskodik a feleségével! A munkásvezető urakkal tetszenék neki hatalmaskodni, ne egy gyönge asszonynyal, a ki olyan vékonyka, hogy be lehetne fűzni a tűbe!… No, mondja el már, mi történt ma reggel?!… Hiszen régen ismerjük már egymást, nem vagyunk idegenek! És én még a legféltettebb titkaimat is elmondom magának. A szedőné emlékezett még arra az időre, a mikor olyan szűkön voltak, és a mikor az utazó felesége apró kölcsönöket adogatott neki, de hogy ezt ne ingyen tegye, elmondotta a bámuló szomszédasszonykának minden boldog szerelmét, összes kedveseinek a történetét, a bölcsőtől a sírig. Ez az emlékezés nem tette közlékenyebbé. Sehogysem akarta kielégíteni a szomszédasszony kiváncsiságát. Látszott rajta, hogy szégyelli a dolgot. Megint kitérően felelt: – Bizony isten, egy ujjal se bántott. De az utazó felesége nem hagyott neki békét. Addig faggatta, a mig végre a szedőné kivallotta a ma reggeli dolgot. – Lássa, most is neki volt igaza! Olyan ostobaságot követtem el, hogy csak egy kis hijja volt, és magamra gyujthattam volna a házat. De nem tehettem másképpen. Az utazó felesége égett a kiváncsiságtól. (Egészen másféle történetet várt.) – De hát mi történt, hogyan történt?! Mondja el már! – Hát… hiszen mondottam is a szomszédasszonynak a multkor… tegnap volt az édesanyám halálának az évfordulója. És tudni kell, hogy minálunk a vallás azt kivánja, hogy a halál évfordulóján világot gyujtsunk a kedveseink emlékezetére. Az ember egy mécsest éget huszonnégy óráig; ezt már így kivánja a vallás. De talán azt is elmondottam már, hogy a szegény uramnak a vallás olyan, mint a bikának a vörös posztó. Nagyon jó ember különben, de ez az egy hibája megvan. Hát nem akartam, hogy a mikor majd haza jön, meglássa a mécsest. Azért a mikor lefeküdtem, eldugtam a mécsest a szekrény tetejére, a szekrény párkánya mögé. Reggel aztán hazajött az uram, nem is volt valami jó kedvében, és azt mondja, hogy nagy égésszagot érez. Akkor ébredtem föl az álmomból, hamarjában nem találtam ki, hogy mi az… azt hittem, hogy ő dobott el gyufát vagy szivarvéget… és a mig tanakodunk, a mig keresgéljük, hogy mi éghet, egyszerre csak lánggal kezd égni a szekrény párkánya. Az történt, hogy… a szekrény párkánya, bizony már el van töredezve… és a töredezett fának egy kiálló darabja nagyon közel talált érni a mécseshez. Előbb, a mig aludtam, csak pörkölődött, de aztán még közelebb juthatott a lánghoz, mert mialatt javában vitatkoztunk, hogy én nem érzek semmit, a vékony, kiálló fadarabka tüzet fogott, és ez a tűz, a mint növekedett, végre fölgyujtotta az egész párkányt. Bizony, szerencse, hogy ez nem akkor történt, a mialatt aludtam, és hogy az uram mindjárt megérezte az égésszagot. Mert különben könnyen nagy szerencsétlenség történhetett volna. Ha például az uram ittasan került volna haza… de ebből is láthatja, hogy az uram nem szokott inni. Persze, a mikor megtudta, hogy az én ostobaságom okozta a bajt, egy kicsit pattogott… de egy kis pattogás még nem a világ… és nincsen vasfazék zörgés nélkül. Az utazó feleségét meglepte az eset. – De hiszen, lelkem, én azt hittem, hogy maga most már – keresztény?!… És azért nem értem, hogy… – Igen, én most már keresztény vagyok, és meg is tartom a keresztény vallást, már a mennyire egy asszony megtarthatja. A nagy böjtöket mind megtartom, pedig az uram nagyon haragszik e miatt, és neki ilyenkor is húsételt kell adnom. És nincs az a nagyünnep, hogy titokban el ne menjek a templomba, pedig az uramtól egyszer nagyon kikaptam e miatt… elmondott akkor vízfejünek, tyúkeszünek, mindennek, és úgy szidta a papokat, hogy azt hallani is borzasztó volt. De hát nekem két vallást adott az isten: az uramét meg a magamét, és azért, hogy az urammal elvállaltam az ő vallását is, és kijelentettem magamat nálunk, azért a régi vallásomat sem hagytam el. Megtartom én a magam vallását is: mindent, a mit a vallás parancsol. De ne mondja meg az uramnak!… Mert még csak az kellene, hogy ezt megtudja!… el se tudom gondolni, hogy haragjában mit csinálna. De hát én már mégse tehetek másképpen. Nem vétek ezzel senkinek… és az nem is lehet vétek, ha én mind a két vallásomnak eleget teszek, mert így kétszer engedelmeskedem az istennek, nem igaz? AZ ERŐS ASSZONY. I. Kedves Aranka, szeretnék röviden felelni a kérdésedre és a kérdésedben foglalt hallgatag szemrehányásra. Csakhogy ez nem olyan könnyű dolog. Az eset bonyolultabb, mint képzeled. Hosszasan kell szólnom, hogy megmagyarázhassam azt a lépést, a mely téged annyira meglepett. Nem unod? Neked, az egyetlennek a világon, elmondhatok mindent. Mindent, a mi a fejemben jár. Ismered-e a Lady Hamilton élettörténetét? Aligha. Kevés asszony van, a kit ez a példa gondolkozóba ejtett. Én könyv nélkül tudom ennek a nőnek egész életrajzát, a mint sokan vannak, a kik könyv nélkül tudják a nagy Napoleon kalandokban gazdag történetét. Lady Hamilton mint peszra kezdte; aztán szobaleány lett egy fogadóban. Elcsábították, és az aszfaltra került… azaz, hogy akkor még nem volt aszfalt, de mindegy… Szóval, London utczáin kóborolt, és a barátságos mosolygást szórta, a mikor többek között egy droguistával akadt össze. A droguista lepingáltatta a szép leányt a plakátjaira, igéretül, hogy: ilyen lesz az, a ki az ő kozmetikus szereit használja! A plakát feltünt egy divatos festőnek; felkutatta a kép eredetijét, és Lady Hamilton, a kit akkor még Harte Emmának hivtak, elszegődött a hires festőhöz modellnek. A műteremben megismerkedett egy gazdag fiatalemberrel. Ez ráköltötte az egész vagyonát, s mikor mindenből kifogyott, temérdek adósságot csinált a szép Emma kedvéért. Ekkor uj alak jelenik meg a szinen: a fiatalember nagybátyja, Lord Hamilton, Anglia nápolyi követe, a ki állomáshelyéről egyenesen azért jött Londonba, hogy rendet csináljon és öcscsét elválaszsza a sziréntől. Csakhogy a nagykövet még jobban meghabarodik, mint a tékozló ifju; a haladottabb kornak szép kiváltsága, hogy az őrültségben nem tart mértéket, mert azt tartja, hogy: ha lud, hát legyen kövér! Lord Hamilton tehát kifizeti öcscsének az adósságait; a fiatalember ennek fejében lemond kedveséről a nagybácsi javára; a nagybácsi habozás nélkül feleségül veszi az egykori peszrát, szobaleányt, stb… felpakolja, és elviszi Nápolyba. Itt már rohamosan halad előre Emma. Meghódítja egész Nápolyt, meghódítja Mária Karolina királynét, és végül meghódítja Nelson admirálist, a későbbi abukiri győztest és trafalgari hőst. Nelson épp olyan akarattalan sakkfigurává válik Emmának a kezeben, mint az öreg nagykövet, s ettől fogva Lady Hamilton olyan befolyással van a politikára, a milyen befolyással mostanában már a királynők közül is csak kevesen dicsekedhetnek. Ha nem ismered történelmi szereplésének a részleteit se, s olvasni akarsz egyetmást arról, hogy milyen diplomácziai cselszövések teltek ki tőle – ezt megtalálhatod akármelyik jobb lexikonban. De szereplésének ez a része már nem tartozik a dologra. »Előélet«-ének kevésbbé ismert részleteit is csak azért írtam le ilyen hosszan, hogy megmutassam neked: »Látod, ez az asszony nagyobb utat tett meg, mint a nagy Napoleon!« És mi volt a segítségére, hogy megtudta tenni ezt a nagy utat? Csak a szépsége, meg az esze. Előttem van az arczképe. Mása annak a képnek, a melyet Romney festett róla, akkor, a mikor az utczáról felszedte. És előttem vannak a levelei. Hidd el, becsületszóra, hogy nem volt szebb, és nem volt eszesebb, mint én. Nápolyban szépen kiművelődött, de hozzám képest mindig csupa tudatlanság maradt. Ismerd el, hogy még nem is hallottál olyan nőről, a ki többet tudna, mint én. Megtanultam mindent, a mit az a fiatalember tud, a ki kitünően végzi az egyetemet. Mulatságot találtam száraz jogi ismereteknek a megszerzésében; érdekelt és folyton foglalkoztat a társadalomtudomány; úgy olvasom a közgazdasági könyveket, mint te a regényeket. Mintha csak politikusnak készültem volna, a ki a képviselőséget ambicziója kielégítésére akarja felhasználni. Mindezt puszta unalomból. Mert valóságos remeteségben kellett felnőnöm, s mert az eszem mindig szomjazta a komoly szellemi munkát, a folytonos traininget. És játékból olyan műveltséget, annyi tudást szereztem, hogy ennek szoknyában aligha találod meg a párját. De nem csak ennyiből áll a felsőbbségem Harte Emmával szemben. Sohase voltam se peszra, se szobalány; előkelő származásu vagyok. Nincs »előéletem«, multam, a melyet fegyverül lehetne használni ellenem – a mely gáncsot vethetne elém, akárhová, akármilyen magasra törekszem. Többet mondhatok. Én vagyok a kifogástalanság. Én vagyok az ideál. Egy tiszta leány, a ki mindent tud! Nekem nem kell olyan nagy utat tennem, mint Harte Emmának. Miért ne juthatnék el éppen olyan magasra, vagy még magasabbra?! Igen – ne nézz olyan nagyot! – én a hatalomra szomjazom! A komoly dolgokkal való folytonos játékom feltüzelte bennem – az ambicziót. Az ambicziót, mely ott szunnyad a női lélekben is, bár bizonyos, hogy az ambicziónak ez a legkevésbbé egészséges lakóhely… De nem voltak-e nők minden időben, a kik akarták és el tudták érni a hatalmat?! A régi királynők szenvedélye támadt fel bennem, azoké, a kik igazi királynők akartak lenni, és csakugyan igazi királynők lettek! Bámulsz? Egy huszonhárom esztendős leány, a ki nem a szerelemről, hanem a hatalomról álmodik! Hát én alighanem férfias lélek vagyok. A fiziológusok irataiból tudom, hogy ez lányban, asszonyban nem éppen a legnagyobb ritkaság. A lelke legmélyén minden ember megőriz egyetmást abból az ősállapotból, a melyben még nem volt két különböző nem. Bizonyos vagyok benne például, hogy a szerelemnek nem lehet akkora hatalma rajtam, mint a legtöbb asszonyszemélyen. Hidegebb vagyok, mint más. Igaz, úgy is fordulhatott volna életemnek a sora, hogy az ambiczió talán sohase támad fel bennem, és örökre beérem azzal, a mi egy közönséges asszonynak az osztályrésze, jó vagy rossz sorsa. Sokszor gondolok rá: milyen furcsa az élet! Ha az a Featherston nevü ember, a ki Harte Emmát elcsábította s aztán kilökte az utczára, véletlenül másféle alak, s magánál tartja, sőt feleségül veszi Harte Emmát… ki tudja?!… Harte Emmából talán a legjobb feleség lett volna, a ki harisnyát foltoz, krumplit hámoz, közben sok gyermekkel örvendezteti meg a férjét, s nem is álmodik arról, hogy diplomácziai cselszövések és Lady Hamilton-féle női alakok is vannak a világon! Nekem is az utamba akadt egy ilyen Featherston. Ez ugyan engem nem csábított el… ó, a legkevésbbé se!… De egy kis ideig mégis tőle függött a sorsom. Ha ez az ember véletlenül az, a kinek képzeltem, ha véletlenül csakugyan olyan, a milyennek egy pár hónapig, vagy inkább csak egy pár perczig hittem: akkor ez az ember, ez az egy, ez a képzeletbeli, talán fel tudta volna kelteni bennem a szerelmet. Ha ez az ember nem több, csak éppen igazán kedvem szerint való, és meg tud győzni arról, hogy én vagyok neki az egész világ: akkor talán lemondtam volna az ábrándjaimról és be tudtam volna érni a szerelemmel. »Ülj mellém a kandallóhoz; fel van szítva melege«… és ezután már csak holtan hordoztam volna magamban a Lady Hamiltont. Csakhogy ez a Featherston is olyannak bizonyult, mint a többi. Mint mindegyik férfi, a kitől egy-egy nőnek a sorsa függ, olykor egy pár perczig. Miképpen leplezte le magát előttem? – minthogy nem csábíthatott el, a mi különben eszeágában se volt, tehát nem is lökhetett ki az utczára? Csak így: Ez a szegény ember azt hitte, hogy én éppen olyan gazdag vagyok, mint te. Valami pokoli véletlenből nem is sejtette, hogy te meg én csak féltestvérek vagyunk; nem tudta, hogy te az édesanyádtól örökölted a vagyonodat, hogy én az én anyámtól nem örököltem semmit, és hogy az apánknak sohase volt semmije. Azt képzelte, a jámbor, hogy ha a testvérem olyan imádásraméltóan gazdag, én is csak az lehetek. Még az eljegyzésünk után is azt képzelte. Mikor megtudta a kegyetlen igazságot, hősiesen viselte elhamarkodott lépésének a következéseit. Sápadtan, de hősiesen. Nem lépett vissza; ha minden elveszett, a becsületet nem akarta elveszíteni. Csakhogy nagyon folyt az orra vére; nem lehetett nézni, hogy mennyire folyik az orra vére!… C’était plus fort, que lui. És mikor elbocsátottam, örökre, mintha lidércznyomástól szabadult volna meg. Visszanyerte a szinét, a hangját, az életkedvét. Hát alighanem jobb is így, mind a kettőnknek. Mert hátha a kandalló melege se tudta volna megaszalni – néhány perczig már halálra kárhoztatott – ábrándjaimat?! Hátha a tűzhely mellett is kitört volna belőlem az ambiczió, és eget kér, mialatt körülöttem a tűzhely tücske czirpel és a fazékban a leves bugyborékol?!… Mily tragédia! Szóval, most már szabadon élhetek a hatalomra való vágyódásomnak. Meglehet, hogy kineveted teljes gőzzel szabadjára bocsátott szenvedélyemet, és lehetetlennek tartod, a mire törekszem. Megvallom, engem is gondolkodóba ejtett néha, hogy a politikai befolyásra, a hatalomra, a koronátlan királynői szereplésre majdnem mindig csak az Aszpáziák és a Harte Emmák tettek szert. Sohase, vagy csak kivételképpen az erős leányok és azok az erős asszonyok, a kik a tisztességüket, vagy mondjuk: a társadalmi kifogástalanságuk apró előnyeit se akarták elveszíteni. A statisztika mindenesetre azt bizonygatja, hogy a hatalomhoz vezető úton rendesen csak azok a nők nem törnek le, a kik – a társadalmon kivül kezdik. Könnyebben haladnak, mert már nincs veszíteni valójuk? A veszíteni való itt csak túlsúly, teher? Vagy olyan eszközeik is vannak, a melyeket a magunkfajta nő nem ismer, s éppen ezek az előttünk ismeretlen eszközök teszik lehetővé mind előbbre, mind magasabbra haladásukat? Meglehet. Ha sok tekintetben különb vagyok, mint Lady Hamilton – ez talán ereje volt neki, s nekem csak akadályom. De nem hiszem azt, hogy ha egy nő fel akar jutni a legnagyobb társadalmi magaslatra, ehhez okvetetlenül egy nagy vargabetüt kell tennie a társadalmon kivül. És egyebet is mondok. Minden áron akarom a hatalmat. Bármi áron. Nem hiszem, hogy erre szükség lesz… akármennyire megvetem a világot, ennél mégis különbnek tartom… de ha valaha abba a helyzetbe kerülök, a melybe Julius Caesar, hogy: »át kell kelni a Rubiconon!« – nos hát át fogok kelni a Rubiconon! Erős vagyok – és mindenre elszánt. Neked még ezt is megvallom. Láthatod, hogy el fogom érni a czélomat. Elég az hozzá, mióta Featherston barátomon először vettem észre azt a halálsápadtságot, a melyet más ember halálának a látása soha, csak sok pénz kútbaesése varázsol az arczra, – azóta már csak Hamilton lord hiányzott ahhoz a lépéshez, a mely téged annyira meglepett. Végre megtaláltam Hamilton lordot. Egy eszményi Hamiltont, a kiben minden megvan ahhoz, hogy ambicziómnak eszközéül szolgálhasson. Megtaláltam a tökéletes viaszembert, a kiből gyönyörü szobrot fogok faragni, talán nem is Hamiltont, hanem Nelsont. Ez az oka, kedves Arankám, hogy a szép, kedves, elmés, mindenfelé bálványozott Palikának visszaadtam a jegygyűrűjét, és kezemet – még előtted is érthetetlen hirtelenséggel – a furcsa Ottó felé nyujtottam. Majd meglátod, hogy ki fogom kefélni ezt a kitünő fiut! Nem kérlek rá, hogy tépd el a levelemet. Én semmitől se félek. Szeret húgod: _Olga_. II. Kedves Arankám, már régóta nem mulattam olyan jól, mint a mikor a leveledet elolvastam. Hogy neveztessük ki főispánnak, és éppen a Mancsi fiadat! A kinek a politikai multja abból áll, hogy az egyetemen sokat pofozkodott, és a mióta bedugtuk a képviselőházba, olyan nagyokat kurjongatott, hogy már nagyon kezdte a pártunkat feszélyezni! Hogyan jutott eszedbe ez a barokk ötlet? Vagy neki támadt hirtelen ilyen érthetetlen szeszélye? Mi szállotta meg? Csak nem akar dolgozni? Vagy talán álmában egy próféta szólította, a ki fölfedte előtte, hogy ez idő szerint ő a leghivatottabb a főispánságra? Nem beteg szegény Mancsi fiad? Vagy talán ő teljesen ártatlan, és nem is tud a dologról, hanem Margit leányod kivánta meg, hogy a bátyja főispán legyen? – a mit Margittól nem is lehetne rossz néven venni, mert az érdekes állapotban a legbolondabb kivánság is természetes? Vagy mégis a te anyai szivedet lázította fel, hogy ez a leghaszontalanabb fiad még csak nem is főispán?… még ennyire se tudta vinni?!… Jól van, ki fogom őt nevezni. Nem opportúnus dolog ugyan, hogy most, a mikor úgy is sok bajunk van, ilyen elképpesztő kinevezésekkel bőszítsük fel a közvéleményt, de az ötlet furcsasága engem is megejtett, és ilyen csekélységet csak nem tagadhatok meg tőled! Sokkal inkább szeretlek, sokkal inkább lekötelezetted vagyok… és ha csak ezt akarod!… Aztán, megvallom neked, a hatalomnyujtotta sokféle édes érzés közt az egyik legédesebb, legmámorítóbb érzés az, ha a cselekedeteinkben láthatjuk, hogy bármi bolondot megengedhetünk magunknak, hogy büntetlenül tehetünk akármit, a mi eszünkbe jut, mert így akarjuk, mert így hozza magával a kedvünk! Ottó azt mondja… különben az nem fontos, sőt szóra se érdemes, hogy mit mond Ottó… igen, ez mellékes, hagyjuk el… De képzeld, Ottónak már véleményei vannak! Még akkor is vannak véleményei, a mikor magunkban vagyunk! Néha elfelejtkezik mindenről, és mikor kettesben maradunk, megjegyzéseket enged meg magának. Mióta miniszter, komolyan azt hiszi, hogy ő valaki! A fejébe ment, hogy nagy férfiuként ünneplik. És abból, hogy olyan polczra jutott, a melyről legénykorában soha nem is álmodhatott, azt a képzelődést merítette, hogy ha hatalomra jutott, ebben neki is van valami kis része. Szorgalmasan bemagolja és elég jól elmondja a beszédeit, a melyeket az első sortól az utolsóig én írok meg neki; hűségesen aláírja az intézkedéseimet; akárhol van, azt mondja és azt teszi, a mit ráparancsolok, de minthogy sok helyütt kell megfordulnia, a hol én nem lehetek jelen, s mindenütt csak hízelgőket talál, képzeld, minduntalan összetéveszti magát velem! És hozzászokva a látszathoz, a melyet persze gondosan megőrzünk, néha annyira megfelejtkezik az igazságról, a melyet csak hárman ismerünk: te, ő, meg én, hogy mikor semmi szineskedésnek nincs többé helye, véleményeket koczkáztat meg előttem, olyankor is, a mikor csak az Isten hall bennünket! Nagyon sok bajom van vele. Tudod, mennyi fáradságomba került, mig bele tudtam tuszkolni a politikába. És azóta is minden energiámra szükség van, hogy pórázon tudjam tartani, és el tudjam végeztetni vele azt, a mit a carrière megkövetel. Akárhányszor a legválságosabb helyzetek elől el akart szökni vadászni. Még azóta is, a mióta már miniszter. Egy miniszter, a kiből néha kitör, hogy ő csak aktor, a ki elmondja, a mit sugnak neki, és ilyenkor meg akar ugrani a közpálya, meg a nagy hivatal legfontosabb kötelességei elől! Néha tettleg kell inzultálnom, hogy engedelmességre bírjam. Egyszer valósággal fel kellett pofoznom Bécsbe. Mikor megbuktattam a bennünket megelőző minisztériumot, a mig a válság tartott, minden este felpofoztam. És, mintha nem volna elég az a bosszúság, hogy ilyen nehéz kordában tartanom, most már uj bosszúságokat okoz! Minél magasabbra emelkedik, s minél jobban ünneplik, annál inkább butul. És minél inkább butul, annál inkább hatalmába ejti a nagyzás hóbortja. Egyre gyakrabban elfogja az a képzelődés, hogy ő voltaképpen nem az eszközöm, hanem társam a kiválóságban. Előttem még titkolni igyekszik ezt, de néha elárulja magát, s ilyenkor nem tudom, nevessek-e vagy bosszankodjam, a mikor látom, hogy napról-napra elbizakodottabb, s olyan önhitt, hogy mulatnál rajta. De én már nagyon unom. Szerencsére meglehetősen szerelmes természetű, s így a barátnői megmentenek attól, hogy akkor is bosszantson, mikor a sok munka után egy-két szabad órám marad. Szóval, Ottónak majdnem ellenvetései voltak. De lefujtam szegényt. Mondd meg Mancsinak, hogy akármilyen botrány kerekedik ebből, azért mégis főispán lesz. Csókol _Olga_. III. Kedves Arankám, kérlek, sürgesd meg Mancsit, intézze el már annak a nyomorult kis kegydíjnak a dolgát! Magam keresném fel, de egy államtitkárhoz olyan nehéz bejutni! Még a nagynénjének is, vagy kivált a nagynénjének, mert az ifjú barátnők persze nem kénytelenek könyörögni, hogy jegyezzék elő őket holnapra, vagy holnaputánra! Nagyon kellene már az a nyomorult kis kegydíj. A nyugdíjamból nem tudok – a társadalmi helyzetemhez méltón – megélni, meg a gyermekeket is neveltetni, és már éppen eleget élősködtem rajtad. Hát nem borzasztó ez?! Egy pár évvel ezelőtt még mindenható miniszter voltam… én _magam_ voltam a mindenható miniszter, a ki kormányzott, intézkedett, parancsolt… minden hatalom az enyém volt… És a mióta meghalt az az ember, a ki csak a szócsövem volt, azóta nem vagyok senki és semmi… csak egy szegény özvegy, a ki kegydíjért könyörög. Miért? Mert asszony vagyok! Milyen igazságtalanok és milyen ostobák az emberek! Kedvem volna kitálalni az egész világnak: »Lássátok, ilyenek vagytok! Nagy férfit bámultatok egy olyan senkiben, a ki maga volt a tehetségtelenség, a középszerüség, a munkátlanság, a ki csak az én álarczom, az én szolgám, az én sakkfigurám volt, mert minden ünnepelt cselekedetében csak az én utasításomat hajtotta végre! És rólam, a ki sok évig kormányoztalak benneteket, a ki sokat és okosan dolgoztam értetek, rólam tudni se akartok, mert nem akarjátok elhinni, hogy egy asszony is képes arra, a mit ti vezetésnek neveztek, és még ha el is hiszitek ezt, akkor se akarjátok eltűrni, hogy egy asszony épp úgy boldogulhasson, mint a legutolsó férfi! Ilyen ostobák és gonoszok vagytok!« Nagyon szeretném ezt odakiáltani a világnak, és rettenetesen csábít az a gondolat, hogy rápirítsak az emberekre a bizonyítékaimmal, a mult igazi történetének a feltárásával. A tisztelt társadalom megérdemelné tőlem, az asszonytól, ezt a pofont. De nem tehetem a gyermekeim miatt. Nem árulhatom el az apjuk jelentéktelenségét; nem foszthatom meg őket az illuzióiktól. Csak hadd éljenek tovább is abban a hitben, hogy az apjuk nagy ember volt. Tartozom nekik ezzel a kegyes hazugsággal. Kérlek, emlékeztesd Mancsit, hogy volt idő, a mikor én is tettem neki apró szivességeket. Ne sajnálja hát azt a kis fáradságot, hanem üljön a nyakára a minisztereknek, hogy minél hamarabb hozzájuthassak jól kiérdemelt garasaimhoz. Csókol szerencsétlen _Olgád_. IV. Kedves Arankám, Mancsi ujra főispán akar lenni? Jól van, ki fogom nevezni. Ha ki mertem nevezni főispánnak akkor, a mikor olyan volt, mint a bomlott óra, miért ne nevezném ki most, a mikor már egy kevéssé megkomolyodott?! Államtitkár korában ő is tett nekem apró szivességeket. Ez ugyan a mai politikai viszonyok közt szép kis botrányt fog okozni, mert – valljuk meg egymás közt – Mancsi olyan oktalanságokat követett el, hogy méltán politikai halottnak tekintik… De ne félj, fel fogom támasztani! A fiamnak ugyan ez nem fog tetszeni, de tartozik nekem annyival, hogy ellenvetés nélkül teljesítse minden óhajtásomat. Végre is, nem csekély fáradságomba, hanem igen-igen sok munkámba került, mig embert és minisztert faraghattam belőle. Tudod, hogy sokáig épp úgy fázott minden komoly dologtól, mint annak idején az apja. És eláruljam-e neked, az egyetlennek?… Ma is én írom összes beszédeit, és soha egy lépést se tesz az én tanácsom nélkül, vagy éppen ennek ellenére. Azért, bár pártunk prüszkölni fog, légy nyugodt, Marcsi főispán lesz. Ahhoz, hogy az ember visszaéljen a hatalommal és egy kis nepotizmust gyakoroljon, nem okvetetlenül szükséges, hogy az ember férfi legyen. Meg tudja cselekedni ezt egy asszony is. Ki fogom nevezni; sőt már ki is neveztem. Csókol _Olga_. A NAPLÓ. I. Diamant kisasszony – a keresztnevét sokáig senki se tudta – kitünő nevelést kapott, de a gyermekjátékokon kívül jóformán ez volt az egyetlen dolog, a mit valaha kapott, mert a többi szükségest már neki magának kellett megszereznie. Az apja ugyanis Svájcz legkeresettebb és legtöbbet kereső ügyvédei közé tartozott, de éppen nem volt mintája a takarékosságnak, és ha életében szépen ellátta, sőt egy kicsit el is kényeztette sok tagból álló családját, bár megérte a hatvanötödik évét, nem hagyott a gyermekeire egyebet, csak azokat a szellemi javakat, a melyeket a kitünő nevelés ad. Diamant kisasszony – az ismeretlen keresztnevü – akkor tizenhét esztendős volt. Mindenki szép, kedves leánynak találta, és noha a boldogult Diamant úr kívüle még hét gyermeket vallott magáénak, ha az apja véletlenül tovább él, talán férjhez mehetett volna, mert Diamant úr nyilt házat tartott, és befolyásos ember volt, a ki az összeköttetései révén sokat tehetett volna a vejéért. Hanem az apák rendesen a legrosszabbkor halnak meg, akkor, a mikor a legnagyobb szükség volna rájok, és Diamant úr ebben sem tartozott a kivételek közé. Szerencséjére Diamant kisasszony néhány hónappal az apja halála után kitünő sikerrel végezte el tanulmányait a tanítónőképző-intézetben, s mindjárt hasznát vehette a tudományának. Az anyja már nem élt; nála idősebb testvéreinek, a kik különben szintén csak a szellemi javaikból éltek, nem akart terhére lenni, s örömmel fogadott volna akármilyen alkalmazást. De különös szerencséje volt. Eudoxia herczegnő, a ki éppen akkor vált el férjétől, Lothár herczegtől, nevelőnőt keresett a kis leánya mellé. S a tanítónőképző-intézet igazgatónője igen melegen ajánlotta Diamant kisasszonyt. A herczegnő, mikor megpillantotta Diamant kisasszonyt, hirtelen azt akarta mondani, hogy sajnálja, de már mást választott. Sőt talán őszintén megvallotta volna, hogy: »Kisasszony, ön nekem tulságosan csinos!« – de az ajánlkozó arczában és magatartásában volt valami, a mi más elhatározásra birta. És nem is bánta meg, hogy a házában tartotta. Diamant kisasszony kitünő nevelőnőnek bizonyult. Maga volt a tapintat, a szolgálatkészség és a kifogástalanság. A gyermek imádta; a mi csak azt jelenthette, hogy éppen eleget foglalkozott vele. Diamant kisasszony már kevésbbé volt megelégedve a herczegnővel, mint a herczegnő ő vele, de azért megvoltak békében. Mind a mellett nem sokáig maradhatott meg első növendéke mellett. Másfél év multán Eudoxia herczegnő kibékült Lothár herczeggel, és visszatért hozzá. Miért, miért nem? – Diamant kisasszonyt nem vitte magával. Természetesen gondoskodott róla, hogy a kifogástalan és érdemes ifju hölgy ne maradjon hely nélkül, s beajánlotta a testvéréhez, Zsófia herczegnőhöz, a ki nem győzte magasztalni az uj nevelőnőt. De Diamant kisasszony Zsófia herczegnőnél se maradhatott sokáig. Másfél év múltán Zsófia herczegnő elvált az urától, férjhez ment egy nagyhírű festőhöz, a gyermekei más gondozás alá kerültek, és Diamant kisasszony Zsófia herczegnő meleg ajánlatára uj otthont talált egy orosz nagyherczegnőnél. Oroszországban is nagyon megkedvelték és Oroszországban sem volt maradása. Mintha valami fátum a bolyongásra kárhoztatta volna, sehol se tölthetett két egész esztendőt. Mindenütt nagyon meg voltak elégedve vele, mindenütt megszerették, mindenütt méltatták sok kitünő tulajdonságát, és mindenünnen távoznia kellett, olyan okokból, a melyek nem az ő személyével függöttek össze. Mintha valami balsorsot hurczolt volna magával. A hol ő elhelyezkedett, pártfogóinak életviszonyaiban nemsokára valami olyan változás állott be, a mely legelőször is őt tette fölöslegessé. Huszonöt év alatt bejárta Európa összes udvarait. Egyik előkelőség a másikhoz küldte, a legmelegebb ajánlatokkal. Mindenünnen nagy sajnálkozással bocsájtották el; a gyerekek néhol meg is siratták. Néha nem kaphatott nevelőnői állást, de elment felolvasónak vagy társalkodónőnek is. Vállalt minden olyan munkát, a mely nem volt egészen szolgai; de szívesen elvégezte azt is, a mi nem tartozott rá. Minthogy mindenütt kifogástalanul töltötte be tisztét, többnyire jól bántak vele. De tapasztalt rossz bánásmódot is. Soha se árulta el, hogy ez fáj neki. Ha valahol arra kérték, hogy helyettesítse a kulcsárnét, segítsen a gazdasszonynak, vagy tegyen meg egyetmást az elfoglalt komorna vagy szobalány helyett, nem finnyáskodott, hanem a legszívesebben engedelmeskedett. Mindig egyforma készséggel végezte el, akármit kértek tőle; egyforma készséggel és egyforma alázatossággal. Ez a nagy alázatosság büszkeségből fakadt. Büszke volt rá, hogy sorsa egyre jobban hasonlít a cselédek sorsához, noha a készültsége, az esze, a jelleme, egész egyénisége különb sorsot érdemelt volna; büszke volt rá, hogy panasz, zokszó nélkül, tökéletes lemondással és megadással végzi el még a megalázó munkát is; büszke volt minderre azért, mert hiszen csak rajta állott, hogy egészen más legyen a sorsa, ha a jelleme nem olyan kifogástalan… hiszen ő maga akarja így, hogy inkább elvégzi a tanultságát és egész egyéniségét megalázó munkát is, semhogy meg kelljen alázkodnia önmaga előtt. Büszke volt rá, hogy csak azért cseléd, mert sokkal becsületesebb, sokkal nemesebb lelkű, mint azok az urak és úrnők, a kiket készségesen szolgál. Persze hogy csak rajta állott, és – nem kellene cselédsorban élnie. Szép volt. Ha akarta volna, a maga úrnője lehetne. Volna mindene, a mi a kényelemhez szükséges. A saját palotájában lakhatnék. De még ahhoz is becsületes, nemes és büszke volt, hogy férjhez menjen olyan valakihez, a kit nem szeret. Pedig hát ő is volt egyszer fiatal. Ő is érezte valamikor a szeretet szükségét. És sokan kívánták; olyan is, a kit, ha nem is lett volna vele boldog, meg tudott volna becsülni. A maga úrnője lehetne, s ehhez még nem kellett volna feláldoznia a tisztességét, csak éppen abba kellett volna belenyugodnia, hogy a magáénak mondhassa az, a kit ő nem tud szeretni. De még ennyire sem tudott megalkuvó lenni. Azok, a kiket ő szeretni tudott volna, sohase vették észre őt. Azok pedig, a kik feleségül kérték, szívben vagy lélekben mélyen alatta állottak. Nem nézte le őket, de nem tudta szeretni őket. Néha elfogta a kisértés, hogy hátha feleségül menne egy ilyen jóravaló emberhez? Hiszen az még nem becstelenség, ha valaki, a kitől a sors megtagadta a szerelmet, beéri az otthonnal, a tűzhelylyel, a szeretet és barátság melegével! Ő is volt egyszer fiatal, hogyne fogta volna el ez a kisértés! De ellenállott ennek a kisértésnek. Inkább vén leány maradt, mint hogy megalkudjék. Pedig nem kellett volna szerelmet hazudnia, mikor nem érzett szerelmet; csak barátsággal kellett volna viszonoznia a másik szerelmét. De mikor ő ezt természetellenesnek érezte! És most cseléd. De azért cseléd – »car tel est mon plaisir«. Diamant kisasszony negyvenöt éves koráig a legtisztább, a legnemesebb gondolkozásu, és a legkifogástalanabb lény volt, a ki valaha a nagyurak világában élt. II. Negyvenöt éves korában egy könyv akadt a kezébe. Lapozgatni, olvasgatni kezdte ezt a könyvet, és ez a könyv kiforgatta magából. Megváltoztatta egész gondolkozásvilágát, összetörte régi lényét, kivetkőztette természetéből, jelleméből, egész énjéből; más embert csinált belőle. Pedig ez a könyv – a tulajdon naplója volt. Eleinte csak nagyon érdekelték ezek a régi dolgok. Mert régóta irogatta a naplóját. Attól fogva, hogy nevelőnő lett. Este mindig sok szabad ideje volt. Nagyon szeretett ugyan olvasgatni, tanulni, de néha ebbe is beleunt, s ilyenkor nem tudta, hogy mivel ölje el az időt. Unalmában leírta mindazt, a mit látott és hallott. Minden czél nélkül. A maga mulattatására, hogy agyonüthessen egy pár órát, hogy később is szórakozhassék azon, a mit érdemes el nem felejteni. És mert csak magának írt, mindent a legteljesebb őszinteséggel és nyíltsággal írt le. Ámulva nézte most ezt a kortörténetet. Mennyi szenny! Micsoda alakokat szolgált! Milyen világban élt! Ebben a világban egyedül ő maradt tisztalelkű; ő, a cseléd! Tovább olvasta, s a rettenetes könyv lassankint megmérgezte a lelkét. Eszébe jutott, hogy ez a könyv: a vagyon. Eszébe jutott, hogy ez a könyv: a bosszú. Igen, de – mily becstelenség volna ez! Elárulni, eladni azokat, a kiket szolgált, a kiknek a kenyerét ette! Eh, megdolgozott azért, a mit kapott! És ne árulták volna el magukat előtte! Miért legyen ő titoktartóbb, mint azok, a kik nem szégyenkeztek előtte! Zárták volna el jobban a titkaikat! Igen, de az ő régi nemes gondolkozása, egész lénye!… Hát nem magáért volt becsületes egész életében, nem a maga kedvéért, a maga örömére, nem azért, hogy önmaga előtt ne kelljen megalázkodnia, pirulnia?!… Eh, már másképpen kezdi látni a világot! Az a nagy nemesség csupa oktalanság, a kizsákmányoltak, a cselédek, a rabszolgák kutyabecsületessége! Csak a kizsákmányolók találták ki és követelik az erkölcsöt, a nemeslelküséget, hogy rabszolgáikkal szemben egygyel több, s ezeknek velök szemben egygyel kevesebb fegyverük legyen! A lelkiismeretnek ez a harcza a lelkiismeret bukásával végződött. Diamant kisasszony negyvenöt éves korában olyanná lett, mint azok, a kiket szolgált. Naplójának első kötetét egy kiadónak adta el, s Diamant Roxane kisasszony könyve óriási feltünést keltett. A második kötetet már nem kellett kiadónak eladnia; megvették mások, drágábban. A harmadik meg a következő kötetek egyre drágábbak lettek, mint a Sibilla könyvei. Az utolsó kötetet nem is kellett eladnia, mert ekkor már palotája volt. És Diamant kisasszony végre férjhez mehetett ahhoz, a kit szeretett. Egy huszonnyolcz éves tiszt vette el. Míg fiatal, szép, kedves, tiszta lelkű és nemes gondolkozású volt, nem kellett senkinek. De negyvennyolcz éves korában már akkora vagyona volt, hogy restaurálhatta vele szerelmesének kissé düledező kastélyát. A CSILLAGOK. I. Harmincznégy éves korában Gay-Lussac Olivér doktor már éppen eleget élt. A szivét, a mennyire csak lehetett, a mennyire csak rajta állott, elkoptatta; és nem győzte csodálni, hogy ez az elnyomorgatott gépezet még most is győzi a munkát. A májának és a veséjének is alaposan befűtött, Alkohol et Comp. segítségével. A tüdejének már csak a rongya volt meg; még valahogy szelelt ez a kis húsczafat, de mind több ügygyel-bajjal dolgozott, és egy-egy síp-jelzéssel koronkint tudtára adta a gazdájának, hogy már nem sokáig fog szuszogni. Mint egy gomb, mely egyetlen szál czérnán, mélyen megereszkedve fityeg a kabáton, úgy fityegett Gay-Lussac Olivér doktor a mindenségen. Gay-Lussac Olivér doktor egészen tiszta fejü ember volt. Akármilyen unalmasnak találta, hogy, ha az ember meghal, ez bizony sokáig tart, nem izgatta ez a kilátás, mert tudta, hogy az egész nem nagy dolog, mert hiszen az ember nem tud róla, és hát nincsen egyéb baj, csak az, a mit ez a gyalázatos, büdös, komisz öntudat okoz. Szeretett volna még kétszáz, háromszáz évig élni; sajnálta, hogy nem láthatja, milyen lesz a világ, a mikor az emberek ki fogják találni és valóra tudják váltani azt, a mit már ma is el lehet képzelni. Szerette volna megérni a ginekológia nagyfokú tökéletesedését; és mindenekfelett igen bosszantotta, hogy száz meg száz év mulva millió és millió üde szép leány lesz a világon, a kik buta kamaszokkal fognak szerelmeskedni, mig ő alázatos csendben fog porladni a családi sírbolt mélyén, előbb (soha meg nem hallgatott) imádságra kulcsolt kézzel, később… úgy, a hogy lehet. De hogy még legfeljebb három éve van hátra, és nem harmincz, mint sok ismerősének – azzal már nem sokat törődött. Leszámolt az élettel és leszámolását teljesen rendben találta. Kiélvezett az életből mindent, a mi kiélvezhető; a poharát mindig csordultig töltötte; a kényelmetlenebb megpróbáltatásoktól mindig távol tudta tartani magát; és bizonyos megelégedést nyujtott neki annak átlátása, hogy a mi szabadságot a természet az embernek ad, azt a szabadságot ő – kivált a korához és az életföltételeihez képest – ugyancsak kiaknázta. A lelkiismerete is nyugodt volt. Úgy hitte, nem élt egészen hiába, s nem vált szégyenére a Gay-Lussac oknak. A Gay-Lussac család kétszáz év óta csak a tudománynak élt; fiai valamennyien a tudomány munkásai voltak; s találkozott közöttük, a ki beírta nevét az emberiség történetébe. Ennek a családnak, mely már hatodik izben szolgálta a tudományt, ő is méltó fia volt. Elvégezte a dolgát tisztességesen, s talán éppen azért őrölte le ilyen hamar az életét, mert a mértéktelen élvezetek után nem pihent meg, mint a társai, hanem csak egy pár óráig aludt, s aztán dologhoz látott. A mit felfedezett, a mivel a szakját előbbre vitte, talán csekélység, de a ginekológia története meg fog emlékezni erről a csekélységről, és már feljegyezte naplóiba a Gay-Lussac Olivér nevet. Könnyű szivvel nézett szembe a halállal, de a hátralevő napjait nem akarta elszalasztani. Sőt, a lehető legkellemesebben akarta eltölteni. Egyszer – mikor már egyik helyről a másikra vándorolt, hogy kimódolja élete lejáró váltójának félesztendős meg-meghosszabbítását – egy faluban, mely valahol az Isten háta mögött rejtőzött, megismerkedett egy szép kis libácskával. Ez a leányka olyan üde, formás, kedves és butácska volt, mint egy kis őz. Mintha a megtestesült Egészség jelent volna meg az életet imádó haldokló előtt. Nagyon megtetszett neki ez a szép lány; a magáénak akarta. Gay-Lussac Olivér, bár munkálkodásában a legjózanabb emberek közé tartozott, a szabad óráiban (és titokban) azt tartotta, hogy nála eszesebb ember soha se élt a világon, mert senki se értette át jobban a dolgok egybefüggését – a legapróbb részletekig. Egész életében folyton csak az asszonyokkal foglalatoskodott; ismerte a nőket jól, nemcsak mint tudós, mint ginekológus, hanem úgy is, mint műkedvelő lélekbúvár, mint adatgyüjtő kisérletező, mint érdeklődő folklorista, a ki a tanulás ürügye alatt érdekességeket kutat, s a ki, mialatt bejárja a világot, utána veti magát minden kalandnak, de ekközben, akarva, nem akarva, tanul is. Jean Paul azt mondta: a női sziv a spanyol házakhoz hasonlít, a melyeknek sok az ajtajuk és kevés az ablakuk – tehát könnyebb beléjük férkőzni, mint olvasni bennük… Gay-Lussac Olivér nevette ezt a tételt. A női lelket nem találta rejtelmesnek. Mindig tudta, kivel van dolga. Tudta, mit lehet, és hogy, ritkábban, igen ritkán: mit nem lehet. Most is hamarosan tisztában volt vele, hogy ezt az édes, kis tisztes butaságot csak úgy teheti magáévá, ha feleségül veszi. Az epikureus egy pillanatig se habozott. Az volt az elve, hogy: »Utánam az özönvíz!« De még így se volt könnyű beférkőznie ebbe a kis spanyol házikóba; végre is egy kadávert kellett megkedveltetnie a megtestesült Egészséggel, egy halottat a tiszta, szüzi ifjusággal. Jól tudta, hogy egy Aszpázia szemében nem állhatná a versenyt azokkal a Nimródokkal, a kik e körül a szép kis lány körül őgyelegtek, nagy csizmáikban otrombán baktatva és koronkint durván hahotázva. De neki csak egy édes, kis tisztes butasággal volt dolga. Gay-Lussac Olivér doktor sokat tudott a csillagokról, és nagyon szépen tudott beszélni róluk. Milyen csodálatos pályákat futnak meg, azért mégis mennyire egyek velünk, és micsoda élet van a mögött a kék kárpit mögött. A leányka csudálkozva nézte ezt a különös embert, a ki soha se nevetett durván, ellenben olyan szépen tudott beszélni a csillagokról; az az uj világ, mely álmodozását mindig vonzotta, de a melyre eddig csak értetlen bámulattal tekintett, a csillag-miriád ragyogó világa, melynek titkait ez a varázsló fölfedte előtte, megszédítette, elkábította, eddig nem sejtett vágyódással, érdeklődéssel és különös érzésekkel töltötte el, a melyben benn volt minden földi szerelem, minden nosztalgia, melyet a természet valamennyi teremtményébe beleolt, hogy ez örökre vágyódjék az anyatermészet közelsége után, és minden sóvárgás, mely kisgyermeki oktalansággal tárja ki két karját a roppant ismeretlen, a megérthetetlen, a végtelenség felé, hogy elérje a két parányi kezével. Gay-Lussac Olivér annyit tudott a csillagokról, és olyan sokáig beszélt róluk, hogy a leányka már csak a mennyboltot látta… és egyszerre úgy tetszett neki, hogy a mennybolthoz Gay-Lussac Olivér is hozzátartozik. – Utánam az özönvíz! – ismételte magában Olivér, s a házasság nemsokára megtörtént. És itt a kárpit legördül. II. Gay-Lussac Olivér özvegye tizenkilencz éves korában jutott tökéletes árvaságra, és húsz éves korában özvegységre, egy kis beteg fiuval a karján. Maradt egy viskója, meg egy kis konyhakertje, a melyben répát meg salátát termelt; abból élt. Aludt-e özvegységének első öt-hat esztendejében? – nem tudni, mert senki se látta aludni, azt ellenben hallották a szomszédok, hogy éjszaka is a siránkozó kis fiát hurczolgatja, és danol neki. Mindennap százszor kellett cselédmódra szolgálnia a szigoru Természetet és minden éjjel százszor kellett perlekednie a Halállal, hogy visszapörölhesse tőlük a beteg kis gyermeket. De felnevelte. Felnevelte, mert az anyai tudomány nagyon egyszerű valami ugyan, de az anyai lélek gazdag leleményben, és sok mindent kitalál és megérez, a mire nézve a higiéne nem szolgál tanácscsal. Felnevelte, mert a csodadoktoroknál is jobb gyógyító a szakadatlan ápolás. Felnevelte, mert igen nagy árt fizetett ezért: az egész fiatalságát. Mindez nem volt elveszett fáradság: az ifjabb Gay-Lussac Olivér se vált szégyenére a Gay-Lussac-oknak. Harmincznégy éves korában az ifjabb Gay-Lussac Olivér az embriológia tudományának egyik büszkesége volt, a kinek a felfedezései több dicsőséget szereztek a Gay-Lussac névnek, mint bármelyik őse, mint akár a nagy Gay-Lussac, az aranybetüs nevű. Ez annál nevezetesebb eredmény volt, mert egyébként ugyancsak kimélnie kellett a szervezetét, hogy bírhassa a munkát. Még felnőtt korában is folyton résen kellett lennie, hogy kijátszhassa a halált; az apai örökség átkát nem lehetett egykönnyen kihevernie. De nem úgy élt, mint az apja; hanem úgy, a hogy az anyja óhajtotta. Az ifjabb Gay-Lussac Olivér nem ragaszkodott az élethez annyira, mint a másik, hasonló nevű. De nem akart fiatalon meghalni, hogy meg ne szomorítsa az anyját. És nem akart fiatalon meghalni azért se, mert úgy gondolta, hogy még hasznára lehet az embereknek. Folyton figyelnie és óvnia kellett magát, hogy a munkából ne dőljön ki idejekorán. És minél idősebb lett, annál jobban láthatta, hogy egyre több munkára képes, és hogy eleinte oly csekély életereje mind határozottabban győzedelmeskedik a végzeten. Ritkán gondolt az apjára, a ki az életet odadobta neki, vagy inkább: csak úgy elejtette számára az életet. Nem volt büszke a szellemi erejére; se arra, a kitől ezt a szellemi erőt örökölte. De nem múlt nap, hogy így ne imádkozott volna: – Te imádott nő, a ki ifjui ártatlanságodban egész szerelemben adtad át magadat annak a szegény félhalottnak, és szeplőtlenül tiszta, forró ölelésed erejével uj életet tudtál adni bennem a te jó szivednek, a te jó tüdődnek, a te ép, egészséges testednek-lelkednek, te imádott nő, a ki feláldoztad a te életedet azért, hogy én élve maradjak, légy áldott, légy áldott! III. Gay-Lussac már maga is közel járt az ötven esztendőhöz, a mikor egyszer rá akarta bírni az öregasszonyt, hogy menjenek el együtt valahová a tengerpartra. Úgy rémlett neki, hogy az öregasszony egészsége hanyatlik, és arra, hogy elvesztheti az anyját, most is olyan halálos remegéssel gondolt, mint kis fiu korában. De az öregasszony nem akart kimozdulni a viskójából, az udvaráról, a kis konyhakert mellől, a hol még most is termelte a répát meg a salátát. – Itt voltam boldog – szólt – itt éltem az én drága urammal, itt neveltelek fel téged, itt akarok meghalni. Nem akarom, hogy másutt találjon a halál. – Már hogy beszélhetsz ilyeneket!… Az öreg fiu nem akart letenni a tervéről. Vitatkozni kezdett, akaratoskodni, mint kis fiu korában, mikor valami melegruha-kérdésen különböztek össze. – Nem, nem, – makacskodott az öregasszony – én csak itt érzem jól magamat, másutt én beteg lennék. Látod – folytatta aztán, mikor észrevette, hogy fia erre a gondolatra megszeppen – én azt hiszem, hogy sehol se olyan szép, mint itt… talán a csillagok se olyan szépek másutt, mint itt, az én udvarom fölött. És a csillagok az én jóbarátaim; a csillagok engem sohase hagytak el! Mert még most is gyermekesen álmodozó volt a szegény öregasszony. – Istenem, mi bajod?… – kérdezte aztán ijedten. Meglepetve látta, hogy az ő öreg, ötvenesztendős fiának a szeméből két vastag könnycsepp bugygyan ki. TARTALOMJEGYZÉK. A gyémántgyűrű 3 Juliskát nevelik 20 Felsőbb iskola 27 A nevető ember 33 Az ördög megjelenik 43 Protekczió 50 Szerelem 57 A boszorkány 71 Az uj nemzedék 92 Dalnokverseny 115 A könyvtárosné 123 Egy tubarózsa 136 Bogáncsvirág 146 Csőd 153 Első szerelem 163 Büszkeség 177 Vegyes kiadások 188 Szentségtörés 201 Poórné mulat 209 Szakítás 218 Gautier Margit halála 226 Búcsú 234 Zelma 239 Levelek 248 Asszonyok vallomásai 256 Felvilágosodás 279 Régi ismerősök 286 A sötét udvar 298 Az erős asszony 307 A napló 320 A csillagok 327 [Transcriber's Note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 252 |méltó mulatára |méltó bámulatára 288 |Es jóizüen |És jóizüen 294 |csalódom. a legnevezetesebb |csalódom, a legnevezetesebb 321 |»Kisasszony ... csinos!“ |»Kisasszony ... csinos!«] *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK LEÁNYOK, ASSZONYOK *** Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed. Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution. START: FULL LICENSE THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license. Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works 1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. 1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below. 1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others. 1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States. 1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: 1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed: This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. 1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work. 1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™. 1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License. 1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. 1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that: • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.” • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works. • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work. • You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works. 1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. 1.F. 1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment. 1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE. 1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem. 1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. 1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions. 1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause. Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life. Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws. The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS. The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate. While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate. International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate. Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support. Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition. Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org. This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.