The Project Gutenberg eBook of A láthatatlan ember by Géza Gárdonyi

A kilenczvenes évek elején a tehetséges írók egész kis csapata lépett egyszerre a magyar irodalomba. A hány egyéniség, annyi szín, de valamennyiben bizonyos egyező vonásokat találunk. Novellisták, a kik eddig alig látott technikai készségre juttatják a rövid tárcza-novellát, de szélesebb kört átfogó, teljesebb világképet adó nagyobb témákon megtörik erejük, a stíljük inkább fordulatosság, hajlékonyság és elmésség irányában jelent az előbbi generáczióval szemben haladást, mint egyéni zamat és tősgyökeresség dolgában s a journalistikai jelleg, mely már a hetvenes-nyolczvanas évek termelésén is érezhető volt, náluk még erősebb kifejeződésre jut. Többnyire vidékről a fővárosba fölszármazott emberek, a magyar életnek abban az időpontban tetőpontjára jutott tendentiáját, a vidékről a főváros felé özönlést tükrözik alakjaikban, felfogásukban, izlésükben egyaránt, szemben az előbbi generáczióval, melynek egész gondolkodásmódja még a faluban és a falusi életmódú kis városban gyökeredzik, de szemben a velük egy időben fellépett fiatal írók másik csoportjával is, mely már teljesen hozzáalakulva a nagyváros életéhez, annak szellemét fejezi ki.

Ennek az írói csapatnak egyik legkiválóbb tagja Gárdonyi Géza. Ő is a faluról és a kisvárosról jött az irodalomba s kortársai közül talán épen ő őrizte meg legerősebben a vidéki származás bélyegét. Abból a társadalmi osztályból jött, a mely falun középen áll, mintegy közvetítőképen, a nép és az uralkodó földbirtokos VI. osztály között: a falusi intelligentiából, a mely javarészt papokból, jegyzőkből, gazdatisztekből és tanítókból áll. Ez az osztály egyaránt érintkezésben van a néppel és az uralkodó földbirtokossággal, nagyrészben függő a helyzete mindkettővel szemben, nem csatlakozhatik szorosan egyikhez sem s szűkkörű társadalmi életét a maga fölfelé és lefelé egyaránt elkerített körében éli. Ez a középen álló helyzet bőséges alkalmat nyujt a megfigyelésre fölfelé és lefelé egyaránt s Gárdonyi fogékony, fiatal szelleme élt is ezzel az alkalommal: emlékek, képek és alakok nagy sokaságát hozta magával. Mégis, helyzete úgy látszik közelebb juttatta a néphez és a kis urakhoz, emlékezete inkább ezeknek jellemzetes alakjaival és vonásaival telt meg. Az úgynevezett vármegyei gentry csak ritkán s akkor is inkább epizódszerűen jelenik meg műveiben. Vidékről hozott emlékei annál épebbek maradhattak, mert a tanítóságból a vidéki ujságíráskodáson át jutott az irodalomba s Budapestre és soha nem is bírt itt meggyökerezni. Csak épen addig maradt Budapest lakója, a míg az irodalomban való positióját végleg kiküzdötte, aztán menekült vissza a vidékre. Most már évek óta Egerben éli magányos, eszmélkedő művész-életét.

Az az út, melyen Gárdonyi az irodalomba jutott, megmagyarázza, hogy miért rajzolja csaknem mindig a vidéki miliőt, miért foglal el olyan nagy tért munkáiban a nép és miért játszanak bele a multból vett képeibe is olyan erősen a mai magyar nép életéből vett analogiák. A maga kortársai között ő a népéletnek legkiválóbb ismerője és leghívebb rajzolója, tovább fejlesztője annak a magyar paraszt-típusnak, melyet Jókai és nyomában Mikszáth alakítottak meg a magyar regényben és novellában. Továbbfejlesztője annyiban, a mennyiben ő már nem csupán és nem is főképen különösségeiben és anekdotikus vonásaiban látja a parasztot, hanem közelebb jut lelki életének bensőbb rendüléseihez is. Az ő népéleti képei is VII. inkább szemléletből, mint átélésből származnak, de mintha az ő szemlélete közelebbről való volna és mintha az anekdotázó kedv hiányzanék az ő elbeszéléséből. Míg elődei szemléletében a földbirtokos úri osztály perspektivája tükröződik, az ő szemléletét mindig a falusi tanító közelebbről való perspektivája határozza meg. Egész másforma nála a paraszti élet humora is. Jókainál és Mikszáthnál a paraszt-humor a paraszt egy-egy tipikus vonásának, különösségének anekdotikus ábrázolása, Gárdonyi, ha humoros hatást keres, karikaturát rajzol a parasztról. Leghíresebb s a maga idejében rendkívüli tetszést aratott ilyen karikaturája a Göre Gábor biró úr, a melyben egyesíti mindazokat a karikaturaszerű vonásokat, melyeket más humoros parasztalakjaiban és jeleneteiben külön-külön találhatunk meg, de épen ezért ez a karikatúra a kelleténél rikítóbb. Az olvasók tetszése mind újabb és újabb folytatásokat követelt s főrészben nyilván a publikum ízlésének kielégítésére való törekvésnek tulajdonítható, hogy a későbbi Göre-könyvekben már szinte bántó kifigurázássá lesz a karikatúra.

Nem is ez az alak adja meg Gárdonyi néprajzoló művészetének mértékét, hanem azok az apró, egyszerű, de egyszerűségükben is finom és hangulatban gazdag novellisztikus képek, melyeket a falu népéről rajzolt. Gárdonyi nem népies író, felfogásának, szemléletének és beszédének módja nem a népben gyökerezik s nincs a néppel szorosan összeforrva. Ő csak mint szemlélő áll a néppel szemben, a kit érdekel, izgat, gyakran mulattat az egyszerű emberek érzése, beszéde, mozgása, eszejárása, a ki érdeklődve ismeri fel egyszerű lelkükben az egyetemes emberi szenvedélyek és érzések hullámzását, jól megfigyeli azokat a helyzeteket, melyekbe a nép fia a maga különleges életmódja és gondolkodása révén jut a magához hasonlókkal s a fölötte állókkal szemben, de a maga gondolatával kívül áll azon a körön, a melyet rajzol. A népi egyszerű élet bő alkalmat ad neki, hogy lényének egyik VIII. jellemző vonását, az idillre való hajlamot érvényesíthesse, de az ő paraszt-idillje már nem egészen az a rousseaui világfelfogásból fakadó idealizálás, a mely régebbi irodalmunk paraszt-rajzát jellemzi. Nála az idill nem a nép életéről való felfogásból, hanem a saját érzéséből fakad, az író lirája nyilvánul benne, sokkal erősebben, sőt közvetlenebbül, mint csekély számú lírai versében, melyek alapjában véve inkább kedves, naiv hangú helyzetdalok, mint költőjük belső hullámzásainak közvetlen nyilvánulásai.

A fiatal parasztlegény és parasztlány hirtelen ébredő, hevesen fellobbanó szerelme népéleti rajzainak a leggyakrabbi tárgya, a mint hogy majd minden munkájában a fiatal szerelmet rajzolja legszívesebben és legtöbb melegséggel. Már munkássága első korszakában, a melyben a népéleti rajz volt nála a túlnyomó, nyilvánul ez a kedvtelése s megmarad nála jellemzőül mindvégig. Az ilyen képeiben nyilvánul legtisztábban és leghatásosabban egész művészetének alapvonása: a gyöngédség. Fiatal szerelmeseit elhalmozza ennek a gyöngédségének minden jelével s a velük érző meghatottság könnyei fátyolozzák be bensőséggel teli hangját. A szerelem mint ellenállhatatlan elemi erő, igazi természeti ösztön jelenik meg nála, a maga egész fátumszerű rejtelmességével. A szerelmesek, mint az alvajárók, szinte tudattalan sóvárgásban járnak-kelnek, átengedik magukat teljesen a bűbájos varázslat hatalmának. Mintha valami rajtuk kívül álló titokzatos igézet juttatta volna őket trance-szerű állapotba, lélekben elválnak a való élettől, magnetikus álom-életet élnek s a szerelem ellenállhatatlan ereje teljesen megbénítja ellenálló képességüket. Heves, forró érzékiség ragadja őket epesztő sóvárgásban, egy kézfogás, egy elkapott lehellet, egy ingerlő mozdulat, a legcsekélyebb inger is elég arra, hogy érzéki vágyban lángoljon fel egész lényük, de ez az érzékiség az ártatlan szivek érzékisége, tiszta és tudatlan, minden salak nélkül való. IX. Gárdonyi legszemérmetesebb íróink egyike. Nála is tavasz ébredése a szerelem, a vér ösztöne hajtja a szerelmeseket, de szűzies lényüknek csak lángja van, füstje nélkül. Azt kell hinni, valami belső élmény határozta meg a szerelemről való ilyen felfogását; másféle szerelem ritkán csak tünik fel történeteiben s akkor sincs rajzában az a meleg szuggesztivitás.

Pedig – a mint hogy általában okoskodó, filozofáló természet, a nélkül, hogy a filozófiáig fel tudott volna emelkedni – sokat okoskodik a szerelemről. Ilyen okoskodásai vezették az érzéki kielégülés nélküli szerelem problemájáig, melylyel két regénye is foglalkozik: A hatalmas harmadik és az Ábel és Eszter. Itt is, különösen az utóbbiban, az ébredő szerelem rajzában jut művészete tetőpontjára s ez néhány feledhetetlen hatású jelenetet sugall neki a nélkül, hogy a problémával magával boldogulni tudna. Az ő pszichologiája inkább gyöngéd, finom árnyalatok tükrözésére van berendezve, mint elmélyedésre s inkább fogékony megérzésből táplálkozik, mint élesen elemző belátásból. Az idillt, a melynek nyugodt bájú felszine alatt belső tragédiák vérzenek, megragadóan teli hangulattal tudja megéreztetni, de a hol a hangulat nem elegendő, a hol beható lelki elemzés vagy elmélyedés kellene a valóság hatásának felkeltésére, ott már nem tud teljesen kielégítő egészet nyujtani. Elbeszélő művészete, egyes vonások frissesége majd mindig megfogja ilyenkor is az olvasót, de a szuggesztió nem olyan ellenállhatatlan erűje.

Az említett két regény már fejlődése második korából való, a mikor becsvágya nagyobb feladatok megoldására sarkalja tárgy és forma dolgában egyaránt. Míg első korában a rövid tárcza-novella volt a kedvelt formája, ebben a korában már leginkább regényekkel próbálkozik s a novella is hosszabbra, részletezőbbre szélesedik ki kezében. Kisérletező hajlama – egyik igen jellemző tulajdonsága – itt is X. nyilvánul. Regényeiben is mindig kisérletezik a formával és kisérletezik tárgyaival. Megpróbálja a maga naivitásra hajló elbeszélő hangját nagyobb témákhoz alkalmazni. Hol a pszichologiával kisérletezik, mint említett regényeiben, hol a történelem újszerű rekonstruálásával. A történelem állandóan és erősen izgatja; három történeti regénye. Az egri csillagok, A láthatatlan ember és Az isten rabjai ennek a históriai érdeklődésnek termékei. Az elsőben még erősen érzik Jókai és Mikszáth hatása, a történelmi szinezet inkább a külsőségekhez tapad s a történelemről való sajátos felfogása csak csiráiban van meg. A másodikban és harmadikban már készebben alakul ki felfogása a multról s mélyebb históriai problémákat tűz maga elé: A láthatatlan ember-ben a kulturában született és nevelkedett embernek hozzáidomulását a kulturát nem ismerő, félvad harczos nép életéhez a szerelem hatalma alatt, Az isten rabjai-ban a középkori embernek harczát a test természetes ösztönei ellen, a vallás miszteriumában való elmerülésért. Mind a két regény annyiban jelent új felfogást a históriai regényben, hogy előterükben a történelmi események irányításától távol eső, kicsiny emberek állanak s ezeknek élete, érzésvilága adja a tulajdonképeni tárgyat, a történelmi alakok és események csak a hátteret szinezik ki. Milyen lehetett a világ sorsában semmit sem számító egyszerű embernek élete az elmult korban? Hogy s milyen körülmények közt folytak le örömei és szenvedései? Hogy nyilvánult az örök egy emberi szív a multnak a maitól teljesen különböző életviszonyai között? Milyen szemmel, hogyan látta a mult egyszerű embere a szeme előtt lefolyó eseményeket, melyeket mi a multba visszanéző elménkkel történeti fontosságuaknak tudunk? Ezek s efféle kérdések vetődnek fel Gárdonyi gondolatában a multból vett tárgyakkal szemben. A felelet nem mindig kielégítő ezekre a kérdésekre, néha túlságos tudákos íz érik rajta s néha naivitásokat vagy nyers adatokat kapunk történelmi XI. szellem helyett. Magát a történelmet ritkán tudja Gárdonyi megeleveníteni, egyes vonásait azonban, inkább megérzés, mint megismerés révén, meglepő elevenséggel tudja érzékeltetni. Az idilli vonás megvan itt is: ez vezeti a margitszigeti apáczák rajzához az egyik regényben, Emőkéhez a másikban. És megvan az ártatlanul sóvárgó fiatal szerelem is mindkét regényben, sok hasonló vonást árulva el: a paraszt kertészfiú czéltalan szerelme a királyleányapácza iránt és a bizanczi Zéta esztelen epekedése a hún Emőke után.

A kisebb méretű alakok s az egyéni élettörténeteknek előtérben állása csak fokozza Gárdonyi regényeinek novellaszerű benyomását. Az a generáczió, melyből ő való, csaknem teljesen elvesztette a monumentális epikai stíl iránti érzéket; a novellaírók nemzedéke volt, a mely a regényből részletesebben kifejtett novellát csinált. Nincs is e generáczió írói között egy sem, a ki teljes sikerrel próbálkozott volna a nagy konczepcziójú, szélesebb körű világképet adó regény terén; a mi kisérletet ebben az irányban tettek, valamennyi novellába csökkent. Ez természetesen nem jelent érték-csökkenést, csak a regény műformájának egy időleges átalakulását. Ezt látjuk pl. Gárdonyi A láthatatlan ember-ében is, a melyben épen ott, a hol a regénynek nagy históriai horizontba kellene kiszélesedni, az erre való törekvés megbontja a kompozicziót. A katalunumi csata előzményeinek és lefolyásának leírása, hogy úgy mondjuk, kidagad a cselekvényből, csak igen lazán fűződik bele, szinte felfüggeszti a regény tulajdonképeni eseményeinek menetét. Viszont rendkívüli finom művészettel van ebben a regényben megéreztetve az az emberi mértékeket felülhaladó, igézetszerű hatás, melyet Attila nagy egyénisége mindenkire tett, a ki közelébe került s a mely kiterjed, mint valami rejtelmes centripetális erő, egész népére, sőt még a testileg-lelkileg teljesen idegen bizancziakra is. Ez az igézet viszi Emőkét is a tragikus XII. végre jutó szerelemre. Az egész regény levegőjét betölti egyetlen személynek ez a háttérből kisugárzó ellenállhatatlan szuggesztiója s ezáltal az író minden költői dísznél, a dekoráló művészet minden fogásánál erősebben tudja éreztetni Attilla alakjának óriási méreteit. Ez a vonás teszi Gárdonyinak ezt a regényét a maga kora regényírásának egyik legjelentékenyebb termékévé.

A regény mellett Gárdonyi pályája második részében több kötetre való hosszabb novellát is írt. Ezt a műfajt újabb irodalmunk meglehetősen elhanyagolja, a mi nyilván gazdasági okokra vezethető vissza legelső sorban. A mai irodalmi termelés még igen erősen függ a hirlapok szükségleteitől s a hirlapnak a rövid, egyszerre leközölhető tárcza-novella az alkalmas műfaj. Ez a journalistikai követelmény bontólag hat még a regény kompozicziójára is, divatba hozza az olyan félig regény, félig novella-sorozat műveket, melyeket jóformán csak a szereplő személyek azonossága tart össze. A tulajdonképeni novellát csaknem teljesen megfojtja, holott ez a franczia s még inkább az angol irodalomban, a hol a szépirodalom elsősorban a revuek és a könyvpiacz számára dolgozik, a legkedveltebb műformák egyike, a mint hogy igen alkalmas forma is a regény nagy arányaiba bele nem illő, a rövid tárcza kereteit pedig szétfeszítő kisebb témák megírására. Gárdonyinak sok ilyen kisebb témája van s a mint mind jobban erőt vesz rajta a szélesebb, kényelmesebb elbeszélésre való hajlam, mind részletesebben dolgozza ki alakjait és történeteit. Már pályája első korszakában is szerette a sorozatos elbeszéléseket s ezt a hajlamát megtartja mindvégig; 1910-ben már két kötetre terjedő keretes elbeszélést adott ki. (A hosszúhajú veszedelem.) Novelláit nem annyira a kompoziczió művészete vagy a lélekfestés mélysége teszi becsesekké – bár nem egy közülök ebből a két szempontból is kiváló – mint inkább az elbeszélő kedv frissesége, egyes alakok finom és gyöngéd XIII. megrajzolása s az előadásnak, a nyelvnek gyakran művészi magaslatokra jutó szépsége. Könyveiben szerencsésebb és kelletlenebb napok termékei váltakoznak, de nincs egy könyve sem, melynek legalább egy-két darabja ne tartoznék a mai magyar elbeszélés legjavához.

Gárdonyi majd minden elbeszélő művének van egy láthatatlan szereplője, a kinek rendszerint csak a hangja hallatszik, személye nem elegyül bele a történet folyamába. Ez a mintegy kívülről behallatszó hang egy elmélkedő, komoly, elmélázó, alakjaiban és történeteiben kedvét találó, némi különczködésre, sőt egy kis tudákosságra és affektáczióra is hajló, inkább fogékony, mint mély, de bensőséggel teli egyéniséget sejtet. Az író maga ez, a mint történetének elmondása révén észrevéteti magát az olvasóval. Gárdonyi nem hajlik meg az impassibilitás Flaubert-féle követelménye előtt, gyakran és könnyen beleegyedik történeteibe a maga reflexiójával, véleményeivel, sympathiáival. Néha ez csak a hangján érezhető, néha közvetlenül nyilvánul. Gyakran érjük rajta, a mint önmagát belerejti valamelyik alakjába s az alakon keresztül az író maga szól hozzánk, néha meg is bontva a jellemrajz egységét. Egyes alakjai egyenesen a költött és az író saját egyéniségéből vett vonások szövevényei s a megfigyelőnek érdekes feladat, az alakot szétbontani kétféle eredetű szálaira. Rendszerint azok az alakok ezek, a kiknek szemén keresztül látjuk meg az egész történetet, akár az események elmondói, akár pedig csak a cselekvény előterében álló alakok. Ezzel függ össze Gárdonyi hajlama az első személyben elmondott történetekre is. Ez a vonása, ha néha zavarja is az olvasót, gyakran a hatásnak lényeges eleme: sajátos egyéni szinezetet ad az elbeszélés hangjának. Gárdonyi hangja nem iskolázottságával kapja meg az olvasót, hanem bensőségével, hajlékonyságával és melegségével s ha néha modorosságra hajlik is, sokszor, jó órákban az élőszó természetességével hat. S ez a XIV. hang határozza meg elbeszélő stílusát is: egyszerű, természetes, a friss naivitás nyomait magukon viselő rövid mondatait, beszéde kifejező, finomságokra? és drámai hatásokra egyaránt képes fordulatosságát s azt a művészetét, melylyel nemcsak a mondanivalót, hanem a mondanivalónak szinét és hangulatát is át tudja vinni az olvasó tudatába. Gárdonyi kortársai között alig van egy is, a kinek elbeszélő prózája egyéni szinezet, a kifejezés biztonsága és belső ritmus dolgában az övéhez fogható volna.

Beszédének elevensége legerősebb ható ereje szinpadi műveinek is. Valamennyi leginkább dialogusának hangulatkeltő erejével hatott: falusi vigjátéka, A bor ép úgy, mint az Annuska kissé túlédes idillje és az inkább bohózatos hatású Falusi verebek. E darabok a dialoguson kívül talán épen eszközeiknek minden raffinériától távoleső egyszerűségével fogták meg a szinházi közönséget. Szűkös lelkivilágú, kicsiny emberek kerülnek a néző elé a maguk szűk határok közt lefolyó életével s az író csak arra törekszik, hogy ezeket az embereket és sorsukat a párbeszéd és a jellemzés elevenségével tegye rokonszenvessé, széles perspektivák és mélyebb lelki motiváczió nélkül. A kompoziczió is inkább novellisztikus, mint drámai jellegű, a történet benne a fontos, nem a karaktereknek és a helyzeteknek egymással való szembekerülése. Mind a három szindarab inkább szinpadi idill, mint igazi dráma. Az A bor azonban egy szempontból nagyobb fontosságra emelkedik: sikeres kisérlet a magyar népéletnek szinpadi ábrázolására, reálisabb alapon és inkább irodalmi eszközökkel, mint a rövid virágzás után teljesen vértelenné és konvenczionálisan hamissá fajult régi népszínmű. Tagadhatatlan szépségei mellett a népéletnek szinpadjainkon oly rég nélkülözött képei szerezték meg e szindarab ritka nagy sikerét. A bor az utolsó pár esztendő legtartósabb szinpadi sikereinek egyike s körülbelül a legnagyobb külső siker, melyet Gárdonyi egész pályáján elért. XV.

A maga nemzedéke összes elbeszélő írói közül Gárdonyi az, a ki legteljesebben és legzavartalanabbul a magyar műveltségből sarjadt ki. Minden más vele egykorú írónknál meg lehet állapítani egy vagy több külföldi író vagy irodalmi áramlat hatását. Gárdonyinál, a mi irodalmi hatást megfigyelhetünk, a magyar hagyományból, leginkább Jókaitól és Mikszáthtól kapta, a külföldi írók hatástalanul peregtek le róla. Általában egész műveltsége nem áll fölötte a magyar művelt emberek átlagos szinvonalának. Innen van aránylag szűk horizontja, gyakori naivitása és hézagossága, de viszont ez az alapja népszerűségének is. Nem áll szellemileg sokkal fölötte olvasóinak, elbeszélő, megfigyelő és ábrázoló képessége csak kiemeli őt az olvasók tömegéből, de nem emeli föléjük; mondanivalói teljesen az olvasó képzetköréből valók, szempontjai összeesnek az olvasó szempontjaival. Ezzel lett a magyar művelt középosztály kedvelt írója: olvasóinak nagyszámú tábora úgy hallgatja szavát, mint egy magához hasonló, csak költői tehetségével kiváló tagjáét, a ki nem akarja rendes gondolatkörét felülhaladó eszmékkel és formákkal terhelni, csak azokat a képeket és szineket vetíti művészi formában elébe, melyekhez hozzászokott s melyek lelkéből lelkedzettek. A mai magyar közép-intelligenczia közizlése leghívebben Gárdonyiban tükröződik.

Ez adja meg leginkább jelentőségét mai irodalmunkban. Hatása a közönségre teljesen eszthetikai, közéleti érzéke vajmi kevés, egész munkásságának alig van politikai vagy társadalmi háttere. Egyéneket rajzol, tipikus vonások nélkül, történetei megmaradnak a magánélet körén belül, nem szélesednek ki társadalmi perspektivákba s a mai magyar élet egyetlen általános problemája sem tükröződik bennük. Igen gazdag és változatos sorát alkotta meg a népéleti s a kis intelligencziából való alakoknak, de nagyon nehéz volna műveiből valami határozottan körvonalozott álláspontját megállapítani ez osztályok társadalmi vagy XVI. politikai helyzetének. Munkáinak nincs semmi publiczisztikai szinezete. A mit ezzel veszít perspektiva dolgában, nagyobbára megnyeri artisztikum dolgában. Egyike azoknak a vonásoknak, melyek leginkább megkülönböztetik elődeinek és kortársainak legnagyobb részétől, hogy az irodalmi hatás eszközei közül pusztán csak a művészit használja fel.

Gárdonyi egész szelleme az intimitást hangsúlyozza. Művészete lényegében impresszionista művészet: friss, meleg benyomásokból szövődik, inkább szinekkel és hangulatokkal jellemez, mint nagyszabású körvonalakkal. A kis témák művészete ez, a nagy témák összezsugorodnak a kezében. Hatása ott a legtisztább és legnagyobb, a hol megmarad a maga határai közt.

Csaknem negyedszázadra terjedő pályáján szines és változatos sokaságát alkotta meg a magyar élet képeinek, sok finom és gyöngéd hangulattal tette gazdagabbá lelki világunkat, a magyar mult néhány vonását valószerű fényben világította meg szemünk előtt, mélázó, vonzó egyéniségével meg tudta nyerni az olvasók túlnyomó tömegének rokonszenvét s a magyar elbeszélő prózát szín, kifejező képesség és hajlékonyság irányában tovább fejlesztette. Kortársai közül mint mindenfelől s mindenkitől elhatárolt, önálló egyéniség válik ki. Az utolsó negyedszázad legnagyobb hatású magyar íróinak egyike és körülbelül a legtisztábban művész összes elbeszélő kortársai között.

ELŐSZÓ,
A MELY UTÓSZÓNAK IS OLVASHATÓ

– A császár könyvtárosa ő, és Priszkosz barátja; bölcs és becsületes ember; a szíve arany.

Én vagyok az a Zéta, s azt mondom, hogy engem nem ismer senki. Igaz, hogy a császár könyvtárosa vagyok, és hogy Priszkosz szeret engem, de bölcs ember nem vagyok; a becsületem se folt nélkül való; és hát emberszeretetről szólhat-e az olyan, a ki ölt?

Én öltem. Loptam is, csaltam is. Mindezt megírtam ebben a könyvemben őszintén. A bölcsességemet is megitélhetik ebből, vagyis a bolondságomat, a melynél nagyobbat ember még nem követett el.

Aztán mondják meg ők is, hogy ismertek-e engem? Dehogy ismertek! Az emberek nem ismerik egymást. Dsidsia sem ismer engem, pedig feleségem és őrző angyalom, s nyitva van előtte fiókom és szívem egyaránt. De azért nem ismer. Az embernek csak az arczát lehet ismerni, s az arcza nem ő. Ő az arcza mögött van. Láthatatlan.

Tizenkét esztendős voltam, mikor az apám eladott rabszolgának. Kénytelen volt vele: Trákiában élt, a kelet-római birodalomban, és adóért zaklatták. Abban az időben kezdték a hunok adóját kihasogatni az emberek bőréből. A világ a hunok nevével volt tele. A szegény trák embernek elhajtották a marháját, hogy a hunoknak legyen mit megenniök. Anyám is meghalt. Hat gyermek maradt, meg egy tehén. Apámnak nem volt más tennivalója, csak az, hogy vagy engem adjon el, vagy a tehenet.

Elhajóztunk Konstantinápolyba. Apám bemeszelte a lábamat, és fölállított a piaczon a pallóra, a hol a többi rabszolga is állott.

Engem először egy ruhakereskedő kérdezett meg, utána egy zöldselyem kendős öreg asszony. Apám tíz aranyat kért értem. Megnevették.

Azután egy büszke tógás úr jött. Két rabszolga nyitott neki utat a nép közt. Attól az apám csak két aranyat kért. Az úr megadta. -3-

– Emlékezzél meg rólam, ha kedvez a szerencse. Mert azért adtalak olcsón ennek az úrnak, hogy a szerencsének mindig útjában légy.

Az úr, a ki megvett, nagyméltóságú barna ember volt. A fejét úgy forgatta, mint a sziklán ülő sas. Lábát úgy rakta, mintha mindig diadalmenete volna.

A hogy hazaérkeztünk, engem csakhamar megfürösztöttek és szép fehér ingbe öltöztettek. A derekamat fekete szíjjal övezték át. Azután Maksziminosz úr galléron fogott és bevitt a kertbe.

– No itt van a ti rabszolgátok, – mondotta Maksziminosz. Teofil a neve. – Mulassatok vele, a hogyan akartok.

A gyermekek körülbelül egykorúsak voltak velem. Alig egy évnyi különbség volt közöttük. Hasonlítottak az apjukhoz, csakhogy az olyan volt, mint a bivaly, a gyermekei meg mint a tücskök.

Hát egyszerre nagy ujjongással kerepeltek körül, s az első órában én is fölvidultam, hiszen csak játszópajtásnak kellek! Azonban csakhamar tisztázódott a helyzetem. A gyermekek engem olyanféle ajándéknak tekintettek, mint mikor kutyát, macskát vagy bárányt kapnak.

Kiállítottak czélba és czitrommal dobáltak. Nekem ez a játék mulatságos volt, míg el nem találtak, azután már csak nekik volt mulatságos. Később, hogy elbődültem és a gyepre feküdtem, csollánnal verték a lábam meztelenjét. Megbőszültem: rárohantam a legnagyobb fiúra, és úgy fellöktem, hogy a feje a fának koppant.

A fiúk megrémültek, s a nevelőjüket hívták. Én magam is megijedtem, de gondoltam: hívjanak bárkit, megmondom, hogy bántak velem a gonoszok. -4-

A nevelő csakhamar ott-termett. A mint megértette mi történt, bámulva nézett reám.

Irtózatosan összevert. A házból a többi rabszolga is odafutott. Az egyiknek korbács volt a kezében. Az megint megvert, de úgy, hogy a vér minden csapásán kiserkedt a bőrömből.

Aznaptól fogva örökös nyeggetés volt a sorsom. Ha talán elfojtom a szenvedéseim kitörését, megúnják, de én akkor tizenkét esztendős voltam, s abban a korban az ember őszinte. Nem birtam mást mutatni, csak a fogam haragos fehérét. Az ellenkezésem mulattatta őket. A rabszolga haragszik, hadd haragudjék még jobban! Ha megpukkad is mérgében, nem tehet ellenünk semmit!

Azt nem mondhatom, hogy az apjok és anyjok előtt mertek volna bántani, csak mikor magunk voltunk, vagy ha csak a többi rabszolga látta. Mennyire kivetkőzik a rabszolga az emberségéből, ott láttam. Egyik se merte őket megszólni, sőt inkább velök nevettek. Kedves mulatságuk volt, hogy bekenték sárral az arczomat, vagy kötelet kötöttek a nyakamba, s hóhérosdit játszottak. A nagyobbik fölment a fára és engem fölfelé húzott. A kisebbik fogta a kezemet hátul. A kétségbeesésem és az ordításom volt a mulatságuk.

Vagy azt mondták: játszunk vak koldust. Bekötötték a szememet és a szökőkúthoz vittek. Háttal állítottak a medenczének s átlöktek a vízbe.

Vagy kutyát kötöttek a hátamra s ütötték. Az eb kínjában a nyakamat és fülemet harapdálta.

Vagy összekötötték a két lábamat s kényszerítettek, hogy ugrálva járjak. Mikor a rózsabokrokhoz érkeztünk, belöktek a tövises bokrok közé. -5-

Vagy mikor tengerparti sétán kisértem őket, bedobták a botjukat a tengerbe s azt parancsolták, hogy hozzam ki. Nekem az nem volt nehéz: jól tudtam úszni. Hanem mikor megfordultam, hogy kifelé úszszak, kavicscsal dobáltak.

Otthon az ételembe beleköptek vagy szemetet szórtak belé. Az ágyamba sündisznóbőrt rejtettek, a lepedőm alá. A hajamat leöntötték ragasztóval.

Tudtam is, játszottunk is, de aztán ha megunták, megint csak az én jajgatásom volt a legérdekesebb játék.

Körülbelül egy hete voltam már ott, mikor egy délben sietve megettem az ebédemet s elbujtam. A kertben bujtam el. Azt gondoltam, nem jövök elő, míg csak a tanítójok nem hívja őket. Bebujtam egy sűrű tamariszkuszbokor alá és ott elaludtam.

Nem tudom, meddig lapultam ott: rettenetes kínra ébredtem föl. Az egyik lábam égett. Forgácsot tettek a lábam ujja közé, s meggyujtották. A három fiú nevetett, szinte sikitoztak a nagy nevetésben.

Kiugrottam a bokor alól s nekik rohantam. Egyiket jobbra, másikat balra löktem. A harmadikat pofon vágtam, megtépáztam. A három kölyök háromfelé esett; magam is a fűre hemperedtem és sírva nyálazgattam a lábamat.

Az ordításra előfutottak a házbeliek. Az úr a ház erkélyén beszélgetett egy vendégével és lekiáltott a kertbe, hogy mi az?

Válaszul az egyik rabszolga megragadott és fölvonszolt dühösen az erkélyre.

Láttam, mint sárgul el a gőgös nagyúr; láttam, -6- hogy a vendég iránt való tekintetből mint nyeli vissza magába a mérget, s miként int a fejével, hogy vigyenek el. Ebben az intésben benne volt az is, hogy megkorbácsoljanak.

Akkor annyira megvertek, hogy utána mozdulni se tudtam. Csak a könnyeim folytak szünetlenül.

Gondoltam: délelőtt van; az úrfiak tanulnak és ilyenkor nincs a kertben senki. Hát lementem és lefeküdtem a gyepre, a napra. Mert a beteg állat szereti a napfényt.

Ahogy ott nyugszom, látom, hogy a kertben az az idegen kövér ember sétál, a ki az úrral akkor az erkélyen beszélgetett.

Csak egyedül sétált és gondolkozva. A ruhája tejfelszínű ünnepi tóga, nem olyan széles szegésű, mint a szenátoroké, de azért arra valló.

– Óh uram, – feleltem bizalmasan, mintha csak apámnak szólanék – igen megvertek. És különösen a kupám fáj és a hátam is nagyon fáj.

S leeresztettem a hátamról az ingemet. Csupa seb volt az egész testem és kék-zöld az ütésektől.

– Úgy bánnak velem, mint a kutyával, de még rosszabbul. Tüzet raktak a lábamra, aztán azon nevettek. Senki se büntette meg őket. Azután mikor ott feküdtem összeverten az udvaron, ők is rám estek, rugdostak, vertek: Nesze! nesze! Kell pofon? Nesze! -7- Óh uram, meghalok én itt ebben a házban, érzem, hogy meghalok.

Amint így eljajgatom a panaszomat, egyszer csak ott terem Maksziminosz úr és üdvözli a vendégét.

– Ingyen odaadom! Szives örömest! – felelte Makziminosz. Az én házamnál már úgyis türhetetlen.

– Ingyen nem fogadom el, – válaszolta a vendég – hanem itt egy arany, hogy színe legyen a vételnek.

Darabig a kertben járkáltak és beszélgettek. Azután a kövér úr kézen-fogott, és elvitt magával három-négy utczán át egy kétemeletes kis házba, a melynek az alsó fele kő, a felső fele fa, amint ebben a városban szokás építkezni.

Magányosan élt a ház alsó felében a könyvei és írásai között, csupán egy ősz görög asszony volt a gondozója. Az az asszony fölvitt engem a második emeletre. Ott ágyba fektetett és olajjal kent be fejemtől sarkamig.

Mikor teljesen fölépültem, Priszkosz két öltözet ruhát csináltatott nekem. Az egyik ünnepi, gyapjuból szőtt fehér ruha volt, zöld selyemmel szegett. A másik hétköznapi ruha, közönséges vászonból való.

Délelőtt az asszonynak segítettem a bevásárlásban, azután iskolába mentem. Délután a szebbik ruhát vettem magamra és a császári palotába mentem a gazdámmal. Többnyire papirostekercseket vittem utána a hónom alatt. De milyen büszkén vittem!

A gazdám jó volt hozzám. Néha megsimogatott és megveregette az arczomat. Néha tréfából Zétának nevezett, aztán hogy ezt az asszony is meghallotta, ő is Zétának hítt. Utoljára rajtam maradt a Zéta név.

Később, hogy az asszony elöregedett, az én dolgom -8- is megszaporodott. Nekem kellett a gazdám ruháit tisztítanom, a saruit festenem, vásárolni, mécsest tölteni, söpörni, szóval az apró házi munkát végezni. De én minden dolgot szívesen, buzgón teljesítettem.

A gazdám évről-évre jobban szeretett. A tanítóm figyelmeztette egyszer, hogy valami különösen erős a memóriám. Az uram megpróbált: elolvasott előttem hat sort Homeroszból. Elmondtam neki hiba nélkül. Magam se tudom, hogyan van, de a szavak úgy beleragadnak az elmémbe, hogy a mit figyelemmel hallok vagy olvasok, azt többé el nem felejtem. Már a harmadik esztendőmben másolásokra fogott.

Az nagy hasznomra vált. A császári könyvtárban csupa okos ember másolt. Azok tanácscsal segítettek nekem, s a beszélgetéseikből sokat tanultam.

Tőlök tudtam meg azt is, hogy a rabszolgának a nyolczadik évi rabsága után rendesen szabadság jár, de van olyan rabszolga is, a melyik örökre le van kötve az urához. Én nem tudtam, melyik rendbe tartozom, s nem kivántam a gazdámtól elszakadni.

A lefolyt nyolcz év alatt igen összeszoktunk. A gazdám akkor már nemcsak a szolgálataimért szeretett, hanem azért is, mert filozófiai és történelmi témákról beszélhetett velem. Ismertem Plátót, Arisztoteleszt, Herodotoszt, Plutarchost, Szvetonioszt, a filozófusokat, grammatikusokat, kicsibe nagyjába minden tudományt ismertem. A gazdám mindig tőlem kérdezte írás közben a helyneveket, a dátumokat, az évszámokat. A császári levéltárban is én lettem lassankint az eleven kalendárium, a földrajzi szótár és a névlajstrom.

Egy napon feltünt nekem, hogy reggel a gazdám nem szól hozzám. Én szoktam őt beretválni s én szolgáltam be a reggelijét is. Aközben mindig elmondta, mit álmodott s bár egyikünk se hitt az álmok jelentésében, mind a ketten találgattuk, hogy mit jelent?

Hát mondom: egy kora tavaszi napon nem szól -9- hozzám semmit. Már a reggeli tejet is betettem az asztalára, és szokás szerint megkérdeztem:

Az a bőrzacskó külön fülkében állt, s egy fából faragott Jézus-fej volt az elfödője.

Arról a zacskóról azt mondta egyszer a gazdám, hogy tartozik egy embernek, azé. A nevét nem mondta és én nem is kérdeztem. A pénzt különben mindig én tartottam számon. A kulcs is nálam volt.

– Add ide a vörös bőrzacskót – mondotta tompa hangon. – Tégy még hozzá négy aranyat, hogy legyen száz.

Nyugtalanul sétált föl és alá a szobában. Én az ajtó mellett álltam és szintén nyugtalanul néztem reá.

– Szombat, feleltem – április 3-ika. E napon alapította Antiókia városát Szeleukusz Nikátor; e napon kezdődött Nagy Heródes fiainak az uralkodása; és e napon halt meg némelyek szerint, a mi urunk Jézus.

– Ott van a naplóim között a 440-ik év. Törd föl a pecsétet és nyiss rá április 3-ra. Olvasd el. -10-

«Reggel a császár hivatott magához. Hosszan tanácskoztunk a margusi békekötésen. A hunok királyára ez nem kötés, csak nekünk kötés. Jaj ennek az országnak, ha az a barbár felénk fordítja a lova fejét. Délután Maksziminoszhoz mentem. Ott egy kis rabszolgát találtam. Embertelenül bántak vele. Megesett rajta a szívem. Magamhoz váltottam. A neve Teofil.»

– Ma nyolcz éve ennek, – szólt Priszkosz megindulástól rezgő hangon. – Szabad vagy.

– Ime, – mondotta – ezt neked raktam félre. Mától fogva süveget viselhetsz, házasodhatol, magad ura lehetsz, vagy beállhatsz katonának; szóval mától fogva csak annak emelsz süveget, a kinek akarsz.

– Oh, jó uram! – rebegtem térdre borulva. – Ne küldj el engem! Ne adj nekem pénzt! Hogyan gondolod azt, hogy nélküled éljek!

Valami szépet akart mondani, azt láttam a szeméről meg az ajka mozgásáról, de utoljára is nem tudott mást mondani, csak mosolygott meghatottan és pislogva:

– Neked köszönhetem, hogy kiemeltél az állati sorból; neked köszönhetem, hogy világossága van az én értelmemnek. Nem korbácscsal neveltél, hanem jó szívvel. Szép ruhába járattál, asztalodhoz ültettél. S nem te tanítottál-e arra, hogy az ember csak a a szívével érdemelheti meg az ember nevet?

– Oda ám, – felelte szinte búsan Priszkosz. – Egy pár nap mulva oda kell mennünk.

Mert ez az ujság fejbeütésként hatott reám. Az uramat máskor is küldözte a császár, a hova okos ember kellett, de hogyan küldheti a vadak közé?

S ezen a viharon át, a mely agyamat megrohanta, tisztázódni kezdett előttem a helyzet. A minap hun követek jöttek a császárunkhoz, Teodoziuszhoz, nagysüvegű, aranylánczoktól zörgő barna emberek. Voltak valami öten. Az uramat minden órában hivatták az udvarhoz, vagy hozzánk szaladgáltak. Hol Krizafiosz jött, a kappanember, hol Maksziminosz, a császár tanácsosa, hol Vigilász, a császár tolmácsa. A házunk hasonlított néha a csendes őrültek házához, de a császári palota méginkább. A nagyméltóságú urak mindenütt suttogtak, s a szemükben hol aggodalom borongott, hol pedig ravaszság csillogott.

A hun urak levelet hoztak a császárnak Atillától. A levélben Atilla azokat a szökevényeket követelte, a kik a római birodalomban lappanganak, továbbá azt követelte, hogy az Iszter (Duna) mellékén ne szántsanak, vessenek a császár népei, mert az a föld az övé és ahogyan fegyverrel szerezte, fegyverrel meg is tartja. Végül az volt a kivánsága, hogy a vásár ne az Iszter partján legyen Illiriában, hanem ötnapi járással beljebb Naiszoszban (Nisszában, Szerbia) a két birodalom határán.

Én is ott voltam a palotában, mikor a hun követek a levelet átadták. Az uram mögött álltam és láttam az udvart sápadt szorongásban, míg Vigilász tolmács a levelet mondatról-mondatra fordította.

A császár megkönnyebbülten lélekzett, mikor Vigilász -12- a levél végére ért, a hol Atilla jó egészséget kivánt a császárnak.

Némi rosszakarattal gonosz humort lehetett volna ebben gyanítani, de törődtek is ők a szófejtéssel! A fő az, hogy Atilla nem vért kiván, hanem csak aranyat.

– Van-e még valami izenete ő felségének? – kérdezte a császár szinte alázatosan a mord hun követektől.

– Van, – felelte Edekon, egy vállas, nyalkabajuszú ember. – Azt izeni, hogy máskor ha követeket küldesz hozzá, ne holmi egyingű fráterek legyenek azok, hanem országod főfő jelesei közül valók: szenátorok vagy legalább is konzulok.

S a hogy a hun szólott, mintha csak ő volna a császár, Theodoziusz meg az Atilla kengyeltisztítója.

A császár mindenre nyájasan bólintott, azután átadta a követeket Krizafiosznak, hogy addig, míg a válasz elkészül, kenje őket mézzel.

A válasz napokig készült, s az én jó uramnak nem egy hajaszála őszült meg belé. Láttam, hogy miket ír, mert hiszen én tisztáztam neki. Ha a betűk mozogni tudnának, válaszunk betűi térden csúsznának Atilla szeme elé. Gyalázat a neved alázat! A művelt Európa hajlong a barbár Ázsia előtt!

A császár alázatosan könyörgött Atillának, hogy ne engedje a népét becsapkodni a római birodalomba, meg hogy egy végleges békekötés végett küldje el a fővezérét.

– És kivel mégy uram, ha szabad tudnom: kit küld a császár? Krizafioszt, úgy-e?

– Követlek uram, a hova mégy, – feleltem alázatosan. Aztán talán nem is olyan fekete a hun, mint a milyennek festik! -13-

– Azok az emberek vért isznak, embervért! A csatában fölhasítják az elesett ember mellét, és a fogukkal harapják ki belőle a még dobogó szivet!

Éreztem, hogy elsápadok. A vértől mindig irtóztam, ha csak emlegették is, s abban az időben a ki rosszul aludt, hunokkal álmodott. Azonban az uramat annyira szerettem, hogy leküzdöttem a félelmemet és így feleltem neki:

– No jó, – felelte az öreg – hát akkor csak szedd össze fiam, a miket gondolsz, hogy elvigyünk. A virágaimat add ki az asszonynak. A szobát bezárjuk. Aztán nézd: itt van tíz arany. Ezen végy mindenféle fűszert, a mit az egyiptomi kalmárok árulnak, meg egynehány krokodilusbőrt, meg piros szattyánt, rézgyűrűket, fülbevalókat, szóval mindent, a miről gondolod, hogy a vadak közt hasznunkra válik. Dehát igazán eljösz velem?

– Oh uram, – feleltem most már a szívemnek minden melegével – el nem hagylak én téged sohasem! -14-

II.

Összesen tíz sátorral voltunk. Az egyik volt Maksziminoszé. Ő volt az én első gazdám, ő a császárnak a tulajdonképeni követe. A másik sátor a gazdámé meg az enyém. A harmadik Vigilász tolmácsé, egy hunyorgó-szemű sovány emberé, a ki már máskor is járt Atillánál. A többi sátor a szolgáké s egy meg Rusztikiosz kereskedőé, a ki egy rokona kiváltása végett utazott mivelünk.

Az útunkon előttünk járt egy nyíllövésnyire az a katonaság, a melyik az Atilla tizenhét szökevényét vitte, s azokkal mentek a hun követek is.

Útközben aztán mindnyájan erősen érdeklődtünk a hun nyelv iránt. Vigilász meg Rusztikiosz tanította is az urakat, de én szegény Senki Pál nem kérdezhettem tőlük semmit; csak éppen a mit fülhegygyel elkapogattam a szavukból, az volt az enyém.

Vigilásznak jó tanítási formája volt. Az uraknak hun kérdéseket adott, s nekik a kérdés ismétlésével kellett felelniök. Azután szavakat kérdezett tőlök:

– Se nem keppenyekk, se nem kepenyökk, – szólt Vigilász – hanem köpönyeg.

– Vigye el a mókus ezt a barbár nyelvet, – mondották – nem lehet ezt megtanulni!

Engedelmet kértem az uramtól, hogy a mikor lovon vagyunk, hadd járjak elől a szökevények kiséretében: valamelyik hunnal ismeretséget kötök, még tán hasznunkra is válik.

Priszkosz maga kisért el a századoshoz és megkérte őt, hogy hadd járjak a szökevényekkel: tanulni óhajtok tőlök hunul.

Csakhamar kinéztem közülök egy kerekképű kis hunlegényt. Darabig szótlanul lovagoltam mellette, azután latinul kérdeztem:

A hun rámfordította apró fekete szemeit. Láttam, hogy nem ért. Hát csak odaadtam neki azt a darab fehér kenyeret, a mit erre a czélra levágtam. És kérdeztem tőle hun szóval:

– Nem vagy-e görög? – mondotta rossz görögséggel. Mért szólsz hozzám hun nyelven, holott nem tudsz hunul?

De jó volt, hogy görögül is értett: könnyebben megegyezhettünk: étellel, itallal segítem az úton, ő meg hunul tanít engem.

Mingyárt az első napon fölírtam valami száz nevet, azután a színeket, meg néhány köszöntést, szólásformát: Jónapot kivánok! – Jó egészséget! – Isten áldja meg! – Bocsánatot kérek! – Merre van az út? – Nem harapós-e a kutya!? – s más efféléket.

– Nézzék már, – mondotta az uraknak – ez a fiú reggel óta megtanult hunul beszélni.

Engem mulattatott a tanulás. A hunomtól már másnap megtudtam, hogy Deél a neve és hogy egy Csáth nevű főúrnak volt a szolgája. Az a Csáth pedig testvéröcscse Atilla fővezérének.

– Hát aztán mi rosszat tettél te, hogy olyan nagy zsíros fazék mellől kellett elugornod?

– Nem tettem semmi különöset, csak az volt a baj, hogy van annak egy leánya.

Hogy erről az ügyéről volt szó, nem szívesen nyilatkozott, de ebéd után egy üveg bort juttattam neki s azzal megoldottam a szíve lakatját teljesen.

– Hát, – mondtam neki – ha nem is beszélhettél vele, mi rosszat cselekedhettél?

– Nálunk csak a királynál írnak papirosra; a nép vesszőre ír, arra se tentával, hanem késhegygyel. Hát én is vágtam egy rózsavesszőt és elvittem Bogár táltoshoz. Azt mondtam neki: rója rá szépen egy leánynak, hogy az szereti őt, a ki rá se nézhet. Hát a táltos fel is rótta szépen: Szereti az fű az csillagot, de az csillag messze fennragyog; Jaj a csillagos ég de magos! Szegény fődi fűszál harmatos. Szépen összeszedte a szavakat. A leány nevét nem mondtam meg, de azt is elfelejtettem megmondani, hogy az én -17- nevemet ne rója rá a vesszőre. Ebből csapott ki aztán a veszedelem.

– Az apjáéba. Az volt a szerencsém, hogy ott ólálkodtam a palota mellett és meghallottam, mikor az úr a nevemet ordította. Ha történetesen este nincsen, hát már azóta a varjak begyében volnék.

Deél a levegőbe legyintett és nagyot emelt a szemöldökén, mintha azt mondaná, hogy szóval kifejezni azt a szépséget nem lehet.

– Csodálom, hogy te ilyen okos ember létedre, ilyen őrültséget cselekedtél.

– Hallod, – mondom neki elgondolkozva – én is csak olyan szolga vagyok, mint te voltál, de ha az én gazdámnak leánya volna, akármilyen szép leánya, én az eszemet el nem veszteném.

Nem felelt. Láttam, hogy fájdalmas neki ez a beszéd, hát másra fordítottam.

Hogy a határra érkeztünk, a hun vezetők csatlakoztak elénk s rengeteg sok erdőn vezettek át bennünket.

A harmadik héten sík földre jutottunk s azontúl mindig síkon jártunk. Már akkor érdekelt az út: lépten-nyomon újat láttam s a hunokkal való beszéd öröm volt nekem.

Végre eljutottunk Atilla első telepéhez. Azt gondoltam, hogy valami nagy barbár várost és sok vadembert fogok látni, de csalódtam: béke idején szanaszéjjel él a nép s Atilla körül csak az urak rajzanak. -18-

Sok falun mentünk át s mindenütt ott láttuk a házak udvarán a sátort. A házakat persze nem ők építették. Ott találták, mikor bevándoroltak. Deél magyarázta, hogy a házba csak csikorgó tél idején mennek be. Olyaskor az egész család a tűz körül heverész és csak az asszonyok és leányok dolgoznak.

– Ezt nem értem, – mondottam Deélnek. – A ház télen-nyáron jobb, mint a sátor. Télen melegebb, nyáron hűvösebb. Az ember belerakhatja a holmiját; a kincseit is jobban elrejtheti.

– A ház egyhelyhez köti az embert – felelte Deél. – Mikor házban kell hálnom, úgy érzem, mintha sírboltban volnék. A sátor jobb. A sátor megyen az emberrel. Az ember ott él, a hol akar.

Atilla maga is sátorban lakott. Már messziről láttuk a pompás aranygombos sátort, a mint a többi barna és szürke sátor közül kitornyollott. Tetején fehér zászlót lengetett a szellő.

A sátorok között mindenféle füst emelkedett az égnek s pecsenye-illat szállongott a levegőben.

– A hunok, úgylátom nem koplalnak. Igaz, hogy lóhússal éltek? – kérdeztem a hunomat.

– Mikor hogy, – felelte Deél vállat vonva. – A lóhús jó étel, jobb a marhahúsnál. De én már alig eszek többé.

– Hallod-e ifjú ember, – szólott egy percz mulva. – Te az egész úton jó voltál hozzám: ennem és innom adtál; még egy szívességet kérek tőled.

– Ha meglátsz engem valahol karóba húzottan, arra kérlek, jer oda éjjel és ha még élek, gyakints egy tőrt a mellembe. -19-

Egy füves domb volt a telep mellett, mink azon állapodtunk meg s egyideig némán néztük a síkot, a melyen körülbelül tízezer sátor tarkállott.

A sátorok közül apró lovakon sok gyermek nyargalt hozzánk. Szótlanul bámultak és nevettek bennünket. Többnyire fehér vászonruha volt rajtuk és sem a lábukon nem volt sarú, sem a fejükön süveg. A hátukon tegez volt, a vállukon vagy a kezükben íjj. A hun gyermekek, mint később láttam, naphosszat verebekre és fecskékre nyilaznak. Míg meg nem szoktam az arczukat, azt mondtam, hogy rútak. Az orra valamennyinek be volt lapítva s az arczuk mintha kutya harapta volna meg s annak a forradása látszanék.

Annál szebbek a leány-gyermekek. Azoknak az orra nem lapos; az arczuk meg olyan tiszta, mint a rózsa. Mindenféle tarka ruha van rajtok. Többnyire bábuval játszanak s mezitláb járnak ők is, de lovon csak a fiúk.

Vigilász magyarázta, hogy a hun fiúk szándékosan vannak eltorzítva: hogy mikor felnőnek, a csatában a sisak arcztakarója jobban feszüljön az arczukon. Később, nagy idő elmultával ékességnek tartják. Nem is kapkodja a hun a csatában a fejét, mint más nemzetbeli.

Mink a dombon akartunk sátort vonni, azonban egy hun lovas vágtatott hozzánk s ránk hurrogott, hogy magasabbra akarjuk-e állítani a sátorunkat, mint maga a király? Akkor eszelkedtünk, hogy csakugyan illetlenség lett volna…

Míg mink a sátorveréssel foglalkoztunk, az uramhoz három párduczbőrös hun érkezett. Kettőt közülök már ismertünk: Edekon volt az egyik, a másik Oresztes. A harmadik nevét később tudtuk meg, hogy Csáth. -20-

Ez a kérdés megzavarta Vigilászt és Maksziminoszt. Hiszen tudhatja Atilla! Az én uram válaszolt:

– A császár – úgymond – Atillához küldött bennünket, mi tehát csakis őneki felelhetünk.

– Azt gondoljátok-e, – dörögte Csáth – hogy mink a magunk fitogatására jöttünk hozzátok? Minket a király küldött ezzel a kérdéssel.

Nagy, kevély szarvas-bajszú ember volt az a Csáth. Négysoros aranyláncz függött a nyakában. A lánczon aranykarikák és pénzek lógtak. Gyémántos görbe kardja maga megért egy kis országot. No szegény Deél, ha ennek a leányába szerettél bele, akkor jóéjszakát mondhatsz az életednek!

– Magatok is tudhatjátok, – felelte az én uram – hogy mi a szokás. Avagy mikor a ti követeitek a mi császárunknál járnak, megmondanák-e másnak Atilla izenetét? Csak magának a császárnak.

A hunok összefordultak és nehány szót váltottak, azután nagy csörgéssel visszaügettek Atillához.

Azt gondoltuk, hogy Atilla buta barbárfejjel küldte a kérdezőket, s hogy az uraink válasza után a homlokára csap és azt mondja: bizistók jól beszélnek! Azonban nem így történt. A hun urak közül Csáth és Oresztes ismét visszatért és Csáth így szólt:

– Ha egyéb mondani valótok nincsen, mint a mit mondottatok, azt izeni a király: fel is út, le is út.

Maksziminosz úr szinte elkékült haragjában; az én uram is elképedve nézett a lovasok után. Vigilász szinte ugrált dühében:

– Igy menjünk-e haza? Igy vigyük-e haza a semmit? Atilla ismer engem. Ha én vele szemben lehettem volna, rá tudtam volna venni, hogy hagyja békében az országunkat.

A sátorokat már fölraktuk a szekerekre, s indultunk volna, mikor új követ jön hozzánk s így szól: -21-

Hát újra leraktuk a sátorokat. Atilla egy ökröt és egy szekér halat küldött. Az volt a vacsoránk. Azután álomnak ereszkedtünk.

– Aludj, – felelte – engem a szégyen háborgat, hogy egy barbár így bánik velünk!

– Uram, – mondottam az ágyamon fölülve – te okos ember vagy, nem gondolod-e, hogy Atilla valami ok miatt nem fogad bennünket?

– Emlékszel-e, hogy az úton egyszer ebédre hívtátok az öt hun követet, aztán ebéd alatt, hogy Theodoziuszról meg Atilláról folyt a beszéd, Vigilásznak elcsúszott a nyelve.

– Lehet, hogy megbocsátottak, de ebből nem következik, hogy Atillának el nem mondták: hogyan gondolkoznak felőle a Theodoziusz követei.

Az én uram nem szól többet. Én elalszom. Reggel látom, hogy Maksziminoszszal a sátor előtt tanakodik. Azután szólítja Rusztikioszt.

Rusztikiosz, amint említettem, velünk utazott, noha a követséghez nem tartozott. Jól tudott hunul. Atillának egyik iródeákjához jött, a kit valamikor Aéciusz ajándékozott a hun királynak.

A gazdám lóra ült. A lovat én vezettem kantárszáron. Rusztikiosz csak úgy gyalogosan lépkedett mellettünk.

Mi dolga volt az én uramnak Csáth-tal? azt csak -22- később tudtam meg. Ajándékot igért neki, ha Atilla elé juttatja a követeket.

Míg ők bent időztek a Csáth sátorában, én kívülről bámultam a sátort. Kettős sátor volt; mind a kettő vastag puha csergéből. A bejáratot fehér lófarkak és ökölnyi aranyozott gömbök diszítették. A bejárat fölött jelvény volt: egy vörös posztóból varrt kézben két valóságos kard, mind a kettő feketére festett s azok fölött a nap aranyozott képe. Később láttam, hogy minden sátornak van valami ilyen jelvénye. Vagy a bejárat fölött lóg, vagy oda van tűzve. Zászló csak a király sátorán lengett.

A hátulsó sátor nyilván a nőké volt. Látszott az a bejáraton csüggő gyöngyfüzérekről s az ablakokon fehérlő fátyolkárpitokról.

A női sátor előtt ökrös szekér állott. Szőnyegeket és ládákat raktak rája.

Én persze kiváncsian néztem a sátort: hátha kijön belőle az a leány, a ki miatt szegény Deélnek el kell pusztulnia.

Kiváncsi voltam arra a leányra, a kinek a szépségét csak kézlegyintéssel lehet kifejezni, s a ki miatt meghal egy ifjú legény.

A szekér mellett egy negyvenéves forma kövér nő állott. Valami finom prémből készült hamuszínű mente volt rajta, éppen olyan, mint a férfiaké és a mente alatt diószínű szoknya.

Kis idő multán kijött egy fehérarczú tizenöt-tizenhatéves leány is. A mentéje éppen olyan volt mint az anyjáé, csak éppen a szoknyája volt fehér.

Ha ez az, nekem bizony nem tetszik. Nem mondhatnám, hogy rút, hiszen csupa finomság; de láttam már sokkalta szebb leányokat.

Nincs benne vér: nincs a mi melegítené az embert. Láttam én Konstantinápolyban olyan leányokat, hogy a szépségük megcsapott, mint a tűz melege. -23-

A leány egy kis rezes-sarkú tulipános ládát tétetett föl. Pénz volt-e abban, vagy ékszer? nem tudom, de bizonyosan az ő holmija volt, mert gyékénybe takartatta.

A nap rásütött az arczára, s ő egy szürke strucztoll-legyezőt tartott az arcza elé.

Akkor kezdett tetszeni nekem. Minden szép leányon van valami, a mi megmarad az ember emlékezetében. Neki a szeme meg a szája volt az. Mintha az egész leány csupán azért jött volna elő a teremtés műhelyéből, hogy azt a két álmodozó fekete szemet és azt a piros formás szájat legyen kinek adni. Most is ha rágondolok, a szeme és a szája van előttem.

– Anyám, – mondotta – én nem szeretek szekéren menni. Inkább mennék lóháton.

– Ebben a ruhában? – kérdezte az anyja. Emőke mit gondolsz: milyen lesz a szoknyád?

Csak átfutó pillantás volt, mint mikor a tükörre vetett napfény végigsiklik a vizen, de én mégis megrezdültem tőle.

Az a leány a halál szellemét ábrázolta nekem. Mink emberi csontváz alakjában kaszával és homokórával festjük a halált. A hunföldön feketeszemű és piros-szájú leány. A ki beleszeret, meg kell halnia.

Ismét az anyjához fordult, aztán be akart menni a sátorba. A sátorajtónál valamit akart még mondani. Habozva megállott. Ekközben ismét rám tévedt a tekintete, s talán hogy idegen voltam, megállott rajtam.

Az érintkezés néha hideg, szinte fagyasztó, néha meleg, ölelő. A lélek a szemen át ütni is tud. Csókolni is.

III.

A férfisátorból kilépett Csáth s körülpillantott a sátor előtt álló szolgáin. Én mély meghajlással köszöntem neki.

Csáth persze rám se nézett. A lováért kiáltott; felfordult reá, s elügetett Atilla sátora felé.

Csodálkoztam, hogy a gazdám bent marad, s aggódó, szorongó szívvel kérdeztem magamban: hátha elfogják?! De még tíz percz se telt el, dobogó lábú lován visszatért Csáth; leugrott a lóról, s újra betért a sátorba.

A következő perczben Priszkosz kibujt a sátor alól és Rusztikiosz is utána. Mind a kettőnek ragyogott az arcza az örömtől.

És annyira vágtatott, hogy nekünk Rusztikioszszal a hun gyermekek nagy derültségére futnunk kellett a ló mellett.

A szekerek már indulóban voltak, de ez a szó egyszerre mindent megváltoztatott.

Uczczu valamennyien kapkodják az ünnepi tógát; mosakodnak, fésülködnek és kenik magukat jóillatú kenőcsökkel. A százados is törülgeti a kardját, a, -25- sisakját, feni a bajuszát fekete viaszszal, a haját meg igazgatja gonddal a feje kopaszára.

– Elég «felséges fejedelem!» – mondotta. Mert Atilla nincs megkoronázva, tehát nem király, csak fejedelem.

– Mindegy, szólt az uram, – inkább czimezzük tíz grádussal feljebb, mintsem hogy egygyel lejebb.

Én aztán nem hallottam, hogyan fől tovább a fejük, arra a bájos halálpillangóra gondoltam. Micsoda karcsú, lengejárású alak, micsoda mély tekintetű szem, s noha csak tizenhatéves, máris van benne valami méltóságos. Oh te szegény bolond Deél, az ilyen hölgyeket nem lovászoknak nevelik!

Mikor fölocsudtam ezekből a különös gondolatokból, Csáthot látom a sátorok közül elővágtatni.

A követek lóra kapnak. A szolgák közül csupán nekem szabad velök mennem. A derekamon levő szíjjon én hordom az uram kalamárisát, s hónom alatt a papirost.

Szorongó mellel közeledtem a fejedelmi sátorhoz. Tehát meglátom a nagy emberevőt!

A sátor előtt csillogó fegyveres őrség állt, s a bejáratnál nehány koronás ember is.

Miféle királyok voltak azok? csak később tudtam meg. De igazi királyok voltak. Atilla úgy bánt velök máskor, mint a barátaival szokott, csak mikor követeket fogadott, akkor kellett odaállaniok díszül az Atilla ajtaja elé.

Mikor a sátorba beléptünk, már előre készítettem -26- rá a szememet, hogy templomi fényesség közé jutok: Atilla valami aranyos barbár istennek lesz öltözve, s diónyi gyémántokból rakott trónuson fogad bennünket.

E helyett találtam egy dísztelen kis termet, a melyet valami bagaria-bőrszag hatott által. Annak a közepén festetlen karosszékben ült egy középtermetű, feketeszakállú ember, barna posztódolmányban, fekete kardra támaszkodva. Mélytekintetű apró szemeit mindjárt a belépésünkkor ránkszegezte.

Az első pillanatban nem gondoltam, hogy Atilla az. De az volt. Körülötte ott álltak a vezérei: Edekon, Oresztesz, Csáth és még valami hárman.

A mi követeink mélyen meghajoltak előtte, és úgy maradtak, tehát kétségtelenül ő az.

Erre Maksziminosz fölegyenesedett, s kivette a kebeléből a császár pecsétes levelét.

– Felséges király, országoknak ura, dicső fejedelem, – mondotta remegő hangon.

Sohase hittem, hogy ez a büszke, nagyhasú Maksziminosz, a ki mindig olyan peczkesen állt, mintha a gerincze vasból volna, így átváltozzék kocsonyává!

– A mi császár urunk, – folytatta – tiszteletét küldi és jó egészséget kiván.

Csak később, hónapok mulva értettem meg, hogy Atilla szavai mögött micsoda gondolat vetett árnyékot, a mikor ezt mondotta.

– Szemtelen kutya! – kiáltott rá hun nyelven – hogy mersz a szemem elé jönni! Avagy nem te tolmácsoltad-e azt az akaratomat, hogy addig énhozzám -27- követ ne mászszon, a meddig a szökevényeket mind ki nem adjátok!

Vigilász majdnem a földre ült ijedtében. A teremféle nagy sátornak még az oszlopai is reszkettek.

– Felséges király, – hebegte ekkor Vigilász – a császár minden szökevényt idekisértetett.

– Hazug gazok! – dördült Atilla újból Vigilászra. – Karóba huzatnálak valamennyiteket, ha nem nézném, hogy követek vagytok!

Az irnok egy nyaláb papirostekercset oldott ki, és az egyikről a félelmes csendben valami száz nevet olvasott.

– Ezeket követelem, – mondotta Atilla a kardját megcsörrentve. – Mert nem tűröm, hogy esetleg ellenem a magam szolgái fegyvert fogjanak.

A kihallgatásnak vége volt. Valamennyien elképedve támolyogtunk ki a sátorból.

– Ezt nem értem – motyogta Vigilász hideglelősen. – A hányszor Atillánál jártam, mindig nyájasan fogadott. Én ilyen harapósnak még nem láttam őt.

– De az irgalmát, – hörögte a százados sápadtan – ez mégsem járja. Én katona vagyok: engem így lehurítani nem szabad.

– Már bizonyos, – szólt a gazdám is dideregve – besúgták neki a barbárok a Vigilász megjegyzését. -28-

Edekon a sátorunkba kisért bennünket, és ott Vigilászszal félrehúzódva, beszélgetett.

Mit beszélt vele Edekon? Vigilász azt mondta, hogy Edekon csupán a szökevényekre magyarázza Attila haragját.

De látszott az arczán, hogy hazudik. A szeme csillogott mint a rókáé. Néha gyorsan tett-vett mindent; néha maga elé bámult és elsápadt.

Egy óra multával, éppen mikor ebédeltünk, két követ sétált hozzánk Atillától. Az egyik egy bokros bajszú öreg úr. Eszlász nevű. Szolga is kisérte egy vezetéklóval és egy málhás lóval. A király parancsát hozta, hogy Vigilász tüstént induljon vissza Konstantinápolyba és szedje össze a szökevényeket, mi pedig maradjunk, míg a hunok fővezére a kazaroktól vissza nem érkezik, mert a mi ajándékot a fővezérnek hoztunk, vissza nem vihetjük, se másnak át nem adhatjuk. Addig is szigorúan megtiltja, hogy római rabokat nem szabad kiváltanunk, hun rabszolgákat nem szabad vásárolnunk, egyáltalán nem szabad vennünk semmit, csak eleséget.

Vigilász hát abbahagyta az evést és Eszlászszal együtt útnak indult. Ravasz, sovány arcza szinte sápadt volt a zavartól. Sokat beszélt és olyan kapkodással ült a lóra, mintha arról volna szó, hogy negyedóra alatt meg kell fordulnia Konstantinápolyból.

Másnap fölkerekedett a hun tábor, s megindultunk mink is a táborral észak felé.

Atilla a székhelyére indult, s útközben, a mint mondották, feleségül fog venni egy Écska nevű hun leányt.

A falunál, a hol a hun leány lakott, csakugyan megállapodott a sereg, de mink nem láthattuk a menyegzőt, mert Atilla azt parancsolta, hogy haladjunk tovább.

Az egyikkel én mingyárt az első nap beszédbe eredtem. Azt kérdeztem: nem tudja-e, mi történt Deéllel, a Csáth úr csatlósával?

IV.

Egy este valami tó mellé érkeztünk. Nem volt nagy tó, inkább egy forrás medenczéjének lehetne mondani. Hogy ott szép nyírfák is voltak, Maksziminosz azt a helyet jelölte ki éjjeli szállásunknak.

Alig verjük le a sátorfákat, nagy szél kerekedik, s utána megdördül az ég. A szél minden sátorunkat beleforgatja a tóba, a villám meg lecsap közöttünk. S villám villámra sisteregve hull azon a helyen.

Annyira megzavarodtunk, hogy a hányan voltunk, annyifelé futottunk az éjszaka sötétségében.

Nem tudom, ki milyennek képzeli a pokol útját. Én aznaptól kezdve nem tudom másképpen képzelni, mint hogy az embert sötétségben csapkodó villámok getik beléje.

Mikor észre tértem, egy faluféle községet látok magam körül. Három kutya rohant reám, és én segítségért kiáltoztam.

Ugyanakkor hallom, hogy a többi szolgát is húzkodják az ebek, s azok is kiabálnak.

– Jó emberek, – feleltem – adjatok egy kis helyet. A zivatar pocsékká vert bennünket itt a tóparton, -30- és a menykő kicsibe mult, hogy belénk nem vágott.

Már akkor több házból és sátorból is kiléptek olyan szurokba mártott nádcsóvával, és kiváncsian néztek bennünket.

Mert az a falu féle egy kis huntelep volt. A házak között sátorok álltak, s a házakba csak a zivatar elől húzódtak be az emberek. Ki tudja, miféle nép lakott azelőtt abban a faluban!

Mink az urammal egy sokgyermekű huncsaládnál kaptunk szállást. A gyermekek a szobában aludtak; nekünk a pitarban tüzet rakott a gazda, s mink annál szárítkoztunk.

Az uram alig állt a lábán. Nem elég, hogy bőrig ázott, hanem még a térdét is elütötte.

A hun olyan rettentő, mérges pofájú ember volt, hogy az oroszlán is rémülten hátrálna meg tőle, de én már akkor kezdtem tapasztalni, hogy a rettenetes ábrázatok mögött bárányok laknak. Békében legalább bárányok.

Hát szives is volt hozzánk. Kenyérrel és szalonnával kinált meg bennünket, mink azonban nem voltunk éhesek. Az uram csak feküdni kívánt, én meg a ruhámat szárítottam. A hun segített benne. Rakta folyton a nádat a tűzre, s közben kérdezgetett, hogy kik vagyunk s mi járatban forgunk azon a vidéken?

Tőle tudtam meg, hogy Buda király egyik özvegyének a falujában vagyunk. Buda király Atillának a bátyja volt, s nemrégiben halt meg. Mikor még élt, ő volt a fehér hunok ura, a fekete hunoké meg Atilla. Halála után a fehér hunok is Atillához csatlakoztak.

– Csak annyi, – felelte – hogy a fehér hunok fehér birkának a bőrét viselik, a fekete hunok meg a feketéét. Nyáron nem sok a különbség a két nép -31- között, de télen a guba meg a süveg viselése folytán szembeötlő.

Az özvegy királyné még azon éjjel megtudta, hogy miféle vendégeket hajtott a zivatar a falujába. Nem telt belé egy óra, már ott voltak a szolgái. Lepedőket hoztak, meg száraz medvebőröket, s egy csobolyó bort, meg egy tál hideg pecsenyét.

Bezzeg az én uramnak jólesett a száraz meleg ruha. Nagyot húzott a borból, s betakaródzott a medvebőrbe.

Másnap, mikor megvirradt, vissza kimentünk a tópartra. A sátraink ott úszkáltak a vízben, a lovaink szanaszéjjel: A hunok már akkor fogdosták a lovakat, s húzgálták kifelé a sátorokat.

– No, – azt mondja a gazdám – világéletemben sok földet bejártam, de ilyen emberséges népre még nem akadtam. Bontsd elő az ünnepi tógámat: Budáné asszonynak kezet kell csókolnunk.

És hát az urak el is mentek. Vittek a királynénak három ezüst kelyhet, három karmazsin-bőrt, egy kis kosár indiai borsot, fahajat, sáfrányt és pálmadiót.

A tó mellett erdő volt, s az erdőből dőlt a gyöngyvirág illata. Szedtem egy marokkal az uramnak.

Hanem hogy sokáig odajártak, mink is elmentünk tátogni. Az ilyen idegen népen sok a néznivaló.

A faluban egyetlen csinos épület a Budáné háza. De az is fából van, és szétszedhető. Talán négy szoba van benne.

Az épületet sok sátor környezi. Azok között van egy terebélyes. A tetején aranygomb csillog. A nyílását csikóbőr takarja. A csikóbőr fölött vörös posztókézben két fekete kard, s a kardok fölött a nap aranyképe. -32-

De mi állt énbelém, hogy így összerezzenek? Mi közöm nekem avval a leánynyal! Ha annyira van is hozzám, hogy a ruhája hozzám ér, akkor is messzebb van tőlem, mint az egeken járó holdvilág.

Elfordítottam a sátortól a szememet, és a lóháton beszélgető hunokat néztem. Mért ülnek ezek örökkön lóháton? Az egyiknek sárga és szőrös csizmája volt. Látszott rajta, hogy szarvasbőrből készült, talán azért hagyta rajta a szőrt is.

Egyszer csak arra eszüdök, hogy megint a sátort bámulom. Egy fehér szakálú agg hun ült a sátor előtt a gyepen, jobban mondva: bölénybőrön. Az öreg úrnak annyira horpadt volt az orra, hogy csak szívességből lehetett orrnak nevezni az orrát. Azt hiszem, valamikor csatában buzogánynyal ütöttek reá. A fél keze is hiányzott. Ilyen csonka-bonka öregeket később sűrűn láttam.

Az idősebbiknek kis tekenősbéka pajzsa volt, s fakard az oldalán. A kisebbik csak egy ingben hempergett az öreg mellett.

Rajtam olyanforma érzés vonult át, mint mikor tavaszszal a langyos szellő besuhan az ember ingeujján, s perczekig tartó kedves borzongást okoz.

Fehér ruha volt rajta; piros csizma a lábán, a haja egy ágba fonottan hullott hátra, s leért a derekáig.

Tejet hozott ki egy ezüst-szilkében. Utána egy tizenhárom éves forma mezitlábas rableány valami süteményt, a mely sárga volt, mint a czitrom. -33-

Emőke letelepedett a bölénybőrre és az ölébe vonta a kis porontyot. Körültörülte a száját egy kendővel, aztán nagyokat csókolt a gyermek pufók orczájára.

Magam se tudtam. Rútnak láttam a Nigró arczát. Szerettem volna pofon vágni.

Déltájban az urak hazatértek. Utánok öt hun is jött. Az egyik borjut hozott, a másik liszteszsákot, a harmadik két nyulat.

– Zéta, – mondja az uram, mikor a virággal eléje mentem – téged fölmentelek az ebédkészítéstől. Eredj és szedj még gyöngyvirágot, sokat. Elviszed délután a királynénak.

Hát én alig egy óra alatt szedtem egy nagy kosár gyöngyvirágot. Szedtem közéje ibolyát is és néhány szép páfrányt és fűszálat, s magam mulattából már -34- a kosárban úgy rendeztem, hogy a kosár olyanná vált, mint egy malomkerék nagyságú menyasszonyi csokor.

– Ejnye de szép! – mondotta az uram. – Ezt így, ezenmód kell elvinned. Csak még egynéhány marok füvet szedj, hogy a kosár szélén lelógjon és semmise lássék a kosárból.

– Uram, – rebegtem alázatosan – én szedtem a virágot, hadd vigyem el én.

Nem tudom, hogy mért nem ütöttek meg azért a szemtelenségért, hogy olyan nagyúr parancsának a megmásítását kérem. Az uraknak jókedvök volt, hát nem törődtek velem. Mindössze a szolgatársaim bámultak, s különösen Nigró.

Aztán mikor már mentem, magam is bosszankodtam magamon. De már késő volt. Megfogadtam, hogy a Csáthék sátorára rá se nézek.

A sátor valami ötven lépésnyire volt a királyné házától, és keskeny kis patkósan hajló gyalogút vitt hozzá. A gyalogút a tegnapi esőtől felázott, és vékony habaréksár borította.

Hát azt csak kiálltam, hogy elmentem a sátor mellett felpillantás nélkül, de mikor már az út közepén voltam, arra gondoltam, hogy mért ne nézném meg mégegyszer azt a leányt? Úgyse látom többé soha ez életben, és hát a holdat is nézheti mindenki, ha el nem is érheti.

Leemeltem a kosarat a fejemről, mintha azért állanék meg, hogy elfáradtam, és a hónom alá vettem.

Hát látom, hogy az a tizenhároméves kis rableány homokos szárazföldet hint az útra, s hogy a hintése csak a harmada útat javította meg, visszatér.

Ugyanaz a ruha van rajta, a mi az előbb, csak egy hosszú fehér fátyol van még a haján. -35-

Ha behúnyom a szememet, ma is látom, a mint a kis piros csizmák, tip-top, jönnek az úton.

És az a fehér, üde, bársonyos arcz, az a leánynyá változott nárczisz, közeledik felém, közeledik…

Mikor a beporozott útnak a sárosához ér, megáll. Megáll, mint az erdőn sétáló őz, s fölemeli a fejét.

Láttam, miért állott meg: a cselédet várta, hogy az utat tovább porozza előtte.

Bolond és vakmerő ötletem támadt: belemarkoltam a kosaramba, és szórtam eléje a virágot. Rá se néztem, mintha nem is neki csinálnám, csak mentem előtte, és a kosarat rázva hintettem a virágot az út sarára. A virág elég volt a királyné lépcsőjéig. Ott megálltam. Hallottam, hogy közeledik. Láttam, hogy a virágon lépeget. Akkor az arczára néztem.

A nap így lövell át az erdő lombjain. Lelkének egy sugarát éreztem a lelkembe nyilalni. S én visszanéztem őt boldog-szomorún.

Én a gyönyörűségtől kábultan néztem utána, s csak mikor már eltünt, akkor gondoltam arra, hogy valamelyik hun leszúrhat ezért a tettemért.

De nem bántott senki. Az őrök egykedvűen néztek reám. Talán azt gondolták, parancsot teljesítettem.

A falu végén utólért az a cselédleány, a ki a port hintette, s így szólt:

– A kisasszony azt mondta, hogy jer vissza, kapsz valamit a szolgálatodért. -36-

És nevetett. Csunya kis sovány leány volt, és az arcza piszkos is. Miért nevet ilyen szemtelenül ez a kölyök!

– Mondd meg a kisasszonynak, – feleltem méltóságosan – hogy én szolga nem vagyok; úr se vagyok az igaz, de szolga se vagyok. És az én nevem Zéta.

VI.

Mikorra visszaérkeztem, az urak már az ebédnél feküdtek, s a borjupecsenye illata betöltötte a levegőt. Gazdám a tekintetével kérdezett.

Annyira ismertük egymás gondolatát, hogy néha nem is kellett beszélnünk. A tekintete ezt kérdezte:

Az én nyelvemen soha nem született még hazugság. Priszkosz belém nevelte, hogy a hazugság utálatosabb minden más mocsoknál, s én magam is megvetettem minden embert, a kit hazugnak ismertem.

– A királyné, – feleltem elnézve a feje fölött – nem beszélt ugyan velem, de köszönetét küldi.

Vártam, hogy a föld megrázkódik erre a hazugságomra, vagy hogy a nyelvem kiszakad gyökerestül, de egyik se történt. Az urak vidáman beszélgettek tovább, s én leültem zavartan és piszkos lélekkel ebédelni.

Azon az éjjelen rosszul aludtam. A gazdám is nyugtalan, mióta Hunniában járunk. Én csak azóta, mióta azt a leányt láttam. Azt gondoltam, mélyen alszik, mikor egyszer csak rám szól:

– A sorsodon? – döbbent rám a gazdám – hát olyan siratni való a te sorsod?

– Ne érts félre uram! A te jóságod éltető napfényem nekem, és én meg sem érdemlem, hogy jó vagy irántam, de ha elgondolom, hogy már gyermekkoromban szolgaságra kerültem, és hogy hiába szabadítottál fel, csak szegény ördög az én nevem…

Abbahagytam. Éreztem, hogy a gazdám csodálkozik a szavaimon, és hogy én bolondokat beszélek.

– Én azt hittem, ismerlek téged Zéta. Hiszen úgy láttam a növekedésedet, mint azét a czédrusét, a melyet aznap ültettem, a mikor téged magamhoz váltottalak. De ebben az órában nem ösmerek rád Zéta. Nem tudom, micsoda gondolatok kavarognak a lelkedben.

Ő aztán elaludt. Én meg azon gondolkoztam: miket hazudjak holnap? Azt fogom mondani, hogy rosszat álmodtam: bika üldözött és tiport álmomban.

Mert ha behunyom a szememet, mindig látom őt. Látom, amint fehér szoknyában, piros csizmában aprón lépked a gyalogúton, és hozzám érkezve, reám emeli méltóságos, nyugodt fekete szemeit. -38-

VII.

Útközben láttam, hogy Csáthék szekerei is előálltak, és hogy bontják a sátort. Tehát ezek is jönnek. Talán ugyanazon az úton jönnek, mint a melyiken mink!

Hát megőrültem-e én, hogy egy olyan leányhoz vonzódom, a ki mögött kivont pallossal áll a hóhér!

Az úton el-elmaradoztam. Minden útkanyarulatnál megállottam és visszanéztem, hogy jönnek-e Csáthék?

Hiába való volt minden magam okosítása, valahányszor azt határoztam, hogy az uram mellett maradok, s nem törődök többé a leánynyal, kis idő mulva láthatatlan kalapácsütéseit éreztem a mellemen. Csak még egyszer! Csak még egyszer szívhassam föl a szememmel, mint a nap a harmatot, hogy még a sírom éjszakájában is az ő alakja lehessen az álmom!

Újra elmaradtam az uramtól és visszafelé lovagoltam. Megyek vissza-vissza, a meddig csak nem találkozom vele. De látnom kell őt, ha el is veszítem a gazdám nyomait, látnom kell, ha a Deél sorsára jutok is, látnom kell mégegyszer! -39-

Három óra hosszat lovagoltam már, mikor megpillantottam az úton poroszkáló hun szolgákat és velök az ökrös-szekereket.

A szolgák egyrésze elől lovagolt. Fegyverbe voltak öltözködve. A nap ragyogott a lándzsáikon.

Azután egy bársonyos szőnyeggel bevont szekér következett. Azt négy ló vonta. Benne ült Csáthné és az agg hun. Szemben velök a kis sovány rableány s a két gyermek. Mellettök lovagolt Emőke.

Én csak lépésben mentem feléjök és mikor hozzájok értem, leszálltam az út mellett a lovamról.

Mikor odább mentek, fölemeltem a fejemet, s a leányra néztem. Férfiasan ült a lovon, de a szoknyája olyan hosszú volt, hogy elől-hátul a lovat is takarta. A fején könnyű turbánalakú patyolat. Az arczán fátyol.

Mikor fölnéztem, elfordította rólam a tekintetét, s csöndesen lovagolt tovább.

Hét ökrös szekér következett utánok és hátul négy teve. A szekerek a sátort vitték. A tevék nagy göngyölegben a szőnyegeket.

Azután huszonöt lovas következett. Mindegyik vállán óriás ijjak, s mindegyik kezében könnyű lándzsa. A lándzsa alsó végével olykor a lóra pöczintettek.

Darabig még visszafelé mentem, aztán utánok haladtam, s néztem az út göröngyös földjén a nyomokat. Melyik az Emőke lova nyoma?

Valami egy óra mulva újra a Tisza vizéhez értünk. -40- Az út ott kövér fű között halad. A Tisza óriás kigyóként kanyarog a mezőségen, s néhol magasra nőtt fűzfák állanak a partján.

Boldog voltam, hogy messziről mindig láthattam Emőkét. Úgy ment közöttük a fehér turbános szép lovas, mint valami liliom.

Egyszer aztán látom, hogy kivág az útból és a mezőn játszatja a lovát. Nagyokat futtat vele, s ide-oda keresgél. Hol előre siet, hol hátra marad. Egyszer levágtat a vízhez is, és megitatja a lovát.

A szívem olyanná vált, mint a fölrepülő madár. Megéreztem, hogy a leány nekem-játszik.

Én egynehány lépést haladtam még a lóval, azután leszálltam, hogy köszönjek neki.

S amint így állok égő szemmel, s talán halvány orczával, hozzám érkezik, és megállítja a lovát.

Nézett rám. A tekintete kielégülő kiváncsiságot fejezett ki. Méltóságos volt s oly bájos, hogy a lélek remegett bennem, mint a marokba fogott veréb.

– Az út sáros volt, – mentegetőztem, míg a lelkem repesett az örömtől.

– Nem szolgáltam reá, – feleltem szamóczaszín ajkaira nézve. – És én nem is vagyok rabszolga. És -41- én az uramat szeretetből szolgálom, mert ő apám helyett apám volt.

– De én nem fogadhatok el tőled semmit. Én neked adósod nem lehetek. Állj meg anyámnál a lovaddal; elmondom neki, mit tettél, s fogadj el tőle valamit.

– Bocsáss meg kisasszony, – feleltem. – Én a te szavadat mindenben parancsként követem. Halálig is, ha kívánod. De ezt nem lehet. Hanem ha nem akarsz adósom maradni… engedd, hogy a köntösöd szegélyét ajkamhoz érinthessem.

S hogy ekközben lecsüggő kis fehér kezére tévedt a tekintetem, így rebegtem:

– Szemtelen! – kiáltotta villámló tekintettel. – Óh te szemtelen kutya!

Megsemmisülve tántorodtam vissza. Arczomon az ütés helye tűzként égetett, s éreztem, hogy vér csordul le a nyakamon.

A leány elvágtatott, én meg leültem az út szélére, és néztem magam elé könnyező szemmel, bután, gondolat nélkül. Hát nem jobb-e az életnél a halál!

Félóráig ültem-e így vagy egy óráig, nem tudom. Gondolataimban összekavargott az egész mindenség. Hát mi rosszat cselekedtem én? Olyan nagy bűn-e az, ha az ember megcsókolja a virágot? A leány is virág, csakhogy emberi virág. Egy kicsit megszédültem a szépségétől, s meg óhajtottam csókolni a kezét. Hát bűn-e ez? Ő ment volna jobbra, én balra: talán nem találkoztunk volna többé az életben; el is felejtettük volna egymást.

A fejemet lódobogásra emeltem föl. Azt hittem az én lovam nyargalászik. De nem az volt. Az én -42- lovam nyugodtan legelészett a mezőn. A leány tért vissza.

A harag átczikázott rajtam, mint a villám a komor fellegen. Éreztem, hogy ember vagyok. Ha ő Jupiter leánya volna is, én meg csak egy állat, nem volt oka arra, hogy megüssön.

– Zéta, – szólott lágyan a leány. – Megbántam, a mit tettem. Te jó fiú vagy, s nem tehetsz arról, hogy az eszed kevés. Itt ez a fátyol. Kösd be az arczodat.

Egy perczig tartotta a fátyolt, azután eldobta. Hallottam, hogy a lovát megcsapja és odább megy.

Csak menjen. Micsoda jogon vet meg ennyire engem! Semmi közöm az ő rangjához. Nekem a hun király nem uram, és nekem a hun mágnások nem mágnásaim. S ha ő azt mondja is, hogy megbánta, a mit tett, a seb az arczomon marad: gyűlölöm őt és megvetem.

– Visszajöttem, – mondotta – mert haragszol rám. Hát itt a kezem, megcsókolhatod.

A leány arczából elsápadt minden eleven szín. Sötéten nézett rám, én meg büszkén néztem vissza.

VIII.

A következő nap delén a Csáthék karavánja utólérte a miénket. Bizonyosan korábban indultak, mint mink, s mink útközben egy lovunk kidőlése miatt vesztegeltünk is néhány órán át.

Az urak odasorakoztatták a lovukat az út mellé, s üdvözölték Csáthékat. Én ezúttal nem a szolgák közé álltam, hanem a gazdám mellé.

Emőke úgy lovagolt, mint tegnap. A ruhájában mindössze annyi volt a változás, hogy a fején levő patyolatot a süvege köré tekerte, és a süvegbe három fehér kócsagtollat tűzött.

Mért nem vagyok én festő, hogy azt a lovon ülő hattyúnyakú keleti leányt lefesthetném. A ló alacsony, ideges pejparipa; a leány égszínkék lenge köpenyegben van s a köpenyegén a termetének minden vonala áthullámzik. A fején a fehér gyolcs-turbán. Lábát aranyozott széles kengyelben nyugtatja.

Sokszor próbáltam őt lerajzolni, hol táblán, hol porban, de ügyetlen az én kezem: a ló, a mely a rajzomból keletkezett, többnyire vagy kutya lett, vagy őz, vagy más állat. Emőke meg mindig férfivá változott. Pedig úgy látom őt, olyan elevenen, akárcsak magamat, mikor a víz tükrébe nézek.

Elmentek mellettünk. Az üdvözlést viszonozták. Emőke is könnyedén megbólintotta a fejét a követek felé, s a fátyolon át láttam, hogy amint az urakon végignéz, reám is vet egy pillantást.

Már akkor nem gyűlöltem. Bántam, hogy meg nem csókoltam a kezét. Álmomban ismétlődött a találkozásunk, s én megcsókoltam a kezét, s egy eddig soha nem érzett gyönyörűség ömlött szét az ereimben.

– Megcsókoltam a kezedet. Éreztem benne a lelkedet. Megcsókoltam a lelkedet is.

És a csók édessége az ajkamon volt naphosszat. -44- Mikor megláttam őt, a gyönyörűség borzongása járt át. Milyen különös az emberi arcz! Az ő arcza is változatlan, az enyém is. Mikor rám pillantott, bizonyára azt gondolta, hogy az én arczom most is égő gyűlöletet takar.

A hetedik napon egy csoport fehér-tógás embert láttunk. Már messziről megláttuk, hogy a szél tógákat lobogtat: rómaiak.

S csakugyan a nyugot-római birodalom követeivel találkoztunk a pusztában. Idegenek voltak, de azon a végtelenül sik idegen földön mégis úgy üdvözöltük őket, mintha egy anya gyermekei volnánk.

Az urak összeölelkeztek. A szolgák kezet szorítottak. És latinra fordult a beszéd.

Az idegen követek feje Romulusz, igen nagyorrú és nagyméltóságú barna úr, mellette Románusz főtiszt és Promótusz, Pannonia kormányzója.

Az ő járatuk épp oly keserves volt, mint a miénk. Atilla egynehány aranyedényt követelt a római császártól. Valentiniánusz adott volna is neki, amennyit akar, de Atillának csak az kellett, a mit Szirmium elfoglalásakor sikkasztottak el tőle. A sikkasztó az ő iródeákja volt. Az hogyan, hogyan nem: átvette titkon a szirmiumi püspöktől az aranyedényeket és elzálogosította egy Szilvánusz nevű római uzsorásnak.

Mikor Atilla megtudta a sikkasztást, az iródeákot azonnal karóba huzatta, Valentiniánuszra meg ráizent, hogy: vagy Szilvánuszt vagy az aranyedényeket!

Hát erre hoztak választ a rómaiak. Valentiniánusz azt feleli, hogy Szilvánusz jóhiszeműleg adott pénzt az edényekre; az edények meg templomi edények, hát inkább pénzen váltja meg, – ha lehet.

A két követség így egyesülve, vidám beszélgetésben érkezett Atilla városához.

Városnak mondom, mert nem tudom más nevét. Nem hasonlít az a világ semmiféle városához, mert -45- templomok, márványpaloták, kőépületek, kövezett utak és terek nincsenek benne. A sátorok sokaságából mindössze két épület-csoport sárgállik elő. Az mind a kettő dombon van és fából épült. Tornyok is emelkednek rajtok, de csak olyan karcsúak és olyan szellősek, hogy a galambokon és kányákon kívül más nem lakhatja.

A paloták körül a sátorok rengeteg sokasága tarkállik. Tízezer? százezer? millió? – nem lehet megolvasni. A sátorok között házak is vannak, de csak afféle nádtetős sárházak és ember nem lakik bennök. Nyáron legalább nem.

A város szélén egynehány száz szén-piszkos kovácsot láttunk. Patkót és nyílhegyet vernek azok szünet nélkül. A műhelyek köre szuroktól illatos. A mezőségen tömérdek ló, tehén és birka legel. Kutya ott is annyi van, hogy az ember lépten-nyomon beléjök botlik.

A fővezér, a kit meg kellett várnunk, már megérkezett. A palotája tetején lengő vörös zászló hirdette ezt, de az elénk lovagló hunok is mondották.

Vezetőink be akartak vinni bennünket a városba. Az urak azonban azt határozták, hogy a városon kívül maradjunk, míg csak helyet nem jelöl valamelyik főember a városban.

Megállítottuk hát a szekereket, s csak árnyékvetőre vontunk fel egy sátoroldalt.

Az első tennivaló az, hogy a fővezérrel beszéljünk: mikor hajlandó a követséget elfogadni?

Lóra ültünk hát hárman: az uram, Rusztikiosz, meg én s mentünk a vezető után.

Akkor láttam csak: miért tetszik az Atilla városa végtelennek? Hát azért, mert a sátorok nem szorosan állnak egymás mellett, hanem mindegyik körül -46- térség van. A térségen az asszonyok sütnek, főznek; a gyermekek játszanak; egy tehén, egy-két ló legelész. A sátor hátulján tűzrevaló farakás. Elől szárítják a ruhát; elől van az edénytartó czölöp is. A sátor csak alvóhely és esőben menedék. Nappal mind ott tanyázik a sátor előtt. A gyermekek ott játszanak; a nők ott dolgoznak; az öregek s betegek szintén a sátor előtt vadbőrökön, vagy a puszta földön ülnek. A férfiak lóháton ülnek örökké. Ritkán dolgoznak, csak beszélgetnek, politizálnak, csereberélnek, s néha vadászni mennek.

Aztán az is érdekes, hogy a sátorok állásából meglátni: mekkora a család? Néha két-három sátor áll szorosan egymás mellett. Azok a nagysátorból származott újházasok sátorai. Közös a szív, közös a konyha is.

Minél beljebb haladunk a királyi palota felé, annál díszesebbek és nagyobbak a sátorok. A piramis-alakú füstös emberi kasokat négy-öt-hatszögű széles alkotmányok váltják föl. Azok már vadbőrökkel vannak betakarva, vagy vastag csergéből készültek, s a tetejükön vagy az ajtó fölött szimbólumot vagy írásjeleket lehet látni.

A szimbólum többnyire csak egy kép: gólya, lófej, csillag, rózsa, kereszt, kör, vagy más efféle. Néhol nem is úgy van ráhímezve a családi jelvény, hanem csak oda van akasztva: pl. egy nyíl, vagy egy kosfej, vagy egy patkó. Arról aztán meg lehet tudni, hogy ott laknak: Nyilasék, amott meg Kosék, s emitt Patkóék. Csak a hol póznán lóg a jelvény, ott nem családi jel, hanem mesterségmutató. A varga sarut akaszt ki, a sátormíves keresztbe tett rudat, az ács szekerczét, a szaggittárius vörösre festett íjjat, a szűcs kis fasubát, a kovács kardot és lópatkót.

A további sátorok körül már rabszolgákat lehet látni, s a pompa szemetkápráztató.

– Ezek, – mondja a vezetőnk, mikor tovább lovagolunk, – most érkeztek haza a kazár háborúból.

– Akartam, – feleli a hun, – de csak a hitványát szedték össze. A javának itthon kellett maradnia, hogy ha az urunk a rómaiakra támad, legyen ember itthon elég.

– Nem mondta. Dehát nincs-e a sarkunk alatt az egész világ? Még csak a római birodalom van hátra.

– És azt gondoljátok, hogy megbirtok vele? Nem olyan kicsiny ám az, mint a kazár nemzetség!

– Ha kicsi, ha nagy, – felelte a hun vállatvonva, – a meddig az Isten kardja nálunk van, ember kardja minket meg nem győzhet.

– Nem hallottátok? Az Isten ledobott egy kardot az égből. Egy csordá fiú találta meg. Ahányszor nagy háború indul, Atilla csak az oldalára köti.

– A kard olyan szép, a minőt ember nem tud csinálni. Kék lángok lobogtak körülötte szüntelen a földben, míg csak a fiú meg nem találta. No meg a papok mind megismerik, hogy az égből jött. Az öreg Káma is.

A beszélgetést dudaszó és tárogatók üvöltése nyomta el. A sátorok között sokfelé szólt a zene. Egy domborúmellű hun legény lovagolt velünk szemben. A kezében kulacsot tartott, s veszettül dalolt. Olykor megállította a lovát egy-egy hun előtt, a kit megkinált a kulacsából, aztán tovább lovagolt és nagyokat kurjantott.

Föltünt nekem, hogy kétkerekű kocsikon sok falomb érkezik mindenfelől, s hogy a széles főútra érkeztünk, láttam, hogy a sátorok ormát és ajtaját mindenfelé lombokkal díszítik, az utat meg erősen locsolják. Egy óriás barbár akkora élőfát vitt a vállán, hogy két ökör is nyögve húzta volna. A fákat leásták az út mellé.

– Én nem vagyok szittya. Azok a szittyák amott, a kik a széles hátú lovon beszélgetnek. Láthassátok, hogy azoknak se szakálluk, se bajuszok nincsen.

Később tanultam meg, hogy nem nevezik magukat mindnyájan hunoknak, hanem nemzetségek szerint vagy családok szerint. Hanem azért egy nép az.

Akkor láttam csak közelebbről a két fapalotát. Mind a kettő remeke az ács-művészetnek és a faragóművészetnek. Az Atilláé valamivel díszesebb és csak messziről egy. Közelről sok ház egybealkotva. A középső a királyé, a mellette levők a feleségeié, a szolgáké, a fogoly királyoké. Vannak távolabb hosszú dísztelen házak is. Azok az istállók. Külön van a király istállója, külön a feleségeié és külön a szolgáké. -49-

Aztán a faházak között van egy magányosan álló nagy kőépület. Az uram ugyan elbámult rajta, mert hetekig járó földön nem láttunk követ akkorát se, mint az öklöm.

A későbbi napokban tudtuk meg, hogy az a kőház fürdő, s hogy azt egy Szirmiumba való rabszolga építette. A követ messziről hordták oda szekereken.

A fővezéri és a királyi palota között nagy térség kereklett. Azon nem volt egyéb, csak egy vén hársfa, s alatta egy nagy négyszögletű szürke kő, de akkora, hogy egydarabban akkora nagy követ még nem láttam. Később tudtam meg, hogy oltár az.

A tér másik sarkán gémes kút volt. Onnan keletre nézve, széles utcza nyillott. Le lehetett rajta látni a Tiszáig.

A fővezért éppen az udvarán találtuk, mikor odaérkeztünk. Lóháton ült és valami ötven előkelő hun ifjúnak magyarázott valamit.

Az ifjak pompás-díszesen voltak öltözve. A ruhájok csupa lengő-lobogó fehér selyem. Csak a derekukon volt piros vagy kék vagy sárga mellény, de az is elől csupa aranygomb. A lovuk fején ide-oda lengő szines fátyoldíszek.

Látszott, hogy ők is az ünnepre öltözködtek. Körben álltak a fővezér körül, s mikor az elvégezte a mondanivalóját, sebes vágtatással rohantak ki az udvarból.

A fővezér köpczös, pirosképű ember. Szürke kiadásban Csáth. Hiszen bátyja is. Csakhogy az arcza barátságosabb.

Amint meglátott bennünket, azonnal hozzánk lovagolt. Intett, hogy ne szálljunk le a lóról. Mert mink tiszteletünk jeléül le akartunk szállani.

– Már értesültem rólatok, – mondotta kezet nyujtva a gazdámnak. – Szálljatok hozzám és legyetek -50- ma ebédre vendégeim. Nekem most tenger a dolgom. A király délre itt lesz és még nem beszéltem vele.

Minden szavát megértettem. Akár én tolmácsolhattam volna Rusztikiosz helyett.

De az én szemem a belső udvaron ragadt meg. Az egyik széles faház előtt láttam Csáthékat, amint lerakodnak a barmokról és szekerekről.

Emőkét is láttam. Éppen akkor szállt le a lóról. Egy rabszolga négykézláb állt a ló mellett. Arra lépett. Aztán megigazította hátul a haját és belebegett a faházba.

IX.

A város izgalomban volt, mint a rajzó méhkas. Az utakat locsolták és falevéllel, fűvel hintették be. A sátorok előtt férfiak és nők öltözködtek. A fehér lovak sörényét, farkát befestették börzsönynyel vagy sárga festékkel. A sátorok külső részét virágos szőnyegekkel aggatták tele.

Siettünk, hogy Maksziminoszszal idejekorán visszakerülhessünk a fővezér palotájába, a mi meg is történt. A fővezér egy szolgája az emeletre vezetett bennünket és szobát jelölt ki, a melynek ablakából leláthattunk a néptől nyüzsgő főútra és a királyi palotáig elnyúló térségre.

A nyüzsgés egyre sűrűbbé vált. Délfelé a lovasok eltisztultak a főútról, s a helyüket fehér ruhába öltözött nők foglalták el.

A nap már az ég közepén delelt, mikor a királyi palota tornyából erős kürthang rikoltott alá. Néhány percz mulva három vágtató-lovas porzott fel keletről a főutczán és megállott a fővezér előtt. -51-

A fővezér szót váltott velök, aztán aranynyal hímzett könnyű mentét akasztott a nyakába. Valami harmincz fiatal előkelő hun csoportosult köréje. Köztük öt ifjúnak a süvegén arany karika ragyogott. A legfiatalabbik tizennégy-tizenöt éves lehetett. Az az egy égszinkék selyemruhába volt öltözve.

Negyedóra mulva már hallottuk a nép örömzúgását a távolból. Hasonlított az kezdetben a tenger morajlásához, de aztán, hogy nőttön-nőtt, nem tudom semmihez se hasonlítani.

Akkor a királyi palotából is elővonult egy különös menet. Fehér selyemben pompázó asszonyok, fehér lovakon. A lovak kicsinyek voltak s minden lovat apród vezetett.

A női lovasok egy féldióalakú nagy aranyozott réda köré csoportosultak. A rédában királyi hölgy ült: halavány és sovány asszony. Mellette egy tíz éves hosszúhajú fiúcska.

A rédát négy ló vonta. A réda hátulján egy vigyorgó fekete női rabszolga állt és pávatollból készült ernyőt tartott a királyné fölé.

Később hallottam, hogy miért tüntetik ki annyira azt az egy királyfit. Hát azért, mert annak a születésekor a papok azt jósolták, hogy a hun nép Atilla halála után széthull, mint szélben a polyva, de az a királyfi mégis megmenti a nemzetet a megsemmisüléstől.

A királyné mellett lovagló tündérek között megismerem Emőkét. Mennybe ragadva érzem a szívemet! A lelkem ott lebeg mellette, míg csak meg nem -52- gyorsul a réda. Csakhamar eltünik az egész álomkép csoport.

De ime előföllegzik a királyi násznép úti pora. Napsütésben gomolygó aranyköd. Legelőször is kilovagol belőle egy kungorgós bajszú, zászlós vitéz. A zászló nagy, fehér. Rajta aranynyal hímzett sas röpköd. Hun nyelven: turul.

Következik egy gyalog zenekar: vérszin ruhában. Hangszerük fából való tárogató és dob, meg különféle csontból való sípok és két nagy rézcsincsa.

A muzsikusok körülbelül százan vannak. Az egyik dobosuk szerecsen. A többi zenész se lapos orrú hun. Lehet különben, hogy hunok, csakhogy a muzsikus hunokat talán gyermekkoruktól kezdve nevelik a zenére, s azért nem lapítják be az orrukat.

A hun zene különös a római fülnek, de jól lehet rá lépni. Annyiszor hallottam az ünnepi utczai melódiájukat, hogy nem nehéz lekótáznom. Hát ez az:

A zenészek nyomán aranytól és ezüsttől ragyogó lovasok jelennek meg. Valamennyinek a süvegénél hatalmas zöld ág. Mintha egy erdő jönne.

A nép mind a főútra tolong. Az első sorban a -53- hun leányok és hun asszonyok állnak. A sok leány csupa fehér fátyol. A fiatal asszonyok fején aranypillangós női süveg.

Atilla nagy fehér lovon jő. Mellette lovagol jobbról a kis Csaba királyfi, balról a fővezér. Mögöttük a királyfiak. Utánok vonul be az asszonyhad. Rika királyné aranyozott rédájában az új menyecske. Az arczát nem látni, oly sűrűn befátyolozta. Csak a fején levő zöld koszorú jelzi, hogy ő a legújabb. A rózsalevélből csinált koszorún mogyorónyi gyémántok villognak.

A rédát a királynék és udvari hölgyek rajozzák körül. Most már a menyasszonyt kivéve senkinek az arczán sincs fátyol. Emőkét újra megismerem köztük. Világos-szürke lovon ül. A lovat egy apród vezeti. A fátyolát ő is hátravetette, s beletűzte a végét aranyos övébe.

A fátyol nagy divat nálok és énnekem is tetszik. A nők minden ünnepi alkalommal fehérbe öltöznek; az előkelő nők hétköznap is.

Mikor Atilla odaért a nők sorához, a sok asszony, a sok leány valami hun dalba kezd. Ennyi nőt egyszerre énekelni sohasem hallottam. Ha nem láttam volna őket, azt hittem volna, hogy meghasadt a menny, s az angyalok millióinak kara hangzik le a földre.

A fővezér háza előtt lombokból összeválogatott széles ernyő alatt álltak a hun vezérek asszonyai, a mágnás asszonyok.

Amint Atilla közeledett, a mágnásasszonyok eléje indultak s az út közepén csoportosultak össze.

Mikor Atilla hozzájok érkezett, a süvegéhez emelte a kezét és üdvözletet intett nekik.

De akkor is szimpla szürke ruhába volt öltözve, csak a süvege volt tornyosabb, mint a többié, s rajta valami -54- különös nagy gyémántos forgó villogott. No, meg a paripájának a szerszáma volt csupa arany.

A tálat és serleget ezüst asztalkára tették és két apród fölnyujtotta Atillának.

A király kivett egy falat ételt. Én bizony nem láttam jól, hogy kenyér volt-e vagy hús? Valami jelentősége volt annak az egy falat ételnek és egy korty italnak. Talán az évszak ujdonságát adták, talán azt mondták vele, hogy a hazatérőnek az itthon való étel és ital a legkedvesebb.

Minden arcz örömtől mosolygott. Az éneklő leánycsoport ekközben fölgyülekezett Atilla és a királynék csoportja köré. Emőke is mosolygott. Nem nézett reám, nem is láthatott volna a ház előtt levő hársfától, de hogy ő mosolygott, nekem is vidámság szállta meg a szivemet: én is mosolyogtam.

Abban a pillanatban szerettem Atillát, a hun népet, az ünnepet, a napot, a földet. Szerettem volna megcsókolni mindenkit, még a lovakat is!

Aztán Atilla tovább haladt s utána húzódott a hosszú nászsereg. Minden lovon színes fátyolok, minden süvegen virág.

Csáthék visszavonultak a palotába és az erkélyről nézték tovább a néphullámzást. Mink még ott maradtunk. Néztük, hogyan kisérik be Atillát a nők és testőrök a zászlókkal díszített palotába, s hogyan ujjong és éljenez a nép, s azután hogyan marad ott a palota körül a nagy embersokaság. A nők ott zengték tovább az éneküket. Hasonlított az a jelenet ahhoz, mikor a méhek rajzás után a kason belől és a kason kívül mozdulatlanul állanak és csak a szárnyukat rezgetik. Ember és állat oly egy az érzésben!

Később, hogy a népsokaság összekeveredett, egy sovány vén szerecsen keltett nagy vidámságot. Tarkára festett öszvéren nyargalászott ide-oda a nép között, miközben széles fakarddal hadonászott és különféle nyelven rikoltozott. -55-

Már jól elmult dél, mikor a fővezér hozzánk küldötte Csáthot, hogy az uraink üljenek az asztalhoz. Őmaga nem fog részt venni az ebéden, mert jelentést kell mondania Atillának a hadjáratról és a fia balesetéről, hanem ott lesz a felesége meg a családja.

A szivem elszorult. Az uramra néztem, hogy nem rendel-e maga mögé? Néha lakomákon mögötte kellett állanom és ő római szokás szerint a hajamba törülte a kezét.

– Egy óra mulva hozz föl egy tál datolyát a legszebbik ezüsttálban. Hozd be az ajtón, s állj meg vele ott, a hol Maksziminosz úr ül. Ő fogja elvenni tőled.

A datolyát hamar összerendeztem. Szépen levelekre raktam, s középre néhány kis virágot illesztettem. Aztán neki álltam a hajamat rendezni. Bekentem az uram finom nárduszával és középen kétfelé választottam, mint a szabademberek szokták. Inkább kiállom, hogy megszidjon az uram a kenőcséért, mintsemhogy beletörűlje a hajamba az ujjait.

Mikor a homokóra az egy felé pergett, fölfogtam a kis tálat és mentem az emeletre.

Az ebédlő ajtaja nyitva volt. Pecsenyeszag áramlott ki rajta. Ültek ott valami huszan. Az asztalfőn a fővezér neje, egy ékszertől csillogó idős asszony. Mellette jobbról Maksziminosz, balról az én uram, aztán nők és férfiak vegyesen.

Egy minutumig álltam az ajtó mellett: vártam, hogy az uram meglásson. Ekközben Emőkére is pillantottam. Ült egy szeplős leány mellett, a ki valamit fecsegett -56- neki. Emőke gyöngyházas késsel vágott egy pulykaczombot. Vidámak voltak mindnyájan. Csak Emőke volt komoly. Ne tudom miért.

Az uram föl szokta jegyezni mindennap, hogy miket látott, miket hallott. Könyv lesz abból. Be fogják tenni a császári könyvtárba.

Persze a jegyzeteket többnyire én irom. Diribdarab papirosokra jegyzek fel mindent, a mi velünk történik.

Az uram néha diktál, néha nem. Otthon majd összeolvassuk az egészet és én letisztázom szép fehér pergamenre.

Ezen a napon annyi volt a följegyezni való, hogy én meg se vártam, míg az uram hazatér, belefogtam az írásba.

Hát az uram csakugyan későn érkezett haza. Kellemesen lepte meg, hogy a sátor előtt az íródeszka mellett talált.

Még gyerekkoromban kényeztetett el azzal, hogy a lakomákról süteményt hozott haza. S én mindig örültem a süteménynek. Most életemben először röstelkedtem:

– Addig haladtam, – feleltem a süteményért kezet csókolva, – hogy Atilla bemegy a kitárt kapun a palotájába és a küszöbön át az ölében viszi az asszonyát.

– Olyan volt az, mint egy nagy fehér galambraj. A hun nők angyalok. És van köztük egy, a ki olyan szép, hogy a föld is gyönyörűségtől remeg, a hol ő jár.

Aztán látva, hogy nekem még a fülem is vörös, rámnéz különös nézéssel.

– Vigyázz fiam, – mondja nyugodtabb hangon, egy percznyi csöndesség után. – Abban a korban vagy, a melyikben az emberi test a virágzása korát éli. Ilyenkor az embert sok lepke játsza körül: vigyázz a lábadra, nehogy elveszítsd a fejedet.

Nem tudom, mit beszélgettek, nem is voltam rá kiváncsi. Nekem ellassudott a lélekzetem. Mellemen feküdt a gazdám szava: «Ebben a korban… a testi virágzás… vigyázz a lábadra!» Igaz a szava. Én az Emőke lelkét nem ismerem, csak egy női test az, a mely kifordított az okosságomból. Oh, de ha ez a nő a legvonzóbb, legcsodásabb teremtés a világon! Ha ezt a nőt én szeretném belehelni, mint a virágillatot!

XI.

Másnap korán keltünk, hogy a fővezérnek átadhassuk az ajándékot. Mig az uram öltözködött, nekem kellett kikeresnem a ládák közül az edényeket.

Aranyból készült remekek voltak azok: öt serleg, két tál és öt tányér. A serlegeken ki volt domborítva Nagy Sándor vadászata. Ha az öt serleget egyszerre forgatták, a vadászat megelevenedett: aranyemberek vadászata aranyerdőben, aranyvadakra!

A tálakat is művészi rajzok ékesítették: egyiken -58- Ádám és Éva volt; másikon a vízözön. A tányérok közepére már nem emlékezem.

Valamennyit egy díszes czédrusfa-ládába raktam, különféle selyemkelme közé, s a kulcsot átadtam a gazdámnak.

Mikor a nap fölkelt, már ott ácsorogtunk az urammal, Rusztikioszszal és három szolgával a fővezér kapuja előtt. De a kapu még zárva volt. Este bizonyára sokáig fennvoltak. A zene csak éjfél után hallgatott el. Emőke bizonyosan tánczolt. Vajjon kivel tánczolt?

Csáthék házának ablakát sűrű fehér kárpit takarja. A nap odasüt. De jobb is, ha nem jön elő az a leány!

Amint ott várakozunk, egy lobogós ingujjú, czifra fegyverzetű javakorabeli hun lépked felénk. A nyakában és mellén aranylánczok, mint minden gazdag hunnak. A fején magas fekete posztósüveg. Mellette darutoll. Bajusza mint a villás ökör szarva. Haja a füle körül borotvált. Az is hun szokás. Az oldalán türkiszszel kirakott görbe kard. Az is a gazdag hunok fegyvere.

– Khaire! – feleli a gazdám ámulva. – Ki vagy te, a ki hazám nyelvén üdvözölsz engem? Hogyan kerülsz te ide? S mért váltál hunná?

Mert sokféle nép volt abban a városban, csak görög ritkásan. Ha volt is köztük itt-ott, borzas hajáról és rongyos ruhájáról egyszerre meg lehetett ismerni, hogy rabszolga.

– Azért – feleli a gazdám, – mert te görögül köszöntesz engem. Holott ha hun ember volnál, hun nyelven köszöntenél. -59-

– Hát én hun vagyok, – feleli az ember a bajuszát megtapintva. De az is igaz, hogy görögül születtem. A nevem most Szabad-Görög, mivelhogy Görögnek neveztek rabszolga-koromban.

– Bizony atyámfia, görbe az útja némelyik életnek, és az ember nem tudja, hova jut öregségére?

Aztán elmondta, hogy kereskedő volt Isztriában, és hogy gazdagságban élt. De a hunok oda is betörtek és a vagyonát elrabolták, őt magát lánczra verték. Ő aztán a fővezér házához került, mert a gazdag embereket a főurak maguknak tartják meg. Sokféle okból. Az egyik az, hogy gazdag embernek bizonyára gazdag a rokonsága is: nagy váltságdíjat fizetnek. Ha aztán a rokonság nem jelentkezik, az urból vált szolga tartása akkor se vész kárba: sokkal finomabb, figyelmesebb szolga, mint a paraszti. A háznak úri tekintete, kelleme, pompája művelt rabszolgákkal gyarapodik.

– Hogyisne, – kiáltott föl Priszkosz, – a műveltség van idehurczolva és lánczrakötve. A czivilizáczió szolgája itten a barbárságnak!

– Engem bizony, – folytatta a görög hun, – nem váltott ki a rokonságom, hanem kiváltott maga a jó Isten. A gazdám megengedte, hogy vele menjek a kazár háborúba. Ott vitézül küzdöttem, és nagy zsákmányt nyertem. Azzal a zsákmánynyal váltottam ki magamat. Azután hun nőt vettem feleségül. Gyermekeim is vannak. A fővezérrel egy-asztalnál élek. Azelőtt úgy szólítgatott, hogy «Te marha!» – most meg azt mondja: «Pajtás!» Jóbarátom. Nem egyszer gondolom, hogy hála legyen az Istennek, hogy Isztriában olyan szerencsétlenül jártam!

– Nem értem, – mondotta Priszkosz a fejét rázva. – Ha már egyszer szabad ember lettél, szabad lett volna hazatérned is.

– Barbárok? Csak ti mondjátok őket barbároknak. Jobb nép ez valamennyinél. Mert a mikor háború nincsen, itt mindenki zavartalanul él a házában, vagyonában. Azt cselekszem, a mit akarok. Adót nem fizetek. Hozzám nem tolakodik be semmiféle állami hivatalnok, törvényszolga, végrehajtó és kliens. De ha háború van is, nálunk nem vetik úgy oda az emberek életét, mint a rómaiaknál. A ti birodalma tokban mindig folyik a vér. Ha nem hadak ellen küzdötök, a rablókkal bajoskodtok; s ha rablók se bolygatnak, bolygatnak az állam gazságai. A római birodalomban a hatalmasnak és a gazdagnak minden szabad. Az igazságot pénzért szolgáltatják, s a végtelenig nyúló perekben az ügyvéd meg a biró kizsarolja a feleket.

– Hát jó: legyen a te szavad szerint, de azért az mégis igaz, hogy a hol a fejedelem nem ember, ott a nép sorsa szomorú.

Kedves beszédű és nyájas tekintetű ember volt. Mikor elvált tőlünk, velem is kezet fogott.

A kaput ekközben egy szolga kinyitotta, s azt mondta, hogy a fővezér éppen kijönni készül. Hát nem is mentünk föl, csak az udvaron vártuk meg.

Kisvártatva elővezették a lovát, s ő kilépett a házból. Akkor láttuk, hogy alacsony termetű és görbelábú ember. A hunok többnyire kis emberek és lőcslábúak. Csak lovon fenségesek. Gyalog úgy járnak, mint a vizimadarak.

Valamennyien meghajoltunk. Priszkosz előre lépett és elmondta, hogy a kelet-római követ itt van; üdvözletét küldi, s ebben a czédrusfa ládában a császár ajándékát. Egyúttal helynek és időnek a meghatározását kéri, hogy hol lehetne beszélgetniök?

– Hol? Hát ha olyan nagyon fontos a beszéd, akár mindgyárt is, őnála, – felelte a fővezér. Csak eredjetek előre, magam is mindgyárt odaléptetek. -61-

A fővezér meg se nézte az ajándékokat, csak fölküldte a feleségének, mi pedig elsiettünk, hogy Maksziminosznak ideje legyen az ünnepi tógát fölrántania.

Debizony nem ránthatta föl az a tógát: nyomunkban ott termett a fővezér is, és barátságos jóreggelt kiáltott.

Maksziminosz valami üdvözlőbeszédet akart elmondani, de a fővezér rögtön lenyomta a székre és csak ülve engedte szólani. De úgy se soká. Mikor látta, hogy az ő dicséretének fon koszorút, közbevágott:

– Sohse fáraszd magadat jó ember. Én úgy is tudom, hogy ki vagyok, mit érek.

Aztán minthacsak családtag volna, elbeszélgette, hogy micsoda nagy győzelmet aratott Keleten, s hogy az örömbe egy kis szomorúság is vegyült: Aladár királyfi leesett egy ütközetben a lováról és eltörte a karját.

Maksziminosz végre megtalálta a kellő hangot. Egyszerű és bizalmas szavakkal mondta el, hogy a császár szeretne örökös békét kötni, de így apró követségek ide-oda küldözgetésével nem lehetséges. Az lenne jó, ha a fővezér úr maga jönne el. A czédrusfa-ládába zárt kincsek csak mutatványok abból, a mi Konstantinápolyban vár a fővezér úrra.

– De uram, – fujta tovább a tüzet Maksziminosz – a te szavad nem üres fecsegés, mint a követeké. Ha te eljönnél hozzánk, örök szövetséget lehetne pecsételnie a két birodalomnak. Ez aztán nemcsak a két nemzetnek válnék javára, hanem a te kedves családodnak is. A császár holtodiglan barátod maradna, s az aranyalmafáról hullna az unokáidnak is. -62-

– Nem lehet, – ismételte a fővezér. – Mert ha én oda mennék is, csak az Atilla szájával beszélnék. Ha pedig a magam szájával is mondanék valamit, elfeledném azt, hogy Atilla uram énnekem, és hogy a hun nép együtt él a másvilágon is.

– Elhigyjétek nekem, hogy inkább vagyok szolga Atilla árnyékában, mint akármilyen gazdag úr a római kegy verőfényében. Egyébiránt többet használhatok én nektek, ha itthon vagyok. Még az is történhetik, hogy ha a király haragja ellenetek fordul, én másfelé vezetem.

– Itt akartok-e sátorozni? Ez a hely messze van a királyi palotától, és ha eső esik, az út se jó.

– Éppen kérni akartunk, – felelte Maksziminosz, – hogy hol állíthatjuk fel a sátorunkat?

– Sehol, – felelé a fővezér. – Nálam fogtok lakni. Szolgáitok elférnek az udvaromon; timagatok, az ebédlő mellett van három tágas szoba, megfértek benne.

De a mi uraink nem fogadták el ezt a szivességet, hanem a palota mellett levő téren kértek helyet a sátoroknak.

Mikor kilépett a sátorból, egy csapat fiatal nő lovagolt el sebes trappban előttünk. Legények is voltak velök. A vállán valamennyinek íjj; az oldalukon ezüstös tegez. Azt gondoltam, vadászni mennek, később láttam, hogy a városon kívül egy csepü-ember van, s ők azon tanulnak czélbalőni.

Azután egy kisebb csoport vágtatott utánok még sebesebb rohanásban. A ruha lengett rajtok, s a nők -63- le voltak fátyolozva. Az egyik nőben megismertem Emőkét. A fővezért a keze intésével üdvözölte.

A lovasok tovább száguldottak. Ő megállt. Én odafutottam, a hol a por fölcsapódott. A korbács feküdt ott, talán ugyanaz a korbács, a melylyel engem arczul ütött.

De én akkor nem gondoltam arra. Boldog voltam, hogy neki szolgálhatok: fölkaptam a korbácsot, és hozzávittem.

A fátyolát levette és újra megtűzte. A szeme ragyogott. Bámulva nézett reám. Az arcza piros volt, az ajka mosolygó.

Nem tudom: a fővezér mikor és hogyan ment el tőlünk. Nekem egésznap égett az arczom, és egésznap az ő hangja zenélt a fülemben: Köszönöm Zéta!

És azon gondolkoztam, hogy miért igazította meg a fátyolát? Hátha azért, hogy az arczát akarta nekem megmutatni? Vagy hogy a kezét lássam, a jobb kezét, a melyen nem volt keztyű, s a legformásabb női kéz volt a világon!

XII.

Az urak nem szálltak Csáthékhoz. A magunk sátorában laktunk, de a Csáthék palotája közelében.

Az a palota, amint említettem, szemben volt az Atilla palotájával. Csupán egy patkónyomokkal fölhányt térség széleslett a két palota között.

– Keresd elő, Zéta, a hattyúnyakú aranykancsót és az alája való tányért, továbbá a három nagy göngyöleg selymet és a majombőrt. Aztán öltözzél föl. Hints a tógámra rózsavízet. A királynéhoz megyünk. -64-

Nekem csak eldobbant a szívem. Ha Rika királynéhoz megyünk… Ha ő is ott lesz… szól hozzám…

De hogy is mennénk máshová! Rika királyné a fő az asszonyok között. Az ő fia Csaba. Ő a feleség. A többi csak lukszus: eleven ékszerek.

A két úr darabig tanakodott, hogy mind a ketten fölmenjenek-e a királynéhoz, vagy csak Priszkosz? Végre abban állapodtak meg, hogy csak Priszkosz menjen föl, s kérdezze meg, hogy a római követ elmehet-e a keze megcsókolására?

Hát megindultunk Priszkoszszal és Rusztikioszszal. Az arany ajándékot fehér kendőbe burkoltan én vittem a vállamon, a többi ajándékot egy gyermek-rabszolga, faragott czédrusládában. Az én terhem nehéz volt. A vállamon árkot nyomott. De nem vittem volna-e el tizszer olyan nehezet is örömest, ha az én álmom kepét nappal is megláthatom!

Az udvarban a főpalota előtt akkor is nyüzsgött a sok aczélban, aranyban, ezüstben ragyogó fegyveres ember, de egy csoportban sok kedvetlen és durva öltözetű embert és asszonyt is láttunk. Azok afféle köznép voltak, a minő legtöbb van Hunniában. Nyáron vászonruhában járnak, télen állatbőrben, s olyankor dohos bőrszagot árasztanak maguk körül.

Azok egy tarka oszlop előtt álltak. Az oszlop oldalán magasan egy rézből vert repülő sas volt látható; egyik kezében pallos, a másikban font. Az oszlop alján egy üres karos-szék.

Kérdéseinkre eligazítottak bennünket egy szépen faragott kis egyemeletes palota felé, a melynek külön kerítése volt. A kapuban négy tigrisbőrös őr állott mozdulatlanul. Beljebb a lépcsőn egy ősz, kövér rabszolga aludt a két térdére hajoltan. Az aztán bejelentett bennünket, s néhány percz mulva be is vezetett.

Amint beléptünk a terembe, különös illat csapta -65- meg az orromat. Azt hiszem, ménta és szegfű keverék. De lehet, hogy más volt. A királyné a terem közepén ült egy alacsony kereveten. Egyszerre megismertem. Nem oly díszes öltözetben volt, mint előtte való nap, sőt azt lehet mondani, semmi királynői nem volt a ruházatában. Díszítetlen, puha, vajszínű selyemruha. A lábán ugyanolyan saru. Szürke haja csigaalakban volt a fejére tekerve, s aranytűvel megtűzve. Szép nő lehetett valamikor. Talán most is szép, mikor egészséges. De valami baja van: az arcza hervadt, s a szeme szomorú.

A teremben nem volt más butor, csak a kerevet, meg oldalt egy asztalka. A falak sötét meggyszinű szövettel voltak bevonva. A padozatot vastag gyapjuszőnyeg borította. A szőnyeg alatt még valami puhaság lehetett: azt hiszem, egy másik vastag pokrócz, talán kókuszrostból való. A királyné körül valami hat nő ült a szőnyegen. Mind a hatan hímeztek. A nők között ült Emőke is.

Az én szemem Emőkén állott. Ő is egyszerű fehér ruhába volt öltözködve, s a lábán sáfrányszínű saru sárgállott, de a haja le volt eresztve angyalosan, s az arcza piros volt, mint a vadrózsa virága.

Az ölében kétaraszos rámát tartott és színes selyemfonalakat meg aranyszálakat huzkodott bele. Valamennyien egyforma figurákat csináltak: vérszínű kettős tulipánt. A tulipán szélét aranynyal varrták ki.

Hogy mink beléptünk, a szemök ránk fordult. Valamennyien az ajándékot nézték. Különösen a heliantusz-czifrázatokat, a melyek a kancsót diszitették.

Az egyik leány mindjárt vásznat vett elő és vörös krétával rajzolni próbálta.

Emőke odahajolt. Én is kiváncsian lestem a rajzot. Nem a rajz érdekelt, hanem hogy Emőke mit néz?

Hát a közepét csak meg tudta rajzolni, de már a -66- szirmokat egyenkint rajzolta. Az egyik félkör elnagyobbodott.

– Szép lenne pedig: a közepét gesztenyeszínre, a leveleit kénszín-sárgára. De ki rajzolja le?

Priszkosz megdöbbenve nézett reám erre az illetlen megszólalásra. De a nők nem botránkoztak meg. A következő perczben már a kezemben volt egy üres hímző-vászon és a vörös kréta. Letérdeltem a szőnyegre és reszkető kézzel pontoztam ki két kört.

De a kézreszketésem csakhamar elmult. Az a gondolat, hogy Emőke néz és hogy én neki a tudásomból mutathatok valamit, – csodásan-ügyessé tett.

A vér újra elfutotta az arczomat. Az uramra néztem. Vártam tőle, hogy megigazítja a királynét a tévedésben. Büszke lettem volna, ha azt mondja, hogy: Ez nem rabszolga asszonyom, ez szabad ember.

– Öröm volna nekem, ha felségednek ajándékozhatnám, de ő kicsi korától fogva mellettem nőtt föl, s engem el nem hagy holtomig. Ha azonban kívánja felséged, hogy rajzoljon, méltóztassék rendelkezni vele.

Láttam, hogy Emőke csodálkozva néz rám, s életemben először éreztem, hogy nem cserélnék sok gazdag emberrel. -67-

– Hát jó, – szólt a királyné, – egy órára megfosztom az uradat a szolgálatodtól.

Sohase rajzoltam asszonyi munkákat, csak betűt a császári könyvtárban, meg otthon is.

Mikor a mi íróink könyvet másolnak, az első betű mindig kép. Többnyire virág. Az író megrajzolja először ónnal, azután kifesti festékkel a képzelődése szerint.

Hát én rajzoltam egy körbehajló hajnalkát. Volt rajta négy virág. Kettő teljesen nyilt tölcsér, kettő most-csavarodó bimbó. A szívalakú levelek az ág vége felé kisebbedtek.

Ez az egy szó úgy muzsikált aznap a lelkemben, mint a méh a virág fölött.

– Felség, – mondottam alázatosan, – ezt a virágot lilaszínű selyemczérnával kellene kivarrni. A leveleket zölddel.

Csodálkoztam a kivánságán. Később láttam, hogy a hunok a diszítményekben csak a virágot szeretik, és legföljebb két levelet eresztenek a virág mellé; néha csak egyet; néha egyet se. Hun ízlés.

Átigazítottam a rajzot. Olyan virágokat is rajzoltam, a melyek vagy oldalt, vagy háttal vannak a nézőnek. A legalsó virágot hervadtnak rajzoltam. -68-

Ismét elvették és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan. Csak Emőke állott. Egy leánynak a vállára támaszkodott, s előre hajolva nézte a rajzomat.

Akkor, hogy senkise figyelt reám, őt néztem. Faltam a szememmel. Könnyű fehér ruhában volt. A nyakán nefelejcsszín kis selyemkendő. Arczának őszi-baraczkos bársonyát az a kendő bűvössé tette. A füle piros volt, mint a rózsa; az orrocskája fehér és egyenes, mint a márványból faragott istenasszonyoké. És csak akkor láttam, hogy egy pirinkó kis lencse van az orra baloldalán. De mennyire illett neki!

Ézsau egy tál lencséért odaadta a vagyonát. Én azért az egy szem lencséért odavetettem az életemet a halálnak.

– Van olyan virág, kisasszony, a melyik hervadtnak látszik, de harmat száll reá és reggel napfény, s akkor a virág ujra él.

A királynénak egy kosár cseresnyét hoztak be. Markolt belőle és odakinálta a leányoknak is.

– Most már elég lesz fiam, – mondotta a királyné. – Holnap gyere el megint, ilyentájban. Kérd meg a gazdádat, hogy bocsásson el.

Mindenkor örömmel fogadtam volna el a cseresnyét, de abban a perczben úgy éreztem, mintha megalázna. -69-

Ahogy kilépek, látom, hogy a királyi udvarban ott van még a sok különféle népség, de olyan nagy csendességben, hogy magam is figyelve nézek arra, a merre a többi.

Hát látom, hogy Atilla ott ül a réz-sasos oszlop alatt, s oda csoportosul mindenki.

A gazdám is ott ágaskodik a csoport mögött. Mellette egyfelől Rusztikiosz, másfelől Szabad-Görög. Előttük a római követek.

Volt abban a képben valami ó-kori. Ahogy a nép feje ott ül egy paraszti székben. Fenséges nyugalmu barna ember. Előtte két öreg és két ifjú. Azok a panaszosok. Egyik a süvegével gesztikulálva beszél. A földön valami ötven vén ember ül vagy guggol, hátrább meg a kiváncsiak állanak. De mind hajadonfővel, csupán a király fején van… felgyűrt karimájú sastollas posztó-süveg.

– Mert az itt a szokás, – magyarázta Szabad-Görög, – hogy a nép családokra van tagolva, s ha valami baj van, akkor a család feje itél: az apa vagy az öregapa. Ha pedig két család különbözik össze, akkor a szomszéd családokból választanak az öregek mellé biróságot. Ha azok se tudnak itélni, vagy ha az itélet nem tetszik, a király elé viszik. Béke idején minden délelőtt biráskodik. Neki nem kell tanácsos. Meghallgatja szótlanul az összes feleket, s mikor az utolsó szó is elhangzott, kimondja az itéletet. Most is nagy pör van. Az egyik fiatal hun valami leányrabot hozott a kazár földről; itthon meg elcserélte egy lóért, meg tíz aranyért. Hanem a leányrab másnap -70- reggel meghalt; a hun meg most visszaköveteli a lovát, hogy azt mondja, a rableány beteg volt.

– Uram király, a leány olyan színű volt, mint a tészta. Mingyárt mondtam a fiamnak, hogy mondok: Hallod-e, hogy semmi jót se nézek ki ebből a rableányból: bolond voltál, hogy odaadtad érte azt a jó paripát. Így szidtam-kárpáltam, uram, még azt is mondtam neki, hogy: – követem alásan, – mi a fészkes fenének veszel te pénzen leányt, mikor ingyen is kapsz.

– Sólyom. Mikor a lovadat, pénzedet odakináltad a leányért, láttad-e, hogy beteg színű?

– Látni láttam vóna, de azt bezony nem láttam, hogy halálos nyavalya lakozik benne.

– Hát ki látta azt? Szóljon az, a ki látta, hogy a leányban halálos nyavalya lakozik.

– Senkise látta. Bajos is azt látni. Tehát Apró vitéz megtartja a lovat, mert az őt illeti, de visszaadja a tíz aranyat, mert a leány beteg volt és illő, hogy Sólyomnak a kárából valami megtérüljön.

A felek szótlanul elmentek. A földön ülők közül fölkeltek valami hatan. A legöregebb előállt. Köhécselt. Egyet törült a bajuszán:

– Én uram szűcs vagyok, az apám is az volt, az öregapám is, és ez az ember vadmacskabőrt vett tőlem, de azt mondja, nem vadmacska, hanem csak festett nyúl.

Az már más ügy volt. Otthagytuk a törvénykezést. Az udvar kapujában láttuk Apró vitézt meg Sólyom vitézt. Apró vitéz Sólyom vitéznek ott olvasta a a markába az aranyakat. -71-

XIII.

A kapuban a Csáthék kis dadájával találkoztam. Elém állt és mintha régi ismerősök volnánk, azt mondja nekem:

– Azért, – mondotta sóhajtva, – mert én avzon vagyok. Az anyám avzon nő volt, és az én nevem Dsidsia.

– És az én anyám rabja volt Csáthéknak és itt szült engem. De tavaly meghalt.

A nők ujra bámulták a rajzaimat, de nekem az nem sok örömet okozott. A nők között nem volt egy sem olyan szép, mint Emőke. Az egyik, egy negyvenesztendős forma gömbölyű asszony igen szeretett nevetni. Minden kis szón jóízűen nevetett, de az ajkait olyankor összecsucsorította. Egyszer aztán egy nagy nevetésében láttam, hogy elől egy foga hiányzik.

Délfelé bevezették a kis Csabát. Takaros barna -72- fiú. A haja vállig omló. Bizonyosan fürdőből jött, mert a haja vizes.

Világos sárga selyemruha volt rajta. A nadrágja alját a sarú aranyfonatú zsinórjával térdig fölhálózták.

A kis királyfit minden nő megcsókolta. Ő csak az anyját csókolta meg, azután mellém állt és kiváncsian nézte a szegfűt, a melyet rajzoltam. Majd az arczomra bámult.

– Görög vagyok, – feleltem elmosolyodva. – Messze földről való, a hol a mesék országa kezdődik.

– Eredj lovagolni, mielőtt ebédelnél. Aztán az ebédnél nem szabad az idegenekhez menni, a szakállukat simogatni, az aranylánczukat megfogni. Atyád mellé ülsz és illedelmesen viseled magadat.

Végre magam is elszabadultam. Naphosszat a Csáthék házát kerülgettem aztán, de a hun leány seholse mutatkozott.

A királyi palotához is elnéztem. Ott sok különféle öltözetű harczos álldogált. Volt olyan is, a kinek bölényfej-bőr volt a süvege. A két szarva is rajta a bölénynek. A ki látta, szinte tartott tőle, hogy megökleli. -73- Szarmata harczos volt az. Még akkor a szarmatákat nem ösmertem.

A palota egyik lépcsőjén két lantos ült. Halkan pöngették a lantjukat, s időnkint az ajtónálló felé pillantottak.

Látszott rajtok, hogy ünnepies elfogódással várnak arra a pillanatra, a mikor intenek nekik, hogy beléphetnek.

Az idő már jól behajlott a délutánba, mikor az urak kijöttek az ebédről.

– Ez feledhetetlen! Csudálatos! Álomnak is érdekes! – mondották piros arczczal.

Priszkosz mingyárt neki ültetett az írásnak, hogy azon melegében lediktálja az ebéd lefolyását, de Maksziminosz szüntelen megzavarta őt a kiáltásaival.

– Micsoda király ez! – mondotta egyszer. – Ha a császár meghallja, hogy Atilla fatányérból eszik és fapohárból iszik!

– Ez is csak kevélység, – rikácsolta a százados, a ki alig állt a lábán. – De mindegy: nekem a katonában tetszik a kevélység.

– Micsoda kevélységről beszélsz te! – kérdezte Maksziminosz. – Nem kevély ember az olyan, a ki a népe közé ül, hogy egy hitvány lóperben itéljen.

– Irtózatos ész van ebben a barbárban! – mondotta a gazdám is. – Én a nagyeszű embert mindig a nevetéséről itélem meg. A műveletlen ember röhög, ordítva nevet. A finom ember csak mosolyog. De micsoda kategóriába sorozzam ezt, a ki még azon a bolond Cerkón se nevetett.

– No én nem tudom, melyik kategóriába fogsz engem sorozni, – szólt Maksziminosz, – de én majd megfulladtam nevettemben. A könny patakzott a szememből. -74-

– Mindenki az oldalát fogta, – felelte a gazdám. – Egyedül ő volt komoly az egész társaságban. Mármost azt szeretném tudni, hogy nem volt-e nevetséges neki az a bolond, vagy hogy nem akart nevetni.

Maksziminosz nem értette a gazdámat. Ő a testi embert látta Atillában is. Priszkosz azonban a lelki embert látta. Akkor jegyeztem meg, hogy micsoda nagy a különbség a gazdám meg a másik között.

XIV.

Másnap esett az eső. A hunok megfordították a sátorbőröket: szőrrel kifelé. A ruhájok is úgy fordult: a vásznas, gyolcsos nép szőrösbundás, mikor az eső esik. Mintha a medvék országában volnék.

De azért a királyi palota körül csakannyi nép nyüzsgött, mint az előtte való napon.

Sátorunktól el lehetett látni a Csáthék házához. Láttam, mikor Emőke bő hattyútoll-köpönyegbe burkolózva kisétált és egy alacsony szürke lóra ült. A lovat egy ősz férfi-rabszolga vezette át a királyné palotájához.

Nekem is egyszerre sürgőssé vált a rajzolás. Hamar átöltöztem és kikenekedtem; azután én is lóra ültem, hogy a sarum be ne sározódjék. Ügyesen ugrottam a falépcsőre. A lovat Nigró szolgatársam vitte vissza.

A királyné megint csak harmadmagával volt. A szobát kellemes félhomály ülte be, mert a két nyugoti ablaknak a fatábláit betették, s a szoba csak annyi világosságot kapott, a mennyi a többi ablak hólyagjain át beszármazhatott.2) -75-

A királyné közönséges mázatlan cserépfazekat tartott az ölében. A kerevet tele volt arany ékszerekkel, lánczokkal, gyöngyökkel, kösöntyűkkel, gombokkal. Hogy miért tartotta mindazt a királyné fazékban? és miért nem valami ezüstkupában, vagy díszes ládában? nem tudom. Lehet, hogy babonából, lehet, hogy úgy szokták.

Nekem különösen megtetszett egy széles öv, a mely arany eperleveleket ábrázolt, s a levelek között rubin formában a gyümölcsöt.

– Láttál-e valaha ennyi kincset? – kérdezte a királyné, mikor a művészi övre rábámultam.

– A mi ötvöseinknél láttam efféléket, – feleltem, – de nem ilyen szépeket.

Épp liliomokat akartam rajzolni, de hogy az eperláncz megtetszett, annak a figuráit másoltam.

A nők beszélgetéséből megértettem, hogy a királyné az ékszerekből az új asszonynak választ. A menyegző után való holdujuláskor az új asszony sorra látogatja a régieket. Akkor fogja a királyné megajándékozni.

Rika királyné csöndes és szomorgó természetű asszony volt. A hogy ott ült, akkor is, a feje meghajlott, mint a hervadó virágé. Ritkán szólott és ha vidám volt is, szelid mosolygás volt minden nevetése. Én a mikor lehetett, fölnéztem a rajzomról. Emőkét néztem, s ha Emőke mögöttem járt, akkor a királynét.

A királyné egyszer oldalt ült felém, s akkor azt jegyeztem meg, hogy az orra kissé hosszú. A csorbafogú nőnek tömpe volt az orra. Az Emőkéé is hosszúkás, de végtelen finom. Akkor gondoltam azt, hogy a hosszúorrú emberek hajlandóbbak a búskomolyságra, mint a rövidorrúak. A kisorrúak többnyire vidámak. De a kapcsolatot a lélek karaktere és az orr minősége kőzött ma se bírom megfejteni. -76-

A királyné gyönyörködve nézett egy gyémántokkal becsillagzott elefántcsont-karpereczet, s egyszer csak azt kérdezte tőlem:

– Mindenfélét, – feleltem óvatosan, – de csak keveset, mert az ország már nem gazdag.

– Nem igen, felséges asszonyom. Nálunk azt tartják, hogy az arany nyakláncz idegen országbeli férfiaknak való. A nők legfeljebb gyöngyfüzért viselnek a nyakukban, azt is csak ünnepen.

– És a görög leányok, – kérdezte Emőke, – szépek-e a görög leányok? Olyan-e a ruhájok, mint a miénk?

– A görög leányok mind feketék, – feleltem, – és nem olyan szépek, mint a hun leányok. A ruhájok is formátlan most, de valamikor oly szépen öltözködtek, hogy annál szebben már nem lehet.

– Alól selyem-ing, vagy bisszusz-ing, meg egy szál fehér szoknya, térdig érő, vagy addig se. Fölül egy nagy, nagy könnyű finom gyapjúlepel, a melyet a jobb-vállon kapocs tartott össze. Nyáron a szoknya elmaradt: az inget kötötték át derékon; nem is derékon, hanem valamivel feljebb, hogy a termet hosszúnak lássék. A lepel könnyebb volt, mint télen.

– Felséges asszonyom, – mondottam. – Az a nagy kendő, az volt ám az igazi szép ruha. Mert azt százféleképpen lehetett viselni. A karcsú, női termethez könnyű redőzetben símult és látni engedte a női test formáit. Az ing nyáron csak éppen hogy rá volt akasztva a vállra; a karok szabadon voltak, s -77- karperecz volt az ékességük. A lábakon finom kis szandálok. Ünnepeken a szandálokat rózsaszínű szalagokkal kötötték meg.

– Télen nem. Télen csak a kezük, meg az arczuk van ki a ruhából. Akkor nem is szépek. Hanem nyáron abban a leples ruhában a rút nők is szépek, ha a termetükben hiba nincsen.

– Ugyan hozz be egy fehér ágyterítőt. Hadd lássam én azt a görög viseletet.

Behoztak egy könnyű gyapjúlepedőt. Nekem azt magamra kellett vennem. Meg kellett mutatnom, hogyan viselték nyáron, hogyan szélben, esőben, jó időben, színházban, asztalnál; hogyan csomózták össze a kendővégeket nyáron a vállon, télen a nyakgödör alatt és derékon.

Közben föl és alá kellett járnom előttük, s ők meg nevettek és tapsoltak.

Azután le kellett rajzolnom a hajviseletet, s hogy az nem igen sikerült, az Emőke haján kellett megmutatnom, hogyan tornyozzák föl a görög nők a hajukat, egyetlen hullámot hagyva a homlok körül.

A kezem remegett, mikor az Emőke selymes haját megfogtam. Alig birtam összerendezni.

Akkor Emőke bement a másik szobába, hogy az ott függő nagy aczéltükörben megnézze magát.

Egyszer aztán kijött, s mi elámulva néztünk reá. Nem volt rajta más, csak egy térdigérő ing és egy fehér szoknya. A vállán meg egy tejfölszínű gyapjú ágyterítő, a melynek redői körüljátszották karcsú derekát.

Én megszoktam Konstantinápolyban, hogy meztelen karokat és lábakat lássak, de Emőkét látva szédültem. Pedig a karja és lába még nem volt telt és -78- gömbölyű, hanem fejletlen vékonyságok. De éppen a vékonysága emelte őt azon nők fölé, a kiknek a szépségéből az isteni állat lehel felénk.

Az ő teste inkább virági volt. Gyönge. Az ember azt gondolta volna, hogy víz van az ereiben, s hogy ki szokott állani a napfénybe. Testéből, szépségéből mindig fény áradt reám.

– Ilyeneknek kellene lenniök, – feleltem álomittasan, – de ilyen sugár termetet csak márványnőkön látunk.

– Szép vagy, gyermekem, – felelte a királyné mosolyogva. – Legyen olyan szép az életed is, mint magad vagy.

Emőke kezet csókolt a nagyasszonynak, aztán ismét a maga ruháiba öltözött. Leült és az én egyik rajzomat vette varrásba.

– Dalolj, Emőke, – mondotta a királyné, – ma jó napom van, hadd legyen teljes.

Emőke az ölébe eresztette a varrást és halk, finom zengésű, meleg hangon dalolt:

Halkan énekelt, s mosolygó ajakkal, de a tekintete bús volt, s maga elé mélázó, mintha az elénekelt történet dalolás közben öltene formát.

Valami szokatlanul bús dal volt ez nekem, s a szavak összetartozását kezdetben nem értettem. De a hun dalok mind ilyen búsak, s a szövegeik olyanok, mint a szétomlott gyöngysor, a melyet hiányosan fűztek össze:

A dal végét már könnyezve mondta. A királyné szeme is könybelábadt. Magam is elérzékenyültem. Már értettem története.

– Szegény Rózsa, – mondotta a királyné, – de hát nem találhatott volna-e más legényt magának?

– Vannak olyan leányok – felelte Emőke, – akik olyanok, mint az egyszer nyíló virág. De sohase láttam én olyan mosolygó halottat.

– Kik voltak a szüleid? – kérdezte a királyné, -80- – és ki tanította a kezedet ilyen ügyességre?

– Felséges asszonyom, – feleltem mintha álomból ocsudnék, – az én szüleim szegény tengerparti emberek voltak. Az apám egy nagybajszú és nagyszemű barna ember. Az anyám egy kis sovány jóasszony. – Isten legyen jutalmazója az égi világban. Rajzolni pedig engem nem tanitott senki, hanem csak éppen láttam, hogyan kell és addig próbálgattam, mígnem megtanultam.

S magamban csodálkoztam ismét, hogy ilyen rózsákon sétáló királyi asszony, velem, szegény poros köntösű szolgával szóba ereszkedik.

– És hogyan kerültél Priszkosz úrhoz? – kérdezte tovább. – Hol szerzik ezek az emberek az ilyen ügyes rabszolgákat?

– Én már nem vagyok rabszolga, felséges asszonyom. Én az uramat önként szolgálom.

– Nem, felséges asszonyom. Nekem tizenkét éves koromban meg kellett váltanom az apámat a nyomorúságtól. Nálunk nagy az adó. Az adót kiadják bérbe. Az adószedő nemcsak annyi pénzt szed, amennyit az állam pénztárába beleönt, hanem annyit, amennyit a maga zsebébe is beletömhet. Az én apámnak egy kis földje és egy tarka kis tehene volt. A házban már nem találtak az adószedők semmi elvihetőt, hát el akarták vinni a tehenet. Az apám szegény, hét kiskorú gyermek van körülötte. A legöregebb én vagyok. Tehetett-e mást, mint azt, hogy engem eladjon?

– Ez nálunk nem szokatlan, – feleltem nyugodtan. -81- – A birodalom évtizedek óta fizeti az adót a hunoknak. A császár nem vet, csak arat. A nép kénytelen odaadni az aratását, mindenét, gyermekeit is. Én akkor nem tudtam fölfogni: mi az, mikor az ember rabszolgává válik, csak az fájt, mikor a testvéremtől kellett elbúcsuznom, meg az édesanyámtól.

– Az édesanyám betegen feküdt, s apám nem közölte vele, hogy mi a szándéka. Csak mikor indulóban voltunk, akkor vezetett be hozzá, hogy megcsókoljam. Az anyám ránézett az apámra és megértette az arczából, hogy mi a szándéka. Sírva kiáltott: Nem eresztem el! Várd meg, míg meggyógyulok, s adj el engem! – És ahogy átölelve tartott, arczomat az arczához szorítva, azonmód meghalt. De még holtan is úgy szorított, hogy alig lehetett a kezét rólam lefejteni.

A nők részvéttel néztek reám. Egy percznyi csönd támadt, mert nem tudtam erről az elválásról soha megindulás nélkül szólani.

– Eltemettük az anyámat, azután hajóra ültünk. Másnap már ott állottam bemeszelt lábbal a rabszolga-piaczon.

A királyné arcza eltorzult. Amint ott ült a térdeit felhuzva s átkapcsolva, hirtelen elrugta magától az ékszeres fazekat.

– Vigyétek el! – mondotta a szolgáinak. – Átkozott római rablók! – folytatta a fejét rázva. – Mikor törjük már ki a kezükből a kormányt! Mikor jön az uj rend a világra! Meddig késik még Atilla, hogy a nyakukra tapodjon!

A királyné fölkelt és bement az ágyas szobájába. A két nő aggódva kisérte. -82-

Aztán a szoba ajtaja bezárult. Az ajtónálló két nőcselédet szólított be. Azok összeszedték az ékszereket és elvitték.

Én csak álltam ottan, mint a kővé változott juhász. Nem értettem az ügyet.

Nem mehetek el, míg a királyné el nem bocsát, vagy míg valaki azt nem mondja, hogy a királynénak nincs ma már szüksége reám.

Az eső még esett. A sulyos cseppek csipp-csupp: hólyagokat vertek a tócsákban. Atilla palotája előtt nagy sereg embert áztatott az eső. A süvegök karimája le volt fordítva. Sisakban is láttam egynéhány embert, és fekete pikkelyes pánczélban. Később tudtam meg, hogy azok jászok és hogy a pánczéljuk nem vasból van, hanem ökör szarvából.

A mi sátorunk előtt Nigró egy barna köpönyegből facsarta a vizet. A lovakról láttam, hogy a római követek vannak nálunk látogatóban.

Nem is vigyáztam, amit mond, csak őt néztem. Kedves volt, amint hozzám hajolt. Nemcsak az ajka beszélt, hanem az egész arcza. És gyönyörű szemei rám nyiltak, mint a mennyország.

– Sokat szenvedtél, – folytatta. – Szegény Zéta! De nyugodj meg: Atilla összetöri a zsarnokokat, és akkor a görög nép is olyan boldog lesz, mint a hun.

– Óh kisasszony, – feleltem szintén halkan, – -83- minden szenvedésemet elfelejtem, ha azt látom, hogy éppen te részvéttel nézel reám.

– Én is bánom, hogy megbántottalak. Mert te jó fiú vagy, és a lelked gyöngéd. De most már menj. Ma már nem rajzolunk többet.

– Kisasszony, – mondottam szinte suttogva, – megadja-e nekem valaha az ég, hogy az a percz ismétlődjék, amikor a kezedet nyujtottad.

Megfogtam mind a két kezemmel, mint ahogy a madárkát szokás simogatni, s féltérdre ereszkedve, gyöngéden megcsókoltam.

– Eredj! – mondotta a kezét szeliden elvonva. Neked nincs tökéletes eszed.

XV.

A királyné másnap nem fogadott. Pedig én már föl voltam öltözve, s vártam Emőkét. A nap kisütött, és a sarat tésztává szárította. Csáthékhoz egy tizenhét éves forma, barna fiatal ember ment lóháton. A nyakában remekmívű aranyláncz. A süvegében sastoll. Utána két szolga lovagolt. Megismertem, hogy Aladár királyfi.

Bement Csáthékhoz, és kis idő mulva Emőkével és a szeplős leánynyal tért vissza. Én a sátor előtt álltam, és mélyen meghajoltam. Nem tudom, fogadta-e a köszönésemet. A kis szürke ló csülökig járt a sárban, s én nem láttam mást, csak egy pillanatra az ő -84- vékonyka, piros saruját, amint az aranyozott kengyelben nyugodott.

A királyfi mellette lovagolt, és valami vidám beszélgetés folyhatott köztük, mert mind a hárman nevettek.

Egy perczre megálltak Rika királyné palotája előtt, és valamit kérdeztek az őrtől. Az levette a süvegét, és háromszor is meghajolt. Azután tovább mentek, és eltüntek az Atilla házai között.

Az én mellembe sohse szúrtak még kést, de akkor úgy éreztem, mintha kés állana a mellemben.

Délután látogatóba mentünk a római követekhez. Az urak az urakkal, a szolgák a szolgákkal beszélgettek. Én nem beszéltem senkivel: az urak közé nem állhattam; a szolgáknál följebb tartottam magamat. Csak ültem a sátor egyik oszlopán, és néztem a semmit. A gazdám egyszer megszólított, hogy mi a bajom?

A következő napon, délelőtt, Rika királyné tiszttartója, Ádám úr járt nálunk. Kvád származású öreg úr volt az. Meghívta az urakat ebédre. Az ebéd nem a királyné palotájában volt, hanem az Ádám úr házában. Nem tudom miért.

Az urak kissé betüzelten tértek haza. Sok előkelő hun ebédelt velök, s azok hol a királynéra, hol egymásra köszöntötték a serleget. Olyankor mindig inniok kellett. Atilla ebédjén is úgy volt. A két úrnak tetszett ez a különös hun szokás, de kissé meg is ártott.

Priszkosz belefogott a napló diktálásába, de csak annyit tudott mondani, hogy a hun királyné aranyos asszony, Pulcheria császárné tanulhatna tőle.

Öt percz mulva kitörültette velem a császárnéra vonatkozó megjegyzést, aztán azt mondta, hogy írjak az ebédről, amit akarok.

Az uraink már napok óta sürgették a választ a fővezérnél. Mindenki szeretett volna már hazaindulni, csak én nem.

A következő napon a fővezér egy Berki nevű úrral látogatott el hozzánk. Az a Berki volt már a császárunknál két ízben is. Berkinél levél volt: Atilla válasza. Az uraink kiváncsian nézték a levél pecsétjét.

A pecséten különös jegyek voltak. Az egyik jegy hasonlított a varjulábhoz. Mink azt gondoltuk, hogy bűvös jegyek; később tudtam meg, hogy a hun ábécében az l betűnek van varjuláb alakja. A pecsétre az Atilla név volt nyomva.

Segítenem kellett az elrakodásnál. A gazdámnak könyörögtem, hogy eresszen föl egy negyedórára a királynéhoz, amire ő azt mondta:

Délután körülbelül harmincz gyönyörű paripát vezettek hozzánk, meg mindenféle fegyvert hoztak. Atilla ajándékozta meg az urainkat, és a hun mágnások, akik az urainkkal megismerkedtek.

De az uraink csak három paripát fogadtak el: Maksziminosz egy pej lovat, amelyet Berki adott, a gazdám meg Csáthtól és Atillától egy-egy kék-deres lovat. A többit visszaküldték.

Míg mink a sátrakat bontottuk, az uraink bucsulátogatásban jártak a királynénál. Ádám úrnál, a fővezérnél, Csáthéknál, Edekonnál, Oresztesznél és Szabad-Görögnél.

Estefelé két szolga jelent meg nálunk két lóval. Az egyik egy kis selyem erszényt hozott nekem.

Azt a szolgát ismertem már. A kapuban szokott állni, s három ezüst csillag volt a süvegére varrva.

– Ezt a királyné neked küldi, – mondotta. – -86- Két öreg pénz van benne és hat apró. Azt izeni, hogy az egyik a tied, a másikat küldd el apádnak, a hat apró hat testvéredé.

Én csak elámultam. Priszkoszra néztem, hogy elfogadhatom-e az ajándékot? Intett a szemével, hogy tartsam meg. Arra így feleltem a szolgának:

– Mondd meg ő felségének, hogy holtomig tisztelem az ő nevét, és hogy semmise okozna nekem olyan örömet, mint az, ha a térdemet mégegyszer meghajthatnám előtte.

Az urak nem fogadták el a királynétól a lovakat. Azt izenték, hogy nem méltók reá, s hogy elég nekik a hálás emlékezet, amit a szivükben magukkal visznek.

Én aztán behuzódtam a sátorba és kinyitottam az erszényt. Két nagy egyiptomi aranypénz volt benne, és hat kis római: Julius Cæsar idejéből való.

Az urak bámulva nézték: mit kaptam. A két öreg aranypénz akkora volt, mint egy gyermektenyér.

– Hallod-e, – mondotta a gazdám nevetve, – most már te fogadj meg engem szolgádnak, mert te gazdagabb vagy, mint én.

A nyolcz arany persze uj gondolatok közé ragadott. Eltökéltem, hogy mihelyt hazaérünk, megtudakolom az apám állapotát, s ha még mindig ott szegénykedik, beállítok hozzá két tehénnel, sok ruhával és mindenféle ajándékkal. A megmaradt pénzen földet és házat veszek neki, s olyan ünnepet csapunk, hogy örökké emlegetik a faluban.

Ekközben ki-kinéztem, hogy megláthatnám-e a hun leányt? Ha rágondoltam, nem örültem a gazdagságomnak se. Szerettem volna griff-madárrá változni, hogy lecsapjak reá és elragadjam a felhők közé, elvigyem a hazámba.

A nap nyugvóban volt. Az urak a sátor elé ültek, hogy elköltsék a hidegsültből és sajtból való vacsorát. Nekem akkor már nehézzé vált a fejem. -87-

Hogyan juthatnék be Csáthékhoz?… Ha végig mennék az udvaron, talán meglátnám őt… Csak még egyszer szeretném látni! A fejem zúgott. Egyszer életemben nagyon szomjas voltam. Kínszenvedés az. Most a lelkemben éreztem olyan kínos szomjúságot.

A kapu még nem volt bezárva. A lovasok ki és bejártak. A fővezér palotája mellett tizenöten is beszélgettek egy csoportban. Mit tudnak ezek a hunok annyit beszélni, meg nem foghatom!

Csáthék háza körül is mozgott néhány ember. Az ajtónálló rabszolga, egy vastag dereku dárdás éppen ásított és nyújtózkodott. Egy másik rabszolga a gyomot kapálta el a kapu körül.

Nem birom tovább! Fölkeltem és beosontam a kerítés kapuján. Hátha a ház tulsó oldalán vannak? Az est csöndes. Talán ott vacsoráznak később, gyertya mellett, a ház tulsó oldalán. Ha egy pillantást vethetnék reá, alakját beszívnám a szememmel, hogy soha el ne felejtsem egy vonását se.

Megkerültem a házat. Hátul is ajtó volt, és a ház oszlopai ott is festettek voltak, mint előlfelől. A küszöbön egy lándzsás, szőrös hun ült. Hogy arra mentem, rám nézett.

– Mert elvesztettem egy ezüst gombot. Mikor itt jártunk, akkor vesztettem el. És az én uram megszid engem.

Én úgy tettem, mintha keresnék. Körüljártam a házat. Egy földszinti ablakból a kis sovány rableány, Dsidsia hajolt ki és szólott: -88-

– Gombot? Reggel megkeresem. Beviszem a sátorba. Most a kis Sugárt kell altatnom.

Darabig ott hallgatództam, aztán megint visszatértem a hunhoz. Azon az oldalon kertecske is volt s az épület emeletén szépen faragott veranda. De nem láttam ott senkit. Hátul a konyhán egy cseléd dalolt és az edények zörögtek.

Nem mertem fölnézni az emeletre, csak a gyepes földet néztem, mintha valamit keresnék.

A nap már félig lenn volt a távoli nyárfák mögött, és utolsó sugarait oda vetette. A kertben virágok vöröslöttek, s egy zöld aranybogár búgva keringélt el fölöttem.

Megrezzenek és fölpillantok. Csak egy ellebbenő kéz az, amit látok az emeleti ablakban.

Fölvettem a rózsát, és várakoztam. A rózsa friss volt, és a szára meleg.

A kaput már csukták. Egy rabszolga kürtöt fujt meg. A lovasok kifelé nógatták a lovukat.

Atilla palotájából nyolcz fáklya indult ki. A nyolcz fáklyát nyolcz gyalog-szolga vitte. Közöttük fehér lovon Atilla léptetett.

A fáklyákat eloltották. Csak egy fáklya maradt égve. Annak a világánál tértek haza a szolgák.

XVI.

Kora hajnalban indultunk. A nap még nem kelt föl, csak a pirossága terjedt. A sátorvárost a csordások és kondások kürtje riogta be. Kihuztuk a földből az utolsó sátorfákat is, és a szekerekre raktuk. Az urak lóra ültek. Én is.

Még egy utolsó pillantást vetettem a faház felé. Az ablakokat sötétvörös kárpitok borították. Egy se lebbent félre.

De a rózsa itt volt a szivemen. Beszivtam az illatát, és azt gondoltam: Ez beszél helyette!

Egy gondolat háborgatott egész éjjel: ő adta-e csakugyan? Száz gondolatom bólintva felelt reá, az az egy gondolatom azt mondta: nem. Hátha véletlenül esett le? Hátha egy cseléd játszott velem? De hátha mégis ő!

Csak legalább távolból is látnám, hogy a süvegemmel búcsút inthetnék. De a sátorok már eltakarják a faházakat. Bőgő tehenek, és röfögő disznók futnak az útra mindenünnen. Ostor pattog, és kürt rivog. A nap már föllükken az éghatáron, és nappallá változtatja a világot.

XVII.

Jó volna, ha az ember fejébe is lehetne zsilipet tenni. Hogy le lehetne ereszteni egypár hétre; ne forognának némely kerekek.

Az én kerekeim lám azok forogtak, hogy Szabad-Görög is rabszolga volt, s nyomorultabb rabszolga nálamnál. Nekem van nyolcz aranyom és még ezenkivül száz. Szabad-Görögnek nem volt egy denárja se, de elment a csatába és harczolt. Fölszabadították; gazdagságra kapott és hun nőt szerzett feleségül.

Nem tudtam sem enni, sem aludni, mióta hazaútra keltünk. De hogyan forduljak vissza? Hogyan váljak meg a gazdámtól? Megmondhatom-e neki, hogy egy olyan leányhoz térek vissza, aki bizonyára Atilla egyik fiának van nevelve?

Arra gondoltam, hogy elveszek száz aranyat a gazdám pénzéből. Ezt a gondolatot szinte rémülettel vetettem vissza.

Aztán arra gondoltam, hogy leheveredek az útfélre és elmaradok a társaságtól; aztán visszamegyek Rika királynéhoz. Szolgálatot kérek tőle. Hiszen tudja, hogy szabad ember vagyok.

De hátha már elfelejtette azt a beszélgetést? Az ilyen nagyúri hölgyeknek más gondjuk is van. Hátha el se fogad! Hiszen az utolsó napokban nem fogadott! Hátha azt gondolja, hogy szökevény vagyok, s visszakisértet a gazdámhoz!

Éjjelenkint, ha ébren voltam, néztem a holdvilágot, és könnyeztem. Ha aludtam, álmomban a csaták viharában forogtam, embereket öltem; föltéptem a mellöket, és ittam a véröket: vagy engem öltek, s ők itták az én véremet. Nekem egyáltalán borzasztó -91- gondolat volt a csata, ahol ezrek ölnek ezreket. Ha a tulajdon orromvére folyt, azt is irtózással néztem. De az a gyönyörködtető kép, hogy olyan úr lehetek, mint Szabad-Görög, minden más érzést elnyomott.

Már jól elhagytuk az Iszter-folyót, amelynek neve más nyelvekben Duna, midőn az előre menő katonáink szembejövő csapatot jeleztek.

Vigilász volt az, aki Eszlászszal s valami harmincz szökevénynyel utazott visszafelé Atillához. Az ebéd ideje még messzé volt, hát csak rövid beszélgetésre állottunk meg. Az uraink elmondták, hogy Atilla mit válaszol a császárnak, azzal elváltunk: ő ment északnak, mi mentünk délnek.

Délben elő kellett vennem az írószereket Útközben három karóba húzott embert láttunk, – én csak messziről, – Priszkosz azt iratta fel velem, meg más apróságokat. Azután hogy a nap igen melegen sütött, az urak lefeküdtek aludni.

Erdőben voltunk, és csak sátorvonás nélkül egy tölgyfa hűvösén ebédeltünk. Én egy szomszédos fa árnyékán ültem. Előttem papiros és kalamáris. Az uramra néztem. Hanyattfekve aludt. Három rabszolga legyezte őket csendesen.

Tisztelettel Csáth úrnak.

Uram, te a lefolyt napok alatt oly szives voltál hozzám, hogy az úton szüntelen azon gondolkoztam: miképpen viszonozhatnám a jóságodat? Te adtál nekem egy gyönyörű paripát, én adok neked egy rabszolgát, a kinek még félesztendeje van leszolgálni való.

Ez a rabszolga kincset ér: a memóriája olyan, mint a viasz. Száz különféle számot mondhatsz el előtte, utánad mondja. Száz idegen nevet mondhatsz el előtte, megtartja a fejében. Tud görögül, -92- latinul és hunul. Jártas a históriában, filozófiában, geografiában, grammatikában és kaligrafiában. A neve Theofil, de én Zétának neveztem, s erre a névre szokott. Fogadd őt tőlem ajándékul.

Tisztelőd

Priszkosz rhetor.

Az uram pecsétje ott volt a kis tábori iróasztalban. Bepecsételtem a levelet és a keblembe rejtettem.

Priszkosz rhetornak, uramnak és atyámnak.

Bármennyire szeretlek is uram, elválok tőled. Nem mondhatom meg az okát, csak arra kérlek, ne vádolj engem hálátlansággal, mert én könnyes szemmel gondolok reád örökké.

Száz szoliduszt voltál kegyes nekem ajándékozni. Én ezt egy hiján kivettem a tarsolyodból, s kérlek, hogy ezért ne haragudjál. Az az egy, a ló ára, a melyre szükségem van.

Isten veled! Élj boldogul!

Holtig rád emlékező szolgád
Zéta.

Ezt belezártam az iróasztal fiókjába, s a kulcsot meg a gazdám ünnepi tógájába tettem. Majd megtalálja otthon.

Azután rémültre torzítottam az arczomat: a szolgákhoz mentem, s azt mondtam nekik, hogy a pénzem elveszett; bizonyosan akkor esett le, a mikor itattunk; csak azt nem tudom, reggel-e vagy délben?

Láttam az arczukon, hogy örülnek a bajomon. Irigyeim voltak és rosszakaróim.

– Mondjátok meg az uramnak, – szóltam a lovamra ülve, – hogy ha estére nem térek vissza, ne -93- aggódjék. Meghálok valahol, és holnap vagy holnapután utólérem a társaságot.

Vigilászékat két óra mulva utólértem. Elmondtam nekik, hogy a gazdám valami fontos ügyben visszaküld és kéreti, hogy engem tekintsen az úton a maga szolgájának, noha én már rabszolga nem vagyok.

Vigilász a fiával utazott, a kit világlátni vett maga mellé. Mafla és tudatlan fiú, hebegő is, de igen komoly.

Vigilászt meglepte az odaérkezésem. Jódarabig faggatott, hogy mi dolga van az én uramnak Csáthtal? Azután, mikor látta, hogy én nem tudom, tünődve tért vissza a tiszthez, a ki a szökevényeket kisérte, s a kivel az úton folyton beszélgetett.

Én hátra nézegettem, hogy nem üldöznek-e? Az arczom égett. Szívem remegett, mint a nyárfalevél. Oh hogyisne: loptam, csaltam, gazságot követtem el! Soha nem hittem volna magamról, hogy ennyire elaljasodok!

XVIII.

A nap már lehajlóban volt, s Vigilász azt kérdezte Eszlásztól, hogy nem lenne-e jobb az innenső parton vonni sátort?

Mert a tulsó parton határsértőket és szökevényeket szoktak kivégezni, s a holttesteket ott hagyják a fákon intőjelül. Hát ez nem estére való látványosság.

Eszlász azt gondolta, hogy Vigilász a határőrző hunok kelletlenkedéseitől akarja magát kimélni.

– Dehogyis, – felelte. – A határőrök lapulnak, ha engem látnak. Gyerünk csak át. Ezzel is beljebb vagyunk. -94-

De negyedóra is beletelt, míg megindult a komp a tulsó parton. Két födetlen fejü hun hajtotta át, gyorsan kapkodva a kötélhez.

– Ördög bujjék a bocskorotokba! – káromkodott Eszlász, – hol a pokolba tátogattok!

– Mi nézni való van azon, – dörmögött Eszlász. – Nektek itt a helyetek!

– Római szokás szerint akasztottak: keresztre, – mentegetődzött a hun. – Ilyet nem mindennap látni. Aztán nem is egyet, hanem kettőt.

– A rómaiak bezzeg értik. Nem hiába tanult nép az, de tudják is a módját! Igaz-e Kovács!

– De igaz ám, – feleli a másik, – az hát mögemlögeti a másvilágon is, a kit így kűdenek oda.

Mink némán állottunk a lovaink mellett. A víz aranyosan vibrált a távolban. Az Iszter talán legnagyobb folyama a világnak. Engem mindig csodálkozás fog el, mikor azt a rengeteg édesvizet meglátom. De akkor valami nehéz érzéssel néztem.

A partra léptünk. Ott már tiz-tizenöt hun várt bennünket. Valamennyien ingben és gatyában voltak. A révész-gazda előlépett, és kérdezte Eszlászt, hogy mit parancsol?

– Süssetek két birkát, – felelte Eszlász. – De hamarosan! Ha marad belőle, a raboknak is juthat.

Eszlász mindig evett s mindig ivott és sokat pörölt, de máskülönben csupa jóság volt az az ember.

A szolgák egy kerek kopár térségen állították föl a sátorokat. Ott már készen voltak a lyukak és ki volt taposva a föld. Két kereskedőféle is sátorozott ott. Azok visszatérőben voltak Konstantinápolyba.

Ahogy megfordultam keletnek, csak összerettentem. Egy kis kopár dombon ott állt a két keresztfa s rajta fehérlett két meztelen ember. -95-

– Hát a gazemberek megölték a gazdájukat és megszöktek. Ide jönnek ma egy hete, hogy vigyük őket által. A révész-gazda látja a pofájukon, hogy rabszolgák. Azt mondja: hol a szabadságlevél? A két római megijed. Hebegnek, hogy elvesztették. Persze nekünk se kellett több, megfogtuk őket. Kivallattuk, hogy hová valók? Egy lovaslegény tegnap este hozta meg a hírit, hogy megölték az urukat, asszonyukat, két kis gyermeket is, s hogy föl kell őket itt a parton magasztalni. Hát a hóhér reggel az öregebbiket akasztotta föl, délután meg a fiatalabbikat.

Az egyik fölfeszített már mozdulatlan volt, de a másik szüntelen a fejét emelgette és jajgatott.

Odamentünk Vigilászszal és kérdeztük, hogy nincs-e valami izenete az otthonvalóinak?

De nem olyan állapotban volt az, hogy felelhetett volna. A verejték csurgott a homlokáról, a könny folyt a szeméből és a nyál a szájából, mint a veszett kutyának. Olykor hörgött, de oly irtózatos orrhangon, hogy rémes álmaimban mindig azt hallom. Egyszer meg fölemelte a fejét és így hörgött:

A keresztfát valami húsz lovas hun állta körül. Előttük nők meg gyermekek bámészkodtak. Egy asszony ott ültében szoptatta a csecsemőjét. De a műveletlen ember érzéketlen. Olyan, mint a gyermek, a melyik madárral játszik. Nem érti azt, hogy a madár szenved. Látványosság és mulatság neki az. Ezek az emberek is itt ülnek. Érdekes nekik, hogyan hal meg az ember. Egyebet nem éreznek.

A kereszten szenvedő rabszolga annyi idős lehetett, mint én. A másik már meghalt. Az arczát nem lehetett látni, mert lefelé hajlott, s előre hullt hosszú ősz haja eltakarta.

Csak a szerencsétlen ifjú élt még. Azt alig fél órája szegezhették fel, mert a kezéből még csepegett a vér, és a lába alatt is tócsába gyűlt.

A keresztfához még oda volt támasztva a hóhér létrája. A hun már visszatért. Fölment a létrán és odatartotta a fazekat a szenvedő szájához.

A mint a víztől megenyhült, meglátott bennünket, s megismert a ruhánkról, hogy római alattvalók vagyunk.

Én nem bírtam tovább hallgatni, visszamentem a sátorokhoz, s egész este úgy éreztem, mintha jeges víz folyna az ereimben. Kis idő multán Vigilász is visszatért. Kérdezte Eszlászt, hogy nem lehetne-e átszúrni azt a szerencsétlent?

– Nem, – felelte Eszlász. – Gyilkos volt és szökevény. Kettős halállal kell az ilyennek meghalnia.

Mikor visszatértünk, már leáldozott a nap, s a messzeterjedő parti füzesből elhomályzott az éjszaka.

– Ember, – mondottam félrehúzódva egy hegyes süvegű hun legénynek. Igen sajnálom azt a keresztre -97- feszített rabot. Nem szúrnád-e szíven jó pénzért?

A hun megpöngette egy kövön az aranyat s eltünt. Egyideig még hallottuk az éji csöndben a jajgatást. Azután egyszerre elcsöndesedett. Csak a legelő lovak halk fű-ropogtatását lehetett hallani az éjszakában.

XIX.

De nem birtam aludni. Még ma nem vagyok rabszolga; még ma valami okon visszatérhetek. De mi lesz velem, ha elhagyjuk ezt a partot, s akkor okosodok rá, hogy őrültség, a mit cselekszem. Akkor már nem lesz itt Vigilász, sem Eszlász; nincs a ki tanuskodjék, hogy nem vagyok szökevény rabszolga. Hátha majd beállok Csáthhoz és onnan jövök el? Hogyan jövök át a határon? Hiszen Atilla határőrei eleven láncz gyanánt állják körül az egész birodalmat és talán engem is ilyen halál ér, mint azt a két szökevényt.

De ha a leányra gondoltam, rózsaszínűvé vált az éjszaka, s rémek helyett galambokat láttam. Nincs példa nélkül a történelemben, hogy előkelő nők rabszolgáknak a rabjaivá váltak. Emberi törvényt az emberi szívre rátenni nem lehet. A szívnek külön törvényei vannak. Az ész megvédi a rabszolgát; a szív megcsókolja.

A rózsa kis papirosba takartan a mellemen rejtőzködött. Már hervadt volt, de az illata nem veszett el.

– A te lelked ez az illat Emőke. Te adtad nekem ebben a rózsában a lelkedet! -98-

XX.

Ugyanazon az úton haladtunk Atilla városába, a melyiken már egyszer jártam, csakhogy akkor Maksziminosznak szüntelen kellett élelmet vennie, Eszlász meg egy rézpénzt sem engedett költenünk. Később tudtam meg, hogy ez szándékosan történt.

Mikor a Tiszának ahhoz a kanyarulatához érkeztünk, a hol Emőkével az a szóváltásom volt, bejártam a helyet, hogy a fátyoldarabot megtaláljam. De nem találtam meg. Vagy a szél fujta el, vagy valamelyik pásztor vitte el. A fű zöld volt akkor a mezőn és virágokkal kevert; azóta a nyári hőségben minden elaszott. És akkor még lábán állt a termés mindenfelé. Most sárga tarlók között mentünk heteken át. Néhol még arattak is. Mindenütt a rabszolgák arattak. A hun nem dolgozik.

Jövet is kerestem a fátyolt, de már akkor sem találtam. Szerettem volna a rózsát belétakarni.

Perczekig álltam azon a helyen, a hol egykor az a találkozásunk volt. Emőkére gondoltam.

Egy vén buczkós fűzfa álldogált ott magában. Nem lenne-e jó, gondoltam, ha elásnám a tövibe az aranyaimat? Ki tudja mi történik velem? Én ezt a helyet mindig megtalálom. Ki keresgélne a földben?

Körülnéztem. A társaság már előrehaladt. Az úton nem jött utánunk senki.

Hozzákötöttem a lovamat a fűzfához és a tőrömmel jó két arasznyi mély lyukat ástam.

A száz szolidusból kettő hiányzott. Hozzátettem a kettőt a királyné pénzéből. A bőrzacskóval együtt belenyomtam a lyukba. Egy nagy röget tapostam rá, s a nyomomat porral szórtam be.

Ez volt életemnek első szerencsés gondolata. Az a pénz segített vissza idők multán Konstantinápolyba, a hol ezeket a sorokat írom, s azzal a pénzzel építettem meg a tenger partján az én boldog kis fészkemet. -99-

XXI.

Dél volt, mikor elértük Atilla városát. A nap égetőn sütött. A kutyák a nyelvüket lógatva ültek az árnyékon is.

A város szélén Eszlász megállított bennünket, s lovast küldött előre, hogy az érkezésünket Atillának megjelentse.

Különös, hogy ez a jó barátságos ember egyszerre így megváltozott! Mindnyájan elhülve néztünk reá. Az ember azt gondolná: veszett kutya harapott belé.

Körülbelül egy óra mulva egy csapat lovas hun robogott hozzánk. A süvegükön ragyogó ezüst csillag. Tehát a király testőrei.

– Tiltakozom az ilyen bánásmód ellen – kiáltotta hátralépve. – Én a császár követe vagyok! Követet bántani nem szabad!

– Hogy mertek így bánni a mi követünkkel! Ő a császár személyét viseli itt. Nem voltál-e te is követ, nem viselted-e Atilla személyét két izben is nálunk? -100-

Eszlász az egész úton együtt ivott és barátkozott azzal a katonával. A kérdésére csak félvállról pökte oda:

– Uram! – kiáltottam én is méltatlankodva. Nem tudod-e, hogy én Vigilász úrhoz nem tartozom?

Mert akkor már sejtettem, hogy az a rókaképű Vigilász rossz fát tett a tűzre.

– Motozzátok meg őket, – mondotta, mikor már a kezünk hátra volt kötve.

Vigilászt motozták meg először. Az inge alatt egy bőrövben találtak hetven aranyat, a fiánál ugyanannyit; tőlem a királyné erszényét meg a Csáthnak szóló levelet vették el.

Azután a Vigilász ládáit bontották föl. A szekér közepén egy közönséges fenyőfa ládában vaspántos kis ládát találtak, csak akkorát, mint egy csecsemő koporsója, de az a láda olyan nehéz volt, hogy két embernek kellett kiemelnie.

A többi ládában élelem volt: rizs, búza, szárított hal, aszalt gyümölcs; két ládában ruhaféle.

– Meglásd, hogy megkeserülöd ezt! A római birodalom szereti a békét, de ez nem jelenti azt, hogy gyengébb a hunoknál.

A római tiszt hátatfordítva állt Eszlásznak. Megfordult és megvetően szólott:

– Itt várok estig, míg az emberek és barmok pihennek. Azután visszatérek és megjelentem a császárnak, hogy ha a barbárokkal barátkozunk, a kezünkben bot legyen.

Ez sértő szó volt, és én azt vártam, hogy Eszlász megrohanja. Az a vékonylábú tiszt annyi lett volna annak a testes hunnak, mint elefántnak a majom. -101- De nemhogy eltaposta volna, sőt inkább barátságosan felelt neki:

– Én meg arra szólítalak, – ígymond, – hogy jer velem! Tiszt vagy és becsületes ember. A kardodat nem veszem el. De kényszerítelek, hogy velünk jőjj és győződjél meg arról, hogy nem mi vagyunk a barbárok, hanem ti.

A tiszt darabig habozva állt, azután hogy Eszlász lóra ült, s neki is intett, hogy hasonlóképen cselekedjék, hát csak fölfordult ő is a lovára, s megindult Eszlász mellett.

Szótlanul haladtunk át a város utczáján. Utánunk egy szekéren hozták a vaspántos ládát, s a tőlünk elkobzott két fontnyi aranyat. Eszlász se beszélt. A tisztünk is csak magában tajtékzott.

A sátorok árnyékából előszaladtak a nők és a gyermekek és bámulták a különös bevonulást.

XXII.

Tizenegy óra tájban (a hun óra szerint délután három órakor) elérkeztünk Atilla palotájához.

Útközben pillantást vetettem Csáthék ablakaira, meg a Rika királyné palotájára, de nagy megkönnyebbülésemre nem láttam senkit az ismerős hölgyek közül.

Egyenesen a palotába mentünk. Bevezettek bennünket egy nagy terembe, a melynek az egyik oldala keletfelől nyilt oldalú volt; csupán hat karcsú oszlop tartotta.

A teremben csak egy trónforma, barna szék állt. A falakon semmi dísz, csak sötétvörös keleti szőnyegek.

Mikor beléptünk, Atilla az oszlopok alatt állt. Olyanféle fehér ruha volt rajta, mint a közhunokon, de bő és finom gyolcsból való. Az ing fölött azonban -102- könnyű dolmányt viselt, a fején meg fölgyűrt karimájú fekete posztó süveget. Körülötte: Edekon, Csáth, a fővezér, Berki, Orgovány, bikafejű Mácsa, Kászon, Upor, Vacsar, szóval a főurak, és egy alacsony, hosszú szakállú és hegyesfülű öreg úr, Ardarik király, a kit akkor láttam először. Meg még valami öt testőr, köztük egy álmos, fiatal írnok.

– Uram, – mondotta, – itt van Vigilász. Megmotoztuk őt. Ezeket az aranyakat találtuk nála.

A szolgák már akkor letették a ládát, s föl is nyitották. Az arany egyetlen nagy bőrzsákba volt kötve; hogy azt is megnyitották, zizegve ömlött ki a ládából.

– A ládában van száz font arany, vagyis körülbelül nyolczszáz szolidus. Ezenkívül nála volt ez az öv. Szintén arany van benne. Körülbelül egy font. A fiánál ugyanennyi.

– Ezt a rabszolgát is ide hozattam. Priszkosznak a rabszolgája. Az úton csatlakozott hozzánk. Ennél is volt hat arany, de ezenkivül egy lepecsételt levél is. Gondoltam: ezt a levelet is idehozom.

– Uram, – hebegte Vigilász, – sok cseléd és sok barom kell az ilyen útra. Hol lovat kell venni, hol ökröt. Azonkívül az élelem… Néhány rabszolgát is óhajtottam kiváltani…

Atilla arcza megváltozott. Olyan haragosan nézett reá, hogy alig mertem lélekzeni.

– Az úton nem volt költséged élelemre. Barmaid ha mind elhullottak volna is, ennek a pénznek a századrésze is elég, hogy újra megvedd. Arra pedig bizonyára emlékezel, hogy megtiltottam a rabszolgák kiváltását.

Öt testőr kivonta a kardját. Az ércznek az a hideg csesszenése, az a csend, a további parancsra való várakozás, lélekzetelállító valami volt. A vér, azt hiszem, megfagyott bennem, mint a patak vize télen. Éreztem, hogy itt valami sötét titok van. Benne vagyok ártatlanul valami gazságban.

– Uram, – nyöszörgött Vigilász a térdére esve. – Mindent megvallok… Csak a fiamat ne bántsd!

– Hát beszélj. De amint az első hazug szót kimondod, a kardok a fiad mellébe mélyednek.

Székért intett. Odavitték. Beleült. És a szék karjára könyökölve várta a vallomást.

– Uram, – kezdette Vigilász vaczogva, – ez az arany bűndíj. A te felséges életed díja.

– Mikor Edekon úr nálunk járt Oreszteszszel, a császár Krizafiosz úrra bízta őket, hogy úri helyet és jó ellátást kapjanak. Krizafiosz, a testőrök kapitánya, hatalmas úr és kedves embere a császárnak. Ő mindjárt -104- házigazdaképen bánt a követekkel. Elvitte őket a városba; megmutogatta nekik a tengert, a régi Bizáncz falait, az aranykaput, a temetőt; a hippodromot, a Zsófia-templomot, nagy Konstantinosz porfiroszlopát, a lámpaházat, szóval mindent. A tolmács én voltam.

Atilla Edekonra pillantott. A tekintetével kérdezte, hogy Vigilász igazat beszél-e?

– Edekon úr különösen a palotákon és a művészi kincseken bámuldozott. «Ezek aztán gyönyörű házak! – mondotta. – Nem hiába egyhelyen lakó nép vagytok, de ki is fejlődött nálatok a házépítés művészete!» Krizafiosz erre így felelt: – «Mindenkinek olyan a háza, a milyent az esze megérdemel. A szerencsét az ember maga csinálja.» – «Nem értelek.» – felelte Edekon úr. – «Én akárhogyan akarnám is, ilyen palotám sohasem lehetne.» – «De lehet,» – bizonyozott Krizafiosz, – «ha te nagyon akarnád, hun barátom, neked is lehetne ilyen palotád; márványlépcsős, aranytetős, mellette egy gyönyörű kerted, kert alatt a tenger.»

S a míg így beszélt Vigilász, olyan volt, mint egy beszélő halott. Én csak vártam, hogy micsoda rettenetesség gombolyodik ki ebből a beszédből.

– «Ne tréfálj velem,» – felelte Edekon úr. – «Azt csak gondolhatod, hogy egy ilyen palota álomképnek is értékes. De már hogy juthatnék én ilyenhez?» – Krizafiosz mosolygott, aztán azt mondta nekem, hogy maradjak hátra Edekon úrral és mondjam neki, hogy ha komolyan áhítozik egy szép márványpalotára, délben jőjjön el ebédre Krizafioszhoz, de egyedül, teljesen egyedül. Hát délben Edekon úr meg is jelent. Én kisértem föl a társalgó-szobába. Edekon úr ott még inkább elámult. Sorra tapogatta a kárpitokat, a székek és a kerevetek szövetét, megbámulta a képeket, a kígyóalakú asztallábat, szóval -105- mindent. Akkor, hogy le is ült végre, Krizafiosz azt mondja neki: – «Miféle hivatalban vagy te Atillánál?» – «Nálunk nincsenek hivatalok,» – felelte Edekon úr. – «Én csupán belső embere vagyok az én uramnak, s én is a testőrségnek parancsolok, mint te itten.» – «Szabad bejáratod van az uradhoz?» – «Szabad.» – «Éjjel is, a mikor alszik?» – «Éjjel is,» – felelte Edekon úr.

Atilla hátradőlt a karosszéken. Kardját a lába közé vette. Vigilász folytatta:

– Krizafiosz másra fordította akkor a beszédet. Ebédeljünk, úgymond, előbb. Hát ebédeltünk, de csak hárman. Ebéd után azt mondja Krizafiosz Edekon úrnak: Hát én hitemet és becsületemet kötöm, hogy bármelyik palotát megkapod, ha akarod s még kincsed is lesz annyi, a mennyiről most nem is álmodhatsz, de mielőtt szólnék, add kezedet és esküdj meg, hogy a miket mondani fogok, ha el nem fogadod, titokban tartod, soha ez életben senkivel nem közlöd, mert nagy baj lenne belőle. Edekon úr kezet adott, s mind a hárman megesküdtünk, hogy a szó titok marad. De uram, király, én nem tehettem másképen. Én szolga vagyok. Negyven szolidus az egész esztendei fizetésem és nekem tolmácsolnom kell, a mit mondanak. Én csak eszköz vagyok, nem is ember. Én nem tettem a magam lelkéből semmit.

És tovább beszélt. A titok szinte darabonkint szakadt belőle. Atilla nyugodt volt. Én ólomsúlyt éreztem a mellemen.

– Az eskü után így szólt Krizafiosz: ha te bejáratos vagy éjjel is Atillához, nem találnál-e módot arra, hogy Atilla hamarabb lássa az őseit, mint a hogy a természet rendje szerint láthatná? – «Szóval, hogy megöljem,» felelte nyugodtan Edekon úr. -106-

– «Nem mondtam azt,» – szólott rá Krizafiosz, – «én csak azt mondtam, hogy az Atilla óráját meg lehet talán változtatni». – «Beszéljünk nyiltan,» – szólt Edekon úr, – «ti görögök egyik szóval a másikat kerülgetitek. Az ajánlat világos: az én dolgom az, hogy megöljem Atillát, a ti dolgotok meg az, hogy adjátok a palotát s a hozzávaló kincseket. De mit mond erre a császár?» – «A császárral beszéltem» – felelte most már egyenesen Krizafiosz. – «Az én számmal az ő szava szól.»

– Gazemberek! – üvöltötte Urkon, egy nagyszemű, sovány, barna főúr. S a kardját már félig kirántotta. Azonban Atilla egy pillantással lefegyverezte őt.

Egy percznyi csönd támadt. Künn egy ló nyerített. Vigiliász sápadt arczczal folytatta:

– Edekon úr elgondolkozott, aztán így szólt: «Ez nem csekély föladat. Mennyi pénzt várhatok érte?» – «A mint mondottam», – felelte Krizafiosz, – «választhatsz egy palotát, bármelyiket a császárén kívül, akár, ha tetszik: ezt, a melyikben most vagyunk, így, a hogyan van: szőnyegek, butorok, minden berendezés. Ezenkívül, a mit adóképen fizetünk Atillának, egy évi adónak megfelelő arany, vagyis hatezer font. Ez csak elég kincs?» – «Elégnek elég,» – mondotta Edekon úr, – «de nekem már a gyilkosság előtt is kell pénz: a testőröket meg kell vesztegetnem». – «Erről beszélni se kell,» – felelte Krizafiosz. – «Ez külön számítódik. Mennyit adjunk erre a czélra?» – «Ötven font elég», – mondotta Edekon úr.

Én azt hittem, elájulok. Mi történik velünk, ha -107- Vigilász elvégzi az elbeszélést? Hiszen ez a rettenetes ember boszújában minden rómait keresztre feszíttet, a kit csak megfoghat. Első sorban bizonyos, hogy a táborban található rómaiakat szedeti össze.

Ránéztem Atillára. Ült mozdulatlanul, sötét, hallgató arczczal. Micsoda vihar tombolhat máris ennek az embernek a lelkében!

És Vigilásznak beszélnie kell. A szerencsétlen minden szavával egy-egy pallost emel a fejünk fölé. Csak perczek kérdése az életünk.

– Krizafiosz fölkelt, – folytatta kriptai hangon Vigilász. – Azonnal át akarta adni az ötven font aranyat. Azonban Edekon úr visszatartóztatta: «Ne siessünk ezzel, – mondotta, – mert a követtársaim megszagolhatnák, hogy sok az arany nálam, aztán megérkezésünkkor Atilla apróra el szokta kérdezni, hogy szívesen fogadtak-e bennünket és hogy kitől mennyi ajándékot kaptunk? Ennyi arany, ha ajándéknak mondom, gyanut keltene.»

Daliás, simára borotvált állú hun volt az az Edekon. Az arcza becsületes és apró szemei észtől csillogók. A király benfentesei közé tartozott. Ha országot és koronát kínáltak volna neki Atilla egy hajaszáláért, akkor is elmondta volna Atillának.

A nagy emberek belső szolgái különös lelkek. Úgy élnek vele mellette, mint a fűszál a fa tövén. A fa az életük. Számukra más élet nincsen. Érzik, hogy ha a fa ledől, ők is elpusztulnak.

– «Hanem», – mondotta Edekon úr, – «elmegyek én haza üres kézzel, s jőjjön velem ez a tolmács (mármint én). Én aztán ettől megizenem, hogy az ötven font aranyat mikor és hogyan küldjék.» Krizafiosz csodálkozott az Edekon úr okosságán. – «Bölcs a te beszéded», – mondotta. – «Úgy lesz jó, a hogyan gondolod. Én most fölmegyek a császárhoz és közlöm vele, hogy benned emberünkre -108- találtunk. Estére meghívlak vacsorára a követtársaiddal együtt. S elmondom, hogy a császár mit szól a vállalkozásodra?»

– Engem, uram király, – folytatta Vigilász, – meg se kérdeztek, hogy mi a véleményem. Én csak eb vagyok, uram: hol ide löknek, hol amoda. Nem mondhatom, hogy nem, mert parancsolnak velem és csak negyven szolidusz az évi fizetésem.

– Krizafiosz fölment a császárhoz. Ott volt délutánhosszat. A császár odahivatta Marcialosz urat is, a ki neki főtanácsosa. Mit beszéltek, mit nem, én a tanácskozáson nem voltam. Csak este, mikor a hun követ urak Krizafiosznál vacsoráztak, akkorra rendeltek ismét oda tolmácsnak. A hogy kiültünk vacsora után a kertbe, a követ urak a tengert, és a tenger túlsó partján ragyogó Krizopoliszt nézegették; az asztalnál csak hárman maradtunk. Akkor Krizafiosz Edekon úrhoz fordult és szólott imigyen: «A császár mindenképen örül a vállalkozásodnak és megadja a jutalmat, a hogy én mondtam, sőt azonfölül nagy udvari méltóságot is kapsz, nagyobbat, mint Atillánál van. De a császár nem találja eléggé jelentős embernek Vigilászt arra, hogy téged elkisérjen, hanem Maksziminoszt fogja veled küldeni. Az előkelő ember; jó megjelenésű alak; az arcza is megnyerő. Az lesz a követ s Vigilász csupán tolmács. De Maksziminosz nincs beavatva a titokba; nem is szabad tudnia semmit. Így volt-e uram? – kérdezte síró hangon Vigilász Edekont.

– Hála az egeknek, hogy te is bizonyítod az ártatlanságomat. Hát eljöttünk: Maksziminosz és Priszkosz meg én. Mikor először beszéltünk veled, uram, -109- Edekon úr megjelent a sátorunknál. Félrehítt és azt mondta: «A véletlen is a kezünkre játszik: te mégy vissza Konstantinápolyba a hátramaradt szökevényekért. Mikor megjössz velök, gyanutlanul elhozhatod a pénzt, a mi a testőrök megvesztegetésére való.» Nekem el kellett mennem a szökevényekért, a kikből most harminczat hoztam, mert ezt te parancsoltad, uram király; meg kellett hoznom a pénzt, mert ezt ők parancsolták. De ötven font helyett száz fontot hoztam, mert azt mondták, hogy jobb, ha bőven ereszti a pénzt Edekon úr: ne akadjon meg emmiatt.

Végzett. Nekem egyszerre megvilágosodott Vigilásznak sunyi, titkolódzó magaviselete; Atilla haragja, a mikor őt Maksziminosz mellett megpillantotta. Már akkor Atilla tudta a gazságot. Most értettem csak, hogy miért követelte annyira a szökevényeket, holmi ringy-rongy szemét népet, a mely idegen földre bujdosik s hun köztük alig akad. Azért követelte, hogy Vigilásznak maga nyisson okot a visszatérésre, s utána az egyedül való eljövetelre.

Akkor nyílt fel a szemem arra is, hogy miért tiltotta meg a pénzköltést? Hiszen az ő országának javára válik, ha pénzt visznek be és a hunok közt költik el. Ez is csak kelepcze volt, hogy a száz fontnyi arany czélját elhazudni ne lehessen.

És ez az ostoba ember maga mellé vette a fiát is arra a nagy látványosságra, hogy hogyan temetnek királyt Hunniában?

Lám, buta barbárnak nevezik a hunt. Ime, a finom eszű, czivilizált urakat a buta barbár az ellene szőtt hálóban fogta meg.

Ég és föld elsötétült előttem, a mikor Atilla a levélre nézett és szólott:

Ha engem is előfog ez a rettenetes ember! Ennek a tekintetében oroszlánkörmök vannak. Ha ránéz az emberre, megragadja a nézésével és nincs menekülés. -110-

– A levél – szólt Vigilász, – Priszkosztól való és Csáth úrnak szól.

– Ez a szolga – szólt Eszlász a levelet fölemelve – az úton csatlakozott hozzánk.

– Jó lenne tán ezt is elolvasni – mondotta Csáth. – Nem tudom, mi levelezni valója van velem Priszkosznak?

Az írnok egy sovány, szeplős képű ember volt. A hunok közt csak Ruszti volt a neve, rövidítése Rusztikiosznak. Később azzal az emberrel sok dolgom esett.

– Különös, – mondotta nevetve Csáth, mikor Ruszti a levélnek a végére jutott.

Atilla nem felelt. A karosszékben féloldalt dőlve, sötéten nézett Vigilászra.

Vigilász elsápadt a tekintet súlya alatt. Érezte, hogy élete vagy halála fordul meg abban a perczben az Atilla fejében.

Oly kínos volt az a percz, hogy Vigilász végre fölkiáltott, mint a vízből fölbukó fuldokló.

– Uram, ha halálomat kívánod, csak ezt az ártatlan fiút ne bántsd! Mert egyetlen gyermekem ő, és kedvesebb nekem, mint a magam élete.

Ezt mondva, a könnyei végigcsordultak az arczán. A padlóra borult és zokogott.

– Micsoda alávaló emberek ezek, – szólalt meg a fővezér. Minden római szolgámat elkergetem! -111-

– Sőt ellenkezőleg, – mondotta Atilla. – Maradjanak örökös szolgák. Illő, hogy a hitvány faj szolgája legyen a nemesebbnek.

Atillának minden szava törvény volt. A hunok nem fogják elszabadítani többé a rabszolgáikat. Az én sorsomra ezzel fekete pecsét került.

– Ez a pénz – mondotta, – az én vérem díja. Még ma szét kell osztani a csatában elesettek özvegyeinek. Te, Eszlász, visszamégy Konstantinápolyba. Veled megy Oresztesz is, és ez a fiú.

– Ezt a bőrtarisznyát, a melyikben a száz font arany van, a nyakadba akasztod és úgy állsz a császár elé. Azt fogod kérdezni: Ismeritek-e ezt? Aztán mikor ők megdöbbennek, ezeket a szavakat csapod a szeme közé az én nevemben: Theodoziusz nemes apától származott, Atilla is; Atilla megőrzötte az ő nemességét, de Theodoziusz elvesztette a maga nemességét, a mikor Atillának adófizetőjévé és azzal rabszolgájává vált. De nem becsületes az a rabszolga, a melyik az ő urának életét orgyilkos szándékkal kerülgeti!

– Ez a fiú ötven font arany váltságdíjat hoz az apjáért. Addig az apja bilincsekben és börtönben legyen.

– De igen, – felelte sötéten Atilla, annak a gaz Krizafiosznak a fejét kell elhoznod. -112-

XXIII.

Atilla kiment. Kezünket a testőrök feloldozták. Vigilász összeborult a fiával. Sírtak. Én nem tudtam, merre mozduljak. Csáth utána ment Atillának a palota belseje felé. Oda nem követhettem.

Eszlász még ott állt. Ládára vagy zsákra várt, a melybe az aranyat átteszik.

Megértettem: a rabszolgának pénze nincs, ha van is. A mi az övé, az az uráé. Ha pénz, ha gyermek, ha állat, mindegy.

– Épen azért kérem, – feleltem élesen, – mert rabja vagyok Csáth úrnak: kötelességem vigyázni, hogy a mi őt illeti, itt a többi aranynyal össze ne hányják.

Haragos pillantást vetett rám, aztán intett, hogy fölvehetem az erszényemet.

A tér egyik részén, a fővezér háza előtt kutat pillantottam meg. Először is odamentem hát és megmosdottam a vályuból. A por belepte a hajamat, arczomat, nyakamat. Ittam is. A víz jól esett, noha langyos volt a nap melegétől és zöld moha uszkált benne.

Körülbelül egy óráig vártam a kapuban, míg végre kiérkezett Csáth. Lóháton volt, mert a hunok még tán a padlásra is lóháton járnak.

Egy öreg rab állt a ház előtt a többi között. A kezében szíjjra fűzött kulcsok.

– Csokona! – szólt Csáth hozzáfordulva. – Egy rabot küldtek nekem ajándékba. Ki nem váltják, de nem is lehet ezután. Mit csináljunk vele?

– Az uramnak megírták, – feleltem nyugtalanul. – Históriát, geografiát, filozófiát, grammatikát, retorikát…

– Uram, – szóltam mintegy megütötten Csáthoz fordulva, – vajjon nem lehetnék-e nevelője a te két szép gyermekednek? Mert láttam, hogy két kedves fiacskád vagyon, és hogy nincs mellettök nevelő rab soha.

Az öreg főrab szótlanul vezetett hátra a konyhába. Ott ennem adtak valami sajtot meg kenyeret. A sajtra gyanakodva néztem: lósajt, gondoltam; nem eszek belőle. Aztán a szakácsnéra néztem: bajuszos mogorva asszony. Nem mertem neki szólni. A kenyérből ettem egy falatot, aztán vizet ittam, sokat.

A cselédek kiváncsian vizsgáltak. Egy füstös képű leány rézedényt sikált. Egyszer fölemelte a fejét és szólott: -114-

Erre mind csodálkozva nézett reám. Hallgattak. A sarokban az egyik nő avzón nyelven szólt halkan a társának:

Az öreg Csokona visszatért, és az istállóba vezetett. Nagy faépület volt az, s láthatóképpen sok ló és marha szokott benne telelni. De abban az órában mindössze két ló volt benne.

Az istálló egyik oldalán sok szalmadikó. A sarkon meg valami tíz is egymás felett. A falon sok rongyos téli ruha is függött.

Elborzadtam, hogy azt az utálatos helyet megláttam. Ez lesz az én tanyám? Én otthon, Konstantinápolyban lepedős ágyon aludtam, a gazdám tiszta kis tornáczán; az ablakban sokféle virág, a falon Nagy Konstantinosz és Nagy Theodoziosz arczképe. A levegő ott tiszta, tengerillatos.

– Nem vagyok álmos, – mondottam az öregnek. – Engedd meg, hogy kint maradjak. Ha adsz egy pokróczot, leheverek rá odakint.

Adott egy durva lópokróczot. Leterítettem azt a szénaboglya tövén, az árnyékban. És ráheveredtem.

Mi lesz belőlem, ha Csáth nem fogad a gyermekei mellé, ha a csikósok közé lök?

– Majd éjjel, – feleltem. – De nem hálhatnék-e én itt az éjjel is? Mert sohase bántam lóval, és nem tudnék aludni az istállóban. -115-

Leült mellém. Fából faragott sótartót vett ki a zsebéből, és falatozásba fogott.

– Milyen világ van itt Csáthéknál, bátyám? Azt hiszem, megbocsátható, hogy érdeklődöm a házi dolgok iránt.

– Hát az úr bizony kemény kezű, az asszony meg számon szedi a verébtojást is. De azér meg lehet élni velök.

– A kisasszonynyal semmi dógunk. Hol idemögy, hol odamögy, az csak gyermök.

– Hát… adnak. Mög is hízik, a ki akar. De nem sok bürge fordul ki a bőribül mi miattunk.

– Nem nagyon erőltetik vele az embört. Azt tartják, hogy hús csak úrnak való mög kutyának; rabnak a pecsönyéjét mónár csinálja.

XXIV.

Reggel az a veszett lárma ébresztett föl, a mit csak a barbárok városában hallhat az ember. Tülkölés, ostordurrogás, disznóröfögés, tehénbőgés, emberi hujjogás.

Az emberek is a nappal kelnek. Megmozdul a város. Lovasok robognak elő. Itatnak a kútnál. Asszonyok futnak borzasan a disznó után. Cselédek nyujtózkodnak a paloták előtt. A harmatos fákon veréb csiripel. A fecske apró köröket csapva kezdi a légyvadászatot.

A szénában alkalmas jó vaczkom volt. Más szolgák is aludtak ottan, de nem háborgatott csak egynehány szúnyog.

Letisztogattam magamról a szénaszálakat. A sarumat, a mennyire lehetett, leveregettem a portól. Elkedvetlenedve láttam, hogy oldalt meghasadt. A rabszolgák mind mezitláb járnak. Ilyen szép sarut, mint az enyém, erre nem is látni. Ha lepusztul a lábamról, vajjon mezitláb kell-e járnom Emőke előtt?

Megmosdottam. A hajamat is elrendeztem, a hogyan lehetett. Aztán a kapuba álltam. Gondoltam: ha a gazda fölkel, hivatni fog.

A család az emeleti verandán ült. Tejet ettek. A gazda ült az asztalfőn. Emőke a két gyermek mellett. Ott volt Dsidsia is.

Mindezt egy pillantással láttam, mikor beléptem. Meghajoltam. Az ajtó mellett maradtam, és lesütöttem a szememet, mint rabnak illik az ura előtt.

– Priszkosz megengedte, hogy ezt a szót is ösmerjem: enyém. Itt tudom, más a szokás.

– Apám, – szólt Emőke hevesen. – Ezt a pénzt Rika nagyasszony adta ennek a görögnek.

– Gondolkoztam azon, a mit mondtál, – kezdte a gazda. – Hát a rómaiaknál szoktak tanítót tartani a gyerekek mellett?

Illedelem szerint igennel vagy nemmel kellett volna felelnem, de mit illedelmeskedjék én az ilyen barbárral szemben, a ki lóhust eszik és elzsebeli a szegény rab erszénykéjét!

– Az ember csak neveléssel válik emberré, – feleltem a tekintetemet fölemelve. – A két kis gyermek eszesnek látszik.

– Bolond vagy te legény! Hát nem látod, hogy én gazdag ember vagyok. Annyi íródeákot fogadok, a mennyit akarok. Hát minek tudjak én írni, vagy a fiam?

– Hát az mirevaló? Én sohse olvastam meg a barmaimat, mégis meglátom, ha egy lovam vagy egy -118- tehenem hiányzik. Az aprójószág hol több, hol kevesebb. Mit számolgassuk? Arra való a kulcsár: tartsa észben az! Hát még mit akarsz tanítani?

– A geografia a földnek ismerete uram. Az embernek tudnia kell az országokat, hegyeket, vizeket; hol milyen nép lakik; milyenek a városok; merre vannak bányák, püspökségek, hegyi átjárók, várak; hol milyen ipar divik stb.

– Hát az jó tudomány, – mondotta elgondolkozva, – hanem ez se való gyereknek. Ez csak a királynak való. A király odaviszi a népét, a hova ő akarja. A fő az, hogy a nép füves helyen legyen. Hát még mi van?

– A história, vagyis történelem. Az arról szól, hogy a kik előttünk éltek, miféle emberek voltak; kik voltak a királyok és vezérek? Miféle küzdelmeik voltak? Hogyan fejlődött századról századra az emberiség?

– Ez a regösök dolga, – mondotta – meg a hegedősöké. A fiaim nem szorultak arra, hogy ezt tanulják. Ha éppen effélék hallgatására van kedvök, hivatnak regöst, hegedőst, elmondatják. Hát még mi van?

– A filozófia, vagyis a bölcsesség tudománya, – mondottam búsan. – A hét görög bölcs élete és tanitásai. Különösen Arisztotelesz, Epiktetosz, Plátó és Szokratesz.

– Vigye el őket a görög ördög, – felelte Csáth, a kezével legyintve. – Én nem tanultam könyves bölcsességet, mégis okos ember vagyok. A fiaim se lesznek alábbvalók.

Nem mertem többet szólani. Szinte elbágyadtam a -119- kétségbeeséstől, hogy a ház belsejében nem adnak foglalkozást.

– Hát, – mondotta Csáth, – majd meglátjuk, mire használhatlak. Egyelőre az lesz a dolgod, hogy velem jársz.

Megkönnyebbülten lélekzettem. Hát mégse löknek a lovak mellé! Egy pillanat alatt átértettem, hogy Csáth mégis csak különbnek tart a többinél.

Az egyik szolgáló, egy vén horgasorru leány, a ki fölszolgált, utólért a folyosón. Meglökött és azt mondta:

– Bejösz: nem köszönsz. Kimégy: nem köszönsz. Csudálom, hogy az úr pofon nem törült.

XXV.

Elővezették a másik lovat. Csáth intett, hogy üljek föl. Azzal megindult. Én utána.

Végigmentünk a hosszú utczán. Mindenfelől köszöntek neki. Ő csak a kezét emelgette a süvegéhez.

– Úgy tudom, uram: voltál ott követségben. Ezelőtt három évvel voltál ott, mikor hatezer font aranyat vettetek a császáron.

– Jól tudod. De lásd, a követeknek a szebbik arczukat mutatják. Úgy öltik magukra a becsületességet, mint az ünnepi ruhát. Én a hétköznapi pofájokról szeretnék valamit hallani.

Elmondtam neki, hogy Theodoziusz gyönge, gyámoltalan ember: helyette a nénje kormányoz, a nénje meg egynéhány tanácsosra hallgat. Már láttam, hogy társalkodóképpen járat maga mellett.

– Engedd meg, uram, hogy valamit mondjak, a mi nem a beszédünkhöz tartozik. Mikor kijöttem tőled, uram, a cseléded figyelmeztetett, hogy nem köszönök. Hát én ezért bocsánatot kérek tőled, uram. Nem tudtam a szokást. Nálunk a rabszolga nem szólhat, csak ha az ura kérdezi.

Kiérkeztünk a méneshez. Ott egy alacsony deres paripát választatott ki. Az volt a Füst. Azon kellett járnom. Mert Csáth nem tartotta illőnek, hogy a szolgája olyan magasan üljön, mint ő.

XXVI.

A folyosón Emőke jött velem szemben. Látogatóra -121- volt öltözködve: fehér ruha; piros saru; fátyol a haján; a kezében lovaglóvessző.

Ruhájából az a finom illat áramlott reám, a melyet Rika királyné palotájából ismertem.

A kezemben levő süvegre pillantott. Megragadta a karomat és betolt egy félig nyitott ajtón a szobába.

Az ruhás szoba volt. A falakon köröskörül ruha lógott. A szoba közepén asztal és szék. Három rend pánczél is állott egy rudon.

S olyan közel hajolt hozzám, hogy az orra csaknem érintette az orromat: mintha a szememből várná a feleletet.

– Dehát miért? Te szabad voltál. Apám azt mondja, hogy Priszkosz ajándékozott hozzánk. Most rab vagy.

– Én magam tettem magamat rabbá. Tudd meg, hogy elszöktem Priszkosztól. Levelet írtam az ő nevében. Mindezt csak azért, hogy visszajöhessek.

– Csupán azért, – feleltem a keblembe nyúlva, – hogy megtudjam: te adtad-e nekem ezt a rózsát?

Azzal még egyszer az arczomra pillantott. Hideg volt a pillantása, szinte fenyegető. Kiment a szobából.

Én is kitámolyogtam. Utána néztem, a míg csak láttam. Az egész világ összezavarodott a fejemben. -122-

XXVII.

A cselédek barátságtalanok voltak irántam, a míg egyszerű görög fogolyként jelentem meg köztük. Megszokták, hogy foglyok változnak az udvaron, s mindössze annyi érdekelte őket, hogy előkelő származású vagyok-e és hogy várok-e váltságot?

Amint megtudták, hogy az apám mezitláb jár és hogy soha senkinek eszébe nem jut az én kiváltásom, megszünt az érdeklődés. Ilyen megjegyzéseket hallottam:

– A haját is szagosítja. Kopi, gondoskodjál reggel mandulatej-mosdóvízről.

– Embertársaim, – feleltem nyugodtan, – mindenkor örülök, ha jókedvet okozok nektek. De ne rosszakarattal tréfáljatok velem. Szomorú vagyok. Elhagyottnak érzem magamat. Szolga vagyok, de szolgája leszek mindegyiteknek, a ki kiméletet tanusít irántam.

Egy perczre elhalgattak. Azután a vízhordó szólalt meg először (egy nyomorék, sánta hun), a kinek mindig tréfára állt a bajusza.

– Tud ez mindent, – szólt közbe a horgasorrú cseléd, – a hogy az úrnak elmondta, hogy mit tud, csuda volt, de köszönni mégse tudott.

De a durva tréfálkozás csak akkor vált gyülöletté, mikor azt látták, hogy engem Csáth magával hordoz. Napokig nem szólt hozzám egyik se. Ha köszöntem, nem feleltek. Ha feléjök mentem, elfordultak.

Egyszer, mikor bemegyek közéjök ebédelni, Rába asszony, a szakácsné, csodálkozva szólott:

– A ki beáll kutyának, – szólott Uzura, az ajtónálló, – ott a helye a gazda asztala körül.

– Érti ez a hizelgést, – fűzte tovább Karacs, egy soványképű fekete kazár, – úgy hajlong az úr előtt, mint valami római szenátor.

Hallgattam. Nem állok szóba velök, – gondoltam. A műveletlen emberek olyanok, mint az ebek: nem tűrik az idegent, a míg meg nem szokják.

De a szakácsnéval mégis barátságban kellett élnem: ő mérte ki a tányérba az ételemet. Hát akármilyen morczos volt is irántam, mindig szóltam hozzá egy-két jó szót. A mit adott, megköszöntem.

– Csak a javát neki, Rába néni! – kiáltotta Uzura, – mert nagyon szépen köszön. Holnap már kezet is csókol.

Erre nagy kaczagás támadt. Rába asszony idős hölgy volt már; bajuszos, férfihangú és legalább is kétmázsás. A Kopi szavát napokig röhögték.

Persze, Rába asszony még dühösebben nézett reám, s bizony nem volt érdemes megköszönnöm, a mit adott.

– Beszélhettek, a mit akartok, – mondottam, – én nem az ételt köszönöm meg, hanem a fáradságát. Az ételt a gazda adja, Rába asszony pedig foglalkozik velem akaratlanul is. Én ezt megköszönöm neki, ha elfogadja, ha nem.

Lehet, hogy urak is olvassák e bús soraimat, s -124- talán csodálkoznak azon, hogy nem hagytam ott őket, vagy hogy másképen nem segítettem magamon. De haj, nem volt az soha a nyomoruság lánczán, a ki nem tudja, hogy enni nemcsak szokás, hanem kénytelenség is. Az ember megeszi éhségében a fakérget is, és megiszsza a pocsolyavizet is. S hogy a bibliai tékozló fiu egy vályuból evett a disznókkal, azon én nem csodálkozom.

Mindössze annyit tettem meg, hogy nem a konyhai asztalnál ettem, hanem kiültem a küszöbre a sánta Kopi mellé, a ki utolsó szolga volt a háznál, s a kire nem tudtam haragudni. Látszott rajta, hogy a tréfálkozás nem eszköze neki a boszantásra, hanem csak mulatsága.

A konyha előtt baromfiak tanyáztak. Azok között föltünt nekem egy sovány és sánta fekete tyúk. Még csirke-korában elsántult szegény, hát nem ölték meg, de tán különben se került volna soha nyársra, mert fekete volt. A fekete csirkét oda szokták adni a táltosoknak. Az persze, hogy sánta volt, oda se kellett.

Hát mondom: ahogy ott eddegéltem a küszöbön, föltünt nekem az a szegény kis tollas állat. Rút volt és szomorú. A szeme szinte állandóan rémületre volt kikerekedve. A taraja halavány. Azért költötte föl a figyelmemet, mert azt láttam, hogy minden tyúk vágja. Ha kivetnek valamit a konyhából s őt is odahajtja az éhség a többi közé; hol az egyik, hol a másik csíp rajta. Néha szinte sikolt szegény a fájdalomtól.

És ő csak megvolt egyedül, szomorú magányosan. A többi tyúk elment az istállók köré: vidáman, társaságban kapirgáltak. Az az egy ott maradt magányosan, a konyha közelében! Csak akkor rebbent meg, ha ember közelített feléje. Olyankor ijedten sántikált tovább. Félt mindenkitől.

Milyen furcsa, gondoltam: az állatok között is van gyülölt és üldözött, egyedül élő, némán szenvedő, mint az emberek között. -125-

Eleinte meg-megrebbent minden dobásomtól. A szemén látszott, hogy azt hiszi, kővel dobálom. Nehány nap mulva azonban elmult az ijedsége. Megösmerte, hogy nincs tőlem mit tartania.

Aztán egyre közelebb merészkedett. Már látszott a szemén némi bizalom. Már tudta, hogy tőlem csak jót várhat.

S míg többi cselédtársam odabent beszélgetve evett, én azzal a tyúkkal társalogtam.

Nem telt belé két hét, a tyúk a kezemből evett. Annyira ismert, hogy mikor kiültem a küszöbre, egyenesen hozzám biczegett. Mellém állt. A szavaimra káriczálással felelt. Okosan és félelem nélkül nézett reám. Még később az ölembe is beleült és engedte, hogy simogassam, pedig a madárféle nem igen szereti a simogatást.

Az a tyúk aztán annyira szeretett engem, hogy reggelenkint mindig ott találtam magam mellett. Ült az ágyam alatt és várta az ébredésemet.

XXVIII.

Elmult a nyár. A sátorok városa megváltozott. Minden sátor mellett szénaboglya, szalmakazal. A kazlak közé ágakból, gerendákból istállót raktak. Oldalt veszőfonás és magas földhányás. A tető szalma.

A sátorokra is több bőr került. A sátornyílást mindenütt lóbőr vagy tehénbőr lógta be. Nappal félreakasztották; éjjelre kellett.

Az emberek is átváltoztak. A lobogós ing és gatya bozontos bőr-ruha alá került. Farkasbőr, medvebőr, kutyabőr, borjúbőr, de mind szőrösen. A könnyű posztó-süveg helyét is tornyos prémsüveg váltotta föl. A közrendi embereké bárányprémből való, a jómódúaké -126- rókaprém, hódprém. Atilla süvege oroszlánsörényből készült. A fővezér és más előkelők medvekucsmát tettek föl. A gazdám is medvekucsmát viselt.

Én még mindig csatlósa voltam Csáthnak. Az istállóban való alvást megszoktam. Nehezen törődtem belé, s könnyeztem is néha miatta, de mikor az idő hidegre fordult, az állatok melege enyhítette az állapotomat.

Emőkét mindennap láttam. Rám se nézett. Csak néha, mikor tanuk nélkül találkoztunk, szólt egy-két szót hozzám.

– Kisasszony, – feleltem sóhajtva, – én vagyok a föld legszerencsésebb boldogtalanja.

Az következett volna, hogy megkérdezze, miért mondom magamat szerencsésnek, és miért boldogtalannak, de ő e helyett így szólt:

Egyszer a kert felől való ablakon könyökölt. Szürke őszi est volt. A hold akkor kelt.

Rám nézett. Az arcza nyugodt volt. Megálltam egy perczre, hogy talán mond valamit, de nem mondott semmit. S nekem tovább kellett mennem, mert a szolgák megláthatták volna, hogy a kisasszonynyal beszélgetek.

Egyszer meg ott ültem búsan az ajtó előtt. Annyira -127- elmélyedtem a gondolataimban, hogy nem is ügyeltem arra, kik járnak mellettem.

Csak akkor pillantottam föl, mikor már ott állt, s a ruhája illata megérintett. Vadmacskából készült prémköntös volt rajta. A fején ugyanolyan süveg.

Pedig én, a mikor csak lehetett, mindig kerestem a fonalat, a mely bevihetne a házba. A gyermekeknek szüntelen kedveskedtem: hol játékot csináltam nekik, hol virágot vagy gyümölcsöt vittem, és azok szerettek is. Csakhogy a többi rab épp úgy kedveskedett nekik, s a nők jobban értik a csirkenyelvet, a melyen a gyermekekkel beszélni kell; nőrabszolga pedig volt ott tíz is.

Csáthtal lehetett beszélnem, hiszen azért is tartott maga mellett, hogy gyönyörködjék bennem, mint valami köszörült kőben. Az ő rabja vagyok, tehát a műveltségem is az övé.

Hordott magával, mint a hogy a lánczait, gyűrűit hordta. Érezte, hogy érték vagyok, csak azt nem tudta, hogyan lehet beváltania.

Én hát kedves kutyája lettem. A rabszolgák is kezdtek becsülni. Ha valami kérni valójok volt, rám bízták, s én ügyesen bele tudtam szőni a beszédembe a kivánságaikat. De a magam ügyeiben ostoba voltam és szerencsétlen. Hiába példálóztam neki, hogy az ebédlőjében nem izlésesen vannak elrakva a szőnyegek, hogy a kincseit, fegyvereit velem tisztíttassa. Megkérdezte, hogyan gondolom, aztán betaníttatta velem másvalamelyik cselédjét.

Látszott rajta, hogy igen alkalmas csatlósnak tekint s hogy minden tudomány érdekli. Bárhova ment, -128- kisérnem kellett őt hajadonfővel, nyergetlen lovon és beszélnem kellett neki akármiről.

Elképzelhetetlenül tudatlan ember volt. Néha, mikor azt gondoltam, hogy ért, olyan kérdést vetett, hogy alig bírtam a kaczagásomat elnyeldesni.

A tudatlansága arra vitt, hogy magam kalapáljak olykor tudományos tételeket, soha meg nem történt történelmet, nemlétező országok és népek leírását.

Ő mind elhitte. A kutyafejű emberek, a fejetlen emberek, az egylábúak neki mind hihetők voltak.

De ez tartotta bennem az életet, a lelki fensőségnek ez a folytonos érzése. Máskülönben megölt volna a szomorúság.

A rabszolgák mind hajadonfővel és rongyos, piszkos ruhában jártak. A ruhát olykor csak egy szíjj tartotta össze a derekukon. Csak néha mosdottak és fésülködtek, mikor az úr napokig távol volt. A hajuk, szakálluk bozontosan állt. Szánalmasak voltak.

És időnkint kimostam magam a ruháimat, s megvarrtam, ha elszakadt. Rendesen mosdottam és fésülködtem. De még mindig a római ruha volt rajtam, és a sarum annyira szétszakadt, hogy pirulva néztem a lábamra.

Már szégyeltem magamat Emőke előtt. Ha jönni láttam, elbújtam előle, vagy hátat fordítottam. Reszkettem egy pillantásáért, s mégis kerültem, hogy ne lásson.

Mikor az első hó leesett, dideregve ültem a gazdám mellett. A kezem kék volt, s az orrom vörös.

– Ördög vigyen el, – mondotta, – mit vaczogsz, mit dideregsz? Mért nem kérsz ruhát Csokonától? Hiszen meggebedsz ebben a hidegben!

– Oh uram! – feleltem búsan. – Az öreg Csokona olyan ronda ruhákat osztott széjjel, hogy attól tartottam, ha felveszem magamra, megutálsz engem. -129- Én veled járok, mint az árnyék, s félek attól, hogy az emberek megszólnak téged az én ruhám miatt.

Mégis, mikor hazaérkeztünk, Csáth fölhítt és maga szórta szét a ruháit, hogy nekem válaszszon belőlük.

Már régen vágytam arra, hogy hun ruhám legyen. Én hun akartam lenni. Ha hun vagyok, egy lépéssel közelebb vagyok Emőkéhez. De máskülönben is tetszett már nekem a hun viselet: a hófehér ing, gatya, sastollas süveg, a lóhátonjárás. Csak az őszi viselet nem tetszett még. Az emberek olyanok, mintha valami rokonságban volnának az állatokkal: lovon ülő medvék.

Csáth sok fújás és káromkodás között kiválasztott egy rókabőr nadrágot, farkasbőr köntöst és borjubőr csizmát.

– Hallgass! – mordult rá Csáth olyan hangon, a minőt úri körökben nem igen hallottam.

A ruha csakugyan díszes volt. A köntöst oroszlánkörmös aranylánczok fogták össze. Persze azokat Csáth lemetélte, s nekem apró szíjjakat adott. De azért szép köntös volt. Mindössze egy kis molyrágás látszott a hóna alatt. A nadrágnak se volt más hibája, csak egy kis kopás hátul, de azt a köntös eltakarta.

– Uram, – mondottam farizeus képpel, – nem érdemlem én ezt, talán hitványabb ruha is akad itten.

– Ennél hitványabb nem akad, – morgotta. – Süveget is adnék, de akkor úrnak néznek, hát azt nem adok. Hanem ha fázik a fejed, kösd be kendővel, mint a többi.

Őszinte voltam, a mikor hálálkodtam a ruháért. Ha meglát Emőke! – ez volt a legnagyobb örömöm.

Bezzeg leestem hamar az egemből! Mikor a ruhát -130- fölpróbáltam, akkor láttam, hogy Csáth sokkal szélesebb és magasabb testű, mint én. Bő volt minden. Úgy álltam a köntösben, mint a két lábra emelkedő medve. Szíjjal kötöttem aztán át a derekamat.

A nőcselédek kaczagtak, mikor az öltözőből kimásztam. Maga Csáth is annyira nevetett, hogy könnyezett belé. Előkiáltotta a házbelieket is. És most már az asszony is nevetett. De csak Emőke ne nevetett volna!

Szégyeltem magamat. Szerettem volna leszórni a ruhát s elbujdosni a világba. De a határszéli keresztre még emlékeztem.

– Uram, – mondottam egyszer, – annyi szűcs van a táborban, nem lehetne-e ezt a ruhát átigazíttatni?

– Hova gondolsz, – felelte boszúsan. – Azt hiszed-e, hogy én minden esztendőben adok neked egy rend ruhát? Még nőhetsz, vastagodhatsz, aztán ez az egész életedre való!

Mikor a téli hidegek beálltak, akkor láttam, hogy miért viselnek a hunok szőrös ruhát. Hát bizony nem egyébért, hanem hogy szőrrel befelé fordíthassák.

Az emberek ha rakhatnak is tüzet a sátorban, nem ülhetnek mellette. Mindig kint vannak zord időben is, mert csak társaságban érzik jól magukat és csak lóháton. Hát akkora sátor nincs, hogy tíz-húsz ember benne ülhetne. Nekik így jó. A ruha melegíti őket. Csikorgós időben keztyűt is húznak. A süveget levonják a fülükre. Nincs olyan hideg tél, a mely a prémes ruhát által bírná járni.

De télen a nők is más ruhában járnak. Az uri nők fejéről a fátyol eltünt. Prémes süveget viselnek ők is. Csizmájok puha nyúlbőr, vagy macskabőr, térden fölül érő. Köntösük olyan, mint a férfiaké, csakhogy hosszabb és finomabb.

Az én hajam megnőtt, vállig ért már. Száraz hidegben nem is igen fáztam, de mikor a hó esett, -131- részint elolvadt a fejemen, részint jéggé fagyott a hajamon.

Atillához majdnem minden héten érkezett valami követség. Néha királyok is jöttek látogatóba. Persze nem olyan királyok, mint a római császárok, hanem barbár királyok, a kik sátorban laknak s félmázsa aranyat czipelnek magukon. Műveletlenek, de méltóságosak. A puhaságot nem ismerik, de nem is keresik. Atillát önként vallják feljebbvalójuknak.

Hát olyankor, mikor királyi látogató érkezett, a palotában nagy zengő lakoma volt, s reggel felé az uramat többnyire másodmagammal vezettem haza. A hunok veszettül ittak Atilla palotájában. Azt mondják: néha Atilla maga is jókedvű volt.

Lakodalom is esett mindennap. A nép muzsika mellett tánczolt és kumiszt ivott, a gazdagja azonban borral részegeskedett. Egyszer nálunk is azt beszélték a szolgák, hogy Emőke férjhez megy, s hogy Aladár királyfi veszi el, de nem lett belőle semmi. A királyfi egy szegény hunnak a leányát vette feleségül. Láttam a leányt. Nem volt olyan szép, mint Emőke.

XXIX.

Akkor már ha ebédre ment a gazdám Atillához, nem ácsorogtam a palota előtt. Tudtam, hogy csak napnyugta után kell érte menni; ha pedig a fővezérhez megy, akkor csak éjfél felé. Hát olyankor betelepedtem a konyhába.

Széles nagy rakott tűzhely volt ott, mindössze kétarasz magas. Nagy hasábfákkal tüzeltek, s délután jó volt ott ülni a meleg kövön, s bámulni a tüzet.

A téli hosszú estéken néha tízen is ültünk a tűz körül. De csak a csikósok, gulyások, a hun nemzetbeli -132- szolgák, meg én és Csokona, az öreg főrab. Néztük a tüzet. A hunoknak kedves mulatsága az. Nyári estéken is tüzet raknak a mezőn és nézik.

Egyszer magam ültem ott. A nők részint mostak, részint a padláson terigettek. Az idő napalkonyat felé járt s künn dara esett.

– Olyan ritkán találkozhatunk, – pedig én úgy szeretnék veled beszélni. Mert az én anyám is római alattvaló volt, és gondolnád-e azt, hogy én már tizennégy éves vagyok?

A leány nem látszott tizenhárom évesnek se. Semmi leányi nem volt rajta: olyan volt, mint egy szoknyában járó sovány fiu, szárazképű és többnyire szomorú. De ha engem látott, mindig mosolygott és köszönt. Ezt én nem szerettem.

Miért mosolyog? és miért köszöntget? ha ő nem volna a világon, talán rám bíznák a gyermekeket!

– Mert onnan számítjuk, – folytatta – hogy a kisasszony akkor született, a mikor Atillát fejedelemmé választották. Én meg utána két évre.

A korsóhoz ment és ivott, azután úgy ült, hogy szembefordult velem. Az Emőke viselt ruhája volt rajta, de a lábaszára meztelen volt, s vörös a hidegtől.

– A gyermekek alszanak, – mondotta. – A kisasszony a palotában van. Tánczolnak ma.

Aztán nem tudom még miket beszélt. A szeme szüntelen rajtam bolygott. Egyszer megint visszaült, és hozzám hajolt, mintha a vállamra akarná hajtani a fejét.

XXX.

Egy deczemberi délelőttön görög köntösű lovasok állítanak be az udvarunkba. Az egyikben megismertem a Vigilász fiát, a másikban Nómusz patriciust, a ki a császárhoz szokott járni.

Csáth még az éjjeli álmát horkolta. Én a kapu eresze alatt guggoltam. Néztem a hóesést.

Ahogy a görögöket megláttam, egyszerre elfűtött a meleg: halálra szégyellem magamat, ha Priszkosz csak rámtekint is!

Egy cseléd bejelentette őket, s ők fölmentek. Ajándékot vittek egy kis ládában, s körülbelül negyedóráig időztek Csáthnál.

– Csak két patricius: Anatoliusz úr és Nómusz úr, meg egy írnok, meg a tolmács.

Megkönnyebbülten lélekzettem. Egyszerre kinyújtottam a nyakamat, s vallató hangon folytattam: -134-

– Hoztunk sok aranyat. Három láda arany van velünk. Talán csak fölér egy embernek a fejével?

Azután ők kérdezősködtek, hogy ki vagyok én? Pedig gyakran láthattak Konstantinápolyban. Én valamennyit ismertem látásból.

A ruhám változtatott-e el, vagy hogy a bajuszom és szakállam az utóbbi hónapokban erősen kimohodzott, nem tudom.

Azt feleltem nekik, hogy hosszú lenne, elbeszélni a történetemet, hanem majd lesz rá alkalom.

Alighogy eltávoznak, hivat a gazdám, hogy menjek át a királyi palotába Konstantinosz írnokért.

– Uram, – mondom rosszat sejtve, – ha kívánod, hogy elolvassam a levelet…

– Nem, – feleli hidegen. – Ezt Priszkosz küldi. Hátha rólad is van benne szó.

– Maradj te is, – mondotta a gazdám. – Hátha olyasmi van a levélben, a mire a te magyarázatod szükséges.

Az a Konstantinosz római eredetű ember volt; sovány, csontos legény, de eszes ember és hideg, mint a tekenős béka. Még Aéciusz ajándékozta volt Atillának.

Tisztelt Uram.

Kivánok neked minden jót.

Továbbá azért írok neked, mert az én kedves szolgám, Zéta, elhagyott engem, és hozzátok utazott. Mind e napig vissza nem tért. -135-

Én azt a fiút gyermekkorától fogva neveltem, s tanítottam. Az volt vele a czélom, hogy a császári palotában szerzek neki állást, a mit meg is érdemel, mert elméje kitünő, s becsületessége páratlan.

De annak a szerencsétlen fiúnak valami megzavarta az eszét. Elszökött tőlem, s most valahol Atilla országában kóborol.

Kérlek, kerestesd őt meg, és küldd vissza e követekkel. Ha pedig valaki elfogta volna, s rabságban sinlődne, izend meg: kinél van, s hogy mennyiért válthatom ki? Ha nem nagy az összeg, mindent megteszek érte, a mit csak tehetek.

A követek egy aranyozott ezüstből való vázát visznek neked. Az én csekély ajándékom ez. Fogadd szívesen.

Tisztelő szolgád
Priszkosz rétor.

Csáth bámulva nézett rám. A felesége a vázát forgatta az ablaknál. Emőke végighallgatta a levelet, és átfordult a másik szobába.

– Nem értem, – mondotta Csáth összevonva bozontos szemöldökeit. – Nem Priszkosz maga ajándékozott-e téged nekem? Hiszen levelet is irt! Hé anyjuk, keresd csak elő azt a levelet. Olyan kicsi vékony. Ott van a gerenda alatt az öregházban.

– Uram, – mondottam összeszedve minden lelki erőmet, – vallomással tartozom neked. Azt a levelet nem Priszkosz írta, hanem én.

Elfelejtettem, hogy barbárral beszélek, s nem művelt emberrel. A barbárnak nemcsak a ruhája barbár, -136- hanem a lelke is. Időnkint kitör belőle az állat. Az ember földönélő isteni lélek. De állatokkal van összegyúrva. A művelt ember isteni mivolta mindig tisztán fénylik, a műveletlen ember isteni mivolta csak olykor ragyog elő, mikor szenved, vagy szeret.

Csáthban is egyszerre megbődült az állat. Nem várt magyarázatot. Ő csak azt látta, hogy én meg mertem csalni. Fölkapta a széket és nekem rohant.

Én csak a karomat tartottam védelmül a fejem fölé. De a rettenetes csapástól a karom leroppant, leletytyent, – eltörött. A szék is eltörött. Csáth kezében csak a székláb maradt. Azzal is úgy sujtott főbe, hogy eszméletlenül terültem el a szőnyegen.

XXXI.

Egynéhány nő állt mellettem. Az egyik az ágylábra borulva, hangosan sírt.

Vizet hoztak. Rába asszony lehúzta rólam a köntöst, és az ölébe fogta a fejemet. Mostak.

Hogy mekkora a sebem, s mi történt velem, nem tudtam, csak a dézsába csurgó vizen láttam, hogy bíborszínű.

Később egy táltos lépett be. Bial nevű göthös ember. Fakérget, földet és háncsot hozott. A karomat beleillesztette -137- a fakéregbe. A földdel körültapasztotta, azután az egészet körülkötötte háncscsal.

– Ugyan ne picsogj itt, – mondotta neki a táltos. – Nem hótt ez, hogy siratni kölljön.

Aztán, mikor kiment, meghallottam a deszkafalon át, hogyan vigasztalja a cselédeket. Így vigasztalta:

Orrhangon beszélt, s valami fitymálást éreztem mindig a hangjában. Később ismertem meg azt az embert, hogy becsületes, jólélek.

A seb okozta-e, vagy az a sötétség, a mely a lelkemre borult, érzéketlen voltam, mint a kő.

Rába asszony másutt keresett tanyát. A szobácskát átengedte nekem. És a cselédek fölváltva ápoltak.

A cselédek… itt meg kell állanom. Azok a cselédek mind rabok voltak, csak a csikós, gulyás, kanásznép között akadt egy-egy nyomorodott kezű, vagy más hibával járó hun ember. Meg a két ajtónálló volt hun, az egyik a vastag derekú Uzura, a másik az óriás termetű, de gyermekhangú Ladán.

Én azokkal nem igen beszéltem, azután se, mikor már összeszoktak velem. Nekem az ember a betűismeretnél kezdődött. A ki nem olvasta Plátót vagy legalább is Vergiliuszt, az én előttem állat volt.

Hát biz azok hirét se hallották Plátónak, s még kevésbé Vergiliusznak. Emberarczú állatok voltak. Gondolataik csak a napi dolgaikon forogtak, meg egymás személye körül. Semmi eszmei soha a beszédükben! Megvetettem őket. A gazdámat is.

– Ez is csak olyan állat, mint a többi, csak hogy a természet szép alakba öntötte. -138-

De hát láttam már én szép alakot sokszor; sőt ha a márványba faragott nőt tartjuk próbaképnek, akkor még szebbet is láttam.

Nem volt szabályos az arcza. Azon arczok közül való volt, a melyekre rápillant az ember, de nem áll meg rajta a tekintete. Hanem ha a szavát hallja az ember, az a kellemes, jóságos, zenés hang, az már megfogja. Az arcz megelevenül. A tekintet nem birja többé elhagyni.

Akkor látja az ember, hogy voltaképen szép arcz az. Bűvölően szép! Minden vonása hallgató zene. S ő maga csupa rejtelem!

Így voltam Emőkével az első ismeretségemben. Később mindinkább lekötött. Úgy tetszék nekem, mintha nem is földi teremtés volna, hanem valami magasabb rendű. Aztán ha nem is jártas a tudományokban, lám a galamb egy betűt se tud, mégis kedves. Az ember, ha galambot fog, meg nem állja, hogy meg ne csókolja.

A nők kivétel nélkül érdeklődtek irántam. Mintha testvérük volnék. Egy pillantásom elég volt, hogy tudják, mikor kivánok vizet, mikor ételt, mikor csendességet.

Azt is gondoltam, hogy talán mégis úrnak éreznek ezek engem, s önkénytelenül is hódolnak az én műveltségemnek.

Nem tudtam, mekkora zúzódás van a fejemen, de nagy lehetett, mert fölemelni nem birtam. Sebláz rontott reám. A fejemet mérhetetlen hegynek éreztem. S mintha akkora tüzes folyó hömpölygött volna benne, mint a Duna!

Meddig feküdtem a láz viharában, nem tudom. Egyszer csak magamhoz tértem, s fölnyitottam bágyadtan a szememet. A szobában nem volt más, csak Kopi: -139- akkor tett be vizet. A hogy megfordult, s látta, hogy nyitva a szemem, megszólított:

Ma is különös nekem, hogy az a tyúk jutott először eszembe. Örültem, mikor megláttam, s mintha testvérem volna, úgy szólítottam meg:

A tyúk rettenetesen meg volt ijedve, mikor hozták, de a szavamra azonnal lecsillapult. Mellém ült, s nézett, s boldogan kariczált. Látszott rajta, hogy megismer. Beszélgettünk, mint mikor egészséges voltam. Elkérdeztem:

– Kapsz-e enni, inni öreg? Nem vágnak-e a tyúkok? Odajársz-e hálni még az ágyam alá?

Egyszer, mikor magamhoz tértem, valami kellemes hűvösséget éreztem a homlokomon. Ahogy fölnyitom a szememet, látom, hogy Emőke ül mellettem, s az ő keze az a hűvös.

Mellette Dsidsia áll. Halkan beszél valamit. A hólyagablak napfénytől sárga. A szoba világos.

Amint észrevette, hogy a szemem nyitva van, a kezét elvonta és fölemelkedett.

– Ha téged látlak, nem vagyok beteg. Úgy érzem, mintha május volna körülöttem. És mikor a te szavadat hallom, mintha angyal-éneket hallanék.

Elgondolkozva nézett reám, aztán mintha másra akarná fordítani a beszélgetést, azt mondja:

– Apám is sajnált. Tudod, hogy hirtelen ember. Mért mondtad meg, hogy te hamisítottad a levelet? Néha bölcsebb vagy a táltosoknál, néha meg olyan gyerek vagy, hogy nem biznék rád egy tejes bögrét.

– Ez a baj. A hazugság önvédelem. Kell. A férfi fegyvert visel az oldalán, a nő és a rabszolga hazugságot. Az a mi pajzsunk.

– Bort fogok küldeni. Idd, hogy meggyógyulj. Azután: igérd meg nekem, hogy hazamégy. Apám elbocsát váltságdíj nélkül. Már meg is izente Priszkosznak.

– Én nem megyek haza. Én nem bánom, akármennyit kell is szenvednem, nem tudok élni annélkül, hogy téged ne lássalak.

– Dehát te őrült! – szólt halk szemrehányó hangon, – nem tudod azt, hogy ennek a te szenvedésednek czélja nincsen!

– Ha egy óvatlan pillantásodat elfogják, a következő órában rettenetes halállal ölet meg az apám.

– Nem jogosítottál, de meg sem tilthatod. Rab vagyok; keresztre feszíthettek, a mikor akartok, de azt meg nem tilthatja nekem semmi hatalom, hogy azt ne álmodjam, a mit álmodom.

Egy perczig szótlanul nézett reám, s úgy tetszett nekem, mintha könyben úszna a szeme.

– Mért kérnél arra? Én neked terhedre nem leszek. Ha láthatlak, öröm az nekem. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Az nekem gyönyörűség. Tudom, hogy nem lehetsz enyém soha. De csak azt mondd meg, azt az egyet, te adtad-e a rózsát?

XXXII.

Legtöbbet Dsidsia volt nálam. Ült az ágyam mellett, és leste, mit kivánok. Beszélt, csicsergett, akár hallgattam, akár nem. Mikor aztán mennie kellett, megsimogatta a kezemet, és úgy ment el.

– Nem tudom, mi a bajom, de borzasztó szomjas vagyok. Tégy a vizembe egy marok havat.

A világ zöld volt már. Az udvaron kislibák legeltek. Az égboltozat kék volt. A levegőben fecskék kerengtek csoportosan. A boglya mellett néhány pitypang sárgállott a fű között.

Oda vezettettem magamat. A tollas ördög mellém ült, és együtt sütkéreztünk a napfényben.

Csudálatos tüze az égnek a nap. Fűti a világot és -142- világosít. Fényében erő van. Az élteti az erdőt, a mezőt, az embert.

És akkor ahogy rám sütött, úgy éreztem, mintha hó volnék én is, és ő fölszívna; és én egyre kisebb és kisebb vagyok, és édes megsemmisüléssel oszlok bele az örök álmodásba.

Az én táltosom utoljára látogatott meg azon a napon. Levette a kérget a karomról, és elégedetten simogatta hosszú, deres, sárga szakállát.

– Jó Bial, – feleltem hálásan – engedd meg, hogy beteg kezemnek első mozdulata egy kézszorítás legyen. Tudom, hogy én rab vagyok, te meg úr vagy, s hogy nem illő ez a kivánságom, de emberek vagyunk.

– Jó, jó, – mondotta a kezét nyujtva. – Te okos ember vagy. Ha fölszabadulsz, gyere el hozzám: olyan táltost nevelek belőled, hogy még esőt is tudsz idézni.

– Ha fölszabadulok, – feleltem – az első arany, a mely kezembe jut, a tiéd lesz.

Lemosta a kezemről a földet. A fejemet is megnézte még egyszer, aztán megsimította az arczomat.

– Csak feküdj a napon! – szólt utolsó tanácsul. – A nap kiszívja a betegséget. Máskor is, ha beteg vagy, csak hivass engem. A kire én ráimádkozok, az mind meggyógyul, ha az Isten is akarja. Mert az én apám hires orvos volt. Atilla most is annak a poharából iszik. De nem is fog rajta semmi ártalom.

Később aztán járkálni is próbáltam. Persze csak bóczorogtam az udvaron. Csáthné két rend nyári ruhát adott: gyolcsból valót. Az nagy öröm volt nekem. Hegyesre pödörtem immáron jól megnőtt bajuszomat és a palota elé ültem.

– No, – gondoltam – kár volt még mutatkozni. Ha megint megharagszik, aligha ragaszt engem össze többé Bial táltos uram!

– Folytassuk, – mondotta – a beszélgetést. Hát miért tettél engem bolonddá?

Az asszony meg az apja ott ült a szobában. Emőke is átlebbent a másik szobából, és az ajtófélfának támaszkodott.

– Uram, – feleltem – lágyuljon meg a haragod irántam: nem vagyok talán annyira kormos, mint a milyennek látszom. Én, hogy a gazdámmal itt voltam, megszerettem a hun életet. Egy napon Szabad-Göröggel találkoztunk, a ki aranylánczoktól terhelten ékes hun ruhában jött elénk. Elmondta, hogy ő rab volt, de csatába ment a kazarokhoz az urával, s most a volt rab egy asztalnál eszik azzal, a kinek szolgált.

– Ez igaz, – felelte Csáth jóindulattal. – Hát ezt akartad utána csinálni?

Emőke arcza kiderült. Tekintete meleg sugárral állt az arczomon. Óh, de szerettem volna tudni: mi volt akkor a gondolata?

– De hiszen Priszkosz fölszabadított téged, és előkelő állásra nevelt!

– Nem biztam az udvarban. Ott nők kormányoznak. Itt férfiak. Láttalak téged uram, és kinéztem az arczodból, hogy te jó ember vagy, uram. Gondoltam: beállok hozzád rabnak, s mihelyt háború lesz, melletted harczolok.

– Ez derék, – szólott előttem megállva. – Ezt kellett volna rögtön mondanod, nem pedig alakoskodni! Most már nem adlak vissza Priszkosznak. Bizony nem engedem, hogy téntát nyalj többé! De ezt egyenesen is megmondhattad volna. -144-

– Hát jól van. Rab maradsz, mert rabbá vetetted magadat, s nem volna értelme annak, hogy előbb szabadulj, mintsem hogy megérdemled. De mivel derék ember vagy, legelőször is visszakapod a pénzedet. Asszony, – szólt a feleségének – add vissza ennek a fiúnak az erszényét.

– Kérlek uram, – feleltem – légy olyan kegyes, tartsd magadnál. Én venni nem akarok semmit, nincs is szükségem semmire, csak a ti kegyelmes jóindulatotokra. Legfeljebb egy arany kellene belőle, hogy megajándékozzam Bial táltost.

– Retek neki, nem arany! – rikkantotta az asszony. – Majd bizony! Kapott egy bornyut, a miért gyógyított. Elég az neki.

Az az asszony mostoha anyja volt Emőkének. Azt hiszem, Csáth jobban félt tőle, mint Atillától.

Aznaptól kezdve kijártam minden délelőtt a 14–15 éves gyermekek közé nyilazni, lándsát dobni és lovagolni.

Persze csak azt gyakoroltam, a mit az egészséges karommal lehetett. Voltak ott tanítók, a kik mindent megmutattak az ijjhur-sodrásról a lovon való megfordulásig. De különösen a kürtjeleket kellett jól ismerni. Minden mozdulatra, minden harczi cselekedetre volt kürtjel. Azt a hunok gyermekkoruktól hallották, hát könnyű volt ismerniök, de énnekem mindaz új volt. Föl kellett jegyeznem, s otthon is tanultam.

Legnehezebb volt azonban a lovaglás. Én jól tudtam lovagolni: Konstantinápoly szemetes utczáin többnyire lovon jártunk, de azok a vad rohamok, a miket a hunoknál kellett csinálnom, mindig nyaktöréssel fenyegettek.

A roham mindig sűrű csapatban indult, s tova-tovább kiszélesedett a raj, mint a legyező. Az ellenség többnyire egy nyirfa liget volt, a melyet arra a czélra ültettek oda. A ligetnél ki kellett lőni a nyilakat, s a kürtszóra hirtelen megfordulni és visszavágtatni. -145-

A csataviselt emberek magyarázták aztán, hogy a rohamot és visszafutást az igazi harczban néha háromszor is meg kell cselekedni. Az ellenség olyankor utána merészkedik a hunoknak. Akkor hirtelen meg kell fordulni és új nyilat kell lőni, azután szembe rugaszkodni a nyilaktól megzavart ellenségnek, és mikor már elértük őket, lándsát dobni rájok. A többi aztán kard, csákány, fokos, árkány és buzogány dolga. -146-

XXXIII.

A táltosok ott sátoroztak Atilla palotái mögött. Rudakra tűzött lókoponyák jelezték minden sátor előtt, hogy ott pap lakik. S valamennyinek a bejárata előtt egy kicsiny négyszögletes kőoltár állott, a melyen tüzecske füstölgött.

Legdiszesebb sátora volt az öreg vak Kámának, a ki még Balambér idejében kezdte a paposkodást s bölcs ember volt. Fontos ügyekben ott lehetett látni mindig a főurak között. Ritkás ősz szakálla melle közepéig ért, s vékony hosszú bajusza balfelől araszosan kinyult, jobbfelől meg többnyire lelógott. Annak a papnak az a híre volt, hogy belelát a jövendőbe, de nem szabad mindent megmondania, mert ahány igét elárul a jövőből, annyi napot veszít abból a száz esztendőből, a mely neki életül ki van mérve ezen a világon.

A sátort csupa fehér lóbőr takarta, ámbátor valamennyi táltosnak olyan sátora volt, csakhogy az övé terebélyes, árnyék-ernyőkkel felszerelt.

Sok gyermek nyüzsögte körül. Azok mind az ő unokái voltak. Vidám lármájukat a vak ember napestig hallgatta. -147-

A papi sátorok körben álltak egy nagy kerek tér körül. Minden papnak megvoltak a maga hívei, mert minden papnak megvolt a maga külön ereje.

Az öreg Káma volt a főpap és főlátó, viharcsillapító, seregáldó. Kezének rátevésével életre tudta kelteni a fölakasztottakat. A vihar megszünt, ha bűvös botját fölkavarintotta az ég felé.

Az öreg Iddár volt az áldozó. Nagyfejű, vállas, hetven éves ember. A hangja dörgő, a tekintete olyan erejű, hogy a levegőben megállította az ellenség nyilait, úgy, hogy a nyilak ártalom nélkül estek le a földre.

A fiatal Zobogány volt a főimádkozó és énekes. Hangja erős, mint a kürtszó, s éneke velőkig ható, bűvölő erejű. Azt beszélték róla, hogy van egy imádsága, a melylyel eltompítja az ellenség fegyvereit, s ólommá változtatja az aczélt is.

Bogár táltos (kövér, víg, szőke ember) volt a tűz papja és a népnek iródeákja. Ha levél kellett ide vagy oda, ő rótta föl a buta hun betűket. Persze jól megfizették. Arról nem hallottam semmi csudásat. Mindössze azt mondták, hogy a tüzes követ a markába veszi. Azt én is megteszem, s minden keleti bűvész megteszi.

Györhe táltos igézéseket, szemveréseket gyógyított. A közrendű hunok temetésén ő volt a sirató, lakadalmakon a szerencsekérő. Áldozásoknál ő metszette ki az állat nyelvét, s tartotta kanálban, míg a főpap átvette.

Bucsa táltos gyógyította a szembajokat. Áldozásoknál ő vágta le az állat fejét, s tűzte póznára, hogy a rossz szellemek elijedjenek.

Bial táltos a csonttörések összeragasztásában volt mester. Áldozásoknál ő fogta föl az állat vérét, s öntötte az oltár alatt lévő üregbe a Gonosznak.

Sármánd, a nehéznyavalyát gyógyította sikeresen. Szent tánczos volt, fegyverbűvölő, ellenségátkozó. Ha a csecsemőre vizet csöppentett, teste sérthetetlenné vált a harczokban. -148-

Damonogh a szüléseknél imádkozott, különösen az idegenbemenő embereknek áldotta meg a nyilait. A szeretőknek tanácsot adott. A forgószelet kézlengetéssel elűzte. Az átkokat vissza tudta ordítani az átkozódókra.

Vitos táltos, ájtatos, pupos, vén ember, a lovak és más háziállatok betegségére olvasott rá, s adott orvosságot. Volt neki szere, amelylyel ha bekenték a ló száját, a harcban leharapta az ellenséget a lováról és eltiporta.

Szóval mind tudott valamit, a miből megélt. Legtöbbet mégis, azt gondolom, az amuletek eladásából szereztek. Nem volt hun, akinek valami ne lógott volna a nyakában, persze a köntös alatt. Még a ma született kis gyermeknek is, mihelyt megfürösztötték, piros fonalat kötöttek a kezecskéjére, hogy a rossz szellem ne árthasson neki.

Én persze csak nevettem azt a vallást. A keresztény vallásban is több a külsőség, mint a mennyire értelmes embernek szüksége van, hát még a pogány vallásban! Ámbár a külsőségben voltaképpen egy a pogány vallás a kereszténynyel: csakúgy oltárnál áldoznak, csakolyan hosszú ruhában járnak a papok, csakúgy mondják, hogy: könyörögjünk! imádkozzunk! az imádság csakúgy magunkra mondott jókivánságok halmaza, mint a pogányságban, – s a papok itt is, ott is kövérek.

Bial táltos otthon volt. Sátorának szélesre bocsátott ernyője alatt ült Zobogány főpappal. Előttük asztalka, s azon tök-kulacs, meg két ezüst pohár.

Megálltam szerényen tőlök öt lépésnyire, s vártam, hogy megszólítsanak.

– Én vagyok uram, – feleltem. – Eljöttem hozzád, hogy mégegyszer megköszönjem szives fáradozásodat.

– No ez szép. Dehát ne állj ott az esőben. Kerülj beljebb! Hé, gyerekek, – kiáltott be a sátorba, – hozzatok ki párnát. -149-

Zobogány, noha nagy úr volt, tiz-tizenöt rab ura, nem csekély bámulatomra szivesen nézett reám.

– Hallottam már rólad, – mondotta. – Téged Priszkosz küldött ide és tudós ember vagy. Persze körösztény vagy, mint a görögök mindnyájan.

– Meg vagyok keresztelve, – feleltem – de nem tartozom semmiféle vallási osztályba se.

– Könnyen. Ahogy két fűszál nincs egyforma, két embernek a vallása se lehet egyforma. Én a keresztény vallásból csak azt fogadom el, a mit Jézus mondott, meg az ő tanítványai.

– Az nagy és szent ember volt, – mondotta Zobogány sóhajtva. – Hallottam felőle és nem aludtam miatta egynehányszor. De lehetetlen az embernek úgy élnie, ahogy ő kivánta.

Zobogány sovány és lógó bajuszú ember volt. Körülbelül harminczöt éves, álmodozó, lassú mozgású. Fia volt különben az öreg Kámának.

– Mindig van itt egy-kettő, – felelte Zobogány. – De nem sokra jutnak. Mihelyt a hun azt hallja, hogy az ember ne harczoljon, hátat fordít nekik.

– Egyetlen egy hunt se térítettek meg soha. Csak a szegény idegen rabszolgák, azok keresztelkednek meg.

– És – kérdeztem alázatosan, – tisztelt pap uraim, szabad volna-e tudnom, hogy nektek mi a véleményetek a harczról?

Egy hun asszony lépett elénk. Nyolcz éves fiúgyermeket hozott a hátán. Bial táltost kereste. A gyermek lábára rálépett a ló.

A sátorból padot hoztak ki, s ráfektették a fiút. Nem jajgatott. Tapasztalásból tudtam, hogy a csonttörés nem fáj az első napon. -150-

– Hogy mink minek ítéljük a harczot? Szükséges az, öcsém. Nem mondom, hogy jó, de nem lehetünk meg nélküle. Ha a keresztény vallást elfogadjuk, bele kell szórnunk a Tiszába minden fegyverünket. A ki minket megüt jobbról, tartani kell a balfelünket. A ki nekünk árt, annak használnunk kell. Ez ma még képtelenség. Ha Atilla ma eloltaná a hun isten oltári tüzét, s keresztet tüzne a helyére, s megesküdne, hogy a biblia szerint él, holnap eltörülnék a hun népet a föld szinéről. És ki szúrná az első kardot Atilla szivébe? A római pápa!

– De gondoljuk el, – feleltem – hogy az egész világ elfogadja a keresztény vallást és nem harczol többé.

– Nem tartom lehetetlennek, – bocsáss meg uram, nem azért mondom ezt, hogy feleseljek veled, hanem csak, hogy az igazságot megtaláljuk.

– Szeretem, ha beszélsz. Csak bátran. Én meg nem haragszom, akármit mondasz is.

– Csak azt óhajtom mondani, hogy ha egyes emberek meglehetnek verekedés nélkül, meglehetnek nemzetek is. Mert a nemzet is egyes emberek sokasága.

– De az emberiség a gyermekkorát éli. Olyan gyermeket még nem láttál, a ki nem verekedik.

– Az ember nem más, mint állati testben fejlődő istenke. Így mondom istenke, mert nem találok rá más szót. Az ember lelke ép úgy csirából fejlődik, mint a növény, de egy test nem elég arra, hogy megérjen benne, sok testben kell élnünk.

– Mielőtt ember voltál volna, voltál fű, voltál virág, voltál fa, voltál légy, voltál cserebogár, farkas, ló, oroszlán, szóval minden.

– Nem, de lehető… Nem is lehet másképen. Nem érzed-e magadban hol az egyik állatot, hol a másikat?

– Nem ismersz-e olyanokat, a kik gyüjtenek, mint a hörcsök, a kik vérengzők, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra alkalmasak, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kigyó? Ez nem egyéb, mint megtartott tulajdonság az előbbi állapotból.

– Arra, hogy a lélek sok erőt és sok jó tulajdonságot szedjen össze. Egy emberélet erre nem elég.

– Bizonyosan megint tökéletesebb állapotba jutunk. Semmi esetre se olyanba, mint a keresztények hiszik, hogy beülünk egy szép, fényes, tiszta helyre és az angyalok muzsikáját hallgatjuk, énekelünk, imádkozunk, szent semmittevésben töltjük az örökkévalóságot. Az ember lelki természe nem olyan. Mozog, alkot folyton a Teremtő is. Ez az élet. Az embernek a halála után is mozognia, alkotnia, küzdenie kell, csakhogy más helyen, más ütközők között. Értelmünk egyre finomabb lesz, szívünk jobb, cselekedeteink, törekvéseink nemesebbek lesznek.

– De én nem emlékszem arra, hogy mi voltam, micsoda tapasztalatokat gyüjtöttem például tücsökkoromban.

– Azt nem is akarja a Teremtő. Elég, ha a lelkedben megvan a szerzemény. Nem látsz-e például -152- olyan embereket, a kik már gyermekkorukban hajlandók valamire? Például a zenére, költésre, faragásra. Az a gyermek nem tudja, hogy honnan termett benne az az ügyesség, az a hajlandóság? Hát bizony csak onnan, hogy néhányszor már ember is volt és ugyanazt gyakorolta már.

– Azt hiszed, hogy mindezt értené a nép? Hiszen te sem érted, pedig te tanult ember vagy. Majd évezredek mulva. A népnek ma még bűvölés kell és jelek, a miket a testi szem láthat. A lelki szem, az még nincs bennetek fölnyilva.

Félbe kellett hagynunk a beszélgetést, mert Bial táltos föltette a bűvös süveget, s áhitatosan pislogva, ráimádkozott egy könyvből a gyermekre, hogy a gyógyulás sikeres legyen.

XXXIV.

Egy nyári napon hire szállt, hogy Theodoziusz meghalt, s hogy a kormányzást a nénje, Pulcheria vette át.

Atilla nem várta meg a Pulcheria követeit: poczakos Eszlásznak megint lóra kellett ülnie, hogy lelovagoljon a Márvány-tenger mellé. Kiválogatták ezuttal a legmorczosabb képű embereket: Hardót, Keszit, bikafejű Mácsát, de még a csatlós szolgák közül is azokat vitték el, a kiknek a pofája legrendetlenebb.

Hogy addig mindig aranyat küldtek a Krizafiosz feje helyett, a város tele volt azzal a hírrel, hogy indulunk Konstantinoszba. -153-

Az emberek nagy csoportokban beszélgettek. A főurak déltől éjfélig ott lebzseltek Atilla körül. Konstantinápoly óriási térképe ki volt terítve a palota nagytermében egy asztalra, s rajta kirajzolva minden palota; a tenger vize zöldre, s hajókkal betarkázva; a királyi palotán arany koronakép.

Edekon, Csáth, Berki Oresztesz – ezek magyarázták, hogy melyik épület micsoda.

Én csak két esztendő mulva láttam azt a térképet, de bámultam a tökéletességén.

Mi célja volt velem Csáthnak, hogy ezt megengedte? – ma se tudom. Lehet, hogy abban a kérges emberben mégis jólélek lakott, s hízelgett neki az én bizalmam. Atilla körül tíz előkelő ember is volt olyan, a ki idegenből származott, s a szolgaságból emelkedett föl, lehet, hogy Csáth is le akart kötelezni magának egy úri embert. Talán arra gondolt, hogy ha én urrá válok, neki vagy a családjának a jövendőben nagy hasznára lehetek.

Mindennap későn este tértem haza. Emőke már akkor a hálóházban volt, én magam meg nagy fáradtan csak éppen megettem a vacsorámat, s aludtam, mint az ólom.

Végre visszatért a küldöttség. Kürtök szóltak és az előreszáguldó lovasok kiáltották diadalmasan: – Hozzák az orgyilkos fejét!

Hozták is. A város végén már kivették a mézből. És a sápadt kövér ember fejét dárdára tűzve vitték végig a városon. -154-

XXXV.

Csáth egész éven át mindennap Atillánál ebédelt. Én ezt eleinte dőzsölésnek véltem. Gondoltam, az ilyen barbár nép az evést ivást tartja az élet fő gyönyörüségének.

Azok az ebédek csak ünnepi alkalmakkor voltak zajosak, vagy ha Atilla idegeneket vendégelt meg. Máskor az ebéd mindig tanácskozás volt.

A király személye így családias körbe egyesítette a hun előkelőket. Mindegyik elmondhatta a véleményét, s a feltünőket megvitatták. Az öregek szava mindig sokat nyomott, s végül Atilla hozzáadta a maga okosságát. A szerint határoztak.

Ebéd után hol korábban, hol későbben szétoszlottak, ki-ki a maga dolgára. Atilla is vagy a feleségeit látogatta vagy a fiatalság hadi gyakorlatát nézte meg, vagypedig követeket fogadott, a kik minden világtájról sűrűn jártak hozzá.

Egy októberi esős napon estefelé a kovácsunk műhelye előtt ültem. Az udvar egyik sarkában dolgozott -155- az az ember. Többnyire lovat patkolt s nyilakat kovácsolt.

Akkor éppen azzal foglalkozott, hogy a nyilak szárát bélyeggel sütötte be. A bélyeg ugyanaz volt, ami a családi jelvény: egy kézben két kard s a nap. Én is azokkal a nyilakkal lőttem. Gyakorlatok után a hun fiuk összeszedték az ellőtt nyilakat és a bélyegek szerint visszaosztották a tulajdonosaiknak.

Az én nyilaim fenyőfából készültek. A gazdám nyilai tengeri nádból. Most már a nagyobbik fiú is kapott nyilakat. Azok közönséges nádból készültek.

Hát ahogy ott nézem, milyen ügyesen tollazza a kovács a nyilakat, jön Kaza udvari szolga lelkendezve, hogy menjek föl üstöllést a palotába, Atilla elé.

Szentül azt hittem, hogy Priszkosz érkezett meg és hogy megint megtörik valami csontomat.

De nem az volt. Amint bevezetnek, látom, hogy ott ül valami ötven ember a borszagú terem közepén Atilla körül az asztalnál. A király mellett jobbról Barcza, a király nagybátyja, balról Aladár. Ott van a fővezér, Csáth, Edekon, Dorog, Mácsa, Kászon, Vacsar, Upor, Bálán, Madarász, Damó, Zsögöd, Csomortán, az öreg Barakony (a Csáth apósa), Salló, Kontsagh, Hargita, Urkon, – szóval mind a főurak. Az asztal fehér abroszszal van beterítve. A terem oszlopain fáklyanagyságú viaszgyertyákat gyujtogatnak a szolgák. Kamocsa, egy kerekfejü s vastagnyakú hun beszél állva, Atilla felé fordultan. Az arczok nevetők, vörösek. Nagy a jókedv.

Kaza bevezet az ajtón. Várakoznunk kell, míg Kamocsa beszél. Az uram is int, hogy várjak, de Kamocsa épen végzi a beszédét. A kupáját fölemelve mondja:

– És most üdvözöllek, király uram. Nem tehetek másképen, mint hogy vőlegényi mivoltodban üdvözöljelek. S nem lehet az, hogy egyuttal arra is ne -156- köszöntsem a poharamat, akit menyasszonyodként köszönteni most már kénytelen vagyok.

Harsogó nevetés követte ezeket a szavakat. Az öregek is döczögve nevettek. A vén Barakony az asztalra csapott és kiáltotta:

Először láttam mosolyogni s különös volt nekem. A zöld alma mikor pirosra változik, a komoly ember mikor mosolyog, mintha nem egy és ugyanaz volna. De csak a szeme mosolygott, az a rettenetes két fekete szeme, amelytől még a hegyek is reszkettek.

Perczekig tartott, míg elsimultak a derültség hullámai. Akkor a gazdám intett, hogy menjek hozzá.

– Ime, uram, – mondotta – ez az a rabszolga, a kit említettem. Ez nem hazudik, ha fejbevered is.

Nem tudtam, mi a szokás: meghajoltam, aztán meg letérdeltem. Gondoltam: rabszolgának talán így illik.

– Kelj föl, – szólított meg Atilla. – Most már hun vagy, hát se ne térdelj, se ne hajladozzál.

– Ösmered-e, – kérdezte – Honoria herczegleányt, harmadik Valentinián császárnak a hugát?

– Egyszer láttam őt, – feleltem habozva – mikor még Konstantinápolyba volt bezárva.

– Azt hiszem uram, él még. Mikor én eljöttem élt. Ravennába vitték. Ott is fogva tartják.

– Azért, mert neked, király uram, ezelőtt tizenhat esztendővel jegygyűrüt küldött.

Atilla szemében megelégedés látszik. Körülpillant az urakon. Halk moraj és mozgolódás. Aztán ismét csend. -157-

Erre szavaimra kitört a nevetés. Kitört, mint a vezuvi kráter. Csáthra pillantottam, hogy miért nevetnek? Csáth a kezével intett, hogy jól van. De ő is nevetett. Aladár királyfinak minden foga fehérlett a nevetésben.

– Csak arra emlékszem, hogy hosszú orra van, mint Nagy Theodoziusz minden ivadékának és hogy az arcza hervadt.

A nevetés kidurran. Nagyhajú Dorog szinte fetreng belé a széken. Atilla nagybátyja, Barcza arczán öreg könnyet látok lecsordulni, testének nagy hája szinte reng a nevetéstől.

Csak én állok komolyan az egész társaságban, mint a bolond. A zürzavaros hangokból a fülem kihalászni próbálja a nevetés okát, de hasztalan: ötven ember beszél és nevet egyszerre.

– Fiú, – szólt ismét hozzám – mondd meg nekem, hogyan gondolkoznak rólam, mit beszélnek rólam a római birodalomban.

A kérdése nyájas, de én lelkemben mégis remegek belé. Nem tudom mihez mérni a szavamat, nincs vezérgondolatom. A nagy vidámságban egyedül én állok tájékozatlanul. Azonban Atillát nem szabad várakoztatni, – feleltem:

– Hát uram, az udvarnál azt tartják rólad, hogy különös fajta oroszlán vagy, a kit aranynyal kell etetni, különben széttéped a világot. -158-

– Nem az udvart kérdezem. Az csak kis társaság, az ismer engem. Hanem azt mondd meg, hogy úgy általában abban a nagy birodalomban mit beszélnek rólam?

A gazdámra pillantottam. Láttam, hogy a szeme gyönyörűségtől ragyogva áll rajtam. Int a fejével, hogy csak beszéljek bátran. Én hát vakmerő nyíltsággal folytatom:

– Az a vélemény rólad, felséges király uram, hogy boszorkánytól született szörnyűség vagy mint minden hun. Ezenkívül azt beszélik, hogy a fejed kopasz, az orrod olyan, mint a disznóé, a füled lelóg, mint a kutyáé és beszélni nem tudsz, csak morogni.

A kaczagásnak olyan vihara tört ki a teremben, hogy magam is alig birtam a komolyságomat megtartani.

Az emberek vonaglottak. Eszlász elkékült arczczal ordított, Berki fuldokolva röhögött. A fővezér szeméből patakzott a könny. A gazdám üvöltve verte az asztalt. De még a király mögött álló szolgák is kunczogtak. Tomor pohárnok befogta a száját, s ide-oda tekergett Aladár mögött, hogy nem mert hangosan nevetni. De a többi, az szabadon eresztette a kaczagását. Én olyan nevetést, olyan hahotázást, röhögést, nyerítést életemben nem láttam. Volt olyan főúr, a ki lefordult a székről s a földön kinlódva rángatta a nevetés görcse. Még az agg Barakony is kipirosodott arczczal döczögött és rázta a kezefejét a levegőben.

Én csak Atillára néztem. Az ő arczán ismét az a finom mosolygás játszott át, a mi előbb. A mily sötét és félelmes volt az az arcz örökké nyugodt komolyságában, ép oly kellemes volt, mikor a vidámságnak sugara vonult át rajta.

Azon aggódtam, hogy talán a bolond Cerkó szerepébe estem, s ezt rab létemre se tartottam volna szerencsémnek, azonban Atilla intett, hogy elmehetek. -159-

Megvártam őt az ajtóban, hogy talán szól valamit, s magamban röstelkedtem, hogy én ezeknek a barbároknak voltam ma nevetsége. De csak tudnám, hogy miért? Holnap reggel át is megyek Kazához, hogy világosítson meg, különben örökké fog az a nevetés bosszantani.

Csáth ragyogó arczczal ült a lován. A szája még akkor is nevetőre állott.

– No fiú, – mondotta a vállamra csapva, – kitettél magadért. Ma este jutalmul velem vacsorázol. Rab vagy, de velem vacsorázol!

Ez olyan kegyesség volt, a minőben a Csáth házánál rab még nem részesült.

Vacsora alatt aztán elmondta a feleségének, hogy én milyen bátran viselkedtem Atilla előtt.

– Napok óta főzzük a fejünket, – úgymond – hogy hogyan kössünk bele a római birodalomba? Már indultunk volna, ha ki nem adják a Krizafiosz fejét, de kiadták a gyávák! Atillát ette a méreg, hogy nincs okunk fegyvert csatolni. Végre eszébe jut, hogy ezelőtt tizenöt esztendővel valami bolondos herczeglány jegygyűrüt küldött neki. Keresteti a gyűrüt: megvan még. Hivatja Rusztit. Kiolvassák a régi irásokból, hogy Honoria a neve a herczeglánynak. Hát már most az keresztény, Atilla meg pogány, s ezenfelül Atilláról az a hír, hogy nyers húst eszik, röfög és ördögi ábrázatú. Atilla követeket küld holnap Rómába a menyasszonyáért.

Egyszerre megvilágosodott nekem minden. De szinte vaczogott a fogam a barbárok rettenetes ravaszságától.

– Ezen mulattunk ma példátlan szélesen, – folytatta Csáth. – Az a róka Edekon nagy komoly képpel fölveti a kérdést, hogy uram király, mi lesz, ha a menyasszonyt kiadják?

Aztán elbeszélte, hogy én miket mondottam Atillának -160- és hogy milyen nyugodtan és bátran állottam előtte.

Én az asztal végén csendesen, megvontan, a szememet lesütve ültem. Alig ettem nehány falatot.

Mindössze kétszer pillantottam föl, s akkor lopva Emőkén is átsímult a tekintetem.

Mikor Csáth engem dicsért, éreztem, hogy Emőke mosolyog, s tekintete az arczomon pihen. -161-

XXXVI.

Harmadnapra öttagu követség indult Valentinianusz római császárhoz Ravennába. A követség vezére Edekon volt. Vele ment a kopasz Madarász, Kamocsa, Mácsa, Betegh és Upor.

A követek levelet vittek, amelynek tartalmát Csáth egy kilovaglásunk alkalmával elmondta.

Üdvözletemet küldöm neked, Valentiniánusz császár.

Megbotránkozással értesültem arról, hogy jegyesemet, Honoria hugodat zárva tartod.

Avagy nem tudod e, hogy ő ezelőtt tizenöt évvel gyürüt küldött nekem, és így ő kétségbevonhatatlanul jegyesem? Nem türhetem, hogy őt tömlöczben tartsátok, sőt követelem, hogy őt hozzám bocsássátok, s apai örökségét kiadjátok.

Az ő öröksége pedig a Constantinus hátrahagyott vagyonának fele, és a római birodalom fele.

Azt követelem!

Atilla.

Míg ez a levél Ravenna felé ügetett, két különös követség érkezett Atillához.

Az egyik követség hét barna óriás. A fülükben gyűrű. A süvegükön strucztoll. Testhez álló bőrruhában valamennyi, de a karjuk meztelen. Szép feketeszemü emberek.

Vandalok voltak. Afrikából jöttek. Genzerik király küldötte őket egy szekérre való gyönyörű aranyművekkel.

A másik küldöttség tíz szőke ember; kékszeműek, sárga szattyánbőr öltözetűek; vörösbársony a süvegük; fegyverük ezüsttel kevert aczél, a mellükön aranycsatok. Nekárparti frankok voltak. A hun nők csapatosan lovagoltak ki a sátorukhoz, hogy az arczuk szinét bámulják, s hosszan leomló sárga hajukról beszélhessenek.

A frankokat egy elűzött trónörökös vezette, egy fiatal, csinos legényke, aki mingyárt összebarátkozott Aladárral, s azontúl mindig együtt jártak.

Mind a két küldöttség azért jött, hogy Atilla fegyverét kérje segítségül.

A vandalok valamikor a Kárpát erdeiben fészkeltek, de idővel megsokasodtak, s végigözönlöttek egész Európán, Iberia csúcsán átkeltek, elfoglalták Karthágót, s most Afrika partja a hazájok.

A vandal király azt ajánlja Atillának, hogy a jövő tavaszon kétfelől támadják meg egyszerre a római birodalmat. Ő délfelől csap be, Atilla észak felől rontson rájuk: s a találkozás helye Róma.

– Minek várjam a tavaszt? – felelte vállat vonva Atilla. – Az én lovaimnak kaszál ezen a nyáron az egész római birodalom.

Csak éppen a választ várta még, a római választ. Az is megérkezett. Sok kincs: gyöngy, arany, bársony és selyemszövetek voltak mellékelve a válaszhoz. A római császári udvarból azt felelték, hogy Honoria már férjhez ment.

Erre Atilla kitüzte a vörös zászlót. Lovasokat küldött -163- a világ minden tája felé, hogy a hadat táborba szólítsák.

Az ember akármerre ment, mindenütt fegyvert javítottak, kardot köszörültek, buzogányt öntöttek, íjjhúrt fontak, harczi dolmányt pikkelyeztek, sisakot béleltek, nyerget bőröztek, tábori sátort kalapáltak.

Az asszonyok még a nyáron tömérdek marhahúst, lóhúst és birkahúst füstöltek, keményre gyúrt tésztát szárítottak. A húst porrá törték. A tésztát zacskókba kötötték. Később tapasztaltam, hogy micsoda erősítő hamar-ebédet lehet abból főzni.

A férfinép a sátorok között is lándzsát hányt. Magas földhányásokat vertek, bekötözték szalmával vagy gyepet döngöltek reá, és husz-harmincz lépésnyiről dobálták bele a lándzsát.

A fiatalság a mezőn nagy rajokban gyakorolt. A raj néha akkora félholdakba alakult, hogy a két végét nem lehetett látni.

A jeleket kürtök fujták. Egy hosszú, éles rikoltás hátrálást jelentett, két hosszú rikoltás megfordulást a vágtató lovon, s a nyílnak ellövését.

Azt nem bírtam megtanulni. A hunok azonban a sok gyakorlat folytán annyira vitték, hogy az elnyúltan vágtató lovon megfordultak és hasra feküdtek, s így visszafelé messze ellőtték a nyílaikat.

Tisztek nem voltak, mint a római hadseregben, hanem csak vezérek és zoltánok, akik a vezérek parancsát gyors lovakon hordták széjjel.

A csapatok családok és nemzetségek szerint alakultak. Azok maguk választottak maguknak vezetőt és zászlótartót. A zászló csak egy hosszú lándzsa volt, amelyen szines süveg, nádcsomó, kard, lófark, bivalyfej, hold vagy más efféle jelvény volt.

Őszszel már megérkeztek az északi alánok. Irtóztató hosszú lándzsájukkal úgy jöttek, mint egy nádrengeteg. Királyuk egy zömök, villogó szemű öreg ember. Aztán jöttek napokig tartó vonulással a farkasbőrbe -164- öltözött neurok, akikről azt beszélték, hogy valóságos farkasokká tudnak átváltozni; jött a vad bellonotok nagy hadserege, azok szakálla mellig ért: parittyával lőttek íjj helyett.

Nyomukban, mikor az első hó leesett, jöttek rengeteg sok lóval a kifestett képű gelonok. Azok kaszával voltak fegyverkezve, s a hátukon emberbőrből készült kaczagányt viseltek. A pofájuk piros és sárga festékkel úgy agyon volt karikázva, hogy az ember nem értette, hogyan ismerik föl egymást?

Jöttek dübörgő szekereken a baszternek Ázsiából, sok asszonynyal, akik szintén föl voltak fegyverkezve. Tornyos rézsisak volt a fejükön; balkarjukon nádból font paizs; kardjuk bronzból való, széles és nehéz. Nyílaik mérgezettek.

Jöttek két napig tartó átvonulással a kazarok, akiket az előbbi évben hóditott meg a hun. Azok másfélszer olyan hosszú íjjakat hordtak, mint ők maguk; szép barna nép, de alacsony homlokú. A nyílaikat nem tollazzák föl. Nyergükön fából készült szöges buzogány lóg.

Jöttek széles szügyű lovakon a sasszemű rúgok, köztük sok vereshajú ember. Azok a subáikat is vérszínvörösre festik. Kétélű szekercével harczolnak. Husz-harmincz lépésre is czélt találnak vele. A czél az ellenség lova feje. Ha a ló lerogyott, az embert hosszú lándzsájokkal szúrják agyon.

Jöttek a scirek, fehérarczú, szikár, nagycsontú nép. Azoknak is széles szekercze függött a nyergükön. Íjjaik kettős hajlásúak. Asszonyt nem hoztak magukkal.

Jöttek csak gyalog a turczilingek, kerek pajzsú, rövidkardú népség. A levegőt tőlük két napig vöröshagymabűz hatotta át. Azoknak a kardja fényesre sikált vörösréz. Azt mondták róluk, hogy csak akkor elegyednek a csatába, mikor már a hun lovasság az ellenséggel összekeveredve viaskodik.

Jöttek a herulok, a világ leggyorsabb lovasai, akik -165- nem irgalmaznak senkinek, de maguk se könyörögnek kegyelmet soha. Azok zászlója csupa halálfő.

Jött nyugat felől a kvádok egy töredéke: nagytermetű, vastag szemöldökű nyilazók. Azoknak oly erős az íjjuk, hogy a nyílat a deszkán is átröpíti. Tüszőt viselnek. Piszkos, kegyetlen, barna nép.

Jöttek velök a nagyorrú és kékszemű svábok. A vállukon rézlemez, s azon a szöges csata-csép, amelylyel a lovat is leütik. Azok csak valami ezren jöttek. A derékhad, amint mondották, csak tavaszszal indul meg.

Azután jöttek különböző apró-cseprő népcsoportok, eltünt vagy szétszórt népfajok maradványai. Így jött többek között egy vandal népcsoport is. Isten tudja, mikor szakadtak el a nemzetüktől, amelyet azóta Afrikába sodortak a viharok.

Jöttön-jöttek, érkezten-érkeztek, egyik jobbról, másik balról. Átvonultak a városon, át az eddig érkezett táborokon. Letáboroztak a legutóbb érkezettek mellé.

Napokon és heteken át, szakadatlan menetben özönlött a sok had reggeltől estig, hol kürtszóval, hol sípok zenéjévél, hol tompa csörgéssel, zörgéssel, lódobogással, dobropongással. A vezérek befordultak néhány percre Atillához, bejelentették az érkezésüket, átvették a rendelkezést, s mentek a haddal tovább.

Karácsonkor jöttek az osztrogótok. Azok már gyalognép voltak. Csizmájuk térden fölül érő; sisak helyett állati fejbőrt viselnek, sörényesen, szarvasan. Kardjuk hosszú és egyenes. Három fejedelmük, három egytestvér: Elemér, Todomér és Idamér. Rettentő nagy nép az. Valamikor övék volt fél Európa: a Volgától a keleti tengerig legeltek a gót nyájak. Aztán Balambér meghódította őket. Akkor a nép fele elszökött, Galliába ment. Azokat nevezték vizigótoknak. A nép másik fele maradt a hunok alattvalója. Azokat nevezték osztrogótoknak.

Nyomukban jöttek végtelennek tetsző sorokban a -166- gepidák, a kiknek királya, Ardarik, majdnem mindenkor Atillánál lakott.

Jöttek a szarmaták. Szoknyás férfiak. Zömöktermetü, rövidnyakú nép. Lándzsájuk állati szarvakból készült. Fegyveres nők is jöttek velök, párduczizomzatú, macskaszemű hölgyek. Azok pajzsa darvak háti bőréből készült, sisakjuk pedig fából. A szarmaták úgy iszszák a lóvért, mint mink a bort.

Jöttek a szarmaták rokonai, a rokszolánok. Lovas, nyílas nép az is. Nyergükön madzagon vagy szíjjon egy-egy koponya lóg. Abból isznak. Elhozták a családjukat is, mert otthonuk ott van, a hol a sátorfát leütik. Mosolygó asszonyaik kiváncsian néztek ki a bőrökkel fedett öblös szekerekből. A gyermekeik ott lovagoltak a szekerek mellett.

Azután a legközelebb lakó jász nép seregelt be. Az már nem is külön nép, mert rég beolvadt a hunokba, csak a ruhájában különbözik: csontlemezekből faragott pikkely-ruhát visel a harczban. A lovukat is tetőtől-talpig olyannal födik. A pikkelyt durva vászonra varrják, s olyanok, mintha emberré vált halak volnának.

Barna és holdas szemöldökű, hosszúnyakú nép az. Mind magasra nyúlt ember. Nyilazásban első a világ minden népe között.

Végül beözönlött az egész hun nép, a fekete hunok és fehér hunok. Az utóbbiakat hunugoroknak, hungaroknak is nevezik, felerészben meg magukat magyariaknak mondják, mert a Magyar nevű család van köztük legjobban elszaporodva. Akkor láttam csak, hogy a fehér hunok nem csupám a ruhájokért viselik a fehér nevet, hanem azért is, mert az arczuk fehérebb, mint a fekete hunoké; a hajuk gesztenyeszínű, néha szinte szőke. A fekete hunok haja mind koromszín sötét. Csáthnak bizonyára hunugor volt az -167- első felesége, mert Emőkének is a haja gesztenyeszínű.

Azok a hunugorok mind két karddal fegyverzetten érkeztek. A jobboldalukon egyélű kard, a baloldalukon kétélű. A magyarok közt némelyeknek lándzsa helyett fokos volt a kezében, a mely hasznosabb harczi szerszám a lándzsánál. Sok nyergen meg árkányt lehetett látni, szőrből font zsineget, amely arra való, hogy az ellenség nyakába repüljön, s az embert a nyeregből lerántsák.

A magyarok poggyászos szekereit az ugorok követték. Halászatból élő gyalognép az. Nem annyira nyilt harczra való, mint inkább arra, hogy a tábort védje, ha netán az ellenség a szekerekig nyomulna, meg hogy útközben halászszon.

A hunok gyülekezése aztán eltartott januárius végeig. Hol egy fekete-gubás csapat, hol egy fehér-gubás csapat, de az mind hun és hun. Mintha a föld torka okádta volna folyton őket. A számuk talán azért is tetszett olyan véghetetlennek, mert minden hun hozott vezetéklovat is magával. A csapatvezetőknek és a zoltánoknak három lovuk is volt. A vezérek, fejedelmek öt-tiz vezetéklóval robogtak a táborba.

Januárius végén a fővezér lóra ült és bejárta az érkezett hadakat. Megnézte, melyik népből mennyi jött, s följegyeztette a számukat.

A számlálás napokig eltartott. Itt tízezer, ott húszezer, a jász maga ötvenezer, a gepida nyolczvanezer, a gót hatvanezer. Egy hétig számlálgattuk őket. Mikor már fölül voltunk a félmillión, abbahagytuk. Ma se tudom, mennyi nép gyült össze, de ha ahhoz, a mit megolvastunk, hozzászámítjuk a százezernyi asszonyt, a táborok végén sátorozó kalmárokat, lócsiszárokat, koldusokat s a gyülevész szemétnépséget, az egymilliónál több lovat, és vagy kétszázezer szekeret, fogalmunk lehet arról, hogy micsoda népnyüzsgés volt az a Tisza körül! -168-

Talán február első napja volt, mikor a nap melegétől megcsordultak az ereszeken lógó jégcsapok. Atilla délután kilovagolt a palotájából, s a vezérek és főurak kiséretében bejárta a rengeteg hadat.

Sátora már akkor ki volt rakva szekerekre a palota előtt. Huszonkét nagy szekér vitte csupán azt az egy sátort. Egy kisebb sátorát, a mely az útközben való rövid pihenőkre és egy éji alvásra szolgált, egy aranyozott, nagykerekű szekérre rakták.

Este ismét fagyott. Az ég felhőtlen volt. A mint a nap leereszkedett az éghatáron, keleten rengeteg üstökös emelkedett föl. Kezdetben olyan volt, mint egy búzakéve, azután elvékonyodott, s olyanná vált, mint a hunok kardja.

XXXVII.

Másnap reggel Atilla kürtöse, Kászon, kiállt a palota elé, a dombra. Fölemelte a nagy elefántcsont kürtöt, s messzebúgó hangon fujta az indulót.

A mi sátorunk is ki volt már készítve napok óta az udvarra. Nagy bőrsátor volt az, gyapjúszőnyegekkel kibélelt alkotmány. Az oldalain előrevonható bőrleplek sárgállottak. Azok alatt a szolgák fognak hálni: én, Karacs, Nagyfülü-Szabolcs, Ladó és Baczon.

A sátorban van függőágy, összehajtható asztal, ugyanolyan szerkezetű székek. A ládákban van két öltözet pánczélos ruha, öt rend különféle harczi bőrköntös, az egyik viziló bőréből készült, s virágalatkokra lyukgatott; volt valami száz mindenféle fegyver, -169- edények, serlegek, s ötezer nyíl csupáncsak az úr számára.

A kürtszóra befogták a lovakat. A gazdám felöltözött. Behítt a palotába. Két kardot lándzsát és íjjat adott, s egy disznóbőrből készült harcziköntöst, a mely belől finom drótszövettel volt bélelve.

Feleségét, leányát, apósát megölelte, gyermekeit százszor összecsókolta.

A szemem könnybelábadt, mikor Emőkéhez fordultam. Szótlanul nyujtotta a kezét. Lehajoltam és megcsókoltam. S éreztem, hogy megszorítja a kezemet.

– Valami rossz sejtelem kínoz, – mondotta. Aztán a küszöbön mégegyszer visszafordult: bement a harmadik szobába a gyermekeihez.

– Ha visszatérek, – mondottam halk, remegő hangon, – s olyan állapotba jutok, mint Szabad-Görög, remélhetem-e, hogy szívesen beszélsz velem?

– Ha visszatérsz is, igérni nem igérhetek semmit, Zéta. Jó fiú vagy, de e pillanatban oly messze állsz tőlem, hogy nem tudom elképzelni, hogyan lesz az… De ha nem térsz vissza… ha nem térsz vissza…

Talán nem lett volna szabad másképp érintenem, mint hogy én is az arczához hajoljak, de nekem megmozdult a karom is: gyöngéden átöleltem őt; arcza egy perczig mellemen pihent. Hallani véltem szíve dobogását. Öleltem, öleltem magamhoz. Ajkam -170- odatapadt gyönge, bársonyos virág-arczához, míg ő lehúnyt szemmel, némán állotta a csókomat.

Mert olyan is volt ő, mint a nárczisz-virág: csupa finomság, csupa fehérség, csupa üdeség.

A szomszédszobában újra hallatszottak a Csáth izmos lépései. Szétváltunk. Emőke a haját igazítva nézett reám. Az arcza kissé pirosabb volt, mint szokott lenni, de a szeme olyan volt, mint a befagyott tengerszem.

Mikor lementünk, a pirosra festett sátoros-szekér már kint volt az udvarból.

Kezet csókoltak, vagy akinek a kézből nem jutott, a köntösét vagy a kardját csókolta meg.

A kapuban Dsidsia zokogott. Ő is kezet csókolt az úrnak. Aztán nekem meg hirtelen a nyakamba ugrott, és megcsókolt a kis szemtelen; összevissza vizezte a képemet ostoba könnyeivel.

No iszen máskor majd nyakon is vágtam volna; de csak elnyeltem a boszúságomat.

A városon kivül magas füstoszlop kanyargott a felhők közé. A táltosok szent éneket üvöltve áldozták a fehér lovat.

Az öreg vak Káma a kezében véres kardot tartva állott a máglya előtt, majd Atilla felé terjesztette áldón a kezét, míg világtalan szemei az ég felé voltak irányozva.

Ezernyi ezer kard csattant elő, s a fegyveres százezrek a kardot az égnek villantva kiáltották: -171-

XXXVIII.

A hadsereg fele átköltözött a Dunán. Elszélesedtek, mint az árvíz. És így kétfelé váltan haladtunk északnak, azután meg nyugatnak. A Duna déli partján Atilla vitte a had felét, az északi parton Csáth fővezér.

Az én uram Atilla kiséretében utazott. A fővezérrel nem találkoztunk előbb, csak mikor már kitavaszodott, – a Duna forrásánál, a Fekete-erdőben.

Egy napon Atilla két irnoka között lovagoltam. Ména-Ságh volt az egyik, Csenge a másik.

Azok az irnokok szolga létemre is szivesen beszélgettek velem, s én meg az út unalmait szivesen enyhítettem a velök való társalgással. Ména-Ságh körülbelül negyvenöt éves, szakállas ember, gyuladásos szemű és kopasz, a fehér hunok közül való. A másik olyan korú ember, mint én, szintén fehér hun származású, erős, tagos fiatal ember.

– Nono, – mondotta, – hiszen nem akartalak sérteni a szavammal; te ezt nem értheted, mert világügyekkel nem foglalkozol.

– Hát akkor miért mondod, hogy azért megyünk nyugatnak, mert Atilla okos ember?

Sok mindent tudott, az a Ména-Ságh, de titkolódzó természetű volt: akármit kérdezett az ember, mindig szaporán pislogott és érezhetőképpen megválasztotta a szavait. -172-

– Atilla még eddig soha ostobaságot nem követett el, tehát ha olyat tesz is, amit nem értünk, bizonyos, hogy nem cselekszik másképp, csak okosan. Csatát soha nem veszít, jövedelmet soha nem ejt ki a markából s a népet össze tudja tartani.

– Nem is ember ez, hanem egy halandó isten itt közöttünk, – szólt lelkesen Csege.

– Az pedig az, – vette föl ismét a szót Ména-Ságh. – Hát elmondom, amint gondolom a szándékát.

– Ő most nyugatnak indul, mert a római birodalomnak ott van a határa. Európát csupa apró nép lakja. Többnyire vándornépek. Azok ennek a roppant hadnak mind meghódolnak. Amelyik nem hódol, megsemmisül.

– Nohát: megyünk, mint a lavina. S mikor már annyira megnövekedtünk, hogy jobban nem lehet, keletnek fordulunk s eltemetjük a nagy római birodalmat.

– A czivilizáczió temetése, – jegyeztem meg hüledezve, szinte dideregve.

– Megújulása, – szólt Ména-Ságh. – Nézd a mezőn azokat a kerek sötétzöld foltokat. Pásztortüzek helyei azok. A tűz elhamvadása után kopárság, az új tavaszban új élet.

Elgondolkozva ballagott, nem is beszélt többet. Helyette Csege szólalt meg: -173-

– Deiszen az fene legény! Az ifjú korában tusz volt a hunoknál. Együtt mulatta át az ifjuságát Atillával, kitanulta a hunok hadakozása módját, hiszen egyszer maga is vezérelte őket egy hadjáratban s győzelmet nyert.

Csáth, aki pár perczre elmaradt, újra hozzánk érkezett s kérdezte, mit beszélgetünk?

– Jól pedzed, – felelte Csáth. – Atillának csakugyan az a czélja, hogy a germánokat, kvádokat, svábokat, frankokat, burgundokat, meg tudom is én kiket a sereghez csatolja s tőképpen, hogy a vizigótokat megnyerje vagy megtörje. Az nagy nép és erős. Az alánok nemzete is nagy. A frankok se kutyák. Ha azok hárman csatlakoznak a római hadsereggel, Aéciusz farkasszemet nézhet velünk.

– Velünk-e?! – kiáltottam csodálkozva, – ezzel a néppé vált tengerrel!? Én azt gondolnám, uram, hogyha azok az emberek mind szembe jönnének, a kik csak élnek a világon s utánok meg azok jönnének, a kik már régen meghaltak, de erre az alkalomra föltámadnának, ezt a hadat akkor se lehetne meggyőzniök.

Ruszti komolyan hallgatta s az a fanyar mosolygás játszotta át az arczát, amely a vizes vérű emberek sajátsága.

– Uram – mondottam a mosolygásától fölbátorodva, -174- – ha olyan veszedelmes ember az az Aéciusz, nem lehetett volna-e hadüzenet helyett azt írni a rómaiaknak, hogy nem ellenök megyünk, hanem más népek ellen. Akkor Aéciusz otthon maradt volna.

– A gondolatod ügyes, – felelte Ruszti, – csakhogy ugyanez a gondolat már megszületett az Atilla fejében is.

– De idejekorán. Mielőtt indultunk volna, megírtuk Rómának, hogy nem az ő birodalmuk ellen megyünk, hanem a vizigótok ellen. A levelet én írtam, hát tudom. A vizigótok Atilla alattvalói volnának igazság szerint, de nem akartak adót fizetni: megszöktek, Galliába húzódtak. Azokat megyünk megbüntetni.

– Miért? Azért, mert azoknak is van eszük. Ha Atilla egyet köhint, akkor is a fejükre rántják a pajzsot, mert azt hiszik, hogy tüzet fog rájuk köpni. A félénk ember, édes barátom, kigyónak nézi a mákosrétest is.

– Nem. Országot alapítunk. A kardunk csak arra való lesz, hogy az adófizető népek lássák.

– Atilla nem vérengző. Csalódol, ha azt véled. Nem emlékszel-e rá, hogy alig egy éve a követek a dunamelléki kereskedelem végett jártak Teodoziusznál.

– Sőt éppen. Nem ül az be egyik császár palotájába -175- se. Ámbátor az se lehetetlen, hogy szekérre rakatja a császári márványpalotákat s elhozatja a Tisza mellé.

Azzal Hargitához csatlakozott, egy ötvenéves hun főúrhoz, aki mindig haragosan nézett mindenkire, de nem haragudott soha senkire, csak a szeme állása volt olyan.

Mink ketten maradtunk Csegével. Darabig némán mentünk egymás mellett. Csege egyszer nagyot sóhajtott.

– Megmondom, – felelte bizalmasan, – mert te ismered. Egy szép fehér lány az. Miatta megyek én a hadba s legalább tíz ember-fejet viszek a számlálóhoz.

– Ösmered igen jól. Hej! sokszor néztem irigységgel reád, mikor ott láttalak ülni a palota előtt.

– Nem. Hiszen az gyerek még. Meg aztán olyan kismacskáért nem gondolod tán, hogy a halál piaczára viszem a bőrömet!

Máig is bámulom magamat: micsoda egykedvű hangon s nyugodt arczczal mondtam ki ezt a nevet, pedig a világot éreztem rombadőlésre inogni alattam, fölöttem.

Nem mertem ránézni. Éreztem, hogy elsápadok. Az a pillanat elég volt arra, hogy meggyűlöljem azt az embert. Kezem a tőrömre esett. Szerettem volna a torkába szúrni.

Mosolyogva fordultam hozzá, ahogy mellettem lovagolt, tréfásan rácsaptam a hátára a pálczával. -176-

– Ej, ej gonosz kópé, hát olyan nagy kisasszonyokra veted te a szemed! Talán már meg is igérted neki?

– No nem egészen, – felelte fontoskodó arczczal, – tudod, a magunkfajta ember nem igen ugrálhat az olyan kisasszonyok körül. Hanem arra való a háború, hogy megmutassa az erejét, akinek van. A hunoknál nem az apák érdemét becsülik, hanem kinek-kinek a magáét. Te is harczolsz?

– Hát csak arra vigyázz hogy mikor csapatos összeütközésben vágsz embert, a szomszédodnak kiáltsd meg, látta-e? amikor szétszóródik a had s az ember kiválasztja a maga ellenfelét, azonnal vágd le a fejét és akaszd a nyergedre. A táborban vannak fejszámlálók, neked azonban elég, ha Csáth elé rakod a fejeket.

Mindezt tudtam már, de szivesen hallgattam. Időt kellett nyernem, hogy háborgó indulataimat a nyugalom színe alá szoríthassam.

– És a lány is beleegyezett? – kérdeztem, a lovam nyakát veregetve, oly színtelen hangon, mintha azt kérdeztem volna, hogy mennyi tarhonya van az írnokok szekerén.

Éreztem a hangján, hogy hazudik, de az embert falhoz szegezi az ilyen dologban a hazugság is.

– Dehát hol találkoztatok? Ez érdekes! Nem is gondoltam rólad, hogy ilyen pajkos ember vagy!

– Voltaképpen sehogy. Más fiataloknál holmi vallomások járnak elől, mink már szerettük egymást, mielőtt beszéltünk volna. Mert a leánynép roppant okos az ilyesmiben: csak rádnéz és kilátja a szemedből a szived minden titkát.

– Écska királynénál. Egy római üvegkereskedő jött hozzánk s tolmács kellett. Atilla engem küldött át, hogy segítsek a nőknek a vásárlásban.

– Ottan. Alkonyat után volt az idő s én Aladár úrfival kísértem haza Emőkét. Aladárnak csuklása támadt, kénytelen volt visszamenni. Akkor aztán a félhomályos paloták között Emőkével megbeszéltük a titkunkat.

– Hogyne. Ő szólított meg. Azt mondta: Végre beszélhetek veled Csege. Én már régen szeretlek téged. Menj el a legközelebbi harczba és tüntesd ki magadat. A zsákmányt tudod hogyan osztják szét: ki hány embert vágott, annyi részt kap. Te a palotában hamar urrá lehetsz. Én téged választottalak.

Dombra érkeztünk, ahonnan mély ellátás nyilt a völgyi városokra. Minden város füstölt.

Tudtam, hogy hazudik, mert hiszen Emőke soha nem járt egyedül, s a nap nyugta mindig otthon találta őt, de ha csak századrésze is igaz annak, amit mondott, ha csak annyi is igaz, hogy Emőke egyszer melegen nézett rá, akkor…

XXXIX.

Két legény fia volt vele: Aladár és Ellák, aztán a Nekárparti frankok elűzött királyfia; Eudoksziusz orvos, a ki az őszszel menekült hozzánk a római udvarból; Elemér gót fejedelem, Ardarik király, az alán király, a kazár király, Edekon, Csáth, Oresztesz, Berki, Upor, Vacsar, Bálán s más főurak aztán Iddár főpap és Zobogány. Mögötte járt egy selyemernyős, bíborral kárpitozott szekér; abban ült két felesége. A szekeret mindenféle cselédség rajzotta körül s azok közt lődörgött néha Cerkó is, az udvari bolond.

Következett az urak cselédsége. Azok között voltam én is. Az uram kivülem csak két lovászt, egy csatlóst és egy mindenes inast hozott. Főzni mink nem főztünk. Atillával körülbelül negyven ember evett. Olyankor minden úr mögött álldogált egy szolga. Én Csáth mögött álltam és szolgáltam neki. Ő aztán hátra nyujtogatott nekem a maga ételéből egy-egy czombot, egy-egy halat, sajtot, gyümölcsöt. Nem panaszkodom reá.

A sereg, mint az ömlő árvíz, úgy haladt nyugatnak. A városokat fölgyujtották és megrabolták. Az arany és ezüst kincseket a testőrség szedte gondjaiba.

Egy napon valami leégett városon özönlöttünk át. Mindenfelé holttestek hevertek. Férfiak, asszonyok, csecsemők. Itt-ott még füstölgött a tűz. Égett szagok bűze nehezítette a levegőt. A templom előtt oszlophoz kötözött halottat láttam; ruha nem volt rajta; feje a lába előtt hevert s ott fehérlett mellette a püspöki süveg is.

Elmerengve álltam meg a templom lépcsőzetén. A fehér márvány-kőlapokon széles lábnyomok piroslottak. Talán éppen annak a lábnyomai, a ki a püspököt megölte. -179-

Dermedtségemből női sikoltás zavart föl. A templom mellett Ardarik királynak az egyik csatlósát láttam, amint egy fiatal nőt vonszolt. A hajafonatánál fogta és húzta a gyepen.

A templom egyik oszlopa mellett állottam. Körülpillantottam, hogy néz-e rám valaki? Százával, ezrével tolongott az emberi farkas az utczákon s a házakban. Mindenki czipelt valamit, mindenki zsákmányolt.

A gepida izzadt-vörös arczczal vonszolta a sikoltozó nőt, aki a földön hurczolódva, hol a kövekbe, hol a halottakba kapaszkodott.

Fölvontam az íjjamat és ráczéloztam: ellőttem. Nyilam a gepida oldalában állott meg. A nő mellé hanyatlott, a ki bámulva nézett reá. Mikor meglátta, hogy a gepida oldalából nyíl áll ki, körülnézett s arczczal a halottak közé borult.

A következő órában elhagytuk a várost. Akkor már a dél elmult. Atilla sátora már elkészítve várt bennünket. Az étel is készen volt.

Én az irtózástól betegen állottam az uram mögött. Az ebéd szokatlan csöndben kezdődött, mert Atilla kedvetlen volt.

Vaddisznót ettünk tormával. Atilla akkor is fatányéron, az urak ezüst-tányéron. Ittak reá vörösbort ezüst-kehelyből; Atilla kókuszdióból készült fapohárból.

– Nem szeretem, hogy ölik a nőket és a gyermekeket. Ám öljék meg, a ki fegyvert fog ellenünk, de a gyermekeket, nőket és aggokat minek bántják?

– Mit tehetünk ellenök, – dörmögött Bálán, egy jólelkű barna hun úr, a ki különben mindig leghamarabb berugott. – A hun nem iszik embervért, csak a többi, különösen azok az átkozott rokszolánok!

Három hírmondó érkezett. Az egyik arról szólott, -180- hogy Galliában megrázkódott a föld, épületek omlottak össze s a lakosságot leirhatatlan félelem gyötri.

A másik jelentést egy tulipánszínpirosra festett arczu gelon hozta. A vezetőjük meghalt. Kért másikat. Atilla Hargitát jelölte ki a gelonok vezéreül. Láttam a főúr képén, hogy nem fog takarékoskodni a gelonok vérével.

A harmadik jelentéssel egy lovas frank harczos állott elő. Értesítette a szőke királyfit, hogy a bátyját elűzték és hogy a koronát egy küldöttség hozza ünnepiesen.

Már akkor a második fogásnál tartottunk. Nyársonsült túzok volt az. Hogy én nem voltam éhes, elvittem a czombot hátra Csegének.

XL.

Atilla nagy sátorát ott állították föl először. Csak elbámultam azon az aranytól ragyogó pompás alkotmányon. Csupa aranyoszlop és csupa aranylemez. Nem is annyira sátor, mint inkább kárpitokkal falazott emeletes, tornyos fapalota.

Az emeleten lakott a két asszony és a két asszony női cselédsége. Ugyanott volt Atilla hálószobája és öltözője. Földszint a tágas ebédlő, a mely egyúttal tanácskozó termül is szolgált.

Szép időben csak egy fal takarta azt az alsó termet. Onnan aztán keskeny falépcső kanyarodott föl az emeletre. A tetőn székek és kerevetek voltak, de oda Atillán kívül nem mehetett föl senkise.

Akkor már Atilla is aranytól és gyémánttól ragyogó ruhában járt kelt közöttünk.

Meg nem foghattam, mi történt? Azután mondták, -181- hogy a hadjáratokon mindig felölti a pompát, különösen mikor népek hódolatát várja, hogy a visszatérő követek csodákat beszélhessenek.

Már akkor velünk jöttek a markomannok, a kvádok és svábok ezrei is. Azok a tulsó parton a fővezér seregehez csatlakoztak.

Ott a Rajna előtt hozták el zászlóikat a türingi törzsek, a rajnántúli burgundok és a nekárparti frankok, a kiktől az elűzött királyfi Atillához futott. Elhozták neki a koronát s jelentették, hogy a bátyja meghalt. Gondolom: agyonverték.

Míg ezek a csatlakozások történtek, az ős herczini erdő fejszecsapásoktól rengett.

A Rajnán át kellett szállania a seregnek, de hol annyi híd és komp a világon, hogy ezt a tengernyi hadat átvigye?

Nem telt bele félóra, mennydörgéshez hasonló zaj keletkezett s ez a mennydörgés tartott napestig, tartott éjhosszat. Az erdőt vágták.

A mennyi szekerczéskatona volt a hadban, az mind hidat és dereglyét faragott.

A következő napon már átmentek a lovas előőrsök, a kémek és a vezetők százai.

Ha a nap szemével lehetne nézni ezt a népözönlést, olyan látvány volna ez, a minő nem ismétlődik többé a föld életében.

Milliónyi hangya nyüzsög a hegyeken és völgyeken s összesűrűdik a Rajna előtt. Napokig, hetekig szünetlenül látni, mint szállnak a csillogó emberi hangyák apró csoportokban keskeny sárga fűzfalevelekre s mennek át a vizen.

Ott ismét elszélednek északnak, délnek s mint mikor a hajtóvadászaton nagy karéjt alakítanak a hajtók, úgy terjeszkednek azok is ki száz-kétszáz mérföldnyi szélességben.

A római helyőrségek, a melyek egyenkint hagyják el a városokat s mennek egyesülni Aéciusz hadával; aztán a száli frankok, parti frankok, mindazok a népek, amelyek ittak a római műveltség poharából.

Csak a sátoros népfajok csatlakoznak Atillához. A kőházakban lakók elvonulnak s mennek-mennek, míg a római hadsereget meg nem találják.

Mégis van egy burgundi népfaj, őrült vakmerőségében nevetséget keltő és tisztelni való egyaránt.

– Mi nekem Atilla! Mik nekem a földi istenek! Az én hátamat nem fogja látni Atilla maga előtt!

Egy óra mulva vértől párolog a föld s a hunlovak patája vérsártól piroslik. A másik órában már utazik a nyolczvanezer lélek a felhőkön át.

Egy szikla mellett sebekkel borított félmeztelen szürke ember fekszik, se kard, se sisak mellette. A feje be van horpadva. Ősz szakálla véres. Mutatják, hogy az ott Gondikár király. -183-

XLI.

Tovább utazunk. Atillánál folyton jönnek-mennek a kémek, posták és követek.

– Theodorik, a vizigótok királya, nem csatlakozik a római sereghez, – mondják áprilisban.

– Theodorik azt izente Áéciusznak, hogy ha a rómaiak magukra idézték a vihart, ám lássák, hogyan hárítják el. Áéciuszt kétség gyötri.

Végeláthatatlan mezőre érkezünk, a melyen mindenfelé csontok fehérlenek: lócsontok, emberi koponyák. A mezőn át káka és sás között egy kis patak kigyózik el. A kékes távolban egy városka falai fehérlenek.

Atilla pihenőt parancsol a seregnek s bejárja a vezérekkel a síkot. Órák hosszáig nyargalnak ide-oda. Meg-megállnak. Mikor visszatérnek. Atilla kijelöl egy dombot a maga sátorának. A táborverők tudják a többit, tudják, hova kell mérni a főurak sátorát, a testőrség sátorát s hogy melyik nép, merre telepedjen.

Napokig és hetekig tart, míg a szanaszét szállingozó népek oda gyülekeznek.

A városka üres, mint az apró városok mind, a merre vonulunk. Csak egynehány eb csahol az elhagyott utczákon. Atilla azt a várost teszi a szekérkör sarkának. A vasas szekereket két körbe vontatják. Az a főtábor. Oda térünk vissza, ha a római hadsereg megérkezik.

Napokig tartó tanácskozás folyt az elhelyezkedés közben, hogy Párizs városát támadjuk-e meg előbb, vagy Orleánt? Ekközben követek eredtek Szangibán alán királyhoz, hogy Atillához szólítsák. Meg is igérte, hogy Orleánnál csatlakozik hozzánk, de a gyáva ember rettegett Atillától s később Aéciuszhoz csatlakozott.

Már akkor tudtuk, hogy Aéciusz Galliában van és hogy útközben sok nép sereglett hozzá. Ott kaptuk hírül, hogy a büszke római vezér személyesen ment el könyörögni a vizigótokhoz.

S fölállította Orleán körül a faltörő kosokat, a kővető katapultákat és a vasas gerendákat lövő balisztákat.

A vár olyan erős, a minőt nem láttam soha. A benne levőket falak védik. A hányszor katonák mutatkoznak a falakon, a hunok nyilai felhőként szállanak föl. A halál essője az. Lehetetlen benne embernek megállni. -185-

És ekközben fölállítják a gémeskút alakú gépparittyákat. Mázsás kövek repülnek át a falakon s dörögve hullanak az épületekre.

A gerendákra csigázott faltörő kosok is megkezdik a működésüket. Száz-kétszáz ember vonja visszafelé köteleken a vasakkal fejelt, nehéz fatörzseket. Kürtrikkantásra egyszerre eresztik el s a hosszú, vastag fatörzsök akkorát duhhan a falon, hogy a föld is reng belé.

A harczi zaj csak este csillapodik le. Az éjjeli csöndben kihallatszik a város mélyéből a zsoltárének:

Ut quid Domine recessisti longe, despicis in opportunitatibus in tribulatione!

Különös, hogy a férfihangok nem hallatszanak olyan messze, mint a női hangok. Ezernyi ezer nő énekel, lelket égfelé ragadó borzalmas fenséggel a csillagos éjszakában:

Tégy ítéletet az árvának és a nyomorodottnak, hogy ne kegyetlenkedjék többé a földből való ember!

Az ostrom reggel folyik tovább: dörög a kő, duhog a fal, tüzes kócz-csomók repülnek a nyilakon a várba egyszerre ezer felől. A várból meg parittyák köve sivít közénk s rézzel hegyezett nyilak brummognak. Egy-egy koppanás: valakinek a bőrpajzsa nyílat fogott.

a burgund menekültek a száli frankokkal egyesülten Meroveusz vezérlete alatt harczolnak a rómaiak mellett;

velök jönnek a lét-teutonok, a lét batávok: a manszi svábok, a renni frankok, poatyiéi szarmaták és tájfalok.

A várbelieknek a püspökük volt mindenük: polgármester, generális és egyházfő egyszemélyben.

Háromtagú küldöttség vonult ki másnap délben a kapun, ajándékokkal és levéllel.

– Semmi föltétel! – csapja vissza Atilla. S a levelet a követ lába elé dobja. – Nem levelezni jöttem én ide, hanem hódítani. Ha meg nem nyitjátok a város kapuit, bedöntöm, – s akkor egymással akasztatlak föl benneteket!

Már akkor tudtuk, hogy a római hadak rengeteg sokasága vonul felénk. Atilla kémei mérföldről-mérföldre jelezték a közeledésüket. Csak az orleániak nem tudták.

– Uram! – könyörgött térden a három követ – csak három napot engedj, míg az emberek útra készülnek. Elhagyjuk akkor a várost, vagy ha a néped közé fogadsz, átadjuk a kincseinket.

A vár kapui megnyillottak s a püspök küldöttei bársony vánkoson hozták Atilla elé a város kulcsait.

Atilla háromezer üres szekeret eresztett a városba. Az utczákat csakhamar fölosztották a hunok, s megkezdődött a rablás.

Mink Atilla környezetében egy dombról néztük, mint vonulnak be a szekeres hun csapatok.

A háztetők megteltek emberekkel. A lakosság oda vonult föl hogy ne lássa, mint fosztják ki a várost. Persze a hunok oda is föltörtek, különösen a hol a -187- lakás szépségében aranykincseket szimatoltak. És kést tartottak a frankok nyakának.

De ime déltájban futó gépidák érkeznek véresen. Jelentik, hogy a római had szétverte az őrséget. Atilla visszavonulót fuvat a városban s alánokat küld fedezetül a kapuk elé.

Még azok jóformán oda se érkeztek, ime porfelleg támad nyugat felől s előcsillognak a porból a római légiók sasai.

Atilla visszavonulót kürtöltet. Bent azonban harcz támad: a várbeliek megmozdulnak a háztetőkön és örömtől és dühtől ordítva szórják az utczán hemzsegő hunokra a követ s tetőfákat. A foglyok letördelik a bilincseiket s a hunokra rontanak.

Kint a város körül is őrült kavarodás támad. Az alán seregek kardot vonva küzdenek minden rend nélkül a római haddal. A Loár vizében emberek és lovak lubiczkolnak s ekközben egyre a hátrálót rikoltja minden kürt.

Atilla nem akar harczolni. A sereg még szanaszét van s a hadnak fele már tegnap megkezdte a vonulást vissza a katalauni síkság felé.

S mit érne Aéciusznak is, ha fáradt seregével döntő csatába ereszkedne? Sokkal gyakorlottabb hadvezér ő, hogysem ezt megkoczkáztatná.

A csata csupáncsak a vár körül viharzik, míg a hunok a zsákmányt eltakarítják, azután átengedik a várat a rómaiaknak s éjjel nyugodtan elvonulunk.

XLII.

A vonulás a katalauni mező felé napokig tartott. Utközben persze a had minden kerítetlen várost kifosztott és minden vetést legázolt.

Csupán egy városnak volt bezárva a kapuja: Troának. Ott a had eleje megállt és a sokaság tóba folyt össze: Atilla parancsát várták, hogy tovább -188- menjenek-e, vagy hogy neki állítsák a kapunak a faltörő kost?

Közben a kapu tetején megjelent a város püspöke: aranyvirágokkal diszített fehér selyemkazula volt rajta; a fején püspöki süveg, a kezében pásztorbot.

Akadt olyan ember. Hiszen a mi táborunkban volt a világ minden népéből ember, volt még kinai is, mongol is, szerecsen is, hát itáliai hogyne találkozott volna.

Már ismertük az ilyen jeleneteket: a püspök kijön templomi díszben: vezeti a papságot, meg a város előkelő polgárait s könyörög Atillának, mint valami Istennek. Atilla mindenkor azt feleli, hogy a várost nem bántja, ha kellő biztosítékot kap az örökös meghódolásról. Mi az a kellő biztosíték? A város három előkelő polgárának családostól való átköltözése Atilla székhelyére. A püspök visszatér. A kapukat bezárják. A lakosság darabig csak keresi az oroszlánbarlangba menő három előkelő családot. Persze egy család se akad, a ki Atillára merné bízni az egészségét. Kitűzik a vörös zászlót s védik a várost a meddig lehet. Nem sokáig lehet. A hunok betörnek; mindenki a templomba vonul. A gazdag családok oda viszik minden arany és ezüst kincseiket, énekelve várják az égi segítséget. Az ég pedig nem felel. (Mi a földi élet az ember életében? Az ember azt gondolja: minden. Pedig bizonyára csak egy kis tanulmányút, rövid munkábaállás az örökkévalóság országából.)

Atilla odalovagolt a kapuhoz s a püspök kivonult eléje az egész klérussal: valami harmincz pappal. Mikor a zsoltáréneklést abbahagyták, az öreg csak állva maradt. Fölemelte a fejét. Egy perczig némán -189- bámult Atillára, azután, mint valami rémségre így kiáltott latinul:

– Ki vagy te, a ki trónokat döntesz föl, országokat pusztítasz el és népeket igázol le? Honnan van ez a hatalmad? Ki bizta rád, hogy a világot fölforgassad?

– No ha így van, – felelte az öreg püspök, – ha téged az Isten küldött, akkor nem tehetek ellened semmit. Jer és végezd rajtunk is a munkádat.

Látszott Atillán, hogy meghatja az öreg úr fenséges naivsága. Egy szót mondott Kamocsának, azzal belovagolt a kapun a kiséretével.

Kamocsa a kapu mellett maradt. Néhány zoltánt állított maga mellé, a kik az Atilla után özönlő hadnak folyton kiáltozták:

Mikor a város közepére értünk, Atilla lovat adatott az öreg püspöknek és azt mondta neki:

– Te szent ember vagy; szerencse van azokkal, a kikkel te élsz: velem kell töltened néhány napot. A várost megkímélem, de rendeld meg a papoknak, hogy a mi gabona és liszt van a városban, rakassák szekerekre és adják át a hunoknak.

Azzal haladtunk tovább. A had szótlanul ömlött át a városon. Nem hallatszott egyéb, csak a lovak kopogása, fegyverek zörgése. A benlakó népből csak itt-ott látszott egy öreg férfi. A házak némák voltak. A lakosság bizonyosan elbujt mindenfelé a pinczékbe, padlásokra.

Mikor kiértünk a város keleti kapuján, látjuk, hogy a városi nép egyrésze lovon, szekeren, gyalog menekül az északi erdőség felé. Az asszonyok és gyermekek -190- mindenütt így menekültek előttünk. Erdőkbe, nádasokba huzódtak. Főképp a leánynépet rejtették el, azok futottak leggyorsabb lábon, a kiknek a saját életükön kívül nem volt más vagyonuk.

Ahogy átmegyünk egy hídon, hát ott bukdácsol a mezőn egy elmaradt rongyos asszony is. A két kezén két gyermek. A hátán lepedőben egy csecsemő. Mellette fut még öt mezitlábas kis leány és két serdülő szép szőke leány. De hol az asszony bukik föl, hol valamelyik gyermek esik el és sirnak valamennyien.

Az asszony visszapillant. Látja, hogy nincs menekvése. Megáll a patakparton. Sápadt arczán kétségbeesés. Megragadja a leányait s néz szinte őrült szemmel a seregre.

Atilla megállítja a lovát és szól Urkonnak, hogy az asszonyt vezessék eléje.

Az asszony félholtan térdel Atilla elé és nem tud szólni, csak reszkető két kezével, omló könnyeivel könyörög.

– Mind, uram! – sírja az asszony. – Özvegy vagyok s ha én meghalok, tíz árvát hagyok magam után.

Atilla a kincstartójához, Uporhoz fordult. Erszényt vett tőle át, a melyben háromszáz arany lehetett.

– Térj vissza békén a városba, – mondotta Atilla. – És nesze ez a pénz, neveld föl rajta a gyermekeidet.

Azzal odarendelte az asszony mellé Botár testőrt, hogy kisérje vissza a városba.3) -191-

Nekem már Orleán alatt föltünt, hogy az emberek közt sok a beteg. Sápadtan, kékfoltos szemekkel jártak némelyek. Leültek és vért hánytak. Aztán egyszer csak halott jobbra, halott balra. Az emberek hulltak, mint a legyek.

Én eleinte a forróságnak tulajdonítottam a szokatlan emberhullást, de haltak borus napon is. Akkor mondotta Eudoksziusz orvos, hogy a pestis öli az embereket.

Mikorra visszafordultunk, már az út melléke tele volt halottal. Itt egy neur, amott egy herul, egy sváb, egy markomán, összevissza minden nemzetből: egyik hason, másik hanyatt. A ki egyszer eldőlt, azt föl nem emelték többé. Ha értékes fegyvere volt, azt elvették tőle; bocskorát, ha jó volt, lehúzták, köntöséből kifordították, azzal otthagyták.

Egy napon, ahogy Csege mellett lovagolok, előttünk esett össze egy bőrdolmányos turcziling.

Az ember tarajos rézsisakot viselt. Bizonyára Orleánban ragadta le valamelyik római tiszt fejéről, vagy hogy fejestől vette el. De mindegy: a sisak föltünt nekünk már előbb is.

Irigyeltem érte. A sisak taraján gránátkövek ragyogtak s föltolható arczrostélya volt. Megért tíz aranyat.

Ötödnapra daganatok támadtak a hóna alatt, meg torkán. Este már készen volt a halálra. Vizet kért tőlem.

– Köszönöm, – szólt pihegve. – Otthon van -192- egy kis értékem: néhány rend ruhám és egy könyvem. Legyen a tied.

Még e gyászos pillanatban is Emőke volt az eszemben. A másvilágra menő embert a halál kapujában akartam vallatni.

– Csege, – mondottam a vállát megragadva, – ne menj hazugsággal a másvilágra, mondd meg nekem, hogy a mit Emőkéről beszéltél, hazugság volt. Te nem beszéltél vele soha! Nekem az nem kerülte volna el a figyelmemet. Mondd meg igaz lelkedre, hogy hazudtál.

A szeme már akkor üvegesedett. Homlokát verejték lepte el. Ujjai görcsösen horgolódtak a fűbe. Egyre nehezebben lélekzett… Még egyszer rám emelte a szemét: tekintete kérdő és csodálkozó volt, de nem szólt többé semmit, csak úgy maradt, reám fagyó halotti nézésben.

XLIII.

Atilla sátora nyugatnak állott, hát a többi is arra fordította a sátorát. De lám Aéciusz nem oda vezette a hadát, a hova vártuk, hanem keletnek. A Vezle-patak, a mely eddig mögöttünk folyt, most a két had közé került.

Atilla hátrahagyta az Ob folyónál Ardarikot, hogy a gyülekező hadakat fedezze s hogy a római had fölvonulása elibénk történjék: legyen szemben a reggeli nappal az ellenség.

A magyarázat aztán az első római lovasok megjelenésével egyidőben érkezett: Aéciusz megrohanta a gepidákat s áttörte a vonalat kelet felé. Tizenötezer ember maradt a csatatéren.

Akkor, hogy arra kellett fordulnunk, amerre addig háttal állottunk, föltünt nekem egy halom a mezőn, jó futamatnyira tőlünk. Az a halom közénk fog kerülni. De mikorra én erre gondoltam, már a mi seregünknek négy csapatja repült oda. Atilla parancsa volt. Ugyanakkor a római hadból is kivált egy sebesen száguldó lovas csapat s láthatóképpen nagyobb, mint a miénk. Nagy ropogással csaptak össze. A mieinket visszanyomták.

– Miért volna rossz jel, – feleltem kedvetlenül. – Ha mink előbb megyünk és nagyobb lovassággal, a miénk a domb.

– Éppen ez a rossz jel, – morogta a táltos, – hogy nem mentünk előbb és nem nagyobb lovassággal.

A táltosok átváltoztak, mióta velünk járnak. A pestistől való félelem volt-e az oka, vagy hogy mindig imádkoztak, nem tudom, de mind elkomorodott. Fekete ruhájokban olyanok voltak, mintha gyászolnának.

– Attól tartok, – szóltam boszusan, – hogy ti, babonás papok, elkedvetlenítitek a harczosokat. Bocsáss meg, hogy így beszélek veled, de ez nem okosság.

– Mi a babona? – felelte vállat vonva. – Te keresztény vagy: neked babona a mi hitünk. Mi hun vallásúak vagyunk: nekünk babona a ti hitetek.

– Az Isten egy, – folytattam a beszédet. – -194- Hun Isten nincsen, latin Isten sincsen, görög Isten sincsen. Az Isten, Isten. Közös ura minden népnek. És az Isten nem ül lóra és nem harczol dombokért se velünk, se ellenünk.

A gazdám szekerén állottunk, a mely egyúttal sátoralapul szolgált. Halkan felelt:

– Nem lehet, – feleltem. – A népet igaz, hogy dögvész tizedeli, de még mindig óriás sokaság arra, hogy bármily hadsereget megtörjön. Atilla sohase vesztett még csatát. Az Isten kardját nem ti adtátok-e neki? -195-

XLIV.

Az urak naphosszat az Atilla sátora tetején állottak s nézték a római sereg letáborozását.

Én csak a mi sátorunkról néztem. A síkon messze el lehetett látni. S hallgattam az öreg katonák megfigyeléseit.

S valóban látszott a seregek elhelyezkedésén, hogy azt a mozgó nádast középre illeszti Aéciusz. A Szangibán hada az. Talán gyanakszik arra az ingadozó emberre, azért hagyja középen? Vagy talán a hosszú dárdáknak a középtest védelmében lesz szerepe, ki tudja?

Mert a csillogó római sisakok valóban balról helyezkedtek el. Eléjök odahúzták a nyíllövő gépeket, meg a kő-vetőket.

Aztán hogy rám pillantott s látta a fejemen a Csege sisakját, rám kiáltott:

– Ha a sisakomat neked adom, akkor nem kerülök ki élve. Hát csak tartsd meg magadnak a tanácsodat, én is megtartom magamnak a sisakomat.

– Nagy róka ez a görög, – mondotta az egyik – nem lehet ezt egykönnyen rászedni.

A hunok különben az úton mindig csak harczi fogásokról beszélgettek. Egyik azt mondta, hogy az ember a lovában bizzék, a másik azt mondta, hogy csakis a lovától féljen.

Némelyiknek bizonyos erejű amuletje volt, másiknak olyan kardja, a mely már száz ellenséget levágott. Az egyik embervérrel dörzsölte be a lova orrát, a másik meg abban a kiáltásban bízott, hogy: Hopp uram Istenem, ördög az ellenség!

A halál gondolata néha borzongatott, de a szerencsém gondolata meg gyönyörűséggel töltött el. Így bukkant föl gondolataimban hol egy vigyorgó koponya, hol egy rózsás leányfej.

Délután kialakult a római hadsereg. Látni lehetett, hogy a patakon túl a bőrpajzsos vizigótok foglalnak állást.

S megindulnak a gótok. Hosszú vonalban kigyódznak elő a sátorok közül. A tisztek egymásután tünnek elő: a fekete arczú Akrán, a kékszemű hóbortos Ejszárn, a sovány Filleinsz, az örökké mosolygó, sodrott bajszú Fiszkia, aztán jöttek a többiek is: Gilta, Nikilsz, Milit, Nuta, Reiksz, Szavil s a fiatal Szkura, a kinek mindig tánczra viszket a bokája.

Akkor már, hogy a római sereg kialakult, Atilla a -197- vizigótokkal szembe a maga osztrogótjait állította. Pokoli gondolat: testvért testvér ellen fordítani, de meg kell ösmerni, hogy hadvezéri ötletnek jó. A vizigótok gyülölték az osztrogótokat, hogy miért nem tartottak velök a szökésben. Az osztrogótok szintén gyülölték a vizigótokat: azt mondták, hogy meghódolni, azután megszökni, gazság! Ellenség ellenséggel megbékülhet a hadban, de testvér a testvérrel, ha egyszer a Káin fegyverét ragadta fel, nem békül meg soha.

Középen a hunok maradtak: fekete és fehér hunok együtt. Ardarikot a gepidákkal jobbra állíttatta Atilla. Oda kerültek a kazárok, a jászok, herulok, kvádok, rugok és szarmaták is. A rómaiaknak lesz alkalmuk válogatni a népfajokban.

Azután mink is kivontattuk a dárdalövő gépeket, a faparittyákat, kőhányókat és a mérföldre lövő gépíjjakat. A parittyás népfajok a szekerek tetejét foglalták el. A tömött zsákok, hordók és bugyrok tetején vigan dolgozhattak. A szekerek előtt a lándzsás alánok és kaszás gelonok ültek. Azok majd csak akkor elegyednek az aratásba, ha az ellenség rájuk tör.

Azt gondoltam, hogy még azon a napon megkezdjük a harczot, de nem: csak helyezkedések folytak.

Beállt az est. Holdvilágtalan éjszaka. Mintha az eget fekete posztóval vonták volna be. Az őrtüzek kigyulladtak mind a két sereg előtt. Az előre küldött éjjeli őrök olyan közel voltak egymáshoz, hogy átlőhették volna egymásra a nyilaikat.

Az utolsó parancs azon az estén az volt, hogy a siposok és kürtösök hallgassanak, s mindenki lehetőleg jól aludjék.

XLV.

Az asztalon azok a csirkék illatoztak, a melyeket Troa városa küldött ki Atillának. Az urak szótlanul ettek. Ott volt köztük Lúpusz püspök is. Még akkor is a püspöki süveg volt a fején és az aranyos kazula a testén; a nagy ezüst pásztorbot a kezében, azaz hogy a széke mellett. Nem igen evett, csak a szakállát simogatta, s olykor aggódva nézett Atillára, olykor fölrántotta a szájaszélét és sziszegett. Mert köszvény bántotta a jóembert. Aztán ott ácsorogtak a sátor előtt a különféle nemzetek királyai és vezérei is. Parancsot vártak. Atilla még a vacsora alatt is rendelkezett, hogy melyik hogyan állítsa a seregét; mikor induljanak a lovasok, mikor mozduljanak a gyalogok.

– A római sereg sűrű, – hallottam egyszer a szavát – és meg nem futó, hát az a fő, hogy szét kell a csapatokat nyomni.

Ez gondolható volt a sötétség miatt is. A hold ujulásban. A csillagok világítását is eltakarja a felhő.

Akkor Lúpusz püspök fölemelkedett és a serlegét maga elé véve, szólott ekképen:

– Hatalmas király! királyok királya! szót emel hozzád a szolgáknak szolgája. A hír véres betűkkel írja a te nevedet. Az égen üstökös jelenti megindulásodat. A föld megrendül, ahova árnyékod esik és elsápad a bátraknak arcza, ha reájok nézel. De mondjon bár világ farkasának, vérivó ördögnek az egész mindenség, ha én előbb jutok az Isten színe elé, – a mi bizonyos – elmondom neki, hogy városomon át vezetted el világtipró hatalmas népedet, s városom lakói boldog álomban szenderegnek a mai éjszakán. -199-

Az urak nem értették őt, legföljebb a Nekárfrankok ifjú királya, meg Oresztesz, meg én, de a hangja ünnepi volt és beszéde magasztos, mint a zsoltárének.

Atilla hátradőlt a székében. Szemein árnyék volt. Nem láthattam, hogy tetszik-e neki a püspök beszéde. Mert csak a szeme árult el olykor valamit annak az embernek a lelkéből, arcza az mozdulatlan volt, mint a kőszobroké.

– A világ ez idő szerint hullámzó népek tengere. Az erdő keletről jön, s a hullámok nyugat felé zajlanak. Isten akarja ezt. Te is az Isten eszköze vagy.

– Az óvilág népe eljött ellened, s talán már holnap kihúzod a fegyveredet, hogy összemérd az övékkel. Sok vér fog folyni, de a történelem tanulsága szerint az emberiség könyben és vérben tisztul mindig. Minden nagy viharban sok a pusztulás: fák törnek derékon, sziklák szakadnak a hegyről, s a házak tetejét leragadja a szélvész, de ha a vihar elzúgott, éltető erővel teljes a levegő; a ledőlt fa gyökere háromszorosan hajt, s az emberiség tevékenységre buzdulva folytatja munkásságát. Atilla nagy király! te vagy a vihar az emberiség életében! Híred zúgó szélvész, kardod villám, néped dübörgő fergeteg. Isten akarja, hogy így legyen, s te magad se tehetsz sorsod ellen semmit. De mert jó ember vagy, tisztellek téged. S ha rettegve nézem is óriás dúlásodat, nem felejtem el, hogy a népek mostani özönlésében minden faj megállani iparkodik, s te se tehetsz máskép, mint hogy kardot veszel a kezedbe, s küzdesz a magad és néped életéért. Az Isten éltessen. -200-

És odament Atillához. Atilla a kezét nyujtotta neki. Az öreg kezet akart csókolni. Atilla magához ölelte őt.

Azután, hogy mindnyájan ittak Atilla egészségére, a király kissé hunos latin nyelven így szólt:

– Hiszem, hogy az emberi élet nem ezen a földön kezdődik és nem ezen a földön végződik. Bolygunk és küzdünk itt, s nem tudjuk, miért. De van a ki tudja. Engem a hunok Istene küldött. Kardot adott a kezembe, hogy végig csapjak a világon. Ki állhat meg énvelem szemben?

A hunok lelkes éljenre csattantak. Atilla szeme is csillogott. Ivott a püspök egészségére, s fölkelt annak jeléül, hogy a vacsorának vége van.

XLVI.

A vendégek egy része eloszlott. Hargita, Betegh, Urkon, Kamocsa, Madarász, Bálán, Vacsar és Upor is. A többi még ott maradt. A szolgák elhordták és összehajtogatták a tábori asztalokat. A székeket a sátorterem falához rakták.

Már vacsora alatt láttam úgy félszemmel, hogy valami különös jövés-menés van a sátor előtt. De annyira lekötötte a figyelmemet az asztalnál folyó beszélgetés, hogy kifelé nem is néztem. Csak azután kezdtem figyelni a különös duhogásra, mozgolódásra a sátor előtt. Látom, hogy egy lombos leveles nyirfát ásnak le, s annak a tövéhez bunkózzák be a földet. A nyírfától tíz lépésnyire máglyát raktak a jámborok. A táltosok mind ott vannak a máglya előtt. Györhe egy fehér ürüt meg egy fekete kost tart kötélen. Bucsa egy hétszegletű követ hoz a fején, Sármánd meg egy kerek fekete követ. Másik két táltos kezében két rézüst csillanik meg.

A máglya csakugyan föllángol, s megvilágítja a -201- körülötte mozgó papokat; Kámát és Iddárt fehérben, Zobogányt, Bogárt és Györhét vörösben, a többit feketében; a torosztók és a jámborok csak közönséges hadiruhájokban vannak, csupán a fejükre tették föl a hosszú, hegyes áldozati süveget.

A nyírfa alá három félmeztelen papi igricz kutyorodik. Kettőnél hosszú dob van; a harmadik egy tölcséres aljú, hosszú sípot tart a kezében. Tárogatónak nevezik azt a hunok.

Az urak Atilla körül alacsony székre ülnek. Kint a máglya mögött nézők sokasága áll sűrűn.

A dobosok böfögtetésbe fogják a dobjukat. A tárogatós valami keserves és borzalmas melódiát fuj. Zobogány kardot szúr a fehér ürü mellébe, s a vért az oltár alá ásott gödörbe ereszti. Vitos táltos ép így cselekszik az ölében rugódozó fekete kossal. A két állat bégése és hörgése belevegyül a zenébe. A papok serényen dolgoznak. Bogár és Györhe fölgyűri a köntöse ujját és széles görbe késsel sebesen megnyúzza a két állatot. Damonogh szekerczét érint a tűzhöz és leválasztja a fekete kos két szarvát: átadja Vitosnak, a ki a süvege szélébe illeszti a füle fölé.

A zene elhallgat. Az öreg Iddár föllép a nyirfába vert fogakon s a lombok között megállva, szétterjeszti a kezét és reszkető hangon énekli:

Zobogány kimetszi a fehér ürü nyelvét; nagy ezüst kanálba teszi és fölemeli a tűz előtt.

– Teremtő nagy Isten urunk! Napnak, holdnak vezetője! Csillagok fölött lakó örökéletű király! Fordítsd felénk orczádat! Hajlítsd felénk szívedet! Tűzben, lángban néked áldozunk!

Iddár leszáll a fáról. Átveszi a kanálban a fehér ürü szivét és a magasba tartja. Imádkozik:

– Föllegek fölött lakó, villámoknak parancsoló, eget dörgető, földet rengető hatalmas öreg Atya! Mint ez a szív ég a tűzben, a mi szivünk nemkülönben ég irántad szeretetben. Légy velünk!

A főtáltos néhány perczig csöndben és mozdulatlanul ül a fán. Azután fölemeli a fejét és kiált:

– Menyben lakó hun szellemek! Éjszakában lengő árnyak! Kössétek föl kardotokat! Vonjátok föl ijjatokat! Üzzétek el az idegen szellemeket, földbe, vízbe, örökös sötétbe!

A vízből a tűzre locscsantanak. A tűz sistereg, gőzoszlop gomolyog föl a magasba. Iddár leszáll. Zobogány kardot nyujt át neki. Iddár a karddal elcsap hétszer a lángokban jobbról balfelé, s közben érthetetlen igéket mormog.

Most Vitos áll elő. A két dob tompán pereg. Vaskanálba veszi a fekete kos nyelvét és szivét. Szól síri hangon:

– Ártó lelkek ura, hatalmas Gonosz! Ördöngők ura, rettenetes Gonosz! Búnak, bajnak kavarója, fekete Gonosz! Ne árts nekünk!

Iddár beleveti a parázsba a két követ, s mindegyikre lapoczkacsontot illeszt. Kezét a csontok fölé tartva áll a továbbiak alatt mozdulatlanul. -203-

Vak Káma, a ki eddig szótlanul ült a nyírfa tövében, föláll. Két véres kard van a kezében. A tűzre aszott füvet dobnak. Vörös láng rebben föl. Káma a tűz felé fordul, magasra tartja a kardokat, keresztbe illeszti.

– Isten urunk, hívunk a magasból. A te akaratod vezérelte ide a hun népet. A te kardod van Atilla kezében. A te erődet öntsd belénk a magasból. Könyörgünk: segítsd meg Balambér fiát, a hunok fejét, a te választottadat, Atillát!

A tűz fénye vörösen csillog a főtáltos süvegén. Mindenféle apróság fityeg azon: aranypénzek, ezüstből vert apró állatfejek, mindenféle fog és gyémánttal kirakott csillagok. De a többi táltos süvege is tele van olyan csillogó aprósággal.

– Isten urunk, ki messze napkeletről elhoztál bennünket a Tisza rónáira, Tisza rónáiról a nyugati népek országába, erősítsd meg a mi kardunkat, hogy aczélja aczélt vágjon, sujtása legyen, mint a felhők villámáé.

– Isten urunk, engedd, hogy nyilaink úgy szálljanak, mint a fecskemadár és oly sűrűn szálljanak, mint a záporeső; ellenséges bűvölés czél előtt le ne ejtse, czél fölött el ne sodorja, czélban el ne kapja, hanem valamennyi az ellenség testében álljon meg, s halált vigyen belé. Áld meg nyilainkat! -204-

– Isten urunk, adj erőt a mi lovaink inának. Siketítsd meg fülüket, homályosítsd el szemüket, hogy rohanásuk legyen, mint a dübörgő fergeteg, vasba öltözött hadakat ledöntő, ellenséget vérében tapodó. Szárnyazd föl a mi lovainkat, aczélozd meg inaikat, tedd őket sebhetetlenné. Adj erőt a mi lovainknak!

A tűzre most bort öntenek. Egy perczre sötétség lep el mindent. Azután az újra föllobogó és sistergő tűz magas gőzoszlopot vörösít meg.

– Hunok árnyékai, jertek elől Balambér apánk! Megyer vitéz! Tárkány főpap! Decse! Verbőcz! Bodor! Csalán! Buda! Rof! Szudár! Zaáp! Madocsa! Makó! Balogh! Géva! Tarcsa! Kalocsa! Magócs! Vitézek vitézei, mi szeretteink! Tűzből, vízből, levegőből, földből, gyertek elő! Gyertek, mint az alvó lehelete! Gyertek, mint a hegyi fákról foszladozó felhő! Gyertek, mint az éjben lengő árnyék! Gyertek elő, segítsetek minket!

Iddár főtáltos beleszúrja a két kardot a nyírfába. Odaszúrja föléjök a nyílat. A kantárt ágra akasztja. A nyíl fölé égő viaszgyertyát ragaszt.

A főpapok most Atilla sátortermébe vonulnak. Az igriczek a sarokba ülnek. A terem közepe üres. Atilla a hátsó falnál trónforma karosszékben ül, mellette jobbról alacsony tábori széken a fővezér, balról Ardarik király, lábánál szőnyegen Ellák és Aladár, aztán sorban a fal mellett a különféle fejedelmek és a hun főurak.

A sátorterem oszlopán néhány vastag viaszfáklya ég. A tábor köröskörül az alvás és a lovak legelésének halk és mély morajában, a mely hasonlatos a -205- tenger egyhangú morajlásához. Csak a tábori kutyák ugatnak a messzeségben, s a máglya tüze ropog itt előttünk.

A két dob bufogásnak indul: tenyérrel, újjal veri a két dobos. A sipos is ajkához illeszti a tárogatót és egy véget soha nem érő melódiát fúj:

A zeneszóra a terem közepén Zobogány táltos fejét az égnek fordítva, karjait széttárva, megindul a kör tisztáján és fokozódó gyorsasággal halad, csakhamar fut és ugrálva, szökdelve futja a kört, mintha a sátorból akarna menekülni. A dob ütemei lázas dobogással kisérik ezt az őrült körbefutást, Zobogány haja fürtökben röpül utána és látni, mint veszti el perczről-perczre az érzékeit. A futás akkor meglassul és a tér közepén rendetlen kerengéssé válik. A pap szeme-bogara annyira fölfelé fordul, hogy a szeme fehére villog reánk. Az arcza vörös, mint a meggy, azután elsárgul, elsápad. Végre teljesen elszédülve, tajtékzó szájjal lerogyik.

A táltosok erre körültérdelik. A zene elhallgat. Az ember görcsökben rángatózva rebeg valami szavakat, a melyeket én nem hallok.

Atilla a karosszékben ül. A szemöldökét összevonva figyel az emberre. -206-

Erre nem szól senki. Némelyek vállat vonnak, mások maguk elé néznek. Atilla is a szeme sötétjéből néz maga elé.

Az embert fölfogják ketten s elviszik. Gondolom valami mérges növény nedvét itta a szertartás előtt, mert olyan volt, mint az őrült.

A zene újra megszólal. Talpig gyászfátyolba öltözött alán pap lép a szőnyeg közepére s fehér posztón különféle színes vesszőket rázogat. Körülötte egy fehérre festett, teljesen meztelen alak zegzugos ugrásokkal, kerékhányással hívta a szellemeket, míg a pap az isten nevét kiáltozva iparkodik a vesszők összeállásából a jóslatot kifejteni:

– Látom az ellenséget hétfejű sárkánynak. A legdühösebb feje lefordul, porbahull. A római vér hun kardot pirosít.

Jöttek aztán a gót papok s tenyerüket a fölbontott állatok belsejébe merítve, szemüket égnek forgatva jósoltak kedvezőn és kedvezőtlenül, mialatt a jelenlevők lélekzetüket visszatartva figyeltek.

Végül a hun táltosok beczipelték vasfogókkal a két izzó követ s letették egy halom parázsra a terem közepén.

Iddár aranyozott végű ezüst csipővassal fölvette a megfeketült csontot a kerek kőről s a fáklya felé tartotta. Aggodalmas arczczal vizsgálta a repedezéseket.

Arcza hol elborult, hol kiderült. Átadta Zobogánynak a csontot. Az is figyelmesen nézte. -207-

– Semmi érthető, – szólt meg végre, a vak főpaphoz fordulva. – Csak egy nagy repedés.

A másik kövön még füstölgött a csont. A zene újra megszólalt. A táltosok a testüket a sarkukon ingatva búgták halkan a lélekidéző igéket.

Végre Iddár pap azt a csontot is fölemelte. Csend támadt. Iddár pap szótagonkint olvasta:

A fekete lapoczka repedései, amint nekem később Bial lerajzolta, hun betűkkel mutatták az olvasott mondatot.

Minden arcz földerült. Csak az öreg püspök ült a helyén nyugodtan és álmosan.

– Hát te nem jósolsz-e nekem? Nincs-e hatalmad, hogy a keresztény lelkeket megkérdezd?

– Azt uram, hogy bármi történik is, mindenképpen az Isten akarata teljesül.

– Akkor jól van, – szólt Atilla, a kardjára csapva. – Ha az Isten akarta, hogy kardot kössek, azt is akarja, hogy vágjon!

XLVII.

Meggyujtottam egy fáklyát s elindultam az uram előtt. A sátrak körül mindenfelé alvó katonák hevertek. A szabad mezőről hangzott a bogarak cirpelése.

Gazdám a fővezérrel jött utánam. Darabig nem szóltak semmit, csak mikor a sátorunkhoz értek, s a fővezér fölült a lovára, akkor kérdezte Csáth:

– Már alig, – felelte a fővezér. – A jelek nem szólnak határozottan. Atilla bizonyosan végignézi reggel mégegyszer az állást.

Elbámultam a fővezér szaván. Később gondoltam meg, hogy Atilla szándékosan megmagyarázhatta az idegen fejedelmek előtt biztosaknak a jeleket.

– Nem hiszem, – felelte a bátyja. – Vigyázz a pataknál, nehogy a lovad belésüppedjen.

Csáth gondolkozva lépett be a sátorba. Megállt, mintha tünődne valamin, azután akkorát ásított, hogy az állacsontja megroppant.

Betüztem a fáklyát az oszlopon levő tartóba, és segíteni akartam neki a vetkezésben.

– Ma nem vetkezünk, – felelte Csáth. – Aludj te is ruhástól. A kardodat se tedd le.

– Vidd ki, – mondotta, – és akaszd hátul a nyeregre. Takard be vizes ruhával. Egyiket a Villámra tedd, a másikat a vezetéklóra. Megállj, – szólt ismét a ládába hajolva, – neked is adok egyet. Harc közben az ember rettentőn szomjazik.

– Veszekedett teremtette, – szólott dühösen, – ez a bor megecetesedett. Kóstold csak, ugy-e ecetes?

– Nem csoda, feleltem. – Tudod uram, hogy pincét nem hoztunk magunkkal. -209-

A lovak ott álltak fölnyergelten a sátor mellett. Velük virrasztott Karacs lovász is. A nyergen akkor már ott lógott a rézzel borított somfabuzogány, s a puzdra, amely tömve volt félöles nádnyíllal.

– Vess a lovak elé, – mondottam, – mert reggelnek előtte aligha lesz dolgunk.

Én is lefeküdtem a sátor ajtaja elé, a bőr ereszet alá. Ágyam az oszlopokra volt csatolva. Alattam Ladó aludt, meg két fiatal rab, akiket még az Alpesek között osztottak Csáthnak. A két rabnak a lába meg volt lánczolva.

XLVIII.

Sokáig nem tudtam elaludni. Arra gondoltam, hogy lesz-e még ezen a földön éjszakám? vagy hogy ma látom utóljára a gönczölszekerét? Milyen más volna az életem, ha Emőkével nem találkozom: most aludnám otthon Konstantinápolyban a tengerillatos csendes nyári éjszakában, s nem susogna a fülembe az éji szellő nehéz és gyászos gondolatokat.

A nap nyáron korán kel. A szemembe sütött, mikor fölébredtem. A sereg élénk sürgésben-forgásban. Az emberek itatni vitték a lovakat.

Fölléptem a sátor fogas oszlopára, s az ellenséget néztem. Hát ott is nyüzsögnek. A patakból rengeteg sok ló issza a vizet. Hogyan ki nem isszák!

A gazdám is fölkászolódik. Mosdik a tenyeréből. Bajuszát, szakállát törli a markába. Aztán fölrántja a bőrköntöst, és siet Atillához.

A hunok már mind lovon ülnek. Atilla sátora felé forgatják a fejöket. A távolabbi mezőkről is át-át kiabálnak, hogy mi lesz már? A fiatalságnak viszket a marka. Az idősebbek is jónak vélték volna ezt a száraz napos időt a harczra. Jobb reggel, míg meleg nincsen, s mindig jobb ma, mint holnap.

Magam is izgatott voltam. Míg a gazdám Atillánál időzött, hol a tőrömet, hol a kardomat nézegettem, csiszolgattam. Egy kazár kereskedő befurakodott a hunok közé és oroszlánzsirt árult. Vettek belőle sokan, és tréfáltak vele, hogy nyerített-e az oroszlán vagy röfögött? A kazár esküdözött, hogy tulajdon késével szedte ki a zsírt az oroszlánból Afrikában.

Végre Atilla leizent, hogy az emberek készüljenek ebédhez. Egyenek, igyanak jól: délután harczolunk.

Hát kigyulladtak a tábori konyha-tüzek, s a sátorok utczáin marhákat, borjukat, bárányokat, juhokat vezettek mindenfelé. A tüzek fölött hatalmas nyársakon forgott kis idő mulva az az erő, a mely délután csatázni fog. -211-

XLIX.

A dél még nem mult el két órával, mikor Kászon kürtös megjelent a királyi sátor ormán, s belefujt a nagy elefánt-tülökbe:

A tábori kürtösök mindenfelé ismételték ezt a ké hangot háromszor. A távolságban aztán elveszett a hang, mert a tábor egyszerre fegyverek csörgésétől morajlott. Mindenki lóra ült. Mindenki igazgatta magán a sisakot, pánczélt, paizst, puzdrát, kardot, kelevézt, lován a nyerget, íjján a húrt. A szarmaták és rokszolánok föltették a szarvazott fejbőröket, a gelonok emberi koponyákat tűztek a dárdájukra. A markomanok ökörszarvakat csatoltak föl, hogy megjelenésük rémítő legyen.

A sereg előtt harmincz ponton gyulladt ki egyszerre az áldozati tűz. Az idegen népek papsága is áldozott. A hun papok lovat áldoztak, a szarmaták és gelonok embert. -212-

Az őrök visszahúzódtak a mezőről. A sátorok utczáin mindenfelé a száguldó zoltánokat lehetett látni. A zászlótartók fölemelték zászlóikat. A síposok a belső szekerekre álltak. A gépíjjakba és gépparittyákba lovakat fogtak be. Feszült izgalom volt mindenfelé. Szóbeszéd többé sehol.

Én még ott álltam Atilla sátora előtt a lovászok között, a kik Atilla és a főurak lovait tartották. A lovam szügyén bőrkötény; nyergén a buzogányom. Magamon a szürke harczi köntös, a mely fölé még egy kaczagányt akasztottam, hogy az urakhoz jobban hasonlítsak. Fejemen a réz-sisak, jobbomon a kard, balomon a puzdra, s benne valami száz szál félöles könnyű nyíl. Hátamon is puzdra. Kezemben az ijjam.

A szekérlánczokat kikapcsolták. A lovas nép özönlött a közökön ki a mezőre.

Fürge paripákon strucztollas zoltánok nyargalásztak a sokaság előtt. Nemzetségek és családok szerint állították föl a lovasokat. A legelső sorba azokat sorakoztatták, a kiknek a lova legjobban volt vértezve. Azok mind kipróbált hősök. A zsákmány javából kettős rész illeti őket a csata után.

A csapatok közepén hosszú lándzsán a családi jelvényt tartja a legfiatalabbik, néhol alig tizenöt éves fiú.

A jobb karja valamennyinek meztelen. Némelyiknek -213- a bal is, de ezüstkigyó vagy rézkigyó van a karra tekerve, hogy védje az izmokat. Csak a mell van erősen födve, meg a fej. De érczsisakot keveset látni: többnyire bőrsüveget viselnek most is.

A fehér hunok a feketékkel összekeveredve apró csapatokban tarkálnak a belső sorok között. Leghátul állnak a gyalogosok.

Atilla kilép a sátorából. A fején aranyos sisak A hátán oroszlánbőr kaczagány. Előtte fölemeli Vacsar a nagy fehér-selyem zászlót, a melyen aranynyal himzett karvaly ragyog.

Atillát a főtisztek és testőrök rajozzák körül. Azok is mind csillogó vértezetben vannak, s valamennyinek két kard csörög az oldalán.

Atilla zászlójának megjelenésekor viharzó éljenzés dörög el a végeláthatatlan táboron.

A király előreszökteti hófehér lovát. Most, hogy a kardját kivonja, látni, hogy mind a két karja meztelen. De micsoda izmos, barna karok azok!

Domború mellét kifeszítve lovagol el a sorok előtt, s a mezőre kiindulva megfordul, hogy végignézzen a hadon, a minőt Xerxes óta nem látott a világ.

Atilla egy perczre megáll annál az oltárnál, a melyiknél a vak Káma áldoz.

A szertartás rövid. A pap kiáltva hívja az Istent. Karját terjegeti a had minden osztálya felé. Aztán nyírfaseprőt márt a vérbe és beszenteli vele a sereget. Ugyanezt cselekszik a szarmaták és gelonok az embervérrel.

A papok aztán csendesen folytatják az áldozást az oltároknál mindaddig, míg csak a csata tart.

Atilla sebes vágtatással száguld végig a seregek vonala előtt. Néhol megáll és szót vált a vezérrel. Néhol lelkesítő szavakat kiált a seregnek:

Micsoda erő van ebben a hangban, micsoda erő a szeme villanásában, a magatartásában! Micsoda öröm látni egy embert, a ki nem fél! Oroszláni lelkéből mintha mindenki kapna most egy részt. Lelkesen ordítjuk vissza:

Később már nem halljuk, miket mond, csak a zúgást halljuk, s a lándzsák fölemelését látjuk.

De a harczvonal olyan hosszú, hogy a két szárny kiterjeszkedése elvész a sikság messzeségében. Atilla arrafelé már csak a kardját villantja föl.

A távoli moraj, fegyverek megvillanása jelzi, hogy megértették Atilla mozdulatát, s az ő lelke áttüzel mindenki lelkén, mint a fölkelő nap a tenger hullámain.

Ezalatt látni a mező tulsó oldalán át az ellenséges had fölsorakozását is.

Ők odaát aligha akartak ma harczolni, s pláne délután, a mikor a nap néhány óra mulva szembesüt nekik. De mit tegyenek: hallják a kürtjeleket, látják a támadáshoz való felállást, el kell a csatát fogadniok.

– No ez veszett harcz lesz! – jegyzi meg mellettem egy vén hun, a kinek a pofája olyan barázdás a harczoktól, mint a sárgadinnye.

– Azért, – feleli a hun, – mert ha most kezdjük, éjjel folytatjuk. Nincs czudarabb az éjjeli harcznál. -215-

– Antul jobb, – szól reá nagyfülü Szabolcs, – legalább nem lesz melegünk.

Olyan messze vannak tőlünk, hogy az emberek arczát nem lehet kivenni, csak az előrajzó csoportokat látjuk.

De így is tudjuk, hogy az ezüstösen csillogó nép a patakon túl a római, a sárgapaizsos népség a frank; a fehérrel tarkázott a burgundi; a mozgó nádas az alán; a buzavetésként hullámzó nagy sokaság a vizigót, s a seregek előtt föl-alá lovagló, ragyogó csoportozat: Aéciusz, Teodorik király és a fia, Szangibán király, Meroveusz frank király, Gondibó burgund király és a vezérek.

Ők is épp úgy elrendezik a maguk hadát, mint Atilla. Egy-egy lovas-csoport ömlő folyóvíz gyanánt vált helyet. Aztán a vezércsoport szétoszlik. A távol messzeségben lehet látni most már, hogy a római had mind a balszárnyon van, szemben a mi gepidáinkkal, s festett arczú, állatbőrös különféle vad népeinkkel.

A vizigótok a másik szárnyon a mi osztrogótjainkkal fognak küzdeni. A frankok, armorikok, burgundiak, alánok és más kevert népek a hunokkal állnak szemben a középen.

Atilla a kengyelben fölállva vizsgálja a távolban villogó római lovasok mozdulatait.

Most a gót király felé int a kardjával. A gót had megmozdul. Lassú ügetéssel megy egy darabig, miközben a lovasok szét ereszkednek, mint a kinyitott legyező, azután sebes vágtatással haladnak tovább a domb felé, amelyet Thorismund tart elfoglalva. Kiáltások hangzanak egyre sűrűbben, végre viharosan. A repülő fegyverek csillognak a napban.

Ugyanezen pillanatban megindul a római had is a balszárnyon, és mint az áradó Tisza, csillogón ömlik ami jobb szárnyunk felé. Oly messze vannak tőlünk, hogy csak tompa dübörgésük hallatszik, mint a távoli mennydörgés morgása.

Most a középen is megdördülnek a dobok, rikoltanak a kürtök, és megszólal a síposok zenéje.

A halálborzongás fut át rajtam. Izmaim, mint a fölvont íjj, várják a feszültség fölszabadulását.

Atilla fölemelkedik a lován, s visszapillant a sereg zömére. Indulót villant a levegőbe a kardjával.

Háromszázezer torok üvölti a huj! huj! kiáltást. A paripák robogva indulnak a római sereg derekának. A föld reng. A levegő hangok vihara. Mindenki előrehajolt testtel száguld a fővezér után.

Egymás nyomában mozdulnak ki a csapatok, s a mint a sakktábla koczkái, egy-egy nagy üres tér marad mögöttük. Az üres teret csakhamar kitölti Berki, Orgovány, Dorog és Mácsa serege.

A mezőn kiszélesedett csoportokban vágtatnak tovább. Utánok, amint futamatnyi tér marad, megindul Upor, Bálán, Madarász és Kamocsa serege; azok után Urkon, Betegh, Aladár és Zsögöd.

Mint az elpattanásig feszített íjj, úgy álltunk eddig, várva a tér-szakadást. Mikor már oly messzire voltak az előttünk elmentek, hogy megindulhattunk, Csáth is rikolt egyet, s megindulunk olyan ordítozással, hogy majdnem megsiketülök.

Nekem Csáth nyomában kell haladnom. Csáth mellett balról Ladó vágtat egy nagy öblös paizszsal. Neki a harczban folyton az urára kell vigyáznia. A nagy paizszsal minden balról jövő dárdát és ütést neki kell fölfognia. Utánna én megyek meg Karacs, aki fölnyergelt lovat vezet a magáé mellett, hogy ha netán az úrét ellőnék, azonnal pihent lóra ülhessen.

Engem zsibbasztó félelem fogott el az első perczekben. Nem éreztem, hogy ember vagyok, csak arra -217- gondoltam, hogy meg kell halnom. De a pokoli hujjogás, a körülöttem vágtató lovasok üvöltése csakhamar állati bőszültséggé változtatta át a félelmemet.

Körülöttem az erő tengere; szemben velem a halál fuvó szele: csoda-e, ha az ember tigrissé bolondul?

A lovasok elszéledve rohantak tovább, mint ahogy az öntöző kannából jövő viz szokott elszéledni. Csakhamar tágasság támadt körülöttem, úgy hogy előragadhattam az íjjamat.

Lovam kantárát a nyeregfára csapva, rántottam föl az íjjam húrját, s vártam, hogy az elől száguldók nyila fölrepüljön.

A mező gyepe fölszakadozott a lovak patkójától. Por szállt föl a földről, s fellegként burkolt be bennünket.

Egyszercsak elsötétedik előttem a levegő: látom, hogy a nyilak felhője az, a mi nyilaink felhője. Én is megszorítom térdemmel a nyeregfát, s hátra hajolva föllövöm a nyilamat a magasba.

Micsoda süvöltés, suhogás! Rémült lovak hortyogása. Bősz emberek hujjogása!

De amonnan is száll már a nyilak felhője. Pajzsomat fölkapom. Egy nyil belecsattan a nyeregfába, a másik egy percz mulva a pajzsomon zörren el.

Ezalatt vágtattunk tovább. Itt-ott a rohanásban látom már a pajzsok alá sürrült ellenséget. A lovak patkója dörgő ropogással tiporja le őket. Csattog, zuhog a buzogány. Ordít mindenki. Lovam lába már holtesteken tipródik. Lándzsát elő! Hiszen ezek az alánok! Tipord lovam lába! Tipord a fetrengő férget!

Ime velem szemben is kihuzakodik egy életben maradt! Nem: leütötte Csáth. Van helyette másik: egy borzas szakállú, pánczélos alán Lándzsája eltörött. Fabuzogányt sújt, nem tudom kire. Ütök jobbra-balra én is, ahol fejet látok. Czombomra kapok egy buzogánysujtást. Oda se neki. Csáth visszarántja a lovát, s az -218- arczához kap. Mellettünk üvöltve száguldanak előbbre, akik mögöttünk voltak.

Nézem Csáthot, hogy mi a baja, hát akkor pöki három fogát. Irtózatosan káromkodik. Kitörli a könnyet a szeméből, s odaordít Ladónak:

Azzal fokost ragad. Az alán oly sürűn áll, mint az aratatlan búza. Csak a lovat döfik. Kapálódzó lovak és földön fetrengő emberek meleg halmaza bástyázza el őket. Kanyarodnunk kell, hogy ujra hozzájuk férhessünk. De ime frank lovasságot találunk szemben magunkkal.

A két lovassereg összerobban. Pajzsok duhogása, sisakok csattogása, rikoltozás, kiáltozás. Elém jut egy vérbeborult idegen lovas. Buzogányomat a mellére sujtom. Lefordul. Lova nekitorlódott az enyémnek. Azt is főbeütöm. A portól nem látok már. De hallom a visszahivó kürtölést. Megrémülök. Lovam zabláját visszarántom. A sürűség nagy. Megfordulni nem lehet. Az idegen lovasság nyom bennünket visszafelé.

De mögöttem tágul a tér. Lovam ágaskodva fordul meg és elnyilamodik a többi után.

Negyedóráig is vágtatunk, mígnem egy mellettünk visszarohanó csapat ragadja át tőlünk a harczot, s mi föllélegezve állunk uj hadirendbe.

A sereg véres. Csáth kürtje rendbeigazodást fuj. Egy perczig pihenünk. A frank lovasok rohama olyan erős volt, hogy ezer lépésnyire tolt bennünket, mígnem Orgován hada segítségünkre érkezett, s oldalba fogta a frankokat.

A mi seregünk megállt mint az erdő. Zászlótartónk nem mozdul, mert Csáth egyre köpköd és káromkodik.

Ezalatt Orgoványék harczolva vonulnak észak felé. Az ember nem érti, hogy a két egymást verő vonal miért halad éppen északnak. Vélhető, hogy a kezdetben való nyomás indította arra a lovakat. Köztünk és -219- a harczoló sokaság között akkora tér támad, mint a Duna szélessége.

Ahogy ott pihegünk, nem tudom hány ezren, s nézzük magunkat, hogy nincs-e rajtunk szúrás vagy vágás? látom, hogy Atilla száguld elénk, s nyomában vagy húszezernyi sereg, amely még nem elegyedett a csatába.

– Hunok, mért vesztegeltek? Van-e, aki nem küzd ereje fogytáig, mikor én harczolok elől!

Azzal elrohan előttünk a kardját villogtatva, elrohan a testőreivel, akik úgy környezik, mint a kiszálló méhraj az anyát. Vacsar kezében Atilla zászlója repül mint egy fehér szellem a száguldó sereg fölött. Seregünket új erő szállja meg: nincs a ki ne bízzék a szerencsében, mikor Atilla vezet.

– Csak a közepének! – kiáltja előttem egy strucctollas zoltán. – A király parancsolta! Szét kell szakítani derékon az ellenséges hadat.

Öt percznyi vágtatás után mi váltjuk föl az ellenséggel küzdő elbágyadt csapatot.

Csáth a testőrök között vágtat. Látom a porban a kardok villogását, por fölött a fehér zászló lengedezését. Atilla körül sűrű sokasága küzd a harczosoknak. Olykor látom sárgán csillogó sisakját, kardja villogását. Az ellenfél csapásait a mellette lovagló testőrök pajzsa fogja föl. De a testőrök is fogynak körülötte. Az ellenség csupa lovas alán már. Öles hosszú dárdáik madarakként röpködnek közöttünk.

Az első, a ki nekem jut, egy széles szakállú, véresszemű burgund. Csáthnak a buzogánya elzuzta a pajzsát, s Csáth elrohant mellette a másik elevenre. A mint lehanyatlik megsujtott balkeze, lándzsám ropogva merül -220- a mellébe. Pillanatnyi irtózás fog el. Lándzsámat visszarántani elfelejtem. A burgund ledől a lováról.

Nincs időm kiáltani a szomszédomnak, hogy látta-e az ölést? Lovam tova ragad Lándzsám nincsen. A kardomhoz kapok.

A lovam már dög-lovakat ugrik át, s halottakra tapos. A huj-huj! kiáltásokat futnak! kiáltás váltja föl.

De ime a lovak egymásba torlódnak. Az alán lándzsások nem bírták a hunok iszonyú rohamát fönntartani, de az erős frank százezernyi tömött lovassága ellenáll. A kard nem fog azokon, csak a lándzsa, a tőr, a buzogány.

És összegomolyodik a hun és a frank lovasság. Nem látni mást, csak a dühös gomolygást, fegyverek villogását, lovak forgolódását. Káromkodás, dühös ordítások vihara, buzogányduhogás, kardok, lándzsák csattogása. Egy-egy ló lerogyik, az ember is vele, fölöttük más lovasok csapnak össze, s néhány percz mulva ott, a hol az egy ló elesett, lovak és emberek vonagló, mozgó véres halma támad.

Egy perczben én is ilyen pokoli bonyodalomba kerülök. Gazdámat régen elvesztettem a szemem elől. Közrendű fehér hunok forgatják körülöttem hosszunyelű harczi csákányukat. Az egyiket előttem csapja mellbe elsujtott szekerczéjével egy véres szakállu frank. A hun hátrafelé esik le a lováról. A hogy a csákánya elbillen előttem, elkapom. A következő pillanatban úgy roppantom vele fejbe a frankot, hogy a koponyája recsegve szakad be, s az ember leomlik.

S a hogy egy nagyszájú zoltán így ordítva elrohan előttem, mintha nemcsak a szája ordítana, hanem az egész teste. Emberré változott ordítás! Csak rémes lázálomban lehet ilyet látni.

Egy hun csoport oldalt nyomul most a frank seregnek, s eltolja őket előlünk. Akkora szabad tér szakad közénk alig egy percz alatt, hogy megállhatok levegőzni. -221-

A hunok csoportjából hátramarad egynéhány véres alak, s lova orrát a táborunk felé rántva üget el a harczból. Az egyiknek, látom, csak lóg a karja, mint a kitömött bábé.

Föltaszítom a sisakom rostélyát, s előrántom a kendőmet, hogy letörüljem az arczomon csurgó verejtéket. A mint a kendőt leveszem az arczomról, látom, hogy csupa vér. Huj, az apátok keservit! – ordítom új dühre gyuladva. Azzal, hogy a tér egy felém nyomakodó, küzdő csoporttal telik meg, nekisarkantyuzom a paripámat, és a fokosommal egyszerre három frankot támadok meg.

A dühtől elvakultan csapkodok közéjök. Jóformán nem is nézem, hogy hova ütök, de hogy a mellettem levő hunok is segítenek, egy percz alatt kettő a lovak közé zuhan, a harmadikat elragadja a szabad térbe a paripája s leveti. Lába a kengyelbe szorultan, maga véresen hurczolódik tova a holtakkal borított mezőn.

Megfordulok. Badaló az, egy városvégi hun, a ki lándzsavetésre tanítja otthon az ifjakat. De mintha új lelket teremtett volna belém a dicséretével!

A következő perczben az armorik tömeg zúdul reánk és ver bennünket olyan erővel, hogy a lovak hortyogva hátrálnak.

Egyik hun a másik után omlik le a lóról. A többi, a ki hozzájok nem fért még, rikoltva rázza kardját és fokosát. A kürtös hátrálót fuj. A lovak megfordulnak, s visszafelé röpülnek egy futamnyira.

Az armorikok és frankok nagy rajban hurrognak utánunk. De a mi futásunk már nem olyan nyomott, mint az előbb. Cselfutás csupán.

Már a száguldás közben hátrakaptunk az íjjért, s felvontuk. Az új kürtjelre megfordulunk, s rájok zúdítjuk a nyilainkat.

Az elől rohanók lefordulnak. Lovuk közül is sok lerogyik. Az utánok esetteket immár a csákányunk fogadja. -222-

De rengeteg sokan vannak. Az elhulltak nyomán új meg új élő robban velünk szembe. Az élő paripa átugrálja a holtat. A mezőt újból az élő emberek sokasága lepi el. Egy vállas frank, a ki fazékszerű fekete sisakot hoz a fején, az előttem neki huzakodó Badalót úgy vágja nyakban széles pallosával, hogy Badaló feje forogva röpül a lovasok közé.

Érzem, hogy a frank sereg az én életemért is eljött. Badaló gyilkosa csak azt várja, hogy a paripa elvigye a fejetlen vitézt, aztán én következek. De mily kiszámíthatatlan a csaták szerencséje, lovam elé egy hun lovas roppan oldalról, s engem hátra szorít, aztán másik, harmadik lovas. Oldalról rohanó új csapat ez, a mely még nem is ereszkedett eddig a harczba. Látni a vértelen öltözetükről, meg hogy valamennyinek ott van még a fején a süveg. Én egyre hátrább és hátrább szorulok a Badaló-haddal s kilihegem kissé a fáradságomat.

Szeretnék visszatérni a táborba, hogy megnézzem, mitől ömlik folyton a vér az arczomról? de mögöttem is dúl a harczi zivatar: porba burkolt lovasok gomolyognak végeláthatatlan sokaságban a visszafelé nyilható úton. Mindössze arra van időm, hogy leugorjak egy hosszúnyelű rézfokosért, a melyet a földön látok heverni.

A következő perczben déli irányban robogunk, s utánunk egy verejtéktől szennyes hun csoport száguld, elől a zoltán piros gyolcsból való zászlós lándzsájával.

Hátulról támadjuk meg a körülbelül ötszáz főnyi burgund csoportot, a mely a főtesttől szerencsétlenségére elszakadt. Ezt most mindenfelől szorítják, verik, ölik a hunok. Ők is küzdenek kétségbeesetten. Én mögéjök jutok, tehát háttal vannak felém. Mennyit verek le közülök, nem tudom, de a karom elfárad belé. Mindössze egy vágna vissza, de hogy a lovam fölkapja a fejét, azt találja el pallosának halálos sújtása. A lovam rogyik. Én egy burgund lóra szököm, -223- de látom, hogy az is sebesült. A gazdátlanul maradt ló azonban annyi itten, s úgy össze van szorulva, hogy akár futni lehet a hátukon. Egy hun ló is van köztük. Arra vetem magam s küzdök a többivel új erőre kapva.

Meddig tartott ez az ember-irtás, nem tudom: talán negyedóráig, talán egy óráig. Csak azt láttam, hogy a burgundok folyton fogynak, mígnem az utolsó is lehull, s a hunok összeszorult gyűrűje a halommá nőtt holttestekre fut föl.

Uj csoportok képződnek, s most már, hogy sok a fekvő ló, folyton ugrálva haladunk arrafelé, amerre a csapatfők és a zoltánok vezetnek.

Atilla fehér zászlója lobog a távolban, talán az ellenséges tábor közepén. Arra kell rohannunk.

De nekem már fogyton az erőm. Vérzek is. A jobb oldalomon nincs egy tenyérnyi tiszta hely. A kantár is oly véres, hogy csuszik a kezemben. Szeretnék visszamenni a táborba, vagy legalább pihenni egy negyedórát. Nem lehet.

Azt látom, hogy az ellenség szekereihez értünk, s hogy észak felől dühös vijjogással nagy seregben futnak elénk a festett pofájú gelonok.

A következő pillanatban elborítják a szekereket és bontogatnak, hasogatnak mindent.

A levegőt liszt felhőzi be, s a liszt-felhőben a szekerek védelmére szálló gyalog frankokkal küzdenek.

Ma már nem birok irtózás nélkül gondolni arra a rengeteg embergyilkolásra, a vérre, mely sárossá tette a földet, s a holttestekre, a melyek úgy hevertek mindenfelé, mint búzaföldön a kévék. De akkor mondom; nem voltam ember. A lélek mintha átadta volna a helyét bennem egy vadállatnak: – öltem és öltem hihetetlen erővel és gyűlölettel minden ellenfelet. -224- A magam élete se volt előttem becses: a halál mezején, az emberirtó halál láttára a magam halálára nem gondoltam. Pedig itt, hogy egy erős hadtesttel állottunk szemben, csapás csapásra hullt reám is, mígnem egy bárd úgy fejen talált, hogy elsötétült előttem a világ, s leszédültem a lóról a halottak közé.

Ha lesz a maradékaim között, a kit vagy a kénytelenség, vagy az enyimhez hasonló elmebeli bomlás csatába visz, tudja meg, hogy a halál nem fájdalmas. A test csaknem minden érzékenységét elveszti: sem ütés, sem vágás, sem szúrás nem okoz kínos fájdalmat, csak kábulást vagy eszméletlenséget.

A félelem és a halál gondolatának nyomása csak addig tart, míg azt nem mondják: rajta! Akkor az ember elveszti a lelkét, s állattá bódul. Egyetlen akarata: ölni. Még az önvédelem mozdulatai is csak gépiesek, olyanok, mint mikor az ember a szemének suhanó tárgy előtt behunyja a szemét.

Ha kissé nagyobb az ütés, a mely fejen ért, hát meghalok, de a fájdalmam ugyanaz, majdcsaknem semmi. Ez hihetetlennek látszik, de kérdezzetek meg bárkit, a ki olyan ütést állt ki, hogy eszméletét vesztette belé, – mind azt fogja mondani: nem fájt.

Mikor eszméletre tértem, már este volt. Csak a felhők elmuló pirossága világított még kissé a magasban.

A mezőn még épp úgy viharzott a harcz, mint mikor én abbahagytam. A küzdő csapatok zaja menydörgéshez volt hasonló, noha a föld rengése azt éreztette, hogy nincsenek távol. Csak az én fülem volt elzsibbadva.

Két döglött ló között feküdtem. Hanyatt. A két ló háttal volt egymásnak fordulva. Fölöttem holttestek -225- hevertek. De a fejem a lovak feje között szabadon volt s így megmenekültem a fulladástól.

A fejemet erőmtől telhetőleg fölemelve, hallgattam a küzdők tombolását, ezernyi ezrek zürzavaros dühös ordítását, az aczélok csattogását, a dübörgést, férfisikoltást. A pokolban nem lehet nagyobb lárma.

Azon tünődtem, hogy mért szállt le Atilla a küzdők közé? Ő a sátora ormán szokott állani és a hogy onnan nézi a csapatok küzdelmét, le-leszól a sátor alatt lóháton várakozó zoltánoknak, hogy melyik csapathoz micsoda parancsot vigyenek. A mérföldekre nyúló küzdő hadnak ő az agya: ő igazgatja a tagokat: melyik törjön előre, melyik vonuljon vissza, melyik menjen a másik segítségére. Miért elegyedett ma a csatába? Bizonyára élet-halálküzdelme ez a kelet erejének nyugot erejével.

De a csata még mindig folyik. Már besötétedett, s az alakok fekete árnyékokként száguldanak, hol egyenkint, hol ezrenkint.

A seregek egymást hívják. Kürtök riognak hol itt, hol ott. S ha a hun kürt az ellenséges kürtjel közelében hangzik, rá egy perczre a sötétségben is összeroppan a két ellenséges csapat, s föl-fölújul közelemben a viaskodás.

De akkor már rettegtem attól, hogy agyontaposnak. A fejemet visszaeresztettem a vértől nedves fűbe és azon gondolkoztam, hogy micsoda sebeim lehetnek? s hogy kimenekülhetek-e a helyemből?

A harczi zaj ekközben mindinkább csendesült. Már csak a távolban hangzott, mint nyári estéken a meg-megújuló távoli mennydörgés.

Aztán minden elcsendesült. Csak a csatatér sebesültjei nyögtek, lovak hörögtek körülöttem. A távolban tompa fegyvercsörgés hangzott, s néhány tábori ebnek az ugatása. De mindez csöndesség volt ahhoz a pokoli lármához képest, a melyben órákig forogtam.

A sötétség sokféle. Van átlátszó sötétség, mint a -226- fátyol, s van olyan sötétség, a melyben nem lát az ember egy lépésnyire.

Körülöttem vak sötétség terült el. A harczmezőt mintha gyászlepellel födte volna be az ég.

A csatatéren egyre erősebb hangon hallatszott a sebesülteknek kiáltozása. Segítséget hívtak.

Itt egy frank, ott egy hun, amott egy alán hörgött, nyögött, rikoltott, s utoljára a nagy csatatér kínos kiáltások zűrzavara lett.

Nagy erőfeszítéssel fölemelkedtem. Az egyik holttestet eltoltam a lóról. Ki akartam mászni. Akkor nyilaló fájdalmat éreztem a jobb térdemben.

Odanyulok, hogy talán nyíl van benne? Érzem, hogy a térdem véres, és hogy nagy nedves sebbe tapintok.

Talán az tartotta vissza az eszméletemet, hogy mozgó tüzet láttam a harczmezőn. Ide-oda bolygó apró vörös tüzek voltak. Hol szanaszéjjel jártak, hol összecsoportosultak.

Az élet reménye visszaszállt belém. Minden erőmet összeszedve kiáltottam:

Aztán hirtelen megijedtem. Arra gondoltam, hogy talán nem hunok. Ha ellenséges emberek és hozzám jönnek, lándzsát döfnek belém.

– Hát te? – kérdezte kis idő mulva oly szomorú hangon, a minőt még soha nem hallottam.

– Nem tudom, – felelte a hun. – Azt hiszem, valami főember esett el. Azt keresik.

Égető szomjúság kínozott. Tapogattam a nyergeken, hogy van-e rajtok kulacs, hólyag vagy tömlő?

Csak fegyver volt rajtok. A nyereg formájáról éreztem, hogy frank ló mind a kettő.

A fáklyások ekközben közelebb értek. A sisakjuk csillogásáról láttam, hogy rómaiak és vizigótok.

Tehát nem hunok: s én itt maradok a holtak között, elvérzek, vagy szomjan veszek el!

De mért is fekszek én itt vérben, idegen halottak között, magam is talán reggelre halott? Mi hozott engem ide?

Szenvedni nagy eszmékért, nagy érzésekért, vallásért, emberiségért, tudományért, – ez valami. De szenvedni kurtaszoknyás leányokért, a kik még ráadásul megvetnek bennünket, ez olyan bolondság, a minő nem fordult még elő az emberiség történetében.

Minek tanultam én filozófiát, logikát s a mindenféle -iát, -riát és -fiát, ha ilyen szamár vagyok!

És mégis, ha arra a leányra gondolok, itt a véremben fekve is, eltünik előlem história, filozófia, vérmező és kétségbeesés, csak az ő virágarczát látom, az ő bűvös szemeit. «Szenvedj, talán a tied leszek. Talán. S ha meghalsz? Olyan nagy valami az? Hiszen énértem haltál meg!»

Gondolataimból a fáklyacsillogás zavart ki. Ujra fölültem, s a nyeregben megfogódzkodva néztem, hogyan közelednek.

Már nem jártak szanaszéjjel. Egy csoportban, hosszú, egyenes vonalba keskenyedve jöttek. -228-

A halott után hajadonfővel egy fiatal ember haladt. Olykor eltakarta a szemét. Sírt.

Mellettünk mentek el. Több síró embert is láttam. Többnyire vizigótok voltak. A dárda-ágyon aranytól csillogó öltözetű, ősz ember feküdt. Szakálla nagy volt, és fehér. Sisakját mellette vitte egy ember. A sisak koronás volt.

LI.

Ki győzött? Ki vesztett? Ez a kérdés hányódott bennem, a mennyire az öldöklő szomjúságban gondolkozhattam.

– Még nincs vége, – felelte még bágyadtabb hangon, mint az előbb szólott.

A közelben és a távolban mindenfelé hallottam a nyöszörgést, olykor egy elkeseredett vagy síró kiáltást. De tűz már nem bolygott a mezőn. Csak a fegyverek csörgése hallatszott szüntelen a távolban. A harczosok tehát ébren vannak.

Arra gondoltam, hogy ha valaki kihúzhatna engem innen, lótól-lóig másznék, míg csak italt nem tapogatnék ki valahol. Szárító szomjúság égett bennem. Ehhez hasonló kínt nem éreztem soha.

– Aquam! – hangzott ismét most a lábam irányában, de ugyanazon a hangon, amin előbb.

– De az én szememet kilőtték nyíllal. Mind a kettőt egyszerre. Adj vizet, ha van istened!

– Hát én adok, ha ki tudsz innen húzni. A lábamon seb van, és két ló közé szorultam. Azt se tudom, megvan-e a lábam alsó része, vagy hogy halott fekszik rajta.

– Hol keresnél? A patak messze van, s már estefelé annyira megáradt a vértől, hogy a ló szügyig gázolt benne.

– Mit tesz az? – feleltem. – Te is sebesült vagy, én is. És mind a ketten szomjazunk.

– Gyenge vagyok, – mondta lihegve. – Mikor leestem, a lovak megtiportak. A czombom, a derekam, mindenem töröttnek érzem. A vér csurog a szememből, és én itt meghalok.

– Oh kedves Juliuszom, kedves egyetlen fiam! De minek is házasodik meg a katona!

– Ha túlról mennél, talán ki tudnád szabadítani a ballábamat. Vagy a nyeregben akadt meg, vagy halott van rajta: nem bírom mozdítani.

Kis idő mulva éreztem, hogy a lábam fölszabadul. Minden erőmet összeszedve kapaszkodtam az egyik ló nyergébe, s nagynehezen föl birtam annyira emelkedni, hogy a ló tomporára hasalhattam. De ugyanakkor olyan kín nyilalt a térdembe, a minőt soha nem éreztem.

– No, – unszolt újra az ember. – Mozogsz-e már? Megtettem, a mit kivántál.

– Nem birok! – nyögtem végre. – Nem birok mozdulni se. A térdemen iszonyú seb lehet.

– Nem tudom. Csak tapogass meg minden lovat. Hátul a nyereg-kápára van akasztva.

Hogy a fájdalom megszünt, újból a térdemre tapogattam. Akkor éreztem, hogy a mit én nagy sebnek tapogatok, az nem egyéb, mint aludt vér. Ujjam a térdemnél valami keménységbe ütközött, a mire ismét végignyilalt rajtam a kín.

Perczek teltek belé, míg ezt a fájdalmat is elszivogattam. Azután újra lenyultam a térdemhez és akkor már igen óvatosan. Igy sikerült kitapogatnom, hogy a térdem csontjában egy eltörött lándzsahegy áll.

Ha kiránthatnám… talán nem érezném azt a gyötrelmes kínt. Valami lándzsát csak találok, és annak a segítségével reggelig elsántikálok a táborba. Ha virradatkor az ütközetet folytatják, legalább nem tipornak agyon.

Nem mertem mingyárt megcselekedni. Bágyadt voltam, s láz nehezített. Nem tudom hogyan, de a tyúkom jutott egy perczre az eszembe, a sánta fekete tyúk, a melyik otthon hozzám szelidült. A láz képeiben, a melyek elém lebegtek, őt láttam hozzám sántikálni, úgy mint otthon.

S föl akartam kelni, de újra belegyökemlett a kin a térdembe. Arra föleszméltem. Hogy a fájdalom szünetelt, s a könnyeimet is letöröltem, a lábamat mereven tartva, följebb huzódtam az élettelen lóra.

Akkor láttam az éji sötétségben, hogy két nyíllövésnyire tőlem, beláthatatlanul hosszú vonalban igen sok fáklya ég, s mozog föl s alá. A fáklyák fényénél sasok csillognak. Tehát a római tábor közelében vagyok. -232-

Megfordítottam a fejemet a hun tábor felé. Ott csak az őrtüzek égtek, apró, vörös csillagokként, a mennyire a holttest-halmokon át odaláttam.

Mennyi idő lehet? Talán éjfél van. Az égen sűrű fekete felhők vonulnak észak felé, csak olykor-olykor szakad egy-egy tiszta kis rés, a melyen át látni lehet egynéhány csillagot.

A római táborból folyton az az egyhangú csörömpölés hallatszik, a mely a mozgó tábor szokott moraja. Mit akarnak? Talán ráindulnak a hunra, s ebben a pokoli sötétségben küzdenek tovább. De nem: ez lehetetlen. Hiszen fáklyafénynél harczolni nem lehet, a sötétségben egymást ölnék.

Óvatosan körülmarkoltam a lándzsahegyet; összeszorítottam szememet, fogamat, s kirántottam.

LII.

Oh áldott napfény áldott hajnala! Csakhogy újra mossa hűsítő harmatod eltikkadt arczomat!

Álomból ébredek-e? vagy ájulásból? nem tudom. De a szemem szinte iszsza az ég gyönyörű pirosságát! A fejem oly nehéz, hogy alig birom fölemelni. Talán a sisaktól? Csakugyan a fejemen van még. De a kezem is, mintha ólomból volna. Össze kell szednem minden erőmet, hogy le tudjam venni a sisakot. -233-

Nézem a sisakot. Be van horpadva, szakadva. Nyulok a fejemre. A hajam össze van tapadva a vértől. A sisak beszakadásán látom, hogy pallossal csaptak reám, még pedig hátulról. Nem merem megtapogatni a fejemet.

Két ló között ülök, s körülöttem frankok, hunok és burgundok hevernek mozdulatlanul. Kettő arczczal van fölfelé. Az egyik bozontos szakállú burgund. A másik egy fiatal frank, a kinek kicsüng az egyik szeme. Túlfelől négy fegyveres holttest fekszik egymáson, s egy ötödik mint valami diványon ül rajtok, s mintha mellére hajló fejjel aludnék. Hun az, és dárda van átütve rajta.

A csatatér holttesttel van tele. Emberek, paripák, fegyverek rendetlen összevisszaságban. Egy meztelen kar is fekszik itt magányosan. Vállban csapta le valaki. Az ujján aranygyűrű. És véres az egész kar.

Most csönd van. Nem nyöszörög, nem jajgat senki. A levegő hűvös, noha érzem, hogy sebláz forrózza a fejemet.

Végignézek magamon. Megfeketült vér végig a ruhám. A köntösöm, nadrágom megszakadozott. Ki van a meztelen mellem, és az is véres.

Megpróbálok fölhuzakodni. A bal lábam jó, de a jobb láb… erős fájdalom késztet vigyázatra. Látom, hogy a térdem megdagadt.

A bal lábam és kezem segítségével mégis föl tudok húzódni. Egy frank harczos fekszik fej nélkül, hanyatt a ló mellett, s görcsösen szorítja most is a dárdáját.

A dárda hegye felém áll. Csak a kezemet kell kinyújtanom. De még így is csavarnom kell egyet rajta, hogy kivegyem a kezéből. -234-

Látom a mezőt nagy messzeségben. Nincs egy négyszögölnyi tiszta tér rajta. Össze-vissza fekvő ló és ember. Egy frank halott négykézláb áll. Érthetetlen.

Amint a reggeli párának az utolsó fátyola is elszáll, ellátok a hun táborig.

A szekerek várfalformán körítik, s előttök lovas őrök állnak mindenfelé.

Látom, hogy a lovas őrök errefelé jönnek. A lovak nagy szökemlésekkel közelítenek felém.

Az egyik mellettem vágtat el. Rám se néz. Összevissza nyargalnak, mintha megvesztek volna!

A tábor fölzendül, mint a méhkas. Hallom a síposok vidám zenéjét, s a folyton erősödő zürzavaros lármát.

Várom, hogy kidől a táborból a sokaság és fölszedi a halottakat, sebesülteket. De nem jönnek. Atilla bizonyosan cselt gyanít s együtttartja a tábort; csupán néhány száz lovas repül szét a világ -235- minden tája felé, hogy fölfedezze a netalán lappangó ellenséget.

Félóra mulva mégis látom, hogy előözönlenek a szekerek közül a papok, a jámborok, meg a halászugorok.

A csatamezőn itt-ott kezek és süvegek emelkednek föl, s kiáltozás kezdődik:

Egy fűzfavesszőből font paizs hever a közelemben. Beleszúrom a dárdát és fölemelem.

Végre lovasok is szállingóznak elő, s bejárják a csatateret. Nem vesznek föl senkit, csak amint látom, a holtakat nézik.

– Mért nem jön ki az egész tábor, – szóltam panaszosan – hiszen sokan vagyunk sebesültek?

– Atilla nem ereszti – feleli a lovas. – Még meglehet, hogy a római a hátunkba kerül.

S a halottakat átugrálva ment tovább. Aztán sokáig nem közelített felénk senki.

Pedig a táborból folyton özönlöttek még kifelé és szedték a halottakon levő kincseket s fegyvereket. A főrend bent a táborban vigadott: kihallatszott hozzánk a síposok zenéje.

A kezem már százszor elfáradt az integetésben, s az örökkévalóság órája is lejárt, mikorra hozzám is elérkezett végre a segítő kéz.

Adtak innom, s targonczára tettek. A patakhoz vittek, a hová a többi sebesültet is hordták. -236-

A patak még akkor is vörösbor színű volt. A partján tömérdek halott hevert.

A papok, szarmata asszonyok és az ugorok mostak, kötöztek bennünket, míg a többi a harcztéren bolyongott és összeszedte az értékeket.

Hallottam, hogy csupán lónyeregből szedtek vagy száz szekérre valót. De felét se vitték el: máglyákat raktak belőle a mezőn, hogy elégessék rajta azokat a halottakat, a kik vagy előkelő urak voltak, vagy csapatvezetők, vagy zoltánok. Némelyik máglya csupa törött lándzsanyelekből, fapajzsokból és kocsirészekből rakódott.

Azokat a hunokat is máglyára hordták, a kiknek az élők között maradt atyjafia.

Nekem csak a fejemen meg a lábamon volt seb. Azt mondanám: szörnyűség volt a lábamra ránézni, de vétkezném a panaszommal, mert hiszen olyan sebesülteket láttam, hogy behunytam a szememet.

Azok a jó pogány papok! Áldja meg az Isten különösen Szodorót közöttük, az kötötte be a lábamat egy bellonot halottról szakított vászonnal.

De ezer meg ezer sebesült vár az ápolásra; arra már nem kaptam embert, hogy a gazdámhoz vigyenek.

Hiába kiáltottam, hol Bialra, hol Bucsára, hol az ugoroknak, hol az asszonyoknak.

Ott hagytak bennünket a parton. Tettek a fejünk alá vánkosul nyerget, lófejet, süveget, s azt mondták, várjuk meg, míg ránk is kerül sor.

Az egészségesek persze vagy mulattak, vagy zsákmányoltak. Mink meg ott feküdtünk az égető napon, a legyek ellen harczolva s rettegve, hogy egyszer csak fölkerekedik a tábor, s elhagynak bennünket, – a hollóknak.

Az öreg Lúpusz püspök is ott szorgalmatoskodott a sebesültek között. Rákiáltottam latinul:

Ő aztán hozzám is jött, s igérte, hogy estére, -237- mikor visszatér a táborba, értesíti Csáthot. De nem tért vissza. Ott hált a sebesültek között.

Másnap Atilla belovagolta a csatateret. Eljött hozzánk is, és itt-ott vigasztaló szót mondott. De a gazdám nem volt a kiséretében. Meghalt-e? vagy részegen feküdt? nem tudtam.

Akkor már magam is tudtam. A torkom, hónaljam meg volt dagadva. A csatából megmenekültem. A pestisbe bele estem.

LIII.

Láttam, hogy engem elhagynak, s éreztem, hogy a csoma növekvő erővel gyullad belém. A halál a lábamnál fogva húzott már, s én még mindig kapaszkodtam az élet gondolatába.

– Tardos, könyörülj rajtam! Sukoró, ne hagyj itt vesznem! Czobor, mozduljon meg a szived!

Én magam maradtam. Egy lófej volt a párnám, holttestek a társaságom; szálldosó hollók az eléneklőim. -238-

A mezőn kigyulladtak a nyergekből és fapajzsokból rakott máglyák, s megzendült a táltosok gyászéneke. Tompa dobpergés és búgó kürtök szava kísérte az éneket, s a hunok hite szerint a lángokból fölszálltak a lelkek, s magukkal vitték szolgáiknak azokat, a kiket a csatában levágtak.

Hány máglya volt ott? és hány embert égettek el? nem tudom. Bizonyára csak kevesen részesültek ebben a megbecsülésben. Valamennyi holt hunt elégetni, – erdő kellett volna.

Aztán az égetés is elmult. Nem maradt más hang, csak a távoli tábor morajlása, s a kerengő hollók károgása.

Mikor leszállt az est, s előtündököltek az égen a nyári csillagok, a halál érzete végtelen gyászszal borult reám.

Már az elhagyottság se bántott, már abba is belenyugodtam, hogy az életem kialszik.

Csak éjjel ne halnék meg, csak még egyszer látnám a reggelt, a piros hajnalt, a fölkelő napot! Ez volt minden vágyam. És hogy még egyszer ihatnék, ebben a földi életben.

Már régen éreztem, hogy valami különös nyomás érdekli olykor a derekamat. Éjjel a csatatéren is kellemetlenkedett, de akkor annyira elfoglalt a lábam sebe, hogy nem gondoltam vele. Most gépiesen odanyulok, azt vélve, hogy valami nagy ütésből támadt daganat van a derekam táján. Hát lám, mire tapintok: a tömlőre! a boros tömlőre, a mit a gazdám adott a csata előtt!

Akkor a nagy zavarban a nyereg helyett az övemre akasztottam, mert arra gondoltam, hogy a ló kidőlhet alattam, s akkor elvész a borom is. Most eszelkedek rá. Semmi se látszott bizonyosabbnak, mint az, hogy nem érem meg a reggelt, s mégis átlobbant rajtam az öröm érzete. -239-

Fogammal téptem ki a dugót s ittam. Ittam mohón, végtelen ivással; és ittam és ittam…

A savanyú, méregerős bor, vagy inkább eczet, áldott csillapító ital volt most nekem. Éreztem, hogy átjárja minden eremet, inamat. Az ember a szájával iszik, de én akkor egész testemmel ittam. Minden porczikám, testemnek minden molekulája itta, szívta a bort. Csontomba, velőmbe belement, beleszívódott, eloszlott bennem, mint spongyában a víz.

Meddig tartott az alvásom? nem tudom. Lehet hogy egy napig, lehet, hogy kettőig. Az arczomat záporeső verte. Dörgött és villámlott. Villámlott és dörgött.

Ekközben láttam, hogy a világosság nappali, éreztem, hogy az eső átveri a köntösömet.

Félóra mulva elállt a zápor s a nap kisütött. A lábamat víz mosta csendesen. Ijedten vettem észre, hogy a patak megáradt, s annak a vize terjedez.

A víz pedig nőttön-nőtt. De sárga iszapos víz helyett biborszinű piszkos víz hömpölygött a mederben. A csatatérről folyó víz volt az. A hogy fölültem, láttam, mint bukdácsolnak a hullámokban a halottak, mint lejtenek a süvegek és fapajzsok, nyergek, fasisakok, nyílak, dárdák, szénacsomók.

A halottak egyre úsznak előttem. Egyik hanyatt, másik háttal az égnek, a harmadik oldalt. Némelyiknek csak a köntöse látszik ki. De mennek tízével, húszával, utaznak a habos veres vízben. S bukdácsolnak, integetnek, mintha azt mondanák: Oh de jó vízben utazni a másvilágra! jer velünk, Zéta!

Olykor egyik megáll és forog. Az ujonnan érkezők -240- hozzáütődnek és vele forognak. Aztán egy nagy társaság jön egyszerre, eltolja a forgókat s új halottak kerengenek. De a milyen gyorsan összeállt a társaság, ép olyan gyorsan szét is oszlik. Egyik a másik után oldalog el. Utoljára csak egy marad, egy félig levágott nyakú római, kinek feje a vállára van billenve. Az magában kereng néhány perczig, aztán az is tovább úszik.

Már a mellemet is ellepte a víz. Változatosságképen egy nagy rossz híd lebeg felém. A híd rövid s a karfája kérges fából való. Arra gondoltam, hogy az a híd elvihetne engem a táborba.

Testem pehelyként lebegett a hűs hullámokban, s mentem a híddal, a halottakkal, mentem hosszan, folytonosan, ringatózva, magam se tudom, hova.

Mikor arra a helyre értünk, a hol a tábort gondoltam, láttam, hogy a térség üres. Sehol egy sátor, sehol egy szekér. Csak a szanaszét feketélő tűzhelyek mutatták, hogy ott volt Attila tábora.

Végre estefelé embereket láttam a parton. Férfiak, asszonyok, gyermekek álltak a víz szélén. Csáklyákkal és gajmós botokkal huzogálták ki a halottakat s úszó fasisakokat, dárdákat, fegyvereket, fatalpú sarukat.

De azok nem értettek. Katalaunok voltak: se nem frank, se nem burgundi, se nem gót. Eddig csak holt tanuit látták a csatának, most, hogy egy élő került eléjük a csatából, ugyancsak megbámultak. -241-

LIV.

Bolond ember az, a ki kétségbeesik. Ime én reám hány alakban tört a halál. Hol az üstökömet ragadta meg, hol a lábamat, hol a mellemet, – s mégis élek.

De azt máig se tudom, hogyan kerültem ki élve a pestisből. Néha azt gondolom: a fiatal vér ereje mentett meg. Néha azt gondolom, hogy az a kegyetlen savanyú, de erős vörös bor járta át orvosságként a testemet. Néha meg azt gondolom, hogy a sebláz leforrázta bennem a pestis mérgét, és így maradtam élve. Tünődjenek rajta az orvosok.

Lúpusz püspök bizonyára csodálkozott, mikor hozzá vittek. De szent ember volt: nem dobatott ki a házából.

Tiszta fehér ágyban ébredtem föl. Fejemen, lábamon puha kötés. A szoba levegője tömjénnel illatos. A falon szentek képei. Az ágygyal szemben öblös kandalló, előtte bőrökkel takart alacsony karosszékek.

– Pater sanctissime, – mondottam neki, mikor először szólni tudtam – van-e az emberiség nyelvében olyan szó, a melylyel meg lehet köszönnöm a jóvoltodat?

– Hozzám vetődtél, tehát bizonyára az Isten küldött, – felelte az öreg. – A többivel ne törődjél.

– Azt gondoltam, hun vagy! – szólt mosolyogva. – No, de ne beszélgessünk. Túlestél a lázon, áldassék érte az Úr neve. -242-

Az a sült csirke, a mit hosszú koplalás után először enni kaptam, az úgy olvadt belém, mint a vaj. Soha életemben olyan gyönyörűséggel nem ettem. A könnyem csorgott az evésnek üdvösségétől. A pecsenye illata nem is az orromba ment, hanem a lelkembe s a hús, az már a számban erőmmé változott!

Aztán bort ittam rá egy pohárral, s éreztem, hogy elértem életemnek azt az óráját, a melynél boldogabb órám soha nem leszen.

Az öreg püspöknek valami húsz papja volt. Együtt laktak az öreggel. A templomi ájtatosság végeztével levetették a ruhájukat: egyik főzött, a másik söpört vagy a kertben dolgozott, a harmadik a tehenet legeltette, vagy fát vágott. Szóval nem olyan méltóságoskodó püspökség volt az, mint a milyenek nálunk vannak.

Hogy im fölépültem, az öreg nem győzött betelni az én tudományom csodálatával. Mert ő bizony a papjaival együtt nem sok könyvet nyűtt el. A világi írók közül mindössze Ovidiusz naptárát olvasta. A papjai meg csak épen hogy olvasni tudtak. Az öreg tanította rá őket s ő szentelte is föl papoknak.

Mikor az erőm visszatért, úgy ültem közöttük, mint Krisztus tizenkét éves korában a papok és írástudók között. Kérdeztem őket s ők is kérdeztek engem. Sohse tanultam egyházi tudományt, mégis többet tudtam, mint ők. Az öreg maga volt csak tudós teológus, vele nem is mertem vitatkozni. De neki nagy gyönyörűsége telt énbennem.

– Fiam, – mondotta – téged csakugyan az Isten küldött hozzám. Csak a katalauni nyelvet tanuld meg, meg a misézés módját, fölszentellek és te leszel az én utódom.

A papok kissé görbe szemmel néztek reám, de én szüntelen ismételtem, hogy nem kivánok más lenni, csak alázatos kutya, s hogy az életem teljesen azé, a ki kivett a halál karjaiból.

Aztán hogy fölkelhettem és az apró házi munkákban -243- buzgólkodtam, a káplánok is megnyugodtak. Óh én tudok alázatos lenni: a rabszolgaság megtanítja az embert az alázatosságra. A papok hát lassankint megszerettek. Azt se bánták már, hogy az öreg a saját szobájában hálat, velem ministráltat, én járok vele a halottakhoz és én ülök mellette a menyegzőkön s más ünnepeken.

– Az én fiam ez, – mondotta a népnek a püspök. – Az Isten adta nekem. Meglássátok, hogy ebből szent ember lesz.

Hát a szent emberségből annyi meg is volt bennem, hogy nem bántottam soha senkit, s ha valaki kedvetlenül nézett reám, annyi figyelmet tanusítottam iránta, hogy meg kellett szeretnie. De ez csak olyan munka volt nekem, mint az állatszelidítőnek a munkája. Lelkemben (röstelkedve vallom meg) megvetettem azokat az embereket, a kiknek gondolata csak a házi élet körül forog. Csupán az öreg püspököt szerettem igaz fiúi szeretettel.

Némelyik ember öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága az emberek fölött hordozza s mégis mikor vele beszélünk, látjuk, hogy ő kegyelme csak emberi testben élő állat. Más ember meg öltözik kopott plundrába, jár szakadozott ingben és félretaposott saruban, aztán ha az ember megismeri, látja, hogy állati testben élő angyal.

Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas, sötét értelmű marad: másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jóérzésű; áldás azoknak, a kik vele, mellette élik át a földi életet.

Az én püspököm is ilyen kopott öreg angyal volt szegény. Egy hosszú, marhaszőrből készült fekete csuhában járt. Nyáron hajadon fővel és mezítláb, télen süvegben és csizmában.

A szobájában nem volt egyéb ékesség, csak Jézus, Mária és Szent Pál képe. (Azok is rossz képek: -244- Jézus meredt szemű, Mária kancsal és Szent Pál csámpás; de a szent embernek jó az ilyen is: képzelete kijavítja a hibákat s a hite élő alakká varázsolja a kijavított ábrázolatot.) Az ágya festetlen nyoszolya volt, a székek gyökérből készültek. Ágynemüje is csak úgy volt, hogy az asszonyok hordtak neki.

Az épületben volt sok szoba, de ő csak egyben lakott. A szomszéd szobában két idős pap élt öt árva kis fiúval együtt. Valami öt szoba üresen állt s a városon átvándorló koldusok háltak benne.

Az öreg a koldusoknak adta a templomi jövedelmeit is. Rongyos ruhájukat ujjal cserélte föl és ellátta őket pénzzel, jó tanácscsal, vigasztalással.

Mikor a tél beállt, az öreg összegyűjtötte a városi gyermekeket és mindnyájan tanítottunk. A legkisebbeket az öreg tanította. Én a legidősebbek közül tanítottam azokat, a kik papságra készültek. A latin nyelvet tanítottam s a biblia volt a tankönyvem.

In principio creavit Deus coelum et terram. (Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.) Ez volt az első leczke. Ajánlom a latin nyelv tanítóinak, hogy ebből a bibliai fejezetből induljanak meg a tanításban. Könnyű mondatok és szép tartalmúak.

Esténkint, mikor már az árvák lefeküdtek, összegyültünk az öreg szobájába, a nagy kandalló elé s ott beszélgettünk.

Néha vendége is érkezett az öregnek: vagy a városból vagy vidékről. Olyankor sütöttünk-főztünk erősen. Volt úgy, hogy a papok el voltak foglalva s az öreg tisztogatta a répát, vagy vágta a fát, vagy forgatta a nyársat. Vacsora után én a szentek legendáiból olvastam föl; Gád pap szép bariton hangon zsoltárt énekelt, végül az öreg püspök történeteket mondott az ő angolországi éleményeiről, vagy pedig a többi mondott anekdotákat a papi életből.

Mert tél volt, mikorra fölkelhettem az ágyból s -245- az erőm lassan tért vissza. A térdem begyógyult, de nem akart hajolni. Még ha elbocsátottak volna is, lehet-e lovagolni rossz lábbal? S még ha lehetne is lovagolni, hogyan merészkedjék át az ember azon a sok farkas-csordán, a mely azon a télen a vidéket elárasztotta.

Mintha a világ minden farkasa odagyült volna, annyi volt a farkas. A levegő ragadozói is hihetetlen mennyiségben kóvályogtak a magasban. Sasok, kányák, hollók. Az ember egyebet se hallott, csak károgást.

Hallottam beszélni, hogy kezdetben a püspök el akart temetni minden halottat.

A város jámborai ki is mentek valami ötszázan ásóval, kapával, azután másnap visszatértek.

Az egyik százhatvanötezer halottat olvasott meg, a másik még többet s a levegő oly irtózatosan romlott volt, hogy nem lehetett benne megmaradni.

Áldott legyen az Isten, a ki a farkast, hiénát, hollót és szelet teremtette!

Szomorú voltam szüntelen s örültem, ha olyan munkám akadt, a mely feledtette velem a hun képeket. Néha azonban olyan erővel rohant meg a hazatérés vágya, hogy kész lettem volna hajadon fővel gyalog neki indulni a világnak.

A püspök sokszor faggatott, hogy mért búsulok? Mi bajom van nála? Ha nem tetszik a szegényes asztal, szivesen főzet többet; ha ruha kell, szóljak; ha külön szoba kell, berendeztet egyet.

– Különös, hogy ilyen tanult, okos ember, mint te vagy, ennyire rabja tud lenni egy tanulatlan, oktalan leánynak. Hiszen én is voltam fiatal ember és cselekedtem bolondságokat leányokért: másztam falat, átúsztam folyót, álldogáltam hideg éjszakán olyan -246- ablakok alatt, a melyek mögött a leány vidáman hortyogott, de már az életemet nem tettem volna tányérra, hogy odanyújtsam a leányoknak névnapi ajándékul.

– Át kell ezen esni, mint a fogzáson, – folytatta. – Az a leány a télen már úgyis férjhez megy s mikorra hazajutsz innen, talán már szoptat is.

Erre keserves sírásra fakadtam. Lefeküdtem a földre s átkoztam azt az órát, a melyben a halál kieresztett a markából.

Az öreg megijedt. Szentelt vízzel mosta a halántékomat. A fejemet az ölébe vette és vigasztalt, mint valami anya.

– Szegény fiú, – mondotta – mily nagy a te bánatod és mily nagy a te éretlenséged! Lásd, én feleséges ember voltam és hat évig boldog házasságban éltem. Végtelen volt a mi szeretetünk. Hanem hogy mindig imádkoztunk, azt mondottuk: tetszőbb lenne a jó Istennek, ha én pap lennék, ő meg apácza. És így is történt. Elváltunk egymástól: én püspök vagyok: ő apácza. De azért szeretettel gondolunk egymásra mindennapon.

Ez a história annyira bizarrnak tetszett nekem, hogy keserüségemben is elmosolyodtam.

LV.

Tavaszszal, amint elment a hó, a pestis újra megjelent a városban. Eleinte öt-tiz halott naponkint, később húsz-harmincz.

A püspök husvét napján fölszentelt engem papnak, hogy legyen, a ki segítsen gyóntatni, temetni.

Én belenyugodtam, hogy pap leszek. Emőke a régi édessége, tündérképe maradt a lelkemnek, de mit használ, ha visszatérek is, – gondoltam – én a csatában vitézül harczoltam, de fejet nem vittem a -247- táborba a rovók elé. Hát ha lesz is tanum rá, hogy gyáván nem viseltem magamat, Csáth legföljebb fölszabadít a rabságból, de se vagyont nem kapok, se méltóságot olyat, hogy Emőkét megkérhetném. Ott hányt-vetett ember vagyok, itt a kezemet csókolják, úrnak neveznek, csöndes, nyugalmas az életem s remélhetem, hogy hamar püspök leszek, mert hiszen ezen a vidéken nálamnál képzettebb ember nem akad.

Mikor már húsznál többen haltak naponkint, nem adtuk föl többé az utolsó kenetet, nem győztük. A paptársaink részint meghaltak, részint a hegyek közé vonult lakossághoz mentek. Mert valami ezren ott maradtak a hegyek között, a hova Atilla elől menekültek s nem mertek hazatérni. Utoljára csak hárman maradtunk. A püspök már szakácsot és cselédeket tartott, hogy a házzal ne legyen dolgunk, de még úgy se győztük.

Májusban már ötven-hatvan-hetven halottunk volt. naponkint. A csatatér halottai megmérgezték a levegőt s a haldoklók lehelete megmérgezte a fönnjárókat. Volt olyan ház, hogy az egész család kipusztult belőle. Volt olyan utcza, hogy nem maradt benne két lakó.

De juniusban mégis csökkent valamit a halál ereje: szépen szállottunk visszafelé.

Már csak ketten voltunk az öreg pappal, a jó zsoltárost is elvitte a csoma. A halottakat a templom elé hordták. Ott adtuk föl a generális bűnfeloldozást s onnan temettünk minden második órában.

Egy juliusi napon gazdag polgár halt meg. A püspök örömmel ujságolta, hogy a polgár reám hagyta minden vagyonát.

– Áldassék az Úr neve, – mondotta az öreg – mennyi jót teszel te ebből!

Másnap megnéztük a hagyatékot: egy szép emeletes ház, három paripa, tömérdek kép, szép fegyverek, bútorok és hétszáztiz arany. -248-

A pénzt átadtam a püspöknek, hogy tegye el a szegények ládájába; a házat és benne levő holmit meg átadtam a város birójának, hogy veresse dobra, ha majd a pestis megszünik.

Hanem mikor a három paripát megnéztük, nekem csak megdobbant a szivem. Sok ideig nem tudtam szóhoz jutni.

Aznap este, mikor a püspök elaludt, kimentem a házból. Mentem egyenesen a város birójához és megzörgettem az ablakát:

– Még az éjjel Párisba kell mennem. Az öreg papokat kért és nem adtak. Néhány noviciust hozok. Holnap délutánra itt leszek.

Bementem a szobába és magamhoz vettem a fegyverek közül egy kardot, lándzsát és egy íjjat. A nyakamba tarsolyt akasztottam. A ruhámat kicseréltem egy bársonyból való meggyszínű ruhával, a sarumat térdig szíjjazható ünnepi saruval. A sarun aranysarkantyú volt. Rajta hagytam. Sarkantyú nélkül nem lehet lovagolni.

Kiválasztottam a legjobb paripát és czo föl sárga! köd előttem, köd utánam!

LVI.

Sárguló ősz volt, mikor sok hányódás után elérkeztem a Balatonhoz, s estére a Duna partjára, a hol a kürtömmel jelet fujtam.

A Duna közepén egy akkora kis zátony feketélt, mint -249- egy bivaly háta. Abba ütközött a dereglye. Az öreg kilépett és az íjját fölvonta és kiáltott:

– De az apád ragyogóját: nem addig van a! Nem tudod-e, hogy beléd ereszthetem a nyilamat?!

– Megálljunk, – mondottam – úgy látom nem értjük egymást. Én a katalaunok földjéről jövök, a tavalyi csatából.

A hun újra beleállt a dereglyébe s hozzám evezett. Vizsgálódva nézte a ruhámat aztán az arczomat.

Nem feleseltem vele. Tovább mentem volna, de a lovam fáradt volt. Meg kellett hálnom a révészeknél.

A vacsoránál összebarátkoztunk, mert sok olyant beszéltem a csatáról, a mit nem tudtak. Mikor aztán megnyertem őket, én kérdezősködtem:

– Alig hogy hazaért. Csak éppen pihent egypár hetet, meg a lovakat erősítette. A mint a tél mérge elmult, azonnal megindult.

Aztán a városi emberekről kérdezősködtem, de nem tudtak semmit. A révészek és határőrök többnyire ugorok. Van köztük rokkant hun is itt-ott. Örökké a -250- vizen élnek s halászat, vadászat a foglalkozásuk. Minden száz lépésre van egy nádkunyhó. Az egész Hunország így van őrökkel körülkerítve.

Másnap jókor reggel útnak indultam, s estére már elém tündököltek Atilla fapalotájának a tornyai.

Micsoda zavaros érzések hánykolódtak bennem, le nem írhatom. Szívem égbeszállón repdesett, de az aggodalom is elém sötétlett szüntelen. Meglátom hát Emőkét, meglátom az én álmaim virágát, meglátom talán még ma. De jaj nekem, ha más karjára borultan találom! Ne add Istenem, hogy megérjem azt a napot, a melyen nagyságos asszonynak kell őt szólítanom!

Végiglovagoltam a város nagy utczáján. Micsoda csöndes, néptelen város ez mostan! Csak asszonyok és gyermekek lézengenek benne.

A királyi palota előtt mégis látok lóháton ülő fegyveres embereket. A királyi asszonyok őrsége az: béna harczosok, öreg közhunok, betegen honn maradt testőrök, meg Atilla cselédségének a kétharmada.

Szorongó szívvel lovagolok be a kapun. A cselédek, rabok bámulva néznek reám, de olyan hidegen, mintha idegen volnék.

A cselédek, rabok is kirobognak. Mikorra leszállok a lóról, már egy leány a nyakamat öleli és sírva csókolgat.

De a többi is szivesen ölel meg; a kezemet szorongatják. Egyszerre hatan is kérdezik, hogy hogy vagyok, nem haltam-e meg? -251-

A két gyerek is örömmel siet hozzám s én engedelmet kérek, hogy megcsókolhassam az arczukat.

Csak egyet nem látok, a kit legjobban szeretnék látni. Szívemet annyira veri a rossz sejtelem, hogy csak hebegve tudok az asszonyomnak és az öreg úrnak felelgetni.

– Nem, Zéta. Vadászni ment ki Rika nagyasszonynyal. Holnap bizonyosan elhivat a nagyasszony, mert megsiratott téged. Az uram azzal jött haza, hogy csoma ragadt rád, meghaltál.

Fél teher leesett rólam. Ha Emőke asszony volna már, Csáthné bizonyára nem azzal felelt volna, hogy a kisasszony vadászni van, hanem azzal, hogy nem kisasszony az már hékás, stb.

– Hát a nemzetes úrnak nem esett baja a harczban? – kérdeztem szórakozottan. – Én azt gondoltam: ő halt meg.

– És sokáig odamarad-e? Nem gondolod-e, asszonyom, hogy jó lenne, ha talán utána mennék?

– Mész a pokolba, – felelte az asszony. – Hiszen ősz van. Mikorra odaérnél, jönnek haza.

– Nem, Zéta. Azt mondja, hogy mindjárt a harcz elején elvesztél a szeme elől.

Ez elszomorított. Nem volt kedvem tovább beszélgetni. Egy napi pihenőt kértem, azután parancsoljanak, a mit akarnak.

A konyhában azon az estén nagy ünnep volt. -252- A rabok és a cselédek mind begyültek, hogy a szavamat hallgassák.

Rába asszony palacsintát sütött és bort rakott az asztalra. A saját karosszékébe ültetett és kedves fiamnak nevezett. Dsidsiát mellém ültették, a mitől nekem ugyan viszketett az orrom s a boszúságomat még fokozta az, hogy a leány ünnepi ruhába öltözötten ült be s őszi rózsákból való csokrot tett elém egy bögrében.

Hát én aztán elmondtam nekik mindenféle hányodásomat, a csatát, a megmenekülésemet. Megmutattam nekik a térdem sebét, a fejem sebét, s ők bámultak nagy áhitattal.

– No, – azt mondja Gyöngyi cseléd – nem hiába imádkozott érted Dsidsia.

– Miért imádkozott? – feleltem vállat vonva. – Mije vagyok Dsidsiának és mim ő énnekem?

– Egyáltalában nem értelek, Dsidsia. Hiszen jó, jó, hogy érdeklődöl a sorsom iránt, de az mégis illetlen cselekedet volt tőled, hogy mikor megjöttem, úgy ugrottál a nyakamba, mintha tudja az Isten, micsoda módon megilletne ez. Az ilyesmit kerüld jövőben, mert félreértésekre szolgáltatna okot. És te most már nagy leány vagy, vigyáznod kell a jó hírnevedre is.

– Hát – mondja végtére Rába asszony – Uzura föláldozta a te emlékedre. Mikor hallotta, hogy meghaltál, agyoncsapta s elégettük, hogy a másvilágon is tyúkod legyen. -253-

LVII.

Én már akkorra készen is álltam a megjelenésre. A szolgák versenyeztek abban, hogy a katalauni ruhámat minél fényesebbé tegyék. A szíjjakat sárga festékkel kenték be, a bársonyt kikefélték, a rézgombokat ragyogóra dörzsölték; a hol szakadás volt, megvarrták, szóval mikorra én fölébredtem a régi szobámban, már akkor hozták a ruhát.

Az asszonyom is kitett magáért: szép széles bársony gallért adott, szinte vállig érőt. Mikor azt is föltettem, általános vélemény volt a házban, hogy bujdosó királyfinak nevezhetem magamat bármely idegen előtt.

Én a szép ruhát mindig szerettem. Ez az egy női vonás kiirthatatlan maradt bennem. Ha magamnak kellett is mosnom, de volt mindig fehér ruhám, s illatszert is mindig tudtam szerezni. De soha olyan gangosan nem raktam a lábamat, mint akkor, a mikor hosszú távollét után újra megjelenhettem Emőke előtt.

Kicsit mégis aggódtam: az arczom valamennyire megváltozott: szakálam nőtt, fekete és bolyhos. A rabok és cselédek azt mondták ugyan, hogy szakálasan szebb vagyok, de mit mond Emőke? A bajuszomat hunosan hegyesre pödörtem. A hegyes bajusz hősiesre szépíti az arczot. Talán mégis tetszeni fogok.

Hát bementem a királynéhoz. Széles karimájú süveg a kezemben, kard az oldalamon, aranysarkantyú a sarumon, cseresnyeszínű nadrág, megyszínű dolmány, széles kihajtott kékszínű bársonygallér; a vállamon ezüstlánczon lógó arasznyi elefántcsont-kürt. Valóban nem cseréltem volna ruhát sok kóczos királyfival.

Mikor a szolga elrántotta az ajtó kárpitját, én büszkén léptem be, mint valami elátkozott herczeg. Pillantásom végigfutott a nőkön. Voltak valami húszan. -254- Emőke is köztük pirosvirágú fehér ruhában, a haja hátul egy ágba fonottan, mint régen. Csak egy pillantást vethettem reá, de azzal is láttam, hogy semmitse változott. Egy kenderszőke nőre próbáltak fehér-kék új ruhát. Mikor én beléptem, szinte megrándultak a meglepődéstől: bizonyára azt gondolták, hogy valami ismeretlen úr lépett be hozzájok.

De én már akkor mélyen meghajoltam, s féltérdemre ereszkedve vártam a királyné megszólítását.

– Teremtő Isten! – szólt a királyné a kezét összecsapva, – te vagy-e, Zéta? Hogy megijesztesz bennünket!

– Bocsánatot kérek, felséges asszonyom, nincs más ruhám csak ez, a melyben jöttem. Alázatomat és szolgálatra való készségemet méltózzál látni ebben a ruhámban is.

– Jer közelebb! Leányok, hagyjátok abba a munkát! Nézzétek, micsoda nyalka legény lett ez a fiú! Zéta, beszélj nekem sokat! Mindent! Az a hír jött, hogy meghaltál. Én is megsirattalak.

– Köszönöm, felség, – feleltem meghatottan. Ha ezt tudtam volna azokban a nehéz óráimban, megvigasztalódva éreztem volna magamat.

A királyné leült a kerevetre, s félkönyékre támaszkodva, mosolyogva nézett reám.

A többi nő köréje telepedett a szőnyegre. A kenderszőke idegen leány a lábához ült, s hidegen vizsgált végig. Emőke hímzett párnát tett maga alá, s háttal a királyné kerevetének támaszkodott. És talán ő is mosolygott. Nem tudom bizonyosan, mert nem mertem reá nézni. De éreztem, hogy mindenkinek kedves vagyok és ez jólesett nekem.

Nem szoktam elfogódni; ritka ember az, a kinek a tekintete megzavar, de akkor, hogy újra láthattam Emőkét, s éreztem, hogy a szeme rajtam pihen, a szivem reszketett, jobb szerettem volna hallgatni.

– Felséges asszonyom, – mondottam zavartan, – -255- nem tudhatom, mi érdekel és mennyi a sok történetből, a melynek szemtanúja voltam…

– Minden érdekel, minden. Hozzatok neki széket, vagy ülj le a szőnyegre. Hiszen ebben a ruhában olyan feszes vagy, mintha újévi köszöntőt akarnál mondani. Dobd a sarokba azt a süveget és ne ünnepieskedjél.

Én hát leültem közéjük a szőnyegre. A süvegemet letettem. Hogy mindnyájan barátságosan és mosolyogva néztek reám, csillapult a zavarom. Láttam, hogy gyermekek között vagyok, – mert a nők, mikor vidámak, mindig gyermekek, tíz éves gyermekek, – csak az Emőke tekintete nyomott édesen.

– Felséges asszonyom, mondottam, – ha rám bízod teljesen az elbeszélést, attól tartok, hogy hosszadalmas leszek és végtelenül unalmas, mert a te körödben, felséges asszonyom, úgy érzem magamat, mintha a mennyországban volnék. Hát hol kezdjem?

– Itt a város végén, mikor lóra ültetek, azután elmondod az utazást, a csatát és minden hányódásodat.

Később tudtam meg, hogy a tréfás nő Écska királyné, a kenderszőke leány meg nem tud még jól hunul: germán nő. A neve Ildikó.

– Hát ott kezdem, a hol parancsolod, felséges asszonyom. Hajnal volt, mikor fölültünk a város szélén, s a főpap megáldott bennünket. Mindnyájan búsak voltunk, mert egyikünk se tudta, hogy vissza fog-e térni ebbe a városba, vagy pedig a lelkek országába utazik. A király is bús volt. Azt hiszem, könnyet láttam a szemében csillogni.

– Csalódtál, – szólt Rika asszony. – A király mindig búsnak látszik és ha sírna is, könny nélkül sírna. -256-

– Lehet, – feleltem meghajolva, – lehet, hogy én könnyeztem, s azért láttam mindenkit könnyezőnek.

Tekintetem átfutott Emőke arczán. Nézett reám pillantás nélkül való gondolkodó nézéssel. Ennek a leánynak is olyan az arcza, mint Atilláé: el nem árulja, mi van belől.

– Nem történt velünk semmi különös az úton. Mentünk a Duna völgyében, míg csak ki nem tavaszodott. A seregek előttünk jártak, s földúlták a római városokat. Dúltak először Pannóniában, aztán mindenütt a Duna mentén. Az első említésre méltó valami, a mi sok beszédet keltett, egy posványon való átkelésünkkor történt. Ahogy mentünk a nád között, egyszercsak kisuhan a nádasból egy rongyos, sovány vénasszony. A szeme, mint az őrülteké, ki van karikásodva. Sovány karjain smaragd szín zöld vizes foszlányok lógnak. Mikorra megkaphatnánk, ott terem a király előtt. Megragadja a lova kantárát és germán nyelven így üvölt: – Vissza Atilla! Vissza! – Elrántják a király elől és ellökdösik. Ő belemerül a mocsáros vízbe és eltünik a nád között.

– Azután más ilyen baljóslatú jelek következnek, – folytatom. – Egy helyen meg remete ember lép ki a sziklák közül és ezt kiáltja: Tudom, ki vagy. A világ pörölye vagy te! Föld megrendül, a hová lépsz és a csillagok lehullanak, a hol a kürtödet megfuvod, de tudd meg, hogy a hogyan Isten kibocsátott erre a világra, ép úgy vissza is fog szólítani téged! – Azzal eltünt.

– Mily ostobák a jósok mindenütt, – mondotta Rika királyné. – Ég és föld, minden, szerencsétlenséget jósolt Atillának és hát mi lett a vége?

– Az lett a vége, hogy ősz utolján hazajött egészségesen, gazdagon. Egy csomó királyfit és királyleányt -257- is hozott tuszul, hogy a napnyugoton lakó nemzetek hívei maradjanak. Nézd ezt a csodás szép leányt (Ildikóra mutatott). Ezt is napnyugotról hozta. Királyleány és kedves.

Én aztán elmondtam nekik a csatát. Mikor azt a jelenetet festettem, amint Atilla meztelen karral a küzdők élére áll, a lélekzetüket visszafojtva hallgattak, s minden nő szeme ragyogott. De én csak Emőkét bámultam, a kinek az arczát addig változatlannak ismertem. Kipirultan, égő szemmel nézett reám. Látszott rajta, hogy az elbeszélésem magával ragadja a lelkét.

Gondoltam, ez a pillanat alkalmas arra, hogy a magam hőstetteiről is beszéljek, de a kárpit megnyilt és a szolga jelentette, hogy Atillától küldött érkezett.

A követ, Igar hun vitéz portól lepetten lépett a szobába s térden állva nyújtotta át Atilla levelét.

– A római pápa, a keresztény világ legnagyobb ura ünnepi ruhában jött elénk, s a király lábához borulva könyörgött, hogy kimélje meg a várost.

– Miért kimélte meg? Be kellett volna ülnie a római birodalom trónusába.

A szeme szikrázott. A termete megnyúlt. Ah, hogy megváltozott az az asszony! Igazán királyné volt. -258- Akkor értettem meg, hogy Atilla nála aczélozza a lelkét.

De ez csak egy pillanat volt: villámlobbanásnál felfedezett ismeretlen vidék. Azután a nő a földre nézett, s megváltozott hangon kérdezte:

– Aéciusz az őszszel azt híresztelte, hogy a katalauni mezőn ő lett a győző. A győző azonban sehol sem látható, ellenben a legyőzött a világ legnagyobb városát igázza le és alázza adófizetővé.

– Nem asszonyom. A mint Akvileját letörtük, az egész Itália a lábunkhoz esett. Ezer szekérnél több kincset hozunk haza. Megmérhetetlen sok selyem, bársony, edények, képek, arany, ezüst jön és fiatal raboknak szép nagy serege.

– De nagyon. Azt hiszem, a király azért is nem ment Rómába, mert az emberek hullanak.

– Mondd csak, – kérdezte Écska királyné, – milyen ember az a pápa? fiatal? szép?

A tiszttartó megérkezett. A királyné bevonult vele és Écskával egy belső szobába, hogy fölolvastassa a levelet.

Azalatt mink a nagyteremben csöndesen voltunk. A nők susogtak. Nekem nem volt kivel beszélgetnem. Mikor senkise nézett rám, Emőkén pihent a szemem; mikor rám nézett valaki, Igarra fordítottam a tekintetemet.

– Csak annyit mondott, hogy egészséges és hogy az úrfiaknak éretlen gyümölcsöt ne adjanak.

Emőke egy fejbólintással megköszönte a tudósítást, aztán a kerevetre ült s Ildikó nyakát átölelte; arczát az arczához szorítva mondotta:

– A Tisza partján, kisasszony, lóháton, vadgalambszínű ruhában, fátyolosan.

LVIII.

Rába asszony nekem megint átadta a szobáját. Abban a vastag teremtésben gyöngéd szív lakozott. Nem tudom, mivel nyertem meg őt. Talán avval, hogy egyszer a cselédeknek kozmás kását adott, s azok reá támadtak, majdnem megverték, én azonban megvédelmeztem:

– Mindegy az, ha kozmás is, mondottam. Rába asszony nem akarattal kozmásította el. Azután lássátok, ha a disznóknak vetjük, Raba asszonyt megszidják.

Még fáradt voltam az úttól. Megkértem az öreg mindenest, hogy ne osszon rám dolgot még azon a napon. Hát ebéd után befeküdtem a szobámba.

Jó kis hüvös szoba volt az. A falát egy hervadt koszorú ékesítette. Emőkéé volt az a koszorú, valami nászünnepen. Mikor kidobták, én fölvettem és a nyoszolyámmal szemben fölakasztottam a falra. -260-

Az volt az egyetlen dísze a szobának. A fal többi részén a szakácsasszony kivasalt szoknyái lógtak, s keményítő-illattal lakták a szobát.

Még jóformán el se aludtam, hallom, hogy a fakilincs halkan megkattan. Az ajtó megnyílik és Dsidsia néz be félénken.

Milyen nagy ez a leány! hogy megnőtt! – gondoltam. Mikor elmentem, még gyermek volt, most tisztes hajadon; nyulánk és kebles. Az arcza is megtelt. A cselédek pajkosan kisasszonynak nevezték. Az Emőke viselt ruháit hordta, s én talán azért is gyűlöltem őt.

S állt az ajtó mellett, ujját az arczára téve, – mintha attól tartana, hogy kikergetem.

Leült. A szoba nem volt nagy: akaratlanul is úgy ült, hogy épen az ágy elé ült.

– Csak azt akarom kérdezni, – szólt rebegő hangon, – hogy mit vétettem én neked? Miért gyülölsz te engem?

– Nem megszégyenítettél-e tegnap húsz ember előtt? Oh, azt hittem: kiég a két szemem!

– Magad szégyenítetted meg magadat, jó leány. Furcsádon furcsa, hogy kérdőre vonsz engem, mint valami bíró. De ám legyen. Nincs ember a földön, a kinek én a szeme közé ne mernék nézni.

– Nem kérdőre vonás ez, Zéta, csak alázatos -261- kérdés. Tudni szeretném, mivel bántottalak meg, hogy magamat igazoljam és hogy máskor azt a hibát el ne kövessem.

– Örülök, – mondottam, – hogy ilyen értelmes vagy. Így legalább könnyen tisztázhatjuk az ügyünket. Szép volt és jólesett nekem, hogy olyan szívesen fogadtál, mikor hazatértem, de túlság volt benne. Ha örül is az ember, mérsékelnie kell magát. Mit szólnál arra, ha Atilla megjön és én örömömben a nyakába rohannék és megcsókolnám.

– Köszönöm. De látod, az emberek nem tudják, mit érzel, s félremagyarázhatnak. Erre se neked nincs szükséged, se nekem.

– Nem akartam neked fájdalmat okozni, Dsidsia. Mit is beszélsz testvéri érzelmekről. Te is rab vagy. Én is rab vagyok. A sorsunk szomorú. Beszélj inkább arról: hogyan éltetek a másfél esztendő alatt, a míg én odavoltam. Mit szólt a gazdám, mikor megjött?

– Nem. Csak azt mondta, hogy a sebesültek között láttak utóljára, de te nem sebes voltál, hanem csomás.

– Azt mondta, hogy kár érte: sok szép mesét tudott és igen ügyes fiú volt; az új pajzsomat vele akartam kiczifráztatni.

– Az meg azt mondta, hogy bolondság az ilyen rabot elvinni a háztól. Senkise tud ilyen szépen meghajolni, -262- köszönni, beszélni. Az ilyen rab ékessége a háznak, mint a selyemkárpit. Igen megszidta az urát, hogy téged elvesztett.

– De sajnált. Igaz, egyszer azt mondta, hogy aszongya: talán jobb neki így.

Perczekig tartó csend következett. Elfelejtettem, hogy Dsidsia ott van. Szavai forgószélként kerengtek a lelkemben.

LIX.

Estefelé Emőke hazatért. Egy zsemlyeszínű lovon járt akkor. Alacsony kis kedves ló volt az. Ott legelészett mindig a ház körül, s akárki szólt neki, hozzáment. Olyan volt, mint a kutya.

Tudtam, hogy el fogja mondani az anyjának: miket beszéltem a királynénál és hogy fölhivatnak vacsora után. De vajjon azért hivat-e föl, hogy ő maga is szólhasson velem?

Az ajtó előtt két sűrű lombú tamariszk-fa piroslott. (Nem tudom, honnan kerülhetett oda: talán éppen az én hazámból hozta Csáth a feleségének.) Az alatt szoktam ülni, mikor a gazdámat vártam. Akkor este is odaültem, hogy ha hivatnak, kéznél legyek.

Várakozásomban nem is csalódtam. Még jóformán vacsora végén se voltak, kiszólt Dsidsia az emeleti ablakon: -263-

Az asztalnál ültek. A két gyermek mellett ott ült egy kisasszonyforma leány is, a kit én még nem ismertem. Az öregapó képe már olyan volt, mint a piros posztó a bortól.

– Zéta, – mondottá az asszony, – te el se beszélted nekünk, a mit a királynénál beszéltél.

– Oh asszonyom, – feleltem mentegetődzve, – hiszen ha csak a csatát magát beszélném el, az is eltartana egy hétig. És ha csak az én uram cselekedeteit beszélném, az is betöltené a mai estét.

S míg Csáthnak a tetteit beszéltem, szomorúan gondoltam arra, hogy lám a királynénál leültettek engem, itt meg állva kell beszélnem.

Egész este Csáthról beszéltem, mert gondoltam, hogy Csáthéknál Csáth az érdekes. Az asszony valóban áttüzesedve hallgatott. A két kis gyermeknek is nyitva maradt a szája. Csak az öreg Barakony pislogott a kancsó mellett, s emelgette bokros ősz szemöldökét.

– No, – azt mondja egyszer, – én negyvenöt csatában voltam, de a negyvenöt csatáról nem beszéltem ennyit összesen, mint ez a kölyök erről az egyről.

Meghiszem, azt gondoltam. A műveletlen embert épen az jellemzi, hogy lát, hall, mozog a világban, de semmi se jegyződik bele a fejébe; vagy ha belejegyződik is, el nem rendeződik, mert nincs értelme, a mely rendbe aggatná a tapasztalatait.

– Már mindenki hős. Ha egy ellenséget levág, százat beszél róla. Bezzeg azelőtt nem így vót. -264- A régi világba harczolt az ember és hallgatott. De ma már… Ha apáink föltámadnának, nem ismernének reánk.

A gyermekek szeme már ragadt az álmosságtól. Az öreg is laposokat pillantott. Csak az asszony nem akart betelni a beszédemmel, meg Emőke.

– Várj kissé a szóval, mondotta az asszony. – A gyermekeket lefektetjük.

Azzal bevitték a gyermekeket. A harmadik szobából kihangzott, hogy az egyik gyermek, a Dédes, minden áron vissza akar térni s harczolnak vele.

– Ha anyám bejön, beszélj Atilláról. Szép lehetett, mikor megjelent a sereg előtt aranyos sisakban… Oh, de szép lehetett az az ember! szép, mint egy földön járó isten!

Csáthné visszatért. Beszéltem Atilláról. Olyan apróra elmondtam azt a jelenetet, mintha festőnek beszélném.

Emőke fölkönyökölt az asztalra és szinte nyelt a tekintetével. Arczát a mécsfény rózsaszínűre festette. A keze gömbölyű volt, mint a márványnimfák karjai.

Dsidsia az árnyékban állott, a kárpit mellett. S ahogy engem nézett, a szeme égett, mint két szentjánosbogár. -265-

LX.

Fogadására ünnepi színt öltött a város. A hegyekből száz meg száz szekér fenyőgalyat hoztak, s fölékesítették a sátorokat és hidakat.

Már délben megjelent a had eleje: a jászok és gótok, büszkén lengetve nyilaktól átlyukgatott lobogóikat. Azután jött a tömérdek rab, egy végtelenül bús menet, többnyire fiatal ember, s fiatal nő, asszony és leány vegyesen. Mind barna ember, mind rongyos és szomorú. Kisérték őket hunok és gepidák.

Estefelé kürtök rivallása jelezte, hogy közeledik Atilla is. A síposok zenéjét már messziről lehetett hallani. A város népe lóháton ment eléje. A férfiak a süvegüket lengették. A nők a fátyolukat. S örömkiáltozás vegyült a zenébe.

A király kézintéssel üdvözölte az asszonyokat. Csupán a gyermekeit csókolta meg.

A város szélétől kezdve vége volt a rendnek. Minden hun harczos a felesége nyakába esett és a gyerekeit csókolgatta. Sátorról-sátorra lehetett látni, mint szedik le a fáradt lovasról a pajzsot, a köpönyeget, mint vizsgálják az udvarra állított rabot, a ki egyedül áll a bánatával az általános örömben.

Az én gazdám házinépe is eléje ment az úrnak. A két gyermek mellé én is ki voltam rendelve.

– Hogy mersz elejbém jönni! – kiáltotta aztán tréfás haraggal, – hiszen te meg vagy halva!

– Oh, jó uram, – feleltem udvariasan, – éppen az bizonyítja az én hozzád való hűségemet, hogy holtan is visszajövök a szolgálatodra.

A várost azon az estén zajos jövés-menés, csengés-bongás, muzsikaszó töltötte be. Az utczákon mindenütt fáklya égett s a nép a sátorok előtt nagy tűznél -266- sütött-főzött, vigadott. A hegedősök hol itt, hol ott egyenként vagy páronkint dalolták a dicsőség dalait; az igricek sípoltak, a kvád zenészek dudáltak. Sarkantyú pengett és daltól zengett a város. Minden hun hozott haza, ha többet nem: egy hordó isztriai bort. Azt itták a nóta mellé.

Éjfél felé Atilla is előjött a palotából s fáklyások között, víg zeneszó mellett, végiglovagolt a városon. Meg megállt egy-egy sátornál, a hol nagy volt a világosság és a hol sokan mulattak; ivott a feléje nyújtott kupából; kezet szorított az öregekkel s a nép viharos éljenzése között lovagolt tovább.

– Fiam, – mondotta, – tudom, hogy harczoltál a katalauni síkon, s egy pár nap mulva meg is vizsgáljuk az érdemeidet, de mostan nincs idő. Atillának kellesz, mert sok a dolog. Én odaajándékoztalak. Hát csak fogd a holmidat és jelentkezzél Rusztinál vagy Ména-Sághnál a királyi palotában.

Mintha villám sujtott volna belém, úgy hatott rám Csáthnak a szava. Mit ér nekem, hogy fölment a szolgaságtól, ha áttesznek a király íródiákjai közé.

– Uram, – feleltem bágyadtan, – legyen az akaratod szerint, de engedd kijelentenem, hogy nehéz nekem megválnom a te házadtól.

– Én is sajnállak, – mondotta vállat rántva, – de hiába: a diákok közül meghalt csomában három és a zsákmány szétosztásánál sok a dolog. Én elvégre kapok helyetted másik rabot.

Oly nagy volt a kétségbeesésem, hogy csak álltam ott, mintha gyökeret vert volna a lábam. Könybe lábadó szemem Emőkére fordult, mintha tőle várnék segítséget. -267-

LXI.

A zsákmányos szekerek ott álltak százával, hosszú sorban a főutczán, a téren s a király udvarán. Az írószoba előtt nagy halmokba volt hányva az a zsákmány, a mit lovon, öszvéren és tevén göngyölegekben hoztak el. Többnyire szőnyegek voltak s különféle kelmék.

Hetekig tartó munka s unalmas. Hogy mégis nem váltam öngyilkossá, azt a várakozás tette: miképpen szabadítanak föl a rabságtól? Aztán, gondoltam, vasárnaponkint át is mehetek látogatóba Csáthékhoz, persze csak a cselédek és a rabok közé, és így, ha nem is leszek már a házhoz tartozó, láthatom néha az én bálványképemet.

A szekerek fölbontásánál valami húsz becsüs is volt. Azok mondták meg mindenről, hogy mi mennyit ér. A széles tornáczon tíz csoportban dolgoztunk. A rabok bontogatták a zsákmányt, a becsüsök egy pillantással megbecsülték. Nekünk csak föl kellett írnunk s meg kellett számoznunk a tárgyat s utána tenni az értéket.

Minthogy a római pénzek forogtak leginkább Atilla országában, mindent szolidusban írtunk. A szolidus a legkisebb arany. A hunok így mondták: zsoldos.

Mikor már minden föl lesz írva, szétosztjuk a zsákmányt a seregben. Kire hány szolidus esik, tartozik elfogadni. A vezérek, zoltánok és csapatvezetők tíz-tíz részt kapnak. Ugyanannyit kapnak azok özvegyei, a kik a hadjáratból nem tértek vissza. A közrendi harczosok annyi részt szoktak kapni, a hány fejet vágtak, most azonban, hogy csata nem volt, csak egy -268- részt kaptak. A kik az ostromokban kitüntették magukat, még ott megkapták pénzben a jutalmukat.

A rabokat is csakúgy fölírtuk és megszámoztuk, mint az értéktárgyakat. Az előkelő rabokat persze még a helyszinén maguk mellé szedték a hun előkelők.

Soha életemben nem nevettem annyit, mint abban a szomorú munkámban és szomorú állapotomban, A becsüsök mindent rosszul becsültek meg. Így például egy ládából értékes kamea-gyűjtemény fordult ki. Csigahéj-faragványok voltak és oly művészi munkák, hogy némelyiken esztendeig is dolgozhatott a művész, s talán bele is vakult.

– Bindönféle fületlen gombok, valabi rúzsaszínű kőbül valók, köntösre alkalbasak. Tizenkint egy zsódos.

– Háborúba való ördögpofa, az ellenség rébítésére alkalbatos, értéke tíz zsódos.

Énbelőlem kitör a nevetés. Az írnoktársaim szintén megértik, mit nevetek, mert hiszen felében római és görög eredetű emberek, – ők is lecsapják a tollat és kaczagnak.

A vén Turzó dühösen pislog ránk. Egyszercsak kirántja a kardját és így rikolt:

– Azt a fehérpofájú tengöri férög teröbtésit az apátoknak, engöb nevettök-é ki, kutyák?

– Urab, – mondja Turzó mérgesvörösen, – ezek a hitvány rabok… De föl köllene kötni egyet példaképpen. -269-

– Felséges uram, értékes kameák vannak itt, a melyek megérnek egy kis országot, és Turzó főbecsüs úr néminemű fületlen gomboknak értékeli; iratja tízével egy szolidusra.

Azzal, hogy már magam is bosszus voltam, belemarkolok a kameákba, s tartom a király elé.

– Győződjél meg magad, felséges uram. Ime, csak találomra markoltam belé, s itt van egy Vénusz-kép, a mint Vénusz kiemelkedik a tenger habjaiból. Micsoda remek finomságú faragvány ez! Még a hullámok habja is ki van faragva. S a gyönyörű testen csak éppen hogy az erek nem látszanak! Hiszen ez királyi koronába való ékesség!

– Te, Zéta, segíts a becsüs uraknak az ilyen értékek megítélésében. A mi kiváló, azt én magamhoz váltom. Te öreg Turzó meg, hogyha valaki kinevet, kardoddal tanítsd meg, hogy az ősz fejet tisztelje a fiatal.

– A holló ögye bög, – dörmögte az öreg, – iszen közéjök is vágtab volna, haneb lefogták a karobat.

– Lásd, Turzó uram, – mondottam, – nincs olyan ember a világon, a ki mindent érthetne. Te soha efféléket nem láttál, hát akármilyen okos ember vagy is, nem értékelheted kellőképpen.

– Persze, hogy úgy van, – felelt az öreg, – de azért neb türöb, hogy bárki is nevessön!

Egy esős napon nem dolgoztunk. Délután átmentem Csáthékhoz. Olyankor a rabok és cselédek ott -270- is tétlenkedtek. A fölpuhult földben nem láttam az Emőke lova lábanyomát.

Atilla helyettem egy asszonyt ajándékozott Csáthnak. Az asszony előkelő milanói patriczius felesége. Menekülés közben fogták el. Várhattak érte jó váltságdíjat.

A házban nem volt írószer: át kellett futtatni egy szolgát a királyi íróházba. Azalatt én ott ültem az ajtó mellett Csáthéknál és azon tünődtem: beszélhetek-e négyszemközt Emőkével?

A gazda nem volt otthon, Csáthné is látogatóban járt valahol a nagyobb fiával. Csak hárman voltunk a szobában s olykor Dsidsia.

– Száz font aranyat kérnek értem, – felelte a nő sírva. – De honnan fizethet ennyit az én uram, hiszen földúlták mindenünket! A palotánkban nem hagytak egy párnát se!

Kissé hervadt, füstös arczú hölgy volt az a rab. Örökké könnyezett, s épp ezért nem lehetett tudni, hogy szép volt-e valamikor? Dsidsia tudott vele beszélni, s tolmácsolta a házban az asszony szavát. Nem volt neki rossz sorsa, mert csak ruhát varrattak vele, de azért mégis folyton pityergett.

– Asszonyom, – mondottam neki, – hálálkodj az Istennek, hogy ilyen házba kerültél. Másutt talán tehenek mellé zártak volna, vagy kis gyermeket kellene dajkálnod. Mert tudd meg, hogy minél több váltságot várnak a rabért, annál nehezebb munkára sanyarítják.

– Asszonyom, – szóltam aztán, – nincs igazad. Mert a te kincseid épp olyan szerzemények, mint ezekéi, csakhogy korábbiak. Mikor még a hunok nem voltak a történelem szinpadán, a rómaiak és görögök éppen így cselekedtek. Nem kirabolta-e Nagy Sándor Perzsiát, Egyptomot? Nem kirabolta-e Juliusz Cézár egész Európát? Most a hunoknak áll a világ, aztán megint fordul az idő kereke, s a hunok kezéből más nép ragadja el a kincseket.

Ebből megértettem, hogy asszonynépre kár rávesztegetni a história tanulságait.

Megírtam a levelet, a hogyan diktálta, és szép betűket írtam, mert Emőke ott ült velem szemben és nézte az írásomat.

– Az én sorsom olyan, mint a felhős őszi nap. Csak addig élek én, kisasszonyom, a meddig te leány vagy.

S az arcza megélénkült. Szeme várakozással tapadt a szememre. Oh, de bűbájos szeme volt annak a leánynak: csupa titok és csupa zene.

– Mióta nem láttam Atillát, őszülni kezd az az ember. A szakállában fehér szálak vannak. Meglásd kisasszonyom: három év mulva öreg ember lesz.

– Soha! – felelte bűbájos mosolylyal. – Ha olyan fehér lesz is, mint a galamb. Atilla mindig fiatal marad. Olyan ő, mint a fűben járó görög istenek; olyan, mint Áresz, a ki leszállt a felhőkből és pánczélt öltve, küzdött a hadakban. Nem látod-e a szemében azt az erőt, a melyhez hasonló más ember szemében nincsen! Ha haragszik, mindenkit félelem fog el. Ha mosolyog, földerül az egész világ.

Nem szóltam rá semmit, csak írtam tovább. Hozzá voltam szokva, hogy Atillát istenítik. Ma király, holnap por, – gondoltam. Ha nem akad egy ilyen magamfajta rab, a ki véletlenül följegyzi a nevét, elfújja a szél minden dicsőségével együtt, s ezer év mulva itt a Tisza síkságán azt se tudják majd megmondani, hol az a gödör, a melybe világrengető hatalmával együtt eltemették.

Attól fogva majdnem minden héten átmentem Csáthékhoz. A patricziusné egyik levelet a másik után eresztette a hazájába. Írt minden rokonának. Egyszer írt a pápának is. Volt úgy, hogy kifelejtett valamit a levélből, s másnap este ismét át kellett mennem, vagy ha nem mehettem, akkor a következő estén.

A leveleket a jövő-menő követek hordták. Majdnem minden héten jött-ment a követség. Részint az elfogott előkelők váltságát hozták, részint a császártól, részint a pápától hoztak levelet, adót, ajándékokat.

Atilla éles szeme csakhamar fölismerte bennem a használható embert. Ahányszor követ jött, engem is hivatott. Ott álltam Ruszti mellett és Konstantinosz mellett. Tolmácsoltam, véleményt mondottam. Néhány hét mulva azt látom, hogy nemcsak a rabszolgák közt vagyok az első, hanem a szabad írnokok között is. -273-

Az boldog időszak volt az életemben. Mindenki azt jósolta, hogy egy napon Atilla felszabadít és vagyont ad. Gazdag és hatalmas leszek, mint Oresztesz, a ki szintén rongyos rabszolga volt, olyan, mint én, s hogy kevélykedik a hun mágnások között!

Csáthékhoz rendesen este hivattak, mikor Atilla a vacsoránál ült s a hunjaival és királyaival dőzsölt. Olyankor mindig el kellett mondanom Emőkének, hogy Atilla mit csinál. Ha szépet mondtam Atilláról, látszott az arczán a megelégedés. Olyankor a kezét nyújtotta és azt mondta:

A patricziusné látva, hogy én milyen kitüntetésnek tartom a kéznyújtást, egyszer nagylelkűen szintén kezet nyújtott. Azon aztán könnyezésig nevettünk.

Azonban négyszemközt nem beszélhettem Emőkével. Mindig ott volt a szobában az anyja is, vagy Dsidsia, vagy más nőcseléd. Meg kellett elégednem azzal, hogy látom őt és hallhatom szavának édes zenéjét.

Elmenetelemkor többnyire Dsidsia kisért le a lépcsőn. Levilágított és bezárta az ajtót.

Mindig zúgó szívvel váltam el Emőkétől. Mert mikor jóéjszakát mondtam, sorra kezet csókoltam nekik, – már a patricziusnénak is, – s olyankor magammal vittem Emőke finom kis kezének a melegét.

Hát annyira meg voltam kábulva, hogy már a lépcsőn nem is szóltam Dsidsiának, csak a mikor ő jóéjszakát mondott, akkor ocsudtam föl.

– Zéta, te mindenkivel kezet szorítasz, mikor elmégy, csak nekem fordítasz hátat.

LXII.

Havonkint egyszer, holdtöltekor, olyan vacsora volt Atillánál, a melyre a férfiak elvitték a feleségüket, leányaikat is. A kinek több felesége volt egynél, azt vitte el, a ki több fiat szült neki.

Azon a télen engem is beszólítottak az első ilyen vacsorához. Atillának sok előkelő rabja volt. Azok mellé kellettem tolmácsnak.

Valami hatszázan voltak jelen azon a vacsorán. A király feleségeit is ott láttam először. Volt neki valami tíz. A király jobb oldalán Rika asszony ült, baloldalán hű öreg barátja, Ardarik király. Rang szerint következtek a többiek. A nők úgy voltak beosztva, hogy a férjükkel szemben üljenek. A leányok meg a legényemberekkel ültek keverten.

A királyasszonyok mellett a vendégkirályok ültek, meg azok a rabherczegek, a kiket Atilla eleven biztosítékul tartott az udvarában.

A nők abban a fehér hunviseletben voltak, a melyben Atilla nászakor láttam őket. Fátyolos fehér selyemruha; a fátyol alatt a fejen, a nyakon és a mellen aranyvarrat és aranypaszománt csillog; piros saru a lábukon.

A férfiak ruhája különféle színű kamuka és bársony. A csizmájuk szintén piros.

A termet ezer viaszgyertya világította meg. A teríték arany és ezüst. Csupán Atilla előtt van fatányér és fapohár.

Mert ő megvet minden pompát. A ruhája is dísztelen sötétkék bársony ruha. Gyűrűt se visel.

A lakoma csendben kezdődött, csak akkor melegedett föl a társaság, mikor Atilla az első tál étel után kezébe vette a fapoharat és így szólt:

– Köszöntöm az én családomat. Az én családom az hun nemzet. Isten szeressen bennünket!

A zene szólt az egész vacsora alatt, de minduntalan félbeszakadt, mert hol az egyik hun állott föl, hol a másik és mondott rövid köszöntőt. Hallottam Oresztesztől, hogy azelőtt Rof király idejében hosszú köszöntőket mondottak a hunok, de Atilla azzal szoktatta le őket, hogy közbevágott:

A harmadik tál étel után elhallgatott a zene, s a termet halk és vidám társalgás töltötte be.

Az én szemem folyton Emőkén bolygott. Ott ült ő két idegen királyfi között és az átellenes szomszédjaival beszélgetett.

Azután az asztalt fölszedték, s azalatt a terem túlsó felén a fiatal párok kettesével-hármasával sétáltak, míg a zene valami andalító dalt játszott.

Mindig ő kezdte meg a tánczot. Az már nem rang szerint történt, hanem a mint eszébe jutott.

A vendégek az általános keveredésben szintén úgy cselekedtek, hogy a kik legközelebb álltak egymáshoz, azok indultak tánczra.

A hun táncz nem olyan, mint más nemzeteké. Csöndes és méltóságos lejtésekkel kezdődik. A tánczosok eleinte csak egymás kezét fogták, később szembeállnak egymással és egymás szemébe nézve ringatóznak.

Láttam Emőkén, hogy boldog. Tekintete szinte mámorosan merült a király szemébe. Komoly volt. A király is. Soha életemben nem láttam embereket olyan komolyan tánczolni. És ha Emőke soha el nem szédítette volna a lelkemet, a mint ott lebegett akkor az Atilla karjain, álomvilági alakká vált, a kinek testi súlya nincsen, földönléte, mint a délibáb.

A tánczosok táncz közben párt cseréltek. Mindenki a hozzá legközelebbivel. Emőke Todomér gót vezérnek -276- jutott, Atilla pedig Ildikót kapta el, azt a szőke germán királyleányt, a kit Rika asszonynál láttam.

Én egy oszlophoz támaszkodva néztem őket. A táncz szép volt. Látszott az embereken, hogy nemcsak a testük tánczol, hanem a lelkük is. A zene ritmusa ekközben megélénkült: sarkantyúpengés verte ki a fordulókat. A tánczosok el-elbocsátották a nőket s ide-oda hajlongtak, meg elkapták őket s a viharzó vígra vált zenében forgószélként járták.

Aztán megint lassúra vált a zene, s fokonkint lassúdott olyanná, mint a hogyan kezdődött.

Atilla előttem járta a tánczot. A hogy föl-alá léptek andalgón, láttam, hogy Ildikó nagy, kék szemei vidáman néznek Atillára s Atilla szeme is visszamosolyog reá.

LXIII.

Másnap híre futott a palotában, hogy Attilla követeket indított az éjjel a Rajna partjára, Ildikó apjához: megkérte a kezét Ildikónak, s a leány azt felelte, hogy ha az apja beleegyezik, ő nem mond nemet.

Azon éjjel csakugyan elutazott Csáth, Dorog és Orgovány. Senki se tudta, hogy hova.

Én nem sokat törődtem velök: leveleket kellett írnom a sváb, kvád, rug, scir, turcziling, herul és más fejedelmeknek, akik az Adria partján teleltek a népükkel, hogy mihelyt enged a tél keménysége, azonnal induljanak az Alsó-Dunához és várják meg Atillát, mert a tavaszon Konstantinápoly ellen indulunk.

Az új császár ugyanis, Marcziánus, egy keménynyakú, vén katona, még a katalauni hadjárat előtt megtagadta az adót. Azt izente Atillának: -277-

– Vasra én aczéllal felelek. Nézz magadnak másutt lakást; palotádra nekem van szükségem.

De hogy már akkor a rudunk nyugot felé állott, Marcziánusz békén maradt tőlünk. Azonban ütött az ő órája is. Atilla a tanácsban kijelentette, hogy mához egy évre ott ebédelünk Marcziánusz palotájában, s vele hordatja maga elé a tálakat.

Csáth csakugyan elutazott. Emőke bágyadt volt. Csáthné is fáradt volt az éjjeli mulatság után, s korán lefeküdt.

A leveleket lassan és sokáig írtam, hogy perczekhez jussak, a mikor Emőkével beszélhetek.

Meg akartam neki mondani, hogy nincs olyan nap, a melyen egy-két aranyat ne keresnék, s hogy a társaim minden jóval biztatnak. Konstantinápolyba pláne én leszek a vezető Atilla mellett harczolok, s bizonyos, hogy a harcz végén én is aranylánczokat viselek a nyakamban; félrecsapott süveggel járok és rabszolga hordja utánam a boros csutorát.

Jókedvem volt s tréfáltam, hogy Emőkét földerítsem. A halaványságát arra tudtam, hogy nem aludta ki magát. Dicsértem a tánczát, a ruháját s közben megírtam a levelet a patriczius asszony férjének.

No, mulatságos levél volt. Le kellett festenem, hogy mennyit szenved és hogy ha a váltságdíjat hamar meg nem küldik, elsorvad bánatában.

– Asszonyom, – mondottam a fejemet fölemelve, mióta itt vagy, meghiztál. Mit szólnak erre, ha hazaérkezel?

– Én nem tudom hogyan van, – felelte a könnyeit -278- törülgetve, – de magam is tapasztalom, hogy kövéredek.

Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patriczius asszony lenyomtatta a gyűrűjével. Dsidsia fogta a kézilámpást és lekísérte őt a szobájába. Egy perczre magunkra maradtunk.

A szeme könyben úszott. Mit akart mondani? nem tudom. Az ilyen nyilatkozatokra nem lehet válaszolni. Az ember vár valamit. Én is vártam.

Ekközben Dsidsia visszatért. Emőke fölkelt, s bement a másik szobába annélkül, hogy elbúcsuzott volna.

– Vigyen el az ördög, – mondottam, – hát nem lehetsz te énhozzám bizalmas?

Gondolkozva nézett rám és csak a szemöldökét emelgette, vállát vonogatta.

Megzavarodottan mentem a szállásomra, s egész éjjel az Emőke szava búgott a fejemben: «Mi szomorúbb a halálnál? Az élet.»

Másnap a patricziusnét kiváltották. Az ura maga jött el érte. Megkeresett engem az íróházban és megkérdezte, hogy nem nagy-e váltságom?

– Hát – azt mondja, ha nem nagy, kiváltalak és -279- magam mellé veszlek, urrá teszlek. Mindenkinek föltüntek a leveleid. Olyan megható képet festettél a feleségemről, hogy a rokonok mind sírva várják.

– Köszönöm, feleltem kevély alázatossággal, – inkább vagyok én itt rab, mint nálatok uram, római pápa.

Megütközve nézett rám. S még a lépcsőn is csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy bolond vagyok.

LXIV.

Már február végén kéklett a hun leányok hajában az ibolya és zöld volt a mező. A szövetséges hadaktól napról-napra jött az értesítés, hogy megindultak s hogy az Alduna mellett várják Atillát.

Talán még nagyobb népsokaság jelentkezett, mint a nyugoti hadjáratra. Atilla csillaga magasan állt. A katalauni csata után senkise kételkedett többé, hogy az övé az egész világ.

Hallottuk, hogy Marcziánusz is meg van rémülve. Bizonyosra vártuk, hogy tálczán hozza Atilla elé a koronáját. Mit is tehetne mást? Van-e olyan király ezen a földön, a kinek a nyakára Atilla rá nem tapod?

Az íróházban már arról is beszélgettünk, hogy Atilla Konstantinápolyba teszi át a székét. Márványpalota illik a világ urának, s tengerparti kőváros a hatalmas hun népnek.

Már csak az volt hátra, hogy meglegyen a nászünnep. Atilla talán már másnap indul s magával viszi az új asszonyt is.

A pap délben áldotta meg őket. A főtéren rengeteg máglya égett. Fehér lovat áldoztak és zsákszámra öntötték a tűzre a tömjént. A város virággal volt tele. A téreken ökröket sütöttek. Mindenfelé -280- szólt a zene, pengett a sarkantyú és daloltak a lantosok.

Atilla palotájába ezer vendég volt hivatalos. A főterem arra az alkalomra új díszt öltött. Terjedelmes szőnyegek takarták a falakat és az oszlopokat. A terem szögleteiben márványból faragott szobrok fehérlettek. Azokat mind a római városokból hozták. Oldalt nagy arany és ezüst kandeláberek. Az asztalon ezer teríték, csupa ezüst és arany, hogy az ember szeme káprázott belé. A terem közepén lánczon egy faragott hordó függött, a római pápa ajándéka. A legrégibb lacrimae Christi volt annak a tartalma.

Míg bent a lakoma tartott, künn a hadigyakorlótéren versenyfuttatást rendeztek a hunok. Más helyen kötéltánczosok, avszon komédiások, alán késhányók, görög csepűrágók mulattatták a népet. A palota előtt való téren Czerkó egy seprűn lovagolva utánozta a főurakat: nagyhasú Eszlászt, a mint poczakját feszítve töttyög a paripán; Csáthot, a mint a bajuszát huzogatva kevélykedik; bikafejű Mácsát, a mint a fejét lógatva részegen lovagol; Urkont, a mint nagy macskaszemeit meregetve kiáltja: Előre! Vissza!

A nép sokat nevetett s maguk a kigúnyoltak is nevettek. Az öröm zengett-bongott mindenütt Atilla városában.

Aztán mikor előhomályzott az est, a fáklyák százezre gyulladt ki a földön. A nép odagyűlt Atilla palotája elé s látni kivánta a királyt.

A király meg is jelent a palota erkélyén a fehérbe öltözött koszorúsfejű új asszonynyal együtt. A nép egetrázó örömkiáltással fogadta őket. A férfiak a süvegüket rázták, a nők a kendőjüket lebegtették. A boldogság mámora piroslott minden arczon.

Én, a ki nyugodt szemmel tudok nézni minden izgalmat, azon este nem tudtam föléje emelkedni a sokaság érzésének. Magam is tartottam egy szurokfáklyát és üvöltöttem a hunokkal: -281-

Már nem a barbár vezért láttam benne, hanem az én szerencsém tartóját, az én éltető napomat, az én örökös királyomat.

A nép aztán, hogy Atilla visszavonult, apró csapatokra oszladozva mulatott tovább. Én Csáthék elé mentem, a hol itáliai énekesek és kvád tánczosok gyönyörködtették a népet.

A mint ott állok, látom a csoportban a Csáth cselédségét, s köztük Dsidsiát. Az első sorban állt Gyöngyi mellett és a fáklyák fénye megvilágította az alakját.

Mi volt az a leány, mikor először láttam: füstös, éretlen gyerkőcze. Most az arcza fehér és gyöngéden piros. Fekete két szeme, mint két fekete pillangó. A haja dús. Keze, lába formás. Csak beleütődött a szemem és megállott rajta.

A kvád tánczos hat vékony fáklyát vett a kezébe és azzal tánczolt. Fiatal ember volt, s ügyes lábú. Hol leguggolt, hol fölugrott, hol ide-oda forgott, Abban fejtette ki minden ügyességét, hogy a fáklyák szüntelen kigyózzanak a teste körül. Végre a láng belekapott hosszú, zsíros fürteibe, s azzal a táncznak a hunok nagy derültségére vége szakadt.

Ők szegények ritkán szabadulhattak hazulról. Akkor, hogy a ház teljesen rájok volt bízva, szívesen elhagyták.

S mentünk sétálva. Olykor megállottunk egy-egy mulató csoportnál. Néztük, mint pörgetik a teltképű hun menyecskéket a fiatalok. Vagy dalt hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben -282- van. Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla dombot akart emeltetni. A zoltánok széthordták a parancsot, hogy mindenki egy süveg földet vigyen. Aznap estére hegy keletkezett ottan.

– Mily szép vagy Dsidsia! – mondottam rábámulva. Tudod-e, hogy az imént csodálkozva néztelek.

– Dehogynem, – feleltem leereszkedőn – a szépség mindig érték. A szép arczon szívesen pihen mindenkinek a szeme. Ez ugyan igazságtalanság az embertől, mert a lélek a fő és nem a test. Néha a legrútabb, legocsmányabb testben van a legszebb lélek. Dehát gyarló emberek vagyunk. A szemünk szereti a szépet.

Ha Emőke nem volna a világon, – gondoltam – ez a lány épen jó lenne énnekem.

De ez csak átszálló gondolat volt. Mikorra hazaérkeztünk, hidegen búcsuztam el tőlük. A következő nap reménysugarai kavarogtak a lelkemben, s azok villogták be minden gondolatomat.

Másnap reggel kissé későn keltem, de az irnoktársaim se siettek. Négyünknek volt egy szobánk a Konstantinosz szobája mellett. Az valamivel különb lakóhely volt, mint a Rába asszony szobája. A keményítőszag -283- helyett gubacsszag uralkodott benne, de a falakat templomi képek borították: mindenféle olajfestmények, a mik összegyűrődtek az úton, s nem kellettek senkinek.

Én azonban sokáig nem tudtam elaludni. – A reménység száz alakban játszotta elém a találós kérdéseit, hogy mit várhatok Atillától?

Lehet, hogy nem kapok tőle csak egy díszes kardot és süveget, de az is lehet, hogy szép sátort és nagy vagyont: sok lovat, tehenet, szolgát kapok tőle és arra szólít, hogy mielőtt indulnánk, házasodjak meg. Aztán a hadjárat után én is tíz embert számítok, mikor a zsákmányt fölosztják.

Hát ez forgatott az ágyban, s reggel, mikor fölébredtem, a boldogság és kétség vegyes borzongása futott rajtam végig: olyan zavart fejjel öltözködtem, mint a ki a házassága napjára virrad. A sarumra az aranysarkantyút csatoltam. A hajamat illatos vízzel locsoltam meg és fürtökbe rendeztem.

Az ég kissé felhős volt. A városban még szólt a zene. A palota széles tornáczán már egybegyűltek a főurak és halkan beszélgettek. Ott állt a fővezér kék bársonysüvegben, a kardját a hátán átfűzve. Ott állt a gazdám: araszos bajuszát sodorgatva. Ott állt Szabad-Görög: kis tökkulacsból kínálta az öreg Barczának a borharmatot. Ott állt Oresztesz, néhány főtiszt, Ardarik király, Berki, Orgovány, Dorog, Mácsa, Kászon, Upor: valami ötven főember, apró csoportokban. Várták a házi kürt szavát, hogy beléphessenek a terembe.

S az udvaron tehenek bőgtek és birkák bégtek. Az ajándékállatok voltak azok: hét fehér tehén, valamennyi aranyozott szarvú; hét fehér ló, valamennyi aranyozott körmű; hét bárány; hét fehér kecske, azok szarva is aranyozott; hét fehér tyúk, hét fehér pulyka s hét fehér galamb.

A folyosóajtó már nyitva volt s ott állt négy testőr. Beljebb a folyosó homályában Edekon kapitányt -284- láttam fehérleni. Bizonyára egész éjjel ott őrködött s tisztségéhez illőn első akart lenni, a ki jóreggelt kíván Atillának.

– Hát ha azt megkaphatnám vele, a mit a király nem adhat, de a mihez a király adománya nélkül nem juthatok, akkor nem adnám oda a római birodalomért. Ha pedig azt nem kaphatom meg, a mit remélek, akkor a szabadságomat, a király minden ajándékát s ráadásul a fejemet is odaadom az ördögnek ingyen.

– Szeretem a találós kérdéseket, – mondotta – de rejtelmesebb vagy az egyiptomi kőnél.

A csoporthoz Kászon főkürtös lépegetett szokatlan díszben, álmos vörös szemmel. Kérdezte, hogy a király fölébredt-e már? Aztán kezet fogott néhány úrral s ivott a Kamocsa csutorájából.

– Miért hoztad el a kürtödet? – kérdezte Vacsar. – Csak nem gondolod tán, hogy máma indulunk.

A beszélgetésünket dübörgés szakítja meg. A folyosón Edekon rohan felénk. A sisak nincs a fején. Kikelt arczczal kiáltja a testőröknek:

A fővezér ott állt a csoportban, de Edekon annyira meg van zavarodva, hogy nem látja.

Mintha villámütés ért volna mindenkit. A gondolkodás megállt az emberekben.

– Nem tudok semmit, – rebegte Edekon. – Az asszony sikoltott és én berohantam. A király ott fekszik hanyatt. Kiáltok neki. Rázom. Nem felel.

Megindultunk szótlanul, szinte tolongva be az ajtón, végig a homályos folyosón, föl az emeleti lépcsőn, a hol Atilla hálószobája van. De ez olyan gépiesen, némán történt, mintha mindenki egy rettenetes álom nyomásában érezné magát.

Az urak sápadtan tolonganak be. Engem is sodornak magukkal. A kettős szárnyú ajtó kitárul. A szoba homályos sarkában ott áll zilált hajjal, fátyolba burkoltan, reszketve és sirva Ildikó. A nagy diófa-ágyon pedig ott fekszik Atilla hanyatt, félig betakartan, mozdulatlanul.

– Uram! – kiáltja a fővezér is, megrázva Atilla vállát. – Uram, királyom! – kiáltja zokogva.

A nő sikoltva esik térdre, s a tenyerébe rejti az arczát. A szavakat nem érti, de e vad hangra rémület szállja meg.

A király keze a takarón van. Megragadja azt is, de elbocsátja megint, aztán lerogyik a térdére és fuldokolva sír. -286-

Magam is fulladozva mentem ki a szobából. A folyosón sápadt és jajgató emberek tolongtak befelé, kifelé.

A palota körül csend volt még. A távolban valami tíz helyen szólt a zene. A napfény a felhőkből kisütött és megvilágította a város felét, a sátorok aranyos csúcsait, a paloták réztetőit.

A palotából látom, lovasok vágtatnak szerteszét. A zene elhalkul a távolban. Valami fojtó csend ül perczekig a város fölé. Aztán látom, hogy sokadozva özönlik mindenfelől az ember. Férfiak lóháton, asszonyok, gyermekek a lovak mellett futva. Távoli menydörgés morajához hasonlít a közelgő nép hangja. A tér megtelik emberekkel, asszonyokkal, gyermekekkel. Ur és szolga, nő és férfi vegyesen özönlik be a palota minden ajtaján s a levegőt zúgás és tompa morajlás remegteti.

Úgy érzem, mintha összeszakadt volna föld és ég. A nyomás azt a vágyat kelti bennem, hogy lóra üljek és kimenjek a mezőre: ne lássak, ne halljak semmit!

A mint leérek, látom, hogy a folyosót elállták a testőrök. E pillanatban rohan végig Rika királyasszony sikoltozva, a haját tépve Atilla szobája felé.

Nyomon követi őt Aladár királyfi, a süvegét a kezében tartva, sápadtan, mint a fal.

– Ereszsz ki, – mondom Balassa testőrnek – nem birom hallgatni ezt a borzasztó sírást.

– Ki ölte volna meg? – feleli a testőr könnyes szemmel. – Nem volt itt kivülünk senki.

Aztán a papok jöttek és az orvosok. Mindenki azt beszélte, hogy megölték Atillát s hogy megint a görög udvar a bűnös. A népet düh és kétségbeesés szállotta meg. Az orvosok negyedóra mulva kijöttek s azt mondták, hogy seb nincs a királyon, hanem ugyanúgy halt meg, mint Buda.

Kikiáltó ismétli ezt a palota előtt, s a népnek bús morajlása rá a felelet.

A tornáczon a főurak sírnak. Csáth előrántja a tőrét és a ruháját hasogatja vele. Az arczába is belevág, aztán a földre veti magát.

Kászon megmozdul, hogy fölemeli, de akkor hozzák a gyászposztóval bekötött végű dárdát, az Atilla aranyos dárdáját, hogy kitűzzék a palota ormára. Kászon elfordul; lekapja a nagy elefántcsont kürtöt a nyakából és csapja az oszlophoz olyan erővel, hogy ezer darabra törik széjjel.

LXX.

Délután már ott feküdt Atilla a főtéren, magas ravatalon, ezüst csillagokkal ékített fekete selyemsátor alatt. A sátor oldalait fölkapcsolták, hogy a nép láthassa.

A főpapot a ravatal mögött fekete lovat áldoztak, s világtalan Káma megkérdezte az elköltözött hun szellemeket, hogy miképen temessék el Atillát?

– Tegyétek őt hármas koporsóba, – ez volt a felelet. Az első koporsó legyen arany, mint a napfény, mert ő a hunok napja volt. A második koporsó legyen ezüst, mint a milyen az üstökös csillag szárnya, mert ő a világnak üstökös csillaga volt. A harmadik koporsó legyen aczélozott vas, mert ő erős volt, mint az aczélozott vas. -288-

Míg a koporsók készültek, a hun főurak egész éjjel azon tanácskoztak, hogy hova temessék el Atillát? Mert vándornemzet a hun s lehet, hogy valamelyik király fölkerekedik s más országba viszi a népét, mint ahogy a méhek is elrajzanak. Vagy lehet, hogy a sok szövetséges nép közül tolvajhad kivánja meg az aranyat. Vagy az is lehet, hogy századok mulva megint egy erős népfaj áll elő s akkor az aranykoporsót kifordítják a földből.

– A Tisza tele van apró szigettel. Egyik helyen a keskenyebbik mederről el kell téríteni a vizet. Ott ásni meg a sírt mélyen s kiszélesíteni a medret, hogy az legyen a nagyobbik. Azután ha el van temetve a király, vissza kell bocsátani a vizet. Idő multán gyöngül az emlékezet; az iszap belepi a koporsót: senkise fogja tudni, hol van Atilla eltemetve.

Százezer ásó és kapa fogott aznap reggel munkába. Földdel tömött zsákokat hányva rekesztették el a Tisza-ágat a Marostól délfelé két nyillövésnyire, a hol gyűrűt folyik a Tisza egy kis sziget körül. Estére már megvolt ásva a sír, olyan mélyen, hogy azt ember ott többé meg nem találhatja.

Harmadnapon készen volt a hármas koporsó, Atillát még egyszer fölemelték, hogy mindenki lássa utoljára. Aztán a nép jajgatása között tették az aranykoporsóba. Melléje fektették kardját, íjját, aranyos lándzsáját. A fejébe tették tündöklő sisakját, a melyet a csatákban viselt.

Énvelem a temetés előtt való éjjelen különös valami történt. Amint ott állok a virrasztók között s hallgatom a táltosok imádságait, valaki megérinti a vállamat. Hátranézek: Dsidsia.

Azt gondoltam, Emőke izent valamit. Mentem szomorún és érzéstelenül, mint valami gépember. -289-

Mikor odaérkezünk az udvarba, félrevon a fal mellé a sötétségbe és susog esdeklőn:

– Az éjjel borzasztó álmom volt. Azt álmodtam, hogy Atilla lóháton ment a felhők között, s egy csapat véres ember követte őt: véres lovak és véres emberek. Te is köztük voltál.

– Ne menj el Zéta! Ne menj el! Ezt az egygyet kérem csak tőled. Valamikor azt gondoltam, kérhetek többet is. Nyájas voltál hozzám és egyszer én egy rózsát dobtam neked. Fölvetted a rózsát és megcsókoltad. Azt gondoltam: az Isten neked teremtett engem.

– Én! Haragszol érte? Rosszat tettem vele? Nem akartam. Bocsáss meg. Utadban többé nem leszek. De ne menj el a temetésre.

Az első gondolatom az volt, hogy megütöm, fölrugom, vagy nem tudom, mit csinálok vele, de míg a meglepődés elnehezített, lefogta a kezemet egy csillapító gondolat is. Ostoba leány, mit tudja ez, hogy nekem fájdalmat okozott.

– Nyugodj meg, – feleltem. – Én is álmodtam valamit. Az én álmom jobb, mint a tied és okosabb.

Délben írott vesszőt hozott egy testőr, hogy a kiknek a neve azon van, ne hagyják el a szobájukat a temetésig. Valami negyven név volt a vesszőn, közte az enyim is, meg a három velem lakó rabé.

Egy órával később Ména-Ságh lépett be a szobánkba. -290- Két táltos-szolga jött utána. Az egyik ruhafélét hozott, a másik fáklyákat.

– Fiúk, – mondotta – a temetésre majd vegyétek föl ezt a gyász-zsákot. A lovak mellett mentek sorjában. Zéta, te vezeted őket. Mikor a koporsót levisszük a szekérről a Tisza fenekére, az én kürtöm szavára mindnyájan köréje borultok, a kik ebbe a ruhába vagytok öltözve. S úgy maradtok, míg csak a gyászének el nem végződik.

Nézzük a ruhát, hát nem egyéb, csak vékony fekete posztóból varrott zsák, térdig érő s bő. Csupán a két karnak és a két szemnek van rajta lyuk.

Alig megy el Ména-Ságh, egy gyászruhába öltözött nőalak jelenik meg az ajtóban.

Én elképedek. Mintha egy gyászbaöltözött márványszobor állana előttem. Az arczán hideg nyugalom, a nézése valami dermesztő.

– Zéta, – mondja tompa, rekedt hangon. Látom, már megkaptad a gyászruhát.

– Kérésem van. Tudom, hogy mindent megteszel, amit kérek. Amikor útnak indítanak, öltözz föl, de maradj vissza néhány perczig. Várd meg, míg a társaid kimennek. Ismét idejövök.

Végigment a folyosón Rika királyné palotája felé. Én elkisértem őt a kijáratig, de csak utána mentem, – szólani nem mertem hozzá.

Már akkor a paloták népe mind feketébe öltözötten jött-ment. A lovak közül is kiválogatták a feketéket, a többi a ménesen maradt. -291-

Gondolkodva tértem vissza. Nem értettem, amiket mondott Emőke. Arra gondoltam, míg beszélt, hogy milyen kisértetiesen fehér az arcza, a mozdulatai is milyen gépiesek. A szeme mindenkinek vörös. Az övé nem. Kék árnyék környezte a szemét. Ezért volt a tekintete olyan megdöbbentő.

Délután négy óra tájban fölhangzott a gyászkürt búgása. A palotának a fala is reszketett belé. Magunkra öltöttük a különös gyászruhát és megindultunk.

Azzal leszakította a fátyolt a fejéről, s a földre dobta. Kivonta a tűt a hajából. A haja leomlott.

Már akkor levetettem a zsákruhát s a karomon tartottam, de elijesztett a szemének merev tekintete.

– Hát akkor add rám a ruhádat… Nem: várj előbb… Csókolj meg… Megérdemled. Tudom, mit szenvedtél… Tudom, én tudom, mi az a halálos szerelem!

És vértelen ajkait nyujtotta. Hideg volt a szája, mintha halottat csókoltam volna meg.

Még egy mozdulata volt. Megpillantotta, hogy a karján fekete csipkék vannak. Azokat is leszakította és eldobta.

Én ott maradtam, mint a félig holt. A mit tettem, meg kellett tennem. Ő kért rá. Ha azt kivánta volna, hogy öljem meg magamat, megtettem volna habozás nélkül. De miért kívánt a fáklyások közé állani? Nem értettem.

Künn megzendült a gyászének, s belévegyült a nép kitörő sírása. Aztán egy-egy fölkiáltása a papnak az Istenhez.

És én még mindig a szobában ültem. A fejemben hollócsapatként kerengett a fekete gondolatok serege.

Mi czélja volt ennek a rejtelmes leánynak a ruhámmal? A nők sokszor fontoskodók és csekélységekből nagy valamit csinálnak. Bizonyosan megsértette valaki Emőkét: talán az anyja, valán valamelyik királyné? Talán nem adtak neki rangjához illő helyet a szertartásnál, s benne a nemzeti érzés föllázadt, s azt cselekszi, hogy így mutatja ki a gyászát a király iránt.

Az, hogy engem föl is akaszthatnak a parancs megszegéseért, csak átfutó gondolatom volt. Emőke kivánta a mit tettem: nem tagadtam volna meg semmi okból a kérését.

Összeszedtem a fátyol foszlányait, s a ládámba rejtettem. Odatettem a tűt is. Majd holnap visszaadom.

Mikor kimentem a palotából, a koporsó mellett Györhe táltos állt. Vérrel behintett gyolcs lepedő volt rajta; a feje meztelenre borotvált s véresre hasogatott. A többi pap is úgy volt öltözve. Az öreg vak Káma is, a ki a koporsó fejénél állott, s folyton az égre nézett. A végeláthatatlan sokaság fojtott csendben hallgatta Györhe táltos mélyhangú énekét, a mint Atilla nevében a nép felé fordulva bucsuzott. -293-

– Nem volt e világnak még olyan királya, a kit úgy szerettek volna mint engemet, s én mégis elhagyom az én hű népemet!

A visszafojtott sírás halk morajlása következett. A szemekből patakzott a könny.

Szivettépő sikoltással emelkedett föl a királyi hölgy és odavetette magát a koporsóra. És hangos sírással borult oda a két gyászbaöltözött királyfi is: Csaba és Aladár.

A nép együtt sírt a királyi családdal. A táltos egyenkint bucsuztatta el Atillát a többi fiaitól is. Aladárt a hun nép fényének és büszkeségének nevezte, Irnákot a hadak csillagának, Ellákot kedves oroszlánjának, Dengezicset a hunok ragyogó eszének mondotta. Azután a vezérek kerültek sorra, s a főméltóságok, a szövetséges királyok, végül maga a nép, a melynek az összetartást ajánlotta. S a bucsuzó így végződött:

Aztán az öreg Iddár állt a koporsó mellé és messze harsogó éneklő hangon sírta:

– Óh jaj nekünk! A mi napunk leesett az égről! Déli magasságban ragyogó szép napunk leesett!

– Miért hagytál el bennünket, Atilla? Van-e olyan hely ezen a világon, a hol jobban szeretnek, mint mink szereténk? Oh nincs olyan hely a teremtett világban sehol! Miért hagytál el bennünket, Atilla?

A nép zokogva ismételte a táltos végszavait. A férfiak e viharzó sírásban tőrrel hasogatták az arczukat, hogy véres könnyel sirathassák őt, a kit siratni a köznapi sirás nem elég.

– Ha föltünni láttuk királyi arczodat, örömtől repesett a mi szívünk. Minden kard megmozdult a hüvelyében; láng lövelt az erekbe. Az anyák fölemelték a csecsemőiket, és azt mondták: Nézd, itt megy Atilla!

– Atilla! Atilla! te voltál a mi örömünk, te vagy most a mi fájdalmunk! A te neved volt a mi büszkeségünk, most a te neved a mi gyászunk, siralmunk!

– Voltak királyok ezen a világon híresek, nevesek, hatalmasak, de olyan király egy se volt, mint te, Atilla!

– Olyan király nem volt, mint Atilla! – ismételte az ezernyi-ezer ember kiáltva.

– A te neved úgy ragyogott elő, mint a fölkelő nap az éjszakából. Miért térsz vissza Atilla a fekete éjbe? A lehunyó nap magával viszi sugarait: te elviszed magaddal a hunok dicsőségét! -295-

A nép viharzó sírással ismételte a fővezér szavát, és a táltos csak perczek mulva folytathatta:

– Hogy bírod elhagyni a hadat, a melynél erősebb nem volt e földi világon! Hogy bírod elhagyni aranysátorodat, pompás palotádat! Hogy bírod elhagyni gyönyörű gyermekeidet! Oh, hogy kiesett a kezedből az Isten kardja! Oh, hogy árván hagytad ezt a nemzetet!

Nem lehetett tovább beszélnie. Az embereket olyan őrjöngés fogta el, hogy a vér patakzott az arczukból. A karjukat és mellüket is hasogatták már. A fővezér beleszúrta a tőrét a balkarjába. A nők elájultak. Az öreg Ardarik király is elszédült és elesett a koporsó mellett.

A táltosok föltették a koporsót a gyászszekérre, s a tizenkét fekete ló megindult a Tisza felé.

Elől vezették Villámot, Atilla legkedvesebb lovát, fölnyergelten, fekete fátyollal sarkig borítottan. A ló után tizennégy koronás király. Aztán következtek a papok, részint fehérben, részint feketében, valami százan. Ugyanannyi énekes fiú haladt a papok előtt, s a papokkal fölváltva énekelték a pogány zsoltárt. Előttök lépegettek az összes zenészek egy bandává alakultan. S valami velőkbe ható bús melódiát sípoltak, a minőt a hunok földjén kívül nem hallottam.

A koporsó után ment gyalog a család: a királynék, s Atilla fiai; a fővezér, a főurak, a főtisztek, a hun mágnások mind hajadonfővel, megtépett ruhában.

A koporsó mellett kétoldalt a testőrök. Azoknak a fején volt sisak, de gyászfátyollal volt bevonva. Ruhájuk összehasogatottan fityegett le róluk, s az arczukat nem lehetett megismerni a vértől.

Időnkint a dobok döbörögtek, hol itt, hol ott, s egy-egy kiáltás hangzott:

Irtózat volt látni azt a tengernyi népet. A férfiak mind véres arczczal, véres köntösben. A hunok egybekeverten özönlöttek a jászokkal, a kik az ismert pikkelyes pánczélban jöttek el. Gepidák, szarmaták, ugorok, szóval háromnapi járásnyiról minden nép odasereglett. Sokan már lóháton kisérték végeláthatatlan nagy sokaságban a koporsót. A zászlókat mind elhozták, mint mikor háborúba mennek. De szomorú volt most a zászlóknak lengése.

Tekintetem a posztózsákba öltözött csapatot kereste. Megtaláltam a testőrök mellett. Gondoltam: odafurakodok, s megkeresem Emőkét. Mellette fogok menni, nehogy valami baj érje. De hiába néztem, kerestem. Még oly közel voltak, hogy fölismerhettem volna az arczokat, de abban a fekete zsákban mindenki fölismerhetetlenné vált: Emőke elveszett közöttük.

De ha közéjük megyek, – gondoltam – megismerem őt: senkinek nincs olyan finom fehér keze, mint őneki. Száz kéz között is megismerném egy pillantással.

Vissza kellett mennem: fáklyáért, mert az est egy óra mulva leszáll, s mindenki fáklyát viszen. Azért is temetik este, hogy a sír helye megtalálhatatlan maradjon.

Hát visszamentem fáklyáért. A palota néptelen volt. Az udvaron láttam előtte való nap a tömérdek fáklyát; oda volt hányva nagy rakásokba, – de mind elvitték.

Ekközben a temetési menet előre haladt, s én már csak a nép közé jutottam. Hiába furakodtam előbbre és előbbre: a főurak mögött már annyira megsűrüsödött a nép, hogy lehetetlen volt áthatolni.

Már akkor túl voltunk a városon. A Tisza sárga vize hullámzott előttünk. -297-

Én elfáradtam a tolakodásban, s hogy egy vén nyárfa mellett mentünk el, megálltam.

Gondoltam, megvárom míg a nép sűrűje elhalad, azután meg arra gondoltam, hogy nem megyek tovább: minek töressem, tiprassam magamat. Ha már elkéstem attól, hogy a testőrök közelében menjek, úgyse láthatom, hogyan teszik Atillát a sírba.

Fölálltam a fa egyik kiálló ágára, s onnan néztem a menet továbbvonulását. Azután meg fölmásztam a fára. Senkise ügyelt rám. A fáról láttam a szigetet, s a Tisza egyik medrét üresen. A másikból kiöntött az összeszorult víz a mezőre.

Ekközben lemerült a nap, s a fáklyák világa jobban látszott. Mindenki vitt fáklyát, részint tiszteletből, részint hogy hazafelé lássák az utat.

Hogy az esti sötétség beállott, a fáklyák fénye előtündökölt. Mennyi fáklya volt? Talán félmillió, talán egy millió! Az égen nem látszott se hold, se csillag, de a földön volt csillag sok. Mintha egy földi táborba szállott volna az égnek minden csillaga, hogy elkisérje Atillát.

A menet elfogyott alólam s összefolyt a Tisza partján. A távolból hallottam a gyászéneket, a tompa dobpergést. Aztán kis időre csend következett: talán a táltosok imádkoztak.

Mikor odaértem, már a kürtök szóltak. Valamennyi kürt mind azt a jelet búgta, amivel a táborban alvásra szólították a sereget.

Azután egyszerre zúgás hangzott, mint mikor záporeső jön a távolból. A zsák-torlaszt bontották meg: ráeresztették a vizet a sírra.

A fáklyák fölrepültek s nagy ívet írva aludtak el: az emberek beledobták a sírba.

Én még vártam. Gondoltam, hadd menjenek el -298- mellettem: megvárom Emőkét. De kénytelen voltam visszatérni a fához, s ott várakozni, mert a sok ló és sok ember minduntalan belém ütközött.

A beszélgetésükből megértettem, hogy Atilla lovát leszúrták a sírnál, s a koporsó mellé fektették.

Ezt rendjén valónak itéltem. Minden hunt így temetnek el. A lovát alája, a vitézt föléje. A lónak is van lelke. Éjfélkor mind a két lélek fölébred. A hun fölül a lovára és fölmegy a csillagok közé.

De most már kellene jönni a szolgák hadának. Nézem, erőltetem a szememet: nem látok egyet se. Már a királynék és királyfiak is jönnek vissza: a nők lóháton ülnek, s vezeti a lovukat egy-egy csatlós.

És ekkor hallok erősebb hangokat, mint a milyen eddig környezett: veszekednek, disputálnak:

Órákig megy már a sokaság, de hol vannak a gyászi zsákba öltözött szolgák? Bizonyosan hátra maradtak, leghátra, mert ők rakták a falombot, virágot, koszorúkat a koporsóra.

Várok. Már le is szálltam a fáról. A hold most búvik ki a felhők közül, de csak vékony sarló, alig sugároz világosságot. Egy-egy kard, egy-egy íjjcsúcs elcsillan mellettem. Némelyik arczot megismerem. Asszonyok is jönnek. Az egyiknek a gyermeke sír: -299-

Már eléje megyek minden alaknak, a melyik gyalog jön, s körülbelül egygyez Emőke alakjával. Hasztalan. Bizonyosan levetették a zsákot, rádobták a sírra a koszorúk és fáklyák közé, s Emőke a királynékhoz csatlakozott.

LXXI.

Talán éjfél is volt, mikorra a szállásomra jutottam. Az emberek még nem feküdtek le. Egy-egy fáklya köré gyülve, nagy lovas csoportokban beszélgettek mindenfelé. Az arczok komorak.

Egy helyen hegedősöket láttam, a mint lóháton állva dalolták Atilla vitézségét. Sokszor elmondott és hallott énekek voltak azok, de azon az éjen más érzéssel hallgatta a nép.

A paloták környékén is mind lóháton ült a nép s dühösen vitatkoztak, hogy kit illet Atilla trónusa? A paloták máskor ki voltak világítva. Lámpás égett minden bejáratnál, minden közön és téren s a testőrök fényes ruhája csillogott mindenfelé. Most a paloták sötétek.

Miért sötétek a paloták? Máskor, ha főúr halt meg, nagy tor következett a temetés után. Azok, a kik szerették a halottat, ott ültek a gyászoló családdal egy asztal körül és csöndes vacsoránál beszélgették az elhunyt érdemeit. Az asztalfőn egy szék üres volt és egy tányér elfoglalatlan. Az elhunyt lelke ült ott: az övé volt az a teríték.

Most Atilla tiszteletére még nagyobb tornak kellett volna lenni. Miért maradt el? Talán nem tudták: ki adja a tort? A nemzet adja? Atillának nem volt se helytartója, se kormánya. Ő maga volt minden, A család adja? A család zavargástól tartott talán. -300-

De nem is gondolt talán senki a torra. A csapás oly iszonyú volt, hogy mindenki elkábult belé. Atilla trónja tátongó üresség. Ki elég nagy arra, hogy Atilla kardját fölvegye? Ez a kérdés foglalta el mindenki lelkét, nem a tor.

Én nagyon el voltam fáradva: bementem a palota mögé a szállásomra. A szobát üresen találtam. Máskor meglepett volna ez, most minden föl volt fordulva. Azt gondoltam, hogy a társaim is kint vannak a beszélő csoportokban.

Hát csak lefeküdtem. Aludtam talán egy órát vagy kettőt. Az éj nem volt csendes. A folyosón emberek jöttek és mentek, dobogtak, beszéltek. Kívülről behangzott egy-egy kiáltás, vagy a lantos-ének.

A téren az öreg Almád lantos énekelt. A kútkáván állva kiáltotta a verseit. Nagy sokaság hallgatta búsan.

Rám mereszti a szemét, mint a kisértetlátó s ahogy így rám mered, én is rábámulok, hogy mit akar?

– Mit beszél ez a szolgákról? – hörgöm karon ragadva Szabolcsot, a ki mellettem áll.

Én csak eltántorodtam, mint a fejbeütött. Nem tudom, mikor szálltam le a lovamról, ki mit beszélt hozzám, ki ment el mellettem, ki szólított meg, vagy ki lökött meg. Volt úgy, hogy leültem és Emőkét jajgattam, aztán megint tovább bódorogtam. A hajnal derengő fényében ott találtam magamat a Tisza partján, a hová Atillát eltemették. Ültem és néztem gondolat nélkül, a megőrülés butaságával a sárgán hullámzó vízre.

A mint ott ülök, egy kéz érinti meg a vállamat és szól egy szelid, bús női hang:

Akkor eszmélkedek csak, hogy a távolból régóta hallatszó morajlás olyan harczi zaj, a minőt a katalauni mezőn hallottam.

– A nép két pártra szakadt! Egymást öli a hun a paloták körül! Menekülj ebből a pokolból! -302-

Te áldott lélek, te női testben járó égi angyal! mindig mellettem lengett a te szárnyad s mégis csak abban a pillanatban nyílt föl reád a szemem. Nem te voltál-e mindenkor az engem szerető, a hű, a miattam szenvedő, a nekem-rendelt. És én mégsem láttalak. Az én szemem azon függött folyton, a ki ott fekszik titkolt bálványa mellett, a Tisza fenekén. Most látom csak őt, a mikor már nem látom.

Csak egy pillantást vetettem vissza. A város égett. A királyi palota tornya sárgán izzott a biborszin lángtengerben. Mintha nyugot felől is hajnalodna.

Lábjegyzetek.

1) Mikszáth Kálmánnak, a vállalat szerkesztőjének elhunyta folytán ezt a bevezetést Schöpflin Aladár írta.

2) Abban az időben még nem volt üvegablak. Hólyag vagy olajozott vászon foglalta el az üveg helyét. Arra még tábla is volt hajtható, hogy az eső kárt ne tegyen az ablakban. Nyáron hólyag helyett fehér szitaszövetet feszítettek az ablakra.

3) Acta Sanctorumban s Atilla minden régi életrajzában. Csak a magyar iskolai könyvekben nincs meg ez az Atillát jellemző történet.

KÉPJEGYZÉK.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

V	elhunyta fotytán	elhunyta folytán
X	ösztönei ellén	ösztönei ellen
19	szebbek a leany-gyermekek	szebbek a leány-gyermekek
21	Beszélj világosan	Beszélj világosan!
22	Lattam én	Láttam én
35	Osszefogja a fehér	Összefogja a fehér
40	szamóczaszín aira nézve	szamóczaszín ajkaira nézve
67	hajnalkát rajzotjak	hajnalkát rajzoljak
83	En is bánom	Én is bánom
90	Rika királynéhoz	Rika királynéhoz
99	En ott el	Én ott el
106	választhatsz	«választhatsz
107	gyanut keltene.	gyanut keltene.»
116	és lesütöt-em	és lesütöttem
124	Meg csirke-korában	Még csirke-korában
131	fagyott s hajamon	fagyott a hajamon
133	Es kiment	És kiment
157	intett, hagy	intett, hogy
158	szeme gyönyörúségtől	szeme gyönyörűségtől
169	ötez ernyíl	ötezer nyíl
169	térsz visssa	térsz vissza
174	magyünk megbüntetni	megyünk megbüntetni
174	ha azt veled	ha azt véled
188	vezeti a papsagot	vezeti a papságot
210	s a sáto-torok	s a sátorok
216	Neki a haczrban	Neki a harczban
225	métföldekre nyúló	mérföldekre nyúló
237	En magam	Én magam
247	részin tmeghaltak	részint meghaltak
255	Emöke tekintette nyomott édeseen	Emőke tekintete nyomott édesen
267	aza zsákmány	az a zsákmány
267	bontogatták a zsákmanyt	bontogatták a zsákmányt
271	Szeme várako-zással	Szeme várakozással
271	voltannak a elnyá nak	volt annak a leánynak
282	Rábaa sszony	Rába asszony
283	öreg Barezának	öreg Barczának
288	temeté selőtt	temetés előtt
291	mindenkinekvörös	mindenkinek vörös
297	menet me indult	menet megindult

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A LÁTHATATLAN EMBER: REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of A láthatatlan ember: Regény

Megjegyzések:

A LÁTHATATLAN EMBER

GÁRDONYI GÉZA.1)

ELŐSZÓ, A MELY UTÓSZÓNAK IS OLVASHATÓ

I.

II.