The Project Gutenberg eBook of Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról

Author: Kálmán Mikszáth

Release date: March 19, 2013 [eBook #42372]

Language: Hungarian



*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ IGAZI HUMORISTÁK: CIKKEK A MAGYAR NÉP HUMORÁRÓL ***


E-text prepared by Tamás Róth, Albert László, and the Online Distributed
Proofreading Team Europe (http://dp.rastko.net) from page images
generously made available by the Google Books Library Project
(http://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the the Google Books Library Project. See
      http://books.google.com/books?id=SHxHAAAAYAAJ





Mikszáth Kálmántól.

AZ

IGAZI HUMORISTÁK.

CIKKEK A MAGYAR NÉP HUMORÁRÓL







1879.
Nyom. Endrényi Lajos és társánál Szegeden.

EZEN KÖNYVEMET AJÁNLOM

AZ ÉN

SZELID CSENDES FALUMNAK.

A SZERZO.




ELOSZÓ.

Nem azért ajánlom pedig könyvemet az én csendes szülofalumnak, hogy ott
valaki megvegye s még tetejébe el is olvassa. Ha a nótárius ur sorba
venné ujjain azokat, akik a betühöz értenek, bizvást zsebre tehetné az
egyik kezét.

Nem vesznek ott meg egyéb könyvet, csak kalendáriumot, azt is
százesztendost, mely azonfölül, hogy az unokák unokáinak is mutatni
fogja az idojárást, egyszersmind összeköttetésben tartsa oket az égi
hatalmasságokkal is, mivel a százéves naptárnak imádságos könyv az egyik
fele.

Hanem azért ajánlom nekik ezt a könyvet, mert tolük tanultam, ami benne
van.

Ha van benne valami érdemes az az övék.

* * *

S van benne.

Mert sok könyv mutatja már ezt a nemzetet karddal kezében. Jó katonának
mondja mindenik.

Sok könyv figyelte már meg fájdalmait, bajait, mutatja sirva, festi
türve; látjuk daczolva, ránczba vont szemölddel. Férfias mindig.

Lássuk most egyszer pongyolán mosolyával. Naiv akár egy gyermek.

S ez a mosoly a tükör, melybol igazi szépségben tündöklik vonzó arcza.

* * *

Jó kedve morzsáit szedegettem össze, - kevés fáradtsággal.

Jártam a rónát, a hegyeket s mikor a busongó nóta, mely az ország egyik
szélétol a másik széleig szolgálja a sziveket, elhal az ajkakon... szelid
humorban csöppen el a fájdalomból, az ami még megmaradt.

Csintalan szavakban dugja ki körmeit a dévajság.

Játszi naivsággal szólja el magát az együgyüség.

S még az is szeretetreméltó.

* * *

Mivelhogy azonban még sem voltam mindenütt s könnyen megeshetik, hogy
amit némely nemes helységrol elmondtam, az annak zokon eshetnék vagy
hogy nem is hitelesen van róla leszabva, az akkor, - egyszer mindenkorra
kijelentem - a szomszéd faluban történt.




HUMOR AZ UTCÁN.


_God_ made the country, and _man_ made the town.

_Cooper_.


Régi példabeszéd, hogy a magyar embert az isten jó kedvében teremté és
talán igaz is. E népben mindig volt humor. Az isten alkotásánál jó
kedvének felét neki kölcsönözte s abból aztán jut mindenüvé, a megye- és
országgyülési termekbe, a temetokbe sot még az utcára is.

A fölvett cimhez ragaszkodva csak keveset szólhatunk az egyszerü
falukról, hol minden duzzad az üde költészettol, hol az utcákat
keresztül-kasul egyforma cégtábla- s fölirat-nélküli alacsony házak
szegélyezik. A humor ha ide téved, beletemetkezik a költészetbe, lemond
önmagáról.

Fölirat csak a templomon látható és a korcsmán néhol, mert közönségesen
elég ilyen szegény helyre cégérül a póznára kitüzött boróka-csutak is.
Kényesebb falukban "Becsali", "Gondüzo", "Betekints", a furfangos neve a
csárdáknak, s ha külön föliratjuk van, az sem valami különös dolog; már
a gyerekek is ösmerik; régi, kopott biztatása a korcsmárosoknak, hogy:
"ma pénzért, holnap ingyen."

Ezenkivül nyomatott betüt már csak a biró házán látunk a fekete táblán,
melyet nem azért csináltatott maga a tekintetes vármegye, hogy
nevetségül szolgáljon; meg a falu végén a nemzeti szinüvé elomozditott
oszlopon, hol azonban nem találtatik egyéb, mint a nemes község
becsületes neve a hozzátartozó vármegye nevével egyetemben.

A faluk architecturája mind különbözo, de jelentéktelen módositásokkal.
Néhol a tüzfal-homlokzatokat szeretik, mélyedéssel valamely ájtatos kép
számára, (legalkalmasabb ember erre szent Flórián); másutt ezek helyére
cifrázott deszkázat jo, mig ismét másutt leér a zsupfedél karimája egész
a ház szeméig, a két ablakig, mely közt legfeljebb a tulajdonos nevének
szines kezdobetüi ékeskednek. Csak elvétve pompázik koszoruban, módosabb
koépületeken olyan büszke mondás, mint Tarjánban:

"Ezt a házat épitette Fazekas András Itt helyben A saját erdejébol
hozott fából."

A magyarokénál sokkal szebb és jellemzobb a székely házak fölirata:

  "Öröm és békesség a bejövoknek, áldás a kimenoknek!"

mely aztán nagyobb világosság okáért következo vendégszereto verssel
egészittetik ki a tulipántos, szélesfejü szegekkel kivert kapun:

  "Ha nincs itthon a gazda, itthon van a népe,
  Legyék itthon az is mind, ki e kapun lép be."


Mióta már a székely portáján is finánc és adóvégrehajtó jár ki s be,
azóta nincs értelme e soroknak s kezdenek az uj kapukról lemaradozni.

E helyen kivánom megjegyezni, hogy nemcsak az épitészeti izlés változó
falvainkban, hanem, ugyszólván a gondolkozás is. Más mesék, más
közmondások, különbözo észjárás jellemzik az egyes helységek népét. Ezer
meg ezer apró vonásban mennyi a humor! Szinte sajnálom, hogy e tárgynál,
mint a kerethez nem tartozónál át kell suhannom. Csak futólag emlékezem
meg az ebeckiekrol, hol közös lévén a harangláb és harang, ráiratták az
oszlopra, hogy a harangszó fele a lutheránusokat illeti. A pinci
embernek, a legszegényebbnek is gyönyörü lovának kell lennie, az
istálóját épiti elolre cserépfedél alá, faragott kövekbol, mig a
formátlan lakóház szerényen lapul hátra roskadozó fabordáival szegényes
nádkalapja alá: azért is mondják a pinci emberre, hogy nagyot hibázott
amiért "nem lett ló." A jámbor zsélyi lakos I. Napoleon észjárása után
indul s abban találja ambitióját, ha minél több gyermeke van; a világért
sem mulasztaná el akár szóbeszédben, akár irásban oda bigyeszteni a neve
után, ha teheti: "Én Csúz Ferenc, hat neveletlen gyermek atyja." Már az
óvári palócban nincs ily tökéletlen hiuság, mint igazi bocskoros
nemeshez illik, az egész világot fumigálja, házat is csak azért épit,
hogy télben legyen hova tenni a melegito kemencét, mert a hideg a nemes
embert is fogja, s ha fölirattal látja el, akkor is mit neki a
keresztény idoszámitás, elég ha oda jegyezi az utódoknak:

  Épité Kéry Pál de eadem,
  A restoráció utáni tavaszon.


Nagyon sajnálom, hogy nem még harmadéve télen irtam e cikkemet, mert
akkor módomban lett volna a kis-ujfalusiak hires föliratát
gyüjteményemhez csatolni. Azóta fájdalom, elolvadt, amibol világosan
bebizonyitható, hogy a nemes eloljáróság nem járt el teljes
bölcsességgel, midon az emlitett, emberemlékezet, óta elo nem fordult
kemény tél (négy ember fagyott meg Kis-Ujfaluban) megörökitését akként
eszközlé, hogy az e célra begyült összegen kihozatván a városi vésnököt,
miután kotáblára már nem futotta, egyhangu megállapodás folytán, a falu
közepén lévo nagy jégtáblára vésette ki a nevezetes eseményt ékes
versekben örök emlékezet okáért.

De ha ez elenyészett is, maradt még nevezetes fölirat Kisujfaluban H.
hires malmán, melyhez a folyamot fölfelé vezette. Rengeteg pénzébe
került s még ki is gunyolták. Erre szól hát büszke válaszul:

  "Ezt a malmot csinálta
  Ezékiel de Harcsa.
  Ahogy csinálta, ugy megcsinálta."


Elég eredeti, de nem olyan elmés, mint az inámi kocsma homlokzatán ezen
eszmetársitásból eredt felirat:

  Ennek a falunak "Innám" a neve.


Ugyancsak az inámiaknak van a falu végén egy pléh Krisztusuk a
keresztfára szegezve, kinek az illeto piktor, kopjával átvert vérzo
szivét a jobboldalára festette. Akadtak olyan müértok Inámon, kik idok
jártával rájöttek e hiányosságra s hogy a hibás müvet kiigazitsák,
vasvillával átszurták a pléh-kép baloldalát is. Most már tökéletes.

A szent képek, kápolnák nagy divatban vannak különösen katholikus
helyeken, ugy hogy alig van falu anélkül. De e sok közül egy sem járta
ugy meg, mint Bolyk, hol a határ végpontján közköltségen épitett diszes
kápolna egy késobb elvesztett határigazitási per miatt a szomszédos
karancsi határba került. Biz ezen nem lehetett segiteni máskép, csak az
alábbi fölirattal:

"Adatik tudtára mindeneknek akiket illet, hogy ezen érdemes Szent Vendel
ámbátor a Karancsiakénak látszik lenni, nem az övék, hanem a mi
határunkat orzi innen."


Most már ezek után átjöhetünk a csendes, együgyü, boldog falukból, a
lármás, fényes, fovárosi utcákba, hol a humorba, melynek kinyomatát
keressük itt is, elméncség, élelmes fortélyosság, humbug és reclam
vegyül. Itt selyemben jár a poezis, a humor pedig tricotban, csörgo
sipkában, vagy - meztelenül.

Az ilyenekhez kevés közünk van. Cikkünknek bár "Humor az utcán" a cime,
még sem lehet föladata mindazt fölölelnie, amit a humor iránt érzékkel
biró kedély az utcán föltalálhat. A lóbálódzó cintányéroktól kezdve a
borbély-mühelyeken, le egészen a hatványozott életnagyságban ábrázolt
kifliig a pékboltok ajtóin, mindenben akad egy-egy szikra azokból a
gyarlóságokból, melyeket a sors az emberek közt szétosztott s éppen mert
senki sem mentt tolük, szeretetreméltóan tünvén föl, kárhoztatás helyett
mosolyt fakasztanak.

Köteteket lehetne irni arról, ami anyagot az utca szolgáltat a humornak,
de amiért majdnem kizárólag a föliratokra szoritkozunk, maga a tárgy
gyakorlati oldala fejti meg, mely nem annak bebizonyitására irányul,
mennyi sok minden nevetséges fordul és fordulhat elo az utcán nálunk (az
ugy történik mindenhol), de összegyüjtvén nehány jellemzo vonást, nem
egészen érdektelen bepillantást enged e kevésbbé jelentékeny oldalról is
- sajátságainkhoz.

Mint föntebb megjegyzem, semmi közünk a meztelenségekhez épp ugy nem,
mint az együgyü vagy a helyes irással farkasszemet nézo föliratokhoz;
még kevésbbé lehet föladatunk az olyan jeles föliratokkal foglalkozni,
mik monumentális épületeken és müveken lehetnének, mint azt
Spanyolországban találhatni, nem csak az épületeken, de még az egyes
iparcikkeken is, s bizony nem kár a fáradtságért, mert alkalmasint
megteszik a magok szolgálatát. Meg nem állhatom, hogy legalább kettot ne
emlitsek. Egy dom fölirata a következo:

  Az ég kapujánál cipot árulnak,
  Mert az angyalok mezitláb járnak.


Költoi és humorteljes figyelmeztetés arra, hogy e falakon belül kell
végzodnie a hiuságnak, mely a templom kapujánál ismét utját fogja állni
a kijövonek. Még ennél is szebb a spanyol kardra vésett verssor:

  "Ok nélkül ki ne huzz, becsülettel tégy a hüvelybe!"


Nekünk kevés van ilyen, de ha lenne, sem tartoznék tárgyunkhoz, mert nem
ered közvetlen a néptol, melynek humorát keressük az utcán. Bizony nem
kis föladat az most már a fovárosban, mióta a müizlés, divat, ildom és a
terjeszkedo müveltség kiszoritotta az oszinteséget, az os eredetiséget,
a gondolkozást pedig megesztergályozta simának.

A régi szállodák helyén, melyek az állatvilág erosebb fajait képviselték
(Tigris, Két oroszlán, Arany sas, Fehér ló, Vörös ökör, Hattyu, Kecske,
Fehér farkas stb.), az apróbb állatok a kereskedo elemhez tartozván
(füszerkereskedés a fekete kutyához, a mókushoz, a vörös macskához, a
jeges medvéhez stb.), ma már aristocratikus nevü hotelek uralkodnak, a
cégek föliratai is kifogástalanok s unalmasak; mind ugy jelennek meg az
utcán, mint egy jól nevelt gentleman a salonban, begombolkozva csinosan,
kimérten, szabatosan, vigyázván, nehogy kelleténél többet vagy
kevesebbet, vagy valami illetlent mondjanak a közönségnek, melynek
figyelmét vannak hivatva fölkölteni.

Különösen igy van ez a világvárosias arcu belvárosban; hol legföljebb
egy-egy Teleky-dijra pályázó poéta ajkán villanhat föl kétkedo mosoly,
ha szeme a következo tartalmu hirdetésbe botlik a füszerkereskedés
ajtaján:

  "Száz arany egy poloskáért!"


Ezt bizony könyebb találni, mint drámai cselekményt.

Távozva azonban a czivilizátió központjától a külvárosok tömkelegébe,
ott még mindig föltaláljuk a gyógyszertáron gyermekkori ismerosünket,
Aeskulap apót kigyós botjával. Feje fölé a soroksári utcában a következo
tréfás annonce-ot tette ki az agyafurt gyógyszerész:

  Szép falusi paraszt menyecskék számára kapható legjobb
  minoségben:
  Egy lat "valami" két garas.
  Egy lat "tudják mi" három garas.


S nincs olyan gyönyörü paraszt menyecske széles e környéken, aki rá nem
jönne, hogy ez a "pirositó" meg "fehérito", s nehéz megállnia, hogy be
ne tekintsen abba a nyalka boltba, hol ilyen "finuman" beszélnek.

Ha az igazmondáshoz szokott vidéki ember idevetodve - keresztül izzadja
valamely kanikulai napon a király-utcát hol egy ilyen fölirat biztatja:
"nincs többé melegség"[1] s ha aztán befordul véletlenül az István-térre
s azt látja, hogy ott "Pénz becsületszóra" kináltatik, majd egy
kanyarulatot csinálván kijut az országutra, hol a hirdetés szerint:
"Ócska-ruhákért ujak adatnak", bizony eltelhetik hálával a szive, a
derék iparosok iránt, kik igy gondoskodnak arról, hogy az emberiség
hiányt ne szenvedjen semmiben.

A bennszülött már ismeri e hangzatos humbugot s szivesebben olvassa
ennél még az együgyüségeket is. Van az is.

Egy nagy zöld táblán beteg ló és ökör ábrázoltatik, a ló alatt ez
aláirással: Duska Mihály, az ökör alatt: Duska Pál, legalul: baromorvos
testvérek.

Jobb ennél a hirhedt szerecsen-utcai fölirat a vendéglo ajtaján:

  "Jutányos ételek és petyegtetett kiszolgálat."


Hát ez ugy eshetett, hogy e sorok alkotója a német "pünktlich" szó után
indulván, a szótárban ugy találta, hogy az magyarra forditva annyit tesz
"pontos... petyegtetett." Nos, neki jobban tetszett a "petyegtetett."

Különben a korcsmákba a fovárosban is nagy eloszeretettel veszi be magát
a humor. Rokonfedél alatt van itt a kedélyesség hajlékában.

Az "Utolsó Fillérhez" cimzett bormérés ajtaján a Szondy-utcában:

  "Aki hatvan évig borommal él,
  Az ilyen vendégem sok esztendot megél!"


Az alábbi vörös betüs fölirat az "Arany veréb"-nél a legujabb költészet
terméke; igazi korrajz:

  Bejött a liter
  Elment a hitel.


Elrettento például szolgál a bornemiszszák számára a "Vörös alsóhoz"
cimzett korcsmán Budán a következo versbe foglalt figyelmeztetés:

  Ó-Budán a ludak nem ittak csak ettek
  És mi történt? Egytol-egyig kidöglöttek.


Hasznos orvosi tanács ez is egy pálinkamérésen a stáció-utcában (közel a
Jókai házához, melynek mélyedésében évek óta egy katholikus szent
morphondirozik, nem átalva, hogy a gazdája kálvinista):

  Jó a pálinka reggel,
  Igyunk hát egy üveggel.


Az sem utolsó dolog, hogy van a kerepesi-uton egy lebuj-csapszék, hol
elore kell fizetni az étel-ital árát, nehogy megszökjék vele a vendég, s
hol a kés és villa maradandósága iránt táplált óhajtása a korcsmárosnak
akként nyer kifejezést, hogy az asztalhoz láncoltatik, hanem azért ott
künn zöld borostyán koszoruban a következo cimet viseli e látogatott
mulatóhely:

  "Az bizodalomhoz."


No de elég a korcsma-költészetbol ennyi, s hogy unalmassá ne váljunk,
tán e cikkbol is.

Még csak azt a budai lakost kivánom fölemliteni, ki azt iratta föl a
kerti házának falán levo napóra fölé:

  Óra pró nóbis.


Biz ez plágium Aszalayból; hanem az meg már éppen kriminális itt
Magyarországon, ahol már a kétférjuség is tiltva van, amit a Terézváros
egyik boltfirmáján olvashatunk:

Singer Ferenc és Társai nejének Wolf Marinak kereskedése.

Érdekes pendantja ennek a király- és Petofi-utca sarkán e fölirat:
Katharina Engl divatnokereskedés.

Mind e föliratok, melyekbol izelitoül e nehányat kikaptam, ma-holnap a
haladó izlés és civilizátió lomtárába kerülnek, hogy ujaknak adjanak
helyet. Meglehet, hogy ezekben is lesz humor, de az nem ilyen lesz.
Meglehet, mondom, mert a civilisátiónak, célszerüségnek és izlésnek is
vannak kedélyes hajtásai. Nekem legalább nagyon mulatságos az a koldus,
ki a nemzeti szinház palotája mellett tartja állomását s hogy magát a
sok hiába való beszédtol megkimélje, egy pléhtáblára, melyet kényelmesen
a falnak dolve, magasra emelten tart a járó-kelok szeme elé, ezt iratta
izléses aranyozott betükkel:

  "Kérek egy krajczárt!"


S most végzem cikkemet azzal, amit innen kihagyni lehetetlen; egy
fölirattal, mely nagy, fekete emlék-oszlopon pompázik ott, hol Kont és
Hunyady vére folyt s szentelt meg minden porszemet, a Szentgyörgy-téren:

  G Hentzy . . . . . hir starb den
  Opfer-todt für . . . . . Vaterland.


Valamennyi között ebben van a legkeserübb humor.




HUMOR AZ AKTÁKBAN.


A tekintetes szolgabiró ur meghallgatván az ügyes-bajos feleket, s nem
tudván hirtelen kitalálni az igazságot, azon biztatással kergette haza
oket, hogy majd máskor igazit a dolgon, s hogy a tényálladékot el ne
feledje, addig is egy görcsöt kötött a zsebkendojén.

Ez a "görcs" volt valószinüleg az elso pörakta a magyar törvénykezésben.

Késobb azután bejött az "instancia." Tanultabb emberek irásba foglalták
a felek sérelmeit s a biró nem volt kénytelen a nagyfenekü beszédbol
saját eszével kihalászni a dolog velejét, oda volt az teremtve
kifogástalanul, itélhetett belole kénye-kedve szerint. Még késobb
megszületett az "indorsata" is, ami azért történt, hogy az
itéletkihirdetésre összegyült felek be ne piszkolják a "kancellária"
padlóját, melyet a szolgabiróné asszony nagy perpatvar közt sikáltatott
meg minden szombaton. Mi szükség nekik azért idejönni, a biró odajegyzi
az itéletet az istancia hátára, (ami még mellesleg azért is jó, mert el
nem felejtodik), aztán haza küldi nekik, hol megexplikálja a nótárius.

Ebbol a korból már sok humoros indorsata maradt ránk, de legeredetibb
valamennyi közt egy komárommegyei foszolgabiróé, ki egy különben tiszta
adóssági keresetre a következo itéletet hozta:

  "Liquidum est debitum, solvas ebatta Punctum."


Mely itéletet a fölsobb biróság is jóváhagyott a "ebadta" szó
kivételével.

Egy, e századbeli német könyv akként ismerteti igazságszolgáltatásunkat,
hogy, ugymond, kétféle igazságszolgáltatási közeg müködik hazánkban, az
ugynevezett "herumreisenderek" és a "megyeházban könyöklok." S ez igaz
is volt, amennyiben a szolgabirák beutazván járásaikat, utközben csak
ugy a kocsiülésrol diktálták az itéleteket, miket senki sem foglalt
jegyzokönyvbe, de amiket azért a felek sokkal pontosabban megtartottak
mint ma.

Jóllehet a modernebb törvénykezési rendszer csak 1848, s kiváltképpen a
Bach-korszak óta vert gyökeret, a nagyobb perek már elobb is rendesen és
irásban vitettek; tág tere nyilik tehát a velünk született eredetiségnek
és humornak ezidokben - ha ugynevezett "stylus curialis" pókháló gyanánt
át meg át nem fonja s mintegy egyenruhába nem öltözteti az os
gondolkozást.

Annyira kaptafára van verve minden ügyirat, hogy a pedanteria a komikum
határáig megy: a "végzés" egyetlen periodusból áll és kezdodik a "minek
utána" szón; a "kötelezvény" a "melyszerint"-tel; az "idézo végzés" a
"minek folytán"-nal szalad ki a biró tekintetes pennájából; a "kurrens"
(körlevél) elso szava "meghagyatik", a "bizonyitványé" a "hítelesen
valljuk" mig az "adás-vevési szerzodés" a "mi alólirottak"-ból
folytatódik s (hogy az akkori idok hivatalos irályával éljünk mi is)
utjában a Ts. Ns. vármegye auctoritásához conveniens decorum teljes
terminus technikusokat s számtalan ékes participiumot ölt magára.

Oly kiirthatlanná vált ez a hivatalos nyelvezetbol, mint a szerb tövis
szántóföldeinkrol. Még maga a parlament sem mentt tole; mert hát mi
lenne az ország méltóságából, ha nem e szavakkal kezdodnék minden
interpellátió "tekintettel arra?"

Tagadhatatlan, hogy minden nemzet hivatalos nyelvének vannak sajátságai,
Angliában csak ugy mint a legmiveltebb Franciaországban elüto az
okmányok irálya az irodalmi termékekétol, de ezen elüto sajátságok
leginkább a terminus technikusokra szoritkozván, sehol sem culminálnak
annyira az érthetlenség szándékos hajhászatában s sehol sem ellenkeznek
ugy az élo nyelvvel mint nálunk, hol pedig erre a legkevesebb szükség
van, mivel maga az irodalmi nyelv sem tér el a népétol, hanem abból
meriti nemcsak erejét, de szinét, üdeségét is.

Kötetnyi gyüjtemény áll rendelkezésünkre a bureau-irályából, hangosan
kiáltva reform után - s már maga ez megérdemelné, hogy tért szenteljünk
neki e tárcában, ha bizonyosan nem tudnánk, hogy a bureau-k nyelve, mint
maga a gondviselés, örök és változhatlan s ha cikkünk szük kerete
különben is nem akadályozna boven idozni minden vele összefüggésben álló
tárgynál.

Legfölebb nehányra szoritkozunk; mino pl. az abauji sérelmi fölirat, hol
a "kormány önkénye egyensulyának vasbotja" ellen panaszkodik a
türelmébol kifogyott municipium; vagy azon itélet, hol az arculütés
(tekintettel az elokelo állásu egyéniségre, akin megesett)
"szemkáprázati képen-kapománynak" iratik udvariasan körül.

Az sem utolsó e nemben, amint az orvosi hivatalos irályt mutatja be a
feledhetlen Nyári Pálunk holttestérol fölvett látlelet, melyben a bal
lábszáron "csont folytonossági hiány mutatkozása" van constatálva.

Ember legyen, aki ebbol kiérti, hogy a lábcsont összezuzódva egy helyen
kivált.

Itt azonban nem hagyhatom érintetlenül, hogy ily gyötrelmes
kifejezésekre sok esetben kényszeritve volt azok alkotója, mint pl. a
kékkoi szolgabiró, ki a következo rendeletet intézte a kürtösi biróhoz:

Minek utána a Mrokár János tulajdonát képezo kertben levo kertben
találtató kertben gazdátlan malacok kárt okoztak azok gazdáját
kikutatván hozzám bekisérni szoros kötelességének ismerje.


Ez pedig ugy történt, hogy Mrokár Jánosnak volt egy nagy, liciummal
körülvett kertje, melynek egy negyedrészét vetemény-ágyas és virágos
kertnek használván, tisztességes zöld sorompóval látta el. Nehogy
azonban hozzáférheto legyen az ott föl s alá szaladgáló gyermek-hadnak,
még a tulajdonképpeni kertben is külön rekesztéket készitett a finyás
káposzta palántának... Hát bizony ebbe hatoltak be a pokolra való,
gazdátlan malacok.

A külföldön alig találjuk ennek nyomait. Ami van is adomaszerü. György
angol király itélete, ki az élethossziglani fogságra itélt rab
kegyelem-kérvényére ezt irta: "tiz évet elengedünk büntetésébol" inkább
egy ügyesen kigondolt rebus a büntetésnek a királyi szó értelmébeni
kiszabását illetoleg. Nem sokkal áll erosebben hitelesség dolgában a
Zürich-cantoni törvényszék ama ismeretes itélete sem, mely a háztetorol
leesett Stab Ulrik elleni kártéritési követelésében következoleg
intézkedik:

"Minthogy Stab Ulrik leestében az utcán meno Blir Jakabra zuhant, ki,
mint azt örökösei igazolják, a szenvedett sérülés és ijedtség folytán
szörnyet halt, az általuk inditott pör akként oldatik meg, hogy az
örökösök közül bármelyiknek jogában áll a háztetore fölmenni s a
csodásan épségben maradt Stab Ulrikra lezuhanni."


Hiteles azonban és jellemzi a francia könnyed szellemet egy nagy rendori
kihágást elkövetett fiatal müvészno ellen kiadott következo szövegü
rendorminiszteri rendelet:

"Lola Montez csintalan, rosz gyermek. Negyvennyolc óra alatt hagyja el
Párist."


De ez csak egy! Bezzeg itt nálunk nincs fogyatkozás s akár a
végtelenségig nyujthatnók az aktákban eloforduló humor fölsorolását, ha
az egyáltalán érdem lenne itt, hol a nádori mennyezetes széktol lefelé
egész a fakó kalodáig a humor szeretetreméltó derüje önt el mindent, s
hol nem az a mesterség, hogy mit irjak e fejezetbe, hanem az, hogy a sok
közül mit ne irjak bele.

Az erdélyi diéta paragrafust hoz Apafi Mihálynak, hogy amit o nagysága
az ország dolgában ebéd után végez, - az ne numeráljon semmit.

A kálvinista pap igy állitja ki (maliciából-e vagy meggyozodésbol nem
tudni?) az evangélikus benszülött keresztlevelét az anyakönyvbol:

  "Vallása: tót; nemzetisége: lutheránus."


A szolgaias bureaukrata félszemü fonöke utlevelében, nehogy azt
megsértse, ily ékes udvariassággal jegyzi meg e körülményt az illeto
rovatban:

  "Az egyik szeme távol van!"


Hát még a táblabirói igazságszolgáltatás a maga sajátságos
világnézletével, nagyuri kedvtöltéseivel, naiv furfangjával, soha ki nem
fogyó kedélyességével!

De nem is szükség ily messze visszamennünk; csak hat évvel is ezelott
(még ipamnál is) nem volt sem index sem napló; a tárgyalási napok
legföljebb a Nemzeti Kalendáriumba jegyeztettek föl ilyenforma
sorozatban:

  Május 10-én, Ilonka leányomnak születésnapja.
  " " Nagy Ferenc igénykeresete Pap Katalin ellen.
  NB. Pap Kata két malacot felejtett a konyhában, becsukatom.
  Ugyancsak Máj. 10-én: lejár a Krubis-féle váltóm.


Ha aztán, ami sokszor megtörtént, a Gyuri gyerek idoközben elhányta a
naptárt, szükségképpen megakadt az igazságszolgáltatás gépezete a
vármegye egyik részében, a vesztegeto Pap Kata nem lett becsukva s az
igényper elintézve.

De ott, hol rendesebben ment, sem sokat jártatta eszét a szolgabiró,
hogy az igazságot a törvény betüibol kutassa; józan esze szerint
szeretett itélni. Amint aztán bejött az a szokás, hogy az itéletet
indokolni kell, képzelem, mily nagy alkalmatlanságot okozott az a
tekintetes uraknak, már t. i. a simulékonyabb természetüeknek, mert az
igazi telivér táblabiró ha engedett is a kénytelenségnek, könnyen
elvetette a gondját, mint azt az itélo táblánál most is folyamatban levo
19,247. sz. percsomó elso birósági itélete mutatja, melyben alperes
köteleztetik fölperesnek kétszáz forintot fizetni:

Indokok:

"Mivel hogy fölperesnek az alperesnél erosebb igazsága vagyon."


Sokkal jellemzobb a következo:

Brüll Jakab kanizsai lakos órgazdaságon kapatván, kárvallott alperes
panaszára a megyei esküdt igy itélt:

"Brüll Jakab megfizeti a kárt duplán. Punktum. Bortos Ferenc r. sz.
esküdt."


Brüll nem elégedvén meg az itélettel, magához a foszolgabiróhoz vitte
azt; aki meg is változtatta menten:

"Brüll megfizeti a kárt duplán: eddig helyben hagyom, a "duplán és
punktum" szavak közé azonban beszurandó a következo helyreigazitás "és
huszonöt botot kap."

Fenyéry Tamás foszolgabiró."


Legkülönösebbnek tünik föl B. Ferenc szolgabiró sententiája:

"Fazekas János ámbátor lopott, nem büntetheto meg, mert dühös ember és
egy faluban lakik velem."


A fölsobb forum ezen itélet alá a következoket jegyezte:

  "Indokaiból helyben hagyatik."[2]


Ugyancsak e biró az alábbi itéletet hozta két kéri menyecske ügyében:

  Egyik eb, másik kutya. Probátum est.


De ki gyozné mind fölsorolni! Száz meg száz humoros itélet van, mely
hosszadalmasságánál fogva, ismét sok olyan, mely untató tényálladéka
nélkül - közölhetlenné válik. De nem csak itéletek, hanem az okmányok
egyéb válfajai is bo anyagot nyujtanak.

A keleti marhavész megszüntetésére kiküldött megyei bizottság, (mely
magát röviden "Marha-bizottságnak" nevezte) furfangos tanácskozmányainak
aktái a gyarmati levéltárban; a lévai csizmadia-céh hatóságilag
jóváhagyott alapszabályai, miknek, 35-ik §-a szerint áldomások
alkalmával a fiatalok tartoznak józanon maradni, hogy az öregeket
hazavezethessék; vagy a ladányiak mentegeto irata, hol tizenegy ok
adatik elo, melyeknél fogva a méltóságos foispán ur átutazása
alkalmával, dacára az alispáni rendeletnek, nem harangozhattak, megannyi
jeles példányok. Ez utóbbiból álljon itt a hetedik ok: "minek utána a
nemes városkának egyetlen harangja sincsen."

Mind e humort pusztulóban hiszi az ember, az uj perrendtartás, a
teljesen képzett birák és hivatalnokok, a modern törvénykezés és
közigazgatás következtében, és szinte sajnálattal gondol eltünésére még
e neki nem való helyrol is.

Pedig fölösleges busulni.

Egy e napokban a vallásügyi miniszteriumhoz érkezett folyamodványra,
mely e szavakkal kezdodik: "Dicsértessék a Jézus Krisztus!" ezt irta oda
egész kedélyességgel a kálvinista irodatiszt:

  "Mindörökké, ámen! Ad akta."


... No ahol még a száraz bureaukrata is igy humorizál, - ott nem fogy ki a
humor sohasem, ha tüzzel, vassal irtják is.




A MAGYAR NÉP BOGARAI.


Szegény jó magyar nép, olyan gazdag a te nemes szived költészetben,
szeretetben, hogy még a teremtés mostoha férgeinek, a bogaraknak is jut
belole.

Amennyit az isten megvont tolük, annyit pótol vissza a nép hitté
izmosodott költészete. Hivatal-osztogató kedvében, ha már vicispánnak
vagy szolgabirónak nem választhatja meg az impozáns külsejü
"szarvasbogarat", megteszi a "bogarak királyának", ki Gergely napjának
éjjelén éppen éjféltájban gyülést hirdet az apróbb bogaraknak és
férgeknek, s ott határozzák el, hol, melyik határban pusztitanak az
idén, melyiket hagyják meg...

A rovarvilág tehát, mint eféle nagy és félelmetes hatalom, nem is
részesül amugy összeségben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes
tisztességesebb personái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben
érdemesit rokonszenvére.

Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét,
hanem egyébként valóságos Rontó-Pál, s csak az apró kacsa, libajószág
állhatja, mikor már lenyeli. A "zsizsik" is csak olyan, hogy fojtanák el
a magvát a "szú"-éval egyetemben. - mert még a "fülbemászóban" is több
az emberség ezeknél.

Nem, nem, ezeket nem tudjuk szeretni, de gyülölni sem tudjuk: nem
üldözzük, nem pusztitjuk, szabadon röpködhetnek, mászkálhatnak. Hadd
éljenek az istenadták, ha már a jó isten ide teremtette közénk, de a
becsületbol, szeretetbol és kitüntetésbol ne illesse oket semmi.

Összes gyülölete azok ellen fordul, akiket nem ide hozzánk teremtett az
isten, hanem csak ugy származtak be, mint a civilizátió. Ezek az
indigénák a nép hite szerint a "sváb-bogár", a "muszka-bogár", a légy és
a "cseh-bogár" a poloska. Már ezekkel aztán örökös hadilábon áll a
nemzeti géniusz sugallatából népünk apraja-nagyja. Századok óta folyik a
rettenetes irtóháboru ellenök, s mégis mindig marad az utódoknak is
öldökölni való.

Franciaország falvaiban a határok egyes düloiben mutató táblák vannak
fölállitva a kormány intézkedésébol, melyeken föl van jegyezve a
kártékony és pusztitandó, valamint a megkimélendo állatok és rovarok
neve, nem egy helyütt természettani magyarázat kiséretében. Nálunk
mindez fölösleges. A népies költészet, mely körülszövi a bogarakat, édes
testvére a tudománynak s kerülo utakon siet annak ölelésére.

Az "aranka-bogár" az a mesopotániai elátkozott király által orzott
gyürübol egy kipattant darabka, - mely mint az eleven ezüst elkezdett
futni a fösvény király földjein, rétjein keresztül s a merre átvonult,
elpusztult a vetés, a fü. Ezer esztendo óta átjött Mesopotániából ide s
itt garázdálkodik a gyehennára való. Aki mennyit agyonüt az
elszaporodott fajból, annyi negyedórával röviditi meg az egykori király
millió esztendore szabott kové - átkozását.

A "hangya" is nemcsak hogy szorgalmas, mint egy leégett tót falu,
nemcsak hogy a felhot huzza le nagy szárazság idején, ha egy csomóba
verodik, de a tojása nélkül berekedne a dal a fülemülének pici torkában,
mert mint teszem azt, a vasárnapi zsoltárokhoz nyers tyuktojás kivánatos
a rektor uram gégéjének, az o éneklo kis szájának is jussa legyen
ezekhez a morzsányi tojásokhoz.

Az "aranyos-diszélynek", a cincérek fajtájának, a "koris-bogárnak", mely
az emberi testen fehér hólyagot huz, a merre magába szivja annak a
"gonosz vérét", mindnyájának meg van a hivatása, hogy szintén nehéz
elbillenteni a mérleget, vajjon halálra méltó-e inkább, vagy pedig
szelid elnézésre.

De bezzeg nem igy van a kedvenc bogarakkal. Ezeket mythosz veszi körül
és a népkegyelet orzi.

Ott van pl. az "isten tehenkéje." Lapos, piros-falú, feketepöttyes
rovar. A tavasz elso mosolyára mászik elo a falusi házak foszlott
vakolata és vályogrészei mögül. Van a gyerekeknek örömük bennük, de hát
mit ér, ha bántani nem szabad, nehogy az istenke megharagudjék. Mivel
bizonyára annak is méreg lehetne az, ha a tejelo jószágában hiba esnék.
Magok az öregek is, ha olyan helyen járnak, hol az isten tehenkéi
legelnek, óvatosan illegetik a lépésüket, nehogy eltapossanak, ha egyet
is.

De ha egészen az égé az emlitett hosszukás, piros bogár, a "földi
mennyország" szolgálatába is jutott egy ilyen szinü teremtmény, a "hét
pöttyes böde." Formás, gömbölyü mint a piros bogyó, hét pety van a hátán
s nagy hivatalt visel: o a szerelmesek üzenet vivoje. Szófogadó,
hüséges, titoktartó szolga a Katinka-bogár, (mert csak igy nevezik) még
eddig nem adott okot panasz-szóra. A leány vagy legény tenyerébe veszi
és elmondja neki nyájas, kéro hangon:

  "Jó Katinka-bogár
  Ereszd szét a szárnyad
  Vidd el az én szeretlek szóm,
  Vidd el sebbel, vidd el nyomban
  Dél, keletre vagy nyugotra
  Oda, hol a galambom van."


A Katinka-bogár megérti a kérést. Kezdi ide-oda nyujtogatni a csápjait,
egyet-kettot lepked végig a tenyér lapályán, egészen a körmökig. Ott
aztán megáll, mintha gondolkoznék, majd hirtelen elhatározással a
rubintos szárnyak fölfelé emelkedoben szépen ketté válnak, mint a
széthuzott függöny s láttatni engedik kifelé kapaszkodó patyolat
bélésüket... egy halk rebbenés s a kis rovar röpül... megy az üzenettel.

Ha jól eltalálta az irányt, nagy megnyugtatás az a szereto szivnek, - ha
meg elhibázza, nyilván elkanyarodik majd...

Az anyatermészet azonban nem csak a fiatalság bolondságaihoz vet vállat,
hanem becsülettudón gondoskodik az öregekrol is. Az o számukra ott a sok
"keresztes pók" mind megannyi Orlice professor.

A keresztes pók született mathematikus és "a nép lutristája." Egy
befotteshez hasonló alaku üvegbe betesznek apró papirszeletekre irt
kilencven számot. A póknak most már kötelessége közülük kiválasztani a
szerencséseket, melyek a legközelebbi huzáson kijönnek. De van is hozzá
ideje és elég kombinativ tehetsége. Az ilyen tudós munkához szükséges
lévén a magány és elvonultság, a jámbor pókot az üvegbe zárják, ki aztán
- mit is tehetne szegény egyebet? - megadja magát sorsának, s csakhamar
hálót eresztvén, lassankint fölhuzogatja bele a szükséges mennyiségü
számot t. i. ötöt. Több nem kell. Megtette pályafutását, mehet, - a
számok pedig a lutriba vándorolnak, s ha a szerencsehuzó fehérruhás
leány még igazán ártatlan, ugy hogy a keze más numerusokra nem siklik,
bizonyára "pirosan" jönnek ki.

Ámde micsoda még a pók tudománya a "diszély"-éhez képest?

Nem hiába jár aranyos ruhában: országoknak sorsát, az egész jövendot
elore tudja. Amely esztendoben szórványosan jo, kolera lesz akkor, ha
nagyon zöldbe játszó a szine, jól fog a gabona fizetni, s mikor
elszaporodva jelenik meg, mérget vehetni rá, hogy háboru lesz.

Testalkat, fény és tekintély dolgában hitványabb ugyan a csillogó
"szentjános-bogár", de azért ha öntudatlanul is, nagy szerep jutott
neki: o nép doktora. Aki valamely évben eloször páratlan számu napon
látja fényleni, annak betegsége lészen: olyan bizonyos az, mint a
tizparancsolat, nem mulasztja azt el a világon semmi. De akinek szemébe
páros napon ötlik, annak ugyan nem lesz abban az egész esztendoben csak
fejfájása sem, még ha a fejét beverik is.

De minek bogarásszak tovább? hol érjem végét a hosszu sorozatnak? A
"pézsmabogár" szárnyainak büvös erejérol beszéljek? Titokzatos, homályos
csoda az! Ha porrá törve a megszeretett leány ivó poharába kerülnek, az
a leány megtanul viszontszeretni: viaszszá lesz a szive, játszani lehet
vele. Csakhogy a pézsmás bogár szárnyainak csupán ugy van meg az ereje,
ha halva találtatik, még pedig nagy boldogasszony éjszakáján, elso
kakaskukorékoláskor.

Vagy a temetoben lakó félelmes külsejü "sirbogár"-ról szóljak? A külso
nem határoz; jó derék bogár az, hirt visz a halottnak, a rögös hant
repedésein át kedves, itt hagyott övéirol. Mindent, de mindent elmond
neki igazán, ugy amint történik. Honnan veszi, honnan tudja? Hát bizony
ugy tudja, hogy késon este elomászik a temetobol a faluba, hol a
rovarország dalnoka a "tücsök" énekel. Annak megérti a dalait, melyekbe
össze van foglalva az egész család aznapi dolga.

Világosan következik ebbol, hogy amely házban olyan az élet sorja, hogy
a megtisztult halottakat megpiritaná odalenn, ott ugyan elteszik láb
alól a fecsego tücsköt, de bezzeg megbecsülik a jó emberek. Egyhangu
dalait, melyek dudolásnak sem járják meg, egészen megszokják. A
családhoz tartozó házibarát o, szerény, igénytelen, a szoba valamely
szögletében, vagy a küszöb alatt szorul meg, s mikor az est homálya
megnöveli a magány komorságát, a néma csendben dalának szárnya támad, s
mint egy tündérrege, ugy ringatja el a benne mélázót.

De hát mind ezt csak s nép érti meg, érzi át. Az uri familiáknak másféle
a házi barátjuk. Az urak, a tudósok gombostüre szurkálva, üveges
fiókokba zárják a szegény bogarakat, melyeket csak a nép tud megbecsülni
élve. De háládatosak is értte. Amint láttuk, sok ügyes-bajos dolgát
elvégzik.

S ez a jó egyetértés, melylyel egymással élnek, lélekemelo és költoi. A
föld legnagyobb teremtményei magukénak vallják a legapróbbakat,
foglalkozást nyujtanak nekik és gondot viselnek rájuk; csak
egyetlenegyet fumigálnak, csak egyetlenegy rovarkát enged át a bokezü
magyar nép az elokelo világnak, "az uri asszonyok bogarát" - a bolhát:
hadd jusson nekik is.

Mintha bizony az uri asszonyoknak a bolhán kivül is nem lenne elég
bogaruk.




NÉPIES ÉSZJÁRÁS A TUDOMÁNYBAN.


Mondhatnám humornak és bizvást oda tehetném cikkem cimeül megforditva
is: "tudomány a népies észjárásban", mert a magyar ember eredeti,
zamatos s bizonyos furfanggal vegyült gondolkozását gyakran épp ugy
magába olvasztja a tudomány, mint viszont a tudományt amaz. Fölváltva
jelenik meg majd a szakismeret a magyar észjárás humorteljes mezében,
majd a laikus észjárás a tudomány kothurnusában.

Látszólag kisszerü e tárgy, de mindenesetre érdekes, s azonkivül, hogy
élénk világot vet a nép mély fölfogására, életrevalóságára és hirhedt
természetes, józan eszére, egyszersmind kiegészito része e néhány
cikknek, melyet humoráról irtam.

Ha elgondolom, hogy népünk észjárása itt-ott a tudomány magaslatáig ér,
szinte kedvem jo meghódolni az elavult táblabirói hencegésnek: "a magyar
ember minden tudományába beleszületik."

Igy gondolkozhatott rólunk Mr. Hawring angol utazó is, ki 1836-ban
kiadott könyvében két lapot szentel az itt látott "kendertilló"-nak,
mely - ugymond - egyszeruségénél fogva bámulatos s már régen az o, e
célra szolgáló mesterséges és költséges gépük elott divatban volt. Két
ábrában rajzát is adja, valamint elragadtatva szól azon fakilincsekrol,
melyeket egy, az ajtón keresztülfurt lyukon kiszolgáló madzaggal
kormányozhatni s a végén igy kiált föl: "e nép találékonysága és eredeti
fölfogása rendkivüli, s ha nekik hagyjuk föltalálni ama gépeket, mik
Nagy-Brittaniának köszönik lételüket, azok bizonyára egyszerübbek és
tegyük hozzá célszerübbek lesznek."

Az "elmélet" és "gyakorlat" közti különbség éles megjelölésére,
legképzettebb államférfiaink egyike a néptol kérte kölcsön "hires
érv"-ét, hogy azzal parlamenti elleneit lefegyverezze:

"Ha hét veréb ül egy fán és abból kettot lelövünk, a kérlelhetlen
elmélet szerint még öt maradna ott, de valóban egyetlen egy sem marad,
mert a többi elröpül."


Egy, a nép által könnyedén odavetett okoskodás ez, mely után lehajolni
nem szégyen senkinek, mert a nép észjárásától miért ne erosödhetnék a
tudomány is, mint ahogy egyenlon nyeri tápláló erejét az édes
anyaföldtol a cserje, a fü és a koronás tölgy.

Érdekes bepillantást hagy a nép hatalmas logikájába ama másik érvelés
is, mely azt mutatja, természetesen itt is öntudatlanul, hogy nem
mindenütt áll meg a tudomány és szokás által fölállitott rendszer és
logika.

"Ha egy szekér találkozik tiz szemben jövo szekérrel, látszólag az lenne
az igazságos és célszerü, hogy az egy szekér térjen ki a tiznek, - de
tulajdonképen a tiz térjen ki az egynek, mert a tiz közül egyik-egyik
csak tizedrészét vállalja el azon nehézségnek, mely ellenkezoleg az
egyes szekérre háramolnék."


De nem mindenben dob ily eroteljesen keztyüt a tudománynak, hanem azzal
a legtöbb esetben egy uton halad, csakhogy a saját módja és esze
szerint. Külön csillagászata, külön geometriája van, órát, gazdasági
tudományt, számtani szabályokat stb. csinál magának. A mértföldje pipa
számra van fölosztva, a dél akkor van, midon árnyékát átlépheti s
gazdasági szabályai az egyes naptári szentekhez füzvék: A "Mindszentek"
bevetve találják az oszit, Servác, Bonifác, Pongrác megkiméljék fagytól
a gyümölcsöst, "ha fénylik a Vince, teli lesz a pince",
gyertyaszentelokor, ha a nap fénylik, a medve visszamegy odujába, tudva,
hogy hosszu, hideg tél lesz, - többet ér egy májusi eso Bécsnél stb. A
hyppologia, geologia sem ismeretlenek a nép elott. A csikó leendo
termetét aszerint méri meg zsinórral, hogy amilyen hosszu az elso lába
bokájától kezdve a lapockáig, olyan hosszu lesz öreg ló korában a
lapockától fölfelé. Ha a boka a patától messze esik, akkor vége annak,
sohasem lesz belole jó futó; ha ellenben e testrésze módos és vékony,
megfogja állani a sarat. Korát, valamint a többi állatokét is
csalhatatlanul fölismeri a fogai után.

De ki gyozné mind elosorolni ama példákat, melyek bizonyitják, hogy bár
különbözo uton, a nép észjárásával, a tudományos ismeretek mezejére ér,
bár megvallom szinte csuszva négykézláb és a naivság az utitársa, de ez
itt nem jöhet szóba, s a legkevésbé sem lehet becsmérlés tárgya, annál
is inkább, mert az alábbi példa (mely pikans és érdekes voltánál fogva
megérdemli, hogy a simetria rovására is, kissé terjedelmesebben és
szinezve adjam elo) éppen azt igyekszik demonstrálni, hogy sokszor maga
a szaktudomány is kimerülten és elbágyadva az egyszerü észjárás ölébe
menekül:

"Balassa Jánosnak, a "doktorok doktorának", elokelo betege volt, egy
sugár termetü, gyermeteg, üde arcu, fiatal orosz grófhölgy, nagy, epedo
fekete szemekkel, mikben a szüzies szemérem és ábránd bübája égett
együtt. Csupa tüz, csupa szellem, csak a kezei voltak hidegek, mint
hazája, és dermedtek, mozdulatlanok, mint a halotté.

Az orvos elküldé a a szklenói fürdobe, hogy ott naponkint öt órát üljön
nyakig bekaparva forró homokba. A csodatevo szklenói föld visszaadja
majd kiaszott kezeibe a meleget, az életet, a vért, mely ujra keringni
fog a leszáradt, összezsugorodott erekben.

A szegény leány engedelmeskedett a rendeletnek, de csak azért, hogy
csalódva térjen vissza a világhiru orvoshoz. Az édes hazai föld megvonta
az élteto csókot, a meleget az orosz föld szülöttjétol, - o tudja miért...

Balassa ezentul is keresett gyógyitó eszközt tudományában, könyveiben,
tapasztalataiban, rendre meghiusult minden kisérlet. A holt kezek nem
akartak fölmelegedni, megmozdulni!

Végre föléledt a tudósban a magyar ember az o eredeti észjárásával s egy
utolsó kisérletre szánta el magát. A szép grófleányt magához kérette
anyjával, de csak egyedül vezeté be elfogadó térmébe, hol tanitványai
voltak összegyülve: csinos, szemenszedett gyerekek, saloniasan kicsipve,
amint nekik elore meghagyta.

A leányka egy félénk tekintetet vetett lopva feléjük, aztán fülig
pirulva tartott a másik szobának.

- Nem kisasszony, mondá a tanár eléje állva, itt fogunk maradni;
tanitványaim elott értékesiteni kivánom e kórt azzal, hogy helyenkint
magyarázatokba terjeszkedem.

- De uram...

- Semmi de... Itt és most én rendelkezem; ön engedelmeskedni fog - mondá
szigoruan s a remego gyermeket kezénél fogva, általa nem értett nyelven
mondá a fiukhoz fordulva:

- Ide nézzenek önök! Minél szemtelenebbül, annál jobb.

Azoknak nem is kellett sok biztatás.

A tanár egyre fecsegett összevissza, mintha magyarázná a kórtüneteket,
mialatt egészen a földre hajolt s megfogván a fodros selyem szoknyácska
szélét, emelni kezdé azt följebb-följebb...

A leány fölszisszent dühében és kiáltott, tiltakozott, majd pici
lábaival rugdalódzék, de az orvos vasmarka megakadályozott minden
actiót, s a szoknya óvatos, kimért lassusággal egyre följebb vándorolt,
kibukkanni engedve az igézetesen szép idomu bokákat.

Oh hogy nézett oda az a sok éhes szivü fiu!

A szüzi szemérem kétségbeesett harca tükrözodött le a gyönyörü
leányarcon: majd elsápadt, majd rézvörös lett, majd elkékült; sikitott,
fogait csikorgatta, átkozódott és zokogott egyszerre, szégyenében,
dühében, tehetetlensége érzetével.

Az orvos mégis könyörtelen maradt. A bóditó, kinos mütét egyre tartott
és fokozódott szemkápráztató szentségtörésben.

A szemérem volt itt kihiva párviadalra!

És a szemérem meg is jelent impozánsan a kello pillanatban.

Egy irtóztató erofeszités - s az orvos érezte, hogy a karcsu teremtés
villámsebesen, mint egy jaguár lehajol, ráveti magát s élettelen, holt
kezeivel megragadja.

Az orvos diadalmas arccal ereszté el most a szoknyácskákat, s
megragadván az ifju grófno kezeit, elkezdte kifeszitve emberfölötti
sebességgel forgatni jobbra-balra, lankadatlanul, lélekzetelfogyásig,
mig nem érezte, hogy azok melegek és izzadnak.

Midon kimerülve abban hagyá, igy szólt:

- Grófno! ön visszanyerte kezeit egy kis paraszt tudománynyal. Ennyi az
egész."


Számtalan ehhez hasonló esetet lehetne fölhozni, bár nem mindig ilyen
sikerrel végzodött, mert hogy csak egyet emlitsünk (jóllehet nem
szándékunk itt a naivságnak a tudományba csöppentett komikumát
fölölelni) a pozsonyi doktor nagyon megjárta, midon látta, hogy a
kolozsvári hideglelosök a töltött káposztától gyógyulnak meg, s bejegyzé
diariumjába, hogy a "töltött káposzta orvosság a hideglelés ellen"; mert
alighogy a pozsonyi patiense még jobban megbetegedett, a dus
tapasztalatot ekként kellett módositania: "a kolozsvári embernek
orvosság, de a pozsonyinak halál."

Hasonlóan csak többé-kevésbbé érinti tárgyunkat azon bár elmés és
eredeti, de nagyon is adomaszerü fölfogás, melylyel az ujonc azért
helyezi az istent a generális fölé, "mivel annak van a legtöbb
csillagja", vagy a debreceni civis, ki a zsidó vallásról elmélkedésében
kisüti, hogy a zsidók alkamasint "azért nem tisztelik a fiu-istent, mert
az atya-isten örökéletü lévén, tole sohasem örökölhet semmit."

Annál jellemzobb azonban a veszedelmes kezdetü porosz-osztrák hadjárat
alkalmával azon népies kombináció, hogy: "legjobb volna biz az, ha most
o felsége hamarosan átiratná az összes országait a feleségére."

(A jámbor nép persze azt hitte, igy majd el nem viheti birtokait a
burkus, mint az övét nem viheti el senki, ha másra telekkönyvezteti.)

A nép józan észjárását szépen illusztrálja egy esemény az 1873-iki
kolera idejébol.[3] A szklabonyaiak látván, hogy az orvos nem képes
akadályozni a halálozásokat, a járvány ellen oly furfangosan védekeztek,
hogy lábukat, midon abban a kolera tünetei, görcs és fagyos merevség
jelentkeztek, megkötötték szorosan spárgával, térden alul, ezáltal
megszüntetvén a vég-és felsotagok közti vérkeringést, utját állták a
szivhez közeledo halálnak.

Ha az ember figyelmesen nézi a kut gémjére kötött mázsás fatuskót, a
különbözo széláramlat gyors megfigyelésére cérnára kötött tollat
(gabnaszórás idején), a kölyü szerkezetét, vagy azon módot és fogásokat,
melyeket egyes szerszámai kezelésénél tanusit a nép, melyekkel
asztagjait rakja, buzájának, gyapjának mesterséges uton sulyát neveli, -
látnunk kell, hogy a fizika, architektura stb. tanait alkalmazza meglepo
ügyességgel.

Szakértelme kiterjed itt-ott a legtávolibb és legparányibb dolgokra.
Dacára annak, hogy nem tanulta a természetrajzt, s hogy nálunk nincsenek
mutató-táblák a mezokön, mint Franciaországban, amelyeken ki vannak
jelölve a kártékony és hasznos állatok, amint azokat vagy pusztitani
vagy kimélni kell; - népünk ösztönszerüleg fölfogja ezt s a költészet
védo pajzsába bujtatja a szelidebb állat-világot.

Gyönyörü vonás ez tole! A szelid állatvilág iránt gyöngédséget mutat, a
bárányt nyájaskodásával veszi körül, a fehér nyulra bizonyos
tisztelettel tekint, a fecske szent és sérthetetlen elotte, mert az a
"Mária madara", a dalos fülemile fészkét, a kelepelo gólyát, mely
boszuból tüzes üszköt hozna a házfedélre, mind orzi a népköltészet, mig
ellenben a kártékonyakat ez veszi üldözobe.

Bámulatos tapintattal fogja föl népünk a társadalom jellemzo sajátságát
is. Egy ebecki paraszt, kire némi munkát biztam, midon a fölötte
gyakorlandó ellenorzésrol gondolkoztam, a következoleg biztatott meg:

"Ha én önt megcsalhatnám két forintig, ha biztos is, hogy nem fogná
megtudni, még sem csalnám meg, - de ha megcsalhatnám százezer forintig,
ha meg volnék gyozodve, hogy rajta kapnak, mégis megcsalnám, mert ugy
sem történnék semmi bajom."


Még tán ennél is egészségesebb logikát tartalmaz a lami tékozló
gazdaember védekezése:

Sokszor volt már szándékom takarékosnak is lenni, de nem használt
semmit. Az emberek kimondták fejemre az itéletet és azt vissza nem
veszik. Tehetek én akármit. Vegyük föl, hogy két forintot költök
naponkint, azt fogják mondani: "ni mint szórja pénzét a tékozló"; - és
vegyük föl most az ellenkezot, szigoru takarékossággal, egy garassal
érem be naponkint, az emberek akkor igy fognak szólni: "ni a tékozlónak
már csak egyetlen garasa maradt."


Soha nem festette ennél hivebben az emberi társadalom orét: a
közvéleményt, senki.

A tanuság ebbol az, hogy népünk okul és nem siket, nem vak a tudomány és
a társadalmi kérdések behatása iránt, de nem fogadja azokat be a száraz
valóságukban, hanem fölereszti a saját észjárása levében, lemálni hagyva
azok magasb jellegét.

Pars pro toto, kell még idéznem egy példát. A megcsömörlött embernek
fárasztó foglalkozást és sok testmozgást ajánl némelykor az orvosi
tudomány; a nép pedig azt javasolja: "kilencszer kilenc siron
hempergesse meg magát, nem lesz semmi baja."

Az eredmény bizonyára egy, de a száraz tanácsot csakis ugy fogadhatta el
a nép, hogy elobb átöltöztette a saját népies izlése szerint.

Ez lebeghetett szemei elott azon papnak is, ki Nagy-Igmádon következoleg
prédikált a káromkodás ellen:

"Hiveim, keresztények! Aki lop, annak megvan a maga haszna, aki
szerelmeteskedik, annak megvan a gyönyörüsége, de aki káromkodik, annak
bizony se haszna, se gyönyörüsége."


Ennek a szája ize szerinti logikának aztán meghódolt az egész falu.




A SIRIRATOK HUMORA.


Nem nekem jutott föladatul hála istennek, elsonek állitani, hogy a
nemzeteket egyes adomáik jobban jellemzik néha, mint egész értekezések.
Minden nép nagy szorgalommal igyekszik azokat összegyüjteni s alig van
irodalmi genre, melynek szélesebb és hálásabb közönsége lehetne, mint az
adomának. Mindenütt szivesen látott jelenség, a kunyhóban, a salonban,
az egyetemi tanár száraz eloadásában épp ugy, mint a parlamenti
beszédekben. A legnagyobb államférfiak nem restellik egy-egy ártatlan
adomával erositeni meg argumentumaikat, vagy megingatni ellenfeleiket,
sokszor nem is minden siker nélkül. Jól alkalmazott adoma jobban hódit
némelykor mint a mügonddal készitett szónoklati remek.

Mi magyarok nem panaszkodhatunk; egész könyvtárt tesznek ki az efféle
gyüjtemények, ami nem is csoda a par excelence adomázó nemzetnél,
melynek ugyszólván legrégibb ose, már Atilla humorral felel Róma
könyörgo püspökének: "Ha te az isten szolgájának mondod magad, én akkor
az isten ostora vagyok."

A német és francia erosebb lehet élc dolgában, de adomákban s illetve a
bennök nyilatkozó humorban bizvást vetekedhetünk az angollal. Nem merem
állitani, hogy mindazon adosmák, mik gyüjteményeinkben foglaltatnak
kizárólag magyarok; kétségtelen, hogy sokat kölcsönöztünk a
szomszédoktól is; de azt bátran lehet állitani, hogy leszámitva az
átidomitott és becsuszott adomákat, még mindig gazdagok maradunk a saját
eredeti, minden más nemzetéitol élesen különbözo adomáinkkal.

Az angol adoma nehézkes és elburkolt, a francia finom, könnyed, a
magyaré meg, hogy ugy mondjam, paprikás és zsiros. A francia adomán
mosolyogni lehet, az angolén nevetni, a mienken röhögni kell, mert nem
is jó, ha a bunkója[4] olyat nem csattan, hogy szinte hátba üti az
embert figyelmeztetoleg: "itt nevess!"

De nem célom a magyar adomáról mint ilyenrol irni; sokan tették ezt már
elottem teljes sikerrel, s különben is nem tulajdonitok az adomának oly
közvetlenséget, hogy belole tisztán lehuzhassam a népben nyilatkozó
humort, mert bizony sok kézen megy az át, mig aztán ügyes toll valamely
gyüjteménybe megfésülve, kicsinositva leteremti. Ember legyen, aki
rájojjön, honnan keze, honnan lába.

Érdekesebb, mert szokatlanabb téren kivánom bemutatni a magyar nép
szellemét és humorát, - sirirataiban.

Nagyon természetesnek látszik elottem, hogy nem azon siriratokról lehet
itt szó, miket nagy emberek márvány emlékeire nagy költok készitettek;
nem az olyan siriratokról szólok, mino például a Hugó tábornoké, kit
"huszonötévi háboru megkimélt s két évi béke ölt meg." Az emlékko szavai
szerint, sem az olyan siriratokról, mino a Pákh Alberté, vagy a Tóth
Józsefé, ki az "álmot játsza" a kerepesi köztemetoben. Még kevésbbé
kivánom összehalmozni azon együgyü ostobaságokat, helyesirási és rosz
kadencziákat, miktol a világ minden temetoje hemzseg, s mik legföljebb
azt bizonyitják, hogy a helyesiráshoz és a verscsináláshoz nem mindenki
ért.

De még azokhoz a siriratokhoz sincs semmi közöm, mik
adoma-gyüjteményekben vagy közszájon keringnek, de miknek mesterkéltsége
azon gyanura ad okot, hogy csak alkalmi megnevettetésre szánt
pasquilleok, s az adomák országába tartoznak, mino pl. Nagy János uram
sirirata, ki "született Debrecenben, meghalt hasrágásban." Vagy a hires
miskolczi csizmadiáé Kiss Jánosé, hol a mesterségesen összekeresett
rimekben van a nevetni való.

Ha az elobbieket akarnám összegyüjteni, tenném azt a "temetok
költészete" cimén s kétségkivül érdekes cikk lehetne; az utóbbiaknak
azonban alig adhatnék találóbb gyüjtonevet, mint "a halál
papirkosarából."

De kizárólag a siriratok humoráról kivánván szólani, csak annak egyszerü
elsorolására szoritkozom, ami tárgyunkkal legszorosabb kapcsolatban
kiván lenni.

A sirkövek architekturája a vallások általánosságánál fogva az egész
világon majdnem egyforma, kivévén a törököknél, hol a ko vizszintesen
van a sirüregre fektetve s szegletein egy-egy mélyedés hagyatik, hogy az
abban összegyült viz a temeto éneklo madarainak italul szolgáljon;
továbbá a kövön egy nyilás, amin az Ur angyala ki és be járhasson a
boldogultakhoz. A katholikusoknál kereszt jo az emlék fölé. A többi
felekezet, ami még a mult században is nagy mérvben folyó vallási
villongások utónyoma, nem csak nem használja a keresztet, hanem meg sem
turi.[5]

Keleti természeténél fogva a magyar is szereti a képeket és
illusztrátiókat. A falusi temetok egyszerü fakeresztjei tele vannak
ragasztva szent képekkel s magukról az izlésesebb márványkövekrol sem
maradhat el némi szokásos cifraság, szomorufüz, siró angyal, letört
rózsa, mit az illeto müvésznek ugy oda kell vésnie nagyobb világosság
okáért, hogy az angyal szemeibol akkora könnyek potyognak, mint a
lencseszem, a letört rózsa pedig mintegy félarasznyira tojétol
leesoben,... utközben örökittetik meg.

Sok nép angyalnak hiszi a halált, mely pallosával vagdossa le az
emberiséget; mások ismét sárkánynak tartják; néhol szétszórt haju
hölgynek látjuk lefestve, sötét palástban, csontos kezekkel, valami
seproféle eszközt tartva kezében. No, nekünk magyaroknak nincsenek semmi
exaltalt fogalmaink Halál o kigyelmérol. Egyszerüen sovány öreg embernek
tartjuk, kinek a nép-fantázia egy igazi spanyol-pengéjü kaszát nyom
markába, hogy azzal vegye ki közülünk a maga "adó"-ját. A meghalt
hajadont a "Halál menyasszonyának" nevezzük, mibol szintén az tünik ki,
hogy a halál sem nem vészangyal, sem nem hölgy, hanem himnemü, öreg
fickó, kinek egy régi népmese szerint a már emlitett kaszán kivül még
egy elotte ugrándozó és farkcsóváló kutya (a betegség) is szolgálatára
áll. Talán innen az a közmondás a köhögo emberrol, hogy "a halál kutyája
ugat belole."

Azon majdnem tréfás enyelgo modort, melyet a mindent fölemészto
legnagyobb hatalommal szemben használunk, kiválón jellemzi ama
népmeséinkben surun eloforduló, de különben is szokásos megszólitás:
"halál koma!" A komaságban és sógorságban élo nemzet még a halált is
komájának fogadja. Szó a mi szó, de van is valami benne, atyafiság
velünk!

Mint született lovasok, nehogy derogáljon: a halál utáni egyetlen
utunkat sem teszszük másként, mint lóháton: a "Szent Mihály-lován" s a
falusi rektornak, ki nótárius és tanitói minoségben eddig is "eszünk
köszörüse" vala, hogy utoljára még kedvünk szerint kibeszélhessük
magunkat, kötelessége bennünket megszólaltatva, mindennemü érdemes
ismerosünktol szivreható versekben elbucsuztatni.

Ha még ezután is kimaradna valami, azt majd az utódok szépen kivésetik
az emlékkore - összes titulusainkkal egyetemben.

A régibb siriratok latin nyelven lévén szerkesztve, nem a nép esze
szerint készültek s e korból csak a "Cras mihi hodie tibi" maradt reánk
és a városligeti sirko cinikus föliratával "Fuit."

Ma azonban már egy sereg magyar humoros sirirattal találkozhatunk,
melyekbol a jellemzobbeket válogatjuk ki.

Tornyos Ferenc váci lakos Pestre jövén bevásárolni, itt a lóvonatu
vaspálya által elgázoltatott s a kerepes-uti temetoben adták át az
anya-földnek. Fejfájára következo fölirat került:

Itt nyugszik Tornyos Ferenc váci lakos, meghalt Pesten. Kár volt Pestre
jönni!

A férji gyöngédség különös nyilatkozása egy másik majdnem közvetlen
mellette fekvo márványko irata:

  Itt pihen nom H. Terézia
  Meghalt 24 éves korában
  Ne busuljunk Tercsim! Hiszen találkozunk!


(A Tercsi nem is busul már. A férj pedig valószinüleg szintén nem tartja
sürgosnek a - találkozást.)

Mennyivel poetikusabb a r.-szombati utazóügynök sirverse:

  Itt pihen Kutlik Pál az én kedves férjem
  Honnan foglak várni ezentul mindennap?


A házastársi bubánat egyébiránt sok különbözo alakban fordul meg
gyüjteményünkben, melybol azonban elégnek tartunk kettot közölni. Az
ebeckei temetoben...

Itt nyugszik az urban Rigócz Katalin feleségem, ki szegény nyomorék volt
s a magam költségén temettettem el itt helyben. Egyik szemére megvakult
a bajmóci tüznél. Tegnapelott megest behunyta a másikat is. Fényeskedjék
neki az örök világosság!


A másik a pribeli kántor versezete, melylyel néhai hitvese emlékkövét
megszólaltatá:

  Mondjátok föltámad,
  De bizony nem támad,
  Neki az árkangyal
  Bizvást trombitálhat.


(Tudniillik, siket volt a megboldogult nemzetes asszony.)

Dicséretünkre szolgál, hogy nálunk sehol sem akadhatni hasonló
frivolitásokra, mino a németeknél a "trombitás sirirata" s a Hans
Frankfurteré, E helyett azonban jellemzo a naiv együgyüség:

  "Nyugodjék békével öreg Tomasek Gergely
  Meghalt az idén."


A debreceni Klió is elszólta magát:

  "Itt fekszik Nagy Pál négy élo gyermekével."


A következo is együgyüség, ha ugyan nem maliczia, a b.-jenoi erdoben
rablók által agyonvert három utas fejfáján:

  "E sirban két ember szendereg, meg egy tót."


(Az agyonvert utasok egyike ugyanis üveges tót volt.)

De e naivságok néha csak látszólagosak, mint azt a tarcsai temetoben
látjuk:

  Itt nyugszik Halina Márton
  Ki azért hólt el itt minálunk
  Mivelhogy Lestén született.
  Akkor ragadta el a nyavolya,
  Mikor az otthonvalókat.


(Hát biz az ugy esett, hogy H. Márton cséplo 1873-ban kolerában halt meg
Tarcsán, hol a járvány különben nem is mutatkozott; másnap ujra két ott
dolgozó lestei egyén került ravatalra. Ez annál is inkább föltünt, mert
julius 25-ike és 28-ika közt, midon e három haláleset történt, a
szomszéd községekben dolgozó lestei munkásokban szintén kegyetlenül
pusztitott a rémes betegség. Némi utánjárással kisült, hogy Lestén e
fönti napokon dühöngött a kolera, mibol azon következtetést vonta le a
nemes tanács, hogy a veszélyes miasmát, a halál magvát még télen szivja
magába az ember, mikor a nyáron világba széledo lestei tót mind együtt
van falujában, - s e tapasztalatának kivánt kifejezést adni a H. Márton
fejfáján.)

Van nehány sirirat, melyben eredeti fölfogással egészen helyesen
gondolkozik népünk a mulandóságról és a halál hatalmát keresztényi
jámborsággal beösmeri:

  Itt fekszik Telekes Imre mészáros
  ki az eros Toldit földhöz vágta Egerben a vásárkor,
  de a halál erosebb vala nálánál.


Jellemzobb még pedig egyéb tekintetben is a következo:

  Kukla kántor mester itt nyugszik az úrban
  Nem vala o német, sem pediglen Hurbán
  Mindétig biróval volt tusakodásban
  Mostan szépen megfér az koporsójában.
   Emeltetett ezen kövecske az restanciában
   levo párbérbol, mert adassék meg a
   rektornak ami a rektoré.


A magasabb filozófia és okoskodás nyomaira csupán egyetlen kövön akadunk
a marcali temetoben:

  Ráth Ferencz fekszik itt. Jó kofaragó vólt
  Hogy miért fekszik itt? Csak azért mert meghólt.
  Ezt a követ is még o maga faragta
  Miért? Mert nem tudta, hogy o lesz alatta.


Sok humor van az alábbiban:

  Itt porlad Pál Vincze
  Császári királyi
  Ormester és mégsem
  Tudott reterálni
  A halál elott.
  Vala o késobb a
  Falu kis birója
  Ha meg nem hal, holtig
  Az lehetett vóna
   Béke poraira!


Ott hol a humor a fönségesbe megy át, legjobban hat a lélekre. A
kerepesi temetoben a 15 éves L. Sarolta pompás márvány obeliszkjén e
meginditó sorok olvashatók:

  "Mamácska sietni fog utánad."


Leglakonikusabb azonban mégis a Bürök Marci hires cigány primás a
mohoráni compossessorok által emelt veres márvány emlékének ezen
egyetlen szóból álló fölirata:

  "Ácsi!"


Csinos ez is a várkonyi sirkertben:

  Vándor állj meg itt!
  Akárhova indultál - ide érsz.


Az sem utolsó dolog egyébiránt, hogy a varbóki nemes ember még holta
után sem enged a privilegiumaiból, mert hát dukált volna, hogy mint
elokelo persona, ne aláztassék le oda egy sorba a közönséges
parasztokkal. Halljuk magát az epitaphiumot:

Itt vagyon eltemetve, Nemes, Nemzetes és Vitézlo alsó-idai Kagylósy
István.

Ki protestál az ellen, hogy a pap nem engedte a kereszt elé temettetni,
hol hitványabb emberek is vagynak nálánál.

Élt egy hiján ötven esztendoket.


S ezzel be is fejezhetjük e gyüjteményt azzal az ismert sirirattal:

  Itt nyugszom én, olvasod te,
  Olvasnám én, nyugodnál te.


Ami variálva arra az igazságra vezet le, hogy könnyü nekünk most ezeket
a kész dolgokat összeszedni, elolvasni és kinevetni, de bezzeg nehéz
volt az illetoknek meghalni s még nehezebb a megmaradottaknak mindezt
összekomponálni.




A MEGCSUFOLT FALVAK.


De már most aztán magam is azt mondom, messze mentem kissé s még a
maradékom maradéka is érezni fogja azt a gyülöletet, amit könnyelmüen
elvetettem magam ellen nagy Magyarországon azzal, hogy nyomtatásban
beszélem ki mindazt, amit eddig a legvakmerobb ember is csak mikor már
jól közibe vágott a lovainak, mert kiszalasztani a száján, azt is csak a
falu végén.

Mert a magyar ember természete be nem veszi a gunyt, sem a kisebbitést,
s kivált az olyan megcsufolt faluban mindig oda van támasztva a vasvilla
a kapuajtóhoz.

Nem is szólnék tehát a kerek világért, hahogy nem éppen azt akarnám
bizonyitani, hogy a magyar népnek még a gunyolódásában is objectiv humor
nyilatkozik: szeretetreméltó játszi és roszakarat nélküli még itt is.

Aranyból van itt a rög is, melylyel meghajitjuk egymást.

A nép gunyolódásában, ugyszólván, soha sincs semmi sérto; valami
veleszületett ösztön megóvja a személyeskedéstol, egyéneket ritkán
csufol ki, a szegényeket és a testi fogyatkozásuakat hagyományos
tartózkodással kiméli; tréfái legföljebb az egyes népfajok ellen
fordulnak, de itt is oly alakban, mely naivságánál fogva elveszi azok
élét. Az olyan enyelgések, hogy a német megforditva huzta föl a magyar
nadrágot, hogy a tót nem ember, s hogy a cseh bundadarabnak nézte az
oldal-szalonnát stb. bizony ártatlan dolgok azokhoz képest, miket már ok
fogtak reánk imitt-amott.

Legjellemzobb e nemben egy népmese, mely a Krisztus holttestére vigyázó,
különféle nemzetiségü orökrol szól, kik arról tanakodván, miként kellene
a zsidók kezeibol kiszabaditani a szent testet, a szerb ezt tanácsolja:

"Használjunk cselt."

A német igy szólt:

"Nyujtsunk be egy alázatos folyamodványt a felsoséghez, hátha id'adják."

Az orosz ekkép vélekedett:

"Lopjuk el, atyafiak!"

A magyar közbevágott:

"Vegyük el tolük karddal."

"Lassan, cimborák, - szólott az angol, - én azt mondom, vegyük meg a
hullát pénzért; hátha még drágábban eladhatjuk."

Hasonló izmos jellemzés nem nyilvánul ugyan a nép egyéb csufolódásaiban,
mint a föntebbi ötletben, mely talán nem is egészen a néptol származik,
de gazdag humorából mindenüvé szivárog annyi, hogy a legegyügyübb
gondolatát is bearanyozza.

Különös eloszeretettel fordul népünk játszi kedélye némely helységek
ellen s azokban elofordult skandalumok vagy elkövetett baklövések adják
az anyagot a guny gyuró deszkájára.

Szegény Rátót, Göcsej és Kóka!

Ezeknek jutott az a szomoru dicsoség, hogy csövestül történjenek bennök
és általuk a leghallatlanabb ostobaságok, miknek emléke
nemzedékrol-nemzedékre száll s olyan terhes a benszülötteknek, mint a
kutgém hátulján a bunkó, mely folyton aláhuzza.

Itt esett meg a "lencse história", itt huzták föl csigán a község
bikáját, hogy a templom tetejérol lelegelje a füvet; rátóti emberek
rendelték meg - kimeritobb utasitás hiányában - a városi vésnöknél
elevenen kimetszeni a Krisztust a helység pecsétjére, mert ha netalán
nem jó lenne is igy, a költség kárba ne menjen; öreg biró uraimék
könnyen agyonüthetik otthon, mig ellenben, ha halva pingáltatnék le,
biz' azt nem tudná többé föltámasztani még talán maga a pap sem.

E három község egyikében épitették turóból a templomot, mig a másikban
borsón tolták el egyszer alkalmasabb helyre. Itt harangoztattak a vasuti
vonat elé, valamint itt akarták azt megállitani kötéllel; nemkülönben
itt lett kirendelve nagy köd idejében a nép, hogy keresse a templom
tornyát, amely immár sehol sem látható, minélfogva nyilván átcsalták a
kelériek a maguk tornyatlan templomára.

S ki tudná hosszát, végét annak, ami Rátóton, Göcsejen és Kókán
megesett.

Ami együgyüséget magyar ember tesz, mond, vagy éppen kigondol, azt
rendesen rátóti, göcseji vagy kókai ember cselekedte. Igaz vagy nem
igaz, az semmit sem lendit a dolgon, az azért oket terheli és blamirozza
a világ elott. Sot még a németek turpissága is sokszor lyukad ki o
rájuk; a csuszpajznak megfozött kávé, a nyultojásnak nézett dinnye és a
háromlábu kakas esete, mind csak ugy át van csempészve gonosz nyelvü
emberek által az o auctoritásuk csorbitására.

Ha van valami vigasztaló e rendszeres üldözés mellett, az semmi sem
inkább mint azon tudat, hogy másutt sem ették ám kalánnal a
bölcsességet.

Bogdasán például furulyának nézték a puskát. Az egyik atyafi fujta, a
másik billegtette. Meg is szólalt az aztán, de csak egyikök tehetett
tanuságot a hangjáról.

Az iványiakkal meg az történt, hogy egy jókora szél kerekedtével a
buzavetésük szaladni kezdett. Csákánynyal, fejszével utána iramodva
valahogy szerencsésen mégis csak megállitották.

Még rutabbul jártak a toponáriak. Szórakozottságból ugy épitették meg a
templomot, hogy elfeledtek rajta ablakot hagyni. Hát biz' ezen most már
nem lehetett segiteni másként, mint ugy, hogy a biró vasárnap kirendelte
a falut világosságot fogni zsákokba, melyeket a napfény felé
terjesztvén, a nyilásnál villámhirtelen be kellett fogni s bent a
templomban kirázni. Hogy aztán lon-e világosság benn, nem tudni.

Sokkal többet érnek azon ügyes ráfogások, melyek egyes vidékek mostohább
természeti fekvését gunyolják.

... Korponán télen fontszámra mérik a bort (s ez nem is áll valami nagyon
meszsze az igazságtól, mert ott csakugyan olyan sajnálatraméltó
természete van a bornak, hogy télen megfagy s a borkereskedo bizvást
árulhatja jégdarabokra törve is.)

... Kemencén kánikulában fagyott meg a birka. A hontmegyeiek szégyenlik is
nagyban ha a szemükre lobbantják.

Igazi satyra a fokiakra,[6] hogy amikor egy elhullatott szoloszemet
találtak az uton, az egész község összeszaladt a csodájára, mi legyen ez
a különös tárgy: végre is kisütötték, hogy az krokodilus s cséplokkel
verték agyon.

De mi ez még mind az igaliak szégyenéhez képest, kik a fölvidéken
utaztukban tizen a pohánkakása virágos vetését folyóviznek vélték, s
neki feküdve hasmánt emberül meguszták. A vetés tulsó oldalán amint
összeolvasták egymást, kisült, hogy kilenc fonyire olvadtak, mibol
nyilvánvaló, hogy egy igali ember be is fult.

Rengeteg ügyefogyottságot fognak rá a csiki székelyekre is.

Itt verték agyon a földes uraság magával hozott szerecsenjét azon
indokolással, hogy "jó lesz a patikába."

Az uton talált zsebórának is ilyen sorsa lett; kimondták rá a góbék a
bölcs sententiát, hogy az "a ketyego fene; agyon kell ütni, punktum."

Az is nekik számitandó be, hogy mikor a megdagadt folyam elvitte a
gyalog-hidjukat, csáklyás emberek a viz mentében fölfelé indultak
keresésére. Maig is sopánkodnak rajta, amiért meg nem találhatták.

Ez utóbbi esetet ugyan a történelem a pöntendiek számára is vindikálja;
a dolog mindenesetre vitás, de nem tarthatom nagyon lelkiismeretbe vágó,
mert a pöttendiekrol ugy is eleget jegyeztek fel az annalék az
ilyenekbol.

Elég legyen a sokból csak azt emliteni, hogy a létrát keresztbe vitték
át az erdon, s negyven ember irtotta elole husz napig az akadályokat.
Nagy fáradtságukba, költségükbe került, de keresztül vitték
becsületesen.




EPILOG.

Végét értem annak, amit akartam, igazabban annak, amit tudtam. Szebben
is, jobban is megirhatta volna más, de senki sem oly szivesen, mint én.

Ugy érzem magam mielott a tollat letenném, mintha valami balzsamos
illatu mezon jártam volna, mintha hallanám még hogy suhan el a gyik a
buja fü között, mintha a távolban kaszáját fenné valaki... s a harmadik
határról jó nyelvü kálvinista harang szavát kapkodná ide a Szitnya
szele.

Majd csendes lesz minden... a falu népe hazatart, "dicsértessék"-kel
mennek el egymás mellett az igazi humoristák, kasza gereblye a vállukon.
Ugy tetszik, mintha egy egész hetet velük töltöttem volna egy huzamban s
mindazt, ami itt meg van irva, azalatt éltem volna át közöttük.

Nem tudom a tollat letenni, nem tudom oket elhagyni: édes vágy csalogat
utánuk a faluba, melynek piros bádogos karcsu tornya nyájasan nézi a
vidéket.

A szerény, szalma-födeles házak vidáman füstölögnek; kivülrol az
alkonyodó nap vonja be oket aranyos zománccal, belülrol a lakóik
jókedve.

Az elhagyott grófi kastély komoran, sötéten fehérlik az elpusztult park
közepén. A nagy jegenyefák busan integetnek, s hivogatón mégis.

A kovácsmühelybol hatalmasan hangzanak ki a pöröly-ütések...

Nem állom ki tovább...

Ellenállhatlanul visz magával lelkem a szük utcákon keresztül sorba az
ismerosökhöz. Ezekhez a derék eredeti emberekhez, kik nélkül a mi falunk
talán nem is volna olyan nagyon, nagyon szép.




A MI FALUNK.



I. A Rékiék Borcsája.

Piros hajnal hasadt, mosolygott a menybolt, nevettek a virágok, mikor a
Rékiék Borcsája született. Hajnal hasadása, menybolt mosolygása, virágok
bubája mind, mind oda volt festve annak a picike orcáin, csöpp ajakán s
igézo szemecskéiben.

A szegényes festett bölcso, amelyben ringatták, kicsiny tündérkének lett
szivárványos kagylója. A csecsemo szépsége megaranyozott, költoivé
varázsolt mindent: a bölcsot, a szobát, a butorokat, amik olyan
nyomorultan, szegényesen néztek ki nélküle, mint az üres sziv...

Ha szép volt mint parányi rügy, még szebb lett mint feslo bimbó...

Mintha a teremtés s ennek szolgái az ido és természet is gyönyörködött
volna kis kedvencében, minden év szebbé, kedvesebbé tette.

Mikor olyan futkározó, pajkos gyerekké cseperedett, egy kóbor festo járt
falunkban, kit a régi oltárkép kiigazitásával bizott meg az egyházfi
uram, mivel hogy a falu szentje, a derék Mikulás, nagyon bevala immár
kormozva.

A festo meglátta Borcsát, amint a haranglábánál játszott a porban, és
oda festette azon módon a szent lábaihoz, mosolygó angyalkának.

Ott ül alul kis ingecskéjében, meztelen kacsóit a szakálas Mikulás felé
nyujtva, gyönyörü lábai alatt aranyos diók és almák sokasága.

A falubeliek csak nem birtak eleinte ráfanyarodni, hogy most ennek a
pirinyó paraszt porontynak imádkozzanak az oltárképen - csak nagysokára
törodtek bele, mert hát olyan szép, imádságos szája van az istenadtának
és olyan szelid szemei, mintha a két legkékebb pontocska lenne odalopva
a menyboltról - szebb tájékra.

Hát még aztán milyen volt Boriska nyiló rózsa korában?

Hét határ tájáról szállt a "Kata bogár" arra falunk felé... Szófogadó
féreg... szerelmes legények üzenetvivoje.

Nagy hatalom a szépség, szárnyakat ad kölcsön, amikkel messze röpülhet
az, akit le nem huz a nyomor a porba.

Borcsa zsellér-leány volt, apja anyja elhalt, szolgálatba volt kénytelen
lépni. Elhagyta falunkat s soha sem tért többé vissza.

Egész a harmadik vármegyébe ment, madár sem jár arra.

A Kata-bogarak nem röpültek többé a határunk felé...

Hogy mi lett belole azóta, senki sem tudja, talán senkit sem érdekel...

Évek jönnek, mennek. Az emberek emlékezotehetségébol kiszija az ido a
régi benyomásokat mint a napsugár a szövetbol a régi szint. Réki
Boriskára alig emlékszik valaki...

S ha szóba kerül is, sorsa már nem nyitott könyv, melyet végtol végig
megolvasnak, tépett falragasz csak, melybol imitt-amott bukkan ki egy
betü, ha a szél a fölkavart porból fölveti.

Ki törodne egy olyan szegény teremtés sorsával?...

Csak elvétve vasárnaponkint délután, midon a falubeliek kiülnek a házak
elotti padokra s mikor már a falu dolgát olyan szögrül-végrol apróra
beszélték, hogy már nem egyéb, mint az unalom takarója, kerül Boriskára
a szó.

"Hová lett? Merre jár? Hová vetette meg sorsának ágyát szegénysége?
Kemény-e az, vagy patyolatos lágy?"

Az elbeszélo végig néz ilyenkor a kérdezon, guny-e a kérdése vagy tán
érdeklodés, szánó sziv hajtása - aztán a padokat vizsgálja sorba,
nincs-e eladó lány sok, kivel válogatva, csinján kell beszélni, mert a
szemérmetlen szó nyomot hagy a pártán, mint a lehellet még az acélon is.

"Bizony különös sora van... Nem hiába volt kapós a szemnek! Onnan, ahova
szolgálni ment, másüvé szegodött. Lássák kendtek ilyen az élet! Addig
cserélgette a helyeket, mig végre Pestre került szegény s most..."

"Mi történt vele?"

"Talpig selyembe jár."

... A hajadon leányzók, akik olyan áhitattal nézték délelott az
oltárképet, eltakarják kötényeikkel orcáikat.


II. O kigyelme a pernye-biró.

De bezzeg sem el nem veszett, sem el nem bujdosott a faluból, sem pedig
selyemben nem jár Tuba Istók pernye-biró uram, ki a fölso végen lakik,
hanem igenis jár tisztességes kékbeli öltözetben, jár pediglen csak
akkor, amidon nem ott ül a kovács-mühely küszöbén pipázgatva és lábait
szétvetve, amint az már ugy illet meg egy törvénybeli embert, mert hogy
valaki szétvetve tartsa a lábait és éppen a kovács-mühely küszöbén,
ahhoz már rang kell és auktoritás.

A mi falunkban a kovács-mühely pótolja a clubbot és a kaszinót,
fobenjáró dolgokkal foglalkozó persónák itt beszélik meg elozetesen a
közügyeket, ez levén a legalkalmasabb hely konferentiákra, mert
leginkább áll összeköttetésben a continenssel. Kereket igazittató, lovat
patkoltató utasok állnak meg hébe-hóba s magából a helységbol is egyik
jön, másik jön, ez is az is tud valamit s legott asztagnak gyül meg a
hallani való.

A pernye-biróság nem valami fényes hivatal, mert a pernye-biró
tulajdonképpen semmi egyéb, mint a két lótó-futó esküdt közül a
hitványabbik, aki hivatalos dolga mellett, ha szükség van rá még azt is
elvégzi, hogy a biró uram kályhájába begyujt sot gombolyitás idején
biróné asszonyomnak is o tartja a fonalat.

Csakhogy embere válogatja. Tuba Istók uram öreg birónak is beválnék
holmi apróbb faluba, ahova nem oly csövestol hullott az isten áldása
okos emberek dolgában, hogy még egy Tuba Istók is csak pernye-biró
lehet.

Istók agyafurt ember ám, ki nagy dolgokra lett teremtve s ha mégis
kicsinyek jutottak neki, csinált már o ezekbol is nagyokat.

Mert tudnivaló, hogy o sem volt öröktol fogva pernye-biró; éppen csak
olyan közönséges paraszt-sorban állott mint a többiek: az esze vitte föl
hivatalra.

Az pedig ugy történt, hogy kilenc éve annak, nagy volt az izgés-mozgás
környékünkön. Századok óta eloször esett meg, hogy egy üveghuta
tulajdonosa lépett föl képviselo-jelöltnek, az arisztokratikus hajlamu
palócok között. Már pedig nincsen az a kincs, amiért a palóc éljent
kiáltson oly névnek, mely nem hangzik legalább három század óta
ismerosen e kéklo bércek között, melyekrol kevélyen tekintenek alá a
középkor lovagvárai romokban.

Nem is lett volna a hutásnak tiz szavazata sem, ha nem Tuba Istók o
kigyelme lett volna a kortese.

Mig a többi kortes nagy oratiókat tartott a népszabadságról és
demokratiáról, Istók egy szót sem szólt.

A szónoklatokat meghallgatta a nép, a bort, mit a beszédek nyomatékául
kiosztottak, megitta hamarosan s jókedvében mindjárt ott meg is verte,
akik osztogatták.

Istókot hagyták legutoljára.

"No már most üssenek hát engem is, amiért olyan vagyok, mint a naptár:
elorelátó kendtek helyett is."

"Nem kell a hutás!" kiálták a palócok ingerülten. "Vannak nekünk uraink,
kik megvédik a jussunkat."

Istók bajusztalan ajkát keserü mosoly futotta be.

"Megvédik? Meg-e? No jó megvédik, hanem azért mégis csak átkozni fognak
bennünket az unokáink unokái is."

"Miért?"

Az Istók hangja egyszerre siránkozó lett; hosszu kezeit áhitatosan
fektette keresztbe mellén.

"Miért? Azért, mert az fog történni... igenis, az fog történni..."

Mély zokogásban tört ki:

"Az, hogy a hutás, amiért meg nem választottuk, mero boszuállásból...
igenis, boszuállásból..."

Két nagy rézvörös tenyerébol hangtölcsért csinálva, sivitó hangon kiáltá
a tömeg feje fölött:

"Kisebbekre fogja fuvatni az itcés üvegeket."

Csend következett. Szivig hatott a szó... s mélységes csend után
vészkiáltás tört ki s ajkról ajkra pattant, bérczrol-bérczre szállott
komoran, sötéten, mint a sebes felho, a fekete felho.

... S reggel virradóra, amennyi palócz-ház széles a környéken, a hutás
zászlója lengett valamennyin.


III. Mikor utolsó földesurunk a deszkán feküdt.

(A falubeliek benyomásait elbeszéli a szerzo)

Egy reggel halva találták a réteken. Magát lotte-e meg, vagy
orvtámadásnak esett áldozatául, nem tudni.

A faluban csak akkor tudtuk meg, mikor már otthon volt kiteritve a
fekete posztóval bevont cimerteremben. A fáklyák fölgyujtattak a fényes
ravatal körül s vérvörös világuk kisérteties fényt vetett a
Szent-Illényi grófi cimerre, egy szájában arany karikát tartó sasra, e
jelmondattal körül: "az osök nyomán."

Valóban Szent-Illényi Pál most van legigazabban az osök nyomán;
nemsokára ott lesz a hatalmas foispánok és országbirák koporsói mellett
az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Szent-Illényi kripta befogad. A
legis-legutolsó koporsó. Most már meg fogják forditani fölötte a büszke
cimert. Nem lesz annak gazdája soha többé.

Maga a legutolsó Szent-Illényi ott fekszik halva, mozdulatlanul, a
virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem
lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öreg asszony, aki megmosta a
sáros holttestet, órákig elkinlódott e müvelettel, de a szemek nem
csukódtak be. Pál gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a
halála után sem engedelmeskedhetik a csocseléknek. Egy Szent-Illényi
nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó födelét reá szegezzék és
nyitott szemekkel találja az itéletnapi trombitaszó.

A gyászruhás szolgák lábujhegyen járnak-kelnek a nagy ur halotti ágya
körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a
méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges
emberrol tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása
többé semmihez. De egy Szent-Illényi! Az talán még a holta után is
parancsol. Egy magyar fonemes, aki még talán az égbe is magával viszi az
alkotmányát, s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának utján
az apró-csepro paraszt emberek sorsába.

Kisérteties némaság honol.

A mozdulatlan sziv fölött csupán egy óra ketyeg a halott
mellényzsebében. Az emberi szerkezet tulélte az istenit. Annak a verése
megállt, ez még továbbra is méri az idot.

S künn messze földön, hetven faluban zugnak a harangok, ahol birtokos,
patronus volt oméltósága. És e nagy harangzugás közé nem vegyül egy
egyetlen zokogó szó sem.

Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely tulharsogná hetven falunak a
harangját.

És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvét-köny sem, mely foltot
hagyjon a drága selyem lepedon, hogy az a folt fényesebben csillogjon
ott királyok minden pompájánál.

Eh! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! - Az el tud
menni a másvilágra a maga becsületébol is: nem kell neki köny és
sóhajtás utravalóul.

A cimerterem szárnyas ajtói be vannak zárva s két alabárdos áll a
küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe
öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos ur tiszttartója. Feje
leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajudni.

Az udvar megtelik kiváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány
lesz, egy grófot halva látni.

A mi falunkban szokásban van sorba látogatni a halottakat. Még egyszer
megnézik szinrol szinre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a
halál vagy nem, szelid kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztot,
megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, uj csizma volt-e a lábukon, vagy
régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e kezük vagy
meredt s csak nagy ügygyel-bajjal gyürheto e be a koporsóba?
Megvizsgálnak szegrol-szegre mindent, figyelemmel kisérik egész a
temetésig és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivoknek, nagyot
szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megforditva tették
a fejfát a sirjához?

Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, hanem egy gróf, akit
kilenc vármegyében süvegeltek s akit 70 falu harangja sirat két nap óta
folytonosan!

Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba!

Egész csoportok ostromolják az eloszobát, ahol az öreg Kamuti guggol s
ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangulag a hideg
márvány-kövezeten.

Az alabárdosok végig tekintenek a csocseléken megvetoleg, hidegen... néha
meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy elokelobb látogató elott,
azonban ujra bezárul a nagyuri terem ajtaja ünnepélyes, kimért
csikorgással, s az egyik alabárdos elutasitólag, monoton komorsággal
veti oda a bebocsáttatást kéroknek:

- Oméltóságához nem lehet bemenni.

S amint ujra meg ujra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehellett
csapkodja meg a nyiláson át a csocselék arcát, valami fojtó szuró
szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé.

Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvo arisztokrata lehellete keveredett
volna méreg gyanánt a levego miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy
érdes, megveto hangba rezdülnének össze, mely visszaverodik a gyászba
vont cimeres falakról:

"Takarodjatok innen!"

S mig bent a palotában a kisértetszerü csend virraszt némán a holttest
fölött, addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be,
hozva a drágábbnál-drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a
cigánybanda számára, mely mégegyszer muzsikálni fog a méltóságos urnak,
fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi
viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok még egyszer és utoljára fényt
vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Szent Illényi család
szineivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben oly puha,
nyugalmas fekvés esik.

De a temetésig még egy kellemetlen functió vár oméltóságára. Mielott
odafektetnék az osökhöz, még egy szolgájával van egy kis dolga, - a
törvénynyel.

Mint törvényhozó erre is o varatta mig élt a libériát, ennek is o
parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesiteni!

Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a nagy ur? Öngyilkos volt-e,
vagy megölték?

Oméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak
mondani fölötte és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza.

S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetoleg fog
nyitott szemeivel végig nézni ez embereken, akik öt forint diurnumért
összemetélik izekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos
tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki
kellemetlen.

S minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik,
abban o nem lát semmi különöset, az mind az o meghagyásából esik.


IV. Hogy vette be falunk hose Suska Mihály Branyickót.

(Elbeszéli o maga.)

Megüzente Kossuth pecsétes levélben, az lesz a fovezér, aki Branyickót
beveszi, Schlickket agyonüti. Hanem 'iszen több sem kellett az én uram
Guyonnak, fuvatja a marsot... nyergelnek a huszárok.

Trappolva indultunk, galoppba folytattuk, heted napon délre - delet
harangoztak, Branyickóhoz értünk. Óriás fellegvár, az egekbe nyuló, s
köröskörül olyan magas fal szegélyzi, hogy tán vége sincsen, mert ahol
végzodnék, felhok ülnek rajta. Hát még a várkapu? Az aztán a kapu. Mero
vasból készült. Dolgozott ezen tán kilencszáz kovács is mig
kikalapálta!...

Az én uram Guyon igy szólt hozzám, amint a vár elé értünk.

- Van-e keszkenod Miska?

- Van tekintetes uram: idadta az Örzsi a magáét, ahogy otthonról
eljöttem.

- Fehér-e?

- Akár a fehér galamb tekintetes uram.

- No hát akkor tüzd föl egy póznára... s eredj át parlamentair-nek
Schlickhez, tisztelem alásan, adja át a várat, - mert különben
beveszszük.

Azon módon cselekedtem. Schlick haragosan nézett rám azzal az egyetlen
szemével, mely olyan maró zöld volt, mint a hólyaghuzó bogár ködmöne.

- Ki vagy? Mit akarsz?

- Én bizony Suska Mihály káplár volnék - mondám megsodorintva a
bajuszomat, a tekintetes Guyon Rikárd ur küld a teens urhoz, azzal az
üzenettel, hogy ne restelje az ur föladni a várat, mert sokan vagyunk
odalent.

Schlick erre a szóra ugy a földhöz vágta dühében a legszebbik
tajtékpipáját, hogy hetvenhétezer darabra mállott szét.

- Mondja meg kend az urának, hogy kendteknél különb emberek sem tudták
Branyickót bevenni. Nem adom föl. Ha beveszik, kalapot emelek kendtek
elott.

Megvittem a választ betürol betüre; dühbe is jött Guyon s rohamot
vezényelt. Ropogott a puska, menydörgött az ágyu, s piros rózsát vetett
el a fehér havon.

Folyt a jó magyar vér, pedig hiába folyt, madár sem jut oda, ahová mi
vágyunk, teljes lehetetlen Branyickót bevenni, olyan hadseregnek, melyet
anyák szültek. Mondtam is Guyonnak. S nyomban is belátta.

- Forduljunk hát vissza! mondá szomoruan s két diónyi könycsepp gurult
le szemébol végig a dolmányon.

Furcsa két csöpp volt az; az o dolmányán futott s mégis az én szivemet
égette. Nekikeseredtem s mielott otthagytuk volna az áldástalan munkát,
még egyszer körüljártam a várat. Valami homályos sejtelem hánykolódott
az agyvelomben, hogy még sem lehet a németnek hinni, mint minden
dolgában, gaukleriának kell lenni ebben is. Amint mondom, körüljártam az
egész környéket, itt is, ott is megvizsgáltam a falat, a bástyát; eros,
izmos minden, golyó át nem furja, ember le nem dönti.

Amint a várkapuhoz értem s látom az uramat, hogy ott a had élén
visszavonulásra osztogat parancsot, halavány orczáin a bánat sötétlik, s
keserüségemben kihuzom a kardom, hogy kétfelé törjem, egyszerre megkap a
szilaj düh s olyat vágok lapjával a vaskapura, a föld is megingott a
sulyos csapástól.

S ime szemkáprázat... amint odanézek, ökölnyi rés támadt a vas
alkotványon. Nem igazi vas volt, csak vastag papiros vasszinüre festve.

Ez az orr nem utolsó orr! Megszagoltam én azt, hogy csalással van a
német alvópárnája bélelve.

El is kiáltottam torkom szakadtából:

- Bevettem a várat!

Lett öröm, hangzott, a diadal-kiáltás. Egy pillanat alatt ott hevert a
kapu darabokra tépve; a másik pillanatban pedig már a vár udvarán
voltunk. Én és uram Guyon jártunk a legelol. S mire a lépcsokön kivont
kardjainkkal fölfelé robogtunk, nemzetiszin zászló lobogott a váron, nem
is egy, ha tiz is.

Mint vérszomjas tigris ugy szaladgáltam be a termeket.

- Hol van Schlick? Merre van Schlick? Hadd emelje hát meg most azt a
kalapot.

De Schlick már nem volt ott. Schlicknek nem volt ideje kalapot emelni.
Elmenekült valami alaguton.

Öreg hiba volt az; Guyon Rikárdnak minha csak az orra vére folyt volna,
semmibe sem vette a tengernyi dicsoséget, mert hát Branyickó bevétele
csak fele volt a nekünk osztott munkának; Branyickót bevenni s Schlicket
agyonütni, ez volt a parancsolat.

Szomoruan járt kelt egész estig; akkor is hamar feküdt le, mint akit
bánt valami, mint aki az álmokhoz apellál az ébrenléttol, különb
hangulatért.

Magam is igy voltam, de nem feküdtem le. Ott hagytam társaimat s
lementem a várkertbe. - Maig sem birom megmondani mi vitt le... Nem egyéb
ez, ha mondom, mint valami sajátságos hadiösztön... katonai tálentum.

A hold bevilágitotta a hóval boritott kertet ezüst szinüre... huszasokat
lehetett volna belole veretni. - A kert kello közepén egy kerekes kut
állott.

A katonai tálentum éppen a kuthoz vonzott ellenállhatlanul. A vödör
félig le volt eresztve s amint a hold odavilágitott, megrezzenve látom,
hogy a vödörben egy német gugol.

- Ki vagy?

- Jaj, huzz ki jó vitéz - kiáltja nyöszörgo hangon a boldogtalan - én
Schlick vagyok a várkommendáns, neked adom feleségül a legkisebb
lányomat s ráadásul egy negyedrész vármegyét.

Szép volt az igéret, megis csiklandozta a lelkemet. Kezdtem fölfelé
csavarni a csikorgó kereket. De amikor huzom, egyszerre csak szivembe
nyilallik az önvád... "Mihály, Mihály, mi az ördögöt mivel kend? Ezt a
kolonczot huzza ki kend - nemzete veszedelmére? Hát ilyen ember kend
Suska Mihály?"

Megmozdult bennem ez a jó magyar sziv, s visszafelé forditá a kezemet.
Lefelé igazitottam a kereket.

Robogva foszlott le a lánc, nagyott loccsant a vödör, mikor a vizbe ért.
Egy haldokló jajkiáltását kellett eltompitania. Nem is hallatszott abból
semmi. Hirtelen összecsapott a viz fölötte, s legfeljebb egy percig
gyürüzött utána.

Nagyot fohászkodtam.

Most már egészen teljes lett a diadal.

Branyickót bevettem, Schlicket agyonütöttem. Most már az eso se moshatja
le rólam a generálisságot.

S megis lettem volna, olyan igaz, mint a hogy itt kendtekkel most ezt a
tengerit morzsolom, - hanem hát mi nem történt?

Másnap a németek valami hitvány közlegénynek kiszurták az egyik szemét,
ráadták a Schlick ruháit, s szentül állitották, hogy az senki más, mint
maga Schlick.

S ezt a gyalázatos csalást csak én magam tudtam, csak én magam sinylem.


V. Falunk véneinek édes visszaemlékezése azokra a régi boldog idokre, a
mikor még rosszabb világ volt.

Régi történet már ez. Egészen más idok jártak, más emberek éltek. Tán a
só is sósabb volt még akkor! Tiz ember sok ha van a faluban, aki még
emlékszik s emlegeti azt a boldog kort, mikor egy váltó garas volt a bor
itcéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós
bottal jött a megyegyülésre, a legtekintélyesebb ur, kinek a legkülönb
tajtpipa lógott a szájában s az tartatott a legszabadelvübb hazafinak,
aki legszebben fütyülte el a "Rákóczy-nótát."

Prokátorok nem nyuzták a világot; legföljebb az volt honorariumuk, hogy
a katholikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt
mondta: "köszönöm barátom uram, legyünk per tu;" - mig a kalvonista
egyszerüen azon biztatással rótta le perköltségeit: "aztán hallja az ur,
ha valami akar lenni a restóráción, csak nekem szóljon" Finánc nem
szaglászott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó nem
garázdálkodott tizgarasos meghivásokkal; régi szolgabirák csak akkor
hitták magukhoz a nemes embert, ha ebédet adtak.

Minden máskép volt. Az ország összes évi irodalmát meglehetett olvasni
nyolc garason a "kassai kalendáriom"-ból, már t. i. aki olyan bolond
volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejébe még el is olvasta.

A vármegye hatalmasabb volt mint az ország. A két kopottfejü oroszlán a
megyeház homlokzatán olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára,
mintha azon tünodne, ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.

Minden hirdette a megye hatalmát. A hajdu tarsolyára himzett N. V.
betütol kezdve egész a székváros közepén emelkedo palotáig, melynek
födelérol varju-sereg károg rémletesen, mintha fölolvasást tartana
észleleteirol, hogy a legszebb, legmagasabb ház mindenütt a börtön;
annak van legtöbb lakója.

A börtön, deres s mogyorófabot jelvényei alatt összpontosult a
társadalom fönnállásának logikája. Nem az emberek kedveért van a
mogyorófa-pálca, hanem megforditva, hogy a szolgabirónak nemes hevében
legyen kin tölteni mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva
külön bünteto-kodex volt minden egyes szolgabiró, ki ha unalmában
rádiktáltatott az emberfiára olvasatlan huszonötöt, pipogya ujságirók ki
nem kürtölhették a lapokban. Eloször, mert nem is voltak lapok, de
másodszor, ha lettek volna is, ugysem olvasta volna senki, aztán meg
harmadszor... statárium neki az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába
merné magát ártani!

Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent: nem volt
már a világon semmi megtanulni valónk; mert vagy arról beszél a bolondos
ánglus ezer megirt könyvében, ami ugyis benne van a "Corpus Juris"-ban
és akkor fölösleges, vagy arról beszél, ami nincs benne és akkor
ostobaság. Tertium non datur. Ha pedig tudományos ember produkálásáról
van szó - ott van Széchenyi Pista! Azzal tessék diskurálni! Gondolkozik
az mindnyájunk helyett.

A "Haladás" szót kiküszöbölte a "vis inertiae" a nemzet szótárából.
Ismeretlen pogány mondat volt. Inkább neki támaszkodtunk az
ellenkezonek. Még a "Hármas Kis Tükör" bölcs összecsinálója is ilyeket
irt ékes karmenekben.

"Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron."

Még én is ugy tanultam valaha. A tiszteletreméltó sár, melybe belefulnak
a haszontalan uj eszmék beleolvadt cimerünkbe. Ugy néztük, mint megannyi
aranyat. Jó volt az nekünk! Nem kell közlekedési ut; mi az
istennyilának? - Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt forsponttal a
szomszéd faluig, hol valamire való tarokk-kompánia csak összetákolódik;
idegen vármegyébol való ember meg hadd busuljon rajta, mint jojjön ide,
ha - nem lehet.

Legalább nem akad ránk a német ebben az átkozott sárban.

És az igaz, hogy a német nem is akadt ránk, hanem a helyett idetalált
egy a németnél is nagyobb hatalom, a "Liberalismus."

Az is ugy jött ide, hogy elobb megtanult röpülni.

... Világot boritó szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült
a haza levegojével, melyet ki magába szivott, elkezdett beszélni mint a
mákonyivó, soha nem hallott bolond ábrándos eszmezagyvalékról,
egyenloségrol, testvériségrol. Fojtott lett a levego, hogy el kezdett
tole köhögni a fél ország, mintha tüdovészben lenne.

Uj tüdo kellett az uj levegohöz! Az ország kivedleni indult régi
körébol, nem várva be, mig erovel lehámozza róla az ido.

A megye háza most is ott állott ugyan, hol elobb, a zsinoros hajdu most
is oly begyesen lépkedett elotte mint hajdan, a szolgabiró
dohányzsacskójának a sallangja csak oly gavallérosan verdeste tekintetes
lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyog az utakon, a
deres szintén megmaradt a kevélykedni a vármegyeház udvarán s a
fojegyzoi kalamárisban is ott álmodott a tintába száradt toll azokról a
gyülésekrol, miken mindig azt határozták, hogy határozni fognak; - de a
bolondos korszak ezek hátamögött uj erkölcsöt teremtett s mint mikor a
földbe ültetett krumpli feltolja magát a rothadásba átment os anyagból,
az emberek kezdtek meg nem férni egymással.

Az volt kifogása az egyiknek a másik ellen, hogy nem liberális.

Liberalismus!

Tudta is azt még akkor valaki, hogy mi az! A ki tudta az is
elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már mikor a "Libertas" feliratu
zászlókat csókolta a hazai levego! A torony is csak düledék már,
amelyiken lobogtak!

Csak ugy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók elott
a hajnal epedve várt szürkülete.

Aztán bajos dolog volt azt olvasni is, elhinni is mind, a mi annak a
bubájos tündér-asszonynak homlokára volt irva, kit "Egyenloségnek"
hivtak.

Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.

És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a
megszokottság oda láncolt a mozdulatlan röghöz, melyrol meg voltak
gyozodve, hogy arany.

... Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, becsületbol, könyelmüségbol,
királyné szép szemének felszáritott könycseppjeért, királynak kimondott
kevély szaváért, annak van értelme: de az egyenloségért, testvériségért
harcolni, perorálni, az orült eszeveszettség...

Igy gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszony meg nem szurt
ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkozhattak még, akik
gyülölték fényes homlokát?...

"A világ vége közelit: a százados logikát halomra készülnek dönteni az
uj emberek!"

"Avagy logika az, ha midon az ember meglátja maga mellett a meztelen
koldust, o is meztelenre vetközzék, hogy legyen egyenloség, - vagy
öleljen szivére minden földönfutót, oda varrva azt saját gallérjához
osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség."

"Meg kell a felfordulni akaró világot állitani. Hogy mert megmozdulni a
semmirekello anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges
palatinustól, akár a tekintetes karok és rendektol."

Sokan voltak a kik igy gondolkoztak, eloször morogni, késobb küzdeni
kezdve az uj emberek ellen, kik folyton szaporodtak, s nem kicsinyeltek
semmi fegyvert. A nyers katona csak örül a diadalnak, a szellemharcos
szomjuhozik utána.

Nem kell mosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges és kevés
hosies elem van benne: nagy és szent volt az, mint akármelyik.

Harci kürt nem lelkesitette, megdördült ágyu nem üsztökélte, kibontott
zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem boszité az ütközetbe ama jó
táblabirákat, kikre eloszeretettel fogtuk rá, hogy csak "toasztirozni"
tudtak: hanem egy néma gondolat, amit akkor kimondani sem tudtak, csak
csirájában hordtak szivök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg
elobb s csak aztán jegyzett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett,
nem vetett senki, támadt, kikelt magától, mint az os rengetek
virágserege.

Azokat ki ültette? Ki parancsolta meg az os erdonek, hogy egy idoben
soha nem látott szinü, soha nem szagolt illatu virágokat hozzon?...

Honan jött be a "szabadság" a mi kicsiny falunkba?

Az elpusztult uri házak hajdani lakói hozták azt be ide.

S mikor végig megy a paraszt a labodával fölvert kertek-alján, hova most
a zsidó árendás kukuriczát ültetett, s hol egy-egy kiirthatlan különös
levelü cserje még most is hirdeti a régi elpusztult nemes családok
parkjait, meglassitja léptét s néma kegyelettel veszi le fejérol a
kalapot.

"Istenem!... a só is sósabb volt valaha."


A falu leghóbortosabb embere.

Aki pedig nem más, mint az öreg Madzag Máté, a hátulsó szomszédunk,
kinek szalmafödeles viskója a temetore néz, meg a kenderáztatókra.

Maga a vén Madzag is bizony nemsokára odakerül vagy az egyikbe, vagy a
másikba, mert hát az ilyen közönséges faluban jó az öngyilkosoknak a
kenderáztató mélységes feneke is: nem minden szegény embernek jut a
Tisza vagy a Berettyó... messze van az innen!

Szomoru élet a szegény Mátéé, bizony csuda, hogy el nem hajitja magától.

Valaha gazdag ember volt, gulyaszámra kupeczkedett ökrökkel, tinóval,
elhajtotta egész Moldvania országáig, ott aztán aranyat adtak neki érte.
Mikor hébe-hóba egy-egy szállitmány után, melyen jó áron adott tul,
megpihent idehaza zöld zsalus, tornáczos koházában (mely most a Silber
árendásé), ha végigment fekete prémes buzavirágkék mentéjében a fölso
soron, alig gyozött "ament" mondogatni a töméntelen "dicsértessékre",
melyek a kapukaljából olyan tiszteletteljesen hangzottak feléje, mintha
csak maga a tekintetes viczispán ur sétálna arra a hajdujával.

De hát Máté uramnak nem volt elég a sok arany, a rengeteg bankó, melyet
egyenkint megolvasni reggeltol estefeléig eltartott, nem volt elég a
tengernyi jószág, egy feleséget szeretett volna még hozzá.

Szerzett is könnyen. Hanem ez aztán olyan hamis jószág volt, hogy vagy
tiz év alatt mind elnyelte a többi nem hamis jószágot. Rámás piros
csizma, rövid selyem szoknya, hosszu dinom-dánom elvitte lassankint a
koházat, a tinókat, az ökröket, az aranyat, a bankót és - a gazda
becsületét.

Alig maradt valamije, amit még semmivé tehessen a szenvedélyévé vált
kupeczkodás, mely rosz fordulatot vett a háborus világ után.

Végre is odaszorult az egyszerü nádviskóba, melyet valaha a csosz
számára tákoltatott össze hevenyében. Itt éli napjait nyomorban, jó
emberek kegyelmébol.

Reggelenkint kiül a küszöbre, ahonnan valaha Erzsók asszony a nyalka
legények jöttét vigyázta, kiknek a csoszházban találkozót mondott, egy
nagy szakajtó van elotte, teliden tele vas szögekkel.

Ezek a szögek a legutolsó vagyona. Ezek elégitik ki szenvedélyét.

Már korán reggel elkezdi olvasni, mint hajdan a bankókat... ezer ránczu
homlokán vastagon kidagadnak az erek, szemeiben az izgatottság csillog,
éppen mint hajdan, mikor a bankóit számlálgatta.

Néha eltéveszti s elkezdi elolrül. - Ha végig olvasta ujra megolvassa.
Hátha mégis több lesz, hátha kevesebb lesz... Nagysokára aztán
megnyugszik, gondosan beviszi a szakajtót s a kemenczébe dugja, hol rajt
ne akadjon sóvár emberi szem. Bereteszeli az ajtót, elmegy otthonról s
sorba járja a jó embereket, a hajdani rokonokat, meg az urasági
kastélyokat.

Ott aztán megszólitják az öreg Mátét, hogy megy a dolga, milyen ido jár
a kupeczkodásra?

Ilyenkor böcsülettudóan eloször panaszkodik kissé, hanem aztán mégis
csak kilyukad belole a kupecz-gog:

"Ha nem csurran, csöppen: csak meg vagyunk biz ott valahogy bajjal. -
Éppen most tettem magammal otthon egy kis komputust. - No, és
elmondhatom, hogy még soha sem álltam ugy, hogy sehogy se álljak. Hát
csak van, a mim van..."

Még a gyerekek is tudják a Máté hóbortját s a kenyér meg az avas
szalonna mellé, amit a jószivü anyámaszony kiküld, rendesen egypár rosz
szöget is adnak az öregnek, mit im az apjuk küld interes fejében
Nemzetes Madzag Máté uramnak.

Mohón kap kivált az utóbbin, hogy élire rakja a többi mellé: hogy estére
hozzá olvassa a többihez, elorül kezdve olvasni a többit is.

Utközben tele van a feje kalkulussal. Hol-hol megáll egy-egy sövény
mellett gondolkozni. Zsiros suta kalapját leemeli fejérol, forgatja a
balkezében, száraz, barna nagy ujjaival megsimogatva gyér osz haját,
mely hátulról egy fogahagyott fésüvel van fölfelé igazitva, - és
elmélyedve motyogja:

"Nyolczvan meg hetven... százötven."

Ha ilyenkor kiugrik a komondor valamelyik udvarból (s rendesen ilyenkor
ugrik ki), hogy ugatásával megzavarja számadásait, dühösen dobja utána a
zsiros kalapot, aztán lassan, méltósággal lépdel azt fölvenni s
folytatja zavartan

"Százhetven... meg negyven..."

Nézése tétova, két hosszu keze sebesen kalimpál a levegoben s lebegteti
foszlányos szure két szárnyát.

Ovatosan suhan be az udvaron, s félénken pillant az ajtóra ha nincs-e
feltörve. Majd lázas sietséggel tolja el a závárt s rohan a kincses
szakajtót megkeresni.

Megvan; nem lopta el senki. Hiszen még annyi sok becsületes ember van
itt! Nincs is több ilyen példás falu a világon. No ebben az egyetlen
faluban akkor is megélhet a jóravaló ember, ha van valamicskéje. Másutt
lehetetlen.

Ölébe veszi a szakajtót és ujra olvas lélekzetét elfojtva, orrlyukai
kitágulnak, keze reszket...

Az este lassankint leereszkedik. A Máté szemei különben is gyengék már,
a szögeket nem látja, csak tapogatva eresztgeti egyik markából a
másikba. Mikor az estharang megszólal a karcsu toronyban, elfelejti
leemelni a kalapját mint egy igazi keresztényhez illenék, hanem mint egy
valódi kupecz még akkor is azt hajtja:

"Sok... sok. Hátha még több lesz reggelre."

Igy él az öreg Madzag Máté napról-napra, elméjében megsokszorozva
vagyonát: mert a sok szög ezelott négy évvel még csak krajczárokat
képviselt, ma már csupa öt forintost.

És minden nap több-több lesz számra nézve: kivévén azt az utolsó napot,
amely már nem messze lehet; s amikor egyszerre megfogynak vagy
harminczczal.

... Mert harmincz darab is elég lesz belolük leszegezni a koporsója
tetejét az aljához.


Ft. Kubcsik plébános ur.

Utique... nagy dolog az, mikor az ember árva tót diákból egyenesen az ur
isten szolgálatába jut, plane olyan jó parochiába, mint a miénk.

Nem is parochia az, ha kastély. Oszlopos tornácza beillenék a
vármegyeházba is ambitusnak. Kettosbe szakadó vörös cserépfödele a
temploméval vetekszik, hát még a széles bekeritett udvar, melyet tele
hordott a község ölfával, hát még a tüzmentes granárium gabonával
megrakva.

Mindent jó karban hagyott neki a megboldogult plébános, isten
nyugosztalja a haló porában... jó gazda volt, jó pásztor, ha nem halt
volna meg, holtig megélhetett volna köztünk.

Árnyéka se lehet ez a mostani, ki sem nem énekli olyan áhitattal, olyan
echós hangon a "circum dederum"-ot, mint a néhai, sem nem olyan bokezü
ember, de még azonfölül a karakterét sem tartja, hanem patkós saruban
jár, mint a zolyomi furmányos, s egy szál esernyovel gyalog sétál be a
városba, ha szüksége van valamire.

Bezzeg nem ilyen volt a régi, hanem rátartó, uri természetü, aki nem
verte a fogához a garast, aki a festett asztalosmunkát még a konyhában
sem türte; a paplak két szobájában polituros volt minden, még a
csizmahuzó is. Arany rámája volt nála a képnek, s a diófa almáriumok,
asztalok csak ugy ragyogtak a tisztaságtól. Aki oda belépett, bizony
mindjárt kigombolkozott belole a tisztelet és a becsülettudás.

Hát még mikor aztán befogatta a két prüszkölo pejt, melyeknek minden
pillantásából egy köböl zab kiabált ki, s elébe fogatta a módos
bricskának, még tán a burkus király is ráülhetett volna arra az ide-oda
ringó abaposztós kocsi-ülésre.

Ft. Kubcsik János plébános ur ellenben kacsát, tyukot, malaczot tartott
az egyik szobában, a másikba pedig zsidóliczitáczión összevett limlommot
állitott be, ugy hogy már-már világcsufjává lett a nemes község a papja
miatt, amikoron a bérmáló püspök, ki egy izben arra utazott, keményen
megdorgálta a plébános urat.

- Miért él ön domine reverende ilyen különös módra? A papnak tekintélyre
van szüksége. S a tekintélynek a külsoség a növeszto harmatja.
Panaszkodnak, hogy ön rongyos saruban jár, miért nem varrat ön
tisztességes csizmát? - Mondják hogy ön gyalog jár a városba, mint
valami mendikáns, miért nem vesz kocsit és lovakat? Az eklézsia
jövedelme nagyon kibirja. Azt beszélik, hogy a reverende vereshagymát
vacsorál és száritott tökmagot ebédel.

Plébánosunk nagyon megszégyenelte magát s megigérte a szigoru fopapnak,
hogy mire ismét körutat tesz e vidéken, mindent máskép fog találni a
parochián. Tisztelendo Kubcsik János ur elhatározta, hogy ha már meg
kell lenni, isten neki, o is ur lesz.

És elkezdodött a nagy változás a parochián.

Az ócska butorokat fölrakták a padlásra s fényes selymesek jöttek
helyettük társzekereken Kassáról, a fél falat beboritó olajosképek,
óriási velenczei tükrök, a mikbe midon belenézett volna Körmös István
kurator uram, nagy zavarba jött s az az ijeszto gondolata támadt, hogy
ha Körmös kurator uram testestol-lelkestol amott áll ni... ugy o semmi
esetre sem lehet Körmös kurator uram, pedig o szentül abban a bolond
képzelodésben volt, hogy o Körmös kurátor uram.

A selyembutorokhoz "morgó" hintót hozatott Váczról, a hintóhoz parádés
lovakat a gyori vásárról. De már aztán erre a kocsira nem ülhetett a
régi vedlett reverendában, ujat kellett csináltatnia, s a saru helyébe
egy pár ránczos kordován csizmát varatott a Filcsik uramnál.

Az egész falu elbámult.

"Ime, a tisztelendo ur milyen urrá válik."

Hanem biz az csak nem vált urrá azután sem.

Mert amióta fényesen be lettek butorozva a szobái, hogy ott benn a butor
ne kopjék, maga sem mert belépni azokba, hanem ott künn a konyhában
fogyasztá el szerény ebédjét és vacsoráját s ott fogadja a hiveket.

Ha pedig néha ki-ki rándul a fényes hintón egy-egy sétakocsizásra a
szakácsnéjával (ot ülteti jobbfelül) minden zökkenos helyen elsápad
félelmében, hogy a hintó ruganya eltörik, s gomolygó bárányfelhok
megremegtetik minden izében, mert a drappszin kocsibélés megázhat.

A furfangós mindenes (itt csizmatisztitói minoségben idézem) pedig azt
is észrevette, hogy az a ránczos kordován csizma, mely a hintórul a
szakácsné jobb lábán látszik jobbról, édes párja annak, mely a Kubcsik
tisztelendo ur ballábán kevélykedik balról. O tudja, o tisztitja; az o
lelke rajta, ha nem igazat mond. -

Annyi azonban o nélküle is bizonyos, hogy aki nem született urnak,
bizony nem ur az, ha könyökig aranyban vájkál is.


A többiek

is mind mind olyan kedves eredeti alakok. Kilincs Taddus kántor, aki
sokat iszik és aki monoton humorával minden pohárral igy köszönt fel:
"Az isten éltesse feleségem urát."

Az öreg Filcsik, akit mivelhogy semminemü "kuncsaftja" nincsen, "az
isten csizmadiájának" nevezték el, s a kibe valóságos anglius vér van,
mert mindenre fogad és minden fogadáskor igy kiált föl: "Felteszem a
bundámat egy véka kukuricza ellen."

Nem utolsó gyerek Muki bácsi a nyugalmazott ispán sem, ki a fehér nép
nagy tiszteloje lévén, váltig azt hajtja, hogy "genge teremtés az
asszony" s a kit minden gyengesége daczára is mindennap megver otthon a
felesége.

De ki gyozné elszámlálni valamennyit, s valamennyiben azt a sok
szeretetreméltó apró vonást, mely vidám kedélyükbol bugyog föl gazdagon...

Képzeletem hirtelen fut át rajtok... egytol egyig ellépegetnek ellottem,
mindenik kedves emlékek szálaival... szivem sebesebben dobog, ellágyul.
Nem birom oket leirni, hanem csak nézem, nézem... hosszan némán,
elábrándozva... és nem tudom mit látok rajtok.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Cukrász-boltajtón. Fagylalt értendo alatta.]

[Footnote 2: A megyei statutum szerint ugyanis a szolgabirák nem voltak
kénytelenek a falujokbeli ember ügyében itéletet hozni, nehogy
ellenségeikké tegyék szomszédjukat s boszuállásra ingereljék. Találóan
jellemzi ez a táblabirói "hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is
megmaradjon"-féle igazságszolgáltatást.]

[Footnote 3: Lásd Nógrádmegye tiszti orvosának jelentését a "Nógrádi
Lapok"-ban, 1873. évi folyam.]

[Footnote 4: Már maga az eléggé illusztrálja izlésünket, hogy az adoma
eppigrammai élét "bunkónak" nevezzük.]

[Footnote 5: Jelen sorok irójának egy novére van eltemetve a sz..i
katholikus temetoben, kinek 1867-ben emlékkövet állitottak, de az
odavaló plébános ezt a lutheranus halottnak csak azon esetre vélte
megengedhetonek, ha kereszt lesz rajta. De már ezt meg a család nem
engedhette semmi áron s a dolog pörre került. A biró az eklézsia javára
döntött azon indokból, hogy a felekezeti temetoben joga van a
plébánosnak a felekezeti jelleg kitüntetését követelni. Nem volt egyéb
tehát hátra, mint akarva nem akarva: föltenni a keresztet. Hanem hát nem
volt benne köszönet. A pervesztett család egy lyukat furatott a másfél
öl magas gránitko tetejébe s minthogy a simbolum nagysága nem volt az
itéletben meghatározva, akkora keresztet tétetett a lyukba, mint két
egymásra fektetett varrótü. Nagyitó üveggel is bajosan láthatta emberi
szem.]

[Footnote 6: Somogymegye bort nem termelo vidéke.]




      *      *      *      *      *      *




Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


18 |Erdekes pendantja |Érdekes pendantja

46 |Erdekes bepillantást |Érdekes bepillantást

81 |szegény s most... |szegény s most..."

84 |az fog történni... |az fog történni..."

84 |boszuállásból... |boszuállásból..."

86 |semmihez, De egy |semmihez. De egy

86 |földön. hetven |földön, hetven

104 |a mim van... |a mim van..."

105 |meg negyven... |meg negyven..."

105 |leereszkedik A Máté |leereszkedik. A Máté

105 |lesz reggelre. |lesz reggelre."





*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ IGAZI HUMORISTÁK: CIKKEK A MAGYAR NÉP HUMORÁRÓL ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.