Michelangelo élete by Romain Rolland

Ebből a könyvből amatőrök számára famentes papiron, francia félbőrkötésben 150 számozott példány készült. -3-

MICHELANGELO ÉLETE

A firenzei Museo Nazionaléban van egy márványszobor, amelyet Michelangelo a Győzőnek nevezett el. Szép testű mezitelen ifju, alacsony homlokán göndör hajjal. Kiegyenesedve áll és térdét szakállas fogoly hátára helyezi, aki meggörnyedve úgy nyujtja fejét előre, akár egy bika. De a győző nem néz reá. Ahelyett, hogy lesujtana, megáll, elfordítja szomorú száját és tétova szemét. Karja vállához hajlik vissza. Hátraveti magát; nem kivánja már a győzelmet, megutálta. Győzött. Le van győzve.

A heroikus Kétségnek ez a képe, ez a tört szárnyú Győzelem, amely Michelangelo valamennyi műve közül egyedül maradt a mester haláláig firenzei műhelyében és amelylyel Daniele da Volterra, gondolatainak letéteményese, ravatalát diszíteni akarta, – ez maga Michelangelo, ez egész életének jelképe.

A szenvedés végtelen, minden alakot magára ölt. Oka hol a dolgok vak zsarnoksága: a nyomor, a betegségek, a sors igazságtalanságai, az emberek gonoszsága. Hol magában a szenvedő lényében gyökerezik. Ebben az esetben nem kevésbbé szánalomraméltó és nem kevésbbé végzetes; mert az ember -6- nem választhatta meg lényét és sem élni nem kívánt, sem annak lenni, ami.

Ez a szenvedés volt Michelangelo osztályrésze. Megvolt az az ereje, megvolt az a ritka szerencséje, hogy küzdelemre és győzelemre volt teremtve. Győzött is. – De ő nem kivánta a győzelmet. Nem ezt kivánta. – Hamlet tragédiája! Megrenditő ellentét egy hősies géniusz és egy akarat között, amely nem volt az, parancsoló szenvedélyek és egy akarat között, amely nem akart!

Ne várja tőlünk senki, hogy sok más után ebben még egy további nagyságát ismerjük fel. Sohasem fogjuk mondani, hogy mert egy ember túlságos nagy, azért nem elég neki a világ. A lélek nyugtalansága nem a nagyság jele. Az összhang hiánya a lény és a dolgok, az élet és törvényei között még a nagy embereknél sem függ össze nagyságukkal, hanem gyengeségükkel. – Miért törekedjünk ezt a gyengeséget elrejteni? Kevésbbé méltó-e a szeretetre az, aki gyengébb? – Bizony sokkal méltóbb reá, mert nagyobb szüksége van reá. Nem emelek megközelíthetetlen hősöknek szobrokat. Gyűlölöm a gyáva idealizmust, amely szemét elfordítja az élet nyomorúságaitól és a lélek gyengeségeitől. Meg kell mondanunk annak a népnek, amelynek túlságos érzéke van a hangzatos szavak csalóka illuziói iránt: a hősies hazugság gyávaság. Csak egy hősiesség van a világon: ha olyannak látjuk a világot, amilyen – és szeretjük.

Annak a sorsnak tragikuma, melyet itt bemutatok, abban rejlik, hogy oly szenvedés képét nyujtja, -7- mely vele született, mely lényének legmélyéből fakad, mely szünet nélkül emészti és csak akkor fogja elhagyni, midőn már megsemmisítette. Egyik leghatalmasabb példája annak a nagy emberfajtának, amelynek fájdalomból és hitből eredő kiáltásait immár tizenkilenc évszázad óta visszhangozza Nyugatunk: a kereszténységnek.

Valamikor, a jövőben, az évszázadok mélyén, – (ha földünk emléke még fönnmaradt), – valamikor az élők ez eltünt faj mélysége fölé fognak hajolni, mint Dante a Malebolge partján, – csudálat, irtózat és szánalom vegyülékével.

De ki fogja jobban érezni mint mi, akik gyermekkorunkban tanúi voltunk ez aggodalmaknak, – akik legkedvesebbjeinket láttuk bennük vergődni, – mi, akiknek ínye ismeri a keresztény pesszimizmus fanyar és bódító illatát, – mi, akiknek egykor meg kellett erőnket feszítenünk, hogy ne engedjünk, mint mások, a kételkedés pillanataiban, az Isteni Semmiség szédületének!

Isten! Örök élet! Azoknak menedéke, akiknek nem sikerül e földön élniök! Hit, aki vajmi gyakran nem vagy egyéb az életben való hit, a jövőben való hit, az önmagunkban való hit hiányánál, bátorság hiányánál és öröm hiányánál… Tudjuk, hány vereségen épül fel fájdalmas győzelmed!…

És ezért szeretlek titeket, keresztények, mert szánlak benneteket. Szánlak titeket és csudálom melankoliátokat. Szomorúvá teszitek a világot, de széppé is teszitek. Szegényebb lesz a világ, ha fájdalmatok nem lesz többé benne. A gyáváknak e korszakában, akik remegnek a fájdalom előtt és zajosan hangoztatják a boldogságra való jogukat, amely a -8- legtöbbször nem egyéb a mások boldogtalanságára való jognál, legyen bátorságunk szembe nézni a fájdalommal és tisztelni azt! Dicséret az örömnek és dicséret a fájdalomnak! Testvérek ők, szentek mind a ketten. Ők kovácsolják a világot, ők gyarapítják a nagy lelkeket. Ők az erő, ők az élet. Aki nem szereti mindkettőjüket, nem szereti sem az egyiket, sem a másikat. És aki megízlelte őket, az ismeri az élet értékét és tudja, mily édes megválni tőle.

Firenzei polgár volt, – hazája Firenze, a maga komor palotáival, lándzsák módjára égnek meredő tornyaival, hajlékony és száraz magaslataival, amelyek finoman csiszolva emelkednek ki az ibolyaszínű égről fekete orsóalakú kis ciprusaikkal és a hullámzóan rezgő olajfák ezüst szalagjával, – Firenze, kiélezett eleganciájával, ahol a sápadt Lorenzo de’ Medici ironikus alakja és a gúnyosan félrehuzott szájú Machiavelli találkozott Botticelli Primaverájával és halvány aranyhajú, vérszegény Venusaival, – a lázas, büszke, ideges Firenze, melyet a fanatizmus minden fajtája meghódított, amelyet minden vallási és társadalmi hiszteria megrázott, ahol mindenki szabad volt és mindenki zsarnok, ahol oly jó volt élni és ahol pokol volt az élet, – Firenze városa, értelmes, türelmetlen, lelkesedő, gyűlölködő lakóival, akiknek nyelve csípős volt, szelleme gyanakvó és akik kémlelték, irigyelték, felfalták egymást, – az a város, ahol nem volt tere egy Leonardo szabad szellemének, – ahol Botticelli egy skót puritán hallucinált miszticizmusában végezte be életét, – ahol a bak arcú, izzó szemű Savonarola szavára szerzetesei körtáncot jártak a máglya körül, amely a műtárgyakat -14- felemésztette, – és ahol, három évvel utóbb, újra ott emelkedett a máglya, hogy a prófétát elemészsze.

Ebből a városból és ebből a korból való volt, minden előitéletökkel, szenvedélyeikkel és hevülésükkel.

Bizonyos, hogy nem volt gyengéd polgártársai irányában. Szabad lélekzetű, széles mellű géniusza megvetette köznapi művészetüket, modoros szellemüket, lapos realizmusukat, érzelmességüket, elpuhult aprólékosságukat. Keményen bánt velük, de szerette őket. Nem volt meg benne az a mosolygó közömbösség hazája iránt, amely Leonardót jellemezte. Firenzétől távol, honvágy emésztette.1) Egész életén át hiába merült ki erőlködésekben, hogy ott élhessen. Firenze mellé állott a háború tragikus óráiban és azt akarta, „hogy legalább halva visszatérhessen oda, ha már életében nem tehette.“2)

Mint törzsökös firenzei büszke volt vérére és nemzetségére.3) Büszkébb volt reá, mint magára művészetére. Nem engedte meg, hogy művésznek tekintsék:

„Nem vagyok Michelagniolo, a szobrász… Michelagniolo Buonarroti vagyok…4)

Arisztokrata felfogású volt és minden osztályelőitélet megvolt benne. Odáig ment, hogy véleménye szerint „a művészettel a nemeseknek kellene foglalkozniok, nem a plebejusoknak.“5)

A családról vallásos, ősi, majdnem barbár képzete volt. Mindent feláldozott neki és azt akarta, hogy a többiek is így tegyenek. Ahogy mondta, családjáért -15- még „rabszolgának is eladta volna magát.“6) A szeretetnek kevés szerepe volt ebben. Testvéreit megvetette, – meg is érdemelték. Megvetette unokaöccsét, – örökösét is. De benne, bennök tekintettel volt nemzetsége képviselőire. Az a szó minduntalan visszatér leveleiben:

„Nemzetségünk… la nostra gente… fenntartani nemzetségünket… hogy nemzetségünk ki ne haljon…“

E kemény és erős emberfajta minden babonája, minden fanatizmusa megvolt benne. Azokból állott az agyag, amelylyel lényét formálták. De ebből az agyagból kipattant a tűz, amely mindent megtisztít: a géniusz.

Aki nem hisz a géniuszban, aki nem tudja, mi az, az nézzen Michelangelóra. Sohasem volt ember, aki annyira hatalmában lett volna. Úgy látszott, hogy ez a géniusz nem volt vele egy természetű: hódító volt, aki megszállotta és szolgaságában tartotta. Akaratának nem volt ebben semmi szerepe és majdnem azt mondhatnók, hogy szellemének és szívének sem. Őrjöngő elragadtatás volt, félelmes élet oly testben és lélekben, amelyek gyengék voltak arra, hogy magukban foglalják.

Állandó gerjedelemben élt. E túlságos erő, amely szinte szétfeszítette, szenvedéssel járt és arra kényszerítette, hogy cselekedjék, szünet nélkül cselekedjék, egyetlen órai pihenés nélkül.

„Kimerülök a munkában, mint még soha senki“, – írta egyszer – „nem gondolok egyébre, csak hogy éjjel-nappal dolgozzam“. -16-

A tevékenységnek e beteges kényszere nemcsak azt idézte elő, hogy halmozta a feladatokat és több megrendelést fogadott el, mint amennyit teljesíteni képes volt: valóságos dühvé fajult el. Hegyeket akart megfaragni. Ha emléket kellett emelnie, éveket vesztegetett el a kőbányákban azzal, hogy tömbjeit megválogassa, hogy ezek szállítására utakat építsen; minden akart lenni: mérnök, munkás, kőfaragó; mindent maga akart csinálni, palotákat, templomokat, csak ő maga. Valóságos gályarab élete volt. Még arra sem szánt magának időt, hogy egyék és aludjék. Leveleiben mindúntalan ismétlődik ez a siralmas panasz:

„Alig érek reá enni… Nincs időm enni… Tizenkét év óta fáradalmakkal teszem tönkre testemet, hijával vagyok a szükségesnek… Nincs egy garasom, mezítelen vagyok, ezer bajtól szenvedek… Nyomorban és bajokban élek… A nyomorúsággal küzködöm“.7)

Ez a nyomor csak képzeletében volt meg. Michelangelo gazdag volt; meggazdagodott, nagyon meggazdagodott.8) De mi haszna volt belőle? Szegényül élt, munkájához láncolva, mint a malomba fogott ló. Senki sem érthette, miért töri magát ennyire. Senki sem érthette, hogy nem volt hatalmában nem gyötörnie magát, hogy ez kényszerűség volt reá nézve. Még atyja is, akiben pedig sok hozzá hasonló vonás volt, szemrehányásokkal illette:

„Öcséd elmondta nekem, hogy igen takarékosan, sőt nyomorúságosan élsz: a takarékosság jó dolog, de a nyomorgás rossz: olyan bűn, amely nem tetsző sem Isten, sem az emberek előtt és meg fog ártani testednek is, lelkednek is. Míg fiatal vagy, -17- még csak megy valahogy, de ha már nem leszel az, a betegségek és fogyatkozások, amelyek e rossz és nyomorúságos életből fognak eredni, majd mind egyszerre lépnek fel. Kerüld a nyomorgást, élj mértékletesen, ügyelj arra, hogy ne légy a szükségesnek híjával, őrizkedjél a túlzott munkától…“9)

De semmiféle tanács sem segített soha. Sohasem egyezett bele, hogy emberibb módon éljen. Tápláléka kevés kenyér és bor volt. Alig aludt nehány órát. Midőn Bolognában volt, II. Julius pápa bronzszobrával elfoglalva, csak egy ágya volt a maga és három segédje számára.10) Azon ruhásan, csizmában feküdt le. Egy alkalommal lábai feldagadtak, úgy, hogy fel kellett hasítani csizmáit: ahogy lehúzták őket, bőre is velük ment.

Ez a szörnyűséges életmód okozta, hogy amitől atyja óvta, állandóan beteg volt. Leveleiben tizennégy vagy tizenöt súlyos betegségének nyomait állapíthatjuk meg.11) Többször szenvedett lázban, amely nem egyszer halállal fenyegette. Baja volt szemeivel, fogaival, fejével, szívével.12) Idegzsábák gyötörték, kivált álmában; az alvás kín volt neki. Korán megvénült. Negyvenkét éves korában már hanyatlani érezte életét.13) Negyvennyolc éves korában azt irja, hogy ha egy nap dolgozik, négy napon át pihennie kell.14) Csökönyösen ellene szegült mindennemű orvosi gyógykezelésnek.

Szelleme még erősebben megérezte az őrjöngő munkában töltött élet következményeit, mint teste. A pesszimizmus aláaknázta. Ez öröklött baja volt. Fiatal korában nem győzte atyját megnyugtatni, aki – úgy látszik – időnként üldözési mánia rohamaiban szenvedett.15) Az azonban erősebben nehezedett -18- Michelangelóra, mint arra, akit ápolt. Szüntelen tevékenysége, a megőrlő erőfeszítés, amelytől sohasem pihenhette ki magát, védelem nélkül odavetették gyanútól remegő lelke minden eltévelyedésének. Nem bízott ellenségeiben, bizalmatlan volt barátai iránt.16) Nem bízott rokonaiban, testvéreiben, fogadott fiában; azzal gyanúsította őket, hogy türelmetlenül várják halálát.

Minden nyugtalanította;17) még övéi is gúnyolódtak örökös nyugtalansága fölött.18) Maga is mondja, hogy „búskomorság, vagy inkább őrület“ állapotában élt.19) Szenvedései közepette végre is szinte kedve telt a szenvedésben, keserű örömet talált benne:

Minden szenvedés tárgyává vált számára, – még a szerelem,21) – a jó is.22)

Senki sem volt kevésbbé örömre és inkább bánatra teremtve. Csak a bánatot látta, csak azt érezte a végtelen mindenségben. A világ minden pesszimizmusa egybe van foglalva a kétségbeesésnek e magasztosan igazságtalan felkiáltásában:

„Emésztő energiája“ – mondja Condivi – „majdnem teljesen kirekesztette az egész emberi társadalomból.“ -19-

Egyedül volt. – Gyűlölt: gyűlölték. Szeretett: nem szerették. Csudálták és féltek tőle. Végül vallásos tiszteletet gerjesztett. Uralkodik százada fölött. Ekkor kissé megenyhül. Felülről látja az embereket, ezek alulról látják őt. De sohasem tartozik közéjük. Számára soha sincs meg az a nyugalom, mely a legszerényebb lénynek is jutalma: hogy életének egy pillanatában embertársa szeretetében elszunnyadhasson. Nő szerelmében nem volt része. E sivár égen Vittoria Colonna barátságának hideg és tiszta csillaga csak maga ragyog egy ideig. Köröskörül az éj, melyen átfutnak gondolatának égő meteorjai: vágyai és lázas álmai. Soha Beethoven nem ismert ilyen éjt. Mert ez az éj magában Michelangelo szivében volt. Beethoven a világ hibájából lett szomorúvá; természettől vidám volt, örömre vágyott. Michelangelónak bensőjében gyökerezett a szomorúság, amely félelmet kelt az emberben és amelytől mindenki ösztönszerűen menekül. Ürességet idézett elő maga körül.

Ez még semmi sem volt. Nem az volt a legrosszabb, hogy egyedül volt. Az volt a legrosszabb, hogy saját magával volt egyedül és hogy nem tudott magával élni, hogy nem volt ura magának, hogy megtagadta, támadta, elpusztította önmagát. Géniusza oly lélekkel párosult, amely elárulta. A végzetről szokás beszélni, amely ellensége volt és megakadályozta abban, hogy egyetlen nagy tervét is megvalósítsa. Szerencsétlenségének kulcsa, amely életének egész tragédiáját megmagyarázza – és ezt legkevésbbé vették észre vagy merték észrevenni – akaratának hiánya és jellemének gyengesége.

Ingadozó volt a művészetben, a politikában, minden cselekedetében és minden gondolatában. Nem -20- volt képes magát elhatározni, hogy két munka, két terv, két párt között válaszszon. Ezt bizonyítja II. Julius pápa emlékének, a San Lorenzo-templom homlokzatának, a Mediciek sirjainak története. Hozzáfogott ehhez is, ahhoz is és nem ért végére. Akart és nem akart. Alig állapodott meg választásában, azonnal kétkedni kezdett benne. Élete végén már mitsem fejezett be: mindent megutált. Azt szokás mondani, hogy feladatait reáerőszakolták és uraira háritják a felelősséget azért, hogy örökösen ingadozott a tervek között. Feledik, hogy urainak nem voltak arra eszközeik, hogy a feladatokat ráerőszakolják, ha elhatározta volna, hogy visszutasítja azokat. De nem merte megtenni.

Gyenge volt. Mindenképen gyenge volt, erényből és félénkségből. Gyenge lelkiismeretből. Ezer kétely gyötörte, amelyeket egy erélyesebb természet elvetett volna. Kötelezettségének tartotta, felelősségének túlzott felfogásával, hogy oly közepes feladatokra vállalkozzék, amelyeket helyette bármely munkavezető jobban teljesített volna.25) Nem volt képes sem eleget tenni szerződéseinek, sem elfelejteni őket.26)

Gyenge volt okosságból és félelemből. Ugyanaz az ember, akit II. Julius „rettenetesnek“ (terribile) nevezett. Vasari szerint „okos“ volt; és az, „aki mindenkit megfélemlített, még a pápákat is“,27) mindenkitől félt. Gyenge volt a fejedelmekkel szemben. Pedig ki vetette meg jobban azokat, akik gyengék voltak a fejedelmekkel szemben, – „a fejedelmek hátas szamarait“, ahogy őket nevezte.28) – Menekülni akart a pápák elől, mégis maradt s engedelmeskedett.29) Eltűrte urai sértő leveleit és alázatosan -21- válaszolt reájuk.30) Olykor mégis fellázadt, büszkén beszélt, – de mindig engedett. Egész haláláig védekezett, de nem volt ereje küzdeni. VII. Kelemen, aki – az általános vélemény ellenére – valamennyi pápa közül a legjobb indulattal volt iránta, ismerte gyengeségét és szánta érte.31)

A szerelemben minden méltóságát elvesztette. Megalázkodott olyan ripőkök előtt, amilyen Febo di Poggio volt.32) Tommaso de’ Cavalierivel, aki szeretetreméltó, de középszerű ifjú volt, úgy bánt, mint valami „hatalmas szellemmel“.33)

A szerelem legalább meghatókká teszi az ilyen gyengeségeket. De ezek már csak szomorúan fájdalmasak, – nem merjük azt mondani, hogy szégyenletesek, – midőn félelemből erednek. Hirtelen páni rettegések lepik meg. Akkor, félelemtől űzve, Itália egyik végéről másik végére menekül. Firenzéből elmenekül 1494-ben, midőn egy látomás megrémítette. 1529-ben is elmenekül Firenzéből, midőn ostromolják a várost, amelynek védelmét reá bízták. Egész Velencéig menekül és kevés híja, hogy Franciaországba nem szökik. Utóbb szégyeli ezt a botlását: helyre is hozza, visszatér az ostromolt városba és ott az ostrom végéig teljesíti kötelességét. De mily gyenge és remegő Firenze bevétele után, mikor a proskripciók uralkodnak ott! Még udvarol is Valorinak, a proskripció intézőjének, aki éppen akkor okozta barátjának, a nemes Battista della Pallának halálát. Sajnos, odáig megy, hogy megtagadja barátait, a firenzei száműzötteket.34)

Fél. Halálosan szégyelli félelmét. Megveti önmagát. A saját maga iránt való undor beteggé teszi. Meg akar halni. Azt hiszik, hogy meg fog halni.35) -22-

De nem tud meghalni. Őrült életerő van benne, mely naponkint újra születik, hogy többet szenvedjen. Ha legalább kiszakíthatta volna magát, hogy ne cselekedjék! De ezt nem szabad neki. Nem lehet el cselekvés nélkül. Cselekszik. Kell, hogy cselekedjék. Cselekszik-e valóban? Inkább áldozata a cselekvésnek, játékszere őrjöngő és ellenmondó szenvedélyei forgószelének, akár Dante valamelyik elkárhozottja.

Vágyódott a halál után, mert benne látta ennek az őrjítő rabszolgaságnak végét. Mily irígységgel beszél azokról, akik meghaltak!

Meghalni! Nem élni többé! Nem lenni többé! Megszabadulni a dolgok zsarnokságától! Megmenekülni a saját énjének hallucinációjától!

Szinte hallom, mint tör elő ez a tragikus kiáltás annak a fájdalmas ábrázatnak szájából, amelynek nyugtalan szeme még ma is reánktekint a Capitolium múzeumában.40)

Középtermetű volt, szélesvállú, erős, izmos testalkatú. Testét idomtalanná tette a munka; emelt fővel járt, homorú háttal, kidülledt hassal. Igy mutatja be a képmás, amelyet Francisco d’Ollanda festett; állva, oldalról, fekete ruhában; vállát római köpeny takarja, fején posztósapka és fölötte nagy fekete nemezkalap, mélyen fejébe nyomva.41) Gömbölyű feje volt, négyszögletes homloka, szemei fölött kidudorodva, ráncokkal felszántva. Haja fekete volt, ritka, borzas és göndör. Szemei kicsinyek voltak,42) szomorúak és erős nézésűek, változó szarúszínűek, sárgás és kékes pettyekkel. Széles, egyenes orrát, mely közepén kidudorodott, Torrigiani ökölcsapása betörte.43) Orrcimpájától szája szögletéig mély ráncok húzódtak le. Szája fínom metszésű volt; alsó ajka kissé előre állott. Kiugró pofacsontú, sovány arcát oldalt gyér, alúl pedig faunszerű, elágazó, ritka, négy-öt hüvelyk hosszú szakáll vette körül.

Egész arcán a szomorúság, bizonytalanság kifejezése uralkodik. Tasso korát jellemző aggodalmas, kételyektől megviselt ábrázat. Megindító szemei szánalmat ébresztenek, kérnek.

Ne sajnáljuk tőle. Ajándékozzuk meg azzal a szeretettel, amelyre egész életén át vágyódott és amelyben nem volt része. A legnagyobb szerencsétlenségeket tapasztalta, melyek embert érhetnek. -24- Szolgaságban látta hazáját. Látta az évszázadokra barbároknak kiszolgáltatott Itáliát. Látta, mint hal meg a szabadság. Látta, mint tűnnek el – egyik a másik után – azok, akiket szeretett. Látta, mint alszik ki – egyik a másik után – a művészet minden fényessége.

Egyedül maradt, utolsónak, a leszálló éjszakában. És midőn halála küszöbén hátranézett, vigaszúl még azt sem mondhatta magának, hogy mindent megtett, amit tennie kellett, amit tehetett volna. Elveszettnek tekintette életét. Hiába volt ez örömtelen. Hiába áldozta fel a művészet bálványának.44)

Az emberfölötti munka, melyre saját magát ítélte, életének kilencven évén át, egyetlen napi pihenés, egyetlen napi igazi élet nélkül, még arra sem szolgált, hogy nagy terveinek egyikét is végrehajthassa. Nagy munkái közül, azok közül, amelyek leginkább szívéhez nőttek, egyetlen egy sem volt befejezve, egyetlen egy sem. A sors iróniája úgy akarta, hogy ez a szobrász 45) csak festményeivel készülhessen el, amelyeket akarata ellenére festett. Nagy munkái közül, amelyek váltakozva oly sok büszke reményt és keserűséget keltettek fel benne, részben még életében elpusztultak, így a pisai csata kartonja és II. Julius bronzszobra, mások – II. Julius síremléke, a Mediciek kápolnája – siralmasan megfeneklettek: gondolatának torzképei.

Ghiberti, a szobrász, Emlékirataiban elmondja egy szegény német ötvös történetét, aki az anjoui herceg szolgálatában állott. „Egyenlő vala Görögország antik szobrászaival“ és élete végén látta, mint pusztítják el azt a művet, amelynek életét szentelte volt. – „Akkoron meglátta, hogy minden fáradsága -25- haszontalan volt és térdreborulva így kiáltott fel: Ó Uram, ég és föld fejedelme, minden dolgok teremtője, engedd, hogy ne tévelyegjek többé és ne kövessek másokat, mint téged; könyörülj rajtam! És haladék nélkül mindenét odaadta a szegényeknek, remeteségbe vonult és ott halt meg…“

Mint a szegény ötvös, Michelangelo is, élete végéhez érve, keserűen tekintette át hiába élt életét, hasztalan erőlködéseit, bevégzetlen, elpusztúlt, be nem fejezett műveit.

Ekkor lemondott. A renaissance gőgje, a mindenség fölött uralkodó szabad lélek gőgje megtört benne.

Óda az Örömhöz: ez a termékeny kiáltás nem hangzott el ajkán. Utolsó lehelletéig nem volt egyéb, mint Óda a fájdalomhoz, a szabadító Halálhoz. Teljesen legyőzetett.

Ilyen volt e világ legyőzőinek egyike. Mi, akik géniuszának alkotásait élvezzük, ugyanily módon élvezzük őseink hódításait: nem gondolunk többé a kiontott vérre.

Ezt a vért akartam én minden szem előtt feltárni és fejünk fölött lobogtatni a hősök vörös lobogóját. -26-
-27-

I.
AZ ERŐ

A casentinói Capresében született 1475 március 6.-án. „Finom levegőjű“,49) kietlen táj, amely szikláival és bükkerdőivel a csontos Appeninek gerincén felülemelkedik. Nem messze innen, a Monte Alvernián, látta Assisi Ferenc a Keresztrefeszítettnek megjelenését.

Michelangelo atyja 50) Caprese és Chiusi podestája volt. Heves, nyugtalan, „istenfélő“ ember. Anyja 51) halálakor Michelangelo hat éves volt.52) Öten voltak testvérek: Lionardo, Michelagniolo, Buonarroto, Giovan Simone és Sigismondo.53)

Egy settignanói kőfaragó feleségéhez adták dajkaságba. Később, tréfálkozva, ennek a tejnek tulajdonította szobrászi hivatását. Iskolába küldték; ott azonban csak rajzolással foglalkozott. „Ezért atyja és atyjának testvérei rossz szemmel nézték és gyakran kegyetlenül megverték, mert gyülölték a művészi mesterséget és szégyennek tartották, hogy házukban művész legyen.“54) Így már kora gyermekkorában megismerkedett az élet durvaságával és a szellem elhagyatottságával.

Csökönyössége legyőzte atyjáét. Tizenhárom -30- éves korában mint tanuló belépett Domenico Ghirlandajo, a legnagyobb és legegészségesebb firenzei festő műhelyébe. Első munkáival annyi sikert aratott, hogy, a hagyomány szerint, a mester féltékeny lett a tanítványra.55) Egy év letelte után megváltak egymástól.

Megutálta a festészetet. Heroikusabb művészetre törekedett. Abba a szobrásziskolába ment át, amelyet Lorenzo de’ Medici tartott fenn a San Marco kertjeiben.56) A nagyúr érdeklődött iránta: palotájában adott neki szállást és fiai asztalánál helyet. A gyermek az olasz renaissance szivébe került be, ókori emlékek gyűjteményébe, a nagy platonikusok, Marsilio Ficino, Benivieni, Angelo Poliziano költői és tudós légkörébe. Megittasúlt szellemüktől; hogy az ókor világában éljen, lelkét klasszikussá tette: görög szobrász lett. Poliziano „nagyon szerette“, az ő vezetése alatt faragta a Kentaurok és lapithák küzdelmét.57)

Ez a büszke dombormű, melyben a szenvtelen erő és szépség uralkodik, visszatükrözteti az ifju atlétai lelkét és nyers társaival űzött vad játékait.

Eljárt a Carmine-templomba, hogy Masaccio festményeit lerajzolja, Lorenzo di Credivel, Bugiardinival, Granaccival és Torrigiano dei Torrigianival együtt. Csufolódásával nem kimélte társait, akik kevésbbé voltak ügyesek mint ő. Egyszer azután a hiú Torrigianival akadt össze. Torrigiani ökölcsapással törte be ábrázatát. Utóbb még dicsekedett is vele: „Összeszorítottam öklömet“ – beszélte Benvenuto Cellininek – „és oly erővel sujtottam orrára, hogy éreztem, mint zúzódnak össze a csontok és porcok, -31- akár valami tészta. Így egész életére megbélyegeztem.“58)

A pogányság nem oltotta ki Michelangelo keresztény hitét. A két ellenséges világ vetélkedett lelkéért.

1490-ben Savonarola, a szerzetes megkezdte a Jelenésekről szóló lángoló szónoklatait. Harminchét éves volt. Michelangelo tizenöt. Látta a kis termetű, vézna prédikátort, akit Isten szelleme emésztett. Megdermedt a rémülettől a rettenetes hang hallatára, mely a Duomo szószékéről villámmal sujtott a pápa felé és Itália fölé Isten véres pallosát függesztette. Firenze reszketett. Az emberek az utcán futkostak, sírva és kiáltozva, mint a bolondok. A leggazdagabb polgárok, a Ruccellai, Salviati, Albizzi, Strozzi családokból, szerzetes rendekbe kivántak belépni. Még a tudósok, a filozófusok is, Pico della Mirandola, Poliziano leszálltak értelmük magaslatáról.59) Michelangelo legidősb bátyja, Lionardo, dominikánus barát lett.60)

Michelangelo nem maradt ment a rettegés ragályától. Midőn közelgetett az, akinek jövetelét a próféta hirdette: az új Kyros, Isten kardja, az idomtalan kis szörnyeteg: – VIII. Károly francia király, – rémület fogta el. Egy álom megzavarta.

Egyik barátja, Cardiere, költő és zenész, egy éjjel Lorenzo de’ Medicit 61) látta megjelenni álmában, rongyokba burkolva, gyászban, félig meztelenül; a halott megparancsolta neki, figyelmeztesse fiát Pierót, hogy el fogják űzni és soha sem fog visszatérni -32- hazájába. Michelangelo, akivel Cardiere közölte látomását, rábeszélte, hogy mondjon el mindent a fejedelemnek, de Cardiere, aki félt Pierótól, nem merte megtenni. Valamelyik következő reggel ismét felkereste Michelangelót és rémülettől eltelve elmondta neki, hogy a halott ujból megjelent előtte, ugyanabban a ruhában és midőn a fekvő Cardiere csendesen reánézett, az álomkép pofonütötte, büntetésül amiért nem engedelmeskedett neki. Michelangelo heves szemrehányásokkal illette Cardieret és reávette, hogy tüstént gyalogoljon ki a Mediciek nyaralójába, Careggibe, Firenze mellett. Feleútban Cardiere találkozik Pieróval, megállítja és elmondja neki mondókáját. Piero nevetésben tört ki és lovászaival megverette. Bibbiena, a herceg kancellárja, így szólt hozzá: „Bolond vagy. Mit gondolsz, kit szeret Lorenzo jobban, fiát vagy téged? Ha mutatkoznia kellett volna, előtte jelent volna meg, nem te előtted!“ A megtépázott és kigúnyolt Cardiere visszatért Firenzébe, elmondta Michelangelónak küldetése sikertelenségét és annyira meggyőzte a Firenzét fenyegető szerencsétlenségekről, hogy Michelangelo két nap mulva megszökött.62)

Ez volt az első ama babonás rettegések rohamai közül, amelyek utóbb nem egyszer ismétlődtek életében és amelyek levették lábáról, bármint szégyelte is.

Alig hagyta el Firenze földjét, amely égett talpa alatt, midőn felhevültsége lelohadt. – Visszatért Bolognába és ott töltötte a telet,63) tökéletesen -33- megfeledkezve a prófétáról és jövendöléseiről. A világ szépsége ujból hatalmába keríti. Az 1495. év tavaszán, a farsang vallási ünnepei és a pártok elkeseredett küzdelmei közben visszatér Firenzébe, most már azonban annyira távol áll azoktól a szenvedélyektől, amelyek körülötte marcangolják egymást, hogy – mintegy kihívásképen Savonarola követőivel szemben – kifaragja híres Alvó Cupidó-ját, amelyet kortársai ókori műnek néztek. Egyébiránt csak néhány hónapig marad Firenzében; Rómába megy és Savonarola haláláig ő a legpogányabb a művészek között. Kifaragja a részeg Bacchus-t, a haldokló Adonis-t és a nagy Cupidó-t, ugyanabban az évben, midőn Savonarola elégetteti „a Hiúságokat és Anathemákat“: könyveket, ékszereket, műtárgyakat.64) Bátyját, Lionardo szerzetest, a prófétában való hitéért üldözik. A veszedelmek tornyosulnak Savonarola feje fölött: Michelangelo nem tér vissza Firenzébe, hogy védelmére keljen. Savonarolát elégetik:65) Michelangelo hallgat. Leveleiben nyoma sincs ennek az eseménynek.

A halhatatlanúl fiatal Szűz térdein a halott Krisztus fekszik, aludni látszik. Az Olympos szigorúsága lebeg a tiszta istennő és a Kálvária Istenének vonásai fölött. De kimondhatatlan melankólia egyesül vele és áthatja e szép testeket. A szomorúság hatalmába kerítette Michelangelo lelkét.

Nemcsak a nyomorúságok és bűnök látása vetett reá árnyékot. Zsarnoki erő költözött beléje, hogy soha többé el ne hagyja. Áldozata lett a géniusz -34- ama dühének, amely haláláig nem engedte többé kifujnia magát. Anélkül, hogy illuziói lettek volna a győzelemre nézve, megesküdött, hogy győzni fog, a maga és övéi dicsőségére. Súlyos családjának egész terhe csak ő reá nehezedett. Pénzkérésekkel ostromolta. Nem volt neki, de büszkeségét helyezte abba, hogy sohase útasítsa vissza őket: eladta volna saját magát, csakhogy elküldhesse övéinek a pénzt, amelyet tőle követeltek. Egészsége már hanyatlott. A rossz táplálkozás, a hideg, a nedvesség, a túlzott munka alá kezdte ásni. Fejfájásokban szenvedett és egyik oldala megdagadt.67) Atyja szemére vetette életmódját, nem volt annak tudatával, hogy ő felelős érte.

„Minden fáradalmam, amit valaha elszenvedtem, nem kevésbbé volt magukért, mint önmagamért“ – írja neki utóbb Michelangelo.68)

„… Minden gondomat, valamennyit a maguk iránt való szeretetemnek köszönhetem.“69)

A székesegyház építési bizottsága (Opera del Duomo) már negyven évvel azelőtt egy óriási márványtömböt bízott Agostino di Duccióra, hogy egy próféta szobrát faragja ki belőle. Az alig kinagyolt mű félbemaradt. Senki sem merte újból megkezdeni. Michelangelo vállalkozott reá 70) és ebből a márványszirtből az óriási Dávid-ot keltette életre.

Azt beszélik, hogy Pietro Soderini gonfaloniere elment Michelangelóhoz, hogy megnézze a szobrot, amelyet nála megrendelt és nehány megjegyzést tett reá, hogy ízléséről tanúságot tegyen: kifogásolta az -35- orr vastagságát. Michelangelo felment az állványra, vésőt és egy kis márványport vitt magával, majd könnyedén mozgatva a vésőt, a port apránkint aláhintette, de vigyázott, hogy ne éríntse az orrot és úgy hagyta, amilyen volt. Azután a gonfalonieréhez fordult és így szólt:

– „Most“ – „mondá Soderini“ – „sokkal jobb lett. Életet öntött belé.“

Mintha kiolvashatnók ezt a csöndes megvetést a műből. Viharos erő nyugalom állapotában. Megvetés és melankólia feszíti. Múzeum falai között megfullad. Szabad levegőre van szüksége, „világosságra, térre“ – ahogy Michelangelo mondta.72)

1504 január 25.-én egy müvészbizottság, amely Filippino Lippiből, Botticelliből, Peruginóból és Leonardo da Vinciből állott, tárgyalta a Dávid elhelyezésének kérdését. Michelangelo kivánságára úgy határoztak, hogy a Signoria palotája előtt állítják fel.73) A rengeteg tömeg szállítását a székesegyház építészeire bízták. Május 14.-én este a márványóriást kivitték a deszkabódéból, amelyben el volt helyezve és amelynek falát az ajtó fölött lebontották. Éjjel csőcselék kövekkel dobálta, hogy összetörje. Gondosan kellett őrizni. A szobor csak lassan haladt előre, egyenesen felfüggesztve, hogy szabadon lóghasson, anélkül, hogy a földet éríntse. Négy napra volt szükség, míg a székesegyháztól a Palazzo Vecchio elé ért. 18.-án délben megérkezett a kijelölt helyre. Éjjel még ezután is őrizték. Minden elővigyázat ellenére egy este kövekkel meghajigálták.74) -36-

Ilyen volt ez a firenzei nép, amelyet olykor mintának állítanak a miénk elé.75)

1504-ben Firenze Signoriája versenyben szembe állította egymással Michelangelót és Leonardo da Vincit.

A két férfiú nem szerette egymást. Közös magányosságuk összehozhatta volna őket. De ha távol érezték is magukat a többi embertől, még messzebb voltak egymástól. Kettejök közül Leonardo volt az elszigeteltebb. Ötvenkét éves volt, – húsz évvel idősebb Michelangelónál. – Harmincéves kora óta elhagyta Firenzét, melynek szenvedélyes zordsága tűrhetetlen volt gyengéd, kissé félénk természetének és derült, kétkedő értelmének, amely minden előtt tárva volt és mindent felfogott. Ez a nagy dilettáns, ez a teljesen szabad és teljesen magányos férfiú annyira elszakadt családjától, a vallástól, az egész világtól, hogy csak zsarnokok mellett érezte jól magát, akik époly szabad szelleműek voltak, mint ő. Miután 1499-ben pártfogójának, Lodovico il Morónak bukása arra kényszerítette, hogy Milanót elhagyja, 1502-ben Cesare Borgia szolgálatába lépett, de a herceg politikai pályafutásának vége 1503-ban arra indította, hogy visszatérjen Firenzébe. Itt ironikus mosolya szemben találta magával a sötét és lázas Michelangelót, akit kihozott sodrából. Michelangelo, aki egészen szenvedélyeinek és hitének élt, gyűlölte szenvedélyei és hite ellenségeit, de még erősebben gyűlölte azokat, akiknek nem voltak szenvedélyeik és nem volt semmiféle hitük. Minél nagyobb volt -37- Leonardo, annál nagyobb ellenszenvet érzett iránta Michelangelo és nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy azt előtte kimutassa.

„Leonardo szép megjelenésű, arányos testalkatú, megnyerő fellépésű férfiú volt. Rövid, térdig érő, rózsaszinű köntöst viselt, holott akkor hosszú öltözetek voltak divatban. Szép szakálla melle közepéig ért, göndör és gondosan ápolt vala. És a nevezett Leonardo elsétált egyszer egy barátjával a Santa Trinità-negyedbe, ahol nehány jóravaló ember épen Dante egy passzusa fölött vitatkozott. Odahivták Leonardót és felszólították, hogy magyarázza meg nekik azt a passzust. Véletlenül épen akkor ment arra Michelangelo és egyikük odahítta, Leonardo pedig így felelt: „Majd Michelangelo fogja nektek megmagyarázni.“ Michelangelo pedig, aki azt hitte, hogy csúfságból mondta, haragosan így válaszolt neki: „Magyarázd meg magad, aki elkészítetted egy lovasszobor mintáját, hogy bronzba öntsed és nem voltál képes megönteni és szégyenből otthagytad“.76) Ezekkel a szavakkal hátat fordított nekik és elment. Leonardo ottmaradt és Michelangelo szavai miatt elpirult. És Michelangelo, hogy Leonardót még erősebben megcsipkedje, ezt is mondta: „És hogy azok a milanói kappanok bíztak benned!“77)

Ilyen volt az a két férfiú, akiket Soderini gonfaloniere egy közös munkában, a Signoria palotájában levő tanácsterem kifestésében egymással szembeállitott. Különös párbaj volt ez a renaissance két legnagyobb ereje között. Leonardo 1504 májusában kezdte el az Anghiari csata kartonját.78) Ugyanaz év augusztus hónapjában Michelangelónál rendelték meg a Cascinai csata kartonját.79) Firenze két -38- táborra szakadt, a vetélytársak egyike vagy másika mellé. – Az idő mindent kiegyenlített. Mindkét mű eltünt.80)

Az 1505. év március hónapjában II. Julius pápa Rómába hítta Michelangelót. Akkor kezdődött életének heroikus korszaka.

A két heves és nagyszabású ember, a pápa és a művész, arra volt teremtve, hogy megértse egymást, ha hevükben egymásba nem ütköznek. Agyuk óriási tervektől forrott. II. Julius a régi Rómához méltó siremléket akart emeltetni magának. Michelangelo lángolt e császári dölyftől sugalt gondolatért. Valóságos bábeli tervet gondolt ki, hegymagasságú épületet több mint negyven óriási méretű szoborral. A fellelkesült pápa Carrarába küldte, hogy a kőbányákban kifejtesse az egész szükséges márványanyagot. Michelangelo nyolc hónapnál tovább maradt a hegyek között. Emberfölötti túlcsigázottság rabja volt. „Midőn egyszer azon a vidéken meglátott egy hegyet, amely a tenger fölé kiemelkedett, kedve támadt egy óriást faragni, mely távolról feltünt volna a hajósoknak… Bizonyára meg is csinálta volna, ha lett volna reá ideje és ha a feladat, amelyért odament, megengedte volna.“81)

1505 decemberében visszatért Rómába, ahova egymásután érkeztek meg a tengeren át az általa kiválasztott márványtömbök. A Szent Péter terére szállították őket, Santa Caterina mögé, ahol Michelangelo lakott. „Oly nagy volt a kövek tömege, hogy az emberek álmélkodását és a pápa örömét keltette fel.“ Michelangelo munkához látott. A pápa, türelmetlenségében -39- igen gyakran meglátogatta és „elbeszélgetett vele, olyan bizalmasan, mintha testvére lett volna.“ Hogy kényelmesebben odamehessen, a Vatikán folyosójáról Michelangelo házához függő hidat készíttetett, amely titkos átjárót biztosított számára.

De a pápa kegye nem volt tartós. II. Julius jelleme nem volt kevésbbé hevesvérű mint Michelangelóé. Egymásután a legkülönbözőbb tervekért lelkesedett. Úgy találta, hogy egy másik terv inkább megörökítheti dicsőségét: Újjá akarta építeni Szent Péter templomát. Michelangelo ellenségei vezették ebbe az irányba. Számosak voltak ők és hatalmasak. Élükön egy oly férfiú állott, akinek géniusza nem volt csekélyebb Michelangelóénál és akinek akarata erősebb volt: az urbinói Bramante, a pápa épitésze és Ráfael barátja. Nem lehetett rokonszenv a két nagy umbriai mesterben uralkodó értelem és a firenzei művész vad géniusza között. Az azonban, hogy elhatározták szembeszállni vele,82) kétségkívül azért történt, mert ő hivta ki őket. Michelangelo oktalanúl bírálgatta Bramantét és azzal vádolta – okkal vagy ok nélkül – hogy munkáiban nem tiszta kezű.83) Bramante azonnal elhatározta, hogy megbuktatja.

Elforditotta tőle a pápa kegyét. Felhasználta II. Julius babonás természetét és eszébe juttatta azt a néphitet, mely szerint rossz előjel, ha valaki életében épitteti meg síremlékét. Sikerült is elvonni őt vetélytársának terveitől és a maga terveit tette helyükbe. 1506 januárjában II. Julius elhatározta, hogy újjáépíti Szent Péter templomát. A síremlék abbamaradt és Michelangelót nemcsak megalázás érte, hanem el is adósodott ama kiadások miatt, amelyeket -40- a munkára előlegezett.84) Keserűen panaszkodott. A pápa elzáratta előtte ajtaját és midőn visszatért, II. Julius egyik lovászával kergettette el.

– „Bocsásson meg, uram, de ezt a parancsot kaptam és teljesitenem kell.“

Michelangelo hazament és a következő levelet irta a pápának: „Szent Atyám, ma reggel kikergettek a palotából Szentséged parancsára, miért is tudomására hozom, hogy mától kezdve ha szüksége lesz reám, keressen másutt, nem Rómában.“

Elküldte a levelet, magához hivatott egy asztalost és egy kőfaragót, akik nála laktak és így szólt hozzájuk:

„Híjjatok egy zsidót, adjatok el mindent, ami ebben a házban van és jöjjetek Firenzébe.“

Midőn a pápa megkapta a levelet, öt lovast küldött utána, akik este tizenegy óra körül érték utól Poggibonsiban és a következő parancsot adták át neki: „A jelen írás átvétele után azonnal térj vissza Rómába, kegyvesztés terhe mellett.“ Michelangelo azt válaszolta, hogy visszatér, ha a pápa megtartja kötelezettségeit, különben ne remélje, hogy valaha viszontlátja.86)

A sértés, amely II. Julius részéről érte, nem volt az egyedüli ok, amely Michelangelót szökésre késztette. Giuliano da San Gallóhoz intézett egyik levelében sejteti, hogy Bramante meg akarta gyilkoltatni.89)

Michelangelo távozása után Bramante vetélytárs nélkül maradt. Annak szökését követő napon helyezteti el a Szent Péter-templom első kövét.90) Engesztelhetetlen boszúja Michelangelo műve ellen fordult és úgy intéződött, hogy örökre tönkretegye azt. A csőcselékkel kifosztatta a Szent Péter-téren levő munkahelyet, ahol a II. Julius síremlékéhez szánt márványtömbök össze voltak gyűjtve.91)

Ezalatt a pápa, aki dühöngött szobrászának lázadása miatt, egyik brevét a másik után küldte a Signoriához Firenzébe, ahova Michelangelo menekült. A Signoria maga elé idézte Michelangelót és -42- így szólt hozzá: „Úgy megtréfáltad a pápát, hogy még a francia király sem merte volna megtenni… Nem akarunk miattad Julius pápával háborúba keveredni, vissza kell tehát térned és ha visszatérsz, olyan hathatós leveleket adunk neked, hogy aki megbántana, ezt a Signoriát bántaná meg.“92)

De Michelangelo makacskodott. Feltételeket tűzött. Azt követelte, hogy II. Julius csináltassa meg vele a síremléket, amelyen már nem Rómában, hanem Firenzében szándékozott dolgozni. Midőn II. Julius hadba vonult Perugia és Bologna ellen 93) és sürgetései mind fenyegetőbbekké váltak, Michelangelo arra gondolt, hogy Törökországba utazik, mert a szultán azt az ajánlatot tette neki a ferencrendiek útján, hogy menjen Konstantinápolyba és építse meg a perai hidat.94)

Végre engednie kellett és az 1506. év novemberének utolsó napjaiban kelletlenül Bolognába utazott, ahova a győzedelmes II. Julius csak kevéssel előbb vonult be.

„Egy reggel, midőn Michelangelo a San Petronio-templomba ment misére, a pápa lovászai megismerik és őszentsége elé vezetik, aki asztalnál ült a Tizenhatok palotájában. Midőn a pápa maga előtt látta őt, haragos arccal így szólt: „Neked kellett volna minket felkeresnünk és te megvártad, hogy mi keressünk fel téged!“… Michelangelo letérdelt és fennszóval bocsánatot kért, azzal mentegetve magát, hogy nem rosszaságból, hanem felindulásból hibázott, mert nem bírta elviselni, hogy úgy kergessék el, ahogy megtették. A pápa lehajtotta fejét és nem felelt, látszott, hogy nagyon fel van indulva. Ekkor egy püspök, akit Soderini biboros bízott meg -43- azzal, hogy Michelangelót kimentse és ajánlja, közbe akart lépni és így szólt: „Ne nehezteljen Szentséged hibájáért, mert tudatlanságból hibázott. A festők, művészetükön kivül, mind ilyenek.“ De a pápa haraggal válaszolt: „Te olyan gorombaságot mondasz neki, amilyent mi nem mondunk. Te vagy a tudatlan és szerencsétlen, nem ő. Hordd el magad a pokolba.“ És mert nem ment el, a pápa szolgái ütlegekkel kidobták. Miután a pápa ilyképen haragjának nagy részét a püspökre adta ki, közelébb hítta magához Michelangelót és megbocsájtott neki.“95)

Szerencsétlenségére, hogy II. Juliussal kibéküljön, Michelangelónak bele kellett törődnie a pápa szeszélyeibe és a mindenható akarat újból másfelé fordult. Már nem volt szó a siremlékről, hanem óriási bronzszoborról, amelyet Bolognában akart állíttatni magának. Hiába tiltakozott Michelangelo, „hogy ő nem ért a bronzöntéshez“. Meg kellett tanulnia és keserves munkára vállalkoznia. Hitvány szobában lakott, amelyben csak egy ágy volt és ebben aludt két firenzei segédjével, Lapóval és Lodovicóval, valamint Bernardino nevű öntőjével. Tizenöt hónap múlt el mindenféle kellemetlenség közepette. Összeveszett Lapóval és Lodovicóval, akik meglopták.

„Két segédem, főleg az a gaz Lapo, mindenkivel el akarta hitetni, hogy ők csinálják ezt a művet, vagy hogy társas viszonyban vannak velem. Sohasem látták be, főleg Lapo, hogy nem ők a mesterek, míg csak ki nem dobtam: csak akkor tért észre, hogy az én szolgálatomban állott… Elkergettem mint egy kutyát.“96)

Lapo és Lodovico zajosan panaszkodtak; Firenzében rágalmakat terjesztettek Michelangelo ellen és -44- végre is pénzt zsaroltak ki atyjától, azon a címen, hogy meglopta őket.

„Azt hittem volna, hogy Bernardino mester még tűz nélkül is képes lenne önteni, oly nagy hitem volt benne.“

1507 júniusában az öntés szerencsétlenül járt. Az alak csak derékig jött ki. Mindent újból kellett kezdeni. Michelangelót egész 1508 februárig foglalkoztatta ez a munka. Egészsége majdnem tönkrement.

„Alig szakíthatok időt evésre“ – írja öccsének. „… A legnagyobb nehézségek és óriási fáradalmak közepette élek és nem törődöm egyébbel, csak éjjel-nappal munkával. Annyi bajt szenvedtem és szenvedek, hogy ha még egyszer újból kellene csinálnom, nem hiszem, hogy életemből kitelnék, mert igen nagy munka volt.“97)

Ennyi fáradsághoz képest az eredmény szánalmas lett. II. Julius szobra, melyet 1508 februárjában állítottak fel a San Petronio-templom homlokzata előtt, csak négy évig maradt ott. 1511 decemberében a Bentivogliók, II. Julius ellenségeinek pártja elpusztította és Alfonso d’Este megvásárolta töredékeit, hogy ágyút öntessen belőle.

Michelangelo visszatért Rómába. A pápa egy másik feladatot rótt rá, amely nem kevésbbé váratlan volt és még veszedelmesebb. A festőt, aki mitsem értett a freskófestés mesterségéhez, a Sixtus-kápolna boltozatának kifestésével bízta meg. Mintha -45- csak kedve telt volna abban, hogy lehetetlent kívánjon és Michelangelónak abban, hogy teljesítse azt.

Úgy látszik, Bramante volt az, aki látván, hogy Michelangelo a pápa kegyével tér vissza, ezt a feladatot reá hárította, abban a feltevésben, hogy ez dicsőségének veszte lesz.98) A kísérlet annál veszedelmesebb volt Michelangelóra nézve, mert ugyanabban az évben, 1508-ban, vetélytársa Ráfael hasonlíthatatlan szerencsével kezdte meg a Vatikán stanzáinak kifestését.99) Mindent elkövetett, hogy szabaduljon a félelmes megtiszteltetéstől, még Ráfaelt is ajánlotta maga helyett: azt mondta, hogy ez nem az ő művészete és hogy nem fog neki sikerülni. De a pápa ragaszkodott hozzá és engednie kellett.

Bramante Michelangelo számára állványt emelt a kápolnában és Firenzéből elhozattak nehány festőt, akiknek a freskófestésben gyakorlatuk volt, hogy legyenek segitségére. De Michelangelo semmiféle segítséggel sem boldogulhatott. Azzal kezdte, hogy használhatatlannak jelentette ki Bramante állványát és újat emelt helyébe. Ami a firenzei festőket illeti, ezek nem voltak kedvére valók és minden magyarázat nélkül kitette őket. „Egy reggel elhatározta, hogy mindent leveret, amit festettek és bezárkózván a kápolnába, többé nem akart nekik ajtót nyitni, de még házában sem mutatkozott nekik. Mikor azután úgy találták, hogy a tréfa már túlságos hosszú ideig tart, elszánták magukat és szégyenkezve tértek vissza Firenzébe.“100)

Michelangelo egyedül maradt nehány munkással,101) de ahelyett, hogy a fokozott nehézség fékezte volna merészségét, még kibővitette tervét és elhatározta, -46- hogy nemcsak a boltozatot festi ki, amiről eleve szó volt, hanem a falakat is.

Az óriási munka 1508 május 10.-én kezdődött. Komor évek, – a legkomorabbak és legmagasztosabbak ebben az egész életben! Ez a legendai Michelangelo, a Sistina hőse, kinek nagyszerű képe bele van vésve az emberiség emlékezetébe és kell is, hogy ott maradjon.

Szörnyen szenvedett. Akkori levelei szenvedélyes csüggedésről tesznek tanúságot, amely nem elégíthette ki magát isteni gondolataival:

„Nagy felindulásban vagyok, mert már egy éve, hogy egy garast sem kaptam a pápától és nem is kérek, mert munkám nem halad úgy, hogy megérdemelném. És ennek a munka nehézsége az oka, meg az is, hogy nem az én mesterségem. Igy csak eredmény nélkül vesztegetem időmet. Isten segéljen meg.“102)

Alig fejezte be a Vizözön festményét, midőn ez penészedni kezdett: az alakok már nem voltak megkülönböztethetők. Nem akarta folytatni. De a pápa nem fogadott el semmi kifogást. Újból munkához kellett látnia.

Fáradalmaihoz és nyugtalanságaihoz még övéinek ocsmány alkalmatlankodásai is járultak. Az egész család reá nehezedett, visszaélt vele, halálra szorongatta. Atyja szüntelen jajgatott, nyugtalankodott pénzdolgok miatt. Még neki kellett azzal töltenie idejét, hogy bátorítsa az öreget, holott maga is nyomott hangulatban volt.

„Ne féljen semmit, mert ezek épen nem életbevágó dolgok… A szükséges pénzben sohasem lesz hiányuk, amíg csak nekem lesz… Még ha mindenét -47- a világon elvennék is, akkor se hiányoznék semmijök, míg csak élek… Inkább vagyok szegény és látom magát életben, mert ha meghalna, a világ minden aranya mitsem érne nekem… Ha nem lehet része a világ oly tisztességeiben, mint más polgároknak, érje be azzal, hogy van kenyere és éljen Krisztussal jól és szegényesen, mint én itt; mert bizony nyomorúságosan élek és nem törődöm sem az élettel, sem a világ megtiszteltetéseivel és nagy bajok között, ezer gyanúban élek. És már körülbelül tizenöt éve, hogy nem volt egy jó órám sem és mindent megtettem, csakhogy segítsem magukat, pedig sohasem ismerték és hitték el. Isten bocsásson meg mindnyájunknak! Kész vagyok ugyanígy cselekedni, míg élek, csak legyen módom reá.“103)

Három öccse kizsákmányolta. Tőle vártak pénzt, elhelyezkedést; lelkifurdalás nélkül merítettek a kis tőkéből, amelyet Firenzében összegyűjtött volt; nála szállásolták be magukat Rómában; vele vásároltatott magának Buonarroto és Giovan Simone üzletet, Gismondo földbirtokot Firenze mellett. És még csak nem is voltak hálásak iránta: mintha mindezzel tartozott volna nekik. De ő sokkal büszkébb volt, semhogy rá ne hagyta volna őket. A fickók azonban nem érték be ezzel. Rosszúl viselték magukat, Michelangelo távollétében rosszúl bántak atyjukkal. Akkor dühös fenyegetésben tört ki. Ostorral vezette öccseit, mint vásott suhancokat. Szükség esetén meg is ölte volna őket.

Azt mondják, hogy ha jó emberrel cselekszünk jót, jobbá tesszük őt, de ha rosszal, ez még rosszabb lesz. Már több év óta szép szóval és jó tettekkel -48- igyekeztem, hogy helyes életre térítselek és békére atyáddal és mivelünk: te pedig csak mindig rosszabb vagy… Hosszasan beszélhetnék neked a te dolgaidról, de csak szavak maradnának, mint mindaz, amit már mondtam neked. Csak röviden akarom neked megmondani, hogy nincs semmid a világon és hogy én adom neked háztartásod költségeit és adtam már egy idő óta Isten nevében, mert azt hittem, hogy testvérem vagy mint a többiek. Most már azonban bizonyos vagyok benne, hogy nem vagy testvérem, mert ha az volnál, nem fenyegetnéd meg atyámat. Állat vagy és én úgy fogok veled bánni, mint állattal. Tudd meg, hogy aki atyját fenyegetni vagy bántani látja, az köteles életét kockáztatni érte. De elég! Azt mondom neked, hogy nincs semmid a világon és ha csak legcsekélyebbet is hallok a te dolgaidról, azonnal odamegyek, megmutatom neked hibádat és majd megtanítlak elpocsékolni vagyonodat és felgyújtani a házat és birtokot, amelyeket nem te szereztél. Nem vagy ott, ahol gondolod. Majd ha odamegyek, olyat mutatok neked, hogy véres könnyeket fogsz sírni és megtudod, mire alapítod elbizakodottságodat.

Újból mondom neked: hogy ha igyekezni fogsz jól viselni magad és megbecsülni s tisztelni atyádat, én úgy foglak segíteni, mint a többit és rövid időn belül jó boltot szerzek neked. De ha nem így cselekszel, én majd ott leszek és olyan módon intézem el dolgaidat, hogy jobban megtudod mint valaha, hogy ki vagy és hogy mid van a világon… Elég ebből ennyi. Ha nem győzöm szóval, majd kipótolom tettekkel.

Kénytelen vagyok még két verset írni neked. Tizenkét év óta járom keservesen egész Itáliát, elviseltem minden szégyent, elszenvedtem minden szenvedést, testemet mindenféle fáradalommal sanyargattam, még életemet is ezer veszélynek kitettem, csak hogy segítsem családomat. Most pedig, midőn magam kissé összeszedni kezdtem, te magad akarod szétszedni és ledönteni mindazt, amit annyi év fáradságával építettem. De Krisztus testére mondom, ebből nem lesz semmi! Mert, ha szükséges, magam szét tudok szedni tizezer hozzád hasonlót. Légy tehát okos és ne tedd próbára azt, akinek úgyis elég baja van.“105)

„Nagy nyugtalanság és óriási fáradalmak közepette élek itt. Semmiféle barátom nincs, de nem is akarok. Nincs annyi időm, hogy lenyelhessem falatomat, ne bosszantsatok tehát, mert egy szemernyit sem vagyok képes eltűrni.“106)

Végül harmadik öccse, Buanarroto, aki a Strozziak kereskedő házában volt alkalmazva, mindazon pénzelőlegek után, amelyekben Michelangelo részesítette, arcátlanul zaklatja őt és azzal dicsekszik, hogy többet költött számára, mint amennyit kapott:

„Hálátlanságodtól kérdezném meg“ – írja neki Michelangelo – „hogyan szerezted pénzedet. Azt is szeretném tudni, számon tartod-e azt a 228 aranyat, amit a Santa Maria Nuova bankjából vettetek ki és még sok százat, amit a házra és reátok költöttem és azt a sok kellemetlenséget és gondot, amelyben részem volt, hogy rajtatok segíthessek. Szeretném tudni, számolsz-e mindezzel. Ha annyi eszed volna, -50- hogy az igazságot megértsd, nem mondanád: Ennyit költöttem a magaméból és nem is jöttél volna ide, hogy ügyeddel zaklass, tekintve azt az elbánást, amelyben benneteket a multban részesítettelek, sőt azt mondtad volna: Michelagniolo tudja, mit írt nekünk és ha most nem tesz úgy, bizonyára akadályozza valami, amiről mi nem tudunk. Legyetek türelemmel, mert nem jó megsarkantyúzni azt a lovat, amely úgy fut, ahogy csak bir és jobban amúgy sem bir. De ti sohasem ismertetek engem és ma sem ismertek. Isten bocsássa meg nektek! mert ő részesített abban a kegyelemben, hogy rendelkezzem azzal, amivel rendelkezem, illetőleg amivel rendelkeztem, hogy segíthessek rajtatok. Majd rájöttök, ha én már nem leszek.“107)

Ilyen volt a hálátlanságnak és irigységnek az a légköre, melynek közepette Michelangelo vergődött. Egyfelől méltatlan családja, mely zaklatta, másfelől elkeseredett ellenségei, akik kikémlelték és bukására számítottak. Ő pedig ez alatt az idő alatt befejezte a Sistina heroikus munkáját. De mily kétségbeesett erőlködés árán! Kevés híja, hogy mindent ott nem hagyott és újból el nem menekült. Azt hitte, hogy meg fog halni.108) Talán akarta is.

A pápa haragudott reá lassúságáért és azért, hogy rejtegeti előle munkáját. Büszke jellemeik viharfelhők gyanánt ütköztek egymásba. „Egy nap“ – írja Condivi – „a pápa faggatta Michelangelót, mikor készül el a kápolnával. Michelangelo a maga módján így válaszolt: „Majd ha lehet.“ A pápa, aki hirtelen természetű volt, megütötte botjával, amelyet kezében tartott és így szólt: „Majd ha lehet! Majd ha lehet!“ Erre Michelangelo hazament és fölkészült, hogy -51- szó nélkül Firenzébe utazzék, midőn megjelent nála a pápa küldötte és ötszáz aranyat adott át neki, kiengesztelvén, ahogy lehetett és mentegetvén a pápát.“

Másnap azonban már újra kezdték. A pápa végre is dühösen így szólt hozzá: „Azt akarod, hogy ledobassalak arról az állványról?“ Michelangelónak engednie kellett, leszedette az állványt és az 1512. év Mindszentek napján leleplezte művét.

A ragyogó és komor ünnepnap, amelyre reáesnek a Halottak napjának gyászos sugarai, jól megfelelt a rettenetes mű felavatásának. Tele van az annak az Istennek szellemével, aki teremt, öl és elnyel. Az élet egész ereje szélviharként zúg benne.109) -52-
-53-

II.
AZ ERŐ, MELY MEGTÖRIK

Herakles dicsőségesen és megtörten került ki e heraklesi munkából. A Sixtus-kápolna boltozatának festése közben hónapokig hátraszegett fejjel kellett dolgoznia és „ez által annyira megromlott látása, hogy még sokáig nem volt képes levelet olvasni vagy valamit megnézni, csak ha feje fölé tartotta, hogy jobban lásson.“111)

Golyvás vagyok, mint viztől ittasan
A macskák a nedves Lombardiában,
Vagy mit tudom, még hol a nagy világban, –
Hogy már tokámat éri a hasam.

A koponyám a hátamat veri,
S büszkén az égre meredez szakállam,
Ecsetemet se tartom föl hiában,
Orcámat tarkára csöpögteti.

A két csipőm a bendőmbe szorult,
Hátam helyett szolgál az ülepem,
S nem látom azt se, lábam hol mozog.
-54-

Elől a bőröm hosszúra kinyult,
Hátul meg nagyon rövid lett nekem:
Most, mint feszült íj, oly görbe vagyok.

Természetes dolog,
Hogy ferde minden, amit képzelek:
Találni görbült csőből nem lehet.

A munkám halva született,
Védd meg, Giovanni, a becsületem:
Én festő nem vagyok, s nem vagyok jó helyen!112)

De ne üljünk fel e vidám hangnak. Michelangelo szenvedett csunyasága miatt. Az olyan ember szemében, aki, mint ő, mindenkinél jobban rajong a fizikai szépségért, a csunyaság szégyen.113) Megaláztatásának nyoma egyik-másik madrigaljában is felfedezhető.114) Fájdalma annál mélyebb volt, mert egész életén át szerelem emésztette, anélkül, hogy – úgy látszik – valaha is viszonzásban részesült volna. Akkor saját magába vonult vissza és a költészetbe öntötte ki gyengéd és fájdalmas érzelmeit.

Gyermekkora óta verselt: ez parancsoló szükséglet volt neki. Rajzaira, leveleire, elszórt feljegyzéseire kerültek gondolatainak kifejezései, melyeket utóbb újból elővett és szüntelen átdolgozott. Fájdalom, 1518-ban ifjúkori költeményeinek legnagyobb részét elégettette, mások halála előtt semmisültek meg. Az a kevés is azonban, ami reánk maradt, elénk idézi szenvedélyeit.115)

Úgy látszik, hogy Firenzében, 1504 körül írta a legrégibb költeményt:116)

Két madrigal, amelyeket 1504 és 1511 között valószínűleg ugyanahhoz a nőhöz intézett, megkapó kifejezésű:

Egy Bolognából, 1507 decemberében írott levelének hátlapján maradt fenn ez az ifjúkori szonett, -56- amelynek érzéki finomsága Botticelli valamelyik látomását idézi fel:

Egy bizalmas jellegű, hosszú költeményben – mintegy vallomásban –121) amely alig idézhető szószerint, Michelangelo sajátságosan nyers kifejezésekkel írja le szerelmi gyötrelmeit:

A Mediciek kápolnájába szánt Madonnához való tanulmányok mellé írta a következő sorokat:

Ugyanebből az időből való egy híres madrigal, amelyet Bartolommeo Tromboncino zenésített meg 1518 előtt:

Michelangelo hatalmas szobraiban és festményeiben a szerelem nem jut szóhoz: csak legheroikusabb gondolatait szólaltatta meg bennök. Úgy látszik, mintha szégyelte volna, hogy szívének -58- gyöngeségeit beléjök vegyítse. Csak a költészethez volt bizalommal. Itt kell keresnünk a kérges felülete alatt oly félős és gyengéd szív titkát:

Hasonlítsuk össze e szerelmi költeményeket, amelyekben a szerelem és bánat úgyszólván egyértelműek, azoknak a fiatalos és ügyetlen szonetteknek kéjes rajongásával, amelyeket Ráfael írt a Disputá-hoz való rajzok hátlapjára.

A Sixtus-kápolna mennyezetfestményének befejezése és II. Julius halála után 126) Michelangelo visszatért Firenzébe és ahhoz a tervhez, amely annyira szívéhez nőtt: II. Julius síremlékéhez. Szerződéssel kötelezte magát, hogy hét év alatt elkészíti.127) Három éven át majdnem kizárólag ennek a munkának szentelte magát.128) Ebben az aránylag nyugodt korszakban, – a melankolikus és derült érettség korszakában, midőn a Sixtus-kápolna lázas háborgása lecsillapodik, mint ahogy a felkorbácsolt tenger visszatér medrébe, – Michelangelo legtökéletesebb műveit alkotja, azokat, amelyek a legjobban valósítják meg szenvedélyeinek és akaratának egyensúlyát: a Mózest129) és a Louvre Rabszolgáit.130)

De ez csak egy pillanatig tartott; életének viharos rohanása majdnem azonnal újból megkezdődik: visszahanyatlik az éjbe.

Az új pápa, X. Leó, el akarta szakítani Michelangelót elődjének dicsőitésétől, hogy saját családja diadalához kösse le. Ez inkább hiúság mint rokonérzés -59- kérdése volt reá nézve, mert epikurosi szelleme nem érthette meg Michelangelo szomorú géniuszát:131) minden kegye Ráfael felé fordult. De a Sixtus-kápolna mestere Itália dicsősége volt: X. Leó magához akarta édesgetni.

Felajánlotta Michelangelónak, hogy építse fel a firenzei San Lorenzo-templom, a Mediciek templomának homlokzatát. Michelangelót ösztönözte a Ráfaellel való vetélkedés, mert távozása után az lett a római művészet feje.132) Elvállalta tehát ezt az újabb feladatot, amelyet a korábbinak elhanyagolása nélkül lehetetlen volt teljesítenie és amely végnélküli gyötrelmek forrása lett számára. Igyekezett saját magával elhitetni, hogy egymással párhuzamosan folytathatja II. Julius síremlékét és a San Lorenzo-templom homlokzatát is. Arra számított, hogy a munka zömét valamelyik segédjére háríthatja és maga csak a fő szobrokat készíti el. De szokása szerint lassankint megmámorosodott tervétől és csakhamar nem tűrhette, hogy annak dicsőségét mással megoszsza. Végre is remegett, hogy a pápa majd megvonja tőle a megbízást és még ő könyörgött X. Leónak, hogy kösse le ezzel az újabb lánccal.133)

Természetes, hogy II. Julius síremlékét lehetetlen volt folytatnia. A legszomorúbb azonban, hogy époly kevéssé építette fel a San Lorenzo homlokzatát. Nemcsak nem akart maga mellett munkatársat megtűrni: szörnyű mániája volt, hogy mindent egymaga csináljon. Ahelyett, tehát, hogy Firenzében maradt és művein dolgozott volna, Carrarába ment, hogy a márványtömbök fejtését ellenőrizze. Mindenféle nehézséggel kellett itt megküzdenie. A -60- Mediciek inkább a pietrasantai kőbányákat akarták volna kiaknázni, mint a carraraiakat, mert amazokat nemrég vásárolta meg Firenze városa. Michelangelót, mert a carraraiak pártjára állott, azzal a becsületbevágó váddal illette a pápa, hogy megvesztegették,134) midőn pedig engedelmeskednie kellett a pápának, a carraraiak üldözték, akik összejátszottak a liguriai tengerészekkel: nem kapott egyetlen bárkát sem, amely Génuából Pisába szállította volna márványait.135) Hegyeken, mocsaras síkságokon át utat kellett építenie, részben cölöpökre. A vidék lakói nem akartak az út költségeihez hozzájárulni. A munkások nem értettek feladatukhoz. A kőbányák is, a kőfaragók is újak voltak. Michelangelo panaszkodott:

„Arra vállalkoztam, hogy halottakat támaszszak fel, midőn a hegyeket megfékezni és a művészetet ilyen helyre bevinni igyekeztem.“136)

„Amit megigértem, mindenképpen meg fogom tartani és Isten segítségével a legszebb munkát fogom készíteni, amilyent valaha Itáliában csináltak.“

Mennyi erőt, lelkesedést, lángészt vesztegetett el hiába! 1518 szeptemberének végén a túlerőltetés és kellemetlenségek következtében megbetegedett. Maga is tudta, hogy ez a napszámosnak való élet megemészti egészségét és álmait. Súlyosan nehezedett reá a vágy, hogy végre hozzálásson munkájához és a szorongás, hogy nem tehette meg. Egyéb kötelezettségei, amelyeknek nem volt képes eleget tenni, egyre sarkalták.137)

„Meghalok kínomban, hogy balsorsom miatt nem csinálhattam azt, amit akarnék… Meghalok -61- bánatomban és úgy tünök fel magam előtt, mintha akaratom ellenére csalóvá lettem volna.“138)

Firenzébe visszatérve, emésztő türelmetlenséggel várta a márványszállítmányok megérkezését, de az Arno kiszáradt és a márványtömbökkel megrakott bárkák nem voltak képesek felfelé haladni.

Végre megérkeztek: most csak hozzálát a munkához? Nem. Visszatér a kőbányákba. Ragaszkodik ahhoz, hogy addig nem kezdi el, míg csak egész márványhegyet nem gyűjt össze, – mint egykor II. Julius síremléke számára. Mindegyre halogatja a kezdet pillanatát; talán fél tőle. Nem igért-e túlságos sokat? Nem volt-e vakmerőség, hogy erre a nagy építészeti munkára vállalkozott? Ez nem az ő mestersége: hol is tanulta volna? Most pedig nem képes sem előre menni, sem hátra.

Ennyi fáradsággal még azt sem érte el, hogy a márványok szállítását biztosítsa. A Firenzébe küldött hat monolith oszlop közül négy útközben tört el, egy már Firenzében. Munkásai felültették.

Végre is a pápa és Medici biboros türelmetlenkedni kezdtek a sok drága idő miatt, amelyet hasztalanúl vesztegetett el a kőbányákban és sáros utakon. 1510 márciusának 10.-én a pápa brevéje felmenti Michelangelót a San Lorenzo homlokzatának elkészítésére kötött szerződés alól. Michelangelo csak akkor értesült erről, midőn a felváltása céljából Pietrasantába küldött munkáscsapatok odaérkeztek. Súlyosan megsértődött:

„Nem írom a biboros számlájára a szóban levő homlokzat famintáját, amelyet Rómába küldtem neki; nem írom számlájára azt a három esztendőt sem, amelyet ezzel a dologgal elvesztettem; nem -62- írom számlájára, hogy a San Lorenzo munkája tönkretett; nem írom számlájára azt a gyalázatot, hogy megbíztak ezzel a munkával, majd elvették tőlem, azt sem tudom miért!… Most így egyezhetünk meg: Leó pápa tartsa meg a kibányászott köveket, én pedig a kezeim közt levő pénzt – és hadd szabaduljak!“139)

Nem pártfogóit kellett volna Michelangelónak vádolnia, hanem saját magát. Jól tudta ezt és ez volt legnagyobb bánata. Küzdött magával. 1515-től 1520-ig, erejének teljében, mit alkotott túláradó géniusza? – A Santa Maria sopra Minerva-templom unalmas Krisztusát, – Michelangelónak oly művét, amelyben nem találjuk meg Michelangelót! – És még ezt sem fejezte be.140)

1515-től 1520-ig, a nagy renaissance ez utolsó éveiben, azok előtt az elemi csapások előtt, amelyek Itália tavaszának véget vetettek, Ráfael kifestette a Vatikán loggiáit, a Stanza dell’ Incendiót, a Farnesinát, minden nemben remekműveket alkotott, felépítette a villa Madamát, vezette a Szent Péter-templom építkezését, az ásatásokat, az ünnepségeket, a műemlékeket, kormányozta a művészetet, óriási iskolát alapított és diadalmas munkája közepette halt meg.141)

Csalódásainak keserűsége, az elveszett napok, tönkrement remények, megtört akarat fölött való kétségbeesés visszatükröződik a következő korszak komor műveiben: a Mediciek síremlékeiben és II. Julius síremléke új szobraiban.142)

A szabad Michelangelo, aki egész életében egyik -63- iga alól a másik alá hajtotta fejét, gazdát változtatott. Giulio de’ Medici biboros, aki VII. Kelemen néven csakhamar pápa lett, 1520-tól 1534-ig uralkodott fölötte.

Nagyon szigorúak voltak VII. Kelemennel szemben. Kétségtelen, hogy – mint mindegyik pápa – ő is családi büszkeségének szolgálatába akarta hajtani a művészetet és a művészeket. De Michelangelónak nem sok panasza lehet reá. Egyik pápa sem szerette annyira. Egyikök sem tett tanúságot müvei iránt táplált állandóbb és mélyebb érdeklődésről.143) Egyikök sem értette meg jobban akaratának gyengeségét, szükség esetén saját maga ellen védelmébe vette őt és megakadályozta abban, hogy szétforgácsolja erejét. Még a firenzei felkelés és Michelangelo lázadása után sem változtak meg Kelemennek iránta való érzelmei.144) De nem függött tőle, hogy lecsillapítsa a nyugtalanságot, lázt, pesszimizmust, halálos búskomorságot, amely e nagy szívet emésztette. Mit használhatott neki gazdája személyes jósága? Mégis csak gazdája volt!…

„Három pápát szolgáltam“ – mondá Michelangelo utóbb – „de kényszerűségből.145)

Mit jelentett számára egy kis dicsőség és egy-két szép mű? Oly távol volt ez mindattól, amiről álmodott… És az öregség közeledett. És minden elsötétedett körülötte. A renaissance haldoklott. Rómát csakhamar a barbárok fosztják ki. Egy szomorú Isten fenyegető árnyéka ereszkedett le Itália gondolatára. Michelangelo érezte a tragikus óra eljövetelét és fojtó aggodalmat szenvedett.

Miután Michelangelót kiragadta annak a vállalkozásnak szövevényéből, amelyben elmerült, VII. -64- Kelemen elhatározta, hogy új irányba tereli géniuszát és az volt a szándéka, hogy közelről felügyel reá. Megbízta a Mediciek kápolnájának és síremlékeinek elkészítésével.146) Teljesen a maga szolgálatának akarta lefoglalni. Még azt az ajánlatot is tette neki, hogy lépjen szerzetes rendbe 147) és egyházi javadalommal kínálta meg. Michelangelo visszautasította, de VII. Kelemen mégis havi díjat fizetett neki, a háromszorosát annak, amit kivánt és a San Lorenzo-templom szomszédságában levő házzal ajándékozta meg.

Úgy látszott, hogy minden jó úton van és a kápolna munkálatai derekasan haladtak, midőn Michelangelo hirtelen elhagyta házát és visszautasította VII. Kelemen havi diját.148) A csüggedés újabb válságán ment keresztül. II. Julius örökösei nem bocsájtották meg neki, hogy a vállalt munkát abbahagyta; üldözéssel fenyegették és kétségbevonták jóhiszeműségét. Michelangelo elrémült a per gondolatától; lelkiismerete igazat adott ellenfeleinek és azzal vádolta, hogy nem tett eleget kötelezettségeinek: lehetetlennek látszott előtte, hogy pénzt fogadjon el VII. Kelementől, míg vissza nem térítette azt, amelyet II. Juliustól kapott.

„Így már nem élhetek, még kevésbbé dolgozhatom“ – írja.149) Könyörgött a pápának, hogy járjon közbe II. Julius örököseinél, hogy segítse visszatéríteni mindazt, amivel nekik tartozik:

Vagy pedig engedjék meg neki, hogy teljesen II. Julius síremlékének szentelhesse magát: -65-

„Még életemnél is jobban szeretném, ha megszabadulhatnék ettől a kötelezettségtől.“

Arra a gondolatra, hogy ha VII. Kelemen meg találna halni, ő ki lenne szolgáltatva ellenségei üldözésének, olyan volt, mint egy gyermek, sírt és kétségbeesett:

„Ha a pápa cserbenhagyna, nem tudnék tovább élni… Nem csoda, ha érthetetlenűl írok, mert teljesen elvesztettem fejemet.“150)

VII. Kelemen nem vette nagyon komolyan a művésznek ezt a kétségbeesését és ragaszkodott ahhoz, hogy ne szakítsa félbe a Mediciek kápolnájának munkálatait. Barátai mitsem értettek aggályaiból és rábeszélték, hogy ne tegye magát nevetségessé a havi díj visszautasításával. Egyikök alaposan lehordja, hogy meggondolás nélkül cselekedett és kérte, hogy ne engedje át magát rögeszméinek.151) Egy másik ezt írja neki:

„Azt mondják nekem, hogy visszautasította diját, elhagyta házát és abbahagyta munkáját: ezt én tiszta bolondságnak tartom. Barátom, komám, ellenségeinek malmára hajtja a vizet… Ne foglalkozzék hát többet II. Julius síremlékével és fogadja csak el a díjazást, mert jó szívvel adják.“152)

De Michelangelo makacskodott. – A pápai kincstár erre azzal tréfálta meg, hogy szaván fogta: megszűntette díjazását. A szerencsétlen, szorongatott helyzetben, néhány hónap múlva arra kényszerűlt, hogy újból kérje azt, amit visszautasított. Először félénken, szégyenlősen:

„Kedves Giovanni, mivelhogy a toll mindig merészebb a nyelvnél, megírom azt, amit a legutóbbi napokban több ízben nem mertem élő szóval elmondani, -66- tekintve az idők járását: nevezetesen azt, vajjon a mai viszonyok közt, amelyek, mint mondottam, nem kedveznek művészetemnek, nem tudom, számíthatok-e még díjamra. Ha bizonyos volnék benne, hogy nem kapom tovább, azért nem tenném azt, hogy ne dolgozzam tovább és mindazt meg ne tegyem a pápa kedvéért, amire képes vagyok, de… sokkal kisebb költséggel kellene kijönnöm…“153)

„Miután tegnap elváltunk, újból meggondoltam dolgaimat és tekintve, hogy ez a San Lorenzo-munka annyira a pápa szívéhez nőtt és hogy mennyire sürget őszentsége, miután saját jószántából díjazást engedélyezett nekem, csak hogy minél pontosabban szolgálatára lehessek, hátráltatna, ha el nem fogadnám… Megváltoztattam tehát szándékomat és míg máig nem kértem, ma kérem, mert az a véleményem, hogy az így sokkal jobban lesz, több szempontból, amiről nem írhatok… Szeretném tehát, ha kiadná nekem díjamat, amely megillet, attól a naptól kezdve, midőn engedélyezték, mai napig… Legyen szíves megizenni, mikor mehetnék érte.“154)

De meg akarták leckéztetni és nem vettek tudomást kivánságáról. Még két hónap mulva sem kapott semmit és még több ízben meg kellett sürgetnie pénzét.

Gyötrődés közepette dolgozott; panaszkodott, hogy gondjai akadályozzák képzeletét:

„… A kellemetlenségek nagy hatást gyakorolnak reám… Nem lehet kézzel dolgozni, ha az ember -67- esze máshol jár, főleg a szobrászatban. Itt azt mondják, hogy ez ösztökélésemre szolgál, de én azt mondom, hogy rossz sarkantyú az, amely a lovat hátrafelé indítja. Már több mint egy éve nem kaptam meg díjamat és szegénységgel küzködöm, egész egyedül vagyok bajaimmal és azok oly számosak, hogy erősebben lefoglalnak, mint a müvészet, mert nincs módom reá, hogy tartsak valakit, aki szolgálatomra lehetne“.155)

Szenvedései olykor meghatották VII. Kelement. Szeretetreméltóan fejeztette ki rokonérzését előtte. Biztosította kegyelméről, „míg csak életben marad.“156) De a Mediciek gyógyíthatatlan könnyűvérűsége felülkerekedett és ahelyett, hogy munkáinak egy része alól feloldta volna, még újabb megbízásokat adott neki: így egyebek között szó volt egy képtelen kolosszusról, melynek feje harangtorony lett volna, karja kémény.157) Michelangelónak egy ideig foglalkoznia kellett ezzel a fantasztikus tervvel. Emellett állandóan résen kellett lennie munkásaival, kőmíveseivel, fuvarosaival szemben, akiket a nyolcórás munkaidő apostolainak előfutárai elrontani igyekeztek.158)

Ugyanekkor házi bajai is megszaporodtak. Minél öregebb lett atyja, annál ingerlékenyebb és igazságtalanabb lett. Egy szép napon elszökött Firenzéből és fiát vádolta, hogy elűzte őt. Michelangelo ezt a csodálatraméltó levelet írta neki:159)

„Édes atyám, ugyancsak csodálkoztam a minap, midőn nem találtam otthon. De most még jobban csodálkozom, mert azt hallom, hogy panaszkodik reám és azt mondja, hogy én kergettem el. Biztos vagyok ugyanis benne, hogy születésem napjától -68- mai napig soha eszem ágában sem volt akár kis, akár nagy dologban ellenére cselekedni és mindazt a fáradalmat, amit elviseltem, magukhoz való szeretetből viseltem el… Mindig pártját fogtam… Még csak néhány nap előtt is, mikor baja volt, megmondtam és megígértem, hogy teljes örömmel mindig támogatni fogom, míg csak élek. Most még egyszer ismétlem. Igen csodálkozom, hogy ilyen hamar elfelejtette mindezt. Immár harminc év óta kiismerhettek engem – maga és fiai – és tudhatják, hogy mindig magukra gondoltam és amikor csak tehettem, jót tettem magukkal. Hogyan hiresztelheti azt, hogy én kergettem el? Hát nem látja be, milyen rossz hírbe hoz, ha azt mondják, hogy én kergettem el? Még csak ez hiányzik nekem, azokon a bajokon felül, melyeket egyéb dolgok okoznak, még pedig szintén csak a maguk iránt való szeretetből! Ugyan szépen viszonozza! De bármint áll is a dolog, igyekszem elhitetni magammal, hogy mindig csak szégyent és kárt okoztam magának és bocsánatot kérek, mintha úgy tettem volna. Szánja reá magát, hogy bocsásson meg fiának, aki mindig rossz életet élt és aki mindazt a rosszat elkövette maga ellen, amit csak lehet ezen a világon. Még egyszer kérem, bocsásson meg nekem, akármilyen semmirekellő vagyok is és ne híresztelje rólam, hogy én kergettem el, mert ez erősebben érint, mintsem gondolja: hiszen mégis csak fia vagyok!“

Ez a szeretet és megalázkodás azonban csak rövid időre fegyverezte le az aggastyán keserű kedélyét. Kevéssel utóbb azzal vádolja fiát, hogy meglopja. Michelangelo, kinek türelme véget ért, ezt írja neki:160) -69-

„Már nem tudom, mit akar tőlem. Ha életem terhére van, megtalálta az utat, hogy megszabaduljon tőle és örökölni fogja a kincshez vezető kulcsot, amely állitása szerint nálam van. Helyesen fog cselekedni, hiszen egész Firenze tudja, milyen dúsgazdag ember volt maga és hogy én mindig mennyire kiraboltam. Megérdemlem a büntetést; dícsérni fogják érte! Csak szitkozódjék és beszéljen rólam, amit akar, de ne írjon nekem többé, mert nem hagy dolgozni. Elő kellene számlálnom mindazt, amit huszonöt év óta kapott tőlem. Nem akarnám megmondani, de végtére is meg kell mondanom. Vigyázzon magára… Az ember csak egyszer hal meg és nem tér vissza, hogy helyrehozza, amit elrontott. Haláláig várt, hogy most ilyen dolgokat csináljon! Isten segítse meg.“

„Csak türelem!“ – sóhajt fel egyik barátjához intézett levelében. – „Ne akarja Isten, hogy ellenemre legyen, ami nincs az ő ellenére.“161)

Búslakodása közepette munkája nem haladt. Midőn bekövetkeztek azok az események, amelyek 1527-ben Itáliát felforgatták, a Medici-kápolna egyetlen szobra sem készült volt el.162) Így ez az új korszak, amely 1520-tól 1527-ig tartott, még csak tetézte az előző korszak csalódásait és fáradalmait, anélkül, hogy – több mint tiz év óta – Michelangelót egyetlen befejezett mű, egyetlen megvalósított terv örömében részesítette volna. -70-
-71-

III.
A KÉTSÉGBEESÉS

Az általános undor – a dolgok és saját maga iránt – Michelangelót belehajtotta annak a forradalomnak karjaiba, mely Firenzében 1527-ben tört ki.

Politikai ügyekben Michelangelo eddig ugyanarról az ingadozó felfogásról tett tanúságot, amely életére és művészetére mindig reánehezedett. Sohasem sikerült egyéni érzéseit a Mediciek iránt való lekötelezettséggel összeegyeztetnie. Ez a heves géniusz egyébiránt mindig félénk volt, ha cselekedni kellett; nem kockáztatta meg, hogy politikai és vallásos téren szembeszálljon e világ hatalmasságaival. Levelei elárulják, hogy mindig nyugtalankodik maga és övéi miatt, fél, hogy kompromittálja magát és meghazudtolja azokat a merész nyilatkozatokat, amelyeket valamely zsarnoki tett fölött való méltatlankodás első felhevülésében elejteni talált.164) Minduntalan inti övéit, hogy vigyázzanak magukra, hogy hallgassanak és az első zajra meneküljenek:

„Viselkedjetek úgy, mint dögvész idején szokás; legyetek elsők a menekülésben… Az élet sokkal többet ér a vagyonnál… Maradjatok békén, ne -72- lépjetek senkivel barátságos vagy bizalmas viszonyba, Istent kivéve; ne beszéljetek senkiről se jót, se rosszat, mert nem tudjuk a dolgok végét. Törődjetek csak a magatok dolgaival… Ne avatkozzatok semmibe…“165)

Testvérei és barátai tréfálkoztak nyugtalankodása fölött és úgy bántak vele, mintha bolond lett volna.166)

„Ne gúnyolódjál fölöttem“ – válaszolt az elszomorodott Michelangelo – „ne gúnyolódjunk senki fölött.“167)

E nagy ember örökös remegése valóban épen nem nevetni való. Inkább sajnálatraméltó, mert nyomorúlt idegei következtében oly rettegések játékszere volt, amelyek ellen küzdött, anélkül, hogy leküzdhette volna őket. Annál nagyobb volt érdeme, hogy e megalázó hangulatok elmúltával beteg testét és gondolkodását arra kényszerítette, hogy szembeszálljanak a veszélylyel, amely elől az első pillanatban menekülni akart. Különben több oka volt a félelemre, mint másnak, mert élesebb eszű volt és pesszimizmusa nagyon is világosan előrelátta Itália szerencsétlenségeit. Az azonban, hogy természetes félénksége ellenére a firenzei forradalom magával ragadhatta, csak azért volt lehetséges, mert a kétségbeesés tetőpontján lelkének legmélye felszínre került.

Lelke, mely oly félénken húzódott vissza magába, izzó köztársasági érzelmű volt. Ez kitűnik azokból a lángoló szavakból, amelyeket olykor – a bizalom vagy felhevültség pillanataiban – elejtett, főleg ama beszélgetések során, amelyeket utóbb 168) barátaival, Luigi del Riccióval, Antonio -73- Petreóval és Donato Giannottival 169) folytatott és amelyeket ez utóbbi Dante Divina Commediájáról szóló párbeszédeiben közölt.170) A barátok csodálkoztak afölött, hogy Dante Brutust és Cassiust a pokol legmélyére és Caesart föléjük helyezte. Michelangelo, akit megkérdeznek, védelmébe veszi a zsarnokgyilkosságot:

„Ha figyelemmel olvastátok volna az első énekeket, észrevettétek volna, hogy Dante nagyon is ismerte a zsarnokok természetét és tudta, mily büntetéseket érdemeltek Istentől és az emberektől. Az „erőszakosak“ közé helyezi őket, akik a hetedik körben, a bugyogó vérben veszik el büntetésüket… Minthogy Dante elismerte ezt, lehetetlen feltételezni, hogy ne ismerte volna el, hogy Caesar hazájának zsarnoka volt, akit Brutus és Cassius igazságosan gyilkolt meg. Mert az, aki zsarnokot öl, nem embert öl, hanem állatot emberi alakban. A zsarnokok híjával vannak annak a szeretetnek, amelyet természettől fogva mindenkinek éreznie kell felebarátai iránt, – semmi emberi vonzalom sincs meg bennük: nem emberek többé, hanem állatok. Kétségtelen, hogy nincs bennük szeretet felebarátaik iránt: különben nem vették volna el, ami másoké és másokat eltiporva nem váltak volna zsarnokokká. … Világos tehát, hogy aki zsarnokot öl meg, az nem követ el gyilkosságot, mert nem embert öl, hanem állatot. Így Brutus és Cassius nem követtek el bűnt, midőn megölték Caesart. Először, mert olyan embert öltek meg, akit minden római polgár a törvény rendelkezése szerint tartozott megölni. Másodszor, mert nem embert öltek meg, hanem állatot emberi alakban.“171) -74-

Michelangelo a firenzei felkelők első sorában foglalt helyet a nemzeti és köztársasági ébredés ama napjaiban, amelyek Firenzében Róma V. Károly hadseregei által történt bevételének hírét 172) és a Mediciek elűzését 173) követték. Ő, aki nyugodalmas időkben azt ajánlotta övéinek, hogy őrizkedjenek a politikától mint a pestistől, a felhevülés oly állapotában volt, hogy sem ettől, sem attól nem félt. Firenzében maradt, ahol a pestis és forradalom dühöngött. A járvány áldozata lett öccse, Buonarroto is, aki karjaiban halt meg.174) 1528 októberében résztvett a város védelme ügyében folytatott tanácskozásokban. 1529 január 10.-én beválasztották a Nove di milizia testületébe, az erőditési munkák intézésére. Április 6.-én egy évre governatore generale-nak és Firenze erődítményei procuratore-jának nevezték ki. Június havában megvizsgálta Pisa fellegvárát és Livorno s Arezzo bástyáit. Július és augusztus hónapokban Ferrarába küldték ki, hogy tekintse meg az ottani híres védelmi műveket és hogy a herceggel, az erődítések kiváló szakértőjével, értekezzék.

Michelangelo felismerte, hogy Firenze védelmének legfontosabb pontja a San Miniato magaslata; elhatározta tehát, hogy ezt az állást bástyákkal biztosítja. De – nem tudni, miért – ebben megakadályozta Capponi gonfaloniere ellenzése, aki őt Firenzéből eltávolítani igyekezett.175) Michelangelo, aki azzal a gyanúpörrel élt, hogy Capponi és a Mediciek pártja meg akarnak szabadulni tőle, hogy a város védelmét meggátolják, San Miniatóban rendezkedett be és nem mozdúlt ki onnan. De beteges gyanakvása árulásról szóló minden hírt felkapott; -75- ilyenek mindig keringenek az ostromolt városokban, ez alkalommal azonban nagyon is megokoltak voltak. A gyanús Capponi helyébe Francesco Carduccit tették meg gonfalonierének, condottieré-nek azonban és a firenzei csapatok főparancsnokának a nyugtalanító Malatesta Baglionit nevezték ki, aki a várost utóbb átadta a pápának. Michelangelo megsejtette a bűntényt. Aggodalmait közölte a Signoriával. „De ahelyett, hogy megköszönték volna neki, Carducci gonfaloniere gorombáskodott vele és szemére hányta, hogy gyáva és túlságosan gyanakvó.“176) Malatesta értesült Michelangelo feljelentéséről: az olyan ember mint ő, semmitől sem riadt vissza, csak hogy eltávolítson egy veszedelmes ellenfelet és Firenzében – mint főparancsnok – mindenható volt. Michelangelo elveszettnek hitte magát.

„Mégis elhatároztam“ – írja – „hogy félelem nélkül megvárom a háború végét. Kedd reggel azonban, szeptember 21.-én, kijött valaki a San Nicolo kapu elé, ahol én a bástyáknál tartózkodtam és fülembe súgta, hogy ha meg akarom menteni életemet, ne maradjak tovább. Velem együtt hazajött, itt ebédelt, lovakat hozott számomra és addig nem hagyott el, míg csak Firenzéből el nem távolított.“177)

Varchi még azzal egészíti ki ezt a tudósitást, hogy Michelangelo „12.000 aranyforintot három, alsószoknya formára tűzött ingbe varratott be és Firenzéből nem nehézség nélkül menekült el, a Porta della Giustizián át, amelyet a legkevésbbé őriztek, Rinaldo Corsinival és tanítványával, Antonio Minivel.“ -76-

„Vajjon Isten vagy az ördög volt-e, – nem tudom“ – írja Michelangelo nehány nap múlva.

Esztelen rettegésének szokott démona volt. Milyen rémületben élhetett, ha – mint beszélik – útközben Castelnuovóban Capponinál, az előbbi gonfalonierénél megállt és elbeszéléseivel annyira megrendítette az aggastyánt, hogy ez néhány nappal utóbb belehalt.178)

Szeptember 23.-án Michelangelo Ferrarában volt. Felindultságában visszautasítja a herceg vendégszeretetét és folytatja útját. Szeptember 25.-én Velencébe érkezik. A Signoria értesülvén erről, két nemesembert küld hozzá, hogy bocsássanak mindent rendelkezésére, amire szüksége lehetett, de ő szégyenkezve és mogorván mindent visszaútasít és a Giudeccához vonúl félre. Még most is attól félt, hogy nincs elég távol. Franciaországba akart menekülni. Ugyanaz nap, midőn Velencébe érkezett, aggodalmas és türelmetlen levelet intéz Battista della Pallához, I. Ferenc ügynökéhez, aki műtárgyak vásárlása végett tartózkodott Itáliában:

„Battista, kedves barátom, mint bizonyára tudja, – elhagytam Firenzét, hogy Franciaországba menjek és Velencébe érve tájékozódtam az út felől. Azt mondták nekem, hogy innen elindulva német földön kell keresztül utazni és hogy ez veszélyes és nehéz. Szeretném azért megtudni, nem volna-e hajlandó odautazni és kérem, értesítsen engem arról is, hol várjam meg: együtt utazhatnánk… Kérem, válaszoljon leveleim vétele után, mihelyt csak lehetséges, mert égek a vágytól, hogy elmehessek. Ha azonban már nem volna hajlandó elutazni, legyen szíves erről is értesíteni, hogy rászánjam -77- magam egyedül elutazni, ahogy épen lehet.“179)

Franciaország velencei követe, Lazare de Baïff azonnal írt I. Ferencnek és Montmorency connétable-nak. Sürgette őket, hogy használják fel az alkalmat és nyerjék meg Michelangelót a francia udvar számára. A király haladék nélkül évdijat és házat ajánlott fel Michelangelónak. A levélváltás azonban mégis némi időbe került és midőn I. Ferenc ajánlata megérkezett, Michelangelo már visszatért Firenzébe.

Láza lelohadt. Giudeccai magányában ráért, hogy szégyenkezzék félelme fölött. Menekülése nagy feltűnést keltett Firenzében. Szeptember 30.-án a Signoria kihirdette, hogy mindazokat, akik elmenekültek, mint lázadókat száműzik, ha október 7-ike előtt vissza nem térnek. A kitűzött határnapon az elmenekülteket lázadóknak nyilvánították és javaikat elkobozták. Michelangelo neve azonban még nem szerepelt a lajstromon. A Signoria végső haladékot engedett neki és Firenze ferrarai követe, Galeotto Giugni értesítette a köztársaságot, hogy Michelangelo, aki elkésve nyert tudomást a határozatról, kész visszatérni, ha megkegyelmeznek neki. A Signoria kegyelmet igért Michelangelónak és Bastiano di Francesco kőfaragóval menetlevelet küldött neki Velencébe. Bastiano egyúttal átadta neki barátai tiz levelét is; mindannyian sürgették, hogy térjen vissza.180) Közülök a nemes Battista della Palla hazaszeretettől áthatott felszólítást intézett hozzá:

„Minden barátja, egyhangúan, bármely nézeteltérés vagy habozás nélkül kéri, hogy leveleik és -78- a menetlevél átvétele után haladéktalanul térjen haza és tartsa meg hazáját, barátait, becsületét és képességeit s élvezze örömmel azokat az időket, amelyeket egykor vágyva remélt.“

Azt hitte, hogy Firenzére az aranykor következett el és nem kételkedett a jó ügy diadalában. – Pedig, a Mediciek visszatérése után, épen a szerencsétlen Palla lett a reakció első áldozatainak egyike.

Szavai elhatározásra bírták Michelangelót. Visszatért, – de lassan; Battista della Palla, aki Luccáig elébe útazott, sokáig várt ott reá és már-már kétségbeesett.181) Végre november 20.-án, Michelangelo megérkezett Firenzébe.182) Ugyane hónap 23.-án a Signoria megszüntette a száműzetéséről szóló itéletet, de három évre kizárták a Consiglio maggiore-ból.183)

Ezentúl Michelangelo mindvégig derekasan teljesítette kötelességét. Újra elfoglalta helyét a San Miniatón, amelyet az ellenség egy hónap óta bombázott, újból megerősítette a magaslatot, új hadi műveket talált fel és – mint beszélik – megmentette a campanilét, amelyet kötelekre függesztett gyapjúzsákokkal és derékaljakkal védett.184) Az ostrom idején kifejtett tevékenységének utolsó nyoma 1530 február 22.-ről szóló tudósítás, amely szerint felmászott a székesegyház kupolájára, hogy megfigyelje az ellenség mozdulatait vagy hogy megvizsgálja a kupola állapotát.

Az előrelátott szerencsétlenség azonban bekövetkezett. 1530 augusztus 2.-án Malatesta Baglioni elárulja a várost. 12.-én Firenze megadja magát és a császár átadja a várost a pápa biztosának, Baccio -79- Valorinak. Megkezdődtek a kivégzések. Az első napokban semmi sem tartóztatta fel a győztesek bosszúját. A legelső áldozatok között voltak Michelangelo legjobb barátai, Battista della Palla is. Azt mondják, hogy Michelangelo a San Niccolò oltr’ Arno-templom tornyában bújt el. Volt is oka a félelemre: az a hir terjedt el, hogy le akarta volt rombolni a Mediciek palotáját. De VII. Kelemen nem vesztette el iránta való vonzalmát. Ha hitelt adhatunk Sebastiano del Piombónak, az, amit az ostrom alatt Michelangelóról hallott, nagyon elszomorította, de beérte azzal, hogy vállat vont és így szólt: „Michelangelo rosszúl cselekszik; én sohasem bántottam meg.“185) Mihelyt a megtorlás első dühe lecsillapodott, VII. Kelemen Firenzébe írt, meghagyta, hogy keressék meg Michelangelót és ha hajlandó a Medici-síremlékek munkáit folytatni, bánjanak vele az őt megillető kimélettel.186)

Michelangelo elhagyta rejtekhelyét és újból megkezdte munkáját, – azoknak dicsőségére, akik ellen küzdött. Még többet is tett a boldogtalan: beleegyezett, hogy Baccio Valori, a pápa aljas cselekedeteinek eszköze és barátjának, Battista Pallának gyilkosa számára elkészíti a Tegzéből nyilat kihúzó Apollo szobrát.187) Csakhamar megtagadja a firenzei számüzötteket.188) Szánalmas gyengeség e nagy ember részéről, aki arra vetemedett, hogy gyávaságokkal védelmezze művészi álmainak életét az anyagi erő gyilkos hatalma ellen, amely kedve szerint megfojthatta! Nem ok nélkül szentelte életének egész utolsó szakát annak, hogy Péter apostolnak emberfölötti emléket emeljen: ő is, mint az apostol, nem egyszer sírva fakadhatott a kakas szavára! -80-

Hazugságra kényszerítve, hízelegnie kellett Valorinak, dicsőítenie Lorenzót, Urbino hercegét. Bánat és szégyen emésztette. Munkába temetkezett, abba rejtette tagadó dühét.189) Nem a Mediciek képmásait faragta ki, hanem kétségbeesésének szobrait. Midőn arra figyelmeztették, hogy Giuliano és Lorenzo de’ Medici szobrai vajmi kevéssé hasonlók, az volt büszke válasza: „Ki látja ezt tíz évszázad múlva?“ Az egyikből a Cselekvést alkotta, a másikból a Gondolatot, a lábazat szobrai pedig, amelyek azokat magyarázzák – az Éj és Nap, a Hajnal és Alkony – az élet ernyesztő szenvedéséről és a lét megvetéséről beszélnek. Az emberi fájdalom e halhatatlan jelképeit 1531-ben fejezte be.190) A legnagyobb irónia! Senki sem értette meg őket. Giovanni Strozzi, a megdöbbentő Éj láttára így elméskedett:

Gondoljuk meg, mi volt Róma kifosztása és Firenze bukása az akkori lelkekre nézve: az értelem szörnyű csődje, összeomlás. Sokan soha többé nem tértek magukhoz.

„Annyira jutottam, hogy az egész világ összedűlhetne anélkül, hogy törődném vele; mindenen csak nevetek… Mintha már nem is volnék az a Bastiano, aki Róma bevétele előtt voltam, nem tudok magamhoz térni.“194)

Szelleme kínok közt gyötrődött. 1531 júniusában megbetegszik. VII. Kelemen hiába igyekszik lecsillapítani. Titkárával és Sebastiano del Piombóval azt izente neki, hogy ne erőltesse túl magát, tartson mértéket, dolgozzék belátása szerint, olykor sétáljon is és ne törje magát annyit.196) Ez év őszén életét féltették. Egyik barátja ezt írta Valorinak: „Michelangelo elgyengült és lesoványodott; a minap bizalmasan beszéltünk erről Bugiardinival és Antonio Minivel, akik állandóan mellette vannak: végül megegyeztünk abban, hogy nem sokáig él, ha nem segítenek rajta. Igen sokat dolgozik, keveset és rosszúl eszik, még kevesebbet alszik. Egy hónap óta fejfájás és szédülés gyötri…“197) – A pápa igazán nyugtalankodott; 1531 november 21.-én kelt brévéje kiközösítés terhe alatt megtiltotta Michelangelónak, hogy más munkával foglalkozzék, mint II. Julius és a Mediciek síremlékeivel.198) Kimélnie kell egészségét, „hogy továbbra is dicsőségére válhassék Rómának, családjának és saját magának.“

Védelmezte Valori és a gazdag koldusok alkalmatlankodásai ellen, akik – szokás szerint – műveket kunyoráltak tőle és új megrendelésekkel zaklatták. „Ha képet kívánnak tőled“ – ezt íratta neki – „kösd az ecsetet lábadra, húzz négy vonást és mondd, hogy a kép kész.“199) A pápa járt közbe Michelangelo és II. Julius örökösei között is, mikor ezek fenyegetőzni kezdtek.200) 1532-ben a negyedik szerződés jött létre az urbinói herceg képviselői és Michelangelo között a síremlékre nézve: Michelangelo megigérte, hogy elkészíti az emléknek újabb, erősen egyszerűsített mintáját,201) hogy három év -83- alatt befejezi és az összes költségeken kívül 2000 aranyat fizet, mindannak fejében, amit II. Julius pápától és örököseitől már kapott. „Elég, ha a munkán csak szaga megérzik kegyelmednek“ – (un poco del vostro odore), irja Sebastiano del Piombo Michelangelónak.202) Szomorú feltételek, – hiszen nagy tervének csődje volt, amit Michelangelo aláírt és ezért még fizetnie is kellett! De valóban, évről-évre, életének csődje volt ez, az Élet csődje, melyet Michelangelo kétségbeesett műveinek mindegyikével elismert.

II. Julius síremlékének terve után a Mediciek síremlékeié is összeomlott. VII. Kelemen 1534 szeptember 25.-én meghalt. Michelangelo akkor – szerencséjére – távol volt Firenzétől. Régóta nyugtalanságban élt ott, mert Alessandro de’ Medici herceg gyülölte.203) Ha nem tekintette volna a pápát, meg is ölette volna. Ellenséges indulata még erősbödött, mióta Michelangelo nem volt hajlandó arra vállalkozni, hogy Firenze leigázásához a város fölött uralkodó erőd emelésével hozzájáruljon: – bátorság jele, mely a félénk ember hazaszeretetének nagyságáról tesz tanúságot. – Azóta Michelangelo a herceg részéről mindenre el volt készülve és VII. Kelemen halálakor megmenekülését csak annak a véletlennek köszönhette, hogy Firenzétől távol volt.204) Nem tért többé vissza, – sohasem látta viszont a várost. – A Mediciek kápolnája abbamaradt, sohasem fejeződött be. Amit ezen a néven ismerünk, csak halavány mása annak, amiről Michelangelo álmodott. Alig hogy a falak díszítésének váza maradt meg belőle. Michelangelo nem készítette el a szobroknak felét sem,205) sem a festményeket, amelyeket -84- tervezett 206) és midőn tanítványai utóbb eredeti szándékát megtudni és kiegészíteni igyekeztek, még azt sem volt képes nekik megmondani, hogy mi volt az:207) annyira lemondott minden vállalkozásáról, amelyekről teljesen megfeledkezett.

1534 szeptember 23.-án Michelangelo visszatért Rómába és haláláig ott maradt 208). Huszonegy évvel azelőtt hagyta el. E huszonegy év alatt három szobrot faragott II. Julius befejezetlen síremléke, hét befejezetlen szobrot a Mediciek befejezetlen emléke számára. Nem fejezte be a Laurenziana-könyvtár előcsarnokát, a Santa Maria sopra Minerva templom Krisztus szobrát és a Baccio Valorinak szánt Apollót. Elvesztette egészségét, energiáját, művészetében és hazájában való hitét. Elvesztette azt az öccsét, akit legjobban szeretett.209) Elvesztette atyját, akit bálványozott.210) Mindkettőjük emlékét fájdalomtól áthatott csodálatos költeményben örökítette meg, amely – mint minden, amit csinált, – befejezetlen maradt és a halál izzó vágyát fejezi ki:

Nyomor honából felmenél az égbe,
Sajnálj, mert holtan élek itt, atyám,
Hol általad születtem én a létre.

Halállal haltál s szentek oldalán
Nem aggaszt többé élet változása, –
Szint’ írigyellek, míg ezt leírám.

Küszöböd vaksors s az idő futása
Nem lépi át, holott e földön itt
Kétes gyönyör, biztos bú jár nyomába.
-85-

Tüzedre felhő árnyat nem borít,
Órák sora mitsem jelent tenéked,
Eset s szükség többé nem kényszerít.

Le nem lohad az éj sötétjén fényed
S nem nő, akárhogy is ragyog a nap,
Mikor sugára itt tüzelve éget.

Halálodból halált tanul fiad,
Ó jó atyám és látlak gondolatban
Ott, ahová ritkán lelünk utat.

Mondják, hogy szörnyü a halál, azonban
Nem az, ha végnapunk újjá virad
Urunk előtt, örökös irgalomban.

Hál’ Isten, ott vagy, sejti ezt fiad
S reméli, ott talál, ha szíve végre
Kihült és lelke a rögtől szabad.

S ha mindjobban szeretve, fönn az égbe
Atya s fiú, erényük egyre nő,
– – – – – – – – – – – –211)

Misem tartja tehát már vissza e földön: semmiféle művészet, nagyravágyás, gyengédség, remény. Hatvan éves, élete befejezettnek látszik. Egyedül van, nem hisz már műveiben. Sóvárog a halál után, szenvedélyesen vágyódik, hogy végre megszabaduljon az „élet változásától“, az „órák kényszerétől“, az „eset és szükség“ zsarnokságától.

Ó jaj nekem, a száguldó napok
És a tükör, amely nem csal soha.
-86- Belé ha nézünk, – ím elárulának!
Igy járnak mind, kik túlsokára várnak.
Miként magam, ki már öreg vagyok.
Időm lejárt és napjaim oda!
Bűnbánón mégse készülök tova,
Itt a halál, magamba mégse szállok,
Magammal harcban állok.
Hiába sóhajtok már s könnyezek,
Mind hasztalan: az élet elveszett.

Ó jaj nekem, mindegyre végigmérem
Múlt napjaim sorát és nem lelek
Csak egyet is, mi lett volna enyém!
Sok csalfa vágy és sok botor remény
Lenyűgözött és minden szenvedélyben
Vivódtam, mit éreznek emberek,
Szeretve, égve, ontva könnyeket.
S a biztos útról hogy letértem,
Vergődöm a veszélyben.
Kevés időmnek immár végit járom,
Fáradt vagyok, de több ha lenne, állom.

Vánszorgok, jaj, hová? alig tudom
S hogy lássam, félek, megmutatja ám
Éltem tünése, csukva bár szemem.
S elkopva, nyűve, csak most ismerem,
Hová jutottam a sötét uton.
S a célnál a halál les énreám.
Mi szörnyű látomány!
– Való ne lenne bár, Egek! –
Örökre elveszek:
Szabad valék, a jót követhetém
S hajlottam rosszra, – van-e hát remény?212)

I.
SZERELEM

E feldúlt szívben akkor, miután mindenről le kellett mondania, ami éltette, új élet támadt, új tavasz virágzott ki és a szerelem világosabb lánggal égett benne. Ez a szerelem azonban majdnem teljesen ment volt az önzéstől és érzékiségtől. Cavalieri szépségének misztikus imádása volt. Vittoria Colonna iránt való vallásos barátság volt, – két lélek szenvedélyes egyesülése Istenben. Ehhez járult atyai gyengédsége elárvult unokaöccsei iránt és a könyörület, szent jótékonyság, amelyben a szegényeket és gyengéket részesítette. Michelangelónak Tommaso de’ Cavalieri iránt való szerelme zavarba hozhatja az átlagos szellemeket, – a tisztességeseket vagy tisztességteleneket. Még a renaissance végén és Itáliában is ferde megvilágításra adott alkalmat. Aretino gyalázatos célzásokat tett reá.214) De az Aretinók sértései – ilyenek mindig vannak – nem érinthetnek egy Michelangelót… „Új Michelangelót csinálnak szívükben abból az anyagból, ami szívükben van.“215) -90-

Sohasem volt tisztább lélek a Michelangelóénál. Senkisem fogta fel a szerelmet vallásosabb mélységgel, mint ő.

„Több ízben hallottam“ – írja Condivi – „Michelangelót a szerelemről beszélgetni és okoskodni. Akik jelen voltak, azoktól azt hallottam, hogy hasonlókat beszél a szerelemről, mint ami Platónál megírva vagyon. Én a magam részéről nem tudom, miket írt róla Plato, azt azonban jól tudom, hogy miután hosszú időn át igen bizalmas érintkezésben voltam vele, sohasem hallottam szájából, csak a legtisztességesebb szavakat, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy az ifjuságban kioltsanak minden rendetlen és féktelen vágyat, amely ébredhetne.“

Ez a platói idealizmus azonban korántsem volt irodalmi és hideg jellegű: a gondolatnak oly szélsőséges hajlamával egyesült, mely Michelangelót minden szépnek rabjává tette, amit látott. Maga is tudta ezt és egy alkalommal, midőn barátjának, Giannottinak meghívását visszautasította, így szólt: „Ha olyan embert látok, akinek valami különös tehetsége vagy szellemi adománya van és aki valamit jobban képes csinálni vagy mondani, mint bárki a világon, teljesen hatalmába ejt és oly tökéletesen átengedem magam neki, hogy nem vagyok már a magam ura… Ti mindannyian oly tehetségesek vagytok, hogy ha elfogadnám meghívástokat, elveszteném szabadságomat és mindegyikötök elrabolna belőlem egy-egy darabot. Még a táncos és lantos is, ha kiválnak művészetükben, azt csinálnák velem, amit akarnak. A helyett, hogy pihenést, üdülést, vidámságot találnék társaságtokban, az inkább szétszaggatná és a szelekbe szórná lelkemet, úgyannyira, hogy azután -91- napokig azt sem tudnám, micsoda világban élek.“216)

Ha már a gondolatok, szavak vagy hangok szépsége annyira meghóditotta, mennyivel inkább rabbá ejthette a testi szépség!

A csodálatraméltó formák e nagy alkotójának szemében, aki egyszersmind nagy hívő is, a szép test isteni volt, – a szép test maga Isten volt, aki a test leple alatt jelent meg. Csak remegve közelítette meg, mint Mózes az égő csipkebokrot. Imádásának tárgya számára valóban bálvány volt, ahogy mondotta. Lábaihoz borúlt és a nagy ember ez önkéntes megalázkodása, mely magára a nemes Cavalierire nézve is kínos volt, annál különösebb, mert a bálvány szép arca mögött gyakran köznapi és hitvány lélek rejlett. Igy volt ez Febo di Poggiónál. De Michelangelo ezt nem vette észre… Valóban nem vette-e észre? Nem akarta észrevenni; szívében fejezte be a kinagyolt szobrot.

Ezek közül az ideális szeretők, az élő álmok közül Gherardo Perini volt az első, 1522 körül.218) Michelangelo utóbb Febo di Poggiót 1533-ban és Cecchino de’ Braccit 1544-ben szerette meg.219) Cavalieri iránt való barátsága tehát nem volt kizárólagos és egyedüli, de tartós volt és az elragadtatás oly fokára emelkedett, amelyet bizonyos mértékig barátjának nemcsak szépsége, hanem erkölcsi nemessége is igazolt.

„Valamennyinél“ – mondja Vasari – „jobban szerette Tommaso de’ Cavalierit, fiatal és a művészetért -92- lelkesedő római nemest. Kartont készített képmásával, természetes nagyságban, – az egyetlen képmást, amelyet valaha rajzolt. Irtózott ugyanis attól, hogy élő személyt másoljon, hacsak nem volt hasonlíthatatlan szépségű.“

Vasari még ezt jegyzi meg: „Midőn Rómában Tommaso Cavalieri urat megláttam, nemcsak hasonlíthatatlan szépségű volt, hanem oly kellemes modorú, oly választékos szellemű és nemes magaviseletű is, hogy megérdemelte a szeretetet, annál inkább, minél jobban megismerték.“220)

Michelangelo Rómában találkozott vele, 1532 őszén. Az első levél, amelylyel Cavalieri Michelangelo lángoló vallomásaira felelt, méltósággal teljes: „Megkaptam levelét, amely annál kedvesebb volt nekem, mert váratlan volt; azt mondom: váratlan, mert nem tartom magam méltónak arra, hogy olyan ember mint kegyelmed írjon nekem. Ami azt illeti, amit dícséretemre kegyelmednek mondtak és ami munkáimat illeti, amelyek miatt – mint állítja – nem csekély rokonérzés támadt kegyelmedben irántam, erre azt válaszolom, hogy nem oly természetűek, amelyek alkalmat adhattak volna, hogy az olyan lángelme, mint kegyelmed, amilyen nincs több – nem mondom, hogy hasonló, hanem második e földön – egy fiatal embernek írjon, aki épen hogy kezdő és még teljesen tudatlan. Mégsem hihetem, hogy hazudnék. Azt hiszem, sőt bizonyos vagyok benne, hogy irántam való vonzalmának csak az a szeretet az oka, amelyet az olyan embernek mint kegyelmed, aki a művészet megtestesülése, szükségképen éreznie kell azok iránt, akik a művészetnek szentelték magukat és szeretik azt. Én azok -93- közé tartozom és ami a művészet szeretetét illeti, senki mögött sem maradok el. Igérem, hogy teljesen viszonzom vonzalmát: sohasem szerettem senkit sem úgy mint kegyelmedet, sohasem óhajtottam senkinek barátságát sem annyira, mint kegyelmedét… Kérem, rendelkezzék alkalmilag velem és örökre kegyeibe ajánlom magam.

Úgy látszik, hogy Cavalieri mindvégig megőrizte a tiszteletteljes és tartózkodó vonzalom e hangját. Hű maradt Michelangelóhoz ennek utolsó órájáig; akkor is mellette volt. Megőrizte bizalmát; azt tartották, hogy ő az egyedüli, akinek befolyása van Michelangelóra és ritka érdeme volt, hogy azt mindig barátja javának és nagyságának érdekében használta fel. Ő vette reá Michelangelót, hogy fejezze be a Szent Péter-templom kupolájának famintáját. Ő volt az, aki számunkra fenntartotta azokat a terveket, amelyeket Michelangelo a Capitolium kiépítésére készített és ő munkálkodott azok megvalósításán. Végre ő volt az, aki Michelangelo halála után az ő rendelkezései megtartására felügyelt.

De Michelangelo barátsága szinte szerelmi téboly volt. Őrjöngő leveleket intézett hozzá. Porba hajtott fejjel járult eléje.222) „Hatalmas géniusznak, … csodának,… századunk világosságának“ nevezi; könyörög neki, „hogy ne vesse meg azért, hogy nem hasonlíthatja magát őhozzá, akihez senki sem hasonló.“ Felajánlja neki egész jelenét, egész jövőjét és így folytatja: „Rendkívül sajnálom, hogy nem kaphatom vissza múltamat, amelylyel sokkal hosszabb időre szolgálhatnám, mint jövőmmel csupán, amely kevés lesz, mert már nagyon öreg vagyok…223) -94- Nem hiszem, hogy bármely dolog megakadályozhassa barátságunkat, noha túlságos önbizalommal beszélek, hiszen mélyen alatta állok…224) Jól tudom, hogy csak akkor felejthetem el nevét, midőn az eledelt, amelyből élek, sőt hamarább elfelejthetem az eledelt, amelyből élek és amely csak a testet táplálja szerencsétlenűl, mint Uraságod nevét, amely a testet és lelket táplálja és ezt is, amazt is oly édességgel tölti el, hogy míg Uraságod emlékezetemben van, sem unalmat, sem halálfélelmet nem érzek…225) Lelkem annak kezében van, akinek adtam…226) Ha nem gondolnék reá, azt hiszem, rögtön holtan esném össze.“227)

Remek ajándékokat adott Cavalierinek: „csodálatos rajzokat, fekete és vörös krétával rajzolt nagyszerű fejeket, amelyeket arra a célra készített, hogy rajzolni tanítsa. Azután megrajzolta neki Ganymedest, amint Zeus sasja az égbe viszi és Tityost, a keselyűvel, amely szívével táplálkozik. Phaëton bukását a Po folyóba, a Nap szekerével és gyermekek bacchanáliáját, – mindmegannyi ritka szépségű és elképzelhetetlen tökéletességű művet.“228)

Szonetteket is küldött neki, olykor csodálatraméltókat, gyakran homályosakat. Közülök egyeseket csakhamar felolvastak az irodalmi körökben és egész Itáliában ismerték őket.229) A következő szonettről azt mondták, hogy „Itália legszebb lírai költeménye a XVI. században:“230)

Még híresebb egy másik szonett, a legszebb dalok egyike, amelyeket valaha a tökéletes barátság dicsőítésére írtak:

Ez az önfeledtség, egész lényének ez az izzó odaadása, a szeretett lénybe való beolvadás nem volt mindig ily derült. A szomorúság kerekedett fölül és a lélek, a szerelem hatalmában, nyögve vergődött.

E túlszenvedélyes költeményekkel szemben Cavalieri, „a szeretett drága úr,235) hideg és nyugodt vonzalmat mutatott.236) E barátság túlhajtása titokban bántotta is. Michelangelo mentegetődzött:

A szépségnek ez a szenvedélyes szeretete valóban tisztességes volt,238) de ez az izzó és zavaros, mindennek ellenére szűzies szerelem 239) sphynxe mégis csak nyugtalanító és zaklató volt. -97-

Ezeket a beteges barátságokat, – kétségbeesett erőlködését, hogy életének ürességét megtagadja és megteremtse azt a szerelmet, amelyre szomjúhozott, szerencsére oly asszony derült vonzalma követte, aki meg tudta érteni ezt a magányos, az életben elmerült öreg gyermeket, képes volt lelkének visszaadni egy kis békét, bizalmat, józanságot, az élet és halál búskomor vállalásával együtt.

Michelangelónak Cavalieri iránt való barátsága 1533-ban és 1534-ben érte el tetőpontját.240) 1535-ben kezdte Vittoria Colonnát megismerni.

Vittoria 1492-ben született. Atyja Fabrizio Colonna, Paliano ura, Tagliacozzo hercege volt, anyja, Agnese da Montefeltro, a nagy Federigónak, Urbino hercegének leánya. Nemzetsége a legnemesebbek egyike volt Itáliában, azoknak egyike, amelyekben leginkább megtestesült a renaissance világló szelleme. Tizenhét éves korában férjhez ment marchese di Pescarához, Ferrante Francesco d’Avaloshoz, a nagy hadvezérhez, a páviai győzőhöz. – Szerette; férje nem szerette őt. Nem volt szép.241) Emlékérmei, amelyeket ismerünk, férfias, akaratos, kissé kemény arcot mutatnak be, magas homlokkal, hosszú, egyenes orral, rövid és mogorva felső ajkkal, kissé előreálló alsó ajkkal, összeszorított szájjal, határozott állal.242) Filonico Alicarnasseo, aki ismerte és életrajzát megírta, kifejezéseinek óvatossága mellett is elárulja, hogy csúnya volt: „Midőn marchese di Pescarához férjhez ment, igyekezett szellemi adományait kifejleszteni, mert – minthogy szépsége nem volt nagy – a tudományokban képezte ki magát, hogy -98- biztosítsa magának azt a halhatatlan szépséget, amely nem múlik el úgy, mint a másik.“ – A szellemi élet volt szenvedélye. Egy szonettjében maga mondja, hogy „a durva érzékek, amelyek képtelenek arra, hogy megalkossák a harmóniát, amely a nemes lelkek tiszta szerelmét hozza létre, sohasem ébresztettek benne sem gyönyört, sem szenvedést… Tiszta láng emelte szívem oly magasra, hogy alacsony gondolatok sértik.“ – Épen nem volt olyan, hogy a ragyogó és érzéki Pescara szerelmét megnyerhette volna, de a szerelem oktalansága akarta, hogy szeresse férjét és szenvedett e miatt.

Valóban kegyetlenül szenvedett férje hűtlenségei miatt, aki saját házában, egész Nápoly tudtával és szeme láttára csalta meg. Mégis, midőn 1525-ben meghalt, Vittoria nem volt képes vígasztalódni. A vallásban és költészetben keresett menedéket. Zárdai életet élt Rómában, majd Nápolyban.243) Eleinte nem mondott le a világi gondolatokról és csak azért kereste a magányt, hogy szerelme emlékének élhessen, amelyet költeményeiben megénekelt. Itália minden nagy írójával érintkezett, Sadoletóval, Bembóval, Castiglionével, aki reábízta Cortegianó-jának kéziratát, Ariostóval, aki Orlandó-jában ünnepelte, Paolo Giovióval, Bernardo Tassóval, Lodovico Dolcéval. 1530 óta szonettjei egész Itáliában elterjedtek és korának női között páratlan dicsőséget szereztek neki. Ischia szigetére visszavonulva fáradhatatlanul énekelte meg átszellemült szerelmét, a szép sziget magányában, amelyet a tenger harmóniája vett körül.

1534-től kezdve azonban teljesen a vallás kerítette hatalmába. A katholikus reform szelleme, a vallásos szabad szellem, amely akkor az egyház megújítására -99- törekedett, de kerülte az egyházszakadást, úrrá vált fölötte. Nem tudjuk, ismerte-e Nápolyban Juan de Valdest,244) a sienai Bernardino Ochino szónoklatai azonban megrendítették,245) barátnője lett Pietro Carnesecchinek,246) Gibertinek, Sadoletónak, a nemes Reginald Polenak és a legnagyobbnak ama reformátor főpapok közül, akik 1536-ban a Collegium de emendanda Ecclesia-t alkották, Gaspare Contarini biborosnak,247) aki a regensburgi birodalmi gyűlésen hiába iparkodott a protestánsokkal való egyesülést létrehozni és aki ezeket az erős szavakat merte leírni:248) „Krisztus törvénye a szabadság törvénye… Nem nevezhető kormányzásnak az, amelynek irányítója egy ember akarata, aki természeténél fogva hajlik a rosszra és számtalan szenvedély játéka. Nem! Minden fenhatóság az értelem fenhatósága. Tárgya, hogy mindazokat, akik alája vannak vetve, igaz utakon, igaz cél felé vezesse. A pápa tekintélye nem más, mint az értelem tekintélye. A pápának tudnia kell, hogy szabad emberek fölött érvényesíti tekintélyét. Ne parancsoljon, tiltson vagy oldjon fel kénye-kedve szerint, hanem csakis az értelem, az isteni parancsolatok és a szeretet szabályai szerint: – oly szabály, amely mindent Istenhez és a közjóhoz vezet.“

Vittoria a legrajongóbbak közé tartozott az idealisták e kis csoportjában, amelyben Itália legtisztább lelkiismeretei egyesültek. Levelezett Ferrarai Renatával és Navarrai Margittal; Pier Paolo Vergerio, aki utóbb protestánssá lett, az igazság egyik „fényességének“ nevezte. Midőn azonban megkezdődött az ellenreformáció mozgalma, melyet a könyörtelen Caraffa 249) igazgatott, halálos kételybe -100- esett. Ő is, mint Michelangelo, szenvedélyes, de gyenge lélek volt: hitre volt szüksége, képtelen volt az egyház tekintélyének ellenállni. „Bőjtökkel, szőrruhával kinozta testét, úgy hogy már csupa csont és bőr volt.250)“ Barátja Pole biboros 251) visszaadta nyugalmát, arra kötelezvén őt, hogy vesse alá magát, alázza meg szellemének büszkeségét és feledje el magát Istenben. Az áldozat mámorával teljesitette… Ha csak magát áldozta volna fel, de magával együtt feláldozta barátait is, megtagadta Ochinót, akinek iratait a római inkviziciónak szolgáltatta ki. Mint Michelangelót, ezt a nagy lelket is a félelem törte meg. Lelkifurdalásait kétségbeesett miszticizmusba temette: „Látta a tudatlanság örvényét, amelyben voltam és a tévedések útvesztőjét, amelyben jártam. Testem örökösen mozgásban volt, hogy nyugalmat találjon, lelkem folytonos izgalomban, hogy békét találjon. Isten akaratából megmondatott nekem: Fiat lux! és megmutatták nekem, hogy én semmi sem vagyok és hogy minden Krisztusban van.“252)

Vittoria Colonna életének abban a korszakában ismerkedett meg Michelangelóval, midőn a legerősebben át volt hatva Valdes és Ochino szabad miszticizmusától. Ennek a szomorú és elgyötört asszonynak, akinek mindig szüksége volt biztos vezetőre, hogy reátámaszkodhassék, nem kevésbbé volt szüksége valakire, aki még gyengébb és szerencsétlenebb volt, mint ő, hogy reá áraszsza mindazt az -101- anyai szeretet, amely lelkét eltöltötte. Belső harcát elrejteni igyekezett Michelangelo előtt. Látszólag derűlten, tartózkodón, kissé hidegen nyújtotta neki azt a békét, amelyet ő maga másoktól várt. Barátságuk, mely 1535 körül kezdődött, 1538 őszétől kezdve vált meghittebbé és teljesen Istenben gyökerezett. Vittoria negyvenhat éves volt, Michelangelo hatvanhárom. Vittoria Rómában a San Silvestro in Capite-kolostorban lakott, a Monte Pincio alatt, Michelangelo a Monte Cavallo közelében. Vasárnaponkint a Monte Cavallón levő San Silvestro-templomban jöttek össze. Fra Ambrogio Caterino Politi Szent Pál leveleit olvasta fel nekik, amelyeket azután megbeszéltek. E beszélgetések emlékét Francisco d’ Ollanda portugal festő őrizte meg számunkra. A Négy beszélgetés a festészetről e komoly és gyengéd barátság eleven képe.253)

Az első alkalommal, midőn Francisco d’ Ollanda a San Silvestro-templomba ellátogatott, a marchesa di Pescarát találta ott, amint néhány barátjával a vallásos felolvasást hallgatta. Michelangelo nem volt ott. Midőn a Levél olvasása véget ért, a szeretetreméltó hölgy mosolyogva szólt az idegenhez:

– „Francisco d’ Ollanda bizonyára szívesebben hallgatná meg Michelangelo beszédét a festészetről, mint Frate Ambrogio szentbeszédét.“

– „Hogyan, asszonyom, talán azt hiszi kegyelmességed, hogy én semmi iránt sem érdeklődöm és egyébhez sem értek a festészeten kívül?“

– „Ne haragudjék, Francisco úr“ – szólt közbe Lattanzio Tolomei – „a marchesa tudja, hogy az -102- a férfi, aki a festészethez ért, ért mindenhez. Ennyire becsüljük mi a festészetet Itáliában. Talán csak azért mondta azt, hogy még más élvezetet adjon ahhoz, amelyben már része volt, vagyis Michelangelót.“

– „Eredj Michelangelo házába és mondd meg neki, hogy én és Lattanzio úr itt vagyunk a templomban, istentisztelet után, a hűvös és kellemes kápolnában. Ha idejéből hajlandó volna feláldozni valamit, mi csak nyernénk vele. De ne mondd meg neki, hogy Francisco d’Ollanda, a spanyol is itt van“ – toldotta hozzá, ismerve Michelangelo emberkerülő természetét.

Míg a szolga visszaérkezésére vártak, arról beszélgettek, hogy milyen módon fogják Michelangelót reávenni arra, hogy a festészetről beszéljen, anélkül, hogy az szándékukat észrevenné, mert különben azonnal félbeszakítaná a beszélgetést.

„Miután rövid ideig szó nélkül voltunk, ajtókopogtatást hallottunk és mindnyájan féltünk már, hogy Michelangelo nem jön, oly hamar jött meg a válasz. De jó szerencsém azt akarta, hogy Michelangelo, aki a Monte Cavallo alján lakott és épen San Silvestro irányában sétált a thermák felé, az Esquilinus útján, Urbinójával filozofálva, küldöncünkkel találkozott és így nem menekülhetett. Ő volt az tehát, aki az ajtón kopogtatott. Fogadtatására felemelkedett a marchesa és jó darabig állva maradt, mielőtt maga és Lattanzio úr közé leültette volna őt.“ -103-

Francisco d’Ollanda Michelangelo közelébe ült le, de ez nem vetett ügyet reá. Ez bántotta Franciscót, aki végül sértődötten megszólalt:

– „A legjobb szer, hogy valakit észre ne vegyünk, az, ha közvetlenül szemünk előtt van.“

Michelangelo meglepődve nézett reá és azonnal igen udvariasan mentegetődzött:

– „Bocsásson meg, Francisco úr, hogy nem láttam meg kegyelmedet, mert a marchesára figyeltem.“

„A marchesa pedig rövid hallgatás után leírhatatlan ügyességgel kezdett mindenféle dologról helyesen és szellemesen beszélni, előkelő kifejezésekkel, de nem érintette a festészetet. Olyanhoz hasonlíthatnám, aki egy, csak furfanggal és fáradsággal meghódítható várost ostromol, a festő pedig óvatosságával és éberségével hasonlóképen úgy tűnt fel előttünk, mint az ostromlott, aki itt előörsöket állít fel, ott hidakat veret, aknákat készít és valamennyi falat és tornyot megszállja, végre azonban a marchesa győzedelmeskedett, nem lévén senki, aki neki ellenállhatott volna.“

– „Ismeretes, hogy aki Michelangelót az ő saját fegyverével, az eszélyességgel támadja meg, végre is csak vesztes marad. Szükséges, Lattanzio úr, ha el akarjuk hallgattatni vagy szóval legyőzni, hogy vagy a brévékről, vagy a festészetről intézzünk hozzá kérdéseket.“

Ez az elmés fordulat a művészetre vezette a beszélgetést. Vittoria egy apácakolostorról tesz említést Michelangelo előtt, amelyet építtetni szándékszik -104- és Michelangelo azonnal felajánlja, hogy megnézi a hely színét, az épület fő vonásainak megállapítása céljából.

– „Nem mertem volna ily nagy dologra kérni kegyelmedet“ – válaszolt a marchesa – „bár tudom, hogy mindenben követi az Úr tanítását: Deposuit potentes, exaltavit humiles… Épen azért Rómában mindazok, akik ismerik kegyelmedet, még többre becsülik személyét, mint műveit, akik pedig nem ismerik, kegyelmednek csak legkisebb részét méltányolják, vagyis kezének műveit. És bizonyára nem kevésbbé kell dícsérnem azért, hogy vissza tud vonulni, tartózkodván haszontalan társalgásainktól és azért, hogy nem festi le mindazokat a fejedelmeket, akik felkérik reá, hanem egy művét festi egész életén át.“

Michelangelo szerényen elhárítja ezeket a bókokat és ellenszenvét fejezi ki a fecsegők és naplopók iránt – még ha nagyurak és pápák is, – akik megengedhetőnek vélik, hogy társaságukat a művészekre reákényszerítsék, holott életük amúgy is rövid arra, hogy feladatukat teljesítsék.

Ezután a társalgás a művészet legmagasabb kérdéseire tér át. A marchesa vallásos komolysággal nézi a művészetet. Előtte, mint Michelangelo előtt is, a művészi alkotás a hit folyománya.

– „A jó festmény“ – mondá Michelangelo – „nem egyéb, mint Isten tökéletességének visszfénye és az ő festésének hasonlatossága, olyan zene és dallam, amelyet csak a nagy szellemek értenek meg… Az sem elég, ha a festő csak nagy és ügyes mester, hanem életének tisztának és szentnek kell -105- lennie, amennyire lehetséges, hogy a Szentlélek igazgassa gondolatait…“254)

E valóban fenkölt, derült méltóságú beszélgetésekkel telik el a nap, a San Silvestro-templomban, ha ugyan a barátok nem választják inkább a kertet, amelyet Francisco d’Ollanda ír le, „a kút közelében, babérbokrok árnyékában, kőpadon ülve, amely mögött borostyánnal befuttatott fal emelkedik“, – ahonnan lenéztek Rómára, mely alattuk terült el.255)

Sajnos, e szép beszélgetések nem tartottak soká. A vallásos válság, amelyen a marchesa di Pescara keresztülment, hirtelen megszakította azokat. 1541-ben elhagyta Rómát és Orvietóban, majd Viterbóban kolostorba vonúlt vissza.

„De több ízben eltávozott Viterbóból és Rómába jött, semmi egyéb okból, csak azért, hogy Michelangelót lássa… Ez pedig szerelmes volt az ő isteni szellemébe és Vittoria is viszont szerette őt. Michelangelo sok levelet kapott tőle, amelyek telve voltak tisztességes és édes szerelemmel. Csak ily lélekből fakadhattak.256)… E hölgy kivánságára a keresztről levett Krisztus meztelen alakját alkotta meg. Az erőtlen holttest szent anyjának lábaihoz esnék, ha két angyal karjainál fogva nem támogatná. Mária a kereszt tövében ül, könnyes és fájdalmas arccal és mindkét karját égnek emeli, e szavakkal, amelyek a kereszt fájára vannak írva: Non vi si pensa quanto sangue costa…257) Vittoria kedvéért elkészítette még a kereszten függő Krisztus rajzát is. Krisztus nem halott, ahogy rendesen ábrázolják, hanem isteni mozdulattal az Atya felé emeli arcát, mintha az Eli, Eli! szavakat ejtené ki. -106- Teste nem ereszkedik meg hulla gyanánt, hanem élve érzi a kínokat, amelyekben vonaglik.“

Talán Vittoria adott ihletet a Feltámadást ábrázoló két nagyszerű rajzhoz is, amelyek a Louvreban és a British Museumban vannak. A Louvreban levő rajz heraklesi testű Krisztusa ledobta magáról a sír nehéz fedőkövét. Egyik lába még a sírban van. Emelt fővel, fölfelé kitárt karokkal emelkedik az ég felé, hatalmas lendülettel, amely a Louvreban levő Rabszolgák egyikére emlékeztet. Visszatérni Istenhez! Elhagyni ezt a világot, ezeket az embereket, akikre nem is néz reá és akik bárgyún, elszörnyűlködve kúsznak lábainál! Elszakadni e világ undorától, végre, végre!… A British Museumban levő rajz derültebb. Krisztus kikelt sírjából és erőteljes teste a levegőben lebeg, amely hízelegve veszi körül; karjai keresztbe vannak téve, feje hátraszegve, szemeit elragadtatásában lezárta, – mint a napsugár úgy emelkedik fényben fölfelé.

Vittoria így újból feltárta Michelangelo művészete előtt a hit világát. Még többet is tett: lendületet adott költői géniuszának, amelyet már a Cavalieri iránt táplált szerelme ébresztett fel.258) Nemcsak a vallásos kinyilatkoztatásokról világosította fel, amelyeket homályosan sejtett, hanem – mint Thode kimutatta – példát adott arra, miképen énekelje meg azokat költeményeiben. Barátságuk első idejében jelentek meg az elsők Vittoria Sonetti spiritualijai közül.259) Egymásután, ahogy írta őket, elküldte azokat barátjának.260)

Michelangelo vígasztaló édességet, új életet merített belőlük. Egy szép szonett, amelyet válaszúl -107- intézett Vittoriához, gyengéd hálájáról tesz tanúságot:

Az 1544. év nyarán Vittoria ismét Rómába ment lakni, a Szent Anna-kolostorba, hol haláláig maradt. Michelangelo meg szokta látogatni. Vittoria szeretettel gondolt reá, igyekezett életét kellemesebbé és kényelmesebbé tenni és titokban apró ajándékokat juttatott neki. De a csökönyös aggastyán, aki „senkitől sem akart ajándékot elfogadni,“262) még azoktól sem, akiket legjobban szeretett, neki sem okozta ezt az örömet.

Vittoria meghalt. Michelangelo látta meghalni és gyengéd szóval juttatta kifejezésre azt a szűzies tartózkodást, amelyet nagy szerelmük megőrzött volt: -108-

„Leginkább azon bánkódott, hogy midőn halála előtt meglátogatta, nem csókolta meg homlokát vagy arcát is, mint ahogy kezét megcsókolta.“263)

„Halála miatt“ – mondá Condivi – „gyakran egészen odavolt, mintha eszét vesztette volna.“

„Igen jó szívvel volt irántam – mondá utóbb szomorúan – és én nem kevésbbé ő iránta. (Mi voleva grandissimo bene, e io non meno a lei.) A halál igaz barátot ragadott el tőlem.“

Vittoria halálára két szonettet írt Michelangelo. Az egyiket, amely telítve van plátói szellemmel, zord játsziság, fantasztikus idealizmus tölti el: olyan, mint az éj, amelyen villámok cikáznak át. Michelangelo Vittoriát az isteni szobrász kalapácsához hasonlítja, aki az anyagból életre kelti a magasztos gondolatokat:

Gyöngédebb a másik szonett, amely a szerelem győzelmét a halál fölött hirdeti:

E komoly és derült barátság idején 266) készültek Michelangelo utolsó nagy festészeti és szobrászati művei: az Utolsó itélet, a Cappella Paolina freskói és végül II. Julius pápa siremléke.

Midőn Michelangelo 1534-ben elhagyta Firenzét és Rómában telepedett le, azt hitte, hogy VII. Kelemen halála által minden más munkától megszabadulva nyugodtan fejezheti majd be II. Julius síremlékét és hogy halála előtt legördül lelkiismeretéről az a teher, amely egész életén át reá nehezedett. De alig érkezett Rómába, eltűrte, hogy új láncokat rakjanak reá. -110-

„Alig hogy trónra lépett, III. Pál pápa magához hívatta, nyájasságokkal és ajánlatokkal halmozta el s felkérte, hogy szolgálja őt… Michelangelo vonakodott és azt mondta, hogy nem teheti, mert az urbinói hercegnek szerződéssel le van kötve, míg csak be nem fejezi Julius síremlékét. A pápa megharagudott efölött és így szólt: Harminc év óta ez a vágyam és most, hogy pápa vagyok, ne elégítsem ki? Össze fogom tépni a szerződést és kívánom, hogy mindenkép engem szolgálj.“267)

„Arra gondolt, hogy génuai területre menekül, az aleriai püspök apátságába, aki Julius pápa kegyeltje volt és Michelangelo jó barátja. Ott akarta befejezni művét, mert onnan könnyen megközelíthette Carrarát… Arra is gondolt, hogy elmegy Urbinóba, hol – mint nyugodalmas helyen – már korábban letelepedni szándékozott abban a reményben, hogy Julius pápa emlékére való tekintettel szivesen fogják ott látni: azért már néhány hónappal azelőtt elküldte oda egy emberét, hogy házat vásároljon számára.“268)

Midőn azonban határoznia kellett volna, akarata – mint mindig – cserben hagyta. Félt cselekedeteinek következményeitől és azzal az örökös reménynyel áltatta magát, noha örökösen csalódott benne, hogy valami megalkuvással majd csak megoldódik a helyzet. Ujból lekötötték tehát és bilincseitől többé nem szabadult.

1535 szeptember 1.-én Pál pápa brévével az apostoli palota vezérépítészévé, szobrászává és festőjévé nevezte ki. Az előző év április hónapja óta Michelangelo elvállalta az Utolsó itélet festését.269) -111- 1536 április hónapjától 1546 novemberéig, vagyis Vittoria római tartózkodása idején, teljesen ez a feladat foglalta le. Ez óriási munka közben – kétségkívűl 1539-ben – az aggastyán leesett az állványról és súlyosan megsértette lábát. „Fájdalmában és dühében nem engedte, hogy bárki is gyógyítsa.“270) Ki nem állhatta az orvosokat és leveleiben komikus nyugtalanságot nyilvánított, ha arról értesűlt, hogy családjának valamelyik tagja könnyelműen gondjaikra bízta magát. „Történetesen azonban egyik barátja, Baccio Rontini, igen szellemes firenzei orvos, akire művészete nagy hatást gyakorolt, megsajnálta őt és bekopogtatott hozzá. Miután senki sem válaszolt, sem ő, sem szomszédai, titkos úton fölmászott és végre, szobáról szobára menve eljutott Michelangelóhoz. Ez kétségbe volt esve. Baccio mester azonban nem akarta elhagyni és mellőle távozni, míg csak meg nem gyógyult.“271)

Mint egykor II. Julius, most III. Pál pápa is elment megnézni, hogyan fest Michelangelo és véleményt mondott a munkáról. Szertartásmestere, Biagio da Cesena kísérte, akitől egy alkalommal megkérdezte a pápa, mint vélekedik a műről. Biagio, aki – Vasari szerint – igen akadékoskodó ember volt, kijelentette, hogy rendkívül illetlen dolog, hogy Michelangelo ilyen szent helyre oly sok megbotránkoztató meztelenséget festett. Az ilyen festmény – jegyezte meg – jó lehet arra, hogy fürdőszobát vagy korcsmát diszítsenek vele. Miután Biagio távozott, a méltatlankodó Michelangelo emlékezetből megfestette képmását, még pedig a pokolban, Minos alakjában, amint ördögök kegyétől körülvéve nagy kígyó csavarodik lábaira. Biagio panaszt -112- emelt a pápánál, aki kigúnyolta: „Ha Michelangelo csak a Purgatoriumba helyezett volna, még segíthettem volna rajtad, de mivel a pokolba száműzött, nincs hatalmam, hogy kiszabadítsalak, mert onnan nulla est redemptio.“272)

Biagio nem volt az egyetlen, aki Michelangelo festményein megbotránkozott. Itália szemérmeskedett és már nem volt távol az idő, midőn Paolo Veronese az inkvizició elé kerül a Lakoma Simon házában című képének illetlensége miatt.273) Akadtak olyanok, akik botránynyá igyekeztek felfújni az Utolsó ítélet esetét. Pietro Aretino kiabált a legerősebben. A pornografia e mestere arra vállalkozott, hogy illendőségből megleckéztesse a tiszta életű Michelangelót.274) Tartuffe szemérmetlenségére emlékeztető levelet írt neki.275) Azzal vádolta, hogy olyan dolgokat festett, „amelyek még egy rossz házat is elpirítanának“ és az akkor keletkezőfélben levő inkviziciónak istentelenségért panaszolta be, mert, mint mondá, „kisebb bűn az, ha valaki nem hisz, mint ha ily módon másnak hitét támadja meg.“ Felszólította a pápát, hogy semmisítse meg a festményt. Protestáns érzésre irányuló vádaskodások mellett aljas gyanúsításokkal illette Michelangelo erkölcseit,276) betetőzésül pedig még azzal is megvádolta, hogy meglopta II. Julius pápát. E gyalázatos zsaroló levélre,277) mely sárba rántotta mindazt, ami Michelangelo lelkének legmélyén gyökerezett – jámborságát, barátságát, becsületérzését, – e levélre, melyet Michelangelo nem olvashatott anélkül, hogy megvetésében ne nevessen és szégyenében ne sírjon, mitsem válaszolt. Kétségkívül reá is vonatkoztatta azt, amit némely ellenségéről lesujtó -113- kicsinyléssel mondott: „hogy nem érdemes ellenük hadakozni, mert legyőzésüknek semmi jelentősége sincs.“ – Midőn azután Aretinónak és Biagiónak az Utolsó ítélet-ről táplált felfogása tért hódított, semmit sem tett, hogy megcáfolja, hogy útját állja. Nem szólt semmit, midőn művét „lutheránus piszoknak“ minősítették.278) Nem szólt semmit, midőn III. Pál le akarta veretni a freskót.279) Nem szólt semmit, midőn a pápa parancsára Daniele da Volterra nadrágba bújtatta hőseit.280) – Midőn véleményét kérdezték, harag nélkül, szánalommal vegyes iróniával így szólt: „Mondják meg a pápának, hogy ez nem nagy dolog, amelyet ugyan könnyű elintézni. Ő szentsége iparkodjék csak a világot rendbe hozni: egy festmény ráncbaszedése nem kerül nagy fáradságba.“ – Tudta, mily izzó hittel festette meg művét, Vittoria Colonnával folytatott vallásos beszélgetései idején és e szeplőtlen lélek ihlete alatt. Pirult volna heroikus gondolatainak szűzies meztelenségét megvédelmezni a képmutatók és aljas szívek piszkos gyanúsításai és kétértelműségei ellenében.

Midőn a Sixtus-kápolna freskója elkészült,281) Michelangelo azt hitte, hogy végre van joga II. Julius síremlékét befejezni. De a telhetetlen pápa azt követelte, hogy a hetvenéves aggastyán fesse meg a Cappella Paolina freskóit.282) Kevés híja, hogy nem tette reá kezét a II. Julius síremlékére szánt egynémely szoborra, hogy saját kápolnájának diszítésére vegye igénybe azokat. Michelangelo még szerencsésnek tarthatta magát, mert megengedték neki, hogy II. Julius örököseivel az ötödik és utolsó szerződést megköthesse. E szerződés értelmében átadta befejezett szobrait 283) és vállalta -114- két szobrász fizetését, akiknek az emléket be kellett fejezniök. Ezáltal örökre fel volt mentve minden kötelezettség alól.

De bajai még nem értek véget. II. Julius örökösei továbbra is zaklatták a pénzért, amelyet állításuk szerint valamikor neki előlegeztek. A pápa azt izente neki, hogy ne törődjék vele és szentelje magát teljesen a Cappella Paolinának. Michelangelo így válaszolt: „Az ember agyával fest, nem kezével és aki nem ura agyának, az szégyenben marad. Ezért míg csak ügyem rendbe nem jön, nem csinálhatok jó dolgot… Úgy állok itt, hogy egész ifjúságomat elvesztettem, hozzáláncolva ehhez a síremlékhez és folyton igazolnom kellett magam Leo és Kelemen pápák előtt. Túlságos jóhiszeműségem, melyet nem akartak elismerni, tett tönkre! Ilyen az én sorsom! Sok embert ismerek, akiknek két- és háromezer tallér jövedelmük van, pedig csak hevernek, én pedig a legnagyobb fáradsággal is koldusbotra juttatom magam… És még úgy bánnak velem, mint valami gazemberrel!… Az emberek előtt – nem mondom, hogy Isten előtt is – jóravaló embernek tartom magam, mert sohasem csaltam meg senkit, de hogyha alávalók ellen kell védekeznem, még megbolondulok… Nem vagyok uzsorás gazember, hanem firenzei nemes polgár, jóravaló ember fia…“284)

Hogy kielégítse ellenfeleit, saját kezével fejezte be a Tevékeny élet és Szemlélődő élet szobrait, noha a szerződés erre nem kötelezte.

Végre, 1545 januárjában, II. Julius pápa síremlékét felavatták a San Pietro in Vincoli-templomban. Mi maradt meg az eredeti szép tervből? – -115- Csak a Mózes, amely immár az emlék középpontjává vált, holott egykor annak csak részlete volt. A nagy tervnek valóságos torzképe!

Legalább véget ért. Michelangelo megszabadult egész élete lidércnyomásától. -116-
-117-

II.
HIT

Vittoria Colonna halála után Michelangelónak az lett volna vágya, hogy visszatérhessen Firenzébe és „atyja sírja mellett pihentesse meg fáradt csontjait.“286) Miután azonban egész életén át a pápák szolgálatában állott, utolsó éveit Istennek akarta szentelni. Talán barátnője ösztönözte volt erre és az ő utolsó akaratát teljesítette ezzel. Egy hónappal Vittoria halála előtt, 1547 január 1.-én kelt brevéjével III. Pál pápa a Szent Péter-templom vezérépítészévé nevezte ki Michelangelót és az építkezésre korlátlan hatalmat adott neki. Michelangelo nem könnyen fogadta el és nem is a pápa rábeszélése indította arra, hogy hetvenéves vállaira vegye a legsúlyosabb terhet, amelyet valaha hordott. Kötelességet látott benne, isteni küldetést:

„Sokan azt hiszik – magam is azt hiszem, – hogy Isten állitott erre a helyre… Mert már öreg vagyok és nincs más, akire hagyhatnám, nem akartam otthagyni, hiszen Isten iránt való szeretetből szolgálok és benne van minden reményem.“287) -118-

Sok ellenséget talált magával szemben: „Sangallo pártját,“288) mint Vasari mondja és mindazokat az intézőket, szállítókat, vállalkozókat, akiknek csalásait leleplezte, holott Sangallo szemet húnyt fölöttük. „Michelangelo megszabadította a Szent Péter-templomot a tolvajoktól és rablóktól“ – mondja Vasari.

Valóságos szövetség alakult ellene. Élén az orcátlan Nanni di Baccio Bigi építész állott, akit Vasari azzal vádol, hogy meg akarta lopni Michelangelót és aki arra törekedett, hogy kitúrja őt. Elhiresztelték, hogy Michelangelo mitsem ért az építészethez, csak fecsérli a pénzt és nem tesz egyebet, csak lerombolja előde művét. Maga az építőbizottság is építésze ellen foglal állást és 1551-ben ünnepélyes vizsgálatot eszközölt ki, amelyen a pápa elnökölt. Ekkor a felügyelők és munkások Michelangelo ellen vallottak, Salviati és Cervini 289) biborosok támogatásával. Michelangelo alig tartotta érdemesnek, hogy igazolja magát: minden vitát elutasított. – „Nem vagyok köteles“ – mondá Cervini biborosnak – „hogy eminenciáddal, vagy bárki mással közöljem, mit kell tennem, vagy mit akarok tenni. Csak az a teendőjük, hogy a kiadásokat ellenőrizzék. A többi az én dolgom.“290) – Hajlíthatatlan büszkesége sohasem engedte meg, hogy terveit másoknak bemutassa. Munkásainak, midőn panaszkodtak, így válaszolt: „A ti dolgotok, hogy falazzatok, faragjatok, ácsoljatok, folytassátok mesterségteket és teljesítsétek parancsaimat. Hogy mi az én gondolatom, azt sohasem fogjátok megtudni, mert méltóságom ellen való lenne.“291) -119-

A pápák kegye nélkül egy pillanatig sem tarthatta volna magát az eljárása által szított sok gyülölet ellen.292) Csakugyan, midőn III. Julius meghalt 293) és Cervini biboros lett pápa, Michelangelo már-már elhagyta Rómát. De II. Marcellus csak igen rövid ideig ült a pápai trónon és IV. Pál követte őt. Michelangelo, aki ismét bízhatott a pápa pártfogásában, folytatta a küzdelmet. Gyalázatnak tartotta, lelki üdvösségét féltette volna, ha elhagyja a munkát.

„Erőszakkal állítottak a Szent Péter-templom építésének élére és immár körülbelül nyolc éve szolgálok nemcsak ingyen, hanem még nagy káromra és hátrányomra is… Most, midőn arra került a sor, hogy a kupolát mielőbb beboltozzam, távozásom az építkezés romlása lenne, nekem nagy szégyenem az egész kereszténység előtt és lelkemnek nagy bűne.“294)

Ellenségei nem szereltek le és a küzdelem egy időre tragikus fordulatot vett. 1563-ban Michelangelo leghívebb segédjét, Pier Luigi Gaetát, lopás hamis vádja alatt bebörtönözték és az építésvezetőt, Cesare da Casteldurantét, tőrrel leszúrták. Michelangelo erre azzal válaszolt, hogy Cesare helyébe Gaetát nevezte ki. Az építőbizottság elkergette Gaetát és Michelangelo ellenségét, Nanni di Baccio Bigiót nevezte ki. Michelangelo, magán kívül, nem mutatkozott többé az épületnél. Elhíresztelték, hogy lemondott a vezetésről és a bizottság helyettesének Nannit tette meg, aki azonnal a mester szerepét kezdte játszani. Arra számított, hogy utoljára is majd kifárasztja a nyolcvannyolc éves, beteg és halódó öreg embert. Nem ismerte ellenfelét. Michelangelo -120- azonnal felkereste a pápát és azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja Rómát, ha nem szolgáltatnak neki igazságot. Új vizsgálatot követelt, rábizonyította Nannira, hogy nem képes megfelelni és hogy hazudik, végül is elüzette.295) Ez 1563 szeptemberében történt, négy hónappal halála előtt. Igy, utolsó órájáig küzdenie kellett a féltékenység és gyűlölet ellen.

Ne szánakozzunk rajta. Tudott védekezni és még halálraváltan is képes volt egymaga „széttépni tízezer ilyen fajzatot,“ – ahogy egykor öccsének, Giovan Simonenak mondta volt.

A Szent Péter-templom nagy művén kívül Michelangelo élete végén egyéb építészeti feladatokkal is foglalkozott: a Capitoliummal,296) a Santa Maria degli Angeli-templommal,297) a firenzei Laurenziana lépcsőjével,298) a Porta Piával és főképen a San Giovanni dei Fiorentini-templommal, amely az utolsó volt nagy tervei közül és, mint a többi, ez is abban maradt.

A firenzeiek kérték volt fel, hogy építse fel nemzetük templomát Rómában; erre nézve maga Cosimo herceg hizelgő levelet írt neki és Michelangelo, akit Firenze iránt táplált szeretete éltetett, fiatalos lelkesedéssel vállalkozott a munkára.299) Azt mondta földieinek, „hogy ha végrehajtják tervét, sem a rómaiaknak, sem a görögöknek nem volt soha hasonló templomuk; ilyen szavakat – mondja Vasari – sem azelőtt, sem azután nem ejtett ki soha, mert rendkívül szerény vala.“ A firenzeiek elfogadták a -121- tervet és semmit sem változtattak rajta. Tiberio Calcagni, Michelangelo barátja, az ő vezetése alatt készítette el a templom famintáját: – „oly ritka művészetű alkotás volt, hogy szépségre, gazdagságra és változatosságra nézve nem volt párja. Megkezdték az építést és 5000 tallért elköltöttek. Azután elfogyott a pénz, abbamaradt a dolog és Michelangelo igen nagyon bánkódott miatta.“300) Sohasem építették fel a templomot és még mintája is eltűnt.

Ez volt Michelangelo utolsó művészi csalódása. Miképen remélhette volna, midőn halála közeledett; hogy a Szent Péter-templom, amelyet alig kezdtek még meg, valaha elkészül, hogy műveinek bármelyike is túl fogja élni őt? Ha szabadságában lett volna, talán szétzúzta volna őket. Utolsó szobrászati művének, a firenzei székesegyházban levő Levétel a keresztről csoportnak története tanúságot tesz róla, mennyire elszakadt már a művészettől. Ha mégis foglalkozott még szobrászattal, ezt nem a művészetben, hanem Krisztusban való hitétől indíttatva tette „és mert szelleme és ereje nem állhatta meg, hogy ne alkosson.“301) De midőn elkészítette művét, szétzúzta.302) „Teljesen elpusztította volna, ha szolgája, Antonio nem könyörög érte, hogy adja neki.“303)

Vittoria halála óta semmi nagy vonzalom sem derítette már fel életét. A szerelem eltűnt belőle: -122-

Elvesztette testvéreit és legjobb barátait. Luigi del Riccio 1546-ban halt meg, Sebastiano del Piombo 1547-ben; öccse, Giovan Simone 1548-ban, legifjabb öccse, Gismondo, akivel soha sem volt bizalmasabb viszonyban, 1555-ben. Családias, bár zsörtölődő érzelmeit árván maradt unokaöccseire, legidősb öccsének, Buonarrotónak gyermekeire vitte át. Ketten voltak: egy leány, Cecca (Francesca) és egy fiú, Lionardo. Ceccát kolostorban helyezte el Michelangelo, gondoskodott kelengyéjéről, fizette tartásdíját, meglátogatta és midőn férjhezment,305) egyik birtokát adta neki hozományúl.306) Magára vállalta Lionardo nevelését, aki atyja halálakor kilenc éves volt. Vele folytatott hosszú levelezése, mely gyakran emlékeztet Beethovennek és unokaöccsének levelezésére, tanúságot tesz arról a komolyságról, amelylyel atyai hivatását betöltötte.307) De a gyakori mérgelődések nem maradhattak el. Lionardo nem egyszer próbára tette nagybátyja türelmét, amely különben sem volt nagy. A gyerek rossz írása elég volt arra, hogy kihozza sodrából Michelangelót. Az ő iránta való figyelem hiányát látta benne:

„Valahányszor levelet kapok tőled, mindig kiüt rajtam a forróság, mielőtt el tudom olvasni: nem tudom, hol tanultál irni! Csekély szeretet jele!… Azt hiszem, hogy ha a világ legnagyobb szamarának kellene írnod, akkor is gondosabban írnál… Utolsó leveledet tűzbe dobtam, mert nem voltam képes elolvasni és így nem is válaszolhatok neked. -123- Már több ízben megírtam, hogy valahányszor levelet kapok tőled, mindig kiüt rajtam a forróság, mielőtt el tudom olvasni. Azért azt mondom neked, hogy ezentúl ne írj nekem és ha valamit közölni akarsz velem, keress valakit, aki irni tud, mert az én fejem nem arra való, hogy leveleiddel kínlódjam.“308)

Természettől fogva bizalmatlan volt és még gyanakvóbbá vált testvérei viselkedése következtében, nem áltatta tehát magát unokaöccse alázatos és mézes-mázos érzelmeinek őszinteségével, mert úgy vélte, hogy annak vonzódása főleg pénzes ládájára irányúl, amelyről a gyerek tudta, hogy örökölni fogja azt. Michelangelo tartózkodás nélkül meg is mondta ezt neki. Egy ízben, midőn halálos beteg volt, megtudja, hogy Lionardo Rómába sietett és itt tapintatlan lépéseket tett. Dühében ezt írja neki: „Lionardo! Rosszúl voltam, te meg Giovan Francesco úrnál úgy tettél, mintha már meghaltam volna és érdeklődtél, maradt-e hagyatékom. Hát nem juttatok neked Firenzében eleget? Nem tagadhatod meg, hogy atyádhoz hasonlítasz, aki Firenzében kikergetett házamból. Tudd meg, hogy olyan módon végrendelkeztem, hogy arra, amim itt van Rómában, nem is gondolhatsz. Azért menj Isten hírével, ne kerülj elém és ne is írj nekem többé.“309)

Ezek a kifakadások azonban nem nagyon hatották meg Lionardót, annál kevésbbé, mert rendesen szeretetteljes levelek és ajándékok követték őket.310) Egy évvel utóbb ismét Rómába sietett, ahová 3000 tallérnyi ajándék ígérete édesgette. Michelangelo, akit sértett az érdekből fakadó sietség, ezt írta neki: „Ami azt illeti, hogy oly lázas sietséggel jöttél Rómába, -124- nem tudom, vajjon oly gyorsan eljöttél volna-e, ha nyomorban lettem volna és nem lett volna kenyerem… Azt mondod, hogy irántam való szeretetből volt kötelességed eljönni. Igen, a szú szeretete a fa iránt!311) Ha szeretnél, ezt írtad volna: Michelagniolo, csak költse azt a háromezer tallért magára, mert eleget adott már nekünk; kedvesebb előttünk élete, mint vagyona. Már negyven évig éltetek énbelőlem és sohasem volt hozzám egy jó szavatok, nem hogy egyebetek.“312)

Súlyos kérdés volt Lionardo házassága. Hat évig foglalkoztatta a nagybácsit és az unokaöccsöt.313) A simulékony Lionardo kedvében járt nagybátyjának, kitől örökséget remélt, elfogadta minden észrevételét, engedete, hogy ő válogasson, birálgasson a kinálkozó házasságok ügyében, hogy elvesse azokat. Ő maga közömbösnek látszott. Michelangelót ellenben annyira izgatta a dolog, mintha csak ő készült volna megházasodni. A házasságot komoly ügynek tekintette, melynek legcsekélyebb feltétele a szerelem, nem sokkal súlyosabban esett a latba a vagyon sem: a fő dolog az egészség és feddhetetlenség volt. Keresetlen tanácsokat adott, amelyek épen nem voltak költőiek, de egészségesek és józanok: „A házasság nagy elhatározás; jusson eszedbe az is, hogy a férj és feleség között mindig legalább tiz évnyi különbségnek kell lennie. A jóságon kívül tekints az egészségre is… Több személyről beszéltek nekem: némelyik tetszett, másik nem. Ha gondolsz reá, írj nekem, abban az esetben, ha az egyik inkább kedvedre való lenne, mint a másik: majd megmondom véleményemet… Szabadságodban van akár egyiket, akár másikat elvenni, ha -125- ugyan nemes származású és jó nevelésű. Inkább ne legyen hozománya, mint hogy nagy hozománya legyen, – hogy békében élhess…314) A napokban egy firenzei polgár beszélt nekem egy Ginori leányról és elmondta, hogy szóltak neked róla és hogy tetszik neked. Nem hiszem, hogy igaz és nem adhatok tanácsot, mert nem tudok róla. De már az nem tetszik nekem, hogy olyant végy el, akit atyja nem adna hozzád, ha illő hozományt tudna neki adni. Azt szeretném, hogy ha valaki hozzád akarja adni leányát, az hozzád adja, ne vagyonodhoz… Csakis a lélek és test egészségét és a vér nemességét tekintsd és erkölcseit és hogy kik a szülei, mert ez igen fontos… Igyekezzél olyan asszonyt találni, aki szükség esetén nem resteli, hogy a konyhaedénynyel és egyéb házi dologgal foglalkozzék… Ami a szépséget illeti, ne törődjél vele túlságosan, hiszen te sem vagy a legszebb legény Firenzében, csak ne legyen nyomorék vagy visszataszító…“315)

Úgy látszik, mintha hosszú keresgélés után rátaláltak volna a ritka madárra. De utolsó pillanatban mégis találtak benne egy olyan hibát, amely meghiusította a dolgot: „Utolsó leveledből arról értesülök, hogy rövidlátó, amit nem tartok csekély hibának. Figyelmeztetlek tehát, hogy én itt még semmit sem igértem és mivel te ott sem igértél még semmit, azt hiszem, legjobb lesz bele nem bocsájtkozni, ha ugyan bizonyos vagy benne.“316)

Lionardo csügged. Csodálja, hogy nagybátyja minden áron meg akarja házasítani. „Megerősítlek benne“ – válaszol Michelangelo – „hogy családunk velünk ki ne haljon, ha azért a világ nem is pusztulna el, de hiszen mindegyik állat igyekszik, hogy -126- fenntartsa fajtáját. Kivánom tehát, hogy nősülj meg.“317)

Végre Michelangelo is belefárad. Maga is szinte nevetségesnek tartja, hogy mindig ő foglalkozik Lionardo házasságával, az meg úgy tesz, mintha nem is lenne köze a dologhoz. Kijelenti, hogy nem fog többé beleelegyedni: „Hatvan év óta foglalkoztam a ti ügyeitekkel; most öreg vagyok és a magaméival kell törődnöm.“

Ugyanekkor értesül róla, hogy unokaöccse eljegyezte Cassandra Ridolfit. Örül neki, szerencsét kíván és 1500 arany hozományt ígér. Lionardo megnősül.318) Michelangelo üdvözli a fiatal házaspárt és gyöngysort ígér Cassandrának. De az öröm mégsem akadályozza meg abban, hogy ne figyelmeztesse unokaöccsét: „Nem értek az ilyesmihez, de úgy tűnik fel nekem, hogy mindent rendbe kellett volna hoznod, mielőtt házadba vetted az asszonyt… Az ilyen pénzdologból mindig egyenetlenség keletkezik.“ Ezzel a tréfás intelemmel fejezi be levelét: „Igyekezzél élni és gondold meg jól, mert mindig sokkal nagyobb az özvegyasszonyok száma, mint az özvegyembereké.“319)

Két hónappal utóbb az igért nyakék helyett két gyűrűt küld Cassandrának; egyiket gyémánt, a másikat rubin diszítette. Cassandra köszönete jeléül nyolc inget küld neki. Michelangelo így ír Lionardónak: „Igen szépek, főleg a vászon: nagyon örülök nekik. Mégis rosszul esik, hogy megfosztottátok magatokat, mert nekem elég van. Köszönd meg Cassandrának az én nevemben és ajánld föl neki azt, amit itt szerezhetek, valami római dolgot vagy egyebet. Nem fogok megfeledkezni róla… Most csak -127- csekélységet küldhettem, más alkalommal majd valami olyat fogok keríteni, amire kedve volna, csak tudasd velem…“320)

Csakhamar megszületnek a gyermekek: az első fiú, akit Michelangelo kívánságára Buonarrotónak kereszteltek,321) majd a második, Michelangelo,322) aki azonban kevéssel születése után meghal. Az öreg nagybácsi, aki 1556-ban meghívja a fiatal párt, hogy látogassák meg Rómában, szeretettel vesz részt a család örömében, bánatában, de soha sem engedi meg rokonainak, hogy az ő ügyeivel, akár egészségével is foglalkozzanak.

Családi kötelékein kívül Michelangelónak kiváló és híres emberek barátságában is része volt.323) Zord kedélye mellett is hamis képet nyernénk róla, ha – Beethoven mintájára dunamelléki parasztnak képzelnők. Olasz arisztokrata volt, magas kulturájú és fínom fajtájú. Serdülő kora óta, melyet a San Marco kertjeiben, Lorenzo il Magnifico környezetében töltött, érintkezésben maradt mindazokkal, akiket Itália nagyurai, fejedelmei, főpapjai,324) irói 325) és művészei 326) legjobbjai közé sorolt. A szellemességben versenyre kelt Francesco Berni költővel,327) levelezett Benedetto Varchival, költeményeket váltott Luigi del Riccióval és Donato Giannottival. Keresték társalgását, a művészetről szóló mély észrevételeit és megjegyzéseit Dantéról, akit senki sem ismert úgy, mint ő. Egy római hölgy 328) azt írta róla, hogy amikor akart, „fínom, lebilincselő modorú nemesember volt és mint ilyennek, alig akadt párja Európában.“ Giannotti és Francesco d’ Ollanda párbeszédei -128- fínom udvariasságát és nagyvilágias modorát mutatják be. Fejedelmekhez intézett némely levelei 329) még azt is elárulják, hogy könnyű szerrel tökéletes udvari ember válhatott volna belőle. A világ sohasem húzódott tőle vissza; ő tartotta magát távol tőle és csak rajta állott, hogy diadalmas életet éljen. Itália számára geniuszának megtestesülése volt. Pályájának végén, mint az egyedüli, aki a nagy renaissance művészei közül még életben maradt, annak személyesítője volt, ő magában egy egész dicsőséges évszázad. A fejedelmek meghajoltak királysága előtt. Nemcsak a művészek tekintették mintegy emberfölötti lénynek.330) I. Ferenc és Caterina de’ Medici hódolt neki.331) Cosimo de’ Medici szenátornak akarta kinevezni 332) és midőn Rómába jött,333) mint egyenrangúval bánt vele, maga mellé ültette, bizalmasan társalgott vele. Cosimo fia, Don Francesco de’ Medici, levett süveggel fogadta, „tanúságot téve a páratlan ember iránt való határtalan tiszteletéről.“334) Nem kevésbbé becsülték benne géniuszát mint „nagy erényét.“335) Aggkorát ugyanannyi dicsőség övezte, mint Goetheét és Victor Hugóét. De más fából volt faragva. Nem szomjazott népszerűségre, mint az egyik és nem volt meg benne a világ és az uralkodó rend iránt való polgári tisztelet, mint a másikban, akármilyen szabad volt is ez. Megvetette a dicsőséget, megvetette a világot és ha pápákat szolgált, „ezt kényszerűségből tette.“ Nem is csinált belőle titkot, hogy „még a pápák is bosszantották és megharagították olykor, ha vele beszélgettek és érte küldtek“ és hogy „parancsaik ellenére nem jelent meg, ha nem volt hozzá kedve.“336) – „Ha valaki természettől, vagy akár nevelésénél, -129- akár születésénél fogva megveti a szertartásosságot és képmutatást, bizony nem volna észszerű, ha meg nem hagynók a maga életmódjában. És ha az az ember oly szerény, hogy nem kér belőletek, mit akartok tőle? Miért akarjátok, hogy része legyen azokból a hiú dolgokból, amelyekre az ő magányossága nem való?… Nem lehet kiváló ember az, aki inkább a balga embereknek tesz eleget, mint a maga hívatásának.“337)

A világgal tehát csakis elkerülhetetlen összeköttetésben vagy teljesen szellemi érintkezésben állott. Nem eresztette közel magához és a pápák, a fejedelmek, az irodalom emberei és a művészek kevés helyet foglaltak el életében. Közülök csak kevés iránt volt igaz rokonérzése és azokkal is csak ritkán kötött tartós barátságot. Szerette barátait, nagylelkű volt irántuk, de hevessége, büszkesége, gyanakvása gyakran halálos ellenségeivé tette azokat, akiket leginkább lekötelezett. Ezt a szép, szomorú levelet írta egyszer: „A szegény hálátlannak az a természete, hogy ha megsegítitek szükségében, azt mondja, hogy ő előlegezte azt, amit adtok neki; ha valami munkához juttatjátok, hogy jót tegyetek vele, mindig azt mondja, hogy kénytelenségből tettétek és azért bíztátok reá, mert magatok nem vagytok reá képesek. Valahány jótéteményben részesül, mindegyikről azt mondja, hogy a jótevő kénytelen volt vele. Ha pedig a jótétemények, amelyek érik, nyilvánvalók és le nem tagadhatók, a hálátlan addig vár, míg az, aki jót tett vele, valami nyilvános hibát követ el, hogy legyen alkalma rosszat mondani róla, hogy elhigyjék neki, ha lekötelezettségét lerázza magáról. Velem mindig úgy jártak el és sohasem -130- volt velem senkinek dolga (kézműveseket értek), hogy teljes szívemből jót ne tettem volna vele. Azt mondják, hogy különc és eszelős vagyok, de ez csak nekem árt, pedig ezen az alapon szidnak és gyaláznak engem: ez minden jóravaló ember jutalma.“338)

Saját házában elég ragaszkodó, de általában közepes segédei voltak. Azzal gyanúsították, hogy szándékosan választ ilyeneket, csak hogy tanulékony eszközei legyenek, nem munkatársai, – ami különben jogos lett volna. De Condivi azt mondja, hogy „nem igaz, amit sokan ráfogtak, mintha nem akart volna tanítani, sőt örömest tette… A balsors azonban úgy akarta, hogy kevéssé megfelelő egyénekre akadt, vagy ha megfelelők voltak is, nem volt kitartásuk, hanem alig hogy néhány hónapig az ő vezetése alatt voltak, már mestereknek tartották magukat.“

Kétségtelen különben, hogy az első dolog, amit segédeitől megkövetelt, az volt, hogy teljesen vessék magukat neki alá. Amilyen kérlelhetetlen volt azok iránt, akik vele szemben függetlenséget fitogtattak, annyira elhalmozta szerény és hű tanítványait elnézése és nagylelkűsége kincseivel. A lusta Urbano, „aki nem akart dolgozni“339) – jól tette különben, mert ha dolgozott, ügyetlenségével helyrehozhatatlanúl elrontotta a Santa Maria sopra Minerva Krisztusát, – betegsége alatt atyai gondjainak tárgya volt;340) Michelangelót „legjobb atyának“ nevezte. – Piero di Giannotót „úgy szerette, mintha fia lett volna.“ – Silvio di Cepparello, aki -131- tőle kilépett és Andrea Doria szolgálatába szegődött, bánkódott és könyörög neki, hogy vegye vissza. – Antonio Mini megható története egyik példája annak a nagylelkűségnek, amelylyel Michelangelo segédei iránt viseltetett. Mini, aki Vasari szerint „jóindulatú volt, de kevéssé értelmes“, egy szegény firenzei özvegy leányát szerette. Szüleinek kívánságára Michelangelo eltávolította Firenzéből. Antonio Franciaországba akart menni.341) Michelangelo királyi módon megajándékozta „valamennyi rajzával és kartonjával, a Léda festményével 342) és valamennyi viasz- és agyagmintával, melyet akkor készített.“ E kincsek birtokában Antonio elutazott.343) De a balsors, amely Michelangelo terveire nehezedett, még súlyosabban sujtotta szerény barátja terveit. Elment Párisba, hogy a Lédát a királynak bemutassa. I. Ferenc távol volt; Antonio egy olasz barátja, Giuliano Buonaccorsi őrizetében hagyta a Lédát és visszatért Lyonba, ahol letelepedett. Midőn néhány hónap múlva ismét Párisba ment, a Léda eltűnt: Buonaccorsi saját számlájára adta el I. Ferencnek. Antonio, őrjöngve, anyagi eszközök és védelem lehetősége nélkül elmerült az idegen városban és az 1533. év végén bánatába belehalt.

De valamennyi segédje közül legjobban szerette az Urbino néven ismert casteldurantei Francesco d’ Amadoret, akinek mestere szeretete halhatatlanságot biztosított. 1530 óta volt Michelangelo szolgálatában és az ő parancsai szerint dolgozott II. Julius síremlékén. Michelangelót nyugtalanította későbbi sorsa.

– Ó te szerencsétlen! – mondá Michelangelo, majd megóvlak a nyomorúságtól.

És egyszerre 2000 tallért adott neki: olyan ajándékot, aminőt csak a császárok és pápák adhatnak.“344)

De Urbino halt meg előbb.345) A halálát követő napon Michelangelo ezt írta unokaöccsének: „Értesítlek, hogy Urbino tegnap este négy órakor nagy fájdalmamra meghalt. Oly bánatban és keserűségben hagyott itt, hogy édesebb lett volna vele együtt meghalnom, annyira szerettem. Meg is érdemelte, mert derék ember volt, hű és becsületes. Halálával szinte magam is elvesztettem életemet és nem jutok nyugalomhoz.“

Fájdalma oly mély volt, hogy három hónap múlva még emésztőbbnek mutatkozik a Vasarihoz intézett híres levélben:

„Giorgio uram, kedves barátom! Nehezen írok ugyan, de levelére válaszolva mégis írok valamit. Tudja, hogy Urbino meghalt, ami reám nézve Istennek igen nagy kegyelme, de egyúttal súlyos veszteség és végtelen fájdalom is. A kegyelem abban áll, hogy míg életében életben tartott, halálával megtanított nem kelletlenül, hanem a halál óhajtásával meghalni. Huszonhat évig tartottam magamnál és igen megbízhatónak s hűnek találtam. Most, miután gazdaggá tettem és tőle vártam, hogy öregségemnek támasza lesz, eltávozott tőlem és csak az a reményem maradt, hogy a Paradicsomban viszont fogom látni. Ennek jelét adta Isten az ő boldog halálával, mert a halálnál sokkal inkább bántotta az, hogy ebben az álnok világban annyi baj között életben hagy engem. Igaz ugyan, hogy lényem nagyobb -133- része vele ment és nekem csak végtelen nyomorúság maradt.“346)

E nyugtalan lelkiállapotában megkérte unokaöccsét, hogy látogassa meg Rómában. Lionardo és Cassandra, akik nyugtalankodtak bánata miatt, odautaztak és igen elgyengülve találták. Új erőt merített abból a kötelezettségből, amely azzal járt, hogy Urbino kérésére elvállalta fiai gyámságát; egyikök keresztfia volt és az ő nevét viselte.347)

Egyéb, különös barátságai is voltak. A társadalom kényszere ellen irányuló reakció szükségénél fogva, mely az erős természetekben oly erős, szívesen látott környezetében egyszerű lelkű embereket, akiknek váratlan ötletei és szabad modora ínyére voltak, – olyan embereket, akik nem voltak olyanok mint mindenki. Ilyen volt Topolino, a carrarai kőfaragó, „aki azt képzelte magáról, hogy jeles szobrász és sohasem eresztett el Rómába márványnyal megrakott bárkát anélkül, hogy ne küldött volna vele három-négy kis alakot, amelyeket ő mintázott és amelyek holtra nevettették Michelangelót“,348) – Menighella, a valdarnói festő, „aki időről-időre elment Michelangelóhoz, hogy rajzoljon neki egy Szent Rókust vagy Szent Antalt. Ezeket aztán kiszínezte és eladta a parasztoknak. És Michelangelo, akitől oly nehezen kapták meg a legkisebb munkát is a királyok, mindent félretett, hogy Menighella utasításai szerint elkészítse ezeket a rajzokat, köztük egy csudaszép Krucifixust,“349) – egy borbély, aki a festészetbe ütötte az orrát és akinek Szent Ferenc stigmatizálását ábrázoló kartont rajzolt, – római -134- munkásainak egyike, aki II. Julius síremlékén dolgozott és aki azt hitte, hogy tudtán kívül nagy szobrász lett belőle, mert híven követve Michelangelo utasításait, csodálkozására szép szobrot hozott ki a márványból, – Piloto, a Lasca néven ismert csintalan ötvös; – a naplopó Indaco „aki épúgy szeretett fecsegni, mint amennyire utálta a festést“ és aki azt szokta volt mondani, „hogy az örökös munka élvezet nélkül nem keresztényhez méltó“350), főleg a nevetséges és ártalmatlan Giuliano Bugiardini, akit Michelangelo különösen szeretett. „Bugiardiniban valami természetes jóság és egyszerűség volt, semmi rosszindulat vagy irígység és ez végtelenül tetszett Michelangelónak. Nem volt más nagyobb hibája sem, legfeljebb az, hogy túlságosan szerette saját műveit. … Michelangelo boldognak nevezte, mert annyira meg volt elégedve azzal, amit tudott, mig ő boldogtalan volt, mert soha egy munkája sem elégítette ki teljesen… Midőn Ottaviano de’ Medici úr titokban megkérte Giulianót, hogy fesse le Michelangelót, az munkához látott. Miután Michelangelo két óra hosszat ült már, kedve támadt beszélgetni, mire Giuliano így szólt hozzá: Michelangelo, ha meg akarod magad nézni, gyere ide, mert már lekaptam arcod formáját. Michelangelo felállt és megnézte az arcképet, majd nevetve mondta Giulianónak: Mi az ördögöt csináltál? Hiszen egyik szememet a halántékra festetted, győződj csak meg róla. Erre Giuliano egy darabig csak állt, sokszor összehasonlította a képmást az eredetivel, majd frissiben így szólt: Én nem találom, de ülj le és majd meglátom úgy van-e. – Michelangelo, aki tudta, mi a hiba és ismerte Bugiardini tévedését, mosolyogva leült és Giuliano sokáig -135- nézte hol Michelangelót, hol a képet, végre is e szavakkal állott fel: A dolog úgy van, ahogy én rajzoltam és a valóság ilyennek mutatkozik nekem. – Ez tehát – jegyezte meg Michelangelo – a természet hibája; folytasd csak és ne kegyelmezz se az ecsetnek, se a művészetnek.“351)

Ez az elnézés, amely Michelangelónak nem volt más emberekkel szemben szokása és amelyet ezekre a kis emberekre pazarolt, nem kevésbbé vezethető vissza gúnyolódó kedvére, mely az emberi ferdeségeken mulat,352) mint szeretetteljes részvétre e szegény bolondok iránt, akik nagy művészeknek tartották magukat és talán őt magát arra indították, hogy saját bolondságát meglássa. Sok mélabús és groteszk irónia volt ebben. -136-
-137-

III.
MAGÁNY

Így élt ő, egyedül szerény barátaival: – segédeivel és bolondjaival – és még ezeknél is szerényebb barátaival, háziállataival, tyúkjaival és macskáival.354)

De valójában egyedül volt, mindinkább egyedül. „Mindig egyedül vagyok“ – írja 1548-ban unokaöccsének – „és senkivel sem beszélek.“ – Lassan-lassan elszokott nemcsak az emberek társaságától, hanem szükségleteiktől, gyönyöreiktől, gondolataiktól is.

Az utolsó nagy érzés, amely még korának embereihez fűzte – a köztársasági láng – szintén kialudt. Még egyszer, utoljára felcikázott, két súlyos betegsége idején, 1544-ben és 1546-ban, midőn barátja Riccio a köztársasági és száműzött Strozziak házába fogadta őt. Michelangelo lábbadozóban megkérte Roberto Strozzit, aki mint menekült Lyonban tartózkodott, hogy juttassa eszébe a francia királynak ígéreteit: megjegyezte, hogy az esetre, ha I. Ferenc visszaállítja Firenze szabadságát, ő saját költségén bronz lovasszobrot állít neki a Signoria terén.355) – Hogy meghálálja az élvezett vendégszeretetet, -138- 1546-ban Strozzinak adja a két Rabszolgá-t, melyeket az I. Ferencznek ajándékoz.

De ez a politikai láznak már csak egy rohama volt, – az utolsó. 1545-ben a Giannotti-féle Párbeszédek némely helyén a küzdelem haszontalanságáról és a rossznak való ellenszegülés tagadásáról olyan gondolatokat hangoztat, amelyek Tolsztoj nézeteit közelítik meg: „Nagy vakmerőség, ha valaki meg mer ölni valakit, mert nem tudhatni biztosan, hogy annak halálából jó ered-e és hogy életéből nem eredt volna-e jó. Azért nem bírom elviselni azokat az embereket, akik azt hiszik, hogy nem lehet jót előidézni, hacsak roszszal nem kezdik azt, vagyis gyilkossággal. Az idők változnak, új események következnek be, a vágyak átalakúlnak, az emberek kifáradnak… Végső eredményképen pedig mindig az következik be, amit nem láttak előre.“

Ugyanaz a Michelangelo, aki védelmébe vette volt a zsarnokgyilkosságot, most haragudott a forradalmárokra, akik azt képzelik, hogy a világot egy cselekedettel megváltoztathatják. Jól tudta, hogy maga is ezek közé tartozott és ítéletének keserűsége saját maga ellen fordúlt. Mint Hamlet, most már mindenben kételkedett, gondolataiban, gyűlölségeiben és mindabban, amiben egykor hitt. Hátat fordított a cselekvésnek. „Az a derék ember, aki Giovan Francesco kérdésére azt válaszolta, hogy nem vagyok államférfiú, igen kedvesen és tapintatosan járt el, mert igazat mondott: ha római dolgaim csak annyi gondot okoznának nekem, mint az állami ügyek!“ – írja unokaöccsének.356)

Valóban nem gyűlölt többé. Már nem volt képes a gyűlöletre. Már késő volt. -139-

A Macel de’ Corvi-n lakott, Trajanus forumán. Háza és kertje volt ott. Egy szolgával,358) egy szolgálóval és háziállataival lakott benne. Cselédségével nem volt szerencsés keze. Gyakran változtatta őket és keserűen panaszkodott emiatt. „Mind hanyag és tisztátlan volt“ – mondja Vasari.359) Nem kevesebb küzdelme volt velük, mint Beethovennek és feljegyzései (Ricordi), mint Beethoven Társalgási füzetei megőrizték e házi perpatvarok nyomait: – „Ó, bár soha se lett volna itt!“ – írja 1560-ban, miután Girolama nevű szolgálóját elküldte.

Szobája olyan sötét volt mint a sír.360) „Pókok ezernyi hálót szőttek ott és legombolyították apró orsóikat.361) – A lépcső közepére a Halált festette, koporsóval vállán.362)

Szegény módra élt, alig evett 363) és „mert nem tudott aludni, éjjel felkelt, hogy vésőjével dolgozzék. Papirosból süveget csinált magának és annak közepén égő gyertyát hordott fején, úgy hogy az, anélkül, hogy kezeit akadályozta volna, megvilágította munkáját.“364)

Minél öregebb lett, annál teljesebb magányba burkolózott; szükséglet volt reá nézve, hogy midőn egész Róma aludt, éjszakai munkában keressen menedéket. A csend jótétemény volt számára, az éj barátja volt: -140-

Vasari egy éjjel meglátogatta az aggastyánt, aki egyedül volt sivár házában, egyedűl tragikus Pietà-jával és elmélkedéseivel: „Midőn Vasari kopogtatott, Michelangelo felkelt és gyertyával kezében az ajtóhoz ment. Vasari meg akarta tekinteni a szobrot, de Michelangelo elejtette a gyertyát, amely kialudt, – csakhogy a vendég ne láthasson semmit. Míg Urbino másik gyertyáért ment, a mester Vasari felé fordúlt és így szólt: Olyan öreg vagyok, hogy a halál gyakran már ruhámnál fogva cibál, hogy menjek vele. Egy szép napon testem ki fog dőlni, mint ez a gyertya és mint ez, életem világossága is ki fog aludni.“

Hatalmába vette a halál gondolata, amely napról-napra sötétebb és vonzóbb volt. -141-

„Nem ébred bennem már oly gondolat“ – írja Vasarinak – „amelybe a halál ne lenne bevésve.“366)

Midőn unokaöccse Lionardo fiának születését ünnepelte, Michelangelo szigorúan korholta érte: „Nem tetszik nekem ez a pompa, mert az embernek nem szabad nevetnie, mikor az egész világ sír. Úgy tűnik fel előttem, hogy Lionardónak nincs valami -142- erős itélete különösen abban sem, hogy annyira ünnepli valakinek a születését azzal a vígsággal, amelyet olyannak halála alkalmára kell fenntartani, aki jól élt.“369)

A következő évben szerencsét kívánt neki ahhoz, hogy zsenge korában elvesztette második fiát.

A természet, amelyet lázas szenvedélyei és géniuszának szelleme mindeddig elhanyagoltak,370) utolsó éveiben vigasztalója lett. Midőn az 1556. év szeptemberében elmenekült Rómából, amelyet Alba herceg spanyol csapatai fenyegettek, Spoletón keresztül vette útját és öt hetet töltött ott, tölgy- és olajerdők közepette, áthatva az ősz derült ragyogásától. Sajnálattal tért csak vissza Rómába, ahová visszahítták, október végén. – „Alig hogy félig kerültem vissza Rómába, mert valóban, csak az erdőkben találunk nyugalmat,“ – írja Vasarinak.

Rómába visszatérve a nyolcvankét éves aggastyán szép költeményt írt, amelyben dicsőítette a mezőket és a mezei életet, szembehelyezvén a városok hazugságaival: ez volt utolsó költői műve, melyben teljesen megvan az ifjúság üdesége.372)

De a természetben, mint a művészetben, mint a szerelemben, Isten volt az, akit keresett és akihez napról-napra jobban közeledett. Mindig hívő volt. Míg egyrészt sohasem vetette magát alá sem a papoknak és szerzeteseknek, sem a vakbuzgó férfiaknak és nőknek és alkalmilag ugyancsak kigúnyolta őket,373) -143- másrészt – úgy látszik – legkevésbbé sem kételkedett soha hitében. Atyjának és testvéreinek betegségei és halála alkalmából mindig az volt első gondja, hogy vegyék fel a szentségeket.374) Határtalanúl bízott az imádságban, „inkább hitt benne, mint bármely orvosságban,“375) közbenjárásának tulajdonította mindazt a jót, amiben része volt és a rosszat, amely nem érte. Magányában misztikus imádás válságai lepték meg. Ezek egyikének emlékét a véletlen fenntartotta számunkra: egy egykorú leírás bemutatja nekünk a Sixtus-kápolna hősének extatikus arcát, amint éjnek idején egyedül imádkozik római kertjében és bánatos szemmel könyörög az égnek.376)

Nem igaz – mint el akarták hitetni 377) – mintha hite közömbös lett volna Mária és a szentek tisztelete iránt. Különös lenne protestánsnak képzelnünk azt a férfiút, aki életének utolsó húsz évét Szent Péter templomának építésére szentelte és akinek utolsó műve, amelyet a halál szakított félbe, Szent Péter szobra volt. Ne feledjük, hogy ismételten nagy zarándokutakra készült indulni, 1545-ben San Jago di Compostellába, 1556-ban Loretóba és hogy tagja volt a San Giovanni Decollato (Ker. János) testvérületnek. – Igaz azonban, hogy – mint minden nagy keresztény – Krisztusban élt és halt.378) „Szegényen élek Krisztusban“ – írta atyjának 1512-ben és haldokolva azt kérte, hogy emlékeztessék Krisztus szenvedéseire. Vittoria Colonna barátsága és főleg halála óta ez a hit emelkedettebb jelleget öltött. Ugyanakkor, midőn művészetét majdnem kizárólag Krisztus kínszenvedése 379) dicsőítésének szentelte, költészete a miszticizmusban -144- mélyedt el. Megtagadta a művészetet és a keresztre feszített Krisztus kitárt karjaiba menekült:

A legtisztább virág azonban, amelyet a hit és szenvedés e boldogtalan öreg szívből fakasztott, az isteni könyörületesség volt.

Ez az ember, akit ellenségei fösvénységgel vádoltak,381) egész életében nem szünt meg jótéteményeivel elhalmozni a szerencsétleneket, akár ismerte őket, akár nem. Nemcsak mindig a legmeghatóbb gyengédséget tanusította a maga és atyja öreg szolgái, – valami Mona Margherita iránt, akit az öreg Buonarroti halála után magához fogadott és akinek halála „nagyobb fájdalmat okozott neki, mint ha -145- testvére lett volna,“382) – egy szegény asztalos iránt, aki a Sixtus-kápolna állványán dolgozott és akinek leányát kiházasította…383) Hanem állandóan segítette a szegényeket, főleg a szemérmes szegényeket. Alamizsnálkodásához szívesen vette társakul unokaöccsét és unokahugát, meg akarta kedveltetni velük, őket használta fel eszközül, anélkül, hogy magát megnevezte volna: mert azt akarta, hogy jótékonysága titokban maradjon.384) „Jobban szeretett jót tenni, mint jótevőnek látszani.“385) – Rendkívűl gyengéd felfogásra vall, hogy főleg a szegény leányokra gondolt: titokban kis hozományokat juttatott nekik, amelyekkel lehetővé tette számukra, hogy férjhez mehessenek vagy kolostorba léphessenek be.

„Tudakozódjál valami polgár után, aki ínségben él és akinek leányai férjhezadók vagy kolostorba készülnek,“ – írja unokaöccsének. „Polgárokról beszélek“ – jegyzi meg – „akik – noha ínségesek – mégis restelnek koldulni. Adj nekik, de titokban és vigyázz, hogy be ne csapjanak…“386)

„Örülnék, ha megtudnál valamit valamely nemes polgár végső nyomorúságáról, főleg azok közűl, akiknek házánál leányok vannak és értesítenél róla, hogy lelkem érdekében valami jót tehessek vele.“387) -146-
-147-

A HALÁL

Erős szervezete ellenére, amely kiállotta remetei életmódjának szigorúságát, a betegség nem kimélte meg. Sohasem gyógyúlt ki teljesen az 1544. és 1546. évi két veszedelmes lázból; vesekő,390) köszvény,391) mindenféle egyéb bajok végre is aláásták egészségét. Utolsó éveiből való egyik költeményében szomorú tréfálkozással írja le nyomorult testét, amelyet annyi betegség támadott meg:

Mint korhadó fa, kérge börtönében,
Úgy élek én, szegényen, egyedül
– – – – – – –
Csak zümmögök, mint a darázs bezárva,
Csontnál és bőrnél nincsen egyebem
S három golyó zörög a skatulyába.1
-150-

Kőportól már kipállott a szemem
S fogaim hangra meginognak menten,
Akárcsak a billentyűk hangszeren.

Pókhálót őrzök az egyik fülemben,
Másikban folyton cirpel egy tücsök;
Álom kerül, köhögés kínoz engem.
– – – – – – –
Rémítő már egész ábrázatom
– – – – – – –
Világ kegyét adá már a művészet
Nekem, majd vesztem okozója volt
S szegény öreg, most szolgaságban élek,

Mely összetör, Halál ha fel nem old.
– – – – – – –
Hogy összezúzott, kínzott, elcsigázott
Küzdelmes éltem és a fogadóm
Már a halál – – – – – –392)

„Kedves Giorgio uram“ – írja Vasarinak 1555 júniusában – „tudom, megismeri irásomból, hogy elérkeztem már a huszonnegyedik órába…“393)

Vasari, aki 1560 tavaszán meglátogatta, rendkívűl elgyengűlve találta. Alig járt már ki, alig aludt már és minden arra vallott, hogy már nem fog sokáig élni. Minél inkább elerőtlenedett, annál érzékenyebb lett és könnyen sírva fakadt.

„Felkerestem az én nagy Michelangelómat,“ – írja Vasari – „Nem tudott érkezésemről, azért mintha csak elveszett fiát kapta volna vissza váratlanúl, nyakamba borúlt, össze-vissza csókolt és örömében sírt“ (lacrimando per dolcezza).394) -151-

Mitsem veszített azonban elméjének élességéből és erélyéből. Ugyanazon látogatás alkalmából, amelyről Vasari írt, hosszasan elbeszélgetett vele különféle művészeti kérdésekről, tanácsokat adott neki munkáihoz és lovon kísérte el a Szent Péter-templomhoz.395)

Az 1561. év augusztus havában roham érte. Három óra hosszat rajzolt egyfolytában, mezítláb, mire hirtelen fájdalmak lepték meg és görcsös vonaglásba esett. Szolgája Antonio önkivületben találta. Cavalieri, Bandini és Calcagni odasiettek. Midőn odaértek, Michelangelo már magához tért. Néhány nap múlva már újból kilovagolt és a porta Pia rajzain dolgozott.396)

A nehezen kezelhető aggastyán semmi szín alatt sem engedte meg, hogy vele foglalkozzanak. Barátaira nézve állandó nyugtalanság tárgya volt az a tudat, hogy egyedül van, újabb rohamnak kitéve, hanyag és gondatlan cselédséggel.

Az örökös, Lionardo, előzetesen már oly kemény visszautasításban részesült, midőn nagybátyja egészségi állapota miatt Rómába akart utazni, hogy nem merte többé megkockáztatni. 1563 júliusában Daniele da Volterrával kérdeztette meg, szívesen látná-e és hogy elejét vegye a gyanúnak, amely jövetelének célja tekintetében Michelangelo bizalmatlan lelkében keletkezhetett volna, megizente, hogy gazdag és hogy semmire sincs már szüksége. Az aggastyán azt a csípős választ juttatta el hozzá, hogy nagyon örül, ha így áll a dolog és hogy azt a keveset, amije van, a szegényekre fogja hagyni.

Egy hónap múlva Lionardo, akit a válasz épen nem elégített ki, megújította a támadást és nyugtalanságát -152- nyilvánította előtte egészségi állapota és környezete miatt. Ez alkalomból Michelangelo dühöngő levéllel válaszolt, amely tanúságot tesz a nyolcvannyolc éves ember bámulatos életerejéről, – hat hónappal halála előtt: „Leveledből látom, hogy hitelt adsz némely irígy gazembereknek, akik nem tudnak rajtam kifogni és meglopni, tehát mindenféle hazugságot írnak neked. Valóságos rablóbanda, te meg olyan együgyű vagy, hogy az én dolgaimban hitelt adsz nekik, mintha csak gyerek volnék. Távolítsd el őket, a botrányos, irígy, sötét alakokat! Ami a kiszolgálást és egyebet illeti, amiről írsz, mondhatom, hogy nem lehetnék jobban és semmi tekintetben sem szolgálhatnának ki és láthatnának el hűségesebben. Azt hiszem, azt is akarod mondani, mintha meglopnának, én meg azt mondom neked, hogy olyan háznépem van, hogy teljesen nyugton lehetek. Törődj tehát magaddal és ne gondolj az én dolgaimmal, mert szükség esetén tudok magamra vigyázni, hiszen nem vagyok gyerek. Jó egészséget!“397)

De nemcsak Lionardo nyugtalankodott Michelangelo öröksége miatt. Egész Itália Michelangelo örököse volt, – főleg a toscanai herceg és a pápa, akik súlyt helyeztek arra, hogy el ne veszítsék a San Lorenzo- és Szent Péter-templomok építésére vonatkozó rajzokat és terveket. Az 1563. év júniusában Cosimo herceg, Vasari ösztönzésére megbízta követét, Averardo Serristorit, hogy járjon el titokban a pápánál oly célból, hogy – tekintve Michelangelo testi erejének hanyatlását – tartsák gondos megfigyelés alatt háznépét és mindazokat, akik nála megfordulnak. Hirtelen halál esetén haladéktalanúl -153- el kellene készíteni a leltárt minden vagyonáról: a rajzokról, kartonokról, iratokról, pénzről és ügyelni arra, hogy a beálló rendetlenségben semmit se vigyenek el. Ily irányban intézkedtek is, de természetesen óvakodtak, nehogy Michelangelo megtudjon valamit.398)

Michelangelo utolsó levele 1563 december 28.-án kelt. Egy év óta már alig írt saját kezével; tollba mondott és aláírt. Daniele da Volterra intézte levelezését.

Mindig dolgozott. 1564 február 12.-én egész nap, állva, Pietà-jával foglalkozott.399) 14.-én láz lepte meg. Tiberio Calcagni, akit értesítettek, odasiet, de nem találja otthon. Bár esett, gyalogsétára indult a Campagnába. Midőn hazatért, Calcagni azt mondta neki, hogy ez nem észszerű, hogy nem kellett volna ily rossz időben kimennie.

„Mit akar?“ – válaszolt Michelangelo „Beteg vagyok és sehol sem találok nyugalmat.“

Beszédének bizonytalansága, nézése, arcszíne erősen nyugtalanította Calcagnit. „A vég nem következhetik be mindjárt. De nagyon félek, hogy már nincs messze“ –, írja Lionardónak.400)

Ugyanaz nap Michelangelo kérette Daniele da Volterrát, hogy jőjjön el hozzá és maradjon mellette. Daniele elhívatta az orvost, Federigo Donatit, február 15.-én pedig, Michelangelo kivánságára, megírta Lionardónak, hogy eljöhet, „de nagyon vigyázzon, mert az utak rosszak.401) Most hagyom el“ – folytatja Daniele „kevéssel nyolc óra után; teljesen magánál van, békés hangulatban, de -154- makacs kábulásban. Ez annyira terhére volt, hogy ma délután, három és négy óra között ki akart lovagolni, amint minden este szokott, ha szép az idő. De a hideg és fejének és lábainak gyengesége megakadályozták benne: visszafordúlt tehát és a kandalló mellett levő karosszékbe ült, amelyet sokkal jobban szeret ágyánál.“

Csak a halálát megelőző napon egyezett bele, hogy ágyba feküdjék. Teljes öntudattal tollba mondotta a végrendeletet, barátai és háznépe közepette. „Lelkét Istennek, testét a földnek“ ajánlotta. Azt kivánta, „hogy legalább halva visszatérhessen“ kedves Firenzéjébe. – Azután átment.

E tragikus történet végén kétség gyötör. Azt kérdem magamtól, hogy midőn azoknak, akik szenvednek, a szenvedésben társakat akartam adni, hogy támogassák őket, nem toldottam-e még meg ezek szenvedésével amazokét. Talán úgy kellett volna cselekednem, mint oly sok másnak és a hősöknek csak heroizmusát mutatnom be és fátyolt borítanom a bennök rejlő szomorúság örvénye fölé?

– De nem! Az igazság! Nem igértem barátaimnak hazugság árán vett boldogságot, – boldogságot minden ellenére, minden áron. Az igazságot igértem nekik, még ha a boldogság árán is, a férfias igazságot, amely az örök lelkeket kovácsolja. Kemény a lehellete, de tiszta: füröszszük meg benne vérszegény sziveinket.

A nagy lelkek olyanok, mint a magas hegycsúcsok. Szél süvölt körülöttük, a felhők beburkolják őket, de jobban és könnyebben lélekzünk ott mint egyebütt. Az ottani levegő tisztasága lemossa a szív foltjait és ha eloszlanak a fellegek, letekinthetünk az emberi nemre.

Ilyen volt ez az óriási hegy, amely a renaissance Itáliája fölé emelkedett és amelynek szaggatott vonala a távolban összeolvad az éggel.

Nem állítom, hogy a köznapi emberek fenn élhetnének ezeken az ormokon. De zarándokoljanak fel oda évenkint egyszer. Meg fogják ujítani tüdejük lélekzetét és ereik vérét. Ott fenn közelebb fogják magukat érezni az Örökkévalóhoz. Azután le fognak szállani az élet sikjára, a mindennapi harcra edzett szívvel.

3) A Buonarroti Simoniakat, akik Settignanóból származtak, a firenzei krónikák a tizenkettedik századtól kezdve említik. Tudta ezt Michelangelo, aki ismerte családfáját. „Mi is igen nemes törzsből származott polgárok vagyunk.“ (Levél unokaöccséhez Lionardóhoz, 1546 december). Midőn unokaöccse arra gondolt, hogy nemességet szerez, Michelangelo ezt rossz néven vette: „Nem valami megtiszteltetés, ha azt mondja, hogy mintha nemesíttetni akarnád magad, mert tudhatja, hogy régi firenzei polgárok vagyunk, époly nemesek, mint bármely más család.“ (1549 február). Megkisértette nemzetségét talpraállitani, -160- övéinek a Simoniak régi nevét visszaszerezni, Firenzében patriciusi házat alapítani, de mindig-beleütközött testvérei középszerűségébe. Szégyelte, hogy egyikök (Gismondo) az ekeszarvát fogta és paraszt módjára élt. 1520-ban Alessandro, Canossa grófja azt írta neki, hogy családi levéltárában bizonyítékokat talált, amely szerint rokonok. Az értesülés téves volt, de Michelangelo hitt benne és meg akarta szerezni Canossa várkastélyt, nemzetségének vélt bölcsőjét. Életírója Condivi az ő adatai alapján ősei között felsorolja Beatricét, II. Henrik testvérét és Matildot, a nagy grófnőt.

1515-ben, abból az alkalomból, midőn X. Leo Firenzébe érkezett, Buonarroto, Michelangelo öccse, comes palatinus-sá neveztetett ki és a Buonarrotiak megkapták a jogot, hogy címerükbe felvegyék a Mediciek pallá-ját, három liliommal és a pápa monogrammját.

8) Halála után római házában 7–8000 aranyat találtak, ami ma 4–500.000 franknak felel meg. Ezenfelül Vasari azt mondja, hogy unokaöccsének két ízben 7000 tallért adott és 2000-et szolgájának, Urbinónak. Nagy tőkéi voltak Firenzében elhelyezve. Az 1534. évi Denunzia dei beni szerint hat háza és hét földbirtoka volt, Firenzében, Settignanóban, Rovezzanóban, Stradellóban, San Stefano di Pozzolaticóban, stb. A földbirtok szenvedélye -161- volt. Állandóan vásárolt ilyet: 1505-ben, 1506-ban, 1512-ben, 1515-ben, 1517-ben, 1518-ban, 1519-ben, 1520-ban, stb. Ez paraszti örökség volt nála. Különben, ha vagyont gyűjtött, úgy ezt nem magának tette: másokra költött, magától pedig mindent megvont.

11) Az 1517. év szeptemberében, midőn a San Lorenzo-templom homlokzatával és a Sta Maria sopra Minerva Krisztusával foglalkozik, „beteg, halálán van.“ 1518 szeptemberében, a seravezzai kőbányákban, túlerőltetéstől, boszúságtól megbetegszik. Újabb betegség 1520-ban, Ráfael halála idején. Az 1521. év végén egy barátja, Lionardo sellajo, szerencsét kíván hozzá, „hogy oly betegségből gyógyult fel, amelyből kevesen lábalnak ki.“ 1531 júniusában, Firenze bevétele után, sem aludni, sem enni nem képes, baja van fejével és szívével; ez az állapot egész az év végéig elhúzódik s barátai azt hiszik, hogy el van veszve. 1539-ben leesik a Sixtus-kápolna állványáról és lábát töri. Az 1544. év júniusában igen súlyos lázban szenved; a Strozziak firenzei házában barátja, Luigi del Riccio ápolja. 1545 decemberében és a következő év január hónapjában a láz veszedelmes alakban ismétlődik és igen elgyengíti; újból Riccio ápolja a Strozziaknál. Az 1549. év márciusában kegyetlenül szenved kőbántalmaitól. 1559 júliusában ugyanebben és mindenféle egyéb bajokban szenved; igen elgyengült. 1561 augusztusában roham lepi meg „önkivületben összeesik, görcsös rángatózásokkal“.

16)

Tökéletes barátság édessége
Becsületünk és éltünk ellenében
Orvtámadás…

(LXXIV. szonett, barátjához, Luigi del Riccióhoz, aki épen akkor, 1509-ben mentette meg súlyos betegségéből.)

Lásd a tisztázásra szolgáló szép levelet, amelyet 1561 november 15.-én írt neki hű barátja Tommaso de’ Cavalieri, akit igazságtalanúl gyanúsított meg: – „Teljesen biztos vagyok benne, hogy soha meg nem sértettem; de túlságos könnyen hisz olyanoknak, akiknek legkevésbbé kellene hinnie…“

34) „… Már mai napig is őrizkedtem attól, hogy a számüzöttekkel beszéljek és érintkezzem, de jövőre még inkább őrizkedem majd… Mindig egyedül vagyok, keveset járok ki és senkivel sem beszélek, legkevésbbé firenzeiekkel. Ha az utcán köszönnek nekem, nem állhatom meg, hogy szíves szavakkal ne válaszoljak és tovább megyek, de ha tudnám, kik azok a számüzöttek, sehogysem válaszolnék.“ (Rómából 1548-ban unokaöccséhez, Lionardóhoz intézett levél, miután az tudomására hozta azt a vádat, amelylyel Firenzében illették, hogy tudniillik érintkezésben van a számüzöttekkel, -165- akik ellen II. Cosimo éppen akkor igen szigoru rendeletet bocsájtott ki.)

De még tovább is megy. Megtagadja azt a vendégszeretetet, amelyben, betegsége alatt, a Strozziaknál részesült:

„Ami azt illeti, hogy betegen Strozziék házában voltam, én nem úgy fogom föl, hogy az ő házukban voltam, hanem Luigi del Riccio uram szobájában, aki jó barátom vala.“ (Luigi del Riccio a Strozziak szolgálatában állott). – Oly kevéssé volt kétséges, hogy Michelangelo a Strozziak vendége volt és nem Riccióé, hogy ő maga két évvel előbb a jelenleg a Louvreban levő két rabszolga-szobrot elküldte Roberto Strozzinak, hogy meghálálja vendégszeretetét.

61) Lorenzo de’ Medici 1492 április 8.-án halt meg; fia Piero következett utána. Michelangelo elhagyta a palotát, visszatért atyjához és egy darabig foglalkozás nélkül maradt. Utóbb Piero visszafogadta szolgálatába és megbizta, hogy vásároljon számára vésett és metszett köveket. Ekkor faragta Herakles nagy márványszobrát, amely először a Strozzi-palotában volt, majd 1529-ben I. Ferenc megvásárolta és Fontainebleauban helyezte el, ahonnan a tizenhetedik században eltünt. Ebből az időből való a Santo Spirito-kolostor számára készült fából faragott feszület, amelyhez Michelangelo -168- oly hévvel tanulmányozta hullákról az anatómiát, hogy belebetegedett (1494).

66) Mai napig mindig azt mondták, hogy a Pietà egy francia biboros, Jean de Groslaye de Villiers, Saint-Denis apátja, VIII. Károly követe számára készült, aki Michelangelónál a francia királyoknak a Szent Péter templomban levő kápolnája számára rendelte meg (szerződés 1498 augusztus 27.-én). Samaran Charles, La Maison d’Armagnac au XV-e siècle cimű dolgozatában megállapította, hogy a francia biboros, aki a Pietà-t faragtatta, Jean de Bilhères pessani apát, lombezi püspök, -169- saint-denisi apát volt. Michelangelo 1501-ig dolgozott rajta.

Michelangelónak Condivivel folytatott beszélgetése lovagias miszticizmusból fakadó gondolattal magyarázza a Szűz fiatalságát, mely annyira eltér Donatello, Signorelli, Mantegna és Botticelli heves, fonnyadt, fájdalomtól rángatott Mater Dolorosá-itól.

80) Michelangelo kartonja – csak ez készült el 1505 óta – 1512-ben a Mediciek visszatérése által Firenzében előidézett zavargások alkalmából tünt el. A művet csak töredékes másolatokból ismerjük, amelyek közül a leghíresebb Marcontonio metszete (A kúszók). – Ami Leonardo freskóját illeti, maga Leonardo okozta romlását. Tökéletesiteni akarta a freskó-festés eljárását, olajos réteggel próbálkozott meg, amely azonban nem tartott és a festmény, amelyet elkedvetlenedve 1506-ban abbahagyott, 1550-ben már nem volt meg.

Michelangelo életének ebből a korszakából (1501 – 1505) valók még: a Madonna és a kis Jézus kerek domborművei a londoni Royal Academyben és a firenzei Bargello múzeumában; – a Brüggei Madonna, melyet flamand kereskedők 1506-ban szereztek meg és a Szent családot ábrázoló nagy temperafestmény az Uffizi-képtárban, Michelangelo legszebb és leggondosabban kimunkált -171- képe. Puritán méltósága, heroikus hangulata éles ellentétben áll Leonardo művészetének nőies lágyságával.

82) Legalább Bramante. Ráfael sokkal inkább barátja és lekötelezettje volt, semhogy ne állott volna melléje, de nincs bizonyitékunk, hogy személyesen is Michelangelo ellen cselekedett volna. Ez ugyan határozott formában megvádolja: „Minden egyenetlenség, ami köztem és Julius pápa között támadt, az urbinói Bramante és Ráfael irigységéből származott: ez volt az oka hogy életében nem folytatta síremlékét, hogy tönkretegyen. És Ráfaelnak volt is oka reá, mert amit a művészetből tudott, az tőlem eredt.“ (1542 októberében ismeretlenhez intézett levél. – Levelek, kiad. Milanesi, 489.–494. II.)

83) Condivi, akit Michelangelo iránt táplált vak barátsága kissé gyanussá tesz, igy szól: „Az irigységen kívűl az is sarkalta Bramantét, hogy félt Michelangelo ítéletétől, aki sok hibáját fedezte fel. Mert Bramanténak, aki – mint mindenki tudja – minden fajta élvezeteket keresett és sokat költött, nem volt elég az a fizetés, amit a pápától kapott, noha bőséges volt. Igyekezett tehát munkáiból hasznot húzni, oly módon, hogy a falakat rossz anyagból építtette, miáltal azok nagyságukhoz és kiterjedésükhöz képest kevésbbé voltak szilárdak és biztosak. Mindenki világosan felismerheti ezt a Szent Péter-templom építkezésében, a San Pietro ad Vincula kolostorában és egyéb épületeiben. Mindezeket újból kellett alapozni és kapcsokkal, támaszokkal megerősíteni, mert már düledeztek vagy rövid időn belűl bedőltek volna.“

84) „… Midőn Julius pápa megmásította szándékát, -172- vagyis hogy a síremléket életében elkészíttesse és az általam már korábban Carrarában megrendelt márványnyal megrakott hajók a Ripára érkeztek, nem voltam képes a pápától pénzt kapni, mert megbánta az egészet és nekem kellett a hajókat kifizetnem… És ugyanazon időtájt Firenzéből megérkeztek a kőfaragók, akiket a síremlék végett fogadtam fel és akik közül némelyek még ma is élnek. Felszereltem számukra ágyakkal és egyéb bútorokkal a házat, amelyet Julius adott nekem Santa Caterina mögött… Pénz nélkül maradtam, nagy zavarban…“ (már idézett levél, 1542 október).

104) Giovan Simone durván bánt atyjával, akinek Michelangelo így ír:

„Utolsó leveléből értesültem róla, hogy miként mennek otthon a dolgok és Giovan Simone hogy viselkedik. Tíz év óta nem kaptam rosszabb hírt… Ha tehettem volna, még ugyanaznap, midőn levelét megkaptam, lóra ültem volna és mostanáig mindent rendbe hoztam volna. Minthogy azonban nem tehettem, megírom neki véleményemet és ha ezentúl nem javul meg, vagy elvisz -174- valamit a házból, még ha csak egy hajítófát ér is, avagy más kellemetlenséget okoz, legyen szíves értesíteni; majd igyekszem a pápától szabadságot kapni, elmegyek oda és majd rápirítok.“

131) Gyengédsége nyilvánításaiban nem fukarkodott vele szemben, de félt Michelangelótól, nem érezte jól magát vele:

„Ha a pápa kegyelmedről beszél“ – írja Sebastiano del Piombo Michelangelónak – „úgy beszél, mintha csak valamelyik testvéréről lenne szó, – majd hogy nem könnyezik. Azt mondta nekem, hogy együtt nevelkedtek és hangoztatja, hogy ismeri és szereti kegyelmedet; de mindenki fél kegyelmedtől, – még a pápák is.“ (1520 október 27).

X. Leo udvarában gúnyolódtak Michelangelo fölött. Meggondolatlan nyilatkozataival csúfolódásra adott alkalmat. Egy szerencsétlen levél, amelyet Bibbiena biboroshoz, Ráfael pártfogójához intézett, megörvendeztette ellenségeit. „Egyébről sem beszélnek a palotában, mint a kegyelmed leveléről“ – írja Sebastiano del Piombo Michelangelónak – „mindenkit megnevettet.“ (1520 július 3).

133) „… Vállalkozom arra, hogy elkészítem a San -177- Lorenzo-templom homlokzatát, úgy, hogy az mind az építészet, mind a szobrászat tekintetében egész Itália tükre legyen, de szükséges, hogy a pápa és a biboros (Giulio de’ Medici, a későbbi VII. Kelemen pápa), mielőbb elhatározzák magukat, vajjon akarják-e, hogy megcsináljam, vagy sem. És ha akarják, hogy megcsináljam, valami megállapodásra kell jutni… Domenico úr, kérem, válaszoljon határozottan a pápa és biboros szándéka felől. Nagy örömet fog ezzel okozni nekem.“ (Levél Domenico Buoninsegnihez, 1517 július). – A szerződést 1518 január 19.-én kötötték meg X. Leóval. Michelangelo vállalkozott, hogy nyolc év alatt felépíti a homlokzatot.

134) Giulio de’ Medici biboros levele Michelangelóhoz 1518 február 2.-án: „… Némi gyanu támadt bennünk, nem akarja-e kegyelmed saját érdekében a carrarai márványokat túlságos előnyben részesíteni és a pietrasantai márványokat rossz hírbe hozni… Miért is azt mondjuk kegyelmednek, hogy Őszentsége minden tekintet mellőzésével minden áron azt akarja, hogy minden végzendő munkához, mind a Szent Péter-templomhoz, mind a firenzei székesegyházhoz és a San Lorenzo-templomhoz csakis pietrasantai márványt vegyenek, ne mást… Ha máskép történnék, ez ellenkeznék Őszentsége és a mi kívánságunkkal és okot adna arra, hogy nagyon megharagudjunk kegyelmedre… Tegyen tehát le konokságáról.“

140) A Krisztus befejezésének gondját Michelangelo ügyetlen tanítványára, Pietro Urbanóra bízta, aki „elnyomorította“. (Sebastiano del Piombo levele Michelangelóhoz 1521 szeptember 6.-án.) Frizzi római szobrász aztán jól-rosszúl helyrehozta.

Mindezek a keserűségek azonban nem akadályozták meg Michelangelót abban, hogy még újabb feladatokat ne igyekezzék azokra halmozni, amelyek máris fojtogatták. 1519 október 20.-án aláírta a firenzei akademikusoknak X. Leóhoz intézett kérvényét, hogy Ravennából vigyék haza Firenzébe Dante hamvait és ajánlkozott, „hogy az isteni költőhöz méltó síremléket fog neki állítani.“

146) A munkák már 1521 márciusában megkezdődtek, de a tényleges munka csak akkor indult meg, midőn Giulio de’ Medici biboros 1523 november 19.-én VII. Kelemen néven a pápai trónra került.

Az eredeti terv négy síremléket foglalt magában: Lorenzo il Magnificóét, öccséét Giulianóét, fia, Giuliano nemoursi herceg és unokája, Lorenzo urbinói herceg emlékeit. 1524-ben VII. Kelemen elhatározta, hogy felállíttatja azonkívül – még pedig a fő helyen – X. Leo és a maga kőkoporsóit. – Lásd Marcel Reymond: L’architecture des tombeaux des Médicis (Gazette des Beaux-Arts, 1907.)

Ugyanakkor Michelangelo megbizást nyert a San Lorenzo-könyvtár épitésére.

184) „Midőn Kelemen pápa és a spanyolok ostrom alá fogták Firenzét,“ – beszéli Michelangelo Francisco d’Ollandának – „az ellenségeket sokáig feltartóztatták azok a gépek, amelyeket a tornyokra állíttattam. Egyik éjjel gyapjúzsákokkal boríttattam a falak külsejét, más éjjel árkokat ásattam és azokat puskaporral töltöttem meg, hogy elijesszem a castiliaikat; széttépett tagjaikat a levegőbe röpítettem… Ime, mire jó a festészet! Hadi gépekre és szerszámokra is jó, arra is, hogy megfelelő alakot adjunk a bombavetőknek és puskáknak, továbbá, hogy hidakat verjünk és létrákat készítsünk, de főleg az erődök, bástyák, árkok, aknák és ellenaknák terveire és arányaira szolgál…“

(Francisco d’Ollanda, Római beszélgetések a festészetről, harmadik rész, 1549).

189) Ugyanezekben az években, amelyek egész életében a legkomorabbak voltak, Michelangelo, a természetéből fakadó és őt fojtogató keresztény pesszimizmus ellen vad visszahatás következtében merészen pogány műveket alkotott. Ilyen a Léda és a hattyú (1529 – 30), melyet Michelangelo a ferrarai herceg számára festett, majd tanítványának, Antonio Mininek adott, aki Franciaországba vitte. Itt állítólag 1643 körül Sublet de Noyers érzékisége miatt megsemmisítette. Kevéssel utóbb Michelangelo Bartolommeo Bettini számára festette a Vénus és Ámor kartónját, amely után Pontormo a firenzei Uffizi-képtárban levő festményét készítette. Valószínüleg ugyanebből a korszakból való néhány nagyszerű és szigorú szemérmetlenségű rajza. Egyiköket Charles Blanc írja le: „egy nő vergődése, akin erőszakot követnek el és aki nagy erővel védekezik a még erősebb férfi ellen, de önkénytelenül is boldogságot és büszkeséget fejez ki.“

194) Sebastiano del Piombo levele Michelangelóhoz -184- 1531 február 24.-én, az első, melyet a Sacco di Roma után neki írt:

„Isten a megmondhatója, mily boldog vagyok, hogy annyi nyomorúság, baj és veszély után a Mindenható könyörületessége és szánalma életben és jó egészségben őrzött meg bennünket; ha meggondoljuk, valóságos csoda ez… Komám, most, miután tűzön-vizen keresztülmentünk és elképzelhetetlen dolgokat tapasztaltunk, köszönjünk meg Istennek mindent és azt a rövid életet, ami még reánk vár, töltsük lehetőleg nyugalomban. Nagyon kevéssé számíthatunk csak a Sorsra, oly gonosz és fájdalmas az.“

Leveleiket felbontották. Sebastiano azt ajánlja a gyanús Michelangelónak, hogy ferdítse el írását.

218) Aretino támadásai különösen Gherardo Perini ellen irányultak. Frey néhány igen gyengéd levelét tette közzé, 1522-ből: „… che avendo di voi lettera, mi paia chon esso voi essere, che altro desiderio non o,“ („… ha levelet kapok kegyelmedtől, úgy vagyok, mintha együtt volnék kegyelmeddel és nincs is egyéb vágyam.“) Aláírása: „vostro come figlio“ („mintha fia volnék“). – Úgy látszik, hozzá intézte Michelangelo egy szép költeményét, amely a távollét és feledés fájdalmát fejezi ki:

Itt e helyen ragadta Ámor el
Kegyesen szívem, sőt az életem,
És üdvösséget ígért itt nekem,
– De el is vette szép szem fényivel.

Itt kötözött meg és ott olda fel
S én sírtam egyedül keservesen,
Amint illanni látta bús szemem
S mit elrabolt, ó, mégse vitte el.

219) Henry Thode, aki Michelangelo und das Ende der Renaissance című művében nem áll mindenütt ellen annak a törekvésnek, hogy hősét – olykor akár a valóság rovására is – a legszebb színben ne tüntesse fel, a -187- Gherardo Perini iránt való barátság után helyezi a Febo di Poggio iránt való barátságot, hogy fokozatosan emelkedjék fel a Tommaso dei Cavalieri iránt való barátságig, mert nem engedheti meg, hogy Michelangelo a legtökéletesebb szerelem magaslatáról szállott volna alá Febo di Poggióhoz. Tény azonban, hogy Michelangelo már több mint egy év óta érintkezett Cavalierivel, midőn beleszeretett Febóba és neki alázatos leveleket (Thode szerint 1533 decemberben, Frey szerint 1534 szeptemberben) és zagyva és hóbortos költeményeket írt, amelyekben a Febo és Poggio nevekkel játszik (Frey, CIII, CIV). Ezekre a levelekre és költeményekre a kis huncut azzal felelt, hogy pénzt kért tőle. (Lásd Frey, Dichtungen, 526. l.) – Ami Cecchino dei Braccit illeti, aki barátjának, Luigi del Ricciónak, volt barátja, Michelangelo csak több mint tíz évvel Cavalieri után ismerkedett meg vele. Cecchino firenzei száműzöttnek volt a fia és fiatalon halt meg Rómában 1544-ben. Michelangelo negyvennyolc síríratban örökítette meg emlékét, amelyek úgyszólván bálványozó idealizmussal vannak telítve és amelyek némelyike fenségesen szép. Talán a legkomorabbak Michelangelo összes költeményei közül. Néhány közülök:

Halálé most örökre, kedvesem,
Egy röpke órán voltam a tied.
Gyönyört okoztam, hoztam könnyeket:
S ha nem születtem volna sohasem?

Költemények, LXXIII, 29.

Ki megsirat, hiába várja azt,
Öntözve könynyel csontjaim, hogy majd
Miként a fa, sirom gyümölcsbe hajt,
Mert a halott nem lát meg több tavaszt.

U. o., LXXIII. 21. -188-

Ki eltakarsz, ó kő, múlt éltemet
Csak te tudod s a földön már emlékem
Álom csupán. Halálban elenyésztem:
Mi volt, – olyan mint mi nem létezett.

U. o., LXXIII. 22.

229) Kettőt közülök Varchi nyilvánosan magyarázott és a Due Lezzioni-ban kiadott. – Michelangelo nem titkolta szerelmét. Beszélt róla Bartolommeo Angiolinak, Sebastiano del Piombónak. Az ilyen barátságok nem leptek meg senkit. Midőn Cecchino dei Bracci meghalt, Riccio az egész világnak kikiáltotta szerelmét és kétségbeesését: „Ó, Donato barátom! Cecchinónk meghalt. Egész Róma meghalt, Michelangelo készíti számomra síremléke tervét. Írjon kérem számomra egy sírfeliratot és vigasztaljon meg levelével: bánatom elvette -189- eszemet. Csak türelem! Minden órában ezer és ezer halált élek át. Ó Istenem! Mennyire megváltozott a szerencse képe!“ (Levél Donato Giannottihoz, 1544 január). –

„… Ezernyi szeretőnek
Lelkét hordám szivemben“

– mondatja Michelangelo Cecchinóval sírfeliratai egyikében. (Költemények, Frey kiad. LXXIII, 12.).

242) Ilyennek ábrázolja egy ismeretlen mestertől való emlékérem, melyet a Carteggio di Vittoria Colonna (kiad. Ermanno Ferrero és Giuseppe Müller) közöl. Ilyen lehetett, midőn Michelangelo látta. Haját nagy, csíkos fejkötő rejti el, ruhája szigorúan zárt, csak nyakánál van kissé kivágva.

Egy másik névtelen emlékérem fiatalon, idealizálva mutatja be (Lásd Müntz, Histoire de l’Art pendant la Renaissance, III. 248 l’Oeuvre et la Vie de Michel-Ange, kiad. Gazette des Beaux-Arts). Felfelé fésült haját szalag tartja össze a homlok fölött, egy hajfürt az arcra hull, finom fürtöcskék a nyakra. Homloka magas és egyenes, szeme kissé súlyos figyelemmel néz, orra hosszú és szabályos, cimpája vastag, arca telt, füle széles és formás, álla egyenes és erős, meztelen nyakát könnyű fátyol veszi körül, keble födetlen. Kifejezése közömbös, inkább rosszkedvű.

E két emlékérem, amelyek különböző életkorokban keletkeztek, a következő közös vonásokat tünteti fel: az orrcimpa és a felső ajk duzzadtsága, ami kissé mogorva -191- kifejezést ad, – a hallgatag, megvető kis száj. Az alak nyugodtságra vall, de illuziók, öröm nélkül.

Frey, kissé merészen, Vittoria képmását látja Michelangelo egy sajátságos rajzában, amely egy szonett kéziratának hátlapján található. Michelangelo ez esetben alig engedte volna, hogy a szép, szomorú rajzot más is lássa. – Az ábrázolt nő öreg, derékig mezitelen, üres emlői lelógnak, arca, melyet nem érintett az öregség, egyenes, gondolatokba merült és büszke. Hosszú, karcsú nyakát gyöngysor veszi körül, fölfelé fésült haját sapkába rejti el, amely az áll alatt sisak módjára van megkötve és a füleket eltakarja. Vele szemben egy öreg ember feje, mely Michelangelóhoz hasonlít, nézi őt, – utoljára. – Kevéssel Vittoria halála után készitette Michelangelo ezt a rajzot. A másik oldalon levő szonett a Vittoria halálára írt szép költemény: Quand’ el ministro de sospir mie tanti… A rajzot közzétette Frey, Michelangelo költeményeinek kiadásában, 385. l.

247) Gasparo Contarini főrangú velencei családból származott és először Velence követe volt V. Károlynál Németalföldön, Németországban és Spanyolországban, majd – 1528-tól 1530-ig – VII. Kelemennél. III. Pál 1535-ben biborossá nevezte ki és 1541-ben a regensburgi birodalmi gyűlésre küldte ki. De nem sikerült a protestánsokkal megegyezésre jutnia, a katholikusok előtt pedig gyanússá vált. Elcsüggedve tért vissza és Bolognában halt meg 1542 augusztus havában. Sokat írt, művei: De immortalitate animae. – Compendium primae philosophiae és értekezés az Igazulásról, amelyben igen közel állott a kegyelemről való protestáns eszmékhez.

251) Reginald Pole, a York-ház sarjadéka, Angliába volt kénytelen menekülni, ahol VIII. Henrikkel viszályba keveredett; 1532-ben Velencébe ment és itt Contarini lelkes barátja lett. III. Pál pápa biborossá és Szt. Péter patrimoniumának legatusává nevezte ki. Az egyénileg igen vonzó és békülékeny szellemű férfiú alávetette magát az ellenreformációnak és engedelmességre bírt sok szabadgondolkodót Contarini csoportjából, akik készek voltak arra, hogy a protestantizmusra térjenek át. Viterbóban, 1541-től 1544-ig Vittoria Colonna teljesen az ő vezetésére bízta magát. – 1554-ben Pole mint legátus Angliába tért vissza, Canterbury érseke lett és 1558-ban halt meg.

257) A. Grenier kimutatta, hogy ez a rajz volt alapja a különböző Pietàk-nak, amelyeket Michelangelo később faragott: a firenzeinek (1550–1555), a Rondanini-féle Pietà-nak (1563) és annak, amelyet legújabban fedeztek fel Palestrinában (1555 és 1560 között). – Ehhez a kompozicióhoz csatlakoznak még az oxfordi könyvtárban levő vázlatok és a londoni National-Gallery-ben levő Sirbatétel. – Lásd A. Grenier: Une Pietà inconnue de Michel-Ange à Palestrina, Gazette des Beaux-Arts, 1907 március, a különböző Pietà-k képeivel. (V. Wallerstein szerint is – Die Pietà des Michelangelo zu Palestrina, Zeitschrift für bildende Kunst 1914, 325. köv. II. – a palestrinai csoport a firenzei Pietà után és a Rondanini-féle Pietà előtt keletkezett. – A fordító).

258) Ekkor gondolt Michelangelo összegyüjtött költeményeinek kiadására, amire barátai, Luigi del Riccio és Donato Giannotti beszélték reá. Addig nem nagy jelentőséget tulajdonított annak, amit írt. Giannotti foglalkozott e kiadványnyal, 1545 táján. A Michelangelo által kiválasztott költeményeket barátai lemásolták. De Riccio halála, 1546-ban és Vittoriáé, 1547-ben eltérítette e szándékától, amely immár hiúságnak tünt fel előtte. Költeményeit nem is adták ki az ő életében, nehányat kivéve, -195- amelyek Varchi, Giannotti, Vasari munkáiban jelentek meg, de másolatokban kézről-kézre jártak. A legnagyobb zeneszerzők, Archadelt, Tromboncino, Consilium, Costanzo Festa zenésítették meg őket. A szonettek egyikét Varchi olvasta fel és magyarázta 1546-ban a firenzei akadémia előtt. „Dante klasszikus tisztaságát és gondolatainak gazdagságát“ találta meg benne.

Dante teljesen áthatotta Michelangelót. „Senki sem ismerte jobban“ – mondja Giannotti – „és senki sem sajátította el tökéletesebben az ő művét.“ Senki sem hódolt neki nagyszerübben, mint Michelangelo a „Dal ciel discese…“ (Költemények, CIX, 37) kezdetű szép szonettel. – Nem kevésbbé ismerte Petrarcát, Cavalcantit, Cino da Pistoját és az olasz költészet klasszikusait. Azokon edződött stilusa, de a mindent megelevenítő érzés izzó platói idealizmusa volt.

266) Michelangelo barátsága Vittoria Colonna iránt nem zárt ki egyéb érzéseket. Nem töltötte be egészen lelkét. Óvakodtak ezt kimondani, mert azt hitték, hogy Michelangelót „idealizálni“ kell. Mintha Michelangelónak szüksége lett volna reá, hogy „idealizálják!“ – Vittoriával való barátsága idején, 1535 és 1546 között. Michelangelo szeretett egy „szép és kegyetlen“ nőt, donna aspra e bella (Költ., CIX, 89), – lucente e fera stella, iniqua e fella, dolce pieta con dispietato core (CIX. 9). – cruda e fera stella (CIX. 14). – belezza e gratia equalmente infinita (CIX. 3), – „ellenséges hölgyem“ la donna mia nemica (CIX, 54), ahogy nevezi. – Szenvedélyesen szerette, megalázkodott előtte, majdnem feláldozta volna neki örök üdvösségét:

Godo gl’inganni d’una donna bella… (CIX, 90)

Porgo umilmente al’aspro giogo il colla… (CIX, 54)

Dolce mi saria l’inferno teco… (CIX, 55) -197-

Ez a szerelem gyötörte őt. Hölgye mulatott rajta:

Oly csintalan s merész a kedvesem,
Meggyilkol engem s hozzá még kacsint,
Sok jót igérve, ád is valamit,
Holott tőrétől vérzik még sebem. (CIX, 15).

Féltékenységet keltett benne és másokkal kacérkodott. Michelangelo végül is meggyülölte. Kérte a sorsot, bár lenne kedvese csunya és szeresse őt, – míg ő már nem szeretné és igy megtorolná a szenvedéseket, amelyeket neki okozott:

Ámor, miért is engeded,
Hogy a te legnagyobb kegyed
Kegyetlen szépség elragadja
Attól, aki méltó lehet
S jutalmul a bambáknak adja?
Bár volna Ámor akaratja,
Hogy lenne rút s szerelmes ő belém
S nem kéne nékem, – mint most néki én.

(Költemények, CIX, 63.)

273) 1573 július havában. – Paolo Veronese nem mulasztotta el, hogy az Utolsó itélet példájára ne hivatkozzék: -198-

„Elismerem, hogy helytelen, de most is azt mondom, amit már mondtam, hogy kötelességem azokat a példákat követnem, amelyeket mestereim adtak nekem.

– Hát mit csináltak azok a mesterek? Talán valami hasonló dolgokat?

– Michelangelo Rómában, a pápa kápolnájában Krisztus Urunkat, a Szűzanyát, Szent Jánost, Pétert és a szenteket ábrázolta, valamennyit meztelenül, még Szűz Máriát is és olyan helyzetekben, amelyeket nem sugallt a legszigorúbb vallásosság.“ – (A. Baschet: Paul Véronèse devant le Saint-Office, 1880).

288) Antonio da Sangallóról van itt szó, aki a Szent Péter-templom vezérépítésze volt 1537-től 1546 októberében bekövetkezett haláláig. Mindig ellensége volt Michelangelónak, aki nem kimélte őt. Mint ellenfelek állottak egymással szemben a borgói (vatikáni városrész) erődítési munkák alkalmából, 1545-ben, midőn Michelangelo mellőztette Sangallo terveit és a Farnese palota építésekor, amelyet a második emeletig Sangallo vezetett, de amelyet Michelangelo fejezett be. 1549-ben a főpárkányhoz készített saját tervét vette alapul és vetélytársának tervét kiküszöbölte. – (Lásd Thode: Michelangelo.)

304) Költemények, LXXXI. (1550 körül). – Nehány költeménye azonban, amelyek nyilván élete legvégéről valók, elárulja, hogy a láng nem aludt ki annyira, mint ahogy hitte és hogy „a régi üszök“ – mint mondá – akkor még tüzet fogott. -202-

Mi lesz velem? Feléleszted-e újra
Az üszkös fát és bánatos szívet?
Hadd Ámor! Vajj’ minek?

(Költemények, CX.)

Ámor. . . . . . . . . .
Fáradt öregben nem lesz örömed:

Már-már a túlsó partra szálla lelkem
És hév sugáridnak pajzsot szegez;
A fa kiégett, – nem fog több tüzet.

(Költemények, CXIX.)

323) Különbséget kell azonban tenni életének egyes korszakai között. Hosszú pályafutásában vannak szakaszok, amelyeket sivár egyedüllét, de olyanok is, amelyeket barátságok jellemeznek. 1515 körül Rómában a firenzeieknek kis köre él, – mindannyian szabadok, az életet élvezők: – Domenico Buoninsegni, Lionardo sellajo, Giovanni Spetiale, Bartolommeo Verazzano, Giovanni Gellesi, Canigiani. – Valamivel utóbb, VII. Kelemen pápasága alatt, Francesco Berni és Fra Sebastiano del Piombo szellemes társasága. Az utóbbi odaadó, de veszedelmes barátja volt Michelangelónak, akinek besúgta mindazokat a pletykákat, amelyek az ő rovására forgalomban voltak és még szította ellenséges érzését Ráfael pártja iránt. – Különösen kiemelendő azonban, Vittoria Colonna idejében, Luigi del Riccio köre. Riccio firenzei kereskedő és Michelangelónak ügyeiben tanácsadója, utóbb legbizalmasabb barátja volt, akinél Donato -204- Giannottival, Archadelt zenészszel és a szép Cecchinóval találkozott. Mindannyian egyformán szerették a költészetet, a zenét és a jó falatokat. A Cecchino halála miatt kétségbeesett Riccio számára írta Michelangelo negyvennyolc halotti epigrammját és Riccio mindegyik epigrammot pisztrángokkal, gombákkal, dinnyékkel, galambokkal stb. viszonozza. (l. Michelangelo költeményei, Frey kiad. LXXIII). – Ricciónak 1546-ban bekövetkezett halála után Michelangelónak alig voltak már barátai, inkább tanítványai: Vasari, Condivi, Daniele da Volterra, Bronzino, Leone Leoni, Benvenuto Cellini, akik rajongón tisztelték őt, míg Michelangelo megható jóindulatot tanusított irántuk.

326) Kétségtelen, hogy legkevesebb barátja a művészek közt akadt, kivéve élete végén, midőn tanítványok vették körül, akik bálványozták őt. – A legtöbbet közülök nem kedvelte és ezt nem is titkolta előttük. Igen rossz viszonyban volt Leonardo da Vincivel, Franciával, Peruginóval, Signorellivel, Ráfaellel, Bramantéval, Sangallóval. „Legyen átkozott a nap, midőn jót mondott valakiről!“ – írta neki Jacopo Sansovino 1517 junius 30.-án. Ez azonban nem akadályozta meg Michelangelót abban, hogy utóbb (1524-ben) Sansovinónak szivességet ne tegyen, amint sok másnak is. De szelleme -205- sokkal szenvedélyesebb volt, semhogy a magáén kívül más ideált szerethessen és sokkal őszintébb volt, semhogy szeretetet színlelt volna, midőn nem szeretett. Tiziano iránt különben igen udvarias volt, midőn az 1545-ben Rómában járt. – Általában jobban szerette az írók és a tett embereinek társaságát, mint a művészekét, akiknek műveltsége gyakran fogyatékos volt.

330) Condivi így kezdi meg Michelangelo életrajzát. „Attól az órától kezdve, midőn az Úristen különös kegyéből nemcsak arra méltatott, hogy lássam Michelangelo Buonarrotit, a páratlan festőt és szobrászt, noha alig remélhettem volna, hogy azt is elérjem, – hanem hogy szeretetében és beszélgetéseiben, meghítt bizalmában is részesüljek, hálából e kegyért és az ő jósága iránt való szeretetből teljes figyelemmel és igyekezettel arra vállalkoztam, hogy megfigyelem és egybegyűjtöm nemcsak azokat az utasításokat, amelyeket a művészetre nézve nekem adott, hanem mondásait, tetteit és szokásait is, mindazzal, ami csodálatra, utánzásra vagy dicséretre méltónak tünt fel előttem az ő életében…“

363) „Életmódja igen józan volt. Fiatal korában beérte egy kis kenyérrel és borral, hogy teljesen a munkának szentelhesse magát. Öregségében, azóta, hogy az Utolsó -209- itélet-en dolgozott, hozzászokott, hogy egy keveset igyék, de csak este, midőn napi munkája be volt fejezve és akkor is a legnagyobb mérséklettel. Noha gazdag volt, szegényül élt. Soha vagy csak nagy ritkán látott vendéget asztalánál és nem is akart senkitől ajándékot elfogadni, mert így örökre az ajándékozó lekötelezettjének tekintette magát. Józansága következtében mindig nagyon éber volt és csak igen kevés alvásra volt szüksége.“ (Vasari).

370) Mindig elég kevés figyelemben részesítette a természetet, -210- amaz évek ellenére, amelyeket a várostól távol Carrarában vagy Seravezzában töltött. A tájkép elenyésző szerepet játszik művészetében; nehány összevont, majdnem schematikus jelzésre szorítkozik a Sixtus-kápolna freskóiban. Ebben Michelangelo távol áll kortársaitól: Ráfaeltől, Tizianótól, Peruginótól, Franciától, Leonardo da Vincitől. Megvetette a flamand művészek tájképeit, amelyek akkor igen divatosak voltak: „rongyok – mondá –, falak, fáktól árnyékolt élénk zöld mezők, folyók és hidak, – ezeket nevezik tájképeknek és bennük sok elszórt alak.“ (Francisco d’Ollanda. Beszélgetések).

373) 1548-ban lebeszéli unokaöccsét, Lionardót, a loretói zarándoklásról és azt tanácsolja neki, hogy a pénzt költse inkább alamizsnákra. „Mert ha pénzt adunk a papoknak; Isten tudja mit csinálnak vele!“ (1548 április 7.-én).

Sebastiano del Piombónak egy szerzetest kellett a San Pietro in Montorióba festenie, – Michelangelo úgy -211- véli, hogy ez a szerzetes mindent el fog rontani: „A szerzetesek tették tönkre a világot, amely oly nagy, nem lenne tehát meglepő, ha egy ily kis kápolnát tönkretennének.“

Abban az időben, mikor Michelangelo unokaöccsét megházasítani igyekezett, egy igen ájtatos asszony fordult hozzá, kioktatta, jámborságra buzditotta és Lionardo számára egy jámbor, helyes érzületű leányt ajánlott. Michelangelo azt mondta, hogy „sokkal jobban tenné, ha fonással vagy szövéssel foglalkoznék, mintsem szent dolgokkal kufárkodjék.“ (Levelek, 1549 julius 19).

A római szentségtörések és simoniák ellen dacos, savonarolai érzéstől áthatott költeményeket írt. Ilyen a szonett, amelynek kezdete:

Kelyhekből kard készül itt és sisak,
Iccével mérik Krisztus drága vérét…

(Költemények, X; 1512 körül).

376) „… Az Úr 1513. évében, X. Leo pápaságának első esztendejében Michelangelo, aki akkor Rómában tartózkodott, – ha nem csalódom, ősszel volt – egy éjjel szabad ég alatt, házának kertjében imádkozott és szemeit az ég felé emelte. Hirtelen csodálatos meteort látott, három sugárral: – az egyik, amely kelet felé nyúlt ki, fényes és tündöklő volt, mint valami csíszolt -212- kardpenge és végén kampósan begörbült; a második rubin színü volt, vöröseskék és Róma fölé nyúlt ki; a harmadik tűzszínű, elágazó és oly hosszú, hogy Firenzéig ért… Midőn Michelangelo meglátta ezt az isteni jelet, házába ment papirért, tollért és festékért, lerajzolta a tüneményt, amely a rajz befejeztével eltünt…“ (Fra Benedetto: Vulnera diligentis, harmadik rész. Kézírat Riccardianus 2985. – Idézi Thode, Villari nyomán).

380) Költemények, CXLVII.

Ez a szonett, amelyet Frey nem ok nélkül a legszebbnek mond Michelangelo valamennyi költeménye közül, 1555–1556-ból való.

Más költeményeinek nagy száma ugyan csekélyebb formai szépséggel, de nem kevesebb bensőséggel és hittel azonos érzést fejez ki.

Ilyenek például:

Súlyos tehertől szabadúlva végre
S világtól válva, Hozzád, ó Uram!
Törékeny sajkaként vezet utam
Szörnyü viharból már a csöndes révbe…

(Költemények, CLII).

Nap-nap után, már gyermekéveimtől
Vezérem s védőm Te valál, Uram!…
-213-

(Költemények, CXLIX).

Világ meséi elrabolták tőlem
Időmet, hogy szemléljem Istenem.
– – – – – – – – – –

Hosszú az út, mely Hozzád felvezet,
Ó jó Uram, rövidítsd meg nekem.
– – – – – – – – – –

Öröm mi volt, legyen már gyűlölet,
Világ csudált szépsége förtelem,
Örökös éltet adjon a halál.

(Költemények, CL).

Görnyedve évek s bűneim sulyától…

(Költemények, CLV).

Biztos halál, bizonytalan az óra…

(Költemények, CLVII).

381) Pietro Aretino és Bandinelli terjesztették ezeket a pletykákat. Az urbinói herceg 1542-ben fűnek-fának elmesélte, hogy Michelangelo roppant meggazdagodott azáltal, hogy uzsorakamatra adta kölcsön azt a pénzt, amelyet II. Julius pápától kapott a síremlékért, melyet nem készített el. – Michelangelo némi mértékben alkalmat is adott ezekre a vádakra, pénzügyekben olykor tanusított kiméletlenségével, (így például az öreg Signorellivel szemben, akit 1518-ban egy 1513-ban felvett kölcsönért zaklatott) és a kincseket halmozó paraszt ösztönszerű kapzsiságával, amely benne természetes nagylelkűségével egyesült. Pénzt és birtokokat harácsolt össze, de úgyszólván gépiesen, örökölt hajlamból. A valóságban rendkívül hanyag volt ügyeiben; semmiféle számadást nem vezetett, azt sem tudta mije van és teli -214- marokkal adakozott. Családja szüntelenül merített tőkéjéből. Királyi ajándékokat adott barátainak, szolgáinak. Műveinek nagy részét nem adta el, hanem elajándékozta. Ingyen dolgozott a Szent Péter-templomon. Senki sem itélte el nála szigorúbban a pénz szeretetét: „A nyereségszomj igen nagy bün“ – írja öccsének, Buonarrotónak. Vasari méltatlankodva tiltakozik Michelangelo ellenségeinek rágalmai ellen. Felsorolja mindazt, amit mestere elajándékozott: – Tommaso dei Cavalierinek, Bindo Altovitinak, Sebastiano del Piombónak, Gherardo Perininek megbecsülhetetlen rajzokat; Antonio Mininek a Lédát, valamennyi kartonnal és mintával együtt; Bartolommeo Bettininek egy remek Venust és Cupidót; del Vasto marchesének egy Noli me tangere-t; Roberto Strozzinak a két Rabszolgát; szolgájának, Antoniónak, a Keresztlevételt, stb. – „Nem értem“ – mondja végül – „miképen mondhatják fösvénynek ezt az embert, aki olyan bőkezű volt ezekkel a sok ezer tallért érő művekkel.“

384) „Úgy tünik fel előttem, hogy nagyon is elhanyagolod az alamizsnálkodást“ – írja 1547-ben Lionardónak.

„Azt írod, hogy annak az asszonynak négy aranytallért fogsz adni Isten iránt való szeretetből; – ez tetszik nekem.“ (1547 augusztus).

„Ügyelj arra, hogy oda adakozz, ahol szükség van és ne barátságból vagy rokonságból, hanem Isten iránt való szeretetből és ne mondd meg, honnan jön.“ (1549 március 29).

„Ne tégy említést rólam“ (1547 szeptember).

„Jobban örülnék, ha azt a pénzt, amelyből nekem -215- ajándékokat küldesz, inkább Isten iránt való szeretetből adnád ki, mert, amint hallom, nálatok nagy az ínség.“ (1558).

„Öreg létemre szeretnék lelkem üdvösségeért valami jót tenni, alamizsnálkodni, mert más módon nem vagyok képes jót tenni.“

I. Michelangelo iratai.

A. – Költemények.

Rime di Michelagnolo Buonarroti raccolte da Michelagnolo suo nipote, Firenze, Giunti, 1623.

(Michelangelo összes költeményeinek első – fogyatékos – kiadása, dédöccsétől, az ifjabb Michelangelótól).

Le Rime di M. A. B. cavate dagli autografi e pubblicate da Cesare Guasti, Firenze 1863.

Die Dichtungen des Michelagniolo Buonarroti, herausgegeben und mit kritischem Apparate versehen von Dr. Carl Frey, Professor der neueren Kunstgeschichte an der Universität Berlin. Mit einer Porträtradlerung von Albert Krüger und einer Heliographie nach Francesco da Hollanda. – Berlin, G. Grote 1897.

(Mintaszerű, egyedül pontos és teljes kiadás, csudálatraméltó filologiai és történeti kommentárral, Michelangelóhoz intézett költemények szemelvényével, időrendi táblázattal a költeményekre vonatkozó levelek kivonataival, betűrendes mutatóval).

B. – Levelek.

Le Lettere di Michelangelo Buonarroti, pubblicate -218- coi Ricordi ed i Contratti artistici per cura di Gaetano Milanesi. Firenze, Le Monnier, 1875. (Lettere di M. B. Con prefazione di G. Papini, Lanciano, B. Carabba, 1910. – A fordító.)

II. Michelangelo életére vonatkozó művek.

A. – Egykorú iratok.

Giorgio Vasari: Vite degli architetti, pittori e scultori, 1550. (első kiadás); – 1568. (második kiadás).

Francisco d’Ollanda: Vier Gespräche über die Malerei, geführt zu Rom 1538 (Quellenschriften für Kunstgeschichte und Kunsttechnik, új sorozat IX. kötet). Szövegkiadás német fordítással bő magyarázattal Joaquim de Vasconcellostól. Bécs, 1899. (V. ö. Éber László: Művészettörténeti olvasmányok, Budapest, 1909, 122. lap. – A fordító.) – Francia fordítás Les Arts en Portugalban gróf Raczynski A.-tól. Páris, Renouard, 1846.

Donato Giannotti: Dialoghi de’giorni che Dante consumò nel cercare l’Inferno e’l Purgatorio, 1545-ből, első kiadás Firenze, 1859.

Paolo Giovio: Michaelis Angeli Vita, először kiadta Tiraboschi: Stor’a della letteratura italiana, IX. kötet, Modena, 1781.

Benvenuto Celini: La Vita, – iródott 1559 és 1562 között, első kiadás Nápoly, 1728.

Benedetto Varchi: Orazione funerale recitata nelle esequie di Michelangelo Buonarroti, Firenze. Giunti, 1564.

Les Correspondants de Michel-Ange: l. Sebastiano del Piombo, – texte italien publié pour la première fois par Gaetano Milanesi avec traduction française de A. le Pileur, Paris, Librairie de l’Art, 1890.

Sammlung ausgewählter Biographien Vasaris, herausgegeben von Carl Frey, – II. kötet, Le vite di Michelangelo Buonarroti. (Michelangelo valamennyi egykorú életrajzának kritikai kiadása.)

Giovanni Gaye: Carteggio inedito d’artisti dei secoli XIV, XV, XVI. Firenze, 1840.

Sammlung ausgewählter Briefe an Michelangelo Buonarroti, herausgegeben von Carl Frey. Berlin, 1899.

B. – Ujabb művek.

Quatremère de Quincy: Histoire de la vie et des ouvrages de M. B. (Páris, 1835).

Hermann Grimm: Das Leben Michelangelos, első kiadás Hannover 1860, hetedik illusztrált kiadás 1900.

L’Oeuvre et la Vie de Michel-Ange, dessinateur sculpteur, peintre, architecte et poète, par MM. Charles Blanc, E. Guillaume, Paul Mantz, Charles Garnier, Mézières, A. de Montaiglon, G. Duplessis et Louis Gonze. Paris, Gazette des Beaux-Arts, 1876.

Ludwig von Scheffler: Michelangelo, eine Renaissance-Studie, Altenburg 1892. -220-

Ernst Steinmann: Die sixtinische Kapelle II. köt. München, Bruckmann 1905. (Michelangelo és Vittoria Colonna ikonografiájára nézve).

Henry Thode: Michelangelo und das Ende der Renaissance. Berlin, Grote, I. köt. 1902, II. köt. 1903, III. köt. 1912. IV. és V. köt. Kritische Untersuchungen über Michelangelos Werke, 1908.

(Ez a jelentékeny mű a legfontosabb eddigi kisérlet Michelangelonak és korának pszichologiai és filozófiai szempontból való tárgyalására. Nem tekintve a benne kísértő fura és fantasztikus wagnerizmust, sajnálatos az elvont kategóriákkal és skolasztikus felosztásokkal való visszaélés, mert azok inkább elhomályosítják, mint megvilágítják a tárgyat és még fokozzák a túlzsúfolt kompozició -221- rendetlenségét. – De e könyvek gazdagok gondolatokban és rendkivül sok adatot tartalmaznak. Bőven merítettem belőlük, ugyszintén Carl Frey csudálatraméltó kiadásaiból és tanulmányaiból is).

III. – Vittoria Colonna.

Rime, első kiadás Parma 1538; – második kiadás 1539; – con giunta di XVI Sonetti Spirituali, 1539; – con giunta di XXIV Sonetti Spirituali, e Trionfo della Croce, Velence 1544; – sok kiadás a XVI. században.

Carteggio, kiad. Erm. Ferrero és Gius. Müller, Torino, Torchi, 1892 (Vittorio Colonnának és a hozzá intézett leveleknek gyűjteménye és életére vonatkozó kútfők, köztük a Vita di Vittoria Colonna, Filonico Alicarnasseo-tól).

II codice delle rime di V. C. appartenente a Margherita, regina di Navarra, scoperto ed illustrato da D. Tordi, Pistoja 1900.

Giuseppe Campori: V. C. (Atti e Memorie delle R. R. Deputazioni di Stonia Patria per le prov. dell’ Emilia, III. köt. Modena, 1878).

Alfred von Reumont: Vittoria Colonna, Freiburg 1881, olaszra ford. Müller és Ferrero, Torino 1892.

Alessandro Luzio: Victoria Colonna (Rivista Storica Mantovana, I. köt. Mantova 1885.)

Joh. Wyss: Vittoria Colonna. Leben – Wirken – Werke, Frauenfeld, 1916. – A fordító).

A 40.–41., 55.–54. és 144. lapon levő költemények, valamint a 95. lapon kezdődő szonett forditása Meller Simontól való; az ő szives engedelmével vannak Michelangelo életrajzából átvéve.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MICHELANGELO ÉLETE ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Michelangelo élete

MICHELANGELO ÉLETE