Title: Harcz az alkotmányért
Author: Károly Eötvös
Release date: January 31, 2022 [eBook #67290]
Language: Hungarian
Original publication: Hungary: Révai
Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project
A tartalomjegyzék a 318. oldalon található.
Eötvös Károly Munkái
xxiv. kötet.
(Könyvem tartalma. – Működésem általános ismertetése. – Milyen a törvényhozási, kormányzási és közéleti irodalom nyelve s irásmódja? – A mult példái. – Példa kell arra, milyennek kellene lenni ez irodalom nyelvének. – Az én munkáim valósággal életem és korom emlékiratai. – Mindig ki kell tüntetni a magyar nemzet igazságait.)
E kötet tartalma nemzetünk történetének egyik igen szomoru szakaszát ismerteti. E szakaszhoz nyujt nyilvánvaló és kétségtelen adatokat.
Hét beszédem van benne s ugyanannyi hosszabb, rövidebb tanulmány, mely a beszédek keletkezésének történetét, okait és hatását világitja meg. De van azonkivül több tanulmány is, mely fontos államéleti és törvényhozási tünetet fejteget főleg azért, hogy az eseményektől távol álló olvasó beszédeim minden részét lehető tisztán érthesse meg. Ilyen tünetek például: a képviselők megvesztegetése, a kilenczes bizottság katonai javaslatai s a nagy alkotmányszegés gróf Tisza István kormányzásának idejéből.
Nagy nemzeti törekvéseink bukásának korszaka ez, a melyben most élünk. A bukás épen tiz év óta folyik szakadatlan. Kezdődött Széll Kálmán kormányra jutásával 1899 elején. Kormányzata kezdetén alig vette észre -2- a nemzet a közéleti erkölcsök rohamos sülyedését, az ellenzéki pártok behódolását, a sajtó megvesztegetését, az osztrák udvar befolyásának naponkénti erősödését s Magyarországnak az osztrák birodalom zsákmányoló karjai közé mindinkább való beszorittatását. Én – fájdalom – jól láttam kezdettől fogva. Azt is észrevettem, hogy a függetlenségi párt, a melynek évtizedeken át valósággal vezére, rövid ideig elnöke s mindig buzgó munkása voltam, Kossuth Ferencz hazajövetele óta már nem a régi. Jelszavai ugyan a régiek, de meggyőződésének szilárdsága s irányának egyenes volta már megszünt s azért pártköri kötelékéből a Széll-kormányzás kezdetén nyomban kiléptem.
De azért folytattam a harczot a törvényhozói és irodalmi közélet mezején, a sajtóban és a törvényhozásban és a szépirodalom fegyvereivel is a nemzeti eszmék és törekvések dicsőségeért és sikereért, államunk önállóságának s fajunk erősödésének érdekében. Pihenés nélkül teljesitettem szerény erőmhöz képest mindazt, a mit ellenzéki és hazafias kötelességnek s mindazt, a mit – bár elszigetelten – a gondviselés megbizásából egyéni hivatásomnak tartottam. Küzdelmem emlékei s a kötelesség hű teljesitésének tanubizonyságai egyebek közt azok a nyilvános beszédek, melyek »Harcz a nemzeti hadseregért« czimü munkámban összegyüjtvék, valamint azok is, melyek e kötetben: »Harcz az alkotmányért« czim alatt látnak napvilágot.
Széll Kálmán után gróf Khuen-Héderváry Károly -3- következett a kormányzás vezető szerepében. Kormányzata rövid ideig tartott. Az én történelmi széttekintésem nagy vidékén az ő kormányzata ugyanaz a tájkép, a melyik a Széll kormányzata; ennek csak kiegészitő része s mint ő maga mondta egyik beszédében, csak »folytatása.« De a látás előtt más tájkép már gróf Tisza István kormányzata. A történetirás ezt más fejezetbe iktatja. Gyüjteményes műveim e kötete ehhez nyujt adatokat. Megint más fejezet báró Fejérváry Géza kormányának s a Vezérlő-Bizottságnak együttes közéleti működése. Ennek története külön kötetet foglal el – ha élek – gyüjteményes műveim között. Ezt a történetet megirni szinte kötelességem, mert közvetlen tanuja, sőt – mondhatni – részese voltam ennek s rajtam kivül alig van illetékes férfiu, ki ezt részletesen, hiven és igazán megirni kész vagy képes volna.
Beszédeim alaki és tartalmi értéke fölött elmélkedni nem az én dolgom, hanem az olvasóé s azoké, a kik egykor maguk e korszak történelmében és titkaiban fognak buvárkodni. Minden beszédem a szó teljes értelmében közvetlen és rögtönzött. Előre sohase irtam meg, sőt még alkalmas jegyzeteket se vetettem papirosra hozzájuk. Talán az ékesszólásnak s a magasabb irodalmi irásmódnak sok szépségét tudtam volna alkalmazni s talán gondolataim megalakitása, eszméim, érvelésem, elmésségem s a világról és az emberekről való vidám elmélkedésem tökéletesebbek volnának s jobban megközelitenék azt, a mit remeknek szokás mondani, ha beszédeimet előre gondosan kidolgozom. -4- De ezt nem akartam, soha se volt ilyesmihez különös kedvem s talán röst is voltam hozzá. Nagy szónokaink közt se Kölcseyt, se Szemere Bertalant, se báró Eötvös Józsefet nem akartam követni. Követendő példa gyanánt Deák és Kerkapoly állt előttem, ha ugyan őket közéleti helyzetem szerény mértékéhez képest követhettem. Egyben mégis szigoruan követtem. A közvélemény viharos változásai, a népszerüség megszerzésének és biztositásának leküzdhetetlen vágya, a divattal és a sokaság indulatai szerint változó jelszavak és nagy mondások varázsa, a tömegek által való ünnepeltetés hivalkodása nem gyakoroltak rám soha jelentékeny hatást. Állami és közéleti, valamint irodalmi működésemben és szónoklataimban is mindig arra törekedtem, hogy egyszerü egyéniségem nyerstisztán álljon a világ előtt, minden erősségével és gyöngeségével s azt kendőzés és cziczoma ne ékesitse.
Szózataimban, kiáltványaimban, elveket és irányokat jelző irataimban más feladat teljesitését is kötelességemnek tartottam s nem csupán azt, hogy pillanatnyi hatást és sikert érjek el. E szózatok és kiáltványok a közélet váratlanul felbukkanó izgató eseményeit tárgyalják; az események ujabb tünetek tolongása közben hamar feledékenységbe mennek s azért a rájuk vonatkozó iratok is gyorsan eltünnek a közfigyelem köréből. Nem is volna szükség azokat gyüjteményes irodalmi műbe fölvenni, legföljebb néhány igen ritka esetben.
Azonban nálunk furcsa szokás fejlődött ki már 1825 óta s különösen az ujabb alkotmányos korszak -5- kezdete óta. Sok állami és közéleti okirat látott nálunk nyolczvan év óta napvilágot. Számuk sok ezerre megy. Trónbeszédek, kormány-szózatok, törvényjavaslatok s azoknak indokolása, pártok nyilatkozatai, pártvezérek szózatai, országgyülési feliratok s egyéb bizottsági jelentések s terjedelmes irásbeli munkálatok: mindez történelmi s közjogi, alkotmány-elméleti és közéleti buvárlatra ugyan alkalmas anyaggyüjtemény, de nyelvünk és irásmódunk irodalmi tökéletességének magasságából nézve, fölötte silány dolgok, semmi értékük nincs, sőt ártalmasak s bizonyos tekintetben veszélyesek.
Iróink, tudósaink s a magasabb tanintézetek növendékei folyton olvassák. A darabos nyelv, a rossz szófüzés, az idegen nyelvek, szavak és irodalmak beszüremkedésével megfertőztetett mondatszerkesztés ruttá, unalmassá s nehézkessé teszi a rossz okiratok olvasását. De a folytonos olvasással s a jogi életben való gyakorlati alkalmazással azért lassankint beleeszik magukat az emberek gondolkodásába s a mindenféle irók, tanférfiak, hatóságok és biróságok irásmódjába s egyszer csak arra ébredünk, hogy a közéleti magyar irodalom magyar szavakkal dolgozik ugyan, de azért idegenszerü ocsmány irodalommá változott.
Szinte képzelhetetlen az a magyar irásmód, melyen hajdan 1848 előtt az udvari Főkorlátnokság, a Helytartótanács, a Hétszemélyes és Királyi Tábla, a magasabb kormányzó hatóságok, a kerületi táblák és táblai ügyvédek s igen gyakran a vármegyék és országgyülési bizottságok is dolgoztak. S ma se vagyunk -6- sokkal különben, mint hatvan év előtt. Sőt például Deák Ferencz magyar diplomatikai, szónoki és tudományos nyelvétől, a mult század ötvenes-hatvanas éveinek még mindig nem tiszta, nem tökéletes, de azért gyönyörü magyar gondolatalakitásától igen nagy távolra visszaestünk.
A régi országgyülések nyelvét a latinoskodás, az ujabbakat a németeskedés tette tönkre. Tudományos nyelvü és irásmódu nagy iróink hajdan is voltak már, a kik hatalmas erővel kezdték meg közéleti, törvényhozási tudományos nyelvünk mivelését s az idegenségektől való megtisztitását. Deák és Kölcsey közéleti szónoklatai és iratai, Zsoldos Ignácz és Fábián Gábor tudományos szép nyelve, Szemere Bertalan irásmódja s gondolatalakitása gyönyörü példák. A tudós társaságnak és egyetemnek, tudósainknak és országgyüléseinknek s az ország legmagasabb hatóságainak és biróságainak e példákat kellett volna követniök s a magyar tudományos és közéleti nyelvet e példák nyomán kellett volna latinos és németes befolyástól menten tiszta, nemes magyarsággal fölépiteniök.
S hova jutottunk? Minő szintelen, száraz, hitvány és németes nyelven ir ma tudóstársasági és egyetemi iróink és tudósaink nagy része? A kormánynak és az országgyülésnek irásbeli munkálatai épen botrányosak.
Pedig ezeken legelész a serdülő, teremteni vágyó, nagyratörő s nemesebb ifjuságnak elméje s a vidékbeli értelmes középosztálynak olvasó és gondolkodó ösztöne. Mit tanuljon ezekből? Honnan tanulja meg -7- a gondolkodás szépségeit, az érvelés tisztaságát és egyszerüségét, a magyar nyelv erejét és méltóságát, a fogalomnak magyar szavakból tökéletes megalakitását? A tudósok, szakférfiak s nagyrészben a tanárok irodalmi magyar nyelvét különben is kerékbe töri a sok műszó s a fogalmaknak német módra mesterkélt szórakással készült rút meghatározása. S hol vegyen a magyar olvasó és gondolkodó alkalmas példát, a melyet szivesen követhessen, ha az országnak törvényhozó nagyjai is oly éktelenül rombolják a magyar nyelv szépségeit?
Több évtized óta figyelek már erre s tölt el boszusággal ez az állapot. Minő idétlen nyelven irt például Hegedüs Sándor s minő idétlen nyelven beszélt Tisza Kálmán? Hogy tele van Szilágyi Dezső minden beszéde németből magyarra forditott műszavakkal és műmeghatározásokkal s van-e két olvasó a világon, a ki fontos kérdésekben Apponyi gróf tekergő hosszas körmondataiból egyetlen tiszta fogalmat s ugyanazt az értelmet tudná kivonni?
Ezért közlöm közmegbizásból készült nyilatkozataimat s egyéb köz- és államéleti irataimat gyüjteményes külön kötetben. Mind megjelentek ezek már időszaki lapokban s egyuttal, a melyek odavalók, az országgyülés naplóiban s irományaiban, de ezekhez nem fér a nagy közönség. Igy azonban hadd olvassák műveimet, a kiket a tárgy vagy irói egyéniségem érdekel, könnyen és szabadon. A magasabb tanintézetek ifjai, a tanerők s a magyar nyelvnek és irásmódnak kedvelői és -8- buvárai. És érezzék, hogy a magyar irodalmi nyelv a közélet és államélet kérdéseiben is sokkal szebb és tökéletesebb, mint a hogy azt a magas és legmagasabb hivatalos világ s a tudományos szakirodalom legtöbb férfia kezeli.
Sohasem estem abba az önhittségbe, hogy az én irataim tökéletesek s a magyar nyelven való gondolatalakitásnak legmagasabb remekei. Nem is lehetnek. Hiszen a közéleti működésnek, még az irásban is, gyakran igen gyorsan kell folyni s az utólagos megfontolásra s a megirt gondolatok simitgatására se idő, se mód, se alkalom. Nekem legalább nem volt. De azt erősen hiszem, hogy irásmódunk mai latinos, németes, francziás idegenszerü kesze-kuszaságában az én irataim mégis eléggé tiszták, világosak és magyarok s belőlük a mai ifju nemzedék s a következő korok is eljuthatnak arra a meggyőződésre, hogy a mi nyelvünk a legmagasabb államéleti, törvényhozási és jogtudományi fogalmak jelzésére, intézmények meghatározására s eszmék nyelvbeli megalakitására latin, német, franczia szavak és műszavak és szakmondások nélkül teljesen alkalmas, szép és képes annyira, mint a világ bármely más holt vagy élő idegen nyelve. Sőt meggyőződhetnek arról is, hogy a magyar szórend és mondatszerkezet a maga eredeti tisztaságában és egyszerüségében a szépség és okosság törvényeinek sokkal jobban megfelel, mintha azt idegen szórend és mondatszerkezet beszivárgásával zavarossá és szennyessé engedjük válni. -9-
Még egyet kell megjegyezni.
Műveim e kötete könnyen azt a látszatot idézheti elő, mintha én hazai történelmünk ama szakában, melyben beszédeim elhangzottak s irataim napvilágot láttak, vezérlő egyéniség, előmunkás vagy döntő hatalmu férfiu lettem volna s mintha nekem vagy a fejedelmi hatalom, vagy jól szervezett erős párt különös sulyt és fontosságot kölcsönzött volna.
Nem igy van. Volt hatásom; ez igaz. Harminczhetedik éve, a mióta erősen figyelt tagja vagyok a törvényhozásnak s a magyar irók társadalmának. De idegen, külső erőforrás segitségének megszerzésére soha se törekedtem. Ha egyszer-másszor volt efféle segitségem: önkényt jött. Én csak abban voltam buzgó és fáradhatatlan, hogy ugy a törvényhozás, mint az irodalom terén az igazi nemzeti eszméket, a tiszta magyar érzéseket és ösztönöket képviseljem ugy, a mint a szomoru, de egyuttal dicső történelmi multból reánk szálltak és ugy, a miként azokat jövendő boldogulásunk és dicsőségünk eleven vágya lelkünkben felfakasztja. Senkit se ismerek történelmünk alakjai közt se holtat, se elevent, a ki engem e téren buzgóságban felülmulhatott volna. Erőben, sikerben, nagyságban igen, de igyekezetben nem.
Egyéniségemnek ez a sajátsága biztositotta számomra a közfigyelmet s azt a szerény hatalmat, melyet a köztudat személyemhez kapcsolt. Közmunkás voltam tehát, mondhatnám, csak csapattiszt az események hadvonalában. Mások voltak a végzet intézői, a divatos -10- dicsőség részesei s a hangos elismerések, jutalmak és sikerek élvezői. Effélékre törekedni nem is jutott eszembe soha.
De munkáim mégis előidézhetik azt a látszatot. Ennek oka azonban egyedül csak az, hogy ez a munkám is, valamint csaknem minden irodalmi művem, sok részben emlékirat-természetü. Minden emlékirat irója, kivétel nélkül, ugy tünik az olvasó elé, mintha ő lett volna főleg az események intézője, a végzet irányzója. De ez csak látszat, ábránd és nem valóság. Egyébiránt e látszatnak s e látszat netaláni félreértésének daczára is fontos körülmények parancsolják beszédeim s közéleti kiáltványaim közzétételét. A magyar nemzetnek a boldogulásért s végzete irányzásáért folyó küzdelemben századok óta gyakran oly erőkkel kell mérkőznie, a melyek hatalmasabbak, mint ő. A tömegek s egyes nemzedékek esze pedig ingadozó s igen sokszor ott látja az igazságot, a hol a nagyobb hatalmat látja. Örök lemondásra, gyáva meghunyászkodásra vezetne, ha a tömegek és nemzedékek eszének helyesebb irányzására nem törekednénk. Műveimnek főczélja tehát bebizonyitani, hogy a magyar nemzetnek igazsága akkor is megvan s akkor is tökéletes, a mikor annak a hatalomnak ereje, mely őt megbénitani törekszik, időnként nagyobb, mint az ő ereje.
(A nemzeti követelések. – Minő pártközi helyzetet talált gróf Khuen-Héderváry? – Kossuth és pártja leszerel. – Pap Zoltán felszólalása. – Tizezer koronát letesz a ház asztalára. – A vesztegetési kisérlet története. – A vesztegetés erkölcsi és politikai természete. – Tóth János inditványa a vizsgálat tárgyában. – A kormányelnök hozzájárul.)
1903. évi junius hó végén vállalkozott gróf Khuen-Héderváry Károly a kormányelnökségre. A politikai helyzet zavaros volt s minden irányban bizonytalan. Sok jelenség azt bizonyitotta, hogy az uj kormányelnök kormányzása nem lesz se nyugodt, se sikeres, se hosszu.
Széll Kálmán bukásával nem csillapodott a nemzet vágya és törekvése a jogos nemzeti követelések érvényesitésére. Az udvar és az uj kormány is ridegen és változatlanul megállt terve mellett: fölemelni a hadsereg létszámát s ehhez képest sulyos áldozatot követelni a nemzettől s elviselhetetlen ujabb pénzügyi terheket rakni vállaira. E tervet sikerre juttatni nem engedhette simán a törvényhozó testület, ha gyáva és áruló nem akart lenni. Az enyhitést és ellenértéket -12- nyujtó nemzeti követelésekhez annál inkább kellett ragaszkodnia. Hiszen nem voltak ezek se ujak, se mértéktelenek; sőt nagyon is szerények. Az összes hadseregnek abban a részében, a mely magyar hadsereg, magyar legyen a tisztikar, a czimer s minden hadijelvény, a vezénylő és szolgálati nyelv s a magyar katona büntető perében a tárgyalás és itélet nyelve. Ebből álltak az épen napirenden levő nemzeti követelések. E miatt folyt fél esztendő óta a képviselőház élénk tanácskozása, a melyet a kormánypárt obstrukcziónak nevezett. E miatt bukott meg a Széll-kormány s előre lehetett látni, e miatt nem lesz nyugalmas Khuen-Héderváry kormányzása se.
Gróf Khuen-Héderváry maga is érezte, hogy helyzete nem könnyü. Egyéni természete szelid, modora sima, az emberekkel való érintkezése szerény és kellemes. Bizott ebben, de a közéleti bölcsesség is azt javalta, hogy az ellenzék befolyásos elemeivel előre is érintkezzék s azok jóindulatát megnyerni vagy legalább harczos hevét lehüteni törekedjék. Az Apponyi-féle nemzeti-párt már akkor mint ellenzék nem volt meg. Beleolvadt Széll alatt a kormánypártba. Ezzel hát nem volt baj. Nem volt a néppárttal se, a melyben ugyis erős hajlandóság volt már kezdettől fogva az udvarral lehetőleg jó viszonyban lenni. A függetlenségi pártnak Ugron–Holló árnyalata nem állott sok tagból s e miatt állandóan veszélyes nem lehetett. De nem is akart a nemzeti követelésektől elállani. Vele értettem egyet magam is s ama nehány függetlenségi -13- barátom, a ki velem együtt pártköri köteléken kivül állott.
Khuen-Héderváry gróf ily viszonyok közt igen fontosnak tartotta a függetlenségi pártnak Kossuth Ferencz-féle árnyalatával jutni egyetértésre. Ez sikerült is egyelőre. Ezzel az ellenzéknek nem ugyan legtevékenyebb, de szám szerint a legnagyobb része hajlandó lett volna a békésebb törvényhozási tanácskozásokra.
Egyéniségénél fogva Kossuth sokkal jobban szereti a békességes állapotot, mint a harcziasat. A Széll-kormánynyal ismételve békés megállapodásra jutott. Az 1899-ik év elején is, hogy a Széll-kormánynak nyugodt és állandó helyzet biztosittassék s az 1902-ik év végén is, hogy a Nessi-ügyben fölmerült katonai kérdések heves vitatása lekerüljön a napirendről. Egyik megállapodásnál se jutott a nemzet semmi észrevehető vivmányhoz, holott ellenkezőleg az volt az általános nézet, hogy a kormánynyal létrejött békés megállapodás a bécsi udvari törekvéseknek válik előnyükre. A közvélemény ez okból «leszerelés»-nek nevezte minden alkalommal az ily megegyezéseket.
Ez időben Kossuth Ferencz mellett ott volt a függetlenségi pártnak nyolcz–tiz férfiuból álló vezető bizottsága. A pártvezérség ugyan külsőleg Kossuth kezében volt, de annak irányát és tartalmát természetesen Kossuthtal egyetértőleg a bizottság határozta meg. Khuen-Héderváry gróf tehát nemcsak Kossuth Ferenczczel, hanem egyuttal s együttesen a bizottsággal is tárgyalt s jutott békés megállapodásra. -14-
Ellenzéki körökben kedvezőtlen vélekedés, sőt keserüség támadt. Ujabb leszerelésről beszélt mindenki. A párt zöme általános értekezleten nem is helyeselte Kossuth cselekményét. Kossuth lemondott pártja elnökségéről. A pártban szakadás kezdett támadni. Kossuth mellett megmaradt a pártnak egyik része, de a nagyobb rész uj elnök választása mellett külön alakulásra törekedett. Azonban mind a két rész buzgón munkált azon, hogy a szakadást, ha lehet, elkerüljék s Kossuthot, ha lehet, az egész párt elnökségére ujra megnyerjék.
Mig a legnagyobb számu ellenzék kebelében ezek történtek s a zürzavar folyton nőtt: azalatt a képviselőházban igen élénk vita folyt az egész julius hónapon keresztül Khuen-Héderváry gróf kormányprogrammja fölött, melylyel a miniszterelnöki széket elfoglalta. A vitában ismételten részt vettem magam is s egyik leghatásosabb beszédemet julius 1-én a vita folyamán tartottam.
A vita egészben véve heteken át fölötte éles s pillanatonként heves volt. Élesitette a függetlenségi pártban folyton lobogó forrongás. A vitát az ellenzék különböző árnyalatai közt vitarendező bizottság vezette. Gyakran izgatottak voltak az emberek s a kormánypárt és az ellenzék közt rideg és gyülölködő kezdett lenni a nyilvános érintkezés. Annyira ugyan nem, mint később, gróf Tisza István kormányzata alatt, de azért sok jelenségből ugy látszott, mintha a képviselőház egyik legridegebb ugynevezett obstrukcziós állapotába esett volna bele. -15-
Ilyen volt a hangulat, a mikor julius 29-én szólásra jelentkezett Pap Zoltán függetlenségi párti képviselő s nehány előző mondat után letett a képviselőház asztalára bankjegyekben tizezer koronát s azután mondta el szakadozottan, közbevetett kérdések által zavarva, hogy őt e pénzzel egy volt képviselő meg akarta vesztegetni; e pénzt azért adta neki, hogy ma ne tartson beszédet s a vita tartamára utazzék el vidékre; távozásának minden napjára jelentékeny összeget kap, később is javadalomban részesül s az a hatalmas ur, a ki a pénzt szolgáltatja, később is segiti minden dolgában. Az összeg ugyan, a mit kapott, tizenkétezer korona volt, de az átadó nyomban visszavett tőle közbenjárói jutalékként kétezer koronát. Ime ezt bejelenti a háznak s a nála maradt tizezer koronát azért tette le a ház asztalára, határozzon bölcsessége szerint s tegyen a pénzzel, a mit jónak lát.
A képviselőház elképedve hallotta e leleplezést. Leirhatatlan megütközés s a sulyos megbotránkozás ült ki az arczokra. Az ellenzék sok tagja dühös haraggal tört ki, haragos kiáltások röpködtek a kormány és pártja felé. De a kormánypártot is sulyosan lepte meg az esemény. Nem egy képviselőnek ötlött elméjébe ott is az a veszedelmes gondolat, hátha csakugyan a kormány valamelyik tagja áll a vesztegető háta mögött, vagy ha nem áll is, hátha elhitetik azt a közönséggel s hátha utóbb is a nemzet nagy rétegei elhiszik ezt! Voltak azonban a kormánypárton olyanok is, a kik az egész vesztegetési dolgot az -16- ellenzék cselvetésének gondolták és szinte óhajtották volna, hogy ezt fegyverül az ellenzék ellen s különösen Pap Zoltán egyénisége ellen használhassák föl.
Az ellenzék méltatlankodása, sőt haragos kitörése is teljesen indokolt volt. Hiszen, hogy valaki az ellenzék tagjait készpénznek vesztegető összegként való kézbeli átadásával birja arra, hogy törvényhozói és hazafiui kötelességüket gyalázatos árulással megszegjék s lelkiismeretök áruba bocsátásával mint nyilt ellenzékek titkon vagy nyilván a kormány és az udvar terveit támogassák: ehhez mindenekelőtt az a föltevés kell, annak a gondolatnak kell megalakulni, hogy a magyar nemzeti ellenzék vagy legalább sok férfia megvásárolható. De ha ily irtózatos gondolat élhet valamelyik kormányban, vagy pártjának több tagjában, mivé lesz akkor a nemzeti ellenzék becsülete? S mi lesz a nemzet jövőjéből, ha törvényalkotásra s jogainak és érdekeinek megvédelmezésére hivatott képviselői hitvány alkutárgyak? S maga az annyiszor s oly keserüen csalódott nép is miként ragaszkodhatik hiven oly alkotmányhoz, mely nem férfiakat s nem elvnek és jellemnek elszánt hiveit juttatja a nemzetnek törvényhozó nagy tanácsába, hanem elvek és jellemek kufárait, dicső közéleti elvek álnok hirdetőit s a mellett számitó gazembereket?
Rettenetes az a tájkép, melyre Pap Zoltán felszólalása a villám gyors világával szempillantás alatt rámutatott.
Pap Zoltán után Lovászy Márton függetlenségi képviselő szólalt fel, az ellenzéki irányu »Magyarország« -17- czimü napilap felelős szerkesztője, a mely lap éppen az időben hatalmas erélylyel sürgette a nemzeti követelések teljesitését s elmondta, hogy az ő lapjánál is megjelent valami Singer Arthur nevü hirlapiró, egy német ujság szerkesztője s egyenesen és komolyan azt kérdezte, hogy a kormány javára »mennyiért szerelne le a Magyarország?« Ők nem álltak szóba ez emberrel, hanem elutasitották.
Ujabb jelenség arra, hogy nemcsak a képviselőket, hanem a lapokat is meg akarta ejteni az orv vesztegetési kisérlet.
Beszéde folyamán Pap Zoltán közelebbi részleteket is mondott. A pénzt hozzá Dienes Márton hirlapiró s rövid ideig volt ellenzéki képviselő hozta s a vesztegetési felhivást hozzá az intézte. Tegnap estennen már a bankok zárlata után készpénzt adni nem tudott, de igérete komolyságának bizonyságára átadott neki összesen tizenháromezer korona betétről szóló takarékpénztári betétkönyvet, melyeken Ritter Imre neve volt mint tulajdonosé.
A képviselők közt nyomban elterjedt valamely forrásból az a hir, hogy Ritter Imre Fiume kormányzójának, gróf Szápáry Lászlónak egyik gazdasági főtisztje. Egyidejüleg természetesen gyanu támadt, mely gróf Szápáry László közelében kereste a pénznek forráshelyét.
Tóth János ellenzéki képviselő azt inditványozta, hogy 15 tagu parlamenti bizottság alakittassék haladéktalanul az eset gyors és szigoru megvizsgálására, mert a vesztegetési vád, mint nagy erkölcsi sülyedésnek -18- jele, nemcsak az ellenzék nemzeti küzdelmét, hanem az egész törvényhozásnak munkáját képes becsületében, tisztességében, jó hirnevében befeketiteni.
Gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök Tóth János inditványához hozzájárul s maga is szükségesnek tartja a parlamenti vizsgáló bizottság kiküldését.
A vita heve azonban nem csökkent. Házszabályi és személyes kérdések merültek fel egymás után, a hogy a nagy izgalommal járó minden viharos ülésen szokott történni. Az ülés belenyult a délutánba, az estébe, az éjszakába. Háromszor is kértek és tartottak zárt ülést. Az ellenzék sehogy se akarta megengedni, hogy a legközelebbi ülésben az indemnitási törvényjavaslat tárgyalásának folytatása következzék. Zárt ülés volt délutáni négy órakor, este nyolczkor s éjjeli féltizenegy órakor. Elvégre éjfél előtt kevés idővel záródott be az ülés, a mely reggeli tiz órakor kezdődött. Az 1873-iki obstrukczió óta, tehát harminczegy év óta ez volt a képviselőháznak leghosszabb ülése. Ez is ugy ért véget, hogy az összes ellenzék megunta már a tárgytalan vitát s éjfél előtt fölkerekedett s Kölcsey himnuszának éneklése közben tömegesen kivonult a teremből.
A következő napon, julius 30-án Dienes Márton elszökött Budapestről. Berlinig, Hamburgig kisérték nyomát a hirlaptudósitók, azután eltünt szemük elől. Csakhamar bebizonyosodott, hogy Amerikába menekült.
Fontosabb körülmény ennél az, hogy általánosan elterjedt hirek szerint szökését rendőri hatóság segitette elő s szökésére 100 ezer korona segitséget nyujtottak -19- neki. Bebizonyult kétségtelenül, hogy eltávolitásánál főurak, nemzeti kaszinóbeli tagok is segédkeztek.
E körülmények gyanusak ugyan, de a kormánynak közvetlen vesztegetési ténykedését nem bizonyitják. Gróf Szápáry László, a fiumei kormányzó elég fényes, nagy és befolyásos főuri nemzetség tagja arra, hogy érdekében a legveszélyesebbé válható közvetlen tanut, Dienes Mártont, még rendőrség, még kaszinótagok s főurak is eltávolitani segitsenek.
Gróf Szápáry László ugyan julius 30-án fölkereste gróf Khuen-Héderváry kormányelnököt, könyező szemekkel érzékenyen bocsánatot kért s átnyujtotta a fiumei kormányzóságról való lemondását. A kormányelnök elfogadta a lemondást. Gróf Szápáry vétkességén ez után senki se kételkedett.
A parlamenti vizsgáló-bizottság tagjait julius 31-én választotta meg a képviselőház. Tagjai lettek: gróf Andrássy Gyula, Beőthy Ákos, Josipovich Géza, Nagy Ferencz, Polónyi Géza, Rohonyi Gyula, Szivák Imre és gróf Zichy János s rajtuk kivül még hét kisebb nyomatéku, halványabb tevékenységü képviselő.
Feltünt, hogy az ellenzék legbuzgóbb, legtevékenyebb s legszilárdabb tagjai közül senkit se választottak a bizottságba. Még jobban feltünt, hogy a többség nem engedte meg, hogy a vizsgáló-bizottság müködése teljesen nyilvános legyen; a közönséget onnan kizárta, kizárta még a hirlapirókat is s az ellenzék csak heves támadással tudta elérni, hogy legalább gyorsirók legyenek ott a bizottsági jegyzőkönyv számára. -20-
Szinte gyanut keltett a bizottságnak az a megállapodása, hogy bár nyilvános felhivást intézett azokhoz, a kik tanuskodni tudnak és akarnak, hogy a bizottság előtt jelenjenek meg, de egyuttal elhatározta, hogy senkit rendeletileg meg nem idéz, senki megjelenni és tanuskodni nem köteles s hitet tenni vallomására nem tartozik.
Mind e jelenségek szinte táplálták azt a gyanut, hogy a kormányban és a többségben fölülkerekedett a pártos felfogás s egyik se akar gyökeres, tiszta és szigoru megoldást, hanem megelégszenek gróf Szápárynak a fiumei kormányzóságról s talán még gróf Khuen-Hédervárynak később a kormányelnökségről való lemondásával. És csakugyan két héttel később benyujtotta lemondását gróf Khuen-Héderváry is, de a történelmi igazság kedvéért meg kell jegyeznem, egészen más és sokkal fontosabb politikai okokból.
(A vizsgálat. – Gróf Szápáry László beismerése. – Gróf Khuen-Héderváry Károly tanuvallomása. – Az én tanuskodásom. – Miként gondolkoznak a kaszinó némely köreiben. – Gróf Szápáry vétségének természete.)
A vizsgáló-bizottság rögtön megkezdte müködését. Első volt, a kit kihallgatott, Pap Zoltán. Lényeges pontokban megegyezik vallomása képviselőházi beszédével.
Gróf Szápáry Lászlóra kerül a sor. 1864-ben született, 39 éves. Nagyon megilletődött, szinte meghatott hangon beszél. Nem ül le kinálatra se, állva beszél. -21- Elővesz darab papirost s arról olvassa némileg akadozva vallomását. Igy hangzik:
»Tisztelettel tudomására hozom a t. bizottságnak, hogy a Dienes Márton által kiadott pénz tőlem származott. A részleteket alig ismerem, de nem is kivántam ismerni. Tettem ezt azért, mert azt gondoltam, azt véltem, hogy elősegitem a végzetessé válható törvényen kivüli állapot megszünését, másrészt igaz ragaszkodásból a miniszterelnök ur személye iránt. Becsületszavamat adom arra, hogy a miniszterelnök urnak e lépésemről semmiféle tudomása nem volt. Tettem azt saját egyéni akaratomból a nélkül, hogy a kormány bármit is tudott volna. – Legyen szabad sajnálatomat kifejezni a történtek fölött, főkép pedig a fölött, hogy az én hibámból a parlament méltóságán csorba esett. Uraim, egyéb jelenteni valóm nincs!«
A bizottság tagjai közül többen kérdéseket intéztek hozzá. Egyenesen megtagadta a feleletet ezekre a kérdésekre:
személyesen tárgyalt-e Dienes Mártonnal s rajta kivül még kivel?
adott-e utasitást Dienes Mártonnak, hogy kinek, melyik képviselőnek adjon mennyi pénzt s mi czélra?
mi inditotta arra a föltevésre, hogy egyes képviselők megvesztegethetők?
emlitett-e más képviselőt is Dienes Márton, a kinek pénzt adott Pap Zoltánon kivül?
mikor, hol, ki által, mily körülmények közt ismerkedett meg Dienes Mártonnal? -22-
E kérdésekre megtagadta a feleletet. Okát is adta, miért tagadta meg. Ha volt is más ügynök még Dienes Mártonon kivül s ha több képviselő neve, mint olyan, a ki megvesztegethető, szóba jött is, de ő nem biztos ebben, sőt éppen semmit se tud arról, hogy azok megvesztegethetők, tehát ha nevüket emlitené, már ezzel gyanusitaná őket, azt pedig nem tartja korrekt dolognak, hogy ártatlanok jellemében igazságtalanul gázoljon. Ő csak azt tartja helyesnek, hogy a közvetlen fő cselekvőket állitsa a bizottság elé s ezt ime megtette, a mikor ő maga ide állott s Dienes Mártont megnevezte.
Hozzá intézett kérdésekre még kijelentette, hogy a pénz, a melyet a megvesztegetésre forditott, a saját pénze s nem is gondolt arra, hogy azt valaki valaha megtéritse. Ezt nem is reméli jövőre sem.
A kormányelnök gróf Khuen-Héderváry augusztus 3-án szintén jelentkezett önkényt a bizottság előtt azzal, hogy kérdésekre nyilatkozni akar, minthogy ő is teljes világosságot akar az ügyben s következőt mondja:
Őt bizonyára azért hozták szóba a vesztegetési ügygyel kapcsolatban, mert gróf Szápáry László is, mint fiumei kormányzó, a kormány tagja s mert ő vele bizonyos személyes viszonyban van. De ő se befolyást nem gyakorolt, se föl nem hatalmazta, se föl nem jogositotta semmiképen, hogy azt cselekedje, a mit cselekedett.
Ő Szápáry gróf szerencsétlen lépéséről csak akkor értesült, a mikor az ügy a parlamentben szóba jött. Aznap délután Sélley miniszteri tanácsos jelentette -23- neki, hogy Szápáry személyesen volt nála villájában, nagy izgatottan bevallott előtte mindent s egyuttal arra kérte, adja át izenetét a kormányelnöknek, a mely abból áll, hogy ő szánja-bánja tettét, a kormányzóságról rögtön lemond s mindent megtesz, a mi tőle telik, hogy a dolgot jóvá tegye. És csakugyan még az éjjel, a képviselőház éjjeli ülése alatt irásban Sélleytől hozzá küldte lemondását, kérte fölmentetését a kormányzói állás alól s egyben szóval azt izente, hogy személyesen nem mer szemei elé kerülni.
Másnap azonban, julius 30-án mégis kérte izenetileg, hogy fogadná személyesen. A kormányelnök a délutánt jelölte ki találkozásra a nemzeti kaszinó egyik külön szobájában, a hol a kormányelnök néhány barátja jelenlétében fogadta. Ott Szápáry gróf töredelmesen bevallotta bünét s bocsánatot kért azért, a mit cselekedett. Nagy izgatottsága, könnyei, összetört lelki állapota nagyon meghatotta a jelenvoltakat. Kinos volt a helyzet. A jelenvoltakban élénk részvét támadt s valamennyiben egyszerre az a szándék sarjadt, hogy a szerencsétlen grófot valamikép lábra kellene állitani.
A személyes viszonyt, mely köztük több év óta fennállott, igy ismertette gróf Khuen-Héderváry:
Sohase volt köztük se közéleti, se személyes benső barátság, se gyakori érintkezés. Közéleti nézeteik s törekvéseik se egyeztek sok fontos dologban. Életkoruk közt is nagy a különbség, gróf Szápáry tizenöt évvel fiatalabb, mint ő. Hanem az igaz, hogy Szápáry gróf édes apjával, a ki szintén volt fiumei kormányzó, -24- bizalmas barátságban volt. Innen következteti, miért ragaszkodott ő hozzá annyira fia. Mert nagyon ragaszkodott s mindig különös szivességet és szolgálatkészséget mutatott, noha ő nem vette igénybe. Néhányszor jelentkezett is személyesen találkozásra, hogy tanácsokat adjon, mióta ő kormányelnök. Egyszer a sajtóügy, másodszor a szoczialista kérdés rendezésének dolgában. E kettőre jól emlékezik. Valódi eredménye egyszer se volt tanácsadásainak.
Végül kijelenti, egész politikai multjában, közéleti czéljának elérésére sohase nyult olyan fegyverhez, a melyet ne igazolhatott volna. Ez a bizonysága most is, a mikor gróf Szápáry ténykedését kapcsolatba hozták az ő nevével.
A kormányelnök gróf Khuen-Héderváry után én tettem tanuvallomást a bizottság előtt. Önkényt jelentkeztem, mert a lapok közléséből láttam, hogy néhány barátom hivatkozott rám, hogy én is tudok valamit a vesztegetésről.
A vesztegetés tényéről szoros értelemben véve én nem tudtam semmit. De igenis tudtam a hozzá kapcsolodó ugyan csak mellékes, de azért fontos és érdekes körülményekről sokat s különösen jól ismertem gróf Szápáry Lászlót és Dienes Mártont is. Ez alapon, de egyuttal sok mellékes körülmény biztos ismerete alapján szilárd meggyőződés alakult bennem arra nézve, voltaképen miben áll annak a vesztegetési ügynek mivolta.
Kijelentettem e meggyőződésemet.
A vesztegetés tényének teljesen végrehajtott komoly -25- kisérletét Pap Zoltán esetében én is csak ugy láttam, mint minden más elfogulatlan mivelt ember. A főcselekvő kétségtelenül gróf Szápáry László s a bűnös kisérlet Pap Zoltán jellemének ellenállása nélkül kétségtelenül befejezett bűncselekménynyé vált volna. Nem is láttam én gróf Szápáry részére alaki mentséget semmiben.
Hanem teljes enyhitő körülményt – hogy a bűnügyi jogászok szavát alkalmazzam – igen is találtam.
Gróf Szápáry Lászlót én jóhiszemü, tisztes szándéku, eszmei gondolatokról ábrándozó, gyermekes gondolkozásu s nem erős itéletü férfiunak ismertem. Ahányszor találkoztam vele, mindig azt a benyomást tette rám, mintha még mindig kiskoru volna, ugynevezett jó fiu. De volt benne némi hiuság is, némi becsvágy a közéleti szereplések terén, némi nagyratörés az udvari, főuri és kaszinói gondolkozás korlátai közt.
Nemzetsége nagy és előkelő, sok tagja magas udvari, állami és katonai méltóságokat és tisztségeket viselt. Ilyen körben nevekedett föl ő is s ilyen körben volt serdülő korától fogva. Ennek a körnek gondolkozása befolyásolja a budapesti Nemzeti Kaszinó szellemét is, a melyben a főrendüek, a kormányzat főtisztviselői s a magasabb versenyélet, a ló, a kártya, a vadászat és kirándulások dús és gondtalan férfiai szoknak találkozni.
E társaság nagy része helytelenül, sőt mondhatni, hitványul fogta föl a parlament ugynevezett nemzeti küzdelmét. -26- Nem érzi eléggé a habsburgi elnyomatás viszásságait, az önálló állami lét biztosítására való törekvés nemessége és fontossága iránt nincs öntudatos s eléggé erős érzéke, a vergődő magyarság érzései iránt meglehetősen idegen, eszejárását megfertőzteti az udvari és osztrák észjárás, mely birálgató, fitymáló, gyakran gyülölködő a magyarság igazi törekvéseivel szemben. A parlamenti és a nemzeti ellenzék fáradalmaiban, harczaiban és buzgalmában csak oktalan akadékoskodást, csak boszantást és kellemetlenkedést lát, melynek minden áron való megszüntetése felelne meg óhajtásainak.
Kétségtelenül van gyönge jellem, gyönge egyéniség megfelelő arányban az ellenzéken is s a nagy vagyon előnyeivel az ellenzék sokkal kevésbbé rendelkezik, mint az udvari párt, mely egyuttal kormánypárt is. Az ellenzék gyöngébb elemeit fitymálják, semmi figyelemben nem részesitik, sőt erősebb elemeit is kiszoritani törekesznek a boldogulás és siker minden alkalmas teréről.
Egészen igaza van gróf Szápáry Lászlónak, ha azt mondja, hogy ebben a körben ádáz és tartós parlamenti harcz idején gyakran hangzik olyan szó, hogy az ellenzéki csőcseléket minden áron el kellene némitani s vagy kiverni, vagy megvásárolni. A lélekvásárlás talán nem is kerülne igen nagy pénzbe, hiszen elég lenne talán csak a hangosabban kiabálókat megfizetni s talán tizenöt-husz ember elnémitásával megszünnék az egész nemzeti harcz s pihenőre jutna -27- kormány és parlament. Hogy gróf Szápáry képzelgő gyermekes agyában ily gondolat támadt, azt én az ő mindennapi társaságában szinte természetesnek tartom.
Ez a gondolata valahogy kiszivárgott. Megsejtették vagy megtudták oly elemek, mint Dienes Márton, Singer német lapszerkesztő s társaik. Mind koldus, de a mellett mind tékozló, dőzsölő, könnyelmü ember. Ugy szerzi a pénzt, a hogy tudja, s szerzi, ha megszorul, a legaljasabb módon is. Köztük sok elvetemedett lélek, a kinek romlottságáról alig lehet fogalmunk. Ezek azután körülvették a gyönge itélőtehetségü, hiu főrendü urat és gazdag embert s belevonszolták abba az ocsmány sülyesztőbe, mely Pap Zoltán leleplezésével az elbámuló világ elé tárult.
Én gróf Szápáry Lászlóban nemcsak a fejevesztett embert s a vétkes főtisztviselőt láttam, hanem a szánalmas áldozatot is, a ki fosztogató szabadalmas gonosztevők cselszövevényének hálójába került, hogy őt képviselők megvásárlásának ürügyén kirabolják.
Ezt mondtam el egyebek közt a vizsgáló bizottság előtt.
Előterjesztésemnek ez csak kis része volt. Sokkal nagyobb része arról szólt, minő egyoldalu pártos szerepre használja fel a kormányhatalom a rendőrséget, ha valamely vétkes cselekményt palástolni vagy elsimitani akar. Beszédemet gyorsirók följegyezték ugyan, de át nem nézhettem s a hirlapok nagyon rosszul és hézagosan közölték. Tartalma fontos és szomorun érdekes, de gróf Szápáry cselekvényére s -28- arra a kérdésre, vajjon ebben a kormányelnököt terheli-e valami, közvetlenül nem tartozik ide. Azért mellőzöm itt.
A vizsgáló bizottság működése julius 31-től augusztus 9-ig naponként öt-hat, sőt tiz órán át is tartott. Negyvenöt tanut hallgatott ki, nem egyet többször is és azonkivül sok levél és jelentés került felolvasásra. Különösen kiterjedt a vizsgálat Dienes Márton előéletére s váratlan és gyors szökésére s arra, hogy ebben miféle szerepet játszott a rendőrség s néhány főur és kaszinótag. De kiterjedt gróf Szápáry László készpénzbeli vagyonára is és arra a sikamlós kérdésre, vajjon gróf Khuen-Héderváry kormányelnök előzetesen tudhatott-e valamit gróf Szápáry László vesztegetési tervéről és cselekményéről?
A kormányelnököt a vizsgálat folyamán fölmerült komolyabb jelenségek közül nem terhelte egy se. Jogi és köznapi nyelven mondva, tisztán került ki a hirhedett ügy egész zürzavarából.
Az állami rendőrség sulyos tévedések és mulasztások gyanuja alatt maradt, de törvénynek alaki sértése még fegyelmi vétség alakjában se bizonyult rá. Csak ügyetlenség s pártos felfogás.
Gróf Szápáry László őszinte töredelmes lélekkel magára vett minden terhet, melyet a közérdek szempontjából tehernek kell tekinteni.
Itélet nem lett a vizsgálat következése. Alkotmányunk nem ismer biróságot, a mely itélni illetékes lehetett volna. Csak gróf Szápáry Lászlót nem vonták -29- fegyelmi eljárás alá, noha ez megtörténhetett volna, minthogy köztisztviselő létére vétkes cselekményt követett el.
De hát vétkeset-e? A jogi tudomány ezt is kérdésessé teheti. Bűn és vétek csak az, a mit a büntető törvény bűnnek és véteknek jelöl meg. De a képviselők megvesztegetését nem mondja se bűnnek, se véteknek.
Politikailag undok cselekmény mindenesetre. Ámbár más alakban – fájdalom – igen gyakori.
Gróf Szápáry lemondott magas állásáról rögtön. Gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök is lemondott hamarosan, már augusztus közepe táján, de nem ez ügy miatt, hanem a parlamenti zavarok s többségének ingatagsága miatt.
A vizsgálat iratai félretétettek, irattári por lepi őket a megsemmisülésig.
* * *
Röviden vázolnom kellett az ügyet, mert beszédeimben egyszer-kétszer fölemlitem. Nyájas olvasóim értsék meg tisztán, miről volt szó.
(Gróf Khuen-Héderváry kormányzása alatt nem volt nyugalom. – A chlopyi hadiparancs. – E hadiparancs birálata. – Ő felsége magyarázata. – Barabás közbeszólása. – Viharos támadások Barabás ellen.)
A beszéd 1903. évi szeptember 29-én hangzott el a képviselőházban. Zavaros politikai viszonyok s nagy parlamenti viharok késztettek a felszólalásra. Hogy beszédem minden részét jól és tisztán megérthesse az olvasó, annak történetét s előzményeit kissé részletesen kell ismertetni.
Gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök kormánya állott az ország élén, de kormányzásának kezdete óta a nagy nemzeti kérdések tárgyalása miatt pillanatig se volt nyugalom a törvényhozási közélet mezején. A Széll-kormány alatt a katonai kérdések miatt támadt izgalom épen nem tudott s nem is akart csillapodni, az ellenzék nagy része épen nem akart a nemzeti küzdelem folytatásáról, mig küzdelme vagy -31- sikerhez nem jut vagy ereje ki nem merül, lemondani s bár a függetlenségi pártnak Kossuth-árnyalata ismételve hajlandó volt leszerelni, voltak a függetlenségi párton többen, kik az Ugron-Holló párttal összefogva, könyörtelenül folytatták a parlamenti harczot és pedig olymódon, mely pillanatonként a tervszerü obstrukczióhoz volt hasonló. Én is a küzdelem folytatását láttam szükségesnek sok okból. Ezek közé tartozott, hogy ugy az uralkodó részéről, mint az osztrák kormány s a magasabb osztrák politikai körök részéről több izben oly nyilatkozatok történtek, melyek Magyarország külön állami létét vagy semmibe se vették, vagy egyenesen megtagadni látszottak és a melyek az ugynevezett osztrák birodalmi egység és ugynevezett összállam gondolatának, tervének s visszaállitásának sikerét egyenesen számitásba vették. Az obstrukcziót nem helyeseltem, sőt utáltam, de azért, mert tiz-husz képviselő czélzatosnak látszó obstrukczió módszerével küzdött: a törvényhozó hazafias kötelességének teljesitéséről lemondani nem volt szabad s Magyarország sok oldalról megtámadott s folyton kétségbe vont alkotmányát s állami létét meg kellett védelmezni.
Ennek élénk érzete szülte e beszédet is.
A Khuen-Héderváry-kormányt egyéb különös szerencsétlenségek is megrohanták. Ilyen ama végzetes megvesztegetési kisérlet, a melyet gróf Szápáry László fiumei kormányzó julius havának második felében ellenzéki képviselők pénzen való megvásárlásával elkövetett s a mely julius 29-én pattant ki, a mikor Pap -32- Zoltán képviselő nyilt képviselőházi ülésben tizezer koronát, mint vesztegetésre forditott összeget, az eset körülményeinek előadása közben a ház asztalára letett.
Ujabb parlamenti zavarok támadtak e miatt, melyek lényegesen hozzájárultak ahhoz, hogy gróf Khuen-Héderváry Károly lemondjon kormányelnöki állásáról s vele együtt kormánya is visszavonuljon. Augusztus tizedikén jelenté be gróf Khuen-Héderváry hivatalosan a háznak, hogy a kormányról lemondott. Az uj kormányalakitás sok nehézséggel járt, sok időt is vett igénybe, az ügyek időközi intézését természetesen még gróf Khuen-Héderváry végezte.
Időközben ujabb bonyodalom támadt.
A hadsereg kérdésében folyt hosszas és heves nemzeti küzdelem izgalmat szült Ausztria kormányzó és törvényhozó s a hadsereg főbb intéző köreiben is. Attól tartottak, hogy ő felsége elvégre a béke és nyugalom kedvéért engedményekre lesz hajlandó s nemzeti követeléseink egyikét-másikát ki fogja egyenliteni. Ez okból elégedetlenség kezdett ama körökben nyilvánulni. Ily viszonyok közt határozta el ő felsége a Chlopy-i hadiparancs kibocsátását. E hadiparancs sokáig és sokszor volt a tárgyalások napirendjén, ennek közlését hát czélszerünek látom. Igy hangzik:
HADIPARANCS.
Fontos állami ügyek foglaltak el abban az időben, a melyet oly szivesen szántam volna a 7-ik és 12-ik hadtest idei hadgyakorlatainak. -33-
Helyettesitésemmel ő császári és királyi fenségét Ferencz Ferdinánd lovassági tábornok urat bizván meg, az ő tudósitásaiból állandóan értesültem a hadgyakorlat lefolyásáról és a mint vártam, megelégedésemre szolgált, hogy ő császári és királyi fenségétől mindkét hadtest és a magyar honvédség odarendelt nagyobb csapattesteinek állapotáról és műveleteiről csak dicséretet és elismerést hallottam.
Galicziában jelen lévén a nagyobb lovassági hadgyakorlatokon, ujra meggyőződhettem azoknak tanulságos tervezéséről, vezetéséről és keresztülviteléről, valamint az összes részvevő csapatok kitünő állapotáról és nagy cselekvőképességéről.
Minél biztosabban van megokolva kedvező véleményem összes fegyveres erőm minden részének katonai értékéről, odaadással teljes szolgálatkészségéről és összevágó együttműködéséről, annál inkább kell ragaszkodnom és akarok is ragaszkodni fennálló és jónak bizonyult intézményeihez.
Hadseregem – melynek szilárd szervezetét egyoldalu törekvések, félreismerésével azoknak a nagy feladatoknak, a melyeket a monarkia mindkét államterületének javára teljesiteni kell, meglazitani alkalmasak – különösen tudja meg, hogy sohasem adom föl azokat a jogokat és jogosultságokat, a melyek legfőbb hadurának biztositva vannak.
Hadseregem maradjon közös és egységes, mint a milyen; – erős hatalom az osztrák-magyar monarkia megvédésére minden ellenség ellen. -34-
Összes fegyveres erőm, esküjéhez hiven fog tovább haladni a komoly kötelességteljesités utján, áthatva az egység és az összhang ama szellemétől, mely minden nemzeti sajátosságot tisztel és minden ellentétet kiegyenlit, a mennyiben minden néptörzsnek különös jelességeit a nagy egésznek javára értékesiti.
Chlopy, 1903 szeptember 16-án.
Ferencz József s. k.
Ime a hadiparancs, mely csakugyan alkalmas arra, hogy a magyar nemzet államfentartó és faji és történelmi önérzetét mélyen sértse és alkotmánya rendithetetlenségében vetett hitét is megingassa.
Azt mondja a hadiparancs, hogy a hadsereg szilárdságát az egyoldalu törekvések alkalmasak meglazitani. Tehát egyoldalu törekvésnek s a hadsereg meglazitására vezetőnek bélyegzi azt a parlamenti küzdelmet, mely arra irányul, hogy a magyar hadseregben, mely alkotmányunk szerint csak kiegészitő, de nem beolvasztott része az egész hadseregnek, a magyar nemzeti jellem tisztikarban, nyelvben, oktatásban, jelvényekben, tehát bensőleg is, alakilag is lényegesen kidomborittassék. Ez a felfogás elvileg is, elméletileg is képtelenség, – a gyakorlatban pedig, a mint mindenki tudja, a magyarság teljes mellőzése, sőt tervszerü eltüntetése az egész hadsereg osztrákságában.
Azt is mondja a hadiparancs, hogy a hadseregnek olyan közösnek és egységesnek kell maradnia, a milyen most. Ezek a meghatározások épen nem felelnek meg -35- az 1867-iki kiegyezés világos szavainak s valóságos értelmének, de nem felelnek meg ama királyi igéreteknek sem, melyeket az év elején a Széll-kormány az uralkodó megbizásából megtett. Ehhez képest a hadiparancs felfogása ugynevezett reakczió, visszatörekvés az 1867 előtti önkényuralmi intézményekre.
Végre az egyik fősérelem abban áll, hogy a hadiparancsban a magyar állam meg sincs emlitve, a magyar nemzet pedig csak egyik néptörzs néven szerepel, mint például Ausztriának egyéb sokféle néptörzsei. Holott a magyar király nem néptörzsek fejedelme, hanem Magyarország királya, – ezt az országot pedig nem néptörzsek alapitották s tartják fenn, hanem alapitotta s ezer év óta fentartja a magyar nemzet. S ő felsége is 1867-ben nem néptörzsekkel kötött ujabb szerződést, hanem a magyar nemzettel.
A parlamentben egyéb okokból is izgalmas volt a lelkek állapota. Vizsgálat is folyt a képviselők megvesztegetésének kisérlete miatt. A Khuen-Héderváry-kabinet augusztus 10-én bejelentett lemondása miatt csak ideiglenesen s mondhatni csupán jogi felelősség alatt vezette a kormányzatot: elképzelhető, minő visszatetszést, elégedetlenséget, sőt felháborodást szült épen most a chlopy-i hadiparancs sértő szövege s nemzetünk iránt ellenséges felfogása.
A kormány is, de csakhamar a felség is szükségesnek látta, hogy a nemzetet legfelsőbb helyről jövő nyilatkozat, a hadiparancsnak valamely enyhe magyarázata megnyugtassa. S azért gróf Khuen-Héderváry -36- kormányelnök a szeptember 24-iki parlamenti ülésen a király megbizásából a következő kijelentést tette:
»Ő felsége fájdalommal és mély sajnálattal vett arról tudomást, hogy az általa kiadott hadiparancs oly felfogásokkal, félreértésekkel, sőt félremagyarázásokkal találkozott, a melyek oda konkludáltak, mintha a felséges urnak, mint a hadsereg törvény szerinti legfőbb hadurának ezen megnyilatkozása a magyar alkotmánynak vagy a magyar nemzetnek, Magyarország törvényes jogainak, a magyar államiságnak sérelmét involválná. Ez ki van zárva; ez nem történhetett meg; ez ő felségének intentiójától távol állott… és a hadiparancsnak bármely oldalról ilyen magyarázatot adni helyesen és jogosan nem szabad és nem lehet!«
Ez a királyi szó ugyan a hadiparancs egyetlen szavát vagy sértő gondolatát se változtatja meg s a magyar nemzet számára ugyan semmiféle komoly elégtételt vagy vigasztalást nem nyujt, se a jövőre nézve semmiféle kedvezményre vagy igéretre, sőt még a nemzeti törekvések megfontolására se utal: nyugodt viszonyok közt mégis alkalmas lett volna arra, hogy enyhe modorával s elégtételadásra siető készségével minden izgalmat lecsillapitson.
Azonban mindjárt a nyilatkozat felolvasásának kezdetén, mondhatni, bizonyos baleset történt.
A mint ugyanis gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök e szavakat kiejtette:
»Ő felsége fájdalommal és mély sajnálattal vett arról tudomást…« -37-
A képviselők ellenzéki oldalán a padsorból Barabás Béla függetlenségi párti képviselő hangosan felkiáltott:
»Nem hisszük! Már a királyi szónak nem hiszünk!«
E durva szóra leirhatatlan jelenet következett. A képviselők ülőhelyükből felugráltak s harsány hangon elkezdtek kiabálni s a terem közepére a függetlenségi párt felé tolongani, melynek közepette ült Barabás Béla. Sértő és meggyalázó irtózatos szavakat röpitettek feléje s pillanatonként ugy látszott, mintha testi erőszakkal is meg akarnák támadni s összetépni vagy a teremből kidobni törekednének. A kormányelnök a nagy zaj, zavar és fejetlenség miatt nem olvashatott tovább. Talán tiz perczig is eltartott a kinos jelenet. Az ellenzéket is megdöbbentette Barabás minősithetetlen kitörése, de azért eléje és körébe siettek sokan, hogy a tettleges bántalmazástól, a mitől tartani lehetett, megmentsék.
A napilapok akkori közléseiben hosszan és részletesen le van irva a kinos jelenet. De a leirásokban sok a tulzás, sok részlet el is van hallgatva, sok részlet pedig nem elég pontossággal közölve. Másként szól némileg a képviselőház naplója. Ezt hites gyorsirók jegyzik, fontosabb tünetek leirását a képviselőház elnöksége is átnézi, azután képviselőkből álló külön naplóbirálóbizottság is átvizsgálja, a mit hát a Naplóba efféle dologról beletesznek vagy benthagynak, azt igazságnak lehet és kell tekinteni.
Hogy az olvasó s kivált a jövő nemzedék a jelenetről némileg hű képet rajzolhasson lelke elé, szórul-szóra közlöm itt a Napló leirásának egy részét. -38-
Barabás Béla szavainak közlése után igy folytatja a Napló:
»(Szünni nem akaró nagy mozgás és zaj a jobboldalon és a középen. Zajos felkiáltások: Ki vele! Ki vele! Hazaáruló!)
Gróf Andrássy Tivadar: A képviselő ur már hazudott! Barabás hazug! Ki vele! (Felkiáltások a jobboldalon: Hazaáruló! Gazember!)
Perczel Dezső: Aljasság!
Rakovszky István: Hazaáruló!
Kubinyi Géza: Hazaárulónak itt nincs helye!
Gróf Andrássy Tivadar: Hazaáruló gazember!«
Igy adja elő, igy irja le a Napló a felháborodás egyik zajos jelenetét. Hangzottak e szavaknál erősebbek, durvábbak és sértőbbek is. Folytatódott a szóbeli harcz a folyosókon is és pedig nem csupán Barabás Béla ellen, hanem általánosságban az ellenzék s különösen a függetlenségi pártnak amaz árnyalata ellen, mely a nemzeti követelésekért inditott küzdelemben élénkebb részt vett. Ez inditott engem főleg beszédem tartására.
Azt vettem észre ugyanis, hogy a vesztegetési kisérlet felbukkanása óta a szabadelvü többség soraiban mindinkább szaporodtak azok a képviselők, kiknek lelkében bizalmatlan, gyanakodó, gyülölködő, ellenséges indulat kezdett támadni s naponként erősödni a függetlenségi párt harcziasabb árnyalatai ellen. Voltak heves agyak e párton is, a kik gyakran megfontolatlan szavakkal és cselekményekkel tüntek föl a parlament szinterén. Se Széll Kálmán, se utána Khuen-Héderváry gróf mint -39- pártelnök, pártvezér és kormányelnök nem tüzelte ugyan személyes és gyülölködő harczra táborát az ellenzék ellen, de akadhat s nem sokára akadt is kormányelnök s többségi pártvezér, a ki még ettől se riad vissza. S akkor kinos jelenetek s beláthatatlan zavarok szinhelyévé alacsonyodik a magyar parlament.
Ezért vettem védelmembe Barabás Bélát, természetesen a nélkül, hogy szavait és gondolatát helyeseltem volna. Az én ajkaimon és tollam hegyén is csuszott ki gyakran igen erős szó és keserü gondolat a Habsburgok ellen. Engem is gyakran felizgatott a nemzetnek közel négyszáz éves habsburgi története, de a királyság intézményét, mint az alkotmánynak s állami létünknek fontos és hatalmas részét, bántalmazni sohase láttam czélszerünek. Erre most még nagy szüksége van nemzetünknek, valamint arra is, hogy annak tekintélye sérthetetlen épségben álljon a világ előtt.
A vihar egyébiránt gyorsan lecsillapodott s az esetnek semmi sulyos következése nem lett. Néhány napig nem volt ülés s a szeptember 29-iki ülésen napirend előtt fölszólalt Barabás Béla s mentségül és kérlelésül előadta, hogy ő a legnagyobb foku lelki izgalomban tévedésből mondta: nem hiszünk a királyi szónak. Ezt akarta mondani: »nem hisszük, hogy a király szava«.
Barabás Béla érdekes közéleti egyéniség volt akkor, de se oly komolynak, se oly fontosnak nem tartották a pártok, hogy szavait tovább üzték-füzték volna. Az alaki mentségben megnyugodtak.
Beszédemet nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta -40- a képviselőház s végén a Napló szerint nagy tetszéssel jutalmazta.
Beszédem után a többség soraiból a kormánypártból fölállt gróf Andrássy Gyula s ezt a határozati javaslatot terjesztette elő:
»A Ház a miniszterelnöknek a korona nevében tett fentebbi kijelentését tudomásul veszi és ez ügyben további eljárást nem tart szükségesnek.«
A chlopy-i hadiparancsról azonban sok szó esett még a magyar parlamentben a nemsokára alakult gróf Tisza István kormány alatt is. Főleg azért, mert az osztrák államférfiak se hagyták nyugodni e kérdést.
Körber az osztrák kormányelnök az osztrák birodalmi tanácsban 1903. évi szeptember 23-án igy nyilatkozott:
»Fölhatalmaztattunk annak a birodalmi tanács előtt való határozott hangoztatására, hogy a hadsereg minden kérdésében Ausztria törvényes befolyása tényleg megóvatik… A döntés már megtörtént; a legfőbb hadurnak akarata az, hogy az osztrák-magyar monarkia hadserege olyan maradjon, a milyen most. Közös és egységes.«
Igy beszélt a közös hadügyminiszter s igy az osztrák Urak-házának több szónoka, a kik közül nem egy jogkörén és illetékességén kirugaszkodva, Magyarország állami belügyét is birálatának körébe bevonszolta.
Mindez intés akart lenni és czélzatos beavatkozás ellenünk, nehogy a magyarok azt higyjék, hogy a hadsereg kérdésében valaha nemzeti törekvéseik sikerre jutnak.
A beszéd itt következik: -41-
(Ausztriában sulyos támadásokat intéznek Magyarország önálló állami léte ellen s a többség mégis a magyar nemzeti ellenzéket támadja szenvedélyesen. – Mit mondott Deák 1861-ben a királyról? – Mi a Hadur? – A kolozsvári Nessi-ügy a zavarok kezdete. – A kormány igéretei üres hitegetések. – A többség nem teljesiti kötelességét.)
T. Képviselőház! Lehető röviden és higgadtan akarok a fennforgó kérdésekhez szólani, de mielőtt azt tenném, a legközelebb mult ülés némely jelenetére kell visszatérnem.
A legközelebb mult országos ülésen a parlament többségének részéről valóságos szenvedélyes kitörésnek voltunk itt tanui, sőt nemcsak tanui, hanem részesei, tárgyai is. Ezt én akkor se értettem, de most, miután néhány nap eltelt és tünődtem felette, még kevésbbé értem. Sértésre sértés szokott lenni a felelet. De mi a helyzet most, a melyben nekünk sértést kell, fájdalom, tapasztalnunk és eltűrnünk? A felelet az, hogy Ausztriának legmagasabb és magas politikai körei egyenes, bevallott sulyos támadásokat intéznek egyik napról a másikra Magyarország önállása, alkotmánya és nemzeti léte ellen.
A mikor ez a nyilt sértés, melynek valóságát önök is beismerik, melynek valóságát nem tagadja senki, melylyel az osztrákok még dicsekszenek is (Ugy van! a szélsőbaloldalon), mikor ez a sértés oly nyilvánvaló, nagy és érzékeny, akkor a többség szenvedélyes kitörésekre -42- ragadtatja magát, de ki ellen, mi ellen? Azok ellen, a kik sértik a nemzet alkotmányát? Nem, hanem az ellen a párt és annak férfiai ellen, a kik védelmezik a nemzet jogait, becsületét és érdekeit. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez történt a legközelebb mult ülésen. Már most – bocsánatot kérek, ha fejtegetem ezt a tárgyat – ha azok, a kiknek mi törekszünk jobb belátást nyujtani, sőt jobb belátást rájuk erőszakolni, ha másként nem lehet, ha azok látják ezt a jelenetet a magyar törvényhozásban, micsoda következtetést vonnak le abból? Azt a következtetést, a melyet józan észszel levonhatnak és a mely nem egyéb, mint hogy ők, amaz osztrák hatalmi körök, azt a sértő hadjáratot ellenünk tovább is folytathatják. (Igaz! Ugy van!)
Kubik Béla: A többség támogatásával.
Vészi József: Meg is tették az urakházában!
Mert a magyar törvényhozás többségéről – lehet, hogy hamis – nem helyes és téves alapon azt vélhetik, hogy a legjobb szövetségeseket találták benne erre a sértő hadjáratra. (Igaz! Ugy van!)
Felhozták önök, felhozták lapjaik, hogy a király személye ellen történt sértés. Bocsánatot kérek, ha a király személyét és egyéniségét sértené valaki ok nélkül, higgadt vérrel, akkor nemcsak önök feladata volna a király személyét és egyéniségét megvédelmezni. Ott lennénk akkor mi is! (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Hanem a királyról, mint államfőről, mint államférfiuról beszélni, nem példátlan dolog, bármint őrködjék -43- is az elnöki tekintély ebben a kérdésben. Hivatkozhatom e tekintetben olyan előzetes esetre, a mely e parlamentben történt és a mely előtt talán önök is kénytelenek lesznek meghajolni akarva, nem akarva. (Halljuk! Halljuk!)
Nem kisebb ember volt, mint Deák Ferencz, a ki 1861 junius 12-ikén szóról-szóra ezt mondta az országgyülésen: »nézetem szerint legnagyobb bajunk épen az, hogy maga ő Felsége nem tudja gyakran, mit kelljen cselekednie az alkotmányosság és törvényesség teljes, tökéletes visszaállitására«. (Derültség és zaj jobbfelől.)
Bocsánatot kérek, ezt Deák Ferencz mondta ő Felségéről 1861 junius 12-ikén. Már most hasonlitsuk csak ezt össze azzal a szóval, a melyet Barabás Béla képviselőtársam ejtett ki, nagyon gyenge másolat erről. (Élénk mozgás és zaj jobbfelől. Halljuk! Halljuk!)
Örülnöm kell, t. Ház, ennek a kétkedésnek, mert rákényszerit arra, hogy további bizonyitásokba bocsátkozzam. (Halljuk! Halljuk!)
A mi Barabás Béla t. képviselőtársam ajkán kicsuszott, olyan mondás, a mely, fájdalom, 375 esztendő óta mindig igaz, ha ki nem mondjuk is. (Mozgás jobbfelől). Olyan mondás, a melyet a nemzetnek igaz hazafiai ugy a multban, mint a jelenben…
Gróf Tisza István: A jelenben is?
… mindig éreztek és fájdalom, olyan idők mutatkoznak, hogy a közel jövőben is mindenkinek éreznie kell és igazságnak kell tartania. El van -44- intézve ez a dolog alakilag. De vajjon, ha mi azt mondanók, hogy a Chlopyban kibocsátott királyi szóban nem hiszünk, nem megtisztelnők-e ezzel igazán a magyar királyt? (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Mert én magam, akármi következzék is, bár semmi tragikum nem fog következni, a chlopy-i királyi szónak nem hiszek, azt valónak el nem fogadom, a magyar közjog és a magyar hazafiság alapján. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)
Mi történt ugyanis most az utóbbi időben? Ugy a chlopy-i nyilt parancs, mint az a manifesztum, a mely legfelsőbb királyi aláirással Magyarország volt és lehető miniszterelnökéhez intéztetett, az a királyi szó, vagy az a legfőbb fejedelmi szó, mert hiszen magyar királyi szónak a chlopy-i parancsot el sem fogadhatjuk, az a fejedelmi szó mereven, a maga ősi történelmi nyerseségében a birodalmi egység álláspontján áll, a birodalmi egység álláspontjáról Magyarország ellen, a magyar országgyülésen nyilvánuló nemzeti törekvések ellen nyilvánul, e nemzeti törekvések elé áttörhetetlen falat akar állitani, átléphetetlen gátat akar emelni, még pedig a birodalom egységének érinthetetlen, szent és sérthetetlen intézményében. Ez sem több, sem kevesebb. Igy magyarázta ezt Ausztria miniszterelnöke is az osztrák törvényhozásban.
Báró Kaas Ivor: Tegnap ujra!
De nemcsak miniszterelnöke, hanem az osztrák törvényhozás jelentősebb államférfiai is, az osztrák parlamentnek és az urakházának kiváló politikusai, Ausztria legmagasabb -45- állami méltóságainak viselői mind igy magyarázták azt.
Ivánka Oszkár: Majd megfelel reá a magyar miniszterelnök!
Magyar miniszterium? Hol van az? Tessék megmutatni! (Derültség, zaj. Elnök csenget.) Néhány jámbor jó hazafit látok ugyan a miniszteri székeken, kormányt azonban, a mely Magyarország hatalmát képviseli, a magyar nemzet törekvéseit és érzelmeit megvédelmezni tudja vagy azt megvédelmezni akarná, én nem látok. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.)
Már most a birodalmi egység alapjára helyezkedett a fejedelem, a ki egyuttal magyar király is és az általunk ugynevezett »rég elmult birodalmi egység« alapjára, fundamentumára helyezkedett Ausztria törvényhozása is.
A mi az ő tényük, az az ő tényük, annak a birálatába bele nem bocsátkozhatunk, de én valami nagyon mélyen, részletesen belebocsátkozni nem is akarok, mert a hogy én meg nem engedem, hogy Ausztria országgyülése a mi dolgaink felett tárgyaljon, ugy nem akarok én az ő dolgaik felett tárgyalni. Ausztria törvényhozását feleletre nem vonhatjuk, az osztrák császárt feleletre nem vonhatjuk, a legfőbb hadurat sem vonhatjuk feleletre, a mely egyébiránt olyan képzeleti állami intézmény, a melyet mi sem nem ismerünk, sem életmüködését tekintve, nyugodtan el nem fogadhatunk.
Rákosi Viktor: Csak Zalán futásából és Ipolyi mitologiájából ismerjük! -46-
Ezt a mi képzelődő költőink találták ki valamikor, Ausztria aztán a szót megtanulta és csinált a repülő szóból először eszmét, az eszméből propagandát, a propagandából intézményt és az intézményből Magyarország alkotmányának valóságos megsemmisitését. (Ugy van! a szélsőbaloldalon!) Feleletre nem vonhatjuk, én tehát valami részletes birálatába annak a chlopy-i rendeletnek nem bocsátkozom, hanem fölvetem azt a kérdést, hogy miképen jutottunk mi el Chlopyhoz? (Derültség.) És mikor ezt a szerencsétlen, ezt a kálvária-utat rajzolom le, a mely minket Chlopyhoz vezetett, akkor alkotmányos jogomban vagyok, mert akkor a magyar kormánynak és – bocsássanak meg önök – a magyar parlament többségének eljárását fogom itt ismertetni. (Halljuk! Halljuk!) Mert annyi előttem bizonyos, hogy Chlopyhoz is az engedelmet a mi parlamentünk többsége, a mi kormányunk adta meg. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
Hogy jutottunk mi a mai helyzethez? Lássuk csak, mert ebből nagyon sok tanulságot lehet vonni arra nézve, hogy mit csináltunk és arra nézve, hogy legközelebb mit fogunk csinálni. Nemzeti ünnepet tartottunk (Mozgás jobbfelől) és itt ne méltóztassanak előre feltenni magukban, hogy talán unni fogják magukat, mert rövid leszek, – nemzeti ünnepet tartottunk Kolozsvárott; olyan királyunk emlékét dicsőitettük ott, a ki nem is tartozott a ma uralkodó családhoz. Szobrot emeltünk neki a nemzet pénzéből és lelkesedéséből. És ennél a nemzeti ünnepélynél egyik magyar képviselő polgári -47- ruhában az ott jelenlévő közönséggel együtt azt énekelte, hogy »Isten áldd meg a magyart«. Erről a képviselőről Magyarország katonai kormánya felfedezte, hogy tartalékos tiszt. Ezt a képviselőt tehát – mondják – ezért törvényszék elé akarták állitani és a hadsereg, a honvédség kötelékéből becstelenül elkergetni. (Mozgás jobbfelől.)
Pap Zoltán: Elhisszük, hogy ez fáj önöknek!
Olay Lajos: Szégyen, gyalázata ez a magyar parlamentnek!
Bocsánatot kérek, a megtörtént dolgot önök sem elnevetni, sem elvitatni nem tudják, még leszavazni sem. Ez megtörtént dolog. (Zaj a jobboldalon.)
Ha akkor az országnak tisztelt kormánya és a parlamentnek t. többsége a nemzet érzelmeinek tiszteletét a legelemibb erélylyel megköveteli, ha megáll a mellett, hogy nem engedi ennek az esetnek katonai törvényszék elé való hurczolását, hát akkor az állapot, a mely ebben a parlamentben 8–9 hónap óta folyik, meg sem kezdődött volna.
Hanem mikor azt láttuk, mikor a nemzet, mely érzelmeiben és törekvéseiben mögöttünk áll, látta azt, hogy a legegyszerübb, a legközvetlenebb, a legszentebb nemzeti érzés megnyilatkozásában országgyülési képviselőt büntetnek, zaklatnak, zavarnak ily módon és teszik ezt alkotmányosan elismert hatóságok, kormányok, hadügyi vezetések, honvédelmi miniszterek és a hadseregi törvényszék, mikor mi ezt láttuk, akkor azt mondtuk: mit, hát ennek a nemzetnek -48- érzését, törekvéseit, önérzetét, multját, jövőjét annyiba se veszik a most fennálló, az alkotmány által elismert és biztositott állami és hadi intézmények, hogy ilyen durva, ilyen borzasztó sértéssel szemben megőriznék a nemzet érdekét és becsületét? Akkor azt mondtuk magunkban: ezzel a kormánynyal és katonai uralommal szemben pedig visszavonulunk a mi alkotmányos jogaink megrendithetetlen fundamentumára és ezen fundamentumon ennek a kormánynak mi ujonczot többé nem adunk mindaddig, a mig a nemzet megsértett érdekei és megsértett érzelmei orvoslást nem találnak. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.)
Pap Zoltán: Most sem fogunk adni!
Kis dologról volt akkor szó a nagy egész szempontjából. Teljesitette-e a kormány és a többség a maga kötelességét, a mely a legkisebb, legelemibb és a mellett szép kötelesség? Nem teljesitette! Hallgatott és hagyott minket küzködni a nemzet önérzetének és becsületének védelmében. Sőt nemcsak hagyott, hanem ellenünk dolgozott, legalább a kormány mindenesetre.
Igy kezdődött az a történet, a melynek ma közepén vagyunk és a mely innen-onnan 9–10 hónap óta folyik.
Tovább megyek. A kormány ezen esztendőnek január vagy február hónapjában bizonyos nagy engedményekkel állott elő, volt azok között katonai perrendtartás, a czimereknek – nem tudom én – miféle kijavitása, a katonai oktatásba a magyarságnak egy kis százalékkal -49- nagyobb arányban való behozatala, a magyar honosságu tiszteknek a magyar ezredekhez való visszahelyezése stb. Ilyen igéretekkel állott elő a kormány és azokat engedményeknek nevezte. Én akkor sem hittem ezekben; ki is jelentettem itt a Házban a volt miniszterelnök urnak, hogy őt ezen igéretei alól felmentem, mert azok közül egy sem fog teljesülni. És, t. képviselőház, azóta tiz hónap mult el. Kérdem: teljesült-e egy is ezek közül? (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Tett-e komolyan kisérletet a kormány vagy a többség arra nézve, hogy azok közül, a miket a kormány az uralkodó nevében itt az országgyülésen nyiltan megigért, valami teljesedésbe menjen? (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem!) Hiszen tiz hónap telt el azóta! Pedig, t. képviselőház, ez is királyi szó volt, felelős miniszterium által ünnepélyesen kijelentve. Hát történt valami? Nem történt semmi.
Ebből mi, fájdalom, alaposan következtethettük azt, a mi e nemzettel századok óta százszor megtörtént, hogy t. i. az időleges bajok időleges elháritására tesznek ugyan igéreteket a trón közeléből, de azon elszánt elhatározással, hogy azok, ha a nemzet érdekében vannak, meg nem tartatnak. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Nemcsak hittem ezt, hanem itt a Házban ki is jelentettem, hogy ez igy fog történni; és igy is történt.
Már most, t. képviselőház, mikor én a kormány mulasztásáról és a többség hibás politikájáról beszélek, lehetetlen fel nem tennem azt a kérdést, hogy ebben -50- a helyzetben – a mikor a régi kormány elment és utána jött másik, természetesen még az elsőnél is rosszabb kormány, (Derültség.) és a mikor belejutottunk abba a helyzetbe, hogy nincs is kormányunk, a királyi szó mellett nincs felelős miniszterium, a mikor az ország ügyeivel nem törődnek a miniszter urak, mert nem tudják, hogy ma vagy holnap lesznek-e még miniszter urak, – mondom, t. képviselőház, ebben a helyzetben fel kell vetnem azt a kérdést, hogy tiz hónap óta mit csinált a t. többség? Mit csinált? Mert ahhoz a helyzethez, a melyben vagyunk, hozzászólt az ellenzék, hozzászóltak az ország törvényhatóságai, nap-nap után hozzászólt a sajtó, mindenkinek volt nézete, törekvése, megállapodása; ellenben a t. többség tiz hónap óta mit csinált?
Pichler Győző: Veszekedett, hogy ki legyen a jegyző. (Élénk derültség.)
Kérdem, t. képviselőház, mit csinált a többség, az országgyülésnek az a pártja, a mely mégis első sorban felelős mindazért, a mi történik, mindazért, a mit e nemzet javára vagy ellenére intéznek és a mely felelős a mulasztásokért is? Folytonosan azt mondották, hogy programmon és megállapodáson dolgoznak.
Báró Kaas Ivor: Hieronymi, Tisza, Andrássy! A nagy szónokok a katonai vitában!
Én is figyelemmel kisértem a többség magatartását, összejött a többség nagyon gyakran értekezletre; legutóbb, talán tegnap is tartott értekezletet, ha igaz, mert én már most a többség szavának sem -51- hiszek. És mit csinált a többség ezen értekezleten? Roppant gonddal, államférfiui bölcseséggel mindig a felett tanakodott, hogy mit türjön el továbbra is, és hogy mit ne csináljon; mert hogy mit csináljon azokkal az u. n. áramlatokkal szemben, akár innen jönnek, akár Chlopyból, arról még eddig a többség nem határozott, abban meg nem állapodott soha, vagy ha megállapodott, azt gondosan eltitkolta a nemzet előtt. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Már most a többség ma is ott van. Tegnap, ugy olvasom a hirlapokból, kiküldött nagybizottságot, hogy az jelöljön ki kisbizottságot, (Derültség a szélsőbaloldalon) az a kis bizottság tanácskozzék a felett, hogy minő javaslatot készitsen a többség számára; de hogy mikor lesz ebből valóság, mikor lesz ebből programm, mikor lesz többségi megállapodás, mikor lesz nemzeti- vagy kormányprogramm, arról még tegnap semmit se tudtak. Mikor a nemzet azt látja, hogy jogainak, érdekeinek és becsületének nagy kincse ilyen bölcs kezekbe van letéve, (Élénk derültség a szélsőbaloldalon), a mely kezek meg nem mozdulnak semmi irányban, a mely kezek csak arra intenek gondosan: türjetek, türjetek és megint csak türjetek, nézzetek el, hallgassatok el mindent, akárhonnan jön, akár Chlopyból, akár a Reichsratból; mikor a nemzet ezt látja: nem tartják-e önök egészen természetesnek, az emberi természetnek és a nemzetek lélektanának összes ösztöneiből nem látják-e jogosultnak, hogy a nemzet törvényhatóságai azt mondják: Ilyen kormány kezébe adót nem adunk, ujonczot nem -52- szavazunk meg!? (Élénk tetszés, helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)
Ezt a nemzetet az élő nemzetek minden becsüléséből ki kellene zárni, ha a nemzet, a mikor tiz hónap óta látja, hogy a kormánynak és a többségnek ilyen a magaviselete, ilyen módon nem adna hangot tiltakozásának és ellenzésének. Azonban a nemzet rögtön jóváteheti azt, a mi látszólag az országnak, az államnak érdeke ellen van, rögtön kész is, hajlandó is jóvátenni, mert hazafiság vezeti őt.
De hiszen nemcsak a nemzet vont le következtetést a kormányoknak és a többségnek a magaviseletéből, hanem következtetést vontak le a magyar nemzet önállóságának öröklött ellenségei is. Következtetéseket vontak le a birodalmi egységnek régóta szunnyadó, de egészen el nem aludt hivei. S azok a következtetések Chlopyhoz vezettek és a birodalmi tanács tárgyalásaihoz. Azok a következtetések abból indultak ki, hogy: nini, hát hiszen mi akármit követelünk, akármit mondunk, akármit cselekszünk vagy nem cselekszünk, a magyar kormány és a magyar parlament többsége eltür mindent, fel nem támad semmi ellen, még csak tiltakozó szava sincsen senkinek a pártban. Ezzel a nemzettel tehetünk mindent, mert törvényhozása eltür mindent. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez a chlopy-i hadiparancsnak az eredete. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A szándék megvolt rá odafenn, az engedelmet megadta rá a magyar kormány és a magyar törvényhozás. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) -53-
(A nagy egész. – A kényszeritett birodalmi egység. – Deák nézete. – A többség mulasztása a bajok főoka. – A hadseregnek németesitése és osztrák császárositása 36 év óta erősebben folyik, mint azelőtt.)
Már most az a chlopy-i hadiparancs a nagy egészről beszél, pedig az az egész, ha egész, sem nagy. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Semmi esetre sem erős és nem hatalmas; de nem is egész. De nem is uj az eszme. Ne méltóztassék azt hinni, hogy ezt a nagy egészet Chlopyban fedezték fel.
Thaly Kálmán: Már V. Károly felfedezte!
Régi dolog ez, sok százados; de legközelebb 1861-ben is ezzel jöttek a törvényhozás elé.
1861-ben a kényszeritett birodalmi egység felett, a felett, a mit Chlopyból dicsőitettek és törvényként ránk parancsolni akartak, folyt a vita; és akkor – megint nem Perczel Dezső t. képviselőtársamra hivatkozom, bár jobban szeretnék rá hivatkozni, hanem egyik volt kartársára, Deák Ferenczre, (Derültség a szélsőbaloldalon. Mozgás jobb felől), a ki erre a kényszeritett birodalmi egységre, vagyis a chlopy-i hadiparancsra vonatkozólag 1861. évi augusztus 8-ikán ezeket mondta, az erőszakolt közös birodalmi egységről szólván (olvassa): »Fogja-e az ország szivesen védeni és támogatni azon állapotot, a melyet keserü érzelmekkel tür? Nem fog-e örülni minden veszélynek s minden bajnak, a mely az egészet fenyegetve neki reményt nyujt arra, hogy talán szabadulhat azon lánczoktól, a melyek akarata ellen másokhoz kötötték?« Tehát szerinte örülni -54- fog az ország minden veszedelemnek és bajnak, a mely azon »nagy egész«-et éri. – (Olvassa): »Erős és hatalmas volna-e a birodalom a népnek ilyen érzelmei mellett és azon szorosabb, de kényszeritett kapcsolat mellett, a mely az országban ilyen érzelmeket támaszt; jobban és könnyebben lehetne-e kormányozni, mint a tágabb, de önkéntes egyesülés mellett, a mely senkinek nem fáj és a melyet a nemzet jogaival és alkotmányával megférőnek tekint?« (Helyeslés a szélsőbaloldalon.)
Tehát Deák Ferencz felvetette akkor azt a kérdést, hogy ilyen, a nemzet fájdalmas érzése által fogadott és kisért erőszakos egység mellett könnyü lesz-e majd az ugynevezett birodalmat kormányozni?
Hát én erre a kérdésre a feleletet a miniszterelnök urtól várom: hogy ő könnyen kormányoz-e. (Élénk derültség a szélsőbaloldalon.) De várom Ausztria törvényhozásától és kormányának elnökétől is, vajjon nem ott vagyunk-e, hogy bizonyos birodalmi egységet erőszakolnak reánk, – most ugyan csupán csak a külügyi diplomáczia és hadsereg keretében, de hát hiszen szerintük az a kettő minden – (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: És a vámközösségben!) és vajjon ilyen kényszeritett egység mellett könnyen tudják-e kormányozni Ausztriát? És könnyen tudják-e kormányozni Magyarországot? És nem fenyeget-e bennünket olyan idő, a midőn egyáltalában nem tudják majd kormányozni sem Ausztriát, sem Magyarországot? (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
A nagy egész? A nagy egészről a mi alkotmányunk -55- nem tud semmit. Előttünk pedig más szentirás nincs, mint a mi alkotmányunk (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon) és annak az alkotmánynak magyarázására és annak az alkotmánynak fentartására mi épen olyan jogosultaknak érezzük magunkat, mint ennek az országnak és Ausztriának akár külön, akár közös feje, (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon) és e tekintetben semmi királyi, ország-fejedelmi és császári és legfőbb haduri magyarázatot mi kényszeritőleg el nem fogadunk. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)
Ha már most kiváncsiságból megnézzük – mert hiszen alkotmányjogilag és közjogilag mi voltaképen nem vagyunk kénytelenek a fejünket törni a felett, hogy Ausztria törvényhozásában miként beszélnek rólunk, de a gyakorlati élet szempontjából nekünk mégis foglalkoznunk kell vele, ha nem is e törvényhozásban, de általában közéletünk egész mezején mindenütt, tehát ha megnézzük, hogy a mi szövetséges társunk: Ausztria, az ugynevezett közös birodalomnak ama másik államterülete, mikép vélekedik mirólunk és minő törekvései vannak velünk szemben; (Ugy van! a szélsőbaloldalon) mondom, ha megnézzük, hogy Ausztria kormányának és törvényhozásának mik a törekvéseik: mit látunk? Ha azok a törekvések csak az ő törekvéseik volnának, nem sok gondot okoznának nekünk. Az ő jogukkal szemben áll a mi jogunk, az ő hatalmukkal szemben áll a mi hatalmunk. Hanem mikor mi azt látjuk, hogy alkotmányos királyunk, a mi államunk legfőbb intézménye azokhoz hajlandó, -56- vagy ha nem is a királyunk, de a legfőbb hadur őket támogatja, nekik szolgáltat erőt, dicsőséget és befolyást mi ellenünk; akkor igenis, fájdalom, érdekünkben is áll és érdekünk jogunkká teszi, hogy ezt a kérdést szó nélkül ne hagyjuk. És mit akarnak önök, t. kormány és t. többség? Azt akarják: mi védelmezzük meg velük szemben, csupán csak mi egyedül, a magyar nemzet érdekeit és jogát? Azt hiszik önök, hogy ez első sorban nem az önök feladata és kötelessége?
Báró Kaas Ivor: Azt hiszik!
Mi törekszünk azokat megvédelmezni, igenis, de nekünk, fájdalom, az a helyzetünk, hogy nekünk első sorban önök ellen kell azokat megvédelmezni, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon) bizony, fájdalom, csak másodsorban azok ellen, kik közvetlenül egyenesen intézik a támadást, mert azok számára a bátorságot a nemzet és a jog örökös sértéséhez Magyarország kormányának, valamennyi többségének lanyhasága, tehetetlensége szolgáltatja. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
Mi történt? Mondom, nem fogadom el illetékesnek sem az osztrák honvédelmi miniszternek, sem az osztrák miniszterelnöknek tegnapi fejtegetéseit, sem a többi nagyméltóságnak az osztrák urakházában és birodalmi tanácsban való fejtegetéseit, de bizonyos, hogy a helyzet odáig jutott, hogy az osztrák törvényhozás jogot érez ahhoz, hogy ő a magyar törvényhozás fölött fennhatóságot gyakoroljon. Jogot érez ahhoz, hogy a magyar parlament törekvései felett birálatot gyakoroljon, jogot -57- érez ahhoz, hogy kimondja: ezeket a törekvéseket nem fogadom el, ezeket a törekvéseket pedig elfogadom. Ezt lehet arrogancziának mondani, de ez nem csupán arroganczia. Ez a régi történelmi viszonynak megujulása, a mely Magyarország jogait, alkotmányát és önállóságát itthon, házi használatra megengedte, (Ugy van! a szélsőbaloldalon), de a mikor a világba ki kellett lépni, a mikor az ajtó elé kellett állani, akkor a magyar jogokra, alkotmányra és önállóságra azt mondta: Azt pedig meg nem engedjük.
A Reichsratban ugy beszélnek, az osztrák törvényhozás mindkét házában ugy beszélnek a miniszterek, miniszterelnök és mások, mintha ők volnának a »nagy egésznek« törvényhozása, mi pedig csak egy külön országnak vagy tartománynak tanácskozó testülete. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Provinczia!) A látszat ez, de, fájdalom, e pillanatban a valóság is. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezt türnünk nekünk nem lehet. De ez meg sem változik mindaddig, mig Magyarország kormánya és törvényhozásának többsége talpra nem áll és az országnak és nemzetnek jogait és érdekeit a végletekig nem törekszik megvédelmezni.
Azt mondják önök – fájdalom, sok igazság van benne – hogy ebben az áldás nélkül való küzdelemben a nemzet sokat szenved, az ország érdekei elhanyagoltatnak, közgazdasági életünk pang, a jólét csökken, az állami terheket alig lehet tovább elviselni.
Báró Kaas Ivor: Tehát adjuk el Magyarországot! Legyen pénzünk! (Mozgás.) -58-
De mindez az állapot azért van – és ez a nemzetnek sok százados tapasztalása – mert a nemzet törvényhozása és vezető férfiai időnként megengedték Ausztriának és Ausztria államférfiainak a hatalmaskodást Magyarországon. Tessék azt a hatalmaskodást visszautasitani, méltóztassék erre nézve velünk kezet fogni; (Ugy van!) akkor majd mindez a sok aj-baj elenyészik, a nemzetet fenyegető veszélyek és károk is elmaradnak. De csakis ezzel mulnak el és mással el nem mulnak. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
T. Ház! Ez idő szerint, fájdalom, a többségben a nemzetnek vezére nincs. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Fájdalom; hiszen nem minden kor szüli meg azt a nagy férfiut, a melyre minden kornak szüksége volna nálunk. E kor épen nagyon meddő volt e tekintetben; mert a többségben a nemzetnek vezérférfiai nincsenek. De ezt a hiányt meglehetősen lehetne pótolni, ha a többség férfiai nem az egymás ellen való küzdelemben emésztenék erejüket; ha a többség férfiai minden személyes érdeket és hatalmi vágyat leküzdve, találnának legalább egyetlenegy eszmét, egyetlenegy érzést, a melyben maguk közt is, de velünk is találkoznának. Itt az eszme: Magyarország alkotmányának megvédelmezése (Ugy van! a szélsőbaloldalon); itt az érzés: a nemzet becsületének megmentése. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Ha önök még ebben sem tudnak egyetérteni maguk közt, ha önök akkor is, midőn mi ezt a kettőt védelmezzük, velünk szemben ellenkező álláspontra lépnek, akkor ne kárhoztassák önök se -59- Körbert, se Chlopyt. Akkor ők cselekszik azt, a mit a nemzetnek önzése ilyen esetben cselekedni szokott, kizsákmányolják a helyzetet, tönkreteszik a szövetségestársat, uralkodnak felette, a mikor pedig ehhez joguk nem volna. Körberék szavát, mikor ők azt mondják, hogy a hadsereg minden változtatásához az ő beleegyezésüknek kell hozzájárulnia, én elméletileg nem ostromlom, elméletileg e szavak helyességét kénytelen vagyok elismerni, de miért? Egységes hadsereg sohasem volt. Csak egységesnek mondották. Midőn a mai hadsereg megalapittatott, 1867-ben és 68-ban: akkor – ismerem az akkori vezetőférfiak gondolkozását – ők ugy gondolkoztak: azért, hogy Ausztriával valamelyes kiegyezésre juthassunk, a nemzetet további tönkrejutástól megmentsük, ám ne érintsük a hadseregnek akkor fennálló szervezetét, hanem hozzuk be az általános védkötelezettséget, a hadsereget tegyük nemzeti hadsereggé, a mi az osztrák hadsereg sohasem volt, sem egészében, sem részeiben. Ha a nemzet a maga egészében, a nemzet értelmes ifjusága a maga buzgó lelkesedésében – mert általános védkötelezettség lesz – résztvesz abban a hadseregben, önként, magától, nemzetivé válik Magyarország hadserege. Ez volt akkor, 1867-ben és 68-ban a vezető államférfiak nézete.
36 esztendő telt el és bekövetkezett-e ez? Az osztrák hadsereg történetének alaposabb ismerői, mint én, ezer érvet tudnának felhozni arra, hogy a mióta u. n. általános védkötelezettség alapján a nemzet minden rétege, minden eleme bejutott a hadseregbe, azóta annak a -60- hadseregnek germánizáczióját, császárivá tételét, birodalmi egységre való alkalmasságát ezerszerte jobban erőltetik a hadsereg körében a tisztikar, a vezérlet és vezénylet és a belszervezet intézői, mint az valaha azelőtt, 1848 előtt történt. Ugy hogy daczára annak, hogy a magyarság, a magyar nemzet fiai sokkal nagyobb tömegben vannak a hadseregben, mint azelőtt, az a hadsereg ma sokkal kevésbbé nemzeti és sokkal kevésbbé tiszteli a magyarság sajátságait, érdekeit és becsületét, mint tisztelte régebben, a mikor még nem volt általános hadkötelezettség. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Akkor az volt a nemzet vezető férfiainak nézete, a mint mondtam; 35 esztendő története élénk, fájdalmas bizonyságot szolgáltat a mellett, hogy ők ebben a jogos, szép feltevésükben csalódtak és hogy a hadsereg szervezete, vezérlete és vezénylete Magyarország hadseregét is, Magyarország kontingensét is idegenné, németté, császárivá, birodalmi egységre alkalmassá tette. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
Harminczöt esztendő tapasztalata ez. Álljon elő önök közül az, a ki tagadni meri. Hiszen még az u. n. leglojálisabb, legmértékletesebb nyilatkozatokban is, mint az Andrássy Gyuláé, Tisza Istváné, mindenütt ott van, hogy elismerjük – nem tudom, hozzátették-e, hogy fájdalmasan ismerik el, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem tették!) – elismerik, hogy nemzetünk szellemének a hadseregben való meggyökerezését illetőleg sok kivánni valónk van, abban a tekintetben még reformokra van szükség, de a mint ezt vagy azt most -61- megcsináljuk és türelemmel várunk, megjön magától önként.
Nem jön meg! A kit harminczöt esztendő szomoru tapasztalata e feltevéséből ki nem ábránditott, az nem alkalmas arra, hogy a nemzet törvényhozója legyen. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A kit pedig kiábránditott, mert ki kellett ábránditania, és mégis azzal áll elő, hogy a nemzet érdekei lassankint maguktól valósulnak meg a hadsereg szervezetében, az ámitó. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)
Minthogy mi sem vakok, sem elbódultak, sem ámitók, sem ámitottak lenni nem akarunk, minthogy a harminczöt esztendős keserü tapasztalás juttatott arra a komoly, szigoru, fatális elhatározásra, a melyben vagyunk és a melyben megmaradunk, (Igaz! Ugy van! Megmaradunk! a szélsőbaloldalon), ennélfogva mi ragaszkodunk a nemzetnek ama jogaihoz, melyeket tiz hónap óta hangoztatunk, a melyekért küzdünk és fogunk küzdeni mindaddig, a mig nem győzünk vagy a mig a végső kimerültség erőnket el nem veszi; és bárminő ellenkező, hézagos programmal vagy bármely kecsegtető, de üres szavakból álló igéretekkel jőjjön is ez a kormány vagy más kormány: mi küzdelmünk kötelességét fogjuk teljesiteni. (Élénk éljenzés és taps a szélsőbaloldalon. Szónokot számosan üdvözlik. Felkiáltások: Öt percz szünetet kérünk! Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.)
(A Széll és a gróf Khuen-Héderváry-kormányok alatt folyt hadügyi viták. – A kilenczes bizottság tagjai. – Javaslata. – Gróf Tisza István módositásai. – A javaslat sorsa.)
Több országgyülési beszédemben emlitem a szabadelvü-párt kilenczes bizottságát s annak katonai programmját. Emlitem például az 1904-ik évre szóló ujonczajánlási törvényjavaslatról tartott beszédemben is, melyet 1904. évi január 28-án mondtam el. Hogy a kilenczes bizottságra való hivatkozásomat az olvasó teljesen megértse: e bizottság történetére ki kell terjeszkednem.
A nemzetnek a hadügy terén s a hadsereg kérdéseiben fennálló jogos követelései fölött az 1902-ik év végén indultak meg az élénkebb országgyülési tárgyalások. Széll Kálmán kormánya alatt indultak s szakadatlanul tartottak e kormány lemondásáig. Sőt a vita a kormánypárt és az ellenzék közt folyton élénkebbé és zajosabbá vált amaz elviselhetetlennek mutatkozó teher miatt, melyet a hadsereg létszámának és ellátási költségének emelése rakott volna a nemzet vállaira s melynek ellenértékeként a kormány a hadseregben a -63- legkisebb nemzeti vivmány megszerzésére se volt hajlandó vagy képes. Fokozta a viták hevét az a körülmény, hogy a nemzet egész társadalma lázasan figyelt rá s igen sok és igen nagyszámu vidéki küldöttség jött a fővárosba a kormányt kérni s az ellenzéket nemes küzdelmében buzditani.
A Széll-kormány után következő gróf Khuen-Héderváry kormány alatt is hasonló hévvel folyt a nemzeti követelésekért a parlamenti harcz. Sőt ezt még elkeseritette a vesztegetési ügy. E kormány nem volt hosszu életü, már augusztus 10-ikén beadta lemondását. Az ügyeket azonban tovább vezette, mert se gyorsan, se könnyedén nem lehetett uj kormányt alakitani. Közbejött szeptember 16-án a chlopy-i hadiparancs is, mely a nemzetet még jobban elkeserité.
Az uj kabinet megalakitásának vesződségei közt mind az udvarnak, mind a kormányköröknek megállapodása az lett, hogy a kormány és kormányzás élére gróf Tisza Istvánt, a szabadelvü kormánypártnak s többségnek egyik ifjabb, jelentékeny tehetségü és tekintélyü vezéralakját kell állitani. Gróf Tiszának is feladata leendett a katonai terhek sulyos emelése s ő se bizhatott abban, hogy az uralkodó s a legfőbb katonai vezetők hajlandók lesznek a nemzet számára érdemes katonai vivmányok alkotására, tehát a képviselőház ellenzéki részének sulyos és szakadatlan támadásaira ő is készen lehetett. Meg akarta tehát kormányralépte előtt tudni: mire kész pártja s mire kész az uralkodó. -64-
Igy gondolkodott a szabadelvü kormánypárt is. Benne is komoly hajlandóság támadt az ellenzéket a lehetőség határain belül kielégiteni, a lehető nemzeti vivmányokat megszerezni s igy a nagy küzdelem alatt megcsökkent népszerüségét lehetőleg felüditeni. 1903. évi szeptember 28-án tartott értekezletén tehát elhatározta, hogy előkelő kilencz férfiuból, pártvezető egyénekből bizottságot alakit s azt a feladatot tüzi eléje, hogy katonai ügyekben a pártnak s az alakitandó kormánynak programmját állapitsa meg. A bizottság tagjaiul megválasztá:
gróf Tisza Istvánt, a kijelölt uj kormányelnököt, a ki a kormányt csakhamar átveendi;
Hieronymi Károlyt, a ki már több izben több tárcza kormányzatát vezette;
Münnich Aurélt, a ki már évek óta hadi ügyekben előadói teendőket szorgalmasan végzett;
gróf Apponyi Albertet, a nemzeti-pártnak egykori ellenzéki vezérét, most a képviselőház elnökét s kormánypárti férfiut;
Szentiványi Árpád és Bolgár Ferencz képviselőket;
Széll Kálmán, korábbi kormányelnököt;
Gróf Andrássy Gyula s végül Josipovich Imre képviselőket.
A bizottságnak a feladat természeténél fogva gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök utján, a ki már lemondott ugyan, de az ügyeket ideiglenesen még vezette és gróf Tisza István leendő kormányelnök utján az uralkodóval is érintkeznie kellett, nehogy a készülő -65- programmal esetleg kedvetlenséget okozzon az uralkodónak. Igy jött létre
A KILENCZES BIZOTTSÁG PROGRAMMJA
mely igy szól:
Az országgyülési szabadelvü-párt ez évi szeptember 28-án tartott értekezletéből egy kilencztagu bizottságot küldött ki oly utasitással, hogy a katonai kérdésekre vonatkozó pártprogrammtervezetet készitsen és ezt terjeszsze a pártértekezlet elé.
A kiküldött bizottság alábbiakban terjeszti javaslatát a pártértekezlet elé.
1. A közös hadsereg jelvényei, a melyek ma alkalmazásban vannak, nem felelnek meg az ország közjogi állásának, ezért a jelvények kérdése közjogunknak megfelelően rendezendő.
2. A katonai büntetőeljárás mielőbb terjesztessék az országgyülés elé. A szóbeliségre és nyilvánosságra alapitott eljárásnál a magyar állam nyelve érvényesitendő. Ennek módozatait az előterjesztendő törvény lesz hivatva megállapitani.
3. A közös hadsereg szolgálati kötelezettségének teljesitése körüli törvényes kedvezmények legfelsőbb foku eldöntése kizárólag a honvédelmi miniszterre bizassék és a kedvezmények odaitélése lehetőleg méltányos alapokra fektettessék.
4. Régi törvényeinkben is ismételten kifejezett kivánsága és senki által kétségbe nem vont jogos igénye a magyar nemzetnek, valamint a harczképesség lehető fokozása szempontjából eminens érdeke a hadseregnek -66- is, hogy a magyar csapatok magyar tisztekkel láttassanak el és a nemzet fiai a hadsereg vezetésénél megfelelő mértékben érvényesüljenek. Szükségesnek látjuk ennélfogva, hogy:
a) az 1868. évi augusztus 11-én kelt legfelsőbb kézirat értelmében a nem magyar csapatoknál szolgáló magyar honos tisztek magyar csapatokhoz helyeztessenek át;
b) a tisztképzés ügye akként fejlesztessék, hogy magyar tisztek létszámában mutatkozó hiány fedezése s a magyar csapatoknak magyar tisztekkel való ellátása állandóan biztosittassék.
E czélból magyar ifjak számára fenntartott megfelelő számu alapitványi helyek alkotása s a mennyiben szükséges, az ország területén elhelyezett uj képzőintézetek fölállitása, esetleg a honvédség képzőintézeteinek további kiépitése által – annyi magyar ifjunak tisztté való kiképzése biztositandó, hogy a magyar tisztek száma a hadsereg tisztikarának minden ágazatában azt a mértéket érje el, mely a magyar honos legénység számarányának megfelel.
c) Ugyanabból a czélból szükséges továbbá az is, hogy a közös hadseregnek az ország területén elhelyezett s lehetőleg magyar honos tisztek vezetése alatt álló tisztképző intézeteiben a tanterv akként módosittassék, miszerint az intézetekben a tantárgyak jelentékeny részének tan- és vizsgálati nyelve a magyar legyen, legalább oly mértékben, hogy az ezekbe belépő magyar ifjak előmenetelét a tannyelv ne akadályozza s az -67- ezekben kiképzett növendékek a magyar nyelvet teljesen birják, ugy, hogy megfelelő átmeneti idő után magyar honosra nézve a magyar nyelv tudása a tiszti kinevezés kötelező alapfeltétele legyen.
d) Az ország költségén fölállitandó magyar alapitványi helyek, az ország határain kivül csak azoknál az intézeteknél fognak adományoztatni, melyeknek megfelelő intézetek az ország területén nem léteznek. A mint pedig ilyen intézetek az ország területén fölállittatnak, a megfelelő magyar alapitványi helyek az intézethez fognak áttétetni.
5. A magyar csapatok összes hatóságai a magyar hatóságokkal magyarul levelezzenek.
6. Az 1868. évi XXX. törvényczikknek Horvát-Szlavon országokra vonatkozó rendelkezései nem érintetnek.
7. Számos és fontos kérdés a véderő-törvény reviziója keretén belül lesz megfontolás alá veendő, ilyen mindenekelőtt a kétéves szolgálat, figyelemmel az ország pénzügyi helyzetére, továbbá a békelétszám törvényhozási megállapitása és a póttartalék kontingentálása, valamint az egyéves önkéntesek esetleges második szolgálati évének törlése vagy szabályozása.
8. A hadsereg vezér- és szolgálati nyelvére nézve fönnálló jelenlegi állapot ő felségének az 1867-ben elismert alkotmányos fejedelmi jogai alapján tartatott fönn.
A minisztérium politikai felelőssége – mint a korona minden tényére – erre is kiterjed és az -68- országgyülésnek törvényszerü befolyása – mint minden alkotmányos jogra – erre nézve is fönnáll.
Ezt az állapotot a törvényhozás – korona és országgyülés együtt – megváltoztathatja.
A szabadelvü-párt az ország eme jogait hangsulyozván, a vezér- és szolgálati nyelv kérdését programmjába nem veszi föl, mert ezt a nemzet nagy érdekeit érintő fontos politikai okokból kivánatosnak nem tartja.
Kelt Budapesten, az országgyülési szabadelvü-párt által 1903. évi szeptember hónap 28-án alakitott kilenczes bizottságnak 1903. évi október hónap 27-én tartott üléséből. Széll Kálmán s. k. elnök, Münnich Aurél dr. s. k. jegyző.
E programm 4-ik pontjának c) alatti bekezdéséhez gróf Tisza István a következő módositást javasolta:
c) Ugyanabból a czélból szükséges továbbá az is, hogy a közös hadseregnek az ország területén elhelyezett tisztképző intézeteiben a tanterv akként módosittassék, miszerint az intézetekben a tantárgyak jelentékeny részének tan- és vizsgálati nyelve a magyar legyen, legalább oly mértékben, hogy az ezekbe belépő magyar ifjak előmenetelét a tannyelv ne akadályozza s az ezekben kiképzett növendékek a magyar nyelvet teljesen birják.
Kihagyandó lesz tehát az a pont, hogy az ország területén fennálló tisztképző intézetek »lehetőleg magyar honvédtisztek vezetése alatt álljanak«.
És kihagyandó lesz, hogy »megfelelő átmeneti idő -69- után magyar honosra nézve a magyar nyelv tudása a tiszti kinevezés alapföltétele legyen.«
A 8-ik ponthoz ugyan gróf Tisza István:
8. A párt föntartja azt az álláspontját, hogy a királynak jogában áll az egész hadsereg kiegészitő részét képező magyar hadsereg vezér- és szolgálati nyelvét az 1867: XII. törvényczikk 11-ik szakaszában elismert alkotmányos fejedelmi jogai alapján meghatározni.
A programmot 1903 okt. 31-én e módositásokkal fogadta el a szabadelvü-párt értekezlete.
* * *
Ez a programm a maga egészében nem felelt meg a függetlenségi ellenzéki párt felfogásának és törekvéseinek. E párt a magyar hadseregnek az egész hadseregből való teljes különválasztására és egészen önálló magyar nemzeti hadsereg szervezésére törekedett önálló táborkarral s vezérlettel. De az uj Tisza-kormány lassankint lecsillapithatta volna a függetlenségi-párt háborgásait, ha a kilenczes bizottság javaslatait gyorsan, komolyan s igazán törekszik megértetni s intézményi életre kelteni.
A többi ellenzéki párt, a néppárt, az Ugron-Holló töredék a vivmányokban egyelőre megnyugodott volna, az Apponyi-féle nemzeti-párt amugy is beleolvadt már alakilag is a kormánypártba, a nagy függetlenségi-párt Kossuth-árnyalatával pedig ugy is meg tudott férni minden kormány, Széll-é is, Khuen-Héderváry-é is. Meg tudott, a mint a következés megmutatta, gróf -70- Tisza is. Azonban gróf Tisza Istvánon, a mikor kormányelnökké lett, napról-napra mindinkább erőt vett a pártszenvedély s az ellenzéket nem annyira meggyőzni és meghóditani akarta, mint inkább egyenesen eltiporni.
A kilenczes bizottság javaslatának csak egyetlenegy pontját törekedett gróf Tisza megvalósitani, ez a magyar tisztek számának a kellő magasságra emelése. Erről szól az 1904. évi XX. törvény.
Eddig ugyanis csak kevés alapitványi hely jutott kizárólag magyar katonai növendékek számára a katonai tanitó intézetekben. Tisza Kálmán 1882-ben 120 magyar alapitványt rendszeresitett, báró Bánffy Dezső e számot 1897-ben 250-re emelte, de még ez is kevés volt. 1903-ban még mindig 3000 magyar tiszttel volt kevesebb a szükséges létszámnál, az 1904. évi XX. törvény tehát elrendelte, hogy az eddig meglevő 250 tisztnövendéki alapitványi hely ujabban 1073-al szaporittassék s igy az összes szám évenként 1323-ra emeltessék. A helyeket a közös hadsereg nevelő- és képzőintézeteinél, a katonai akadémiáknál és reáliskoláknál alapitották meg.
Ebbe beleegyeztek a legfőbb katonai körök s az osztrákok is, de szivesen csak oly feltétellel, hogy e müvelet költségeit egészben és egyedül Magyarország viselje. A költségek évenkint többre rugnának 600.000 koronánál. A közösügyi hányad szerint ennek valamivel több mint egyharmada esnék ránk s közel kétharmada Ausztriára. Ez lenne a tényleges állapot szerint az -71- igazság. De itt is durván zsákmányolják ki Magyarországot. Mi közösügyi hányad szerint hozzájárulunk a hadsereg német tisztjeinek kiképzési költségeihez, Ausztria pedig ugyanazon hadsereg magyar tisztjeinek kiképzési költségeit egészben ránk sózza.
A kilenczes bizottság többi pontjának megvalósitását gróf Tisza István meg se kisérlette.
E bizottság javaslata most már nem kötelez alakilag senkit. Nem egyéb ma már, mint a multnak egyik örökre elmult tünete. Az uralkodó a nyilvánosság előtt alakilag nem fogadta el. Gróf Tisza István és kormánya megbukott, felelőssége tehát megszünt. De feloszlott és örökre megszünt az egykori többségben levő szabadelvü kormánypárt is. Ha szétszórt elemei valamikor valamely alakban politikai párttá tömörülnek is, ez már egészen más párt, más alakulás leend.
Az ugyan megtörténhetik, hogy a nemzet és a király közti tárgyalások folyamán valamikor még a javaslat szóba jön vagy talán napirendre is kerül, de annyi benne a kibuvó, a »lehetőleg« és a »szükséghez képest«-féle föltétel, hogy a javaslattól a nemzet érdekében jelentékeny és üdvös javulást várni éppen nem lehet, kivált a mig a katonai ügyek kormányzata és igazgatása oly hatóságok kezén marad, a melyeknek neve közös ugyan, de a melyeknek mivolta valósággal udvari és osztrák és magyarellenes. A gróf Tisza-féle módositások egyébként is meggyöngitették a javaslat fontosságát.
(Felszólalásom indoka és czélja. – Gróf Tisza István felelete beszédemre. – A 9-es bizottság programmja.)
Törvényjavaslatot tárgyalt a képviselőház, melynek czélja volt az 1904-ik évre a megfelelő ujonczjutalékot a hadsereg számára megajánlani. Gróf Tisza István már negyedév óta miniszterelnök volt s eddig nem volt alkalmam kormányzási elveit és szándékait tüzetes birálat alá venni. Most se volt ugyan rá kellő alkalom, de általános körvonalakban mégis jelezni akartam vele szemben ellenzéki felfogásomat. Ez volt a beszéd egyik oka.
A másik okom sokkal fontosabb volt. Mindig féltem, kezdettől fogva attól, hogy gróf Tisza a képviselőház tanácskozási rendjét türhetetlenül szigoru korlátok közé akarja szoritani s e végből ő is, más is, sajtója is -73- örökké az obstrukcziót emlegette s mintegy elő akarta késziteni a közvéleményt arra, hogy az obstrukcziót csak a házszabályok kegyetlen módositásával lehet megszüntetni.
Gróf Tisza kormányra lépte óta ugyan nem volt obstrukczió, de az ellenzéki árnyalatok részéről 10–15 képviselő minden csekély ok miatt minden jelentkező alkalommal felszólalt s üres feleseléssel ölte a tanácskozási időt. Ez ugyan épen nem lehetett ok a parlamenti szólásszabadság megbénitására, de Tisza gróf és tábora ürügynek felhasználhatta. Aggodalmam volt a miatt, mert ugy láttam, hogy akár sikerül, akár nem sikerül Tisza terve, minden esetben nagy küzdelem lesz belőle, sok zavar és sok keserüség, a melytől meg kellene menteni az országot és a törvényhozást.
Fel akartam hát szólalni főleg azért, hogy ellenzéki barátaimat intsem és kérleljem, hogy minden apró ok miatt ne késleltessük a törvényhozás munkáját s oly javaslatoknál, melyek az állami élet rendes müködésére s a kormányzat szabályos vezetésére szükségesek s a nemzetre nem ártalmasak, ne nagyon erőltessük az ellenzéki birálatot.
Ebben áll e beszédem némi jelentősége. A beszédet 1904. évi január hó 28-án tartottam.
Előttem gróf Tisza István kormányelnök beszélt röviden s arra kérte a képviselőházat, siessen a javaslat letárgyalásával, mert fontos, nagy ügyekre kell áttérnünk, a melyek sürgős elintézést igényelnek. S hozzátette, -74- talán megfontolatlanul, de semmi esetre se nagy bölcseséggel, hogy ha az a 10–12 képviselő, a ki ugy szereti az obstrukcziót, tovább akar obstruálni és segitséget is kap, majd lesz módja erre a jövőben elég, de most ne tegye.
Beszédem nagy tetszésben részesült s maga a kormánypárt is figyelemmel és nyugodtan hallgatta.
Beszédem egyik pontjában arról szóltam, hogy a kormányelnök mulasztást követ el, a mikor javaslatai elintézésének simább módon való és gyorsabb elintézésére parlamenten kivül az ellenzék nem minden árnyalatával tárgyal és érintkezik egyenlő módon, egyenlő bizalmassággal és előzékenységgel. Gróf Tisza, mint egyén, válogathat a pártok és egyének közt az érintkezési modorban, de gróf Tisza, mint kormányelnök, mint az állam elsőrangu tisztviselője, ezt nem teheti. Csak egyenlően.
E szavaimat Tisza nem hagyta felelet nélkül. Utánam nyomban felállt s egyebek közt ezt mondotta:
»Én nem kivánok a tisztelt képviselő ur beszédének egyéb részével foglalkozni, mert hiszen a tisztelt képviselő urnak egyfelől megvan az istentől nyert az az adománya, hogy valahányszor felszólal, jóizü, élvezetes félórát vagy órát szerez a Háznak, – de másrészről tisztelt képviselőtársam vitatkozási módjában meglehetősen emanczipálja magát mindazon kicsinyes korláttól, a mely őt az igazsághoz vagy a vitatkozási perrendhez hozzáfüzi, hanem egyszerüen szájába ad ellenfeleinek oly nyilatkozatokat, a melyek kvadrálnak -75- az ő okoskodásával, ezután nagy hatással igen jóizü viczczekkel, igen jóizü humorral tárgyalja azokat. Beszédének ezzel a részével foglalkozni nem szándékozom, de utolsó kijelentésére vonatkozólag, azt hiszem, egy helyreigazitással tartozom.«
E bevezető szavak után elmondta, hogy a mikor miniszterelnökké lett, látogatást tett az összes parlamenti pártok elnökeinél. Paktumot kötni nem akar senkivel, de szivesen lép bizalmas eszmecserére személyesen az ellenzéki képviselők bármelyikével.
Erre a helyreigazitásra adtam válaszul azt a rövid felszólalást, mely beszédem után mintegy záradékul következik.
Röviden bele kell bocsátkoznom még egy felvilágositásba, hogy beszédem teljesen érthető legyen. Emlitem ugyanis beszédem folyamán a 9-es bizottság programmpontjait. Ennek történetét föntebb elbeszéltem.
(Az osztrákok paczkáznak velünk s a kormányelnök mégis a magyar ellenzéket ócsárolja. – Miért nem fogadhatjuk el a külföldi példákat tanulságul? – Politikai desperádók. – Én se bizom a kormány igéreteiben. – A nemzeti követelések. – Óhajtom az ugynevezett obstrukczió megszüntetését. – A kormányelnök nem egyenlő módon érintkezik az ellenzék árnyalataival.)
T. képviselőház! Mióta a miniszterelnök ur kabinetjét megalakitotta, azóta nem volt szerencsém a kabinetalakitásnak, a kormány programmjának és -76- müködésének kérdéséhez hozzászólanom. Most megkisérlem, de lehető röviden. Kijelentem, hogy a törvényjavaslatot nem fogadom el. Nem fogadom el részint közjogi álláspontomnál fogva, részint és főleg azért, mert a miniszterelnök ur müködési programmjában nem látok biztositékot arra, hogy a nemzet valódi, igazi érdekei kielégittessenek, de még csak arra sem, hogy azok megkiméltessenek.
Nem fogok kiterjeszkedni a viták ama majdnem végtelen anyagára, a mely kormányralépése óta itt a Házban felmerült, csak megállapitom a magam részéről, a mi meggyőződésemet is megalakitotta, hogy a miniszterelnök ur programmjában, egész felfogásában nyomát sem látom annak, hogy a nemzet fenséges harczát, küzdelmét, a nemzeti közérzületnek ama fellángolását, a melynek több, mint egy éve tanui vagyunk, ő a nemzet javára fel akarná használni. Nem látom nyomát sem annak, hogy a koronát és annak környezetét a nemzet érzületéről kellőképen értesitette volna. Nem teszem fel róla, hogy magyar hazafi buzgóságával meg ne kisérelte volna, de a chlopy-i dolgok, Körber és Pitreich kijelentései után kétségtelenül bebizonyult, hogy akármilyen komolyan kisérelte is meg, annak haszna, látszata nincs. Ily helyzetben pedig egész magyar hazafitól azt várnám, hogy ne vállalkozzék olyan programm keresztülvitelére, mely csak Bécsben tetszik, hanem vagy hagyja ott helyét, (Helyeslés és taps a baloldalon) vagy vállalkozzék olyan cselekvések végrehajtására, a melyekből -77- a nemzetnek van legalább kis haszna, vagy ha egyéb nem, némi vigasztalása.
Általában bátor vagyok megjegyezni, hogy a miniszterelnök ur sokszoros felszólalásában oly éles jelszókat használ az ellenzék ellen, oly sajátságos szavakkal jellemzi, gunyolja és ócsárolja az ellenzék működését, hogy ha ezek itt meghonosodnak, abból nem lesz jó, a mi parlamentárizmusunk szinvonala azzal nem emelkedik. (Igaz! Ugy van! balfelől.) És mikor a t. miniszterelnök ur – ebben egyetértek vele – a mi parlamentárizmusunk tekintélyét féltő atyai gonddal őrzi, akkor ahhoz hozzátartozik az is, hogy az ellenzék eljárását, most legalább, mikor ily küzdelemhez, ily eszméhez van kötve, olyan jelzőkkel illetni ne méltóztassék.
Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy csökönyösséget talál ezen az oldalon. Hát nézzünk a szemébe a helyzetnek, t. Ház. Katonai téren akarunk vivmányokra szert tenni?
Vivmányokra? Ez rossz szó. Rosszul van a mi helyzetünkben alkalmazva. Hát vivmány az, ha azt akarjuk, hogy idegenek naponkint arczul ne verjenek bennünket; ha meg akarjuk menteni önérzetünket, faji becsületünket attól, hogy az osztrák germanizáczió és az osztrák monarchia érdekében szövetkezett erők és hatalmak szakadatlanul és arczátlanul velünk ne paczkázzanak? (Éljenzés és taps balfelől.) Nem is vivmányokra akarunk mi szert tenni, hiszen a magyarság mai világhelyzetének közepette igazi vivmányokról csak álmodozás közt, meg ábrándokban beszélhetünk. Hanem mit akarunk? -78-
Ezelőtt például 36 esztendővel királyi rendelet lett kibocsátva a magyar tisztek visszahelyezéséről. Ez 36 esztendő óta nem történt meg. Mi vagyunk csökönyösek? Kik a csökönyösek? (Derültség és éljenzés balfelől.)
Azt mondta a honvédelmi miniszter ur valamelyik bizottsági ülésen, hogy adjunk időt a kabinetnek, hogy dolgozhassanak, ők majd dolgoznak. Esztendeje elmult annak, honvédelmi miniszter ur, mikor elődje és az a kabinet, melyhez elődje tartozott, itt ünnepélyesen bejelentett egy-két u. n. vivmányt, a tisztek visszahelyezését, a büntető katonai perrendtartás korszerü reformját, az egész hadseregben a jelvényeknek akként való átalakitását, hogy a magyar államiságnak valami kis lehetősége legalább a külső tünetekben meglegyen. Ünnepélyesen megigérte elődje, azt hiszem, egy esztendeje mindezeket.
Kérdem: mi történt egy esztendő alatt? (Ugy van! balfelől. Zajos felkiáltások a jobboldalon.) Pedig ezek közt a dolgok közt vannak olyanok, a miket egész buzgalommal és jóakarattal, ha őszinte az akarat, egy-két huszonnégy óra alatt meg lehet csinálni! (Ugy van! Ugy van! balfelől.)
Már most a miniszterelnök ur ujabb igéretekkel jön. Pedig hiszen a régiekből sem valósult meg semmi. Ha azok közül az igéretek közül valamelyiknél az igazi megvalósitás nyomát látnók, ha hajszálnyi nyomát látnók annak, hogy ez a kabinet akar is, tud is a nemzet érdekében valamit előre vinni, nem volna csökönyösség, nem volna az ellenzéknek ez a kedvtelensége, -79- nem volna az egész országnak ez a nyomott hangulata, az a kedvetlen, az az unott lelki állapota, a melyben nemcsak a kabinetet unta meg már, hanem őszintén megvallva, mi magunk is kezdjük unni a mi egész alkotmányosságunkat.
Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy nincs olyan parlamentárizmus több a művelt nemzetek között a világon, mint a mienk. Bizony nincs. Azért a külföldről hozható példák én rám hatással nem birnak, mert oly viszonyok között, a milyenek között mi vagyunk, egyetlen művelt nemzet sincs a világon. Hogy ezt a nemzetet a legmagasabb helyen, az állami legmagasabb tekintélynek képviselői szakadatlanul ámitsák, ha béke van és szakadatlanul ostorozzák, mikor béke nincs, hogy egy nemzetet saját koronája, uralkodója, vagy annak nevében tanácsosai folyton oly utra vezessenek, a mely azt a nemzetet saját czéljaitól vezeti el és nem saját czéljaihoz vezeti: ilyen alkotmányosság, ilyen parlamentárizmus nincs több a világon. (Ugy van! Ugy van!)
Azért, ha itt oly dolgok történnek, a melyek egyéb nemzetek parlamentjében példátlanok, tartsa azt a miniszterelnök ur, fájdalom, egészen természetesnek, mert a magyar nemzettel az ő közös uralkodóháza részéről oly dolgok történnek, a melyek a világon semmiféle más művelt nemzetnél nem történnek. (Ugy van!)
Lengyel Zoltán: Őszinte beszéd!
Azt mondja a miniszterelnök ur, – nem tudom, -80- kikre czélzott – hogy politikai desperádók vannak itt. Hát fájdalom, nekem be kell vallanom, ha egész őszinte akarok lenni, hogy én azok közé tartozom. (Élénk helyeslés balfelől.) Pedig az u. n. obstrukczióval nem tartok, azt nem is helyeslem, az obstrukczió folytatóinak politikáját, taktikáját nem tartom czélszerünek, de én, fájdalom, azért mégis azok közé tartozom, a kikre talán méltán mondhatta a miniszterelnök ur, hogy politikai desperádók. Megmondom, miért. Én egész őszintén kijelentem azt, a mit az előző kabinetnek, Széll Kálmán kabinetjének is kijelentettem itt a Házban, talán 8, 9 vagy nem tudom hány hónappal ez előtt, hogy azok alól az igéretek alól, a melyeket a miniszterelnök ur a 9-es bizottság programmpontjaiban, vagy saját programmjában katonai téren tett, én egyénileg felmentem, mert azokból az igéretekből, ha ő azon a helyen lesz, és ha a többség oly módon támogatja, mint ma, nem fog teljesülni semmi sem. (Ugy van! balfelől. Nagy zaj és ellenmondások a jobboldalon.)
Ez jelenti azt, hogy én a desperádók közé tartozom. Hagyjatok fel minden reménynyel! Mert, miniszterelnök ur, – ezt most csak mellesleg jegyzem meg – hogy katonai téren a nemzet érdekeit mennyire védhetjük mi meg, arra nézve én a miniszterelnök urral legalább is egyenlő fontosságu magyarázónak, felvilágositástadónak, tényezőnek fogadom el a közös hadügyminisztert és legalább is oly fontos tényezőnek fogadom el magát az uralkodót és annak osztrák miniszterelnökét, -81- a kik a mit kijelentettek Chlopyban, az osztrák Reichsratban, a delegáczióban, legalább oly fontos kijelentések, mint a minőket a miniszterelnök ur itt tenni tud. Már pedig ama kijelentések fennállanak. Ama kijelentéseket nagyobb erők és hatalmak tették, mint a melylyel ő tette az övéit és azokat sokkal komolyabbaknak kell tekinteni, mint a minőknek, fájdalom, a magyar miniszterelnök kijelentéseit tekinthetjük, akár gróf Tisza Istvánnak nevezzék azt a miniszterelnököt, akár Széll Kálmánnak vagy bárki másnak.
Hát én azokban az igéretekben nem bizom. Közelebbi és gyakorlati okát is tudom annak, hogy miért nem bizhatom meg bennük. (Halljuk! Halljuk!) A közös hadügyminiszter ur nyilatkozatai, – a melyeknek egy részletére sem terjeszkedem ki – a közös hadügyminiszternek a dolog érdemére tett nyilatkozatai egészben nem egyebek, mint a magyar állam, a magyar nemzet, a magyar faj önérzete ellen gondosan, roppant nagy elővigyázatossággal felépitett tökéletes erőditmény. Annak egy szava sincsen, a mely a magyar állásponthoz közel áll. Annak minden szava egy Haynaunak, egy Schwarzenbergnek és a többinek a felfogása. Egyetlen szót nem találtam azokban, mely a magyar nemzetet és a magyar államiságot akármelyik népfaji törzsnél, oláhnál vagy czigánynál többre becsülné. (Igaz! Ugy van!) És a miniszterelnök ur mit csinált ezzel a beszéddel? Nem az erődöt támadta meg, hanem gyenge kis kalapácsával egynéhány malterdarabot letöredezett annak a faláról és azt mondotta, -82- hogy abban nincsen magyar elleni gyülölet. Ime egy darab habarcs, nincsen benne magyar elleni gyülölet! (Derültség a szélsőbaloldalon.) Az erődöt magát hagyta épen, szépen, sőt fel is disziti. (Igaz! Ugy van! a néppárton és a szélsőbaloldalon.)
Már most többet mondok. Nemcsak biztos vagyok abban, hogy nem lesz semmi vivmány a katonai téren a mi javunkra, de én, fájdalom, még azt is látom, hogy rosszabb helyzetbe jövünk, mint a minőben tényleg eddig voltunk. Én látom azt, – majd a közeljövő felderiti előttünk, hogy kinek van igaza, a desperádónak-e, vagy a nem egészen optimistának, mint a milyen a miniszterelnök ur – én látom azt, hogy gyalázatos ármány készül ellenünk. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon és a néppárton.)
Egyenesen megtámadni bennünket a katonai uralom nem akar, hanem ki akar zsebelni bennünket. A magyar tisztképzés czimén majd megkapjuk egy pár nyomorult tantárgynak magyar nyelven való tanitását, de ezzel szemben megkövetelik, hogy a mi saját magyarországi költségvetésünkön tartsunk a közöshadsereg számára tisztnevelő-intézetet. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon és a néppárton.) Ez lesz a következése. És ha ettől meg tudunk menekülni, még ezt is szerencsének tartom abban a közeljövőben, a mely reánk vár.
A mi pedig a nemzeti követelményeket illeti, nemcsak a vezényszóról és szolgálati nyelvről nem lehet szó, hanem egyébről se, a mi egy év nemes és fenséges küzdelme folytán felvettetett. A vezényszót illetőleg a -83- Habsburgoknak még sokat kell tanulniok, pedig eddig semmit sem voltak képesek tanulni; sokat kell tanulniok, rettenetes csapásoknak kell rájuk bekövetkezni, hogy valahára tudatára jőjjenek annak, hogy Magyarország is van, magyar nemzet is van a világon. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)
Holló Lajos: Azért nem kell ujonczot kapniok!
Lengyel Zoltán: És azért nem kell ilyen miniszterelnök!
Ismétlem, miniszterelnök ur, hogy ez a helyzet, ez az egy év történetének a tanulsága.
Én részemről szerencsétlenségnek tartottam már egy év előtt a miniszterelnök urnak, mint képviselőnek felszólalását. Nagyon elhibázottnak tartottam gróf Andrássy Gyula felszólalását is.
Mert a mikor a bécsi udvar látta, hogy a magyar nemzetnek felséges küzdelmében, a mely lassan-lassan kifejlődött, oly kiváló férfiak, mint a miniszterelnök ur és gróf Andrássy Gyula képviselőtársam, egészen ellenkező irányt jelölnek ki, egészen ellentétes hangot adnak, mikor hajlam ugy sem volt bennük a magyar nemzet jogos érdekeinek a kiméléséhez, akkor még jobban kifejlődött bennük a csökönyösség. Mikor gróf Khuen-Héderváry miniszterelnöksége gyászos kisérletének elején itt mindjárt olyan hangulat kezdett támadni, hogy az ellenzéket – ezt az ostoba szót szokták használni – leszerelésre birják, abban is biztatást láttam a bécsi udvar részére, hogy csak hadd legyen csökönyös, meg ne mozduljon semmi irányban sem, mert Magyarországon -84- sem a többség nem elég komoly a nemzet mellett, sem az ellenzék nem elég komoly a kormány ellen. (Taps balfelől.)
Csak röviden akartam jelezni álláspontomat és nem akartam, nem is akarok hosszu parlamenti beszédet tartani, annál kevésbbé, mert ugy veszem észre, hogy arra itt az elmék nem elég alkalmasak: sem az enyém, sem a másé.
Ezek az okok főleg azok, a melyek miatt nekem nincs bizalmam a miniszterelnök ur kormánya és programmja iránt. Semmi sem fog teljesülni abból, a mi a nemzet javára szolgál. Csak rosszabb lesz a helyzet, mert a nemzet költségén akarnak a közös hadsereg részére intézeteket állitani és a mi még ennél szomorubb dolog, ezt a nyomorult nemzetet ismét és ismét vivmányokkal ámitják, mákonyos álomba ringatják, ugy akarják elhitetni vele, hogy vivmányokra tett szert.
Báró Kaas Ivor: Csak a nemzet a vesztes, mondotta Zichy János!
Lengyel Zoltán: Tökmagot a czinegének!
Pedig ha a nemzetre rájön a balszerencse és a sulyos viszontagság, sok kincsétől fosztja meg a nemzetet, ha a már 300 év óta, fájdalom, igen jól ismert hatalom változatlanul ül a nemzet nyakán a maga gonosz, ármányos, a magyar fajból minden önérzetet kiirtani törekvő politikájával. Ez mind nagy veszély, de ennél ezerszerte nagyobb veszély, mert erkölcsi veszély és a becsületes kibontakozásnak állja utját az, hogyha ezzel a nemzettel el akarják hitetni, hogy ez -85- rá nézve mind üdvös dolog. (Taps balfelől.) Azt hiszem, az elmult négy esztendő ámitásai után és amaz egy éves küzdelem után, a melyet itt mi folytattunk, a miniszterelnök urnak teljes őszinteséggel kellett volna a nemzet elé állni és megmondani, mi lehetséges, mi nem. Nem beszélni vivmányokról és a szemrehányást nem a nemzet ellen intézni.
Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy nem kutatja, minő okból folyik az obstrukczió. Azt hiszem, nem is kell kutatni, csak látnia kell, mert az olyan küzdelem, a milyen itt egy év óta folyik, olyan véget, mint a miniszterelnök ur akarja, nem érhet. A nemzet becsületéért küzdő elemeket, férfiakat, pártokat le lehet győzni erővel, hatalommal, de mikor a nemzet kivánságai a legridegebb csökönyösséggel utasittatnak vissza, hogy ahhoz a hazafias ellenzék még jó képet csináljon, azt megköszönje és ennek a kabinetnek kezére járjon: no hát ez a küzdelem ilyen véget nem érhet. (Élénk éljenzés és taps.)
Hogy a nemzet az ámitás utján tovább ne vezettessék, arra igenis törekednünk kell valamenyiünknek, ebben egyet kell értenünk. De itt jövök ahhoz a ponthoz, a hol az obstrukczióról is megmondom a magam véleményét. (Halljuk! Halljuk!)
Az ugynevezett obstrukczió olyan ügy mellett harczol, a nemzetnek olyan nagy érdekeit tüzte ki lobogójára, hogy az obstrukczió, még ha minden egyébben téved is, méltán önérzettel lehet teljes arra nézve, hogy ezekért a nagy eszmékért, ezekért a nagy nemzeti érdekekért -86- harczol elszántan, mig ereje futja. Ezt én belátom, érzem; mindamellett ma a helyzet olyan, hogy valamikép ebből ki kell bontakoznunk.
Én egyetértek abban a miniszterelnök urral, hogy alkotmányosság igy nem folyhat a végletekig. Bizonyos az, hogy az alkotmányosságnak sok alapelve van, de az első mégis az, hogy a többség a kellő pillanatban és időben érvényesülhessen. Ez kétségtelen. A házszabályoknak is, az alkotmányosságnak is ez a czélja, ez a lényege. Azért ez elől nem zárkózom el. Én magam is óhajtanám, hogy a miniszterelnök ur és kabinetje, hogy a honvédelmi miniszter ur ne jöhessen azokkal az ürügyekkel, hogy: »hagyjanak minket dolgozni«. Nincs ebben a szóban komolyság semmi. (Derültség baloldalon.) Mert a t. miniszterelnök ur meg a honvédelmi miniszter ur a parlament nélkül is dolgozhatnak. Hogy »hagyjanak minket dolgozni« – ettől az ürügytől szeretném én a honvédelmi miniszter urat és a miniszterelnök urat, de az egész kabinetet is megmenteni. Én igenis a mellett vagyok, a mellett voltam már szeptemberben, hogy pár nap alatt engedjük keresztül ezeket az apró, külső dolgokat, de csak azért, hogy az alkotmány külső gépezete fennakadást ne szenvedjen. De azután nyomban minden lelkes hazafi, bármilyen párti, a nemzet jogaiért, érdekeiért, becsületéért kezdje meg ujra a harczot és annak a harcznak ne legyen vége addig, mig e hitvány alkotmányosság értéke vagy értéktelensége ki nem tünik, vagy a nemzet érdekei ki nem elégittetnek. -87-
Ez lett volna az én nézetem már szeptemberben és nekem igazi, őszinte hazafias kérésem, hogy azok, a ki ma még ezt a harczot folytatják, minthogy ennek a harcznak előbb-utóbb ugyis azzal lesz vége, hogy ez a javaslat keresztülmegy, engedjék keresztül egy-két nap alatt. (Felkiáltások a jobboldalon: Most tapsoljanak!) És az alatt a 14 nap alatt, a melyet a miniszterelnök ur pihenésre ugyis szánt, hadd lássuk, hogy azokból a vivmányokból mit fogunk látni? (Helyeslés a jobboldalon.)
Itt van pl. a katonai perrendtartás kérdése. Engem nagy fájdalom fogott el, mikor hallottam azt a vitát a miniszterelnök ur meg mások közt, hogy hogyan vagyunk a katonai perrendtartással, holott az osztrák hirlapi és más nyilatkozatokban egészen más tényállást olvastam. Hiszen a katonai perrendtartási javaslat az osztrák kormány részéről kész már vagy fél esztendeje és ott fekszik a mi igazságügyminiszterünk valamelyik fiókjában. Azt mondja a miniszterelnök ur: »Nem volt alkalmunk eddig tárgyalni«. Hát félesztendő óta nem volt alkalmuk? És miért nem volt alkalmuk? Mert a magyar kormány a maga álláspontját nem állapitotta meg ma sem. És miért nem? Talán mi nem tudjuk? Azért nem, mert az osztrák javaslat a magyar nyelv érvényesülését kizárja, a mi kormányunk az osztrákkal összeveszni nem akar, azzal pedig, hogy német perrendtartást hozzanak a magyar közönség nyakára, a miniszterelnök ur előállani még sem mer. (Ugy van! Ugy van!) -88-
Hogy pedig a magyar álláspont és a nemzet érdeke egész terjedelmükben érvényesittessenek ebben a javaslatban, ezt – ismétlem – megkisérteni se merte. Tehát azzal bujik ki a megoldás alól, hogy nem volt idő ebben a kérdésben állást foglalni, és igy mi az osztrák kormánynak még nem felelhettünk semmit.
Én igenis csatlakozom gr. Apponyi Albert t. képviselőtársunk azon inditványához, illetőleg kéréséhez, hogy az ámitástól mentsük meg az országot, ettől a bujkálástól zárjuk el az utat. (Helyeslés jobb- és balfelől.) Ezt az alkotmány gépezetének további működésére szükséges egy-két apró javaslatot engedjük keresztül, (Helyeslés a jobboldalon) s azután kezdjük meg az igazi harczot, hadd tudjuk meg, hogy ez a kormány mire vállalkozott, mit tud és mit akar. (Helyeslés jobb- és balfelől.)
Báró Kaas Ivor: Csak a kézizálogot ide!
Még egyet meg kell mondanom. (Halljuk! Halljuk!) Hibáztatom a miniszterelnök ur eljárásában azt, hogy a mikor az ellenzék legnagyobb táborával békés, bizalmas és nyilvános tárgyalás utján bizonyos modus vivendit létesitett, hogy ugyanakkor – ha igaz, hogy ugy történt – teljes készséggel, buzgalommal és bizalommal el nem követett mindent arra, hogy az ellenzék többi árnyalatával is hozzon létre megállapodást. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.)
Mert az szomoru dolog, hogy akkora többség, mint az önöké, és akkora ellenzék, mint a függetlenségi -89- párt, együtt megállapodva sem képesek a parlamenti helyzet urává lenni. És hogy nem képes a parlament urává lenni, annak a jelen esetben én lényeges okául tartom azt, hogy a miniszterelnök ur azt az előzékenységet, azt a pártok közötti tiszteletet nem vette elég komolyan figyelembe, a melylyel ő, mint az ország miniszterelnöke – nem mint annak a pártnak tagja, hanem mint az ország miniszterelnöke – az ellenzéknek minden tábora iránt tartozik. (Ugy van! Ugy van!) Meglehet, hogy nem sikerül, ha megkisérti, – nem állok érte jót, – de ha meg sem kisérti, bizonyosan nem sikerül. (Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon.)
Azért még azt kérem a miniszterelnök urtól, hogy a mit elmulasztott deczemberben, teljes hazafias bizalommal és buzgósággal tegyen arra kisérletet még most, mert ha kisérletet sem tesz rá, akkor azért, a mi itt bekövetkezik, vagy bekövetkezhetik, első sorban önmagát tegye felelőssé, ne az ellenzéket.
Nem fogadom el a javaslatot. (Élénk éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.)
Kijelentem, tisztelt miniszterelnök ur, hogy nekem sohasem jutott eszembe arra vágyakozni, vagy azt kérni, vagy azt javasolni, hogy az ellenzéki pártok valamelyikével paktumra lépjen. -90-
Én magam sohasem cselekedtem, a mikor módomban lett volna, akkor sem, s a mikor a Széll-kabinet megalakulásakor Széll Kálmán és a függetlenségi párt vezérsége megcselekedte, akkor is igen ártalmas és veszélyes dolognak tartottam ezelőtt vagy négy-öt esztendővel. Akkor mindent megmondtam előre, a mi be fog következni, sőt hogy el ne felejthessem, lapomban meg is irtam, hogy mi következik belőle és csakugyan minden rossz bekövetkezett. Én a paktum hive nem vagyok, nem is jutott eszembe, de másrészt még azt sem várom, hogy itt, mint a t. miniszterelnök ur mondja, »barátságos« állapotok jöjjenek létre közte és a többi ellenzéki párt között, mert az lehetetlen; mert vagy a t. miniszterelnök ur hagyja cserben a maga álláspontját, a mit nem hiszek, vagy azok az ellenzéki pártok. Itt semmi barátságról nem lehet szó, (Mozgás és felkiáltások jobbfelől: Nem is mondta! Zaj a baloldalon. Halljuk!), de a t. miniszterelnök ur nemcsak szabadelvüpárti férfiu, hanem az ország miniszterelnöke is, s e minőségében feladata, kötelessége, akár barátságosan, akár nem barátságosan, de a kibontakozás elérésére minden lehető módot, (Felkiáltások jobbfelől: Meg is tette!) minden tisztességes buzgalommal, az ellenzéki pártok mindegyikével érintkezésbe lépve megkisérteni, de én azt látom, hogy ez nem történt meg. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon. Élénk ellenmondások jobbfelől.)
(A törvényjavaslat főindokai. – Az ellenzéki határozati javaslatok. – Az udvartartásra adott magyar pénzt egészen Ausztriában költik el. – Egyéb okaim a beszéd tartására.)
A királyi udvar költségeit utoljára 1873-ban határozta meg a törvényhozás s attól kezdve évenkint változatlanul 9.300,000 koronára rugott az harmincz éven keresztül. Elvégre az udvar szükségleteinek szaporodása s az általános drágaság a kormány véleménye szerint az eddigi évi költségvetési összeget elégtelennek bizonyitotta. Különös körülmény is jött közbe: a budavári királyi palotának kibővitése, diszitése s ujraépitése. Ezt a királyi udvar költségeiből kellett volna teljesiteni, de ezek elégtelenek voltak, tehát az állami kincstár adott előleget kölcsönképen. Ez az előleg az 1903-ik évig összesen 18 millió koronára emelkedett. Ezt a kincstárnak vissza kell tériteni.
Igy indokolta a kormány a törvényjavaslatot, melylyel az udvar költségeit ujabb tiz esztendőre szándékozott -92- meghatározni, de évenkint 2 millió korona emeléssel. Lenne tehát ezentul az udvar évi szükséglete 11.300,000 korona.
A törvényjavaslat képviselőházi tárgyalása 1904. évi julius 9-én kezdődött.
Gróf Apponyi Albert mindjárt a tárgyalás kezdetén sietett ellenzéki irányban felszólalni s beszédje folyamán határozati javaslatot terjesztett elő, melynek lényeges tartalma az volt, hogy a képviselőház vegye le napirendről az udvartartás költségjavaslatát, e helyett intézzen ő felségéhez feliratot, a melyben kifejezi mindazokat a kérdéseket, a melyeknek nemzeti értelemben való helyes megoldása feltétele a trón és a nemzet közti együttérzés, bizalom és szolidaritás megerősödésének.
A vita élénk és terjedelmes lett, szavazásra csak tizennégy nap mulva került a sor. A vita folyamán a függetlenségi párt soraiból is terjesztettek elő egyes képviselők inditványokat és határozati javaslatokat. Ezek közül néhányat fölemlitek.
Veress József képviselő azt inditványozta, hogy a törvényjavaslat megszavazása előtt mutassa be a kormány a püspökök, valóságos titkos tanácsosok és miniszterek eskümintáját s az uralkodócsalád házi törvényeit, továbbá terjeszszen elő törvényjavaslatot az uralkodócsalád kiváltságairól oly módon, hogy a királyi herczegek, a kik valósággal a törvény fölött állanak, se polgári, se katonai hivatalt és tisztséget ne viselhessenek. -93-
Pap Zoltán képviselő az iránt tett inditványt, hogy feliratban kérjük meg a királyt, hogy az év nagyobb részét Magyarország székesfővárosában, Budapesten töltse.
Lényegileg ily értelmü inditványával még tovább ment Rákosi Viktor képviselő, a ki azt javallá, mondja ki a Ház, hogy az eddigi udvartartási költséget se szavazza meg, mig a király Budapesten méltó udvartartást nem létesit s az évnek legalább felerészét Magyarország területén nem tölti.
Mindezek természetesen fölötte fontos politikai kérdések közjogi, alkotmányi, közgazdasági, diplomatikai és nemzeti érdekeink szempontjából. Nem is ujak. Századokon át ismételten sürgették az ország rendei. Végre Deák Ferencznek sikerült 1867-ben a magyar király udvartartását az osztrák császár udvartartásától ugy elvileg, mint közjogi törvényben, valamint költségvetésileg is elkülöniteni. A függetlenségi párt emlitett szónokai nem is törekedtek egyébre, mint arra, hogy Deák Ferencz törvényét valahára egészében és komolyan hajtsák végre. Ugy a mint azt 1867-ben és 1868-ban meg is kezdték.
Közgazdaságilag is fontos kérdés ez. Ki nem számitható kárt okoz Magyarországnak és pedig Ausztria jogtalan előnyére a mai állapot.
Ma a királyi udvar költségeit csaknem teljesen Ausztriában költik el és élvezik. Ez minden tiz éven át 113 millió korona és ez magyar pénz. Másként lenne ez, ha a király és udvara az év megfelelő részét Budapesten töltené. A hol a király és udvara: -94- ott lenne állandóan a királyi család herczegeinek nagy része s ezek udvara is. Ott lenne gyakran és hosszabb időre az összes külállamok diplomácziai képviselete nagy személyzetével. Iparunk, művészetünk, kereskedelmünk, idegenforgalmunk hatalmas föllendülést nyerne. A magyar király családjának tagjai megtanulnák, művelnék s terjesztenék a nemzet nyelvét is, a mit eddig soha nem cselekedtek. A mostani állapot szerint a fejedelmi udvartartás minden kárát Magyarország vallja, minden hasznát Ausztria élvezi.
Mindez okok és körülmények rám nézve is nyomatékosak voltak, hogy a vitában részt vegyek. Volt azonban még különös okom is, a mely szinte kicsinyesnek látszik, de akkor általában nem tartották annak.
Tisza István kormányelnök ugyanis nem sokkal előbb gróf Apponyi Albertet a közösügyi bizottságban, báró Bánffy Dezsőt a képviselőházban irgalmatlanul levitázta. Ámde Apponyi is, Bánffy is ellenzéki pártok vezérei. A magyar közélet egész emberöltő óta hozzászokott ahhoz, hogy a nyilvános beszédek, képviselőházi s gyülekezeti szónoklatok mezején az ellenzék ne huzza a rövidebbet, s a kormánynak és pártjának férfiai a szónoklat, költészet és irodalom mezején ne kerüljenek a nemzeti ellenzék fölé. Hiszen azok a bécsi udvart és törekvéseit képviselik időnkint többé és kevésbbé, mig az ellenzék férfiai a nemzeti eszméket, törekvéseket és szenvedélyeket. Nyomasztólag hatott hát gróf Tisza Istvánnak Apponyi és Bánffy fölött látszólag kivivott szónoki diadala. Annál inkább, mert -95- a szabadelvü kormánypárt s a befolyása alatt működő időszaki sajtó el nem mulasztotta ezt a diadalt az ellenzéki álláspont meggyöngitésére kizsákmányolni.
Én ritkán szoktam és csak ugy vélt szükség esetén a parlamentben felszólalni. Az utolsó két év azonban zavaros volt s egyébként is a legfontosabb nemzeti kérdések voltak napirenden. Többször fel kellett hát a kormány férfiai ellen nekem is szólalni s gyakran zajos külső siker kisérte felszólalásomat. Ez okból barátaim közül s az ellenzék férfiai közül többen arra kértek, sőt sürgetőleg nógattak, hogy gróf Tisza István ellen kezdjem meg a parlamentben a szónoki harczot, máskép az ellenzék tagjait szónoklatának üdeségével, érvelésének elevenségével s metsző személyes élességével nagyon elhomályositja, segitségére jövén hatalmi állásának sulya és ragyogása is. Gróf Tisza István szónoklata egyéni izléséhez és gyakorlatához képest nagyon erős a személyi és egyéni tekintetek kizsákmányolásában s volt benne akkor még a gyakorlati államférfiui működés kezdetén kedélybeli fellángolás, ugynevezett páthosz is és a guny használatában nyilvánuló hatalmaskodási ösztön sokkal inkább, mint Apponyiban és nagyon sokkal inkább, mint Bánffyban. Ezek felfogása sokkal tárgyiasabb s érvelésük sokkal jobban odatapad a kérdés lényegéhez, mint Tiszánál. De a parlament felfogása, mint rendes időkben majd minden tömegé, kissé felületes és ledér; a tárgyias szónoklat sohase hat oly erősen rá, mint az, mely a személyes tekinteteket is feldolgozza. Az ad personam -96- beszéden sokkal jobban tud gyönyörködni, mint az ad rem beszéden. Ezen a mezőn tehát Tisza nagy előnyben volt a mi viszonyaink közt Apponyi és Bánffy fölött.
Én gróf Tisza István iránt se különös rokonszenvet, se különös ellenszenvet nem éreztem, nem tápláltam. Személyes benső ismeretségben nem voltam vele. A mikor képviselő lett, ha nem csalódom, 1887-ben, fiatal ember volt, én pedig már régi képviselő, de a korábbi országgyülési szokástól eltérve, nekem be nem mutatkozott. De nem ütköztem meg rajta, sőt szinte természetesnek találtam azért, mert én édes apjának, Tisza Kálmánnak kezdettől fogva engesztelhetetlen ellenzéke voltam, Tisza Istvánt mindenki gyöngéd, ragaszkodó gyermeknek rajzolta előttem, hát egészen rendén valónak láttam, hogy politikai törekvéseink ellentétes voltát figyelmen kivül hagyva is már az édes apja iránt érzett gyermeki méltó kegyeletnél fogva se akart velem valami bensőbb ismerkedésbe bocsátkozni. Néhány hivatalos szócserét kivéve, nem is beszélgettünk egymással soha.
Igy vállalkoztam barátaim unszolására beszédem megtartására, mely 1904. évi julius 18-án hangzott el a képviselőházban. A többség is nyugalommal hallgatta meg, az ellenzéki pártoknál gyakran zajos tetszések kisérték.
Őszintén bevallom, a beszéd néhol érdes, heves és személyi tekintetekkel is foglalkozik. Erre nézve épen az a gyöngesége, a mi gróf Tisza igen sok beszédének. De hiszen épen azt akartam elérni, hogy Tisza lássa -97- be, hogy személyes támadásokkal, ha az ellenzék kiváló férfiait ilyenekben részesitené, a tanácskozás nyugalmának megzavarásán kivül semmit elérni nem lehet. Mert az ellenzék is ügyesen és sikeresen használhatja ugyanezt a fegyvert, ha akarja. Ha tán nem oly tehetséggel is, mint Tisza, s nem oly kimagasló helyről is, mint a kormányelnöki szék, de sokkal élénkebben és szabadabban.
Bizonyos, hogy tervünk sikerült s hogy ettől fogva mindaddig, mig őszszel az ugrai levél meg nem jelent s novemberben és deczemberben a nagy parlamenti viharok ki nem törtek, gróf Tisza István az ellenzékről és férfiairól s törekvéseikről sokkal enyhébben nyilatkozott szónoklataiban.
Az ugrai levél után s a zsebkendős szavazás után természetesen megbomlott a parlament minden békéje és rendje.
Az én beszédemmel jó részben be is fejeződött a tárgyalás, a törvényjavaslatot a képviselőház többsége julius 22-én megszavazta. -98-
(A kormányelnök gróf Tisza István politikai multja: minden kormánynak mindenkori támogatása. – Irodalmi multja jelentéktelen, közgazdasági multja szerencsétlen. – A személyeskedés semmi sikert nem biztosit. – Gróf Tisza kormányprogrammja. – A régi kormányok nagyobb tiszteletben részesitették az ellenzéket, noha az se nagyobb, se tekintélyesebb nem volt, mint a mostani. – A ki a nemzet jövőjében nem bizik: annak nem szabad a nemzet kormányzására vállalkozni. – Miért ellenzem az udvartartási költséget?)
T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk! Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Öt perczet kérünk!)
Elnök: Kivánja a t. Ház, hogy az ülést öt perczre felfüggeszszem? (Halljuk! Halljuk! jobbfelől.)
Első sorban magam is hajlandó vagyok a gróf Apponyi Albert és társai által beadott elleninditványhoz hozzájárulni; minthogy azonban nincs reménységem, hogy a képviselőház többsége ezt ez idő szerint elfogadja, már ennélfogva is szivesen elfogadom a függetlenségi és 48-as párt részéről beadott összes határozati javaslatokat és inditványokat. Természetes következése ennek, hogy a szőnyegen fekvő törvényjavaslatot, valamint az udvartartási költségvetés illető tételét sem fogadhatom el.
A t. képviselőház szives engedelmével ez elhatározásomat most lehető röviden, a mennyire az idő engedi, indokolom.
Mielőtt azonban ezt tenném, engedje meg a t. képviselőház, hogy a miniszterelnök urnak legutóbb tett sok jelentékeny fontosságu kijelentésére kissé kitérjek. Kitérjek különösen azért is, mert hogy a törvényjavaslatot -99- és az udvartartási költségvetési tételt nem fogadom el, annak magában a kérdés természetében rejlő tárgyi okain kivül főoka az, hogy a t. miniszterelnök ur politikájával nem értek egyet és miniszterelnöki teendői, működése, eddigi összes viselt dolgai iránt bizalommal nem viseltetem, sem a multra, sem a jövőre.
A miniszterelnök ur bizonyos gyönyörüséggel, bizonyos kéjérzettel foglalkozott az elmult napok egyikén-másikán részint gr. Apponyi Albertnek, részint b. Bánffy Dezsőnek politikai multjával. Mindkettőnek multjában igen nagy gyönyörüséggel következetlenségeket fedezett fel és tárt a képviselőház elé. Hát ha izlése ugy hozta magával, hogy a vitát erre a térre terelje át, megengedem izlésének jogosultságát…
Madarász József: De nem irigylem!
… de nem irigylem, – majd megmondom az okát, miért – és szivesen nem is követem ezen a téren. Nem követem pedig azért, mert én elismerem, hogy a miniszterelnök ur előtt elég nagy gazdagság állt arra a két államférfiu multjából, hogy abban a multban turkáljon, abban a multban ingadozásokat fedezzen fel, abból a multból hibás terveket, hibás gondolatokat és hibás intézkedéseket tárjon fel itt a képviselőház és az ország előtt, mert hisz mindkét államférfinak van multja, elég hosszu az egyiknek, elég gazdag mindkettőnek…
Hock János: És elég tartalmas is!
… és arról is biztos lehet a t. miniszterelnök ur, hogy sem azok az államférfiak, se tisztelői, se barátai -100- hasonló gazdagsággal a miniszterelnök urnak multjából nem rendelkeznek. (Derültség.) És ha azt állapitom csak meg, hogy neki multja nincs, akkor sokkal kedvezőbben nyilatkozhatom a miniszterelnök urról, mint hogyha annak megállapitásába bocsátkoznám, hogy van. (Derültség.) Ámbár, meg kell jegyeznem, – a miniszterelnök ur, a mint én tudom, 15–16 éve szereplője a politikai nyilvános életnek, legalább azóta tagja e képviselőháznak, – de azóta, mióta ő a nyilvános élet mezején a nemzet nagy közkérdéseiben, mint harczos fellépett, ama tizenöt év óta őt egyébnek nem láttuk, mint a mindenkor létező, egymást követő, egymással egyet nem értő kormányok hüséges fegyverhordozójának. Minden kormányt egyenlő tűzzel-hévvel szolgált végig, nagyobb hév és buzgóság néha csak akkor buzdult fel a miniszterelnök urban a kormányok mellett, mikor valamelyik kormány a nemzet ellen élesebb rendszabályokat akart alkalmazni. (Ugy van!)
Ez volt a politikai multja.
Van irodalmi multja is a t. miniszterelnök urnak és az is a nyilvánosság elé tartozik.
Ezelőtt kilencz-tiz évvel megjelent tollából és neve alatt egy gazdasági kérdésekről szóló röpirat, a mely irodalmi munkában minden alaptétel hibás, minden alaptétel, a melyben a gabonaárakról és azokkal időnként járó bajokról és azok orvosszereiről okoskodik, a mi gazdasági önállóságunk kérdéseiben való teljes tájékozatlanságról tett tanuságot. (Derültség a szélsőbaloldalon.) -101-
De van a t. miniszterelnök urnak közgazdasági multja is, elég fontos, elég jelentékeny, bizonyos időn át elég fényes is. Nem akarok a miniszterelnök urnak gyakran heves indulata és pillanatnyi fellobbanása közben használt szavaival élni, nem akarok ledér módon nyilatkozni arról a multról, mert nem az a czélom, hogy keseritsem, hogy bosszantsam a miniszterelnök urat; hanem az a czélom, hogy arra birjam, hogy saját lelkiismeretébe tekintsen bele, önmagával vessen számot akkor, midőn oly tényleges, gyakorlati közgazdasági tevékenység után most ilyen magas államférfiui feladatra vállalkozott.
Nagyon előkelő, nagyon tiszteletre méltó pénzintézetet vezetett a miniszterelnök ur, de a vezetésben nem volt szerencsés. Annak a vezetésnek az lett a vége, hogy az a nagy intézet szomoru sorsra jutott. Pedig a mint én személyesen ismerem a miniszterelnök urat – gyakori érintkezéshez nem volt szerencsém – de a mint barátaimtól is tudom és egyéni jellemét ismerem: teljes buzgósággal, teljes lelkiismeretességgel, elméjének és tanulmányainak teljes erejével törekedett azt a nagy közgazdasági vállalatot sikeresen vezetni és felvirágoztatni. De ha még az az aránylag kis intézmény is az ő kezén és az ő bölcsességével ily sorsa jutott, vajjon mit várjunk mi akkor, midőn ily nagy ország vezetésére vállalkozott? (Derültség és zaj a szélsőbaloldalon. Egy hang: Ezt is tönkre akarja tenni!)
Olay Lajos: Lesz vagyonszerzés megint! -102-
Elnök: Csendet kérek, t. képviselőház!
Ennek az országnak a vezetése nehéz dolog, nemzetünk legnagyobb elméi, legbölcsebb államférfiai gyakran siker nélkül tettek kisérletet ez ország vezetésével. Ez a vezetés gyakran balsorsot is idézett elő, mert a nemzet ügyének, sorsának intézése nagyon nehéz. És ha a miniszterelnök ur sokkal kisebb, hasonlithatatlanul jelentéktelenebb, noha mégis jelentékeny közgazdasági intézet vezetésében, daczára minden erélyének, bölcsességének, lelkiismeretességének, a melyet annak igazi felvirágzására forditott, oda jutott: vajjon, hogy bizzunk mi akkor abban, hogy nem nagyobb lelkiismeretességgel és nem nagyobb bölcsességgel, – mert nagyobb most sincs, mint volt két-három év előtt – (Derültség a szélsőbaloldalon) ennek az országnak milliószor nagyobb intézményével, sokszorta nehezebb ügyeivel, feladataival meg tud-e jól birkózni?
A miniszterelnök ur sok hibát, sok következetlenséget mutatott ki gr. Apponyi Albert és b. Bánffy Dezső multjából. Biztositom a miniszterelnök urat, hogy én ugyanazon államférfiak multjából sokkal több és nagyobb hibákat és következetlenségeket tudnék kimutatni. (Derültség balfelől.)
Megmondtam akkor is, a mikor ama hibák és következetlenségek történtek és ha nem ismételgettem folytonosan, annak az volt az oka, hogy minden kérdésnél nincs kedvem felszólalni; csak nagyon ritkán szólalok ugyis fel. Tehát én még sokkal több hibát és következetlenséget tudnék kimutatni, de mi czélt érünk el -103- ezzel!? Ha a miniszterelnök urnak sikerül mindkét államférfiunak vagy akár az egész ellenzéknek közeli vagy távoli multjából akármi következetlenséget felhordani, meglesz-e azzal a hadseregnél a magyar vezényszó? (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Vagy a magyar királyi udvartartás? Meg lesz-e azzal mentve Magyarország gazdasági élete? A nemzet anyagi, erkölcsi jóléte talán elő lesz mozditva? Vajjon az a sok visszaélés, a melyet velünk a királyi udvar vagy a király nevében idegenek és nem idegenek gyakoroltak, meg lesz-e szüntetve? Talán ez a nemzet a maga jogaihoz, becsületéhez, jövendőjének biztonságához hozzájut azzal, hogy a miniszterelnök ur gróf Apponyi Albert és báró Bánffy Dezső multjában valami következetlenséget talált? Erre vállalkozott a miniszterelnök ur? (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Ez a vezető magyar államférfi feladata és nem egyéb? Propria virtute kell itt laborálni, nem aliorum imbecilitate, mikor még nem is bizonyos, hogy az az imbecilitás ugy van-e, a mint ő kifejtette, (Igaz! Ugy van! Derültség balfelől.) Igaz, hogy az sem bizonyos, hogy az a propria virtus is megvan-e! (Ugy van!)
A miniszterelnök urnak miniszterelnöksége előtti multjára tehát nem akarok visszatérni, hanem ahhoz már csakugyan jogunk van, hogy szemügyre vegyük azt a szerencsétlen kilencz hónapot, a melyet mint miniszterelnök töltött el azon a széken. (Halljuk! Halljuk!)
Kilencz hónap nagy idő az államférfi életében. Kilencz -104- hónap alatt Newton is megszületett a maga idejében és Shakespeare is, azok pedig kissé nagyobb dolgok. (Derültség balfelől.) Nézzük; csak ugy félvállról, mellesleg, hogy mi sikerült ez alatt a kilencz hónap alatt olyan dolog, a mely magától, a miniszterelnök urtól függött és a mely alkalmas, vagy nem alkalmas arra, hogy bizalmunkat megnyerje?
Igaz, elő fognak állani, ha előállanak majd, szóval és tollal, a kik azt mondják és azt irják, hogy mit csinálhatott volna ez alatt a kilencz hónap alatt? Hiszen azóta mi mindig zavartuk az ő munkáját, mi mindig obstrukcziót, csináltunk, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon) nem hagytuk a törvényhozást szabadon dolgozni, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon) nem hagytuk a miniszter urakat szabadon otthon a bürójukban dolgozni. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Ezzel fogják védelmezni a t. miniszterelnök urat.
Rónay János: Természetes!
De Rónay t. képviselőtársamnál még jobban fogja védelmezni Gajári Géza t. képviselőtársam. (Derültség.)
Gajári Géza: Különösen, ha tőled kapok majd tanácsot! (Folytonos zaj a jobb- és a baloldalon. Elnök csenget.)
A t. miniszterelnök ur kabinetalakitási programmjáról nem szivesen beszélek, mert őszintén megvallva, igazán beszélni talán nem is tudnék. A miniszterelnök ur adott kabinetalakitási programmot három-négy részletben, s mindegyik részletet kikorrigált alakban. (Derültség balfelől.) 1903 november 6-án, gondolom, adott -105- itt a Házban egy programmot, azután ezt kijavitotta november 9-én, s ezt kijavitotta megint november 11-én; hol elvett belőle valamit, hol hozzátett valamit.
Gróf Tisza István miniszterelnök: Én sem hozzá nem tettem, sem el nem vettem semmit!
A főrendiházban megint és időközi nyilatkozataiban ujabb és ujabb magyarázatokat adott, tehát nehéz…
Gróf Tisza István miniszterelnök: Könnyü ráfogni, de nem lehet bebizonyitani, a mit most mond! Ráfogni mindent lehet! (Zaj a jobb- és baloldalon.)
Hát, hogy e pillanatban mindent bebizonyitsak, arra nem vállalkozom most, hanem egy-két tételnél megkisértem most is. (Halljuk! Halljuk!) Igy pl. a miniszterelnök ur 1903 november 6-án tartott programmbeszédében elfeledte vagy nem jutott eszébe a czimerek és jelvények kérdésében nyilatkozni. De november 9-én kijelenti, hogy a hadseregnél közös czimer és közös jelvények létrehozására fog törekedni. E miatt azután megtámadtatásokban részesült, s az ellenzék épen nem volt hajlandó ilyen nevetséges s egyuttal borzasztó torzképletbe belemenni, mint a milyen a közös czimer és jelvény. November 11 én kiigazitotta ezt akként, hogy elvétette a szót, (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon) – ilyen nagyfontosságu dologban – nem »közös«-et akart mondani, hanem azt, hogy »együttes«. (Felkiáltások balfelől: Igy volt?)
Gróf Tisza István miniszterelnök: Ez azt jelenti, hogy változtatott a programmon?
És még ezt a magyarázatát is meggyengitette azzal, -106- hogy együttes czimert ért, nem közöset, de ennek a kijelentésnek is valóságos értelme főleg az, hogy együttes megoldással akarja a czimerkérdést rendezni. (Mozgás a baloldalon.) De még ma sem tudjuk, sem én, sem senki ebben a Házban, s azt hiszem maga a miniszterelnök ur sem, hogy milyen lesz hát az a czimer, melyet ő tervez: közös-e vagy együttes-e, s akár egyik, akár másik, voltaképen milyen?
De ha már én a miniszterelnök ur kabinetalkotási programmjának minden pontjára kiterjeszkedni most nem is tudnék, mégis meg kell jegyeznem, hogy azokból a határozott igéretekből, a melyeket a miniszterelnök ur ugy itt e Házban, mint a főrendiházban ismételve tett, ma még meg nem valósult semmi, csak egyetlenegy, a mi a nemzetnek ártalmára van, kárával jár, költségével jár, csak egyre nézve van javaslata, a mely abban áll, hogy Magyarország külön költségén mi neveljünk német tiszteket az osztrák közös hadsereg számára. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A mi igéreteket ő tett a katonai büntető perrendtartás dolgában, a mikor azt mondta, hogy a közvetlenség, szóbeliség, nyilvánosság és a magyar nyelv érvényesülését fogja idehozni, mindebből nincsen semmi, sőt, a mit mi kéz alatt tudunk erről a perrendtartásról, az épen az ellenkezője lesz ennek, mert a magyar nyelv érvényrejutása ugy, a hogy mi értjük ezt a szót, egyáltalán nincs is tervbe véve.
Ott van például egyik furcsa kijelentése a t. miniszterelnök urnak, a melyet én nem tudok megérteni -107- azzal a kis tudománynyal, multtal és gyakorlattal, a melyet én a politikai élet terén 32 év óta e Házban szereztem. És ez az, a mit a miniszterelnök ur a magyarországi két protestáns felekezet igényeiről beszél, a mikor azt mondja, hogy vannak függő kérdések, a mely függő kérdéseket a két protestáns egyház valamiféle bizottsága formulázott és a melyekkel a kormányhoz járult, hogy ő óhajtja, hogy azok a kérdések az 1848: XX. t.-cz. szellemében lehetőleg közmegnyugvásra megoldást nyerjenek.
Olay Lajos: Ezzel vezetik félre a református papokat és tanitókat! Mind félrevezetés! Világos ámitása a szegény papoknak és tanitóknak!
Elnök (csenget): Kérem a képviselő urat, ne méltóztassék közbeszólni; ezért a kifejezésért rendreutasitom! (Zaj és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Miért?)
Olay Lajos: Beszédben is elmondtuk! Van jogunk elmondani! Tiz képviselő is elmondta! Ámitás! Százszor is ámitás! Nohát! Halljuk! (Derültség.)
Az 1848: XX. t.-cz. végrehajtása, akár legyen kivánatos, akár ne, Magyarország mai helyzetében, a mai tényleges viszonyok közt sem nem lehetséges, sem nem kivánatos.
Olay Lajos: Ugy van! Ez az igazság!
Ezzel én csak egyéni meggyőződésemet mondom ki. Az 1848: XX. t.-cz.-nek sem szó szerinti értelme, sem szelleme meg nem engedheti ma azt, hogy a mai viszonyok között tapintatlan módon, éretlen bölcseséggel ebbe a kérdésbe akárki belekapjon. Mert az -108- 1848: XX. t.-cz. olyan konczepcziónak a törvénybeiktatása, a melyre ma egész Európában alkalmatlanok a vélemények, nincsenek megérve az eszmék és hogy megérnek-e valaha, azt én nem tudom, de annyi bizonyos, hogy igen magas hevülésben levő korszak az egyházak államositásának gondolatát törvénybe iktathatta, de a mi nemzetiségi, a mi egyházi, a mi felekezeti, a mi dinasztikus viszonyaink között ma ebbe a kérdésbe belenyulni, azt a beláthatatlan vihart, a mely ezzel járna, a nemzetre felidézni ama borzasztó bajai mellett, a melyek most is megvannak: erre komoly államférfiu és komoly férfi ma nem vállalkozhatik. Azért tehát ezt emlegetni, kiröppentgetni a világba, hogy: az »1848: XX. t.-cz. szellemében«, olyan dolog, a melyre mondom én azt, hogy nem értem; sem könyvekből, sem iskolából, sem 32 évi tapasztalatomból nem szereztem annyi értelmességet, hogy megértsem, mit akart ezzel a miniszterelnök ur mondani. Azt a szót, a melyet itt hallottam, nem akarom alkalmazni, mert nem akarok a miniszterelnök urnak hasonló szavakat mondani.
Gróf Tisza István miniszterelnök: Az a kérdés, van-e rá ok és jog, mindig ezen fordul meg!
Nem akarom a példáját követni. A miniszterelnök ur először nem adott tiszta programmot semmi dologról, másodszor, a mi pontokat már alakba öntött, azoknál meg kár és sérelem hárul ránk, például a nemzet agyonterheltetése mellett képeztet az osztrák hadsereg számára német tiszteket magyar pénzen: hát akkor honnan meritsünk mi -109- bizalmat a t. miniszterelnök ur jövőjére eddigi kilencz hónapos multjából?
De van itt egy másik dolog, miniszterelnök ur, a mit nem hagyhatok emlités nélkül s a mit már egyszer fel is emlitettem, még pedig a parlamenti módok és szokások szerint teljes komolysággal és tisztességgel, sőt talán, a mi nekem nem is igen szokásom, bizonyos kérlelő szándékkal.
Hogy bánik a miniszterelnök ur nyilatkozataiban az ellenzékkel? (Ugy van! Helyeslés balfelől.) Bocsásson meg a miniszterelnök ur, ha tréfálni akarnék, azt mondanám: Uramöcsém, én kissé hosszabb időre tudnék visszaemlékezni ebben a tekintetben és más államférfiakra, mint a miniszterelnök ur. Olyan államférfiakra, a kik ott ültek azon a helyen vagy annak közelében, a hol most Gajári Géza t. képviselőtársam ül. (Élénk derültség balfelől. Egy hang: Ott ült egykor Deák Ferencz!)
Gajári Géza: Mit röhögnek?! Hiszen a maguk helyén is más ült! (Zaj jobbfelől.)
Kubik Béla: De nem volt olyan nagy különbség! (Élénk derültség.)
Gajári Géza: Kubiknak ez az első jó mondása!
Azok a férfiak az ellenzékről, pedig az akkori ellenzék sem nagyobb nem volt, sem komolyabb nem volt, mint a mostani, sem nagyobb sulyu nemzeti ügyek mellett nem küzdött, mint a mostani, de azok a férfiak a parlament ellenzékéről, a nemzet tanácsában az egyedül jogosult birálókról és birákról nem -110- beszéltek olyan sértő, kicsinylő, gunyos és kihivó hangon, mint a miniszterelnök ur. Nem nézhettem végig az összes beszédeit, pedig végig akartam nézni, nem volt rá időm, (Derültség) de az olyan szavak, mint a milyeneket november 12-én mondott, hogy az ellenzék dolga gyerekes csiny, hogy az ellenzék férfiai nem tudják, mit cselekesznek; a mit november 20-án mondott, hogy az ellenzék kompromittálja a magyar parlament méltóságát, hogy a nemzet legszentebb érdekeit koczkára teszi és az, hogy itt az ellenzéken zajos közbekiáltások történtek, az nem lovagias eljárás, az politikai értelemben gyávaság! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Igaz! Ugy van! Ezt mondta! Mozgás a szélsőbalon.) S a mit a miniszterelnök ur ugyanazon napon mondott, hogy az ellenzék nemzetgyilkos politikát követ.
SRÉTER ALFRÉD: Azt mondják sokan, mások is! (Zaj és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Vizet az öregnek!)
A miniszterelnök ur azzal a szóval, hogy a mit az ellenzék csinál, azt elvégezhetnék a vásárcsarnoki delnők is, a kiket köznéven, vulgó: kofáknak szoktak nevezni, (Derültség) hogy november 27-én neveletlenségnek nevezte az ellenzék egész eljárását…
Gróf Tisza István miniszterelnök: Aligha az egész ellenzék eljárását!
… hogy január 14-én az ezen oldalon ülő képviselők eljárásáról azt mondja, hogy az az alkotmány szellemét sértő, frivol és embertelen eljárás. Frivol: magyarul ugy hivják, ledér. A frivol szó legalább jól hangzik azok fülének, a kik nem értik, magyarul azonban -111- ledért jelent. Tehát embertelennek és ledérnek nevezte az ellenzék eljárását. Január 21-én azt mondotta, hogy teljesen meddő időfecsérlés az, a mit mi csinálunk; márczius 30-án pedig ezt: »a rombolás, pusztulás áldatlan munkája az, a mit a képviselő urak véghez visznek és valóságos tatárjárás«. Azután itt van az, a mit a polgármestereknek mondott, a mire báró Bánffy Dezső t. képviselőtársam is hivatkozott, hogy t. i. az, a mit a nemzet csinál – tehát nem is az ellenzék, hanem a nemzet – mérges vagy mérgezett illuziókból támadt részegség! (Zaj balfelől.)
Hát miniszterelnök ur, én kérem, hogy az ilyen kifejezések használatától tartózkodjék. Ennek nem lesz jó vége. T. képviselőtársam, ha megéri azt, hogy ezekből a kijelentésekből levonja az ellenzék az okvetetlenül levonható következést és ha a magyar miniszterelnök kijelentése parlamentileg jogosultakká teszi e szavakat és ezek használatát: akkor ennek a vége nagyon szomoru lesz, mert akkor azután a magyar parlament méltósága, a magyar alkotmány tisztelete alá fog szállani. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon. Felkiáltások jobbfelől: Hát a házszabályok!)
Hát miniszterelnök ur és önök, t. többség, legyenek azzal tisztában, hogy az ellenzék ezeket nem türi el és a megfelelő megtorlás be fog következni. (Helyeslés a baloldalon.)
Sréter Alfréd: Ugyan! Ugyan! Még ők panaszkodnak! (Zajos felkiáltások balfelől: Vizet az öregnek! Elnök csenget.) -112-
Hát Sréter t. képviselőtársam szives figyelmét egy körülményre akarom felhivni. (Halljuk! Halljuk!) Ez az én részemről nem panaszkodás, mert én bár panaszos szavakat is tudok használni, de nem akarok, mert e nélkül is tudom érvényesiteni azt a tehetségemet, a mi kicsi van. De arra akarom figyelmeztetni t. képviselőtársamat, hogy egészen más az, ha ilyen kijelentést olyan képviselő tesz, mondjuk, a pillanat hevében, a szenvedély fellobbanása alatt, a kinek neve a külföld előtt nem ismert és egészen más, ha ilyen kifejezéseket Magyarország legelső méltósága és tisztviselője arról a helyről használ. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.)
Sréter Alfréd: Önöknek egész parlamenti viselkedésére volt ez a válasz!
És t. képviselőtársam figyelmét még egy más körülményre akarom felhivni. (Halljuk! Halljuk!) Olyan államférfiunak joga volna, – bár joga annak sincs, de elnézné a nemzet, – hogy ilyen szavakat használjon, a ki nagy vivmányokat hozott nemzetének, a ki mögött nagy, dicső és hősi mult áll, a ki csatákat nyert nemzete számára, a ki annak alkotmányát, szabadságát biztositotta, jövendőjét és jelenét megerősitette, nemzeti önérzetét hiven szolgálta. Ilyen államférfiunak talán elnézné az ellenzék és talán megbocsátanók. De a miniszterelnök ur még most nem olyan államférfiu, még most e nemzetnek nem hozott egyebet, mint megaláztatást! (Ugy van! Ugy van! a baloldalon) és még csak anyagi erőnknek a kiszivattyuzását tette lehetővé idegen -113- érdekek számára. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Osztrák érdekek!) Tehát olyan programmpontokkal állunk szemben, a melyekből ugyan egynek, kettőnek megvalósitása torzul meg van kisértve, a többi kérdésről hallgat az irás és az idő és hallgat a kabinet. Még ez semmi érdem, sőt még az is kérdés, hogy a hely elfoglalására volt-e elég érdem? De a nemzet érdekében még végrehajtva, felmutatva, a nemzet története könyvébe, sziveinkbe beiktatva még semmi sincs, semmi vivmány, önérzetünknek, becsületünknek semmi tisztelete. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Ilyen hangon, ilyen eredmények után fiatal ember, fiatal miniszterelnök nem beszélhet igy ezzel a nemzettel.
Gróf Tisza István miniszterelnök: Nem a nemzettel. (Élénk helyeslés a jobboldalon. Nagy zaj balfelől.)
Olay Lajos: Eddig ő leczkéztetett mindig, most megleczkéztetik őtet! Eötvösnek feleljen!
Bizonyos, hogy jövőre is lesznek még heves viták, becsületes, buzgó küzdelmek, harczok, legalább erről az oldalról, önök majd csak türik azokat a harczokat, (Derültség a baloldalon) s rábizzák szerencsétlen miniszterelnökükre, hogy az maga védelmezze meg ügyüket. De ha ezektől a szavaktól mi megmenekülünk, ha ezek a szavak nem röpködnek felénk a miniszterelnöki székből, – mert hiszen Gajári Géza t. képviselőtársamnak azt megbocsájtjuk – (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon) akkor azok a harczok és azok a küzdelmek tisztességesek lesznek és – hogy szokott szóval éljek – parlamentárisak. De ha marad ez az eddigi -114- szokás, a mely egyedül a miniszterelnök ur szokása, – az elődeié nem volt – akkor én – igaz, hogy a jótállásomat nem is kérték ebben a dologban – jót nem állok semmiért, hogy jövőre mi következik; nem lesz mindig 30 fok meleg és aratási idő. (Helyeslés balfelől.) Ezt ne felejtse el a t. miniszterelnök ur!
Ugron Gábor: Majd megjön a cséplés ideje is! (Derültség balfelől.)
De van még a miniszterelnök ur 9 hónapos multjában olyan dolog, a melyet én meg nem tudok bocsátani. A miniszterelnök urnak sok nyilatkozatában, sok felszólalásában, melyet miniszterelnöki és képviselői székéből tett a mult év május, junius havaiban, részint szóval, részint irásban, részint itt, részint Nagyváradon, részint az ugrai kerület választóihoz intézett levelében, vannak nyilatkozatai, a melyekben fenyegeti a nemzetet elpusztulással, tönkrejutással, végveszélylyel…
Hock János: Golyóval és akasztófával! (Igaz! Ugy van! balfelől.)
Azt nem hallottam! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: A klubban mondotta!)… a mely nyilatkozatokból az tünik ki, hogy neki Magyarország fennmaradásában, a magyar nemzet jövőjében semmi hite nincs. (Ugy van!) Például november 26-án azt mondja: »a magyar nemzetet megmentjük attól, t. i. ha mi ellenzék az ő tanácsát elfogadjuk, hogy a világ csufjára, saját szégyenére, saját fiainak őrülete vigye bukásba.« Azt mondja november 28-án: »Ez a nemzet elpusztul, ha el nem bánik az ilyen ellenzékkel.« Hirdette itt a -115- miniszterelnöki székből, hogy oly meggyőződésben is vannak már sokan, hogy Lengyelország sorsára jutunk; azt mondja január 22-én: »Magyarország fennmaradására nézve a legnagyobb feladat visszavezetni a magyar alkotmányos életet a maga szebb és tisztultabb utjára« stb. Ez alatt azt érti, és ekkor azt fejtegette, hogy mi pedig az osztrákok követeléseihez, az osztrák javaslatokhoz ragaszkodjunk; szó nélkül fogadjunk el mindent, mert Magyarország fenntartására nézve az a legnagyobb horderejü feladat. Azt mondja január 28-án, hogy akkor vállalkozott az ország kormányának vitelére, a mikor aggódó kebellel látták többen s ő is, hogy ez a nemzet az örvény, a katasztrófa felé tántorog. (Mozgás a baloldalon.)
Hát mit csinált az ellenzék és mit csinált a nemzet? A mit különben ő maga is elismer, mert megjegyzem, t. Ház, hogy a miniszterelnök urnak nemcsak eme nyilatkozatai vannak ám a lapokban megerősitve; vannak olyan nyilatkozatai is, hogy: »Bizom én a nemzet örök erejében; bizom én a nemzet jövőjében, ha az ellenzék leszerel (Élénk derültség a bal- és szélsőbaloldalon) és ha elfogadja az én javaslataimat« stb. Ilyen nyilatkozatok is bőven vannak, sőt mondhatom, szép alakba öntött, hangulatos nyilatkozatok is vannak közöttük. De amolyanok is vannak, pedig ha Ausztria, a külföld, nemzetiségeink és a dinasztia – e négy czim alá foglalhatók legkomolyabb ellenségeink – látják azt, hogy a magyar kormány feje, a magyar képviselőház legelső embere, Magyarország első tisztviselője -116- és legnagyobb méltósága igy beszél Magyarország jövőjéről, életerejéről, fennmaradásáról; hogy minket Lengyelország sorsa fenyeget, hogy mi a bukás, a katasztrófa elé megyünk, ha ilyen nyilatkozatokat a magyar miniszterelnöktől hall az ellenség, künn és benn az országban: micsoda vélekedésben lesznek akkor ellenségeink e nemzet erejéről és becsületéről? (Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)
Hiszen akkor kénytelenek elhinni, hogy itt csakugyan minden becsületes ember részeg disznó, (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon), hogy itt minden hazafi őrjöng; akkor kénytelenek ezt elhinni, ha ilyen kérdésekben olyan tanukat kapnak, mint a magyar miniszterelnök. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
T. miniszterelnök ur, arra kérem, ne versenyezzen ön Luegerrel, Bécs polgármesterével (Helyeslés balfelől) a magyar nemzet életének, életerejének és jellemének festésében! A ki a nemzet jövőjéről olyan kishitet táplál, mint a t. miniszterelnök ur, annak nem szabad a nemzet vezetésére vállalkoznia. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)
Ugron Gábor: Menjen kolostorba!
Ha valaki olyanra vállalkozik, a minek sikerében maga sem hisz: mi lesz akkor annak a vállalkozásnak és vezetésnek következménye? Ezek, miniszterelnök ur, magasabb erkölcsi tekintetek, de az ország vezető államférfiának, kormányzójának ezektől eltekintenie nem szabad! (Ugy van! a baloldalon.) Neki saját nemzetét kicsinynek, őrültnek, nyomorultnak, tatárjárásnak festeni -117- a világ előtt sohasem szabad! (Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Ez az ellenzék pedig, a mely itt van, ez a magyar nemzet. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon. Derültség és ellenmondások a jobboldalon. Zaj a szélsőbaloldalon.)
Gróf Tisza István miniszterelnök: No, ennél jobban a magyar nemzetet ugyan le nem kicsinyithette senki!
Nessi Pál: Azok ott oláhok, tótok és szászok, ezek: magyarok!
Elnök: Csendet kérek!
Kubik Béla: A szászok nem ülnek itt a mi sorainkban! Nem beczézi innen őket és a kedves horvát testvéreket senki!
Bocsánatot kérek, t. Ház, hogy ilyen magyarázatokba bocsátkoztam e kérdések felett, de nekem igazat kell, hogy adjon mindenki, a midőn azt állitom, hogy erre a térre a miniszterelnök ur terelte a mi tanácskozásainkat, (Ugy van! a szélsőbaloldalon) és hogy ezen a téren lehetetlen, hogy mi tovább is hallgassuk és engedjük, hogy az ellenzékkel igy beszéljen.
Áttérek – lehetőleg rövid leszek – magára az udvartartás tüzetes kérdésére. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Ismétlem, nem fogadhatom el a törvényjavaslatot, nem fogadhatom el a tételt. A tétel, ha jól tudom, abban áll, hogy a mai udvartartás költségei 2 millió korona évi teherrel emeltessenek, sőt még visszamenőleg a multba is. A miniszterelnök ur bizonyára jól tudja, sőt az aktákat kezelvén, jobban tudja mint én, hogy az udvartartási költségeknek utolsó -118- emelése 1872-ben terjesztetett elő, 32 évvel ezelőtt. 1873-ban szavaztuk meg.
Ugron Gábor: Én ellene szavaztam!
Hát a t. miniszterelnök ur, hogy emlékszik-e, nem tudom – e pillanatban, ha bizonyitásra szólit fel, aktaszerüleg bizonyitani nem tudom, de én határozottan ugy emlékszem, hogy az akkori pénzügyminiszter az országgyülés pénzügyi bizottsága elé részletes előterjesztést tett az udvartartási költségek egész állományának hovaforditásáról. Indokolta tüzetesen, nemcsak üres beszéddel, – azaz nem mondom üres beszéddel, hanem nemcsak puszta beszéddel indokolta, miért van szükség az udvartartásnak költségemelésre, a mely 1 millió forintot tett ki. Felhozta, mennyi volt az udvartartásnak hátraléka és mily nagyok adósságai; akkor felmerült azon kérdés – mert a pénzügyi bizottság jelentése tüzetesen tárgyaltatott – hogy ő Felsége a király, vagyis dehogy a király (Zaj jobbfelől. Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon) hanem, hogy ő Felsége a király nevében azok az urak, a kik az udvartartást csinálják, mire pazarolják Magyarország pénzét. Pedig nem is épen urak ám azok! A mint a rábaközi példaszó mondja: nem mind ur ám az, a ki felházban lakik. Ez az igazság ám amaz urak legnagyobb részéről, a kikből a királyi udvar áll. Cseléd ám azoknak legnagyobb része. S harminczkét év előtt tisztán láthattuk, hogy azok, az udvartartási cselédek, miként pazarolják Magyarország pénzét, mire, mily czim alatt, mily összegben, s akkor a pénzügyi bizottság előtt kisült, -119- hogy például pusztán jótékonysági, közművelődési, közoktatási, diszitési és nem tudom micsoda czélokra az udvartartás Ausztriának adott évenkint 900,000 forintot, Magyarországnak is adott, de csak 25–30,000 forintot. De azért nekünk ép ugy kellett 1 millió forinttal emelni a költséget, mint a hogy az osztrákok tették.
Hová tették, nem tudom, mert az osztrák dolgokat evidencziában nem tartom; hiszen ha tették, tehették. Már most akkor paktum jött létre, talán az első és utolsó paktum, a melyet elv szerint helyeseltem, de gyakorlati tartalmára nézve akkor sem, hogy ő Felsége pedig legyen köteles – nem ezzel a szóval mondták, mert ez nem udvarképes szó (Derültség) – hanem legkegyelmesebben méltóztassék ezentul Magyarországnak művészeti, közművelődési, jótékonysági és egyéb nemzeti nem tudom micsoda czéljaira évenkint ugyanakkora összeget forditani, mint a mekkorát Ausztria számára fordit. Teljesen határozottan emlékszem, mert a bizottsági tárgyaláson jelen voltam; lehet, hogy az akkori sajtóban van nyoma, hiszem, hogy a képviselőház tanácskozásaiban is van nyoma, hogy akkor a kormány az ország pénzére való tekintettel a Felség nevében ilyen javaslattal, ilyen indokkal, ilyen jóakaratu kéréssel jött a nemzet törvényhozása elé. Nem pedig azzal, hogy fizessenek, mert meg kell lennie, és fizessenek még az elmult időkre is 2 millió korona emelést.
Hogy áll ez a dolog? A tisztelt miniszterelnök ur azt jól tudja, hogy ő Felsége, a mi dicsőségesen uralkodó, -120- alkotmányos királyunk, a miniszterek intézkedéseit annyira ellenőrzi, akár a rendelkezési alap, akár saját tárczáik körében, hogy ha 20,000 forintnál nagyobb pénzösszegig terjedő kötelezettséget, adományt, vagy ajándékot, vagy szerződést kötnek a miniszterek, azt ő Felsége elé kell terjeszteni, mert ő Felsége legfőbb felügyeleti és ellenőrzési, rendelkezési és jóváhagyási jogát gyakorolni akarja. Már pedig akárki akármilyen véleménynyel legyen akármilyen felséges urról, a ki szabadon futkározik ezen a világon fel és alá, a magyar nemzet van annyi, mint Ferencz József, s ez a nemzet mindig van annyi, mint akármelyik király. S ha a király fenntartja magának méltán azt a jogot, hogy a költségekkel szemben, a melyek időnként felmerülnek, a 20,000 forinton tulterjedő lényeges kiadásokat, adományokat, ajándékokat látni akarja, hogy jóvá hagyhassa, vagy jóvá ne hagyja, nekünk azt a 11 milliót látnunk kell. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) E nemzet jogának és méltóságának kell annyinak lenni, mikor saját pénzéről van szó, mint a mennyi annak a királynak van, a mikor a mi pénzünkről van szó. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Tessék a nemzet elé arról a tizenegy millióról részletes költségvetést terjeszteni, mire kell, mert vaktában, bolondjára, részeg fővel, őrülten – mert akkor lesz a nemzet őrült – azt meg nem szavazza, (Élénk helyeslés és tetszés a bal- és a szélsőbaloldalon) mikor még látnia sem szabad, hogy hová lesz hát az ő 11 milliója. -121-
Ezer kifogásom és okom van arra, hogy el ne fogadjam e javaslatot; ez okaim tulnyomó részét előttem szóló képviselőtársaim már elmondották. De ez az egyetlen ok elég nekem arra, hogy mindaddig, a mig ebben javulás nem történik, a mig a kormány ő Felségének 11 millióra terjedő költségvetését az utolsó sarkantyus huszárcsizmáig, a mi neki kell, ide nem terjeszti, – önök számtalanszor hivatkoznak angol példákra, pedig az angol parlament, a mig utolsó zsebkiadását nem ismeri a királynak, egy krajczárt sem ad neki – a mig nem látom a költségvetésben, hogy mire kell ez a 11 millió, azt meg nem szavazom, mert az udvari szolgák kezére a nemzet keserves pénzét nem bizom. (Zajos helyeslés, éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon. Szónokot számosan üdvözlik.)
(A házszabály fontossága. – Miért nem kezdeményeztem a házszabály-harczot előrelátásom daczára? – Gróf Tisza István inditványa 1904 márczius 5-én. – Az inditvány tartalma. – Gróf Tisza értekezleti beszéde. – Thaly Kálmán békeajánlata. – Az 1904-ik évi törvényhozási alkotások.)
A beszéd nagy jelentőségü; mondhatom, történelmi érdekü, noha se alakilag, se tartalmilag nem tartozik kiválóbb beszédeim közé. De azon a határon hangzott el, azon a napon, a mely közel negyven évi békés, alkotmányos életünket a zavartól, az alkotmányi viszonyok megháborodásától, az alkotmány felfüggesztésétől s általában állami létünk sulyos vonaglásától, talán halálos betegségétől elválasztja.
A beszéd czime is fölötte szerény, mondhatni semmi különös figyelmet nem érdemel, semmi különös várakozást nem gerjeszt az olvasóban. A nemzet életében s történelmében végre is parányi tünet az a kérdés, -123- vajjon minő házszabályok közt mozog a törvényhozás képviselőházának tanácskozási rendje. Soha a nemzetek alkotmányát és szabadságát a miatt sulyos veszedelem nem érte, még csak nem is fenyegette. Csak a mi országunk különös államjogi helyzete, melyhez hasonló nincs és sohase volt a világon, csakis ez idézhette fel azt a rettentő vihart, mely fölöttünk éveken át tombolt s alkotmányos életünk majd minden kincsét elpusztulással fenyegette s a mely az 1906-ik év tavaszán megállapodott ugyan, de a melynek sulyos és fájdalmas következményeit önállóságunk, szabadságunk és nemzeti önbizalmunk összezsugorodásában ma is érezzük s a mely még mindig nagy veszedelmek csiráit hordja méhében.
Azonban kicsiny okok nagy következményeket nem szülnek. Bármily kisszerünek látszik is az alkotmány sérthetetlenségének s a szükséges és jótékony közszabadságoknak biztositékai közt a népképviselők házszabálya és tanácskozási rendje: végre is ezekkel függ össze, sőt jelentékeny részben ezektől függ a szólásszabadság, a törvényhozók függetlensége s a nemzeti akarat szabad és hű nyilvánulásának lehetősége. Tehát a házszabály-kérdés mégis igen nagy kérdés s ha ezt sulyos belső betegségek fenyegetik: annak mindig nagy következményei lehetnek. De ha valósággal fenyegetik, annak is kétségtelenül nagy oka van.
A nemzet nagy tömegei nem láttak tisztán s tökéletes és biztos ösztönnel nem érezték meg időnként, mi készül, mi történik. Ma se látnak még világosan. Még -124- ma se tudják, ma se akarják elhinni, hogy a magyarság erejének megbénitása, Ausztria állami gépezetének kiterjesztése s abba Magyarország állami létének alárendelt géprészletként való beillesztése volt tervben is, készülőben is. A több százados habsburgi beolvasztási törekvés, az 1867-iki alkotásoknak minden nemzeti és önállósági tartalomtól való megfosztása: ime ez volt kitüzve a törekvések vége gyanánt s erre szolgált volna egyik eszközül és módul a képviselőház ház-szabályainak vaskos módositása s az ezek által biztositott szabadságok eltörlése.
Engem a gondviselés éles látás képességével ruházott föl oly dolgokban, melyekre különösen figyelek; magyarságunk sok dolga is ezek közé tartozik. Nyomban észrevettem, Tisza István gróf kormánya mit akar e ház-szabály kérdésével. Az egész kérdés történetében jelentékeny cselekmények nagy részét nekem kellett végezni. Sokat láttam, sokat észleltem, sok munkát teljesitettem. Az ellenzésnek, a birálatnak, a nemzet fölvilágositásának feladata volt különös tisztem. Mindjárt kezdetben nem tudtam teljes buzgóságot kifejteni. Nem követelte egyéni és politikai helyzetem. Nem voltam pártvezér, a kezdés kötelessége nem hárult vállaimra. De ha lehettem volna is, élemedett korom, irodalmi sok irányu munkásságom s kényelmességet kedvelő hajlandóságom miatt arra a szakadatlan fáradozásra s szünetet nem ismerő buzgóságra semmi esetben se vállalkoztam volna, a mely nélkül tisztes pártvezérséghez jutni csaknem lehetetlen. Anyagi helyzetem se -125- türte volna a nagy áldozatokat, pedig ezekre is szükség lett volna; izlésem és erkölcsi felfogásom pedig mindig irtózott a benső rokonszenv hián levő szövetkezésektől, a pártvezérség megszerzése pedig ezek nélkül a mostani viszonyok közt szinte lehetetlen. A közéletnek elszánt közharczosa maradtam tehát, a mi egyéni természetemmel legjobban összevágott.
Sohase szüntem meg figyelmeztetni a nemzetet, mit akarnak a ház-szabály kérdésének bolygatásával. Ez a beszédem is lényegesen e körül mozog. Azonban én nemcsak kortársaim számára, hanem a jövő nemzedékek számára is törekszem irni, azért kell a ház-szabály kérdésének történetét nagyobb részletességgel feljegyeznem, mint beszédem története talán szükségessé tenné.
Már báró Bánffy Dezső kormánya alatt 1897-től kezdve emlegették a ház-szabály módositásának szükségességét, de Bánffy a legfontosabb közszabadságok egyikének sérthetetlenségét tartá szeme előtt s azért a kérdésnek még csak komolyabb megfontolását se tartotta szükségesnek. Őt felette rút s eddig példátlan mesterkélt obstrukczió buktatta meg nagy részben és pedig megfelelő ok és szenvedély nélkül. Az utána következő Széll Kálmán kormánya alatt, okulva a közvetlen s közeli tapasztaláson, 1899-ben módositották a házszabályokat, de a szólási és tanácskozási szabadságot s a képviselői függetlenséget a módositás nem sértette. Széll Kálmán hadügyi előterjesztései miatt heves viták támadtak minden fontosabb kormányjavaslat fölött, tehát ugy az ő kormányzatának utolsó idején, mint -126- gróf Khuen-Héderváry Károly kormánya alatt is a szabadelvü kormánypárt számitóbb és vérmesebb elemei folyton emlegették, hogy szigorubb ház-szabályokra van szükség. Ezek közé tartozott már több év óta gróf Tisza István is, a kinek kormányzása alatt, a mint kormányát az 1903-ik év második felében megalakitotta, bizonyos nyilatkozatok sajtóban, pártgyüléseken s képviselőházban folyton sürgették a ház-szabályok szigorubbá tételének kivánatosságát, sőt szükséges voltát. Csakhamar 1904. évi márczius 5-én a képviselőház ülésében gróf Tisza István kormányelnök előterjesztette ház-szabálymódositó inditványát.
Az inditvány következő:
INDITVÁNY.
Tekintve, hogy a jelenleg érvényben álló házszabályok a képviselőház egy része által rendszeresen üzött obstrukczió által előidézett változott helyzetben czéljuknak többé meg nem felelnek és azok további fentartása a nemzet legszentebb érdekeit és magát az alkotmányt is végveszélylyel fenyegeti, minélfogva egy oly szerves házszabályreform megalkotása, mely a szólásszabadság sértetlen megóvása mellett a képviselőháznak rendjét, méltóságát és munkaképességét biztositsa, égetően sürgős szükséget képez: tekintve másrészt, hogy ugy magának ezen házszabályreformnak keresztülvitele, mint az állam mindennapi szükségleteinek kielégitését czélzó és az ország mérhetetlen kárára elintézetlenül feltorlódott törvényjavaslatok -127- gyors letárgyalása s ezáltal összes alkotmányjogi és közgazdasági viszonyainknak a fenyegető anarkiából való megmentése csak ugy remélhető, ha a létező házszabályoknak e czélból ideiglenes hatálylyal biró rendkivüli intézkedésekkel való kiegészitése utján a nemzeti akarat gyors érvényesülése biztosittatik, a következő inditványt adom be:
Határozza el a Ház, miszerint az 1903. és 1904. évi indemnitási, költségvetési és ujonczmegajánlási, valamint az ujonczlétszám változatlan megállapitására vonatkozó javaslatok, továbbá az ország pénzügyi és közgazdasági viszonyainak egy évnél hosszabb időre nem terjedhető ideiglenes rendezését czélzó törvényjavaslatok és a megalkotandó uj házszabálynak, mely azonban a törvényjavaslatok érdemleges tárgyalására vonatkozólag a klotürt nem hozhatja be, letárgyalásának tartamára, de legfeljebb egy évig terjedő hatálylyal a létező házszabályok akkép egészittetnek ki, illetve módosittatnak, hogy az elnöki előterjesztések tárgyában a benyujtott törvényjavaslatok előzetes tárgyalását illetőleg a Ház legfeljebb két szónok meghallgatása után egyszerü szavazással dönt és ez alkalommal a törvényjavaslat előzetes tárgyalásával megbizott bizottság jelentésének behozására záros határidőt tüznek ki, az egyes javaslatok tárgyalása megkezdésekor vagy azok tárgyalása közben ötven képviselőnek az elnökhöz irásban beadott indítványára vita nélkül egyszerü szavazással meghatározhatja az azok letárgyalására szánt időt, melynek letelte után további tanácskozásnak, -128- vagy bárminő kérdés közbevetésének helye nincs. Az összes határozatok vita nélkül, egyszerü szavazással és a 288. szakasz 4., valamint a 230. szakasz második bekezdésének hatályon kivül helyezése mellett hozatnak meg, a harmadszori megszavazás nyomban a részletekben való elfogadás után foganatositandó és az ülés fel nem oszlatható, mig a javaslat részleteiben is el nem fogadtatott. A 203. szakasz utolsó bekezdése hatályát veszti; minden ülés a napirendre tüzött javaslat tárgyalásával veszi kezdetét; e tárgyalás semmiféle okból és czimen a napirend tárgyalására szánt idő letelte előtt meg nem szakitható és a 196., 197., 204. és 206. szakaszokban körülirt teendők ezen idő letelte után az ülés végén intézendők el. A 207. és 223. szakaszoknak a tárgytól való eltérés kérésére, valamint a zárt ülés megtartására vonatkozó határozmányai hatályon kivül helyeztetnek. Az elnök a 215. és 226. szakaszok alapján való felszólalást, ha ilyen felszólalások az idő kihuzása czéljából történnek, egyáltalán megtilthatja. Végre, a mennyiben a 255. szakaszban emlitett rendzavarás, valamint az elnök elleni engedetlenség egyéb eseteiben azonnali intézkedés szüksége forogna fenn, az elnök azt vagy azokat, a kik a rendzavarást vagy engedetlenséget folytatják, az ülésből kitiltja s ezen határozatát, valamint a Háznak a mentelmi bizottság javaslata alapján hozott kizárási határozatait foganatositani tartozik, egyuttal az ügyet a mentelmi bizottsághoz teszi át, melynek a 255. szakaszban körülirt rendszabályoknak a rendzavarókra és -129- engedetlenkedőkre való alkalmazását czélzó inditványa a Ház legközelebbi ülésében a bizottság többségi s esetleg kisebbségi előadójának meghallgatása után vita nélkül egyszerü szavazással döntendő el.
* * *
Ez inditvány csak futó áttekintésre is mintegy tizenöt uj és felette fontos rendelkezést javasol a nélkül, hogy a rendelkezések különböző tárgyára, irányára és fontosságára való tekintettel ama rendelkezések önálló szakaszokban vagy pontokban szövegeztettek volna. Ellenkezik ez a törvényszerkesztésnek mind elméleti, mind gyakorlati törvényeivel. Miként lehessen ezt ötödfél száz képviselőnek gondosan letárgyalni s miként szólhat minden egyes képviselő tizenöt különböző természetü fontos javaslatról egy beszédben.
Mindezt azért gondolta ki a kormány elnöke, hogy a tárgyhoz minden képviselő csak egyetlenegyszer szólhasson, részletes vita ne lehessen s minthogy kevés embernek izlése, gondolkozása és tanulmánya terjedhet ki egy időben, egyszerre annyiféle különböző tárgyra: ennélfogva még az általános vitától is visszariad az ellenzék tulnyomó része.
A javaslott rendelkezések fontosabb pontjairól beszédemben van szó.
Az inditvány szükségességét azzal indokolja a kormányelnök, hogy »a most érvényben álló házszabályok – további fentartása a nemzet legszentebb érdekeit és magát az alkotmányt is végveszélylyel fenyegeti«. -130-
Sulyos szó, szinte félelmet gerjesztő, ha az ország kormányának elnöke ejti ki nyiltan a törvényhozás előtt. S ártalmas a nemzet tekintélyére nézve ugy bent, mint kint még akkor is, ha nem igaz. S nyilván semmivel se indokolta a kormány elnöke azt a borzasztó veszedelmet, noha ezentul is ismételve nagyon sokszor hangoztatta.
Például öt nap mulva, márczius 10-én. E napon pártját értekezletre hivta össze, mert az inditványt a következő napon kellett volna indokolnia a képviselőházban. Az értekezleten egyebek közt ezt mondá párthiveinek meggyőzésére:
»Én fájó szivvel látom, hogy a magyar nemzet sorsa ismét lejtőre jutott. Én nyilt szemekkel látom az örvényt, a mely lábaink előtt tátong, a melybe feltartóztathatatlanul belerohanunk, melybe feltartóztathatatlanul bele fogunk sodortatni, hacsak nem lesz bennünk bátorság, nem lesz bennünk hazafiui belátás, nem lesz bennünk erkölcsi erő szembeszállani még bizonyos tetszetős jelszavakkal, tetszetős látszatokkal is és megmenteni a nemzet számára a békés, a biztos fejlődésnek kinálkozó eszközeit. Őseink bölcsesége 1867-ben egy óriási, világtörténelmi megpróbáltatásnak szenvedései között megmentette, életre keltette a magyar alkotmányosságot és megszerezte annak olyan biztositékait, melyekkel négyszáz év óta ez a nemzet nem dicsekedhetett. A mi nemzedékünknek sokkal könnyebb, sokkal enyhébb, nem mondom, hálásabb feladat jutott: tovább élni ezen a biztos -131- alapon, a melyet elődeinknek hősiessége, önfeláldozó hazaszeretete, bőven kiontott vére teremtett. Siralmas volna ennek a nemzedéknek szerepe a világtörténelem itélőszéke előtt, irtózatos volna a felelősség, a mely reá háramlanék, szégyen, guny, megvetés tárgyát kellene, hogy képezze, ha az, a mit apáink oly nehéz viszonyok közt szereztek, a békének, a biztonságnak, az összhangnak mai boldog korszakában, a mi tehetetlen kezünkben szétmállanék. Ebben a meggyőződésben, ettől a tudattól áthatva és avval az erővel, a melyet egy nagy, szent és igaz ügynek szolgálata nyujt, ajánlom a képviselőháznak inditványom elfogadását«.
Ime e dagályos szavak. A szenvedélyes buzgalomnak, a kitörő hazafias fájdalomnak, a jövendő komor képén elborult léleknek szólás-mondásai. Gróf Tisza István nem érzelgős egyéniség, hanem hidegen fontolgató lélek, – ily hangon beszélni nem az ő természete s több mint félszázad óta nem is az államférfi kormányzók szokása. De a nagy veszedelem okait most se sorolta föl. Nem is sorolhatta. Döntő czáfolattal jött rá ez az esztendő.
Következő napon lett volna az inditvány tárgyalása megkezdve. Kossuth Ferencz nem volt jelen betegsége miatt a képviselőházban, Thaly Kálmán helyettesitette, mint a függetlenségi párt tiszteletbeli elnöke. Szót kért:
»Kérve-kérem – ugymond – a miniszterelnök urat, hogy ha ezen oldalról az utolsó pillanatban még garanczia nyujtatik az iránt, hogy a visszavontnak -132- jelzett ujonczozási törvényjavaslatot hirtelenében keresztülbocsátjuk: akkor mentse meg ezt a szerencsétlen országot attól, hogy a házszabályokért rendkivüli elkeseredéssel vivandó nagy, végzetes harcznak menjünk elébe. Ezen a módon még kiegyenlithetnek minden ellentétet az utolsó pillanatban. Kérve-kérem tehát én ősz fejjel, őszinte szivvel, békés akarattal, mélyen megindulva a t. Háznak minden oldalát, nehogy szememre vethessék valaha nekem, a ki pártelnököm betegsége folytán őt itt most helyettesitem és szemére vethessék a függetlenségi pártnak azt, hogy a békejobbot oda nem nyujtottuk volna még az utolsó pillanatban is«.
Nyomban felszólalt Thaly szavainak elhangzása s a zaj lecsillapulta után gróf Tisza István.
»Erre a legtisztább hazafiságtól sugalmazott felszólitásra minden gondolkozás és habozás nélkül kijelentem, hogy a mennyiben a Ház minden oldala részéről kötelezettség vállaltatott arra, hogy az 1903. évi ujonczok megajánlására vonatkozó törvényjavaslatot a lehető legrövidebb idő alatt keresztüleresztik… (Halljuk! Halljuk! Nagy zaj és nyugtalanság a bal- és szélsőbaloldalon.) Mondom, a mennyiben egy ily világos kötelezettség vállaltatnék a Ház minden oldala részéről: én kész vagyok a házszabályok ideiglenes módositására vonatkozó inditványomat visszavonni, a – sajnálatomra – most már visszavont törvényjavaslatokat azonnal ujra benyujtani és azok további alkotmányos tárgyalását kérni.« -133-
Thaly és Tisza szavaira nemes felbuzdulás vett erőt az összes pártokon. Békesség támadt a pártok és képviselők közt, a kik még csak imént csaknem dühös ellenségül tekintettek egymásra. A függetlenségi párt két árnyalatból állott. A mindig békülő s harmadfél év alatt már többszörösen leszerelő Kossuth-árnyalatból s a most különösen harczias Lengyel Zoltán és Polónyi-féle árnyalatból s mind a kettő komolyan készen volt a békére. Igy volt az Ugron-párt, a Nemzeti-párt, a Nép-párt s a kisded Bánffy-párt is. Magam is örömmel láttam e fordulatot már azért is, mert ebben gróf Tisza István vészjósló szavainak egyenes czáfolatát láttam. S valósággal azt kezdtem hinni magam is, hogy Tisza gróf is véglegesnek tekinti a békét s megáll azon a végzetes uton, melyen megindult.
E hitemben a tavasz és nyár eseményei nyilván megerősitettek. Az 1904-ik év gazdagon termette a törvényeket. Az ellenzék becsülettel állta a kötést s például az 1903. évi ujonczjutalékról szóló törvényjavaslatot alig két huszonnégy óra alatt elfogadta. Törvénytárunk összesen harminczkilencz törvénynyel gyarapodott a nyári szünet előtt. Sok fontos törvénynyel is. Két költségvetési törvény készült el, az 1903-iki és 1904-iki. Máskor hónapokig szokott tartani egynek egynek tárgyalása. Kilencz helyi érdekü vasut iktattatott törvénybe. Az állami és vármegyei alkalmazottak s a községi és körjegyzők fizetéses illetményei uj szabályozást nyertek, valamint az állami vasutak alkalmazottainak illetményei is. A katonai nevelő- és -134- képzőintézeteknél ujabb 1073 állami alapitványi hely rendeztetett be magyar ifjak részére s az oktatásban a tiszteknél a magyar nyelv bővebb érvényesülést nyert. Fontos és érdekes tárgyu egyéb törvény is készült.
Gróf Tisza István személyét és politikai egyéniségét az ellenzéki pártok nem kedvelték. Nem is adott rá okot, holott arra, hogy ne kedveljék, már gyülölködő, ócsárló, kicsinylő gyakori beszédével is sok alkalmat nyujtott. És mégis meggyőződött ő maga is, hogy mindaz a hajmeresztő dolog, melyet az örökös obstrukczióról beszélt, csak üres rémlátás s hogy oly kormány, mely igazságra törekvő módon kezeli az ügyeket s mely az ellenzékkel szemben férfiasan, de egyuttal gyöngéden és méltóságosan folytatja az eszmék harczát, az életben levő házszabályok segélyével megóvhatja az ország érdekeit, sikeresen szolgálhatja a fokozatos fejlődés ügyét s növelheti a parlamentnek s általában az alkotmánynak tekintélyét és méltóságát.
(Az ugrai levél. – Minő gondolkozás birta erre gróf Tisza Istvánt? – A levél egyik pontja. – Gróf Tisza november 3-iki értekezleti beszéde. – A 21-es házszabály-bizottság. – Gróf Tisza november 14-iki értekezleti beszéde. – Beszédem. – A Daniel-féle inditvány. – Ennek ismertetése.)
Azonban a mi bekövetkezett, azt bizonyitja, hogy gróf Tisza István nem ezt a tanulságot szerezte az 1904-ik év békés és sikeres törvényhozási munkálkodásából. Az ugrai levél s a mi azután történt, legalább -135- azt bizonyitja, hogy a béke, melyet ő az ellenzékkel márczius 11-én kötött s melyet az ellenzék hiven megtartott, az ő részéről nem volt se jól meggondolt, se őszinte. Ő legalább csufosan megtörte azt.
Igaz, hogy sötét gondolatai voltak az ugynevezett obstrukczióról. Márczius 4-iki beszédében az alkotmány elpusztulását, a nemzet állami létének végveszélyét jövendöli meg, ha – mint mondja – az obstrukczió tovább tart. Rémséges tünetek kápráznak szemei előtt. Nincs költségvetési törvény, tehát az államot és társadalmat fizetési zavarok fenyegetik. Nincs ujonczmegajánlási törvény, tehát az ujonczok hiánya miatt behivott tartalékos legénység szenvedése leirhatatlan. Elzüllik parlamentárizmusunk, lesülyed államunk tekintélye, szerbek és oláhok ellenséges nemzetiségi mozgolódásokba bonyolódnak.
Igy beszélt s beszéd közben két csodálatos, sőt ijesztő kijelentést tett.
»A törvények iránti tiszteletet rombolják le – ugymond – a küzdők. Bennünket is arra birnak, hogy túltegyük magunkat a törvényes intézkedésen.«
Ime az alkotmányszegés első gondolata. Vagy legalább az arra irányuló törekvés első vakmerő vagy ha ugy tetszik, őszinte kijelentése. Az ellenzék nem tartotta egészen komolynak a kijelentést. Nyiltan bevallom, magam se. A kijelentés szerint a kormány és a többség tenné magát túl a törvényen. Vajjon, hogy lehet ezt a többségről föltenni? Hát a király hogy engedhetné meg kormányának, hogy megszegje a törvényt -136- s ezzel halomra döntse az alkotmányt? És miként lehetne ilyen merényletet elkövetni oly erős, hatalmas ellenzék ébersége és erélye ellen?
De ugyane beszéd némi jelenségeit mutatja annak, hogy a különben hidegen gondolkozó kormányelnök agyában az őrjöngő gondolkozás tünetei is pillanatonkint ki-kitörnek. A parlament – ugymond – tehetetlen, guny tárgya lett ellenségeink előtt. Az ellenzéknek nemzeti küzdelme, obstrukcziós harcza valóságos tatárjárás. Elkeseredett szivvel látja a viszonyokat. – »Most már elérkezett az utolsó idő, kéri a küzdőket, álljanak meg az őrület utján. A magyar nemzetnek élni kell… a ki ennek utját állja, azt össze kell tiporni!«
Ily hangon csak ránk zuhanó közvetlen és sulyos veszedelem idején szabad beszélni kormányzó férfiunak, a kire az ország szeme néz s a kinek feladata nem a riasztás és rettegtetés, hanem a megnyugtatás és kiengesztelés. Mindenesetre oktalan volt oly időben, a mikor egy hét mulva a legünnepélyesebb békekötés jött létre az ellenzékkel s a mikor a törvényhozási időszak könnyü szerrel a törvényalkotás gyümölcseit oly bőségesen termette.
Mi idézhette hát elő Tisza gondolkozásában ezt a háborodottságot, mely a legszebb béke közepén fél esztendő mulva az ugrai levelet sugalmazta?
Bizonyára az a nyomás, melyet az osztrák és habsburgi hatalmaskodó erők ránk és viszonyainkra gyakoroltak. Semmi kétségem, hogy gróf Tisza István, a mikor kormányalakitásra vállalkozott, egyuttal vállalkozott -137- ama katonai és pénzügyi terhek elfogadására s ama vám- és kereskedelmi viszonynak Ausztriával való rendezésére is, a melyre elődei, a Széll- és Khuen-Héderváry-kormányok s utódai, a Fejérváry- és Wekerle-kormányok vállalkoztak. Kormányzati törekvéseit jelző nyilatkozataiban ugyan nem mondta ezt meg világosan, valamint azt se mondta meg, hogy megfelelő ellenérték gyanánt a habsburgi politika a magyar nemzet számára semmi nemzeti vivmányt meg nem enged. De ő jól tudta ezt, valamint bizonyosnak tartotta azt is, hogy a parlament éber és hazafias ellenzékei azokat a mérhetetlen s egyelőre ki sem számitható terheket a nemzet vállaira rakni megfelelő ellenérték nélkül se könnyen, se gyorsan nem engedik. Erős, elszánt, nagy többsége daczára is félt a Széll- és Khuen-Héderváry-kormányok sorsától. Lemondani nem akart; mindenáron a hatalom birtokában, sőt annak élén akart maradni, más megoldást nem talált, tehát elvégre a házszabályok módositásának ürügyén akarta az ellenzéket megtörni, ha mindjárt maga az alkotmány is össze lenne törve.
Igy született meg az ugrai levél eszméje.
Az ugrai levél Geszten kelt 1904-ik évi október 4-én, Tisza István gróf akkor Biharvármegye ugrai kerületét képviselte, levelét e kerület választóihoz intézte, innen nevezte el a közélet ugrai levélnek. A fővárosi lapokban október 5-én jelent meg.
A levél szövege meglehetős hosszu s szépen és gondosan fogalmazott s jelentékeny irói tehetségre vall. -138- De nagy gyöngesége ennek is az, a mi a kérdésben tartott egyéb fontosabb felszólalásainak. Csak egyszerüen ugy állitja, hogy a mostani házszabályok mellett alkotmányunkat nagy veszély fenyegeti, de állitását komolyan bebizonyitani még csak kisérletet se tesz. Csak föltevésekből, csak lehetőségekből következtet a márczius 11-iki béke s az egész évi munkaszakon át nyugodtan folytatott sikeres törvényhozó munkálkodás daczára. Állitásait szenvedélyes hévvel erősiti, de azok azért a figyelő és gondolkodó agyat meg nem győzik.
Főgyöngesége mégis abban áll, hogy semmiképen meg nem mondja: miért kell hát a házszabályokat oly kegyetlenül módositani, hogy azok, a mint a márczius 5-iki inditványból kitünik, a parlamenti szólásszabadságot s az ellenzéki képviselők függetlenségét s tanácskozási jogait megsemmisitsék? Egyetlen szóval se utal arra, hogy a habsburgi és osztrák erők fokozása s ezzel arányban a magyar nemzeti erők csökkentése a nyilvánvaló törekvés, mely ugyan a mai ellenzék s a mai házszabályok miatt alkotmányosan nem sikerülhet, épen ezért kell a házszabályok által biztositott lényeges szabadságokat megnyirbálni.
A levél egyik pontja igy szól:
»Igaz, az alkotmányos rend ez idő szerint helyreállott. De a közelmult minden tanulsága arról győz meg: minő ingatag alapon áll az egész parlamenti életünk. Damokles kardja függ a nemzet feje felett. Ötletszerüen összeverődő bármely kicsiny csoport megállithatja a képviselőház egész gépezetét, gáncsot vethet -139- a magyar nemzetnek előretörekvő utjába, reánk zudithatja a közelmult összes veszélyeit és megaláztatásait. Semmit el nem értünk, mig e szégyenteljes állapotot nem orvosoltuk. Bünös könnyelmüség és kötelességeinkről való gyáva megfeledkezés volna, ha fel nem használnók a helyreállott rend első nyugodt időszakát arra, hogy megszerezzük a magyar alkotmányos élet állandó biztositékait. A szólásszabadságot, a parlamenti viták utjáni küzdelmet parancsoló végszükség nélkül nem szabad korlátoznunk. De a magyar parlament nem lehet játékszer jelentéktelen töredékek kezében, a magyar nemzet sorsát nem szolgáltathatjuk ki ezek szeszélyeinek.«
Ime e levéllel adta hirül jó eleve gróf Tisza István az országnak, hogy ő mindenáron meg akarja változtatni a házszabályokat. És pedig annak daczára, hogy, a miként beismeri, az alkotmányos rend ez idő szerint helyreállott, ugy akarja megváltoztatni, hogy a szólásszabadságot és a parlamenti viták utjáni küzdelmet – miként gondolatát szavakba önti – korlátozni kell. Ezt ugyan – ugymond – parancsoló végszükség nélkül nem szabad tenni, de levele más helyén mégis azt mondja, bünös könnyelmüség és kötelességeinkről való gyáva megfeledkezés volna, ha a kedvező alkalmat fel nem használnók a házszabály módositására.
A levél az összes ellenzéki pártokat nagyon meglepte, miként a dolog természete hozta magával s miként a hirlapok akkori elmélkedéseiből nyilván kitünik. A közönséges józan elme hihetetlennek tartotta, -140- hogy a kormány elnöke ily gyorsan és ily durván szegje meg azt a békét, melyet ő maga ünnepélyesen a parlament szine előtt kötött meg márczius 11-én. Azt meg épen nem hiszem magam se, hogy a tervezett módositás a márcziusi inditvány borzalmas pontjai szerint legyen megint előterjesztve, hiszen ezt a kormányelnök egyenesen visszavonta, az ellenzék pedig még soha se volt kezesebb és jámborabb a kormány iránt, mint a márczius óta lefolyt félesztendő alatt.
Most már azonban gyorsan fejlődtek a dolgok.
Az őszi ülésszak megkezdésekor azonnal sietett gróf Tisza István a saját pártját, a parlamenti többséget megnyerni terveinek s rábirni a házszabály szigoru módositására. A november 3-án tartott szabadelvüpárti értekezleten hosszu, érdekes, támadó beszédet tartott, melyben egybek közt igy nyilatkozik:
»A ki az én igénytelen személyiségem működését és nyilatkozatait csak a legkisebb figyelemmel is kisérte, az rég tisztában lehetett velem, hogy a házszabályrevizió kérdését a magyar nemzeti politika egyik olyan kardinális fontosságu kérdésének tartom, a melynek elodázásáért a felelősséget semmi körülmények között magamra nem vállalom. A kérdések második csoportja a Ház rendjének, méltóságának fenntartása körül forog. A ki oly szerencsés vagy oly szerencsétlen, hogy már körülbelül husz év óta tagja a Háznak és visszagondolva a magyar képviselőház atmoszférájára, hangjára, egész megjelenésére a 80-as években, azzal a mai állapotot hasonlitja össze, az valóban megdöbben -141- és elszomorodik. És gondolkozhatunk egyes kérdések felett bárhogyan, de magyar ember, ha belemélyed ezekbe a dolgokba, lehetetlen, hogy be ne lássa azt, hogy a parlamenti hangnak ez az elfajulása, eldurvulása valósággal gyökerében támadja meg a parlamentet, valósággal a végveszedelem csiráit rejti magában egész nemzeti létünkre nézve. Mert mi lesz egész nemzeti életünkből, hogyan fejlődhetik életképesen és erőteljesen a magyar alkotmányos élet, hogyha tiszteletet, becsülést, tekintélyt, kegyeletet nem tud ébreszteni maga iránt? Ha nem képes vonzerőt gyakorolni a haza minden polgárára? Ha nem képes megnyerni rokonszenvét és tiszteletét barátainknak és nem képes tekintélyt tartani és imponálni ellenségeinkkel szemben? És mi lesz a magyar nemzet egész jövő fejlődésével, ha a magyar parlament nem nagy eszmékért folytatott nagy küzdelmek góczpontja lesz, a mely beragyogja fényével az egész magyar közéletet, hanem ellenkezőleg a szellemi sivárságnak, a hang durvaságának, a közélet elfajulásainak válik iskolájává?«
Sok igazság van gróf Tisza István kormányelnök e panaszában és szemrehányásában. Csakhogy ez őt az utolsó években még sokkal inkább terheli, mint az ellenzéket s mint pártjában és azon kivül másokat. Soha senki se beszélt ridegebb és durvább hangon az ellenzékről, mint épen gróf Tisza. Az ellenzéknek nálunk a ráerőszakolt keserü harczban, melyet a nemzeti jogokért és érdekekért viv, sokkal inkább el lehet nézni, ha olykor-olykor szenvedélyes szavakban -142- tör ki, mint a kormánypártnak vagy épen a kormány tagjainak. Az ő kezükben van a hatalom és az erőnek nagyobb része, de erősebbnek is lenni, a hatalmat is korlátlanul élvezni és gyakorolni s a mellett még az ellenzékkel durván, ridegen is bánni: az emberi lelkek benső természete hozza magával, hogy ez nemcsak ingerlő, hanem egyuttal utálatos is. Ily szemrehányással élni hát épen gróf Tisza nem volt illetékes.
A következő napon röviden indokolta inditványát, hogy a képviselőház alakitson és küldjön ki 21-es bizottságot, melyben az ellenzéknek néhány tagja is részt vegyen s mely a házszabály módositása iránt dolgozzon ki s terjeszszen a Ház elé javaslatot. Érdemleges javaslatot se gróf Tisza, se pártja nem hozott a képviselőház elé, a márcziusi pedig vissza volt vonva. A számitás az volt, hogy a függetlenségi pártnak Kossuth-féle békülékeny árnyalata bemegy a bizottságba s a szigoritó módositások egy részének legalább megnyerhető lesz s igy az ellenzék többi árnyalatai is némileg meg lesznek bénitva.
Rögtön beláttam ezt, közöltem gondolatomat báró Bánffy Dezsővel s ő egy budai uj-párti nyilvános lakomán nyomban kijelentette s indokolta, hogy ellenzéki férfiu a 21-es házszabály-bizottságban nem vehet részt. Ez a bátran és mereven kiejtett szó erősen hatott az összes ellenzéki pártok gondolkodására s ezért megállapodtak abban valamennyien, hogy a bizottságban nem vesznek részt, legyen a felelősség egyedül a kormányé és kormánypárté az egész javaslatért. -143-
Az inditvány tárgyalását a parlament a következő napon megkezdette. Néhány napig folyt a vita, de nem nagy élénkséggel. Semmi jele nem mutatkozott annak, hogy az ellenzéki pártok valami nagy keserüséggel és harczias indulattal folytatják a vitát. Biztosnak látszott azonban, hogy az inditványt el nem fogadják s a bizottságban részt nem vesznek s talán egész hónapon keresztül folyik majd a tanácskozás, mielőtt az inditvány fölött szavazás történhetnék. Pedig az ellenzékek most még nem is tudják, miféle szigoritást, vitazárt vagy egyéb könyörtelen rendszabályokat léptet majd életbe a módositás. Tisza és pártja ezt meggondolta. S meggondolta azt is, hogy ezzel a vitával végre se lehet elérni semmit, mert hiszen majd a kiküldendő 21-es bizottság előterjeszti jelentését s a javaslatát s a mikor ezt az ellenzékek meglátják: haragjuk elemi erővel tör ki s akkor a vitának se elejét, se végét, se természetét belátni, se végeredményét kiszámitani nem lehet.
Tisza és benső hivei ennek elejét akarták venni. Azt gondolták ki, hogy ha a Ház elnökeinek valamelyikét tervüknek sikerül megnyerni, hevenyészetten határozati javaslatot nyujtanak be s azt a Ház elnöke a házszabályok lábbal tiprásának segélyével valamely furfangos módon megszavaztatja s elfogadottnak kijelenti. E határozat ugy, mint márcziusban, egyetlenegy hosszu pontból fog állani s ebben benne lesznek az összes módositások. Előrelátható volt, hogy a parlamentben rettenetes vihar fog kitörni, de erre készen -144- tartják a Ház üléseit elnapoló királyi leiratot s majd a mikor hetek mulva ujolag megnyitják az üléseket, a világ s az emberek addig sokat felednek, első haragjuk elpárolog s a bevégzett tények nyomása alatt csendesebbé válnak.
Hallottuk ugyan bizonytalan kósza hirekből, hogy a kormány nagy meglepetést, nagy kudarczot készit titkon az ellenzék részére, de a hirek alaktalanok voltak s tartalmuk többféle. Azt se hittük, hogy az elnökök bármelyike is valamely erőszakos és undok alkotmányszegésre vetemedjék, a meglepetésre hát az ellenzéki pártok nem voltak elkészülve.
Az elnököt, Perczel Dezsőt megnyerték a tervnek. Ez a férfiu nemes, előkelő nemzetségből származott, mely jeles fiakat, kiváló közéleti alakokat, dicsőséges hadvezetőket adott már az országnak. Ő maga is régen képviselő, korábban vármegyéjének tisztje, a Bánffy-kormányban a belügyek kormányzója volt. Szerény, rokonszenves alak minden párton. Se különös nagyravágyást, se beteges hiuságot, se nagy igények támasztását senki rajta soha észre nem vette. Erős egyéniség nem volt, nagy dolgokat tőle senki se várt, de arra se gondolt volna soha senki, hogy alacsony politikai cselszövényekre, alkotmánypusztitó hitvány cselekvényekre képes lehessen.
November 14-én este a szabadelvü párt a saját körhelyiségében népes értekezletet tartott s itt gróf Tisza István hosszu, tartalmas és heves beszédben tárgyalta a házszabály módositásának kérdését. Beszédje -145- folyamán és végén egyebek közt ez inditványnyal állott elő:
»Azt hiszem, t. barátaim, a pártnak ismét ahhoz az eszközhöz kellene nyulnia, a melyet márcziusban vett kezébe és csak azért tett le ismét a kezéből, mert alkalmazásának szüksége akkor elesett.
Én tehát azt volnék bátor kérni, hogy határozza el a párt, miszerint azon czélból, hogy egy, az általam már ismételten jelzett keretekre szoritott, mérsékelt házszabályreform megvalósitható legyen és azzal a világos körülhatárolással, hogy ezen ideiglenes házszabálymódositás hatálya mellett csak az országnak halaszthatatlan folyóügyei, t. i. az 1905-iki költségvetés, az ezzel kapcsolatos dolgok, az indemnitás – és azt hiszem, hozzávehetjük a Horvátországgal kötött pénzügyi egyezményt, mert különben ex-lexbe jutunk a horvát kérdésben – és a változatlan ujonczlétszámnak 1905-re való megszavazása, tehát csak az országnak ezen halasztást nem türő folyóügyei és a házszabály-javaslat legyenek elfogadhatók, hogy, mondom, ezen idő- és térbeli korlátozással a házszabályok ideiglenes módositása vitessék keresztül.
Az inditvány tehát, a mely nézetem szerint benyujtandó volna, a maga dispozitiv részében lényegileg egyeznék a tavaszszal benyujtott inditványnyal; a befejező része módosulna annyiban, hogy a tavaszi az akkori sürgős ügyekre, a mostani pedig a most előttünk álló sürgős ügyekre szólana.
Én arra kérlek benneteket, legyetek kegyesek elhatározni -146- egy ilyen javaslat benyujtását és annak benyujtásával a pártelnökséget bizni meg.
T. barátaim! ugy látszik, hogy belejutunk a harcznak akutabb stádiumába. Én azt hiszem, a ki illuziókban nem él, a ki nyitott szemmel nézi az eseményeket, azt ez a fordulat nem lephette meg és nem is hozhatja ki sodrából. Mi nekimentünk ennek a küzdelemnek abban az erős meggyőződésben, hogy az ország legszentebb, legnagyobb érdekei parancsolólag kivánják ezt és meg vagyok róla győződve, hogy fog vinni bennünket az a tudat, hogy a magyar nemzetnek, a magyar nemzeti politikának teszszük ezzel a legnagyobb szolgálatot.«
Ez a beszéd és inditvány világositott föl engem egészen, hogy gróf Tisza a márcziusi borzasztó javaslatot akarja a törvényhozás népképviseleti részére ráerőszakolni. Ennek hatása alatt, figyelemmel gróf Tisza Istvánnak november 15-én előttem történt felszólalására, határoztam el magamat hevenyén beszédem megtartására.
Beszédem után oly zajos, hosszantartó és hatalmas helyeslés, taps és éljenzés tört ki az ellenzéki pártok oldalán, hogy a tanácskozást folytatni épen nem lehetett. Az elnök hát rövid időre felfüggesztette az ülést s eltávozott helyéről.
Már beszédem alatt is, de kivált a szünet alatt gróf Tisza Istvánnal pártjának több kiválóbb férfia félrevonult s a fölött tanácskoztak, hogy beszédem hatása alatt, beszédem által mintegy erőszakosan felhiva -147- s annak ellensulyozására nem volna-e czélszerü az uj házszabályjavaslatot nyomban benyujtani, előterjeszteni.
A javaslat Daniel Gábor-féle nevet visel történelmi sulyu korirásainkban. Több nap óta készen volt már. Lényeges rendelkezései már az év elején elkészültek s egyes eszméi már akkor fogalmazási alakba öntettek. Sok tanácskozáson, százféle apróbb-nagyobb módositáson ment keresztül, mig végleges alakjához eljuthatott. Képzelhetlen furfangossággal készült a végből, hogy a mikor a köztanácskozások folyamán a kormány és a többség az ellenzéket el akarja hallgattatni s a neki kellemetlen ellenzéki szónokot a képviselőházból el akarja távolitani s igy lehetetlenné s munkaképtelenné tenné: ezt a házelnök segitségével nyomban teljes eredménynyel megcsinálhassa.
Abban állapodtak meg, hogy beszédem után haladéktalanul beadják a határozati javaslatot s a beadást Daniel Gáborra bizzák.
A javaslatnak nincs kelte. Alá volt már irva néhány nap óta. Aláirták: Daniel Gábor, Podmaniczky Frigyes, Apáthy Péter és Vojnits István. E képviselők a szabadelvüpártnak elnökei.
Beszédem után alig nyilt meg ujra az ülés, Daniel Gábor jelentkezett szólásra s a nagy zajban alig hallható szavakkal ennyit mondott:
– A szabadelvüpárt elnökségének megbizásából terjesztek be egy határozati javaslatot.
S odaadta papirját Szőts Pál jegyzőnek, ki arról felolvasta a javaslatot. -148-
Igy szól:
A DANIEL-FÉLE HÁZSZABÁLY-MÓDOSITÁS.
Határozati javaslat. Tekintve, hogy a jelenleg érvényben álló házszabályoknak égető szükséget képező reformja a képviselőház egy része által kilátásba helyezett rendszeres obstrukczióval szemben a jelen házszabályoknak hatályban maradása mellett meg nem valósitható, minélfogva a 21-es bizottság megválasztása előtt ideiglenes hatálylyal oly módositásokat kell a házszabályokon eszközölnünk, melyek az egész munkálat sikerét biztositsák, határozza el a Ház, hogy a tárgyalás alatt lévő inditvány feletti érdemleges határozathozatalt a jövő ülésszakra halasztja és az elkészitendő uj házszabály életbeléptéig, legfölebb egy évig terjedhető hatálylyal és annak világos kikötése mellett, hogy az alábbi rendelkezések hatálya alatt csak az 1905. évi államháztartásra vonatkozó és azzal kapcsolatos javaslatok, beleértve a Horvát-Szlavonországokkal kötendő pénzügyi egyezményt is, és az 1905. évi és a folyó évinél nem magasabb ujonczlétszám megállapitására és megajánlására vonatkozó javaslatok, valamint a házszabályoknak olyan módositása tárgyalhatók, mely a klotürt az appropriaczionális és indemnitási törvényjavaslatok kivételével más törvényjavaslatok érdemleges tárgyalásánál nem hozza be – a létező házszabályokat akként egésziti ki, illetőleg módositja, hogy az elnöki előterjesztések tárgyában a benyujtott törvényjavaslatok előzetes tárgyalását illetőleg a Ház legfölebb két szónok meghallgatása -149- után egyszerü szavazással dönt és ez alkalommal a törvényjavaslat előzetes tárgyalásával megbizott bizottságnak jelentésének beadására záros határidőt tüz ki, az egyes javaslatok tárgyalásának megkezdésekor vagy azok tárgyalása közben 50 képviselőnek az elnökhöz irásban beadott inditványára vita nélkül, egyszerü szavazással meghatározhatja az azok letárgyalására szánt időt, melynek letelte után további tanácskozásnak vagy bárminő kérdés közbevetésének helye nincs, az összes határozatok vita nélkül, egyszerü szavazással s a 228. §. 4., valamint 230. §. 2. bekezdésének hatályon kivüli helyezése mellett hozatnak meg s az ülés el nem oszlatható, mig a javaslat részleteiben is le nem tárgyaltatott, a 305. §. utolsó bekezdése hatályát veszti, minden ülés a napirendre tüzött javaslat tárgyalásával veszi kezdetét, e tárgyalás semmiféle okból és czimen a napirend tárgyalására szánt idő letelte előtt meg nem szakitható s a 196., 197., 204. és 206. szakaszokban körülirt teendők ezen idő letelte után az ülés végén intézendők el. A 207. és 223. §-oknak a tárgytól való eltérés kérésére, valamint zárt ülés megtartására vonatkozó határozmányai hatályon kivül helyeztetnek, az elnök a 215. és 226. paragrafusok alapján való felszólalást – ha ilyen felszólalások az idő kihuzása czéljából történnek – egyáltalában megtilthatja, végre, a mennyiben a 255. §-ban emlitett rendzavarás, valamint az elnök elleni engedetlenség egyéb eseteiben azonnali intézkedés szüksége forogna fenn, az elnök azt vagy azokat, a ki vagy a kik a rendzavarást vagy engedetlenséget -150- folytatják, a képviselőházból kitiltja, ezen határozatát, valamint a Háznak a mentelmi bizottság javaslata alapján hozott kizárási határozatait foganatositani tartozik, egyuttal az ügyet a mentelmi bizottsághoz teszi át, melynek a 255. paragrafusban körülirt rendszabályoknak a rendzavarókra és engedetlenekre való alkalmazását czélzó inditványa a Ház legközelebbi ülésében a bizottság többségi s esetleg kisebbségi előadójának meghallgatása után vita nélkül egyszerü szavazással döntendő el, végül a kitiltás hatálya alatt álló képviselő a kitiltás tartamára eső tiszteletdiját elveszti, az országgyülés épületébe be nem léphet s e tilalom áthágása miatt, mint ujabb engedetlenség, a 255. paragrafusban körülirt eljárás alá esik. Beadják: Daniel Gábor, Podmaniczky Frigyes, Apáthy Péter, báró Vojnits István.
A határozati javaslat felolvasása után, mielőtt az ellenzék felocsudhatott volna ámulatából, a soron levő képviselőt hivta fel az elnök szólásra. Ennek beszéde alatt azután zárt ülés tartásában állapodtak meg az ellenzék tagjai.
A zárt ülésen Rakovszky István, Visontai Soma, báró Kaas Ivor, Ugron Gábor, Lengyel Zoltán, gróf Apponyi Albert s Holló Lajos szólaltak fel s erélyesen követelték, hogy mind a szőnyegen levő bizottságkiküldési javaslat, mind a Daniel-féle törvényesen s az életben levő házszabályok szigoru megtartásával tárgyaltassék.
Ennek hangoztatását azért látta az ellenzék már -151- eleve szükségesnek, mert el volt terjedve az a hir, hogy a kormány orvul, valamiféle álnok meglepetéssel akarja a Daniel-féle javaslatot megszavaztatni.
Gróf Tisza István a tárgyalás módjára nézve nem tett semmiféle határozott igéretet, hanem a tárgyalásra bejelentett összes egyéb kormányjavaslatokat visszavonta, hogy az uj házszabálykészitésnek törvénybe ütköző alaki akadálya ne legyen. A törvény ugyanis ugy rendelkezik, hogy házszabály csak akkor alkotható, ha már a napirenden levő mindenféle javaslat előbb letárgyaltatott és szőnyegen egy sincs. Ezt 1848 óta minden országgyülés szigoruan megtartotta.
Ellenben az elnök Perczel Dezső kijelentette, hogy ő a maga részéről a Daniel-féle javaslat tárgyalása közben házszabályszerüen fog eljárni. Az ellenzék részéről hangosan kérdezték: »hát elnöktársai?« Erre az elnök nem felelt semmit.
A nagy és ocsmány alkotmányszegés titkon el volt már határozva s harmadnap mulva be is következett. Az ellenzék minden lehető rosszat sejtett ugyan, de semmi bizonyost nem tudhatott.
* * *
Ime ez a hirhedt Daniel-féle házszabály-javaslat.
Minden rendelkezése szokatlan és ártalmas a mi viszonyaink közt, de különösen sértők, veszedelmesek, ingerlőn boszantók s az alkotmányos szabad tanácskozás s a parlamenti rendes életmüködés teljes megsemmisitésére s ezzel az alkotmány megszüntetésére -152- teljesen alkalmasak különösen a következő rendelkezések:
hogy az elnöki előterjesztések tárgyában a képviselőház legfölebb két szónok meghallgatása után egyszerü szavazással dönt s még arról sincs intézkedés, hogy legalább az egyik szónok az ellenzék soraiból jusson szóhoz;
hogy a törvényjavaslatok előzetes tárgyalásával megbizott szakbizottságnak záros határidő tüzhető ki jelentésének beadására; minthogy pedig a szakbizottságokból az ellenzék férfiai a többség és a kormány kénye szerint amugy is kizárhatók, tehát nagyon kényes és nagyon fontos ügyekben megtörténhetik, hogy egyrészről az előkészitő és tájékoztató tanácskozás és tárgyalás végképen elmarad, másrészről pedig az ellenzék épen nem nyer értesülést előzetesen a fenforgó nagy kérdésekről;
hogy ötven képviselő irásbeli inditványára a törvényjavaslatok letárgyalására szánt időt a többség kiszabhatja akár a javaslatok tárgyalása közben, akár azok tárgyalásának megkezdése előtt. Ez a nemzet törvényhozási jogának egyenes megsemmisitésére vezethet, mert e szerint alkothatók törvények a nélkül,
hogy azokhoz a nemzet képviselői hozzászólhatnának; hogy az elnök az egyes képviselőket a Házból kitilthatja, erőhatalommal kivezettetheti, hosszabb időre, sőt az országgyülés egész idejére a mentelmi bizottság segédkezésével kizárhatja s napidijától megfoszthatja. Ily esetben a választókerületek képviseletlenek maradnak -153- s az országgyülés csonka leend. A Daniel-féle javaslatban semmi óvrendszabály vagy orvoslási mód nincs e boszantó következmény ellen.
A mikor beszédemet november 15-én tartottam, mindezt még egész határozottan nem tudtam, mert hiszen beszédem befejezte után terjesztette elő Daniel képviselő a neve alatt ismert javaslatot. De sejtettem részint a szállongó hirek után, részint a márcziusi házszabálymódositó javaslat alapján.
Hogy beszédem oly keserü és szavaim oly erősek: ezek után egészen természetes.
(Az obstrukczió története. – Az 1903-iki obstrukczió valódi okai. – Gróf Tisza módszere. – Az 1889-iki és 1901-iki nagy viták. – Az 1898-iki obstrukczió. – Gróf Tisza javaslatának birálata.)
Tisztelt Ház! Mióta ez áldástalan kérdés szőnyegre jött, mióta e kérdés felett tanácskozunk, mindennap habozva gondoltam e tárgyra, akár jöttem a képviselőházba, akár nem – igen sokszor ide sem jöttem – meg voltam arról győződve, hogy komoly férfiaknak, komoly érvekkel ebben a kérdésben nem érdemes már felszólalni.
Abban a habozásban, mely rajtam erőt vett, nem tudtam magamat elhatározni, hogy ebben a kérdésben én is felszólaljak. Nem is sokat gondolkoztam felette, nem -154- tartottam érdemesnek, nem is készültem rá, eszméimet se rendeztem. Azonban azok után, a mikről a mai lapokban értesültem, az után, a mi tegnap a szabadelvüpárt értekezletén történt és a miniszterelnök ur mai felszólalása után hallgatnom gyávaság volna és hitványság. Elhatároztam, hogy felszólalok és megkisértem, hogy a tisztelt miniszterelnök ur által ugynevezett fogalomzavarba némi rendet, némi tisztaságot, némi világosságot hozzak, mert az a gyalázatos játék a szavakkal és eszmékkel, a mely a tisztelt miniszterelnök ur részéről és sajtója részéről hetek óta, hónapok óta folyik, a nemzetnek az az ocsmány félrevezetése, az ellenzéknek az az undoritó, gyalázatos vádolása, gyanusitása, melyet a miniszterelnök ur rendszerré tett, lehetetlen, hogy az ellenzék férfiait, hogy minden józaneszü embert ki ne szólitson a harczra e módszer ellen. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.)
Két története van az obstrukczió kérdésének. Az egyik, az ujabb történet ez évből, a másik a mult, az általános történet, a melyről a tisztelt miniszterelnök ur itt a Házban tudtommal keveset szólt, de a melyet a Házon kivül a maga gyüléseiben vagy gyülekezeteiben per longum et latum tárgyalt, még pedig akként, hogy az ő parlamenti és történeti felfogásában egyetlen igaz szót én nem találtam. Álljon elő akárki, álljon elő az akadémiától kezdve a legutolsó asztaltársaságig és a parlamentnek és a nemzetnek történetét merészelje velünk szemközt ugy adni elő, a mint ő asztaltársaságaiban tette, majd megtalálja rá a feleletet a tudományban, -155- az irodalomban, a hazafiak lelkiismeretében és a parlamentnek kötelességükhöz hű tagjaiban. (Élénk helyeslés a baloldalon.)
A tisztelt miniszterelnök ur képes volt a tiszteletreméltó nagy pártot, a melyet én láttam nagy dolgokban is, saját pártját vakká, siketté, bolonddá tenni. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Mert hogy 250–260 képviselő közt, midőn azzal a tervvel előállott tegnap, a mely az ő márczius 5-iki javaslata, 250–260 férfi, honfitársunk közt egyetlen ember ne akadna, a ki óvó szavát az ellen felemelje, ez a sülyedtségnek akkora foka, a melyet én vén ember létemre sohasem láttam. (Élénk éljenzés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.)
Magam is voltam a többség tagja, mikor nem olyan vezérünk volt, mint gróf Tisza István. Maga Deák Ferencz volt a vezér, ő adott elő terveket, javaslatokat; hetekig, hónapokig vitattuk azokat becsülettel, komolyan, a haza sorsa és jövendője iránt honfi-aggodalommal; pedig ő volt a vezérünk. És mégis hetekig tartott, mig végre előjöttünk a Házban vagy a bizottságban, vagy az osztályokban a javaslatokkal. Tanu rá abból az időből gróf Apponyi Albert is, hogyan folytak akkor a tanácskozások az értekezleteken, pedig Deák Ferencz vezetett akkor bennünket. És most előáll gróf Tisza István olyan javaslattal, a melylyel a jelent megmételyezi, jövendőnket megrontja és becsületünket ebben a parlamentben örökre semmivé teszi. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Tudja, hogy bizottság elé nem fogja terjeszteni javaslatát, tudja, hogy az -156- osztályok elől elzárja azt, pedig Isten, világ, a józan ész és saját törvényeink szerint minden képviselőnek igazán ott kellene szeme közé nézni a kérdésnek. Tudja azt a párt is és elhangzik az inditvány, de egyetlen kérdés, aggodalom, birálat, a honfigondnak egyetlen szava nem nyilatkozik meg. (Felkiáltások: Szégyen!)
(Okolicsányi László: Szentiványi felszólalt!)
De nem ebben a dologban. Szentiványi nagy vétket követett el, mert abban a rettentő órában még talált a tisztelt miniszterelnökben dicsérni valót. Ilyen helyzetben lehetetlen becsületes hazafinak hallgatni. Azért szólalok fel.
Két története van ennek az obstrukcziónak. 1903-ban, mondja a miniszterelnök ur és mondja általában a világ, obstrukczió volt ebben a Házban. Elitélik azt az obstrukcziót. Jól van, ahhoz nem szólok; kiki vélekedjék a maga itélőtehetsége és a maga jóindulata vagy rosszindulata szerint arról. De a tisztelt miniszterelnök ur sohasem lát egyebet, mint mindig csak az obstrukcziót. Mint a részeg kappanról beszélik, csak a körülte huzott krétavonalat látja s azt hiszi, az gátolja őt a mozgás szabadságában. (Élénk derültség, éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Sohasem lát egyebet, mint hogy az obstrukczió a többség akaratának nyilvánulását gátolja, sohasem lát egyebet, mint hogy az obstrukcziót olyan férfiak is kezelik, – én is, más is – mint Polónyi és Lengyel és ezzel telelármázza saját pártját, telelármázza hirlapjait, telelármázza az országot, hogy hogyan bizzuk mi az ország sorsát Polónyira és Lengyelre, -157- ugy mint tegnap este is mondta… és miért nem bizzuk inkább az ország sorsát gróf Tisza Isvánra.
Bocsánatot kérek, annak az obstrukcziónak másik oldala is van, a minthogy a gyémántjegecznek is sok oldala van, pedig az mindenütt mégis gyémánt. És a miniszterelnök ur az obstrukcziónak többi, igazi, valóságos részleteiről nem beszélt. Mik voltak azok? Nézzük csak meg. Előállt egy kormány, ő előtte a harmadik, előállt oly javaslatokkal, a melyekkel az osztrák császárság hatalmát növelni akarta. Nevezzük az osztrák császárt, ha ugy tetszik önöknek, magyar királynak. Én ugyan minél kevesebbet nevezem igy, mert a magyar királyt sohasem látom, hanem mindig az osztrák császárt, (Derültség a szélsőbaloldalon) tehát az osztrák császárnak és magyar királynak hatalmát növelni akarta a hadsereg létszámának óriási felemelésével és az azzal együtt járó óriási anyagi terhekkel, a melyeket a mi nemzetünk, társadalmunk már-már alig bir el. Emelni akarta a királynak és az uralkodónak hatalmát, erőit, a mely hatalom és a mely erők igen gyakran a magyar nemzet ellen használtattak fel és a mint tegnap a tisztelt miniszterelnök ur saját pártjában mondta, hogy fájdalom, jöhet idő, a mikor az megint a magyar nemzet ellen fog felhasználtatni.
Mit csinált ezzel szemben az ellenzék? Mit csinált, nem obstrukczióval, hanem tisztességes, komoly, sőt fenséges eszmecserében, fenséges vitában? Az ellenzék azt mondta és arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha a király hatalmát és erőit fokozni ti akarjátok, az -158- osztrák császár hatalmát ti még nagyobbá akarjátok tenni, akkor megfelelő erőt nyujtsatok a nemzetnek is, hogy abban a harczban, a mely folyt eddig, folyik most, a mely folyik ezentul is, de időnkint vulkánikus kitörésekben is nyilvánulhat, hogy ebben a harczban megfelelő erőszaporodással álljon a nemzet is a hatalommal szemben. Ha ti a hadsereg létszámát emelni akarjátok, ne üldözzétek a magyar hadseregben a magyar nyelvet, ne üldözzétek a magyar nemzet »Szózat«-át és »Himnusz«-át, küszöböljétek ki szelleméből, nyelvéből, intézményeiből mindazt, a mi német, hozzátok helyébe mindazt, a mi magyar, hogy a mit veszitünk a létszám felemelésével és annak irtózatos költségeivel, azt ellenértékül legalább fajunk erősödésében nyerjük meg. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez volt az ellenzék álláspontja; és mert ez álláspontjához kötelességszerüleg, hiven – gazemberek gyülekezete lett volna, ha nem tette volna meg – kötelességszerüen mindaddig ragaszkodott, a mig a kormány azt magáévá nem tette: ezt nevezi ő obstrukcziónak, ezt nevezi ő annak, hogy a parlament rendje, méltósága és tisztessége meg van támadva. Hát miért nem beszél a miniszterelnök ur soha, az obstrukczió kérdésének erről az oldaláról, a mely pedig egyedül fontos?
Az a kormány akkor megbukott.
Jött utána egy másik kormány és annak belépésekor oly tünetek merültek fel, a melyek szerint itt egyes ellenzéki képviselőket pénzzel akartak megtántoritani. -159- Azt mondja a miniszterelnök ur valahol valamikor – nem jegyzem fel minden szavát – hogy hogyan lehet ilyen ostoba csinyt vagy gyerekséget emlegetni? Hát t. miniszterelnök ur, azok a férfiak, kik ezt csinálták, látszólag és a kormány beismerése szerint, azok a férfiak nincsenek itt, ki Amerikában, ki Ausztráliában van, azokat ide tanukként megidézni nem lehet. De ha van ebben a Házban, ebben az országban épelméjü ember, az ugyan el nem hiszi feltétlenül soha, hogy ebben az alávaló dologban a kormány vagy legalább a kormány benső barátainak keze ott nem volt; olyan épelméjü embert pedig ebben az országban eleget talál, a ki ennek az ellenkezőjét hiszi, beszéli és tudja. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.)
Mikor az uj kormány beléptekor ily tünetek merültek fel a képviselőházban és az általános nemzeti köztudatban, szégyeltük magunkat; mélyen bántott bennünket, ellenzéket, hogy akadhat kormány, a mely felteszi, hogy e parlamentben a nemzetet képviselő ellenzéket pénzen lehet megvásárolni, mert erkölcsös, becsületes emberre nézve irtózatos dolog az, hogy miniszteri széken ülő, nemzetkormányzó férfiu felteszi, hogy a nemzet ellenzéki részén egyes emberekkel ép ugy el tud bánni, mint talán a maga pártján egyes emberekkel. (Taps balfelől.)
Ez ellen a kormány ellen is folyt az ellenzéki harcz, még pedig két ok miatt. Megint a katonai intézményeknél meggyalázott és eltiport nyelvünk megmentése érdekében és olyan veszedelmes kormány eltávolitása -160- végett, mely ilyen üdvözlettel jött be Magyarországba! Hát obstrukczió ez? Hát minek tartaná gróf Tisza István azt az ellenzéket, a mely összetett kezekkel, az ő plakettjeire számitva – mint a milyennel Thaly Kálmánt megtisztelték – tudná nézni az ily eljárást és ne akarná az ő parlamentjének tisztességét és méltóságát megvédelmezni?
Ez volt az obstrukczió története. Miért nem emlegeti ezt a t. miniszterelnök ur? Miért mindig az ellenzék egy-két tagjára hivatkozik és könyvekből kiolvasott általános tantételeket, hitvány elveket emleget? (Igaz! Ugy van! Taps balfelől.) Élő nemzet vagyunk mi; szabadságunk, a melynek egyik intézménye a házszabály, élő dolog. Angliába futkosni érvekért és ostoba tankönyvekből meriteni érveket az ellen, nem engedünk, mert ezek a dolgok nem illenek össze! (Ugy van! balfelől.) A parlament rendje, méltósága és tisztessége előttünk, kisebbség előtt ép oly fontos, sőt még ezerszer fontosabb, mint a t. többség előtt. Az is kétségtelen mielőttünk, hogy a többségnek az ország érdekében érvényesülnie kell minden alkalommal, a mikor a nemzet érdekét képviseli. Hogy ez igy van, bizonyitja 37 esztendőnek parlamenti története Magyarországon. Ezek a házszabályok, a melyek most vannak, lényeges rendelkezéseikben 1869-ben, sőt még előbb keletkeztek. 1869 óta nem tudom, hogy hány kormány váltotta fel egymást, de mindegyik fenn tudta tartani, valahányszor a nemzet érdekében való javaslatokkal jött, ezekkel a házszabályokkal a parlamentnek -161- rendjét, tisztességét és méltóságát. Miért nem tudja fenntartani gróf Tisza István, ki eddig még semmi olyannal nem jött, a minek bécsi szagát ne éreztük volna (Taps a bal- és a szélsőbaloldalon) és a mi a parlamentben általános ájuldozást ne idézett volna elő? Hát a házszabály az oka az obstrukcziónak, a rendetlenségnek, ha van és a parlament tisztessége és méltósága megtámadásának? Hát van a világon olyan rakonczátlan férfiu, a ki a parlament méltóságát, tisztességét jobban lábbal tapodná, mint az önök tegnapi értekezleti jelenete? (Igaz! Ugy van! balfelől.) Hát kik önök? Hát mik önök? Nincs ott agy, sziv és lélek, a mely megmozdulna akkor, mikor egy kisérletező, teljes életében bankban élő és bankból kilépett ember itt az ország összes intézményeit fel akarja forgatni? (Taps a bal- és szélsőbaloldalon.)
Én a miniszterelnök ur egyéni becsületét és tisztességét nem vonom kétségbe, sőt elismerem; de önök az ő kisérleti és nyilvános működésében arra, hogy ő a nemzetnek legtermészetesebb jogát is megvédje, s hiányos jogait kivivja, sem multjában, sem tehetségében, sem politikai jellemében, sem eddigi intézkedéseiben biztositékot nem találnak. (Taps a bal- és szélsőbaloldalon.)
Honnan van az, hogy merényletről beszél gróf Tisza István? Ő beszél merényletről! Hova jutott ez a Ház és hova jutott ő? Ő beszél itt merényletről, a melyet itt az ellenzék csinál. (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Hiszen én is ellenzék volnék, ha volnék, de -162- már magamban sem bizom, mert már az én korom s az én hanyatlott erőm megfoszt engem attól, hogy kötelességemet egészen teljesitsem. Nincs elég erőm már, ezt értem az alatt, hogy már magamban sem bizom egészen.
De én tanuja voltam, valamennyien tanui voltunk annak, hogy nehéz időben, a midőn a szenvedélyek lángja már magasan lobogott, midőn ennek a Háznak tagjai nem mint ellenfelek, hanem gyakran mint személyes ellenség állottak egymással szemben, egy jó szó, egy becsületes szó, egy nyilt kijelentés rendet csinált, (Ugy van! Ugy van! a baloldalon) a lángok elpihentek, nem lobogott a szenvedély s az egymás iránt való kölcsönös tisztelet erénye mindig ur volt ebben a Házban. Mi ok van tehát arra, hogy most olyan rendszer támasztassék fel, vagy nem is támasztassék, mert ilyen még nem is volt, hanem teremtessék, a hol mi mint ellenségek álljunk egymással szemben, a hol a szenvedély legyen az uralkodó szó, az indulat a vezér s a nemzet jogainak és méltóságának eltiprása a czél? (Élénk helyeslés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.) Miért ez a rendszer? Ki találta ezt ki? Mi czélja van ennek? Egy ember találta ki, a ki ott ül a miniszterelnöki székben, de még az sem találta ki, hanem kitalálta talán valaki más ott túl, felül, a ki neki parancsol és a kinek alázatos szolgájává elszegődik. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)
A legelső obstrukczió ebben a parlamentben 1872. évi február hónapban folyt. Azt csinálta a miniszterelnök -163- ur boldogult édes apja, akkor még az ellenzék vezére. A második és harmadik obstrukczió gyanánt emlegetett véderővita és az államositás elleni vita közül, lelkem mélyéből teljesen meggyőződve állitom, egyik sem volt obstrukczió, hanem becsületes, komoly harcz volt az ellenzék és a kormánypárt higgadt elemei részéről, a kikkel együtt kéz-kézben harczoltunk, hogy azon ártalmas, veszedelmes javaslatokat levegyük a napirendről.
Mit akart 1889-ben az akkori kormány? Pedig az akkori kormányra a tisztelt miniszterelnök ur nagyon emlékezhetik. Mit akart? A nemzet ujonczmegajánlási jogát akarta elsikkasztani; abban a 14-ik vagy hányadik szakaszban, (felkiáltások balfelől: 14!) s annak 25-ik szakaszában a magyar ifjuságot a katonai előmenetel, a katonai vizsgák kényszere alatt a német nyelvre akarta kényszeriteni. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)
Ezt nem hallgatta el az ellenzék; hiszen micsoda ellenzék lett volna az, a mely elhallgatta volna? Harczolt, vitázott, eszméinek és szent nemzeti szenvedélyének egész hevével ment bele a harczba. De obstrukcziót nem csinált. Hazudik, a ki a nemzet történetében ezeket obstrukcziónak nevezi. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) És nézze meg akárki annak a gondolom 1901-ben folyt államositási harcznak részleteit, nézze meg az akkori parlamenti naplók lapjait; olvassa el, volt-e a parlamentnek magasabb és magasztosabb vitája, társalgása, eszmecseréje és nemesebb -164- elvi harcza, mint a milyent akkor folytatott hónapokon át az ellenzék? Ha a tisztelt miniszterelnök ur azért nem akarja azt a házszabályt, mert ilyen harczok folytak, akkor csak a butákat fogja félrevezetni, nem azokat, a kik e dolgokat ismerik, mert adja a gondviselés, hogy e parlamentben oly magasan folyó, oly nemes elvi harczok minél többször ismétlődjenek, mint akkor. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
Obstrukczió volt, magam is annak tartom az 1898/99-dikit. Nem szólok róla, mert ha elvtársaim vagy barátaim felfogásának gyöngeségét látom, megbeszélem velük négyszemközt, de itt a parlamentben azokról nem beszélek. Én nem helyeseltem harczot, mert nem láttam czélját és nem helyeseltem eszközét. Én távol tartottam magam akkor a parlamenti harcznak attól a nemétől, azt én obstrukcziónak tartottam. A 72-dikit is annak tartom, nem vettem részt egyikben sem, a 72-dikiben nem is vehettem volna részt; de a mi azontúl folyt itt, nemes elvi harcz, a melyet a t. miniszterelnök ur obstrukcziónak nevez, azokban én részt vettem, de azokról én nagyobb joggal mondhatom és mondom, hogy nem volt obstrukczió, mint a milyen jogon ő mondja, hogy obstrukczió volt.
De mit akar a t. miniszterelnök ur? Itt hangoztatja mielőttünk, hogy ő nem akarja a szólásszabadságot korlátozni. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Azt mondja a saját pártjának is. Én nem tudom, van-e a saját -165- pártjában is irni-olvasni tudó ember; én nem tudom. Mert ha van, és annyi fáradságot vesz magának, hogy elolvassa azt a márcziusi javaslatot, a melyről tegnap kijelentette, hogy ujra előterjeszti és a hatalom és erőszak minden eszközével keresztülhajtja, meglátja, mi van abban.
Például az elnöki előterjesztéshez két hozzászólás után többet szólni nem szabad. Egyszerü szavazással el kell fogadni. Álljunk csak meg ennél a dolognál. Az elnöki előterjesztésekhez nem lehet szólni. Vagyunk itt az ellenzéken össze-vissza talán 150-en, vagy talán 160-an. Két ember szólhat az elnöki előterjesztéshez. Ne a mostani elnökökről beszéljünk, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Beszélhetünk azokról is!) ne dicsekedjünk mostani elnökeinkkel, (Derültség a szélsőbaloldalon), hanem próbáljunk egy kicsit könyvekből beszélni, meg versirásból, a mint a miniszterelnök ur teszi. (Derültség a szélső baloldalon.) Jönnek majd olyan elnökeink, a kiket nem fogunk becsülni, mert nem érdemesek arra, hogy becsüljük. Tesz egy előterjesztést, ketten szólhatnak hozzá. A kormánypártból szólhat az egyik, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Mind a kettő!) 160 ellenzéki ember közül tehát szólhat csak egy és akkor további vita nélkül, egyszerü szavazással, állj fel, ülj le vezényszóra határozat hozandó.
Ott van például a másik javaslatban, hogy jön a kormány egy javaslattal; fél, hogy megbontja, nem az ellenzék, nem a házszabály, hanem az a javaslat megbontja a ház rendjét, tisztességét, méltóságát. Mit csinál? -166- Akad 50 rossz ember, gonosz lélek, majd később, nem most, – most nem hiszem, hogy öt akadna – (Derültség a szélsőbaloldalon), hanem akad majd 50 ember onnan, a ki azt mondja: mit vitázzunk, minek rontsuk a levegőt két napig, miért engedjük mi az ellenzéket szóhoz jutni? Ötvenen beadnak egy irást. És milyen irást, t. Ház? Irást arról, hogy ők unják a vitát, pedig vita nem is volt, meg sem kezdődött és ha a tuloldalon mindazon jogokkal élni akarnak, a melyekről ma a miniszterelnök ur beszélt, e Házban egyetlen javaslat se éri meg azt, hogy vita alá kerüljön…! Nem éri meg azt, hogy az ellenzék hazafias aggodalommal telt tagjai a kérdéshez hozzászólhassanak és aggodalmaiknak adhassanak kifejezést. És ez, szerinte, nem a szólásszabadság megszoritása, sőt ez a szólásszabadság biztositása. (Derültség a baloldalon.)
De tovább megyek, tisztelt Ház. Nem tudom, hogy a jövőben hogyan alakitja majd meg a bizottságot a miniszterelnök ur. Nem tudom, hogyan alakitja meg, megteheti azt is, hogy a bizottságból, az előkészitő stádiumokból az ellenzéket egészen kizárja. Hiszen már boldogult édes apja idejétől kezdve, hogy az ellenzék hozzá ne szólhasson a dolgokhoz és közvetlenül ne nyerhessen értesülést az által, hogy a minisztereket maga elé idézi, az osztályokban való tanácskozást megszüntették, a bizottságokat tetszés szerint állittatja össze a kormány, a bizottságok elé odamentek a miniszterek, de a parlamentnek és a parlament minden egyes tagjának az a joga, a mely 30–35 -167- esztendővel ezelőtt fennállott, hogy t. i. minden fontos kérdés az osztályokban tárgyaltassék és minden osztály minden tagjának jogában álljon a minisztert oda idézni, hogy őt felelősségre vonja és aggodalmának eloszlatására felhivja: az már régen, boldogult Tisza Kálmán kormányzata óta nincsen és nem tudom, nem hiszem, hogy gróf Tisza István kormánya ezt vissza akarja állitani.
(Kell-e az előkészitő bizottságban ellenzék? – Deák Ferencz nézete. – Milyen lesz jövőre a tanácskozás? – Az ellenzék osztályozása. – A kőbányai vacsora. – Mit akar a kormányelnök az uj házszabálylyal elérni? – Sehogy se mondja meg.)
De még az iránt sem vagyunk biztosak, hogy a bizottságban kellőkép részelteti-e az ellenzéket?
Volt olyan bolond ember hajdan is, a ki azt mondta: mit vesződjünk mi az ellenzékkel, minek ellenzéki ember a bizottságba? – a mire Deák Ferencz azt mondotta: én a bizottságban tanácskozni akarok; hogyan tanácskozzam, ha csupán oly férfiakkal vagyok ott magam, a kik velem egyébként is egy véleményben vannak? Oda kell tehát engedni az ellenzéket. – Nem tudom, hogy mit akar a miniszterelnök ur a bizottságokkal. Egyet tudok s ez az, a mi benne van az ő javaslatában is, hogy t. i. a bizottságoknak a Ház záros határidőt tüzhet ki javaslatok megtételére. Már most, tisztelt Ház, hogyha az a Ház egy kérdést a bizottsághoz utasit és azt mondja neki, hogy a holnap reggel 9 órakor megkezdendő ülésre pedig itt legyen a jelentés, kivált, ha -168- észreveszik, hogy az ellenzéki képviselők nincsenek a fővárosban, hát ez egyenes kijátszása a parlament ellenőrzésének, a melyre itt a miniszterelnök ur módot és alkalmat igyekszik nyujtani. Hiszen ha a bizottságnak záros határidőt tüz ki a Ház és a kormány s a többség tagjai ugy megfeledkeznek magukról, mint a tegnapi értekezleten, akkor akármilyen bolondságot és őrültséget megcsináltatnak a bizottsággal. Bolondság és őrültség alatt értem azt, hogyha az ellenzék nagy hazafias tömege ki lesz zárva a tanácskozásokból és ha idő, mód és lehetőség nem engedtetik az ellenzék részére, hogy a kérdést megismerhesse.
Hiszen, tisztelt képviselőház, vannak most már bizottsági és törvényjavaslati kérdések, a melyeknek tanulmányozása az ellenzéknek hetekbe, hónapokba kerül; de hetekbe, hónapokba kerül a többségnek is, ha ezeket tanulmányozni akarja; de ha a miniszter azt mondja: pajtás, ennek meg kell lenni, akkor az a bizottság azt gondolja: ha meg kell, meg kell, megszavazzuk! Az könnyebben teszi magát túl kötelességein, mint az ellenzék. Micsoda ez? Ez nem vitazár, ez nem a szólásszabadság durva megsértése, ez nem az eszmék kizárása, ez nem öntudatlan és akarat nélküli lényekké való lealacsonyitása a törvényhozás tagjainak? Hiszen ilyen nincs a világon sehol. Menjen a miniszterelnök ur pl. Angliába s keressen ott arra példát, hogy a bizottságban se lehessen szabadon hozzászólani valamely dologhoz, minthogy a bizottságot arra utasitotta a Ház, hogy 24 óra alatt legyen meg a jelentés. -169-
Azt mondotta egyik képviselőtársam, hogy: különben hát mi történik? Az történik, hogy a tisztelt elnök urnak meglesz az a joga, hogy bármilyen személyes megtámadtatásban részesül valaki, pl. én nagykőrösi beszédemért a miniszterelnök ur részéről, mert hiszen erre alapitja a maga akasztófa javaslatát, (Élénk helyeslés és taps a bal- és szélsőbaloldalon) megtilthatja az illetőnek a szólást. Félremagyarázott szavak értelmének helyreállitása czimén szintén nem lehet felszólalni, mert az elnök megtiltja. Házszabályokhoz nem lehet szólni, mert az elnök megtiltja, általában más kérdésről, mint a mit előszab az elnök és az a papiros, a melyet kiosztanak a Házban és a melyen ott a napirend, nem lehet szólni, mert az elnök ur megtiltja. Hát tisztelt elnök ur, én a mostani elnök ur még mindig fogyatéktalan tekintélyének beavatkozásától sokat várok. De hiszen emberek vagyunk és remélem, emberek maradunk (Élénk derültség) elvvel, akarattal, jószándékkal és hazafias érzéssel. Már most, ha az elnöknek tetszik és engem vagy mást megtámadnak, megrágalmaznak, meggyanusitanak itt a Házban, mégis azt mondja: megtiltom, hogy beszéljen, pedig ehhez joga volna, de azért megtiltom, mert igy van a miniszterelnök ur javaslatában tervezve.
Hát legyen készen az a t. elnök ur, hogy ha kissé vaskosabb termet és nagyobb tekintély is lesz, mint a mostani, olyan megjegyzéseket talál hallani erről az oldalról és minden oldalról – mert a ki becsületében meg van támadva és meg van gyanusitva, -170- az nem sokat törődik az elnöki tekintélylyel; mert hiszen ha a saját becsületét elveszti, akkor mindent elveszit – mondom, olyan kifakadásokat hall itt az elnöki szék, a melyekről gróf Tisza István urnak még fogalma sincsen. Pedig neki van fogalma, mert multkori felszólalásomban – csak mellékesen jut eszembe – idéztem beszédéből egy csomó szót, a melylyel az ellenzéket traktálta a terézvárosi asztaltársaság előtt elmondott beszédében. Szórul-szóra olvastam fel szavait, még pedig saját félhivatalos lapja, a »Nemzet« közlése alapján. És mi történik? Saját hivatalos lapja, az »Ujság«, nagy csodálkozásomra, mert férfiait kiváló embereknek tartom, ellenem idézi a szavakat azzal: ime Eötvös ilyen szavakat használ a parlamentben. (Élénk derültség.) Azokat, a miket én a miniszterelnök ur beszédéből idéztem, ellenem idézi saját hivatalos lapja és azt mondja, hogy ime, milyen ocsmány beszédet tartottam. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.)
És ha ezt teszi saját lapja kiváló férfiak vezetése alatt, akkor a többi lap mit fog mondani? A t. elnök ur is fog majd hallani eleget olyankor, a midőn valakitől, a kit személyében megrágalmaztak, a szót megvonja és mi lesz annak a következése? Itt van az, a mire nézve Hock János t. képviselőtársam azt mondta, hogy »mert különben«, t. i. az elnök ur berendel egy csomó rendőrt, csendőrt, honvédet, közös katonát és t. képviselőtársaimat ugy kiviteti innen, hogy a lábuk se éri a földet. Ez lesz ennek a következése. (Derültség balfelől.) -171-
Tisztelt Ház! Van-e itt a Házban valaki, a ki azt hiszi, (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon) hogy ezt az állapotot, akármilyen férfiakból, akármilyen Amerikából visszatért hazafiakból álljon is ez a Ház, – (gróf Apponyi Albert felé fordulva) bocsánatot kérek, ez nem önnek szólt, (Élénk derültség balfelől) – hogy ezt a helyzetet magyar ember ezen a földön eltüri? (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) És mit akar a t. képviselő ur vagy miniszterelnök ur; mivé akarja tenni ezt a parlamentet akkor, ha itt majd időnkint rendszeresen – mert hiszen tőle és embereitől függ – olyan jelenetek támadnak, a melyeket köznyelven kocsmai dulakodásoknak szokás nevezni? Hol lesz akkor a rend, hol lesz akkor a tisztesség, a méltóság és a tekintély? (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) És minek képzeli a t. miniszterelnök ur akkor ezt a Házat?
Egy jelenetet vagy helyesebben: egy tünetet kell itt felemlitenem, azt t. i., a mikor a t. miniszterelnök ur itt osztályozza az ellenzék tagjait, mint a birkafalkát, hogy ez ürü, ez toklyó, ez meg amaz; (Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon) a midőn a t. miniszterelnök ur itt osztályozza az ellenzéket komoly és nem komoly elemekre. Mit akar a t. miniszterelnök ur itt ezzel mondani? Hiszen ezentul is akármilyen rossz vagy jó, sőt akármilyen elvetemült kormánya legyen ennek a nemzetnek, a rend megbontásának egyik sem fog örülni; mindegyik törekszik arra, hogy a zaj lecsillapuljon, a szenvedélyek elaludjanak és itt az -172- ellenzék részén ne legyen más, mint az ő »komoly elemei«. Mindegyik miniszter törekszik erre és miként törekszik? Nem akarom meggyanusitani a jövő minisztereit, kormányait azzal, hogy Dienes Márton-féle eszközökkel törekszenek erre, hanem majd ölelkezés, csókolózás, vállveregetés járja; »gyere velem tanácskozni, itt egy üres chambre séparée«. (Zajos derültség és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Sőt a miniszterelnök urnak elég bátorsága van arra is, hogy az ő szavát használjam: »vakmerősége« van, ámbár akkora vakmerősége még sincs, hogy itt a mi beszédeinket meghallgassa, mert a mikor a mi beszédeinkre kerül a sor, akkor kivonul, (Derültség. Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon) mondom, van a miniszterelnök urnak akkora bátorsága, hogy nem marad a kulisszák mögött e frazeológiájával, hanem még a parlament előtt is az ellenzék némely tagjának nagy sérelmére és homályba boritására itt komoly elemekről beszél, holott mi tudjuk legjobban, hogy kiket ért ő komoly elemek alatt. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt akarja ő, hogy módjában álljon minden pillanatban zavarokat csinálni a parlamentben, felgerjeszteni a szenvedélyeket s azután azt mondani nekünk, hogy: »pajtás, légy az én komoly elemem, akkor téged megbecsüllek, a többit pedig kikergetem.« (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.)
(Báró Kaas Ivor: A gazokat, szájhősöket és fattyukat!)
Terézvárosi beszédében még csunyább, még ocsmányabb szavakat használt ellenünk. -173-
Bejelentette tisztelt képviselőtársam, Thaly Kálmán, a helyzet kényszeritő s valóban türhetetlen nyomása alatt, hogy mi harczra készen állunk. Talán erősebb szót használt ezzel, hogy harcz, de bizonyos szomoru hangon mondta, hogy harczra készen állunk, már pedig a ki készen áll a harczra, az keményebben beszél. Jobb lett volna ezt mondani: mi pedig megtámadott jogaink megvédésére készen vagyunk, mert mi nem akarunk harczot, mi bele vagyunk kényszeritve ebbe az istentelen harczba, ebbe a szerencsétlen és általunk nem is ismert forrásból kerekedett harczba, hogy megvédelmezzük szabadságunknak legalább azt a részét, a melyet házszabályaink biztositanak. Védelemre készen állunk, igaza van Thaly tisztelt barátomnak minden szavában, a hogy ő jellemezte a parlamenti állapotot márczius 10-től kezdve máig és minden szava szent igazság, aláirom. Itt ebben a parlamentben senki sincsen, a ki a tanácskozások megakadályozását akarja, senki sincsen, a ki a javaslatokat, még olyan javaslatokat is, melyek nagy aggodalmakat keltettek bennünk, érett tanácskozás után elfogadni ne akarta volna, hiszen itt van az olasz szerződése a tisztelt miniszterelnök urnak; – gyalázatos sértése ez a mi alkotmányunknak, komoly harczot vivtunk ellene, egy hétig tartott a harcz és ez ő neki már obstrukczió volt, ok volt arra, hogy minden jogot és szabadságot, melyet a házszabály biztosit, eltiporjon. Igaza van tökéletesen Thaly Kálmán tisztelt barátomnak, erre a védelemre mi készen vagyunk és ettől a harcztól nem riadunk vissza. -174-
Mit mond most erre a miniszterelnök ur? Ez ám a bátorság, (Halljuk! Halljuk!) ő különben a vakmerőség szót gyakran használja, azt mondja, hogy most Thaly Kálmán álljon elő és vállaljon jótállást azért, hogy az ellenzéket rábirja, hogy ezt az ő mérsékelt házszabályrevizióját fogadja el és akkor ő is visszaveszi azt az inditványt. Egy ilyen felszólitás Thaly Kálmánhoz vagy az ellenzék bármely férfiához, ez már csakugyan bátorság, (felkiáltások balfelől: Vakmerőség!) hogy nemcsak ő maga működjék közre egy ilyen istentelen javaslat keresztülvitelében, hanem vállaljon garancziát, hogy társait, barátait és pártját is rábirja arra. Erről ne is beszéljünk. Ez a bolondság egyik faja.
Hanem a tisztelt miniszterelnök ur nem egy helyütt, nem itt – itt keveset, de mindenütt másutt, a hol mi nem vagyunk, sokat emlegette azt, hogy ime megkinálta az ellenzéket, hogy vegyen részt a 21-es bizottság megválasztásában, hiszen vele egyetértésben akarta az egészet keresztülvinni és ezt is visszautasitja, konokul ellenállt és a jelenségek mutatják azt, hogy majd valamikor obstruál. Pedig hát rosszat sem akartam, mert én a klotürt nem akartam, a szólásszabadságot akartam megvédelmezni, a hadi létszám felemelését stb. nem akartam.
Nem tette az ellenzék? Hát menjünk neki a harcznak, tiporjuk el, törjük össze, rontsuk meg. Ha az a miniszterelnök komoly férfi, akár a mi közreműködésünkkel, akár a mi közreműködésünk nélkül, -175- nem ugyanazt az institucziót akarja megcsinálni? Ha mi félvén komoly aggodalmaktól, azt mondjuk, hogy akkor csináld magad, ne kivánd a mi részvételünket, hát akkor sokkal rosszabbul csinálja meg, mint a mi részvételünkkel? Hát ő csak annyi erőt, a nemzet javai iránt annyi érdeklődést érez magában, hogy nálunk nélkül még szándéka se lehet jó s ha mi ott nem vagyunk a bizottságban, akkor mindent rosszul csinál az a 21 ember? Hát akkor török-tatár támadás lesz Magyarországon és akkor készen lehetünk mindenre? Hát csak akkor mérsékelheti magát, ha mi is ott vagyunk? Micsoda felfogás ez? Méltóztassanak megitélni, mit tesz ez? Hátha ő magára bizzuk az ország sorsát, akkor képes volna eljátszani minden jogainkat? Vagy szerinte az ellenzéknek is ott kell lennie és az ellenzéknek vele közre kell játszania, hogy ő hatalmaskodjék? Micsoda felfogás, micsoda filozófia ez? És ő beszél fogalomzavarról, hogy a fogalomzavarokat tisztába kell hozni.
Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy még az obstrukcziónak csak jelei vannak. Csak jelei. De az egész nyáron készültek rá, előkészületeket tettek báró Bánffy Dezső és Eötvös Károly. Az bizonyos, hogy mi emberek vagyunk. Vacsorálunk néha, mikor van mit. (Derültség.) És az is bizonyos, hogy volt eset kétszer, egyszer Kőbányán, egyszer meg a gellérthegyi villában, hogy a vacsoránál ott volt 4–5 más-más ellenzéki párti képviselő is. Politikáról egy szó sem folyt közöttünk. Obstrukczióról nem is álmodott senki. Hanem vagy ötven -176- kormánypárti sajtóriporter ott volt közöttünk. A fákon ugy ültek, mint a varjuk. (Élénk derültség.) És igaz az, hogy egy t. képviselőtársam és barátom, Olay Lajos, mikor egy kormánypárti riporter kérdezte tőle, hogy hányan voltak ott, azt mondta, hogy ötvenen; pedig voltunk öten-hatan. (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) És a kormánypárt lapjaiban megjelent, hogy nagy koaliczionális vacsora volt, ott voltak ötvenen, ott volt köztük báró Bánffy Dezső is. És a miniszterelnök ur az ilyen riporteri jelentésekre hivatkozik itt, hogy igazolja az obstrukcziónak istentelen jeleit. (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Hát komolyság ez? Hát nem volt igazam, hogy ilyen vitában nem akartam részt venni, mikor a hatalmon levő, a kormányon ülő férfiu ilyen hitvány hirek után indul, hogy a nemzet jogainak megcsorbitására érveket faragjon, hogy az obstrukcziót megtörje? Hát komolyság ez?
Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy mi a házszabályok reviziójának még gondolata ellen is az obstrukcziót szegezzük. Én megmondom, t. Ház, hogy mi az, a mi bennünket bánt; legalább a mi engem bánt ebben az egész kérdésben. A házszabály nem czél. A házszabály mód és eszköz arra, hogy egymás hajába ne kaphassunk, ha indulatoskodunk, hangulatoskodunk, hogy itt egyszerre ne 12 ember beszéljen, hanem elég, ha egy-kettő beszél egyszerre, (Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon) hogy a t. elnök urnak módja legyen rendet tartani, a házszabályok pontjait, egyet, kettőt, hármat felolvasni, szóval, hivatalos apparátussal -177- megy ma minden és statisztikával, irka-firkával, elnöki fizetésekkel, a miket azelőtt nem igen ismertünk. (Igaz! a bal- és szélsőbaloldalon. Felkiáltások: Alelnöki fizetésekkel!)
Hát a házszabály nem czél. 1848 előtt a régi rendi országgyüléseken nem is voltak házszabályok, a personalisnak elnöki tekintélye, méltósága, közbeszólása, intése elég volt s a nádorispán tekintélye is elég volt, hogy a mágnások se kapjanak hajba, nem is szavaztak igen gyakran, mégis megcsinálták a 48-iki törvényeket is, szerencsére; – csináltak azonban sok hitvány törvényt is hajdan – szóval azelőtt nem is volt házszabály. Most már van. De hiszen ez nem végczél, mert semmiféle házszabály sem teheti boldoggá vagy nyomorulttá az országot, bárki kezeli is. Jóravaló, tisztességes és arra való tehetségü államférfiak a legnyomorultabb házszabályok mellett is jól vezetik a parlamentet, oly államférfiak pedig, mint a tisztelt miniszterelnök ur, semmiféle házszabály mellett sem.
A házszabály tehát nem czél, hanem eszköz, de mit csinál a tisztelt miniszterelnök ur? Az ugrai levelétől kezdve sohasem mondta meg világosan tegnap estig, hogy miként akarja a házszabályokat módositani. Akárhogy faggatták, akárhogy itatták a banketteken, (Hosszantartó zajos derültség és taps a bal- és a szélsőbaloldalon) akárhogy muzsikálták, azt nem mondta meg, hogy mit akar. Bocsánatot kérek, oly államférfiuval szemben, a kinek a multját nem ismerjük, szerencsére talán, és a mit ismerünk, annálfogva nem bizhatunk a jövőjében, -178- oly államférfiuval szemben, a ki itt sötétben beszél a házszabály-revizióról és nem mondja meg, hogy mily természetü akar lenni az a revizió, mily mértékü diszpozicziókat akar bevenni, a jogokkal mit akar csinálni, a kötelességekkel mit akar, nem mond meg semmit, nem világosit fel semmit, ily államférfiuval szemben és ily tartalmatlan fenyegetések előtt, a minők az ugrai levélben vannak, – mert nincs benne egyéb, mint káromkodás és fenyegetés: hát ne legyen aggodalmunk, mi menjünk bele készséggel, mi ellenzékiek? Nem vagyunk mi kormánypártiak, (Zajos derültség és taps a bal- és a szélsőbaloldalon) hogy vakon, némán, siketül, bolondul belemenjünk valamibe, a mit nem ismerünk. De a tisztelt miniszterelnök ur természetesen csak azokat tartja komoly elemnek, a kik belemennek a látatlanba.
Tegnap már megmondta, hogy ő sem többet, sem kevesebbet nem akart, mint a márcziusi inditványát.
Mérsékelt házszabály-reviziót! Mérsékelt akasztást! Tegnap óta tudjuk már, de erre is csak az áll, hogy ez is csak eszköz. Hiszen gróf Tisza István nem örvendhet annak, hogy a házszabályokban 500 §. legyen, hogy az elnököt fölruházzák szuronynyal, karddal, ágyuk használatával, nem lehet abban semmi gyönyörüsége. Hát miért csinálja? A házszabályokért nem, hanem más valamiért, valamit el akar érni ennek segitségével. (Igaz! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) De mit akar elérni?
Nem mondta meg a miniszterelnök ur, sohase -179- mondta meg, még tegnap sem, még önöknek sem mondta meg. Habár önökre nem is helyez sulyt (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon); nekünk sem mondta meg soha egy szóval sem, pedig valamit el akar érni ezzel a házszabálylyal, mert végczélul, egyedül való abszolut czélul – a mint azt Berlinben az egyetemi előadásokon mondják – (Derültség a baloldalon) ő ezt a házszabály-reviziót nem tartja. Hanem el akar érni valami mást. Mi tanakodunk; kötelességünk, jogunk is, de lelkünk háborusága kényszerit is arra, hogy keressük, micsoda czélt akar ő ezzel elérni? Azt mondja a miniszterelnök ur, a haza javát czélzó, nagyfontosságu javaslatok sima keresztülvitelét, a nemzet szellemi munkásságának a megnemesitését, a parlament méltóságának a régi történeti magaslatra való felemelését.
Ilyen miniszterelnökkel oda emelni a magyar parlamentet, a hol Deák, Kossuth, Széchenyi korában volt? (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ilyen házszabályokkal, ilyen törekvésekkel, ilyen többséggel (Élénk helyeslés és derültség) odaemelni a magyar parlamentet a történeti fény magaslatára? Ha a tisztelt miniszterelnök ur ezt akarná! De nem ezt akarja, ő mondja csak, hogy akarja! Ha ezt akarná, egyetlen ember nem volna ezen az oldalon, ki őt szive mélyéből, hazafias lelkesedése egész melegével ne üdvözölné.
Ha ő azt akarná, akkor nem lenne szükség ily gyalázatos házszabályra! Nem lenne szükség arra, hogy a nemzet szabadságának a házszabályok által biztositott részét elvegyük. Mást akar ő. A magyar -180- nemzet iránt ellenséges habsburgi erők fokozását, – (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon) nem magát a királyt értem – (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon) ezt a nemzetet nagyhatalmi czimen és védképesség czimén az osztrák birodalmi egységbe akarja még jobban belevonni. (Igaz! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Jönnek az ő javaslatai egymásután, a melyekről bizton tudja, hogy a mig becsületes magyar ember lesz, azok simán keresztül nem mennek a parlamentben. Minden szájra lakatot, minden nyelvre gutaütést, minden lélekre gyalázatot akar rákényszeriteni. (Zajos helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ezt a nemzetet el akarja árulni. Ha nem ez a végczél, akkor őrület az egész. Nem fogadom el a javaslatot. (Zajos helyeslés, éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.)
(Az ellenzék vacsorája 1904. évi november 18-án. – Találkozásom Polónyi Gézával és Justh Gyulával. – Felköszöntöm Molnár Jánost. – A koaliczió megalakulása. – A vezérlő bizottság tagjai. – A nemzethez Szózat intézendő. – Engem kérnek föl készitésére.)
1904. évi november 18-án este történt az alkotmány ellen az a merénylet, mely a Daniel-féle házszabály-módositás neve alatt ismeretes. Az ellenzéki képviselők nagy része nyomban közös vacsorára gyült össze s az ellenzéki pártok férfiaiban már ekkor általánosan elterjedt rokonérzés támadt, sőt az alkotmányt fenyegető nagy veszély ösztönszerü előérzetében a szövetkezés gondolata már akkor megszületett.
Jól emlékszem, bennem is szilárd elhatározás érlelődött meg az alkotmány védelmére minden ellenzéki párttal szorosan szövetkezni. Még a néppárttal is s e czélból a multak pártviszályaiból származó minden egyéni indulatot és emlékezést nyomban félretenni s elfeledni. -182-
Másokban is ugyan efféle elhatározás támadt. Kicsiny, de jellemző eseteket hozok fel például.
Mikor pártelnök voltam Irányi Dániel halála után 1892-ben: Polónyi Géza sok ellenszenves aknamunkát végzett és sok kellemetlen zavart okozott nekem is, a függetlenségi pártnak is s a szabadelvü egyházpolitikának is. Eljárását nem tartottam megengedhetőnek s abban nemcsak pártelnöki állásom, hanem egyéniségem és személyem ellen is gyülölködő s szünetet nem ismerő harczot láttam. Megmondtam hát neki személyesen s őszinte nyiltsággal 1893-ik évi április 12-én, hogy vele többé az életben közéleti közdolgokról nem tárgyalok, sőt nem is beszélek. Azóta tizennégy és fél év telt el s vele közdolgokban csakugyan nem érintkeztem. A vacsora alatt hozzám lépett s a maga nyers őszinte módjával e szavak közben kezet nyujtott:
– Most már itt az ideje, vajda, hogy mi is kibéküljünk.
Semmit se feleltem, hanem annak jelzésére, hogy szivesen egyetértek vele, melegen megráztam kezét.
Hozzám jött Justh Gyula is, a ki egykor pártvezető munkámban még több bajt okozott nekem, mint Polónyi.
– Most már, édes barátom, mi is kimagyarázhatnók a mult félreértéseit a békés együttmüködés érdekében.
Vidámabb oldaláról fogtam föl a dolgot s azt feleltem: -183-
– Ne magyarázzunk ki semmit, hanem felejtsünk el mindent s akkor szent lesz a béke.
Megöleltük egymást.
Általában a közös veszély hozott össze bennünket, ellenzéki pártokat, de hogy minden okoskodás, tervezgetés, rábeszélés és kikötés nélkül s a vezérek minden fontoskodása s fényes szónoklása nélkül oly gyorsan és simán jött létre a szövetkezés: ez nagy örömöt s vidám érzést okozott amaz estén mindenkinek. Hazafias, szép gyülekezés volt.
A felköszöntők sorában engem is hallani akartak. Számitottak arra, bizonyosan mondok valami adomát vagy derüs elmésséget.
Molnár János apátra emeltem poharam, mint igen tisztelt és jó barátomra.
Mindenki tudta, hogy Molnár János ugy is mint egyházi főtisztek viselője, ugy is mint képviselő, a legtökéletesebb és legelszántabb római katholikus, még pedig érzésben, tudásban s közéleti törekvésben. De azt is tudta mindenki, hogy én meg épen ellenkezőleg nyers, nyakas magyar kálvinista vagyok minden tekintetben. Tehát nyilt és őszinte gondolkodásu és beszédü. Igazán kiváncsi volt a nagy társaság, mi alapon áll elő felköszöntőmben kettőnk közt a béke.
Azt mondtam:
– Közel negyven év óta figyelem az országos köztanácskozásokat, nagy részben mint törvényhozó is. Sok nagy szónokot és sok fényes beszédet hallottam s azok hatása gyakran varázsló, mámoritó volt s az -184- indulatok csodálatos fölgerjesztésére birta a hallgatóságot. De akkora hatása sohase volt egy szónoklatnak se, mint egykori barátom, Kaszap Berczi hatalmas beszédének, pedig csak négy szóból állott. A mult század nyolczvanas éveiben történt. Kaszap Berczi Hevesvármegyének volt egyik képviselője. Nemes gondolkodás, áldott jó lélek, igaz magyar. De soha a száját se nyitotta föl s a kortörténetek örökre hallgatnak róla e miatt. Tisza Kálmán volt a kormányzó elnök. Tisza Kálmán sok ideig konok, kegyetlen ellenzéke volt Deák Ferencznek s később sokkal rosszabb dolgokat csinált, mint a milyeneket valamikor Deák dolgaiból kárhoztatott. Ezért az ellenzék képviselői s még a függetlenségi pártiak is egy alkalommal szivesen és gyakran idézték ellene Deák szavait, mondásait, bölcseségét. Ez különösen izgatta, ingerelte őt. Végre megunta s valamelyik viharos ülésben igy tört ki: »Ha igy folynak az országgyülésen a dolgok, eljön még az az idő, a mikor én rólam is ugy emlékeznek, mint ama nagy emberről, Deák Ferenczről«. E szóra kissé fölemelkedik ülőhelyén Kaszap Berczi s e szavakat mondja: »Kutyául leszünk már akkor!« – El se lehet képzelni, milyen hatása lett e szónak. A mennydörgés nem oly hatalmas, mint a milyen kaczagásba tört ki az egész Ház kivétel nélkül, még a kormánypárti oldalon is. Az emberek felugráltak, ugy kaczagtak és éljeneztek perczekig. Nos hát, ez jut eszembe most, a mikor Molnár János tisztelt barátomra emelem poharam – jó szivvel, meleg érzéssel. Mert hogy mi -185- valaha egy táborba egyesüljünk s egy irányban jó testvérek egyetértésével törekedjünk és munkáljunk: Kaszap Berczi igazságának kellett elkövetkezni. Csakugyan kutyául lettünk, de nagyon!
Kis dolgok ezek, de jellemzik ama napokat.
Akkor négy vagy öt ellenzéki párt volt az országgyülésen, a horvátokat, szászokat és nemzetiségeket nem számitva. Ugymint a függetlenségi párt két árnyalattal – az egyik Kossuth vezetése, a másik Ugron-Holló vezetése mellett. Azután a nemzeti párt Apponyival s a néppárt a képviselőházon kivül álló Zichy Nándor gróffal. A szabadelvü pártból lassanként kivonuló ugynevezett disszidensek szaporodtak ugyan, de külön párttá gróf Andrássy Gyula vezetése mellett jóval később alakultak és szervezkedtek. De szervezett és megalakult párt volt az ujpárt Bánffy Dezső báró vezetése mellett. Magam is ezzel állottam szövetségbe az év elején. Függetlenségi elveimtől és harczaimtól ugyan egyetlen pillanatra se álltam el, de minthogy a nagy nemzeti eszmékért való nemes küzdelem folyama alatt Kossuthék négyszer leszereltek, Ugronéktól és Hollóéktól pedig engem némi személyi és fontos elvi eltérések választottak el s minthogy én a nemzeti küzdelemnek lehetőleg egységes folytatását láttam szükségesnek, erre pedig Bánffy és pártja nagy buzgósággal készen volt: tehát velük kellett szövetkeznem. Fent is állott szövetségem az 1906-iki választásokig, a mig a párt a helyzet nagy átalakulása miatt a fokozottabb tevékenységtől vissza nem vonult. Ettől -186- kezdve magam maradtam egyelőre a történelmi nagy függetlenségi pártból a közélet szinterén.
Volt alakulóban még egy kisded ellenzéki párt, a demokrata párt, élén Vázsonyi Vilmossal. A fővárosban hatalmas tömege volt, de képviselője Vázsonyin kivül ekkor még csak egy.
Mind ez ellenzéki pártok és töredékek november 19-én délelőtti tiz órakor közös és együttes értekezletre összejöttek a függetlenségi párt körhelyiségében, hol Kossuth Ferencz elnöklete alatt tanácskoztak és határoztak.
Szövetséggé, latin néven coalitióvá alakult az egész ellenzék. Ettől kezdve általános elnevezése koaliczió lett.
Alakitott 21 tagból álló bizottságot, a mely állandóan együtt legyen, időnként és a szükséghez képest tanácskozzék és határozzon s a szövetkezett ellenzéket képviselje.
A bizottságnak Vezérlő-Bizottság lett a neve. Az eszmét s a nevet is hozzá a kurucz korszak nyujtotta, a mely némileg hasonló viharos viszonyok közt a Confoederált Státusok Vezérlő-Commissióját alakitotta meg. A Vezérlő-Bizottság tagjait a sajtó és a közbeszéd vezéreknek kezdte nevezni.
A vezérek megválasztásában semmi különös tanácskozás és fontolgatás nem volt. Kossuth előterjesztette javaslatként, hogy az ellenzéki pártok elnökei és alelnökei legyenek a vezérek, ezekből alakuljon a bizottság. A javaslatot elfogadták. -187-
Igy lettek bizottsági tagok a függetlenségi pártból: Kossuth Ferencz, Thaly Kálmán, Justh Gyula, Polónyi Géza, Barabás Béla és Komjáthy Béla s a bizottság jegyzőjeként Tóth János.
Az Ugron-Holló árnyalatból: Ugron Gábor, Holló Lajos, Szederkényi Nándor.
A nemzeti pártból: gróf Apponyi Albert, gróf Batthyány Tivadar, Gulner Gyula, Sághy Gyula.
A néppártból: gróf Zichy Aladár, Rakovszky István, Molnár János.
Az ujpártból: báró Bánffy Dezső és Hock János.
A demokratapártból: Vázsonyi Vilmos.
Engem Kossuth külön javaslatára választottak, főleg arra való tekintettel, hogy a szövetkezett ellenzék nyilatkozatait, kiáltványait s a nemzethez intézendő szózatait én készitsem.
Később a Vezérlő-Bizottság időnként némileg változott. Tagjaivá lettek: báró Kaas Ivor, Bartha Miklós, gróf Károlyi István és Hentaller Lajos. De utóbb megalakult az alkotmánypárt s ebből tagjai lettek gróf Andrássy Gyula és Darányi Ignácz.
A november 19-iki értekezleten még két javaslatot fogadtak el. Az egyik volt: Felirat a királyhoz, a másik: Szózat a nemzethez.
Én a feliratot nem tartottam czélszerünek. Mi összes ellenzékiek mégis csak kisebbségben voltunk s a kormánypárti nagy többség s a főrendiház semmi esetre se járult volna hozzá. Miként, mi jogczimmel jutott volna hát a király elé? Amugy is köztudomásu -188- dolog, hogy a király, mig kormányában bizik, semmi más oldalról jövő tanácsot nem fogad el, sőt meg se hallgat, csak olyat, a mely kormányától ered. Annak pedig semmi jele se mutatkozott, hogy a király bizalmatlan kezdene lenni gróf Tisza István és kormánya iránt.
A felirat tervét mindamellett az értekezlet elfogadta s megkészitésével gróf Apponyi Albertet bizta meg. El is készült a felirat, alapos és szép munka is volt, de természetesen nem lett belőle semmi; még a képviselőházban se juthatott előterjesztésre és tárgyalásra.
A nemzethez intézendő szózat elkészitésére engem kért föl a szövetkezett ellenzék. Vállalkoztam rá. Kijelentettem mind a magam, mind a távollevő Bánffy Dezső báró nevében, hogy eddig hirdetett s most is hiven vallott elveimnek e pillanatban félretételével az alkotmány védelmében lelkem egész erejével és minden tudásával a szövetkezett ellenzéknek rendelkezésére állok s a küzdelemből kiveszem részemet teljes buzgósággal.
Kossuth inditványára még egy megállapodásra jutott a szövetkezett ellenzék. Végrehajtó-bizottságot választott, öt tagból állott. E bizottság tagjaiul egyhangulag gróf Apponyi Albertet, Eötvös Károlyt, Justh Gyulát, Ugron Gábort és Vázsonyi Vilmost választották meg. Különös feladatunk lett volna a sajtóval, az egyetemi ifjusággal, a fővárosi polgársággal s a vidéki népgyülésekkel a közelebbi és bensőbb érintkezést fenntartani s az alkotmányért -189- való küzdelemben a lelkek hevét és buzgóságát növelni.
A viszonyok azonban ugy alakultak, hogy ez irányban alig akadt különös tennivalónk. A szövetkezett ellenzék minden tagja buzgón teljesitette hazafias kötelességét.
Az értekezletnek déltájban lett vége. Folytatását esti fél kilencz órára tüztük ki, hogy mind a Feliratot, mind a Szózatot hitelesiteni és aláirni lehessen. Apponyi el is készült a felirattal, de én a Szózattal nem. Nekem felvilágositani és lelkesiteni kellett nemzetünket, tehát a november 18-án történt dolgokat a történetiró éles figyelésével és tárgyi igazságával kellett előadnom. Ennélfogva munkálatom terjedelmesebb lett.
Csak éjfél előtt félórával lettem készen. Meglehetősen kifárasztott a több mint hat órai komoly, nehéz munka. Nemcsak tartalma miatt volt szükség a gondos munkára, hanem alakja, nyelve s irásmódja miatt is. A nemzet képviselete által a nemzethez intézett szózat mindig világos, tiszta, magyar eszü s tökéletesen magyar nyelvü legyen. Ez az én felfogásom.
A szövetkezett ellenzék művem hitelesitését a Vezérlő-Bizottságra bizta s ez minden szó változtatása nélkül egyhangulag jóváhagyta. -190-
(Miért szövetkeztek az ellenzéki pártok? – A nemzeti küzdelem oka, története, jelentősége. – Gróf Tisza házszabálymódositásai. – A november 18-iki ugynevezett „szavazás“. – E cselekmény bünös természete.)
Az ellenzéki pártok ma szövetkeztek egymással. Mától fogva a gróf Tisza István kormánya ellen az egységesen müködő szövetkezett ellenzék áll a törvényhozásban. Minden ellenzéki párt szigoruan fentartja elveit és fokozott elszántsággal törekszik elvei győzelmére. Ez elvek alapján szilárdult meg iránta a választók bizodalma. E bizodalomnak megfelelni minden ellenzéki párt hazafias törekvése.
Az alkotmány eddig sértetlenül állt és élt. A semmi oldalról meg nem támadott és mindenki által féltő gonddal tisztelt és őrzött alkotmány alapján bizton őrködhetett a nemzet a törvényhozó és a törvényhozás felett.
Most az alkotmányt és törvényt sértette meg sulyosan és veszélyesen gróf Tisza István kormánya. A tegnapi napon, folyó november 18-án, a késő esti órákban történt meg a bünös merénylet. Most tehát az ellenzéki pártok legelső és legnagyobb feladata az alkotmányt és törvényt megvédelmezni. Mind a kettőnek megszegését megtorolni, az alkotmány iránt fennállott, de most teljesen megrendült bizodalmat helyreállitani és a hazánkat fenyegető sulyos veszélyeket elháritani.
Erre szövetkeztek az ellenzéki pártok! -191-
A ki a szövetséget cserbenhagyja, azt az alkotmányszegő kormány támogatójának tekintjük és ellenzéki férfiunak el nem fogadjuk.
A kormány rideg merészséggel az alkotmány megtörését és a törvény megsértését maga is beismeri. Maga sem áll elő annak megvédésére. Csak mentséget hoz fel, hogy eljárását megmagyarázza.
Mentsége abból áll, hogy a képviselőház tanácskozásaiban gyakori zavarok voltak a mult, 1903. év óta és hogy a többség akaratát nem engedte érvényesülni a kisebbség. Igy mondja, ezt hirdeti a miniszterelnök.
Szent kötelességünk ezzel szemben ma is, mint mindig, a teljes igazságot tárni fel nemzetünk előtt. A teljes igazság pedig egészen más.
Széll Kálmán kormánya az 1903. év elején azt javasolta, emeljük föl a hadsereg létszámát, ezzel együtt s ezzel arányban a hadügyi költségvetést is. E javaslat elfogadása a nemzet anyagi erejének sulyos megterhelésével és a fiaiktól megfosztott családok nagyobb hátrányával járt volna; – e javaslatot tehát hazafias hévvel és kötelességérzettel ellenezték az akkori ellenzéki pártok. De ez a javaslat a királyi hatalom erősödését is maga után vonta volna; – az ellenzéki pártok lelkiismeretes képviselői kötelessége pedig meg nem engedte, hogy a királynak amugy is fölötte nagy hatalmát egyoldalulag növeljék s másrészt az ugyis fölötte megterhelt nemzeti erőt csökkentsék. A viták folyamán tehát mind élénkebbé vált az az óhajtás, hogy nyelvünk -192- és nemzeti müveltségünk intézményesen ültettessék be a magyar hadseregbe s a királyi udvartartásba is, valamint a közös intézményekbe s ekként a királyi hatalom erősödésével tartson lépést a nemzetünk erősödése is.
Hosszas, komoly, nemes viták folytak e kérdésekben. Nemzeti társadalmunk minden rétege helyesléssel kisérte a magasztos erőfeszitést s a mi még soha nem történt, az ország távoli vidékéről is küldöttségek százai és ezrei jöttek a fővárosba, hogy küzdelmünket helyeseljék s alkotmányos harczunkban buzditsanak.
Gróf Tisza István miniszterelnök most különböző változatban azt hirdeti, hogy ez mesterkélt torlasz volt a törvényhozás utjában s hogy ezzel a többség akaratának érvényesülését gátolta meg a kisebbség. De ez az állitás nem felel meg a teljes igazságnak. A nemzet érdekei elől a nagy viták folyamán a többség se zárkózhatott el. De elzárkózni nem is akart. Hiszen az ujabb kormányt, gróf Khuen-Héderváry miniszterelnököt, épen a többség szavazta le és pedig ugyancsak a vita alattival kapcsolatos hadügyi kérdésekben. A nagy vita minden részét nem akarjuk felemliteni és távol állunk attól, hogy a mesterkélt torlaszoknak, az ugynevezett technikai obstrukcziónak, föltétlen jogosultságát elismerjük. De rá kell mutatnunk arra a hallatlan merényletre, a mikor az ellenzék tagjait a kormányzat körébe tartozó egyik magas méltóság, a fiumei kormányzó, pénzadománynyal akarta megvesztegetni. S rá kell mutatnunk arra, hogy gróf Tisza István miniszterelnök -193- már korábban is, de különösen a kormányralépése óta, folyton sulyosan fenyegette a törvényhozást, hogy a szólásszabadságot s a törvényhozás egyéb alkotmányos jogait tetemesen meg fogja nyirbálni. S végre meg kell emlitenünk, hogy a nemzeti nyelvünk és müveltségünk megvédelmezéseért több mint egy éven át folyt magasztos küzdelem gróf Tisza István kezén minden kézzelfogható eredmény nélkül sorvadt el; a hadügyi költségvetés 450 millió uj teherrel növekedett, a királyi udvartartás költségét évente két millióval felemelték s nemzetgazdasági érdekeinknek Ausztria felől való biztositása még mindig késik. Ezenkivül minden tünet arra vall, hogy a kormány önálló vámterületi jogunkat már elalkudta s e jogot a jövőre is el akarja altatni s nyilt törvény ellenére törvényben megállapitott vámtarifa nélkül köt külkereskedelmi szerződéseket. Mind e cselekmény és mulasztás csak arra volt alkalmas, hogy a törvényhozás izgalmait növelje s a tanácskozások teljes nyugodtságát visszatérni ne engedje.
Ez év márczius havában a miniszterelnök mégis előterjesztette inditványát, melylyel a házszabályok szigoritása czimén a szólásszabadságot s a képviselők egyéb fontos jogait el akarta tiporni.
Türhették-e ezt az ellenzéki pártok? Türhették-e némán, hogy nemzeti vivmányok helyett fenyités, boszuállás, megtorlás, a szabadságok megnyirbálása vitessék be a törvényhozásba és örökittessék meg alkotmányunk történetének lapjain? -194-
Sulyos csalódás és mély elkeseredés ejtette hatalmába a lelkeket. S ennek daczára az ellenzéki pártok mégis a hazafias mérséklet és bölcseség szavára hallgattak s teljes őszinteséggel megigérték az összes sürgős s tárgyalásra készen álló kormányjavaslatok gyors és akadálytalan tárgyalását, ha gróf Tisza István miniszterelnök a veszélyes inditványt visszavonja.
Visszavonta. A parlament többsége és kisebbsége közt megszületett az annyira óhajtott béke. S az összes ellenzéki pártok példás hüséggel és pontossággal teljesitették igéretüket. A kormányjavaslatok nagy seregét engedték, sok részben fokozott munkával és buzgalommal, törvényerőre emelkedni. Bizton hittük ezek után, hogy az országgyülés őszi tárgyalásai békén, simán, országos közérdekeink áldásos előmozditásával folynak le. Fájdalmunkra nem igy történt.
Még az őszi tárgyalások meg se kezdődtek, gróf Tisza István miniszterelnök már ugrai levelében fitymáló, igazságtalan, sőt durván sértő szavakkal támadta meg az ellenzéki pártokat s egyuttal jelentette, hogy a házszabályok szigoritása czimén támadást intéz a szabadságok és alkotmányos jogok ellen. S azóta folyton sértő és kihivó hangot használt a parlament tárgyalása folyamán, mintha az ellenzéki pártokat indulatba hozni s talán szenvedélyes kitörésekre ragadni törekedett volna.
Magaviseletén elámult az ország. Ekkor jöttünk arra a meggyőződésre, hogy a márcziusi béke a miniszterelnök részéről álnok volt s hogy ő az ellenzéki pártok -195- elnémitásával csak javaslatai sima megszavazását akarta elérni, de azt a kötelességet, hogy házszabályinditványát elejti, – teljesiteni nem akarta.
Inditványával Daniel Gábor képviselő segitségével ujra előállt. Jelentékenyen szigorubb s hátrányosabb rendelkezésekkel, mint márcziusban, s ezt az inditványt tegnap álnokul s egyuttal erőszakkal képviselőházi határozat erejére emelte. Oly államcsinyt, oly büntetésre méltó cselekményt követett el, a melyhez hasonló se nálunk, se másutt egyetlen törvényhozó testületben se fordult elő.
Mi történt tegnap?
Gróf Tisza István miniszterelnök összebeszélt Perczel Dezső képviselőházi elnökkel, hogy az ellenzéki pártok teljes kijátszásával, a becsületnek és a tisztességnek és a Ház tanácskozási rendjének képzelhetetlen megsértésével az inditványt, mint megszavazott határozatot – ráerőszakolja a képviselőházra.
Előzetes megbeszélésük szerint igy kellett végrehajtaniuk a csinyt:
Gróf Tisza István beszél mint miniszterelnök. Beszéde végén kiejti majd, hogy a tanácskozási rend őt nem korlátozza, hanem szavazást ajánl. Perczel Dezső házelnök int, intésére felállnak a többségből azok, a kik titkon már előre figyelmeztetve lettek, erre a házelnök kimondja a határozatot, nyomban elnapolási királyi kéziratot olvas fel, a képviselőház jegyzőkönyvétnyomban hitelesitettnek jelenti ki s ezután feláll, elhagyja helyét, bezárja az ülést. -196-
Ily tervet csak gonosztevő elme gondolhatott ki és csak gonosztevő kéz hajthatott végre.
A házszabályinditvány csak egy nap előtt adatott be s ahhoz még nem szólhatott senki.
Szónokok voltak felirva, a kik még se nem beszéltek, se a szótól el nem állottak, tehát senki által kétségbe nem vont szólási joguktól megfosztattak. A házszabályinditványhoz senki sem adott magyarázatot, se a ki benyujtotta, se a miniszterelnök, se a házelnök. Pedig sok rendelkezése érthetetlen, többfélekép magyarázható.
Az elnök nem zárta be a vitát.
Tizenegy határozati javaslatot nyujtottak már be, a benyujtóknak zárószóhoz volt joguk. E joguktól megfosztotta őket maga az elnök.
Az inditványt szavazás előtt nem olvastatta fel az elnök. A képviselők tulnyomó része nem tudta, hogy mire szavaz. Az elnök nem tette fel a kérdést és nem engedett ehhez szólani.
A szavazó képviselőket nem számlálta össze senki. Se az elnök, se a jegyzők.
S mindez törvénytelen ülésben, csodálatos zajban és zavarban, egyetlen percz alatt történt. A kijátszott, az elárult ellenzéki képviselők tulnyomó része sejtelemmel se birt arról, mi történt.
Mindezt a képviselőház elnöke és a miniszterelnök előrevaló összebeszéléssel cselekedte. Azok cselekedték, a kik az ország legmagasabb méltóságai, legelső tisztviselői s a kik az alkotmány tiszteletére s az alkotmány becsületes végrehajtására hivatvák. A képviselőház -197- elnöke az ország első és legmagasabb választott tisztviselője. Elődjei hazafi érzelemmel teljes férfiak, nem egynek emlékét fényben őrzi nemzetünk történelme. Tisztje nehéz, hivatása magasztos. A képviselőház jogait, szabadságát, tekintélyét nehéz időkben meg kell védnie többség, kisebbség és kormány ellen is. Meg kell védnie, ha kell, a király ellen is. Dicső emlékü őseink 1848-ban nemzeti vivmánynak s alkotmányos biztositéknak tartották az elnökválasztás jogát.
S ime a képviselőház mostani elnöke gonosztevő lett; gróf Tisza István miniszterelnök büntársa lett.
Lehet-e igy törvényt hozni? Elnézhetjük-e mi ez undok eljárást? Elnézheti-e ősz királyunk, kinek lelkére az alkotmánymegtartó szent eskü nehézkedik?
Ha ez büntetlenül marad: örökre vége az ezeréves alkotmánynak. Ha hozzászólás nélkül, ha látatlanul, hallatlanul, olvashatatlanul, ha ellenőrzés nélkül képviselőházi határozattá lehet elnöki gonosztett segélyével bármely inditványt tenni, akkor megszünik minden törvényes rend, durva erőszak foglalja el az alkotmány helyét s a királyi trón is csak véletlenen s durva erőszakon nyugszik. De akkor a király iránti hűségből is kiesik az a fenséges rész, mely nem egyéb, mint az alkotmánynak és a törvénynek tisztelete. Nem egyéb, mint az alkotmány iránti hűség. Hiszen a királyi trón is csak egyik része az alkotmánynak.
A király nevét, szerepét s az iránta való tiszteletet is sulyosan megsértette a miniszterelnök. Bizalmunk, tiszteletünk s hódolatunk rendithetetlen az alkotmányos -198- király iránt. És el nem hihetjük, még feltennünk sem szabad, hogy a király tudta volna, mikor az ülésszakbezáró iratot aláirta, hogy azt gonosztett elpalástolására használja fel álnokul első tanácsosa.
A házszabály-inditvány tartalmára ezuttal nem terjeszkedünk ki. Akármily üdvös volna az, létrejöttének módja miatt, mi azt el nem fogadhatjuk, kötelezőnek soha el nem ismerhetjük. De némi ismertetésére mégis megjegyezzük, hogy az inditvány szerint ötven kormánypárti képviselő inditványára minden törvényjavaslatot vita nélkül meg lehet szavaztatni s hogy az elnök a képviselőház tanácskozó terméből a képviselőket fegyveres erővel elhurczolhatja. Hazánkban az utolsó falu tanácskozó testületének is több joga és szabadsága van, mint lenne a törvényhozók képviselőházának.
A képviselőház házszabálya és tanácskozási rendje már régi, kevés módositással közel 40 éves. Tizenegy országgyülés, ugyanannyi házelnök és tiz miniszterelnök a teljes szólásszabadság mellett is jónak tapasztalta azt. Mesterkélt torlaszt hosszabb időre csak kétszer emeltek a tanácskozási rend utján. Először 1872 telén és másodszor 1898–99-ben. A többi csak napokig, csak egy hétig tartott. Vagy nem volt egyéb, mint tartalmas, hosszu és lelkes vita. Ha voltak zavarok a képviselőház tanácskozásaiban, azokat sohasem a házszabályok idézték elő, hanem vagy a kormányok nemzetellenes javaslatai, vagy azok törvényellenes cselekményei.
Megingathatatlan meggyőződésünk, hogy gróf Tisza -199- István kormánya nem a házszabály kedvéért rombolta össze a törvényhozás jogait és szabadságait. Más czélja van neki. Komoly, sőt veszedelmes: nemzetünk élete ellen törő. Azokat akarja az uj házszabálylyal biztosan elérni. Ha jó czéljai volnának, az okos és szükséges szabadságokat nem volna oka összetörni. Nem mondja meg czélját, de alig csalódunk, ha felteszszük róla, hogy országunkat még szorosabban oda akarja kötni Ausztriához, egészen az egységes birodalom felépitéséig. Ha másban nem, a fokozottabb mai terhekben s vámterületi önállóságunk s jogos anyagi érdekeink feláldozásában.
Szólásszabadság nélkül nincs független törvényhozás, nemzeti ellenállásunk erejét csak a szabad törvényhozás tarthatja fenn. Ez az előny most is gyönge Ausztria ellen s a két ország katonai erejével rendelkező király ellen. S a fölötte erős királyi hatalommal szemben most oly képviselőket akar, a kiknek megtilthatja a szólást s a kiket fegyveres erővel kilökhet a törvényhozás terméből. Hová sülyed igy nemzetünk ereje, tekintélye, méltósága, sőt becsülete?
Bevallott czélja a többség önkényuralmának biztositása. Ez, a mi szokott választásaink és romlott kormányrendszerünk mellett nem egyéb, mint a kormánynak s ezzel együtt az uralkodónak önkényuralma.
Ily kormány, ily irány, ily rendszer ellen szent honfi kötelességünk szövetkezve elszánt erővel küzdeni. Mindaddig, mig a tegnapi gonosztettet meg nem toroljuk. Mindaddig, mig alkotmányos szabadságainkat nem -200- biztosithatjuk. Mindaddig, mig hazánk boldogságát, szabadságát és dicsőségét vissza nem vivjuk.
A szövetkezett ellenzéknek vezérbizottsága 1904. november 19-én tartott értekezletéből: Kossuth Ferencz elnök, gróf Apponyi Albert, báró Bánffy Dezső, Szederkényi Nándor, gróf Zichy Aladár, Barabás Béla, gróf Batthyány Tivadar, Eötvös Károly, Gulner Gyula, Holló Lajos, Hock János, Justh Gyula, Polónyi Géza, Rakovszky István, Sághy Gyula, Thaly Kálmán, Ugron Gábor, Vázsonyi Vilmos, gróf Zichy Jenő és Tóth János jegyző.
(Széll Kálmán viszonya Deák Ferenczhez. – Az én baráti viszonyom Széll Kálmánnal. – Levelem megirásának oka.)
A levél történetét voltaképen már maga a levélnek tartalma megvilágositja. Némi megjegyzéseket mégis előre kell bocsátanom. Ma ugyan még mindenki emlékszik a három-négy év előtt történtekre, de a világ feledékeny s könyvem sok dolog emlékét hosszu időig meg fogja őrizni.
Széll Kálmán, mint ifju ember, Deák Ferencznek kedveltje volt. Már édesapja is barátságban s némi távoli rokonságban s mint a nemesi világban hajdan szójárás volt, osztályos atyafiságban volt leányági rokonságnál fogva a Deák-családdal. A nagy költő leányát, Vörösmarty Ilonát vette feleségül. Vörösmartyt is meleg és fönséges barátsággal szerette Deák, leányának pedig, a mikor a nagy költő meghalt, gondnoka és gyámatyja lett. A mikor Széll Kálmán ezelőtt közel -202- negyven évvel országgyülési képviselő lett: Deák vezérlete alá sorakozott.
Én is oda sorakoztam s mig a Deák-párt fennállott: addig Széll Kálmánnal az állami közélet mezején egy táborban küzdöttünk. Az 1875-iki fuzió után én nem vállaltam képviselői megbizást, Széll Kálmán pedig a Wenckheim s később a Tisza-kabinetben 1878-ig az ország pénzügyeinek kormányzását intézte mint pénzügyminiszter. Szives előzékenységgel maga mellé vett a pénzügyminiszteriumba főleg a kataszteri munkálatok kodifikátori részének vezetésére, de állásom csak négy hónapig tartott. 1876-ik évi április hóban köztudomásra jutott a kormánynak Ausztriával kötött közgazdasági s vám- és kereskedelmi egyezménye, ezt én nem tudtam helyeselni, tehát állásomról lemondtam s a függetlenségi párthoz csatlakoztam. Ő megmaradt a szabadelvü-párt és a Tisza-kabinet miniszterének Bosznia elfoglalásáig.
A személyes tisztelet és barátság nem szakadt meg köztünk, noha ritkán találkoztunk. A kit Deák annyira kegyelt, mint őt, azt már annálfogva is nagy becsülésem és meleg rokonszenvem övezte. Deák az 1871-ik év nyarát nála töltötte rátóthi kastélyában. S nála töltötte utolsó évét is az 1876-ik év elején bekövetkezett haláláig. Természetes, hogy Széll Kálmánt is nagy kegyelet és tökéletes tisztelet s rokoni szeretet kötötte Deákhoz. Annyira, hogy a mikor később, huszonegy év mulva 1899-ben megint kormányzásra vállalkozott s a kormány elnökségét vette át, alakilag -203- teljes joggal nyilvánithatta, hogy ő az ország ügyeinek vezetésében Deák szellemének igazi örököse.
Kabinetét és politikáját nem támogattam, sőt mind a kettőnek erős ellenzéke voltam. Ugy véltem, hogy a magyarságnak s a magyar állami létnek szomoru hanyatlása az ő kabinetének müködésével kezdődik. De azért évekig nem támadt kedvem ahhoz, hogy akár a sajtóban, akár a parlamentben élénk támadásokat intézzek ellene. A mikor azonban a nagy nemzeti követelések az ugynevezett Nessi-ügygyel az 1902-ik év végén napirendre kerültek: azóta néhány nagy és támadó beszédet tartottam a parlamentben politikája és kabinete ellen. A mi azonban természetesen semmit se változtatott az iránta érzett egyéni nagyrabecsülésen.
A mikor a Tisza István-kabinet az 1904-ik évi november 18-iki merényletet elkövette, Széll Kálmán, bár a szabadelvü kormánypártnak tagja s egyik vezéralakja volt, nyomban félre vonult. 21-én már azt hirdették a lapok, hogy teljesen vissza akar vonulni a közélettől, 22-én már választókerülete és pártja elnökének bejelentette, hogy a képviselői megbizásról lemond s 24-én már valósággal közölhették a lapok lemondó levelét.
A levél hosszu és szép, Széll Kálmánnak legszebb szónoki és irodalmi fogalmazásai közé tartozik. Tele van érzéssel és eszmével, de kétséggel és búskomorsággal is. Kijelenti, hogy az állami közélet mezején gyakorlati munkálkodásra, a mely sikerrel járjon, ez idő szerint nem érzi magát képesnek, minthogy se a -204- kormánynyal, se az ellenzékkel egyet nem érthet, sőt nem is rokonszenvezhet.
Ez volt a helyzet, mely arra inditott, hogy hozzá a nyilt levelet intézzem. A mit multjáról s a köztünk ifjukorunk óta fennállott egyéni ismeretségről és barátságról föntebb érintettem, az magyarázza meg, honnan meritettem a jogot a levél megirásához, de egyuttal az magyarázza meg nyilt levelem tartalmának, irányának s egész észjárásának egyes részleteit is.
(Mit cselekedett a kormány? – Félre lehet-e most állani a küzdelem teréről? – Mit mondott Deák Ferencz és mit cselekedett hasonló esetben?)
Tisztelt Barátom!
Bocsáss meg e bizalmas szóért. Közel negyven év óta vagyunk a közélet munkásai. Ez idő nagy részét a törvényhozásban töltöttük el. Mig Deák Ferencz élt, addig egy tábor harczosai voltunk. Mind a ketten számot tudunk adni arról, miért váltak szét utaink.
Tisztellek, becsüllek, bizom benned, pedig kormányodnak elszánt ellenzéke voltam. Minden kérdésben ellenkezhetett nézetünk, de az alkotmány szentségének és sérthetetlenségének kérdésében egyetértettünk. Te becsülettel megtartottad az alkotmányt, pedig nehéz fellegek borongtak a te kormányzásod fölött is.
Ország élén álló férfiu soha se látott engem valamit -205- kérni vagy elfogadni. Te se. De most hozzád fordulok, a kis ember a nagyhoz, a közvitéz a vezérhez. E szavakban ne láss álszerénykedést.
Ne válj meg törvényhozói állásodtól, ne tedd le képviselői tisztedet.
Országunk sulyos jövő előtt áll, alkotmányunk válságba jutott. Nem bölcseség és hazafiság vezeti a kormányt, hanem őrjöngés és boszuérzet. Minden jó emberre, minden hazafira szüksége van elárult nemzetünknek.
Magad hirdetted, – s hited erős volt és tiszta, – hogy te Deák Ferencz hagyományainak vagy hű örököse, Deák pedig azt mondta, hogy az igazságért akkor is küzdenünk kell, a mikor a győzelemnek már minden reménye elenyészett.
Elenyészett-e már a te reményed? A miénk még megvan. Még az enyém is, pedig az én kétségeim a legnagyobbak.
A hatalom összetörte az alkotmány alapkövét, a szólásszabadságot s ha győző erővel nem állunk utjába, összetöri a kerületek választójogát is. Hiába övezi a képviselőt a kerület bizalma, – a hatalom azt mondhatja: ez a képviselő nekem nem tetszik, hallgasson el, különben a törvényhozás terméből kihurczoltatom.
Emlékszel-e a nemzet történetére, hogy már volt ilyen esetünk? Emlékszel-e, hogy V. Ferdinánd egyik gonosztevő kormánya Pestvármegye egyik követét, Ráday Gedeon grófot, kizárta a törvényhozásból, mert -206- a bátor honfiszó, melyet ajkán kiejtett, nem tetszett annak a kormánynak?
Most a kormány romlott többség segitségével nem egy képviselőt zárhat ki, hanem a nemzet minden szószólóját eltávolithatja. – Itt van összetörve az alkotmány alapköve. Ez a borzasztó igazság. A hatalomnak mind az a zsivaja, a mely most e körül zúg, csak ámitás, csak nyomorult mentegetődzés, álnokság, csak a nemzet megbóditása.
S emlékszel-e, mit tett Deák Ferencz akkor? Pedig csak egyetlen követről volt szó. Keserübb és fönségesebb harczot még nem látott hazánk törvényhozása, mint a minőt akkor Deák folytatott. De elhagyta-e a csatatért? Letette-e a fegyvert? Elmenekült-e a magányba hite- és reményevesztett csüggeteg lélekkel? Minden érzet közt nem a kötelesség érzete volt-e benne a legerősebb?
Tisztelt barátom!
Jőjj vissza! Állj csatasorba! Köztünk vagy külön, de velünk harczolj s a harczban vezess bennünket. És vezesd azt a szerencsétlen többséget, mely most egy őrjöngőnek van hatalmában. Annak a többségnek vezére voltál, lelke voltál éveken át, most is lesz kebelében, a ki hallgatni fog rád.
Mentsük meg az alkotmányt!
Mi marad nemzetünknek, ha ezt is eltiporják? A királyi hatalmat széditő magasra emeltük, fejünkön gázol már. A hadsereget urrá tettük magunk fölött, alig van jogunk hozzászólani. Nemzetközi állami -207- létünk elenyészett, itthon nemzetiségek ádáz gyülölete van felszitva ellenünk; – anyagi erőnk, vagyoni jólétünk fogyatékán. Csak alkotmányunk volt még meg s ebben küzdő erőnk. Mi marad, ha ennek is vége?
Jőjj vissza!
A te kötelességed még nagyobb, mint a miénk. Te vezére voltál nemzetednek s első tanácsadója a királynak. A király már agg; napja hanyatlóban. Ne engedd, hogy utolsó napjaiban oda jusson, a hova jutott, mikor trónra lépett. Ne engedd, hogy harczra keljen a hűséges, de kifosztott magyar nemzettel.
Csonka, béna maradsz, ha kivonulsz a képviselők seregéből. Még gonoszabb idők is jönnek ránk, mint a mostani. Lehetetlen, hogy hallgass. De ha kivülről emelsz szót, csak a pusztában kiáltó szó lesz az.
Most nem vagy országunk kormányának élén, most eljuthat hozzád a függetlenségi elvek szerény közharczosának szava is. S jusson eszedbe, hogy én nemzedékünk egyszerü krónikása is vagyok s szavam itt-ott még akkor is hangzik, a mikor már régen porladunk. S nem feledik el, hogy a mikor a hazát veszély fenyegette, a régi idők bajtársi barátságából, ifjukorunk küzdelmeinek emlékéből volt hozzád egy bizalmas kérésem:
Dicsőn végezd közpályádat!
Eötvös Károly.
(A Tisza-nemzetség Biharban. – Miért kellett népgyülés Nagyváradon?)
Az 1904. évi november 18-iki merénylet után, melyet a kormány és pártja elkövetett, országszerte népgyülések tartását látta szükségesnek az egyesült ellenzék s vidékenkint minden igaz hive. Ily tiltakozó népgyülést rendeztek Nagyváradon 1904. évi november hó 29-én. Különös érdekessége, sőt fontossága e népgyülésnek abból állott, hogy Nagyvárad Biharvármegye székvárosa s a Tisza-családnak közéleti szereplése több mint hetven év óta mind a vármegyében, mind a székvárosban kiváló volt s különösen a mult század hatvanas éveitől kezdve annak a szereplésnek hatása a vármegye határain tul is messze terjedett. Előkelő állás, nagy vagyon, főuri és tekintélyes rokonság, a vármegyei közélet százféle összeköttetése hatalmas társadalmi tábort alakitottak a Tiszák kiválóbb férfiai köré, a mely a dolgok természeténél fogva egyuttal -209- politikai tábor is volt. Gróf Tisza István most is miniszterelnök, hatalmának még mindig megvan teljessége, a többség a képviselőházban még mindig állhatatos mellette, megvan iránta a király bizalma is: mind ez oknál fogva a szövetkezett ellenzék különös tiszte volt, gróf Tisza Istvánt és politikáját közszereplésének épen legbiztosabb székhelyén is megtámadni s erős birálat alá venni.
Engem is meghivtak a népgyülésre s egyuttal beszéd tartására szólitottak fel. Kötelességemnek tartottam a fölhivásnak megfelelni. Ugyanekkor Nagyváradra jöttek velem gróf Apponyi Albert, a ki szintén hasonló meghivásban részesült s több képviselő: Vázsonyi Vilmos, Olay Lajos, Rigó Ferencz, Smialovszky Valér, Leszkay Gyula, Marjay Péter, Illyés Bálint, Balogh Mihály, többen közülök biharvármegyei kerületek képviselői.
Beszédemet, melyet gróf Apponyi beszéde után tartottam, gyorsiró jegyezte ugyan föl, de a lapok a nélkül közölték, hogy én azt megtekinthettem s a netaláni tévedéseket kiigazithattam volna. Most azonban már kiigazitvák a tévedések.
A beszéd a nagygyülésen nagy és zajos tetszésben részesült. Némi lényegtelen kihagyásokkal van fölvéve műveim e kötetébe. Nem az értekező, nem is a lelkesitő, inkább az izgató beszédek természetével bir, a mit akkori szigoru felfogásom s a közönség akkori érzése és gondolkozása indokol és ment. -210-
(Apponyi gróf szavai és az én szavaim. – Gróf Tisza mentsége. – Mi az alkotmány valósággal? – Van-e alkotmányos joga a nemzetnek, ha választott törvényhozóit kizárhatják a törvényhozásból?)
Apponyi gróf az ő nemes természetének megfelelő finom és tudománybeli jelző szavakat használt most elhangzott gyönyörü beszédében, a mikor a helyzetet megismertette. Előre megmondom őszintén, én is a magam természetének megfelelő szavakkal és jelző mondatokkal akarok beszélni. Az én természetem némileg más, noha nem kevésbbé nemes. Az erős ősi magyar természet az, a mely mikor alkotmányunkat és nemzetünket durva kezek bántják, himezetlen nyers szavakba öltözteti gondolatát és érzését.
Apponyi azt mondja, hogy a kormány november 18-án csinyt követett el. Tiszteletreméltó irodalmi és tudóstársasági nyelven mondja, hogy a november 18-iki merénylet csiny volt. Én pedig azt mondom, gonosztett volt, a törvénynek készakarattal való tudatos, elszánt megsértése. A szavakban különbség látszik, de azok igazságában nincs különbség.
Apponyi azt mondja, a csinyt meg kell torolni; – én pedig azt mondom, a gonosztett elkövetőit meg kell büntetni. Apponyi bölcsen és alaposan kifejti, hogy az elkövetett csinyért az uj képviselőválasztás nem mentség, bármi lesz is eredménye; – én pedig azt mondom, -211- hogy erre a gonosztettre csak egyetlen megtorlás van, az akasztófa; – a gonosztett elkövetőjét arra kell felmagasztalni. Ha a nemzetnek megvolna az az ereje, a mely isteni, emberi és történelmi jog alapján megilleti; ha keze-lába meg nem volna kötve; ha jogos akaratával szabadon rendelkeznék, az az akasztófa már állana is. Igaz, hogy afféle gonosztettet akkor nem is merne, nem is tudna senki elkövetni.
A kormány táborából azt hangoztatják: nem nagy, nem fontos, nem veszélyes dolog az, a melyet november 18-án cselekedtek, hiszen nem az alkotmányt sértették meg, hanem csak a házszabályokat, a házszabály pedig nem törvény, törvényszegés tehát nem forog fenn. A miniszterelnök az ugrai hires levél óta már vagy huszadszor beszél nyilvánosan a nemzethez e kérdésben. Pártja értekezletein, magántársaságban, képviselőházi ülésen, zöld asztal és fehér asztal mellett egyaránt, még borozás közben is, ugy hogy hallgatói közt, mint a hirlapok közlik, gyakran részeg legények is szerepelnek. S mindenütt csak azt mondja, azt hajtogatja, gondolatai csak a körül az állitás körül vonaglanak, hogy ő csak a házszabályok külső, alaki rendelkezéseit sértette meg, de csak azért, hogy az alkotmányt magát, pedig ez a lényeges, megmentse.
Ez a beszéd tudatos valótlanság hirdetése, a nemzet félrevezetésére irányuló gonosz irányu rábeszélés, sőt egyenesen kimondom, vásározó czigányok közt szokásos közönséges ámitás, nem pedig az ország főkormányzójához illő mentegetődzés. Lássuk csak közelebbről. -212-
Én például a november 18-án történt dolgot gonosztettnek tartom egyelőre már csak azért is, mert ugy csinálták, a hogy csinálták. A példa világosit. Ha valakinek joga vagy szüksége van arra, hogy én tőlem husz forintot kapjon, mert éhezik, vagy inség bántja, vagy valami igénye támad, megvan az a tisztes módja, hogy oda jön hozzám s azt mondja: uram, adj husz forintot, mert kell erre vagy arra. Adok, vagy nem adok neki. Ha meggyőz okos szóval, bizonyára adok neki. De ha ugy jön hozzám, hogy se szól, se beszél, hanem orvul beköti a szememet, elnémitja nyelvemet, földre tipor, megkötöz és ugy veszi ki zsebemből a husz forintot: akkor bizonyára gonosztettet követ el. S azon a szomoru november 18-iki országgyülésen ez történt. Ilyet cselekedett a képviselőház elnöke és a kormány elnöke s az a sok tagjában részeg és könnyelmü gyülevész nép, mely a kormány segitségére volt. Hihetetlen az, a mi akkor történt. A nyomban felocsudott ellenzék elől el is futott a képviselőház elnöke, lába se érte a földet, nehogy agyonverjék, mint a veszedelmes ebet. Rögtön hamisitottak jegyzőkönyvet is, nyomban elnapolták az országgyülést is s másnap oda álltak az ország elé s nagy fennen hirdették, hogy tegnap este kilencz-tiz óra tájban az országgyülés önkényt megváltoztatta az ország alkotmányát.
Ezeren és ezeren hallják önök nyiltan mondott szavaimat. Ugy folytatom, a hogy minden tisztes magyar ember folytatná. Bármint kuszálják össze hirlapok és kormánytámogató megtévedt emberek a fogalmakat, -213- őszinte lélekkel kimondom, soha becsületes emberek szeme elé ne jussak, ha igaz valóságában nem ugy történt a dolog, a hogy én elmondom.
Azt hirdeti a kormány elnöke: megmentette az alkotmányt. Ez nem igaz. De ha igaz volna is: a mennybeli üdvösséget se fogadnám el, ha igy hoznák elém: ámitással, ravaszsággal, hatalmi erőszakkal.
De nem is üdvösséget hozott november 18-ika, hanem oly rendelkezéseket, melyek megölik a nemzet alkotmányát és sok megbecsülhetetlen értékü szabadságát. E rendelkezések között egy sincs, a mely szükséges vagy czélszerü volna, egyik gonoszabb és ostobább, mint a másik.
Mit jelent ez a szó: alkotmány? Hadd magyarázzam a józan magyar elme szerint, a magam esze szerint.
Azt jelenti az a szó, hogy a község végezze a maga dolgát a községi képviselőtestületben okosan és szabadon; a vármegye is végezze a maga dolgát ugyanakként a bizottsági közgyüléseken és az ország is végezze az országos dolgokat az országgyülés képviselőházában. Vannak módok és szabályok, a melyek szerint a dolgok elvégezését intézni kell.
Már most, ha a községi képviselőgyülésen a községi birónak vagy jegyzőnek joga volna ahhoz, hogy azt, a ki például az uj községi adó vagy teheremelés ellen felszólal, nyomban lefülelje és kidobja, vajjon lehetne-e akkor a község dolgát alkotmányosan intézni? Ugy-e nem?
A községeknél ezt nem is merik megkisérelni. Van -214- vagy huszezer község az országban; olyan elégedetlenség, zenebona és ellenállás következnék, hogy vagy huszezer koponyát csakhamar betörne az ily bolond uj alkotmány.
Vagy ha a vármegye gyülésén valaki olyat mondana, a mi a főispánnak nem tetszik s a főispán vak hevében ezért az illetőt fegyveres csendőrökkel nyomban kivezettetheti vagy kidobathatja: alkotmányosság volna ez? Vajjon intézhetné igy a község, vagy a vármegye a maga dolgát becsülettel, tisztességgel és a közérdek javára?
Ugy-e nem?
Most gróf Tisza István miniszterelnök azt a jogot törekedett magának megszerezni, hogy szolga módjára engedelmeskedő ötven képviselő inditványára minden kényes, nehéz, az ország terheit szaporitó s az alkotmányos szabadságokat veszélyeztető kormányjavaslat fölött nem enged, vagy nyomban megszüntet minden képviselőházi tanácskozást s azonnal megszavaztatja a magáról és a nemzetről megfeledkező többséget. Hát alkotmány ez? Hát miként tisztulnak akkor a nézetek a közkérdések fölött s miként láthat tisztán és világosan a nép, ha már még a képviselőházban se lehet szabadon tanácskozni?
Pedig ha bitor kormányzók akarják, még egyébként se lehet. Mert joga lesz a képviselőház elnökének s a kormánynak és engedelmes többségének azokat a független gondolkozásu férfiakat s országos képviselőket, kik neki nem tetszenek, a képviselőházból karhatalmi erőkkel, darabontokkal kidobatni, kizárni s képviselői napidijuktól is megfosztani. -215-
Hát alkotmány ez?
Jó magyar népünknek már csak egy igazi országkormányzó joga van. Kicsiny jog, gyönge is, erőtlen is, százfélekép kijátszák e jogát is, de ez még legalább eddig megvolt. S ez abból áll, hogy minden ötödik esztendőben az országos képviselőválasztás alkalmával védőt, pártfogót, szószólót, ugynevezett képviselőt választhat magának az országnak nagy tanácskozó és határozó gyülésébe, hogy ott őt jólelküen képviselné s jogából, szabadságaitól s vagyonából kifosztani ne engedné. De most ime bitor kormány áll elő s házszabálymódositás czimén igy szól a néphez:
– Oh te balga nép, nem adok én te rád és jogodra semmit. Választhatsz ugyan magadnak képviselőt szabadon, de ha az nekem nem tetszik s nem ugy viseli magát, a mint nekem tetszik, akkor bizony én őt a képviselőházból karhatalommal kidobatom.
Ily szomoru, ily kétségbeejtő a helyzet, oly bitangságba kerültek nemzetünk jogai és érdekei november 18-án s az ekkor végrehajtott gonosztett óta.
Ha hát mégis akad valaki, a ki önök előtt, tisztelt uraim azt mondja, hogy a kormány november 18-án csupán csak az eddigi házszabályokat sértette meg, de az alkotmányt nem bántotta, mondják meg a szemébe nyiltan, hogy vagy nem tudja, miről beszél, vagy ha tudja: akkor hazudik czigány módra.
Ha a november 18-iki gonosztett érvényben marad: akkor a népnek minden alkotmányos joga halálos veszedelembe jutott. Nem segit ezen se uj képviselőválasztás, -216- se semmi más kuruzsló szer, csak az segit, ha a gonosztettet megtoroljuk, érvényességét megsemmisitjük s minden következményét elháritjuk, alkotmányunkat pedig ujra visszaállitjuk, a hogy volt.
Obstrukczióról beszél a kormány untalan. Azt mondja, ez akadályozta őt a munkálkodásban. Tudatos, hitvány valótlanság ez az állitás is, a melyet a maga igaz nevén hazugságnak szokás mondani.
Tessék mindenkinek megnézni a magyar törvénytárt. Szent István óta készül ez a törvénytár, de kilenczszáz esztendő óta alig volt olyan év, a melyben annyi törvényt nyugodt tanácskozással tudtunk volna alkotni, mint az idén, urunk születésének 1904-ik esztendejében. Meggyőződhetik erről mindenki, a ki olvasni tud is, akar is.
Utolsó szavam mondom ki ezuttal.
Meg fogja látni mindenki, hogy a szövetkezett ellenzék minden tagja őszintén, bátran, fáradhatatlan buzgalommal és kötelességérzettel védeni fogja az alkotmányt erőinek fogytáig. De ha maga a nép nem segit bennünket, ha össze nem jön vidékenként s haragos és lelkes felbuzdulással nem támogat: akkor mi magunk meg nem óvhatjuk az alkotmányt. De azért reményünk meg nem csökken s bizalmunk szilárd a jövőre nézve. Megállunk a magunk helyén, mint a katona, a mig vagy nem győzünk, vagy a küzdelem hevében el nem hullunk!
– Kiáltvány a nemzethez a Vezérlő-Bizottságból 1904 decz. 14-én. –
(Karhatalmi erők a képviselőházban. – Mire kellettek a darabontok? – A darabontok kiverése deczember 13-án. – A nagy közönség véleménye az első pillanatban. – A vezérlő bizottság rám bizza a nemzet felvilágositását.)
1904. évi deczember hó 13-án gróf Tisza István miniszterelnök kezdeményezésére s hozzájárulásával Perczel Dezső, a képviselőház elnöke és Csávossy Béla, a képviselőház háznagya, mintegy negyven főből álló karhatalmi személyzettel rakta meg reggeli 9 óra előtt az országgyülés palotájának azokat a részeit, a melyeken a képviselők járni, társalogni és tanácskozni szoktak. A déli főkaput rendőrök szállták meg, a lépcsőkön, folyosókon, az elnöki és háznagyi hivatalos helyiségek ajtóinál ujonnan alkalmazott s különös egyenruházatu, katonás alaku fiatal erős férfiak foglaltak állást, fegyver nélkül, de katonailag fegyelmezett és begyakorolt állással és testtartással. Nyilván, mintha őrálláson lettek volna. Ugyanily férfiak álltak a -218- miniszteri termekhez vezető folyosókon s kivált a miniszterelnöki termek ajtóinak közelében. Ezeket a férfiakat, mint csakhamar köztudatra jutott, a honvédség és csendőrség csapataiból toborzották össze és fogadták föl s látták el ruházattal és utasitással. Közvetlenül kik jártak el ebben, nem nyomoztuk ki, minthogy közjogilag nyilvánvaló, hogy ezt a házelnök, háznagy és miniszterelnök rendelkezése nélkül senki se cselekedhette, – kétségtelen tehát, hogy ezért ők a felelősök, valamint az is kétségtelen, hogy mások nem lehetnek közjogilag első sorban felelősek. Ezeket a karhatalmi embereket félig-meddig hivatalosan is, de a közönség és a hirlapok szinte ösztönszerüleg darabontoknak nevezték. Fölfogadásuk, egyenruházásuk és begyakorlásuk az országgyülésnek november 18-án történt elnapolása óta s a deczember 13-ára rendelt ujra egybehivása közt lefolyt 24 nap alatt történt. S az egész szervezést oly titokban intézték, hogy részleteiből a nagyközönség körébe alig szivárgott ki valami. Az országház tisztviselősége és szolgáló személyzete természetesen sokat megtudhatott jó eleve a részletekről, de tudásából semmit se juttatott a nyilvánosság elé. Bizonyára gróf Tisza István vaskezére gondoltak, a mikor a hivatalos titoknak vélt előkészületi intézkedések minden hirét titokban tartották. Meg kell még jegyeznem, hogy ily karhatalmi természetü országgyülési személyzet felállitására se őseink 1848-ban, se mi 1867 óta soha nem gondoltunk, az érvényben levő házszabályok tehát az ily személyzet szolgálati, -219- fegyelmi és vezényleti, valamint ellátási dolgairól teljesen hallgatnak. De erről még a november 18-án vakmerő erőszakkal és jogtalan merénylettel felszinre hozott Daniel Gábor-féle házszabály se tesz emlitést.
Az ok, a mely a kormánynak és a képviselőháznak elnökét a darabontok szervezésére s a képviselők tanácstermében való felállitására birta, nyilvánvaló.
A Daniel Gábor-féle házszabályt komolyan s valósággal életbe akarták léptetni. Ebben benne van, hogy egyes képviselőket, s nem egyet, hanem egyszerre többet is, esetenként karhatalmi testi erőszakkal távolitanak el a tanácskozó teremből. Hihetetlen botrányok és dulakodások nélkül s igen könnyen bekövetkezhető vérengzés nélkül ez el se képzelhető. A politikai szenvedély, a fölzaklatott indulat, a méltatlanul előidézett keserüség pillanatonként csodálatos kitörésekre, halálos felrobbanások előidézésére képes, a mikor a bár egyénileg józan és higgadt férfiak nagy tömegben vannak együtt. S nemcsak nálunk képes, hanem minden parlamentben. Éppen a mi korunk volt szemtanuja annak, a mikor egy-két évtized előtt az angol képviselők tekintélyes számu része ököllel rohant egymásnak, a tanácskozó terem közepén véres testi dulakodást rögtönzött s tekintélyes törvényhozók, neves férfiak egymást földre gázolva fetrengtek a terem padozatán.
Már most képzeljük el azt az ellenzéki magyar képviselőt, a kinek lelke tele van egyéni és faji önérzettel, szivében ott dúl a nemzet habsburgi történetének minden gyásza és keserüsége, valamely kérdésben -220- hazafias hévvel és iránynyal felszólal, szavai talán a mindennapi szokáson és a szükségen is túl erősek és kemények, de szentül meg van győződve, hogy igaza van s hogy felszólalásával honfikötelességet teljesit s alkotmányos jogát gyakorolja, s ime az elnök rácsönget, rárivall, a szót megvonja tőle s felhivja, hogy rögtön hagyja el a termet önként, mert különben erőhatalommal kidobatja.
Vajjon mi történik ekkor?
A képviselő nem engedelmeskedik. A gúnyt és kinevettetést magára szabaditani nem akarja. Különben is föl van hevülve s társai és elvbarátai még jóhiszemüleg szitják tüzét. Daczol. Az elnök utasitja a karhatalmi erőket, testi erőszakkal távolitsák el a képviselőt. De őt szorosan körülfogják barátai. A padok köze szük, sok darabont oda se férne, de egyébként se eresztenek közel egyet se. Azonban a darabont katonafegyelem alatt áll, a parancsnak eleget akar tenni, ha halál lesz is a vége. Az elnök ugyan felfüggesztette az ülést, székét el is hagyta, de azért zsufolásig van tele a terem s a karzatok és irók helyisége recseg, ropog a nagy tömeg sulya alatt. Senki se tudja elgondolni, mikor és miként lesz vége a látványnak és dulakodásnak. És azt se tudja biztosan elgondolni, mi lesz a vége?
Ilyen »fogd meg« »huzd ki« »üsd, nem apád« szerepre a képviselőház szokott szolgáló személyzete nem vállalkozik, azért kellett erre katonákat, csendőröket darabontokká felfogadni, a kik a törvényhozó egyéniségének -221- és állásának tekintélyét nem érzik s a kik a testi dulakodáshoz már hozzászokvák korcsmában, köztereken, gonosztevők között.
Ez volt a főok a karhatalom beszegődtetéséhez. Volt azonban más ok is. Sok képviselőben ugyanis csillapithatatlan düh, elkeseredés és bosszuérzet támadt november 18-án gróf Tisza István kormányelnök és Perczel Dezső házelnök ellen és sokan nem csináltak abból titkot, sőt uton-utfélen mondogatták, hogy e két férfiut alkalmas helyen és időben testi épségükben tettlegesen bántalmazzák. Az ő személyes védelmükről is kellett hát gondoskodni s ámbár nem minden szóbeli fenyegetés komoly dolog s ámbár barátaik is készen álltak minden észrevehető támadás vísszautasitására, mind a mellett e végett is czélszerünek vélték a karhatalomról való gondoskodást.
Valóban deczember 13-án reggel 9 órakor, a mikor az első képviselők beléptek a tanácskozó terembe: szemmel láthatólag s nagy megütközésükre ott állt előttük az elnöki székhez vezető lépcsőkön jobbról-balról három-három s fönt az elnöki zsöllyeszék mögött is három vagy négy darabont, de volt ugyanannyi a miniszteri székek előtt is katonás állásban és fejtartással.
Mi történt deczember 13-án az országház helyiségeiben s különösen a képviselők tanácstermében, hosszu volna részletesen elbeszélni. Szemtanuja voltam s talán másutt, más alkalommal leirom. Méltó tárgy arra, hogy ismerjék az ezentul támadó nemzedékek is. Az -222- eredmény az lett, hogy az önérzetükben, függetlenségükben s alkotmányos jogaikban vakmerően megtámadott képviselők ellenzéki része közvetlenül gyakorolt testi erőszakkal a darabontokat az ülésteremből kiverte, az elnöki széket s az oda fölvezető lépcsők korlátait összetörte, a miniszterelnöki széket szétszaggatta s a miniszterek székeit a kormánypárti padokban szétdobálta. A romokból és törmelékekből a terem közepén a ház asztalának helyén máglyát rakott s annak tetejébe valamely rudra egyik kivert darabont rongyos katonabakkancsait lobogóul kitüzte.
Ezt a képet látta gróf Tisza István miniszterelnök, a mikor néhány perczczel tiz óra után barátai és minisztertársai kiséretében a teremben megjelent. Tanácskozásról többé szó se lehetett. A ház elnökei elő se jöttek, pedig ott voltak az országház valamelyik helyiségében.
Az eset nagy feltünést, sőt mondhatni, rettenetes hatást keltett rögtön a fővárosban és csakhamar az egész országban. Vak Béla király aradi országgyülése s az ónodi részleges országgyülés óta ilyféle esemény a magyar nemzet történetében elő nem fordult s általán a nagy világ minden törvényhozó testületében szokatlan s hosszu századok óta alig nehányszor fordult elő.
Meg kell vallanom, a főváros magasabb értelmiségü köreinek nagy része sulyosan megbotránkozott s éles szavakkal volt hajlandó az ellenzék haragjának elemi kitörését s egyes ellenzéki képviselők cselekményeit -223- elitélni. Kaszinók, körök, egyesületek, magasabb intézetek férfiai a fölött kezdtek tanakodni, hogy valamely nemzeti tüntető nagy nyilatkozást kell tenni a kormány mellett s a nemzeti irányu ellenzéki szövetséges pártok ellen.
Ez nem lepett meg engem, gróf Tisza még mindig miniszterelnök, a képviselők és főrendek nagy többsége mellette van, a hatalom minden eszköze az ő birtokában, a sajtója széles és erős, a királyi udvar felfogása is az ellenzék cselekményét bizonyára kedvezőtlenül itéli meg; – természetesnek tartottam a nagy felháborodást. Azt is előre lehetett látni, hogy a külföldi sajtó erősen elitéli az eset miatt a magyar közállapotokat, nálunk pedig igen sok a bárgyu ember, a kire nézre a külföld véleménye az irányadó s nem az, mit parancsol a magyarság joga és érdeke s a dolgok belső igazsága.
Hanem az mégis meglepett, hogy mikor délután öt órakor a Vezérlő-Bizottság tagjai a függetlenségi párt körhelyiségében tanácskozásra összejöttünk: ott is nagy komorságot és lehangoltságot vettem észre. Többen voltak, a kik helytelennek tartották, kárhozatosnak vélték az egész megtörtént jelenetet és élesen elitélték az ellenzék hevesebb tagjainak hevenyészett erőkifejtését. Többen sóhajtoztak, mit szól rólunk a külföldi művelt közvélemény.
Én tisztában voltam gondolataimmal s egész felfogásommal. Napközben éppen a fölött tünődtem s rájöttem az okos és szükséges igazságra. Azt mondtam: -224-
– Ne sopánkodjunk. Az történt, a minek meg kellett történni. Az ellenzék minden más, talán enyhébb eljárása ártott volna tekintélyünknek s politikai becsületünknek. Rövid kiáltványt fogalmazok a nemzethez, megmagyarázok benne mindent s a ma megnyert csata sikereit nem teszi kétessé semmi.
Egyhangulag megnyugodtak szavaimban, sőt a mikor látták, hogy irószerekhez nyulok: Kossuth bezárta az értekezletet s eltávozott mindenki, kértem, hitelesitő bizottságot hagyjanak itt legalább. Nem hagytak azt se.
– Jó lesz az ugy, a hogy te jónak látod.
Csak gróf Apponyi Albert maradt ott s várta meg a munkálat elkészültét. Igen gyorsan fogalmaztam s egyetlen szóigazitás nélkül. Apponyi gróf átolvasta nagy figyelemmel s örömmel jóváhagyta. Csak annyira kért, nem lenne-e jó az egyik sorban használt »elgázolni« szó helyébe ezt tenni »eltiporni«.
Mosolyogva elfogadtam javaslatát.
Igy jött rögtön sajtó alá. Minden lap egész terjedelemben s feltünő alakban hozta. Hatása óriási lett. S nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is. Elnémult a kárhoztatás itthon is, külföldön is. A bekövetkező választásoknál is a kiáltvány észjárása lett döntő a kormány megbuktatásában. Hiába mennydörgött még néhány napig gróf Tisza István. Belátta mindenki, hogy kötelességükhöz hű, bátor hazafiak másként nem cselekedhettek, csak ugy, a hogy cselekedtek. -225-
(Mi történt deczember 13-án? – Perczel bűne. – Megmaradunk az alkotmányos küzdelem mezején.)
Honfitársaink! Mai napon a törvényhozásnak, a nemzet képviseletének tanácskozó házát pandurok, csendőrök serege töltötte meg. A képviselők kapuját már rendőrök foglalták el. Az elnöki és háznagyi termeket, folyosókat, a miniszterek utját mindenütt darabontok őrizték. Magában a képviselők tanácskozótermében az elnöki szék környékét karhatalmi béres szolgák tömege szállta meg.
Karhatalmi erőszak végrehajtóit telepitették a nemzeti törvényhozás szentegyházába.
A nemzet e megalázását nem türhettük.
Jogunk és kötelességünk volt az erőszak szegődvényeseit legalább a tanácsteremből eltávolitani. Kötelességünket teljesitettük.
Megsemmisitettük az elnöki széket is. A mely széken november 18-án az irtózatos bünt elkövették, azt ott szemünk előtt tovább nem türhettük. Legyen e mai nap emlékezetes arról, hogy a nemzetünk ellen elkövetett gonosztetteknek még nyomait is erőnk teljességével az enyészetnek átadni törekszünk.
Béke és testvéri szeretet élt nemzetünk kebelében évtizedek óta, a békés és alkotmányos küzdelem testvéri nemes versenye volt minden viszályunk. Még az -226- elmult 1903. év vitája sem irányult másra, mint az országtól követelt óriási ujabb terhek ellenében nemzeti nyelvünk elismerésére s becsületünk megvédésére. E vita is ez év márcziusában megszünt s az elmult évszázadok folyamán egy esztendő se telt el, melyen oly sok és oly nagyfontosságu törvényt oly nyugodt tanácskozással alkottunk volna, mint a folyó esztendőben.
A felhőtlen ég villáma nem oly váratlan s nem oly oktalan, mint a kormánynak s a képviselőház elnökének a törvényhozásra lecsapott novemberi gonosztette.
Ha e gonosztett megtorlatlan marad: Magyarországnak nem lesz többé szabad népképviselete, nem lesz többé független törvényhozása.
Hiába választanak a kerületek szabad és bátor férfiakat törvényhozóul, a törvényhozót karhatalom némitja el s hazaáruló erőszak vonszolja ki a törvényhozás templomából.
Ezt a gonosztettet követte el, történelmünket, önérzetünket, fajunk jellemét, tiszta hazafiságunkat igy gyalázta meg a novemberi merénylet.
Tisza és Perczel volt a bűnös cselekedet szitója és elkövetője.
És nem állapodtak meg e cselekedetnél. A törvényhozás két tábora közt eddig fennállott testvéri szeretet helyébe az ádáz gyülölet érzetét akarják meggyökereztetni. Hogy a testvérharczban elhervadjanak honfierényeink s erőink fogytán nyakunkra tehesse jármát az idegen hatalmi erőszak. -227-
Perczel bűnéhez hasonlót nem ismer a nemzetek története. A ki a nemzet választottja s a kinek a törvényhozás rendjét és szabadságát meg kell védelmeznie mindenki ellen, a pártosság bűnrészesévé válik s tudatosan eltiporni szegődik azt a kincsünket, mely szabadságunk közt a legnagyobb: a törvényhozás függetlenségét.
De mi megmaradunk az alkotmányos küzdelem mezején. Hivek a királyhoz és igaz, hű fiai nemzetünknek. Gonosztevők nem lehetnek királyunk hű tanácsosai s nemzetünk becsületes kormányzói. Mi békés uton, az alkotmány korlátai közt törekszünk megvédelmezni a nemzet jogait. A nemzeti önérzet és saját becsületérzésünk sérelme nélkül, minden pillanatban készek vagyunk a törvényhozási békére.
Ma eltávolitottuk a karhatalom szegődöttjeit.
Holnap katonai erőszak rohama jöhet reánk. De akkor is teljesitjük kötelességünket. Erős fegyvereink vannak nekünk is. A fölséges király esküjébe s a nemzet örökkévaló erejébe vetett bizodalmunk.
Isten óvja meg nagy veszélytől hazánkat, nemzetünket, királyunkat, alkotmányunkat.
Budapest, 1904 deczember 13.
A szövetkezett ellenzék
Vezérlő-Bizottsága.
Az országgyülésnek 1904. évi november hó 18-án királyi leirattal történt elnapolása deczember 19-ikére történt, e napon tehát ujra meg kellett volna kezdeni a tanácskozásokat. Azonban e napon ujra királyi leirat napolta el az országgyülést deczember 28-ikára.
19-én este a szabadelvü párt értekezletet tartott. Az általános érzület fölötte hüvös volt. Ugy látszott, sokan unják már a helyzetet s mintha gróf Tisza István mellett nem lelkesülnének ugy, a miként eddig. Tisza azonban hosszu beszédet tartott s megkisértette a párttagok fellelkesitését. Beszélt egyebek közt a közeli uj választásokról s nagy fennen kijelentette bizodalmát abban az irányban, hogy a nemzet az általános választásoknál neki ad igazat s az ellenzéket elitéli.
– Én azt hiszem, – ugymond, – hogy a magyar nemzetet a maga hagyományos politikai bölcsessége -229- nem fogja cserben hagyni s a mi táborunktól nem fogja a magyar nemzet többsége a bizalmát megvonni azért, hogy olyanokra ruházza, a kik most a közös gyülöletben, a közös szenvedélyben a legvakmerőbb játékot üzik összes politikai elveikkel. Ebben a biztos reményben nézhetünk a választások elé!
19-én délelőtt 11 órakor a Vezérlő-Bizottság tanácskozott s Kossuth előadta, hogy az országgyülés feloszlatása küszöbön van, készüljünk tehát a választásokra s mindenekelőtt alakitsunk bizottságot, mely a választási ügyeket intézze s melylyel a képviselők a kerületük állapotairól szóló alapos ismertetéseket közöljék. Egyidejüleg rövid kiáltványt kell intézni a nemzethez, mely adjon tájékozódást a mostani helyzetről. Ennek elkészitésére Eötvös Károlyt kell felkérni arra, hogy az esti hét órakor tartandó Vezérlő-Bizottsági ülésen s a kilencz órakor tartandó összes ellenzéki értekezleten kész javaslatát terjeszsze elő.
Igy készült a kiáltvány, melyet mind a bizottság, mind az általános értekezlet változtatás nélkül elfogadott s lelkesen helyeselt.
(Mit kellene a törvényhozásnak sürgősen végezni? – A szövetkezett ellenzéki pártok együttes eljárása a választás alatt.)
Honfitársak! A kormány megint elnapolta az országgyülést. Királyi leirattal napolta el, hogy képviselők -230- a házszabály alapján meg se nyithassák az üléseket s ne folytathassák tanácskozásaikat.
Pedig nehéz kérdések megoldásának sulyos kötelessége áll előttünk. A költségvetés, az adó és katonateher törvényessége s a kormány fölhatalmazása nélkül az ujév elején, melytől csak nehány nap választ el bennünket, törvénytelen állapotba jut az ország kormányzata.
Ezeken kivül halasztást nem türő alkotmányos kötelességünk első sorban a kormány és házelnök felelősségre vonása, kik a novemberi gonosztettet elkövették, az alkotmányt lábbal tiporták, a törvényhozás békés munkáját meggátolták s a hazafi lelkek nyugalmát országszerte gonoszul megzavarták s jövőnk iránt bennünk sulyos aggodalmakat keltettek fel. A felelősségre vonással együtt és egyszerre a jogfolytonosság visszaállitása s az alkotmány visszaállitása lenne törvényhozói kötelességünk.
De az országgyülés már november eleje óta nyugodtan nem munkálkodhatik, a kormány által folyton elkövetett ujabb és ujabb merényletek a nyugodt munkálkodást nem engedik. Sőt a kormány kétségbe nem vonható bizonyossággal többféle módon oly kijelentéseket tesz, hogy ezt az országgyülést királyi elhatározással az ujév első napjaiban végleg feloszlatja.
Alkotmányszegő merényleteit ezzel is csak folytatja, sőt tetézi. A kormány mult évi számadása s az országnak jövő évi költségvetése fölött a törvényhozás már egyáltalán nem határozhat, ily határozat nélkül -231- pedig az országgyülés idő előtt való feloszlatása alkotmányszegés. De a kormány felelősségére a királyi eskünek egyenes megszegése is lenne ez. A királyi eskü egyik fontos biztositéka az alkotmánynak. A királyi esküre áhitattal és kegyelettel gondol a királyhoz mindig hűséges magyar nemzet s azt szentnek és törhetetlennek tekinti. A királyi eskü megszegése szentségtörés és hogy az bekövetkezhetnék valaha, még ez a gondolat is bűn a király ellen és a nemzet ellen.
Ha azonban az uj választások, melyeket alkotmányos körülmények közt annyira óhajtottunk, most, noha alkotmányszegéssel, mégis bekövetkeznének, a küzdelemtől meg nem hátrálhatunk, nekünk minden törvényes és alkotmányos fegyverrel a megszegett alkotmányt helyre kell állitanunk, meg kell védelmeznünk s utódaink számára becsülettel s tisztán fenn kell tartanunk.
Küzdelmünk nehéz lesz. Nem a házszabály módositása; nem a tanácskozások szabadságának az obstrukczió ellen való biztositása a kormány czélja. Ezeket csak ürügyként, csak lelketlen ámitás czéljából emlegeti a kormány. Ő némává, harczra és ellenállásra képtelenné akarja tenni nemzetünket, hogy a pénz- és véradó kérdéseiben, az ugynevezett nagyhatalmi és birodalmi kérdésekben szavunkat és erélyünket többé fel ne használhassuk. Ezért akarja intézményeink közé becsempészni az ötven képviselős vitazárást vagy ehhez hasonló hatályu más intézkedést s ezért akarja karhatalommal a hazafias képviselőket a tanácskozás terméből kihurczolni s az országházból kizárni. Akkora szabadságot igenis -232- Szent István birodalmának is meg akar hagyni az országgyülésen, a mekkora Ausztria tartományainak megvan, de többet nem. Igy akarja felforgatni 1848-at is, sőt 1867-et is, hogy teljessé tegye a beolvasztást is.
Ezért folyik a harcz. Ez a mi súlyos honfiui aggodalmunk. Ez teszi nehézzé kötelességünk teljesitését. A merényletet e czélra mindenütt megkezdte már a kormány s az uj választásokkal teljesen biztositani akarja merényletének minden következését.
Ily helyzetben a mai napon elszánt, lelkes egyetértéssel elhatároztuk a következőket:
1. A szövetkezett ellenzéki pártok álnokul megrohant alkotmányunk és állami létünk védelmére szövetségben maradnak a választások alatt is, a választások után is mindaddig, mig hazafias, szent czélunkat el nem érjük, mig a törvényes és alkotmányos állapotot vissza nem állitjuk s mig az ország ellenségeit az ország kormányából el nem távolitjuk.
2. A politikai ügyek vezetésével a Vezérlő-Bizottsá got ujra megbiztuk.
3. A választókerületekben a szövetkezett ellenzéki pártok mindegyike elveinek érintetlen fentartása mellett az alkotmány védelmére egymást kölcsönösen támogatja s a kormány nyilvános jelöltjei, valamint a kormány által támogatott ál ellenzéki jelöltek ellen is egész erővel s teljes egyetértéssel küzd.
4. Az egyik vagy másik kerületben netalán beálló benső vitákat és személyi kérdéseket a Vezérlő-Bizottság törekszik kiegyenliteni. -233- 5. A törvényhatóságokat felhivja, hogy az országgyülés törvénytelen feloszlatása ellen tiltakozzanak és csak a tiltakozás után vagy ezzel egyidejüleg rendeljék el a választásokat.
Polgártársaink, szent az alkotmány! Legyen szent és komoly a harcz is, melyet megmentéseért vivunk. Fegyverünk: a törvény, a rend, a hazafias elszánt buzgalom!
Éljen a haza!
Éljen a király!
Éljen az alkotmány!
Kelt Budapesten, a szövetkezett ellenzék 1904. évi deczember hó 19-én tartott értekezletéből:
A szövetkezett ellenzék Vezérlő-Bizottsága:
Kossuth Ferencz
elnök.
Tóth János
jegyző.
Gróf Apponyi Albert, báró Bánffy Dezső, Barabás Béla, gróf Batthyány Tivadar, Eötvös Károly, Gulner Gyula, Hock János, Holló Lajos, Justh Gyula, Polónyi Géza, Rakovszky István, Sághy Gyula, Szederkényi Nándor, Thaly Kálmán, Ugron Gábor, Vázsonyi Vilmos, gróf Zichy Aladár, gróf Zichy Jenő.
(Az alkotmányszegés természete. – A vezérlő bizottság engem bizott meg a megtorlási eljárás és inditvány javaslatának elkészitésével.)
Az 1901–1905-ik évi országgyülés folyamán 1904. évi november hó 18-án a képviselőház elnöke, Perczel Dezső, egyetértve gróf Tisza István miniszterelnökkel, felforgatta a tanácskozás rendjét, többszörösen megsértette a képviselőház szabályait s azokkal együtt, kik titkába be voltak avatva, nagy alkotmányszegést követett el. Még sulyosabb merényletet követett el a törvényhozás ellen ugyanaz évi deczember 13-án, a mikor a képviselőház tudta nélkül Csávossy Béla háznagygyal egyetértve, titkon karhatalmi természetü erőkkel rakta meg a képviselőház járatait, csarnokait s tanácskozó termét is.
Az egész eljárás külső jelenségeinek hű leirása s alkotmányjogi méltatása a már közlött nyilatkozatokon kivül bent van inditványomban s képviselőházi beszédemben. -235-
A további fejlemények nagy történelmi eseménynyé tették ez alkotmányszegést. Az országgyülést idő előtt bezárták. A király a nemzetet uj választásra hivta föl. Az uj választás megbuktatta gróf Tisza István kormányát s egész politikáját. Az ujabb kormány báró Fejérváry Géza elnöksége alatt azonban nem az uj többség soraiból alakittatott. Többségtelen és alkotmányellenes kormányzat lépett életbe. Az alkotmányt sok fontos és lényeges részében megsértették, mellőzték, sőt egyenesen fel is függesztették. Önkényuralom váltotta föl az ország alkotmányos életét.
Az ellenzéki pártok már az alkotmányszegés napján szövetkeztek egymással s 21 tagból álló vezérlő-bizottságot alakitottak az ország alkotmányi ügyeinek vezetésére s a kormány és kormányzat működésének éberebb ellenőrzésére. E bizottságnak tagjává engem is megválasztottak.
Az ujonnan összehivott 1905–1906-iki országgyülés tartama alatt szakadatlanul müködött a vezérlő-bizottság. Az uj választás folytán s az időközi választásokkal a szövetkezett pártok nagy többségre jutottak. A vezérlő-bizottság fölvetette azt a kérdést is, hogy az országgyülés minő megtorlást gyakoroljon Perczel Dezső volt képviselőházi elnök s társai ellen az alkotmányszegés miatt. A kérdés kifejtésével s a képviselőház elé terjesztésével engem bizott meg. Inditványomat 1905. évi április 12-én nyujtottam be s élőszóval az április 13-iki ülésen indokoltam.
A nemzeti hadseregért vivott alkotmányi harczaink -236- történetéhez tartozik ez a kérdés is. Az alkotmányszegést is azért csinálták egyenesen, hogy hadügyi terheink óriási szaporodását becsempészhessék törvénykönyvünkbe s hogy az országnak nemzeti hadsereg iránt való hangos panaszát és jogos követelését álnokul s egyszersmind erőszakkal is elnémitsák.
Azért vettem föl e tárgyat gyüjteményes műveim e kötetébe.
Az olvasó előtt is feltünő s majdan a történetbuvár és történetiró előtt is rejtélyesnek látszik, hogy határozati javaslatom inkább enyhe, mintsem az alkotmányszegés sulyos vétkének megtorlására megfelelőn alkalmas lehetne. Hiszen csak kárhoztatja és elitéli a házelnök és miniszterelnök merényletét, holott ilyen büntetést csak azok ellen szokott az országgyülés alkalmazni, a kik a parlamenti illemet és tisztességet sértik meg könnyelmüségből vagy indulatból s ezzel megsértik egyuttal a törvényhozás és kormány tagjainak jogos egyéni érzékenységét vagy becsületét is.
Azonban határozati javaslatom eredetileg másként hangzott. Törvényes büntetést, miként az inditványban kifejtettem, megfelelő törvény hiányában nem inditványozhattam, de a két vétkes államférfi cselekvényét érzékenyen meg akartam bélyegezni akként, hogy a cselekvény s a ráillesztett megtorlás mintegy közmondássá váljék, ily alakban menjen át a köztudatba s oktató és ijesztő hatása legyen még a következő nemzedékekre is. Határozati javaslatom tehát ehhez képest eredetileg igy hangzott: -237-
»Mondja ki a Ház határozatban: Ugy a most élő, mint a következő nemzedék tudja meg, hogy Perczel Dezső, mint a képviselőház elnöke s gróf Tisza István, mint a kormány elnöke, az 1904-ik évi november hó 18-án és deczember hó 13-án együttesen elkövetett cselekményükkel és ennek foganatositására irányuló intézkedéseikkel megszegték az alkotmányt és megsértették a nemzetet.«
Az inditványt e határozati javaslattal együtt közöltem báró Bánffy Dezsővel, mint a vezérlő-bizottságnak szintén egyik tagjával, a ki ugyan helyesnek találta, de azért abban állapodtunk meg, hogy személyesen fölkeressük gróf Andrássy Gyulát, vele is előzetesen közöljük s igy a vezérlő-bizottság hozzájárulását is lehetőleg biztositjuk. Április első napjai egyikén látogattuk meg budai palotájában, de a határozati javaslatnak megnyerni nem tudtuk. Nagyon erősnek találta. Én hát a közegyetértés biztositására fogalmaztam a sokkal enyhébb javaslatot, melyet ugy a vezérlő-bizottság is, a képviselőház is változtatás nélkül elfogadott.
(Mi történt 1904. évi november 18-án? – A házszabályok megsértésének sok esete. – Mi történt 1904. évi deczember 13-án? – Az alkotmányszegés lényege. – Kik a vétkesek?)
Mondja ki a Ház határozatban:
Perczel Dezső házelnöknek s gróf Tisza István miniszterelnöknek 1904-ik évi november hó 18-án s -238- deczember hó 13-án együttesen elkövetett cselekményét és ennek foganatositására irányuló intézkedéseiket kárhoztatja és elitéli.
Indokaim a következők:
Az 1905. évi január hó 4-én királyi trónbeszéddel feloszlatott 1901–1905-iki országgyülés folyamata alatt a képviselőháznak mult 1904. évi november 18-án tartott esti ülésében szokatlan és szomoru esemény történt. Ez esemény a képviselőház házszabályainak, a tanácskozási rendnek s a képviselők szólásszabadságának erőszakos megsértése. Ehhez szintén szokatlan, sőt példátlan események kapcsolódtak, ugymint a képviselőház jegyzőkönyvének és naplójának hibás, hézagos, a történteket hiven fel nem tüntető, tárgyilag tehát kétségtelenül hamis tartalommal lett elkészitése és a mi szintoly sulyos, a képviselőháznak 1904. évi deczember 13-ra összehivott ülésén a képviselők nyilvános és szokott tanácskozási termében karhatalmi szolgálatra hivatott teremszolgáknak nagy tömegben való elhelyezkedése, melylyel a törvényhozás tagjai, a nemzet választott képviselői esetleg ugy személyes szabadságukban, mint közjogi függetlenségükben sulyosan megsértettek.
Ez eseményeket az alkotmány szentsége és sérthetetlensége okából s a népképviselet becsületének s ugy a nemzet, mint a király előtt mindig megőrzendő tekintélyének érdekében meg kell itélni. A kölcsönös elhallgatásnak itt nincs helye. E dolgokra a feledés fátyolát boritani sulyos könnyelmüség volna. Erőszakosságra -239- hajlandó s a nemzeti jogokat nem tisztelő kormányról emlékezik már a történet s ily kormányok támadhatnak jövőben is. Oly példát, melyre támaszkodhatnának, nem szabad nekik nyujtani s az előfordult eseményekkel szemben akként kell intézkedni, hogy az intézkedés tanulságos, de egyuttal elijesztő legyen azokra nézve, kik a nemzeti jogok ellen könnyelmü vagy bünös kezüket valamikor fölemelni merészelnék. Meg kell vizsgálni ennélfogva azokat a kérdéseket, hogy
mi történt?
kik és mi módon követték el az alkotmánysértő cselekedeteket?
a cselekvők felelősségét miként állapitják meg a törvény, a törvényerejü szokás s az alkotmánynak senki által kétségbe nem vonható alapelvei? S végezetül
minő megtorlás gyakoroltassék azok ellen, a kiket a komoly és higgadt megfontolás vétkeseknek talál?
A törvényhozásnak tiszte saját hatáskörében büntetni is, kegyelmezni is, de tisztének teljesitése csonka lenne, ha a nemzet nem láthatná tisztán, mi az, a miért büntetett s a miért netalán megkegyelmezett?
Az emlitett november 18-án két ülést tartott a képviselőház. Az első délelőtt 10 órától kezdve délután 2 óráig folyt le s a második délután 4 órától kezdve esti 9 óra és 45 perczig, miként a naplók, a köztudat s az ülésen jelen volt képviselők igazolják. Mind a két ülés tárgyalásai közben nagy és folytonos izgatottság uralkodott már maga a tárgyalás alatt álló kérdés miatt is s az izgatottságot természetszerüleg fokozta, -240- hogy a kormány erőltetett kivánságára, bár némi megszakitással, reggeli tiz órától esti csaknem tiz óráig tartott az ülés és tanácskozás. A pártok csaknem ellenséges indulattal álltak egymással szemközt főleg azért, mert két-három nap óta már az hirlett, hogy a kormány a képviselőház elnökével egyetértve, sőt összebeszélve, váratlanul s meglepetéssel, sőt erőszakosan akarja a Ház tanácskozási rendjét gyökeresen megváltoztatni s a képviselők szólási szabadságát megbénitani. E hir pedig hitelre talált annálfogva, mert a Daniel Gábor és társai által benyujtott határozati javaslat tartalma kétségtelenül a tanácskozási rend gyökeres változtatására s a szólási szabadság megbénitására irányult.
Esti 9 óra már elmult, a mikor a kormány elnöke, Tisza István gróf szólásra jelentkezett. Beszéde alatt még zajosabb, zavarosabb s izgatottabb lett a képviselőház. A zajban nem lehetett a beszédet hallani, csak egyes szavakat érthettek meg a legfigyelmesebb hallgatók is. Mikor és miként végződött a beszéd: ezt a miniszterelnök közvetlen közelében levő néhány képviselőn kivül senki biztosan nem tudhatta. De teljesen bizonyos az, hogy egy pillanatban a kormány háta mögött ülő képviselők egy része Perczel Dezső képviselőházi elnöknek zsebkendő-lobogtatásával való intésére hirtelen felállott s indulatos és zajos hangon e szót kiáltotta: szavazzunk! Maga a képviselőházi elnök is elnöki székében felállott, személye körül s személyének érintésével is az elnöki emelvényen levő jegyzők -241- közbeléptével némi dulakodás látszott, az elnöki emelvényre jobbról-balról több képviselő rohant fel, az egész tanácskozó teremben óriási zaj támadt, a képviselők felálltak s a legfeljebb 5 perczig tartó e jelenet után a képviselőházi elnök szokatlan gyorsasággal elnöki helyéről eltávozott s a tanácskozó termet is rögtön elhagyta. Hogy e jelenet alatt ki mit mondott s ki mit cselekedett: ezt azokban a pillanatokban az óriási zaj és zavarodás miatt s a képviselők nagy részében felzaklatott indulat miatt senki biztosan meg nem határozhatta. Maguk a gyorsirók se tudtak jegyezni semmit, annál kevésbbé tehették ezt a jegyzők s az egyes képviselők.
A következő napon a hirlapok közléseiből s leginkább a később készült naplóból s az ülési jegyzőkönyvből értesültek arról a képviselők, hogy állitólag sulyos közjogi természetü s következéseiben mérhetetlen fontosságu törvényhozási cselekmény hajtatott végre, a mennyiben a napló és a jegyzőkönyv szerint Perczel Dezső elnök a Daniel Gábor-féle határozati javaslatot el-, vagy el nem fogadás végett szavazásra kitüzte, a szavazást megtörténtnek s a javaslatot elfogadottnak jelentette ki s egy ugyanazon napon november 18-án kelt királyi leirattal az országgyülést elnapoltnak s az ülési jegyzőkönyvet hitelesitettnek nyilvánitotta s az ülést nyomban bezárta.
Feltétlenül bizonyos, hogy se a napló, se a jegyzőkönyv hiven nem adja elő a megtörtént dolgokat s feltétlenül bizonyos, hogy ez oknál fogva tárgyilag -242- mind a két okirat hamis. Hogy mikor, miként, mi czélból és kik készitették az okiratokat, ez is a komoly birálat egyik tárgya.
E kérdés fontossága azonban alig jöhet figyelembe ama kiszámithatatlan s megmérhetetlen veszély mellett, a mely az ekként elkövetett cselekmény s az ily elnöki eljárás mellett az alkotmányt és a nemzet összes jogait s minden szabadságát fenyegeti.
Ily eljárás mellett s ily cselekménynyel akármily kisebbség, ha az elnök bünösen vele összejátszik és egyetért, gyökeresen megváltoztathatja, sőt el is törülheti az alkotmányt, meghamisithatja vagy meg is semmisitheti a népképviseleti jogokat, értéktelenné teheti a legbecsesebb szabadságokat. Ily eljárás mellett s ily cselekménynyel sulyosan megtámadható a királyság intézménye s a trón biztossága is s ha ez megtorlatlanul marad: megszünik a törvény tekintélye, vak merényletekre érzi magát feljogositva a nemzet ellen forralt minden cselszövény s megszünik a törvényhozás rendje, nyugalma és üdvös munkássága.
Ugyane veszély állhat elő akkor is, ha az elnök ily eljárásra, ily cselekményre a többséggel vagy a többségre támaszkodó kormánynyal játszik össze. A többség csak ugy érvényesülhet alkotmányosan s a törvényhozási határozatok megalkotásában cselekvő szerepe törvényesen csak ugy lehet, ha az elnök a házszabályokat, a tanácskozási rendet s az alkotmányos élet által szentesitett törvényerejü szokást mind önmaga szigoru hűséggel megtartja, mind pedig a többséget -243- elnöki hatalmával azok szigoru megtartására vezeti és irányitja. E nélkül minden ugy mondott határozat csak kisebb vagy nagyobb számu képviselők magántermészetü nyilatkozata s a törvény alaki parancsainak megszegésével se alkotmányos többség nem támadhat, se törvényhozási határozat nem hozható.
November 18-án az elnök a törvénytelenségek egész hosszu sorát követte el s az alkotmányt sok sulyos esetben sértette meg.
A tárgyalás napirendjén egy házszabályi bizottság alakitását javasló inditvány volt. Tárgyalása már több nap óta folyt. A tárgyalás folyamán több szónok több inditványnyal állott elő és ezek közt Daniel Gábor képviselő is maga és társai nevében határozati javaslatot adott be, mely elfogadtatás esetén az eddigi tanácskozási rendet gyökeresen felforgatta s a képviselők szólásszabadságát sulyosan korlátolta, képviselői függetlenségét pedig mértéktelen módon megsértette, sőt megsemmisitette volna. A tárgyalás szokott törvényes módon folyt s szólásra a képviselőház jegyzőinél még többen fel voltak jegyezve s az erre szolgáló följegyzési lapok szokott helyen, az elnöki emelvényen kifüggesztve. A szólni jelentkezők közt volt Benyovszky Sándor is, kinek a képviselőház külön határozattal engedte meg a felszólalást.
Ez volt a tanácskozás állapota, a mikor Perczel Dezső elnök önkényüleg a következő jogsértéseket követte el:
1. Benyovszky Sándor gróf képviselőt meggátolta jogos és szabályszerü felszólalásában. -244-
2. A szólásra már jogosan jelentkezett s valósággal feliratkozott szónokok, ugymint Bedőházy János, Holló Lajos, Zboray Miklós, Egry Béla, Nagy Sándor, Sebess Dénes, Vertán Endre és Marjay Péter képviselők jogos és hivatásszerü felszólalását erőszakkal meggátolta.
3. Az inditványozóknak kellő alakban benyujtott inditványukhoz záróbeszéd tartását biztositja a szabály és törvényerejü szokás s ennek daczára az elnök az inditványozókat a záróbeszéd megtartására fel nem hivta s annak megtartását egyenesen meggátolta.
4. A vitát be nem zárta s bezártnak ki nem jelentette.
5. A szavazásra kitüzött kérdés helyes szövege és feltevése iránt a képviselőházat meg nem kérdezte s az e tárgyban való felszólalást önkényesen meggátolta.
6. A tárgyalás alatt levő javaslat s az ebben beadott inditványok feletti szavazás sorrendjét meg nem határozta, se e sorrend meghatározása iránt a képviselőházhoz kérdést nem intézett, sőt az ez irányban támadható felszólalásokat lehetetlenné tette.
7. Hogy az elnök a szavazásra felhivta a képviselőket: senki sem hallotta, a zsebkendővel való integetést pedig azokon kivül, a kik a merényletes cselekményre titkon összebeszéltek, senki nem értette, de mint szokatlan és törvénytelen jeladást, elfogadni sem volt jogositva senki.
8. Az állitólagos szavazásnál észrevehető többség egyáltalán nem jelentkezett. Szemtanuk szerint szándékos szavazás végett a képviselők harmadrésze is alig állott fel. Ellenben a kérdést nem hallva, a viharos -245- jelenetek alatt álló helyzetben volt csaknem minden képviselő. Ellenpróba nem volt. A szavazók összeszámitása meg nem történt. S mindennek daczára az elnök a Daniel-féle javaslatot elfogadottnak jelentette ki.
Mindezen önkényes, törvénytelen s alkotmányszegő eljárásnak és cselekményeknek valóságát magának az elnöknek közremüködésével készült napló, mely a november 18-iki 520-ik számu esti országos ülésről szól, teljesen bizonyitja.
9. Ez a napló is vétkes cselekedet eredménye. Nagy része nem a rendes gyorsirói jegyzetekből készült, hanem különösen utolsó részét, melyben éppen a merényletes eljárásról van szó, köztudat szerint maga az elnök bizonyos Peregrinyi gyorsiró segitségével készitette, holott ez a gyorsiró jelen sem volt a gyorsirók hivatalos helyén. E részletet, valamint az eljárást hütlenül feltüntető jegyzőkönyv készitésének történetét földeriteni a vizsgálat vagy legalább a házszabályok szerinti birálat lesz hivatva.
10. Hasonlóan sulyos, de ezeknél még vakmerőbb és még veszélyesebb sérelem esett az alkotmányon a mult évi deczember hó 13-án.
Királyi leirattal ugyanis az elnapolt országgyülés deczember hó 13-án délelőtti 10 órakor ujra megnyittatott. S a mikor a képviselők az ülés megkezdése előtt néhány perczczel összesereglettek s a képviselők tanácstermében megjelentek: e teremben több mint 20 karhatalmi férfiut találtak katonai rendben elhelyezkedve, még pedig csapatonként a főbejáratoknál, azután -246- a képviselők padsora előtt, végre az elnöki emelvényen s annak mindkét oldali feljáró lépcsőzetén.
Erről előzőleg a képviselők nem tudtak semmit, a karhatalmi erők elhelyezkedése tehát bennük méltán nagy meglepetést, sőt sulyos megbotránkozást keltett és pedig annál inkább, mert a hirlapok korábbi közlései szerint a karhatalmi erők hivatása egyes képviselők erőszakos eltávolitása s ekként a képviselők egyéni és személyes szabadságának még közvetlen testi erőszakkal is eszközlendő korlátozása lett vagy lehetett volna.
A képviselők, ha gyávaságot elkövetni s meghunyászkodással a nemzeti önérzetet meggyalázni nem akarták, ezt egyetlen szempillantásig se türhették.
Az országháza s benne a képviselők tanácskozási terme a nemzet tulajdona. A nemzet ide küldi szabadon választott képviselőit, hogy azok itt az ország közszükségei fölött szabadon tanácskozzanak s a nemzet jövendője és becsülete fölött őrködjenek. E magasztos tisztüket igazán csak akkor teljesithetik, ha teljesen szabadon teljesithetik s ha semmi erkölcsi, hatósági vagy karhatalmi nyomás, beavatkozás vagy fenyegetés nem nehezedik rájuk. S éppen ezért a képviselők számára önmaguk által rendelt tanácskozó helyiségbe országos ülés és tanácskozás alatt senki be nem léphet, csak maguk a nemzet képviselői és csak azok, a kiknek maga a képviselőház ezt előzetesen megengedi.
Századok óta gondosan őrzik tanácskozó termüket a nemzet választott képviselői. Ősi alkotmányos és törvényerejü szokás szerint még a király is, a mikor esküt -247- tesz s a mikor megkoronázzák, a mikor tehát az országgyülés szine előtt meg kell jelennie, oda csak az országgyülés előzetes tudtával s meghivására vonulhat be. A főrendiház üzeneteit korábban egy főrendi követ szokta a képviselőház elé nyujtani s még az ily főrendi üzenethordó követ is csak a képviselőház előzetes tudtával és engedelmével léphetett országos ülés alatt a tanácskozó terembe.
S ime, a deczember 13-iki országos ülésben a csendőrségből és honvédségből kiválogatott harhatalmi erőkkel volt megrakva a képviselőház!
Maga az elnök s maguk a kormány tagjai képviselőházon kivüli nyilatkozataikban akként törekedtek védelmezni az eljárást, hogy azok a karhatalmi erők nem csendőrök s nem a fegyveres hatalom tagjai, hanem csupán teremszolgák voltak. De ez a védelem nem komoly. A képviselőházi elnök és háznagy rendelkezhetik csak teremszolgák elhelyezése, szolgálata, felfogadása és elbocsátása iránt, de létszámuk tekintetében is kizárólag csupán a képviselőház előzetes tudtával és megegyezésével. A házszabályok világos rendelkezései s a soha meg nem szakadt törvényerejü szokás erre nézve semmi kétséget nem engednek.
A merénylet tervezői azzal is mentegetődznek, hogy törvény szerint a karhatalmat joga van az elnöknek a szükséghez képest alkalmazni. Ez a mentegetődzés is hiu. A tanácskozó teremben országos ülés alatt nincs helye karhatalmi beavatkozásnak. Ott a rend és nyugalom fentartása csak a házszabályokban meghatározott -248- módon történhetik. Szükség esetén az elnök, ha másként a kellő rend és nyugalom be nem következik, bezárja az ülést s ott hagyja székét. Karhatalom s esetleg nemzetőrség fölött az elnök csak akkor rendelkezhetik, ha a képviselőház sérthetetlenségét s a képviselők szabadságát kivülről fenyegeti megtámadás. De nem is okos ez a mentegetődzés. Hiszen november 18-ika óta nem is volt országos ülés s az elnapolás után deczember 13-án lett volna az első ülés s ezen már az ülés előtt elhelyezkedtek a karhatalmi erők. Tehát oly időben helyezkedtek el, a mikor huszonnégy napi szünet után az első ülés lett volna, de még az se kezdődött meg; a mikor még tehát sejteni se lehetett, hogy a tanácskozási rend megzavartatnék. Ha tehát rendzavarás nem történt, de egyáltalán addig nem is történhetett: miért kellett karhatalmi erőt alkalmazni? Mi ellen és ki ellen?
Más czélja nem lehetett az elnöknek, mint a képviselők fenyegetése s akarva, nem akarva, a képviselőház függetlenségének megsértése.
A miniszterelnök, Tisza István gróf és társai főleg képviselőházon kivüli beszédeikben még két mentségre hivatkoznak. Az egyik az, hogy a házszabály nem törvény s a házszabálysértés nem törvénysértés. De ez a mentség elvileg még rosszabb, mint maga a vétkes cselekmény. A házszabály alakilag nem törvény ugyan, hanem igenis törvényerejü szokás és törvényerejü szabályrendelet, még pedig alkotmányunk és törvényeink értelmében a legfontosabb. Hiszen a házszabályok -249- megsértésével semmiféle törvény alkotmányos módon egyáltalán nem alkotható. De még alakilag is épp oly kötelező ereje és joghatálya van, mint minden törvénynek, a mint ez a Hármas Könyv Előbeszédének 8. cz. 1. §-a és 11. cz. 5. §-a és az 1869. évi IV. t.-cz. 19. §-a szerint kétségtelen.
A másik mentség, a melyre hivatkoznak, a salus publica: – mint mondják, az obstrukczió meggátlása. Azonban eltekintve attól, hogy az 1904-ik év a törvények alkotásában a leggyümölcsözőbb évek közt is első helyen áll, ledérség nélkül tehát ez év eleje óta obstrukczióról beszélni se lehet; – és eltekintve attól, hogy az obstrukczió biztosan csak ugy gátolható meg, ha annak valódi okai megszüntettetnek; a salus publica az államnak a törvények végrehajtására hivatott köztisztviselői által a törvények megsértésére s az alkotmány megszegésére se ok, se mentség soha nem lehet, hiszen éppen a törvények hű megtartása s az alkotmány tisztelete a legfőbb salus publica. Fönnálló törvényekkel s törvényerejü szokással szemben a salus publica felismerésére csupán a törvényhozó hatalom a maga egészében illetékes, senki más.
A kik megszegték az alkotmányt, azzal is védekeztek, hogy ezt csak egyszer, csak egyetlenegyszer cselekedték. E védekezés nem jóhiszemü s tartalmára nézve valótlan és erkölcstelen is, mert a ki az alkotmánysértés álláspontjára helyezkedik s azon megmarad: az folyton és következetesen sérti az alkolmányt, folyton és következetesen megtöri a jogfolytonosságot. -250-
A meglepett, sőt megbotránkozott képviselők hiven és nyomban teljesitették hazafi-kötelességüket. Tanakodás nélkül kereken felhivták a karhatalmi egyéneket, hogy mint idegenek s jogtalanul betolakodók: hagyják el az országos tanácskozás termét. A mikor pedig az ismételt felhivásra se távoztak: erővel eltávolitották őket. S egyuttal az alkotmányszegő elnök által használt széket és elnöki emelvényt nyomban megsemmisitették. Intő például jövendőre s nemes tanulságul mindenkorra s minden nemzedék számára. A pillanatnyi késedelem is ártalmas lett volna nemzetünkre. A ki elkövette azt, hogy a képviselőház tudta s előzetes beleegyezése nélkül karhatalmi erőt ültetett orvul és alattomban az országos ülés tanácskozó termébe: az, ha nyomban meg nem torolják, elkövetheti azt is, hogy fegyveres erőt ültet oda. Hova lesz akkor a szólásszabadság? Hova a törvényhozás szabadsága és függetlensége? Hova az alkotmány szentsége és üdvös volta? – Ha egyrészről szent és sérthetetlen fenségben és magasságban ül trónusán a királyi felség s felségét a nemzet hűségén felül a törvények minden szigora védelmezi s másrészről karhatalmi erők fenyegető jelenlétével árnyékolják be s alacsonyitják le a nép előtt saját választott képviselőinek törvényhozó gyülekezetét; minő erkölcsi hatást gyakorol e látvány mindenfelé? Hova lesz akkor a király és nemzet egymás mellett élő egyenlő joga és erkölcsi hatalma? De hova lesz a nemzet becsülete?
Igy áll a tény. Ugy kezdődött s ugy folyt le, a miként előadtuk. Benső természetét s alkotmányjogi -251- fontosságát hiven vázoltuk. S most másodsorban ki kell terjeszkednünk arra a kérdésre: kik és mily részességgel s a felelősség mily mértékével követték el azt a tényt?
A november 18-iki alkotmányszegés fő tettese Perczel Dezső, képviselőházi elnök. A deczember 13-iki alkotmányszegés fő tettese ugyanő és vele együttesen Csávosy Béla háznagy. Bármiként nevezzék a karhatalmi erőül szolgáló egyéneket: ezeket a képviselőház tudta nélkül elfogadni s a képviselők tanácskozó termében elhelyezni oly cselekmény, a melyért első sorban a képviselőház elnöke és háznagya felelős. Ha más cselekedte volna is: az ő alkotmányos tisztük volt ezt meggátolni s a képviselőháznak előre bejelenteni.
De a legsulyosabb felelősség terheli Tisza István gróf miniszterelnököt is, a ki köztudat szerint ugy a képviselőházban, mint azonkivül ismételt alkalommal a cselekvőkkel és cselekményekkel való teljes egyetértését nyilvánitotta és a ki szintén köztudat szerint e merényletre a cselekvőket rábirta. A november 18-iki merényletben való részességét egyébként maga a napló is teljesen bizonyitja.
Sulyos felelősség terheli Nyiri Sándor honvédelmi minisztert is, a ki a karhatalmi erőkül szolgáló egyéneket a csendőrség és a honvédség állományából az elnök és a háznagy rendelkezésére bocsátotta, noha valószinüleg nyiltan tudta, hogy ez egyének mi czélra fognak felhasználtatni.
A képviselőház elnöke s háznagya képviselők; elnöki -252- és háznagyi tisztük válhatatlanul összefügg képviselői minőségükkel. A mit tettek, e minőségükben tették, azért őket a biróságok utján való felelősségrevonástól mentelmi joguk megvédi. A mit tettek s a miként részben a naplót és jegyzőkönyvet megszerkesztették, ez ugyan a büntetőtörvények rendelkezéseibe sulyosan ütközik, de a törvényhozás méltósága és tekintélye s egyuttal függetlensége még sem engedi, hogy rájuk nézve a mentelmi jog idevonatkozó különös törvény hiányában nem létezőnek tekintessék.
Gróf Tisza István és Nyiri Sándor miniszterek felelősségrevonását világosan szabályozzák a törvények s alaki törvényes ok nincs is, mely az illetékes biróság elé állitásukat akadályozná. Azonban kétségtelen, hogy ők az alkotmányszegő cselekményekben csak részesek és cselekvőknek csak másodsorban s nem első sorban tekintendők, minthogy a házelnök és a háznagy elhatározása és cselekvése nélkül az alkotmányszegés ily alakban létre nem jöhetett.
Az alkotmányszegés részleteinek ezen ténybeli és jogi állapotában tehát a két miniszter vád alá helyezését se inditványozhatjuk.
Azonban a mentelmi jog nem föltétlen s a képviselői minőségben kimondott szóért s elkövetett cselekményért csak a királyi hatalom s az állami biróságok s hatóságok beavatkozása ellen nyujt menedéket, de érintetlenül s épségben hagyja magának a képviselőháznak biráló- és itélő-jogát. E jog csakugy sujthat, mínt föl is menthet. -253-
Ebben az esetben sujtó itéletre van szükség. A mit a képviselőházi elnök cselekedett, arra nincs példa a törvényhozó testületek történetében. Az elnököt a nemzet választottainak közbizalma emeli magas tisztségére azért, hogy a tanácskozások rendjét biztositsa, a házszabályok szentségét minden irányból jöhető támadás ellen megvédje s ekként a törvények alkotásának módját szabadnak, alkotmányosnak és tisztának megőrizze. Az elnök a nemzet legelső választott tisztviselője s a nemzet akaratából a legmagasabb méltóság. Perczel Dezső elnök minderről megfeledkezett s elvakult kormányférfiakkal s másokkal is összejátszva és szövetkezve, megsértette a törvényeket.
1905. évi április hó 12.
Beadja:
Eötvös Károly s. k.
Nagy-Kőrös városa orsz. gyül. képviselője.
(Az inditvány czélja. – Az inditvány ellen tehető kifogások. – Egyik országgyülés a másiknak ténye fölött mondhat-e itéletet? – Időmulás. – Miért áll még a Tisza-kormány? – Perczel Dezső nyugdija. – Az országgyülésnek oly fenségesnek kell lenni, mint a királynak.)
Tisztelt képviselőház! Az elnöki kijelentés szerint tisztemben áll tegnap benyujtott inditványomat indokolni. Az indokolásban rövid lehetek, minthogy inditványom indokolása magában a kinyomtatott inditványszövegben benne van már. Mind a mellett, ámbár a -254- tüzetes indokolástól e miatt felmentve érezhetném magamat, némely téves nézet eloszlatására és bizonyos nem érdektelen körülményekre, a melyek inditványommal összefüggenek, a lehető legrövidebben ki kell terjeszkednem.
A mult év november 18-iki és deczember 13-iki képviselőházi jelenetek után és azokra való tekintettel az országgyülés előtt kétféle intézkedés szüksége merült fel. Az egyik inkább közjogi természetü, a másik inkább politikai, személyi természetü. Az egyik intézkedésnek az volt a hivatása vagy czélja, hogy ha netalán valamely közjogi természetü tény történt november 18-án és deczember 13-án, azt jogforrásnak soha semmiféle fonák felfogás se segitse elfogadni, az törvénykönyvünkből, törvénykönyvünk mellékleteinek minden lapjából örökre és végleg kitöröltessék, az semmisnek és joghatálytalannak jelentessék ki.
Ez megtörtént. Szükséges és elengedhetetlen volt ez a választások eredménye után; szükséges és elengedhetetlen volt az elnöki kijelentések után is, a melyek az elnöki magas helyről történtek.
A másik intézkedés nézetem és ama férfiak nézete szerint, a kikkel egyetértek ebben a tekintetben, szükséges volt azért, hogy ha azokban az eseményekben, a melyek november 18-án és deczember 13-án történtek, elkövettetett valamely vétség; ha azokban megsértetett a nemzet vagy ennek méltósága; ha merénylet követtetett el a törvényhozás függetlensége és a képviselők politikai szabadsága és függetlensége ellen: azok, a kik -255- a vétséget elkövették, a képviselőház itéletét el ne kerülhessék, mert ha elkerülhetik, akkor a törvényhozás a maga tisztitó munkáját csak félig teljesiti, de talán még félig sem. Meg kell tehát a képviselőháznak birálnia azt, hogy mi történt; hogy a mi történt, van-e abban a nemzet ellen sértés, van-e a törvényhozás tagjai vagy a kormány egyes tagjai részéről vétség, miben áll az, a törvényhozás miként gyakorolja megtorló jogát azokkal szemben?
Az a megtorló jog, miként inditványom indokolásában benne van, lehet sujtó, lehet elitélő, következéseiben lehet teljesen felmentő is. De akár az egyik, akár a másik, magának a képviselőháznak tisztán kell látnia, hogy akár ha itél, akár ha felment, ha megkegyelmez, ne vaktában tegye azt, hanem a dolgok ismeretének teljességében.
Inditványom ellen felhozható nem egy kifogás; közbeszélgetésekben, a sajtóban fel is hoztak nem egyet; ki lehetünk téve annak, hogy mikor az inditvány tárgyalásra kerül, azokat a kifogásokat felhozzák itt is.
A legelső és legtermészetesebb, mintegy önként kinálkozó kifogás az, hogy egyik országgyülés miként itélkezhessék a másik felett, egyik többség miként itélkezhessék a másik felett. Ha váltakozik a többség, a mint váltakoznak az országgyülések is, ez arra a fonák állapotra vezethetne bennünket, hogy egyik többség a másik felett folyton itélőszéket ülve, játékká tenné a törvényhozást. Ez a kifogás, ez az észrevétel, ez a birálat az inditványnyal szemben mintegy önként kinálkozik. -256-
Azonban, t. képviselőház, ennek a felfogásnak erkölcsi tartalma nincsen. Hiszen maga az a kérdés, hogy az egyik országgyülés a másik felett itélkezhetik-e vagy sem, egészen üres kérdés, mert hiszen minden országgyülésnek teljesitenie kell a maga feladatát, már pedig minden országgyülés feladatai közé tartozik elődei sok intézkedéseinek javitása, módositása, változtatása, eltörlése, magyarázata. Az a körülmény, hogy egyik országgyülés a másikról határoz, itélkezik vagy birálatot mond, már az országgyülés természete, a törvényhozás legbensőbb lényege szerint nem létezik; üres kérdés az, nem egyéb, mint elmebeli játék. Az, hogy egyik többség a másik felett itélkezhetik-e vagy nem, összefügg voltaképen azzal a kérdéssel, hogy egyik országgyülés mondhat-e itéletet a másik felett. Ha az egyik többség nem mondhatna itéletet a másik felett, akkor mire való volt az uj választás, akkor mit ér annak politikai és erkölcsi eredménye? Akkor mit jelent az a királyi szó, hogy döntsön a nemzet? Akkor mit jelent a kormánynak – a mult országgyülés kormányának, fájdalom, még a mai nap kormányának is – fennen hirdetett az az elve, hogy kiállunk oda a térre, várjuk a döntő itéletet, a mely titeket el fog tiporni. Hát akkor mit jelent a nemzet elhatározása és mi a rendeltetése, czélja, létezési joga ennek a többségnek?
A kérdést erről a pusztán alaki oldaláról megitélni nem lehet és nem is szabad. Csak egy példát hozok fel. Törvényhozásunk történetében volt ezelőtt 190 -257- évvel egy országgyülés, a melynek többsége szinte megfoghatatlan módon ugy alakult, – ennek megvizsgálásába ma is érdemes volna belemenni, mert mai időnkre, viszonyainkra is komoly, elijesztő, de minden tekintetben feltétlenül tanulságos lenne megismerni a módot, a melyen létrejött az a többség, – hogy azt mondta, hogy II. Rákóczi Ferencz fejedelmünk, szabadsági és függetlenségi harczainknak egész nemzeti életünk történetén át egyik legfenségesebb hőse rebellis volt, perduellis volt, a valóságos szabadságnak ellensége volt. Ezt kimondta az a többség. Hát vajjon nyolcz évvel később, vagy akár 13 évvel később, mikor megint országgyülés volt, vagy 26 évvel később, sőt akár most, 190 esztendő mulva is nincs-e jogában a többségnek azt mondani, hogy az a többség, a mely azt kimondta, vak volt, bolond volt, áruló volt, ostoba volt?
Hock János (közbeszól): El kell törölni azt a törvényt.
Ezt megtenni a mai többségnek a nemzettől nyert bizalom iránt való hű kötelességénél fogva jogában áll, a mint hogy sohasem engedem kétségbe vonni komoly férfiak részéről, hogy jogában nem állana. Ha pedig ez jogában áll a 190 év előtti többséggel szemben, akkor jogában kell hogy álljon a három-négy hónappal ezelőtti többséggel szemben is.
Kétségtelen, lesznek, a kik abban a véleményben vannak, hogy ez az inditvány most elkésett, idejét multa; ennek az inditványnak korábban, a maga idejében kellett volna megtörténnie; időszerütlen, -258- alkalomszerütlen és inopportunus. De, t. Ház, minden opportunitási és inopportunitási kérdésben felmerül a lehetőség és a lehetetlenség kérdése. Én ugy tudom, de ezt szentül tudom ám, hogy a mult országgyülésen a tényleges állapotok szerint ebben a kérdésben nyilatkozni nem volt alkalom. Arról, a mi november 18-án történt, nem szólhattunk deczember 13-ig, mert nem volt országgyülés, a királyi leirat elnapolta. Deczember 13-án nem szólhattunk azért, mert karhatalmi erők voltak itt, a kik ellen védekezni kellett. Három vagy négy napig tartottak az ülések s mire belemelegedhettünk volna a kérdésbe, mire módunk, alkalmunk lett volna nyilatkozni ebben a kérdésben, azt tárgyalni, megvizsgálni és megfontolni, akkorra megint elnapoltatott királyi kézirattal az országgyülés. Deczember 27-én vagy 28-án összejöttünk ismét, de mielőtt a kérdést tárgyalhattuk volna, az országgyülést királyi leirattal megint elnapolták január 4-ig. Január 4-én pedig megint nem tárgyalhattuk a kérdést, mert már akkor a király ő Felsége egyszerüen szétoszlatott, szétkergetett bennünket, feloszlatta az egész országgyülést.
De akár időszerü, akár időszerütlen ennek a kérdésnek mostan való tárgyalása, az bizonyos, hogy a választás előtt nem volt idő és mód ennek tárgyalására. Összejött az uj országgyülés. Régen együtt vagyunk már, régen nem dolgozunk mi semmit. De talán nem szükséges azokra az okokra rámutatnom, a melyeket pl. a t. miniszterelnök ur sokkal jobban -259- ismer, mint én, de a melyeket nagyjából én is ismerek és mindenki ismer, hogy miért vagyunk mi tehetetlenségre, munkátlanságra kárhoztatva. Itt a nemzet bizalmának letéteményesei az uj többség, az uj képviselőház. Február 14-ike óta most már ide oda két hónap telt el s még eddig nem tehettünk semmit; nem tehettünk semmit azért, mert egy nagy kérdés áll előttünk: a nemzet többsége bizalmának megfelelő kormány alakitása, és egy másik nagy kérdés áll előttünk: ő Felségére, öreg királyunkra való tekintet és gyöngédség.
Ezek voltak azok az indokok, a melyek miatt eltelt az idő, a nélkül, hogy mi ehhez a kérdéshez hozzászólhattunk volna. De abból, hogy eddig nem szólhattunk hozzá, sok minden következhetik, de az nem, hogy tehát ezentul nincs értelme e kérdés tárgyalásának, hogy tehát most se szóljunk hozzá. Oly dolgok történtek 1904 november 18-án és deczember 13-án, a melyek felett hallgatással átsiklani nem lehet, a melyeket el nem felejthetünk, a melyeket meg kell birálnunk és meg kell itélnünk. Az a törvényhozás, a mely ezt elmulasztaná, saját komolyságáról és méltóságáról mondana le. Azután a mi az opportunizmust illeti, hát igenis, az opportunizmus nagy dolog, czélszerü, szükséges dolog politikai intézkedéseknél, politikai kérdésekben. De midőn arról van szó, hogy a nemzet ellen saját tisztviselői követtek el törvénysértést, akkor azt meg kell vizsgálni, meg kell birálni és meg kell itélni, akkor az opportunizmus alkalmazásának -260- nincsen helye, akkor az opportunizmus, az elhallgatás, átsiklás és a dolgok elrejtése azt jelentené, hogy: mi is hallgatunk, tehát ti is hallgassatok. De nekünk nincs okunk ettől félnünk, nekünk jogunkban és módunkban áll a nemzet elé nyiltan és bátran odaállani és azt mondani: a mit hibáztunk, vétettünk vagy mulasztottunk, álljanak elő vele ők; de a mit ők vétettek, ők hibáztak és mulasztottak a nemzet ellen, az alkotmány és a törvényhozás függetlensége ellen, azt meg kell birálnunk és meg kell itélnünk. Meg fogjuk cselekedni.
De aztán van egy mellékes indok. Kellemetlen dolog ennek az indoknak a fejtegetése. Nem kellemes, de kötelesség. A betegség is rossz, annak gyógyitása is néha kellemetlen és mégis meg kell tenni. Azt kérdem: hogy miért ül itt ez a kormány még mindig? Mit keresnek ezek a férfiak itt mint a nemzet kormányzói, mint annak elsőrangu tisztviselői? Hiszen a mi felfogásunk szerint, a mely nálunk már nemzedékek óta meggyökeresedett és a mely felfogás megfelel a nemzet érdekének, nekik itt már helyük nincsen. Mert nem a nemzet tartja őket itt és nem annak bizalma, hanem valami más. De a mint mondottam, politikai indokokból szemet hunynánk erre, addig a meddig, nem a végletekig, de szemet hunynánk. De ezek a kormányzó férfiak, a mai kabinet, a hatalmat is gyakorolják. Nem szenvedőlegesen ül itt ez a kormány, habár talán szenved is, nem passzivitásból él és laborál, hanem folytonosan dolgozik. -261-
Hock János (közbeszól): Nevezi ki a bárókat!
És jutalmakat, kitüntetéseket, czimeket osztogat, szerződéseket kiterjeszt, prolongál, meghosszabbit, nemesit, bárósit, jogokat öregbit és a nyugdijakat korrigálja. Megragadom az alkalmat, bár nem szivesen teszem, mert egyénileg nem természetem, csak istenadta kötelességem és tisztem hozza magával; megragadom az alkalmat, hogy kérdést intézzek a t. miniszterelnök urhoz az iránt, hogy igaz-e az, a mi az én értesülésem, jóhiszemü, komoly férfi részéről hallottam, hogy Perczel Dezső képviselő ur miniszteri rendes nyugdiját, a mely eddig 8000 koronát tett, azóta, hogy a november 18-iki és deczember 13-iki események történtek, sőt azóta, hogy a nemzet a maga bizalmát vezető férfiai iránt megmutatta, illetőleg megvonta, azóta Perczel Dezső miniszter nyugdija felemeltetett 8000 koronáról 15.360 koronára?
Olay Lajos (közbeszól): Vérdijat adott neki a miniszterelnök!
Gulner Gyula (közbeszól): Nem lehet ez igaz!
Olay Lajos (közbeszól): Az állami számszék elnöke megtagadta a felvilágositást! Ez disznóság! Pedig ugy van, én néztem meg a számokat! Gyalázat! Vérdijat adnak a hóhérnak!
Bővebb meggyőződést nem szerezhettem magamnak, de azt közölték velem komoly és teljesen megbizható férfiu részéről, a ki a dologban jól értesült, hogy ez az ügy a belügyminiszter urnál, a ki egyuttal a t. miniszterelnök ur, folyó évi 2632. elnöki szám alatt -262- nyert elintézést. És azt közölték, hogy a pénzügyigazgatóságnál folyó évi 2365. elnöki szám alatt van ez a dolog és a már fölemelt nyugdijról, illetőleg annak esedékes részletéről szóló nyugtatvány is.
Olay Lajos (közbeszól): Április elsejéről!
Mezőfi Vilmos (közbeszól): A nép éhezik és kivándorol és igy dobják ki a nép adófilléreiből gyült ezreket!
Kubik Béla (közbeszól): Felosztják talán maguk között az ország pénzét!
T. képviselőház! Ez a kormánynak olyan ténye, a milyenhez hasonlóról én nem hallottam. És éppen most történik ez, a mikor az országgyülés e kérdéseket tárgyalja és éppen azon férfiuval történik ez a közigazgatási és kormányzati eljárás…
Gulner Gyula (közbeszól): Nyilt provokálása a nemzetnek!
… és a kérdésnek ilyen természetü elintézése, a ki a nemzet ellen vétett.
De nem folytatom ezt, t. képviselőház, mert be kell várnom a kérdésre adandó feleletet. Meglehet, hogy a kérdés a maga egyszerüségében talán elkülönithető attól, a melyet most tárgyalunk és a melyre az én inditványom vonatkozik. De ezt azért hoztam fel, hogy jellemezzem, minő eljárást követ most is az a kormány, a melytől a nemzet bizalmát teljesen megvonta egy olyan választáson, melyet ők maguk ledér büszkeséggel idéztek elő és a mely kormány a bizalomtól teljesen megfosztva, hónapok óta – január 26. óta, tehát majdnem egy negyed éve – itt ül és pedig -263- nem szerényen és passziv magatartást tanusitva, hanem hatalmát gyakorolva, titkon még olyan irányban is, a mely iránynyal a nemzet megnyilatkozásából származott ez a törvényhozási többség egyet nem érthet. Ilyen körülmények között egész természetes és indokolt, hogy mi a magunk részéről mindent elkövetünk, hogy az az idő minél előbb bekövetkezzék, a mikor ők a nemzet bizalmának megfelelő államférfiaknak adják át helyüket.
Ha tehát későn történt is ez inditvány beadása, még mindig idejében, sőt még mindig korán történt, ha egyik czélja az is, hogy végre már a nemzet bizalmának megfelelő férfiak üljenek a miniszteri székekbe.
T. képviselőház! Kétségtelenül lesznek, a kik akképen vélekednek, hogy az inditvány nagyon enyhe és hogy maguknak a megtörtént tényeknek és ama tények végzetes közjogi természetének a logika törvényei szerint nem felel meg egészen az az itélet, a melyet mi inditványozunk, hogy tehát itt nemcsak kárhoztatásról és elitélésről, hanem vaskosabb feddésről, vád alá helyezésről is lehetne szó.
A kérdésnek ezen oldalát mi, kik ezt a kérdést tárgyaltuk, jól megnéztük, jól megvizsgáltuk.
Valami érzelgősség, vagy különös érzékenység nem bántott bennünket és ha csak ezen mult volna, akkor ez az inditvány talán valamivel sulyosabb is lett volna. De jól megfontoltuk a kérdésnek ezt az oldalát és igen erős és hatalmas jogi és közjogi okokat találtunk arra nézve, hogy a vád alá helyezés inditványától -264- tartózkodjunk. Azok az okok fel vannak sorolva az inditvány indokolásában, azoknak az okoknak ismétlésébe talán nem szükséges belebocsátkozni. De bizonyos, hogy a mi november 18-án és deczember 13-án történt, annak elkövetője, a valódi, a főcselekvő, a ház akkori elnöke. Bizonyos, hogy a kormány tagjait, különösen annak elnökét lehetetlen mással vádolni, mint azzal, hogy azokban a cselekményekben teljesen egyetértett az elnökkel, lehetetlen a kormány elnökét mással vádolni, mint azzal, hogy az eszme valószinüleg tőle eredt és igy az elnököt és a háznagyot ama cselekményekben csak segitette, azokban csak részes volt. A főcselekvő nem a kormányelnök, a főcselekvők nem a miniszterek voltak: ők csak részesek jogi, de különösen politikai értelemben.
T. ház! Mikor mi a törvények pártatlan alkalmazását és becsületes, a nemzet érdekében való kezelését javasoljuk, akkor nekünk is szigoruan szem előtt kell tartanunk a törvényeket és alkalmas törvények hiányában, miután magát az elnököt vád alá nem helyezhetjük, mert – ismétlem – nincs rá törvény, a másodsorban cselekvőkre nézve is ilyen inditványt mellőznünk kellett. Ez a nézet vezetett bennünket. A kik tisztábban látnak, mint mi, megfontolhatják ezt jobban. Szabadságában, módjában áll mindenkinek, hogy megfelelő inditványával előlépjen, a melynek indokait én is tisztelném.
De lesznek talán olyanok is, a kik még ezt az inditványt is szigorunak fogják találni. Legalább a sajtónak nem egyirányu nyilatkozatából ezt veszem -265- észre és kétségtelenül fel kell tételezni az ezen oldalon (jobbra mutat) ülő több tisztelt képviselőről, hogy abban a nézetben lesznek, hogy ez az inditvány is szigoru, hogy általában az a tény, hogy ilyen inditvány létezik, akármilyen legyen az különben, tulságosan szigoru megitélése azoknak az eseményeknek és indokolni fogják ezt a felfogásukat azzal, hogy hiszen őket a jóhiszemüség vezette.
Hát bocsánatot kérek, mikor arról van szó, hogy a törvényeket megtartjuk, vagy megszegjük, akkor ez a szempont tekintetbe nem jöhet. Magánembereknél talán lehetne erről szó, de mikor az ország tisztviselői, mikor a törvények végrehajtására vállalkozó, arra jogosult és azért köztiszteletben és dijazásban részesülő köztisztviselők sértik meg a törvényt, akkor a jóhiszemüség kifogásának nincsen helye. A mikor megsértették a törvényt, a melynek megtartására esküt tettek, a melynek megtartása egyedüli feladatuk és kötelességük, akkor jóhiszemüségről nem lehet beszélni. Nem lehet beszélni még arra való tekintettel sem, a mit a t. miniszterelnök ur az országgyülésen és azon kivül ismételve hangoztatott, hogy t. i. előtte a salus publica lebegett, – a közjó, országunknak, nem tudom, micsoda veszedelmektől való megmentése stb.
Majd kiterjeszkedem én erre is, t. Ház, de ismétlem: a fennálló törvényekkel, törvényerejü szabályrendeletekkel és törvényerejü szokásokkal szemben a salus publicát egyedül a törvényhozás van jogositva felismerni és senki más. -266-
Mihelyt a kerek földön bárkinek, akár magának az uralkodónak is, ezt megengednők: azzal az önkényuralmat engednők meghonositani és az erőszaknak s a jogok és szabadságok minden tekintet nélkül való eltiprásának nyitnánk kaput. Hogy pedig a magyar nemzet életében minő szokott lenni az önkény és erőszak, azt e nemzetnek 400 esztendős keserves története bizonyitja. Itt jóhiszemről és salus publicáról szó nem lehet, de ha lehetne is, kérdem: lehet-e már ennél enyhébb birálatot mondani? Hát azt várná talán valaki, hogy mi gróf Tisza István miniszterelnök urat és Perczel Dezső volt elnök urat megdicsérjük? Hogy mi ódát és dithyrambot zengjünk arról, a mi november 18-án és deczember 13-án történt? Azt el nem hallgathatjuk; erkölcsi életünk integritása követeli, hogy előhozzuk, hogy ne érhessen bennünket a gyanu, hogy hát miért hallgattuk el. Nyilatkoznunk kell felőle, de dithyrambot nem irhatunk; nyilatkozásunk egyéb nem lehet, mint a törvények korlátai között és a törvényeket szentül szem előtt tartva, annak az eljárásnak, azoknak a cselekményeknek és azon cselekvőknek sulyos megbirálása és sulyos elitélése, tettüknek és tiszti személyüknek sulyos kárhoztatása. Ennél kevesebbet nem tehetünk.
De minek indokoljam ezeket bővebben? Magában a helyzetben van oka annak, a miért nekem és nekünk ezt az inditványt meg kellett tennünk. A kinyomtatott és t. képviselőtársaim között kiosztott inditványban és annak indokolásában ki vannak fejtve azok az okok és azon okok közjogi természete, a melyek az inditványt -267- szükségessé, nélkülözhetetlenné teszik; ezért nem is tartom szükségesnek azokat ismételni; de egyre rá kell mutatnom. Annak természetét, a mi november 18-án és deczember 13-án történt, legalább egy tekintetben bővebben akarom megismertetni, mint a hogy az eddig akár a sajtóban, akár egyesek nyilatkozataiban ismertettetett.
T. ház! Két palotája van ennek a mi nemzetünknek. Az egyik ott van Budavár ormán; arra van hivatva, hogy ne üresen álljon, hanem ott rezideáljon a magyar nemzet és Magyarország felséges királya; – másik palotája a nemzetnek itt van: a Duna balpartján s ennek az a rendeltetése, hogy a nemzet törvényhozó hatalmának osztályos, egyenrangu részesei, e nemzet választott képviselői itt rezideáljanak, itt tanácskozzanak. Mindkét palotának természete hozza magával, hogy amott az ország királya szabadon lehessen és hozzá hivatlanul és az ő tudta nélkül senki a világon be ne tolakodhassék; ennek a palotának pedig rendeltetése és természete az, hogy itt a nemzet választottjai szabadon tanácskozhassanak s a nemzet jövője és becsülete felett őrködjenek, hogy a nemzet közszükségletei a lehetőség határain belül kielégittessenek. És természete e palotának az is, hogy a képviselőház tanácskozó termébe a képviselők előzetes tudta és engedélye nélkül semmiféle idegen, se fegyveres, se fegyvertelen erő be nem tolakodhatik.
Pedig ez történt deczember 13-án a november 18-iki cselekmény következtében. Ez a két cselekmény tehát -268- a maga teljességében abból áll, hogy a törvényhozás függetlensége meg lett támadva, hogy a képviselők személyes szabadsága is esetleg fenyegetve lett, hogy ama merénylet hatása alatt mindaddig, mig ama merényletnek minden része meg nem semmisittetett, el nem távolittatott, a nemzet törvényhozásának, választott képviselőinek függetlensége nem lehetett tiszta, nem lehetett biztos, a mig a nemzet választott képviselőinek gyülekezete fölött oly kormányhatalom áll, a mely a törvényhozás tanácskozási termében is karhatalommal rendelkezett.
Ez történt. Ilyen eset ezeréves alkotmányunk életfolyamán soha, de soha nem történt. Ilyen vakmerőséget soha egyetlen kormányférfiu, vagy a kormányhatalom élén álló férfiu el nem követett. Erre példa nincsen se nálunk, se másutt. Hiába hivatkoznak Bihar vármegye közgyülésére, Bihar vármegye közgyülése, – ámbár az alkotmány védelme alatt álló alkotmányos hatóság – a melyet a törvény alkotott, de még sem az egész nemzet választott képviselőinek gyülekezete, még sem törvényhozás, még sem a nemzeti fenség kettős részese közül az egyik, mert az egyik a király, a másik pedig mi volnánk, ha volnánk. Deczember 13-án nem voltunk azok, darabantok ellenőrzése alatt állottunk.
Hová jutottunk? Minő pokoli terv volt ez? Hogy áll a kérdés, a mint inditványom indokolásában érintem, a nemzet előtt? És hogy áll a kérdés a világ előtt? A nemzet szuverénitásának egyik részese a -269- király, a maga fenségében ott ül, ott ragyog; védi és körülrajongja őt a nemzet hűsége, hódolata és bizalma és a mi hatalom az állam birtokában van, törvényekkel, izommal és fegyveres erővel mind azt a fenséget védelmezi. Egyebet sem csinál, mint azt védelmezi. Az Isten fogalmához hasonlitja, szent és sérthetetlen, a mint 48-iki bölcs törvényeink mondják. Szent és sérthetetlen; miként az oltárhoz, csak imádva lehet a népnek hozzá közeledni és rendszerint mégis a nép minden tagja előtt nincsen ajtaja nyitva; hozzá csak azok közeledhetnek, csak azok vannak jogositva hozzá menni, a kik kérnek, vagy a kik jutalmat köszönnek meg; de ismétlem, a nemzet bizalma, szeretete és hűsége és a törvény és a hatalom minden eszköze védelmezi a király szentséges fejét.
Azzal a fenséggel egyenlő magasságban kellene állani a törvényhozás nemzeti részének, a népképviseletnek, az országgyülésnek is. Ugyanazon magasságban, szentségben és sérthetetlenségben kellene állania a nemzetgyülésnek is. Most ez a kormány, ez a miniszterelnök és az az elnök, a ki ott ült ezelőtt néhány hónappal az elnöki székben, ugy állitják oda e két erőt a nép elé, hogy ime az egyik, a király, az atyaisten, a másik, a nemzetgyülés, mely darabantokkal kezeltetik. Mit gondoljon az a nép, az a mi jó népünk, a mely hűséggel néz és gondol királyára, de kegyelettel és bizalommal kell, hogy gondoljon saját választott nemzeti tanácsára is? Mit gondoljon az a nép, mikor az egyik erő mellett az atyaistent megillető minden -270- dicsőség és hatalom dolgozik, a másikat pegig mulandó hatalmukban hitvány, mert még arczjátékoktól is függő miniszterek, kormányférfiak akarják vezetni, őrizni darabantokkal és ezen kivül még ezer meg ezer gyalázó kifejezésekkel is illetik.
Hova vezet az, t. képviselőház, ha mi ily politikának, ily kormányzásnak egyetlen egy pillanatig is tért engedünk?
Hova vezet ez, ha megtorlatlanul hagyjuk azokat a cselekményeket, a melyek ezt a rendszert akarták Magyarországon meghonositani? Hova vezet ez? Először összezavarja az elméket, azután összezavarja és felforgatja az erkölcsöket, kiöli a hazafiságot s bizalmat csak oly tényezők iránt gerjeszt az elméjében megzavart, erkölcseiben felforgatott népben, – mikor gyenge a nemzedék, mert hiszen nem minden nemzedék gyenge, hogy ilyen szeliden fejezzem ki magam, – mondom, bizalmat csak oly tényezők iránt gerjeszt, a kiktől bizalmának jutalmát mindjárt meg is kapja, a mikor a hazafiság szent tanai már nem nyomnak semmit, a mikor a mindennapi érdekek, még nem is a legtiszteltebb érdekek kelnek versenyre és nevezik versenygésüket a közügy harczának.
Mikor ilyen volt az a rendszer, melyet ez a kormány meg akart honositani, e rendszer ellen kérlelhetlenül kellett harczolnunk, mi e rendszer fenmaradását kötelesek voltunk meggátolni minden eszközzel, melyet a nép bizalma, istenadta erőnk és lelkiismeretünk ad nekünk. Mi ezt meggátoltuk s ennek a jövőben -271- való meggátlása eme inditványunknak is egyik célja.
Egyetlenegy dologra kell még kiterjeszkednem, de erre az egyre azért kell kiterjeszkednem, mert én számitok arra, hogy a t. miniszterelnök ur, vagy valaki más elő fog állni azzal, hogy hiszen ők irtózatos bajnak, veszedelemnek tartották az obstrukcziót és jóhiszemüleg, az obstrukczió gyökeres megszüntetése végett – nem akarom ezt a szót használni, pedig nincs benne semmi sértő, a magyar irodalom és a magyar nép szivesen használja, – hogy e miatt vetemedtek arra, a mi november 18-án és deczember 13-án történt. Nem akartam ezt a szót használni, de most a beszéd hevében jobb szót igazán nem találok.
Ismételem tehát, hogy nem zárkózom el az elől, hogy ha a t. miniszterelnöknek és elvbarátainak az a nézete, hogy az obstrukczió csakugyan olyan veszedelmes és olyan rettenetes következésekkel fenyegette a nemzet jóhirét és legalább közeli jövendőjét, a mit a miniszterelnök urtól hallani nem egyszer volt alkalmam, még a legutóbbi napokban is: mondom, érteném, hogy annak gyökeres meggátlására törekedett minden elképzelt és elképzelhető eszközökkel, ezt szinte természetesnek tartanám. De, t. Ház, azt az obstrukcziót, a mely végleg meggátolja vagy huzamosabb időre meggátolja a törvényhozás működését, azt az obstrukcziót én is elitélem, annak gyökeres eltávolitására én is szivesen felajánlom azt a csekély erőt, a melyet a Gondviselés rendelkezésemre adott, de nem ilyen külső, ilyen fonák, -272- ilyen semmire se való, törvénytelen módon. Annak az obstrukcziónak gyökeres meggátlása csak egy módon biztositható és azon feltétlenül biztositható, még pedig az obstrukczió igaz okainak megszüntetésével.
T. képviselőház, mi volt az obstrukczió? Hiszen az a szomoru, az a sajátságos, hogy a mióta az ugrai levél megjelent, a mióta ez a kérdés napirenden volt, sohasem volt alkalmunk hozzászólni. Igaz-e? A t. miniszterelnök urnak – nem hiszem, nem óhajtom, hogy a nemzet vezetésében még máskor is jelentékeny része legyen, de attól félek, hogy még ezentul is lesz, ha hamarosan nem is, de talán később még lesz – addig is csak azt ajánlom figyelmébe, hogy nézze végig az obstrukczió történetét. Mi volt, mikép kezdődött?
Kolozsvárott nemzeti ünnepen katonai zenekar játszott, Magyarország hadseregének zenekara és egy magyar országgyülési képviselő azt énekelte: Isten áldd meg a magyart! És ezért azt a képviselő urat katonai biróság elé állitották, állásától, tiszti rangjától meg akarták fosztani, üldözték azért, mert Magyarország kellő közepén, Mátyás király nemzeti ünnepén, az ő emlékezetének ünnepén azt énekelte, hogy: Isten áldd meg a magyart! s tették ezt a magyar kormány hozzájárulásával és beleegyezésével! Ki sem kérte azt a képviselő urat a katonaság, hanem biróság elé akarta állitani és esetleg elhurczolni azért, mert azt énekelte a magyar nemzet egyik fia, a magyar képviselőház egyik tagja, hogy: Isten áldd meg a magyart! -273-
És e miatt kezdődött az obstrukczió 1902 november vagy deczember havában. Ez obstrukczió volt és a t. kormány és a t. miniszterelnök ur azt gondolta, hogy ezt az obstrukcziót meg kell szüntetni, de nem ugy ám, hogy szabad legyen énekelni az Isten áldd meg a magyart Magyarországon, hanem ugy, hogy a darabantok hordják ki a képviselő urakat, a kik énekelik!
Mi ez, t. képviselőház? Ez az az obstrukczió, a melynek természetéről a t. miniszterelnök ur mindig hallgatott, csak a külsőségét, a tüneteit látta és csak a tünet ellen vitézkedett, de az igazi okát nem szüntette meg, sőt az igazi okát táplálta és hizlalta.
Mi történt azután? Miért folyt az obstrukczió? Én ugyan nem láttam obstrukcziót, én csak hatalmas, erőteljes vitát láttam, ugy vettem benne részt magam is, technikai obstrukcziónak nyoma sem volt. De legyen; jó, mondjuk: obstrukczió volt. De miért volt? Nagy erővel, hatalommal követelte a kormány, hogy emeljük fel a véradót és ezzel arányos lépésben emeljük fel a pénzadót, terheljük meg a magyar nemzetet sokkal sulyosabban, mint eddig.
Mit felelt a nemzet? Talán obstruált?
Elvállalta az uj terheket is vérben, pénzben. Pedig a nemzet szegény, egy idegen, bár szövetséges állam nagyhatalmi ábrándjainak ily módon való istápolására a mi nemzetünk szegény. A haza czéljaira, a hazafiság czéljaira még elég gazdagok vagyunk; de egy idegen eszmekörnek, idegen ábrándoknak hizlalására szegények vagyunk. Mégis a nemzet azt mondta: elfogadjuk, -274- de a mely mértékben a nemzet erői csökkennek az uj terhek folytán itt, ugyanazon mértékben erősödjenek amott. Hadseregünkben lássék meg a magyar nemzet, legyen abban nemzeti elem is, a nemzet érdeke, joga, méltósága és becsülete bevitessék oda is! A magyarság, a magyar szellem, a magyar müveltség, a magyar oktatás legalább saját országában legyen az első. Semmit sem követel a nemzet mást; azt mondta: kicsiny az ahhoz az áldozathoz képest, a mit én mint nemzet hozok, de ha követelitek tőlem ezt az irtózatos áldozatot, adjátok meg a nemzetnek is a magáét.
Ezek az áldozatok nemesak ama nagy ábránd szolgálatáért szükségesek, de azonkivül a királyi hatalmat is növelik, a királyi hatalom pedig Magyarországon már ugyis sok, ugyis elviselhetetlen. Az utolsó harmincz esztendő alatt annyira szaporittatott a királyi hatalom, hogy ugyis türhetetlen itt; hogyha tehát valaki a királyi hatalmat ujra és ujra növelni akarja, ha husz-harminczezerrel akarja felemelni a létszámot és 250 vagy nem tudom, hány millió koronával ujra növelni akarja a királyi hatalmat, de ugy, hogy ezzel szemben a nemzet erői ne növekedjenek, holott arra volna szükség, hogy a királyi hatalomnak ama nagy erői mérsékeltessenek és hozassanak összhangba a nemzettel, nem pedig e helyett vég nélkül, tekintet nélkül, korlátlanul növelni a királyi hatalmat, a nemzet erőit pedig ujabb terhekkel folyton csökkenteni, és ha ekkor a nemzet képviselői, az akkori kisebbség, elszánt lélekkel azt mondja: ezt az átkozott politikát mi nem -275- segitjük, hát ezt nevezi a t. miniszterelnök ur obstrukcziónak?
Tessék az igazi okot megszüntetni, tessék oly politikát kezdeményezni, a mely, habár a nemzetnek minden jogos igényét nem teljesiti is, de legalább a nemzetnek ad valamit, mely e nemzetet nem sérti, nem tiporja, nem nyúzza, nem fosztja meg utolsó erejétől; tessék ily politikát csinálni, és meg fogja látni, hogy e teremben obstrukczió erről az oldalról nem lesz. Ezek a rettenetes tanulságok kényszeritőleg vezetnek ezen inditványhoz, e tanulságokból kényszeritőleg foly ez az inditvány, a melyet annak idejében kérek tárgyalásra kitüzni és elfogadni. (Zajos helyeslés, éljenzés és taps a baloldalon. A szónokot számosan üdvözlik. Élénk felkiáltások! Öt percz!)
Elnök: Az ülést öt perczre felfüggesztem.
(A Wekerle-kormány házszabály-változtatása. – A többséget minő ok birta erre? – A Nagy Emil-féle javaslat. – Beszédem hatása.)
A Wekerle-kormány az 1908. évi február hóban gyökeresen felforgatta a képviselőház tanácskozási rendjét s lényegesen megcsonkitotta a törvényhozói szólásszabadságot. Oly határozattal, melynek tartalma képtelen s a korábbi országgyülések alatt képzelhetetlen lett volna, megtoldotta a képviselőház házszabályait.
Sajátságos és igen szomoru részlet ez a legujabb korszak nemzeti történetéből. Olyan magyar ellenzék, mely az ország életbevágó nagy kérdéseiben a hamisitatlan tiszta, egyenes nemzeti irányt képviselné, többé a képviselőházban nem alakulhat s ha megalakulna is: nem működhetik, a kormánynak bármily esetleg nemzetellenes cselekményeit kellő szabadsággal és függetlenséggel nem birálhatja meg s a nemzet nagy rétegeit feladatának természetéhez képest nem világosithatja -277- föl. Oly hatalommal ruházza föl az elnököt és a többséget, hogy ha ezek hatalmukkal önkényük szerint akarnak élni, a magyarság hazafias ellenzékét mindig képesek lesznek eltiporni. Ha pedig oly erős lesz ez az ellenzék, hogy eltiporni vagy egyáltalán nem lehet, vagy pedig könnyedén nem lehet: az esetben a parlament a kinos összeütközéseknek, a keserü gyűlölködésnek s a botrányos zavaroknak lesz állandó szintere.
Az osztrák túlnyomó erő, a habsburgi törekvések, az egyeduralmi s az uralkodó személyére irányuló tekintetek teljes erőben maradnak, semmi csonkitást nem szenvednek s szakadatlanul arra törekednek ezentul is, a mire eddig törekedtek, hogy a magyarságnak s a magyar nemzeti államnak megerősödését minden áron meggátolják. Ezzel szemben a nemzet védekező és ellenálló erejét a parlamentben az uj házszabály teljesen megcsonkitja, sőt a rendes működés terén sok fontos részben meg is semmisiti. Szomoru jövendő bekövetkeztének képét tárja hát fel előttünk a házszabály módositása.
Ezért határoztam el magam arra, hogy a tervezett módositás ellen felszólalok. Régen elment már a kedvem a képviselői hivatástól. Az 1906–1911-ik évi országgyülésre már éppen nem akartam képviselői megbizatást vállalni. Különös és véletlen körülmények kényszere alatt vállaltam el végre. A képviselőház tárgyalásaira éveken át nem mentem, sikertelennek tartottam minden nemes ellenzéki küzdelmet. De a mikor -278- a rettenetes házszabály-módositással előállottak: erkölcsi lehetetlenség volt tovább is hallgatnom. Hiszen a gróf Tisza István-féle házszabály-módositások ellen is én voltam az egyik legbuzgóbb harczos és legfáradhatatlanabb munkás, hűnek kellett tehát magamhoz maradnom a Wekerle és Kossuth-kormány hasonló javaslatánál is.
Ez a kormány is örökösen az obstrukcziót emlegette mint olyat, a mely kikerülhetlenül szükségessé teszi a szólási jognak és tanácskozási rendnek szigoru korlátok közé szoritását. Ez az indok azonban, minthogy benne ugy se volt belső igazság, nem hóditotta volna meg az elméket. Elcsépelt és unalmassá vált indok volt ez, melyet gróf Tisza István is hiába törekedett kizsákmányolni. Ujabb indokot látott a kormány és a többség és sajtója a nemzetiségi és horvát képviselők gyakori felszólalásában és horvát nyelvü beszédében, melylyel az 1906-ik és 1907-ik években a parlamentet nehányszor elárasztották. De ebben se volt egyéb baj és veszedelem, mint az idegen nyelvü beszéd bosszantó volta. De ezen segiteni se a házszabály feladata. A mikor a magyarság tekintélye egész s rossz kormány és habsburgi cselszövény által nincs megtépve, a magyar parlament mindig elég erős arra, hogy az ártalmas vagy bosszantó nemzetiségi izgalmak ura legyen önmagában.
A valódi ok egészen más:
A parlament többsége az ugynevezett függetlenségi 48-as Kossuth pártból áll s e párt van most egyéb -279- kisebbségi pártokkal szövetkezve a kormányon. De kormányra csak multjának megtagadásával, elveinek tényleges, de be nem vallott elárulásával s azzal az állandó s már utálatossá vált számitással jutott s ezzel erősködik most is, hogy ő azért Kossuth Lajos elveit követi, ez elvek az ő vezérelvei s két-három év letelte után ujra azok megvalósitására törekszik.
A nagy függetlenségi kormánypárt tetemes része szégyenli ez állapotot, de be nem vallja. Fél is tőle. Fél, hogy a nemzet kiábrándul s akkor nem adja meg neki a többséget s a többséggel együtt a hatalom birtoka és élvezete is elenyészik. Fél attól, hogy ez biztosabban és gyorsabban bekövetkeznék, ha bármily kis független magyarság szabadon emelhetné fel szavát a parlamentben.
Hogy ez meg ne történhessék, hogy ennek mindenképpen elejét lehessen venni, a meddig csak lehet, ezért gondolták ki a képtelen házszabály-módositást.
Nem a kormány adta be a javaslatot, hanem egyes képviselő. Nagy Emil. A mint hogy gróf Tisza István kormányelnöksége alatt is igy történt. Azt is szintén el akarják a nagy közönséggel hitetni, hogy első sorban nem a kormány, hanem a többségi pártok tartják szükségesnek a parlamenti szólásszabadság megbénitását.
A javaslat szám szerint huszonhat fontos rendelkezést s ugyanannyi pontot tartalmaz. A pontok különböző természetüek. Szólnak a sürgős tárgyalásról, napirendről, az inditványok, interpellácziók és bizottsági -280- jelentésekről, jegyzőkönyv-hitelesitésről, zárt ülésről, kérdések föltevéséről, névszerinti szavazásról, szavazatok megszámlálásáról, a személyes kérdésekről, az uj házszabály érvényességének határairól s több efféléről. De azért minden egyetlen pontba, egyetlen szakaszba van összetömve.
Tehát még alakilag is szokatlan s minden józan észszel s a törvényalkotás és szerkesztés minden okos és gyakorlati szabályával ellenkezik. Ez is a gróf Tisza-féle javaslat utánzása külsőleg és alakilag, hogy az egyes pontokhoz és rendelkezésekhez pontonként senki ne szólhasson s az általános vitával legyen vége az egész ügy tárgyalásának.
A Nagy Emil-féle javaslat a következő:
»A házszabályok 198. §-a alapján inditványozom, hogy a házszabályok 249. §-a után mint uj szöveg iktattassék be:
Százötven jelenlevő képviselő irásban benyujtott kérelmére, ha ahhoz az elnök is hozzájárul, a Ház az elnök inditványára elrendelheti valamely tárgynak sürgős tárgyalását és az ülések tartamának meghosszabbitását. A sürgős tárgyalás elrendelésére vonatkozó inditványnak a tanácskozási idő tartamára is ki kell terjeszkednie. Az inditvány akár a tanácskozás előtt, akár a tanácskozás tartama alatt előterjeszthető. Az inditvány felett a Ház legközelebbi ülésének kezdetén hoz határozatot. Az inditványhoz legfeljebb négy képviselő szólhat és az ülés addig nem oszlatható el, a mig a határozat meg nem hozatott, miért is e szavazásnak -281- másnapra való elhalasztása nem kérelmezhető. A határozat hozatalához legalább 150 képviselő jelenléte szükséges. A tanácskozás ideje megszakitható s a megszakitást nem számitva, ülésenkint 10 órára terjedhet. Ezt meghaladó s a megszakitást nem számitva, ülésenkint 16 óráig terjedhető tanácskozási idő csak később, ugyancsak 150 jelenlevő képviselő irásban beadott kérelmére az elnök hozzájárulásával s ennek inditványára fenti módon hozandó ujabb határozattal és a beadott szavazatok legalább kétharmadával rendelhető el. A megszakitás csak egyszer eszközölhető s ez két órán túl nem terjedhet. Az ülések tanácskozási idejére vonatkozó határozatok a határozat hozatalát követő üléstől kezdve lépnek hatályba. Sürgős tárgyalások esetén a házszabályok a következő változtatásokkal nyernek alkalmazást.
Elnök előterjesztését, ugy a kérvények és irományok bemutatását is, a napirend tárgyalására szánt idő eltelte után teszi meg. Ugyszintén a napirend tárgyalására szánt idő elteltével tétetnek meg az inditványok és interpellácziók, terjesztetnek elő a bizottsági jelentések és hitelesittetik az aznapi ülés jegyzőkönyve is. Az elnök megengedheti, hogy indokolt esetekben napirend előtti felszólalások tétessenek vagy sürgős interpellácziók terjesztessenek elő. A mennyiben az elnök az e tárgyban hozzá intézett kérelemhez hozzá nem járul, a kérdés feletti döntés s a napirend előttre szánt felszólalás az elnök bejelentése alapján csak a napirend tárgyalására szánt idő eltelte után történhetik -282- meg. Zárt ülés is, a mennyiben annak tartásához az elnök nem járult, csupán a napirendre szánt idő után tartható meg. A tárgytól való eltérésnek sürgős tárgyalás esetében nincs helye és ily kérelem elő sem terjeszthető. Szavazás előtt a kérdések mikénti feltevése felett a Ház egyszerü szavazással dönt. A napirendre tüzött tárgy általános tárgyalása befejeztetvén és a javaslat általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadtatván, a javaslat részletei felett, szintugy a javaslattal kapcsolatos minden inditvány, elleninditvány és módositvány felett is névszerinti szavazásnak csak akkor van helye, ha ennek elrendelését száz jelenlevő képviselő irásban kivánja. Ezekben az esetekben csak az elnök által, vagy száz jelenlevő képviselő benyujtott kivánatára rendelhető el a szavazásnak a legközelebbi ülésre való áttétele is. Egyszerü szavazásnál a szavazatok megszámlálását száz tag kivánhatja. Egyszerü szavazásnál a szavazás előtt öt perczes szünet kivánásának nincs helye. A szavazás megkezdése előtt az inditványok és módositványok ujra felolvasásának szükségessége felett az elnök saját hatáskörében dönt. Az elnök jogosult, ha azt tapasztalja, hogy a házszabályok 215. §-ának a), b) és c) pontjaiban körülirt felszólalási jog a képviselők részéről csakis a tárgyalás menetének megakasztása czéljából vétetik igénybe, a Házhoz kérdést intézni az iránt, vajjon nem látná-e szükségesnek az elnököt arra felhatalmazni, hogy a sürgősnek minősitett tárgyalás tartama alatt annak megszakitásával a szót a házszabályok 215. §-ának a), -283- b) és c) pontjai alapján csak azon esetben adja meg, ha a felszólalás szükségét a maga részéről is indokoltnak látja. Az elnök ezen kérdése felett a Ház vita nélkül, egyszerü szavazással dönt. Az egyszer megadott felhatalmazás a sürgősnek minősitett tárgyalás befejeztéig érvényben marad és ezen idő alatt a házszabályok 215. §-ának a), b) és c) pontjaiban körülirt felszólalások, a mennyiben az elnök a napirendre szánt idő alatt az engedélyt meg nem adta, csakis a napirend tárgyalására szánt idő eltelte után történhetnek meg.
Ennek a szakasznak intézkedései csakis a jelen országgyülés alatt a költségvetési, illetőleg költségvetési felhatalmazási javaslatok, továbbá az általános választójogra vonatkozó javaslatok és a magyar szent korona országait egyedül érdeklő egyéb ügyekben birnak érvénynyel. Az általános választójogra vonatkozó törvényjavaslatok képviselőházi tárgyalásának befejezése után, de azok törvényerőre emelkedése előtt a Ház a házszabályok végleges és általános módositása iránt hoz határozatot, mely a letárgyalt általános választói jog alapján egybehivandó uj országgyüléstől kezdve lép érvénybe. Az e határozat feletti tanácskozásoknál ennek a szakasznak rendelkezései alkalmazandók, de a végleges házszabály esetleges későbbi módositásánál igénybe nem vehetők. Beadja: Nagy Emil s. k.«
* * *
Beszédemet 1908. évi február hó 25-én tartottam. Előttem már többen szóltak a kérdésről, közvetlenül előttem gróf Andrássy Gyula belügyminiszter.
Beszédem észrevehető jelentékeny hatást idézett elő. A kormány ujból megfontolta a javaslatot s annak néhány rendelkezését, melynek képtelenségéről fejtegetéseim folytán mindenki meggyőződött, lényegesen enyhitette. Különösen azokat a pontokat, melyek a házelnök jogait mindenható önkénynyé akarták bőviteni és emelni.
(Az 1839-iki obstrukczió története. Ezt Deák Ferencz csinálta. – Az 1580-iki obstrukczió. – Az 1872-iki és a Bánffy-kormány elleni 1898-iki obstrukczió. – Az 1873-ik évi költségvetési vita. – A függetlenségi párt vezetői 1903 óta minden kormánynyal paktáltak alattomban.)
T. képviselőház! (Halljuk, halljuk!)
Hencz Károly: Halljuk a vicczeket!
Nem vicczek lesznek, és ha azok lesznek, azok rossz vicczek lesznek, mert a belügyminiszter ur rossz érvelésére vonatkoznak.
T. képviselőház! (Halljuk, halljuk!) Igazán örömömnek adok kifejezést, hogy a t. belügyminiszter ur ebben a kérdésben felszólalt és legalább némi, ha nem is tökéletes alkalmat nyujtott arra, hogy betekintsünk amaz indokokba, a melyek a kormányt és a többséget -285- ennek a Nagy Emil-féle javaslatnak benyujtásánál vezérelték. Sajnálom, hogy nem lesz ma már időm arra, hogy a t. belügyminiszter ur érvelésével egész terjedelemben s azzal a részletességgel foglalkozzam, a melyet az ő indokai megérdemelnének. Nincs idő rá, eleget sajnálom.
Hencz Károly: Ezért kell a 16 órás ülés! (Élénk derültség.)
Hát körülbelül a 16 órás ülést t. képviselőtársam, – nincs szerencsém ismerni – bizonyára magának szánta, nem nekem, mert ha ő beszélne és komolyan foglalkoznék olyan nagyfontosságu dolog indokaival, a milyenről szó van, a 16 órának a közepében elfeküdnék bele. (Derültség.) Hanem hallgatni, mulatni 16 órán át is lehet.
Hát t. képviselőház, mert a t. belügyminiszter ur egész előterjesztésének minden részletére lehetetlen kiterjeszkednem, azért annak főbb részleteire akarok csak kiterjeszkedni.
Beszédem folyamán, a mint gondolataim rátérnek, fogok azokkal tüzetesen foglalkozni, megjegyzem azonban, hogy igaza van abban, hogy szinte restel az ember foglalkozni egy ilyen házszabályreviziónak valóságos indokaival, mert minden igazság már elcsépelt dolog, a mit e körül pro vagy kontra felhoztak. Igaza van, elcsépelt igazság. De azok között az elcsépelt igazságok között mégis talán legtökéletesebben agyon van csépelve, ha örökké az obstrukcziót emlegetik, mert hogy Nagy Emil, meg Tolnay képviselőtársam -286- az obstrukcziót emlegetik, azon nem csodálkozom; hisz ők abban a fiatal gyerekkorban vannak még, a melyből – hála Istennek – a belügyminiszter ur kinőtt. Hát ő előttük lehet ez nem elcsépelt dolog. De ha a belügyminiszter ur is az obstrukcziót emlegeti, a miben kitörött gróf Tisza Istvánnak is a nyaka és ha örökké azt emlegeti mindenki, ez első sorban kötelességemmé teszi, hogy ennek az obstrukcziónak a történetével valamelyest magam is foglalkozzam. (Halljuk, halljuk!)
Tolnay t. képviselőtársam annak a magyar történelmét nem ismeri, Nagy Emil t. képviselőtársam igen rosszul ismeri, a t. belügyminiszter ur pedig, a hogy mai előadásából látom, igazán nem is akarja ismerni. Azt elismerem, hogy Angliáét, Francziaországét stb., szóval az egész külvilágét ismeri, de a magyar obstrukczió történetét nem ismeri, ugy hogy erkölcsi és politikai kötelességem, akármennyire elcsépelt dolog is ez, ezzel mégis tisztába jönni. (Halljuk, halljuk!)
Hát, t. belügyminiszter ur, az obstrukczió történetéről régóta sokat beszélnek itt már és én elhiszem, hogy a t. belügyminiszter ur már 1904-ben vagy mikor ilyen házszabályrevizión törte a fejét, még pedig az obstrukcziónak ellenszereként; elismerem, hogy mások többet beszéltek erről és hogy Tisza István gróf volt miniszterelnök ur még sokkal többet beszélt az obstrukczióról. Az én tudomásom szerint Magyarország törvényhozásában a legelső obstrukczió 1839 végén kezdődött és tartott 1840 márczius végéig. Azt az obstrukcziót pedig -287- nem Lengyel Zoltán t. barátom csinálta, hanem Deák Ferencz. (Felkiáltások: Különbség van a kettő között! Akkor a többség obstruált!)
Nem igaz! Történelmileg nem igaz! Majd elmondom a történetét. Ha már obstrukczióról annyit beszélnek az urak, legalább tudják meg, hogy a magyar obstrukcziónak mi az igaz története és azt ne hamisitsák meg. Nem többséggel csinálták. Többséggel kezdték, kisebbséggel végezték és mégis sikerre jutott. (Ugy van! bal felől). A dolog következőleg történt: A mit itt elmondok a magyar nemzet történetéből, ez most is aktuális, mert most még csunyább, még infámisabb dolgok részint most történnek, részint fognak történni rövid idő alatt. (Halljuk, halljuk!) Mert a mint Magyarország örök ellenségei, a kik közül nevezzünk meg egyet az ő furcsa nevén Bécsnek, vagy Ausztriának vagy a habsburgi politikának, ha ezek látni fogják, hogy a nemzeti országgyüléssel ugy el lehet bánni, mint a hogy önök eddig elbántak, – majd a legközelebbi jövőben az 1839-ikinél még szomorubb, még irtózatosabb dolgok történnek. (Ugy van!)
Akkor a dolog ugy történt, hogy gróf Ráday Gedeont megválasztotta Pest vármegye egyik országgyülési követévé és a királyi udvarból, a melyben a király – eszembe jutott most (Derültség), különben tessék a történet lapjait megnézni. – (Derültség.) A királyi udvarból lényegileg azt mondta a király vagy nevében a kanczellária, hogy a mikor a király felszólitja a vármegyéket, hogy maguknak követeket válaszszanak, (Halljuk! -288- Halljuk!) mindig az a feltevés és az az alkotmányos szokás, hogy azok törvénytisztelő, józan, higgadt elméjü férfiak legyenek. Minthogy pedig gróf Ráday Gedeont a bécsi magyar kanczellária nem tartja olyannak, ő meg nem engedi, hogy az országgyülésen helyet foglalhasson.
Erre azután gróf Ráday Gedeon az országgyülésen csakugyan nem foglalt helyet, de követtársa jelentette a dolgot az országgyülésnek és erre nem Lengyel Zoltán t. barátom, hanem Deák Ferencz mondta azt, hogy ha az országgyülés azt eltüri, (Halljuk!) hogy a király nevében a kanczellár vagy akár maga a király azt mondhassa: én ezt elfogadom követnek, amazt meg nem, akkor inkább tépjük össze a mandátumunkat és menjünk haza szégyennel, gyalázattal, de a nemzet becsületét ilyen alkotmányra, ilyen országgyülésre ne bizzuk.
De ez a beszéd nem sokat ért volna, ez nem is lett volna magában véve obstrukczió, hanem a király akkor is katonát, nagy ujoncz-kontingentiát követelt: a királyi propoziczióban az volt a fődolog – akkor a kormányelőterjesztések, a mint a t. belügyminiszter ur igen jól tudja, királyi propoziczió néven szerepeltek – és Deák Ferencz azt mondta: Nem adunk egy katonát se…
Nagy György: Helyes!
… mig a nemzet ellen elkövetett sulyos sértés nem orvosoltatik. Igy kezdte Deák Ferencz az obstrukcziót és higyje el a t. belügyminiszter ur, hogy a midőn mi valamikor elhatározzuk magunkat az -289- obstrukczióra, a mire én különben soha sem határoztam el magam és határozottan ellenzem és utálom az obstrukcziónak u. n. technikai nemét, (Élénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) de ha az én barátaim csinálják, nyiltan nem kárhoztatom (Derültség.) – midőn ez a nemzet valamikor obstrukczióra határozta el magát, vagy midőn a parlamentnek azon oldala vagy pártja, a melyhez én is tartozom, erre szánta rá magát, mindig hasonló, a nemzet ellen elkövetett durva és istentelen sértés alkalmával határozta erre rá magát. (Ugy van! a baloldalon.) Ámde, a mikor önök az obstrukczióról beszélnek, miért hallgatnak örökké azokról az okokról, a melyek azt szinte előidézik? (Ugy van! a baloldalon) és a melyek, ha fenn nem forognának, obstrukczióra e házban soha sem gondolt volna senki? (Ugy van! a baloldalon. Felkiáltások: Chlopy! soha!) »A szólásszabadság kérdésében«, ez volt annak az obstrukcziónak neve, a melyet Deák Ferencz akkor kezdeményezett, a szólásszabadságnak irtózatos megsértése forgott akkor szőnyegen. Ezért volt br. Wesselényi Miklós börtönben s hasonló természetü ok miatt volt börtönben Kossuth Lajos is Hol van a kereskedelemügyi miniszter ur? Szeretném egy kissé emlékezetébe hozni ezen dolgokat. (Mozgás és derültség.)
Az u. n. országgyülési ifjak hasonló természetü okok miatt voltak börtönben, a kik közül az óriási reményekkel körülövezett, szép tehetségü ifju Lovassy meg is őrült a börtönében. Azt mondta Deák Ferencz, hogy -290- ha a nemzet ellen ilyen durva és veszedelmes sértéseket követett el a kormány; ha a kormány még azt is czenzurával határozza meg, hogy ki lehessen képviselő és a vármegyének megválasztott képviselőit kizárhatja az országgyülésből, akkor Deák Ferencz nem ad katonát soha egyet sem! Ez volt az ok és az volt a czél, hogy barátja br. Wesselényi Miklós és a többi elitéltek, a kik a szólásszabadság megsértésével hasonló módon vádolva, a börtönben ültek, kiszabadittassanak; mig azok szabadságukat vissza nem nyerik, addig ő katonát nem ad.
Ez volt az első obstrukczió az én tudomásom szerint a magyar országgyüléseken. Deák Ferencz elérte czélját. Április közepére br. Wesselényi Miklós és Kossuth Lajos, valamint az országgyülési ifjak szabadon bocsáttattak. Ráday Gedeon paktumot csinált az akkori koaliczióval (Derültség bal felől), hogy a koalicziónak valami szivességet tegyen és az összeütközésnek személyére vonatkozó okát megszüntesse, lemondott követi mandátumáról. Eleget kárhoztatták érte és méltán és alaposan. (Ugy van! bal felől.) Azonban Deák Ferencz terve sikerült és a mikor ez sikerült, akkor a nemzet szokott lojalitásával megadta a szükséges ujonczlétszámot.
Szász József: Széll Kálmán is megadja! (Mozgás jobb felől.)
T. belügyminiszter ur, még egy obstrukczióról tudok, de az furcsa. Azt se az angol, se a franczia, se az olasz, se a többi parlament soha sem követte. Midőn -291- a legelső közös ügyeket, »mixta negotia« czim alatt, az 1580-iki országgyülésen bemutatták, az ország rendei azt mondták, hogy ők semmiféle közös ügyeket, habár mixta negotiának vannak is nevezve, nem fogadnak el. Azonban a királynak valami atyafia, a ki királyi biztos volt az országgyülés vezetésénél, (Derültség) azt követelte az országgyüléstől, hogy azokat a közös ügyeket el kell fogadni. Osztrák közös ügyek, habsburgi közös ügyek – el lehet képzelni, ha most olyanok, a milyenek, milyenek voltak ezelőtt 300 esztendővel? Este az ország rendei, a vármegyék, városok választott követei stb., szóval az országgyülés tagjai összebeszéltek, ha olyan nagyon követelik Bécsből azokat a közös ügyeket – Fraknói országgyülési gyüjteményében le van irva az egész – akkor beszéljen Ő Felségének az atyafia, a kivel akar, ők pedig hajnalban szépen lóra ültek és haza mentek mind és másnap egy követet sem találtak ott, nem volt országgyülés.
Ezt az obstrukcziót én a legjobbnak tartanám ma is (Derültség) oly javaslatokkal, oly delegácziókkal, oly politikával szemben, a melyet önök üznek másfél év óta ebben az országban, a nagy nemzeti, vagy nem tudom miféle névvel illetett rendszer és kormány alatt. Én azt szeretném, ha a képviselőtársaim reggelre felkerekednének és itt hagynák önöket ezeken a padokon.
Azután 1839-től kezdve tudtommal nem volt obstrukczió, mindössze kettő és pedig az egyik 1872 februárjában folyt, a másik folyt 1898 késő ősze vagy tél eleje óta 1899 január, februárban. Az első tárgytalan, -292- nem is volt jelentékeny dolog. Az egykori balközép kezdte és sikerült sziréni hangokon az akkori szélsőbaloldalt is az obstrukczióba belevonni. Folytak itt a házban, nem ebben, hanem a másikban, a nappali és éjjeli tanácskozások, megvolt már akkor is a 16 órás ülés.
Egy hang (balfelől): Na lám! (Derültség.)
Megvoltak ám akkor a 16 órás ülések, ugy folytatták a tárgyalásokat az országgyülésen 16 óra alatt, hogy pl. az egykori követtársunk, Dőry János egy szerb dalt, Polit Mihály képviselőtársamnak valami rokondalát, a mely a magyarság elleni gunydal volt a szerb atyafiaknál, elkezdte énekelni.
Az elnök nem fogta olyan szigoruan fel a dolgot, mint most, de annyit mégis megtett Somssich Pál, hogy rácsengetett Dőry János képviselőtársunkra és azt mondotta, hogy ő abban a véleményben van, hogy a magyar országgyülés mégsem arra való, hogy szerb népdalokat adjanak benne elő. Szigorubb rendszabályokat nem alkalmazott, de ez is elégséges volt. Sok humor volt abban az obstrukczióban, de haszna semmi sem lett, mert a mi ellen az akkori balközép azt kezdeményezte, abba a következő valamelyik országgyülésen a balközép egész seregével belement. Hanem volt egy technikai obstrukczió 1898. év végén és 1899 elején a Bánffy-kabinet ellen. (Halljuk, halljuk!) Azt az obstrukcziót a boldogult nemzetipárt szőtte, fonta, kezdeményezte (Halljuk, halljuk!) és sikerült abba az obstrukczióba még az akkori szélsőbal vezetőit is belevinni -293- és a párt nagyrészét ugy, hogy a legvadabb kálvinista tagjai is összecsókolództak abban az obstrukczióban Molnár János apát urral. (Zajos derültség. Halljuk!) Akkor láttam életemben az első technikai obstrukcziót. Őszintén mondom, megundorodtam tőle. (Derültség.)
A hogy az ment hétről-hétre, napról-napra, hónapról-hónapra, a milyen munka az volt, a régi vármegyék az olyan munkát még a vályogvető czigányokra sem bizták volna. (Derültség.) És pedig az u. n. nemzetipárt, a néppárt (Halljuk!) és a függetlenségi párt nagy része vitte azt a munkát. Mi lett a haszna? Semmi. Az eredménye? Szomoru. Ma is nyögünk alatta. A t. belügyminiszter ur belügyminisztersége is csak ugy volt lehető, hogy az akkori nagy tévedést a parlament elkövette.
Nekem szomoru tapasztalásom van ebben. De én több obstrukcziót, a mely megérdemli ezt a nevet, nem láttam.
Ott volt a véderő-vita. Miért? Mert az akkori Tisza Kálmán-féle kormány javaslatának 14. §-ában – és ennek félretételében nagy érdeme volt éppen a t. belügyminiszter édes atyjának – az ujonczmegajánlási jogot akarta megcsorbitani, meggyengiteni és elhalaványitani. (Igaz!) A javaslat 25. §-ában pedig a hosszabb szolgálati idő kényszere alatt magyar müvelt ifjakat akart germanizálni és a német nyelvet kényszerrel akarta rájuk erőltetni. De nem volt obstrukczió, t. miniszter ur. Az sem volt obstrukczió.
Gr. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter: Nem is volt. -294-
De komoly, kegyetlen vita volt, a mely tartott egy évig, mindaddig, a mig erős elszántsággal és összebeszéléssel mi, mint az ellenzék férfiai, ugy a 48-as és függetlenségi párt, mint a nemzetipárt részéről mindaddig, a mig Tisza Kálmán kormányát meg nem tudtuk buktatni, soha egy napig nem engedtük szünetelni a vitát. De nem volt technikai obstrukczió és nem volt obstrukcziós szándék. A nemzet ellen sulyos sértést, Magyarország alkotmánya ellen nagy merényletet követtek el, ezzel szemben küzdöttünk. Mi más kötelességünk lett volna, mi más jog, mi más orvosszer lett volna a fenyegető veszedelem elháritására, mint azt a kormányt elsöpörni a helyéről? De nemcsak a mi kötelességünk volt ám, nemcsak az ellenzéké első sorban, hanem első sorban a többségnek kötelessége volt. És ezt a szót, ezt az intő kérést akarom intézni önökhöz, ámbár azt sem tudom, hogy a többség hol van. Még nem vagyok tájékozódva ebben a parlamentben. (Derültség. Felkiáltások: Ritkán jár közénk! Jőjjön gyakrabban!) Éppen arra akarom figyelmeztetni a t. többséget és kérni, hogy ennek az országnak alkotmánya és alkotmányának biztositékai nemcsak a mieink, árva 15–20 ellenzéki férfiué, hanem az alkotmány és annak minden biztositéka az önök javára és az ország javára sokkal jobban van, mint a mi javunkra. Mert önök nemcsak a munkát, a melyet az önök vállára rak ugy, mint a mi vállainkra, nemcsak azt a munkát viselik, de a munka édes dijaként hatalmat is gyakorolhatnak és élvezhetnek, a mit mi -295- nem tehetünk és nem is akarunk tenni! (Igaz! a baloldalon.)
Hozzáteszem, hogy megoltalmazni az alkotmány biztositékait önöknek legalább is akkora joguk és kötelességük, mint nekünk és bizony az akkori többségnek is kötelessége lett volna. Nem tette. De tette az akkori ellenzék és kisebbség.
Attól a rendszertől, Istennek legyen hála, megszabadultunk. Azt hittük, hogy végkép. Dehogy végkép. Utána jött egy pár kormány, a melyekkel szemben az ellenzék is enyhébben viselkedett, de már a következő kormány be akarta hozni az államositást. Tartottunk egy vitát a parlamentben, a mely tavasztól jól eltartott a nyár közepéig, augusztusig tartott, de soha egy pillanatig sem volt obstrukczió. A szónokok egymás után keltek fel és az alkotmány nagy biztositékának, a vármegyék épségének, erejének és nemzeti voltának megvédésére tartották a tartalmasnál tartalmasabb beszédeket egymás után. Volt olyan bolond ember, a ki azt akkor is obstrukcziónak nevezte, mert 3 hónapig tartott; de olyan bolond még nem volt, a ki akkor elhitte volna, hogy ez obstrukczió. (Derültség.)
Nem olyan világ volt akkor még, mint most, mikor már elcsépelt igazságok alatt nyögünk, hogy mikor az ujonczmegajánlási javaslat tárgyalása alkalmával a vita a 3-ik napon tartott, már az egész sajtó bőgött, hogy ime, benne vagyunk megint az obstrukczióban. (Derültség.) A harmadik napon már bőgött az egész sajtó, t. i. az a sajtó, a mely a kormány sugalmainak -296- szivesen odatartja a fülét. Egyéb sajtót én meg most nem is ismerek. (Derültség.) Pedig méltóztassék t. belügyminiszter ur visszaemlékezni, – ámbár inkább érdekli a miniszterelnök urat, meg a pénzügyminiszter urat, hogy az 1873-iki költségvetés a bizottságban és a Házban nyilvános ülésekben 9 hónapig tárgyaltatott. 930 beszédet tartott a parlament a költségvetés tárgyában. (Nagy derültség.) Kecskeméti Kis Miklós volt a Háznak egyik jegyzője akkor, az a szónokok nevét felirta – zsidóknak van olyan thóra-alaku pergamentjük – egy hosszu papirra és azt beköttette, ott volt a 930 szónok egymásután. Elkezdtük deczemberben a tárgyalást 1872-ben és bevégeztük 9 hónap mulva. Eddig tartott a vita és az a hires pergament, ha nem csalódom, valahol a muzeumban van elhelyezve. (Derültség.)
Egy hang (jobb felől): Komolyabb dolgokat kérünk!
No majd leszek komolyabb is. (Halljuk, halljuk!) Nem minden példája a magyar alkotmány történetének ilyen mulatságos dolog.
Akkor élt még Deák Ferencz, az volt a többségnek a vezére és a kormánynak a támogatója. Nem háborodott fel azon a vitán, nem is tartotta azt obstrukcziónak, se veszedelmesnek, se kárhozatosnak. Igaz, hogy akkor nem órákat vagy napokat, vagy heteket, nem prekluziv terminusokat tüztek ki a miniszterek, hogy valamely törvényjavaslat törvényerőre emelkedjék; de Deák Ferencz nem látott abban obstrukcziót és kegyetlenül szétütött volna a közt a kormány közt, a mely abban obstrukcziót látott volna. -297-
Hiszen Magyarország nem gazdag ország. Angliára hivatkozik a t. belügyminiszter ur és a többiek is, Tolnay, meg Nagy Emil, a kik bizonyára az egész külföldet ismerik, de azt tudom, hogy a mi viszonyainkat nem ismerik, (Derültség) mert ha ismernék, nem jajgatnának annyit az elcsépelt – mint a t. belügyminiszter ur mondta – igazságok felett. Nem volt obstrukczió. Több vitánk volt, de nem volt obstrukczió.
Nem volt több obstrukczió, csak kettő. Az egyik 1872 februárban kezdődött, a másik 1898 októberben kezdődött. 1902 végén kezdődött azután nálunk a katonai kérdés. Gr. Tisza István képviselő, később miniszterelnök ur akkor lett oly válhatatlanul szerelmes az obstrukczió emlegetésébe. 1902. októberben kezdődött s lassanként fejlődött tovább – akkor Széll Kálmán képviselőtársam volt a miniszterelnök – és lassanként belejöttünk a nemzeti követelések hangsulyozásának korszakába. A t. belügyminiszter ur ugyan nem jött bele. (Mozgás jobbfelől.) Mi bele mentünk. Csak a végén jött bele, mikor már legalább alakilag sikerült a dolog annyira, hogy a kormányt át lehetett vállalni, addig nem jött bele. (Élénk ellenmondás.)
Melczer Géza: Azzal nem lehet Andrássyt vádolni!
A nemzeti követelések hangoztatásával bizony nem lehet vádolni, ezt csak mi végeztük magunk. Hanem mi történt? Nem tudom egészen biztosan, mindenképen előadni, a mi a Széll-kabinet katonai programmja volt, mert azt lassanként, részletenként, pontonként, -298- hol egy, hol két pontonként hallottuk, de végleges, határozott programmképen nem. De egy bizonyos volt. Katonai létszámemelést követelt a kabinet és minthogy abban mi a király hatalmának oktalan és tulságos növelését láttuk: azzal szemben a nemzet erejének és hatalmának megfelelő pótlását követeltük és követeltük azt, hogy a hadseregnek magyar része legyen magyar és nemzeti. (Igaz! Ugy van! balfelől.)
Ez volt a nemzeti követelések kezdetének, erkölcsi, politikai és lélektani alapjának a történetben való fellépése. Volt obstrukczió? Én nem láttam. Magam is tartottam egy pár beszédet, 4-et, vagy 5-öt 2 év alatt, de hogy obstrukczió volt, azt nem vettem észre.
Széll Kálmán: Én láttam. Én vettem észre! (Élénk derültség és taps.)
T. képviselőtársam sem sokáig vette észre, mert kabinetje az alatt a vita alatt összeomlott.
De a mit most akarok mondani, t. belügyminiszter ur, azt ő észre is vehette, mert őt fenyegette, engem nem – természetesen én erről az oldalról nem láttam – hanem mondhatom azokról az indokokról, a melyek engem vezettek, hogy ott obstrukczió szándéka vagy gondolata nem volt; de nem volt a függetlenségi párt akkori tagjainak a szivében sem az a gondolat, hogy obstruáljanak, hanem volt az, hogy a király hatalmának ily vad növelésével, ily rettenetes mértékben való növelésével szemben a nemzet erejét és jogait is növeljük. E mellett vagyok én ma is, e mellett leszek ezentul is. -299-
Igaz, fájdalmasan konstatálom, hogy az akkori függetlenségi párt vezetői, nem az egész párt, hanem a vezetői, minden negyedévben egyszer paktáltak a kormánynyal. (Derültség.) Nem egy kormánynyal, hanem a hány kormány csak volt. Olyan kormány nem jöhetett a világra, hogy azok vele ne paktáltak volna. (Derültség.) Széll Kálmánnal, Héderváryval, ujra Héderváryval, ujra Tisza Istvánnal, azután – ki is jött Tisza István után – (Zajos derültség. Felkiáltások: Fejérváry!) a Fejérváry-kormánynyal már nem maga a függetlenségi párt paktált, hanem az összes nemzeti elemek paktáltak és átvették Kristóffy programmját. Ezzel is jőjjünk már tisztába. Mert, t. belügyminiszter ur, ismét szives figyelmébe ajánlom, mikor az obstrukczióról van szó, tessék meggondolni, micsoda nemzetelleni merényletek kényszeritik arra a jó, az igazi hazafiakat, hogy egy kicsit nagyobb tűzzel, egy kicsit nagyobb haraggal – hogy ugy mondjam – álljanak a nemzeti jogok védelmére. A t. belügyminiszter ur – csak most mellékesen jut eszembe, hiszen roppant gazdag volt a beszéde, nagyon sok tárgyat ölelt fel, nagyon sok érdekes, habár nem teljes argumentumot hozott fel az állitásai mellett – de egyik szavában azt mondta, hogy nemzeti reformok nélkül, tegyük azt fel, higyjük azt el józan észszel, ez a kormány létszámemelést nem fog javasolni.
Hát t. belügyminiszter ur, azt mondom én, a mit a Széll-kabinetnek mondtam 1903 tavaszán, hogy akármit igér a honvédelmi minisztere vagy a miniszterelnöke -300- ennek a kabinetnek, de a mi a nemzet javára lehetne igazi vivmányként, nem lesz abból semmi, ez a kabinet régen meghalt, régen eltemetjük, régen fel is támad, (Derültség.) de a mi a nemzet javára szóló igéretét illeti, abból nem lesz semmi. Ezt mondom a t. belügyminiszter urnak is most, hogy az is elcsépelt igazság ám, hogy mikor valami kegyetlen, istentelen javaslatot keresztül akarnak itt a Házban kergetni, akkor mindig előállanak és józan eszünkre apellálnak, hogy higyjük azt, hogy nemzeti reformok nélkül nem fognak előjönni ilyen létszámemeléssel. Elő fognak jönni, ha a t. belügyminiszter ur nem, a másik t. belügyminiszter ur, de elő fognak jönni. (Ugy van! Ugy van! balfelől.)
Nagy György: Azért kell a revizió!
De addig, mig önök ülnek azon a helyen és addig, mig Bécs, vagy az udvar, vagy a Habsburgok napról-napra nyugodt lelkiismerettel győződnek meg arról, hogy önök részéről pedig a magyar nemzet igaz jogainak és igaz törekvéseinek komoly képviseletét nem várhatják (Zaj és mozgás), addig semmiféle nemzeti engedményről itt szó sem lehet. -301-
(A nemzeti vivmányok. – A házszabály-inditvány alakilag. – Ki az a Nagy Emil? – Az elnöki teljhatalom. – A házszabály képtelenségei: a napirendi vita, az inditványok fel nem olvasása, a személyes kérdések. – Az 1848 előtti elnökök. – Miért udvari ember most az elnök? – Deák nem engedte. – A szavazatok megszámlálása. – A magyarságot akarják elnyomni.)
Hogy milyenek lehetnek azok a nemzeti engedmények, azon nem töröm a fejemet, tudom, hogy semilyenek sem lesznek. (Derültség.) De a t. kabinetnek már módjában lett volna, sőt feladata lett volna a Bécsben, a Reichsratban, meg az osztrák delegáczióban elhangzott igen komoly és illetékes nyilatkozatok után némileg tájékoztatni bennünket, hogy miféle reformokról, meg nemzeti vivmányokról lehet itt szó. De a kabinet nem tartja ezt szükségesnek. A t. belügyminiszter ur azt sem tartja szükségesnek, hogy a választási törvény dolgairól tájékoztasson bennünket.
Gr. Andrássy Gyula belügyminiszter: Majd fogom.
Hát ha ugy szereti az angol példát, tud-e az angol parlament ifjabb időbeni történetéből valamit, hogy olyan nagy kérdésben, a milyen nálunk a választói jog ilyen reformjának kérdése, a kormánynak titkolódzása, a belügyminiszter ur suttogása mellett… (Ugy van! Ugy van! balfelől.)
Nagy György: Titokban csinálni ilyen reformot, járja?
… hogy a miniszterek elbujtak volna holmi sötét zugolyokba és egyszerre csak meglepetéssel álltak volna a parlament elé és azt mondták volna: vagy térdet, fejet hajtotok, gazemberek, vagy én elmegyek -302- a helyemről? Tud-e erre példát? Nem ez az angol gyakorlat, hanem az, hogy mikor nagy reformról van szó, nem is akkoráról, mint ez, sokkal kisebbről, akkor jó eleve száz és száz beszéddel az illetékes miniszter tájékoztatja róla a közönséget és a sajtóban is tárgyalják a kérdést.
Gr. Andrássy Gyula belügyminiszter: Mikor készen van!
Kovács Ernő: De ott van a megfelelő házszabály!
Hát t. képviselőtársam azt hiszi, hogy ez megfelelő házszabály? (Derültség.)
Legyen kegyes megengedni a t. képviselőház, hogy egy kicsit részletezzem, hogy mi ez a házszabály? (Halljuk! Halljuk!) Csak egy kicsit, mert nincs idő! (Derültség.) A t. belügyminiszter ur beszédjére még rátérek. – Csak, minthogy ezt a nem tudom mit, nem indokolta senki, még a belügyminiszter ur se, Nagy Emil se, nem is tudom, hogy ki ez a Nagy Emil… (Nagy derültség. Felkiáltások a baloldalon: Ott ül!)
Hát nem üres elmésség akar ez lenni, t. ház, hogy nem tudom, ki az a Nagy Emil, mert ez az irás sem tudja, a belügyminiszter ur sem tudja, senki sem tudja. (Derültség.) Csak fel akarom hozni annak a példájára, hogy milyen léha módon készül itt minden, nemcsak a miniszterek részéről, hanem a képviselők részéről is, micsoda figyelem nélkül, félvállról, milyen minősithetetlen módon készülnek az ország alkotmányába és az alkotmány biztositékaiba vágó ilyen óriási fontosságu dolgok. -303-
Hát itt van egy inditvány, czime nincsen, dátuma nincsen, azt mondja: Beadja Nagy Emil. Ki ez a Nagy Emil? Irodafőnök, irnok, vagy gyorsiró, vagy képviselő? Nincs ráirva. (Nagy derültség.) Ennek az volna a módja, hogy ha itt valaki még a külső tekintélyre, a formákra is csak ad valamit, aláirná: Beadja Nagy Emil, Jásznagykunszolnok vármegye Szolnoki kerületének képviselője. (Derültség.)
Günther Antal igazságügyminiszter: Ezt ugy is tudják!
Azt mondja az igazságügyminiszter ur, hogy ezt ugy is tudják. Hát figyelmeztetem az igazságügyminiszter urat, hogy 15 év mulva alig tudják kiásni az aktákból, hogy ki volt most az igazságügyminiszter. (Derültség.) Hát ha már most akad egy olyan szerencsétlen ember, a ki a magyar alkotmány elpusztitásának a történetét akarja kibuvárolni s elkezd buvárkodni és nagy akadémiai szemüvegekkel ráakad erre az okiratra, honnan tudja, hogy ezt ki adta be? (Derültség.) Kelete sincsen, czime sincsen, aláirása sincsen és azt sem tudja, hogy ezt képviselő adta be, vagy kicsoda és mi jogon és miképen. Ez külső dolog, de nem tartom kicsi dolognak.
Külső dolog az is például, hogy itt egy tökéletes 4-ik 5-ik iskolásbeli diák pensumának a tudományával van az megcsinálva, olyan magyar nyelven, a melytől régen elszoktunk Budapesten, olyan magyar nyelven, a melyet a magyar irodalom szép prózája már nem ismer, olyan mondatfüzéssel, olyan lehetetlen szerkezettel -304- (Helyeslés a baloldalon), a melynél a Daniel Gábor féle javaslat is különb volt. Pedig én azt gondoltam, hogy az már az ultimó, a mi magyar agyból és tollból kijöhet. És ide lökik ezt ki közibünk. (Derültség.) Megpróbáltam 6-szor elolvasni, nem értettem sem 6-szor, sem egyszer. (Derültség.) Tegnap azután szerencsém volt a t. belügyminiszter urral itt a folyosón érintkezni, akkor rávetettem a fejemet, hogy nem lehetne-e ezt megérteni valahogy?
A következőt értettem meg egyelőre belőle: (Derültség.) Ez a dátum és aláirásnélküli valami, a mit mi – egy egész nagy ország törvényhozása – most itt tárgyalunk, a Ház elnökének akkora jogokat ad, a mekkora Tibettől idáig semmiféle Dalai Lámának sincsen. (Élénk derültség.) Azt mondja egyik pontja pl., hogy sürgősségi kérelmet 150 képviselő csak akkor nyujthat be, ha ahhoz az elnök is hozzájárul. Mit jelent ez, hogy 150 képviselő is csak akkor kérhessen valamit, ha az elnök is hozzájárul? Hát ha 150 jó magyar hazafi találkoznék még valaha valamikor ebben a házban és a nemzet érdekében akarna valamit kivánni, az elnök erre azt mondhatja, hogy nem járulok hozzá? (Ellenmondások.) Méltóztassék csak az első sort megnézni. (Derültség.) Azt mondja: A ház a sürgős tárgyalást és a tanácskozási idő meghosszabbitását csak az elnök inditványára rendelheti el. Tehát az a 150 képviselő hiába kéri; még akkor sem rendeli el, ha az egész ház akarja; csak akkor, ha az elnök is inditványozza. -305-
Ha az elnök megköti magát, hogy nem inditványozza, hiába lenne akármilyen rettentő szüksége ennek a nemzetnek arra, hogy a sürgősség rögtön keresztülmenjen: az el nem rendelhető, ha az elnök nem járul hozzá. Pedig volt ám ilyen szükség. Emlékeztetem a t. belügyminiszter urat 1848 nyarára, a mikor oláhok, szerbek ölték, pusztitották a magyart; Horvátországban készitették Magyarország ellen a császári és királyi orvtámadást, a mikor minden nap, a mely elmult volna, ezer meg ezer magyar életét vette volna el: a sürgősséget akkor meg kellett adni. Most azonban hiába kéri 150 képviselő is, ha az elnök nem járul hozzá, nincs! (Ugy van! a szélső baloldalon. Felkiáltások balfelől: Ebből az következnék, hogy szigoritani kell a házszabályokat! Zaj.)
Köszönöm ezt a logikát. Tehát se 150 képviselőnek, se az egész országgyülésnek nincs joga, ha az elnök hozzá nem járul! Tessék csak elolvasni. Különben az a szerencséje annak a javaslatnak, hogy nem olvassa el senki, (Derültség) mert ha önök, a többség tagjai, elolvasták volna, mint a hogy én megkisérlettem, (Derültség) nem pártolnák azt sem most, sem később. (Zaj.) Ez egy olyan kesze-kuszaság, olyan lehetetlenség, minden alkotmánynak, jognak, politikai tisztességnek olyan összegázolása, a milyenről Daniel Gábor inditványából sem lehet fogalmunk. (Derültség. Zaj.)
Ugyanezeket a jogokat biztositja az elnök részére a tanácskozási időnek 16 órára való kiterjesztése dolgában. Az is csak akkor rendelhető el, ha az elnök -306- hozzájárul. Ebben, azt mondhatnám, van még egy kis szerencse. De várjuk meg a végét. Azt mondja: csupán az elnök engedheti meg a napirend előtti felszólalást és a sürgős interpellácziót, de ugyanő meg is tagadhatja; a Ház e kérdésben ezen javaslat szerint csak a napirend leőrletése után dönthet. T. i. a napirend előtti felszólalás dolgában csak a napirend kimeritése után dönthet. (Derültség.)
Nagy György: Gyönyörü észszerüség! (Zaj.)
Hát ez a javaslat akkor üt patkót a lóra, a mikor már megdöglött. (Zajos derültség.) És a sürgős interpellácziót is csak a napirend befejezte és a napirend feletti tanácskozásra szánt idő bevégzése után lehet megtenni. (Zaj.) Nagyon kiváncsi lettem volna, ha a t. belügyminiszter ur ennek az időnek a statisztikáját, – mert ebből áll ma, ugy látszik, minden államférfiui tudomány, rovat-statisztika, iktató, kiadó stb. (Derültség) – összeállitotta volna. Már most tegyük fel, hogy van 16 órás ülés. Elkezdi a t. elnök ur az ülést reggel 10 órakor, időközben 2 órai szünet van, az a 16 órába nem számitható be, (Felkiáltások: Nem!) én legalább ugy értem, mert világosan nem értem (Zaj.) – tehát ha 10 órakor elkezdik az ülést, akkor az a 18 óra végződik hajnali 4 órakor. Már most tessék hajnali 4 órakor napirend előtt felszólalni. (Zajos derültség.)
Nagy György: Igazi koalicziós munka, jellemzi a koaliczió egész munkáját!
Molnár Jenő: És képviselőnek ilyet be lehet adni! (Zaj.) -307-
De hajnali 4 órakor kerül a sor az elnöki előterjesztésekre, irományokra, a bizottságokra és egyéb dolgokra. A pénzügyi bizottság nagy bölcsen majd határoz s azután vár az ember hajnali 4–5 óráig, csak akkor terjesztheti elő a jelentést. Hát lehet képviselőket, bizottsági tagokat, elnököket, jegyzőket, előadókat ilyen dologra kapni? Tisztességes dolog az ilyen? Ugyan szálljanak magukba a t. többség tagjai, hogy mi lesz akkor, ha itt dühösen tárgyalnak, mert ha 16 órás lesz az ülés, akkor már itt jókedve kevés embernek lesz. És mikor az emberek rosszkedvüek és fáradtak és éjszaka van, méltóztassék majd megnézni, milyen ülések lesznek akkor. A t. belügyminiszter ur mondta azt, hogy hova lesz a nemzet becsülete, ha igy megy. Én is kérdem: De hova lesz a nemzet becsülete, ha igy megy; ne méltóztassék éjszakai ülést tartani, hiszen látták már, hogy megy az.
Már most van egy más dolog. 150 embert össze lehet toborzani, hogy kérje ezt a 16 órás ülést. Tegyük fel, hogy az elnök ur hozzájárul. Már most azt kérdem, lesz-e garanczia arra, hogy az a 150 ember itt üljön és innen ki ne mozduljon; nehogy az ellenzéket, a mely 70–80 tagból áll, 150 képviselőnek ledér tréfálkozási kedve arra kényszeritse, hogy 16 órán át legyen itt, ők maguk pedig az alatt menjenek a moziba, a kabaréba. (Zajos derültség.) És lesz-e arról gondoskodva, hogy a mely elnök hozzájárul ehhez a vad, bolond dologhoz, hogy az az elnök 16 órán át ott üljön és le legyen lakatolva jobbról-balról, -308- mert hogy az ellenzék tagjait, a nemzet szószólóit ilyen butaságra kényszeritse, ő maga pedig menjen a moziba és a kabaréba, ez talán még se járja. (Zajos derültség. Igaz! Ugy van! balfelől.)
Nagy György: Öt ember sem fog itt lenni. Soha sem lesznek itt! (Zaj. Halljuk! Halljuk!)
De azután más is van ebben az inditványban. Az elnöknek feltétlen jogot ad a szavazást másnapra, vagy a legközelebbi ülésre rendelni; ez az elnök feltétlen joga. A képviselőház akar ma szavazni, az elnök pedig azt mondja: én a szavazást holnapra rendelem. Valami ok miatt, talán nem tetszik neki a Ház arcza, elrendeli és holnapra halasztja a szavazást. Nem akarják talán nekem elhinni? Olvassa el ezt valaki, ha tud arabul, olvassa el, hogy mi van ebben? (Élénk derültség.)
Az elnöknek joga van, feltétlen joga eldönteni, hogy a szavazás előtt felolvastassanak-e az inditványok, elleninditványok és módositványok. Hiszen fontos javaslatoknál, a milyen lesz majd, remélem, a választási törvényjavaslat is, igen fontos és sok inditvány, módositvány és elleninditvány érkezik ide és ha a 16-ik órában kerül a szavazásra a sor, elrendeli az elnök, hogy ne olvastassék fel semmi, de azért csak tessék szavazni. Mi ez? Hát kölykek vagyunk mi, vagy azok leszünk, (Derültség) hogy igy lehet velünk játszani?
Nagy György: A magyar nemzet alkotmányából ilyen játékot csinálnak!
Hogy lehet ilyen bután és bolondul játszani -309- egy nemzet alkotmányával, jogaival, egy parlament komolyságával? Mi akkor a parlament tanácskozása, ha ez igy lesz? Pedig az elnöknek megint feltétlen joga van a 215. §. a), b) és c) pontjai szerint, ha valaki megsértetik, vagy szavai félremagyaráztatnak, megtagadni az engedelmet arra, hogy a megsértett képviselő magának nyomban elégtételt szerezzen. Hát hol van az az elnök a világon és melyik Isten ruházhatja fel az elnököt azzal a joggal, hogy ha egy képviselőt durván megsértenek becsületében, nyomban ne tiltakozzék ellene? És hogyan szabad az elnöknek olyan jogot adni, a melylyel ezt megtagadhatja, vagy megtilthatja? (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Irtózatos állapot ez! Még a gondolat is! Mivé akarják önök sülyeszteni a képviselőket, az ő becsületüket, tekintélyüket, jóhiszemüségüket?
És kik azok az elnökök? Nem a mostaniakról beszélek, hanem általában a Ház elnökeiről. A magyar parlamentben nem azok ám az elnökök, a kik régen voltak. A belügyminiszter ur erről a kérdésről sem szólt egy szót sem. Általában a belügyminiszter urnak különös zseniálitása van abban, a kérdés nehezebb oldaláról nem is beszélni, hanem elcsépelt tételeket megvilágitani. Pedig képessége volna rá, a mit ugyan minden miniszterről nem ismerek el. (Derültség.) De én az ő irodalmi müködését figyelemmel kisértem és egyik nagy művéből, a mely nemzetünk világtörténeti nagy kérdéseit vitatja, világitja meg, részletezi, bontogatja, azt látom, hogy volna hozzá -310- képessége, (Derültség) ha megvolna benne a jó igyekezet, (Derültség) ennek a kérdésnek nehezebb oldalait is megbirálni, vagy felderiteni.
1848-ig, mindenki tudja, a királyi személyes jelenlétnek a törvényszéken való helytartója volt az elnök – personalis praesentiae regiae in judiciis locumtenens stb. – szép czifra czime volt, csaknem olyan czifra, mint a mostani udvari tanácsosoknak. (Derültség.) Ezek rendesen valóságos belső titkos tanácsosok is voltak, feltétlen biztossággal exczellencziás urak voltak, (Halljuk! Halljuk!) és az udvari szolgaszemélyzethez tartoztak. (Derültség.) Hanem a gyengébbek kedvéért elnevezték őket Magyarország zászlós urainak, főurainak, vagy minek, szóval, a personális bizonyos tekintetben közjogi méltóság is volt. Az országgyűlés ettől szabadulni akart. Már 1825-től kezdve hangzottak a parlamentben, vagy akkor nem parlamentnek nevezték, mert ez rossz szó, akkor a követek táblájának nevezték, alsó táblának, mert a parlament szó magyarra forditva rossz szó volt, körülbelül hasonlitott a fecsegéshez. (Derültség.) Legalább is közelálló volt hozzá.
Hát elődeink, a követek, igenis törekedtek arra, hogy megszabaduljanak a király által kinevezett udvari szolgának beosztott, a nemzet bárói méltóságára emelt czifra erőszakoskodótól, a mi volt akkor az alsó táblának az elnöke. Igen erős, nehéz vita után, a mely folyt az országgyülés vezetőférfiai közt és az udvar közt, 1848 márcziusban és áprilisban, igen nehéz harczok után a nemzet kivivta -311- magának azt, hogy legalább a képviselőház maga választ magának elnököt. Választott is, volt szerencsém ismerni, a mióta képviselőház van Magyarországon, minden elnököt. De a mig Deák Ferencz élt, addig ő alatta a képviselőház elnöke valóságos belső titkos tanácsossá nem lehetett, mert Deák Ferencz akként gondolkodott, hogy ez az országnak, a nemzetnek egyetlen választott tisztviselője…
Széll Kálmán: Somssich az lett!
… Ez udvari személyzetté nem lehet – Somssich akkor lett, a mikor már nem volt elnök – ezt udvari személyzetté lealacsonyitani nem lehet. (Élénk helyeslés a baloldalon. Zaj.)
A Tisza-rendszer kezdete óta pedig divatba jött a Ház elnökeit rögtön valóságos belső titkos tanácsosokká kinevezni és ezzel az udvari… – még majd rosszra megy a nyelvem – az udvari személyzet sorába besorozni a magyar képviselőház elnökét is.
Már most én a mostani elnökökben bizom, meglehetősen no, pedig talán ők is már valóságos belső titkos tanácsosok, vagy legalább azok lesznek. (Felkiáltások: Már azok!) De mégis bizom bennök egy kicsit. Hanem jöhetnek olyan elnökök és biztositom a belügyminiszter urat, hogy ha ilyer politikát folytatunk még egy kis ideig, jönnek olyan elnökök majd, a kiket önökre, miránk is, a Házra is valami külső körülmények parancsolnak. Olyan elnökök, a kik ezen jogoknak a birtokában ugy bánnak ezzel a parlamenttel, mint a cselédjükkel. Nem is lehet másként. -312- Ilyen jogokat egyes embernek adni egy nemzet képviseletének soha semmiféle körülmények között nem lehet. (Élénk helyeslés a baloldalon.)
Nagy György: Zsarnokot tenni egy parlament nyakára – rabszolga-gondolkodás.
Az a törvényhozó, t. képviselő urak, a ki saját kötelességének teljesitésére szánt erejét, saját alkotmányos jogát ilyen elnöki hatalom alá önként rendeli, az a törvényhozó ezzel önként valósággal elismerte, hogy ő egészen hitvány ahhoz, hogy egy nemzetnek a törvényhozója legyen. (Zaj.) Annyi jognak és annyi szabadságnak kell a nemzet törvényhozójában lenni, hogy ilyen Dalai Lámát a nyaka közé, meg a feje felé ne ültessen. (Zaj. Helyeslés a baloldal felső padjain.)
Nagy György: A magyar nemzet képviselete zsarnokot ültet saját fejére, a mikor más helyen kiirtják a zsarnokot! (Zaj a jobb- és a baloldalon.) Pénzen vásárolunk 12.000 forinttal majd zsarnokokat! (Zaj. Az elnök csenget.) Szabad, független országnak ilyet tenni. (Folytontartó zaj a jobb- és a baloldalon. Elnök csenget.) Keserü igazságok ezek! (Zaj. Elnök csenget.)
Elnök: csendet kérek!
A t. belügyminiszter ur magáévá tette e javaslatot. Ebben az is benne van, hogy a képviselőnek nincs joga a Háztól annak megengedését kérni, hogy felszólalásában a tárgytól eltérhessen. Mikor szokták ezt kérni a képviselők? Mikor szó van pl. ilyen házszabály-szigoritásról. De előttem a t. belügyminiszter -313- ur az angol parlament példáiról beszélt s a képviselő, ha kérni akarja, hogy neki is engedjék meg, hogy az angol parlamenti példákról beszéljen: ettől el van tiltva.
Azután itt van az, hogy névszerinti szavazást nem rendelhet el a Ház, csak ha az elnök akarja, vagy ha 100 képviselő kéri. – De ha elrendelik a névszerinti szavazást, vagy a rendes, egyszerü szavazást, a szavazatokat megszámlálni csak ugy lehet, ha 100 képviselő kéri, vagy az elnök a maga tetszéséből elrendeli.
Bocsánatot kérek, hiszen a szavazatokat vagy a szavazókat megszámlálni minden képviselőnek, minden gyorsirónak, minden irodaszemélyzetbeli embernek abszolut joga van, ha csak a két szemét ki nem verik először. (Derültség.) Minden képviselőnek abszolut joga van erre; de nem is teheti, hogy meg ne számlálja; és ha 5–6–10 képviselő azt mondja: nem jól van a dolog, nem az a többség, tévedés van a jegyző urnak a számitásában, hát nem szabad megszámlálni, hanem csak ha 100 képviselő összeáll, szerződést köt, összeesküszik, kaucziót tesz le, azt bekebelezteti birtokára (Derültség) s akkor előáll kérni és ha az elnök hozzájárul, akkor meg lehet számlálni, hogy a szavazásnak mi az eredménye.
Nos hát, ezekbe az ostobaságokba elég mélyen belementünk; – ne menjünk még tovább. – De talán ne menjünk ennyire se. – Hiszen végre is a parlament tekintélyét őrizzük.
De a t. belügyminiszter urat kérdem, hogy ha ő -314- elképzeli magának, hogy a mikor majd a nemzet elleni nagy merényletek csőstől-seregestől jönnek ránk, a mikor a többség azért mégis meg lesz itt keményen szerkesztve, de majd mégis lesz itt 50–60 magyar ember, a ki a nemzet jogait meg akarja védelmezni, a mikor majd az indulatok magas lángokban csapkodnak fel s a mikor az emberek nem ellenfél és ellenpárti gyanánt, hanem ellenség gyanánt állanak szemközt; ha majd bekövetkezik, bekövetkezhetik az a veszély, a mit a belügyminiszter ur is lát és emleget és a mit ezek a fiatal barátaink, Nagy Emil, meg Tolnay itt örökké elcsépelt igazságként hirdetnek, mint nemzetiségek, horvátok, szoczilisták, stb., akkor, a mikor majd az indulatok oly haragosan tombolnak itt közöttünk, mi lesz ezzel az elnökkel? Hiszen szétszedik majd azt az elnököt. (Ugy van! balfelől.) Az pedig majd a Habsburgoknak ad igazat mindenben, nem a nemzetnek, mert az valóságos belső titkos tanácsos lesz.
Nagy György: Esküt tesz, mint titkos tanácsos! Hűségesküt tesz!
És nem a nemzet embere lesz. Hát mi lesz akkor, micsoda jelenetek lesznek itt? Hiszen a görög parlament, meg a szerb, meg a bolgár mind aludttejjel élő szelid ember ahhoz képest, a milyenek itt lesznek majd, a mikor a nemzetet nagyobb veszélyek fenyegetik, vagy legalább durvább módon, mint most, mert nagyobbak már nem fenyegethetik. (Igaz! Ugy van! balfelől.)
Nagy György: Éppen, hogy szeges korbácsot nem adnak az elnök kezébe! -315-
Azután kiváncsi voltam az okokra, a melyek vezérlik nem ugyan a többség sok tagját, mert erre nem vagyok kiváncsi, hanem a t. belügyminiszter urat, mert a belügyminiszter ur tud is gondolkodni, szeret is, noha nem helyesen. (Élénk derültség.) Mik hát azok az okok, a melyek vezetik a gyarló elméket ilyen kesze-kusza dolgokra? Felhoznak hármat. Először azt, hogy a nemzeti akaratnak a többség által való megnyilvánulásának akadálya ne legyen. (Zaj. Elnök csönget.) Felhozzák másodszor az obstrukcziótól való félelmet és felhozta éppen a t. belügyminiszter ur a nemzetiségi vagy nemzetközi, a horvát stb. bajokat.
T. belügyminiszter ur! Őszinte szeretek is lenni, tudok is és most akarok is. Mind kis bajunk ez nekünk. A nagy baj a habsburgi politika. (Igaz! Ugy van! balfelől.) A nemzetiségekkel 900 esztendőn keresztül tisztességesen meg tudtunk lenni. (Ugy van! balfelől és a nemzetiségi padokon.) Sem ők nem tettek minket szerbbé, ruténná, tóttá, románná, sem mi nem tettük őket magyarrá. Megvoltunk békességben. Horvátországgal 800 év óta testvéri viszony állott fenn és a Dráva két partja között nem lehetett különbséget tenni, (Zaj. Halljuk! Halljuk! Elnök csönget) melyik a jobbpart, melyik a balpart, melyik a jobb magyar, melyik a rosszabbik. Testvérül szerette egymást a magyar a horváttal. Hanem belenyult a Habsburg-kéz és a horvátokat ellenségünkké tette. Ellenségünkké tette a tengerpartot, a szerbeket, a románokat és a ruténeket, bár ezeket sikertelenül, de némi sikerrel -316- ellenségünkké tette a tótokat is és most már Ausztriában szabadon tombol az a törekvés, a mely a mi jó németjeinket a magyarság ellenségévé akarja tenni.
T. képviselőtársam, Széll Kálmán tanuságot tehetne arról, hogy a vasvármegyei határszéli nép jóravaló magyar érzésü ember volt mindig – pedig istentelen svábok voltak nyelvükben – de jóravaló magyar hazafiak voltak. Majd meglátjuk, mit csinál azokkal a habsburgi kéz, vagy a pángermán, illetőleg más néven most már alldeutsch és egyéb törekvés. Ez ellen akar a t. belügyminiszter ur ilyen házszabálylyal védekezni? A helyett, hogy a magyarságot emelné, erősitené, iskolában, intézményeiben, vagyonában, jogaiban és alkotmányának biztositékaiban (Igaz! Ugy van! balfelől), ezzel akar ez ellen védekezni?
Gr. Andrássy Gyula belügyminiszter: Ezzel is!
Nem »is«. A horvát nyelvnek az ősforrása az »is«. Ez itt nem segit, semmit sem segit. Megmondom előre, hogy ha ez törvénynyé, illetőleg házszabálylyá válik, nem a horvátok ellen lesz alkalmazva, sem a románok, sem a nemzetiségiek ellen, hanem mi ellenünk, magyarok ellen. (Ugy van! Helyeslés balfelől).
Mezőfi Vilmos: Az ellenzék ellen!
Nagy György: Az igaz függetlenségiek ellen! A labanczok fegyvere lesz a kuruczok ellen! A bécsi fegyvertárban lesz egy ujabb fegyver!
Pedig, t. miniszter ur, nem sokáig lesz erre szükség; én ellenem legalább nem fogják majd ezt alkalmazhatni, mert én, ha Istenem éltet és józan eszemnél -317- meghagy, ugyis itt hagyom ezt az országgyülést, mert én ilyen nemzetgyilkos politikának tanuja lenni nem akarok. (Élénk helyeslés balfelől.)
Nagy György: Nem engedjük, szükségünk van Eötvös Károlyra!
Ajánlom Lengyel Zoltán képviselőtársam határozati javaslatát elfogadásra. (Hosszantartó, többször megujuló élénk éljenzés és taps a baloldalon.)
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
2 | haza, jövetele… régiek-de | hazajövetele… régiek, de |
74 | tisztviselóje | tisztviselője |
154 | eszméime se rendeztem | eszméimet se rendeztem |
220 | »huzd ki» | »huzd ki« |
260 | bátarn | bátran |
289 | «A szólásszabadság | »A szólásszabadság |
301 | tajékoztasson | tájékoztasson |