The Project Gutenberg eBook of Fogságom története by Farkas Deák

Az 1852-ik év örökre szomoru emlékü lesz Erdély történelmében, mert az üldöző rendszer ekkor egész gyülölettel dühöngött s teljes erővel űzte korlátlan uralmát. Százanként fogdosták be a haza polgárait s vádolván őket hazaárulással és felségsértéssel, csapatonként itélték el 10–20 évre, sőt kötélre is.

E sorok irója is a vádlottak között volt, aztán az elitéltek közé került 12 esztendővel. Telik az idő, múlik az élet; – s ezért mint érdekelt fél eljöttnek láttam az időt, hogy mig végső feledékenységbe mennének a történtek, saját részemről följegyezzem s közhasználatra adjam, a mit e szomoru, de érdekes és tanuságteljes korszak eseményeiből részint magam tudok, részint másoktól megtudtam, vagy a mi a vizsgálatok folyamából kiderült s némi alapossággal megállapitható.

1848–49 után, a forradalmak csak leverve, de elfojtva nem voltak, a fogékonyság talán még nevekedett a rájok nehezült erőszak által. A kormányok, nálunk s Európa több országában, magok is tápanyagot -2- adtak a forradalmi szellemnek, részint túlszigoruk s kegyetlen itéleteik, részint indokolatlan gyanakodásuk által, mely a legártatlanabb mozdulatot is forradalmi szellemből eredettnek bélyegezte, s a bokor rezzenésétől is féltette az erőszakkal visszaszerzett hatalmat. A levegőben csakugyan még megvolt a forradalmi anyag. Rajongók, ábrándozók, végsőig elkeseredett kedélyek, az emigránsok visszatértét minden tavaszra biztosan váró, roszul számitó elmék, igenis hajlandók voltak a nyugtalanságot szítani magokban és másokban. Az emigrácziók is, fentartva a közlekedést a benmaradtakkal, élesztették a tüzet; némely részök őszinte rajongó hitből, némely részök pedig önzésből és számitásból.

Ily elemek: zsarnok üldöző kormány, nyugtalan emigráczió s rajongó ifjuság, és elkeseredett nemzetek – ki csodálná, hogy a természetes eredmény összeesküvések, lázadások, melyeket minden gyarlóságuk mellett is csak azért nem kísért diadal 1851-ben, mert a megfélemlett kormányok kezökben tarták a hatalmat s egymást minden mozzanatról pontosan értesitve, kölcsönös segélyére voltak egymásnak.

Bonaparte Lajos Napoleon, még akkor elnök, 1851 őszén, midőn a kamarákat megnyitotta, egész Európát bevádolta mint összeesküvések és titkos társaságok aláminázott barlangját; s ez alkalomból indokolta később hires coup d’état-ját, büszkén emlegetvén, hogy a forradalmak hydráját megtörte s ezáltal Európa békéjének megmentője lőn. -3-

E tények történelmi becslése azonban jelenleg nem feladatom. Annyi bizonyos, hogy ez időben – az 1851-ik év végén – az osztrák kormány értesitést kapott, hogy Magyarországon s Erdélyben nagy mérvü öszszeesküvés van elterjedve, mely forradalommal fenyegeti az „osztrák birodalom“ lételét és Európa nyugalmát.

Ily titkos társaság csakugyan létezett, bár fontosságát és veszélyes voltát a félelem kétségkivül túl becsülte. De, hogy az összeesküvés terve mikép jött a kormány tudomására, azt biztosan ma sem tudhatjuk. Akkortájban különféle hirek szárnyaltak róla.

Egyik hir szerint Párisban fogtak el egy francziát, ki a magyar emigráczióval szoros összeköttetésben állott (és pedig, egy versio szerint, az emigráczió kebelében volt kémkedés és feladás folytán fogták volna el) s nála találták meg az erdélyi és magyarországi főbb összeesküvők névsorát. – Más hir szerint egy egészen biztosnak tartott emissárius árulta el a titkot, melybe teljesen be volt avatva, és pedig oly módon, hogy nehány ezer forintért magát elfogatni s a névsort és tervezetet magánál megtaláltatni engedte. A harmadik hir szerint bizonyos Molnár nevü volt honvéd adta volna föl Albrecht főherczegnek az egészet, – azután megőrült s öngyilkos lett. Ez utóbbi versióval kapcsolatban azt állitják, hogy a general-kormányzó környezetében, tán cselédsége között, viszont az összeesküvőknek volt oly kémjök, ki őket fölfedeztetésükről rögtön értesitette s vigyázatra intette.

De bármikép történt a feladás, annyi bizonyos, -4- hogy a kormánynak már 1851 őszén tudomása volt a dologról s novemberben már szemmel tartották a gyanus embereket.

Ők azonban, akár az előbb érintett uton, akár máskép, elég jókor figyelmeztetve, hogy „árulás történvén, egy ideig nyugodni kell“ – oly ügyesen el tudtak titkolni mindent s oly csöndesen tartották magokat, hogy a felsőbb helyről az erdélyi katonai parancsnoksághoz jött több izbeni sürgetésekre és utmutatásokra, sőt a teljes névsor közlésére is, mindig csak azon választ tudták adni, hogy az országban csönd és béke uralkodik.

A kormány látva, hogy a katonai és polgári parancsnokság utján semminek nyomába nem bir jőni: báró Heydtét, ki a forradalomban a székelyek s jelesen Háromszék ellen harczolt, s azóta is folyvást Erdélyben lakott, és régóta már ismeretes volt az ottani körökkel, vette föl eszközeül, a titkos rendőrséget is keze alá adván. Heydtéval az összeesküdtek névsora közöltetett s ő felhatalmazást nyert a kutatások vezetésére.

A titkos rendőrség sem birván czélt érni, mert az összeesküvés működése fölfüggesztetvén, semmi mozgalom nem jelentkezett, s egyetlen jelenség sem árulta el annak létezését: báró Heydte más utat kisértett meg, hogy bizonyitékokhoz juthasson. Sok embert, ki vagy részvétellel volt vádolva, vagy azzal, hogy legalább tudója a dolognak, s kikről föltette, hogy igéretek vagy fenyegetések által vallomásra lesznek birhatók, -5- titokban, éjjeli órákon, bizonyos megjelölt helyekre magához hivatott s mindent elkövetett, hogy belőlök szép szerével valamit kivegyen. E titokteljes összejövetelek egyik helye a fehéregyházi grófi kastély volt, mely akkor tulajdonosaitól, a gróf Haller testvérektől el volt kobozva s a b. Heydte rendelkezésére bocsáttatott. Kik voltak a meghivott és kihallgatott egyének, kikre hatottak a fenyegetések vagy igéretek annyira, hogy valót vagy valótlant valljanak, – nehéz, tán lehetetlen volna megmondani. S egyesek megnevezésétől annyival inkább tartózkodnom kell, mert a kósza hir olyanok nevét is összeköttetésbe hozta e titkos kihallgatások- és vallomásokkal, kik azokból egészen tiszták voltak; s félnem kell, nem ismételném-e a hir szájának épen alaptalan gyanusitásait s nem bélyegeznék e ártatlanokat meg ezáltal.

Ezalatt bekövetkezett a deczember 2-ki államcsiny. Az osztrák kormány, az európai forradalmi szellem ellenében szilárdabbnak érezvén lába alatt a földet, eljöttnek látta az időt a határozottabb föllépésre – s elrendelte a gyanusokul jelölt egyének befogatását.

Egy körülményt lehetetlen itt elmellőznöm. Bár a gyanus egyének közt a magas aristokraczia tagjai közül is megvoltak jegyezve nehányan: ezekre nézve nem adatott elfogatási parancs. A kormány úgy akarta feltüntetni a dolgot a világ előtt, mintha az egész összeesküvés csak holmi tanárok, prokátorok s más kabátos proletárok müve volna, és a birtokos s főnemes -6- osztály abban semmi részt nem venne. Ez is a politika akkori áramlatához tartozott.

Az elfogatásokat nagy elővigyázattal ugy intézték, hogy a birodalom legkülönbözőbb pontjain egyszerre, egy napon vagy inkább éjen s lehetőleg egy órában történjenek.

1852. január 24-ike éjjelén, éjféltől reggelig fogattak el a következő egyének: Török János ref. kollegiumi tanár, Topler Simon és Dobolyi Sándor volt képviselők, Andrássy Rafael ferenczrendi guardián, Albert János ref. lelkész és Demjén Lajos Maros-Vásárhelyt; kebelei Nagy Sámuel és Bereczky László Maros-Széken: Gálfi Mihály (Török sógora) Martonoson, Udvarhelyszéken; Csernátoni Cseh Sándor Háromszéken; Veres, a csik-somlyói zárda főnöke Csikban; Bányai Antal ügyvéd, Dáné Károly és Bereczki Sándor Udvarhelyszéken; Beregszászi Imre Küküllőmegyében, Gálfalván; Minorich Károly és Lugossy József Kolozsvártt; Magos Ernő Pesten; Simon Elek Bécsben; Smaglovszky gróf Lembergben; Jubál, kitünő műveltségü fiatal lelkész, s tán Kossuth fiainak tanitója, Pesten vagy Pozsonyban, stb. stb.

Az elfogatások napján, január 24-én délután, az első megdöbbenés és rémület benyomása alatt, a fiatal, hőslelkü Horváth Károly, Maros-Vásárhelytt, ki épen Török tanár házánál volt szállva s az ügybe maga is beavatva, saját veszélyével mitsem gondolva ment föl Schobel tábornok- s m.-vásárhelyi parancsnokhoz, megkérdeni: miért fogták el kedves tanárát. E sorok irója -7- a tábornok ajtajáig kisérte Horváthot, de hasztalan várta, egész estig visszatértét letartóztatták. Horváth Károly szavait a tábornok csöndesen végig hallgatta, s igy felelt neki: „Sajnálom önt, fiatal ember; de nemcsak kérdésére nem felelhetek, sőt magát is le kell tartóztatnom. Nem tudtuk, hogy itt van, s ez éjjel önt is keresték, otthon, háromszéki birtokán. Itt van elfogatási parancsa.“

Az elfogottakat, valamint a később hasonló sorsra jutottakat is, rendre mind Szebenbe gyüjtötték, hol a kihallgatásoknak s a felségsértési pör tárgyalásának kelle történnie; s ott a sz.-ferencziek zárdájába, a Bruckenthal-féle palotába, a katonai fogházba s a mészáros-utczában, ha jól emlékszem Segesvárszék házába záratták. – Haditörvényszék elébe állittatván, megkezdetett ellenök a legszigorubb vizsgálat. A haditörvényszék elnöke Bartels ezredes volt; auditorok: Tapferner őrnagy és Wottawa százados; tolmács Herszényi százados. Aztán a szokásos néma személyzet.

A vádlottak elébe, corpus delicti gyanánt két főiratot mutattak föl. Egyiknek czime: „Terv-vázlat“, másiké: „Évszaki-rendszer“ volt. A kisebb rendü corpus delictiket több rendbeli „Utasitás“ képezte, levelek alakjában. Az aláirás többnyire ez volt: „Olyan egészséges vagyok, mint a Makk“ – jelezvén, hogy az iró az emigraczió tagja: Makk ezredes volt.

Az előbb emlitett két iromány magára az összeesküvés szervezetére fő világosságot vetvén, azokat meg kell ismertetnem. -8-

A Tervvázlat egy kitörendő forradalom előrajzát foglalta magában. De az egész mű a rakonczátlan ábrándozás, a gyakorlatiatlan tapintatlanság s gyermekes alaptalanság bélyegét hordá magán. A külföldi viszonyokról ugy beszélt, mint a ki biztosan van értesülve. Mazzini, Louis Blanc és Ledru Rollin csak ugy hemzsegtek benne, – s valósággal egyetlen egy biztos adattal sem birt. Nagyon számitott az itthoniak könnyen hivőségére s szándékosan szinezte kedvezőleg az európai nézetet és viszonyokat, s az egész arra volt számitva, hogy csalhatlanságot követelve, a kételynek még árnyát se türje: holott az egész alapjában s következtetéseiben merőben hamis volt.

Ki készitette e körülbelől egy nyomtatott ivre mehető iratot, arról nekem mai napig sincs tudomásom. Fogságunk hosszu évei alatt elkeseredésünk szomoru óráiban sokszor az a gondolat is támadt bennünk, hogy az osztrák agents-provocateurök műve volt az egész.

A második fő-fő corpus delicti azon iromány volt, melynek neve: az „Évszaki Rendszer“. Ez egy titkos társaság előrajza volt; elméletileg ügyes munka, de ez is teljesen gyakorlatiatlan, a mint olvasóim azonnal meg fognak győződni róla.

Az egész titkos társaság élén egy láthatatlan kormány állott, melynek tagjait senki sem ismerte; de a társaság legkisebb tagja is erős esküvel volt kötve az engedelmességre a láthatatlan kormány iránt. Már maga e körülmény, tekintve a titkos eljárások iránti -9- nemzeti ellenszenvünket elég volt arra, hogy dugába döntse az egész szervezetet.

E szervezet további részletei az időszakok és időrészek megnevezéséhez voltak kötve.

A beosztási időnevek személyt és területet jelentettek. E szerint Szent István koronájának egész birodalma képezett egy esztendőt. Ez alatt értetett Magyarország s értetett egyszersmind a legfőbb polgári és katonai parancsnok; – ki volt légyen ez a terv szerint, Kossuth-e vagy más, nem tudom. Fogolytársaink egyrésze azt mondta, hogy az auditorok Kossuthot értették; mások Napoleon herczegről beszéltek, különösen a kik európai rokonszenvekkel szerették magokat és másokat is ámitani.

Az esztendő 12 hónapra osztatván, ebből nagy Magyarországra esett kilencz hónap; Erdélyre három hónap; az erdélyi három hónap volt 1-ször a Székelyföld, 2-szor a Maroson inneni és 3-szor a Maroson tuli hónap. E három hónapnak volt három polgári és három katonai főnöke, ha pedig e két minőség egy személyben volna egyesithető: az utasitások még czélszerübbnek mondák az egy személyt.

A székelyföldi hónap eloszlott 4 hétre: 1. Marosszék, 2. Udvarhelyszék, 3. Háromszék, 4. Csikszék; mindenik hétnek megvolt saját főnöke. A hetek eloszlottak napokra; egy-egy hétben volt 5–6 vagy 7–8 nap a körülmények szerint. A napoknak voltak 10–12 óráik. Az órák körülbelől századosi rangban állottak, ezeknek voltak perczeik 50 vagy 60, s a mint aztán a -10- társaság szaporodott másodperczeik is, ezek lettek volna a közemberek.

A kinevezéseknek ugy kellett történni, hogy az egész hálózat az esztendő kezében legyen, de a tagok egymást ne ismerjék. Az esztendő kinevezte a hónapokat, ezek a heteket, ezek a napokat, s igy tovább; de a hónapok egymásról mitsem tudhattak, valamint semmit se tudhattak egymásról a hetek, napok, órák. Legalább igy volt megirva a tervben.

Az alsóbb rangu saját főnökének tett jelentést, attól vette utasitásait – de sem a maga, sem főnöke társait és azok fölebbvalóit nem ismerte. Csak azzal közlekedett, ki őt bizalomra méltónak találta és csak azokkal lefelé, kiket ő maga talált felszólitásra méltónak.

Három ember együtt soha sem beszélhetett e tárgyról az utasitások parancsa szerint. A szabályok értelmében ez iratokat és az egész ügyet csak a hónapok és hetek olvashatták és tudhatták. A percznek és másodpercznek csak annyit kellett tudni, hogy ekkor és ekkor legyen készen, lándzsával, karddal, puskával vagy a mi fegyvere van; de néki a nagy tervekről, rendszerről stb. semmit sem volt szabad tudni.

Szükségesnek tartom fölemliteni a láthatatlan kormány postáit és postamestereit. Az emissáriusok rendesen nyugat felől jöttek Hamburg, Bécs, Pest, Kolozsvár, M.-Vásárhely, Brassó vonalán, aztán keleten húzódtak ki Jászvásárra, Ploestbe, Bukurestbe vagy más oláhországi városba. A rendezés főmestere a beteges -11- kedélyű, izgatott és fanatikus Mack Konstantinápolyban és Bukurestben tartózkodott.

A nép 1851 végén azt suttogta, hogy 1852. jan. 1-jén egyszerre fog kitörni a forradalom Párisban, Bécsben, Pesten, Kolozsvártt, Lembergben, Berlinben, az olasz városokban, szóval egész Európában; e hireket az álemissariusok és agents-provocateur-ök széltében-hosszában beszélték, s utoljára a jámbor székely nép is hitte; s bár, mint fentebb mondám, szabály szerint senkinek sem lett volna szabad a dologról beszélni, de azért minden látható ember, asszony, leány, gyermek a „láthatlan kormány“-ról beszélt, mely már hatalmába keritett mindent és csak idő kérdése, hogy nyiltan és láthatólag is fellépjen.

A hadi törvényszék vádjai szerint: a székely föld polgári hónapja m.-vásárhelyi ref. tanár Török János volt. A katonai hónapnak Földváry Károly-nak a hires ezredesnek kellett volna lenni, ki akkor Marosszéken Andrásfalván lakott; de ő a kinevezést soha sem kapta meg, és az auditorok minden ügyessége sem bizonyithatá be, hogy Földváry Törökkel valaha összeköttetésbe lépett volna.

Részemről meg vagyok győződve, hogy Földváry nem is lett volna hajlandó ily regényes szinezetü titkostársaságba lépni, sem Töröktől vagy társaitól valami megbizást elfogadni. Ő a nyilvános küzdelem és nyilt harczok embere volt mindig s legkisebb hajlammal sem birt a cselszövésre.

Udvarhelyszék hete Gálffy Mihály volt, a vádak -12- szerint. Háromszéké: Horváth Károly, s gyanu volt mint katonai hétre Csernátoni Cseh Sándorra. Csikszék főnökségével pater Verest gyanusitották.

Erdély többi részének kormányáról mindez ideig nem sokat tudok. Annyi bizonyos, hogy mindkét hónapságra nézve két főrangu hazánkfiát emlegették; egyik gr. H. L. lett volna, ki nemrég a Siklósy vizgyógy-intézetében halt meg; a másik egy most is szereplő kitünő talentomu jeles hazafi; hir szerint mindketten vissza is utasiták a kinevezést. A törvényszék vádjai szerint az emlitettek teendője volt összeirni minden olyan bárminemü fegyvert, mely az osztrák rendőrség figyelmét kikerülve az igaz hazafiak rendelkezése alatt állott; továbbá össze kellett irni a még létező 1848–49-iki Kossuth bankjegyeket; ezenkivül fenn kellett tartani a nép reményét, izgalmát s késziteni azt a tettek órájára.

Hirszerint 1852. februárban a birodalom különböző pontjain történt elfogatások egy nevezetes minisztertanács tárgyát is képezték – hol nem tekintve sem az egész Európában helyre állott csöndre, sem az elfogatások által ujból felizgatott közvéleményre, elhatároztatott a legkeményebb rendszabályok alkalmazása; mindazáltal a részletekre s épen az alkalmazásra nézve nagy véleménykülönbség volt a miniszterek közt. A miniszterelnök Schwarzenberg herczeg mindenkire kötél általi halált kivánt szabatni, kinek csak tudomása is volt a dologról; mit, midőn társai különösen Gyulai hadügyminiszter elleneztek volna, heves -13- kitörésekre engedte magát ragadtatni – végre elájult, s többé minisztertanácsban – nemsokára bekövetkezett halála miatt – részt sem vett.

Schwarzenberg Felix herczeg e szigorával éles ellentétet képez unoka-öcscsének Schwarzenberg Károly herczegnek akkor erdélyi kormányzónak, az erdélyi nép emlékében ma is kegyeletesen őrzött eljárása. Mint átalában az ország minden ügyeiben, ugy különösen e szerencsétlen elfogottak és hozzátartozóik irányában a legnemesebb és leghumánusabb eljárást követte, s számtalan esetben tette magát szembe az auditorok- és törvényszéki tagokkal, kik a szenvedést apró bosszantásokkal is igyekeztek súlyosbitani.

Az akkori idők ugynevezett „igazságszolgáltatása“ azonban csak ment a maga utján s elvégezte dolgát. A foglyok egyre szaporodtak s a börtön-helyiségek uj és uj vádlottakkal népesültek meg. A hosszu vizsgálati fogságnak, titkos kihallgatásoknak stb. végre 1853 végén és 1854 elején egész sereg szigoru itélet és végrehajtás lett a következése.

Ezeknek részletesebb előadását, vizsgálati s itéleti fogságunk szomoru krónikáját, adja elő jelen kis müvem.

Ez az egész historia t. olvasó oly hihetetlen fantomszerü, hogy ma csakugyan semmi valószinüséggel sem látszik birni, s az ember hajlandó volna valami hóbortos álomnak képzelni, ha a végén ott nem állana egész meztelenségében a gyászos bitófa és a rideg börtön. És most kezdjünk a részletes elbeszéléshez.

II.
A későbbi elfogatások 1852-ben.

Első közleményemben előadván az általános körvonalok terjedelmét, most mielőtt a további elfogatásokról szólanék kötelességemnek tartom hiven és részletesen előadni, hogy én mit és mennyit tudtam az egész ügyről. Az állitólagos első emissariusok junius és julius hónapokban jöttek Erdélybe 1851-ben. Én ezekről mit se tudtam, s julius hónapban Maros-Vásárhelyről Erdővidékére Ürmösre mentem Maurer Károly barátomhoz s nála, illetőleg szüleinél töltém augusztus és szeptember hónapokat, hol vadászat, halászat s más falusi mulatságokkal töltöttük az időt; itt ismerkedtem meg egy kitünő derék férfival Pócsa Ferenczczel, a Rauber ezredes fiaival s másokkal is, többek közt egy kis rőt emberrel bizonyos Wuskicscsal – és emlékszem, hogy kivált miután egypárszor a közelfekvő Brassóban is megfordultam, némi távoli hireket hallottam a napokról, órákról, láthatatlan kormányról stb. – ez a Wuskics pedig nem tudom valami nagyon kiváncsi, vagy spiczli-féle ember volt, mert mindig erősen kémlelt, sondirozott s a vásárhelyi dolgokat kérdezte. Sokszor politizáltunk az igaz Pócsánál, sőt Miklósvárt gr. Kálnoki Dénesnél – de positiv dolgot -15- semmit se hallottam. Szeptember végén haza mentem Marosszékre s drága szüleimet látogattam meg Jobbágyfalván. Itt az unokatestvérem malmot épittetett a Nyárádra, és a faragó ácsok a mint munkájokat figyelve néztem igy szólitottak meg: „Hát urfi mikor üt már az óra? mikor kezd parancsolni az a titkos kormány?“ El voltam bámulva, de másra tereltem a beszélgetést s aztán hagytam, hogy beszéljék a forradalmi táborozásokat. Másnap Maros-Vásárhelyre mentem, itt aztán még többet hallottam, de még mind csak ugy rejtelmesen, bizonytalanul. D. Lajos barátom, ki addig soha még egy gondolatát se titkolta el előttem, titkolózni kezdett, s láttam, hogy némi magasult önérzettel hordozza fejét, de nem kérdeztem s ő nem nyilatkozott.

A szüretre ismét szüléimhez mentem s október második felébe Sz.-Benedekre lovagoltam, hogy az általam annyira tisztelt és szeretett gróf Toldalagi Mihálynál töltsek vagy 10 napot. Nagyon szép társaság volt ott összegyülve, sok ur és urhölgy, kik közül csak a gyönyörü Kornis Anna grófnét emlitem, ki akkor tizenöt-tizenhat éves lehetett. Felséges őszi napok voltak, gazdag szüret volt, s a szép parkban az öreg platánok alatt, vagy a Nyarád partján és a nagy fasorban gyakran sétálgatva beszélgettünk arról a mi örökké szép, a mi véghetetlen… szóval a társaság az akkori viszonyokhoz mérve elég derült volt, s a férfiak keményen politizáltak; ebédekre jöttek vidékiek, jöttek városiak, a gróf élénk levelezést folytatott, s itt már -16- tisztábban körvonalozva hallottam, hogy a külföldről beütés, s benn forradalom van készülőben.

Megvallom, oly természetesnek találtam magát a dolgot, hogy még csak a legtávolabbi sejtelmemben sem gondoltam bünnek a készülendő eseményeket, sőt rajongva és örömmel vártam egy angol-franczia-török beütést, a mint ezt egy ur komolyan, biztosan és teljes meggyőződéssel beszélte Sz.-Benedeken a kandalló-szobában, hol éjfél után 2 óráig politizáltunk. Midőn Vásárhelyre bementem, tele voltam hirekkel, reményekkel és fényes ábrándokkal. Az iskola nov. 11-én gyült ujra be, s én alig vártam, hogy barátimmal beszélgessek. Barátim pedig voltak Horváth Gáspár volt honvédhadnagy, kit Régennél 1849 juniusában meg is lőttek volt, Muzsnai Pál és Nagy Dani, mi négyen voltunk az iskolában legbizalmasabban köztük én voltam a legifjabb; még körünkhöz tartozott Koos Ferencz a jelenlegi bukuresti pap és Ferenczi Ferencz, meg Szász Károly.

Horváth, Muzsnai, Nagy Dani és én 1850 végén összebarátkozva bár négy különböző tanosztályból, elhatároztuk: „hogy a lefolyt forradalom igazságos volt ugyan, s ujra megtennők kötelességünket, de sok volt benne a hiba, és alaptalan ábrándozás; továbbá nekünk magyar fiuknak nagy bajunk a tudatlanság – mondom elhatároztuk – hogy semmit se tudunk, tehát ha valamik akarunk lenni, hogy hazánknak szolgálhassunk, hogy nemzetünket emeljük s nem akarjuk, hogy a tömegben elvesszünk: tanulnunk kell. E határozatok mind -17- barátságos társalgás közben születtek részint az én szobámban, részint más gyülhelyeinken a „vörös sapkánál“, vagy mezei tanuló helyeinken. Becsületünkre legyen mondva tanultunk is keményen; az iskolai tanulmányunkban mi voltunk a legjobbak, pedig, természettani, történelmi, bölcselmi s theologiai cursusokat egyszerre hallgattunk; s ezenkivül olvastunk, németül és francziául tanultunk, no de volt hozzá kedvünk és erőnk, életünk legszebb korát éltük, a legidősebb sem volt 24 éves én meg 17.

Midőn barátimnak elmondám nyári és őszi élményeimet, Horváth azt mondá: jaj ha ugy volna a mint maga mondja – külerővel, akkor jó volna, de félek, hogy valami roszszabb van készülőben, Muzsnai valami bolond dolgokat hozott Csapóról, délután oda adjuk olvassa el.

Muzsnai a szüretet Csapón töltötte az én igen tisztelt bátyám Réz Sámuel ur házánál, mint nevelő s mikor bejött lemásolva behozta saját kezével a „Tervvázlatot“ az „Évszaki Rendszert“ s egy pár utasitó levelet; ő ott hogy kitől, és hogy kapta bizonyosan nem tudom, de azt tudom, hogy csak azért másolta, hogy mint curiosumot nekünk a baráti körnek megmutassa.

Én este későn kaptam kezembe ez irományokat, és a mint végig olvastam teljesen kiábrándultam, sőt az egész ügy alávaló törpeségben jelent meg előttem; a Sz.-Benedeken támadott illusioim merőben szétfoszlottak. Másnap az iratokat visszaadtam Muzsnainak s midőn négyen összejöttünk elhatároztuk, hogy az egész -18- haszontalan törekvés, sőt még veszedelmes is, szóval, hogy mi nem adunk rá semmit, többé vele nem foglalkozunk – s folytatjuk tanulmányainkat.

Nem is emlékszem, hogy mi négyen beszéltünk volna többször erről a dologról egész jan. 24-ikéig. Csakis november hóban, egy alkalommal Horváth Gáspárral almát vásároltunk egy ügyes székely menyecskétől, ki a főiskola közelében gyümölcsöt árult, és mikor kifizettük az aszszony egyet kacsintva kérdé tőlem; „Igaz-e, hogy ismét jó világ lesz – s nehány hét mulva az urfiék elkergetik a németeket?“ Mi egymásra néztünk s fejünket bólingatva, mondám az asszonynak, hogy: ne beszéljen annyi semmiséget.

Egy deczemberi délután ugy hiszem éppen decz. 2-án volt Demjén Lajoshoz mentem, kivel nehány hét óta nem valék ép oly bizalmasan, mint azelőtt egész gyermekségünk idejében, mert tisztán láttam, hogy most titkolózó – persze ő hitt, és szabályszerüen járt el irányomban, mire valószinüleg kötelezte is volt magát. Elég az hozzá a nappali szobában csak nővére volt Eliza (ki azóta férjhezment s még ifjan meg is halt szegény!) és a mint én beléptem, egy iratot akart hirtelen elrejteni, én a mint kezet fogtam vele, rápillantottam az iratra, s megismertem a „Tervvázlatot“.

– Ó ugyan kérem, hát ezt rejtegeti előttem, hiszen már rég olvastam – s az egészet haszontalan irka-firkának tartom.

– Megbocsásson lelkem, de ezt nem hiszem. E szavamra -19- az oldalház ajtajában Lajos is megjelent, kezében toll volt, akkor hagyta el az irást? nagyon komolynak látszott, és ki volt pirulva. Megvallom én hangosan felkaczagtam; ő minden szavamat hallotta, s én némi sarcasmussal folytatám: „Ez hát az a nagy dolog a mi téged olyan fontoskodóvá tett egy idő óta, na barátom ennél jobb ha szivart csinálsz. Lajos eleinte nem hitte, hogy én az iratokat olvastam, de csakhamar meggyőződött s rosz neven vette, hogy oly kevés kegyelettel szólok a dologhoz. Elmondtam neki, hogy Muzsnai hozta Csapóról, s hogy a mely titkos társaságot a falun pipaszónál tárgyalnak, bizony bajosan buktatja meg az osztrák birodalmat. Ő azt mondá: Meg nem foghatja, hogy kerültek az irományok Csapóra, és a csapói urak kezei közé mikor ott csak egyszerü postaállomása volt a kormánynak. (?)

Néha megszoktam volt látogatni feledhetetlen emlékü kedves tanárunkat Török Jánost is. Ugylátszott legközelebbi odamenetelemkor, hogy már értesitve volt arról, hogy én mennyit tudok; ott volt Horváth Károly is, s még egypár vendég ugy hiszem mind beavatottak voltak, mert habár példálózva mindig a tárgyról beszéltek, és különösen arról, hogy most csendesen kell magunkat viselni mig uj rendelet nem érkezik. Én el voltam bámulva, hogy oly komolyan veszik a dolgot, s más alkalommal ki is fejeztem nézetemet, habár Török előtt mint tanítványa, és még pelyhetlen fiatal ember nem bátorkodtam oly erősen szólani, mint D. Lajos előtt. -20-

A fennebb emlitett látogatás alkalmával Török kikisért, és a tornáczon igy szólt: „Csak azt akarom mondani Farkas, hogy az efféle dologról, és azokról az irásokról a kolegyomban az ifjuságnak semmit se kell szólani, – erre semmi szükség majd ha kell, beszélek – én velök.

Azt hiszem szegény Töröknek ez volt legtapintatosabb eljárása. Én mondám, hogy e felől nyugodt lehet, mert mi hetek óta tudjuk, s az ifjuságnak semmit sem szóltunk, sőt négyünkön kivül mással még jó ismerősinkkel se közöltük. – Ugy-ugy édes Farkasom, felelé kezét nyujtva, és mi e tárgyról többé soha se beszéltünk.

A karácsont Koronkában töltöttem gr. Toldalagi Ferencz udvarában – ott azonban inkább társaséletet folytattunk s keveset politizáltunk, vagy legfellebb biráltuk a forradalmakat; aztán esténként kártyáztunk, s zene, és énekszóval kedélyesen telt az idő.

A városba visszatérve januárban már egy-egy házi bált is rendeztünk s valóban feledni kezdtem az egész szomoru historiát, midőn egy késő este a piaczon nehány embert megismertem, Török, Albert és Topler Simon volt, hozzájok csatlakozott Horváth Károly s mind a négyen a francziskánusok zárdájába mentek, ez lehetett este 9 óra tájt. Párnap mulva ebéden voltam egy uri háznál Horváth Károlylyal, és interpelláltam ugy négy szem közt, hogy mi az ördögöt kerestek a barátoknál? Ha magadtól ki nem találod, ugy meg nem -21- mondhatom. Mondá mosolyogva – - s aztán utánna tette: ugy hiszem az egész dolognak vége lesz nem sokára, nem is volt soha életre való; nem tudhatom, ha valjon e véleménye a meggyőződés eredménye volt-e, vagy csak egy villanata volt-e sejtelmeinek; annyi igaz, hogy többé nem beszéltünk ketten, habár Töröknél még egypárszor találkoztunk.

Jan. 24-én reggel a szolgám beszaladva szobámba, sáppadtan állott előmbe s dadogva mondá, hogy Török tanár házához valami 40 katona ment és elfogták.

Én azonnal az utczára siettem, a Sáros-utczán erős katonai őrjárat vonult fel. Az emberek rémülve tekintének egymásra, és suttogva beszélék, hogy az Albert János házát is meglepték a katonák – s ugy a Toplerét, Demjén Lajosét, a francziskánus gvardián Rafiét. A város rémülete leirhatatlan volt; én be akartam menni Alberthez a paphoz, Törökhez, Demjénhez, de nem bocsátottak be. Demjént a mint a katonák közt vitték pár lépésnyi távolban sokáig kisértem, de nem szólhattam hozzá, s a székház táján a katonák elkergettek tőle.

Csak midőn minnyájukat a várba vitték s Horváth Károlyt is elfogták, mint fennebb elmondám akkor tárult fel előttem az a szomoru és ijesztő gondolat, hogy a dolog nem tréfa, s az ostromállapottal összefüggő katonai törvénykezés komolyan veheti ez ügyet. Mi négyen az nap este beszélgettünk az iskola udvarán s meg kell vallanom teljesen tájékozatlanok voltunk a történtek s különösen a teendők körül. Muzsnai nagyon -22- zavart volt, ő volt köztünk a legidősebb – Nagy Dani azt mondá, hogy ugyan miért ijednénk meg, hiszen semmit se tettünk a kormány ellen; én is azt mondám, hogy: mi sokkal kisebb pontok vagyunk, hogysem az osztrák kormány velünk foglalkozzék – s valószinüleg létezésünkről sem fognak soha semmit tudni; Horváth Gáspár azonban az akkori időkhöz nagyon is illő pessimismussával csak roszszat jövendölt – s figyelmeztetett, hogy mindenre késznek kell lennünk; mi s különösen én mindig ellene szoktam volt azon időben mondani a desperatióra vezető okoskodásoknak – ép ugy mint az észnélküli merészkedésnek, de mint sokszor ugy ez alkalommal is ellenem volt a balsors és Horváth Gáspár jövendölése teljesült egész szigoruságában.

Az elfogott hazafiakat pár nap alatt Szebenbe szálliták; mi pedig folytattuk tanulmányainkat, a téli czenzurákat letettük s lassanként feledve a „Tervvázlat“ bohóságait, és az első elfogatások által okozott rémülésünket – ifjuságunk egész nagyravágyásával folytattuk tanulásainkat s azon csalálmok közt ábrándoztunk, hogy a fenyegető vihar végkép elvonult fejünk fölött.

Áprilishó utolsó napjaiban találkoztam egy ismerősömmel, ki peres ügyeiben Szebenben volt, s ez azt mondá, midőn kérdém, hogy mi ujság? hogy a szebeni foglyok egy része vallani kezdett s ujabb befogatásoktól lehet tartani. E hir is csak nehány napig zavart meg csak Horváth Gáspár lógatta fejét, s általában ő volt -23- köztünk a ki legnehezebben derült fel buskomor sejtelmeiből.

A pünkösti ünnepeket Pokában töltöttem, s másod napon Toldalagon voltunk ebéden Nyárádi Gáboréknál; itt láttam meg egy szőkefürtü, kékszemü szép leánykát, kinek emléke börtönöm sötét éjjelét is anynyiszor felvidámitá. Junius hóban már erősen készültünk a nyári vizsgálatokra, – két tárgy foglalkoztatott erősen: a tanulás és szerelem. Tudja isten kétszer, vagy háromszor voltam szerelmes és reám soha se volt az a hatása, hogy ellankaszszon, megbénitson, sőt mindannyiszor ujra ébredt bennem a vágy, hogy kitünő jeles legyek – méltó ahhoz, kit eszményül választék. A kurszusokat Horváth Gáspárral ketten tanultuk s kicseréltük olvasmányainkat is. Többnyire korán reggel és délután szoktunk készülni.

Junius 13-án országos vásár ideje volt, reggel 4 óra előtt hozzám jött Horváth Gáspár, s engem felköltve elmentünk az ev. ref. temetőbe tanulni, s ott egy sirra ülve olvasgatni kezdtük a keresztyén erkölcstan §§-ait. Sokszor történt, hogy tanulásközben én elkezdtem beszélni valami regényről, versről, vagy irodalmi dologról, máskor a szinészetről, a kékszemü lányokról stb.; de Horváth barátom mindig szigoruan viszszaterelt a tantárgyakra, s aztán elvégeztük a szakmányt.

Ez alkalommal azonban másként történt – alig tudtunk egy órát tanulni – én mindig Zsófiról beszéltem; s Gáspár is rám sem hallgatva el-elgondolkodott. -24- Gyönyörü szép vasárnapi nyári reggel volt egész 7 óra feléig – akkor valami könnyü felhő szaladott végig az égen, s esőcseppek kezdtek hullani – uj kalapjaink voltak s nem akartuk eláztatni.

– De ma okvetlen folytatjuk, különben el nem tudjuk végezni, tervelé Horváth s a sirról fölkelve haza indultunk.

A fazekas-utczán egy ismerős arczu székelygyereket találtunk, ki sirva jött velünk szembe: „Miért sirsz?“ kérdém a kis fiutól – „jaj instálom katonák mentek a kolégyomba s minket nem akarnak beereszteni.“

Egymásra néztünk. – Az én komoly és tisztalelkü mentorom el volt sáppadva – kétségkivül én még inkább.

Szótalanul léptünk a Sz.-Miklós-utczába, s jobbra tekintve láttuk, hogy a kolégyom előtt egy csapat zsandár áll. Az egész épületet katonai őrlánczolat veszi körül; a rémült polgárok pedig ablakaikat felnyitva, vagy a kapuk előtt félig öltözötten áldogálva, suttogva kérdik egymástól, hogy: mi történhetik a főiskolában, hol a legidősebb ember alig 24 éves s hol a vidéknek, és a városnak közel 500 gyermeke lakik és növekedik.

Pillanatra megálltunk a fapiaczon, a rémület első perczében nem tudtuk mit tegyünk, aztán besétáltunk a régi baromvásár utczán egy darabig, s itt rövid szóval elhatároztuk, hogy mi magunkat ártatlanoknak érezve legjobb lesz, ha bemegyünk az iskolába. -25-

Bennem teljes volt a meggyőződés, hogy minket keresnek. Professor Hegedüs János ablaka alatt hagytam, tehát Horváthot s kérve, hogy várjon meg, elszaladtam szülőim házáhóz; édes anyám még aludt, néhai felejthetlen emlékü édes atyám már szépen fel volt öltözve s a széles tornáczon ült és olvasta a Szilágyi Sándor műveit. – Kértem, hogy legyen készen arra, hogy engem ma elfognak. Csak nem követtél el valami gyalázatos dolgot? kérdé. Nem édes apám, efelől nyugodt lehet; mondám és egymást megcsókoltuk, midőn bucsuztam könnyezni kezdett.

– Hát ha nem igaz? mondá ismét, elmegyek a székház felé tudakozódni – jó lesz – mondám – menjen édes apám! Az alatt kis hugaimtól bucsuztam el, kik semmit se értettek a dologból, édes anyámat felkölteni nem volt bátorságom.

Csak hamar én is édes apám után indultam, már jött visszafelé és mondá, hogy a székháznál csakugyan rendelet van kiadva, hogy 5–6 fogoly számára helyet készítsenek. Ezalatt azonban már helyre állt édes atyám kedélynyugalma, és atyai szavaival bátoritott.

Én haza küldtem őt, s professor Szász István és Hegedüs János uraktól, s a körülálló polgároktól hangosan elbucsuzva az iskola kapujához mentem. Eleinte a zsandárok nem akartak beereszteni; de mondám, hogy benn lakom, s akkor bebocsátottak. Horváth Gáspár is bement. Én szobámba érkezve laktársaimat ijedt képpel az ágyban találtam, iróasztalom körül 7–8 katonatiszt ült, és állott – mikor leléptem, mind Stellungba -26- tették magokat s előmbe lépett Bilz rendőrségi kapitány, és nevemet kérdé, megmondám; épen önt vártuk; mivel lehetek szolgálatjukra, kérem kulcsait megakarjuk vizsgálni irományait. Kulcsaimat át adtam s mindent pedáns részletességgel megvizsgáltak. Elvették ezalkalommal Kossuth Lajosnak egy hiven talált arczképét, mit 1849-ben Pesten szereztem volt. Továbbá egy gyönyörü tricolor kokárdát, és vadász készleteimet, por- és seréttartóimat. Ekkor szobámból mind elmentek, csak egy polyák katonát hagytak; délután 4 órakor nehány tiszt ujra szobámba lépett, s azt mondák: készüljön ön és jöjjön velünk! Hová? – kérdém én. – A tábornok urhoz?

– Nem; felelt hivatalos tempóval Bilz kapitány – ön a törvény nevében fogoly!

Az iskolából kilépve, a szemben fekvő székház-épületbe vezettek, sürüen álló két sor zsandár között. Csodálatos, hogy a rémület, és zsarnokság e rettentő óráiban is találkozott egy pár ember, kik hangosan üdvözöltek, mint Lőcsei Sándor és Ugrai s egy fiatal ember áttörve a zsandárok sorain, s nem ügyelve a puskatusokra addig közeledett mig kezet szorithattunk.

Én nyugalommal és bátran mentem a börtönbe, – s valami csodálatos erő szállott meg, mely egyszeregyszer csak akkor hagyott el, ha testem kezdett töredezni a fogság terhe alatt, ha beteg nem voltam – ugy éreztem magam, mint a zsarnokságnak minden ártatlan áldozata.

Ez alkalommal a hadbiróság azt hivé, hogy nálunk -27- az ekkor még mindig nem valló Török ellen erős bizonyitékokat s bennünk hatalmas bizonyságokat talál, de nagyon csalódott, mert mi iskolai növendékek soha egy árva szót se vallottunk Törökről; tehát mondom e hitben volt rendezve, ez az elrémitő iskolai dráma, melyhez 4 század gyalog katonát, egy század zsandárt, 1 escadron lovasságot, alkalmaztak, s az egész garnisont talpra állitották; s igy lett ez a vasárnap 1852. junius 13-ka örökké emlékezetes nap a m.-vásárhelyi ev. ref. főiskola történeteiben. A kolegygmból ez nap fogták el: Muzsnai Pált (contrascriba) Nagy Danit, Horváth Gáspárt, Koos Ferenczet, Albert Mártont, Szász Károlyt (most kebelei pap) Bodor Józsefet, László Ignáczot, engemet s még nehány más ifjut kiknek neveit elfeledtem, mindnyájunkat a székházhoz vittek, azonban a praetendált felségsértési perbe csak négyünket kevertek bele, a többi nehány hónapi fogság után elszabadult.

Ugyancsak ez időtájban fogták be kisgőrgényi Nagy Lajost, Orbán Józsefet, a csávási papot, Molnár Józsefet, Földvári Károlyt a hires ezredest, s Filep Albertet, ki jelenleg az urb. törv. elnök. Ugyancsak ez időben Udvarhelyszéken is sürűen fogdosták az embereket, egész nyár- és őszfolytán, ezekről azonban majd a szebeni fogság elbeszélésével fogok megemlékezni.

III.
Fogságunk első öt hónapja Maros-Vásárhelyt és Szebenbe hurczoltatásunk.

A székházánál a közönséges gonosztevők közé zártak s mindenikünket más szobába; az őrszobában még egyszer láttuk egymást egy-kettő közülünk meg volt szeppenve, a mint óráinkat, tárczáinkat és zsebkéseinket elvették s kimotoztak, én biztató szót intéztem hozzájok aztán börtöneikben vezettek. A szoba, melybe engem vittek, három öl (18 láb) hosszu és 14 láb széles, és 15 láb magas lehetett; volt egy magasanfekvő kis ablaka, kemény vasrácsozattal és kivülről bedeszkázva alig 3 □ lábnyi nyilással fölfelé; volt egyik oldalon a szoba hoszszában egy pricscs s ennek egyik szélén 8 szalmazsák; volt egy vizes cseber s egy kimondhatlan czélu vasas cseber. Volt e szobában 3 czigány, 3 oláh, 2 székely – nagyobb rész lólopással vádolva; egy oláh és egyik székely gyilkossági vád alatt – a másik székely verekedésért – én voltam a kilenczedik egyén. A hajdu, ki bevezetett, szomoruan távozott (a még most is hajduskodó Ferencz bátya volt, ki az atyám házánál sokszor megfordult a forradalom előtti időkben, s a régi reverentiát nem tudta levetkőzni), társaim körül vettek s mindazon hitben voltak, hogy -29- valami vásári tolvaj vagyok és adták a tanácsot, hogy miként viseljem magam a kihallgatásoknál. Én a prics szélére ülve egy szót se feleltem nekik, szörnyü zavart gondolatim voltak különösen bünösségem tudatának hiánya s jelen borzasztó helyzetem összeférhetlenek voltak előttem. Végre magamra hagytak nyomorult társaim. Estére ágynemüt hoztak számomra, aztán vacsorát s egyik hajdu 15 szivart csusztatott kezembe. Vacsorámat átadtam társaimnak, s mindeniknek egy-egy szivart adtam, – erre aztán némileg respectálni kezdtek, nem kérdezősködtek, és nem tanácsolgattak, hanem egymásnak a magok ügyeit referálgatták. Én szivarra gyujtva egész éjen át őket hallgattam mohó kiváncsisággal figyelve, hamis filozofiájokra, és általam eddig nem is sejtett raffineriáikra. Az egyik ifju székelyt s egy ifju oláhlegényt kivéve a többi tökéletesen kitanult gonosztevőnek látszott – kik lopást, rablást, s ha kell az ölést is nem bünnek, hanem csak a más keresetekhez hasonló életmódnak tekintették; az államot, a társadalmat s ezek organumait pedig az ő jogos? keresetük s életmódjuk ellenségeinek, kiket rászedni, kijátszani nemcsak szükséges, de kötelesség, és minél ügyesebben tehetik, annál nagyobb dicsőség.

Nem szándékom e helyen elmondani több részletet, sajátságos észjárásukról, és tolvajnyelvükről stb. csak azt említem, hogy 48 óráig voltam köztük s kedden reggel 10 órakor, 5 darab katona a hadparancsnokság szállására vezetett. Hol egy kis haditörvényszék volt alakulva. Elnök: Brunner alezredes és várparancsnok, -30- Tapferner őrnagy auditor, s még egy pár tiszt Herszényi százados tolmács. Tapferner volt az egész ügy vezetője Szebenben, s most azért jött mint fennebb is érintém, hogy Törökék ellen docekat szerezzen. Középtermetünél kevéssel magasabb, sáppadt arczu, karcsu ember volt az időben 40 és 50 év közt lehetett, bajuszt és oldalszakált viselt, magas értelmes homloka volt; szemeit élesen szegezte tárgyára, és szemöldei meg szája körül gonoszságra, alattomosságra és vérengzésre hajlandó sötét vonások valának láthatók. Hangja, mikor halkan beszélt megnyerő nyájas tudott lenni, de ha hangosan szólt kiállhatatlan anthipathikus volt, szemüveget is tett fel gyakran. Egyébiránt határtalan nagyravágyó, ravasz és tökéletes jezsuita volt a mennyiben czéljára minden eszközt üdvösnek tartott, kitünő eszes és nagy olvasottságu ember volt, de szolgalelkü és ármányos; szakmájának mindent alárendelt, becsület, ész, tudomány, az érzelmek öszszes világa mind játékszerré, eszközzé aljasult ügyes kezei közt; lehetett igen jeles auditor, vizsgáló, kutató, vallató, gyóntató és véreb – s ezért a Bachrendszer előtt lehetett valóságos drágagyöngy; lehet, hogy vádlott és auditor egymással szembe az ő szemei előtt nem ugyanazon mértékkel mérendő erkölcsi és politikai egyéniségek – de én ezen urat isten és ember előtt örökre bevádolom a becsület nevében!

Fájdalommal kell megjegyeznem, hogy ez az ur a magyarhaza területén született, ugy tudom éppen Budán. És még beszélte is édes anyanyelvünket – -31- mi lett belőle, hol van most, azt nem tudom – kisérje emlékét örök feledékenység.

A mint a kis törvényszék elébe vezettek, egy székre ültettek Tapferner urral szembe. A szokott kérdések után, hogy hivnak, hány esztendős stb. kérdeztek egy csomó nevet, hogy ismerem-e s különösen a januariusi foglyokat, ezekután pedig Rózsafit, Makkot s még nehány emigrans, vagy emissarius nevét.

Én mindenikre teljes tárgyilagossággal mondám az igent vagy nemet, ugy a mint igazán tudtam. Végre azt kérdezte, hogy tudom-e miért vagyok itt? Nemmel feleltem. Tovább félóránál kényszergetett, hogy hát nem is gyanitom-e. E közben az „Évszaki-rendszer“ és „Tervvázlat“ egy-egy példányát forgatta száraz fehér ujjai között s emlékeztetett a dolog egy s más részleteire. Erre én igy szóltam: Ha csak nem ezekért, az irományokért! Ugy-ugy épen ezekért – kedves barátom susogá nyájosan, és székéről fölkelve egy jobbra álló pamlagra ült és kért, hogy én is üljek melléje; én vonakodva ugyan, de oda ültem. Ő arczomat simogatá, átölelt – több izben kedves barátjának czimezett – s körülbelől ezen szavakat mondta: „Én ugy is tudok mindent, az egész nagyon egyszerü dolog, önöknek semmi bántódásuk nem lesz, már egy pár nap mulva szabadon fognak bocsáttatni, hogy tanulmányaikat folytassák, és csak legföllebb azért kérdezem ki, hogy ezt a formalitások igénylik, – mondja el nekem tehát, hogy hol, és mikor olvasta ez iratokat ki adta önnek, és ön kikkel közölte?“ Ezen szavai a -32- legaljasabb hazugságot, és a behizelgő kétszinkedő, aljasság legutálatosabb tényálladékát képezik.

Én azonban nem tudva még akkor egy szemtelen auditor s egy becsületes ember közt oly különbséget képzelni, mint a milyen volt, hiven előadtam a dolgot ugy, a mint itt is fennebb elmondám. Szavaim végeztével valami keserü mosolyt láttam a Tapferner arczán s szemeiből sujtó villám lövelt felém, de csak egyetlen egy pillanatig – tán nem is akarva tette ezt – de nekem elég volt, én félni kezdtem ez ember nyájaskodásától. Ő ismét édesen folytatá. – „Ez mind szép, de ez még mind nem elég, – Törökről semmit se szóltam, – kérem beszéljen részletesebben, Törökről s a velevaló viszonyáról?“ Én erre a pamlagról felállottam s egész hidegséggel mondám: én nagyságodnak mindent hiven elmondottam, többet nem mondhatok, egyebekről semmit se tudok. Erre a szomszéd szobába küldöttek, és ott maradtam nehány peczig. Midőn visszatértem valami jegyzőkönyvet tartottak előmbe, aláirtam – s akkor visszaküldöttek; én azonban mondám, hogy ha lehet tegyenek külön, vagy barátaimmal együvé – de ne azon gonosztevők közé.

Az elnök és várparancsnok Brunner talpig becsületes ember, kinek emlékét egész életemben illendő tiszteletben fogom tartani. (Ugyhiszem székes-fehérvári születés volt) közbe szólt, hogy neki van egy biztos alkalmas szobája. Tapferner kevés gondolkozás után elfogadta, s engem többé nem a székházba, hanem a várba vittek vissza, és ott a parancsnoki lakban földszint -33- jobbra egy két ablakos szobába tettek – itt voltam tovább egy hónapnál.

Társaimat is kikérdezték, mint később hallám, de a várba közülünk csak Orbán Józsefet hozták, és Albert Mártont – e kettőről maig se tudom, hogy mért fogattak el, és miért bocsáttattak el; ugy hiszem, hogy az iskolai meglepetés alkalmával nevök valahogy előfordult, s aztán semmi se derült ki rájok. A várban még két fogoly volt: a medgyesfalvi oláhpap valami csendzavarásért, és egy Markus nevü csikszéki r. kath. pap, ki valami felségsértő predikátiót tartott s aztán két évig ült Komárom várában.

Gyönyörü nyári idő volt, s én a napokat a szobámban örökké olvasva töltöttem – elfogatásunk idejében, a nagy Szász Károly is tanárunk volt s engem szeretett, sokszor olvastam fel neki a lapokat, és irtam neki dictando; fiai Domokos és Béla még akkor gyermekek voltak; Gyula jóbarátom. A derék várparancsnok engedelmével, tehát ő küldött mindenféle olvasmányt számomra, s én egész mohósággal üztem el olvasással a börtön unalmait – mintegy három hét mulva estefelé egy-egy órára sétálni bocsátottak a várudvarán egy katona kiséretében, ismerősim néha ablakom alatt jártak el, s egy-egy vigasztaló szót intéztek hozzám. Nehányszor láttam szüleimet is, de őket féltettem, s nem ohajtám, hogy valami közkatona durvaságának legyenek kitéve. Eszter hugom legtöbbször jött hozzám. Egy hónap után összetettek a két pappal, és ugy hárman négy hónapot töltöttünk. A két -34- öreg különben tisztességes ember volt, de régi emberek a r. kath. pap sokat imádkozott, s olvasta a szentek életét, az oláh pap jól tudott magyarúl, mindig engem kért, hogy neki fennhangon olvassak, sokat pálinkázott, magyar és oláh nép dalokat énekelt, s érdekes népmeséket mondott esténként, a legjobb hármoniában éltünk hárman.

E nyár folytán a legmagasabb látogatás szerencséjében is részesültünk – ha jól emlékszem julius hóban az uralkodó I. Ferencz József császár – körutját Maros-Vásárhelyen keresztül tevén – két napot mulatott; a katonák bizonyosnak mondák, hogy szabadon fognak bocsátani, a látogatást megelőző napon a várparancsnok hozzánk jöve hivatalosan adta értésünkre, hogy a császár meglátogat, de aztán hozzá tette – s meg kell vallanom szomoruképpel – hogy csak a kérdésekre feleljünk, és valami kéréssel alkalmatlankodni nem szabad. Én a parancsnok roszkedvéből, s ez utasitásból azonnal beláttam, hogy ezuttal nem kell várni semmit. Szobánkat azonban kicsiszolták, mi mind hárman csinosan felöltöztünk, a r. kath. lelkész reverendáját vette föl, asztalunkra és ablakunkra két nagy bokréta virágot tettünk, szóval szobánknak egész lakadalmi külseje volt! Szomoru ellentétben a valósággal, s három szomorulelkü fogoly kedélyállapotával. Délután két, és három óra közt vettük észre, hogy a császár a várba jött, alig egy negyed óra mulva előszobánkban sok kardcsörgést hallottunk; a káplár felnyitá az ajtót, s nehány tiszt jött a szobába -35- két sort képezve, s köztük egy auditor, gróf Hunyadi és a várparancsnok kiséretében, előnkbe lépett az akkor 22 éves delitermetü ifju fejedelem. Legelőször a kath. pappal beszélt. Hogy miért van itt? Van-e valami panasza? Aztán az oláh pappal – kinek ügyét az auditor adta elő mondván: Er hat ein Excess gemacht Sturmglocken geläutet etc. Végre reám kerülvén a sor, igy szólt a császár: Und dieser Junge…? Az auditor erre valamit halkan mondott, melyből csak azt hallám: Hermanstädter Process… A fejdelem szánakozva nézett rám, s fejét lógatva mondá: Der Arme!… arcza annyi jóságot mutatott, hogy pillanatig hajlamot éreztem lábaihoz borulni, s visszakérni tőle szabadságomat, de aztán hirtelen megfordult, s visszanézőleg mind hármunknak egy fejbillentéssel köszönve a szobából gyorsan eltávozott. Ez időben sok vidéki ember volt a városban, és sok látogatónk volt, és holmi ajándékokat küldözgettek.

S voltak olyanok is, kik a káplárokat megajándékozva egy-egy félórára hozzánk jöhettek – s ez nap a fejdelem ottjárása után épen többen voltak. Őreink valami jólelkü stiriai katonák voltak, s kápláraik vitték körültünk a profószi tisztet – midőn késő este mindenki elment, s a káplár utoljára jött hozzánk, igy szólt: „A császárnak, s ennek a sok uri embernek jól van dolga, ők könnyen élnek, eljőnek és elmennek; de mi, mi szegények csak itt maradunk!“

Nov. 11-én Szent-Márton napján este 8 órakor jött hozzám a várparancsnok, s tudtomra adá, hogy -36- hajnal előtt Szebenbe fogok indittatni; s remélli, hogy ügyem végéhez közelg; a parancsnok kezet adva bucsuzott el, s kivánt erőt és türelmet, mindig jó volt hozzám, neje olykor még ennem is küldött, s ünnepnapokon rendesen egy s más csemegét mindig küldött.

Ott előttem kiadta az engedélyt a káplárnak, hogy szüleimet értesitse. Szüleim aztán el is jöttek, s 10 óra körül mentek ki a várból – elhozva nekem a szükséges utiruhát és fehérnemüt, s pénzt az utra. Éjfélután 3 órakor egy szekérbe ültettek Albert Mártonnal, és a Sáros-utczán felhajtottunk a székház elébe. A várparancsnok elkisért odáig, velünk a szekérben két zsandár ült. Szegény jó szülőim már ott voltak, s nehány korán ébredő polgár. Megengedték, hogy még egyszer a szekérből leszállva édes anyámtól és édes apámtól elbucsuzzam.

Szegény szüleim végtelen fájdalmat állottak ki atyám vigasztalt és bátoritott – mindketten sirtak – én nem. Ott volt Gáspárovics is, s még nehány más polgár, és könnyes szemekkel bucsuztak tőlem. Előttünk egy más szekér állt, abba ült, Muzsnai s egy harmadik szekérbe Horváth Gáspár és Nagy Dani. Végre a szekérbe kelle ülnünk, s egyik zsandár a várparancsnok kérése daczára, az én jobb kezemet az Albert balkezével egy kettős vaskapocsba szoritá. A zsandár azt felelte a parancsnoknak: „tudom – én kötelességem s látom, a nép mind szaporodik, ha nem lesz ok reá majd leveszem!“ Erre a parancsnok még egyszer bucsut mondva eltávozott. -37-

Én csak arra ügyeltem, hogy szüleim észre ne vegyék a vaskapcsokat. Végre megtörtént a hivatalos átadás a zsandár-őrmester induljt kommandirozott, az ostor pattogott, s a három szekér a hajnali szürkületben megindult, hátrahagyva annyi bánatos szivet, melynek láttára még azok a vakeszköz-féle emberek is elkomolyodva állták körül a kis tért, visszanézve láttam, hogy édesanyámat apám s még egy más ember vezeti, a hajduk és katonák pedig szétoszolva kioltogatták lámpáikat.

A szebeni ut három napig tartott, s meglehetős vigan töltöttük. A mint a városból kiértünk, a vaskapcsot levették rólunk a zsandárok, és a szekerekről egymásnak köszöngetni kezdtünk. A zsandárok is mind fiatal emberek voltak! Szivarral kináltuk meg, és elfogadták, sőt beszélgetni is kezdtünk – az őrmester egy komoly, s ekkor beteges, de jó indulatu szilágysági magyar fiu volt; délre Besenyőbe mentünk, s az ottani zsandárfőnök (őrmester) ezen szókkal fogadott: „Ugyan kérem, hát maradt-e még vagy egy becsületes ember Vásárhelyt!?“ Ez persze jól hangolt minket; oda jött a helybeli pap, s nehány birtokos, hoztak jó ebédet s jó ráczürmös-bort, s a zsandárokkal együtt kedélyesen ebédeltünk – nem is számitva, hogy mi mennyire örültünk, hogy öt hónapi szigoru fogság után ujra láthatjuk egymást, s ugyszólva szabadon társaloghattunk, s elbeszéljük ez idők élményeit és szenvedéseit. Estére Déésfalvára mentünk, s mindenütt a zsandár-kaszárnyába szálltunk; ezek is jól fogadtak; Pataky bátyám -38- két veder aszuszőllő-bort küldött, s az összes zsandárság ugy leitta magát, hogy mindenik, a jöttek, ugy mint a dézsfalviak, pokoli mély álomba sülyedtek, csak mi öten valánk ébren, és teljes kedvünkre kibeszélgethettük magunkat, sőt kimentem a kertbe, és majd egy óráig ott sétálgattam, gondolkozva szomoru sorsunkról – elszökhettünk volna bátran, az udvaron volt szekér, ló – de még ugyszólva eszünkbe se jutott; és ki hinné egész éjen irodalmi, és politikai elméleti vitatkozásokat folytattunk. Horváth és N. Dani ez idő alatt olvasták Schiller és Göthe müveit, én pedig a communismus és socialismus tanairól olvastam ez idő alatt – melyek előttünk merőben ujak voltak, elmondtuk egymásnak mind a mi szépet és ujat olvastunk, és igy a képzeleti, és eszményi világ magasabb regióiba himbálózva önkéntelenül is elfeledtük, hogy egy osztrák zsandár-kaszárnyában friss szénán töltjük az éjt, s körültünk a boldog zsandárok oly nagy bizalommal, s oly mélyen szenderegnek! Másnap egy nagy szász faluban háltunk, én a templom keritésében az egyházfinál; harmadik nap délután érkeztünk Szebenbe nov. 14-én, hol a francziskánusok zárdájába szállitottak mind az ötünket egy nagy, de alacsony és bolthajtásai miatt komortekintetü szobába.

IV.
A szebeni fogság.

Nyomor teljes fogsági életünk legszomorúbb időszakához érkeztem. Eddigi fogságom csak letartóztatás volt – Szebenben tökéletes rab lettem. Este, hogy szobánkban maradtunk, ismét kedvünkre kibeszélgettük magunkat, de mind az öten (Muzsnai, Horváth, Nagy, Albert és én) kedvetlenek voltunk, rosz sejtelmeink voltak – de ha bár fogságunk hatodik hónapját kezdtük, annyira biztunk ártatlanságunkban és jelentéktelenségünkben, hogy egyetlen szóval se beszéltünk össze, ezután következő vallomásainkra nézve.

Másnap 11 órakor a haditörvényszék elnöke, s a foglyok főfelügyelője, ezredes Bartels látogatott meg – kicsitermetü, félszemü, száraz sovány ember volt, s lehetett 60–65 éves; müveletlen, rövideszü, s ép ezért ravasz ember volt, e mellett a foglyok pénzeiről sem vitt tiszta és pontos számadást. Szerette játszani a hatalmas nagy embert, a nagy katonát – pedig a forradalom alatt szörnyü gyenge katonának bizonyitotta magát; aztán rettenetesen igyekezett bebizonyitani, hogy mennyire gyülöl bennünket, mint forradalmárokat, de miután semmi nagyobb fajta szenvedélyre sem volt képes, szerepéből sokszor kiesett, főként ha -40- ittas volt – a mi pedig sokszor megtörtént. – A vén ember kis szürke bajszát mozgatva igyekezett atyáskodó lenni, s ilyen módon egy intő beszédet tartott hozzánk, éretlen ifjakhoz, hogy most itt az idő mindent bevallani – s megmutatni, hogy hiv alattvalói voltunk, és vagyunk a császár ő felségének. Mi értettük a német szót, de a beszédben gyengék valánk, talán legtöbb gyakorlatom volt nekem, minthogy Vásárhelyt a várban, a katonákkal mindig németül kelle beszélnem; tehát én feleltem: „Nagyságos ezredes ur, mi már mindent megmondottunk, semmi mondanivalónk sincs több, s kérjük nagyságtokat, hogy elégeljék meg letartóztatásunkat, és ereszszenek haza“. Ezen szavaimra kiesett az öreg ember atyáskodó modorából, s keményen összeszidott haszontalan ifjonczoknak, kiket majd rendbe szed ő! Meg kell vallanom, hogy e pillanatban tekintélye örökre tönkre volt téve előttünk, mert oknélküli kakaspulyka mérgelődése – nagyon is comikus hatást gyakorolt, s mi inkább mosolyogtunk dühösségén. Elvégezve csattogó-pattogó beszédjét, feleletet nem várva, kimasirozott szobánkból. Mi aztán birálgattuk a nagy férfiut, s találgattuk a jövendőt – egy óra mulva elvitték tőlünk Muzsnait, aztán délután Albert Marczit, később Horváthot s este Nagy Danit is; éjszakára egyedül maradtam.

Sok mindent összegondoltam, érzém, hogy el-elcsüggedek – de ujra erőt vettem magamon, s elkészültem a legnagyobb szerencsétlenségre – még a halálra is. Társaimra, s künnlevő ismerősimre gondolva -41- mondám magamban: „Ne féljetek barátim, becsületemre, és nemes sziveitek rokonszenvére méltó leendek, s befogom bizonyitani, hogy az idő és helyzet bennem emberére talált“.

De az idő oly hosszu magános ember börtönében, nincs egy pillanat, mely észrevétlen suhanjon el, s a gondolkozás, mely máshelyt szórakoztat, börtönben csak arra szolgál, hogy a fogoly az idő kérlelhetlen lassuságát annak legapróbb részeig elfordithatlan merevséggel szemlélje. Ezer tárgyat vesz elő, szegény, s mi őt máskor mulattatá, most csak felületes, vagy unalmas hatást gyakorol, s a háttérben az öntudatosság meredt szeme, mind csak az időt nézi, s a fövényóra hulló szemeit számlálja. A sziv minden ütése az elvesztett szabadságra emlékeztet, s az emlékezet minden mozzanata a régi szép időket, az eltünt boldogságot, a jóbarátokat, az elhagyott kedveseket idézi előnkbe, s hiába mélyed szemünk a komor falakra, lelkünk szüntelen a szép világba kóborol, s a könyörtelen való, mindcsak azt susogja: azok siratnak téged, azok busulnak érted – de azért te mégis itt maradsz, itt-itt végtelen hosszu időkig!

Az élet gyötrelem, a gondolat kin, a mult és emlékezet fájdalom, a jelen szenvedés, a jövő sötét kétkedés.

Ekkor még nem tudtam imádkozni. Nem hivém az istent – különben arra kértem volna, hogy e nagykinok daczára csak eszemet tartsa meg, ne engedje, -42- hogy megőrüljek, mert mig az eszmélet világa megvan, addig a sziv legtitkosabb rejtekében, még mindig él egy drága kincs – a szabadság édes reménye!…

Szörnyü állapot a magány-fogság – és semmi sem egyéb mint minősitett gyilkosság!

Midőn késő este szalmazsákomra dültem, s gondolkoztam néha szomoru sorsomról – néha semmiről vagy mindenről – mikor az elme, mint valami nehéz köd az egyén belső világára ereszkedik, de sehol sem talál nyugtot, vagy kellemes érintkezési pontot olyan terhes a létel – s oly kimondhatlan erős vágyat érzünk a feloszláshoz – a megsemmisüléshez! Vaságyam mellett egy nagy vakablak volt, s arról gondolkozám, hogy ott egykor valami szent kép, vagy tán kereszt állott – s előtte valami vén szerzetes, mily buzgón imádkozott – mert hitt, valjon van-e valami abban, hogy a hit fenn tart?

Néma csend volt körültem és sötét, s a mint igy elandalodva ott feküdtem – hirtelen éles kopogtatást hallék a falon, s egész idegzetemben megrázkódva, ijedten szöktem fel ágyamból, s a szoba közepére szaladtam; mi lehet – ez? gondolám magamban? de nem volt időm gondolkozni, mert a kopogtatás megujult – de már most sokkal halkabban, rögtön eszembe jutott, hogy ez bizonyosan valami fogoly-társ lehet, tehát én is nagyon halkan ugyan, de vissza kopogtattam egy kis fadarabbal. Erre ő valami rendszeres kopogást kezdett – időnként meg-meg szüntetve, én mindannyiszor visszakopogtam, utánozni igyekezvén, -43- az ő ütemét, és szüneteit egyszer egy nagyot dönditett a falra, és többé nem kopogott. Én az egészet nem értettem.

A következő napon szép idő volt, s felállottam az ablak párkányára, hogy legalább egy kis szabad eget lássak, mert az ablak kivülről be volt deszkázva, s alig volt 2 □ láb nyilás fölfelé. A mint oda állok, észre veszem, hogy szomszédom is az ablaknál van; én nem mertem szólani csak köhécseltem, erre ő elkezdett halkan fütyölni egy régi dalt, mely ugy kezdődik: A. B. C. a dalt ismételve az első hangnál koppantott egyet, a másodiknál kettőt, a harmadiknál hármat… mire én egész önfeledve kiálték fel: Értem már! Ablakunk alatt pedig az őr orditott fel: Ruj! (Ruhe!)

Örömem határtalan volt – az asztalon mindjárt elkezdtem magam gyakorolni – hogy igy ha egyedül maradtam is, legalább szomszédommal némi közlekedést tartok fenn. Ennyit tehát tudtam, hogy A-ra egyet kell koppantani; B-re kettőt – s ahányadik a betü, annyit kell koppantani. Előbb megakartam tanulni, hogy minden betü hányadik – de csak hamar rájöttem, hogy kopogtatva csak a betüket kell mondani magamban, s az illetőnél megállani, aztán ujra kezdeni, s igy kész a szó. Például: ezt a szót Béla, igy kell kikopogtatni: a b, azután: a, b, c, d, é; a, b, c, d, e, f, g, h, i, k, l; a; tehát, először koppantok 2-tőt, s ott megállok, aztán a betüket magamban mondva, az é-nél állok meg (ekkor koppantottam 5-töt), aztán megállok; a b-nél (11-et kopp.), s végre egyet koppantok: -44- az, az a. E rendszer, első pillanatra nehézkesnek látszik; de Szebenben létem 11 hónapja alatt, ugy begyakoroltam fülemet a hallgatásában, és kezemet a kopogtatásban, hogy félóra alatt egy egész vezérczikket átadtam szomszédomnak, vagy átvettem Simon Elektől, vagy Árkosi Mózsitól.

A kőfal erős hangvezető, a legkisebb tárgygyal is kényelmesen, s hallhatólag lehet kopolni, néha 3–5-ik szobában is átkopoltunk. Ebédután tehát, mikor beállott a néma csend, én kezdtem kopolni (ez volt a műszó, melylyel e közlekedést neveztük), persze hogy eleinte nehezen ment, de azután csak megértettük egymást; szomszédom egy udvarhelyi ügyvéd volt Bányai Antal, kit az este ugyancsak megijeszték, mert rendetlen kopolásomból legjobb barátai neveit olvasta ki, s egész éjen át nem tudott alunni – (azután is Fehérvárt, és Józsefstadtban sokszor emlegette, hogy mennyire megijesztettem volt Szebenben; jókedvü, tréfás ember volt, pedig sokat betegeskedett, s Józsefstadban meg is halt, ugy hiszen 1855-ben). Ez alkalommal azonban elkopolta, hogy van három fogda, hol társaink vannak – ez a zárda, melyben vagyunk; a a Bruckenthal ház a József-külvárosban; és az egyik katonai őrtanya. Ott a zárdában voltak akkor: Török, Gálffi, Rafi, Horváth Károly, az erőslelkü, szép Czirjákné Kolozsvárról, pater Veress, Demjén, Bereczky Sándor, Topler Simon, szegény a becsületes jellemü ember, s Vásárhely egyik legnépszerűbb embere már meghalt volt a nyár folytán Boer Nina Kenderessiné, -45- mind egyenként külön szobában. Párnap mulva egymás kis szobába vittek, hol egyik felől szomszédom Horváth Károly volt egy vagy két nap; ekkor beszéltünk együtt utoljára kopolás utján; én az nap nagyon rosszúl éreztem magam, erős lázam volt, mely kisebb-nagyobb mértékben egész télen és tavaszon tartott. Mondtam Horváthnak, hogy nagyon beteg vagyok: „Titkold el a mennyire lehet, különben most visznek rostára“! (rostának neveztük a Verhörözést). Este még beszélgettünk, s én egy kissé nyugodtabbnak érezvén magam, elbeszéltem elfogatásunkat, melyen Horváth nagyon csodálkozott s kérdé, hogy valljon ki adott fel, én közlém gyanumat, s ő azt felelte „Lehet“ aztán összeegyeztünk, hogy holnap séta után beszélünk – s jó éjt kivánva elváltunk, – de őt jó reggel más szobába vitték, s a mellékszoba üresen maradt – a másik oldalon talán pater Veress volt, és ő, vagy épen nem, vagy nagyon ritkán kopolt.

Deczember közepe felé rostára (a részletes kikérdezésre) hordoztak négy vagy öt nap egymásután. Ez ugy szokott történni, hogy esteli látogatáskor a profosz udvariasan jelenté: „Kérem uram legyen készen, korareggel a törvényszékre megyünk!“ A fogoly ilyenkor aztán keveset aludt s jó reggel jött a profósz parádéban, s két katonával a a törvényszék helyiségeibe vitték a foglyot, t. i. a zárda hátsó részének második emeletébe; ott aztán egy kis nyomoru szobába dugták az embert, s várni kellett mig a törvényszék összeült.

Most egy Wottava Ferencz nevü dragonyos-kapitány -46- auditor kérdezett ki; cseh ember volt; kevés eszü, mérges, dühös, ambitiosus, de kitartó makacs ember, sáppadt, sárga arcz, éles szegletes homlok, gyér bajusz, szürke szemek, rekedt rikácsoló hang, finom szép fehér kezek, s a gentlemanság bizonyos affectatiója, de minden pillanatban feledése – ennyi az mit ezen emberről mondhatok. Százszor tett fel egy kérdést, majd ugyanazon szavakkal, s képes volt a vádlottat reggel 9 órától délután 2–3 óráig zaklatni a nélkül, hogy valami eredményt tudott volna felmutatni – őt teljesen kielégitette azon tudat, hogy ezt a veszedelmes magyart keményen elgyötörte. Különben ártatlan ember volt, nem hallottam hogy egyetlen egy embert is zavarba hozott volna.

Ellenem ilyen vádakkal élt: Ön a vásárhelyi főiskolát az összeesküvés számára rendezte be; az ifjuság vezére volt; és veszedelmes elvek terjesztője; az összeesküvés felesketett rendes tagja; vádolt, hogy óra, hogy nap voltam, (végre a percz lég is kétség alá jött). És ez igy ment mondom 4–5 napig; szidott Spitzbub-nak, Halunke-nak, miserable Kerl-nek, fenyegetett éhséggel, vasraveréssel, vesszőztetéssel – ha nem volnék oly ifju – mondá – s nem szégyelne velem kikötni, majd megtanitana.

A tolmács Herszényi (a nagy bajuszu) néha megsokalva a dolgot, közbe szólt elkatonásodott magyar kiejtésével: „Édes borátom voallyon voalamit!“ A törvényszék többi tagjai főként az elnök, s egy pár tiszt, és a közlegények többnyire aludtak ülőhelyeiken, és -47- csak olykor riadoztak fel, mikor az auditor nagyot kiáltott. Az altisztek figyeltek.

Végre is maradtam az, és annyi mellett a mennyit a sima Tapfernek Vásárhelyt mondtam, volt, de a gyötörtetés és folytonosantartó lázam, mit titkoltam, meg az egyedüliség annyira elkinzott, hogy néha csak szédültem, könnyeim szaporán hulltak, és szavam elakadt, véghetetlen vágy szállott meg, hogy megsemmisüljek; ugy gondolám, hogy nekem senki hasznomat ugy se veheti, az élet rám nézve is már megszünt érdekes lenni, és jó szüleimre nézve is jobb lesz egyszeri nagy rázkódás és bánat, mint a folytonos busulás. Félig-meddig az öngyilkosság rémei kezdtek rajtam uralkodni, és a halál oly békés, enyhet adó alakban jelent meg, hogy gondolkoztam annak siettetéséről – azonban ez nem volt elhatározás, csak is olyan beleegyezés forma. Nem ettem negyvennyolcz óráig semmit – ételemet elöntöttem, hogy ne használhassam, de harmadik napra ugy elgyengültem, hogy ágyamról nem tudtam fölkelni, és csak suttogva mondám a profósznak, hogy kávémat tegye a kemencze párkányára – mikor 12 óra után ebédemet hozta, ott látta a kávét is, de én álomban látszottam lenni, s igy ő nem ébreszte fel, ételemet is a kávé mellé tette, sejtve betegségem, délután 4 órakor rendkivüli időben jött hozzám, ételem érintetlen volt; rögtön gyanakodni kezdett a valóra, és hozzám jött s beszélt gyöngéden, szépen, én egy szót se tudtam felelni; egyik ordinanczot leküldte felesége után, az is feljött jólláttam őket – de szólni nem szóltam -48- – meg voltak ijedve; félóra mulva valami borlevest hoztak, a profósz fölemelt, az asszony nehány kalán levest adott, s mikor lenyeltem, örömében sirt és megcsókolgatott – mondhatom, hogy e rokonszenv ez idegen vénaszszonytól nagyon jól esett; késő este orvos is volt nálam – s ujra adtak valami meleg italt; én reggelre kigyógyultam kedély bajomból, s már délkor önként ettem valami becsináltat. Az nap azonban még nem tudtam fölkelni.

Másnap sétálni is kivitt a profósz, az orvos a folyosón beszélt velem, s kissé megszidott, de gyöngéden, harmadik nap a zárdából kivittek, Bruckenthal házba (József-külvárosba). És betettek egy szobába, hol már két fogoly volt: Beregszászi Imre (Küküllőmegyéből) és Dósa Sándor. (Udvarhelyszékről). Ezen tisztelt urambátyáim látása végtelen örömemre volt, mert már 5 hete mult volt, hogy egyedül voltam; a szomszéd szobában volt: Filep Albert, Nagy Lajos és Elekes József, kikkel kopoltunk is; arczukat is láthattuk a kürtőn át, ha egy székre állottunk; s a közajtókat éjjel fölfeszitve, s a közbeeső téglafalat egy □ lábnyira kiszedve, későestéken theáztunk is velök. Egész boldogság volt, hogy a karácsoni, és ujévi ünnepeket igy tölthettük. Ebben a fogdában voltak akkor az emlitetteken kivül Minorics Károly, Simon Elek, Árkosi Mózsi, Varga Zsigmond, Marosi János, Bedő Sándor, Pap János, Palkó György, Gál Antal, Makkai András, Cseh Sándor, Földvári Károly, Lengyel Ádám, – később aztán Mészáros Károly, -49- Könynye Alajos (kegyesrendi pap), Száva Farkas, Boncza Imre, Tarsaly Gábor és több székely ember. Beke Dénes, Solymosi István ref. papok.

Földvárival leveleztünk, s kérte az ezredest, hogy engem tegyenek hozzá, de soha se tettek; „kardjának“ nevezett Földvári. És csodálatos, de igaz, hogy ez 1853-ik év folytán kevés kivétellel oly nyugodt s mondhatni vidám voltam, hogy társaimat gyakran deritettem fel buskomorságukból – s rosz kedvemet ha volt is, soha se mutattam mikor mással voltam; főként ha tudtam, hogy annak még több oka volt a bánatra.

A mészáros-utczai fogság szelidebb volt mint a zárdai. A profósz is ifjabb és sympathikusabb volt, és volt egy igazán szép, ifju felesége, ki mint ifju nő sokszor szánakozott rajtunk – egy-egy könyvet lopot be nekünk, s néha egy-egy „Siebenbürger Botet“ is. Nekem összesen három könyvet adott – egy utazást Oroszországban, és két regényt – s mondhatom örök hálára kötelezett, mit itt örömmel jegyzek fel – annyival inkább, hogy egy kis selyemkendőn kivül soha semmi ajándékot sem fogadott el tőlem. Simon Elek rendesen ujságot olvasott, s igy tudtuk a nagyvilág állását.

Februárban megint egyedül voltam, aztán összetettek Mészáros Károlylyal, ki emissariusi gyanu alatt álló csikszéki fiatal ember volt; Árkosi Mózessel egy tanult emberrel – unitarius lelkész, jókedvü, béketürő fogoly volt; végre ismét hetekig hagytak egyedül, -50- aztán társam volt nehány napig Száva Farkas, maig se tudom miért volt fogva; megint nehány hétig társam volt Könynye Alajos piárista, nagy tudományu ember volt, kitől ez időben sokat tanultam, kiről szintén nem tudom miért volt fogva.

Ez idő alatt ujra voltam rostán, s ha bár szüleimről egy év óta nem tudtam semmit, levelet mutatott Wottawa, de tartalmáról azt mondá, hogy csak akkor közli, ha vallok; végre mérgesen kergetett el.

1853. augusztus 2-án adott a törvényszék egy könyvet a Burmeister „Geschichte der Schöpfung“-ját. Addig semmi szórakozás sem volt megengedve; leölték pókjaimat, elrontották a nyulászó figurámat, (a világ legegyszerübb időtöltése), sőt az udvaron összeszedtem 80 darab borsó nagyságu kövecskét, s ezeket egy kis zacskóba tartottam; s mikor magamra voltam különféle alakokat raktam belőle, aztán ásványtanilag külön csoportokba raktam, összekevertem, ujra kiraktam s mikor észrevették valami katona adott fel, jól összeszidtak, legazembereztek, hogy a szabályokat kijátszom, és mulatságot szerzek magamnak; bedeszkázott ablakainkra s ajtóinkra piczinke lyukakat furtunk, faragtunk s szemünket rányomva néztünk utczára kivált vasár- és ünnepnapokon. Egyszer egyik ablakon nézdeltem (egy vasárnap délután) a lyuk már nagyocska volt, egy szem szilva kifért volna rajta, és két vén szebeni asszony észre vette szememet, s azonnal jelentést tett az őrtanyán, de a katonaság káplárja gorombán elkergette őket. -51-

Egy általában volt egy-egy rosz katonánk is, de a katonaság határozott sympathiával volt irányunkban mindenfelé, egy kis papirt, bicskát, plajbászt szivesen hoztak, sőt még ingyen is adtak.

Szebeni fogságunk végefelé kezdett járni; az 1852. jan. 24-ikén megkezdett vizsgálatot 1853. szeptember hónapjában bevégezték.

(A sok ember miatt ez évben még egy uj fogdát rendeztek be Segesvárszék házába.)

Nem vagyok képes megitélni, miért egészségi szempontokból-e, vagy a mi valószinübb költség kimélésből szeptember végével a foglyok nagy részét Gyulafehérvárra szállitották; mielőtt azonban át térnék a fehérvári napokra egy pár körülményt emlitek föl a szebeni fogság idejéből.

1853. nyarán, midőn a mészáros-utczai fogdában voltunk, a szomszéd telken tüz ütött ki; persze a lármát mindjárt meghallottuk; őrtanyánkon a katonaságot megduplázták, sok tiszt járkált fel s alá udvarunkon, végre jött az öreg „obester“; a tüz mind jobban terjedt pokoli fényt árasztva a szomoru fogdára, az épületen a vizeslepedők pár percz alatt megszáradtak, egyik tiszt inditványozá, hogy minket hozzanak ki a szobákból, s vigyenek más fogdába, mert ő nem felel a következésekről, a tüz keményen szórta a sziporkát udvarunkra, mi az ablakokat felnyitva a deszka táblák mögött hallgattuk a beszélgetést az udvaron – az őrtiszt inditványára, a vén obester azt felelte „ha mind megsülnek, se bocsátom ki őket; nekem az a parancsom, -52- hogy ők egymást ne lássák, és ha ajtóikat felnyitjuk, hogy gátoljuk meg e találkozást, – nem; egyet se fogok kibocsátani“. Képzelheted kedves olvasóm, milyen furcsa érzést okoztak e szavak nékünk, kik azt az udvarra nyiló szobákban mind hallottuk; s e mellett éreztük a tüz melegét, és a korom pelyheket, melyek még szobáinkba is behatoltak az ablaknyiláson? Hanem a vén ember szokása szerint föld részeg volt; a tüz mind mérgesebben közeledett, a födelekről már lekergette az embereket, a vizipuskák ereje hasztalan volt a mi fogdánkra vesztegetve, s minket már veszve hittek sokan, mint ezt később a katonák beszélték midőn a fogda kapuján egy öreges ur jött be egy sereg katonatiszttel, és parancsot adott, hogy ajtainkról a lakatot, és reteszt levegyék, s a zárakat felnyissák, hogy ha a tüz csakugyan a házba kap, rögtön vihessenek más helyre; a szegény káplárok örömmel nyitogatták ajtainkat s kiáltották be: in Bereitschaft meine Herren! A tüz azonban csendesült, a szél is megfordult, és mi szomoru czelláinkban maradtunk, mert tán mondanunk sem kell, hogy előre örültünk e különös modoru szórakozásnak – de a humánus öreg ur, herczeg Schwarzenberg emlékét ez eset miatt is kegyelettel kell emlitenünk annyi fanatikus magyargyülölő barbar ember között.

Talán nem lesz felesleges felemlitenem, hogy Beregszászi bátyám, miként keritett sakkot, mikor együtt laktunk. Imre bácsi nagyon tudott a szép profószné kegyeiben járni, s megkérte, hogy vegyen nekünk egy -53- sakkot. Az asszony vett is, és egy jószivü ordináncz belopta szobánkba. Felségesen telt vele az idő – igazán boldogokká voltunk téve – de egy délután mikor a legszellemdusabb királyné fogáson jártatám eszemet, s Imre bátyám összeránczolt homlokkal igyekvék terveimet meghiusitani, ajtónk hirtelen felnyilik s előttünk áll a félszemü, mozgóbajuszu vén obester – arczán a gyilkos káröröm, hogy minket ily óriási kihágáson rajta kaphat – időnk se volt kincsünket elrejteni – én szótalan álltam fel, Dósa Sándor egykedvüleg, egy füstöt bocsátott hosszuszáru pipájából, s aztán a pipát leeresztve, bámulta a történteket, Imre bátyám pedig nyájas mosolylyal lépett az obester elibe, s végtelen udvariaskodás közt köszöni atyai jóságát, hogy nekünk a sakk-vásárlást megengedni méltóztatott. „Was plauschen Sie, Sie? én engedtem volna meg? hazugság az egész, haszontalan beszéd, majd megtanitom én önöket sakkozni! Ezer bocsánat ezredes ur, de utolsó ittlétekor engedte meg nekünk, hiszen különben a profósz ur nem mert volna nekünk sakkot vásárolni! „Igen, igen“, mondá a kelepczéből szabadulni ohajtó profósz is – ezredes ur adott engedélyt. A vén ember mozgatta bajuszát, nézett rám is, a másikra is, – aztán ismét beszélt mormogva: „Az ördög hordja el önöket, sakkjukkal együtt, de hát mi is van abban olyan rosz, tőlem akár itéletnapig sakkozzanak, de ezek a prókátorok (auditorok) nagyon ostoba emberek, mindig csak Vorschrifteket adnak ki, s akármilyen ostobák, nekem meg kell tartani – ha rajtam -54- állana, az urakat pénzbirságra büntetném, s eddig rég haza kergettem volna; higyjék meg önök, legnagyobb büntetés a pénz-fizetés. Ha tovább is sakkozni akarnak, a prokátoroknak meg ne mondják. Grüss Gott! s ezzel aztán elhordta magát, s mi békésen sakkoztunk tovább.

– A francziskánusok zárdájában egy kis kertecske volt, s mikor szép idő volt, a foglyokat itt sétáltatták. Kora reggel pedig, s estefelé az ifjabb szerzetesek sétálgattak benne. Egykor két székely születésü szerzetes járt s kelt, fel s alá a közép ösvényen; a nyár eleje levén a kis kert fáit és cserjéit gazdag lombozat fedé, az egyik szerzetes igy beszélt:

„No hallá kigyelmed gonosz egy ember ez a gvardián – csakugyan nem akar nekem uj csizmát csináltatni – hát a nép elébe fótoscsizmával menjek? Pedig vasárnaphoz egy hét a bucsu napja – ugy sajnálja a pénzt, a vén gonosztevő, mintha a magáéból adná – valami gazember el is árult – a mit ketten beszélgettünk a mult alkalommal, mind szememre hányta, a rozsólist, a sonkát, azt a kantai menyecskét – mindent. Bejött a szobámba, felhányta mindenemet, s a láda fenekéről kihuzta azt a pár csizmát, a mit nagynéném ajándékozott nekem. Uj csizma kell ugy-e? talán bizon tánczolni is akarsz, mint Három széken szoktatok, majd adok én neked uj csizmát! szólt hozzám. Ezeket a dolgokat csak kegyelmednek mondtam el. – Kigyelmed pedig nem árulhatott el, mert nem olyan ember; tudnám csak ki volt, tudom megemlegetné! Erre a -55- karós paszuly levelei megmozdultak – a két szerzetes oda rohant, s ott találtak egy embert, ki beszédjökre hallgatózott (lehet, hogy a zárda szolgája, vagy más szegény ember volt)… Ki küldött ide gazember. – Hallá kend, nem szégyelli espionkodni – ki fogadta fel, szóljon ilyen-amolyan teremtette gazember – puff! A két szerzetes csakugyan jól eldöngetve kidobta a kertből az espiont – na aztán neki zudultak a gvárdiánnak istenesen – s volt mit hallani a foglyoknak, kik az ablakdeszkák apró lyukain át tanui voltak e tragicomikus jeleneteknek és párbeszédeknek.

Mindezen apró episodok daczára a szebeni fogság rémitő volt, s örömmel mentünk akárhová, csakhogy örökre odahagyhassuk e szomoru helyeket.

V.
Hét hónap a gyula-fehérvári kaszamátákban.

Az utazás mindannyiszor leirhatatlan örömöt okozott nékem, s ugy volt ez fogolytársaim legnagyobb részénél is. A mindig üditőhatásu természet, az isten szabad egének szemlélése, a tiszta lég, a változatosság, az ujvidékek látása mind-mind édes szórakozás a fogolynak, ki évekig szobája négy falára, s a fogda szomoru tekintetü kis udvarára volt utalva. Tehát kedvünk telt benne, midőn 1853. szeptemberhó utolsó napjai egyikén estefelé megmondák, hogy holnap utazni fogunk Gyulafehérvárra. Hajnalban elindultunk valami 14-en, köztük Horváth Gáspár, Nagy Dani kedves barátaim; Szász-Sebesen közösen mind együtt ebédeltünk s igen vigan voltunk, aztán kettő-három együtt, uj kocsikra ülve estére megérkeztünk Fehérvárra – hol a déli saroktól északi irányban futó, és egészen nyugatra fekvő vársánczban, két, egymásmellett levő s egy bejárással biró nagy kaszamátába szállitottak.

Ez itteni állapotunk valóságos szabadság volt a szebeni fogsághoz képest – a nagy széles vársánczban zöldgyepen sétálhattunk délelőtt, délután a mennyit akartunk, ajtónk soha se volt zárva, csak későestétől, korareggelig. Szabad volt enni, inni a mit -57- akartunk, irószert tarthattunk, akármennyi könyvet hozathattunk s tanulhattunk. Minthogy sok irástudó és tanuló ember volt együtt, fogdánk a délelőtti órákban valóságos muzeumhoz hasonlitott. Egyik francziául, a másik németül tanult, egyik természettani, a másik történelmi, a harmadik theologiai munkákat olvasott. Én itt olvastam Shakespeare müveit németül. Valamint az első franczia könyveket is. A Montesquieu persa leveleit. Cormenin Timonját, Dash grófnétól egy regényt és Madame Staël leveleit. Ebédeink egyszerüek voltak, de vasárnap nagy ebédeket főzött egyik fogolytársunk Molnár József, ki eminenter tudott főzni; e mellett szépen fuvolázott, és soha se tudott megtanulni németül; hanem később annál ügyesebb volt, a selyem-, hárász- és drót-munkában. Látogatók is jöttek gyakran, kik mindenféle élelmiszerekkel láttak el a patriából, s három négy vedres hordókkal hozták a jó bort. Esténként bizony gyakran nagyokat ittunk, mert hiába mi igazán „bus magyarok voltunk“. Aztán beszélgetéseinkben mindig ugy beszéltünk magunkról, mint magyar nevü harmadik személyről. „Busul a magyar!“ „Rosz napja van a magyarnak!“ mondta Palkó Gyuri mindennap. „Szegény Magyar!“ rikkantá Pap Jankó.

Máskor a magyar szót synonimnak vettük az emberrel, és ez nagyon szokássá vált volt még Szebenben: „Fene magyar az a vén obester!“ – jegyzé meg Dané Mózsi. „Hej akasztófára való magyar a mennyi német van mind“, aztán „ne légy olyan nagy magyar!“ -58- „Na már aztán olyan magyar nem volt több.“ „Hej magyari, magyari be drága dicsőség a hazafiság!“

Vége-hossza nem volt a disputáknak, persze főtárgy volt a politika, aztán theologia, volt egypár bigott pap, s volt atheista is; mi leginkább a filosofiai problemák körül vitatkoztunk, a munkákról, melyeket olvastunk, az aesthetica, critika mind szóba jöttek s néha sok mulatságot szereztek – igy telt el az egész ősz. Mi a kettős kaszamátában voltunk 25–27-en a szomszéd kaszamátában voltak 10 vagy 12-en, fenn a várban volt Törökné szül. Gálffy Rozália, Hajnal Róza, a foglyok közt pedig voltak ügyvédek, papok, földbirtokosok, s mi az öt tanuló, tanárok, szóval a honoratior osztály. Az a 10 vagy 12-tő minden komolyabb ok nélkül kissé szorosabban volt őrizve, mint mi – külön sétáltatták őket, s más efféle, de azért látogattuk egymást, sokszor együtt ebédeltünk; az asszonyokkal pedig leveleztünk – többek közt én is élénk levelezést folytattam Töröknével.

Karácson felé szomoru esemény zavart meg minket, a szegény szerencsétlen Csiki Áron unitarius lelkész esete. Ezt a szegény embert is befogták; a politikához nem sokat konyitott s legkevesebb volt benne abból a publikus spiritusból, melynél fogva az ember saját dolgait odahagyva akár ambitióját, akár szent meggyőződését követve idejét, tehetségeit, munkáját a közéletnek szenteli – mondom efféle elem semmi se volt belőle, s ezért a fogságot nehány hasonló jellemü társával együtt legnehezebben türte. Harmincz negyven -59- év közti ember volt: erős, csontos, izmos, véres, folytonosan kis feleségéről gondolkozott, s azt (okkal-e vagy oknélkül nem tudhatom) hűtlennek tartotta, és ez oly maniakus modorban történt, hogy elmezavar fejlődött ki belőle – melynek rögeszméi a nemi ösztönök körül csoportosultak. És csodálatos, hogy a hány megőrült a foglyok közül, ez a jelenség mindeniknél előfordult, s a legtöbbnél a rögeszmék alapját képezte. (Csiki, Bereczki, Boncza különösen.)

Ez a Csiki különben kevés elméjü s korlátolt eszü ember lehetett, de boldog volt „kis felesége“ (saját szavai) kis vagyona s papsága körében. És rettenetesen szenvedett a fogság alatt, hogy mindezektől meg van fosztva, s végre bizonyos mértékben megőrült, és szörnyü komikus észjárást produkált, nejét, Krisztus urunkat, az auditorokat egyik fogolytársunkat a jókedvü Patrubán Marczit, s egy székely-kereszturi diákot mindenféle combinatiókba zavarta. Elbeszélte álmait, látásait s örökös félelmét a rémektől. Isten bocsássa meg büneinket sokszor mulattunk rajta, mert őrültsége ártatlan természetü volt, csak néha kereste a magányt, s volt rideg buskomor. Nevelte baját az is, hogy vallott és nagy itélettől félt; karácsony szombatján, este jól vacsoráltunk, theáztunk s bár ő sokszor megkisérté, hogy nem evett ez este is, én magam reá disputáltam egy kis jó vacsorát, és egy kis pohár jó bort. Éjfél körül feküdtünk le. Az ágyak két hosszusorban álltak egymásután. A kaszamáta fenekén a jobb soron volt Molnár Józsi – az ő lábánál volt a -60- Csiki Áron ágya, aztán, jött egy üres ágy aztán következett a Horváth Gáspáré aztán az enyém.

Karácson első napján (decz. 25-én 1853.) reggeli hat órakor Molnár Józsi elővette fuvoláját s egy szép csendes bus magyar nótát fuvolázott – valami régi divatu palotást, ugy félálomban s már-már ébredezve hallgattuk a szép nótát – mikor valami hörgésszerü erős hangok zavarták meg a hármoniát. Mind felugrottunk, ágyainkból – s egymásra bámulva álltunk egy pillanatig, mikor észrevettük, hogy a szerencsétlen Csiki miként vergődik. Gyertyával rohantunk ágyához pokróczaiba volt takarva, fejét is behuzta, sőt bebonyálta a pokróczba Molnár és Árkosi erővel vonták el a pokróczot; iszonyu látvány tárult fel előttünk! Ágy leplei, párnái, inge s egész arcza vérben ázott volt, nyakán egy nagy seb tátongott, melyből a vér bugyborékolt!

Nem akarta engedni, hogy segitségére legyünk s bekössük nyakát, párnája alatt egy nyomorult bicskát találtunk, s azzal tette a két vagy három vágást. Borzasztó erő kellett hozzá, hogy megtegye a vágásokat és ne kiáltson, sőt ne is moczczanjon tovább félóránál; s végre is nagy kinjai daczára csak akkor kezdett hörgeni, mikor a gége nyitva lévén, többé nem volt képes megakadályozni a hörgést. A mint felállitottuk szemei vadul forogtak, s látszott rajta az őrültség teljes dühe – mely csak akkor látszott némileg enyhülni midőn Árkosi szemrehányásokat tett, hogy nem gondol istenre és családjára! -61-

A vége az volt, hogy kórházba vitték és sebeit bevarrták, s ezek be is hegedtek, és megis gyógyult volna – de januárban a mint észre vette, hogy gyógyul, többé nem evett, és 1854. január közepefelé meg is halt. Karácson másodnapján hozzánk bocsáták a helybeli ev. ref. esperes Elekes urat, és a protestansok (reformátusok és unitáriusok) mindnyájan urvacsorát vettek – még én is!

A tél és tavasz gyorsan telt el, tanulás, vitatkozás, s néha nagyobbszerü evés-ivás között – s mindenesetre sokkal könnyebben mint a gonoszemlékü szebeni napok.

Márczius első napjaiban pedig csak hire futamodott, hogy nem sokára publikáltatni fognak az itéletek. Egy napon a profósz egy hajdani dragónyos – (rettenetesen tudott inni s szerette az ajándékot, különösen a jó italt –) lejött hozzánk, s Pap Jankónak beszélni kezdi, de ugy hogy én is minden szavát hallottam, hogy nem sokára kimondatnak az itéletek, és hármat önök közűl fel fognak akasztani; valjon, kik lehetnek ezek? kérdé P. J. kissé elkomolyodva – nem tudom – felelt a profósz – de azt hallottam, hogy az egyik valami pap a másik pedig ifju ember! A szusz torkomban akadt e szóra. Ez történt korareggel. Egész nap ez ideákkal tépelődtünk s mondhatom, hogy a magyarnak rosz napja volt, mindenki magába szállott. Este a profósz ismét nálunk volt, és midőn elbucsuzott rendbe álltunk, ő midőn mellettem elhaladt egész szánalommal rám tekintett, arczomat megsimogatta, és siralmas hangon mondá: Wenn er nicht so jung wäre! -62-

Képzelheted jó olvasóm, hogy minő érzéseket támasztott bennem e jó, de ostoba profósz – s mind a mellett, hogy bár mily egyszerü szavakat használt, minő drámai hatást gyakorolt rám, ki ezekben halálos itéletemet hallottam. – Egész életemben igen sok volt bennem azon elemből mit közönségesen ambitiónak neveznek, de ez a kitüntetés mégis elrémitett – azt hittem ájultan kell összeroskadnom, de a más pillanatban összeszedtem magam, és barátim előtt a lehető hidegvérrel, és jól viseltem magam. Estére theáztam, és sokat beszéltem, de alig vártam, hogy lefeküdjünk, hogy ágyamban magamra lehessek. Egész éjjel egy cseppet se aludtam, eszembe jutottak öreg szüleim, ifju reményeim, az élet szépsége s minden mit bánattal kelle elhagynom, mélyen fenékig szálltam a keserüségbe – s aztán hirtelen eszembe ötlött, hogy ez az egész dolog lehetetlen, reményem folytonosan növekedett – hogy én nem vagyok oly nagy bünös, hogy megérdemeljem a halálbüntetést, sem oly ismeretes, hogy velem másokat elijeszteni akarnának – igy tépelődve kétség és remény közt hallottam, hogy az ordinánczok már jőnek-mennek, s azonnal fölkeltem és felöltöztem, s kimentem előszobánkba a katonákhoz – hová hat órakor egy őrtiszt szokott jőni – a tisztet már ismertem látásból és jó reggelt kivántam neki s kértem, hogy mondjon valami ujságot a publikátióról: „Biz az elég szomoru, a mit mondhatok, mert ma hármat akasztanak Maros-Vásárhelyt, az ifju Horváth Károlyt, Törököt a tanárt, és sógorát Gálfit. Önök is -63- mind el vannak itélve várfogságra“. Saját sorsomról ez egyszerü hir azonnal megnyugtatott – de annál fájdalmasabb volt a hir másik része, mely egész borzasztóságában teljesült. Még az vagy másnap nekünk is publikáltak s itéleteink általában borzasztók valának.

Ez itéleteket a tüzérkaszárnya udvarán olvasták fel, – mint ők mondák szabadég alatt, két vagy három század katonaságot kirukkoltattak, és négyszögbe állitották; az első emelet folyosói, s az udvar szögletei tele voltak bámuló városi és vidéki néppel. Az előtért megtölték a főtisztek, auditorok, a háttérbe állott a foglyok csoportja s mondhatom bátran, nemesen viselte magát mindenik, alig volt egy-kettő ki némi levertséget mutatott, de látva a többi férfiasságát, ez is büszkén emelte fel fejét – a néző tömegből sokan hozzánk tódultak, kezeinket szorongatták, s biztattak a jó istennel; a magyarnak akkor nem volt más pártfogója – ott állott mint néző egy osztrák tábornok is, – ki két évre a várba volt internálva, valami cseh mágnás nevét elfeledtem, de többször láttam a mint kard nélkül, egy hadnagy vagy őrmester kiséretében a vársánczain sétálgatott. Mi csinosan felöltözve egyenként léptünk a középre, és hajdon fővel hallgattuk a zorditéleteket: „kötél általi halál!“ kegyelem utján 10, 12, 15, 20 esztendő; vagy 10–20 esztendő s kegyelem utján 5, 8, 10-re szállitva. Kivétel nélkül mind vasba. -64- Én vidáman léptem a középre, a karzatról zsebkendőikkel üdvözöltek a nők; én is köszöntem nekik, és mosolyogva intettem ismerősimnek még kezemmel is. Megperdültek a dobok, az auditor olvassa: 12 esztendő! még mindig fölnéztem a karzatra az én ismerősim felé; a tisztekre, auditorokra egy pillantással se néztem. Egyik auditor rám kiáltott, hogy: megértettem-e, hogy 12 évre vagyok itélve? „Igen, igen – feleltem én is németül – jól értettem 12 évi várfogság!“ s ujra fölnéztem a városi közönségre, akkor forditottak a másik lapra, s olvasták kegyelem utján: 5 év. (Minthogy a két évi vizsgálati fogság nem volt betudva, összesen 7 évi fogság lebegett fejem fölött – ebből 5 évet szerencsésen ki is töltöttem), mikor vége volt, visszamentem társaim közé; nyakamba borultak, kezem szorongatták, s az az osztrák tábornok hozzám lépve kezet adott, s igy szólt: „Derék fiatal ember ön, kitartást kivánok nehéz sorsában!“

Vége lévén a szomoru czeremóniának mégis némi könnyebbülést éreztünk a bizonyosság által; s részint az emberi természet folytán, részint a magyar optimismus közreműködése következtében egyetlen egy se volt, ki azt hitte volna, hogy azt az időt a fogságban kitöltjük. Forradalom, háboru, vagy tartós békéből egyiránt szabadulásunkat combináltuk.

Annyi bizonyos, hogy vigan ebédeltünk, és csak estefelé romlott el kedvünk, mikor lehozták a sok vasat. Egy karikát az egyik lábra tettek, a mást a keresztbe álló kézre kellett volna tenni, de elnézés folytán -65- többnyire balláb és balkézre tették, s a két karikát láncz köté össze 3, 4, 5 fontos volt az egész szerkezet. Ez eleinte borzasztónak tetszett, mert szabályszerüleg csak két óráig vehettük le reggel egy és este egy óráig; azaz: öltözés és vetkezés idejére – és vele kellett volna hálni is – de már Fehérvárt privát kulcsokat szereztünk a lakathoz, s a következő három év alatt összevéve nem aludtam vasban többször, mint 20–30 éjjel. Aztán később kivált Józsefstadban nappal se igen viseltük. Erről később.

Az itélet kimondását követő hat hét volt fogságunk legérzékenyebb ideje. Megengedték, hogy rokokinkat értesitsük itéleteinkről s megengedték, hogy ők hozzánk jöhessenek bucsuzni. Én szüleimhez a következő levelet intéztem:

Megragadom az igen tisztelt előljáróság által engedett alkalmat s irok önöknek. És már most bizonyosan meg is irom, mi sors vár reám. Az igen tisztelt törvényszék a katonai törvények nyomán, 12 évi várfogsággal büntetni elhatározta, de legmagasabb kegyelme Ő Felségének, azt 5 évi várfogságra szállitotta. Ez elég szomoru ugyan mind magokra, mind különösen rám nézve – de én oly erőt kivánok magoknak, a milyen nekem van. Vigasztalnom fiui kötelességem, de el nem titkolhatom a fájdalmat, mit érzek ha magokra, testvéreimre, gyermek örömeim lefolyt óráira s ifjuságom könyelmüen eljátszott szép napjaira gondolok!… Nem bucsuzom, az elválást jelentő szavak -66- fájdalmat okoznak. Legyenek nyugodtak, tegyék meg a mit lehet, vessék reményöket istenbe s ő cs. k. apostoli felsége kegyelmességébe, s ha ezek nem segitenek, csak erőt kivánok a várakozásra, mig én megjövök, hogy mindezt elfeledtessem… Nem sokára elszállitanak rendeltetésünk helyére, hogy hová még most nem tudom, de ha szabad lesz, megirom; a német és franczia könyveket várom.

Édesapámnak s édesanyámnak kezeit s testvéreimet ezerszer csókolva maradok.

A többiek is hasonló leveleket irva, Erdély minden részéből megindultak a szomoru rokonok; a szülők, a nők, testvérek és gyermekek – Kolozsvárról, Vásárhelyről, a megyékből s különösen a székely székekből, mind elvándoroltak, hogy a szomoru látogatást megtegyék. Engedték, hogy három, négy napot a városban töltsenek, s a délelőttet és délutánt együtt beszélgessék át a profósz lakásán.

Voltak, kik szivszakgató zokogás nélkül a viszontlátást se tudták elhordozni, annyival kevésbé az elbucsuzást oly hosszu, reménytelen, nehéz időre.

Engemet néhai édesatyám, édesanyám és Eszter hugom látogatott meg; ruhát, fehérnemüt és pénzt hoztak. Mikor találkoztunk csak édesanyám sirdogált s ugy találták, hogy elég jól néztem ki, (jó hogy Szebenben nem láttak, de a fehérvári fogságban a nap -67- nagyobb részét szabadlevegőn töltöttük, kedélyünk derültebb s kosztunk egészen jó volt). Szüleim három napig voltak ott, s találkozásainkon nyugodtan beszélgettünk, jó édesatyám szivarozgatott – s mint általában kevésbeszédü ember csak ennyit mondott az első nap: „Sok szomoruságot okoztál nekünk édes fiam, különösen szegény édesanyádnak, de jól esik nekünk, hogy férfiasan viselted magadat és tudsz türni; elfogatásod után nehány nappal két ur jött hozzám, kik azt mondák, hogy mondjam meg neked, hogy mit és miként vallj, és hogy róluk hallgass. Én erre nem válalkoztam, mert ügyedet nem ismertem, és biztam benned – a mint nekik is megmondottam – hogy habár nagyon ifju vagy még, de a mihez az én tanácsom nélkül kezdettél, azt nálam nélkül el is tudod végezni, – most örömmel látom, hogy nem vagy elcsüggedve s remélem, hogy ha a poharat fenékig kell is üritened, nem fogok csalódni benned. Az isten jó, édesfiam s a becsületes embereket soha se hagyja el.“

Ez volt minden, mit édesatyám ez ügyről valaha beszélt; ugy látszott, hogy ha az ilyes dologban lehetne tanácsot kérni, ő nem tanácsolta volna a részvétet – de aztán meg volt elégedve magamviseletével.

Harmadik nap délben bucsuztunk el, édesanyám erősen sirt és zokogott, kis hugom is folytonosan könnyezett – atyám hallgatva szivarozgatott. A szomszéd szobákban ifju házaspárok bucsuzódtak sok esztendőre egymástól; meg egy fogoly apa, és hazatérő fiu – mondhatom rettenetes perczek voltak – de én -68- bár komoly voltam egyetlen köny nem jött szememre – csak folytonos beszéllésem jelezheté, hogy némileg én is meg valék indulva – végre válni kellett, anyám karjaiból alig tudtam menekülni, kis hugom is nyakamon csüggött, s midőn édesapám megcsókolt, és kezemet megrázta, éreztem, hogy egész testében remeg; az én ártatlan lelkü s nemes szivü jó atyám!…

Talán sokáig én se tudtam volna kitartani – de midőn körültem az én legkedvesebb szüléim, hugom, s annyi barátom, ismerősöm oly igaz, oly legyőzhetetlen fájdalommal telve sirtak, zokogtak, – haj! eszembe jutott a nagy gyász, mely akkor egész hazánkat elboritá – lelkemben egybe forrt ez egyes emberek busulása a haza nagy siralmával, s ugyan ki vehetné rosz néven, ha egy pillanatig hazám szent ügyének diadalán rajongva a hitvallók rémes gyönyörét éreztem, s bár iszonyu fájdalom dulta keblemet, sirni nem tudtam s emelt fővel távoztam a bucsuról?!

A bucsulátogatások végre gyérülni kezdtek, mindenikünk rendezte ügyeit, a hogy tudta, legkeservesebb volt az ifju házasok állapota, kiknek egy két évi együttlét után 10–12 évre kelle válniok, épp az élet legszebb korában – a mi az erdélyi nőket illeti, nagylelküen viselték magukat, és csupán két asszonyról tudom, hogy más viszonyt kezdett, s máshoz is ment nőül, mig férje a rabságban szenvedett.

De e két gyenge nőt bőven ellensulyozzák oly valóban meglepő jellemek, mint Filep Samu, Tompa -69- Lajos és Fornszek Sándor jegyesei, kik habár hajadonok, hiven megvárták kedveseiket.

1854. áprilhó utolsó napjaiban értésünkre adták, hogy fogságunk helyeül Józsefstadt tüzetett ki. Hová nem sokára el is inditottak mindnyájunkat.

VI.
Fehérvártól Józsefstadtig.

Tehát ismét utaztattak, s ezuttal mint foglyokat utoljára, még pedig meglehetős meszsze, körül-belől 120 mértföldnyi távolságra; mint mindig, én az utazási hirt örömmel vettem; legalább uj világot, uj embereket látok – gondolám, – és amig uton leszünk, addig szórakozni fogunk. Tizenkettőnket tettek föl hat szekérre, s ugy indultunk a hoszszu utnak, ápril 27-én éppen a császár házasulási napjaiban. Én az én szeretett barátom Horváth Gáspárral ültem egy szekéren, Nagy Dani Muzsnaival, Pap János Patrubán Mártonnal, s igy tovább mindenik párral két-két katona ült szembe, az első szekéren ült egy őrmester, az egész csapatot egy tiszt vezette, ki egy altisztel a hetedik szekérben jött utánunk. Fehérvárt utravalókat kaptunk otthonról, és készitettünk magunk is, kulacsainkat jó borral megtöltöttük, s jó szivarokkal láttuk el magunkat; de az első állomást kivéve, kevés szükségünk volt rá.

Az első délben egy csárdában állottunk meg, s itt a katonákkal már annyira összebarátkoztunk, hogy podgyászunkat mint valami hű inasokra egészen rájok -71- bizhattuk. Az ezredet elfeledtem, de a fiuk mármarosi rusznyákok, és galicziai gyerekek voltak, nekünk egy idősebb katona, s egy egészen fiatal ujoncz jutott, egész uton nagyon jártak utánunk, és mikor nehány nap mulva az aradi várban elváltunk, ugy sirt mind a két katonánk, mint a zápor eső.

Az első nap estére Szászvárosra értünk, sok ember jött előnkbe, éljeneztek, lármáztak, a város ki volt lobogózva, s mindenki azzal jött velünk szembe, hogy megérkezett az „átalános amnestia“, sőt egy szász polgár, egy a falakról leszakgatott plakátot dobott egyik szekérbe. Több előkelő szász a hadnagyunkhoz ment, hogy azonnal bocsásson szabadon, mert tévedésnek kell lenni a dologban; lehetetlennek tartották, hogy midőn a közhir szárnyain és hivatalos plakátokban általános megkegyelmezést hirdettek ugyanakkor 12 vasba vert foglyot szállásoljanak be, hogy másnap tovább hurczolják; pedig ez a körülmény azon kornak csak kisebbszerü baklövései közé tartozott, a hires Bachrendszer bár mily sima, és tetszetős volt az elméletben, a gyakorlatlan folytonos absurdumok halmaza volt.

Maga hadnagyunk is zavarba jött, s elment a helybeli hadparancsnoksághoz tanácsot kérni, aztán a polgármesteri hivatalhoz folyamodtak, hogy a polgárokat szépszerével távolitsák el körünkből – addig mi szekereinken ülve a piaczon helyt állottunk – végre egy mellékutczában egy derék szász polgárhoz szállásoltak be, egy nagyobb terjedelmü s egy kisebb -72- szobába. A városi nép jó ételeket, italokat erős borokat s ágynemüt küldött számunkra, a háziak is igyekeztek mindenben szolgálatunkra lenni. Szóval az egész város szerette volna enyhiteni sorsunkat, és szórakoztatni az általános amnestia miatt támadható fájdalmas csalódásunkat; mi azonban egy perczre sem voltunk illusióban, sokkal inkább ismertük a körülményeket, és sokkal inkább gyülöltük a németet, hogy sem még illusióknak is helyt adhattunk volna.

Annyi bizonyos, hogy egész éjjel ittunk, mulatoztunk és nagyon keveset aludtunk.

A különben is rövid éj fölötte hamar eltünt s mikora reggel utrakeltünk. Gazdánk semmifelé fizetést sem fogadott el, és mi mind reá, mind az egész városra annyival inkább kegyeletesen emlékszünk mind e mai napig, mert a lakosság legnagyobb része szász; délre Dévára értünk az általános amnestiával ábrándozóknak itt is hideg zuhany volt megjelenésünk. A nagyvendéglőben szálltunk, a város nagy ebédet adatott, s mint Szászvároson itt is sokan látogattak meg, még nők is. Mikor elmentünk virágbokrétákat s nemzeti kokárdákat dobtak szekereinkbe, s valami szép ifju hölgyek ugy emlékszem Szalánczi kisaszszonyok, a város végefelé laktak hangosan kivántak áldást reánk, szemeik könnyeztek, kendőiket lobogtaták, s virágokat hintettek ránk, a mint ablakaik előtt elhajtattunk, a nép seregesen kisért a város végéig.

Estére Lesnyekre mentünk és Appel József lovaghoz szálltunk. Társaságunk felét Szerdahelyi Ignácz -73- ur kérette magához – de nem volt kedvünk egymástól elválni. – A lovag ur csinos vacsorát adott, s aztán az ebédlőbe szénát hoztak, és azon igen jó izüen aludtunk.

Másnap 29-én délre Dobrára mentünk, s estére Zámba, 30-án délre Soborsinba, és estére ugy emlékszem Berzovára? Május 1-én Mária-Radnára, s estére az aradi várba érkeztünk.

Utunk egyáltalában kevés költségbe került, a helységek hol átmentünk, mindenütt megtették a mit sorsunk enyhitésére tehettek – valamint egyesek is sok rokonszenvet mutattak. Radnán a szerzetesek küldöttek valami kitünő borokat, máshelyt mint Dobrán a román lelkész, Soborsinban a falu jegyzője, küldött ételt.

Köztünk aztán minden választás, vagy tényleges kijelölés nélkül Pap János barátunk volt, kit közegyetértéssel vezérnek tekintettünk, ő volt a szóvivő, megköszönő; ő szokta kipuhatolni hadnagyainkat stb. Az aradi várban egy kaszamátába zártak, hol nagyon rosz volt a levegő, s gyenge vacsorát hoztak, de el levén fáradva, alig vártuk, hogy lefeküdjünk. Este egy Dániel nevü előkelő uri ember látogatott meg, a szegényebb sorsu foglyok számára pénzajándékot adott, s reggel finom szilvoriumot és aszszuszőllőboros-kulacsokat tétetett szekereinkbe.

Május 2-án délre Pécskára értünk, itt egész ünnepélyességgel fogadtak a helység előljárói, a r. kath. lelkész és sok magánzó, s el lehet mondani fényes -74- ebédet rendeztek. És mi igazán vigan töltöttük e napokat, mintha valami önkéntes kiránduláson lettünk volna, eszünkbe se jutott a 10–15 esztendő. Egy-egy ilyen szives város lakóitól alig tudtunk megválni – s ők is egész rajongással viseltettek irányunkban, s bár mily vigan koczintók is a borral telt poharakat, mikor elbucsuztunk szemei a legtöbbnek könnyekkel valának telve.

Estére Nagy-Lakon a helység házához szállitottak, itt is többen látogattak meg, nehány ur késő éjig nálunk maradott, és beszélgetve üztük az időt.

Május 3-án délelőtt 10 óra tájban érkeztünk Makóra, itt aztán csaptak olyan lakodalmat, hogy hét országra szóllott – „hogy ne mulatnánk, mondá egy derék tanácsbeli, hiszen általános amnestia van az országban?! Éljen a magyar!“ Éppen hetivásár volt, s a nép nagy tömegekben gyülekezett szekereink körül – süteményeket, pogácsát, pénzt szórtak szekereinkbe s kináltak különféle italokkal, az aszszonyok különösen kimutatták rokonszenvüket, egy része könnyezett, a más rész szidta a németeket; végre nagyon lassu menettel s gyakori megállások után beértünk a városházához. Itt volt az egész tisztség, és sok nép. Hadnagyunk egy kissé megszeppent s kiadta a rendeletet, hogy azonnal ott legyen a 7 előfogat és valami enni való.

Elfeledtem volt megemliteni, hogy Aradon katonáinkat kicserélték, s azok Fehérvárra visszamentek, minket pedig az ujak kisértek egy szürke 50 év körü -75- járó s a jó bort, pálinkát, a finom szivarokat és jó kompániát imádó főhadnagygyal. Még meg se érkeztünk Aradról, az első állomásra már mind megbarátkoztunk vele; s kissé meg voltunk lepetve, midőn Makón ily peremtórikus módon lépett föl; azonban egy ur a hivatalnokok közül külön fogta s igy szólt: „Uram, innen akkor fog elindulni, mikor én akarom!“ „De Uram az én utasitásom – –“. „Ördög vigye az ön utasitását – meddig kell ma mennie?“ – „Szegedig!“

– No jól van, én ime becsületszavammal kötelezem magam, hogy ön éjfél előtt mind a 12 fogolylyal Szegeden lesz, értette? minden esetre, tehát akkor indul, mikor én akarom – délután 4 óráig pedig még csak ne is emlegesse – hanem jőjjön, tessék megkisérteni, ha jók e a mi liqueureinek?

Aztán elkezdtek inni, s a mi öreg főhadnagyunk 11 óra tájt már ugy be volt rugva, hogy alig tudott valamit ebédelni. Nekünk pedig egy 25–30 teritékes asztalt teritettek, s a város legelőbbkelő polgárai közinkbe ülvén, vigan ebédeltünk, leginkább tetszett közülünk az öreg Pálffy Mózes r. kath. lelkész, kit asztalfőre ültettek, tekintélyes uriember volt, többnyire komoly, de néha, mint jól emlékszem Makón is csak ugy szikrázott a jókedvtől – s humora mindenkit mulattatott.

Sokan hallgatták Bányai Antalt s Nagy Danit és Muzsnait, kik érdekesen tudták előadni a fogoly-élet szenvedéseit és élményeit. Megvallva az igazat ily nagy társaságokban én inkább hallgató és szemlélő -76- szoktam lenni; de egy ifju ur hozzám szegődött, és sokat beszélgettünk, aztán egy pár uj könyvvel ajándékozott meg, egyik tudom a „kemenesi czimbalom“ volt – még máig is meg van, és Józsefstadtban sokszor átolvastuk ez egyszerü verseket, s a „Jertek pajtás“ kezdetüt sokszor szavaltam fogoly társaimnak. Ugyan ez az ur – valóban végtelenül sajnálom, hogy nevét elfeledtem – papirt, plajbászt hozott délután – sőt pénz segélyt is ajánlt, én megindulva köszöntem meg szivességét s mondám, hogy jó szüleim gondoskodása folytán van annyi pénzem, amennyi kell – de mind ő, mind Makó városa szives vendégszeretete, s önzéstelen jó indulata, és forró részvéte, valamint fogságunk szomoru napjaiban, ugy azután is egész életünkben kegyeletes emlékezetünk tárgya marad! Valóban lefelé hajlott a nap, midőn elindultunk, az egész nap a városháza körül tolongó tömeg sokáig kisért, s jó kivánságok közt bocsátott utnak. Csak az igazságnak teszek eleget, midőn azt mondom, hogy jámbor öreg főhadnagyunk olyan állapotban volt, hogy az indulásról semmit se tudott, s mi ugy szólva magunk indultunk el; pompás előfogatokat rendeltek a derék makóiak, s ugy mentünk, mint a szél. Pap János, ott Szőreg körül Uj-Szeged előtt térité magához a vén hadnagyot annyira, hogy praesentálhassa magát.

Szegeden, a várba szállitottak, nagyon rosz szállásunk volt, s még roszszabb ételt hoztak késő este. Másnap kora reggel vasutra vittek, gyalog hurczolván keresztül Szeged poros utczáin (május 4-én). -77-

És ott, hol egykor Szemere hires beszédét a városház nagy teremében, s Kossuth lelkesitő szónoklatát a Guyon táborához oly nagy bámulással, s oly büszke önérzettel hallgattam, – ime öt év mulva lánczokba verve fölszegzett osztrák szuronyok közt alig tudtam vánszorogni a nagy porban.

A vasutra ülve utazásunk kedélyességének nagy része is eltünt, a jó magyar városok rokonszenves fogadásának vége lőn; ha bár a vasuti állomásokon is sok rokonszenvi nyilatkozatot találtunk, s az „általános amnestia“ értékének ily kegyetlen deválválása mindenfelé a legkellemetlenebb hatást gyakorolta. Késő este érkeztünk Pestre, és a hirhedt „Neugebäude“-ba szállitottak – s másnap is ott maradtunk az éjszaki pavillonban. Itt még akkor is volt elég fogoly – különösen egy Csongrádi nevü fiatal ember, kiről a zárnokok azt beszélték, hogy meg van tébolyodva.

Egyébiránt egy akkori kisebb mérvü mozgalomnak feje volt, legalább ott a fogdában róla nevezték el az egész pert; s később is több emberről hallottam, hogy az is a csongrádi perben volt befogva.

Itt a Neugebäude-ba ajtónk egész nap nyitva volt, s minthogy még más szobák is voltak nyitva, egy-két ismeretséget is csináltunk és többekkel együtt ebédeltünk.

Május 6-án indultunk tovább, s jókor érkeztünk Gänserndorfba, itt valami 3 órát mulattunk – s egy igen kedves fiatal hadnagy lévén vezetőnk, az indóháztól a faluba vitt, s ott egy csinos vendéglőbe szállitott, -78- mely magasan fekszik a falu fölött. A vendéglős nagyon szivesen látott – és habár telivér osztráknak látszott – nem akarta elfogadni a fizetést, mi azonban nem tágitottunk, sőt szolgáit és szolgáló leányait is megajándékozva – késő este az indóházhoz visszamentünk, s a Bécsből érkező vonattal Morvaország felé indultunk. Éjfélután 1 órakor voltunk Brünnben, s a hajnal (május 7-én) már Csehország havasai közt talált és mintegy 7 óratájt Párdubiczba érkeztünk. Itt egy öreg aszszonyhoz szállitottak, kinél a Schlick huszárezred tisztikara ebédelni szokott. Emlékezetre méltó, hogy a város végén egy cseh ember magyarul kivánt jó reggelt, beszédbe elegyedvén vele – elmondta, hogy 16 évig volt Magyarországon mint katona, s habár 8 év óta itthon élek – mondá – nem felejtém el a szép magyar nyelvet; van itt még egy pesti születésü kereskedő, és egy kertész, s mikor hárman öszszejövünk, mindig magyarul beszélünk. Talán mondanom se kell, a hogy ez nekünk fölötte jól esett; annyival inkább, mert a mint közeledtünk Józsefstadt felé kedélyünk mind borultabb lett, s szivünk egy kissé érzékenyedni kezdett.

A tavasz már itt is egész pompájában jelentkezett, Csehország e vidéke ugyan meglehetős hideg, de az 1854-dik évben, nagyon hamar mult el a tél, s itt a fákat mindenfelé virág boritotta. Bámulva néztük mindenfelé a földmivelési ipar roppant előhaladottságát, a mi viszonyainkkal összehasonlitva. Nem lehetett egy talpalattnyi földet látni, melyen ne lett volna észrevehető az iparos müvészi kezelése. -79-

Pardubicztól kezdve Józsefstadtig az egész vidék, s különösen Königgräcz környéke hasonlit egy ápolás alatt álló szép kerthez; s haj e szép vidéktől is ép ugy mint szülőföldünktől meg kelle válni, hogy óriási kőfalak között a fogság unalmaival, és gyötrelmeivel vesződjünk.

Pardubiczból május 8-án elég jókor indultunk Königgräcz felé s habár előfogataink nagyon roszszak voltak, elvénült, tunya cseh lovak lévén a hámban, délre Königgräczbe érkeztünk. Itt valami régi nagy épületbe szállitottak mindnyájunkat, egy vivó iskolának használt nagy terembe. Ablakaink egy kis udvarra nyiltak, s ez udvart is magas épület környezte, ez volt a königgräczi államfogda; többen voltak itt, kik közül Nyári Pált mutatta meg nekünk egy barátságos altiszt, s alig 20 lépés távolságról láttam a mint elgondolkozva állott és pipázgatott, a földszinti folyosó egyik oszlopához támaszkodva egyes egyedül; sem az udvaron, sem az épületben nem láttam senkit, sem őrt, sem más foglyot; s ő sem látszott semmi tudomással birni arról, hogy mi ott vagyunk, s kiváncsian nézzük őt.

Későcskén ebédeltünk hadnagyunkkal, s még egy pár tiszttel, kik velünk ebédeltek, és poharaztak – ez volt az utolsó ebéd, mit a szabadban költöttünk el.

Egy reánk nem vonatkozó, de minket meglepő kis episodot említek föl. A Pardubicz és Königgräcz közti utvonalon történt, hogy egy cseh faluban a népet nagy izgalomban találtuk; a sok férfi az országuton volt, mely a falun ment keresztül, és heves lármájuk meszsze -80- hallatszott, balra volt egy dombon a csinos templom, a domb alatt egy szép tiszta folyócska csörgedezett – az emberek dühösen fenyegetőztek a templom felé; mikor azonban mi oda érkeztünk, bámulva félre álltak s elhallgattak; kocsisunk által kérdeztük, hogy mi bajok? „Hát itt vannak a jezsuiták, felelt az egyik és most predikácziót tartanak az asszonyoknak“.

Férfinak és gyermeknek nem szabad a templom felé se menni, s már három órája, hogy tart ez a dolog, s most már végét akarjuk vetni!“

Nem tudjuk végrehajták-e a jó csehek forradalmi szándékukat – annyi bizonyos, hogy mi olyat soha se hallottunk – hanem az idő telt, s minket a perczek czélunk felé kergettek.

Königgräcz bübájos környékéből kibontakozva nem sokára megpillantók a nagy kőhalmaz rovátkos tetőit, s aztán magokat a komor falakat. Ekkor hadnagyunk megállitotta a szekereket s kért, hogy mind szálljunk le; e derék ifju ki Pesttől fogva hozott minket, annyira megnyerte mindnyájunk becsülését és szeretetét, hogy valóban barátunknak tekintettük őt, – mindnyájunkat megölelt, s könnyező szemekkel mondá: bucsuzzunk el uraim egymástól, s ha irántam, és katonáim iránt a legkisebb rokonszenvvel viseltetnek arra kérem, hogy a várba érkezve még pillantással se árulják el, hogy összeismerkedtünk; én megtettem kötelességem, s azontul igyekeztem, hogy szomoru sorsukat egy rosz pillanattal se nehezitsem. Nekünk az egyes emberek rokonszenve mindig jól esett annyival inkább, ha annak bár kissé -81- hamis, de általában romántikus szinezete volt. A mellénk adott tiszteknek kemény utasitásaik voltak, – a katonák fegyverei mindig golyókkal voltak töltve – s mi egyenként ugy leirva, mint a leggonoszabb gazemberek – nekünk azonban semmibe se került, hogy ezeknek az egyszerü katonáknak, és tiszteknek pár óra alatt bebizonyitsuk, hogy becsületes és náloknál müveltebb emberek vagyunk. Ily körülmények közt önként támadt irántunk a tisztelet és szánalom vegyes indulata, mely hamar ment át a mélyebb természetü rokonszenv és barátság nemes érzelmeibe. Ők katonák – mi foglyok voltunk – fölötte kevés különbség! Ők is kényszeritve hagyták el szülőföldjeiket mi is; ők is ifjak voltak, mi is; szabadulás, és valljuk meg szabadság után vágytak ők is – mi is! s ennyi közös érzelem, s a folytonos együttlét, s nálunk azon inger, hogy az öntudatot jókedvvel elaltassuk, az unalmat üzzük, s nálok az, hogy rosznak ne láttassanak, s feledve legyen zsandári szerepök, ugy összehoztak, hogy valóban lélektanár kevés különbséget találhatott kedély állapotunk között; meg vagyok győződve, hogy többször voltunk oly helyzetben, hogy teljesen rajtunk állott elszökni, elmenekülni; s nálunk a remény, hogy ugy is hamar szabadulunk, s az eszély, hogy ezt a szegény katonákat bajba ne hozzuk sokkal erősebb elem volt, mint náluk az ugynevezett kötelességérzet; nem is számitva, hogy volt annyi pénzünk, amennyivel a közkatonaságot el is csábithattuk volna. E körülményekhez emlékezetbe hozom t. olvasóimnak, hogy elfogatásom -82- alkalmával, a vásárhelyi várban létemkor aztán a Szebenbe szállitáskor, mikor a zsandárok föld részegek voltak, s e most leirt 12 napi utazás alatt akárhányszor egyszerüen sétálva elszökhettem s külföldre mehettem volna; sőt később Józsefstadtban is egyenes felhivásban részesültem, hogy elszöktetnek – de a szülőföld szerelme mindig határozottan visszatartott.

E Fehérvártól Józsefstadtig terjedő utunk alatt még egy kis kalandom is volt, melyet ugy hiszem minden affectatió nélkül elmondhatok: az egyik állomáson egy szép ifju hajadonnal ismerkedtem meg, nevét már elfeledtem, de sötétlő kék szemei, aranyszőke fürtei még most, 15 év mulva is előttem lebegnek. Ábrándos lelkére nagy hatással volt szomoru sorsunk; s lelkesült vágy támadott benne, hogy megmásitsa végzetem. Szökést ajánlott, s oly biztos tervet készitett, hogy valóban nehéz volt nem követni: „Lovaink nagyon jók, atyám beleegyezik, kocsisunk ismeri a havasi utakat, s mig elhatározzák, hogy mely irányban nyomozzanak, mi már a havasok közt leszünk, s holnap már külföldön!…“ Az éjt nagyobbára körültem töltötte, oly jól esett kis kezét kezemben tartani, s nézni szép arczát! Hogy végre válnunk kellett melléről egy szalag csokrot, s egyik ujjáról egy kis gyürűt vett le, s mindkettőt nekem adva igy szólt: „Én megakartam szabaditani, és… és… de… de egy ily szegény leány nem tehet többet; emlékezzék néha rám!“ s aztán az éj és hajnal közti homályban eltünt, hogy többé sohase lássam! -83-

Ez irántunk s főként helyzetünk által előidézett rokonszenv nyilatkozatát, főként azért is emlitém föl, mert az ifju hölgy, nem volt magyar ajku, de hogy magyar leány volt a legjavából, azt senki kétségbe nem hozhatja.

Ifju hadnagyunk, tehát könnyekre induló barátsággal viseltetett hozzánk, de nem birt annyi heroismussal, hogy mint képzelé, midőn Józsefstadt mogorva parancsnokai átvesznek a főtábornokok, és ezredesek előtt kezetszoritva igy szóljon: „Isten veletek urak, idehoztalak benneteket, de utközben amennyire megismertelek becsülni tanultalak!“

Ezt azonban ugyan ki vehetné rosz néven; elég, hogy érzékenyszivü humanus gyerek volt, ha nem volt is hős; és akkor mi is igy gondolkoztunk, s ünnepélyes bucsuját a vár láttávolában, lelkünk mélyéből szivesen fogadtuk, és eljárását, s ebből látható tartózkodását az akkori osztrák katonai rendszer otrombaságának tulajdonitottuk.

A rendszer azonban bár mily zord legyen az egyes ember egyéniségén ellágyul, sőt gyakran meg is törik.

VII.
Megérkezés Josefstadtba az első benyomások. Uj korszak fogságomban.

A mint Pardubicznál ujra tengelyre ültünk Horváth Gáspárral ültem ismét ugyanazon szekérre s folytonosan beszélgettünk, gyönyörködtünk a szép vidéken s kocsisunkat, ki habár roszszul, de valamit mégis beszélt németül folytonos kérdésekkel ostromoltuk minden feltünő falunak nevét, s minden csinosabb mezei lakásnak urát kérdeztük, a faluk s városok neveit csak megmondá – de már a földes urakról nem sokat tudott – csak a gróf Kinsky és gr. Clam Gallas neveket emlité – legnagyobb bajba látszott lenni midőn egy pár festői romnak nevét kérdeztük. – Egy olyan falusi ember, mint én nem tudhat mindent! volt válasza – aztán önként utánna mondta – az az egyik az én gyermekkoromban még nagyobb volt, de a várfalakat lehordták valami szeszgyár épitéshez; a szomszéd vidékieknek kedves kiránduló helye – de éjjel boszorkányokkal van tele.

Hogy azonban megpillantók Józsefstadtot, s hadnagyunk is oly érzékeny bucsut vett – elhallgattunk, mindenikünk saját gondolataiba mélyedt el; a várhoz közeledve a czélponti halmokat, és az erőditési müvek kezdetét azonnal észre vettük, utunk a legpompásabb -85- országuton, s nagy részben hárs-, kőrös- és nyárfasorok közt vitt kissé fölfelé. A vár falait nem igen vettük észre, mert a sánczok külső részei pázsittal benőtt halmoknak látszottak. Csak a belső épületek első körsorának tetőzete volt látható, s különösen az egymástól egyenlő távolban álló kürtők sürü rendje, melyet először a meszszi távolból a vár rovátkainak kondoltunk.

Az első sánczhoz érve előttünk állottak az óriás falak, melyeknek megpillantása némi hatással volt ránk, s önkéntelenül kezet fogva, szótlanul pillantánk viszsza az oly sok időre elhagyandó szép világra.

Kocsink dübörgött a hidakon, s a sötét kapuk alatt áthaladva önként támadt lelkünkben a kérdés valljon fogunk-e valaha viszszatérni e szomoru ösvényen?

Keresztül hatolva azonban a három nagy négy falsoron, belől egy vidám tekintetü csinos városkába érkeztünk, egyik utczaszegletén egy altiszt állott, s az a főprofósz lakására kalauzolta a menetet.

Hadnagyunk és katonáink martiális képeket vágva, szekereinkről leszállottak s fegyveröket karra emelve körülöttünk álltak; mi még mind elfogult állapotban voltunk, s a jövő perczek bizonytalansága nyomasztólag hatva ránk, kedélyünk megvolt törve, megvallom, hogy mind a tizenkettőnkről szólva ily ily levertek soha se valánk, mint e megérkezés pillanataiban. Egyetlen szót se szólt senki, de mind elvalánk halványodva. Pár percz mulva egy kövér öreges ember lépett előnkbe, őszbe borult haja, és nagy bajusza, sőt egész alakja bizonyos bonhomiára mutatott: -86-

– Tessék leszálani uram, tessék leszálani, s ide az én szobámba besétálni; azt hiszem nem lesz felesleges egy kis frisitő; hozattam friss sört, és hurkát – falatozzanak egy kicsit, nem fog ártani!…

E szavakra mi kezdtünk a kocsikról leszálani, és bámulni. – Hallják kendtek – fordult a katonákhoz – ne álljanak itt, mint ha fából lennének, hanem hordják be az urak podgyászait tegyék le a fegyvert oda a fal mellé, nem kell már senkit őrizni, ne féljenek ezek az urak nem szöknek el. – Hadnagy ur önt is szivesen látom egy pohár friss sörre.

Ez a fogadtatás jótékony hatásu volt, mondhatom talán a Józsefstadban töltött egész időre; legalább reám nézve, mert még most, midőn e sorokat irom, még most is élénken él emlékemben azon humoristikus contrast, mely a mi desperatus kedély állapotunk közt, s a vén profósz, nála már megszokott egyszerü és természetes fogadása közt létezett.

És valjon e fogadtatás jó hatásából von-e le valamit az, hogy az öreg különben elég jó sörét, zsemléit és szalámiát, sajtját, jól megfizettette. Részemről ugy tartom, hogy nem. Hozzá hasonló kövér felesége szolgált föl, később a katonákat is behivattuk, velünk volt a hadnagy is még egyszer; együtt voltunk velek s ugy tekintve őket, mint valami régi jóbarátokat még egyszer szivesen bucsuztunk tőlük el.

Ez alatt az idő el is tölt, majd két óra hoszszat maradtunk a profószszal, ki csak pénzeinket kérte el, s valami protokolumba jegyezte. -87-

Aztán már este lett, midőn jelenté, hogy ideje szállásunkra menni. A városon keresztül gyalog mentünk elől ment az öreg profósz, s utánunk egyetlen altiszt, egy szuronynyal, fegyver nélkül – ez mind szokatlan volt előttünk, végre a várt körül futó egy emeletes épület keleti osztályához közeledtünk, s szép férfi karének ismerős hangja üté füleinket – s közeledve a legnagyobb csudánkra, és örömünkre hallok a hazádnak rendületlenül légy hive ó Magyart. Osztrowsky, Okruczky, Kőrösi, Mikolai s még többen énekelték egész addig, mig szobánkba helyezkedtünk. Azután pedig népdalokat. Itt már nem tettek, ugy mint Szebenben, hogy a legkisebb neszre Ruj!-t kiáltottak itt énekelhetett a fogoly a mikor csak tetszett.

Minket öten Pap János, Molnár József, Nagy Dani, Horváth Gáspárt, és engemet egy szobába helyeztek, s együtt is maradtunk 16 egész hónapig. Velünk szembe tették Bányai Antalt, Bedő Sándort Sófalvi Józsefet, Makkai Andrást és Palkó Györgyőt.

Tizenkét napi utazás után ez volt az első éj, mikor is azon resignatióval kelle lehajtani fejünket, hogy ez idő szerint e hely leszen sokáig a mi pihenő tanyánk; én igen jól aludtam, s csak akkor ébredtem, midőn a káplár fölkeltett, hogy ládámat behozatta. A szoba elég tágas volt, de még sem eléggé öt ember számára, mi azonban jól elfértünk. Az ablak elég nagy volt s egy kis udvarra; azaz: a fogda, vagy a mint nevezték a Zwinger 400 lépés hoszszu, és 10 lépés széles udvarára -88- nyilt; s a kőfalon át a szomszéd kert fáinak tetejét is láttuk fogdának elég tisztességes kilátás volt.

Az ablaktól jobbra volt M. J. balra H. G., H. G. után baloldalon voltam én, utánam P. J. a szoba fenekén. A jobb oldalon M. J. után volt a szegény Nagy Dani ágya, aztán ugyanazon oldalon az ajtó, s a kemencze. Mindenikünk ágya körül egy kis tanyát rendezett. Volt mindeniknek egy kis asztala, széke, a falon egy, vagy két polcz, ládája, s soknak olvasó támlája, mely mellett állva lehetett irni és olvasni.

Mig mi öten együtt laktunk, szobánk az egész fogdában, mintája volt a rendnek, és tisztaságnak. Felettünk lakott Tóth Mihály, Schwendtner Mihály, Silye Gábor, Földi János, és az atyafi Hajdu Lajos. Ezek mindjárt másnap meglátogattak, s a börtön élethez – s különösen a helyi viszonyokhoz – nélkülözhetlen tanácsokkal, és utasitásokkal szives készséggel szolgáltak, s ugy hiszem, hogy megközelitem a valót, ha azt mondom, hogy az egész börtön életben nem igen volt szobatársaság, mely állandóbb jó egyetértésben élt volna, mint a miénk, és a felettünk lakóké. Ennek oka pedig az volt, hogy a mi kölcsönös rokonszenvünknek, és barátságunknak alapja tisztán szellemi volt; a menynyiben a kilencz, vagy tizet számláló kis társaság mindenik tagja tudnivágyó, és szorgalmatosan tanuló egyén volt.

Nap folytában még többektől kaptunk látogatást Mikó Mihály, Berde Mózes s mások sokan meglátogattak, reggelire teljes kávét, s délben fekete kávét küldöttek. -89- Első dolog volt, hogy a zárnok káplárral tisztába jőjjünk, ez egy mogorva tekintetü, kevésbeszédü s hideg természetü, de fölötte könnyen megfizethető egyéniség volt; s kis előszobánkban az initiátivát megkezdve, igy szólt hozzám: „A császár 50 krt ád naponként, hogy az ön vasát bezárjam, ha ön egy krt ad naponként, hogy nekem 51 krom legyen, az ön vasát mindig nyitva hagyom“. Én két krajczárt igértem, s a jelen hóra rögtön kifizettem, mert sikerült mindenikünknek nehány forintot magánál tartani. Egy másod kulcs ára 50 kr! mondá tovább. Arra is egy forintot adtam; ámbár meg volt a fehérvári másod kulcsom is. Másnap reggel egy finom kis kulcsot kaptam tőle s igy többi társaim is, kinek több módja volt még többet fizetett, s volt olyan is ki havanként változatlan öt forintot fizetett; ezenkivül időközben szivarral egy pohár rummal, kávéval, borral stb. megkinálni mindig szükséges volt, nem is számitva, hogy másfajta szolgálatokért, mint például nehány iv papir, egy plajbász, egy kis üveg tinta s más effélékért mindannyiszor külön díj járt.

Egyszer mindenkorra elmondom, hogy a vasraitéltetést ugy látszik, hogy sem a kormány, sem a várőrségi, és parancsnoki tisztek nem vették komolyan, szigorral ugyan is soha se hajtották végre. Mindenkinek volt másod kulcsa, szobában tehát soha se viseltük, midőn sétálni vittek, vagy templomba, vagy ki az auditorhoz, térparancsnoksághoz, akkor balkezünkre felhuztuk a karikát, s a lánczot nadrágunk balzsebébe eresztettük, -90- a lábvasam hónapokig az ágy fenekén állott, ugy hogy nem is láttam. Néha volt ugyan egy-egy rémhir, hogy vasat vizitálnak, s ilyenkor közeltettük magunkhoz, és esteli zárásra magunkra kapcsoltuk, s ezt olyankor is megtettük, mikor uj zárnokot kaptunk, de a legrigidusabb is két, három nap alatt megadta magát.

Megérkezésünkkor nehány napig nem vittek sétára ez alatt teljesen berendezkedtünk, bevásároltunk a mire szükségünk és módunk volt; s meghatározott terv szerint ujból hozzá kezdtünk a komoly tanulmányokhoz; reggel 9 órától 12-ig hónapokon keresztül egy szót se beszéltünk, mindenikünk olvasott, tanult, jegyezgetett, forditgatott. Pap Jankó roppant türelemmel tanulta a franczia nyelvet, s olvasta a franczia klassikusokat; Molnár Józsi csak magyarul, és németül, s leginkább csak regényeket szeretett olvasni, Horváth Gáspár főként németül, s aztán később francziául is olvasott – hajlama szerint leginkább a filosofiai munkákat, Nagy Dani a mathemathikai, és physikai tanulmányokat folytatta – de az irodalmi német és franczia müveket is szerette. A mi engem illet, én ekkor már németül és francziául széltében olvastam, s legkedvesebb olvasmányaim a politikai és szépirodalmi (kritikai s aesthetikai) müvek voltak. Később különösen a franczia nyelvben annyira előhaladtam, hogy több fogoly társaimat sikerrel tanitottam is; u. m. Varga Zsigmondot, Elekes Józsit, és az én jó bátyámat Minorich Károlyt. Néha nagyokat disputáltunk, sőt össze is czivódtunk, de mindannyiszor csak elvi – politikai, -91- bölcsészeti, irodalmi, s más efféle vitákban; – s igy egykét nap alatt elfelejtők, ha heveskedtünk is, mert egymás személyét soha se bántottuk – s ezért mi 16 hónapig a legjobb egyetértésben éltünk, s ugy éltünk volna bizonynyal egész fogságunk végéig, de akkor szét költöztetett a német, és miért?

Csak azért, mert egymásra nem panaszoltunk, s együtt jól megfértünk – tehát bizonyosan veszedelmes emberek vagyunk!

Életemnek e józsefstadti fogság egészen uj korszaka volt, s miután alkalom volt elhatároztam annyit tanulni a mennyit csak lehet.

Nehány nap mulva megengedték a sétára járást, pénteken és vasárnap vittek a templomozásra, s igy nem telt el egy hónap, hogy az egész, közel 200 emberből álló társasággal megismerkedtem.

VIII.
A város, a fogda, a parancsnokság, a tisztek, katonaság – profószok; s az uralkodó hangulat irányunkban.

Józsefstadt egyike Csehország legerősebb várainak; a mult században kezdték épiteni az utolsó előtti poroszháboru bevégeztével, s mikor bevégezték József császár meglátogatta a pompás uj várat, melyet a mint a fő tisztek mutogattak a császár több helyen meg kopogtatta a falakat nádbotja gombjával, s aztán figyelmesen hallgatta a kopogás hangját. Az egyik tiszt egész alázatossággal kérdé, hogy mért kopogtatja ő felsége a falakat – ha valamit meg akar tudni mindnyájan készek felvilágositással szolgálni? „Csak azt próbálgatom – mondá komolyan a császár, – hogy a falak nem érczből készültek-e, mert oly sokba került e vár, hogy annyiért talán ezüstből is föllehetett volna épiteni“.

A Metau és Elbe vizének egyesülésével képződött szegleten épült a vár, magában foglalva a körülbelől itt emelkedettebb hely egész területét. A Metau vize itt keletről északnyugati irányban foly Neustadtól Jaromirs felé; az Elbe éjszaktól-nyugatdéli irányban s Járomirs mellett a Metau majd nem egyenszögöt képezve ömlik az Elbébe. A Metaunak is az Elbenek is jobb partján a talaj lassanként dombbá alakul – s ép az Elbe partján két, három öl magas sziklatörés emelkedik -93- föl. E helyen van épülve a vár, a hajdan itt állott Plesz nevü falu helyén. Hoszszad szegü, hármas sánczolat és töltvényes falak, s nyugat felől, egy kemény citadellával. A külső sánczolások vizzel tölthetők, s a vár környékének nagy része aknázva van. A vár közelében délfelé van az Aupa nevü kis folyó is. Mind három folyó előnyösen használható fel a védelemre. Lakosainak száma csak 2000; utczái szabályszerüen metszik át egymást, van igen szép nagy tere csinos főtemploma St. Ignácz patronussága alatt, kényelmes, és izléssel épült parancsnoki lak, és 1000 betegre egy oly szép, és gazdagon rendezett katonai kórház csinos kis sétatérrel és konyhakerttel, melynek párja a régi osztrák birodalomban is kevés volt. A város s általában a vidék népe egy pár cseh, és sok német polgár, s a legtöbb az ugynevezett Deutschböhm.

A várnak három kapuja van. A neustadti délkeletre, a königgräczi, ez a leg imposantabb, s ezen mentünk mi is a várba délnyugatra, és a járomiri nyugat éjszakra. A königgräczivel szemben van a negyedik kapu is észak keletre, de ezt nem használják. A vár belsejének hoszsza hozzávetőleg 3000 láb – szélessége 2000 láb.

A belső sánczra támaszkodva egy emeletes kaszárnyaszerü épület futja körül az egész várt. Ez épület a vár belső részét, miután a szögleteknél némileg meghajlik tojásdad alakuvá teszi.

E roppant hosszu épületkört csak a kapuk szakitják félbe, mind a földszinti, mind az emeleti szobák -94- hátsó fala a sánczra támaszkodik, és csak a fedélzet emelkedik a sáncz fölé. A fedélzet pedig fél fedélzet alaku, külső része magas tüzfal s ennek tetejétől befelé hajlik a félfedél. A tüzfalakon pedig az egész vár körül apró vasajtók vannak kimért távolságra, melyeken a körépület padlásáról a sáncztetőre lehet kijutni. Ez apró vasajtók azonban nagyon elvoltak rozsdásodva.

A körépület ugy van épitve, hogy 4 nagy, és 4 kis előszobának, vagyis honyhácskának volt 1 bejárója, s e bejárók fölött volt az osztály numerussa. Igy volt ez az egész várban; a vár keleti részén a neustadti kaputól keletre 12 ilyen numerust kiszakitottak börtönnek, az épület előtt menő utczát 7 láb magas kőfallal elzárták az 1 numerus előtt, s a 12-ik után az igy támadott zárthely képezte a fogda 400 lépés hoszszu udvarát, melyen egy szivatyus kut állott. A szembe levő oldalt, magánkertek hátsó falai képezték. Az első emeletről belehete látni az kertekbe, hol néha szép hölgyek valának láthatók, de csak 1855-ig, mert ez évben – miután azok szép nők gyakran jelentek meg a kertekben, s a távolabb látszó házak első emeletén is jól betanult zsebkendő jelzéssel a legtökéletesebb correspondentiát folytatták – mondom egy időn túl az első emelet ablakait, a más fogdákon látható faputtonokkal zárták el, 1 numerus, mint fennebb is mondám állott 4 nagy, s 4 kis szobából, s igy 4 lakosztályból – kettő volt földszint a bejárattól jobbra, és balra kettő teljesen megfelelőleg az első emeleten, minden -95- szobára rendesen 5 fogoly volt számitva – lévén pedig 12 numerus, s mindenikben 4, s e szerint 48 szoba, s ezek mindenikében 5 fogoly a folyó létszá 240 személy körül járt, de csak körülbelől, mert a 7-ik szám felében a rendes őrség lakott, alól volt a naponként változó 15–20 legényből álló őrség az emeleten pedig laktak a zárnokok; de másfelől a zwingeren kivül még nehány numerus mindig a foglyok számára volt lefoglalva; igy például Zsombori ezredes, Kenderessyné sz. Boér Nina, s Fornszek Sándor és mások is többnyire mindig a zwingeren kivül laktak. A kórházban is a rendes létszám 5–6 volt, volt eset, mikor 11-en is voltunk kórházban. Azonkivül a sánczosok kazamatájában is volt nehány pár fogoly mindig.

A lakosztályokban a 4 szoba egymáshoz egyenlő volt, elég száraz, s elég világos szobák, szélessége körülbelől 16 láb hoszsza 20 láb, s igy mint 9 □ öl területe volt a szobák magassága pedig 10–12 láb, az előszoba 6 láb széles s 20 láb hoszszu volt, fenekén egy alkalmas tüzhely volt, s a kémény kiment a padlásra. Az előszobában tartottuk a mosdó edényeket, a fát, lábbelit, a főzőedényeket stb. a két szoba teljesen rendelkezésünkre állott, nappal azonban igen gyakran csak a fő bejáró ajtaját zárták be, s a négy szobaajtait nyitva hagyta a zárnok egy pár szivarért, sőt néha szép szóra is, kora reggel, délkor s este minden ajtó nyitva volt, ilyenkor a más numerusokba is átjártunk, illetőleg szaladtunk egy vagy más dolgunkat végezni, például valami ujságot megmondani, könyvet cserélni, -96- s jó zárnok osztályából, rosz zárnok osztályába csempészni valamit.

Fogdánk kivülről az egész várban körülfutó épület egy része lévén, semmi különös zord tekintettel nem birt, belőlről pedig az olaszokat, s egy pár commodus táblabirót kivéve mindenik szoba tiszta, és igy türhető, s némelyik pedig csinos is volt. A legtisztább lakásuk volt Schwendtner, Tóth Mihály, Silye, Földi, Hajdu, aztán a Lugossi-Minorics-féle lakás, a Pap Janko, Horváth Gáspár s még a Miko-Scheinert-féle.

A vár parancsnoka, mikor mi 1854-ben oda mentünk gróf Spanucki volt egy vén feldmarschallieutenant. Volt neje és leánya. Nagy ur volt, és öreg ember velünk nem sokat törődött, tőle az alsóbb tisztek akárhogy bánhattak velünk, másfél év alatt csak tán kétszer volt a zwingerben, alig egy-egy félórára.

Térparancsnok volt báró Borosini ezredes – egy vén, régi divatu, osztrák strázsamester fajta ember – ki minket hátunk megett, „marhák“-nak, „disznók“-nak és „kutyák“-nak nevezett, s másfelől olyan tempói voltak, hogy az őrségi közkatonák közé leült, hozatott egy meszely pálinkát, elvette egyik vagy másik közlegény kurtaszáru makrapipáját, s aztán velök pipázgatva iddogálta a pálinkát, és órákig beszélt a közkatonáknak. Mintha most is látnám száraz, magas alakját szénfekete arczát, hófehér hajnau bajuszát, s nagy üvegesfényü szemeit, a mint ott ült, kardját leoldva, a makrapipát szivogatva a nyitravidéki tót, magyar és német vadászok közt, s egészen elmerülve társalgott -97- velök. Majd mindennap eljött a zwingerbe, de senki se szerette, sem a foglyok, sem a zárnokok közül, 1855. nyarán nyugállapotba helyezték, de azután is ott maradt, ott lakott Józsefstadtban. Ugyancsak 1855-ben gr. Spanuckit is eltették. Akkor, aztán lett parancsnok:

Báró Kisslinger altábornagy egy tökéletesen müvelt, humánus ember, ki annyi pedans, egyoldalu, idétlenkedő, szeszélyes osztrák főtiszt közt, kikkel valaha érintkezésbe jöttem mindenik fölött egy fővel magasodik ki – s legalább a józsefstadti foglyok előtt – emberies bánásmódja, s a kötelesség hű teljesitése mellett bátran megférhető gyöngédsége mellett örökké hervadatlan emléket emelt nevének.

Valószinü, hogy az akkori rendszer emberei is ismerték, s igen jónak találván, adták melléje Váradi ezredest, kiről a hir előre azt beszélé, hogy az osztrák sereg legvadabb és legbarbarusabb ezredese volt; s akárhány közembert halálra veretett, a tiszteket pedig addig szekirozta, mig vagy megszöktek, vagy agyon lőtték magukat. Szürke apró szemei, örökké mozgó bajusza, sunyi modora és sárgás halvány bőre, oly külsőt állitának előnkbe, hogy egyelőre mindent elhittünk, s szigoruan is kezdte fellépését – de csodák-csodája, emberünk minden nappal szelidebb s modora enyhébb lett – a rendszer rothadása fogta el az ő kedélyét is, vagy a párisi béke szellője volt-e az ok nem tudom, annyi bizonyos, hogy Váradi utoljára azt is elhitte, vagy legalább elakarta velünk hitetni, hogy jó barátunk, s hogy ő is jó magyar! -98-

Volt aztán térkapitány Petzault; egy zárnok parancsnok Raaber – kit mi Győrinek neveztünk. Egyszerü régi huszár strázsamesterből lett hadnagy kissé taplós – de jó sziv, vastag koponya, s ebből folyható észjárás. Sok hasznát vettük. Szép leányai a császári háznál szolgáltak Bécsben. Volt egy vén tudós, de együgyü kapitányunk a ruhatárfelügyelő – kit mi a vén rongyász-nak neveztünk el. Aztán voltak időnként hadnagyok és főhadnagyok berendelve mellénk, és a foglyok pénztárához.

Ezek az utóbbiak többnyire mind sikkasztási kereset alá jöttek később. Volt három főprofósz. Az öreg a ki fogadott, mikor megérkeztünk, ezután jött még egy öreg, de felette sovány és rettentő udvarias; a harmadik volt Matyeka egy jókorában levő nagy cseh ember gavalléros hajlamokkal, s volt egy alprofósz Panczes. Aztán 5–6 zárnok káplárokból és strázsamesterekből. Többnyire állandók. Volt köztük egy Barczel nevü – az első zárnokunk – eredeti, hallgató, önző és kapzsi ember, s volt egy magyar fiu Gergeli nevü káplár, ki a józsefstadti nők ideálja és győzelmes Cäsára volt, kondorhaju, erős szemöldökü, római orru, szép magas fiu – de korhely, minden pénzét eltékozolta, pedig sok felől sokat szerzett – de szerette parancsolni, uratjátszani.

Egyébiránt ez alsóbb rendü emberek, szerettek minket, nem csak azért, hogy utánunk éltek, s azonkivül tőlünk is sokat szereztek, hanem csupán emberiességből; ők ugyanis a törvényszékek, és legfőbb -99- tisztek gyülöletét, nem csak nem osztották, de nem is értették, s egész naivitással, sőt csodálkozással beszélték el azok legerősebb nyilatkozataikat, a nagy harag okát tőlünk kérdve.

A városi polgár népnek szigoru parancs volt adva, hogy midőn a fogoly, templomba, kórházba, fürdeni, vagy a parancsnokságra megy, s igy az utczán jár elforduljanak, ne köszönjenek, s ne is fogadják a köszönést, ablakaikat be tegyék, sőt ablakaikból eltávozzanak; a zwinger körül ácsorogni, a foglyok énekét hallgatni vagy valami rokonszenvi jelt, vagy nyilatkozatot tenni nem szabad, stb.; mind a mellett a városi népre nem lehet panaszunk, sőt maga a katonaság is teljesen rokonszenvesen viselte magát.

Ha csak azon örömre emlékszem, melyet a nagy amnestia alkalmával mutatott a város népe, lehetetlen elvitatni tőlük a testvéries rokonszenvet, nem is emlitve, hogy leányok, asszonyok s egyes emberek mennyi aprólékos szivességet tettek, pedig sokszor rajtavesztés és kemény büntetés lett eredménye.

IX.
Életrendünk, pénzünk kezelése.

A fogság idejére a német kormány ellátott szállással, fával, egy vas ágygyal – melyen volt egy szalmazsák, egy szalma vánkos, két lepedő, s május 1-től szeptember 30-ig nyári pokrócz; október 1-től ápril 30-ig téli is, nyári is; az ágy leplet minden hónapban kimosták; adtak szürkeposztó ruházatot annak, a ki kért; sapka, kabát, mellény, nadrág, ugyanazon anyagból, sőt egy bokáig érő nagy kaputot is adtak télire, aztán inget, lábravalót, durva lenvászonból, nehányan a ruházatot is igénybe vették. Fát bőven adtak fütésre egész télen át, minden szobának adtak egy lámpát, s havonként 2 font olajat. Ezeken kivül adtak minden fogolynak 10 krt p. p. vagyis 16½, kr. ö. W. napi díjt, és egy fél prófontot. Ezeket nem lehetett viszszautasítani, s elkellett fogadni, habár sokan, s ha jól emlékszem gróf Hallerék tiltakoztak is ellene.

Meg volt azonban engedve, hogy kiki ágyat, asztalt, széket, támlát maga szerezhessen, maga saját ágynemüjét, fehérruháját, és más ruháját használhassa, továbbá a prófontot (katonakenyér) is szabad volt eladni és pénzzül venni ki; vagy ha természetben vettük is ki a zárnokok által eladattuk. Néha nagyon jó ára volt. Reggelire a legtöbb fogoly kávézott, s ezt mindenki -101- vagy maga készité, vagy hárman négyen társaságban. Volt pergelőnk többféle, őrlő is sokféle, de kávéfőző masina végtelen fajtáju és számu – volt olyan ember is, hogy hat felé főző masinája volt. Aztán néha versenyfőzés volt – a legjobb feketekávét Mikó Mihály és K. Tóth Mihály főzte, sőt az én fekete kávémat is kitünőnek tartották.

Voltak olyanok is, kik csak tejet, vagy theát reggeliztek. Az ebédet a profószok főzték, s kiki olyan ebédet hozatott, a milyenre pénze telt. Néha aztán egy-egy ebédet magunk is főztünk, sőt egy-egy ideig egyik, vagy másik fogoly is főzött (mint például Oroszhegyi Józsa) a többinek, de habár jobb volt is, beleunt az ember az effélébe. A vacsorát azonban minden szoba, vagy minden clubbocska maga főzte.

Minden két szobának volt egy sánczosa (Schanzsträfling) ezeknek a lábán volt a vas és zörögtek vele rettenetesen. Reggel (nyárban 6, télben 7 órakor) vonult végig ablakunk alatt a 30–40 sánczos, egyhangu zúgással zörgetve vasát, aztán a profószoktól behozták a fát, a tejet, a könyvet, szobánkat kiseperték, ruháinkat, csizmáinkat kitisztitották, mosdó- és ivóvizet hoztak s dolgaikat végezve nálunk, vagy viszsza mentek szomoru kazamátájokba, vagy mentek vármunkára; utczát seperni, vársánczolásokat egyengetni, a tisztek kertjeibe dolgozni, vizet hordani stb.

Legtöbb galliczianer volt köztük – néha kis bünért 5–6 évi sáncz munkára itélve – sok rokonszenves ifju volt köztük egy lengyel, vagy rusznyák fiu -102- volt az én szobámban tovább egy évnél, s minden nap megcsókolta kabátom szélét – s mennyre-földre kért, hogy hozzam el magammal, mert egész életében hiven fog szolgálni.

Ezek a sánczosok délben elhozták ebédünket, s akkor is végezték a szobai szolgálatot – néha küldöztük őket egyik, vagy másik pajtásunkhoz fekete kőtáblára irván fel izenetünket.

Már fennebb is emlitettem a könyvet. Minden fogolynak volt egy pénztári könyve; ennek 10–12 első lapja a bevételre volt számitva – a többi 20–24 lap a napi kiadásokra. Az első lapon például ez állt. N. N. pénztári könyve. A rovatokban pedig igy:

A napi költségeknél a lap élén állott a holnap neve, aztán igy következett.

Kavé, Zucker, Kerzen; vagy akármi, a mire szükség volt. A hónap végén aztán összeszámolták kiadásunkat, s kivonták az első lapokon álló öszszegből; s pénzünk kezelése igy ugyszólva előttünk és elméletileg -103- tisztán folyt. A józsefstadti foglyok havikiadása saját pénzükből 10 és 30 ezer forint közt mozogott. A pénz egy ládában állott a főprofósznál, és három kulcsa volt, egyik állott a főprofósznál, a másik a tér hadnagynál, s a 3-ik a térkapitánynál, a kassában rendesen 20–30 ezer forint volt; a kiadás 5 naponként történt a profószoknak; a pénz minden nap érkezett. A gróf Hallereknek, s egy pár olasznak (Finzi-Mangilinek) egyenként mindig volt nehány ezer forintjok a pénztárban. Voltak ugyan megszoritó rendeletek a költségre nézve – de habár szorosan véve a kincstári adalékkal is meglehetett érni – voltak olyanok, kik havonkint 200 forintot, sőt többet is elköltöttek. A pénztárt illetőleg itt nem igen – vagy ritkán fordult elő eset, hogy a pénzeslevél elveszszen – (Szebenben épen ez történt), hanem itt az a baj volt, hogy magából a ládából tünt el a pénz, részint a három gondnok együtt vett ki, s aztán nem tudták viszszatenni; részint az egyik bizott a más kettőben, s a kulcsot odaadta, és ez a kettő vett ki, vagy egyenként is – elég az hozzá, hogy valahányszor generalis pénztárvizsgálatot tartottak, mindig hiány volt; igaz ugyan, hogy az állam szégyelvén e históriát mindig rögtön kipótolá a hiányt, mert az kissé furcsa lett volna, hogy a foglyok pénztára meglopassék, de mindannyiszor egyik, vagy másik kezelő kereset, vagy bünvizsgálat alá került s többeket el is itéltek. Egy hányaveti térhadnagy éppen ott helyt Józsefstadtba került a kriminalis rabok közé.

Meg kell adni, hogy a szegényebbeket a vagyonosabbak -104- szivesen segitették – azután a mint valaki selyem, drót vagy famunkát s szabó és czipészmesterséget tanult, mindig akadt vásárlóra; részint olyanok, kik ott helyt megvették, s az árát átiratták a könyvbe részint olyanok, kik a készmunkákat Pestre, Szegedre, Aradra, Kolozsvárra szállittatták, s itt tették pénzzé.

E tekintetben fölemlitendőnek tartom minden vidéknek lelkes honleányait, kik az azon időkben mondhatni mindennapivá vált fogolyélet szánalmas állapotát nagy igyekezettel enyhitették – és lelkesedésük az évek folytán sem csüggedett. Már elitéltesésünk alkalmával, az erdélyi hölgyek mindenikünknek, mintegy 40 fogolynak házisapkákat aranynyal és ezüsttel himezve; házipapucsokat, kivarrott tárczákat, schlafrockokat, ingeket, fuszekliket stb. küldöttek, ezek közt kell emlitenem a gernyeszegi gróf Teleki Domokos, akkor még hajadon leányait Józefin (most gróf Teleki Sándorné) és Zsófi (most b. Vay Béláné) grófnékat, gróf Toldalagi Eszter, Kreszta Mari, Turi Berta s más honleányokat.

És a józsefstadti élet egyik védangyalát a néhai báró Radáknét, ki sokakat pénzzel látott el s minden évben egy négyszög öl nagyságu ládát küldött tele szép fehérnemüvel, és minden aprósággal, a mi a foglyoknak szükséges volt.

Ellehet tehát mondani, hogy anyagi szükséget ugy szólva senki sem szenvedett; nélkülözést sokan, de szükséget senki.

X.
A tanulás, kézmüipar, szórakozásaink, arczképezés, sétáink, fürdés, hirlapolvasás.

A fogdában igen sokan folytaták különféle tanulmányaikat, de természetesen csak magány uton; később azonban collegialis rendszer szerint, s a felsőbbség engedélyével is folytathattuk tanulmányainkat. Könyvet lehetett hozatni Bécsből és Lipcséből, sőt Pestről is. „A mit a rendőrség megenged a birodalom határai között, nem látom át, hogy miért ne engedhetném meg Önöknek?“ mondá, nekem Kisslinger altábornagy, midőn kérdém, hogy valjon Carlyle „The-French revolution“ czimü munkáját meghozathatom-e?

A magánzók könyvei tehettek egy pár ezer kötetet; azonkivül belehetett állani a városi olvasó egyletbe; s magunk közt magyar olvasó-egyletet alapitva – Pestről minden uj munkát meghozattunk.

Lehetetlen itt elhallgatnom Mangili Angelo genuai bankár szivességét, kitől a legjelesebb nemzetgazdasági irók munkáit olvastam; ugy mint Ricardo, Say, Bastiat, Broughere, s mások müveit, a Revues des deux Mondes – füzeteit s más folyóiratokat – minden fél évben kapott egy láda uj könyvet, s mondhatom boldog voltam, mikor előmbe rakta, hogy válaszszak, csak ugy nyeltem azokat a remekmüveket. De ugy hiszem -106- olvasóim nem veszik roszneven, ha elmondok egy kis adomát.

Mangilivel Jenei Józsi bácsi ismertetett meg, s meglehetősen megtetszettünk egymásnak; mert ez az olasz ur Helvetiában nevekedett (Zürichben), aztán sokat forgott Párizsban, Londonban, Turinban – ismerte az akkori európai diplomatákat személyesen stb én mohó figyelemmel hallgattam minden szavát, ő látta, hogy szavaira fogékony vagyok s igy én mindjárt a 2-ik, vagy 3-ik találkozáskor kértem tőle egy könyvet: „Szokott-e ön nyersszalonnát enni?“ kérdé. „Nem szoktam – felelém – de mi köze itt a szalonna evésnek?“ „Ime itt vannak könyveim, tessék választani önnek mindig szivesen adok – de nézze…“

És itt elévett egy pompás kiadásu gyönyörü rézmetszetekkel ellátott franczia munkát, valami utazás volt, vastag regálpapiron; egyik lapon egy arasz hoszszu, és egy tenyér széles vereses zsirfolt volt; tisztán látszott a nagy darab paprikás szalonna nyoma; egy másik lapnak, egy harmada hoszszában lefelé ki volt szakitva… „Föltettem magamban, folytatá az olasz, hogy a ki nyersszalonnát eszik, annak nem adok könyvet…“

Különös szorgalommal üztük a nyelv tanulást. Volt iskolája a franczia, angol, magyar, olasz és német nyelvnek.

A séta óra volt délelőtt nyárban 9–10-ig télben, 10–11-ig délután nyárban 4–5-ig télben, 3–4-ig. Mikor a sétának vége volt, akkor mentünk a különböző -107- iskolába Marchi nevü öreg milanói olasz volt a francziamester, angolul tanitott Lomniczi Endre. Olaszul Klein Pál egy cseh ifju, s ugyan ő az olaszokat németül tanitá. Magyarul is többen tanultak, többek közt Mangili, Finczi olaszok, Sztraka, Klein csehek; Erichson porosz. Marchinak legkedvesebb tanitványa volt Barsi Jooska, Lomniczy bennem helyezett legtöbb reményt. Ezekben a tanuló szobákban aztán volt egy nagy asztal, székek, tenta, toll és papiros, tanitónkat előlültetve ugy tanultunk, mint valami kolegyisták, sőt hogy az iskolai szokások is teljes divatba voltak, annak bizonyitására ide irom ezt a kis verset; egyszer ugyan is Muzsnai a franczia leczkén velem szemben ülve, valamit magyarázott s erősen füstölt, és én köhécselve e kolegyistás sorokat rögtönöztem:

Ez idő tájban Leutsch és társai egész propagandát folytattak a dohányozás ellen – s az utolsó két évben én is elhagytam volt a szivarozást. -108-

Ugyancsak a franczia leczkén, de más órán irtam ezt J. J.-nak midőn egy cseh kisasszonynak valami piros szalagot küldött:

Minden követelés nélkül, csak azért közlém e kis semmiségeket, hogy némi fényt vessenek kedélyvilágunkra. Egyébiránt a versirással én is, mások is sokan töltők az időt – irtam komolyabb verseket barátimhoz Barsi Jóskához, Pap Jankóhoz; Zsófihoz; Szeged városához, midőn Osztrowsky elszabadult; forditottam Lamartinetől sokat – a „Meditations poetiques“ legnagyobb részét; azután Byrontól, Burnstől, Marryattől, Moortol stb., s hogy egyszer-mindenkorra végezzünk a verselésekkel, még ide irok egy kis költeményt s egy pár strófát: Pap Jankó nevenapját feltartva egy verset irtam hozzá, s szavaltam el este az utolsó két strófa igy hangzik:

A kis költeményben pedig az az érdekes, hogy helyzetünkből folyó levén a hangulata f. társaimnak tetszett, s többen lemásolták:

A ki nem ment tanulni, az ment az iparos szobákba, mert a drótosoknak, selyem és hárász munkásoknak, meg az asztalosok, és esztergályosoknak külön 3 szobájuk volt, s ott készitették az akkori időben országszerte ismeretes aczéldrót gombokat, és óralánczokat, a selyem, (hálózott) s a hárász (bogyózott) kicsiny és nagy kendőket; s ott azt a sok mindenféle famunkát.

Délkor szobáinkban mentünk, s délután ismét séta – meg munka. Sétánk a vár keleti részén a sáncztetején történt, naponta egyszer – a fogda fele délelőtt – fele délután; másnap megcserélve; orvosi rendelet, vagy káplári protectio folytán mindennap kétszer mehetett a ki akart – az utolsó évben pedig – 1856 közepétől kezdve felnyitottak minden ajtót, hogy menjen a kinek tetszik.

A mi engem illet, én ha beteg nem voltam, vagy valami érdekes olvasmány viszsza nem tartott, mikor csak engedték, mindig kimentem; nagyon szerettem a sétálást; de volt olyan, a ki két hétig se ment ki.

Séta terünk szélessége 20 lépés volt, hoszsza több mint 400 lépés. És a lég friss; a kilátás a legszebb a mit csak valaha láttam. A vár körül gondosan müvelt tágas térség terült el előttünk, melyet keletről észak felé a szabályzott Metau folyó hasitott ketté; keletre -111- láttuk Neustadt an der Metau uj városkát fehér falaival, és piros házfedeleivel; mellette nem meszsze Gitsin ragyogott aranyos tornyaival. Neustadtól pedig balra Nachod nevü terjedelmes helység látszott – délnyugatra mindjárt a vár alatt Plesz helység, tovább más helységek s tiszta időben Königrácz ódon templomait is jól láthatók; ez irányban végtelenbe nyult a láthatár – arra volt az ut édes hazánk felé! Más oldalon pedig előttünk emelkedett az Erzgebirge és a Riesengebirge pompás hegysége, a tisztások apró tanyákkal, s alól a lombos erdők, és fennebb a sötétzöld fenyvesek.

Aztán szerettem a sétákon a nagy társaságot, a vitatkozásokat – a különczöket, s az öregebb uraknak elmondtam a legujabb Wanderer és Independance combinatióit aztán ezenkivül többnyire őket hallgattam.

Az én melléknevem a fogdában ez volt: „a gyermek!“ s igénytelenségemhez mérve elég népszerü voltam.

Ha nem voltam a sétán mindjárt kérdezték, hogy: „hol a gyermek? mért nem jött ki a gyermek!? Nemes barátom Mikó Mihály mindig ablakomra jött s megkérdé, hogy: mi baj, miért nem voltam kinn sétálni!? Bónis Samu bácsi pedig egy párszor szobámba jött, és kizavart: „Tessék sétálni menni, első dolog, az egészség, s aztán a könyv!“ mondá nagyon helyesen, s szavai még most is sokszor eszembe ötlenek.

De a sétáknál volt egy sokkal nagyobbszerü időtöltés, mely májushó végétől szeptember végéig tartott; -112- ugyanis minden héten négyszer, sőt volt olyan idő is, hogy vasárnapot kivéve mindennap délután fürdeni vittek. Délután 2 órakor a vasat hivatalosan? mindenki levetette, és egy hadnagy, egy vagy két profósz, és 5–6 katona kiséretében rendesen több, mint százan szépen elsétáltunk a mezőre. A zwinger délnyugati kapuján, ki a városba, s a neustadti kapun át a szabadba értünk, s ott a fasorok közt lassan haladva mindig egy óráig mentünk a Métau partjára, s ott a gazdag gyepre heveredve, a kinek tetszett fürödve töltöttük el a nyári délutánokat; 6 óránál korábban soha se érkeztünk viszsza későbben akárhányszor – azt hiszem ez volt a parancsnokság humánus gondolkozásának leghatározottabb nyilvánulása. A Métau 4–5 öl széles, s 4–5 láb mély kristály tiszta szabályzott folyó – s mi egy nagy részét a partnak elfoglalva kényelmesen mulatoztunk, az öreg urak söröztek, a katonák szivaroztak, s az öreg Szatmári, Oroszhegyi, Dr. Kinzel, Muzsnai, és én szenvedélyesen botanizáltunk, a fürdőhelyet bokros halmok környezték, aztán a hadnagytól egy katonát kértem, s öszszeborongoltam a vidék közeleső részeit. Mintegy 300 növényt irtam öszsze, és száritottam e vidékről.

Ily alkalommal utközben találkoztunk a külvilágból jövő emberekkel, s igy láttuk egyszer tán 1855-ben két nap egymásután a gróf Hallerék sógorát Földváry József urat nejével együtt. Sőt a polgárok, és a józsefstadti hölgyek közül is volt egynehány oly bátor, hogy alkalomszerü sétájukat véletlenül éppen -113- azon tájakon tették, hol nekünk el kelle sétálni. Ilyenkor láttuk a „generalisnét“, a „szép kapitánynét“, a „szőke Mariskát“, a „barna Rózát“ és a „szép szőke Julcsát“, kihez a fennebb“ közölt kis verset irtam stb., mely nevekkel bizonyos hölgyeket neveztünk meg, kik nem vonakodtak legalább köszönni; s kiknek férjeik, vagy szüleik is némileg osztották az irántunk tanusitott gyöngéd rokonszenvet.

Még egy érdekes körülményt méltónak tartok följegyezni, s ez az hogy volt köztünk egy Frank Károly nevü társunk, ki egykor császári – a forradalom alatt honvéd tiszt volt, s igen szépen rajzolt (jelenleg rajztanár itt Pesten) s meglehetősen festett – ő tehát a felsőbbség engedelmével, majd mindenikünket lefestette; és a nagyobb részt meglepő sikerrel. Mi aztán hazaküldözgettük a hozzánk tartozóknak s valószinü, hogy ennél kedvesebb ajándékot nem igen küldhettünk volna. Igy most Frank képei az egykori osztrák birodalom minden tartományában el vannak terjedve, s mint azon szomoru idők történeti emlékei megérdemlik, hogy szerzőjük nevét hálásan emlitsük.

Csodálatos pálya az a politikai! a ki ugy van alkotva, hogy a közéletben, és bár mily kicsinyben a politikai szereplésben találja fel működése terét – s a közjót és annak előmozditását tüzi czélul – ha egyszer -114- megizlelé a lélek bensejéből származó igaz hitet, s a tudomány és tapasztaláson alapuló meggyőződést követő siker gyönyörét: többé soha se tud e pályától menekülni! Jöhet a legnagyobb vész, vihar, szenvedés, kétely, csüggedés, óriási akadályok, börtön, vérpad, kétségbeesés, bitófa, számüzetés, őrültség fenyegethet, az igazhivő politikus soha se fog eltántorodni, soha se fogja magát megtagadni!

Igaz, nagy szorgalommal olvasgattuk a lángelmék müveit, a mult idők történelmét; az eszmék régi és ujabb harczait, sovár lélekkel és fogékony elmével tanulmányoztuk – de a jelenkor eseményei nélkül a politikus béna – s ösztöne kielégittetlen. Folyóiratokat és különösen napilapokat olvasni egy általában tiltva volt. Igy például a „Vasárnapi Ujság“ vagy „Hölgy futár“, s „Illustrirte Zeitung“ és „Magasin Pittoresque“ félévi számait könyvbe összekötve (beköttetve) rögtön beadták, de egyenként nem.

Nekünk azonban hirlap kellett, még pedig napilap! És azon három éven át, mig én Józsefstadban voltam volt is, mindig lapunk, részint a „Wanderer“, részint az „Independance Belge“. Volt rövid ideig „Pesti Napló“ is egy párszor; és „Ost D. Post“, még valami prágai német lap, ha olykor valami vihar meg zavarta a folyam árját az csak néhány napig – párhétig tartott – ujra rendes medrébe tereltük; s e végre két dolog kellett, -115- ügyes rendezés és pénz bőven; erre nézve csak azt emlitem fel, hogy volt egy pár hónap mikor a Wanderernek minden egyes száma 5 ft p. p. került; de 1 forintnál olcsóbban talán egyszer se.

A dolog ilyen formán történt: kápláraink, őreink, katonáink, zárnokaink, szóval azok közül, kik velünk közvetlenül érintkeztek, találni kellett egy bátor, jóindulatu, s ezek folytán ajándékot elfogadó, vagy ezek mellett megfizethető egyént. Ez azután keresett magának társat a városban; ennek is ugyanazon tulajdonokkal kellett birni. Ezek által aztán levelet küldöttünk a világ bár mely részébe, például Bécsben volt egy megbecsülhetetlen, s mindnyájunk tiszteletére és hálájára méltó ágensünk Jenei Károly, jelenleg maros-vásárhelyi gyógyszerész, ennek irtunk Józsefstadtból, s ő aztán előfizetett a lapokra, egy józsefstadti polgár, vagy polgárnő nevére. Valamint az országból Bécsbe hozzá intézett leveleket is, ugyanazon czimzet alatt oda küldötte.

A posta hiven teljesité a maga kötelességét. A velünk érintkező katonai egyén, s a józsefstadti polgári egyén pedig vagy utczán, vagy templomban, sétatéren stb. véletlenül találkoztak s egymásnak átadták az adandókat, vagy kerestek egy közös harmadik személyt egy vén szatócsnét, egy vén szivarárust, kihez egy szép leány elment s könnyezve megkértte, s hogy ezt a bepecsételt levelet adja által az ő kedvesének X. X. káplárnak, s ha mindennap megteszi, ő örök hálával lesz, és fizet a mit kiván. Az illető ur aztán belépett egy pohár -116- snapszra, borovicskára, vagy egy pár szivarért, s a levelet kezéhez kapva, egyenesen rohant a Zwingerbe, hogy nála minél kevesebb ideig tartózkodjék a csempészet e rettenetes tárgya!

Nevezetes körülmény volt, hogy kinek adja által?! Ezek az emberek szorosan ahoz tartották magokat, hogy két emberrel egyszerre soha se beszéltek ily kényes tárgyról, annyival kevésbé adtak át, vagy fogadtak el valamit tanu előtt; s ezenkivül csodálatos! de megvoltak nekik is a magok sympathiáik – némely ember nem boldogult velök akár mennyit igért, másik hamarább és olcsóbbért is.

Ha reggeli, vagy ebéd ideje, volt a káplár – (ha az illető megbizó, az ő keze alá tartozott) – ment egyenest hozzá, kihivta az előszobába s hirtelen kezébe nyomva a csomagot, szó nélkül tovább állott; néha, hogy a sánczos, vagy az ott ácsorgó tiszt meg ne lássa, hátat forditott, s mi vettük ki hátulsó zsebéből; sőt a kabát melléből is vettem ki, mig ő két kezével hadonázott és gestált; ez az eljárás legtöbb ügyességet követelt, ha a sétatéren, vagy az udvaron sok ember jelenlétében kellett megtörténnie. Sokszor megesett, hogy a zárnokokat kicserélték, s ilyenkor a már biztos egyén keze alól, más keze alá került a fogoly; ilyenkor aztán pár napi baj támadt; mert ezek a katona urak egymástól féltek is, s egymásra féltékenyek is voltak, ennélfogva egymás alattvalóival nem érintkeztek. Tehát a katona ur ilyenkor az ő megbizójával értekezletet tartott, hogy hát már most az ő keze alá, jövő foglyok -117- közül ki legyen az átvevő. És igy gyakran beállott az a körülmény, hogy más volt a megbizó, s más az átvevő. Ilyen átvevő én is több izben voltam, hónapokon át; s ezzel azon előnyöm volt, hogy ilyenkor a lapokat legelőször olvastam.

Már fennebb emlitém, hogy ezeknek a katona uraknak is megvoltak a magok sympathiáik és szeszélyeik, némely emberrel nem geschäfteltek, de aztán volt nekünk is egy pár bajtársunk, kik a legmakacsabb németet, vagy legvadabb slovákot is pár nap alatt megszeliditették, szép szóval, jó szivarral, pénzzel és más ajándékkal, különösen pedig tapintatos, és éppen az illető egyénhez alkalmas modorral: ilyen volt mindenek fölött Jenei József, aztán Földi János s mások.

Természetes, hogy ez uton támadtak olyan viszonyaink is, melyekben az illetőkkel leveleztünk, izengettünk, ajándékokat küldtünk nekik, a nélkül, hogy valaha láttuk volna. És megesett az is, hogy a katona ur megbizottja a városon megváltozott, s mi csak egy pár hónap mulva értesültünk. Ezek némi magyarázatára álljon itt egy levél, melyet egy városi megbizott hölgy küldött hozzánk:

„Geehrter Herr! Mit Freude habe ich Ihre paar-Zeilen bekommen, denn ich hoffte, dass ich erfahren werde, Wen ich eigentlich den Freundschaftsdienst erweise! Es hat mich sehr geschmerzt, wie ich zur ganzen Geschichte gekommen bin? da ich in den Gegenstand ganz unbekannt bin, und da sehr oft Briefe angekommen sind, und ich wusste nicht von Wen und an -118- Wem? Und ich sage es Ihnen ganz aufrichtig, ich habe mich sehr geärgert, dass ich nicht so viel werth bin, dass mich eine Seite um diese Gefälligkeit ansprächen möcht – mit einem Wort, ich war sehr böse.“

Aber wie erschrack ich, dass ich diese kleine Freundschaft bezahlt gesehen habe; also geehrter Herr! glauben Sie, dass ein unglücklicher die kleinste Gefälligkeit bezahlen muss? O nein G. Herr Sie haben sich getäuscht an mich, denn ich bin bereit alles zu opfern um nur einen Unglücklichen, die Stunden zu verkürzen, und Ihnen manche frohen Augenblicke zu verschaffen; denn mein Herz fühlt zu gut den Schmerz von der Heimath, ja sogar von seinen Theueren so entfernt zu sein! Und in den quallvollen Stunden von seinen theuren angehörigen keine Tröstung zu vernehmen können! Bauen Sie ganz – mein Theuerer an mich, denn so lange ich es thun kann, so werde ich es mit grosser Freude thun; nur werde ich Sie bitten nicht so oft… denn es könnte auffallen, weil sie auch immer doppelt gesiegelt sind – wie Sie auch wissen, dass es jetzt stränge ist.

Also nehmen Sie meinen innigsten Dank, denn es wird meine Lebenlang eine theuere Erinnerung sein; mit Achtung verbleibe ich Ihre

Ugy hiszem, hogy a német nyelvészeknek sok kifogásuk lehetne ezen levélke ellen, de az én olvasóim gyönyörködni fognak ez ifju hölgy irodalmi működésében. -119- A válasz kissé rövidebb, benne még gyengébb a németség, de a vonzalom már merészebb. Lássuk ezt is:

Theuere Fräulein! Wie heilbringender Balsam haben Ihre schöne Worte in meinem betrübten Herzen gewirkt. Ich danke Ihnen diese Tröstung. O wie möchte ich es so danken wie mein Herz wollte! Entschuldigen Sie, dass ich noch früher mich nicht geäussert habe, denn ich glaubte es sei alles in Ordnung! Übrigens es ist schon alles vorüber – wir sind schon gute Freunde – und ich möchte diese neue – aber innige Freundschaft mit einer zarten Kusse, oder wenigstens mit einem Händedrucke sanctioniren! Seien Sie versichert, was Ihre Sorge betrifft, dass nachdem werden sie nicht so oft kommen und auch nicht doppelt gesiegelt.

Jetzt theuere Freundin schliesse ich hiemit ein kleines Tuch, es ist von unserer Handarbeit, nehmen Sie es als Zeichen meiner Sympathie und tragen Sie es so glücklich, wie die von Ihnen getröstete Herzen wünschen können.

E levélkéket be irtam a hivatalosan megengedett angol forditások közé, mert már akkor nagyon érdekesnek tetszett előttem a jó cseh leány levele. A magyar ifju válasza most egy kissé huszárosnak tetszik, de néha az ily tempó is éppen helyén van, és annyi bizonyos, hogy e levelek iróiban a nemesebb érzések, és a diplomatiai hajlamok teljes mértékben észlelhetők. -120-

A cseh kisasszonynak és magyar ifjunak, e rosz németséggel kötött barátsága meg is tartott egész szabadulásunk napjáig, s akkor egyszivélyes találkozáson, és ismeretségen végződött. A hölgy szabályos halványarczu, mintegy husz-huszonnégy éves, és igen csinos müvelt leány volt. Még most is szemem előtt áll a mint a várból elinduló szekerünk után fehérkendőjét lobogtatá s aztán sürün pergő könnyeitelfedé!…

XI.
A templomozás, kórházi élet, levelezés.

Lelki és testi jóllétünkről még különösen is gondoskodva volt a templomba járás, és a kórházba mehetés által. Minden pénteken délelőtt 10 órakor az ajtókat mind felnyiták s „in die Kirche!“ felkiáltással mindnyájunkat kibocsátottak, és a főtéren álló egyházba vittek. A protestánsoknak nem volt muszáj menni; de a katholikusoknak mind menni kellett volna. Azonban soha se vették szorosan, és csak arra ügyeltek egypárszor, hogy annyian legyünk, a hány a kath. létszám. Minthogy pedig ez is egy neme volt az egyhangu élet változatosságának szivesen sétáltunk a templomba mi protestánsok is. Ott rendesen egy öreg szerzetes fölment a katedrába és ott leült, hálósipka alaku fekete sapkáját egész tüzzel a homlokába jól berántotta, és roppant terjedelmü szemüvegét orrára bigyesztvén, kézirásból olvasni kezdett németül valami praedikatió formát; minden kritikán alóli gyenge müvek voltak; s a vallásosság fenségének – vagy az igazhit egyszerü ártatlanságának legcynicusabb paródiái! Mikor az öreg egy jó fél óráig olvasott nagy lármával összecsapta irásait és könyveit, és roppant haraggal lerohant a szószékből. Soha se tudtam elképzelni, hogy -122- ez a vén buta ember mért olyan haragos. Egyszer azonban egy tiszt beszélte a kórházban, hogy ezen szolgálatért nem kapnak semmi remuneratiót, és csakis a nagy ünnepekért kapván valamit, nagyon elégületlenek, és reánk mérgelődnek.

Predikátió után hallgató misét olvastak, s mi magyar egyházi énekeket énekeltünk; mert én is, más is még protestáns egyházi férfiak is énekelték a szép templomi énekeket, sőt egy párt olyant is, mely csak Erdélyben a székelyek közt szokásos; Andrássy Rafael és Pálffy Mózes r. kath. lelkészek szépen tudtak énekelni, s tőlük mi is megtanulva buzgón imádkoztunk ez énekekben, mert hisz egy az isten! s bizonynyal legörömestebb hallgatja az összhangzó lelkek énekét, anélkül, hogy ő előtte valami különbség volna ember és ember, annyival inkább r. kath. és prot. közt.

A segrestyében az őrségben levő magyar tisztek családjai jelentek meg ez napon, s mi a nyitott ajtón mindig örömmel néztük őket; jól esett nekünk, hogy ők velünk egyszerre akartak imádkozni. A templom hátterében nehány öreg aszszony és gyermek mindig volt, de a polgárság ez napon el volt tiltva a templomtól. Ez volt a pénteki templomozás!

Vasárnap azonban ismét elmentünk a kórházba, – még pedig ha szép idő volt, akkor az udvaron – ha rut idő, vagy hideg volt, a kórház üvegablakokkal ellátott folyosóin álltunk, és nagy misét hallgattunk. A kórház tágas udvara kertté, vagyis sétatérré volt alakitva vadgesztenye és hársfákkal, s jázmin, lilafa, rózsa -123- és más bokrokkal, s nyáron mindenféle virágokkal beültetve, s minden tiz lépésre fenyőfa padokkal ellátva. A közepén egy igen szép kis kápolna állott, de csak akkora, hogy a szolgálattevő egyházi személyeken kivül csak 20–25 ember tért be, de az ének hangja az egész kórházban szétterjedt, s különösen a csengetyüt még a szobákban is lehetett hallani. Mi aztán szerte szét a padokra ültünk, s halkan beszélgetve töltők el az időt – itt együtt voltunk a sánczos rabokkal – is.

Itt volt az a szivszaggató jelenet, midőn a sánczos politikai rabokkal legelébb találkoztunk. Az utóbbi összeszövetkezés részesei ugyanis, az ugynevezett „Dollárper“-ben bevádlottak 1856 elején (vagy 1855 végefelé) elitéltettek, s az uj rendszabályok szerint, mely a Festungsarestant fogalmát megszüntette (mi még ilyenek voltunk) csak Schanzsträflingeket ismert, mindeniket lábvasba verték, és fehér daróczba öltöztették.

Ott volt Boronkai egykori főispán; Komáromi György, Thaisz Elek, Milek Ferencz, Lomniczy Endre, Bene Lajos, Kövér Gusztáv, s még sokan – köztünk voltak azoknak rokonai, barátai, ismerősei. Mi még is megtartottuk saját ruhánkat, és legföllebb állaikat borotválták ki azok, kiknek szakálla volt; (elég volt akkora helyet kiborotválni, mint egy 4 kros), de ők szegények miserabiliter néztek ki.

Két lábukra a vas rá volt pántolva. Nekünk azt mondták: Herr von, őket per kend (Er) traktáltak stb. Mikor itt először a kórház udvarán találkoztunk volt, -124- ölelkezés, kézszoritás, öröm és bánat, s bizony sok ember könnyezett. Csakugyan pár hónap mulva elkezdték őket lassanként, kegyelem utján, közinkbe tenni, és a vasat leverve lábaikról, olyant adtak nekik is, mint a mienk, s később ruháikat is viszszakapták.

Mikor aztán igy templomba és kápolnába jártunk mindig találkoztunk vagy az uton, vagy egyik-másik ablakban egy-egy ismerős arczczal, kit már ismertünk és köszöntünk, s néha egy-egy virágszálat, vagy kis bokrétát dobtak közénkbe s Reviczky, Osztovszky, Silye, Barsi, Varga Zsiga osztoztak ez ártatlan kitüntetésekben, melyeknek egy kis része, néha nekem is jutott.

A r. katholikusokhoz egy tábori pap jött egy közel fekvő huszárezredtől, ez egy nagyon is „gutgesinnt“ vén szerzetes volt; aztán dorgáló beszédeket tartott a hivekhez ilyen formán vigasztalván őket husvét ünnepén: „jó helyt vagytok, megkaptátok a mit kerestetek!“… Mind e mellett a hivek, az öreg dühöngőre nem hallgatve éltek a vallás vigasztaló eszközeivel. A német ajku protestánsokhoz egy szomszéd falusi evang. lelkész járt.

Minket magyar protestánsokat Taubner fátábori lelkész ur látogatott meg minden husvét táján; s legyen itt fölemlitve, hogy megjelenése valóságos örömünnep volt ránk nézve; mivelt modora, gyöngéd bánásmódja, emelkedett szellemü tanitásai, rokonszenves társalgása éppen olyanná tették őt, mint azt vallásunk szelleme kivánja. Egy alkalommal arról beszélt, hogy miképen -125- élhetünk keresztyéni elhivatásunknak megfelelőleg? s azon időből fennmaradt egy kis jegyzékem, és a szerint e kérdésre három részben felelt:

1. Ha élvezünk ugyan az életben, de mindig szem előtt tartva az élet magasabb czélját.

Ez utóbbi részben igen szépen fejtegette, hogy hibáznak azok, kik életöket minden semmiségért, hiu ábrándokért s téveszmékért koczkáztatják, és áldozzák fel; a nélkül, hogy bántotta volna gyöngéd érzéseinket – megható oktatást adott mindnyájunknak, praedikatióin r. kath. bajtársaink is örömmel jelentek meg.

Egyik évben beteg valék, mikor hozzánk jött, illetőleg a kórházban voltam, s nem tudtam, hogy megérkezett, és nem mentem el urvacsora-vételre. Ő a névsort végig nézve megpillantá nevem után, hogy kórházban vagyok, s azonnal rendelést tett, hogy nekem külön isteni tiszteletet akar tartani. Délután hozzám jöve, de nem lévén terhes beteg, fölkelve talált; éppen Rousseau „Emiljét“ olvasgattam; s nem tudván ottlétét, kellemesen lepett meg látogatása, kértem hogy üljön le, s ő oly szives volt, hogy tovább két óránál velem tölté az időt, s elbeszélteté magának a fogoly-életet, Erdélyről kérdezősködött, s aztán saját életéről, Velenczéről, és végül a magyar irodalomról beszélgettünk.

Midőn végre eltávozott igy szólt: „Ugy akartam, hogy önt külön részesitsem a szent szakramentumban; -126- de miután látom, hogy nem oly nagy beteg, s oly nyugodt és derült kedélye van, s miután hiszem, hogy ugy is nem sokára saját tetszése szerint való templomba mehet, ez uttal nem tartom szükségesnek! „Főtisztelendőséged, kedves látogatása sok részben pótolja azon veszteségemet, hogy mai beszédjét nem hallgathatám; az isten áldja meg, hogy rólam ily szivességgel emlékezett meg!“

Azóta nem láttam a jeles férfiut, nem is sokat hallottam róla, de emlékét mindig tisztelni fogom.

A fogdában az volt a szokás, hogy a kinek valami baja volt, az este a zárnokát megkérte, hogy jelentse őt rapportra; s az ilyeneket minden 9 órakor kihallgatták. Egy orvos is bejött minden nap, s ha valaki betegnek jelenté magát, megnézte, rendelt, s ha kellett, kórházba szállittatá. Minden két hónapban egyszer mindenkit meghivtak az orvos elibe, ez aztán kikérdezte, hogy milyen a koszt, a viz, s a ki kérte annak minden nehézség nélkül utalványozott – naponta 1 meszely – vagy fél meszely bort; s téli hónapokban egy hónapra egy icze rumot stb. A ki kéredzett azt beeresztették a kórházba. Ott aztán lehetett minden nap fürdőt venni, (fürdeni azonban a fogdából is elvitték az embert havonként egyszer a kórházba), ha az idő engedte egész nap sétálni, a külvilággal könnyebben -127- érintkezni, a levelezés vagy hirlaphozatás megszakadt fonalát ujra öszszebogozni stb…

1854 nyarán az orvos ur magához hivat s igy szólott: „Egy barátom ajánlotta önt nekem; tudhatja ön, hogy én keveset tehetek, de a mi rajtam áll szivesen teszem, annyival inkább, hogy mind a parancsnokságnál, mind itt a tiszt uraknál azt hallottam, hogy ön nagyon szabályszerüen, sőt dicséretesen viseli magát… akar-e bort, vagy rumot, vagy fürdőt?“ Szépen megköszöntem szivességét (ámbár soha se tudtam meg, ki ajánlott, mert kiszabadulásomkor nem találtam meg az orvos urat, jóllehet kerestem) de mondám, hogy semmire sincs szükségem. Azonban jóakaratát továbbra is kikérve, illedelmesen meghajtám magam, és ő kezet adott.

Nem sokára aztán szükség volt a közügyek érdekében valakinek a kórházba menni: Orvosom szavát tartotta az első szóra kórházba rendelt, s ezt a lefolyt 3 év alatt négyszer, ötször ismételte.

A kórházban ha szép idő volt egész nap az árnyékos udvaron olvasgattam, s beszélgettem a beteg katonákkal, a gyógyszerész családja tagjaival, s más a kórházhoz tartozó személyekkel. A betegápolók közt sok magyar s nehány erdélyi is volt. Egy sárpataki fiu egyszer hozzám jön, s arra kér, hogy helyette irnék én levelet az ő apjának. Természetes, hogy örömmel vállalkoztam; kikérdeztem, hogy élnek-e szüléi, vannak-e testvérei, közeli rokonai, volt-e kedvese s hiszi-e, hogy most is szereti stb. Én aztán irtam egy hosszu levelet, -128- melyet mikor felolvastam neki, s még egy barátjának, ugy sirt mind a kettő, mint a zápor eső. Ugy hiszem ez volt az első irodalmi hatás, melyet előidéztem. Hanem a következés az volt, hogy minden nap jött egyik-másik katona, hogy irjak s én folytonosan irtam szét a leveleket, melyek különben ugy hiszem nagyon hasonlitottak egymáshoz, habár mindeniknek helyi- és személyi viszonyaihoz alkalmazkodtam. Még várbeli katonák is jöttek be hozzám s kértek, hogy irjak, legkomikusabb volt azonban, hogy tótok és csehek is kértek, hogy irjak, mert hallották mily szép dolgokat tudok irni.

És meg nem foghatták, hogy a ki egyszer tud irni, hogy nem tud csehül is, tótul is? Ezen az uton meglehetős népszerüségem volt a kórház körül, a kertésztől sokszor virágot kaptam, s ha kedvem volt a kertben kapáltam is egy párszor. És a mire én kértem őket, mindent szivesen megtettek.

A beteg társak természetesen gyorsan változtak, néha azonban és többször egyedül maradtam, s ilyenkor leveleztem a fogdában levő bajtársakkal ezen levelezésnek egy pár részletét alkalmam volt megőrizni.

Igy páldául a kórházból én irtam a Zwingerbe Horváth Gáspár barátomnak; a levél kissé hosszas, de ugy hiszem nem lesz érdektelen, és szükségesnek tartom hiven közleni a mint következik:

„Én a régi vagyok, csak hogy utazom; a rosz emberekkel soha se bánom hasonlóan – mint mindig, ugy most is – a jóknak, ha nem tudom megadni azt -129- a mit akarok tehetetlenségem lehet oka csak, most is; de mint mondám utazom, s hogy spirál alaku utamban, alant hagytam azon kört, hol eddig késlekedtem, s hogy egy kissé fennebb vergődtem, magokfelé, ez még nem oly változás, hogy ne is ismerjen, de sőt jobban kell ismernie. Mi oka ezen haladásnak, maga arról költőileg, s mondhatom mesterileg értekezik 1); tulajdonkép jellememből kimagyarázható, ha ama nézpontra áll, melyet a minap ha jól emlékszem, kimutattam, t. i. ellenkezni szeretek másokkal – körülöttem fatytyu patrióták – vadalma izü politikusok, – tudja no, magyarkák voltak – a többit értheti. Azonban ugy vettem észre, hogy én egy felsőbb körbe jutottam, hol maga már régi lakos volt, s itt jól találtam magam, történetesen külkörülményeim is segitének előbbre. Annyi önállóságot tulajdonitok magamnak, hogy a börtön hatását nem tartom rá próbatüznek, legfeljebb annyi befolyása van, hogy uj egyéneket állit elő, uj körülményeket tár fel, s hogy különösen sok időt hagy az elmélkedésre; oly dolgokról gondolkozom napokig, mik künn talán soha eszembe se jutottak volna. Egy nagy hibát fedeztem fel magában a kevélységet; azt mondja maga, hogy eddig setétben voltam; s most világosságban vagyok; ha maga ellen a guny fegyverét kellene használnom azt kérdeném most, hogy talán revelatióban részesült? hogy tudja micsoda az igazság és világosság?“ -130-

„Hát azért, hogy kisebb setétben vagyunk – ez is sok mondani – már világosságban vagyunk-e?“

„Mikor s valjon eljutunk-e csak oda is, hogy a természet nyitott könyvének bár ABC-jét olvashassuk a világnál, mely saját tudományunk fáklyájáról terjengjen? Legalább ne nevessen ki, hanem gondolkozzék!“

„Ez előbbi sorokat tegnap irám s látom, hogy jóllehet ihletett stylben akartam irni, mégis nagyon repedezett, és száraz az, melyen irtam. Most még hozzá akarom irni belső állapotom megismertetését, mi bizony nehéz feladat, mert bennsőm terv és irány nélküli! Emberiség, világ, eszményi boldogságról támadó képzelődések foglalkodtatnak, a haza, nép, alkotmány fogalmai lassanként elhalványulnak emlékemben. Meszsze emelkedem, hová a föld csak hangyabolynak látszik s onnan nézdelem a hiábavalók bárgyu tömegét. Néha nagynak képzelem magam, mint ki laptázom a földtekével; máskor a földet nagyitom akkorára, hogy ráférjen a mult, s a roppant kiállitásnak eme nagy műtermében képzelem magam, mintegy világ itélő nemesis! Szemlélődöm mint Schelling, – teremtek mint Fichte, rendezek mint Plato s aztán puttonba lökök mindent, mint a párisi rongyszedő!“

„Itt járt ő herczegsége Lichtenstein, szép, katonás, nagy ember, bajusza és pofaszakálla, vele volt tábornok Villám és térparancsnok Borosini ur. Megjelenésük oly tüneményszerü volt – tudám, hogy jőnek; de elvoltam mélyedve. Valjon ezek az urak gondolkoznak-e? Mert ha gondolkoznak, akkor sorsuk sajnálatos, -131- ha nem, ugy irigylésre méltó, lepkeszerü. Ugyan is minő szörnyek lehetnek, amaz annyiféle érdekek miatt szabadon nem születhető gondolatok; ha pedig nem gondolkoznak, különösen a jövőről, (de miért is, hisz övék a jelen) akkor boldogok – ha történetesen nem kólikások, vagy köszvényesek.“

„Ma bizonyos nagyravágyó gondolatok villantak meg fejemben, eddigelő az empirismus tanai szerint, és a posteriori handléroztam, egyes szavakba, egyes emberek maga viseletébe akadtam bele, azokat akartam reformálni, s igy egyesekről a társaság rétegeibe jutva hatni a közre; eredmény itt nem sok volt, no de ez ha elcsüggesztene, a kevélység legnagyobb mértéke volna, azt hivén magamról, hogy nekem talán kétségbehozhatlan reformálói tehetségem van; most felül kerekedtem, s a felállitott nagy általánosnak igaz voltát fürkészem, (az egyesek már most nem busitnak, nem azért, mintha nem érdekelnének, hanem azért, mert tudom, hogy ők magok játékok, bábok a körülmények kezében lágy agyagok, kerületök formáiba s rabjai szenvedélyeiknek), s ha egyszer eljutok a biztos alapra majdan ratiónaliter, empirice, a priori, és a posteriori támadván meg emez eszeveszett kaloz csordát az emberiséget még valami nagy reformátor leszek!“

„No ugy-e bizony, hogy elragadják az embert még ki nem irtott szenvedélyei?! Cincinnatus szántó-vető munkájától a diktátori polczra rohan, s én ki naponta -132- hitetem magammal, hogy hamu vagyok, azon veszem észre, hogy égek, mint a brasiliai nagy erdő! Azonban bölcselkedésimnek van az a káros hatása rám, hogy mély gondolatokba merülök, de a melyek üresek! (valjon vannak-e nem üresek) és természetes érzéseimet megzavarva, közülök tisztán, vagyis inkább nyugodtan nem menekülhetek, biztos vezérelvekre nem juthatok! De hisz igy van ez a világon! Lom-lomra halmozódik, mely szenynyet és büdösséget terjeszt, s lenni fog valaki, ki panegiricont ir róla, mint bájdus halomról!“

„Nem vette-e észre, hogy a kivel anthipathiába lenni mondjuk magunkat, annál vagy többnek, vagy legalább jobbnak hiszszük magunkat. Már most valjon nem azzal hiszszük authipathiába lenni magunkat, kinél többnek, vagy jobbnak hiszszük magunkat? Ha nyilván való az, hogy többek vagy jobbak vagyunk, akkor nincs anthipathia. (A szép leány leginkább szereti a csunyákkal barátkozni.) De ha nem nyilvánvaló, de sőt ő törekszik velünk ugyanazonnak látszani – kivált idegenek előtt – vagy még jobbnak, holott mi magunk az ellenkezőt hiszszük, akkor kész az anthipathia. Még hiubbaknál a szépség s érdekesség is lehet ok. Ez az egész processus pillanatok alatt szavak nélkül megtörténhető, oly társaságban kivált, hol mi magunk láttatni akarunk, s különösen a magunkhoz legközelebbi ranguaktól féltjük állásunkat. Innen van, hogy első látásra gyakran megtörténik. Sőt gyakori az eset, hogy midőn valakit előre megdicsértetni hallunk, -133- az ily ember leginkább ki van téve ellenszenvünknek; ha csak legkevésbé is meg nem felel a hallottaknak. Hogy gyerekek s ellenkező nemüek közt is előfordul, az elsőt azon modorból magyarázom, melyhez szokott a gyerek, és a melylyel bánik az ellenfél; a második gondolatom szerint, s tán az előbbi is, ugy gyanitom nem ide tartozik; egy név ugyan, de nem egy fogalom! Hogy tetszik?“

„Báb, gyermek, ifju, férfi és öreg melléknevekkel neveztetnek az ember életidejének különböző korai. Az első az együgyüség, tehetetlenség kora, második a vallásosságé, a harmadik a szerelemé, a negyedik a politikáé, az ötödik ismét a vallásosságé, s igy végre a halálé. Azt hiszem a kis gyerek együgyüségén nem kételkedik, valamint azon sem, hogy mihelyt eszmél, észrevesz és mihelyt kifejezni tudja érzéseit: tudakozódik, és a tett kérdésekre ki ad feleletet? az édes anya; s minőket? a legvallásosabbakat, s az ő nézete szerint a legjobbakat – nálunk, különösen jól van számitva az is Jézus által, hogy vallása az anyáknak vonzó, és igy a kis tudakozó, keresztyén feleleteket kap; mi természetesebb, minthogy ezeket mint édes anyjától hallottakat buzgón hiszi. Meglehet, hogy ez idő rövid, mig édes anyjának hisz, oly rövid aztán az az idő is, mire mint boldog gyermekkorra emlékszünk vissza. (Nálam a lehető legrövidebb.) Az együgyüségből a vallásosságra az átmenet a tudnivágy. Midőn a gyermeknek keble tele van hittel édesanyjáhozi s viszonti forró szeretettel; az öntudatlanságnak még legnagyobb -134- részével az észben, s ezért meglehetős vigan futkossa el az élet hajnalát, egyszer csak megjelen a nemi ösztön, mint pirosrózsa a zöld bokron, mert hisz a virágnak megtiltani nem lehot, hogy ne nyiljon, ha jön a szép kikelet, és az ösztön e jelenése hirdeti az ifjukort, s a nyilatkozat szerelem. Ah minő szép kor ez! Hit, remény és költészet kora! Majd jön a csalódás, látja hogy viszontszerelmet nem talált, csak szükségből csak érdekből ámiták őt, hogy ép legkedvesebb barátja volt oka csalódásának, látja hogy minden csak számitásból történik, körülte mindenki csak kalmárkodik: ki erényét, ki becsületét, ki pénzét, ki husát árulja; egyszóval látja az életet! S mit tesz? Hát beletalálja magát, s politikus lesz. Kinek természetesen sem istene, sem becsülete, sem lelke, sem vallása nincs, viszszaemlékszik a multra, s kételkedvén még édesanyjában is, keblét kihülni engedi. Szükség-e mondanom, hogy a vallásosságból a szerelembe az átmenet az ébredés kora; hogy az ifjuságban regényesség, hősiesség s végül patriotismus a szerelem társai, hogy a politikusnál az elsőbbek előbb s végre a kétkedésnél ez utóbbi is kihal? A küzdés és törekvés főjellemei a politikának, de másfelől a szebb érzések kihalásával, a kebel kihülésével naponta szaporodnak a tárgyak, melyeket az ember hiábavalóknak tart, s midőn egyszer mindet annak tart, akkor öreg, kiélt!“

„De a test még él, emlékei vannak, s ha hasonlitást tesz multja, valamelyik, s az élet jelen pontjai jai közt; azt szépnek s ezt borzasztónak fogja látni -135- és igy kiált fel: mennyit vesztettem! (De csak mind olyant, mely apránként ragadott rád oh ember!) Már most mi természetesebb, minthogy kiválasztja a legszebbet, és vallásos lesz! s még ha sokáig él az együgyüség is vissza jön!“

„De a dolognak egy nevezetes oldala az, hogy az egyesek képei az öszszesnek! Az emberiség együgyü kora kimagyarázható a természetes magyarázat utján is; vallásos kora már históriai, ifju korát a középkorba helyezem, most a világ politikus, majd lesz skeptikus, s végre vallásos, és együgyü! s ha 9000 év mulva elborit az éjszaki jég – Adhemár szerint – még meglehet, igaza lesz a szelid Jézusnak a végső időkről. Megesik, hogy ez vagy amaz ember, vagy nemzet át megy minden emez emlitett szakokon, a másik kidől, ez vagy ama korban; némely ember örökké gyermek, a más korán férfi; egyik mindig Adonis a más már bölcsőjében Diógénes! Egyébiránt megengedjen a sok trécselésnek, én öszsze-viszsza irok sok mindenfélét, de másfelől ne is ütődjék meg, hiszen ezek aegri somnia!

Ugy hiszem semmi magyarázat, vagy mentségre nem szorult e levél, melyet egy fogoly és kórházban lévő ifju irt barátjának; hiven közöltem, most 14–15 év után is, még a nyelvtani hibákat sem javitva ki.

E következő levelet a Zwingerből irtam Nagy Danihoz, ki akkor kórházban volt, s erre a válasz is megmaradt leveleim közt: -136-

Régóta szándékszom neked irni kissé hoszszasabban, de a restség mindig utamba áll, s most ugyan elővettem e fél ív papirt, hogy be irjam, de nem tudom mi lesz belőle. Először is szóllok lélekállapotomról, s ha hozzá gondolod egészben soha nem egészséges testemet, ugy fogok előtted állani mint egy ismerős kép, mire a nagy piktor – az idő – egy két uj vonást tett, de azért ő a régi. Amnestialis hirekkel, ez az első dolog, annyira saturálva vagyunk, hogy már nem érdekelnek többé, ép mint a viz a sóval bizonyos mértéken tul oldatlan marad.

Ugy tapasztalom a hosszas kisérletek között, hogy legnagyobb bölcseség a hallgatás – vigyázz, mert jön Ethicám és ember ismeretem! – s ha nem vagy barátid között hallgass mindig s mindig bölcs leszel; igaz, hogy valódilag soha sem leszel vidám, jókedvü, de nem is lesznek keserü óráid; s ez ámbár nem kivánatos az egész életre, s minden körülmények között, de itt a börtönben helyes politika, mert itt fönn van hagyva a remény, hogy majd jutunk igaz barátok közé s ott aztán kiönthetjük keblünk minden bánatát és örömeit. Kedves Danim, az emberek mind és egészen jóknak születnek, de az élet, s anyaggali érintkezés alakitják oly különös bizarr jellemekké őket, hogy aztán felbonczolni ős elemeikre csaknem lehetlen; s édes kevés mit egyes rosz szemü észre vesz azon, kit századok előitéletei, s egy ország, vagy földrész szokásai tesznek azzá a mi t. i. a jelenkor emberévé, világosabban -137- szólva: nemde egy mostani embert születési vagy természeti egyszerüségétől, a századok tapasztalásain, és előitéletein alapult nevelési rendszer, és egy helyes, mint ferde nézetekkel zsufolt civilisatió választ el? Ha vizsgálni akarsz egyest, ismerned kell az egészet, az általánost, a multat, a jelent s csak igy közelitheted meg ama rejtélyes fészket, melynek regényes neve az emberi sziv, s melyet tudományosan lélektannak neveznek. S már most tedd ez embert börtönbe. Börtönbe! a szenvedélyek emez összeszoritott tengerébe! S látni fogod, hogy minden mit a külvilág előitéletei, s ferdeségei épen, hagytak, itt összetörnek zajosan, vagy elmállanak csendesen.

A jó szivü önzővé lesz, a nyilt és őszinte ólálkodóvá, az adakozó zsugorivá, a büszke aljassá, a jámbor cselszövővé, az igazságos zsarnokká, a csendes dühönczé, egy szóval a pokol tanyájává teszik lakásukat, s házi istenök helyett az ördög zálogát tartják kis lakjuk oltárain! Ugy találom, hogy az emberek börtönben igen roszszak, de nem ők az okai, hanem e borzasztó körülmény.

Örvendek sokszor, hogy mi elváltunk egymástól, mert hát ha eddig meggyülöltük volna egymást, s már most nem volnának jó barátaim te, Gazsi, Jankó és Pali! Igy pedig alig várom, hogy ujból együtt legyünk valahol! Aztán látod, csókolom a jármot, mely rám nehezült, mert most a külvilágra ugy nézek, mint elisei mezőkre; ha pedig kinn kellett volna szereznem ezen meggyőződéseket, világfájdalom, kétségbeesés, öngyilkosság -138- lettek volna az eredmények. S pedig mindez igen helytelen, becstelen s hitvány dolog előttem.

Kedves Danim ezen utóbb mondott szavak rejtik magukban azon uj vonásokat, miket az ismerős képen érinték; ne ütődj meg, de mondom én imádkozni fogok. Nem ugyan ugy mint jövendölték volt sokan, hanem miként a virág fesledez a tavasz vidám reggelén, ugy lelkemben is gondolatok támadnak, melyekről nem tagadhatom, hogy a vágyat, az irányt jelölik, mely kifog vezetni a zürből, melyben a kevélység évekig tarta fogva.

Csendes elmélkedéseim között igy szoktam átnyargalni a bölcsészet három nagy tárgya fölött, érintvén egyenkint az embert, a világot, és Istent! Elvonulok magamba, s villámokat szórok a társadalom szögletességeire, az emberek nyomorultságaira, aztán sohajok közt várom a menekülés óráját, s végül a lélek önkénytelen keresi gyámolát e hosszu nyomorban akarata ellen illatoz, mint a rózsa! Nem szégyellem már ha nevetnél is, mikor olvasod tőlem e szavakat, de mit tegyek, leomlottak büszkeségem várai, s a romok fölött rózsa és ibolya tenyész, a fennálló falakban bagoly tanyáz, hogy rémitsen, le ontom hát azokat is, hogy a multnak emléke se maradjon, ha olyan az a mult, hogy nem lelkesít, nem nemesít, sőt még élvet se ad rágondolni; hát még ha olyan, hogy menekülni vágyunk emlékétől, mint egy nehéz rosz álomból!

Igy állok s gondolhatod minél visszavonultabb vagyok, annál kevésbé érdekel az anyagi világ; s azért a részletekbe nincs is miért bocsátkozzam az emberek -139- körül; az ujak közt van egy dr. Schütte nevü valódi „modern scholar“, amint az angol mondja csak azért valék bátor idézni a két szót még ugy, ha P. Jankó veled volna is, hogy a szó érthető nem angol előtt is, s azt teszi, hogy divatos tudós; ki beszél németül, olaszul, francziául, angolul; évekig lakott Paris és Londonban, a bécsi forradalom polgári főnöke; berlini philosofiae doctor; nagy természettudós, botanikus, chemikus, phisikus, geolog és technikus; nagy oeconomista kicsinyben és nagyban, s irt vagy 40 kötet jeles munkát, mintegy 45 éves s kiapadhatlan beszédü, bajuszos német. Másokról máskor. Én barátom mégis csak megvagyok, s ha nem is oly fenn és szétcsapongó mint régen, néha vagyok jókedvü is. Hazulról junius óta semmi hir. Társaimmal megelégedve, s ugy hiszem ők is velem. Olvasok, mindent a mi előmbe kerül. Januárban ujra megkezdjük a tanulást, franczia és angol iskolát. A mit küldtél kaptam.

Ugy hiszem régen tudod már, hogy az öreg 2) meghalt a mult hó 20-ikán, de még se tehetem, hogy egy-két szóval ne érintsem őt, ki mellett annyi emlékezetes órákat töltöttünk. Midőn olvastam a halálát jelentő sorokat, szemeim könynyel teltek meg, s azok egymásután sürün hullának; alig tudtam okát megmagyarázni; de igen jól estek e könynyek, s végre midőn társaim kérdék, hogy ugyan mi lelt, magamhoz jöve felolvastam a gyászhirt! Ugy hiszem, hogy a rokon -140- lelkek közt egy szivbe járó kötelék létezik, s midőn az egyik meghal, vagy bánat éri, a többi is érzi; igy nekem is könynyeim azt jelenték, hogy én az öreget szerettem, s midőn meghalt megsirattam! Tudom ő is gondolt ránk, mig csak eszin volt, hiszen rólunk sokat tett fel, s rólam bár a fődologban csalódott, azt mondá: nagy magyar vagyok! s sok vizet fogok zavarni! Istenem, Istenem, valjon igaza lesz-e az öregnek? Nem tudom, de most ugy hiszem nem leend igaza!

Azonban ugy segitek, hogy rólad is tudakozódom: Hogy vagy? mit csinálsz, irj vagy egy szép verset! tudom ugyan, hogy neked is vannak szeszes és szeszélyes ügyeid az emberekkel; hanem szánd meg szegényeket, s aztán nevesd, hogy mint begyeskednek, kevélykednek, s mulasd magad apróságos intrikáikkal! s igy ha bevonulsz a szellem kis hajlékába, szentelhetsz nehány pillanatot, hogy a lélek röppenéseit, vagy föllengését szemmel tartsd, és leird. Én most Byrontól forditgatok, ámbár mig költészete magával ragad, philosofiáját utálom. Nem vette észre szegény, hogy az első az utóbbit megbuktatja, vagy pedig, s azt inkább hiszem, akarva irt igy, hogy az emberek töprenkedjenek munkáin, ő meg gyönyörködjék töprenkedéseiken; mert hiszen ő istentagadó s pedig a legszebb költészet, legszebb imádság, ő pedig a legnagyobb költő volt. -141- J. Józsi igaz barátod, valamint nekem is, vesd magad az ő karjai közé, ámbár nem mondta még egyszer is, hogy második apád, no de hisz te elég okos vagy, s aztán a végén a szép szó is jó, bár annyit adna mindenki, hisz az öreg Bolyai Farkas azt mondta, azért is köszönettel tartozunk másoknak, ha meg nem sértenek; hát még ha ránk mosolyognak. Jön kedves barátom a karácson, s aztán az ujév, bár jobb szeretném mint korlátolt tapasztalatu vásárhelyi diák legátióba, trappolni, mégis ha szinte nem ugy áll is a dolog boldog ünnepeket s vidám ujévet kivánok neked szivemből; s adja az ég, hogy ha husvét nem is, de pünkösd mindenesetre otthon találjon, mindnyájunkkal egyetemben, s ezek után csókollak

Olvastam soraidat s látom, hogy sajkádat még mindig hányják-vetik a viharok. Miért nem huzódol biztos révbe? Node hisz oda törekszel, csak az a kérdés, hogy van-e oly rév, s ha van, hol van? és mi uton juthatni oda? Ez a kérdések kérdése, s a ki ezt megfejtené, tán megérdemelné, hogy bölcsnek hivassék. Oly rév, melyben csak kis szelek látogatnak, s óriás hullámoktól bátran lehetsz, mindenesetre van, és szerintem ide eljuthatni, önismeret tiszta világnézet (legalább magunk hite szerint) és gyengéink kiirtása által. És most bár nevetségesnek tartom, fölnyitom -142- bölcsességem szekrényét, mondhatnám nádparipáim ketrecének is, s föltárom előtted titkait.

Már ha nem éppen Ádám apánk, de unokái bizonyosan predikálták, hogy a bölcseségre első lépés az önismeret. Mint amazt a világon, ugy az önismeretet is sokfélekép értelmezik. Szerintem elég tudnunk, hogy gyengékkel teljes, inkább ábrándokban, mint a valóban élni szerető lények vagyunk, kik eszményi szépre, nagyra képesek nem vagyunk; de tán nem is lehetünk, hisz ez természetünkkel, mely merőben anyagi, ellenkeznék. Természettől önzők lévén, önérdek cselekvényeink ha nem egyetlen, de főrugója.

Ha e szempontból itéljük meg magunk és mások tetteit, mindjárt nem találjuk annyira visszatetszőknek utálatosoknak, mint különben.

Mi a világot illeti, e felőli nézetünk szerintem mindjárt sokat tisztul, mihelyt az embereket, mert hisz a világon csak embereket értünk, gyenge önző valóknak gondoljuk, kik saját nádparipáikon lovagolni különösen szeretik. Ilyeknek tekintve őket természetesen, hogy tőlök semmi jót nem várhatsz, s ha mégis vársz, akkor ábrándozó vagy, a csillagokat nézed, mig lábbal pocsolyában gázolsz. Ha ily embereket bizonyos eszme szerint, mely már mint nem anyag valósithatlan, jobbitani, boldogitani akarsz, hálátlan munkához kezdettél, mely csak keservvel adózik, annyival is inkább, mert oly dologhoz fogtál, mi nem téged illet, mi nem kötelességed. Elég lenne, ha magad magadat boldogithatnád, ez által közvetve sokat használnál a világnak -143- is. Kis pajtásom, ha azon sok érzelemből, ábrándból, mely lelkünket a fiatalabb években körül folyta, az önérzetet, barátainkbani bizodalmat, s családunkhozi ragaszkodást az élet viharaiban megmenthettük, ápoljuk, erősitsük ezeket annál nagyobb gondal, s hidd el, én legalább hiszem, ezek sokkal több belbékét, boldogságot nyujtanak, mint minden philantropia, Weltverbesserungs isten tudja még minő valóság nélküli tárgyak, értelem nélküli szavak. Nem hagyhatom szó nélkül azon aggodalmadat, hogy ha mindeddig együtt laktunk volna, tán megutáltuk volna egymást. Én azt nem hiszem, mert ha valamelyikünk gazsága által a többiek utálatát megérdemelte volna, hát az méltó lenne az utálatra, valamint megforditva, ha valamelyik oknélkül haragudott volna meg a másikra, az méltó lenne a megvetésre. Gazságra legalább egymás irányában mindegyikünket képtelennek tartom, s oly forma viták pedig, mint Mokka Arábiában van-e vagy Délamerikában, bizonyosan nem hozták volna elő közöttünk amaz általad félt catastrophot.

A mi végül gyengéinket illeti, ezeket csak megismerni is nehéz, annál nehezebb kiirtani. Legelső gyengeség rendesen, hogy szörnyű szerelmesek vagyunk magunkba, s ennélfogva hibáinkat is nagyobb erényeknek tartjuk, mint a melyekkel valaha a régiség erényhősei birhattak. Szomoru, de igaz. Nem tehetem pajtikám, hogy föl ne emlitsem itt a hiuságot, mint főgyengét. Ezt kellene meglesnünk, hogy lakik-e bennünk, s ha igen legalább alva, ha ébren nem is mernők -144- megtámadni, fojtsuk meg. Ez a hiba egyéb roszszak közt, melyeket okoz, szörnyü nevetségessé teszi az embert. Van-e a nemes Z.-ben nevetségesebb két egyén, mint a kedves Sz. bátyád, és az én soidisant második apám. Ugy-e, hogy nincs. Lásd én az emberek nevetséges voltának okát, hiuságokban találom. Meglehet tévedek, gondolkodj, és itélj magad. Ezek p. bölcseségi nézeteim, melyek lehetnek ugyan nevetségesek is mások előtt, de én sok igazat látok bennök. El is hallgattam volna velök, ha az emberek hibái, roszszaságai, s a társaság nyomora fölötti lamentálásid nem hivtak volna fel nyilatkozásra. Fogadd őket, ugy a mint vagynak őszinte nyilatkozatoknak. Irod, hogy vallásos tekintetben is némi változást érzesz, érzed, vagyis érezni kezded egy fentartó vigasztaló erő szükségét. Erre nem sok mondandóm van. Hogy egy főerő létezési szükségét érezzük, emberi erőtelenségünk föltételezi, okosságunk nem látja ugyan a szükségességből származó érzésnek megfelelő tárgyat; de a tudatlanság, és kétely éjjéből talán földerülend idővel a hit világa, és látni fogunk. Mondod, hogy megilletett a B. halála, engem is meg. Megérdemelte tőlünk a hála könnyüit azon ember, ki mindig csak jót mondott, bár őt megérteni, fölfogni nem birtuk. De lásd, oly drága kincs a tapasztalás, kiábrándulás, hogy azt csak saját, és nem kölcsönzött pézen lehet megvenni.

Junius óta semmi ujság, azaz semmit sem tudsz hazulról. Elég szomoru dolog, mondanám, hogy ne aggódj, de itt nem sokat használ a philosophia. Levelem van -145- B.-tól, de még nem közölték. Köszönöm, hogy Jenei Józsira figyelmeztettél, jól tudom s még inkább érzem, s csakis én érezhetem, hogy mily jó irányomban. A köz stylus szerint csak azt mondom, hogy az Isten áldja meg, egyebet nem tehetek, de hálás szivvel gondolhatok jóságára siromig. Mond meg, P.-tól átiratott a 15 pfr. s most már elvagyok látva, van készlet is. Fogadja köszönetemet mindezekért. Pali csak ugy küldjön kávét, ha a pénzzavar ki van egyenlitve. Karácsontájon kapta-e a levelkét, és a Jankónak szólló nyugtát? Egész decemberben rosszul voltam. A doktorom márcziusban haza akar küldeni. Adja Isten, legalább májusban. Hát G. hogy van, üdvözlöm s neki is válaszolnék, ha philantrópiai, vagy bárminő – kai nézeteket előmbe tálalna. Itt most jól vagyunk, az öreg néha unalmaskodik, beszélvén komoly pofával, előttem tudva nemlevő dolgokról, hogy például Maros-Székben ő volt az ellenzék vezére. El hallgatom, s csak azon töröm fejemet, hogy ő maga hiszi-e, ha igen, megint hiusága az oka.

A Horváth Gáspárhoz irt levelem körül-belől 1855-ből való; a Nagy Danihoz irt levelem is azon év végéről, az ő felelete már a következő év 1856 elejéről. (Vagy tán ez utóbbi mindkettő egy egész évvel később). Meg van még egy pár levelem a fogdai életből; -146- egyet irtam Erichson Pál-hoz a kivándorlás ellen. Aztán polemizáltam Elekes József barátommal; továbbá Boross Mihályhoz intézett több levelem másolata van meg, ezekben megbiráltam a „Kétlábu Farkas“ és a „Hazajáró Lélek“ czimü regényeit. Ugy szintén birálatot irtam Mocsári „Társadalom“ czimü röpiratára, Kemény Gábor első politikai munkájára. Ugyan csak itt irtam első beszélyeimet: Adélt (megjelent a Nefelejtsben 1864-ben?) A könyelmüeket (megjelent a Pesti Hölgy divatlapban). Leveleim, czikkeim, beszélyeim közkézen forogtak a fogolytársaknál s Boross, Remellai, Oroszhegyi nagyon serkentettek az irói pályán. Tóth Mihály, Komáromi József pedig folytonosan a legjobb oktatásokat adták, s válogatott könyvekkel láttak el. Czikkeim, leveleimre stb. mindig azt irtam felül angol forditás stb. hogy igy ne bánthassák s Goolfy Arthur (goolfy = ugyanazon betükből áll mint fogoly) nevet irogattam alájuk.

Még két levéltöredéket közlök 1856 május havából, kézalatt küldém egyiket szüleimnek a másikat Molnár Józsinak Sz.-Benedekre. Kiszabadulásunk után szereztem viszsza mind a kettőt. Az első igy hangzik: „Május 28-án irom e sorokat csak azért, hogy tudósitsam magokat. Miről? Hiszen, hogy élek az bizonyos, ki annyit megért, mint én s még sem veszett el, az már sokáig fogja hordozni korsóját, mig eltörik. Hogy jól vagyok hiába irom, nem is hiszik el annyiszor irtam, aztán nem is igaz, ha pedig valóban roszszul volnék, azt nem irnám meg. Mit irjak hát? Levéltöltő -147- szép betüket, melyek könnyü gondolatokat tartalmazzanak, vagy éppen üreseket? No de az mindegy, különösen édesanyámról tudom, hogy mégis szépnek találja minden szavamat, megengedjen édes jó anyám, hogy még tréfálok is, de tudja, hogy Cs. Lala milyen jeles volt, mint első szülött s ugy gondolom, hogy én is vagyok olyan gyerek, mint őkeme…

Itt állunk, a nagy küzdtéren szemben a sorssal! bátran szembe nézve vele, holott tudjuk, hogy ő a hatalmas, kivel még küzdeni sem lehet, elfogja-e feledtetni eddigi szenvedéseinket egyetlen mosolyával? vagy ujra sebetvág, elgyötört szivünkön, a jövendő titka? Titkos sejtelmeim jóslata, álmaim csak táplálják reményeimet, a hirek, a valószinüség terire emelik, és mégis hogy miként fog történni, senki se tudja. Szegény foglyok, mennyi most a vidám arcz, hisz a remény, mint a szerelem vidit, és boldoggá tesz…

Minő szomorúság fog tanyát ütni az itt maradók közt! hanem az sem soká tart, ujra feltámad az a kis madár, a remény, éppen mint a Fönix hamvaiból…

Egy barátom a minap azt jegyzé meg egy angol iró után, hogy a politikai pályán két szélsőség van a rabság, és a miniszterség s egyiket, vagy másikat elszokták érni a kitünő politukusok.

„Biz isten igazad lehet – felelék – hanem én, minthogy e szerint egyik irányban culmináltam, tehát visszalépek e pályáról; s ugy hiszem ezt mindnyájunknak kell tenni; kik itt vagyunk! -148-

„Mig az idők változnak!“… No látja édes jó anyám, ha a miniszterséghez is csak annyi érdem kell, mint a fogolysághoz, ugy miniszter is lehettem volna!…

Berde Mózsi bácsi, tudom elmondta izeneteimet, s ezeket megujitva maradok szerető fiok.

A másik levelet valamivel később irtam, ugy gondolom bécsi agentiánk utján:

Kedves barátom Józsi! Ugy hiszem, alig szükség mondanom mily gyakran gondolunk reád. Tudod, hogy én mint türöm ezt az istentelen rabságot, s gondolhatod, mennyivel nehezebb, mióta ti elmentetek. Barátom, isten ugyse ugy meg untam, hogy tatár is lennék, no de ezt csak neked mondom, ki különben is ismersz…

Kvártélyozásunk megtörtént, én a régi helyen maradtam a kolozsváriakkal. Szathmári helyett Bathó Náczit kaptuk. Gazsi, Pali maradtak. Dósa Sándor Haller Józsival ment, Boer János is. Nina virágzik, leghivebb sétáló társa Palóczi Tamás, aztán a többiek, mint régen.

Váradi mindig a régi, maga mondta magáról: Meine Herren, ich bin ein alter Fux! Én részemről éppen ezért igen egyszerü fraternek tartom. Az excellentia derékül és jószivüleg viseli magát. Fannit elvitték Nina egyedül van. Szeptember 21-ik (1856?) Semmi biztos hir. Levertség; igaz ugyan, hogy egy galamb -149- azt mondja: Ő felsége Pestre készül, tehát remélni kell; de tudod hinni is alig merünk valamit az idén. Ha lehet tudósits még ez év folytában, hogy hogy vagytok? Hát Pap Jankó, Mikó mit csinálnak? tudósits ha kedves az életem előtted, mert kibusulom a lelkemet!… Hogy én mit csinálok, azt tudhatod, a fejemre föl lehetne irni: Hic cogitatur de praeteritis, de praesentibus et de futuris!… Ezekután a jó gyerekeket s jó embereket mind köszöntve maradok téged ölelő, s hozzád vágyakozó barátod az ifju.

P. S. Elolvastam e sorokat, s kevés a mi téged érdekel, de mit is lehetne irni innen ki az életbe, ha nem egy hoszszu jajkiáltását a szenvedésnek! De te irhatsz bár mit, mi ugy fogjuk tekinteni, mint az evangeliomot. De már vége, a galamb repülni készül, meg kell válnom tőled pedig holnap is szeretném irni, jól telik vele az idő!…

Volt egy joviális öreg ember köztünk Bogdán Mózes, iszonyu erős ember, egyszer egyes egyedül egy 7 öl hoszszu lajtorját emelt fel a földről, s a Zwinger tetejéhez támasztotta, mit 4 vadász katona nem volt képes megtenni. Ez öreg ur nagyon szeretett és mindig maga mellé vett, hogy mondjam el: mi áll a lapokban? s midőn vagy egyszer mondtam, hogy a német ma semmit se hozott; formaliter megharagudott s minket szidott, hogy élhetetlenek vagyunk! Roppant előszeretettel olvasta irodalmi kisérleteimet, s beszélt az irodalmi viszonyokról a harminczas évek elejéről, még pedig meglehetős tájékozottsággal. A többek közt át -150- adta nekem másolás végett Szemere Miklós legelső költeményét, melyet az öreg bajnok 1829-ben irt, s melynek prologusa igy szól:

A terjedelmes költemény, habár erotikus tartalma miatt nem közölhető, nagyon érdekes, s már akkor elárulta irójának jeles tehetségét.

A hoszszasabb másolásokat, jegyzeteket és kivonatokat, a kórházban végeztem, hol a csendes magány, a világos szoba, s az időnek tetszésem szerint való beoszthatása inkább kedveztek az ilyen munkára.

Általában véve Józsefstadt levegője, és környéke mint magasan fekvő hegyvidéké nagyon egészséges, de a fogoly élet mégis erős próba alá tette mind az elme, mind a test épségét.

Aránylag kevés beteg volt közülünk, de a betegek közül sok elhalt. Ezeket elég tisztességesen temették el; s a beszentelésre, vagy protestansoknál a halotti könyörgésre az ismerősöket, barátokat, szóval a ki kéredzett kibocsátották a kórházba, hol aztán megjelentünk, s a kórház kapujáig kisértük szerencsétlen, de kiszenvedett társainkat. Igy haltak meg a kórházban: Bereczky Sándor udvarhelyszéki ifju, ki a szebeni fogságban nagyon gyáván viselte magát, sok embert tett szerencsétlenné s általános megvetés tárgya -151- volt, mit előmozditott, kihivó, müveletlen, daczos modora; később őrülési rohamok jöttek rá, s Józsefstadban meghalt. Itt halt meg Magas Ernő, Kossuthnak egy fanatikus emissariussa; a socialismus tanait még Józsefstadban is hirdette; ideges, heves természetü ember volt, végefelé kezdett csendesülni, és szorgalmasan tanulni; jól értett francziául, de többet hitt magáról, s a jelesebb magyar költeményeket francziára forditotta, de rettentő roszszul, mindeniket czifra czimmel látván el igy például Kont-nak ezt a czimet adta: Trente chevaliers sans peur! Régi testi bajai hirtelen kiütvén rajta, s különben is gyenge lévén 5 nap alatt meghalt. Sok olvasottsága volt s érdekes előadása, sokszor élvezettel hallgattuk beszédeit. Még ott is többnyire nagy veres tollat viselt, s nemzetőri kék attilában járt. Ugyancsak itt halt meg Bányai Antal udvarhelyi ügyvéd, mellbeteges – gyenge – de erős kedélyü, jó humoru ember volt, sokszor mulattatott adomáival, találó megjegyzéseivel, s fehérvári fogságunkban ugyszólva ő volt a központ, ki mindnyájunkat összetartott, bátoritott, jó kedve soha sem hagyta el, utolsó betegségében is buzditott a tanulásra, és nem csüggedett egy perczig, hű patrióta és jó magyar volt; halála előtt pár nappal meglátogattam a kórházban, s bár érezte, és bizton jósolta közel halálát, még is jókedvü volt, és tréfált. Halála nagyon szomoruan hatott reánk erdélyiekre, s hű barátja Bedő Sándor egy udvarhelyszéki birtokos, szép temetésről gondoskodott! Nyugodjanak békével az idegen föld hantjai alatt, emlékük -152- örökké élni fog a jó hazafiak öntudatában, mert habár voltak gyengeségeik, habár egyik se volt ugynevezett nagy ember, ők mindannyian a hazai ügy vértanui lettek!

Kórházban több időt ült, s néha hónapokig egyik társam és barátom Nagy Dani, beteges gyenge testü volt, de eszes, tanult fiu; jó mathemathikus, Marosszék Panit helységéből. Mikor hazaszabadultunk se tudott lábára állani; de azért elhoztuk, a szabadulás uj életerőt öntött roncsolt tagjaiba, s otthon még egyszer lábra kelt, de kiszabadulásunk után két év mulva, mint Kolozsvár városa egyik népiskolájának vezetője meghalt. Koporsója mellett alig pár hónap óta neje egy ifju hölgy állott, s korábbi ismerősei közül csak én kisértem az örök nyugalomra!

Sokszor volt még kórházban Dobai Sándor, Jabloniczky, Szathmári, Boncza és Ács Károly, ki hoszszasan typhosus lázban sinlődött, s maga mellett csak Silye Gábort, és engemet türt meg. Egyszer az első emeletről leugrott, de oly szerencsésen, hogy csak bőrét zuzta össze, és roppant sok vért vesztett, képzelheti a kedves olvasó milyen érzés volt ez Silyére, és rám nézve, kiknek ez ugrást a hoszszu folyosó végéről látnunk kelle s meg nem akadályozhatók, de az isteni gondviselés ugy adta, hogy ebben találja meg gyógyszerét, ájultan vittük fel szobájába, 48 óráig volt eszméletlen aztán magához tért, lázai kimaradtak és felgyógyult mindnyájunk örömére! (1861-, 1865–1868-diki országgyülésen a szentendrei kerület képviselője volt). -153- Sokat, nagyon sokat tanult a fogdában, s különösen nyelvészettel foglalkozott, s több idegen költők műveit alegszabatosabb forditásba tette át nyelvünkre, melyekből kettő irataim közt van, egyik Byrontól „Inezhez“, a másik, ha nem csalódom Burnstól: „My heart in the Highland“ czimü.

XII.
Egy-két kiválóbb egyénről.

Bizonyos tekintetben a józsefstadti fogolytársaság egy kis együttes államot képezett, melyben a többség jogán a hegemonia a magyarságé volt, (a nemes magyarságé, mint a régi módi Szatmári társunk mindig nevezte). A magyarok főnöke pedig, mikor mi Józsefstadba mentünk Madocsányi Pál volt, kit általánosan mindnyájan (olaszok, németek s még tisztjeink is) Directornak neveztünk, s a társalgásban soha másként nem beszéltünk róla. 1848-ban főispán volt, s általában megnyerő módon rokonszenves, tanult és müvelt ember volt. A nagy ur, a fogoly, a jó barát, sőt jó czimbora, és müvelt lélek szerencsés vegyülete.

Mindenki szerette, és senki se volt a ki ne tisztelte volna! Mikor az előljáróságnak valami közleni valója volt, azt először vele közölte, valamint ő adta elő az összes foglyok véleményét és kérését; a czivakodókat kibékitette, a szegényebbeket segitette, szóval főnökünk volt amennyire a viszonyok engedték, s mikor elszabadult, az egész fogda örvendett s mindenki csak jót mondott róla!

Őt a directorságban követte Bónis Sámuel, kit, ha lehet ezt mondani, még jobban szerettünk – egyszerűbb -155- – és megközelithetőbb volt, habár kormányzása ideje már a jobb napokra esett, mikor (az utolsó évben t. i. 1856 közepétől, 1857 közepéig úgy szólva csak internálássá könnyebbedett sorsunk) nem volt szükség annyi közbenjárásra. Bónis egyike volt azoknak, kiket legörömestebb hallgattunk, mert részletesen ismerte a 30 és 40-es évek eseményeit, s hiven és szellemdusan beszélgetett azokról, a nélkül, hogy saját szereplését valaha fitogtatta volna. Soha se felejtem el, hogy egyszer a sétatéren sétáltunk többen erdélyiek, s ő velünk szembe jöve nevetve mondá: „Fene két vezéretek volt nektek Erdélyben a 40-es években!“ Egyikünk kérdé, hogy kiket ért: „Na hát a gubernator és Chateaubriand! egyik azt mondja, hogy Teleki Lászlót, s általa Teleki Józsefet és minden megyét kormányzott, a másik azt beszéli, hogy Marosszéket, s az által a székelységet vezette az oppositio terén!“

Az egész dolgon jót nevettünk, mert mindnyájunk előtt ujdonság volt ez, pedig ott volt köztünk Mikó Mihály Berde Mózes, nem is emlitve a többit, kik a valót hiven tudták.

Az erdélyiek közt Mikó Mihály Marosszék jelenlegi fő királybirája volt a legtekintélyesebb ember, sőt egyike azoknak, kiknek szava legnagyobb nyomatékkal birt a német előtt is. Szilárd jelleme, müvelt modora, szép multja s nagy jövője magasra emelték őt mindnyájunk fölött, s ő mégis nyájas, barátságos és áldozatra mindig kész volt legegyszerübb társa irányában is. -156-

Az olaszok közt legtekintélyesebb ember volt Mangili Angelo s legnépszerübb Finzi. A németek főnökei Braun őrnagy és Dr. Schütte voltak.

Könyves Tóth Mihályt a hires debreczeni reformatus papot többször emlitém, ő volt a Zwinger legtudósabb egyénisége. Mindenesetre feltünő egyéniség. Oly elegans volt mindig mint egy arszlán, derült kedélyü, s a philosofia, theologia, és az államtudományok legbonyolultabb kérdései fölött kunsági dialectusával oly hatályosan elmélkedett, hogy az ember lelke repesett az örömtől. Alföldi tájszólás az ajkon s európai tudományosság a főben, ez a legszerencsésebb öszhangzat a végre, hogy a magyar szivet megnyerje; dandylike a külsőben, s mély tanulmányok és lankadatlan szorgalom a négy falközött; soha el nem boruló derült kedély, egészséges világnézlet, az életnek és adományainak becsülése, s ráadásul ihletett vallásos érzelem, mind-mind meg van Tóth Mihályban, és ő mig csak él, emberem lesz nekem!

Egy szobában lakott, a szint oly derék és tanult Silye Gáborral (jelenleg a hajduk főkapitánya); a gentleman lelkész és kitünő szónok, a nemes emberbarát és müvelt lelkü Schwendtner Mihálylyal (jelenleg Pest városa szeretett plebánosa) ki mindnyájunknak kedvencze volt; a szenvedélyes homeopatha, és jeles jogász Földi Jánossal és a tanulást, olvasást kedvelő jeles magyar népnevelő Hajdu Lajossal, ki mindnyájunk becsülését érdemelte ki.

Nagy mértékben gyakorolták többen a zenét -157- különösen az olaszok; Zanuchi Homeros egy római ifju középtermetü halvány, mondhatom eszményi szép arczu barna férfi, oly gyönyörüen fuvolázott, melyhez hasonlót sem az előtt, sem azután soha se hallottam, mintha csak a szellő rezgése lett volna játéka, az ajk, a fa-eszköz, mintha mind csak képzeletben lettek volna, csak a felséges hangokat hallottuk, amint nyári estéken ablakait felnyitva, az érzelemgazdag olasz dallamokat fuvolázá. Volt az olaszok közt a ki hegedült is, meg a ki hárfázott, gordonkázott stb. A magyarok közül Mikolai Ferencz volt a zene-mester, ki mind a mellett, hogy 20 évre volt itélve örökké jókedvü volt, s egy pianinot is tartott, és igen ügyes quartetteket rendezett. Szép hangja volt a szegedi Osztrowszky Józsefnek, ki egyike volt a Zwinger legszebb alakjainak. Eszes, okos, csüggedni nem tudó, népszerü, szeretetre méltó, kedves ember, tetőtől talpig magyar. Sokat tanult és olvasott s előttünk jóval kiszabadult.

Az énekesekhez tartozott egy Kőrösi Sándor nevü is, kinek aztán ez volt legfőbb érdeme; különben semmi kiváló tulajdonnal nem birt. Kürthi István aristokratikus követelésekkel föllépő gavallérpolitikus volt, különben csinos szép legény.

Járossy Gusztáv volt honvéd alezredes vagy ezredes, hallgató, komoly kis ember, doctrinaire katona, s mint régibb faju, némi kicsinyléssel viseltetett minden iránt a mi civil, és nem militaire. Ezenkivül müvelt, olvasott ember volt.

B. Leutsch Albert a hydropathia lelkesült apostola, -158- ki meztelen lábait durva papucsba dugva hajdon fővel szaladgált a sétatéren még 10 foku hidegben is, emberbarát, republikánus és reformátor. Volt esze és tanulása, s kedvencz tárgyai iránt annyira hevült, hogy bőven és szenvedélyesen tudott beszélni. Különcz volt, és makacs, és mindezekben volt annyi eredetiség, hogy egy pár embert követőül vonzott, különösen a kis Erichson Pált, ki egy porosz királyi testőrségi őrnagynak fia levén, vérszerint tagja volt a porosz aristokratiának, de akkor a legszélső demokrata elveket vallotta, és szerelmes leveleket váltott egy német kisvárosi asztalos leányával. Ugy tudom, hogy atyja beleegyezésével tarták fogva egy pár évig (10 évre volt itélve), de kiszabadulva Hamburgba, s onnan Amerikába ment Franklin hazájába, kit imádott. A másik vizgyógyi tanitvány Kleinert Pál volt, egy sok ismerettel biró, de gyenge jellemü cseh diák; ezek hónapokon át csak tejet ittak, és kenyeret ettek, de még a kenyér is sajátságosan készült, maga báró Leutsch dagasztotta a zárnokok és tiszteink nagy mulatságára.

Komáromi József (1848-ban főispán, jelenleg zemplénmegyei alispán) és Komáromi György közel rokonok, talán unokatestvérek, mindkettő szeretett, népszerü egyéniség volt, perfect gentlemanek, sokat olvastak s főként József egyike a legalaposabban müvelt férfiaknak.

A két gróf Haller Ferencz és József testvérek gazdag grandseigneurök, hajthatatlan makacs jellem mindkettő, köztünk népszerü emberek voltak, mindketten, -159- különösen József, ki törökül tanult, s a török, és arab irodalmi müveket tanulmányozta. Sok borsot törtek a német orra alá, de viszont őket is sokat szekirozták, József a közélettől viszszavonulva családjának és gazdaságának él, Ferencz gróf pedig jelenleg Felső-Fehérmegye főispánja.

Pilassanovich József egy szeretetre méltó kedves alföldi (bajai) földes ur volt, ugy 47–48 éves; megnyerő rokonszenves modoru, s mindig ifjaktól környezve. Leghivebb czimborája volt Barsi József az én kedves barátom, kivel a fogdai életben egymást nagyon megszerettük, és együtt tanulgatva, és olvasgatva sokat társalogtunk.

Bobori Károly czeglédi r. kath. lelkész egyike volt a fogda legcsendesebb, s legtürelmesebb lakóinak; sokat olvasott, sokat imádkozott, s még csak gyanittatni se engedé soha, bár egy pillanatra, hogy keble oly erős szenvedélyek tanyája, mint a milyennek mostani politikai élete mutatja; a világon minden egyéb volt ott, csak nem szélső bali! Egyébiránt általánosan tisztelt, és becsült egyéniség volt, s legfennebb az ultrák nem szerették, mert semmi hajlamot sem mutatott a velök való rokonszenvezésre. Egyébiránt én közelről ott nem ismertem, és csak a látszatról irok, annyi bizonyos, hogy rendszeresen tanulással töltötte idejét, s egy párszor könyvet is kölcsönzött nekem olvasás végett.

Az öreg Marchi franczia nyelvmesterünk volt, alapos ismeretei voltak, és terjedelmes olvasottsága, azonban -160- csak anyanyelvét az olaszt, és a francziát értette; azon időben lehetett 63–64 éves, egyik élő tagja volt a hajdani carbonarik-nak, milánói születésü lévén, sokszor volt elzárva, és e körülmény nagy hatással volt értelmi és kedély világára. Napokig, hetekig volt magában vonuló melankolikus állapotban, mintha minden érzékei eltompultak volna, s mindent a mit valaha látott és tanult, elfeledett volna, csak egy volt, mit soha egy pillanatig sem feledett: iszonyu gyülölete Ausztria iránt; mély megvetése mindennek a mi német! Néha kitört belőle ez erős indulat, s dühös monologokban nyilatkozott, akár magános szobájában volt (mert saját kivánságára egy kis szobában egyedül lakott) akár a sétatéren száz meg száz társa között; ilyenkor lángoló szemekkel, tajtékzó ajakkal s öklét összeszoritva, és magasra emelve neki rohant a katonaköpenyegnek, a falnak, egy szögletnek, néha képzelt légalakoknak s dühös szónoklatot tartott, a régi Metternich ellen, és rendre sorolta Ausztria büneit a történelemből, s vad káromlásokat szólt a katholicismus, a pápa, és a jezsuiták ellen.

Mikor aztán jól kidühöngte magát, ismét sétálni kezdett köztünk, olykor valamit mormogva. Máskor azoban Barsi Józsival különösen, aztán Kleinerttel, s néha velem is szivesen beszélt ifjukoráról, régibb politikai viszonyokról, anekdotákat is mondott, s szeretetre méltó kedves öreg ur volt; elfelejtők előbbi őrjöngését, s szivesen néztük himlőfoltokkal mélyen jegyzett arczát, ritkás fehér szakállát, s kopott bársony -161- öltönyét, és csak a müvelt s rokonszenves kedélyü ember állt előttünk. Mikor csak német lapjaink voltak, s igy volt legtöbbször, franczia kivonatokat késziték számára, s mikor dörgedelmes hangján kérdé: „Qu’est cequ’il y a de nouveau?“ az összehajtott jegyzéket kezébe nyomtam; ő pedig óriási zsebébe sülyeszté s aztán vagy beszélgetni kezdett, vagy ha nem volt jókedvében egy: „Merci Monsieur“-vel vállait megrázva elfordult s nagy lépésekkel elpályázott. Sokszor gondolok most is e csodálatos vén emberre, ki azóta talán forradalmi lázaiból kihülve, sirjában folytatja álmadozásait a szabadságról, és emberjogokról!…

Angol nyelv tanitásával Lomniczy Endre pesti ügyvéd foglalkozott, a pestiek nem igen szerették, de mi kiket oly jó indulattal, s oly nagy igyekezettel tanitott mindig jó emlékezetben fogjuk őt tartani; legszorgalmasabb tanyitványi Árkosi Mózes unitarius pap, Barsi Jóska és én voltam.

Fornszek Sándor egy szilárd jellemü szép ifju ember volt többnyire magányosan a Zwingeren kivül lakott, nyiltan, tartózkodás nélkül mondta ki véleményét a német uraknak, még pedig szemtül szemükbe, s mindannyiszor ahányszor alkalom adta elő magát, ezért sokat üldözték, de ő méltósággal türt, és kérni nem tudott, nem akart soha. Mindnyájan szerettük, és ohajtottuk volna, hogy állandóul köztünk legyen, de ha csak ritkán láttuk is, egyike maradt azoknak, kiknek barátságára mindig önérzettel fogok emlékezni. Mátkája -162- hiven várt reá a szenvedés hosszas évei alatt, s kiszabadulásunk óta boldog házasságban élnek.

Ugy hiszem nem fogom sérteni gyöngédségüket, ha egy kis eseményt ide igtatok. Egy alkalommal midőn kórházban voltam, egy pesti barátomtól levelet vettem, melyben ilyen forma izenet állott „mond meg F. Sándornak, hogy láttam jegyesét: forrón szeret és hiven vár s mindnyájatoknak szabadulást ohajt! Engem e nehány szó annyira meghatott, hogy alig vártam miként a fogdába viszszamenve Sándorral találkozhassam, s viszszatértemkor hamar is láttam őt, azon időben velünk sétált, elmondám neki a levél tartalmát s utánna tevém: mily szép jellemü hölgy lehet az a te jegyesed! az ő szemeiben is az örömnek egy csilláma ragyogott, s aztán igy szólt: „Ha olyannak nem ismertem volna, nem is szerettem volna soha!“

Jabloniczky Ignácz egyike volt a legcsodálatosabb egyéneknek, ha jól tudom egy miskolczi kalapos fia, nagy eszü és széles tudományu, s roppant olvasottsággal biró ember; Kölcsey Ferencz kortársa, vagy kevéssel ifjabb. Szabályos növésü szép arczu ifju lehetett, értelmes homlokkal s hóditó kék szemekkel. Kitünő jeles tanuló volt, s oly szerencsés modoru, hogy az ország első házai megnyiltak előtte. A 30-as években Kölcsey, egy bécsi bankár leányát nőül akarta venni. Jabloniczky, ha bár Kölcseynek barátja, s habár általa mutattatott be a jó németnél, a leányt elütötte kezéről, sőt elcsábitotta, s ez alatt a pénzember viszonyai roszra fordulván, a leányt -163- nem is vette nőül. Később bácsmegyei főispán b. Rudics nagy befolyásu titkára lett s Pesten egyike volt a legdivatosabb gavalléroknak; iró 3), szerkesztő, szalon-ember, sokat költött és parancsolt, s ezek mellett szenvedélylyel tanulmányozta a mystikus tudományokat, magnetismust, phrenologiát, arcztant, chiromantiát s más efféle rokon rendszereket. A forradalom alatt, a magyar kormány szolgálatában állt, s minthogy sok nyelvet egész könynyüséggel beszélt, és végtelen ügyes volt az önmasquirozásban egyike volt a magyar kormány legügyesebb kémeinek. Windischgräcz táborán csak ugy járt-kelt keresztül mint a madár, elment Komáromba, hirt vitt és hozott, sőt a temesvári várban is bennjárt, s mindenfelől a legpontosabb, és leglelkiismeretesebb tudósitásokat küldötte. A forradalom után kimenekült, de már novemberben visszaküldék, s missió-val látták el. Jabloniczky mint delejző orvos jelent meg a temesi bánságban, s ezt a bolond mesterséget nagy szerencsével üzte, s némileg politikai missióját is végezte. Azonban egy szép müvelt ifju hölgybe beleszeret, az ifju hölgy visszautasitja, de a mama roppant bámulója a magnetismusnak, s a tudós doktor által gyógyittatja magát. Egy napon a kisasszony is rávéteti magát az experimentatióra, és elalszik, vagy öntudatlan állapotba esik, elég az hozzá a doktor borzasztóan viszszaél az ifju hölgy állapotával. Mikor az ifju hölgy magához tért, elszörnyedt önmagától és méreggel -164- vetett véget életének, hősünk annyira szivére veszi a dolgot, hogy őrülési jelenetek mutatkoztak rajta, kórházba viszik, papot hivat, meggyónja lefolyt élete büneit, ezalatt a rendőrség is figyelmes lesz, s ő az első kérdésre megmondja igaz nevét, küldetését és a forradalom alatt tett szolgálatait. Elitélték 10 évre.

Mikor én Józsefstadtba mentem állami fogoly öltönyben volt egészen; testén durva, szennyes vászoning, nyakkendő nélkül, bajsza és mint mondják egykor szép szakálla leberetválva, dus haja tövig nyirva, elegans kezei piszkosak, szeme tévedező, üveges fényü.

Alig szólt egy-egy emberhez, sipitó hangon dadogva: „Dicsértessék az ur Jézus Krisztus!“

Pár hó mulva egy ünnepen, ha jól emlékszem sz. Ignácz napján, midőn templomba mentünk, még rondább volt mint valaha, az uton hajdon fővel ment, a templom első lépcsőzeténél térdre borult, és fejét a szó szoros értelmében hamuval hinté be, és a nagy templomon végig, térden csuszva kuszott az oltárhoz, s ott fejét a lépcsőzetre hajtva zokogott, s néha lázasan ütötte mellét, nem tudtuk, szánjuk-e vagy undorral gondoljunk büneire, melyekről akkor semmit se tudtunk, s melyekről később is csak egy-kettőnknek tett annyi vallomást, amennyit fennebb leirtam.

A foglyok egy része egész pietismussát és devótióját tettetésnek tartotta, különösen miután egy akkor őrült társunkat Boncza Imrét, ki unitarius volt a r. kath. hitre csábitotta, és ünnepélyesen meg is kereszteltette. -165-

Mindig csak a szentek életét, breviariumot, s egy pár ultramontan müvet olvasott, s társalgásának fő eleme volt, hogy készüljünk a halálra, és utolsó itéletre. Én néha belevittem, hogy multjáról, s a pozsonyi gyülésekről stb. beszéljen; és gyakran lekorholtam, hogy ügyeljen a tisztaságra, mert isten nem kivánhatja a rondaságot, mondtam, hogy ne hagyja el magát, mert az isten megbocsát, s a hazának szüksége van, és lesz bizonynyal oly fiaira, kik annyi müveltséggel és tudománynyal birnak, mint ő! stb. mikor aztán igy szónokoltam, sokáig nézett s azt mondá: „Crysostomos János öcscse vagy ugyan, de még mindig az ördög kezében vagy!“

Néha azonban volt annyi láttatja szavaimnak, hogy rendesen vett fehér ruhát és mosakodott. „Lásd fiam olyan vagyok, mint egy piperkőcz!“ Jó botanikus volt, s a politikai világirodalmat jól ismerte; nagy szegénységben élt, de nem látszott érezni a nélkülözést, s tőlünk kéregetett is ugyan, de aztán mindent a városi koldusoknak küldött ki. Kiszabadulásunk után pár év mulva valamelyik zárdában halt el.

Minorich Károly és Lugossy József, egyik egy magas száraz ember, másik egy középtermetü szabályos magyaros arczu férfi volt, mindkettő Kolozsvárról. Józsefstadtban mindig együtt laktak, s bár sok évre voltak itélve, férfiasan, mondhatni egész méltósággal viselték sorsukat; kézimunkával kevéssé foglalkoztak, Lugossy éppen nem, idejöket folytonos olvasással, és tanulással töltötték, velök lakott a satirikus természetü, -166- s néha a buskomorság felé máskor a mulattató vidámság felé ingadozó Tiltsch János Kolozsvár egykori hires, s mindig szabadelvü könyvárusa. Velök laktam az utolsó 15 hónapot én is, és mind a négyen együtt szabadultunk. Én és minden társaink csak becsülni tanultuk e három kolozsvári képviselőt?

Ugyancsak Kolozsvárról fogattak volt el Tompa Lajos, ki igen szépen fuvolázott, s kissé beteges volt, de jó czimbora. A galamb ártatlanságu őszfürtü Baló és Ocsvay Ferencz, az „Erdélyi Hiradó“ egykori főmunkatársa, később a „Honvéd“ szerkesztője, kiszabadulása után jogtanár, képviselő s jelenleg a birodalom legfőbb törvényszékének itélő birája. Egyike az ország legmüveltebb capacitásainak, s egyike a legkitünőbb magyar jogászoknak. A fogdában a politikai és nemzetgazdasági világirodalmat tanulmányozta, s általában ott is mint egész életében az volt sorsa, hogy a kik legbizalmasabb körében éltek, azok leginkább szerették egyéniségét, s a kik legjobban ismerték azok legtöbbet tartottak tudományosságáról. Egyszerü, mint egy falusi földmivelő, eszes mint egy diplomata; jókedvü mint egy viruló ifju és bölcs mint egy törvény alkotó. Fáradhatlan vasszorgalmu, kitartó, munkás, s a mit annyi észszel és szorgalommal a belső ember megszerezhet, azt ő mind birja a nélkül, hogy kedélye ártatlanságából valamit veszitett volna. Egyike volt a legnépszerübb embereknek, s az öszszes fogolysereg egyhangu véleményben volt felőle.

Jenei József kiről N. D. barátom levele is oly szépen -167- emlékezik, hasonlókép egyike volt a fogda legnépszerübb embereinek. A közügyeknek kicsinyben és nagyban mindig áldozni kész, barátjával mindenét megosztó s legnagyobb részben mindig másokért élő, és személyére nézve kevéssel megelégedő, egyszerü modoru, nyilt őszinte ember nem is lehet más, mint népszerü mindazok előtt, kik szerencsések őt közelebbről ismerhetni.

Elméleti dolgokban, mint minden eszes ember szivesen, és ügyesen vitatkozott, de közmegállapodásnak keserüség nélkül rendelé alá saját véleményét. Ezért mindenki tisztelte; soha egy perczig sem szünt meg olvasni, tanulni és egyfelől meggyőződését szilárditani, másfelől világnézletének folytonosan tágabb kört nyitni, ezért mindenki becsülte.

A gyengébbeknek, a szorosabban elzártaknak, az üldözötteknek senki se volt oly hangos védője, s ha nyilván a némettel szemben nem segithetett, titkon kéz alatt segitett, enyhitett.

Igy például a sánczon levő bajtársaknak ő küldött vajat, szalonnát, csokoládét, czukrot, teát stb. (Még pedig gyakran ugy, hogy az illető czikkeket pléh szelenczébe zártuk, aztán a mi sánczosaink kivitték a piacz közepére a kuthoz, s ott a sánczosok vizes hordójának fenekére bocsáták, s ugy csempészték be a sánczosok kaszamátájába esteli vizvitelnél.) Természetes volt, hogy ezekért szerették.

Nagyon eszes, kitünő müveltségü és perfect gentlemanlike ember volt Pap János; nagy tudományu, -168- kétkedő és pessimismusra hajló volt az én legkedvesebb, s ártatlan lelkületü barátom Horváth Gáspár, mindketten nagy hajlammal a humorizálásra, mely téren erősen rokonszenveztek; nem czélom kimeritő jellemrajzokat adni, s nem is állitom, hogy barátimban is ne lettek volna hibák, de ők minden affectatiótól menten olyanok valának, a milyeneknek mutatkoztak; hogy azonban köztünk másfajta emberek is bőven voltak, s hogy semmi tulzott fogalmaim nem voltak a társaságról, annak bizonyságául álljon itt egy 1857-en irt levelemnek következő töredéke:

„Kolozsvár 1857. szept. 24-ik“… Épp mint forradalmunkban, ugy ott a fogdában is voltak olyanok, ki a zavaros időkben halászott, az irigyek nyelvén lopott vagy rabolt; katonai nyelven requirált; élelmibiztossági nyelven provideált; a politika nyelvén használta az alkalmat; a nép nyelvén rosz fát tett a tüzre; volt ki állomását odahagyta egy-két rangért, vagy olyan, ki megunta második, vagy harmadik ember lenni az országban, a megyében, a városban vagy faluban, és minden áron első akart lenni; orácziókat mondott, lecsapatta fennebb valóját, jó volt ha agyon nem üttette, s magát ültetteté helyébe; voltak olyanok, kik a nélkül, hogy a társadalom jelen szervezetét, a népek és nemzetek szokásait, természetét, s viszonyait csak egy hajszálra is ismerték, vagy bár egy pillantásra méltatták volna, ahányan voltak annyiféle utópiát készitettek, s azokat minden áron létesiteni akarva, gazembernek tartották ki nem volt velök egy véleményben; voltak -169- végre gyengék, tudatlanok, ábrándozók, sentimentalisták, kiket részint a körülmények, részint a mások ámitásai sodortak bele a nagy zavarba.“ Eddig a levél.

Voltak csakugyan közöttünk, kik rettentő puritanismust affectálva haragudtak, ha folytonosan nem káromoltuk a németet; haragudtak ha vártuk az amnestiát, haragudtak ha olykor kétkedtünk, s főként ha biráltuk a közel multat, a forradalmat, s az emberek tetteit és beszédeit.

Voltak, kik egy káplár szavának inkább hittek, mint akármely kül- vagy belföldi lapnak, és a közkatonák beszédjei után rendezték be Európára szólló combinatióikat. Ezekről elmélkedett Mikó Mihály, mikor fel-fel kiáltott: „Bizony, bizony nagyok az én szenvedéseim, nem csak hogy rab vagyok, de még combinatiókat is kell hallgatnom!“

XIII.
A fogoly-élet.

Egyhangu életünket az általános nehéz állapot mellett olykor még sulyosbitó események is zavarták. Ilyen volt az első emeleti ablakok betábláza 1856 elején. Észre vették ugyanis, hogy az első emeletről a szomszéd házak ablakaiba, és kertjeibe, jelbeszédet folytatnak zsebkendővel, vagy más eszközökkel; fel is fedeztek egy bizonyos levélszállitó üzletet (egy szegény polgárné és leányai által), erre aztán az első emeleti ablakokat elputtonozták, és a foglyokat separát sötét szobákba zárták, s a szegény nőket 6–15 hónapig tartó fogságra itélték.

Ennél azonban sokkal kellemetlenebb volt a szakállprocessus t. i. kiadták parancsolatban, hogy a száj alatt az állat ki kell borotválni; a szép szakállnövelés, gondozás egyik mulatság volt, aztán férfiasság, szabadelvüség jelvénye, szóval eleinte mind tiltakoztak ellene. (Én nem, mert nekem még akkor nem volt szakállam.) Pár hét mulva megujult a parancs, egy rész engedelmeskedett, a más nem, ismét szigorubb lett a különben ostoba rendszabály; az ellenállók a mint kevesedtek, mind makacsabbak lettek, végre 5–6-nak erővel beretválták le szakállát. A ki önként levágta, megelégeltek az állon egy kis fehér foltot, később megunták -171- a dolgot s feledésbe ment az egész rendszabály, azon végezték amin kezdeniök kellett volna, hogy rá se hederitettek a nagy szakállra, s mégis volt elég ember ki saját izlése szerint borotválkozott.

Még ennél is nagyobb hühóval járt a három év alatt két izben előfordult vizitació. E végett egy kis pikant dolgot kell előrebocsátanom, már fenntebb mondám valahol, hogy Józsefstadtban sok volt a nő, s kevés a férfi; ezért a sokat szabadban járó, ifju sánczos rabokat nagyon kedvelték a nők.

Egy alkalommal egy főhivatalnok (katonai-e vagy polgári nem tartozik a dologra) elmegy a szomszéd Königgräczbe oly szándékkal, hogy két napig oda marad, azonban másnap éjjel visszatér és ebédlőjében egy mulató társaságot talál champagnerezve. Elől ült neje, s mellette egy az napon kiszabadult ifju sánczos, kiről már a vas le volt verve; másik oldalon ült a szakácsné, mellette egy más sánczos, ki csak azért jött ki a fogdából, hogy az éjet szabaduló barátjával töltse, végül ott volt a szobaleány egy káplárral, mind három nő szép, mind három férfi ifju, a dühös gazda és férj elég ostoba volt nagy botrányt idézni elő, s a szegény fiukat elzárták, a szabaduló portékáit ujból megvizitálták, s találtak nála egy pár száz forintot, e közt pedig nehány a lehető legfrissebb hamis bankjegyet! Lett nagy zaj! a hir Bécsig felhatott s beszélték, hogy oly ügyes metszők voltak, hogy champagneres üvegek oldalára metszették az 5-ös és 10-es bankjegyek rajzát, s aztán ugy hengerezve késziték a bankókat, gyanu -172- volt, hogy évek óta üzik, s a kicserélésnél oly egyének is nyujtottak segédkezet, kik miatt később az egész ügyet felfüggesztették, s a könnyelmü ifju a primo amoroso pár hónapi uj fogság után csakugyan véglegesen kiszabadult, de Bécsben igy okoskodtak, ha már a nagy szigor alatt élő szegény sánczosok közt is fordulnak elő ily dolgok mennyivel inkább a pénzesebb politikai foglyok közt (?) tartsunk tehát egy erős vizitaciót. Ha valamit apraehendalni lehetne az akkori dirigens osztrák uraktól ez az à propos csakugyan egész teljességében mutatta be otrombaságukat. Egy nyári éjen meglehetős zuhogással 8 kompánia katona vonult be a Zwinger udvarára éjfél ulán 3 órakor; ébren alvók lévén, könnyen észrevettük, s volt időnk, hogy vasainkat magunkra rakva jó zárnokainknak bajt ne okozzunk. Minden szobába 10–15 katona rontott be, és valami tiszt ránk parancsolt, hogy ugy éjjeli állapotunkban legfennebb egy köpenyt, vagy pokróczot vehetve fel azonnal az udvarra takarodjunk, képzelhető volt bosszankodásunk e méltatlanság fölött, de persze nem volt mit tenni kimentünk az udvarra, itt aztán nevettük nyomoruságunkat és nagy igyekezetét a németnek! Szörnyü tragikomikus volt e pár száz ember az éjeli, és a rögtönzött toilettben kiküldve a hajnali hideg levegőre, s habár fáztunk 10–11 óráig kelle kinnt maradnunk!

Suum cuiqne. A katonaság tisztei közül délfelé többen tettek vallomást, hogy mennyire szégyellik ez aljas rendőri szerepet, annyival inkább, hogysem bankócsináló -173- gépet, sem valami gonosz dolgot nem találtak, (mert azelőtti este azt is mondották a katonaságnak, hogy összeesküvési iratok, kitörési eszközök s kitudja még micsoda borzadályos dolgok vannak rejtve ami szobáinkban). „Tőlük a legnagyobb ostobaság s ránk nézve szégyen s gyalázat!“ mondá egy ifju kapitány, mondhatom e nyilatkozat igen jól esett nekem s egész készséggel fogadtam el, midőn egy jó szivarral megkinált. Délre vége volt a komediának, a katonaság apró csapatokban észrevétlen takarodott el a három bejárón, mikor szobáinkba léptünk képzetünk lehetett a tatárjárásról ágynemüink, fehérruhánk, öltönyeink mind szét szórva hevertek, egyes párnák, vánkosok, szalmazsákok felbontva, a padolat sok helyt felszakgatva könyveink szétszórva, a kályhák szétdöntve a kémények kibontva, szóval kis háztartásunk pokoli zavarban, és miket találtak, s miket vittek el? Nehány ív irópapirt, tollat, tentát, plajbászt, s a mi nekik sem nem ártott, sem nem használhatott, 10–12 embernek pontos naplóját és 15–20 embernek tudományos jegyzeteit. Engem végtelenül bántott, hogy egy év óta gondosan vitt naplójegyzeteimet s tiz, tizenkét ívre menő tudományos jegyzeteimet, s franczia és más jeles irók müveiből készitett forditásaimat is elvitték s bár vissza igérték, mai napig is soha vissza nem adták. Kérelmeimre utoljára azt válaszolták, hogy: „eltévedt a csomag, és nem található meg!“

Az emlitett jegyzeteken kivül elvittek nehány pár, víkardot és néhány pár fleurét, s az ezekhez -174- tartozó maszkokat és keztyüket, ez utóbbiakat főként az olaszoktól, az igaz, hogy ez is egy kedvencz időtöltésünktől fosztott meg, mert néha átszöktünk olyan szobába, hol ezekkel kellemes és egészséges testgyakorlatot tartottunk. Általában véve azonban csak jegyzeteinkért bosszankodtunk s kérelmeztünk, nehányan vissza is nyerték; azonban e fölkerült jegyzeteknek volt az a haszna, hogy az 1855-ben nyárban történt visitatió után már őszszel jött az engedély, hogy egy vagy két szobában lesz papir, tenta, toll s oda lehet járni dolgozni, csak szobáinkba nem szabad vinni e szereket, de ezután mind lazábbak lévén a szabályok az utolsó évben oly nyugodtan dolgoztam szobámban, hogy egyszer Kisslinger altábornagy egész észrevétlenül bejövén társaim felálltak, én pedig gondtalanul forditám Payne Tamásnak, egy röpiratát, s csak akkor néztem fel, midőn a jó öreg vállamra ütött s nyájasan kérdé: Was machen Sie da junger Herr? Én pedig egész nyiltsággal mutatám meg dolgozatomat. Voltak aztán még kisebb visitatiók, elvolt tiltva a fejsze- vagy balta-tartás, el a mint mondám a tenta, toll, papir, s egy s más, például rum, bor. Aztán a jó német visitatiót rendelt egyikre, vagy másikra például baltára. Ekkor aztán akószámmal állhatott a ténta és mázsa számra a papir, a német csak baltát keresett s viszont.

A nagy visitatiók alkalmával Bécsből küldött fő auditorok és főtisztekből álló comissió ült össze, s a foglyokat egyenként maga elibe hivatá kérdezvén: Mit kiván? Mi panasza, mi mondani valója van? Meg -175- van-e elégedve az előljárókkal, koszttal stb. Én azt mondám, hogy csak egy bajom van: ereszszenek haza! Erre ők kimondák, hogy ezt nem tehetik, akkor, viszonzám én, semmi mondani valóm sincs! Hasztalan faggattak mindennel meg voltam elégedve (!?) végre magamat meghajtva, ott hagytam őket.

De sokan keményen oda mondtak. Lukács őrnagy a gróf Hallerek, s mindenek fölött b. Leutsch kemény dolgokat mondtak, hogy rendszerük zsarnokság, hogy ők czudar rabszolgák, – való gazemberek stb. kik csak megvetésre méltók stb. Volt mit hallani a németnek persze szörnyü idétlen volt az egész kikérdezési história, nem lehetett semmi gyakorlati értelme, hogy miért rendezték. De aztán volt annyi eszök, hogy a botrányt eltoucheolták, s csak azt a nevetséges eljárást toldották hozzá, hogy mintegy 10–15 foglyot s köztük engemet is ujra magok elibe hivtak és kérdezték, hogy: milyen ember az a gróf H. Ferencz és József meg az a báró Leutsch. Mi persze dicsértük, hogy nagyon derék fáin emberek. Nem vette ön észre, hogy valami bajok volna? kérdé az egyik német ur homloka körül jártatván kezét. Én ujból erősitém, hogy nagyon eszes és okos embereknek ismerem őket. De aztán minden bosszuállás nélkül tüntek el ezek a hirhedt bizottságok.

Mindaz a mit eddig irtam fogdai életünk változatosságát mutatja, s habár minden kis mozzanatot igyekeztem -176- följegyezni, ki kell mondanom, hogy börtönéletünknek épen egyhangusága volt a legrémitőbb, mert ez fenyegetett a megőrüléssel! Az elzáratás, a börtön-élet legiszonyubb következése, az a soha egy pillanatig sem alvó tudat, hogy: nem vagyunk szabadok! hogy emberi erőszak gátol vágyainkban, hogy szülőföldünkre, kedveseink körébe nem mehetünk! És e tudat annyival borzasztóbb a politikai fogolynál, hogy a bünözés tudata nem mérsékli a szellem lázongásait. A második körülmény az a változhatatlan rendszeresség, melynek már csupa megszokása egy neme az őrültségnek. Határozott órában eloltani a gyertyákat, lefekünni, aludni (de tán álmodni? mondaná Hamlet, ez itt a bökkenő, mert irtóztatók a szegény fogoly éjei, ha tán aludni se tud!) fölkelni, sétálni, enni-inni, ajtót nyitni, ajtót zárni; sőt még az unalomnak, vagy az értelem ködös, homályos regióiban szédelgő ábrándozásnak is mindig ugyanazon időt szabni ki, rettenetes állapot!

Annyi módot találtunk a szórakozásra, minden leleményességünket kimeritettük, hogy az időt lefoglaljuk, s mégis oly sok maradt arra a komor melankoliára, melynek főczimborái a busulás és unalom, hogy bizony nagy lelki erőre mutat, ki évekig ki tudta állani a nélkül, hogy megőrüljön!

A mi engemet illet, legnagyobb szenvedéseim akkor voltak, midőn az álom hónapokig elhagyott, iszonyu éjszakáim voltak, nem tudtam legyőzni a hasztalan merengést, az emésztő busulást, nappal csak ment valahogy, olvastam, beszélgettem, vitatkoztam, de az -177- éjek!… Testem, lelkem gyötörte ez álmatlanság, de gyakran e nélkül is oly hoszszu volt egy-egy délután, hát a télinapok? és magok az esztendők? azt hittem olykor, hogy hosszu századok, melyeknek végét soha el nem érem!

Sok ember azzal is könnyitett magán, hogy veszekedett a káplárokkal, hadnagyokkal, profószokkal, s napokig, hetekig panaszra járt, engem soha se bántott az, hogy ezek az urak milyen emberek? mosolygó servilismusok, vagy dühöngő bosszuságuk reám nézve épp oly közönyös volt, mintha fából készitett mozgógépek lettek volna.

Én soha egyetlen szóval se panaszkodtam rájok; s engem a rendszabályok szigora sem nagyon bántott. Kedélyhangulatom a szebeni rémitő fogságban csak annyival volt rosszabb, mint a sokkal könnyebb józsefstadti fogdában, a mennyiben a szebeni élet egészségemet is összerontotta volt.

Volt azonban köztünk sok ember a ki könnyen tudott türni, s még több a ki azt mondta, hogy könnyen tür, de az őszinte természetüek szabad folyást engedtek érzelmeiknek s nem tagadák, hogy bizony mindenikünknek vannak nehéz pillanataik. Volt nehány, kinek állapota szánandó volt; és igen sok a ki sulyosabb kedélybajba esett s még több a kin olykor-olykor, holmi csendes, időnkénti hóbortosság mutatkozott; 10 százalékra lehet tenni azok számát, kik részint megőrültek, részint állandó kedélynyavalyába estek.

XIV.
A szabadulás nagy napja 1857. május 13-kán.

Kis művem végefelé ime azon czikkhez értem, melyben fogolyéletünk legszebb napját akarom leirni t. i. szabadulásunkat. Volt a mi előljáróink közt egy vén nyugalm. kapitány, nevét elfeledtem, de mi „vén rongyász“-nak neveztük magunk közt. Ugyanis a fennebb leirt visitatió alkalmával arra a meggyőződésre jött a német, hogy igen sok butorunk, ruházatunk és könyveink vannak, tehát egy nagy raktárt rendezett be számunkra, hol minden fogolynak hely jelöltetett ki, s oda vittük főként az uti koffereket, és ládákat (ebben volt is valami kis helyesség) aztán nyáron a téli ruhát s viszont; könyveinket s egy s más apróságainkat, hetenkint egyszer kimehettünk behozni a mire szükségünk volt stb. Ennek a raktárnak lett felügyelője a „vén rongyász“, örökké beszélő, litteratusságot affectáló, kissé kapzsi, de különben jámbor vén ember, mindig tudott ujságot mondani, s minden pletykát elbeszélt a mi a városban, a parancsnokságnál történt, s a minek a nagy világból neszét hallotta. Néhai kedves atyám egy alkalommal egyebek közt Ciceró leveleinek egy remek kiadásu példányát küldé meg nekem saját könyvei közül, a vén rongyász remegett a vágytól, hogy a különben is szép kötésü könyvet -179- birhassa, s én azt mondám: „ha kegyelem utján fogok szabadulni, önnek fogom hagyni e könyvet! Ez igéret óta a vén ember jó barátom lett, s valahányszor a raktárba mentem mindig sokat beszélt.

1857. áprilisében csak elterjed és már másodszor a hir, hogy a császár Magyarországra jön, s e hir folytán megkezdődtek ismét a fél év óta szunnyadó kegyelmezési combinatiók, a hazulról érkezett levelek biztattak, a tisztek susogásai támogatták a hireket, még a bécsi lapok is (Wanderer) sejteni engedték az amnestiát, s egy prágai lap, melynek két számát egy magyar születésü ifju káplár, kivel a kórházban ismerkedtem volt meg, zsebembe csusztatta, tüzetesen tárgyalta az amnestia lehetőségét, és minél nagyobb terjedtséget ajánlott, természetes, hogy mindez minket felizgatott, s első kézzelfogható eredménye az lett, hogy rendszeres munkálkodásainkkal felhagytunk, épp egy pár héttel azelőtt kezdtem volt meg az olasz nyelv tanulását, többé aztán hozzá se nyultam, alighogy a Sue-féle regényekhez volt némi türelmem. A sétálás idejét nagyon kezdtük nyujtani. Váradi ezredes, s a többi tisztek mindig köztünk jártak keltek, s erősitgeték, hogy ők minket mindig becsültek! Esténként a vizhuzásnál a szegény profósz 10-er is mondá: „Einrücken meine Herren!“ Az érzelem, és indulat minden hangját megpróbálta, de mi aztán akkor mentünk be, mikor már esteledett, s egyelőre nem volt több mit csevegjünk, és megéhezve vacsoráról kelle gondolkozni. -180-

Tudtuk már, hogy a császári pár Budán van, feszült várakozásban töltöttünk minden órát; egy-egy napon ellankadva ujra olvasni, jegyezni kezdtünk, de csak addig tartott mig egyik társ megszólalt, azonnal minden könyv összecsapódott, s kezdődött ujból a beszéd, okoskodás, tervelés a szigoru való, s a fényes ábrándok közt ide-oda tévedezve.

Végre május 10-én reggel a sétára feljő Váradi ezredes és gróf Haller Ferenczet magához intve nehányunk hallatára azt mondja: „Biztosithatom önöket, hogy ő Felsége Budán egy nagy kiterjedésű kegyelmi rendeletet irt alá! A névsort minden pillanatban várjuk! Ez nap már pakolni is kezdett egy-egy vérmesebb; de eltölt május 11-ik, 12-ik, a nélkül hogy valami érkezett volna, gyönyörü tavaszi napok voltak, az egész vidék ki volt zöldülve, én mondhatom, hogy annyira izgatott voltam, miként nappal alig tudtam egy-két órát olvasni, s éjjel egy-két órát alunni.

Délutánonként egy-egy kicsit iddogáltunk, már hiába másként nem valánk képesek szórakozni!…

Május 13-án már lankadni kezdtünk, a pessimisták keserü mosolylyal néztek körül, s mi este fél hét órakor ismét csak bezárattunk, az egész fogda elcsendesült a zárnokok is szobáikba vonultak, s én előszobánk ablakában állva keservesen fütyürésztem, egyszer csak ugy egy negyed 8-ra verik a leghátulsó kaput, egy zárnok elszalad előttem, hogy kinyissa, s jön egy pár katonatiszt, s hátul czammogott a „vén rongyász“; „mi baj kapitány ur? kérdém suttogó hangon a nyitott -181- ablakon át, amint mellettem elment: „Es ist schon da!“ mondá mosolyra vicsoritva vén képét. „Valóban?“ „Tartsák készen magukat!“ mondá utánna gyorsan s azzal elsietett; én berohanok társaimhoz, vasainkat felrakjuk, ujra az előszobába megyek, hallgatózom, s hallom, hogy a kapukon járnak-kelnek: „Mi baj van gyermek?“ kérdé Varga Zsigó kedves barátom az első emeletről; mert ott puttonozva lévén az ablakok nem láthatott semmit; s csak azt hallá, hogy a vén némettel beszéltem. Alig volt időm, hogy felkiáltsam néki a vén ember szavait, ime a zárnokok szétnyargalva, s a pillanat hatalmától elsodortatva örömtől ragyogó arczokkal nyitják fel az ajtókat. „Le a vasakkal!“ kiáltá káplárunk, s neveinket a megindulástól reszketve felolvasva mondá: „menjenek ki urak, itt van ő excellentiája!“

A másik pillanatban már az udvaron voltunk, s minden szobából jöttek társaink; az udvaron volt Kisslinger altábornagy körülvéve számos katonatiszttől. Az öreg ur meg volt hatva: az auditorral felolvastatá a kegyelmi okiratot, és a mellékelt, névsort, 114 név volt rajta csak a jozsefstadti fogdából. És ekkor az altábornagy ur egy szép beszédet mondott: „Életem legszebb pillanatjának tartom e perczet, midőn ő felsége kegyelméből ennyi szenvedőnek visszaadhatom a szabadságot. Kinyilatkoztatom, hogy én nem olyanoknak találtam önöket, mint hallottam, én önök magaviseletével nem csak hogy mindig meg voltam elégedve, de becsülni tanultam önöket azon méltóságteljes türelemért, -182- melylyel nehéz sorsukat hordozták. Engemet önök soha se emlékeztettek nehéz kötelességeimre; nekem egy rosz órát sem okoztak, fogadják ezért köszönetemet, és fogadják őszinte üdvözletemet uraim, e perczben, midőn önöket kiknek neveit felolvastatám ezennel szabadoknak nyilvánitom!“ Éljenekkel fogadtuk az öreg katona beszédét, ki nyári blouseban, a mint a rendeletet Prágából megkapta azonnal sietett, láttam, hogy rá volt irva „dringend“ s verestentával háromszor aláhuzva. Mi egymás nyakába borulva, kibeszélhetlen örömet éreztünk. E perczben minden nyomor, minden szenvedés feledve volt! Nem tudom, hogyan történt, de könnyeim megeredtek, s zokogásomon alig tudtam erőt venni, az a sok elfojtott bánat, az a sok visszatartott indulat, az a sokáig letiport érzelem világ, könnyeim árjába olvadva fel szabad folyásnak indult, és nem csak én egyedül sirtam, könnyeztek mindnyájan, és sirt a legnagyobb rész… soha sem fogjuk feledhetni ez estét, melynél nevezetesebb napja egyikünknek sem lesz soha, 1857. május 13-ik!

A várparancsnok az öregebb foglyokkal beszélgetve elhatározták, hogy az éjszakát a fogdában fogjuk tölteni, az ajtók és a kapuk nyitva maradnak egész éjen, a kinek épen tetszik kimehet, de lássák uraim, mondá Kisslinger, én a mint vettem a rendeletet egyenesen ide jöttem, sem a város népe, sem a rendőrség, sem a zsandárok nem tudnak még róla, s igy valami kellemetlenség is származhatnék; mi szivesen maradtunk, mert hisz magunk közt legjobb társaságban voltunk; -183- és tán két három ember kisétált, de azok is hamar visszatértek. Álomról szó se volt, egész éjjel jöttünk, mentünk egymáshoz, sokan vigadtak, daloltak kártyáztak, én lassanként pakolgattam össze könyveimet s közbe-közbe átszaladtam Barsi Jóskához, Horváth Gáspárhoz, a nagy öröm miatt ez éjen csaknem eszemet vesztém. Éjfél után Minorich Károly bátyám rábeszélésére kissé lefeküdtem, s aludtam is egy pár órát csendesen, de már 4 órakor talpon voltam, hirtelen felöltözve kiszaladtam a városba, alig volt még ember az utczán, de egy vén asszonyka már nyitogatta boltját, megkérdém tőle, hogy hol a postahivatal, s oda siettem, a csomagok már el voltak készitve, s mondák, hogy már nem vesznek fel levelet; de én mondám, hogy most szabadult fogoly vagyok és csak pár szót akarok irni szüleimnek. A postahivatalnok rögtön papirt, tentát és tollat adott, s én egy rövid levelkét irtam, mely igy hangzik:

„Józsefstadt, május 14-ik 1857. Kedves szüleim! E sorokat a szabadban irom. Tegnap óta nem vagyok rab, boldog vagyok! Ismerőseink, barátaink Jenei Józsi, Horvát Gáspár, Nagy Dani stb. mind kiszabadultak; isten velünk a viszontlátásig. Szerető fiok.“

A kis postaszekér szemem előtt indult Königgräcz felé, és igy történt, hogy az én levelkém 24 órával előbb érkezett kedves szülővárosukban Maros-Vásárhelyre.

Levelemet elküldve visszamentem a fogdába, már mindenki talpon volt, holmi fölkelhetőinket elajándékoztuk -184- a jó zárnokoknak, pakkunk készen volt, a parancsnokság átizent, hogy mai nap 14-dikén az idő rövidsége miatt csak 50 utlevelet és főként csak 25 előfogatot tud kiállitani. Tehát oszszuk két részre magunkat, én és mások is szivesen csatlakoztunk a másodnapi csapathoz, főként azért, hogy fekvő beteg barátunk Nagy Danit is magunkkal vihessük, kinek ápolásában egész utunk alatt a legfőbb érdem a Horváth Gáspáré volt. Délelőtt tehát miután reggeliztünk megnéztük az alig egy negyedórányira fekvő Jaromirs városát, megjártam Plesz nevü falut, a temetőt s végre ebédre összejöttünk a Weszszeli-vendéglőbe, melynek tulajdonosa, fia volt annak a hires Weszszelinek ki roppant kövérsége miatt európai hirre vergődött, s arczképét 20–30 év előtt minden korcsmában lehetett látni, egész Németországon, sőt nálunk is, s ki József császárnak, midőn a várban volt és ohajtotta, hogy egy reggelizésnél a kövér vendéglős maga szolgáljon ily kontót adott be: 2 lágy tojás 6 kr; 1 rántott csirke 20 kr; 2 zsemlye 2 kr; egy üveg magyar bor 50 kr; szolgálat 100 arany?…

Jenei Józsi kedves bátyámnak azonban sikerült estefelére egy szomszéd faluból két vagy három előfogatot szerezni, s utleveleinket kikapva, tehát még az nap elindulhatánk mi is.

Még egyszer és most utoljára föl kell emlitenem a derék várparancsnokot Kisslinger altábornagyot, az utleveleket ő adta kezünkbe s mindenkinek szólt valamit, többet kevesebbet; nekem kezét nyujtá, s igy -185- szólt: „Ön fiatal ember kitünően viselte magát, csak azt kivánom, hogy ott künn a nagyvilágban is ugy nyerje meg környezete, és előljárói tetszését, mint itt tevé, akkor boldog lesz; menjen utjára szerencsésen, örvendeztesse meg szüleit, folytassa ezután is tanulmányait, s legyen jó polgára a hazának, és hű alattvalója ő Felségének!“

Én tőlem kitelhetőleg köszöntem meg sokszor tanusitott szivességét, és különösen irányomban mutatott gyöngédségét, aztán kocsikra ültünk s kihajtatánk a várból, hol három egész évig s 5 napig annyit sohajtoztunk és szenvedtünk.

Talán mondanom sem kell, hogy nehány látogatást is tettünk azoknál, kik nekünk egy s más már fennebb elmondott szivességeket tettek, ajándékokat, emlékeket cseréltünk, szóval mind találkozásunk, mind elválásunk tőlük érzékeny volt; nehányan ott álltak indulásunknál, mások előre kisétáltak az országutra, s amint messzebb és meszszebb haladtunk a komor falak az esti homályban enyésztek el, de egy-egy fehér kendő lobogása még mindig látható volt, mig végre minden eltünt és csak a boldog érzés volt keblünkben, hogy szabadok vagyunk!

Utunkban egy s más kirándulást tettünk. Pesten két hétig mulattunk s aztán Nagyváradon és Kolozsváron át juniusban érkeztünk haza.

Szabadulásunknak egyetlen árnyoldala az volt, hogy 14 társunkat ott kelle hagyni Józsefstadtban, de -186- Pesten végtelen nagy örömünkre utólagos kegyelmezés utján ezek közül is 8 hozzánk csatlakozott, köztük Ocsvay Ferencz is.

Valamint a más várak lakóival is utközben majd minden állomáson találkoztunk.

Utójegyzetek.

Szülőföldünkre érkezve azonban még sokáig nem valánk teljesen szabadok, s én még három egész évig maradtam ugynevezett „Polizeiaufsicht“ alatt. Haza érve Maros-Vásárhelyre az akkori polgármesternél jelentettem magamat, ő azonban oly utasitást kapott volt, hogy hire nélkül a legközelebb eső faluba se mehettem, s most is tartom egy engedélyét, melyben megengedi, hogy édes anyám látogatására Jobbágyfalvára mehessek. Minthogy azonban a vidékben sok rokonaim vannak s ismerősim és barátim, kikkel találkozni óhajtottam, s ennélfogva szerfelett nyomasztónak találtam, hogy minden délutáni kirándulásomkor a polgármestertől kérjek engedélyt, elmentem a főparancsnoksághoz, talán Nüppenau ezredes volt, és midőn ügyemet előadtam igy szólt: „Machen Sie kein Spectakel, gehens wohin Sie wollen!“ másnap a csász. rendőrséghez hivtak, s azt mondák, hogy mehetek a környékbe s 10–15 napig tartó időre a hová tetszik, csak ha nagyobb utat akarok tenni, vagy valami nagyvárosba megyek, akkor kérjek utlevelet.

Év végével aztán Kolozsvárra mentem lakni, s ott egészen a rendőrség keze alatt voltam, a mennyiben minden fél évben egyszer jelentenem kellett magamat, s utlevelet is ha távolabb mentem, tőlük kértem. -188-

1860-ban pünkösd ünnepén néhány barátom látogatott meg Kolozsvárt, kik a székely földről mulatni jöttek be, este elmentünk a Hid-utczába a „szőlőhez“ s ott nehány jó czimborával találkozva nagy mulatságot rendeztünk, az az ittunk s muzsikáltattunk magunknak.

Ott voltak a katonai főtisztek is, sőt nejeik is, és még rajtunk kivül sok vendég, mi 10-en, 12-en lehettünk. Salamon keservesen huzta a szép nótákat. Egyszer gondolja, hogy talán a tiszt urak kedvéért jó lenne egy walzert is megreszkirozni, a mi asztalunk rá kiált, hogy: „Le vele! nem kell német nóta! Csárdást! Rákóczit!“ Föllépésünk oly erélyes volt, hogy Salamon azonnal rá kezdte a Rákóczit, de ez, azon időben ily nyilvános helyen oly szokatlan is volt, hogy a vendégek közül sokan elsáppadtak s féltek a következésektől, hozzám is közeledett egy pár ember, és suttogva kért, hogy az istenért vigyázzunk mit teszünk! Én mondám, hogy hisz az egész egy kis mulatság, és jó kedv s a czigányt mi fizetvén, azt huzatjuk a mi tetszik. A tiszt urak mondhatom tapintatosan viselték magokat egyetlen egy se távozott el, hanem minden insolentia nélkül mosolyogtak, s szivarra gyujtva, ők is iddogáltak, és mintegy velünk, vagy lehet hogy rajtunk mulattak. Mi is aztán nekibátorodva olyan toasztokat vágtunk, s olyan nótákat daloltunk a minőkre csak szivünk vágyott! Az egész társaság éjfélen túl együtt maradt, s akkor csendben szétoszoltunk, egy pár gyengébbet pedig szépen haza kisértünk… -189-

Másnap még ágyban voltam, mikor egy rendőrhivatalnok szobámba lép, s elmondja, hogy Lunacsek ur ő nagysága (a rendőrfőnök) kéret, hogy 11 órakor legyek szives hozzá menni. Na gondolám, régi rögeszmém, miként soha egy jó órát nem tölthetek, hogy az árát kétszeres roszszal meg ne fizessem, ime ismét erősbülni fog; az egész társaság jó kedvéért én lakolok, de hadd legyen, eltüröm én ezt is, székelyföldi barátaink ugy is már eddig tuljárnak Tordán! fölkelve tehát elmentem egy pár helybeli ismerősömhöz B. Z. és B. K.-hoz, de ők nem voltak megidézve. Tizenegy órakor aztán a rendőrségre mentem, az előszobában Lange ur sokkal nyájasabb volt, mint máskor, s nagy udvariassággal vezetett be a főnökhez, ki székéből fölkelve, üléssel kinált meg pamlagán; máskor is udvarias volt a német, de most még inkább, s azonkivül a főnök ur fényes uniformisában volt, én vártam az interrogatiót, de a főnök ur e helyett kardot kötött, s még egy pár hivatalnokot is beszólitva roppant komolysággal egy rendeletet olvasott fel, mely szerint a rendőrminister ur ő execja, ő Felsége jóváhagyásával a további rendőri felügyelet alól végkép fölmenteni méltóztatott.

Aztán az urak mondák, hogy ezt az ő jóindulatu elentéseiknek köszönhetem.

Lábjegyzetek.

1) Itt Horváthnak hozzám intézett levelére van vonatkozás, mely fájdalom megmaradt jegyzeteim közt nem található.

2) Maros-vásárhelyi tanár Bolyai Farkas, mostani jegyzet.

3) Ha jól tudom, egy ideig a Világ szerkesztője is volt.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FOGSÁGOM TÖRTÉNETE ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

Megérkezésekor május 8 ik volt	40	frtja
Julius 6-án érkezett levele és	30	„
Sept. 4-én „ „ „	15	„ stb.