The Project Gutenberg eBook of Éjszaka, by Sándor Bródy

A kályha mellett ült a négy fiatal ember, kettő czilinderrel a fején; krumplit sütöttek.

– Büdös lesz a szénen; fára pedig «pénz nincs van!» – jelentette ki Kohn Herman, a ki a fa-pénzt – mely nem volt – kezelni szokta.

Meg kellett elégedniök a krumplival. Nem is békétlenkedtek, ez az itthon való vacsorázás, a vizes kolompér serczegése a sütőben: családias idillikus, falusi hangulatot keltett a négy fiatal emberben, a kik egy községből kerültek ebbe a rettentő nagy városba. Ebbe a gazdag Budapestbe, holott az ő nagy szegénységük úgy eltünt, mint négy csepp esőviz a Dunában.

– Almát is lehetne enni, sütni! – szólt Bazsó és fitymáló duhajsággal húzta a szemére fényes czilinderét.

Megvetéssel tekintettek a szoba sarkában pirosló, részint már érett alma-rakásra. Teli voltak almával e télen, azt reggeliztek, azt uzsonnáltak. -8- Úgy érezték, hogy kicsirázik, fává, egész almaerdővé nő már bennük. Soh’se fogytak ki belőle, a Herman anyja, a ki gyümölcsös kofa volt Gyöngyösön, minden héten küldött egy kosárral, de a postabért nem fizette meg érte; iszonyu volt kikeríteni, Herman gyöngyöket izzadt, de a világért sem engedte, hogy visszaküldjék. Ez az alma éltette, de egyszersmind tönkre tette őket. Csak arra volt nagyon jó, hogy a tekintélyöket emelte a Mária-utczai lakás háziasszonya előtt. (Közvetve, gyermekei által.)

– Holnap ki fogom vetni ezeket az almákat! – jelentette ki Vratarits, elkedvetlenedve azon, hogy a krumpli nem akart puhulni. Jisbi Bénob, a negyedik fiatal ember, a nagyevő már igy rágcsálta, félnyersen. Éhesek voltak mindannyian és egy kissé irigykedve néztek Kohnra, a ki, mint rendesen, öt krajczárért groji sajtot hozatott. Muszájt sajtot ennie vacsorára, különben nem tudott aludni az éjjel. Kultusz, gyógyszer és legnagyobb delikatesz volt neki az a kis darab sárga étel. Hogy ette! jó Isten, hogyan ette! Előbb ünnepélyesen megszagolta. Aztán megszagolta a papirost, melyben hozták. (Egyáltalán mindent megszagolt, a mihez hozzányult.) Aztán elolvasta a papiros tartalmát. Leginkább végrehajtási kérvények, árverési végzések -9- voltak azok. Igen gyakran, sőt tüneményesen gyakran szólottak egy Naszt Bernát nevü alperesről, a ki ezen a néven – ismeretlenül – alak lett köztük, barátjuk, rokonuk… szerették… Egy óra hosszáig is eltartott, a mig az orvosnövendék bonczoló késével fölszelte és megette a grojit. És a másik három, szakállas, bajuszos legény, sokszor kisértésben volt az iránt, hogy kérjenek tőle, mint kis gyerek korukban:

Valamennyi szegényebb volt nála. Bazsó Gézának volt ugyan egy tanitványa és fényes ebéd-kosztja azért, de egyéb semmi. Ha abból a pompás ebédből el lehetett volna tenni vacsorára! Ez okon valami készítendő bádogzsezsebet emlegetett, de sütemények elsanzsirozásánál soha sem vitte többre. Azon is rajtavesztett egyszer. Az asszony rászólt:

Vrataritsnak is voltak leczkéi kezdetben. De folyton kurizált az asszonyoknak és mert feltünő nagy és szép férfiu volt, a férjek bizalmatlanok lettek iránta és egy időponton túl, mintha összebeszéltek volna ellene: nem kapott állást. (Egy szakácsnét tanitott irásra, de ezt titkolta.) Operáló doktorok elvitték magukkal -10- néha segiteni, iszonyú ereje volt, egy nyomással megzsibbasztotta a beteget. Igy keresett néha egy pár forintot.

Jisbi Bénob sem volt szerencsésebb. Jisbi Bénob, helyesebben Braun Sándor, a kit esetlen nagy csontjai miatt neveztek el a bibliabeli filiszteus nevén, egy csudálatos, makacs meggyőződésének volt az áldozata. Úgy vélte, hogy a gyermekeket eldiszteleniti a fül és minduntalan, mindegyik tanitványáét le akarta szakítani. Verte a gyermekeket s e miatt nem volt maradása sehol. Végre is abbahagyta a tanitást, meg a nevelést és egy katona-szabó könyvét vezette, leveleit irta. Valamennyiök közt ő volt a legszegényebb, mert a havi huszonöt forintjából ötöt el kellett küldeni az apjának, egy igen öreg zsidónak, a ki egyedül élt a mátraalji faluban. A szőlők alatt volt egy kis viskója és két kecskéje. Ezeket legeltette, ezekből élt és abból a pénzből, a mit Jisbi küldött. A mióta csak emlékeztek ketten, mindig a fiu tartotta az apját. És az emberarczú kecskék. Ezen az okon a másik három fiatal ember «kecskének» is hivta Bénobot. Nem igen volt tekintélye, enni is ő kapott utoljára. Természetesnek találta ezt, de azért senki sem tilthatta meg neki, hogy vacsora után meg ne legyen elégedve.

Átlag elég jókedvüek valának mindannyian. -11- Meggyujtották a lámpát, előszedték a könyveket. Egy évet járt mind a négy orvosnövendék, bizvást tanulhattak egy könyvből. Hermus olvasta fel a szöveget, a többiek utána duruzsolták. Legelsőbb is az anatomiai leczkéket vették át, kinozván magukat az izmok neveinek és hová való tapadásának beemlézésével. Egy kis bajjal ment ez a dolog; Vratarits szidta Kohnt:

Egy kis antiszemita vita támadt; nem első és nem utolsó e helyen. Bazsó, lutheránus ember, tényleg érzett valami kis gyülölséget a zsidóság ellen. Vratarits viszont a tréfás antiszemitizmusnak volt barátja. Ez a fajra, vagy a vallásra vonatkozó kis czédulát ragasztott titkon a fiuk kalapjába. Vallásügyi vitákban is fölhevültek nem egyszer. Ezeket csaknem mindig Jisbi Bénob döntötte el, egyszerűen azzal szakítván félbe a vitát, hogy nagy, vörös, szőrös öklével mindenkit összetör: zsidókat és nem-zsidókat. Egyébképpen olyan barátságban voltak, hogy alkalomadtán embert is tudtak volna egymásért ölni. Ebben a szűk szobában, egymáshoz szorúlva, közös emlékekkel, egy czél által, egyképpen meleg, jó és ártatlan szivvel: hogy is ne ölelkeztek volna össze? A nagy és gazdag városból alig ismertek egy-egy kis részt, -12- annak erkölcseiből csak a köcsög-kalap jutott ki nekik; hiába éltek itt a fővárosban már a negyedik éve: falusiak maradtak.

Nem tudtak egész éjjel fenmaradni, hiába közeledett a szigorlat, mindhiába dörzsölték a szemeiket. Tizenkét óra után eloltották a lámpást és lefeküdtek sorjában egymás mellé. Az ágyba Jisbi Bénob feküdt, ő rajta volt a sor. Egy kissé pipáztak, egy keveset beszélgettek régi gimnáziumbeli tanáraikról. Valamelyik utánozta az egyiket, azon nevettek egy sort, aztán elhallgattak.

Vratarits tette magát, hogy horkol, de csak boszantani akarta a többit, nem aludt sem ő, sem a másik három. A rossz szénnek most jutott eszébe felgyúlni, felgyúlt s világitott. A házmester csengetyűje minduntalan szólott, az ablak alatt meg a kovácslegények cziczáztak a cselédekkel. Aztán azt sem tudták, honnan vesznek a szigorlatra pénzt. Egyik hazudta a másiknak, hogy van, és nem volt egyiknek sem.

– Az ördög vigye ezt az életet, – szólalt meg Bazsó – beállok kelnernek.

Nem feleltek rája, azzal hagyták helyben. Herman reflektált rá csak később:

– Mi lesz veletek? – szólt álmatagon Jisbi. Nevettek; hanem hamarosan hozzátette: és velem!

Itt megálltak. Mindnyájukból kitört az elégedetlenség étrendjük ellen. Bazsó a hygiene szempontjából itélte el az egészet. Vratarits letorkolta:

Régen uzoválták, most kezdték észrevenni. Különösen a vasárnap délutánok borzasztóak; nem menni sehová. Minden ünnepnapon eljön egy gyógyszerész-hallgató, elhozza a hegedüjét, Hermus megszagolja a gyantát, aztán mulatnak. Iszonyú.

– Eladni magunkat! – mondá Kohn, de megbánta, mert kinevették, hogy ő az összetöpörödött kis figurájával el akarja magát adni előre – férjnek.

Mégis csak megmaradtak ennél a thémánál. Szerfölött érdekelte őket, hogy vannak előrelátó apák, kik fiatal orvosnövendékeket kitanittatnak a költségükön – a leányaik számára. -14- Mindnyájan tudtak ilyen esetekről, e fajta szerződésről. A fiatal ember eljegyzi a leányt, aztán pénzt kap a rigorozumokra, meg arra a mi kell. Ehetik, ihatik, még egy-egy olcsó szeretőt is tarthat.

– Nem is olyan rossz! – jegyezte meg István. Lásd Bénob, te megtehetnéd. Aztán kitarthatnál bennünket.

Egészen fölélénkültek. Beszélgettek mindaddig, a mig csak tartott a lámpásban a bél. Elfogyott, hajnal lett, elaludtak.

Az azután következő napok rosszabbul teltek, mint az előbbiek. Fölfedezték a maguk nyomoruságát, fölmérték, lerajzolták, a képe ott volt előttük folyton. A hónap vége is elkövetkezék, uj szállitmány alma is érkezett…

Jisbi Bénob sok drága eledelekkel érkezett meg egy napon. A kovács-inas két butellia bort hozott utána.

Nagyon kiváncsiak voltak a titokra, mely olyan pompásan eresztett, hogy nem igen voltak -15- szükségben többé. Hermus dupla sajtot ehetett, sőt a többiek is vacsorálhattak, habár csak otthon, papirról. A két keresztény néha – leginkább a képes ujságok kedvéért – elment valami belvárosi kávéházba és valami könnyü eledellel élt, a miért oszt’ nem tudott aludni egyikőjük sem. Ilyenkor felköltötték Jisbit, a ki szintén általjában könnyü álmu volt egy idő óta. Kártyáztak hármasban, fölirásra, elnyertek egymástól vagy egy pár százezer forintot, nevettek, lármáztak, veszekedtek, mig Hermus álmában fölmászott az üresen hagyott ágyba és ott folytatta álmát, felelvén gymnáziumbeli tanárjának:

Megakadt, öreg arcza, fényes, nagy, szinte kopaszodó homloka is elhalványodott. Mintha a tanár rárivalt volna. Kétségbeesve nyögte az «urbem»-et, nem tudta tovább.

A fiuk megszokták már, hogy álmában hangosan bajlódott a fehér papokkal. Nem is vetettek rá ügyet. Nappal boszantották egy kissé, ámbátor mindent elnéztek neki. Különösen Jisbi szerette nagyon, egyszer egy egész partiturát hozott neki. Hermus majd megbolondult örömében, százszor is megszagolta a hangjegyeket, aztán nyomban lefeküdt az ágyra és fütyölve olvasta az operát. -16-

Sőt egyszer jegyet is hozott neki az opera szinházba. «Kapta.» Össze-vissza forgatták a jegyet, Hermus félt, hogy kilökik vele, nem érvényes. De beeresztették, ott volt véges-végig, először életében. Nem lehetett vele beszélni, a mikor hazajött. Csak a Jisbi vállát, feje-búbját ütögette hálásan.

Mindnyájukat elkedvetlenitette ez a jólét, melyet társuk titkos módon szerzett meg nekik. Vratarits a lehorgasztott fejét vakarta:

Ez a hang megnyugtatta őket egy kissé. Kevesebbet spionkodtak utána, egyszer éjjel -17- mégis meglesték. Későn jött haza, izgatott és szótlan volt, hamar lefeküdt és valamit tett a párnája alá.

Jisbi Bénob éjfél felé felült ágyán és hallgatódzott. Aztán párnája alól kivette az ismeretlen tárgyat, meggyujtott egy gyufát, annak a világánál nézte. A fiuk a paplan alól sunyin lesték, hogyan élénkültek meg savószinű szemei, mint szikráznak, majd mint telnek meg könynyel, a mint az ismeretlen tárgyat – az arczképet nézi. Most meg – ni! – küzködik magával, hogy mit tegyen, végre is az ajkához viszi… megcsókolja.

Bazsó paplana alatt nem tudott elfojtani egy rövid vihogást. Bénob elordítá magát.

– Gazemberek! És hamarosan párnája alá akarta rejteni a fotografiát. De késő volt, Hermus rávetette magát, mint egy macska, megfogta kezeit.

– Megöllek! – kiáltotta Bénob, lelökve magáról, de abban a pillanatban Vratarits ott térdelt a lábain. Bazsó meg lámpát gyujtott. Egy kissé megrettentek, Jisbi nem vette tréfára a dolgot, szemei vérben forogtak, az erek kidagadtak hosszú nyakán!

Egyre-másra dobálta le a fiukat magáról, -18- ökölcsapásokat osztott fejre, mellre, jobbra, balra. A Bazsó foghúsa már vérzett és ez dühbe borította őket, megint csak rámásztak, hogy elvegyék tőle az arczképet. Nevettek, káromkodtak, kiabáltak:

Kimerült végre is. Egész testében elhalva, ajakát véresre harapva, meztelen szőrös mellével ugy feküdt ott, mint egy legyőzött, szomorú faun. Az arczkép kihullott a kezéből a földre. Diadallal vették föl a fiuk és odavitték a lámpáshoz. Tartották egyszerre mind a hárman. Az első pillanatban meg voltak lepetve.

Egy gyönyörű szőke leányzó ragyogott rájuk a fekete arczképről. Az egyszinű fotografia ezer szint játszott az éjben előttük. A kicsiny, finom arcz vakító fehér volt.

Világos-szőke, puha hajerdő vetett rá rózsaszinű árnyat. A nagy, világos szemekből a túlvilági élet sejtelmes képei sugárzottak ki. Valami csodálatos jóság, átszellemültség, különös, a sugárnál fényesebb, a fehérnél fehérebb fényt vetett az arczra. Csak ajkai körül, állán ült valami szomorú komolyság.

A legyőzött tehetetlen ember kérőleg, szomorúan nézett feléjük, mint egy kutya, a mikor ütni akarják. -19-

– Ne félj, Jisbi, nem eszszük meg! – mondá Vratarits, egészen ellágyulva. Megfordították az arczképet, Herman olvasta, a mi a hátára volt irva: «Sándoromnak, az enyémnek. Ida.»

Két fiu komoly maradt. Bazsó vinnyogott egy kissé: «Hm, hm, haj, hó!» Csendesen nézték ujra az arczképet. Közelebb vitték a lámpáshoz és a mint nézték, nézték, az ábrándos, vakító fej körül meglátták az egy kissé elfödött, de azért egészen jól látható púpot.

Vratarits odaadta neki, elhallgattak, el is szomorodtak egy kissé. Vratarits egészen elkedvetlenedett:

– Ez úgy látszik, egészen komolyan veszi a dolgot, ezt az izét. Kár volt bántani.

Azon igyekeztek, hogy kibékítsék. Könnyen ment, tulajdonképpen nem is haragudott rájuk.

Nem zavarta semmi a régi barátságot. Vidáman éltek, az almát eladták, meg nem -20- ették. Aztán egész biztosra tanulhattak, Jisbi kijelentette, hogy a rigorozumpénzek meg lesznek a kellő időre. Ő ád nekik kölcsön, megadják, ha orvosokká lesznek, megházasodnak. Nagyon szivesen belenyugodtak ebbe a propoziczióba, csak Vrataritsnak voltak aggályai, igyekezett négyszemközt beszélni Jisbivel.

– Te Sándor, mondá, a mikor végre előfoghatta – mije vagy te annak a szép kis púpos lánynak?

Jisbi elhalványodott, még a nagy, rozsdás foltok is eltüntek arczáról. Kapkodott a levegő, a szó után. Végre is nagy erélyesen vágta vissza:

– Ostoba beszéd, egy ilyen leánynak nincs szüksége arra, hogy kitartson valakit!

– De tudnám én! Egy lánynyal, a kit nem szeretek, azzal megtenném, nincs abban semmi. Későbben kapja, korábban kapja az ember a hozományt. Te is ilyen bolond vagy, hogy adsz az ilyesmire valamit? Hanem ezzel -21- a lánynyal, ez más, megvetném magamat, szembeköpném magamat a tükörből…

Nagyon erélyesen beszélt, de a végén nagyon is elcsendesedett. Dörzsölve rángatta a nagy orrát, laposakat pislantott barátja felé:

– Titusz, – mondá csendesen – hát csakugyan úgy meglátszik az az arczképen is?

Sokáig sétáltak ez estén. Ittak egy kis borókát is, a mitől Jisbi még szomorúbb lett. Egész estén át nem lehetett szavát venni. Igy volt ez ezután, hol víg volt nagyon, hol egészen szomorú.

Jisbi mosolygott ezen a hasonlaton. Jóváhagyta. Fejét tenyerére támasztva, bólintott:

– De hát hogy vizsgáztok akkor? – mondá Jisbi, éppenséggel nem a szemrehányás hangján. Maga-magának mondta, nem egyszer, többször is:

Pedig a vizsga és még inkább a vizsgadíj letételének határideje rohamosan közeledett. -22- Hermus papiroson kiszámította a napokat, az órákat, a perczeket. Négyszer huszonnégy óra, már csak háromszor…

Iszonyuan tanultak ezen az utolsó napon. Vrataritson szinte dühroham vett erőt. Csak Jisbi hallgatta szórakozottan a Hermus előadását. Néha nem ide tartozó megjegyzéseket tett:

– Fiuk, tanuljatok, hogy minél előbb, mennél több hamis visum repertumot állithassatok ki…

Ügyet se vetettek rá. A tanulás, helyesebben a boldogulni akarás láza befelé terelte látóképességüket. Azt se jegyezték meg valami különösebben, hogy nem vacsorált otthon. Hanem a mikor reggelre kelve nem látták fekhelyén, ki-ki megvakarta a feje búbját, a maga szokása szerint. Vratarits szidta:

Elindulának keresni Jisbit. Sehol semmi nyoma. Meglátogatták a gyógyszerész-hallgatót, az látta egy órával előbb a tejeldében. De erre nem lehetett adni, mindig hazudott. Több jellembe vágó hibát tudtak róla a fiuk, például -23- azt, hogy tudatlan emberek előtt orvos-növendéknek adta ki magát.

– Jó volna azt a bizonyos Idát kikeresni! – mondá Titusz. Ennek a Jisbinek alkalmasint baja van ezzel a kis békával.

A maguk nagy próbálatlanságával megkisértették kétszázezer asszony közül kikeresni ezt az egyet. De az egész városban nem találtak se jó, se rossz asszonyt, egyetlen egyet sem, a ki ismerte volna Bénobot.

Meghült bennük a vér. Két napja mult már, hogy a nagy filiszteus nem mutatkozott az almaszagú szobában. Nem tudtak tanulni többé, rakásra ültek a befütött, de égni nem akaró kályha előtt.

– Egye meg a fene a professzorokat, a vizsgát, az egész életet… Csak ez a fiu jönne haza, ez a héber, ez a barom, ez a gazember!

A szertelen dühtől megnedvesedtek a szemei. Nem tudott maradni többé egy ültő helyében, felkelt, leült az irásra szolgáló asztalhoz. Kezébe vette a tollat és rajzolgatott az itatós papirosra. -24-

Egyszerre letette a tollat. Jisbi valamelyik utolsó napon telefirkálta az egész papirost. Olvasta először magában, aztán hangosan.

– «Úgy iszom a gúnyt, mint a vizet!» «Az a fiu a ki egy hétig napot evett – el van veszve!» «Királynak lenni jó!» Anatomia, anatomia, anatomia, anatomia!

Nem értették, mit jelenthetett ez a százszor leirt anatomia. Nyitva maradt ajakkal hallgatták. Hermus egyre kinézegetett az ablakon. Titusz folytatta a felolvasást:

Elhallgattak. A szoba megtelt kályhafüsttel, gőzzel. A korom lerakodott halvány arczaikra. Nem tudtak egymásra nézni, kitekintettek a havas, néma, elhagyatott udvarra. Hátha egyszerre csak jön, megjelenik, mint ahogy lóbálódzva szokott roppant nagy lépésekkel, sebesen.

Nem jött. Hermus valahogy föltápászkodott, kinyitotta az ajtót, nyitva hagyta. -25-

Csakugyan, mintha meg lett volna őrülve, egy darabig némán állt a nyitott ajtó előtt, aztán furcsa kézmozdulatot tévén, a levegőnek susogta:

Nem mosolyodtak el azon, a mit cselekedett. Különben is megbánta, leült, elővette kedves könyvét, a bibliát, kinyitotta találomra és olvasott, mint ahogy rendesen szokott, hangosan:

«Sokkal inkább nem hallgat meg, ha azt mondod: Isten nem viselsz én rám gondot! Az itélet azért legyen ő előtte, és reménységed vegyed ő benne. Most pedig mivelhogy ezt nem miveled…»

– «Várj még egy kevéssé, megmutatom néked az igazat; mert még vagynak az Istennek mentésére való beszédim!»

Dühösen csapta be a nagy fekete könyvet, anélkül, hogy lapjait megszagolta volna. Fölmászott az ágyra, összekuczorodott. Vratarits odalapította arczát a fagyos ablakhoz, a koromtól piszkos, a könytől nedves volt a képe, mint egy porban játszó síró gyereké.

– Nem látok – szólalt meg egyszerre. -26- Nem látok, gyertek csak! Jisbi Bénob másik két barátja is odaállott az ablakhoz. Lenéztek az udvarra.

A házmesterrel jött fölfelé a klinika szolgája. Mit keres ez itt? kérdezték maguktól egy pillanatra. Aztán nem kérdezték többé, meggémberedve várták, mint jön mind-mind közelebb a sötétzöld ruhás, ezüst-zsinóros ember, azon a havas nyomon, a hol Jisbi Bénob lóbálódzott előre hatalmas csontjaival, gyermekre szabott kis télikabátjában még egy pár nappal előbb – utoljára.

– Meg, – mondá a zöldruhás ember, a ki hullákot szokott vásárolni az egyetem boncztani intézete számára.

TÓTH TERÉZIA.

– Ügyvéd ur, egy pillanatra! Őnagyságához semmi reményem, miért veszne el véle ön is? Mentse magát, ajánlom a föltétlen különélést; a gyöngédség ilyenkor bűn a természet ellen. Isten önnel!

Azonnal haza utaztak, bár Zsobokiné elég jól érezte magát. A professzor egészen megnyugtatta, egy kis megfázás az egész – ő is mint annyi más, jeges vizet ivott bálban, meghütötte torkát… Egy kis köhögés, egy kis láz, nemsokára véget ér az egész.

Otthon, a tiszta levegőjű mezővárosban meg éppen megkönnyebbült. Ő vigasztalta az urát, a kit elkeserített, hogy házasságának már második hónapjában kórház lett a frissen festett, ujonnan butorozott, kedves kis lakásból. És még nem is viziteltek, a társaság még még is ismerte a felföldi faluból idehozott asszonykát, hozzájuk -30- nem jött senki, ők nem mehettek sehová, nem hivhatta meg – a mint tervelte – nőtlen és feleséges barátait egy kis vidám vacsorára, kint az udvaron, az akáczfák alatt.

Fiatalos jó szive egészen elkeseredett, hogy éppen ő az, a kit ilyen szerencsétlenség ért. És egyszer-egyszer éjjel sirt is, siratta a maga megromlott életét és a szegény Klárikát, a ki oly öntudatlan és oly rohamosan hervadt, mint egy lobelia erős napon. A szemében benn volt a halál, de ő maga nem ismerte azt meg és még kevésbbé tünt föl neki férjének megrémült arcza, a mint még formás karjait kinyujtotta utána, hogy magához ölelje.

Azt? kinek? Kétségkivül neki, a beteg asszonykának; belátta és tűrtőztette magát, daczára a szerelem és pusztulás kettős lázának, mely szivét, vékony ajkait, szempilláit, nagy hamuszőke haját, egész kis testét megremegtette. Nem tudott férjére ránézni annélkül, hogy a legnagyobb lelki izgalmat ne érezze, hát az minél kevesebbet mutatkozott előtte; egyszerre megszaporodtak az ügyei, mindig a biróságnál járt, csak mikor evett, – külön kellett étkeznie már – csak ilyenkor látták egymást.

Egyedül volt az asszonyka egész napon -31- át az öreg Tóth Teréziával, a cseléddel. Ült az ablaknál, Terka letelepedett a földre és beszélgettek. Az ablaknál nem igen volt mit látnia, a nagy utcza kihalt egészen. Maga a város is kivonult a városból, arattak. Szárazság és csend ült mindeneken. A fonnyadt, tikkadt, poros fák alatt – a házak előtt – egy-két kisebb és elhagyottabb gyerek játszott a porban, ette a papsajtot, ingerelte a kutyákat, melyek most urrá lettek a város fölött. A nyomasztó csendességben ugatásuk egyenletes kórusa hallatszott, semmi egyéb. Nagynéha egy-egy parasztasszony papucsa kattogott végig az utczán, ételt vitt az urának, talán két óra járásnyira, az átányi földekre… Zsobokiné utána nézett és valósággal sajnálta, mikor az asszony piros fejkendője végképpen eltünt az utcza piszkossárga szinében. Odafordult Teréziához:

– Terka, Terka, miért is nem én vagyok az a csunya parasztasszony, a ki ételt visz most az utczán és miért nem az én Gyurim az, a ki valami asztag tövében éhesen, fáradtan várja: mikor látszik már a piros fejkendőm?

A cseléd megvigasztalta; olyan könnyű volt megvigasztalni, olyan kedves, tanulatlan lélek volt, hogy csak a jóban tudott hinni. El lehetett bolondítani mesével, hallgatta volna folyton. -32-

Az öreg Terka nem fogyott ki soha, tudott mindent. Olyanokat, a miktől sirni lehetett a más baján, és ez a legvigasztalóbb, mert ez alatt a maga baját felejti el az ember. Olyan jóizűket sirtak együtt, az asszonykának ezenközben alig tünt fel, hogy most már sokkal többet kell feküdnie, még rekedtebben beszél, a férje alig érti már, a mikor édeskedő szóval fordúl hozzá; csak Terka tudja mindig, hogy mit akar, mi jót főzzön most, mit meséljen el, Szent Genovéva történetét, vagy azt a nagyon vidám verset, mely igy kezdődik:

Nagyon a kedvére tudott tenni, csak a kis lányát, a ki itt élt vele a konyhán, nem eresztette be hozzája; ő maga ott bóbiskolt ágya előtt éjszakának idején is, olvasóját morzsolgatván, bár asszonykája betegsége alatt az érdemleges imádságot elmondta helyette a templomban barátnéja, Bordás Marcsó, a cselédhurczoló. Mégis, a jó Isten érdekében meg tett itt is, a mit tudott; imádkoztatta az asszonykát is, a mikor az nem tudott aludni, sőt gyöngédsége daczára figyelmeztette egyszer-egyszer a halálra is.

– Asszonykám, ébren van-e, hallja-e? Hol kivánna maga nyugodni, ha egyszer meghalt? -33- Nem azért kérdem, mintha azt gondolnám; nem adja ő szent felsége azt olyan könnyen maguknak, a kik fiatalok. De jó azt az embernek tisztán tudnia a maga lelkében.

Klári kémlelődve nézett a cseléd piros arczába, de csakhamar megnyugodott.

– Tudja Dókám, – mert igy hivta mindenki Tóth Teréziát – tegyenek engem addig a nagyapa kriptájába odahaza, Fedémesen, aztán építsenek egy másikat nekem a jávorfák alá.

– Tudom, tudom, lelkem. A mikor kis lány volt, akkor is szeretett arrafelé játszani; szép, sárga virágok voltak ottan. Én meg az öreg nagyanyja libáit legeltettem még arra pesztra koromban. Akkor nem is volt még az temető, de azóta nagyon halnak ezek a falusiak is…

Csak megint a halottakról beszélgettek az álmatlan éjszakákon; a cseléd minduntalan visszatért erre a tárgyra, mely őt jobban érdekelte, mint az élő világ. Hogy halt meg az asszonyka anyja, hogyan pusztult ki az egész család – java részét nem is ismerte Klárika már – mint maradtak csak ketten az öcscsével?

Dóka Terka akart valamit mondani, de csengettek, ki kellett szaladnia, hogy kinyissa a kaput. Az úr jött haza, kimelegedve, hátracsapott kalappal, egy kis szózatos kedvvel, de a ház levegője, a cseléd morczos képe azonnal kijózanította.

– Hát most kell hazajönni a tekintetes urnak? Hát nem tudja bevárni, a mig magától behunyja szemeit. Csak erővel akarja befogni a tekintetes úr. Már ha másért nem, azért, a mit jussol utána, lehetne hozzá több jósággal…

Ettől fogva csakugyan több gyöngédséggel volt Zsoboki a beteg asszonyka iránt. Mellé ült, meg-megsimogatta, egyszer-egyszer megcsókolta a haját. Igérte neki, hogy elviszi fürdőre, csak felkelhessen az ágyból. Éjjel is benézett hozzá, ha a nagy köhögési rohamban hallotta a fuldokló hangját:

– Gyurim, Gyurim, ne hagyj! Néha elég volt, ha kezét a beteg homlokára tette és az mindjárt kevesebbet szenvedett. De végre is, dolgai voltak, naponkint alig lehetett vele egy-két órát. Az asszony egyedül maradt Terkával, -35- hallgatta a meséket, a titokzatos beszédeket a különös és tiszteletteljes halálról. Olykor beült hozzájuk egy-két szóra Bordás Marcsó is, hozott egy kis gyümölcsöt, némi hirt a városból, a parochiáról. Egyszer oszt’ közöttük termett Kati, egy szent életü nagy paraszt leány, a ki tizenhat éve köhécselt már a szomszéd portán és most, hogy baja rosszabbra fordult, eljött kérni egy kis kávét. A két paraszt-asszony behivta a beteg-szobába, hadd beszéljen szent történeteket.

Az utolsó hetek igy teltek el a fantasztikus társaságban, melyben mindenki igen nagy véleménynyel volt a nagyon is különös halálról. Csak az előleges kinokat szidta Dóka Teréz, a mire Kati megjegyezte:

Zsoboki Klára bólintott rá a fejével és visszafojtotta jajait, különösen éjszaka, a mikor a szomszédos szobában feküdt könnyű álmú ura. Odafordult a cselédhez:

– Meg fog unni, ha aludni sem hagyom. Adjon valami csillapítót innom, Dókam, maga az én anyám. Nincsen nekem, maga az enyém, csókoljon meg, Dókám!

Az utolsó héten – gyümölcsérő szeptember volt – végkép belekapaszkodott a kis -36- parasztasszonyba. Nem tudott nélküle ellenni egy pillanatra sem. Ott muszájt lenni akkor is, a mikor az orvos rábeszélésére végrendeletet irt az ura javára. Komor arczczal fordult el, a mikor felolvasták a testamentumot; csak akkor pillantott feléjük, a mikor a jegyző ahhoz a részhez ért: Összes ruháimat hagyom Tóth Teréziának. Arcza egy kissé földerült, megcsókolta asszonykája kezét és némi hálával nézett a férj felé, a ki igazán szivéből könyezett e pillanatban.

A férj elhalványodva hajolt le a feleségéhez és hirtelen csókot nyomott ajkára. Az meg magához ölelte hosszan, perczekig, el sem akarta engedni többé: de karjai lehanyatlottak, nem tudott ölelni már, még csak egy napja volt hátra. Könnyen mult el az utolsó huszonnégy óra. Nappal aludt Klárika, estefelé megkérte az urát, olvasson valamit, szereti hallani a hangját. Éjfélkor, a mikor már mindenki elcsendesedett és csak Terka dudolta a szentkúti énekeket, egyszerre enni kért. A cseléd kiment a kamrába s a mikorra visszajött: asszonykája ott feküdt megmerevedve.

Tóth Terézia magára maradt a gazdájával. Szivesen maradt a portán, mert a fizetését fölemelték egy forinttal, és apró jószágot is tarthatott.

Legelsőbb is nagy rendet csinált a házban. Kisurolt, kiégetett mindent, a mihez az asszonyka valaha csak hozzáért. Egy pár hét mulva trakták voltak az özvegy ember házában. Terka sütött, főzött, egészen vidám volt. Csak este ne lett volna soha. Az eperfa olyan csunya árnyékot vetett az udvaron. Bólongat, beszél, valamit mondani akar.

– Az bizony lehet. A mikor első délelőtt feküdt kiterítve, akkor is szólott hozzám. – Öltöztessen föl Terkám! – mondotta. Felöltöztettem nagy sebtibe, mindjárt vidám lett az orczája. Addig olyan kegyetlen volt, egy fájdalom.

Hajnaltól estélig főzött, mosott az urának nagy szorgossággal, azonban ha jött az estve, összeült barátnéival, beszélgettek az asszonykáról, birálták az ura magaviseletét és ki-ki előadta éjszakai álmát. Minden éjjelen legalább egyikőjök álmodott az asszonykáról: Kati leginkább azt, hogy megjelent neki és kérte, imádkozzék érette, habár odafent egészen jó a sora. A cselédhurczolóné leginkább csak futólag látta, két lánygyerek aludt vele és azok mindjárt felköltötték, ha valami álma akadt. De Tóth Teréziával valósággal vele volt szüntelenül. Nem hagyta békén, mindig volt valami kivánsága, egyszer-egyszer nem is könnyen teljesíthető. Az utolsó kivánsága csakugyan megzavarta az öreg cselédet. Menten elhivatta Bordásékat és előadta nekik:

– Megint velem volt az asszonykám. Azt mondja: Dókám gyere utánam, rossz itt magamban. Intett, hivott a kis ujjával. Aztán megint integetett, hogy maradjak, hanem küldjem előbb a kis urát, az jöjjön hamarabb, de most mindjárt!

A tél elég csendesen telt el. Tóth Terézia járt a hajnali misékre és azokon könyörgött, -39- hogy a boldogságos szűz Mária teljesítené megboldogult asszonykájának minden kivánságát. – Tisztára azért imádkozott, hogy a gazdája elpusztuljon, utána menjen a Klárikának. És egészen belefáradt a várakozásba, hogy az semmiképp sem akart ágynak esni. Leste az arczát és reménykedett, ha egyszer-egyszer lankadtnak látta.

Tavaszszal egészen megvigasztalódott, április elején a gazda egyszerre leesett lábáról; az orvos úgy vélte, hogy az a baj támadta meg, a mi feleségét elvitte: gégesorvadás. Csakhogy rövidebb lefolyásúnak látszott az egész. Zsoboki nagyon is hamar megadta magát a pusztulásnak, káromkodott, nyögött – félt.

Tóth Terézia ápolta őt is, virrasztott mellette, törülte róla az izzadságot, és lázasan, türelmetlenül várta a végét. Egész boldog volt abban a tudatban, hogy ő imádkozta le elmulását, hogy elküldheti asszonykája után, a hol oszt’ mindétig együtt lesznek, a hová úgy várják:

– Jön-e már! – izente neki az álmon keresztül; – várom! Megy, megy asszonykám, várjad! – morogta a cseléd, de magában erősen töprenkedett, hogy az özvegy olyan sokáig vivódott, egyre húzta, halasztotta a dolgot.

És oly gyáva volt, megrémült, valahányszor -40- köhögési roham fogta el; mint egy fuldokló gyerek, úgy kapaszkodott belé és kiáltotta: «Vizet, vizet, Terkám!» Egy éjjelen hiába kiabált. A cseléd ott állott közel ágyához, reszkető lábai a földbe gyökereztek, szemei villogtak a sötétben, a mint rámeredt a fuldokló, könyörgő, kétségbeesett betegre. Hagyta, hadd pusztuljon el, segedelem nélkül, menjen gyorsan… arra az ismeretlen portára, a hol bizonynyal rozmaring-koszorúval a fején, fehér ruhában várja az elhagyatott, halovány kis párja.

Tóth Terézia fekete keszkenőjét a szemébe húzva, ment a gazdája koporsója után és sirt édesen, keservesen, – boldogan.

KÉT KATONATISZT.

Nem voltam meghíva karácsonyestére sehová. Csendesen, magányosan megvacsoráltam, aztán siettem át a kávéházba.

Iszonyú ez az ünnepi csend. Zakatol a fejembe, mind azt zúgja: «te vagy egyedül tűzhely nélkül, te vagy egyedül…» Dehogy, valami lépés kopogását hallom messziről. Szinte megvigasztal a velem szembe jövő czilinderes úr, a mig meglátom közelről, a gázlámpa fényénél. Gyászflór van a kalapján. Aligha divatból cselekedte… Összenézünk, nem mint ismeretlenek, hanem mint elhagyatottak, és megbarátkozunk egy pillanat alatt, egy pillanatra. Megszólitanók egymást, de győz rajtunk a konvenczió és ki-ki megy a maga útján.

Megyek a kávéházba. Rövid út, de valóságos kalvária ebben a nyomasztó ünnepi hangulatban. Az utcza sötét némaságába az ablakokon át karácsonyfák ragyognak ki. Mosolyt látok, örömet látok, meleg fényt és ragyogó szeretetet – ablakon által. És mindez nem az -44- enyém, mindez a másé. De legalább többen volnánk, a kik elhagyatottak!

Benyitok a kávéházba. Senki, egy szomorú pinczéren kivül, a ki megütődve néz rám. Átmegyek a kisebb terembe, ott mégis van két fiatal, kicsipett, vidám katonatiszt.

Ott üldögéltünk egymással szemben egy jó óráig. Néztük az ujságokat, néztük egymást. Katonáék igen keveset beszéltek egymással, de annál többet ásítottak.

– Nem fogunk snapszot inni? – jegyezte meg az egyik. A másik megerősítette:

De mégis csak ráfanyalodtak egy pohár cognacra. Aztán hozatták a pálinkát egyre-másra, egészen belejöttek. Csaptak maguknak egy kis ünnepet és az asztalon keresztül kezdettek barátságosak lenni irántam. Az egyik például konstatálta, hogy czivil is lehet becsületes ember. A másik erre tudott példákat is. Szólt egy zsidó katona-szabóról, a ki becsületszóra és kamat nélkül adott neki kölcsön.

Ez a példálódzás kétségkivül nekem szólott; arra az esetre, ha: mesterember lennék, avagy ha zsidó volnék. -45-

Világos, hogy invitáltak magukhoz. Nem is sokat tépelődtem, átmentem hozzájuk és bemutattam magamat.

Hárman ünnepeltünk ezentul. Igaz, hogy az ünnep dolgában ők előnyben voltak fölöttem, a mennyiben hamarább kezdték. Az egyiknek, a hadnagynak, éjfél felé már is nehezen forgott a nyelve, a másiknak meg – bizonyosan szokása ellenére – ugyancsak kerepelt. Elővigyázatos volt mégis és mielőtt expektorált volna előttem, megkérdezte ötször is, hogy nem voltam-e szekerész-tiszt, mert ha igen, sajnálattal bár, kénytelen visszavonni a köztünk kötött örök barátságot. A mikor végre megnyugodott, hogy soha sem voltam és soha sem leszek furvézer, legintimebb dolgairól kezdett beszélni, rövid, szaggatott és nem mindig érthető mondatokban.

A fiatal tiszt minduntalan bólongatott a fejével: «igaz, úgy van, Gusztáv egy helyes gyerek!»

Csakugyan helyes gyerek volt a Gusztáv, a mint beszédéből kivehettem. Tiszta, őszinte, meleg szivű fiú, a ki a háborúban bizonyára hős lett volna, de igy békében legfőbb foglalkozása a szerelem volt.

Szeretett egy leányt, a kinek nem volt kaucziója, hát nem vehette el. És mert nem -46- vehette el, nem járhatott többé a házhoz sem. A leány ajánlotta neki, hogy vesse le az egyenruhát, legyen polgár, szeretni fogja akkor is.

A Gusztáv ebben kételkedett egy kissé. Soha – azaz kilencz éves kora óta – nem volt polgári ruhában. Kérdezősködött is tőlem:

Megborzongott a gondolattól is és egy pohár rumot ivott rá. Az ital egy kissé megbékítette a polgári ruhával, de megint más skrupulusa támadt. Miből lehetne ilyen embernek, mint ő megélnie?

– Legyek postatiszt? – mondta magának iszonyú keserűen. – Legyek postatiszt? – kérdé tőlem és bajtársától.

De a tiszt nem akart tudni a halálról semmit, ellenkezőleg, meg akart házasodni mindenképpen. Megdöbbentő őszintességgel tárta fel előttem családi körülményeit és vagyoni viszonyait.

Himzett pénztárczájából kivett egy lejárt sorsjegyet. Abból fidibuszt csinált és rágyújtott nagy ünnepélyességgel egy verzsinára. Lassan -47- szivarozott, úgy mint a szegény ember, a mikor tudja, hogy ez az utolsó ma, többet már nem szabad, többre már nem telik. Nagyon fegyelmezve lehetett ez a derék fiú, hogy ebben az állapotban is úgy tudott mértéket tartani, ha öntudatlanul is.

Úgy vettem észre, hogy egy párszor készakarva kihagyta aludni a szivarját és nézte, forgatta, mintha attól kérne tanácsot.

– Most már minden borbély megöli magát. A revolvert a grájzlerájokban árulják.

A bajtárs nevetett ezen a mondáson, maga Gusztáv is nevetett, én is nevettem, valahogy olyan hangulatba jöttünk, hogy a polgárembereket kezdtük becsmérelni, a miért mindjárt-mindjárt a pisztolyokhoz nyulnak. Egészen fölvidultunk ezen, a mig Gusztáv egyszerre, hirtelen elborult. Ujra azt emlegette, hogy nem lesz postatiszt, sem tanító, sem irnok.

Mindketten elcsendesedtek. Körülnéztek a kávéházban és a mennyire állapotuk engedte, gyanakodva néztek rám. A nehezebb nyelvü bajtárs suttogva kérdé:

Gusztáv mereven, – engedelmet a szóért -48- – szinte bután nézett a levegőbe. Alaktalan fogalmak zsonghattak a fejében, valami olyas, hogy a mit hivatása parancsol reá, az több a zsarnokságnál, az kegyetlenség. A mióta a kadétiskolából kikerült, talán csak most lázadt fel először a szubordináczió gondolata ellen. Úgy lehet, azzal is foglalkozott, hogy mi az igazság és mi az igazságtalanság? Talán a filozófiának némi köde is párologni kezdett agyában. Egyszerre nagyon kipirult, izgatott lett és egészen hangosan mondá:

A kisebbik katona csitította. A pinczér is messziről veszekedésnek tartván a hangos beszélgetést, megszólalt:

Hirtelenében megittuk a testut, aztán elmentünk más helyiséget keresni. A budai oldalon nem találtunk egyetlen egyre sem, a mely nyitva lett volna. Átmentűnk Pestre. Karonfogózva ballagtunk az elhagyott utczákon. Gusztáv most hallgatott, annál többet beszélt a kisebbik tiszt. Ez is megtisztelt azzal, hogy beszélt a bajairól. Nagyon tetszett neki a katonai pálya, de két nagy hibáját látta. Legelsőbb is: nem aludhatja ki magát az ember soha. Aztán: nem mehet végig az utczán az édes anyjával! -49-

– Egy kis kávémérése van, polgári kantinja. – Nem akar kalapot venni, nagykendőben jár, egy kissé kövér, a ruha nem áll rajta, de nagyon jó asszony… És a tisztek nem veszik jó néven, ha kollegájuk az utczán ilyenekkel jár. Sőt a reglement meg is tiltja.

Bizony el voltak ázva már egy kissé. Ott az utcza közepén erre a kérdésre megszorították egymás kezét és megcsókolták egymást. Pedig már reggeledett, az ujságkihordó asszonyok itt is, ott is előbukkantak a nagy nyaláb karácsonyi számokkal.

Miért sugta ezt nekem? Mit akart vele mondani? Éppen csak hogy beszéljen, mint mikor a gyerek dadogni kezd és tetszik neki a szó, a maga hangja. Gyönyörködik az értelmetlen mondásokban, addig is, a mig az lassankint értelmet nyer. A mig esze megnyil, lát és itél a józan és józantalan emberi dolgok felett.

SZINHÁZ UTÁN.

Mindjárt az első felvonás alatt – Mignont adták – Mignon egy sajátságos arczot vett észre a nézőtér utolsó másodemeleti páholyában.

«Ki ez?» kérdezte magától szerepének szünete alatt s mig a férfiak rajta legelésző szemei lágyan simogatták ideges kis testét: az ismeretlen emberarcz ismerős tekintetére egyszerre megborzongott.

«Ki ez, mit akar, miért néz rám olyan mereven?» szólt magához, mig odaállt a sugó elé, hogy a románczot elénekelje.

Az opera közönsége tapsolt, Mignon meghajolt és félszemmel felnézett a másodemeleti páholy felé.

Az alak mozdulatlanul ült ott, egy kissé hátrahúzva székét: félarcza vörös árnyékban, csak szemei körül és homlokán ragyogott világosság. Homlokán, mely kopasz volt és szemein, melyeknek fénye olyan intenziven szóródott rá, mint a reflektor világa valamely tükörre.

«Ismerem, bizonyos, de ki, de mit akar?» -54- kérdezte magától s ideges félelmében fogai összekocczantak, úgy, hogy a legnagyobb megerőltetésébe került a szokott módra mosolyognia.

És egyszerre ez a mosoly is eltünt messziről még mindig olyan szépnek tetsző ajakáról. Az ismeretlen oldalt kissé előre hajolt és álláról eltünt az árnyék.

Most már azonnal megismerte. A férje volt, az, kinek nevét viselte még most is, de a kit nem látott már tizennyolcz éve.

Mégis, mintha megkönnyebbült volna egy kissé. Az ismeretlentől való félelme eltünt s az ismerttől nem rettegett valami különösképpen. Kétségkivül izgatott, de mintha hizelegne neki, hogy ez a férfi – végre is férfi – még mindig úgy néz rá, még mindig szerelmes belé. Nem igaz hát, hogy megöregedett, hazugság hajában az ősz, chimera a negyven esztendeje. Az anyakönyv… Miért ne tévedhetne a pap?

Frissnek érezte magát, életkedvet lehelt bőrének minden porusa, bizonynyal alig hagyott rajta nyomot az a tizennyolcz év… Tizennyolcz évesnek érezte magát ma is, annyinak, mint a mennyi akkor volt, midőn először találkozott e férfival. Kis felvidéki mezővárosban, -55- kocsiszinbe épített szinház gyalulatlan deszkáján.

Az opera téli nagy közönsége, azok, a kik a bájos kis Mignon kék atlasz-nadrágját bámulták egyetemben azokkal, kik magukat bámultatni jöttek ide; vén grófok, öreg diplomaták, Horkay gróf, ki most látta négyszázadszor a Thomas még mindig üde operáját; az arisztokráczia elzárt és zárkozott szépségei, a milliomos kereskedőnék: egy pillanatra eltüntek szemei elől s mint valami szinpadi diszlet, hirtelen előtérbe tolódott: a kocsiszinbeli teátrum közönsége. A vörös nyakkendős segédjegyző, az első habitué; a patikárus, levelezője több fővárosi lapnak, a mint szorgossággal és szigorral jegyezget az előadás alatt. A teleképű földbirtokos, ki egyszer az előadás alatt fel akart nyúlni a szinpadra. Az a bizonyos kisasszony, ki olvasmányai folytán elhatározta, hogy beleszeret egy szinészbe és mint valami szuggerált, úgy ül ott az első padban. És a többi, azok a megszokott tipusok, szinte megkövült alakok.

Mignon megdöbbent: félt, hogy elveszíti szerepe fonalát, annyira előtérbe tolódott ez a régen lomtárba került diszlet, melyről csak álmodni szokott, látni ébren, gondolni rá: nem igen volt ideje. És most szerepe pihenő részeiben -56- mindenféle apró részlet az eszébe jutott. Látta magát, régi alakja hirtelen megvillant lelkében. A mikor télen is mosó-karton ruhában járt, egy piros pettyesben… Nagy, szőke haját – milyen nagy volt akkor – leeresztve hordta és kék pántlikával kötötte meg.

Képek ötlöttek fel eszében és mintha fantáziája bátrabb lett volna: kibontakozott előtte egy-két esemény is. Legelőször is az a nap, mikor ez a férfi megkérte. Miért is örült annak oly nagyon? Igen, az tenorista volt, ő pedig csak drámai szende. Ó, azok a gaz, kontár igazgatók! Drámai szende, azzal a hanggal! Hitte, hogy mint tenoristánénak joga lesz énekes szerepekhez is. Aztán a tenorista, bár népszinműi szerelmes, nem volt részeges ember. Övé volt a szinlapok jövedelmének fele, bár csak a főbb úri házakhoz hordta ki maga és folyton gyöngyházszinű keztyűkben járt, tiszta keztyűkben, most is érzi a benzines szagát.

A primadonna vékony orrocskájának czimpái idegesen mozogtak; «milyen mimika!» szólt egy úr a nézőtéren egy másik úrhoz – Mignon pedig nevetni szeretett volna, olyan élénken emlékezett a benzin illatára. De szerepe most bánatos, csüggeteg karaktert követelt, hát szomorúan lehajtotta a fejét és mig százszor eljátszott szerepéből nem ejtett el egy árnyalatot -57- sem: kicsiny esze előtt egyre a húsz év előtti dolgok mozgolódtak; az esküvő, a nászutazás – a szalmásszekér tetején, – a mézeshetek, melyeket egy vén komikus benső családi körében – a familiával egy szobában – töltött el. Aztán tovább, tovább: a boldog napok, a szomorú napok, – izzó szerelem és ebédre juhturó, – a féltékeny férj első rohama, az izgatott s komikus udvarlók fejei: olyan világosan állottak, tánczoltak előtte, mint a hogy ragyogott körülötte a szinpad, a nézőtér. Vörös, meleg világosság imbolygott környeskörül és érezte, hogy az a melegség, mely most elönti, szinte fényessé teszi arczát.

Nem félt többé egy cseppet sem: bátran, büszkén vetette föl tekintetét a férjre, kinek nagy, csontos feje ismét árnyékba borult, csak két szeme ragyogott felé, mereven, komolyan.

II.

A második felvonás kezdődött. A primadonna férje a páholy leghátsóbb ülésére ült.

Ez a felvonás, melyben felesége olyan édes másnak és az egész közönségnek: éppen olyan hatást tett rá, mint a tizennyolcz év előtt szinielőadások odalenn Miskolczon, Egerben, Losonczon. Ölni, gyilkolni, meghalni szeretett volna, -58- midőn feleségét – csak szinleg, játékból is – más karjai között látta. És a mint akkor nem tudott ellene küzdeni, most is erőt vett rajta az érzés, annyi erővel és mélységgel kelt fel benne, mintha azok az esztendők el se multak volna. És akármilyen kinszenvedéseket állott is ki: újra a szinpadra kellett néznie. Úgy szenvedett, hogy reszketett belé. Egy pillanatban kinozta, a másikban pedig kéjes gyönyörrel járta át ez a gondolat: «és az enyém volt!»

Mégis megkönnyebbült, a mikor Mignon elhagyta a szinpadot, mintha valami veszély, különös katasztrófa függesztődnék fel feje fölött.

Fellélegzett, ujra behunyta szemeit és egész érzésével a multra vetette magát. Emlékezete önként és nagy készséggel idézte vissza azt a pillanatot, a mikor végleg megvált a dicsőségtől, szabad akaratából otthagyta a szinpadot, mert nem tudta tűrni, hogy feleségét annyian nézzék, annyinak tessék és megölelhesse akármelyik pityókos komédiás – ha szerepe úgy kivánja.

Most szive hirtelen összeszorult. Zavartan, félve és reménykedve, ilyen érzéssel nyitott be a püspök csupa szőnyeg szobájába.

«Énekes szinészek vagyunk, ez itt a feleségem, mind a ketten római katholikusok… Megutáltuk a szinpadot, szivünk el akar fordulni -59- a hiuságtól: templomi énekesek szeretnénk lenni, két hely van a székesegyházi karban!»

A püspök perczekig hagyta őket állni a puha szobában némán, zavartan. Rájuk se nézett s tudomást se vett róluk. Perczek multak, mig ezt az egy szót kinyögte: «bene!»

Azt hitte, minden elveszett, és egy hét mulva benn énekeltek a karban, az orgona árnyában, ott, hol feleségéből a közönség csak kis fekete kalapját, szőke frou-froujának egy-két tincsét látta.

Milyen boldogság volt ott! Együtt énekelték a gyönyörü szép miséket, két öreg bariton, rokkant templomi énekesek reszketős hangja kisérte csak őket. És nagynéha egy műkedvelő asszony, a leányiskola egy komoly zongoramestere, a kinek transzkripcziói énekhangra úgy tetszettek az asszonykának.

… Mignon újra a szinpadra lépett, majd egészen magára maradva, belekezdett legszebb énekébe.

És talán sok volt, talán nem volt semmi közös hang ez ária és ama mise között, melyet utoljára énekeltek együtt, a férj és feleség, mintha a régi évekre gondoltak volna: szemük összevillant, ugyanaz emlék kelt fel bennük.

A primadonna nem énekelt többé, leült -60- egy karosszékbe, a hol fázást kellett szinlelnie. De ime, nemcsak szinleg fázott, egyszerre hideg borzongás futott át rajta: arra az éjszakára emlékezett, a mikor a kitünő transzkriptor-zongoramesterrel megszökött.

III.

«Ha akkor utólérem, nem él többé!» erre gondolt a férfi és levette róla tekintetét, kiment a lépcsőházba.

Sokkal izgatottabb volt, mint a hogy akarta, sokkalta jobban át volt hatva mindenféle szenzácziókkal, mint a hogy előre elvárta. Majdnem két évtizede gyülemlett benne a gyülölet ez asszony ellen, de szerelme sem lett azóta kisebb.

A kis püspöki város csendjében, élete java idejét templomokban, orgonák árnyában és temetéseken töltve el: mint a gyümölcs, a melyhez levegő nem ér: konzerválódott minden érzése. Egyedüli mulatsága: bőséges, de komor papi ebédek, finom borok, melyeknek mámora nem feledést, de a régi mámorra való emlékezést hoz. -61-

«Ha akkor utólérem, nem él többé!» ez a gondolat mindennap felvillant fejében: templomban és temetésen, vendégségben és otthon, a hóstyai-ház bolthajtásos szobáiban, holott tizennyolcz éve változatlanul maradt minden. Asszonyruhák, rizsporos doboz az álló tükrön, egy vállfűző, melyet a nagy sietségben nem volt érkezése felvenni a szökevény asszonynak.

A templomi énekes regens-chorivá lett, ujságokat is járathatott. Gyászra-gyászt olvasott ki e kegyetlen papirosokból, melyek a szökött, hitszegő asszony dicsőségét hozták hirül neki. Úgyszólván mindennap ott szerepelt neve, melyet az viselt, a ki lehetett mindenki másé, csak azé nem, a kié volt – az övé. Királyok kitüntették, diákok megkoszoruzták, hires férfiak fogták be magukat dicsősége szekerébe és rohantak vele előre, fel, mind feljebb. És az őrült vágtatásban kitárta magát, lelkét, mindenét – mindenkinek.

Két világi tanár is volt a czisztercziek iskolájában, a hol reá bizták a zene és énektanitást. Ezek a nyári szünidőt a fővárosban töltötték és hirt hoztak neki a feleségéről. – Látták négylovas fogatán, de a lovak nem párosával, de egymásután voltak befogva s mellette -62- a bakon nem az inas ült, hanem egy magyar ur, nábob, a mikor az énekesnővel megismerkedett és egyszerűen csak gazdag ember most, ismeretségük második évében. Szabadon, minden tekintet nélkül beszélték el a férjnek mindama pletykákat, melyeket az egész Budapest, az egész ország szabadon terjesztett. Az úgylátszott, nem törődött többé csak hangjegyeivel, el is feledte, hogy szinésznő férje volt valaha.

«Ha akkor utólérem, nem él többé!» Ez járt a regens-chori fejében, mig a pletykákat hallgatta. «Ha elém kerülne, ha meglátnám újra – nem élne többé!» igy folytatódott tovább és vágyott meglátni és igyekezte kerülni.

Tizennyolcz évig nem látta. Ennyi ideig gyülemlett benne emésztő szerelem, elfojtott boszúvágy. Eddig tudta megakadályozni, hogy gyülölete ki ne törjék.

IV.

«A diva siet, nem akar ismételni, tán bálba megy, az udvar…» szólt a nézőtéren az az úr, a ki mindig előre jelzi az énekszámokat: «most ez jön…» -63-

Mindenki látta, hogy Mignon elnagyolja a dolgot. Mintha valami történt volna vele. Figyelmetlen, a páholyokat nézi.

Hirtelen szokatlan mozgás kelt a földszintes páholyokban, a támlás-székek első sorain. Egy elsőemeleti páholyban csak most pillantották meg Mignon szeretőjét.

Egy hölgygyel ült. Egy magas, csontos bécsi lánynyal, a kivel nyilvános helyen együtt lenni minden asszonynyal való nyilvános szakítást jelentett.

Fent az első emeleti páholyban a bécsi hölgy mosolygott s a fiatal gentleman is mosolyogva fogadta Mignon megvető, tüzes és gyülöletteljes, szinte kihivó tekinteteit.

– Skandalum lesz! mondá szomszédjának a zeneértő és szive összefacsarodott a gyönyörűségtől.

A regens-chori páholyában egészen hátrahúzódva még egyszer elszámolt magában:

«Igy nem lehet élni, nem tudok élni és másképp nem lehet, meg kell halnunk!» -64-

Az előadás véget ért, még egy pár perczig zajongott a közönség a foyerben, a buffet vidám szatirjait, mámoros nympháit még nézegette egy-egy csoport; sokan lassan, álmélkodva haladtak lefelé a márványos, aranyozott lépcsőházban, a zenétől mámorosan, a melegtől megszépült teint-nel, kipirulva és melancholikusan, hogy «ennek is vége van!»

A külső csarnok feljáróin fel- s lerobogtak a magánfogatok, a számozott hintók, s a mint nagy sebességgel, sorjában végigvágtattak az Andrássy-úton: lámpájuk fénye az utczai légszeszszel egyetemben, a tegnap hullott hó fényével együtt megvilágította a nagy, pompás utat, annak este tiz óra utáni közönségét. A prémes asszonydókák, szinházi csipkekendők közűl – messziről látva is – fel-felvillant a sok finom női arcz, legtöbbnyire élveteg asszonyfejek, egyforma tipusuak, a város északi részéből valók.

És a mig az utcza zajongott, ragyogott: az opera csendes lett és sötét. A «szinház után» sajátságos szomorúsága ereszkedett le rá, még égett egy pár gázkandeláber és az egész tarka, szobros, sphinxes háztömb olyan lett, mint egy elhagyott palota.

Pedig hátulról, a szinpad bejáróinál újra -65- valami élet kerekedett: a művészek élete «szinház után». Kifáradt, beburkolt, rosszkedvü művészek és művésznők, a tarka, czifra, groteszk segédszemélyzet, a mint kifelé özönlött: újra felverte a mellék-utczák csöndjét. Sőt lassan-lassan, ha elszórtan is, egy kicsi közönség támadt a szinház háta körül: udvarlók, udvarlásra vágyók, a művészek rajongó bámulói, a kik az opera talaja körül a szegénység e szűk utczáiban úgy teremnek, mint a gomba az erdő televény földjén. Azután egy-két equipage, néhány egyenruhás inas is ácsorgott a kijárók körül. Első rangú művészek fogatai és inasai. A legelső és legfényesebb alkalmatosság mindjárt elől – a kis Mignoné.

Ime, tizenöt éve talán most esett először, hogy a mikor a primadonna fogata előállott: nem várt ott még egyetlen egy tisztelője sem.

Körülnézett, csakugyan nem volt itt senki. Az inas bámészkodva nyitotta ki az ajtót: se az úr, se más…

A primadonna megfordult, hogy a kocsiba lépjen és férje állt vele szemben. Az elhagyott, a meggyalázott, a megkopaszodott férj, vidékies ruhában, vastag s őszülő bajuszszal, de még mindig a régi módra villogó szemekkel. -66-

– Meg fog látogatni, természetes, hogy meg fog látogatni! – szólt az asszony és elmosolyodva beült fogatába, és a mikor benn volt a puha ülésen, hirtelen folytatá:

– Legjobb lenne tán most, üljön be – úgyis szinház után vagyunk. Aztán a mikor a férj szinte mechanikusan beült hozzája és az equipage elvágtatott velük, – sebes beszédével folytatá:

– Ó, édes tenorom, tudod-e, hogy igazán mind a ketten szinház után vagyunk. Hiába, bizony mind a ketten szinház után… Vége a dolgoknak. Ilyenkor legjobb egy jó vacsora, aztán aludni jó nagyot, mélyen.

Tudod-e egyébiránt, hogy egész pályámon nem találtam olyan pompás énekmesterre, mint a milyen te voltál… és a neved még megvan… viselem. Talán nem is kellene nekünk szakítani most már, a mikor vége a komédiának?!

Olyan sebesen és olyan csendesen beszélt, hogy alig lehetett megérteni. Egészen úgy, mint húsz év előtt. Arcza se sokat változott, csak nincs többé benne az a régi különös kifejezés, az az élvvágyó, különös karakter. Megvénhedt, -67- vagy megtisztult, kifáradt, vagy megkomolyodott?

Ott ült a regens-chori szorosan az imádott és gyülölt asszony mellett és mig annak vidrabőrös dókája melegített, parfumje át meg által járta: nem tudott számot adni benyomásairól. Csak azt érezte biztosan, hogy szerelem és gyülölet meglanyhul, melancholiává válik benne. Mint mikor cellók mélabús hangját hallja…

– Milyen szép volt, mikor mi elkezdtük… «szinház után» miért ne maradnánk mi együtt?

A FEHÉR RUHÁS ASSZONY.

A szék hátán állva, a siffon tetejét tisztogatta éppen Hermelinné, a mikor legelőször jutott eszébe, hogy elválik az urától. A szék egy kissé megingott alatta, de nem szállt le, folytatta tovább a porolást, s ezalatt egész világosan ezt gondolta magában:

Legfőképpen az keseritette el, hogy nem tarthatott elég tisztaságot. Öt forintos cseléddel kellett bibelődnie, a ki még törülgetni se tudott. Az ágy és divány alatt nem akart söpörni soha. A két szobás lakásnak nem volt előszobája, a konyhán át, ételszagon keresztül kellett bejönni. Két éve, a mióta férjhez ment, sürgette férjét egy függönyért, mely kettéválasztja a konyhát, hogy tisztességes emberek is betehessék hozzájuk a lábukat; – nem lehetett venni. Nem lehetett tisztaságot tartani, nem lehetett becsületesen kitisztogatni sem.

A távirdásznak éjjeli szolgálata volt és még aludt a diványon, abban a szobában, a -72- hol porolt. Pedig tiz órára járt már, a piaczra kellett küldeni.

Hermelinné hátranézett, hogy hova tette a napi pénzt férje, a mikor hazajött. Ott volt – mint rendesen – egy piszkos, gyürött forintos az ágy előtti asztalon, a melyen fésülködniök, enniök, inniok kellett. A rendes keserüséggel és szokása szerint hangosan osztotta fel a forintot:

Kenyér és zöldség szerencsére volt még tegnapról. Haragosan rázta ki a törlőrongyot. Hermelin fölnyitotta szemeit egy pillanatra, de találkozván az asszony tekintetével, csaknem ijedten csukta le ismét. Ő meg szinte gyülölettel nézett szét az otthonban, mely hijján volt minden disznek. Mindenütt csak a legszükségesebb, sehol egy szőnyeg, egy kép. A sárga és szürke tárgyak között sárga és szürke volt a férje is. Csak ő volt diszes, ragyogó, fehér. Sohse -73- viselt más ruhát, mint fehér alaput, fekete vagy szines babbal, avagy kis virágokkal. Szinte átlátszó volt, mint egy optikai látomás. Az alakja is sugár, mintha testéhez tartozott volna a fehér dessinü ruha. És a haja se olyan, mint más asszonyé; olyan, mint valami csodálatos fű, egy ismeretlen sötétebb válfaja az árvalányhajnak.

Meglátta magát a tükörben és tetszett magának a tiszta fehér asszony, világos-szürke szemeivel, kristályként áttetsző arczával. Egy kissé megvigasztalódott, egy kissé elmosolyodott. Eszébe jutott a postai titkár, akinek négyszer annyi fizetése volt, mint férjének és a jövedelméből egy krajczárt se kellett adósságra fizetnie. Sőt legény létére megtakaritott pénze is volt. És ez az ember a leghatározottabban kurizált neki. Olyan szerelmes volt belé, hogy ő szinte utálta. De méltósága azt parancsolta neki, hogy észre se vegye. Kitért előle, elutasitotta hidegen, a föltétlenül becsületes asszony megőrjitő fölényével.

A mig a siffon czirádáiból tökéletesen kitörülte a port, elhatározta, hogy férjhez megy a postai titkárhoz. Egészen fölvidámodott, hogy elképzelte magát egy elő- és fürdőszobás lakásban.

Férje még aludt. Lábujjhegyen ment ki a konyhába és azonnal elküldte a cselédet édes -74- anyjáért. A mig az megérkezett Budáról, elkészitette férjének a kávét.

Jött az asszonyság nagy kalapban, olyan kalaptollakkal, a milyeneket csak öreg számtisztnék viselnek. Fekete czekkerrel és fekete parazollal, a mely ipartárgyakat csak a budaiak számára gyártanak már. Roppant megijedt, a mint leánya – a mig egy csésze kávét öntött neki – elbeszélte, mit akar.

– Miért? Mama még kérdheti? Hát nem látja, hogy ma holnap fölvetnek itt a férgek, a svábok, a piszok! És ez nem lesz jobb, rosszabbodik mindig. Azt akarja a mama, hogy vele együtt haljak a szeméten! Hogy én keressek rá? Mert az lenne a vége. Az, hogy nemsokára át fog küldeni, hogy hozzak neki a krajzlertől sajtot vacsorára, hitelbe.

A nagy, szines tollak alatt a kis fonnyadt arcz hirtelen még jobban megaszalódott.

Az asszonyság a kávéscsésze mögül bámulva nézett leányára. Olyas valami járhatott az eszében, hogy ez még sincs egész rendben. -75- De a mire a második früstököt bevégezte: rendben talált mindent. A cseléd elől kimentek a folyosóra.

Pedig vasárnap volt. Arra azonban kellett pénznek jutnia, hogy délután elmehessenek a budai kioszkba. Mindenki jeges kávét evett, de Hermelinnének be kellett érnie egyszerü meleg kávéval. Megjelent a posta-titkár is, fagylaltot evett pohárból, tejszinhabbal, belemártogatott vagy tiz ostyát és nagyon dicsérte, kellette az asszonynak. Az majdnem sirva fakadt a megaláztatástól, de kristály-arczán nem látszott meg semmiféle meghatottság. A távirótiszt rosszúl érezte magát és elment billiárdozni egy biztos emberrel. Magukra hagyta őket, valami elkényszeredett sületlen viczczet mondván.

– Ha becsül egy kissé – mondá egyszerüen – nem mutatkozik többé nálunk.

– Én tisztességes asszony vagyok és az is fogok maradni. Ha előbb találkoztam volna önnel, nem mondom, hogy meg nem hallgattam volna. De igy, ha tovább is üldöz, meg kell vallanom férjemnek mindent.

A titkár egy kissé megrettent. Habozott, hebegett, de az elefántcsont tisztaságu kéz tartotta erősen:

– Az gyalázatosság, el akarni rontani egy szegény asszony életét, exisztencziáját, jövőjét. A jövőjét. Mondjuk, ha én esetleg azzal az érzéssel volnék magához…

Oly hüvösen mondta, de olyan forrón lüktetett a vér a férfi agyában. Egy édes, tiszta szerelem igéretét hallotta ki e szavakból.

– És ha én uj, kegyedhez méltó jövendőt biztositanék… – mondá reszketve, és önfeledten az asszony keze után nyult.

Rendben volt minden. Egy hét mulván, a mikor a távirótiszt elment nagy-szolgálatra, összepakolta a mi az övé és hazaszállittatta. Az asztalon hagyta ezt a pár sort: «Nem türhetem ezt a gazdálkodást, igy a szeméten veszünk el. Ilyen élhetetlen emberrel nem élek tovább egy pillanatig sem. Isten vele! – szül. Vrabély Ida.»

Hermelin Béla sirt, káromkodott, futkosott, kérő levelekre, hordárra elköltött egy -77- vagyont. Az ujságokat is molesztálta, hogy járjanak közbe a feleségénél, mert ez nem privát, hanem szocziális kérdés. Adósságba verte magát, hogy fiakkeron járhasson azon a tájon, a hol felesége láthatja. Hadd higyje: van már pénz!

Hiába volt minden. A törvény végképpen elvette tőle és ő látta, a mint az ő felesége egészen fehér ruhában megesküdött a titkárral. Mint egy férfi oly hangosan mondta az «igen»-t.

A nagy kalapu, szines tollu asszonyság és egy szőke haju, de roppant öreg ur, bámulva nézték ezt a narancsvirág-királynét, a ki – szinte hihetetlen – az ő lányuknak mondta magát.

Elhagyták a budai kioszkot. Pesten jártak a legdiszesebb etablissementokba, a dunaparti kis kioszkba is. Nemcsak vasárnapon, de hétköznap is, vacsora után. Ez esti séták alatt uj, ismeretlen gyönyörüség országa nyilott meg a titkárné előtt: boldog volt, hogy bámultathatta magát azokkal a férfiakkal, a kiknek még nagyobb lakásuk, több cselédjük volt, mint most neki. Az éjszakában villogó bágyadt férfiszemek figyelme, hizelgése volt az ő napja, a melytől gyarapodott, szépült, nőtt, talán még a haja is. De nyugodt, tiszta és hideg maradt, nem szennyezték be a vágyakozások. Álmodozott mégis. -78- A mikor karonfogvást hazamentek a Kálvin-térre, minduntalan azzal faggatta az urát: ki milyen gazdag? Igaz-e, hogy husz szobája van? Külön lépcsője, melyen nem szabad senkinek másnak följárni…

Erről álmodozott és nagyon elmerülve ment férje mellett. Lassan azt is rászoktatta a hallgatásra. Anélkül is kevés mondanivalójuk akadt. A miről beszélhettek volna, az első férjről, arról hallgattak. Csak egyetlenegyszer jött szóba, a mikor fenyegető levelet irt elvált feleségének. A titkár átadta a levelet a rendőrségnek és Hermelint elcsapták az uj hivatalából, elzüllött már akkor, konduktor volt egy omnibusz-vállalatnál. Hova lett aztán? Hallották, hogy elzüllött végképpen. Kérdezték maguktól. Sehol semmi nyoma. Maga az asszony keveset gondolt rá, elhatározta, hogy kiveri a fejéből, és kiverte.

Mégis meg-megrezzent, a mint a nyári éjszakán egy-egy sötét alak kisérte az ő világos és szinte világositó alakját. Utálta a gondolatot is, hogy találkozzék vele. És megérezte, hogy bármi történjék is, ma látni fogja. Jó volna valami kocsiba ülni! gondolta magában éppen és abban a pillanatban meglátta.

Egy kávéház előtt mentek el, a melyet renováltak éppen. Nyitva volt, de setét, egy -79- lélek se benne. Előtte, a garádics kövén, arczra feküdve aludt egy rongyos ember. Talán a kávéház őrzője. A titkár megsajnálta; meg nem állhatta, hogy meg ne piszkálja a botjával: menjen haza szegény.

A rongyos ember hátára fordult, de nem nyitotta ki szemeit, álmában nyöszörgött valamit.

Mindaketten megismerték Hermelint azonnal és lélekzetüket visszafojtva, elsiettek. De alig mentek egy pár lépést, a postához beosztott titkárnak lelkifurdalásai támadtak:

Az asszony vállat vont, menni akart előre. De aztán mintha eszébe jutott volna valami, elvette a pénzt, és megindult férjével a rongyos ember felé. Elejbe állott, alig két lépésnyire tőle, nem félt, érezte, hogy ezt az elkényszeredett, élő feketeséget leveri az ő nyugodt ragyogása. Egészen bátran állott elébe, sőt némi titkos diadalérzettel is, hogy megmutathatja az elérhetetlen szépségét annak, a ki oly sokáig hiába bitorolta.

Nagynehezen ébredt föl, megtörülte a szemeit, káromkodott egyet és megismerte az -80- asszonyt. Álmodott még, de abban a pillanatban felugrott.

Karonfogták egymást férj és feleség és mentek lassan előre. A fekete ember mozdulatlanul ült a kövön, maga is egy darab kő. Tekintetével kisérte a fehérruhás asszonyt, mint egy tovalebbenő csillagot. Végre eltüntek egymás látóhatárából. A főváros éjszakája elnyelte mindkettőjüket.

Körülöttük javában folyt Budapest éjszakai élete. Az aszfalt pillangói egy darabon csaknem elfogták az utat a házaspár előtt. Keringtek, forogtak a tarka alakok, a mig egy-egy közülök észrevette a fehér asszonyt és irigységgel, csudálattal, talán tisztelettel nézett utána. Az meg összefogta ruháját, arczán az undor kifejezésével suhant el közöttük.

Föllélekzett, a mikor illatos, tiszta otthonába tért. Lefeküdt a diványra, behunyta szemeit:

Kinyitotta, rávetette soha semmit sem mondó világos, nagy szemeit. Mit is mondott ez az ember? Hát lehet itt másról szó, mint ő róla, magáról, az ő lelkéről és a mi ehhez tartozik: a fehér dessinü-ruhákról, ragyogó fehérségü testéről, nagy hajáról, mely olyan, mint egy ritka fű? Hát másra is valók a férfiak, mint arra, hogy őt kitartsák, tiszteljék, lábait csókolják?

Egészen naivul kerekedett föl benne ez az önimádat. Hagyta, hogy férje csókolja piros, de hideg ajkait, melyek sohse vágytak csókra. Átöleltette magát és arra gondolt, hogy mily boldogok lehetnek azok az asszonyok, a kiknek igazi nagy ur a férjük… Az a sok cselédség, borotvált arczu inasok… a butoroknak illata van a tisztaságtól.

BESZÉLGETÉS A HŰTLENSÉGRŐL.

Tegnap éjjel Deméndi Istvánnéval találkoztam. A belváros egy szűk mellékutczáján, fiakkerben ült; szemben vele a szobaleánya, mosolygó, piros, boldog orczával. Kalandon, találkán, vagy valamely merénylet utján jártak, nevezem, a hogy tetszik. Az urasszony fekete csipkekendőbe volt burkolva, mint egy velenczei leány, de a fekete szeme kivillogott a kendőből, arczának egy része pedig világosságot szórt a hintó homályába, mint sötét szobában a tükör. Megismert, hátrahúzódott az ülésen, de itt is megismertem a nagy fekete kutyáról és elhatároztam, hogy ezuttal nem leszek gyengéd: megszólitom.

Sokszor láttam már igy találkán, a szeretőjére várva, fiakkerben. Sokszor határoztam el magamban, hogy szólok neki barátsággal: Ugyan vigyázzon, meglátja igy mindenki, megtudja az egész világ, még az ura is! – de mindig az jutott eszembe, hogy mit bánom én, pusztulj el szegény vacsoravesztő, oktalan szép asszony. Csak csináld tovább a regényeket: kell az nekünk! -86- Csak égesd el szárnyaidat sebesen; úgy sem lehet az másképp!

Részvét is, kiváncsiság is, gonoszsság is kényszeritett, hogy megszólítsam:

– Menjen el! – mondá és a dühtől, meg az izgatottságtól reszkettek a karjai, mint egy idegbetegnek. Oly csunya lett egyszerre, hogy megbűvölt. Szemei szint változtattak: világos, vörös tűzkarikák sötét éjszakában. Sokáig várhatott már itt a találkán. Ugy beszélték, hogy ez a második kedvese épp annyira megkinozta, mint a hogy ő sanyargatta az elsőt. Az főbe lőtte magát érette, ez szökdösik előle. Iszonyatos kéj lehetett neki ez a durva megaláztatás; az arcza egészen át volt szellemülve, gyötörte testi láz és mig kezeivel intett, hogy menjek el, egyszerre csak könyek áradatja tört ki szemeiből, megfogta a kezemet és mondá:

Láttam, hogy az. Egész világosan állott előttem szerencsétlensége. Kár, hogy e szerencsétlenséget általjában máskép nevezik a világon. Elitélem, szó sincs róla, de szánom is Medea sorsáért. Iszonyu, hogy űzi ki szenvedélye tisztes hitvesi ágyából, körülte mindenki nyugszik, csak őt készti egy őrűlt tűz éjszakai -87- barangolásra. És mennyire érzi nyomorúságát maga is, reszket, mint egy falevél, melyre valami gonosz szél rákapott, rángatja, fujja, nem nyugszik addig, mig le nem szakitja.

Az éjszaka most lett teljes körülöttünk. A részeg emberek bizonytalan lépésekkel és nagy életkedvvel botorkáltak hazafelé. Egy fiatal ur leskelődött ránk az utcza másik oldaláról.

Deméndiné felsóhajtott, aztán kérőleg és hálásan nézett reám szelid, gyermekes szemével. Alighanem arra gondolt, hogy megkerestesse velem a késlekedő udvarlót. Nem törődött azzal, hogy én mindent megtudok róla, csudálatos naivitás lakott benne mindig: kész volt az egész világot beavatni hütlensége titkaiba.

Mégis meggondolta magát, nem szólt, kivette kis aranyóráját, hallgatózott egy kissé. Aztán bekötötte fejét, szólt minden géne nélkül, már sokkal nyugodtabban.

– Várjunk még egy kissé! – mondá. – Üljön le a kocsi fölhágójára. -88-

Mintha mulattatta volna az, hogy egy másik férfi vár vele együtt, az ő férfiára. Egy kissé hálásnak mutatkozott irántam, beszélgetni kezdett:

Nem feleltem. Francziául mondta: «beszélhet a leány előtt bátran». Valami morális düh fogott el, azt hittem, hogy jogom van gorombáskodni vele:

– Lehet! – Ajkai pityergőre állottak, mint egy gyerekéi. Elhalgatott. Majd minden apropos nélkül kérdé:

A szellemes arcz egyszerre buta kifejezést öltött, ugy meredt reám. Majd izgatott, kedvetlen lett megint.

– Tessék sétálni egy kicsit a Dunánál, mint máskor! – szólt a szobaleány, a barátné, a tanácsadó.

Ráállt rögtön, sőt föl is vidámodott erre a tervre. Leeresztette arczán a fátyolt, hogy felismerhetetlen legyen, még egyet sóhajtott és kiszállt a fiakkerből. Hazaküldte a szobaleánynyal, a ki végül azt az utasitást adta neki, hogy négyre legyen otthon, mert az öt órai vonattal megjön a nagyágos ur.

– Igen, persze! – mondá szórakozottan és megindult a Duna felé. Nagyon természetesnek találta, hogy elkisérjem. Ugy látszott, mulattatom is már, pedig aligha volt rajtam valami a nagy rizsevő állat komikumából. Kiujhodott bennem valamely régi szentimentálizmus? A fehéredni kezdő éjjel titokzatossága hatott meg? Eszembe se jutott mérlegelni az én helyzetemnek a nevetséges és veszedelmes voltát; kóborlok éjjel az egyik barátom feleségével, a másik barátom szeretőjével, czél nélkül, izgalom nélkül és ha egy rossz gondolat át is villan agyamon: azonnal elnyomom, eloltom, kiölöm.

Sohse hittem volna, hogy ilyen jó kis moralista vagyok és szinte hihetetlen, hogy milyen ostoba kérdéseket intéztem hozzá! -90-

– Fuj, utálom, nem tenném soha. Halászok kifognák a holttestemet, orvosok fölbonczolnák, látnának. Iszonyu rut egy holttest.

Hallgatott, nem hitte el. Legfőképpen pedig nem akart erről a thémáról beszélni, semmiről, a mi kellemetlen. Az uráról diskurált, természetesen a legjobb ember volt az a világon, mint minden rossz asszony férje. Halálra dicsérte, egészen fölboszantott vele.

Szóval nem mondtam, de az arczomon nyilván láthatta a kérdést: «És mégis megcsalja!?»

Nem tért ki e kérdés elől, a szentimentálizmus se vett rajta erőt, mint a hogy ilyenkor az ő fajtáján szokott. Még csak a hazugsághoz sem folyamodott, mint a hogy ők szoktak, ha tetten kapja őket valaki: mereven, élesen, kihivóan tagadnak, a mikor minden nyilvánvaló. Búsan lehajtotta a fejét, őszinte, de kaczér alázatossággal pillantott rám fátyola mögül. Vigasztalást, mentséget csikart ki tőlem.

– Értem én ezeket, nincs ellene szavam. A hiba csak ott van, hogy maga nem született -91- férfinak; rendben volna akkor minden. Sőt igy is, a temperamentumot nem lehet lebirni, a szenvedélynek nem lehet parancsolni. Nem tud, hát nem tud. Nem ebben a hütlenségben van a vérforraló csalás, hanem –

Megint olyan szituáczió elé jutottunk, a mely előtt ő szokott könnyelmüséggel rendesen kitért. De most kényszeritettem rá, hogy megálljon előtte:

– Hónapokig volt beléje beteg. Csak ugy gyógyult meg, hogy a mit bizonyosan tudott, azt «kibeszéltem» neki.

Valami uj vonás, egy kis kajánság jelent meg a természettől szelid és jóságos arczon. Eh, nem lehet ezzel az asszonynyal beszélni: megcsalja az urát, mert nagyon szereti; hütlen lesz hozzá, mert tökéletes férfiunak tartja! De ilyen logikája volt már lánykorában: halálosan szerelmes volt egy lengyel főhadnagyba és férjhez ment egy nagykereskedőhöz, az urához. Az átmenetet nem látta senki, a szülői se értették a dolgot, magam pedig, a ki mindig a -92- más dolgain évődöm, sokat gondolkoztam ezen a talányon, de mind hiába. Emlékeztettem most rá, némi gunynyal.

Ugy mondta ezt, hogy leánykorom, mintha egy más, idegen személyről szólott volna. Majd elérzékenyedve, sőt pietással védelmezte leányságát:

– Sohse volt egy rossz gondolatom se, meghaltam volna ha valaki elmondja nekem, a mi történt azóta… Azt tudja meg kedves mesefaragó ur, hogy a legrosszabb erkölcsü leány is a legszigorubb programmal megy a házasságba. Csak később tér el az, a ki eltér, lassan, lassan, mindennap egy hajszálnyit, végre…

Jóizün fölkaczagott. Megint csak vidám lett, kiváncsian nézett szét maga körül a fehér a néma, a fáradt fővárosi reggelben. Egészen uj világ volt ez neki, erőtlen nap világit a hideg égen, minden bizonytalan: fény és árnyék, sehol semmi intenzivitás. Aztán az a fáradtság, az a levertség, a mivel az emberek másznak az utczán, nyitják a hagymás, a fazekas, az edényes boltokat, a mészárszékeket. A kék ruhás svábasszonyok nyögnek a nehéz puttonyok -93- alatt, emberi formájukból kiment kofák várják, a mig a kávémérés nyilik. Férfi alig mutatkozott egy-kettő. Urak, a kik az elmult este elegánsan ültek le valahol és most olyanok, mint egy kalap, melyre ráült valaki. Összegyürve, leforrázva, kiábrándulva: mily csunyák.

Deméndiné fázósan huzta be fejét vállai közé. – Lassan leverte ez a környezet, nem értette és most talán azon gondolkodott el oly nagyon, hogy ime milyen különös, pállott, fáradt az egész világ, kihült minden és csak ő ég.

– Egy kissé hideg van! – mondá a mikor nagyvártatva megszólalt. – Hány óra?

– Nemsokára öt lesz! – szólt, csak hogy mondjon valamit. De hirtelen megörült valaminek, egészen kiszinesedett az arcza.

Kikisértem, beültettem a várószobába, elbúcsuzkodtam tőle, és ott maradtam a tömeg között. Látnom kell ezt a találkozást.

Mily nehezen mulnak itt a perczek, nekem még hagyján, de látom, milyen kinosan neki. -94-

Minduntalan kilép a perronra, jön-e már a vonat? Végre! Alig győzi bevárni, mig berobog az üvegtető alá.

Elejbe megy, a férj kinéz a kupé ablakából, most megpillantják egymást. Igaz öröm tükröződik mindkettőjük arczán.

A férj kilép, megcsókolják egymást, a férfi gyengéden, az asszony mohón. Most – látom – beszélgetnek valamit egymással, meg is tudnám, hogy mit, ha kiválaszthatnám hangjukat az általános zsongásból. Igy csak mozdulataikat látom.

A férj megsimogatja asszonyának haját, gyengéden, hálásan, érzékenyen. Úgy lehet, hálálkodik neki, a miért kijött ilyen korán. És mit felel az asszony? Hazudik, könnyen, jóhiszemüen, ártatlanúl, zavartalanúl.

Ejh, ha egy kissé becsületesebb, vagy egy kissé becstelenebb ember volnék, most odakiáltanám közibük…

Dehogy! Mily szépen, karonfogvást mennek a fiakkerig. Beülnek, és az asszony még ott sem ereszti el férje karját. Csupa édesség, csupa szerelem!

Mily kedves, a mint kissé összehúzott szemekkel néz férjére, úgy, a hogy elérzékenyedett asszonyok szoktak nézni azokra a férfiakra, a kikkel szemben gyengék, a kikben örömük -95- telik… És semmi perfidia, semmi tettetés nincs rajta, oly őszinte mindez, szegény asszony, ez mégis csak szereti az urát.

Ha nincs más. Vajjon úgy van-e? vagy az okoz neki örömet, az teszi oly olvadékonynyá, mert határozatlanul bár, de úgy érzi, hogy most is csal. Megcsalja a kedvesét – a férjével!

TÜNDÉREK KORSZAKA.

Szeretem az éjjelt. A nappal elbizakodott, mint egy pozitivista bölcselő, a ki mindent a maga igazi lényében akar bemutatni. Mintha lehetne! Az éjjel, az szerény és csudálatos: szeretem. Mindig várom, hogy jöjjön már és mindig meglep, ha már itt van és a mig homálya lassan rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem olyan egyszerű dolog, mint a milyennek látszik! Ime, jön az este, barna szárnyával befödi az egész Budapestet. Elébb a keleti részt: a Rákostól a szigetig, odaát Budán még szinte nappal van, a mig a Gellért mögött, mint egy óriási sülyesztőbe, lebukik a nap, a Mátyás-templom harangja megszólal: este van, este van, jön az éjjel.

Bocsánatot kérek azoktól, a kik a nappalt nagyra becsülik, de én az éjjelt jobban szeretem. A mikor az igazi életkedv kibontja szárnyát az igazi nagy városban, a mikor a ránk kényszeritett munka elül, nyugosznak a küzdők és az életet nem kiséri a rendes, kiállhatatlan lárma. Pedig a mi az életben lényeg, a mi az -100- emberben az igazi élethivatás, a legbiztosabb czél, a legvalódibb illuzió: az most éled, most szállong. De ne tudja meg senki, a levegőég oly lágyan, gondosan terül a külvilágra, és nem szól egy hangot, sohaját is elfogja a szerelmes éj.

Akkor volt, a mikor mindketten lenéztünk minden gallért, ha nem volt lehajtós. Fölfelé fésültük a bozontos hajunkat és két rossz czigaróval, két kapupénzzel indultunk neki az éjszakai barangolásoknak.

Végső czélunk, legigazibb szerelmünk a Duna volt. Ez az éj az éjben, melyet mi ezerféle alakban láttunk, de soha sem úgy, mint egy nagy szürke folyamot. Télen, a mikor befagyott, teméntelen földalatti kristálypalota volt a mi képzeletünkben. Tavaszszal, a mikor árja lábunk előtt csókolta a partot és millió csillag tükröződött fodrán: valami hallatlan szörnynek néztük. Rácz hajósok lágy, hizelgő nótával, guszliczával csitították valahol a fejénél, a hol minden feketébe vész…

A legállandóbb képünk mégis az volt róla, hogy egy végtelen fekete koporsó, fekete, mozdulatlan, a gázlángok fénye: száz meg száz rezgő oszlop alatta. Helylyel-közzel ezüst-szögekkel veri ki halászok, hajósok lámpája. -101-

Jók voltunk, fiatalok voltunk, de azért sokért nem adtuk volna, ha valahogy megpillanthatjuk, a mint valaki beletemetkezik ebbe a koporsóba. És lestük a part szélén őgyelgő fekete alakokat, de csak csavargók voltak, csak a mindennapi szennyet mosták le magukról.

Egyszer mégis – jól emlékszem, szombaton volt – jött egy leány, közvetlen mellettünk suhant el az alsó Duna-parton és egyenesen nekivágott a viznek.

Kayzer Gyula megfogta a kezemet, reszkettünk mindaketten a forró augusztusi éjben. Iszonyú érzés foghatott el mindkettőnket, nem birtunk megmozdulni se. Nem az járt az eszemben, hogy ime most előttem akarja elemészteni magát egy leány. Valami homályos, rémületes érzésem volt arról, a mint az élet szinte megremeg körülöttem, mert egy rész ki készül szakítani magát belőle. A város vonaglik, elkábul minden… Valami bolond pantheisztikus képzelődések, a melyeknek az vetett véget, hogy láttam, mint rémült meg a lány a folyamtól, mint irtózott meg, a mint szemben látta a halált. Ödöngött a legalsó lépcsőn, meg-megállt, aztán egyszerre leült a lépcsőre, térdig benn volt a vizben és lehajtott fővel várta, hogy a hullám ragadja magával, vigye el erőszakkal az, a kire vágyott, de a kihez nem mert elmenni. -102-

Felocsudtunk, odasompolyogtunk hozzá. Mindketten más oldalról egyszerre megfogtuk a karját.

Hagyta magát megmentetni, nem volt akarata, talán öntudata sem. Mi beszéltünk neki mindenféle könyvekből olvasott és a helyzethez illő bolond dolgokat; ő nem szólt semmit, engedte magát fölfelé vonatni, egy hang, egy sóhaj nélkül.

Fönt voltunk a parton, a világosságon. Roppant szerettük volna megszemlélni mind a ketten, de rettegtünk attól, hogy gyengédtelenek leszünk. Alakját láttuk, kicsiny, sugár alak volt, világos, battiszt ruhában, uras, sárga czipő rajta. De arczáról nekem is, Kayzer Gyulának is, csak homályos sejtésünk van: egy szomorú, bájos és tragikus mosoly, mely kivillant a szemre húzott nagy, fekete kalap alól. – Csak egy mosoly…

Karonfogtuk, előre néztünk és dobogó, boldog, tuláradó szivvel mentünk befelé a városba. De hová? Nem volt pénzünk, nem volt egyikünknek se egy külön kis szobánk, a hová elhelyezzük az éjszakára.

Megkérdeztük, hova akar menni? Nem felelt. Hogy hivják? Hallgatott. Miért akarta -103- azt tenni? Csaknem összeesett karjaink között, kifáradt egészen és öntudatlanúl a Kayzer Gyula vállára fektette a fejét, pedig közelebb volt hozzám, és én voltam a csinosabbik fiú.

Láttam, mint rándulnak meg a Gyula vállai, szinte megrémült, egészen elkomolyodott. De igyekezett úgy menni, hogy a bágyadt fej, a szomorú leánymosoly le ne zökkenjék róla.

Igy barangoltunk az éjszakában, a mig kimerülve és megalkudva a körülményekkel, megállottunk a rendőrség előtt.

Egész világosan emlékszem a rendőrszobára és tarka képeire. Kayzer azt mondja, hogy mire sem emlékszik; a leány nem akarta elvenni fejét a válláról, úgylehet aludt. Ő nem mert megmoczczanni sem. Én hallgattam, néztem az előttünk lefolyt apró tárgyalásokat. Egy vézna, kis rövidlátó gyerekleány állott a rendőrtiszt előtt, valami munkásleány, a kit azzal vádoltak idősebb társnői, hogy ellopott egy ékszert: ezüstlánczon függő, kék emailü arany szivet. Igaz is volt, ott tartotta a markában és nem akarta odaadni, egy rendőrnek erővel kellett tőle elvenni. Aztán következett egy fiatal tót asszony, gyerekkel a mellén. Az asszony sirt, a gyermek nevetett. A lakásadó kikergette őket a szalmazsákjukról, oda akartak visszamenni. -104- Csupa asszony, akkor úgy láttam: csupa bekormozott, besározott tündérek.

Végre sorra került a mienk. A kis, sárga rendőrtiszt, a ki bizonyosan gyógyszerésznek készült és véletlenül szükségből jutott ide: fölvette velünk az «esetet». Aztán a lány kihallgatására került a sor.

– Alszik, – szólt csendesen Kayzer Gyula – ha megméltóztatik engedni, én mondok be helyette mindent.

Reánk bizta, kocsiba ültettük, elvittük. Én a bakon ültem és a mig lefelé robogtunk a kerepesi-úton, szerettem volna elkiabálni:

– Hurráh, éjszaka! A Rókusba viszünk egy leányt, egy megmentett szép, úri, szűz leányt.

Másnap reggel korán elmentünk a kórházba. Szembe akartunk állani vele, hallani hangját, megismerni és fogadni örök barátságot.

Nem volt többé ott. Elment észrevétlen, azt se tudták mikor. Eltünt előlünk, a nélkül, hogy megtudtunk volna róla valamit. -105-

Sokáig kerestük még azután, sokszor beszéltünk róla, mint bizalmas, kedves ismerősről. Még én is kutattam egy pár esztendeig, de aztán elfeledkeztem róla, nem érdekelt többé, egészen Kayzer Gyulára maradt. Az nem feledkezett meg róla és a mikor már férfi-ember lett, akkor is szóba hozta sokszor.

– Lásd, egy olyan lányt volna kedvem elvenni, mint az volt, a ki nekünk tartozik megujhodott életével, kit a halálból hoztunk el magunknak…

– Emlékszel-e, hogy húzott hozzám, miért éppen hozzám? Miért tette fejét az én vállamra éppen?

Tréfált, de bensejében mintha mindig nagyon komolyan gondolkodott volna erről a leányról, kinek arczáról csak homályos sejtése volt: egy bánatos, bájos, tragikus mosolygás. Talán meg se ismerte volna, talán százszor is elment mellette észrevétlen?

Mindegy, én láttam, hogy kereste, habár utóbb nem is beszélt róla és komoly férfi létére szégyelte is a dolgot. Sőt meg is házasodott, kedves, csinos asszony lett a felesége, egészséges, vidám gyerekei születtek.

Megöregedünk ma-holnap mind a ketten. Nem fésüljük a hajunkat többé fölfelé. Ő meg -106- éppen sehogy, a haja elől kikopott egészen; kettős homloka van.

És mintha e kettős homlokot valami nagy és különös melancholia árnyékolná be. Valami komor, talán öntudatlan, néma bánat a miatt, hogy nem tudott rátalálni egy leányra, a kiről csak sejtése van: egy mosolygás, egy különös, zavart mosoly. Egyéb semmi.

Szeretem az éjjelt. A nappal oly elbizakodott, mint egy pozitivista bölcselő, a ki mindent a maga igaz lényegében akar bemutatni. Az éjjel, az szerény és csodálatos: szeretem. Mindig várom és mindig meglep, ha eljő és a mig rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem oly egyszerű dolog.

MESE A TULIPÁNRÓL.

Prologus.

Mindennap találkozom egy szüntelenül jó kedvü, igen öreg emberrel. Ki ez a különös öreg ur, mért van állandóan ilyen virágos kedve? Egy hatvannyolcz-hetvenéves embernek még sincs valami különös oka az állandó és szinte kitörő vidámságra.

Embertársam talán nincsen észbeli tehetségeinek teljes birtokában és akkor könnyü neki – beröhögni a sirba. De egészen máskép áll a dolog: a tiszteletreméltó agg a lehető legfinomabb és minden szivarok között a lehető legnagyobb szivarokat szivja állandóan. Azt is tudom, hogy milyen fajtát, az aranyos övet rajta szokta hagyni. Már pedig a ki jó szivarokat szi: nem lehet nem józan férfiu. Különben is az öreg fogatlan, de piros szája körül, ezer ránczu völgyben ülő kicsiny szemeiben, nagy fehér homlokán az értelem különös jelenségei játszadoznak és gunyolódnak velem. Igen, velem és az egész világgal, akik elfogadtuk a közönséges -110- tantételeket, mint például: eljövén az este, a nap lehanyatlik. Ha jő az öregség: kezdődik a végső.

«Pokolba az alkonyattal, az egész csak fölfogás dolga: nekem például – nézzed fiatal ember – most virrad. Hanem ehhez érteni kell!» ilyenformát fejez ki az én különös ősz emberem arcza, amelyen, bevallom: van valami impertinenczia, bántó rám is, másra is.

A történet.

Utána kullogtam egy reggelen. Könnyen követhettem a nyomát, nagyon lassan ment, pötyögősen, de a legfinomabb és leghullámosabb nadrágban. A Gizellatéren bement Klement udvari czukrászdájába. Majd elnézett Zacchirihez. Megvártam, csomaggal jött ki, valószinüleg török papucsokat vásárolt egy kis gyermek, vagy egy igen kis lábú asszonyszemély számára. Mindezt a csomag alakjából következtettem, mert az öreg urral nem állottam szóba, úgy követtem, hogy nem is vett észre. Ámbátor -111- hátra-hátra nézett csinos hölgyek után. Az Andrássy-út külső részén pedig, a hol ez időszerint, valószinüleg véletlenül, egy egész tenger szép leány hullámzott, szinesen, villámosan, és veszedelmesen: – az én emberem megállott és legalább egy negyedóráig nézett szét maga körül, boldogan, mosolyogva – a mennyire vastag szivarja megengedte – és gúnyosan. Végre megindult és innen kezdve a nyárfa, hársfa vagy májfa-utczáig – nem is emlékszem, melyik volt tulajdonképpen – meg sem állott.

Egy régi, apró ablakos, de fölöttébb nagy ház elé értünk. Az öreg úr itt fölnézett az ablakra, melynél egy csudaszép leány ült; eh, mit beszélek: nem ült, hanem virított, mint egy ma nyilt tulipán. Olyan frissen, olyan mereven, olyan mozdulatlanúl. Kalászsárga haja, mintha mintázva lett volna; nagy, fekete szeme olyan, mint a festett; csak pompás, égő piros ajkai éltek; épp hogy fölnéztem, abban a pillanatban nyalakodott rajta egyet piczi nyelvével.

Az öreg úr intett neki, de a lány – avagy asszony már? – nem intett neki vissza, a szemközt lévő ház ablakára nézett mereven, minden érdeklődés nélkül.

Pedig ott meglehetősen érdeklődtek iránta: fiatalemberek könyököltek ki a párkányon és nézték. Egy szőke tiszt mohón és elbizakodottan; -112- egy nyurga, fekete legény szinte könyesre nézte a szemeit. Egy igen fiatal ember ábrándosan, félénken pislogatott át hozzá. Annál merészebb volt két vidám fiatal, együttesen vallottak neki szerelmet: egy ív papirost ragasztottak az ablakra és e papiroson nagy betükkel az állott: «Szeretünk, imádunk!»

Az élő tulipán nem vett tudomást e vallomásról, nem mosolygott, nem ment el az ablakból, virított tovább. És amig önfeledten belemerültem nagy szépségébe: egyszerre csak az én öreg uram jelent meg mellette. Megcsókolta, nem homlokon, hanem szájon.

A fiatal emberek eltüntek a szomszédház ablakaiból, csak a tiszt maradt ott és még mohóbban, még tüntetőbben nézett át. Az idős czivilt – úgy lehet – mélyen megvetette magában, de egyszersmind irigyelte is.

II.

A kis suszter – mert ez volt főfoglalkozása a házmesternek – olyan nagy arányú mosolygásra rántotta a száját, hogy egy gyerekcsizmába -113- való sámfát könnyen bekaphatott volna. Majd a szeme kezdett el nevetni és a szája komoly lett:

– A világért senkinek meg nem mondanám, de a nagyságos úr keresztény ember, el nem árúl – annak az ősz, öreg embernek a neve: Unó.

Unó, meg Ünüke! Pokolba ezekkel a mesenevekkel, nem valók ide Budapestre, itt el nem hiszszük az ilyesmit. A suszter gyermekei sem hihettek benne, kaczagva, ugrándozva, vihogva – mintha csiklandozták volna őket – kiáltozták, nyögték, sugták: Unó, Ünüke…

Felesége jelenlétében nem akartam megvesztegetni a jó embert, kihivtam hát a kapu elé és ott tárgyaltam vele:

– Mit beszél maga nekem bolondokat, hogy lehetne fővárosi halandóknak ilyen nevük, hiszen nem erdei manók!

A házmester, ámbátor supponált vallásommal meg volt elégedve, és azt is hangsulyozta, hogy nekem szivesen elmond mindent, többet mint bárkinek, noha katonatisztek is járnak ide – megmaradt állitásánál, erősítette, hogy a nagy házbért is e név alatt fizeti e -114- titokzatos ember. Nem járt ahhoz senki, nem kap leveleket, vasajtót csinált a lakásához, egy siket szakácsné főz és takarít rájuk.

A suszter megesküdött, hogy nincsen semmi baja. Egyébként fölkért, nézzek el máskor is, úgy lehet, kitud – az én számomra egyedül – egy és más titkot.

III.

Mindennapos lettem a tulipános utczában. Az öreg úr előtt bujkáltam, de az asszonynak már ismernie kellett, annyiszor látott. De hogy ismerne, nem árulta el egy pillanatra sem. Nézett, virított az ablakban, abszolute nem törődve azzal, hogy mi gyönyörködünk benne és epedünk mystikussága, ismeretlen illata után.

Végre véd- és daczszövetséget kötöttem a tiszttel. Elhatároztuk, hogy együtt fogunk operálni. A katona azt ajánlotta, hogy becsületes párbajban öljük meg az öreg urat. Ez ellen csak nem lehet kifogása. De nem lehetett belekapaszkodnunk, ha megszólítottuk akár magyarúl, akár németűl: angolul felelt, hogy nem -115- ért bennünket, nem tudja a nyelvünket. A szemén – gyalázatos kis szurok-szin szemei voltak – látszott, hogy nem mond igazat. Erőszakoskodnunk végre sem lehet vele, ha semmi áron sem akar szóba állani velünk. És ő nem akart, még csak a süket szakácsné sem akart. Ez a derék asszony, ha pénzt adtunk neki: elvette, megköszönte és a saját ügyeiről értekezett. Egyszer-kétszer levelet is küldöttünk vele urnőjének. Odaadta, nem-e? bizony nem tudom, semmi néven nevezendő válasz nem érkezett, annyi bizonyos.

Már-már Kock Pálhoz folyamodtam, tudniillik boltos-segéd alakjában akartam a tulipánhoz bejutni: a mikor egy véletlen összehozott az öreg urral.

Egy estén – szinház után volt – vacsoráltam a «Királynő»-ben, a mikor egyszerre szörnyű szélvész, zápor, égiháboru csapott reánk. A vendégek lassanként valamennyien hazamenekültek, csak ketten maradtunk, a kik elhatároztuk, hogy a rossz időnek kivárjuk a végét. Én és – ni ni, nem csalnak-e szemeim – az öreg úr.

Csakugyan ő volt, elegánsabb és vidámabb a szokottnál is. Iszogatott magában, és valószinűleg beszélgetett magával. Ezzel a társasággal igen is meglehetett elégedve, mert rá -116- se nézett a pinczérre, a ki minden áron mulattatni akarta. Csak a mikor egy palaczk bort parancsolt és ezt lehetőleg rövid időközökben cselekedte meg. Azt hiszem, a bácsi már is «úszott» egy kevéssé. Ez engem is fölbátorított.

– Multkor ön ellen az utczán tapintatlanságot követtem el, ön lefőzött, de ez nem elég, bocsánatot kell öntől kérnem.

– Ha belátja, szivesen megadom a bocsánatot! – szólalt meg gyenge hangon, de magyarúl, minden angolos akczentus nélkül. Majd – egyre szivarjának hamuját nézve – hozzátette: – Most pedig én akarom valamivel lekötelezni: az én utczámban való járkálása hasztalan fáradság!

Az öreget ez a kijelentés rendkivül meghatotta; áthozatta a boromat és kért, üljek le az asztalához, úgyis csak ketten vagyunk az egész korcsmában. Mondhatom, hogy az öreg – igy félig beállítva is – egészen okos ember volt. A világot izgató ügyekről ugyan keveset -117- tudott, de annál többet a régi szép asszonyokról és az asszonyokról általában.

– Megcsalják a férfit – mondá többek között – de ez nem is csuda, hiszen annyit látnak: fiatalabbnál-fiatalabb, derekabbnál derekabbat, gaznál-gazabbat. Az a fő, hogy ne lássanak egyet sem.

– Hát úgy – szólt közelebb hajolva hozzám, mig kipirosodott arczára kiült a nevetés, – mint egy rokonom cselekedte: elvett egy leányt, a ki vaknak született. Mi van ebben? rokonom látja és érzi nagy szépségét az asszonynak, és ez a fő. Az asszony azonban nem látja, hogy férje aggastyán már és vannak nála a glóbuson fiatalabbak is. Mondom, ez a kis testi hiba – egy rettenetes nagy erény. Fénylenek azért ezek a szemek, csak a fényt nem tükrözik vissza! és ez a jó, ez a pompás. Öreg rokonom – csaknem annyi idős, mint én – a legboldogabb ember a világon, mert tessék meghinni, hogy egy szép, fiatal asszony, a ki hű, meggyógyítja a legnagyobb betegséget: az öregséget. Vannak régi orvosi könyvek, melyek azt állítják, hogy ilyen módon a patriárkák korát lehet elérni. És én hiszek ezeknek az orvosi könyveknek, sőt én –

Az öreg hirtelen észrevette magát. Félbeszakította -118- beszédét és szivarját ugyancsak a szájába szorította. Csak mikor elmenőfélben volt már, szólalt meg újra:

– Persze, kevesen érik el ma a patriárkák korát. A férfiak nagyon elbizakodottak, pedig az asszony minden nagy erénye nem őrizné meg rokonomat, – vasajtó nélkül.

IV.

Világos, a tulipánnak nincsen illata. A szegény Ünüke vak, egyszerüen azért nem reagál a szerelmes utczára, sőt még a szőke tisztre sem. Csudálatos, hogy észre nem vettem eddig, a mikor olyan könnyen felismerhető.

Otthagytam az utczát vak szerelmeseivel együtt és csak tegnap néztem arra, csak úgy véletlenül. Föltekintek az ablakra: Ünüke nincs ott, a szemközt levő ház ablakai üresek. Mi történt?

A históriát, a mely következik mostan, nem tudom az elbeszélés polgári ruhájába öltöztetni. Világosabban szólva: az elbeszélés modern technikája nem engedi meg, hogy az ember olyan történetet mondjon el, melynek nem tudja urát adni. Honnan tudom a következendőket? Azt nem füllenthetem, hogy végre mégis betolakodtam az Unó házába… és spanyol falak mögött, -119- ajtóknál hallgatódzva tudom az egészet. Az irók között megjavult erkölcs ma már nem engedi meg az ilyesmit. Valami kevésbbé valószinűtlent talán sikerülne elfogadtatnom a közönséggel. Például, hogy a süket szakácsné tulajdonképpen nem volt süket, hallott mindent és elbeszélt nekem mindent… Ráfoghatnám a kis suszterre, hogy ő fürkészte ki számomra a titkokat.

Eh, ne teketóriázzunk, hagyjuk a modern bolondságokat. A régi jó módit fogjuk elő, és beszéljük el Unó és Ünüke történetének folytatását úgy, mintha folyton ott lebegtünk volna a cselekvő személyek fölött…

Unó megdöbbent. Az ó-kor óta a zongoramesterek szöktetnek el minden második asszonyt. Az öreg úr élete ellen való merényletnek vette ezt a kérést, tekintettel a régi orvosi könyvekre. Mert hogy ő volt az a rokon, a kiről a «Királynő»-ben beszélt, azt immár mindenki világosan láthatja.

Igyekezett lebeszélni Ünükét; utalt Tolstojra, a ki bebizonyította a muzsika erkölcstelenségét, -120- fölemlített egy párt ama termérdek rossz viczczből, melyet a zongorára csináltak. De a tulipán nem engedett, szinte elhalványodott, olyan erősen akarta és Unó végre is engedett – egy ötletre akadván.

Hozatott egy világtalan zongoramestert, a kinek meg volt az a nagy erénye, a mi asszonyának: nem láthatta a közelében virító nagy szépséget és igy nem is bódulhatott bele, különben is a muzsikus egy vidám siheder volt, a ki a bájnál többre becsülte az energiát: a lánynál az italt. Igazán szalonképes ember az ő szempontjából, a kire egész bátorsággal rá merte bizni Ünükét, sőt annyira megbizott benne, hogy a leczkék alatt el is aludt.

Legelsőbben is a nyomorúság, melyben közösen szenvedtek: kötötte össze a két fiatalt. A férfi skálázott, hogy Unó föl ne ébredjen és az asszony ezalatt elbeszélte élettörténetét. Egyszer vagy kétszer életében látott is, valami szépségeset, valószinüleg azt, a mit az emberek fénynek neveznek, kis lány korában volt még, nagyon beteg volt akkor… Mind a ketten kijelentették, hogy nem értik a dolgokat: hogyan lehetnek boldogtalanok, a kik látnak? Egy délután kitünt az is, hogy csaknem egyidősek. A férfi megjegyezte, hogy Unó úr csaknem háromszor annyi idős, mint ők. «De nagyon jó ember! -121- – mondá az asszony. – Mondják, itt körülöttem nagyon szép minden és drága ruhákat hoz nekem. De mit ér mindez, ha nem láthatom.»

– A gonosz öreg tulajdonképpen mindezt magáért teszi! – jegyezte meg a zongoramester.

Későbben – közös szerencsétlenségükön kivül – kezeikkel is összekötötték lelküket. A férfi kezébe fogta az asszony mindkét kacsóját, szabadon maradt kezével pedig játszott csendes borongós dalokat, hogy az öreg úr álma könnyű, édes és állandó legyen. Lassanként Ünüke is elálmosodott és a muzsikus vállára hajtotta a fejét.

A zongoramester Chopint játszott, nagyon gyengén, mert az asszony szendergése közben elfeledkezett magáról és átfogta a nyakát is, nem is lehetett igy muzsikálnia, abbanhagyta hát.

Igy folytak a leczkék. Ünüke szépen haladt előre, és olyan vidám volt, hogy az öreg többször és melegen megdicsérte mesterét: «Csak bátran, kedves ember!» (A «fiatal»-t elővigyázatból kihagyta. Ünüke tőle nem hallotta soha még, hogy ilyenek is vannak a világon.)

Egészen boldog élet folyt a vasajtós házban. Unó egyszer ebédre is meghivta a zongoramestert és hiuságának nagyon jól esett, hogy Ünüke az ebéd alatt, a fiatal ember füle hallatára, -122- hizelgett neki és meg is csókolta. «Imádlak!» – mondá az öreg úr, és megölelte oly erősen, a hogy csak birta. Aztán aludni ment…

Hogy történt, mint történt, nem tudom. Csak azt, hogy a negyedik ünnepi ebéd után történt, Unó hangosan aludt az ágyas-házban. Ünüke a zongora mellett egyszerre és minden igaz ok nélkül megszólalt:

Megfogták egymás kezét és lábujjhegyen botorkáltak kifelé. A siket szakácsné az előszobában kinyitotta a vasajtót. Hogy miért? Talán a tiltott szerelem iránt való hagyományos rokonszenvből? A gazda ellen való természetes gyülöletből? Avagy mert az egyedüli asszony akart maradni a házban?

Már a zongoramester lakására érhettek, a mikor Unó fölébredt. Azonnal föltünt neki, hogy nincsenek jelen. Kereste őket, kutatta őket, kiabált utánuk – hiába. Mindazonáltal nem csapott lármát; nagyon elszomorodott, talán sirt is. Hogyne, a mikor eszébe jutott a régi orvosi könyv. Felütötte, levelezgetett benne, a mig megtalálta az illető passzust.

Egész világos volt az, belátta, hogy nem lehet élnie tovább. Megágyaztatott, lefeküdt, – vége volt. -123-

Epilogus.

Mindaz, a mit fennebb leirtam: az első szótól az utolsóig – hazugság. A mint ezt bizonynyal már is észre tetszettek venni.

Szerző, ki kivétel nélkül igaz históriákat szokott megirni: ünnepélyesen bocsánatot kér, de mentegetni nem tudja magát semmivel sem. Arra sem emlékszik, hogy jutott eszébe ez a valószinütlen történet, melyből még morált is bajos lefejteni.

Nem lehetetlen, hogy a mese abban az időben fogant, a mikor egy vörös-keztyüs öreg urat látott egy fehér kezü, szép, fiatal asszonynyal karonfogvást. Az ősz férfi gomblyukában sárga rózsa volt. Az asszonyka mereven, fagyosan, zöld szemeivel a levegőt nézve, ment férje karján.

Egyszer igy láttam őket. Másodszor már csak az öreg urat láttam; nem volt többé fehér czilinder a fején, a rózsa hiányzott a kabátjáról, össze volt törve, a sétatéren ült egyedül és a homokban szurkált a pálczájával.

TÉLI REGE.

Pénteken, éjjeli tizenkét óra felé még nem tudtam, másnap reggel hol találnak megfagyva a rendőrségi urak. Mert, hogy ma már nem találok zárt helyet, a hová fejemet álomra hajtsam, az éppen olyan bizonyos, minthogy az éhség, a fáradtság egy vagy két óra mulván levesz a lábamról. Hol ér a nyomor utolsó ölelése, fa tövében-e, vagy valami elhagyott fapajtában, kávéház előtt, boltgarádicson? Utóvégre is az már mindegy, a minthogy keveset használ vagy árt a «megfagyott bölcsészet-hallgató» esetének siralmas elbeszélése a holnaputáni lapokban. Ugyis tudom, mintha előre olvasnám, a mit irni fognak. Reporterek, a kik velem együtt próbálták a nyomorúságot és tudják azt, mit jelent: ködös, fagyos februárban éjjel elhagyatva, lakás nélkül, kóbor kutyaként csatangolni a farsangoló fővárosban: azok könyörületesek lesznek irántam s ha egy-egy czélzást tesznek is filozopteri nadrágomra, elsiratnak illendőképpen s nem moralizálnak fölöttem, a mint egyik-másik lap meg fogja tenni bizonynyal. – Az -128- «élhetetlen», valószinűleg ez lesz a czime amaz ujdonságnak, melyet finom papirosu lap finom szerkesztője ír rólam. Bebizonyítja, hogy gyáva voltam az élettel szemben, könnyelmű és ügyetlen, a sorsom természetszerű szükség volt. A sorok közt olvasható lesz rólam az is, hogy voltak jóakaróim, a kik segítettek volna rajtam, de… de lump volt a jó fiú!

Korhely! Nem tudom, nem volna-e igaza ennek az urnak, a ki a polgári tapintatot művészetté emelte. Bizony igaz. Hogy is volna elképzelhető másképp ez az állapot, egy meglehetősen tanult, munkabiró fiatal embernek teljes, tökéletes elzüllése s éppen itt, nem idegenben, hanem hazájának fővárosában.

Bort s egyéb italt, igaz, hogy kevésszer ízleltem egész életemben, mulatság végett egész éjszakán át csak kétszer virrasztottam. Egyszer érettségi után, a mikor nagyon rosszúl esett az s másodszor és utoljára: az egyetlen rokonom, szegény testvérem lakodalmán, még otthon. Egyébként azonban – mea culpa – bizony jó sokat lumpoltam munka mellett, másolván a Strachitz urnak, a ki annyira faügynök volt, hogy a szive is fa, – kemény, vén bükkfa – sőt engem is annak nézett s hasított belőlem, a munkaerőmből, az egészségemből szabadon, husz forint havi fizetésért. -129-

Ezt a husz forintot egy hónap alatt teljesen elkorhelykedtem. Nem takaritottam belőle mit is, könyvre csak egy-két forintot költhettem belőle. De a mit rosszul tettem: szinházba is elmentem havonként egyszer, ha valami klasszikus darabot adtak. Ezt meg kellett volna spórolnom, tekintettel a mosatási költségekre, a melyek – bár zsebkendőimet otthon mostam a lavorban – meglehetős sokra rugtak. Mégis kevesebbszer kellett volna tiszta inget vennem, s a mint lemondtam a dohányzásról, le kellett volna szoknom az ujságolvasásról is.

De igazán élhetetlen voltam. Havonként meg lehetett volna takaritanom legalább nyolczvan krajczárt, s akkor, mikor a faügynök tanult könyvvivőt fogadott a helyembe: egész kis tőkém lett volna; kifizethetem a lakásomat, nem vetnek ki, a ruhám nem rongyollik vala el, szóval nem leszek olyan rongyos, mint egy koldus. Egy rongyos koldus: ettől félnek, ez nem modern dolog, a koldusnak is szalonszerüen kell ma öltözködnie, ha zöld ágra akar vergődni.

Azonfelül engem nem pap keresztelt, hanem sakter irt be – ha ugyan beirt – az anyakönyvbe: nem igen mertem hát alkalmatlankodni a segélyegyesületünkben. Egyszer, szerdán jelentkeztem mégis. De kisült a turpiság reám, – nem voltam beiratkozva erre a tanévre. Az -130- alelnök azt mondta csendesen: „lump“, egy jegyző hangosan „svindler“.

Az vagyok, az voltam, bizonynyal az: szédelgő. Ó, hogy szédültem ki a teremből, ki az utczára.

Két napon át a hajléktalanok menhelyében háltam. Meg volt hozzá a szükséges hipotékám. Nappal a muzeumban s egyéb jótékonysági helyeken őgyelegtem. Egy délután az akadémiai könyvtárba is sikerült besurrannom, roszszemű hadastyán szolgáltatta aznap a belépő jegyeket, nem látta milyenfélés vagyok. Az gyönyörű délután volt. Olvastam Renant. Bent meleg volt, a nagy ablakokon át láttam, milyen zord idő van ott künn. A Duna hátán a nagy jeges pikkelyek borzongtak a szeles, havas, hidegben. Renan olyan szépen beszél Jézusról.

Másnap egy falábu, de jószemü rokkant hadfi volt soros a könyvtárban. Az már nem eresztett be. Fent akadémiai ülés volt, kénytelen voltam felmenni oda. Ott is meleg volt a teremben, de ridegség a szavakban, fagy a tudományukban, téli álom az előadásukban.

Nem volt maradásom. Vacsorálni mentem, az utolsó két krajczárt, az utolsó kiflit fényüző sebességgel költöttem el.

Ezen az éjjelen már a hatvani-utczai palotában háltam – a rendőrségen. Micsoda -131- hálószoba, micsoda álom, milyen kihallgatás reggel! Aztán azok a szives elbocsájtó szavak: „keressen foglalkozást, lakást keressen, mert illetőségi helyére fog tolonczoltatni.“

Üdvözlégy utcza, kietlen, de szabad város! Inkább a járón aludjam el – örökre, minthogy mégegyszer abba a palotába kerüljek. A halál inkább, mint a szégyen: haza tolonczoltatva oda, ahol születtem s ahol az ismerős házak, a kedves hegyek, a régi jó pajtások…

A péntek sokkal könnyebben telt el, mint hittem. Kezdtem megszokni az éhséget, lassankint belébutultam ez állapotba, a munka-keresést is abban hagytam, a lábam nem birta többé a lépcsőt járni.

Éjjeli tizenkét óra felé már egészen természetesnek találtam, hogy holnapután rólam irnak a lapok. Öngyilkosságra nem is gondoltam! minek a fáradság, mikor a nélkül is ugyanaz az eredmény?

Körülnéztem s láttam hol vagyok. A muzeum tájékán, egy oly városrészben, a hol ritkán fordultam meg. Éjjel talán soha még.

Mintha idegen városban volnék. Sajátságos -132- szük, de ragyogó tiszta utczák. Mindenik ház egy-egy monumentális palota. Olyik ódon, mint azok a budai épületek, melyeknek falaiba emléktáblák vannak: „Szelepchényié volt ez a ház…“

A modern paloták is régi stilre voltak épitve. Szolid matéria, nagy kőkoczkák, óriási czimerek, hét és kilencz ágas koronák alatt.

Láttam, hogy ez mágnásnegyed. Itt laknak Magyarország zászlósai, azok az urak, a kiknek minden perczükre egy körmöczi arany jövedelem esik.

Minden perczre egy arany! ez a gondolat lángolt: nem maradt alatta hamu, irigykedés. Nem tudtam többé se irigykedni, se vágyakozni.

Pedig mindenféle vágyaknak itt volt a legkülönb táplálékuk. Itt hol minden ház, mind azok a nagy üveges ablakok ki voltak világitva. A kapuk is majdnem mindenütt nyitvák, finom prémes bundában öles portás áll a küszöbükön. Itt igazában most kezdődik az élet, most, a mikor az enyém elvégződni készül.

Csak bénult sejtelmem volt arról az életről, a mi a vasrostélyos, de ragyogó ablakokon tul most folyik. Esznek, vagy ettek és nem fáznak: az bizonyos s ez elég, ez a legtöbb, valóságos tündéri élet. A boldogság legfőbb modorára, a szerelemre gondolni eszem ágában sem volt. Én miattam szeretkőzhetnek is! -133-

Keresztül-kasul jártam ezeket az utczákat. Nem lehetetlen, hogy meg akartam szólitani valami portást: adjon egy darab kenyeret. Nem is tudom, miért nem tettem meg s miért rohantam ki egyszerre ebből az illatosnak tetsző palota-tömegből, egyenesen a komor muzeum tar kertjének.

A kert vasrácsai, jó magas, stilszerü vasrácsok, azok tetszettek meg. Megtapintottam egyet, s ugy találtam; alkalmatos.

A lovarda kivilágitva, előtte a tért equipageok foglalják el. Vagy száz nagy hintó mindmegannyi égő lámpással, fülhegyig bepokróczozott kövér lovakkal. A bakon fényes czilinderü kocsisok, inasok ezüstsujtásos ruhában, vagy komoly uras feketében.

El nem tudtam képzelni: mi van itt. De egyszerre a lovardából erős katonazene hallatzott ki. Tánczmuzsika, de nagyon is hangos.

– Mi van itt? – merészkedtem megkérdezni egy kocsist, a kinek nem volt leborotválva a bajusza.

Kémény füstölgött az épület érczlova mögött: -134- ez a hely fütve van. Ha csak megmelegedhetem benn: akkor is üdvösség.

Besurrantam. Lakájok, cselédek, inasok, sajátságos külsejü öreg asszonyok, egy igen fiatal, álmos, világos szemü, szőke lány állták el utamat a fülkeszerü kis foyerben. Nem láttam tőlük semmit, csak a körönd ragyogó padmalyát s fönt az erkélyen a katona-muzsikusokat.

A mint mind jobban-jobban előre tolakodtam: annál hevesebben csapott meg valami illatos meleg, a miről egyszerre egy kertre, vén várkertben, ibolyától kék mezőre emlékeztem… Tavaszkor, régen.

Füszerszámos meleg levegőtől megkáprázott szemem előtt ragyogott fel a tündérséges látvány, télnek büvös rege-világa.

– Ezek báró-, gróf- és herczegkisasszonyok! – magyarázta az álmos szemü leánynak a sajátságos öregasszony.

Nem is lehettek mások. Kiváltságos személyek, kiváltságos alakok. Hosszu uszályu, szines ruháikban, magasra fésült hajaikkal – egyik-másik fehérre volt porozva – egészen mások voltak, mint a közönséges nők. Az elmult századokbeli fiatal királynék és herczegkisasszonyok -135- nem haltak meg, itt vannak, mosolyognak, kaczagnak, fecsegnek, száguldanak büszkén, merészen. Piros vér foly az ereikben, a nekihevültség rózsaszinre festi szabályos kis füleiket, peluche tiszta arczukat.

Vér! Hogy lehet itt vérre gondolni! Olyan emberfelettiek ezek itt, hogy talán nem is vér által élnek. Vagy ha igen, vérük nem olyan közönséges folyadék, mint a többi asszonyé.

Csak vér? Nem vér az, hanem akarat és gyönyör, a mi szerte árad az arany pihés ragyogó tarkókon, redőtlen nyakakon, a márvány ragyogásu homlokok alatt. A paripa is egészen más állat alattuk. Mintha szellem, eleganczia, büszkeség volna bennük, a mig karcsu hátukon az urnő reng bátran, merészen, vidáman.

Láttam, tudom, igéző egy feketeruhás lovagló asszony. S itt a gázlángok sárga világában, világos atlasz, bársony és szatin kosztümjeikben, táncz-zene mellett toporzékoltatva lovaikat: harmincz-negyven együtt.

Ez mámoritóbb mint az éhség, álomszerübb, mint a hatvani-utczai palota álma, nyomasztó, kinzó, – boldogitó regevilága télnek.

A hölgyek négyesre sorakoztatták lovaikat. A rendező magas sárga lován megszólalt:

A négyes zenéjét rázenditette a zenekar -136- s egyszerre nem tudom hogyan, nem tudom, nem láttam, honnan, férfi-lovagok termettek elő s kolonba álltak.

A zászlós urak, az arisztokráczia. Itt egy miniszter, ott egy hires ellenzéki vezér. Az ismerős öreg grófok olyan ruganyosak voltak, mint a fiatalok. Fiatal huszárönkéntesek olyan gangosak, mint a fiatal paripáik.

S azok a ragyogó rokokó vagy még régibb dátumu ruhák. A lila-barettok alatt azok a halvány tatár arczok. A magyar tipusu homlokok, nagy ritkán a magyar szó is…

Hátam mögött az öreg mesterasszony magyarázgatott a szőke lánynak. Egy libériás erősitgette a fehér hálófőkötője felett fekete kapizsont viselő asszonyság szavait:

– Annak a vörös urnak van egy szobája: padmalya, padlója, falai: csupa tükör…

A sógorné, császárnői alakjával elvágtatott előttünk. Utána néztem, a mig csak láttam.

A körönd közepén lassitotta kisfejü almásderesét. Majd galoppra kelt. Egy magas, kopasz gróf követte. Olykor olykor hátra mosolygott. Aztán megindult mind sebesebben. A zene ütemére emelkedett nyergében, lázas ruganyossággal. Majd minden ütem nélkül, szinte vadul, mintha repülne, olyan magasra elollódott. Nem -137- lehetett tudni, lova csapott-e ki a sorrendből vagy ő maga kényszeritette kitörni. Ugy látszott ő maga, mert még mindegyre suhogtatott a kantárral, sőt előre hajolva nyergében, lábait odaszoritva paripája testéhez egészen kieresztette azt.

A rendező hiába kiabált, a zene harsogott, a kvarcz homok csillogott, porzott az érczpaták alatt. A mámor rendetlenné tette az uri rendet. Idős, fehérhaju, de üde arczu hölgyek a nagy közös páholyban, teájuk melett nekihevülve ültek… Leányaikat féltették-e vagy arra gondoltak, hogy nekik itt kell ülni, mert a hajuk fehér…!?

A császárnői alak ép előttünk lassitotta meg a lovát. Csak a nedves szemén, a vérpiros ajkán látszott meg az izgalom. Arcza sápadt volt mint a fejfájósé.

A mint megállitotta lovát, a lovaglómester feléje lovagolt. Csoportok vették körül. Kivétel nélkül urak.

– A férjét ismerem. Angolhonban vadászik-e még? – kérdé a mesterasszony.

A hátam mögött elvégezték, hogy ez a csodálatos asszony örökké özvegy marad. -138-

Még lökdösődni is mertem, a mint otthagytam a jó meleg helyet, hogy meglássam még egyszer.

Magányosan lépett ki az utczára. Egy ur akarta követni, de angolul mondott neki valamit, azt hiszem azt, hogy ne fáradjon.

A kocsik között megmozdult egy nagy fekete hintó s eléje hajtatott. Egy lámpa alól néztem, mint száll be kocsijába. Inas nem volt a bakon s a kocsisnak nem lehetett leszállania, mert a lovak nyugtalankodtak.

Nem tudta kinyitni az ajtót s szétnézett ember után. Nem volt ott senki, egyedül én, tekintete egy másodperczig rajtam nyugodott.

– Köszönöm! – mondá szárazon s fellépett a felhágóra. Ujból rám kellett néznie.

Láttam, hogy megremegett, pedig este nem látszott ugy a kopott-szakadt szegénységem.

Nem, nem félt tőlem, sőt mosolygott rám -139- s féllábbal a kocsi lépcsőjén, reám mutatva, felszólt a kocsishoz:

Éreztem, hogy szemem könybe lábbad, de azért jól tudtam, mit csinálok, a mikor borravaló elől eldugtam a kezemet…

És aztán? Az az ébredés nem volt-e álom? S mindaz, a mi ezután történt velem: nem káprázatos téli-rege csupán?…

ERZSIKE HERCZEGNÉ.

Erzsike herczegasszony éppen lepéket kergetett a hunyadi várkertben, a mikor megjött Veneziából a kelengyéje, bivalyos szekéren, csörgős öszvéreken. A kastély ólmos ablakának fiókján kidugta szép fejét Szilágyi Erzsébet:

A lovagtermet, a zöld márványoszlopost – a melynek tulajdon olyan illata volt, mint egy templomnak – kellett kinyittatni, hogy beférjen mindama temérdek drágaság, a melyet az udvari cselédek összevásároltak; nyolczezer dukátért csengő aranyban, meg ötezer dukátért hitelre, mert nem vittek magukkal készpénzt elegendőt. A velenczei doge állt jót Hunyadi Jánosért: «Mondjátok meg – mondta – akár a San-Marcot odaadom nekie hitelbe!»

A terem sötét bolthajtásait arany, meg piros, nehéz brokátok, az arany és ezüst minden szinével megvilágositák. Kiszedtek, kiraktak apránként mindent, legelsőbben egy kis kristályüveg poharat, ebből fognak már inni -144- Erzsike herczegasszony és az ő esküdt ura, Mátyás, a Hunyadi. Kézről-kézre adták ezt a csudálatos szerszámot, maga Hunyadi János is megnézte, befogta a kérges kezébe. Előkerültek azután igazgyöngyből fűzött, ezüstből szőtt párták, tigrisbőrből cserzett, égszinkékre festett czipellők. Össze-vissza: hattyutollas fehér bársony párnái egy teméntelen nagy ágynak, a melyet sárkányfejek tartanak vala, de rá csillagos égként drágakővel, zománczczal kirakott, lilaselyemmel kibéllelt baldachin borul. És a mi legdrágalátosabb az egész kelengyében, kiszedték végül a csipkébe göngyölt menyasszonyi ruhát, a mely valami bizantinus királynénak készült, de mert nem birta az apja kifizetni, rajta maradt az olasz kereskedőn, a ki utolsó polturáját, egész vagyonát rávarrta és éhezve várta, ha férjhez menne valamelyik gazdag fejedelem lánya.

Erzsike herczegnőre a köntöst nyomban rája adták. Fejére a pártát maga Szilágyi Erzsébet tűzte föl. Az ezüst tükört két fráj állitotta elébe. Mint egy madárka, a virágos bokorból kikandikáló, úgy nézett ki meghajlott kis feje a roppant drágaságok közül. Szűz kis testére erőt parancsolt, hogy össze ne rogyjék, szemeit lehunyta, vékony ajkait összeszoritotta, ugy állott ott a nászruhában, a tizennégy éves teremtés, magát megadva, egyet se mosolygva. -145-

– Most kéne, hogy lásson az urad, királyi menyecske! – mondá Szilágyi Erzsébet.

És levetkőzvén, vékony ujjaival közönyösen megtapogatta a kincsek egyikét-másikát és miután az estvéli imát együtt, mint rendesen, elmondták, aludni tért Barbara dadussal.

Julius hév fehér éjszakáját, a kert gyönyörü illatát beeresztette a dadus a szüz-asszony szobájába; az ágyas-ház ablakain a csillagoknak is vala szabad betekintésük. – Az erkély alatt hét fecskefészek, mind a hétnek a gazdái be-bejártak, egyet csicseregtek, azután elszálltak. Erzsike kinyujtotta utánuk a kezét:

Megfogódzott a vizfogó griff fejébe, egészen kihajlott az ablakon és ugy nézte az éjjelt, a mely olyan pompás volt, annyival szebb volt, mint otthon Stiriában, hogy megrémült és még sem tudott elválni tőle.

Barbara hivta aludni; a nagy ágyat már ide beálliták, meg is vetették, rózsaolajjal be is szagositák. A dadusnak nagy gyönyörüsége tellett benne, dicsérte erősen, megtapogatta -146- minden izét, a lepedő közepére ezüstből himzett kardot megnevette.

Erzsike ijedten bámult rá a nász-ágyra; mintha félne tőle. A földön akart hálni, de dadus a lámpást eloltotta, erőnek erejével levetkeztette és a karjába fogva, bele is fektette. Aztán leült az ágy szélére, hogy a mint szokott volt, mesélne egy keveset.

– Hagyd a tündéreket, Barbara – mondta az asszonyka – az emberekről beszélj nekem. Azokról éppen olyan keveset tudok én! mondod-e, tudod-e, hallottál-e róla, hogy megjön az én uram?

Olyan félelemmel ejtette ki azt a szót, hogy «uram», mint a hogy kis fiuk, a mikor sárkány-kigyóról beszélnek. Talán a fogacskái is vaczogtak belé. Pedig tudta, hogy neki azt szeretnie kell, az apja ugy parancsolja, az Isten ugy követeli. Csufat gondolni róla bűn, a miért lészen nagy elkárhozása. De a mikor mindig oly rosszakat hallott róla és minden hozzátartozójáról, apjáról, anyjáról, Lászlóról a bátyjáról, a kinek szintén jegyese volt már egyszer. Emlékszik rája, az volt.

Két fekete hattyut kapott az apjától, mindjárt vitte a kerti patakba, kaczagott. Az anyja jött utána, mondta: «tudod, Erzsikém, hogy -147- férjhez mégy messzire, tul ezen is, tul azon is, Erdélyországba. Kéret téged a magyar kormányzó menyének, a László fiának.» Akkor nevetett ezen, éppen bele lépett a kilenczedik évébe. Azután osztán kapott két hamuszin sólymot és az anyja mondta: «nem vagy már menyasszony, Erzsike grófkisasszony!» Egyszer oszt’ behivták az apja eleibe, a legbelsőbb szobába; ott valának valamennyi Cilleyek, grófok. Szólt az apja: «Férjhez mégy leányom, a Hunyadi kisebbik fiához, a másikhoz. Alá is irtalak, el is jegyeztelek!» A mamája sirt akkor, magához fektette az ágyba és éjszakán át magához ölelvén, forró könyeiben megmosdatván, mondta: «Kis lányom, édes szép kis áldozati bárányom! Hogy neked el kell vándorolnod idegen országba, idegen emberhez! Azért hogy apádat ne bántsa a magyar vajda, azért, hogy ragyogjon családunk neve!» Tanitgatták aztán, hogy jó legyen, okos legyen, legyen méltó dicső hivatásához. Sőt egy darabig a vőlegényét is dicsérgették neki, a mig apja egyszer csak azt mondta: «nem adlak, dehogy is adlak ahhoz a Belzebub fiához, ahhoz az ichneumonhoz, a rézorru főnökhöz!»

De kevés vártatva még is csak odaadta, megirták az esküvő levelet, jött kétféle pap, sok nagybajuszu magyar ur, őt is megeskették az urával. És az ura nem volt ott, az urát -148- nem látta még soha, kegyetlen-e avagy jószivü, komor-e vagy játékos, nem tudja, ugy hallotta, hogy nagy rőt haja van és zöld szemei, és hogy neki itt kell feküdnie vele egyedül ebben a kietlen ágyban, ebben a kriptában.

Barbara nem tudott arról semmit, hogy Mátyás elindult volna már Budáról. Inkább azt hallotta, hogy ősz is lesz akkorra, a mikor eljön megülni az igazi menyegzőt. Későlte is az időt:

– Aranyos szép herczegasszonyom, majd meglássa, milyen jó igazi asszonynak lenni. Nekem is volt uram, szép szőke szakálla volt és sárga haja verte a vállát; megölelt.

– De én beszélgetni akarok. Mondj el nekem dadus, a mit csak tudsz, mindent. Én is tudok valamit, volt nekem egy barátném, a karinthiai grófkisasszony. Ő beszélte, hogy összeeskették az urával, a brandenburgi Lothárral, nyolcz éves volt a lány, tiz éves volt a fiu. Egész éjszakán át bujósdit játszottak, aztán a Lothár elment tanulni. -149-

– Dadus, dadus, – sugta az asszonyka – az Isten irgalmazzon nekem, én nem szeretem az uramat!

Igy telt el az egész julius. Erzsike herczegné küldte haza a fecskéktől az üzenetet, hogy nem bir ő itt megszokni és gyenge teste nem birja többé lelke nagy áldozatját, pedig egész éjszakán át is elimádkoznak a dadussal. A fecskék a hirt megvitték, de magyar fecskék voltak, nem értették meg őket a más nyelvü országban. Nem jött érte senki, nem jött érte senki. Sokat sirt ezért magában, egészen belezöldült, de a bús orczáját nem mutatta másnak, csak Barbara dadusnak. Mosolygott, a mikor Szilágyi Erzsébet kellemeztette előtte a fiát és elpirult, ha az öreg vajda megcsipte képét és mondott neki valamit, biztosan vidámat, az ismeretlen, haragos magyar nyelven. Igérte neki, hogy ne féljen, eljön már az ura.

Föl-fölijedt éjjel Erzsike herczegné, nem aludt egész éjszakákon által. Fáradt lett, beteg lett, nappal is feküdnie kellett, egész ágynak esett. A doktorok hiába doktorozták, hiába eresztettek egy zsidót is a házba. És hiába izent a fecskéktől, hogy: «én itten meghalok», feleletül még csak levél se jött rája. -150-

Hanem hozta egy poros futár a budai várból, az ura izenetét, meg az ajándékát, egy diófa ládikába zárva. Cziműl föl ez vala irva: Adassék e levél Hunyadi Mátyásné tulajdon kezébe. Belül a foglalatja pedig ez volt:

A diófa-dobozban pedig volt egy bábu, talpig selyemben, egy kis szopós baba. Óra tik-takolt a szive helyén. Aztán egy játékkorona, királyné fejére való, vékony és könnyü arany-pléhből, aztán egy keszkenő, csókolódzó hollók voltak ráhimezve.

Fogta a beteg herczegasszony a levelet és az ágyban elolvasta, megnézte még egyszer és a párnája alá tette. A babát odafektette maga mellé, a koronát pedig Barbara rátette urnője szőke fejére, ugy feküdt az ott benne. A himzett keszkenőt a forró ajkára helyezte.

Valahogy nem félt többé az ura megjövetelétől, inkább várta félelemmel, lázzal, nehéz ábrándokkal. Faggatta a dadust, mikor jön, jön-e már? Vele foglalkozott nappali lázas álmaiban, -151- beszélgetett hozzá, kérlelte, hogy ne bántsa, fogja szeretni, nagyon szeretni fogja.

A csillagok is elbucsuztak, a lombok is elmentek, a fecskék is elutaztak, szeptember lett. Erzsike herczegné mozdulatlan és eszméletlen, de még élve feküdt az illatos nász-ágyban; mellette a baba, fején a korona, száján a nászkendő. Nem hallott, nem látott, csak a mikor végre dübörgött a hid, megnyilt az ajtó és belépett azon Hunyadi Mátyás. Megismerte, kérte jöjjön közelebb. Megkérlelte, a miért nem szerette eddig. És arcza, mint a lehullott levél, átpirosodott egy csókra. Még egyet kért, de nem tudott visszaölelni, mint a hogy a dadus mondta. Aggódó szemeire ráborult sürü pillája, szomoru ajkait most mosolyra csucsoritotta.

Az ura fogta a kis halott kezét és könyezett. Ott állottak körülöttük mind és sirtak. Kapisztrán, a barát, mosolyogva fölboritotta a herczegasszony teritőjét és reá mutatott. – A bábut ölelte az félkézzel, szelid homlokán ragyogott a korona, ajkai körül a szerelem igéretének mosolya fénylett.

– Ne könyezzetek, ime nézzétek, egy boldog asszony, kinek fájdalom nélkül vagyon gyereke, kit ölel; bün nélkül koronája, és szerelmes ura, a kiben nem fog csalódni soha. -152-

Délután volt és hideg idő, reggel hó esett és a havasok felől jön az éjjel is. Tegnap még arany almával volt teli a fa, reggelre pedig belepi a zuzmara. Barbara dada bevette magát a magyar cselédek közé a konyhára, fázott. Sirt egyet, beszélt egyet:

– Ha csak jobb idő lett volna a szegény kis urnőm sirbatételére. Ilyen hidegben! A kegyelmes Isten várhatott volna, hogy szegényke az almavirág-nyilást meglátta volna.

TARTALOM:

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉJSZAKA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.