Title: Megtörténtek és megtörténhetők (2. kötet)
Author: Gusztáv Lauka
Release date: October 18, 2021 [eBook #66561]
Language: Hungarian
Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project
A tartalomjegyzék a 201. oldalon található.
Erdödtől éjszaknyugotnak egy cserjékkel, s fiatal fákkal tarkázott rónán fekszik Madarász nevü oláh-sváb falu. Sem a mult, sem a jelen időben nem birt jelentőséggel, kebelében mégis történtek események, melyek közől egypárt felemliteni nemcsak nem felesleges, sőt érdemes is. Én mint egykori erdődi lakos gyakorta megfordultam Madarászon vadászat közben, gyakorta betértem az ottani oláh dászkálhoz, ki nekem a következő eseményt hitelt érdemlő arcfintorgatások és szemöldmaltretirozások közt beszélte.
Vidékszerte ismeretes ember volt Lupuj Páwel a madarászi madarász. 1750-ben született és 1800-ban halt meg. Élt félszázadot. A 18. század közepét kinyitotta és végét befogta. Szeretetreméltó együgyü ember volt, s talán ez okból tudott mindenféle madarat megfogni. Nappal többnyire künn lakott a mezőn, cserjén vagy fiatalosban; éjszaka a falu legszélső házában a kereszt mellett. Rendkivül rosz emlékező tehetséggel birt, miért ő igen kevés embert ismert, őt azonban mindenk ismerte. Ő meg nem keresett senkit, őt azonban -2- madárvásárlások miatt sokan megkeresték. Keresett anyi pénzt, mennyiből ő egy maga becsületesen élhetett.
Egy kellemes nyári alkonyon épen madarászatra volt az öreg Páwel. Valaki megbizta, hogy egy him fürjet fogjon számára. Az öreg szavatartó ember volt, s minthogy igéretet tőn, hogy a him fűrjet okvetlenül megfogja, eltökéllte künn a réten addig leskelődni, mig terve sikerülend.
Az öreg majd mindenféle kisebbnemü madár éneklését, vagy fütyölését tudta utánozni; hiven utánzó pitypalatyolásával pedig sokszor a tapasztaltabb vadászokat is tévutra vezetgette.
Az esti borulat megérkeztekor már fogva volt a him fürj. Páwel jól ismerte fogolymadarát, mert olyat több százat fogott, mégis szemét száját eltátotta, midőn madarát közelebbről vizsgálni kezdette. A him fürj nyakában selyem zsinegen egy arany karikagyűrű lógott. Páwel látta, hogy gyűrü van a fürj nyakában, de az aranyat nem ismerte. Mihelyest dolgai ugy állottak, hogy igéretének eleget tehetett, szép csendesen haza ballagott. Épen midőn kisded kalibája ajtaját nyitni akarná, találkozott Medárddal, a tisztelendő atya csinos és fiatal kocsisával. Legkisebb tartózkodás nélkül beszélte el neki e különös történetet, sőt a gyűrűt is haladéktalanul bemutatta. Boldog éjt, s boldog viradást kivánva váltak el egymástól. -3-
Medárd utközben, sőt odahaza is folytonosan a gyűrűről gondolkodott. Bizonyosan nem tudta, de gyanitotta, hogy arany, s az is megfordult emlékében, mint fogna Juliska örülni az ilyen arany gyűrűnek.
Éjjeli 1 óra tájban nagyon is nyáriasan öltözött alak ólálkodott Páwel szegény kalibája körül, s miután meggyőződött volna, hogy az öreg oly jóizüen horkol, mintha fel sem akarna ébredni, nesztelenül belopódzott az öreg csendes kamrácskájába, lassudan felkereste a fürj kalitkáját, a fürjet szép csendesen kiemelte, nyakából a zsineget lemetszette, a fürjet vissza helyezte, ő pedig maga a gyűrűvel nesztelenül ugyanazon ablakon, melyen bemászott – kimászott.
Az orzó Medárd volt.
Páwel mihelyest felébredt, gondja volt a fűrjet megtekinteni, s minthogy azt vidámnak s elevennek találta, ugyszólva igen keveset törődött az elorzott gyűrűvel.
Másnap éjjelig Medárd a gyűrűt a lóistáló padolatja alatt rejtegette.
Mi történt későbben a gyűrűvel, haladéktalanul el fogom beszélni; mielőtt azonban azt tehetném, kénytelen vagyok a történtek folyamában két héttel visszamenni, s e tárgygyal nagyon is összefüggő eseményről emlékezni meg. -4-
Épen két héttel a történtek előtt az erdődi ugynevezett vár-kastélyban kedélyesen időzött és lármásan mulatott 8 tagból álló társaságocska. E vigadó társaságocska nevezetesebb tagjai valának:
Schneider Szepi praefectus, a várkastély ideiglenes ura, gondviselője és lakója. Fekete, száraz magas egyéniség, mintegy 64 éves.
Anna, a praefectus neje. Izmos és kövér testalkatu, a miért inkább beillett volna Fleischhakkernénak, mint Schneidernének. Mint a nap éjszaka venné ki magát, ugy vette ki magát vörös egyéniségével férje mellett.
Lotti, szeretetreméltó leánygyermeke ez épen nem szeretetreméltó párnak, szőke karcsu teremtés, mintegy 19 éves.
Tubarózsa Győző ügyvéd.
Zabku Anasztáz lókupec.
Voltak többen is, de kettőn kivül a már emlitetteket is kár volt megnevezni.
Én tökéletesen bele nyugszom e házasságba, de azt előre kikötöm, hogy Tubarózsa barátom felhagy kedélyt rázó kalandozásaival, don-juani kicsapongásaival, s mint ügyvéd irgalmasabban bánand a szegény emberekkel.
Ezeket mondva Schneider, az ügyvédhez közeledék, s vállát barátságosan veregette.
Az ügyvéd mindent igért, s előleges biztositásul -5- nemcsak a mama, de Zabku Anasztáz által is pártoltatott.
Valamennyiök között Lotti kisasszony volt a legboldogabb, mert ő az ügyvédet igazán szerette.
Az esteli igen jó volt. Még vaddisznót is ettek hecsepecscsel. A vendégek felségesen mulattak.
Esteli után Tubarózsa Győző és Schneider Lotti jegyet váltottak. Jegyváltás után Lotti zongorázott, csakhogy Romeo operából, éneklés közben a verseket hibásan ejtette ki, p. o. e helyett: én szeretlek szivemnek tüzével, mindig ezt mondta: én szeretlek szivemnek dühéből.
E hibát az ügyvéden kivül senki sem vette észre, annak pedig tetszett. Zongorázás után volt egy kis ábrándozás, azután egy kis merengés, éjjeli egy óra tájban egy kis flótázás, későbben egy kis sohajtozás, álmodozás, végre reggel mindnyájan szerencsésen felébredtek.
Elváláskor ez volt utolsó szava Lottinak: Szeretett Győzőm! meg ne csalj, jegyet váltottunk s igy tudd meg; hogy mennyasszonyod vagyok.
Én, és megcsalni! Üdvemet adnám birhatásodért. Nincs nő, nincs leány, kiért még csak üdvemet is feládoznám, hát még tégedet.
Lotti megnyugodott; ily nyilatkozat után megnyugodott volna Cleopatra is, de Antonius mikor legtöbbet mondott, sem mondott ennyit. -6-
Győző egy hét mulva a történtek után vadászni ment. Nehogy gyűrűjét, melyet Lottitól jegyben kapott, elkarcolja vagy elveszitse, lehúzta azt ujjáról, egy zsinegre fűzte s a zsineget kedves fürjének nyakába kötötte.
Mig vadászni járt, kedves fürje kiszabadult, elszökött, s pár oráig a madarászi réteken bivoakirozott, a midőn Páwel madarászi madárász által szerencsésen, de a fürjre s az ügyvédre nézve szerencsétlenül elfogatott.
A többit már tudjuk.
Épen azért térjünk vissza Medárdhoz.
Nagyon szép holdvilágos éj volt, midőn Medárd Madarászról Erdőd felé kiindult. Utjában társai valának az elorzott gyűrű és régi gondolatjai. Egy negyedéves viszony alatt Juliskának egy batkát sem ajándékozott, s igy a kisded aranykarikából maradandó becsü kerekeket alkotott phantasiájában boldogsága kocsijához, melyen Juliskával ülend és utazandik.
A parasztnak, kivált ha egészséges, sokszor merészebb phantasiái vannak, mint a legelegansabb uracsköltőnek.
Juliskáék vityillója két hegy közé volt temetve, s talán épen azért nem akart ez ideig házzá feltámadni. Medárd szive erősen dobogott, amint az ablak alá elért. Juliska ablaka rendesen nyitva állott. Medárdnak nem kellett kopogtatni, csak bemászni, -7- s igy nagy előnynyel birt a kopogó szellemek felett, kiknek mielőtt bemászhatnának, kopogtatniok kelletik.
Juliska ugy aludt, mintha soha sem akart volna felébredni.
Medárd azonban nem utazott fél mértföldet, hogy amatája szuszogásaiban györködjék?! Egy hatalmas lökéssel kiemelte Morpheus meleg karjaiból.
Istenem; ki az!?
Én vagyok, Medárd!
Te vagy Medárd?!
Én vagyok Juliska!
Es ist eine alte Geschichte, doch bleibt sie immer neu…
A felébredés utáni szóváltás igy kezdődött Herodotus Siculus korában, s igy fog kezdődni Alexandrovics alatt is. Már most még csak azokat a kitételeket kivánom ismételni, melyek történetünkkel egybefüggésben állanak.
Negyedéve szeretlek Julis, s még csak azt sem mondtam: „nesze egy keszkenő!“
Eléggé fájt az nekem Medárd! lásd pedig azt igérted, hogy a közelgő Medárdvásárkor veszesz vásárfiát, a Medárd vásár elmult, de igéreted teljesülése is elmult. Medárd, ez nem szép!
Az igaz, hogy nem szép, de gyönyörü ez az arany gyűrű, ugy-e? -8-
Medárdom, egyetlen Medárdom, aranyos Medárdom, add nekem.
Mit adsz értte?
Csókot!
Nesze!
Mit azután beszéltek, történetünkhez nem tartozik, azért azt nem is akarjuk ismételni.
Medárd reggel haza ment Madarászra, Juliska pedig felsétált a várkastélyba két garasára aludttejért. Az aludttej-kereskedés minden osztálybeliek által mai napon nagyban űzetik Erdődön.
A tensasszony aludt; Lotti kisasszony mérte ki az aludttejet.
Te! mutasd csak ujjadat?
Juliska megmutatta az ujját, a gyűrű pár perc mulva a Lotti körmei között ragyogott.
Loptad, vagy kaptad e gyűrőt semmirevaló?
Azért hogy szegény lány vagyok, kár engem a kisasszonynak igy megbecsteliteni. Sohasem kellett nékem másnak egy gombostűje sem.
Ezeket mondva elkezdett Juliska pityeregni.
Ha kaptad, nem becsületes uton kaptad, mert ezt a gyűrűt én adtam jegyben vőlegényemnek, Tubarózsa Győzőnek. Tőle kaptad!?
Nem!
Hát kitől kaptad?
Azt nem mondom! -9-
Takarodjál semmirevaló! majd kiviláglik későbben minden, addig a gyűrű itt marad.
A leányka sirva, a kisasszony dühtől halványan váltak el egymástól.
Harmadnapra ezen catasztropha után Tubarózsa Győző megjelent a kastélyban. A hajdu oly iszonytató pofavágásokkal fogadta, hogy az ügyvéd szükségesnek látta őt torkon ragadni.
Gazember! ki jogositott fel e velőtrázó grimászokra?
A kisasszony! a tensur! a tensasszony! egy szóval az egész család.
S mi jogon, lókötő?
Azt a nagy isten tudja. Tegnap este még olyanokat is hallottam, hogy a tensurfi bitang – s hogy: ebből soha sem lesz szalonna.
Tubarózsa egy ölnyire lökte magától az inast s berontott.
Több figyelmet reméltem azoktól, kiket barátságom és szeretemre méltaték; – szólott az elébe lépő atyához.
Én meg több solidaritást attól, kit leányom kezével felemeltem.
Schneider olykor olykor politikai lapokat is olvasgatván, e kitételt solidaritás nagyon szerette.
Hogy érti ezt az ur?
Ugy értem, hogy ön az aranygyűrűt, mit leányomtól -10- jegyben nyert, egy izének, vagy minek ajándékozta.
E párbeszéd alatt jelent meg Lotti.
Pfuj! – csak ennyit mondott.
Gyalázatos rágalom, egyetlen betü sem igaz az egészből.
Százszor pfuj! hiszen ön hazudni is tud. Itt a jegygyűrű, egy… ujjairól huztam le.
Meglehet. De én a gyűrűt egy fürj nyakába kötöttem, az megszökött; s a gyűrű csak ez alapon juthatott más idegen leány birtokába.
Ismerjük az olyatén fürjeket! – vágott közbe a megjelent mama enyelegve.
Uraim s asszonyaim, esküszöm…!
Hiában esküszik ön, velem azért nem fog megeskünni!
Bien! kérem jegygyűrümet.
Kocsisomnak adtam, hogy önnek kézbesitse.
Kisasszony, ez gyalázat!
Tromfra tromfot!
Önök műveletlen himpellérek!
János! – kiáltott Schneider dühösen.
János megjelent.
Fogd fülön Tubarózsa ügyvédet, dobd ki az ajtón.
Uram! becstelenitési keresetet kezdek az ur ellen, s bezáratom.
János! -11-
János a második felszolitásra haladéktálanul engedelmeskedett, nyakon fogva Tubarózsát, az ajtón kidobta.
Az ügyvéd levert kedélylyel haladt hazafelé, s gondolatilag még utjában feltette az actiot.
A pert megnyerem, de Lottit örökre el fogom veszitni!
E rendkivüli esemény következtében, a nem épen jó hirben álló ügyvéd több dolgokról lőn szerencsés meggyőződhetni, nevezetesen:
Hogy sokszor a ki nyer is veszit.
Hogy sokszor a legigazságosabb ügyet is ellehet vesziteni, ha az ügy védői nem becsületes és nem lelkiismeretes emberek.
Hogy az ember könnyen kétségbe eshetik, látván: miként diadalmaskodik a gazság az igazság felett.
Hogy vannak vesztett ügyek, melyekben minden apellata haszontalan; végre
Hogy sokszor az ügyvédnek könnyebb másokat, mint magát védelmezni.
Inez de Baca Monte oly nevezetes szépség volt Estremadurában, mint Angliában Nottingham Betti, Franciaországban Lascelles Flora, Németországban Hoffmann Klára, Magyarországban Kopányi Julis. Kik vele először találkozának, megállottak, kik pedig álltokban pillanták meg, szaladni kezdének a csodálkozás miatt. A tartomány tükrének nevezék, és szerencsés volt, ki e tükörbe beletekinthetett.
Szépségéről s bájairól lapokat irhatnánk össze, s még akkor sem volna leirásunk tökéletes; a miért szépségének s bájainak csak kitünőbb részleteit fogjuk elősorolni.
Tizenöt évet számlált. Tizenöt év a spanyol égalj alatt épen elégséges arra, hogy az ember szeressen és szerettessék. Hollófürtei buján hullámzának fehér vállaira, s a magas, gömbölyü alabastrom nyak körül tömör fodrokká verődve, az ifju szerető szivek irányában veszedelmes Scyllát és Charibdist alkotának. Szemei sötétkékek -13- valának, mint az alkanzori szilvák hamvai, hosszú szempillái az athenei szépekre emlékeztetének, melyeket Graecia Romanzeroi alkotának. Halvány fehér kolorit, vékony szegélyü hosszúkás száj, incarnát fülecskék, gyöngy fogsorok, pogácsa kacsócskák, gömbölyü lábacskák, antilop termet, lepke könnyüség. – Ineznek csak mutatnia kellett magát, s a don-ok és sennorok őrjöngének.
Inez szegény volt, de azért elkezdve don Fernando Bodrogargestől, ki egy millio évi jövedelemmel rendelkezett, le egészen don Gabrielo Topánkáig, ki hires uszó volt az adósságban, minden don megkereste szerelmével.
Inez megesküvék, hogy szeretni fog hűn, igazán és rendületlenül, de csak olyat, ki tökély leend testben és lélekben.
Grand Pergő kezét visszautasitá, mert Grand Pergőnek olyan orra volt, mint egy angol nyereg, s olyan lábai, mint egyegy szórólapát.
Don Manuel nem kellett neki, mert don Manuel görbe volt, mint egy estramaduriai Coriso.
Lepantes hercegtől iszonyodott, mert Lepantes herceg tele volt pattanással, minden pattanásra tapaszt helyezett, s az urnapi ünnepen oly tarka pofával jelent meg, mint a libuctojás.
Fernando Bodrogarges odvas fogakkal birt és gyakran nevetett. -14-
Don Gabrielo Topánka pedig ugy tele volt aranyérrel, mint a Mont-Byan.
Inez atyja lakatosmester volt a Velliutcában egy kisded házzal, s még kisebb kerttel birt, s egész Spanyolországban a leghiresebb zárakat s lakatokat készité. A sennorok, donok és grandok naponként özönlének hozzá, csakhogy Inezt szemlélhessék, halomra készittették a kulcsokat és lakatokat, mind hasztalan, Inez szivecskéjének zárját egyik sem birta felnyitni.
Albuquerque hercegnek 6000 lakatja készült Inez atyjánál, a Montinoi gróf pedig 24 köböl kulcscsal bírt a Toledo-utcában.
Az öreg lakatos napról napra jobban lépesedett, s alig birta kitalálni minek köszönheti e kitüntetést és szerencsét.
Mialatt ezek történtek, a Velli-utca kisded kertjében egy ifju szegény halász sohajtozott, kit Pietronak neveztek. Pietro szépségben felülhaladá Spanyolország valamennyi hirhedtebb szépségeit, feddhetlen lélekkel birt, bátor volt, a vidéken a szomszédok szeplőtlennek nevezték.
Inezt egy sétán szemlélte meg először, ugyanakkor érezte szivét legelőször erősebben dobogni, ugyanakkor kezdett először gondolkodni e szó jelentőségéről: szerelem.
Keveset aludt el azután Pietro, a nélkül hogy Inezről ne álmodott volna. -15-
Éjszakákon át is a folyamon felejté magát, s mig csolnaka szép csendesen lefelé úszott, ő fel-felsohajtott s Inez nevét emlité.
Még ekkor Inez nem ismerte Pietrot; nem ismert más udvarlót, csak a nagyorru grandokat, don-okat s odvas fogu hercegeket.
Mindketten szenvedtek: Inez és Pietro.
A lehető legkellemesebb nyári alkony volt. A bájos Inez kiillant öreg atyja oldala mellől, a kertbe nyitott, hol az illatozó keleti hársak árnyai alá huzta magát s ábrándozott.
Egy hosszu és jelentős sohaj üté meg füleit.
Megjegyzendő, hogy Spanyolországban kétféle sohajok vannak, jelentős és jelentéktelen sohajok. Az elsők akkor szakadnak fel a kebelből, midőn az ember szeret; a jelentékteleneket rendesen megterhelt gyomor kergeti a szabadba. Testvérek, egy uton járnak, s mégsem egy atyának gyermekei.
Inez a hosszú és jelentős sohajra felpillantott. Minthogy azonban fenn semmit sem látott, oldalt pillantott, hol egy deli, szép ifjun akadt meg tekintete.
Pietro – mert ő volt – érzelemgazdagon emelé nagy sötét szemeit Inezre. Néhány percig mindketten hallgattak. Pietro szólott először:
Szabad-e a szegény Pietronak reád emelni szemeit, Estremadura virága?!
A punica granata is örömest tűrné ily szemek -16- pillanatait; egy oly szerény virágot pedig, mint a milyen én vagyok, büszkévé tesz az ilyen pillanat.
Spanyolország a költészet hazája. Spanyolországban midőn spondeusban szól valaki, jambusban válaszolnak.
Inez, ma másodszor szemlélem önt, de kivánja életemet, s én odaadom, a nélkűl hogy kérdezném szeret-e?
Én meg ma először szemléllek Pietro, s esküszöm a madonna dei setti dolorira, hogy szivemet vagy te birandod, vagy senki sem!
Pietro mint a villám Inez előtt termett, térdeire ereszkedék, ajkaihoz emelé Inez kezét, s fenhangon rebegé:
Vesszen ki mindkét szemem világa, ha életemben más leányra csak gondolok is.
Midőn hűséget esküdtek, az alkony csillaga felnyitá ragyogó szemeit, alig észrevehető illatos szél keletkezett keletről, s a csattogányok csattogtak.
Spanyolországban röviden és jól szoktak végezni.
Spanyolországban nem ólálkodik a szerelmes három hétig az ablak alatt, s nem flautázza agyon a szomszédokat, mint Stiriában.
Spanyolországban nem vesztegeti a szerelmes a papirost, s nem levelez, mint Németországban. -17-
Spanyolországban nem alkalmatlankodik mindennap a szerelmes, és nem traktáltatja magát, mint Franciaországban.
Spanyolországban nem köszöntget a szerelmes, s nem lábatlankodik uton utfélen, mint Csehországban.
Spanyolországban nem beszél a szerelmes az időről, mulatságról, olvasmányokról, s más több efféle szamárságokról, mint Magyarországban.
Spanyolországban meglátják egymást; s vagy megtetszenek egymásnak, s örök hűséget esküsznek, vagy megriadnak egymástól, s megfutamlanak.
Pietro eljegyzé magának Inezt, – másnap köpenyt kerekitett vállaira, egy araszszal magasabban hordta fejét, mint azelőtt, és ép olyan büszke, lett, mint don Enrico a Calatravarend nagymestere.
A donok, grandok, sennorok majd megpukadtak mérgökben, a rongyos halásznak pedig rendesen olyan jó kedve volt, mintha quaternot csinált volna.
Inez is boldognak érezte magát. E tekintetben a spanyol leányok sem különböznek a többi europai leányoktól, ők is csak akkor lesznek boldogokká, midőn szeretnek, és szerettetnek.
Az öreg Baca Monte megnyugodott e választásban.
A másik héten már az esküvőt is megtartották, -18-
Az öreg egy garast sem adott leányával.
A vén fickó, hogy zsugoriságát palástolja, mindenfelé azt beszélgette, hogy azért nem ád egy garast sem, hogy sennor Pietro érdektelen szerelméről tökéletesebben meggyőződhessék.
Annyi bizonyos, hogy a lakodalmon sem volt egyéb keménymaglevesnél, meg riskásánál.
A spanyol szerelmesek azonban igen kevéssel megelégszenek, kivált esküvő napján, az estebéd pedig mentül ritkábban jut eszökbe. Ineznek csak másnap jutott eszébe, hogy a riskására jó volna egy kis fűrj, vagy fogolypecsenye is, hogy azonban kedvesét ne keseritse, nagylelkün hallgatott.
A sennorok, donok és grandok mindent elkövettek, hogy magokat a büszke s visszautasitó Inezen megboszulják.
A montinói gróf oly magasra emelteté a halászati haszonbért, miszerint Pietro kénytelen volt lemondani.
E lemondás után Albuquerque herceg meglátogatta a szép menyecskét, 2000 darab aranynyal kinálta meg szerelmeért, de büszkén visszautasittatott.
Pietro szinte agyon dolgozta magát, csakhogy szerettett nejének meleg étellel szolgálhasson.
Bodrogarges Pietroval próbált értekezni, de négyszemközt egy nyaklevessel tiszteltetett meg.
Bodrogarges mint grand meg nem vivhatott egy -19- szegény sorsu halászszal, de minden lehető módokat elkövetett, hőgy magát Pietron megboszulhassa. Több hónapok teltek el, mig Pietrot körmei közé keritheté. Egy viharos éjszakán fogadott zsoldosai a Pietro lakása előtt ólálkodtak, s midőn a szegény halász izzasztó munkájából hazatért, megcsipték s a grand elé hurcolták. A grand annyira le méltóztatott bocsátkozni magas sphaerájából, hogy a szegény halászt személyesen meglovagostorozta.
Pietro testileg levert ugyan, de mint igaz spanyol, lelkileg büszkén tért szállására. Mindent elbeszélt Ineznek. A hű szerető fülig pirult, későbben gondolkodóba esett, mig végre nyugodt lelletkületet szinlelve, megcsókolta Pietrot, s ugy tért alunni.
Másnap nagy ünnep volt a városban.
Inez legszebb ruhájába öltözködött, á la Rianzares foná be hajfürteit, s ugy jelent meg a főegyházban. Egy szájjal s egy lélekkel mondá a közönség, hogy Inez legszebb menyecske Estremadurában.
Haladéktalanul körül rajongták a grandok és sennorok, de Inez csak Bodrogarges grandra lövelé gyulasztó pillanatait. Váláskor egy kacsintást is nyert az őrült grand, mely miatt ebédkor még a vadzergecombot is érintetlenül hagyá. Ebéd után, mihelyest az alvást végezte, egy szerelmi levelkét -20- componált Ineznek, mely szóról szóra igy hangzott:
„Ideálom megközelitője!
Az okosabb enged, – te engedni látszatol. Meggyőzhetéd magadat Palmilla példájáról, hogy ki grandokkal társalog és szerelmeskedik, selyemben jár, s 16 félét ebédel. Pietro most is fát vág, s a favágók nejei örülhetnek, ha főtt májhussal táplálkozhatnak. A szerelem igen szép dolog, de csak gazdagsággal garnirozva. Ha szived nevet séges lángja már ellobogott, vágd magad kipárnázott kocsim belsejébe, s tisztelj meg a tartósabb parázszsal. Esteli öt órakor kocsim lakod előtt fog állani. Pietro akkor még fürészel. Csodálód
Grand Bodrogarges.“
A spanyol aristocratia kurta levelet ir, de azok tele vannak hosszú viccekkel.
Inez elolvasta a levelet, s elmosolyogta magát.
A grand domesticusa e mosolyból csak jót magyarázhatott, a miért látatlanul is megesküdött, hogy Inez meg fog jelenni.
A grand örömében inasát megajándékozta, legkedvesebb lovát pedig agyon lovagolta.
Mit csinált Inez? Inez egy tőrt köszörült ki, s a legszeretetreméltóbb helyre rejtette.
Hát Pietro? Pietro fát vágott, s kedélyesen dalolta az Abenzerragok hattyudalát. -21-
Inez pontban esteli 6 órakor kopogtatott be grand Bodrogarges fogadó teremébe. – Bodrogarges mintha tudta volna, hogy a kedves menyecske jő, elébe siettett, és kézcsókolással fogadta.
A fogadó teremből karöltve egy második szobába sétáltak, a másodikból egy harmadikba, a harmadikból egy negyedikbe, a negyedikből egy ötödikbe, hol egy kényelmes divánon foglaltak helyet.
Valahára tehát enyim vagy szép Inez? – szólt grand Bodrogarges.
Tied életed folytáig! – felelt Donna Inez.
Esküszöm, hogy mig szépséged, s ifjuságod tart, el nem hagylak.
Megjegyzendő itt ismét, hogy a spanyolok között még az ily urak sem szoktak hazudni.
Szolj szép Inez, minő érzelem vezetett hozzám?
Inez elmosolyogta magát, de mosolyában volt valami, mitől még a grand is visszaborzadott. Megmagyarázhatlan ösztöntől üzetve felugrott ülőhelyéről, de Inez könnyü és hajlékony volt, mint a leguán, azon pillanatban oldalánál termett, és sziven szurta. A másik pillanatban már az utczán volt.
A grand elorditotta magát, s meghalt.
A szeretőknek sem volt tanácsos soká időzni a városkában, egy negyeddel a történttek után utnak -22- indultak, s azon napi éjszakát a Byan erdőben töltötték.
Harmadnapon nem ettek csak szarvasgombát.
Szeretsz-e ennyi nyomor közepett Inez!?
Örökké Pietro! Negyednap nem ettek csak bubulyicskát.
Pietro még szomorubban kérdezé!
Inez! lelkem egyetlenem tudsz-e még szeretni?
Pietro én boldog vagyok!
Ötödnap nem ettek semmit.
Zöldelő hársak között csergedező patak partján pihentek – noha ki sem voltak fáradva – illatozó virágok között, s Pietro egy mór románc utósorait éneklé:
Inez sirt és mosolygott is. – Pietro átölelte kedvesét, s az égre nézett, de biz a manna nem akart hullani.
Hatodnap olyan bágyadt volt Pietro, hogy a még bágyadtabb Inezt sem birta felemelni. Ugyan az nap délután egy majom egy nagy kokus diót hajitott közibök. Testvériesen osztoztak meg a dión. Inez, mintha erőre kapott volna.
Jó asszony, téged nem fognak bántani, térj -23- vissza a városba és mentsd meg életedet. – Inez szemrehányólag tekintett Pietrora.
A nyolczadik napon aludtak.
A kilencedik napon a legrémitőbb fájdalmakra ébredtek fel.
A tizedik napon ismét elaludtak – – – – örökre.
Fogadni mernék, hogy valami kutyabőrbe kötöt táblabiró együgyüségnek, nevetségességnek, ostobaságnak mondandja az ilyen szerelmet.
De mi költők – jóllakva megmosolyogjuk, és sajnálkozunk az ilyen bornirtságon.
Különben szükség itt azt is megnevezni, hogy Spanyolországban soha sem voltak, és soha sem lesznek táblabirók.
Ezelőtt, mintegy 12 esztendővel, Magyarországnak bizonyos városkájában, élt bizonyos kereskedő, kit keresztneven Menyhértnek neveztek.
Megkülönböztetésül mi is e nevet használandjuk elbeszélésünkben.
Menyhért becsületes jószivü ember volt, mit már az is eléggé tanusit, hogy neje halála miatt szinte vigasztalhatlanná lőn. Egy év alatt többször látták nyilvánosan sirni, barátinak s ismerőinek pedig mindennap panaszkodott. Szerencsétlenségére azonban Menyhért is ember volt, egy év multával az idő kifogott rajta; soh sem sirt, ritkábban panaszkodott, mig végre tökéletesen megnyugodott.
Szomszédja – bizonyos gyógyszerárus, kit szinte megkülönböztetésül Gáspárnak nevezendünk – felhasználta Menyhért nyugalmas állapotát, s elhitette vele hogy asszony nélkül boldogságot képzelni sem lehet. Az ember könnyebben elhiszi -25- a mi ártalmára nincsen, s igy történt, hogy Menyhért is hitelt adott a Gáspár szavainak. Gáspár – isten tudná mi okból – Menyhértnek hitestársul egy távolabb rokonát ajánlotta, kit, miután fiatal is volt, szép is volt, Menyhért haladéktalanul elfogadott. A szükséges formalitások végrehajtása után, Menyhért Eufrosinát, mint szeretett nejét szállitotta a piacon épült egyemeletes házába. A ház, melyben laktak, nem volt olyan nagy mint boldogságuk, de azért Menyhért a kereskedésről sem feledkezett meg, s többet volt lenn a boltban, mint fenn, a neje által lakott termekben.
Egy évig Menyhértnek legkisebb kifogása sem volt boldogsága ellen, sőt Gáspár szomszédjával, kinek boldogságát köszönheté, gyakrabban kezet szoritott, mit Gáspár viszonozni ohajtván, gyakrabban vásárolt a Menyhért kereskedéséből – hitelben.
Közel Menyhérthez a szolgabiró lakott, kinek igen csinos fiatal gyakornoka volt, valami Maulaff Árpád nevezetü. Maulaff Árpád többször fordult meg a Menyhért boltjában szivar, vagy gyufák vásárlása végett, s egyszer másszor megtörtént, hogy a boltban Eufrosinát is benn találta. Láták egymást, beszéltek egymással, sőt mint az életben számtalanszor megtörténik, megis szerették egymást, Menyhért kereskedésében napról napra jobban fogyott a szivar és gyufa. -26-
Menyhért mindennel kereskedett, még aszalt szilvával is, s igy gyakrabban megtörtént, hogy két-három napot, sőt olykor egy hetet is távol töltött házától s szeretett Eufrosinájától. Mindannyiszor forró ölelések és csókok közepett váltak el. Eufrosina végtelen szerette férjét – midőn távozott, de azért háromszor négyszer is szivére kötötte, hogy soká ne maradjon, s valahányszor távozott, mindig határozottan meg kellett Menyhértnek mondani: mikor fog megérkezni.
Menyhért távoltéte alatt Maulaff mindig kevesebb szivart és gyufát fogyasztott, s a földszint bolt helyett egyenesen az első emeletben tett látogatást. A Maulaff látogatásai mindig meglátszottak a thea, rhum és cukortartalékokon, minthogy azonban férje távollétében Eufrosina teljhatalommal uralkodott, az inasok hallgattak, s legkisebb aggodalom nélkül folytatták az üzletet.
Megtörtént egyszer, hogy Menyhért számba vette a bolti czikkeket, s nagy fogyatkozásokat talált a thea, rhum, és cukorban. Az inasok komolyan kérdőre vonattak. Eleinte csodálkozni látszottak e fogyatkozáson, későbben bevallották, hogy azokból a teinsasszony nagy mennyiségben szokott elhordani.
Menyhért szeretett életpárjától a legilledelmesebben kért felvilágositást, s a válaszban, miszerint a theát, rhumot, és cukrot a gyakori nővendégek -27- emésztették fel, teljes szivéből megnyugodott.
Hogy a repce-üzérkedés fel ne akadjon, Menyhért távolabb vidékre kénytelenittetett utazni. Forró ölelések és csókok közepett vált el kedvesétől, ki a másik percben őszinte kezet szoritott Maulaffal. Tartósan és jól időzhettek, mert Eufrosina több izben küldött le a boltba szivarokért. Az inasok csóválták fejöket, s mosolyogva mondák egymásnak:
A teinsasszony szivaroz!
Azalatt Gáspár is többször vásárolgatott a boltban, de az inasok fecsegésein nem mosolygott, hanem összehuzta a szemöldeit, s gondolkodva távozott.
Menyhért jelentős összeget nyert a repce-üzérkedésben, s egy tele láda ajándékot hozott Eufrosinájának, kit kissé halványabbnak talált. Résztvevőleg kérdezősködött egészségi állapotáról.
Eufrosina könyüvel szemeiben állitotta, hogy epedve várakozék utána, s azt mondotta, hogy ez epedés tette halványnyá.
Menyhért két egész hónapig nem távozott szeretett neje oldalától, minek az lőn következménye hogy a napraforgó olaj kereskedésében tetemes kárt kénytelenitett szenvedni. Ő azonban, miután elesége pirosságát többre becsülte egypár ezer -28- forint haszonnál, s eléggé gazdag volt, e jelentéktelen Niederlagét számba sem vette.
Én már tökéletesen jobban vagyok; a gubics ára tetemesen feljebb szökkent, jó volna ha kissé körültekintenél a bükkalján.
Eufrosina ezeket tele grátiával, s tele szeretetreméltósággal mondotta.
Menyhértnek csak parancsolni kellett, ő nejének haladéktalanul engedelmeskedett. Másnap korán utazott el a bükkaljára.
Maulaff miután már két éjszaka korhelykedett, beesett szemekkel s halványan jelent meg Eufrosinánál.
Mi baja Árpád, szokatlanul halvány!?
Kérdezheti ezt? Két hónapja egyetlenegyszer láttam, akkor is a függönyön keresztül. Még egyetlen hét ily bizonytalanságban, s elkerülhelenül meghalok.
Eufrosina most tudta meg először, hogy a gyakornokok sem halhatatlanok. Mindent elkövetett, hogy két hosszú hónap nélkülözéseit kárpótolja. A theát köbölszámra itták, Árpád a szivarokat százankint hordta szállására. Miként a gyakornokok szokták, Árpád baráti előtt nem nagy titkot csinált e különben igen ártatlan viszonyból, sőt azt mind legkönyebb s legbiztosabb szivarszerezhetési módot teletorokkal ajánlgatta.
Menyhért 3000 köböl gubics kiséretében érkezett -29- haza a bükkaljáról. Leirhatatlan jókedvében még az inasokat is megajándékozta, Eufrosinát pedig „Mennyországának“ nevezte.
Kissé csudálkozott Menyhért, hogy mikor ő odahaza van, Eufrozina nővendégei, illetőleg barátnéi nem igen jelentkeznek, s csodálkozását neje előtt is kinyilatkoztatta. Erre csak ügyes asszony válaszolhatott volna kielégitőleg. Eufrosina jobbnak látta egy szót sem válaszolni.
Épen ma hallottam, hogy a sertéseknek nagy áruk van! nem volna-e célszerű Szalontára utaznod?
Mit Eufrozina célszerünek talált, Menyhért is célszerűnek találta, s köpcös lelke távolról sem gyanitotta a motivumokat.
Egészségesen és kedélyesen utazott el.
A szerelem igen bolond portéka, s mint olyan, számtalanszor bolondokat követtet el az emberrel. Eufrosina egy Maulaff kiséretében látogatta meg a szinházat, s ott ugy viselte magát, miszerint csak az nem látta, a ki nem akarta, hogy felségesen időzget.
A közönségnek sem kellett több. Másnap az egész városban kizárólag az Eufrosina és Maulaff közötti veszedelmes viszonyról beszélgettek. Menyhértet hazatértekor már a hidvámbérlő is gúnymosolylyal fogadta. Menyhért azonban a szalontai sertések nagy fülei miatt semmit sem látott, -30- röfögésük miatt semmit sem hallott. Odahaza mindent ugy talált, a mint óhajtotta.
Volt Menyhértnek egy esküdt ellensége, Blumbokk, egy másik kereskedő. Ezzel hazajövetele után másnap este a casinoban találkozott.
Hallom Menyhért, nagy szerencsével folytatod üzérkedéseidet?
Csendesen, de biztosan!
Mindezeket nődnek köszönheted, ki hallom, rendesen figyelmeztetni szokott, midőn egyetmás árucikk emelkedésben van.
Nőm ügyes asszony!
Azt én s a közönség sem tagadjuk. Melléje minő csinos, minő kedélyes, minő művelt.
Mindezen tulajdonait én birálhatom meg legjogosabban.
Igaz! igaz! a minapában azonban mindezen tulajdonait a szinházban előttünk is bebizonyitotta.
Nőm a szinházban volt!?
Maulaffal, a gyakornokkal, s mondhatom felségesen mulatott.
Ezeket mondva Blumbokk, szemeit összehúzta, száját kitátotta, s jóizüt kacagott.
Menyhért haladéktalanul haza ment a casinoból.
Angyalom te szinházban voltál?!
Maulaff Árpád urral, a Recipéék társaságában. Nem mentem volna, de jótékony célra játszottak. -31-
Hüm! hüm! s honnan ismered Maulaff urat?
A boltból! tudod rendesen nálunk szokott vásárolni.
Holmi jelentéktelen csékélységeket, szivart és gyufát. Máskor ha szinházba ohajtasz menni, nőbarátnéidhoz csatlakozzál, most hamis világot élünk, a fiatal menyecskét hamar megszólják.
Igazad van Menyhért! Máskor nőbarátnéimhoz fogok csatlakozni.
Menyhért még egy kis ideig Maulaffról gondolkodott, azután szivarait ment számba venni. Mig Szalontán volt, 3,000 darab fogyott el. Máskor három hónap előtt sem kelt el ily számban.
A szivarnak szép kelete volt! szólt az inasokhoz mogorván.
A teinsasszony száz számra hordatta az első emeletbe. Menyhért szótalanul nyitott az Eufrosina termeibe. Derült arccal szólott kevéssel azután:
Holnap délután Debrecenbe kell mennem, csak egy hét multával térhetek vissza ölelő karjaidba.
Eufrosina búskomoly arcot öltött, s férjét több izben megcsokolta. A határozott délután Menyhért csakugyan elutazott, másnap délután azonban gyalog visszatért, s mintegy esteli 7 órakor lábujjhegyen haladt fel a lépcsőzeten, neje termeinek ajtajánál megállott, füleit az ajtóra nyomta, s hallgatódzott. -32-
Nem volt magokat mitől genirozniok, hangosan conversáltak.
Ha az ember szeret, tökéletesen boldog! A szerelem minden, ha az van, nem kell egyéb semmi.
Ezt a határtalan ostobaságot Maulaff Árpád mondta, s Eufrosina csak ennyit felelt reá:
Igazsága van báratom!
Majd meglátjuk! mormogott Menyhért csendesen, az ajtótól elfordult, s lefelé haladt a lépcsőzeten.
Az első emeletet a földszintől egy vasajtó választotta.
A vasajtó áttörhetlen volt, Menyhért nejét lehivatta, s a vasajtót nagy elővigyázattal kulcsolta be. Magának s nejének – az inasok nem kis csodálkozására ágyat a boltban vettetett.
Az első nap csendben mult el. Másnap déltájban erősen mozgatták a vasajtót, de senki sem hallotta. Menyhért hajthatlan volt. Másnap reggel egy cédulácskát lökött be a rostélyzaton, melyen irva volt:
Ha az ember szeret, tökéletesen boldog. A szerelem minden, ha az van, nem kell egyéb semmi.
A cédulára saját nevét aláirta.
Árpád kétségbeesése a cédula elolvasása után -33- a legvégső pontra hágott. Haszontalan! Menyhért tette magát, mintha semmit sem hallott volna, Maulaff az éhségtől gyengülni kezdett, s igy kénytelennek látta magát az első emeletből az ablakon kiugrani. Igy még megmentheté magát, különben éhen kellett elvesznie.
Negyednapon éjszaka Maulaff az első emelet ablakából kiugrott.
Jajveszéklései következtében az éji őrök feltalálták, s összuzott lábbal és kézzel vitték szállására.
Másnap mindent megtudott a közönség. Azt még sem tudhatta meg: Menyhért mit mondott és mit csinált kedves Eufrosinájával.
1839-ben kilenc hónapot töltöttem B…-ben bizonyos távol rokonomnál, ki a vadászsoron meglehetős szállodát tartott bérben. Az első emeletben két szoba s egy csinos alkoven állott rendelkezésem alatt. Tőlem balra a 14. számu osztályzatban, mely három szobából, egy nagyobb salonból, s egy előcsarnokból állott, X. olasz marquis szállásolt gyönyörü fiatal nejével, komornik- és komornával, s egy Afrikában született szobaleánynyal, kit Zam-Midinek neveztek.
Zam-Midi gyermek volt, alig 16 éves; arcát feketére festette Afrika napja, de lelke fehéren maradt. E gyermek maga volt a jóság és szelidség. Többször találkoztam vele a folyosón, irányában mindenkor leereszkedőleg viseltem magamat, mi szivében szeretetet, és bizalmat ébresztett irántam. Többször beszélt nékem hazája ormairól, hegyeiről, folyóiról, rengetegeiről, s olyankor mindig könyezett. Beszédét mindenkor örömmel hallgattam, mint valami regényt, vagy költeményt, -35- melyet a természettől tanult meg, s nekem elszavalt.
Napról napra örömestebben csevegtem e fekete virággal, de legörömestebb csak akkor, midőn senkisem látta. Hiába! szobaleányokkali társalgásból, ha mindjárt Afrikában születnek, se nagy dicsőséget aratunk mi europai gentlemenek. Annyit azonban lelkiismeretesen állithatok, hogy Zam-Midi iránt mindent inkább éreztem, mint szerelmet. Szerettem vele csevegni, tréfálkodni, magam sem tudom miért? meglehet épen azért, mert észrevettem, hogy ő irántam tulságos ragaszkodással és bizalommal viselteték.
Előre kell bocsátanom, hogy 19 éves, nőtelen, diákos ember voltam, s az egészen ártatlan szobaleányviszonyok egy cseppet sem geniroztak A marquis gyönyörü nejével az operában volt. Midi nálam ült egy karszékben, én pamlagomon nyugodtam. Tizenkilenc éves fiatal nőtelen ember pajkosabb kérdésektől sem iszonyodik, főleg midőn azoknak nemtelen célokat nem fektet alapjául.
Hagytál-e kedves emlékeket Afrikában?
Szüleimet, s a természet szépségeit.
Ezen emlékek veled születtek, s veled fognak meghalni; mást értettem. Gondolkozott-e szived Afrikában szerelemről?
Igen! -36-
Nem maradt-e szived ilyetén gondolatja hazádban?
Nem!
Szüleiden, s a természet szépségein kivül tehát, Afrikában nem szerettél senkit?
Soha senkit!
Mennyivel boldogabb s nyugodtabb vagy, mintha szerettél volna! Visszatérsz-e még valaha hazádba?
Szeretnék visszatérni!
Igyekezzél, hogy szerelem nélkül csókolhasd meg hazád földjét. Europában egymást is alig tudjuk szerelmünkkel boldogitani, hát még egy ismeretlen, egy messze haza gyermekét! Neked a mi szerelmünk halál volna!
Igazad van… és én már mégis szeretek!
Izgatottan ugrottam fel pamlagomról, azt hittem engem fog nevezni.
Szerencsétlen Midi! fekete és fehér! a világosság megöli a sötétséget. Az ébenfa kiszárad a mi földünkben. Szerencsétlen Midi, te megölted magadat!
A leányka szemérmesen nézett a földre, valamivel későbben rám szegezé onyx szemeit, azután fájdalmasan mosolygott. E percben szebbnek tetszett nékem Afrika éjszakája, mint az europai nappalok.
Én örömest meghalok azért, a kit szeretek! -37- – felelt a fájdalom édes hangján, s egy gyöngyöt hullatott ki szemeiből.
Megérdemli-e választottad, hogy úgy szeresd? Van-e sziv e roppant városban, mely szivedet megérdemelje?
Szivemet és a halhatatlanságot Siare völgyében! Meg kell halnom érette, hogy megérdemeljem!
S biztositott-e szerelméről?
Szavát adta, kinyilatkoztatván: hogy Afrikában hideg lesz s feketén fog világolni a hold, midőn elfeled!
Megkönnyebbültem, annyit legalább biztosan kipuhatoltam, hogy nem én vagyok választottja.
Elváltunk. Keserüen édes gondolatok cikáztak keresztül agyamon. Afrika virágai, folyói rengetegei jutottak eszembe… a szerelem… és Zam-Midi.
Három nap mulva a történtek után Nestroynak egy bohózatát adták. Megjelentem a szinházban, s rendkivül jól mulattam. Szomszédném, a külvárosból tejárusné, oly jóizüen kacagott, hogy a rendőrség kénytelen volt felszólalni a vidor kedély ezen illetlen kitörése ellen. A véletlen ugy akarta, hogy a kedélyes tejárusnővel ugyanazon sörházban költsem el estelimet. Most még sokkal derültebb kedélyben találtam, annyival inkább, mert most sem a közönséget, sem a rendőrséget -38- nem genirozta falakat döntő hahotáival. Ismételve végig kellett hallgatnom e bohózatot; – Frau Liz – igy nevezték több ismerői – előlről kezdve végig ismételte Nestroy momusát, s minden elmondott jelenetet ismételve megröhögött. Most tapasztaltam életemben először, hogy jóizü kacagás közepett rettenetes étvágyat nyer az ember s minden eledel jobban izlik. Minden nálam találtató pénzemet felettem és felittam. Pedig nem ettem meg huszonöt pár virslit, és nem ittam meg 8 itce sört, mint baloldali szomszédom, egy kétszázfontos szíjgyártó, kinek arca vörösebb volt a cinobernél. Tele gyomorral és üres erszénynyel tértem szállásomra.
Amint a vendéglő ajtaján beléptem, egy fekete köpenybe burkolt sugár magas férfi surrant el mellettem. Szemei mint arragoniai tőr ugy világoltak. Megrettenve huzódtam félre, ő szótalanul haladt el mellettem. Ezen ember vagy kalandról jő, vagy tolvaj, gondolám magamban, s vizsgálódva haladtam fel a lépcsőzeten.
Zam-Midit a folyosón talátam; a folyosó nyitott ablakánál állott, s fejét kis kezére hajtva tekintett le az utcára. Annyira el volt mélyedve gondolataiba, hogy megjelenésemet sem vette észre, mit én haladéktalanul felhasználva, lábujjhegyen, nesztelenül állottam meg háta mögött. Ügyekeztem szemlélődési irányát feltalálni, mi csakhamar sikerült -39- is; az utcán sebesen haladó fekete köpenybe burkolt férfit kisérte pillanataival. Az ismeretlen egy utcakanyarulatban nemsokára elveszett. Midi azonnal megfordult, a mint megpillantott, elsikoltá magát, én azonban bizalmasan helyeztem kezemet ajkaira.
Találkoztam kedveseddel Midi! esküszöm, hogy mindent titokban fogok tartani.
A leányka ajkaihoz emelé kezemet, s hulló könyei megnedvesiték ujjaimat.
Prio egyedül van, ki engemet szeret hazátokban, megölném magamat, ha őt is elvesziteném.
Prio tehát Afrika szülöttje? – kérdeztem kiváncsian.
Midi ajkaira helyezve gyönyörű ujjait, hallgatást intett.
E pillanatban nyitott a marquis a folyosóra. Midi mint nyil tünt el mellőlem, én mozdulatlanul tartottam meg helyemet.
Fiatal barátom, vigyázzon magára! Nekünk europaiaknak halál mindenféle szerelmi viszony Afrika szülötteivel. Ők ugy szoktak nyilatkozni Megajándékoztál sziveddel, én azt minden áron: birni akarom, vagy magad hagyod örök birtokomban, vagy gyilkommal veszem ki kebledből. Fiatal barátom vigyázzon magára!
A marquis mosolyogva hagyott el. Én boszankodtam e meglepetésen, annyival inkább: mert -40- épen semmi hasznát sem vehettem a marquis, meglehet a legjobb szándékból nyujtott tanácsainak. Midit sajnáltam, féltettem; hogy a marquise őt sem kimélendi meg tanácsaitól, melyek szobaleánya irányában bizonyosan szemrehányásokká fajulandnak.
Izgatottan nyitottam szobámba, s igen soká nem tudtam elaludni.
Csakhamar mint minden a világon, e jelenet is feledve lőn általam, s a marquis által. Többször találkoztam vele azután, többszőr beszélgettünk egyet, másról, de a nékem nem épen kellemes meglepetésről egyetlen szóval sem emlékezett.
Midivel gyakrabban csevegtem a folyoson azután is; midőn Priot felemlitém, a helyett hogy örült volna, mindannyiszor elkomolyodott.
Egy hónap alatt legkisebb változatosság sem történt életünkben, mindannyian napi foglalkozásainkat végeztük, vagy megszokott szórakozásaink után futkostunk. A vendéglőhez egy meglehetős terjedelmü kert is volt csatolva; én ebédem végeztével lementem a kertbe, hogy ott meglehetősen meleg nap után kedves tavaszillatot élvezhessek. Egy jó órát időzhettem már, amint Zam-Midit felém közeledni észrevettem. Szinte két hónap alatt nappal soha sem szemléltem ily közelről. Fekete merino felöltönyben volt, kihajtott -41- hó fehér galérral. Ében fürtei közé gondatlanul egy fehér rózsabimbó volt tűzve. Boichot meséire emlékeztetett, melyben az ördögök angyalok képében jelennek meg; csakhamar azonban készakarva kitöröltem e képeket emlékemből, s a jó és szelid Zam-Midit választottaink közé soroltam.
Szemeiből élénk fény ragyogott, de e ragyogásban erény tündökölt és szeretet. Arcbőre sima volt és fekete, mint az ébenfa, keskeny, de rendes hajlásu homlokán a gyermekgondtalanság játszott. Vastag szegélyü ajkai keleti gyöngyöket mutattak.
Arca örökké nyugodt volt és egyforma, örömben és fájdalomban. Lelki életére csak hangjaiból lehetett következtetni.
A marquis családostól kikocsizott a népkertbe; Zam-Midi is szabadságot kapott hogy elmehessen, de Zam-Midi Prio nélkül nem tud mulatni.
Zam-Midi jó leány, s a leghűségesebb szerető. Zam-Midi megérdemli, hogy Prio boldogságot teremtsen számára.
Nagyszerű bánat van az én szivemben; beteg az én lelkem; Zam-Midi szeretne meghalni.
Mi baj talált kis bohó! talán csak nem csalt meg kedvesed. Hiszen mindössze rövid ideje ismerkedtetek, és szeretitek egymást, lehetlen, hogy Prio még megunt volna, ilyen hamar mi europaiak sem szoktunk feledni. -42-
Más baja van Zam-Midinek. A marquis ma ebéd alatt azt mondta, hogy nemsokára Olaszhonba fog utazni. Akkor követnem kell e családot, melynek tulajdona vagyok, s meg kell válnom Priotól, s talán örökre.
Ezeket mondva a leányka, keservesen sirni kezdett.
Prio ha igazán szeret, bizonyosan módot találand, hogy viszontláthasson. Beszéld el kedvesednek a mit hallottál, s vigyázz arra, mit válaszolni fog.
Még mintegy két óráig fecsegtem a leánykával. Szinte jól esett szivemnek tapasztalnom, mennyi örömöt talál szavaimban. Ezalatt tökéletesen bealkonyodott.
Egyike lőn azon igéző estéknek, melyek a nagyobb nyári forróságot megszokták előzni.
A ki boldog volt, boldogabbá lőn, a ki szenvedett, kétszeresen szenvedett. Hársfa árnyaiban vontuk meg magunkat, s egy gyeppadon helyet foglaltunk. Zam-Midi Afrikáról, s az ősi tűzhelyről kezdett beszélgetni. Örömmel hallgattam a költeményeket, melyek hegyeken, tengereken keresztül kisérték a számüzöttet, s melyeket nékem ártatlan lelke könyük között szavalt el.
Ezalatt rokonom cselédei is megjelentek a kertben, s a nap eseményeiről kezdtek beszélgetni. -43-
Azt mondjátok boldogok a műlovagok, az egész dolguk mulatságból áll és játékból, a mellett roppant fizetést húznak s sokszor még ajándékokat is kapnak a közönségtől.
Ezeket rokonom szolgája mondotta.
Én most is azt mondom, hogy boldogok. Inkább volnék Bajazzo a Soulie társaságában, mint első kocsis akármelyik hercegnél.
Ezeket rokonom kocsisa válaszolta.
A szolga folytatá:
Azért beszélsz igy, mert valamint a közönség, ugy te sem látod mi történik a cirkus háta megett. Láttad volna csak azt, mit én ma láttam, tudom nem kivánkoznál ezen komédiások közé.
Magam is figyelmessé lettem, Midi meg nyugtalankodott is.
Hát mit láttál? kérdé a kocsis kiváncsian.
Nem tudom melyik, vérig korbácsolta a szerecsent, elannyira, hogy társai eszméletlen állapotban szállitották egy külön szobába. Azt is hallottam, hogy meghalhat e baromi bánás következtében.
Zam-Midi egyetlen sikoltást hallatott, azután ájulva rogyott össze lábaimnál. Szerencsére a domesticusok mit sem vettek észre, egyedül voltam tanuja e meglepő, de egyszersmind szerfelett kellemetlen jelenetnek.
Midőn magához jött, legelőször is felém emelé -44- sötét szemeit. Azután megszoritá kezemet, azt ajkaihoz emelé, és oly hangon esengett, miszerint gyengének éreztem magamat bárminő tagadó válaszra.
Nemde, midőn mindnyájan legnyugodtak, el fogsz engemet kisérni?!
Hová? – kérdezém nem kevéssé meglepetve.
Majd foglak én vezetni. Ha egyedül mennék, könnyen letartóztathatnának, s megtörténhetnék, hogy nem láthatnám, és nem vigasztalhatnám kedvesemet.
Én gondolkodva, ő kissé nyugodtabban tértünk szállásainkra.
Pontban 11 órakor kopogtatott ajtómon. A hold teljes fényben ragyogott, midőn elindultunk. Utcák hosszu sorain vezetett keresztül, mig végre, egyik külváros keskeny utcájában csinnal épült, tiszta külsejü kisded ház előtt megállottunk.
Várj meg engemet; mindössze legfeljebb félórát mulatok. Imádkozni fogok, hogy az ur megjutalmazzon jóságodért. A kisded lakba lépett, én künn maradtam.
Elfordultam az épülettől, a halvány holdra vetém pillantatomat. Nem láthattam semmit, de hallottam fájdalmas hangokat és zokogást.
Mig én künn ábrándokba sülyedtem, benn két lény szenvedett. Ugyanazon hold világitott felettem s a szenvedők felett. -45-
Midi korábban jelent meg, mint igérte.
Siessünk! – szólt titokteljes hangon, – szivem megrepedhetne közelében, s én nem teljesithetném fogadásomat.
Siettünk, mennyire csak lehetett. Épen éjfélkor értünk a folyosóra. Midi erősen szoritá meg kezemet, s e szavakkal kivánt jó éjszakát:
Midi egyedül marad a világon… de csak addig, mig Prio a légbe szórja porait, hogy az orkán Afrikába vihesse – Zam-Midi poraival együtt.
Mielőtt el birtam alunni, soká gondolkodtam Zam-Midi szavairól. Másnap komoly sötét éjszaka lőn. Fekete felhők usztak a magasban, villám cikázott, s tompa dörgés hangozott közel és távolban.
Féltizenkettőkor kopogtak ajtómon; felébredtem. Zam-Midi azonnal megismertette magát. Ajtót nyitottam. Visszaborzadtam a látványtól. Zam-Midi széttépett kebellel, és szétzilált fürtökkel állott előttem.
Végezd be munkádat, hogy mindörökre megáldhassalak! kisérj el utoljára Priohoz.
Féltem volna nemmel válaszolni.
Ugyanazon uton, melyen tegnap haladtunk, értünk el az emlitett kis lakhoz. Épen éjfélt ütött, midőn a kis ajtón belépett. Mintha lecövekeltek volna, reszketve állottam meg az ablak alatt. Imádkozni -46- kezdtem magamért, és talán a Prio lelkéért.
Mintha valami láthatatlan erő késztetett volna, betekinték az alacson ablakon. Prio holtan, kiteritve feküdt a padlaton, Zam-Midi épen azon pillanatban csókolta meg a hideg ajkakat, és feküdt melléje.
Szaladtam, a mennyire erőm engedé, de még fele uton sem lehettem, midőn a karmeliták tornyában vészre kongatták a harangot.
Fényben úszott a város egy része, a fekete felhőket vörös szalaggal szegte be az alant pusztitó bősz elem.
Visszapillantottam. A kisded ház, melyben Prio és Zam-Midi egymás mellett nyugodtak, lángtenger volt. Élő és halott egyszerre hamvadtak el.
Zam-Midi megtartotta fogadását. A szeretők porait vad orkán ragadta magasra, s szórta szét Afrika térein, azon hazában a hol születtek.
Esteli 6 órakor esküdtek meg Nyegle Pál, és Tulipán Teréz a kaploni sz. Ferenciek egyházában. Pál esküvő előtt, alatt és után folytonosan mosolygott, mintha mondani akarta volna; megleltem, sajátommá tettem a világ legnagyobb kincsét, s én boldog vagyok.
Teréz könyes szemekkel lépdelt fel az oltár lépcsőzetén az „igent“ zokogva mondta ki, s midőn kifelé haladtak az egyházból, az ajtónál egy magános szegletbe huzódott, és sötét köpenybe burkolt ifjunak ezt sugta:
Leo! isten áldjon örökre! Teréz boldogtalan
A sötét köpenybe burkolt ifju egy nagyot sohajtott, s nemsokára elveszté Terézt szemei elől.
Esküvő után kastélyba tértek vőlegény, és menyasszony. Egymást érték a szerencsekivánatok, és ételek. Mindenki boldog volt, mert ehetett, egyedül Teréz volt boldogtalan, egyedül Teréz szenvedett. -48-
A nővendégek résztvevő kebellel és gyomorral jelentek meg a lakomában, s a kedves szenvedőt még tele szájjal is vigasztalták.
A vőlegény mindent elkövetett, hogy menyasszonyát vigasztalja. – De e szerelmes majom annyi hatást gyakorolhatott csak kedvesére, mint a nap, jégeső után, a letarolt virágokra.
Tiz óra tájban táncolni kezdettek. A vendégek sorba hurcolták a boldogtalant; maradandó emlékül egypár fésületlen kamasz a gyengéd nő még gyengédebb lábacskáit szinte szerte taposta.
Teréz (midőn igazán sirnia kellett volna) mosolygott. Szegény gyermek most saját tapasztalásból érezte, minő különbség van egy gyengéd láb, és egy gyengéd sziv összetaposása között.
A férj is több izben táncolt nejével, s mindent elkövetett, hogy kellemesnek tünjék fel. E szánakozásra méltó majom azt hitte, hogy abban dicsőség van, ha egy férfiu egy nőt kellemetesen boldogtalanit.
A vendégek közől nehányan leittasodva tréfálni is kezdettek.
Majom-fajunk soha sem mutatkozik nyomorúbb alakban, mint akkor, midőn más fájdalmai közé éretlen tréfákat vegyit. Vannak nemes egyéniségek, kiket meg a legőszintébb vigasztalás is bánt és keserit olyankor.
Teréz menekülni óhajtott a tréfálkozók köréből. -49-
Pál! engedd meg, hogy kissé távozzam, leánykori emlékeimet kivánom összeszedni, hogy midőn távozunk, magammal vihessem.
Ennyit Othello is megengedett volna Desdemonának. Pálról pedig még ekkor nem lehetett tudni, az Othello vagy Desdemona jellemével bir-e? Nagylelküen adott engedelmet hitvesének.
Teréz haladéktalanul eltünt a teremből. Gyertyával kisded kezében egyedül végig haladt a csendes folyosón, s leánykorából egyik legkedvesebb teremébe nyitott. Bezárta az ajtót gondosan, a pamlagra veté magát, és keservesen zokogott.
A leánykori kedves emlékek, mint széltől ragadott hársfalevelek huzódtak el lelke előtt.
Hadd tekintsek még egyszer végig, kedves vidék, halotti mezbe öltözött virányaidon, hadd hivjam fel emlékembe mindazon kedves órákat, melyeket körödben Leommal átéltünk, ugyis nemsokára én is fehér és hideg leszek, mint te vagy!
Ezeket mondva Teréz felkelt a pamlagról, az ablak elébe állott, s elmerengve tekintett a messze vidékre.
Az előtte oly igen ismeretes és kedves hársfához támaszkodva, egy sötét köpenybe burkolt ifju vesztegelt; Teréz azonnal felismerte Leot, s akaratlanul elsikoltá magát. Nemsokára azután gondolatokba sülyedt, többször kérdezte magától, -50- távozzék-e, vagy maradjon, szive azt sugta: maradjon, s ő megmaradt.
A következő percben gyengéd kopogás hallatszott az ablakzaton; Teréz oda pillantott; pillanata a Leo esdeklő pillanatával találkozott. Ki ne nyitná fel az ablakot oly lénynek, kit igazán szeret, még akkor is, midőn sors, szülei parancs, vagy más le nem győzhető körülmények, egy más számára csikartak ki hűségi esküt ajkairól.
Az ablak felnyittatott, s Leo belépett a terembe.
Teréz! mindenem:
Leom!
A nő szeretője keblére nyugasztá fejecskéjét s a szerető gyönyörittasan boritá el csókjaival az illatos fürtöket.
Leom, örökre válni fogunk!
Soha! itt halok meg lábaidnál, de többé el nem eresztelek!
E pillanatban léptek hallatszának a folyosón.
Nagy isten! férjem. Mindenre a mi szent, távozzál!
Soha!
Leom, ha valaha szerettél, ments meg a bekövetkezhető jelenettől. Férjem rajtam fogná magát megboszulni, kérlelhetlenül meggyilkolna!
Együtt fogunk meghalni! -51-
De becsületem, a vendégek gúnyai, a közönség itélete, s üldözései?…
Leo kissé gondolkodni kezdet, csakhamar igy szólott:
Szeretsz-e igazán?
Egyedűl tégedet igazán, és örökre!
Leo még egyszer karjaiba zárta kedvesét, bucsucsókot hintett ajkaira, s merre jött, arra távozott.
Pál épen akkor tette kezeit a kilincsre. Teréz haladéktalanul bebocsátotta.
Készen vagy?
Pár perc mulva készen leszek!
Pál bevárta a rendezést, s nejével egyszerre jelent meg a vendégek között.
Teréz derűs arccal s mosolygó ajkakkal köszönté ismerőit.
Mindenki csodálkozott e hirtelen változáson, az asszonyságok összedugták fejeiket, valamit suttogtak, s azután jóizűen kacagtak.
E derű az alig mult találkozás derűje volt az azelőtt borús arcokon. Ilyesmit azonban senki még csak nem is gyanithatott.
Holnap még jobb kedve lesz! – jegyzé meg az atya tudományos arccal, mely jóslathoz az anya még ennyit ragasztott:
Kik esküvő alatt legtöbbet sirnak, rendesen, legtöbbet nevetnek azután. -52-
Erre minden asszony elbeszélte, mennyit sirt és mennyit nevetett.
A férfi-vendégek közül sokan irigyelni kezdették a Pál ur szerencséjét.
Pál ur azonban egyébről gondolkodott, s készületeket tett az induláshoz.
Paraszt! még esküvője napján viszi haza menyasszonyát! – jegyzék meg néhányan, kik még inni és dőzsölni szerettek volna. Ha azonban a vendégek kivánata mindenben teljesednék, akkor senki sem nőszülne.
Igy gondolkodott Nyegle Pál is, s keveset adva az itt ott hallható megjegyzésekre – befogatott.
Pontban egy órakor állottak meg a lovak és szánka a porticus előtt.
Hárman ültek a szánkában: férj és nő, bundák- és nagy kendőkbe jól bepakolva, és a kocsis fürtös gubában. Négy telivér ló ragadta tova a könnyü de meglehetősen terhelt jármüvet.
Eleinte cserjés és erdős rónán haladtak, hó, s halvány holdsugár kétes csillámlási között. A férj jövő, s közel boldogságáról álmodozott, Teréz ellenben vizsga szemekkel pillantott mindenfelé, s ébren hallgatott a legkisebb zörejre. Többször ugy tetszett, mintha levél- s bozótcsörrenést hallana az erdőség elhagyatott, fagyos és zuzmarás utain. Ilyenkor azután remegni kezdett; minthogy azonban -53- olyasmit is gondolhatott, mi szomoru helyzetében csak kedves lehetett, gondosan elrejté félelmét.
Már jó régen haladtak, midőn Teréz hirtelen elsikoltá magát, s erősebben simult férjéhez.
Angyalom mi lelt, mitől félemlettél meg?! – kérdezé a férj gonddal s nem kevés remegéssel.
Valami vad haladhatott végig a havas avaron, mintha valami átsikamló árnyat szemléltem volna.
Teréz csakugyan látott valamit, de az nem vad, hanem emberi árnyhoz hasonlitott, – de nem mert, vagy nem akart nyilatkozni.
Miska, nem láttál valamit?
Láttam biz én valami kétlábut, de ha szemeim nem csaltak, oly magas volt, hogy négylábunak is beillett volna.
Egyet, vagy többet?!
Csupán egyet!
Egytől, ha mindjárt sárkány volna, sincs mit tartanunk. Két pisztoly s egy kétcsövü puska négyszer oszt halált, a pedig egynek elég, ha mindjárt Dávid vagy Herkules volna is.
Teréz Leora gondolt s elborzadott.
Minden további akadály s meglepetés nélkül értek ki az erdőből. A messze elnyuló, hallgatag pusztaság világosabban ugyan, de mégis borzasztóbb alakban tünt fel.
E magános pusztán még farkasokkal is találkozhatunk! -54- – szólt Miska enyelegve, s a lovak közé cserditett.
Teréznek ismét ugy tetszett, mintha balról, mely oldalról ült, paralell irányban emberi árny követné menetöket. Remegett, de hallgatott.
Oly sürű rengeteg közepébe értek, hol nemcsak a sötétség, de itt ott felmerülő jeges tócsák, kiálló rögök, s fatörzsökök miatt csak nehezen lehetett haladni. Lépést hajtatott a gondos férj, és boldog vőlegény. Egy bokrokkal tömötten benőtt laposon vonatott a szánka, midőn Teréz alig hallhatólag felé eső oldalról e szavakat különböztetheté meg:
Teréz! én követlek!
Mit a nő tökéletesen megértett, a férj előtt, mint meg nem különböztethető nesz vonult el.
Miska, hallottál valamit?
Igen uram, hallottam! valami ordas sohajtott, bizonyosan még ma nem ebédelt, s nem vacsorált.
Uram, én remegek! – szólt Teréz reszkető hangon, s szive csaknem hallhatóan dobogott. Teréz ekkor már mindent gyanitott, gondolta, hogy Leo titokban követi, s nem tőle félt, hanem őt féltette férje gyilkoló fegyvereitől.
Szegény nő, mindinkább gyengülni érezte erejét, szive közel volt a szétszakadáshoz, midőn észrevette, hogy férje lőfegyverét magasra emeli, -55- a kakasokat felhuzza, s a lövésre minden pillanatban készen áll.
Édes Pálom! vigyázz a fegyverrel, sötétben senki sem tudhatja, kire lő, s megeshetik, hogy vadállat helyett, a legjámborabb ember esik áldozatul.
Mindezt Teréz fennhangon mondá, azon reményben, hogy azt Leo is meghallhatja. Csakhogy kedvesét megmenthesse, férjét, kit soha nem szeretett, édes Páljának nevezte.
Legyen bár ki, mihelyest szó nélkül közeledik, meg fogom gyilkolni.
Gyilkos férjet soha sem tudnék szeretni; – válaszolt Teréz résztvevő hangon, s még egyszer vigyázatra inté sorsosát.
A szerető nő egész életében sem szenvedett annyi gyötrelmet, mint ezen pár órai utazás alatt. Minduntalan megfordult emlékében a hű szerető, ki őt e fagyos, viharos éjszakán követi, csakhogy folytonosan szemlélhesse, képzelte őt meggyilkolva, vérében fetrengve, csupán azért, mert őt igazán s hűségesen szerette. Még azon kevés, mit érzett férje iránt, is kihalt e gondolatok közepett kebeléből.
Pál egyik, Teréz a másik oldalára hajoltak a szánkának, ugy ábrándoztak.
Ismét egy bokros laposon kellett áthaladniok.
Teréz előbb forró lehelletet érzett arcain, később -56- forró ajkakat. Valami ösztönszerű elővigyázat elfojtá a sikoltást ajkain. E mindent kockáztató ténytől mégis annyira elborzadt, hogy férje felé forditá arcait.
Férjem, miről gondolkodol?
Mig Teréz ezeket mondotta, Leo ezt sugá fülébe:
Még egyszer szólanunk kell.
Midőn a nő későbben remegve visszatekintett, már üresen állott a szánka láballója.
Midőn a sürűségből kiértek, mint nyil repült el egy lovag a haladók előtt. Mindkettő szive dobogni kezdett. A férjé félelemtől, a nőé szerelemtől.
Fél óra mulva azután az ősi udvar közepén állottak.
Csinnal öltözött domestikusok fogadták a háziurat, s ifju boldogságát.
Teréz a számára gazdagon és kényelmesen butorzott hálószobába vezettetett.
Midőn komornájával egyedül maradt, épen három órát ütött egy asztalióra.
Kevéssel azután a komorna csak azért távozott, hogy a háziur, és boldog férj megjelenhessen.
A férj helyett azonban a nő nem kevés meglepetésére, Leo nyitott a terembe.
Leo! te itt?! elvesztünk.
Pár perc mulva férjed is meg fog jelenni! -57-
Leo, mindenre kérlek a mi szent, gyilkolj meg engemet; én igy is, ugy is boldogtalan vagyok. Ő férjem, s használni fogja jogait; te kedvesem vagy, ha már meg kell halnom, inkább te ölj meg engem.
Téged megölnöm?! boldogságomat, üdvemet!? Teréz, Teréz, te nem szeretsz engemet!
Egyedül tégedet Leom! egyedül tégedet!
Mutasd meg, hogy szeretsz, s kövess! Vesztegetni való időnk nincs. Szökésünkre minden készen van, ez emelet az igaz magas, de kötélhágcsó segedelmével azonnal lenn leszünk, lovam készen vár, pár perc mulva kivül és tul leszünk mink minden veszedelmen.
De jó hirem, szülőim, becsületem?!
Igazad van Teréz!… itt már készen vár a menyasszonyi ágy…
Teréz a szoba egyik szegletébe pillantott, mint hullámzó tenger fehérlett a menyasszonyágy, ezernemű virágokkal behintve.
Teréz undorral forditá el az ágyról pillanatát.
Legkisebb zörej és baj nélkül értek le a szabadba.
Leo lovára veté magát, s Terézt gyengéden a nyeregbe emelte.
A ló száguldva iramlott a boldogokkal.
De a golyó még sebesebben repült, mint a szeretők. -58-
A lövés után Leo visszahanyatlott, Terézt is visszarántá, ugy hogy annak fejecskéje kebelére hanyatlott, melyből a vér forráskint csergedezett.
Leom, egyetlen szerelmem, szólj mi bajod… nagy ég! meggyilkoltak… oh én szerencsétlen…
Csakhamar egy másik lövés következett, mely Teréz szivét szakgatta keresztül.
Szegény, szegény Teréz! – szólt alig hallhatólag a haldokló.
Szerelmem, ne sajnálj, már én is boldog vagyok.
A ló két hullával száguldott a fehér és hideg vidéken.
Születtem 1852-dik évben julius havának 20-dik napján esteli 8 órakor Magyarországon, Békésmegyében Kondoros pusztán, egy Merino birka selyem gyapfodrai között. Atyám don Ugrados Pattogados Spanyolhonban született egy Biscajai Majo inexpressible korcai között 1850-ben. 1856-ban egy kényelmes barett tetején kijött Spanyolországból; az Abruzzokon egy farkas hátára került, ki a spanyolt egészen megette, s csak barettjét hagyta meg; annak hátáról végre per Bakony, Ömböl, és Gombás egy tolvaj nyaka közé üldözteték, ki őt Kondoros pusztán lelökte. A kondorosi pusztán igen soká őgyelgett tüzhely s haza nélkül, mig végre csellel, egy merino (a már emlitett merino) gyapsorompóin keresztül csempészvén magát – megtelepedhetett, fészket rakhatott, s a családi csendes élet körében feledheté Spanyolhont, Granadát, s Cuenca laposait. Merinoban ismerkedett meg Nigranával, egy makói vadbolha egyetlen leány gyermekével, s miután -60- félévig tiltott viszonyban éltek volna, összekeltek törvényesen Merinóban 1852. Februar 23-án. E vegyes házasságból 9 gyermek született: 6 leány s 3 fiu: Anda, Banda, Canda, Danda, Fanda, Ganda leányok, Ago, Bago, Fago, fiuk. A leányok különbözőleg sorskedvezményekben és sorscsapásokban részesűlének. Anda nőül ment egy gazdag kereskedőhez, ki nagy szállást tart herceg Massano teremszőnyegén, és haute-creme vérrel élősködik. Banda meghalt vérhasban. Canda megszökött egy olasz acrobatával, s most mint első gymnasta szerepel a Sperlben, bádogtokban, fehér abroszon, tapsokat és koszorukat aratva. Danda divatárusnő egy szobaleány forró karjain; Fanda meggyilkoltatott rablók által Lola Montez kebelhalmain; Ganda gazdálkodásra adta magát, s kendert nyű egy phlegmaticus pudli kutya hátgerincén, hol tagositott birtoka van. – A fiuk még szerencsésebbek lőnek:
Ago privatier, s igen kényelmes életet él egy nyugalmazott mente astragan prémjei között.
Bago jelenben a Natalia gőzösön utazik a cephalonai fürdőkbe, hogy májdaganatját szétoszlathassa, s nyárára Tietha völgyét beutazhassa.
Fago (az én vagyok) szerencsés lesz emléklapjait adni multjának és jelenének.
Egy hetes koromban már meguntam Merinot, s átköltöztem Electoralba. Főleg azért hagytam el szülőföldemet, -61- mert Merinot minduntalan majd egyik, majd a másik kanibal sortirozván, ilyenkor fajunknak több tagjai részint elvesztek, részint kegyetlenül meggyilkoltattak. Electoralban két egész hónapot töltheték nyugodtan és megelégedetten. Ekkor azonban a Sodoma és Gomoráéhoz hasonló pusztulás érte Electoralt. Husig és bőrig lekoppasztatott a gyapju (azaz a mi szállásunk) egy zsákba pakoltatott, egy szekérre felhányatott, s Pestre a Valero raktárába inditatott. Éhségtől kellendett elvesznünk, ha magunkról elég korán nem gondoskodánk. Észrevétlenül bujtunk ki, holmi csak nehezen átmászható rejtekeken keresztül a jól bekötött zsákokból, s ki erre, ki arra keresett menedéket.
Én a gyapjut szállitó irnok Fattermörderén húztam meg magamat, s csak délben és este lopódzkodtam be nagy vitorla füleibe ebédelni, és vacsorálni. Egyszer azonban ugyancsak veszedelmesen megugratott, s ha véletlenül egy nagy borzas kesztyü nincs ujjain, bizonyosan agyon szorit. Ujjáról azután mellényére huztam magamat, onnan inexpressibléje zsebébe, hol meglehetősen nyugalmas éjszakát töltöttem. Korán reggel, midőn reggelizni ismét vitorlafülébe vettem magamat, egy ismerőmmel találkoztam, ki uti kalandjainak elbeszélésével gyönyörködtetett. Szolnoknál vasutra tértünk, hol azután a vagonokban kényünk -62- kedvünkre válogathatánk. Én az irnoktól egy kedves külsejü, mintegy 20–21 éves menyecskéhez szegődtem, kinek hófehér hullámzatos nyakrónáin mennyei gyönyöröket élveztem. Corpo di bacco! Minő vér! minő ruganyos talap! minő lágy, andalitó és boldogitó nyugalom! Ez angyali lény már regebben megszokhatá e bolhaszerü csiklandozásokat, mert Pestig egyetlenegyszer sem háboritotta meg bolhaköltészetem pásztoróráit. Pesten bizonyos pézsmaillatu chewalier fogadá karjaiba, oly veszedelmesen ölelvén meg patronámat, miszerint a nyak átkarolásakor engem is meglehetősen lepréselt. Sokáig nem láthatták egymást, mert a kedves viszontlátás ez idylli préselése tovább tartott 10 percnél. Későbben Patronám kényelembe tette magát, s egy emelettel én is tovább szállásoltam be magamat.
Régen volt oly kényelmes szállásom.
Boldogságom azonban csak estélig tartott. A gyertyafénynél executirozott „Két világ“ feletti szemle alkalmával rám talált a kedves teremtés, s az első emeletből a földszintre kellett ugranom, hogy életemet megmenthessem.
Egész éjszaka hazátlanul bolyongtam; mig végre reggel felé a háziur fekete bársony lajblijára merészkedém, mely naponkint többszsr jutván közel régi szállásomhoz, megerőtetésem nélkül átköltözködhetém. -63-
Varietas delectat! ezt mondja a deák, e tétel jelentőségét azonban én is felfogtam; s azt ténylegesiteni is ohajtottam. – Bizonyos vasárnap délutánján 16 éves fiatal leányka látogatta meg háziasszonyomat, ki nekem végtelenü megtetszett, s kibe későbben annyira bele szerelmesedém, hogy ruha övjére lopva magamat, véle a másodszori látogatás alkalmakor megszöktem.
Legelőször havas vállain béreltem szállást.
A kedves gyermeket gyengéd, s alig észrevehető csipéseim is genirozták, s minduntalan halálra keresett.
Későbben juhászbojtár lettem azokon a halmokon, melyeket a költők „Boldogság halmainak“ neveznek. Mint juhászbojtár készitém e sorokat:
Meg kell jegyeznem, hogy a bolha-literaturában a halni ik-es ige.
Röviden csak annyit irhatok még, hogy tágabb kört nyitottam bojtárságomnak.
Nem tudom meddig fogom háborítatlanul élvezhetni boldogságomat!?
Rettegni van elég okom!
A csendes térségen bizonyos ideje persecutorok mutatkoznak.
Szólj angyalom, mi bajod?
Már hányszor kértelek föl, ne nevezz angyalodnak; hányszor mondjam még, hogy angyalok csak nők lehetnek.
Jó, jó édesem, de hát mi bajod?
Unatkozom!
Parancsolj velem, s én mindent elkövetek, hogy unalmadat elűzhessem. Mit miveljek, hogy számodra szórakozást szerezzek?
Semmit!
Mi kell?!
Semmi!
Szegény nőm mindent próbált, hogy unalmamat elűzhesse, de én rendűletlenül unatkoztam, s unalmam nagyobb volt a mindenségnél. Tökéletesen hiszem, hogy unalomból meg lehet őrülni; többet hiszek! hiszem, hogy az ember unalomból meg is ölheti magát.
Eredj lelkem Szelenceihez, ő élceivel vagy… -65-
Elég… elég! jer, hadd csókoljalak meg; ha ti nem segittek, nem segit senki; ugyan mi lenne a világból feleség nélkül? hiszen ti még azt is kitaláljátok, miként lehet az unalmat elűzni, pedig ez már csak nagyobb mesterség magánál a puskapor-csinálásnál, annyival inkább, mert azt is csak unalomból lehetett feltalálni.
Nagynehezen fölkapaszkodtam pamlagomról, szeretett nőmet megcsókoltam, (mit annyival inkább megérdemelt, mert még azért sem haragudott, hogy körében unatkoztam) kalapot ragadtam, keresztül-kasul mászkáltam két utcát és három sikátort, mig végre egy kisded, de csinos külsejü házba betérve, Szelenceihez nyitottam be.
Ő is pamlagon hevert, csakhogy ő nem unatkozott, hanem aludt. – Haladéktalanul fölvertem.
Mit álmodál?
Azt, hogy te egy lőni való vadállat vagy. Ki mást mennyálmából fölzavar, nem ember, hanem állat, s igy te állat vagy.
Bocsáss meg, de az unalom kezdett honn fojtogatni.
Medve! talán azt hiszed, hogy én mulatságból aludtam el?!
Ki akartad magad nyugonni!
Talán észre jösz; igazad van, miután az unalom szinte agyonzaklatott és üldözött.
Társaságban talán nem fogunk unatkozni? -66-
Végtelenül rosz hisztorikus vagy! Chinában egyszer 30,000,000 ember unatkozott.
Beszélj valamit kalandgazdag életedből!
Nincs kedvem!
Olyat, mit kedv nélkül is lehet elbeszélni.
Szelencei kissé gondolkodott, azután megkinált szivarral, maga is rágyujtott, s beszélt a mint következik:
Hogy Rizát szerettem, azt ugy hiszem mondanom sem kell, de hogy őt sem szerettem annyira, hogy kivüle más nőt vagy leányt ne tudtam volna szeretni, azt ki természetemet ismeri, szinte könnyen elhiendi. Riza végtelenül szeretett (ő maga mondta); kivülem egyetlen lény tetszett neki – Ormy! ezen ember elég vakmerő volt, őt folytonos udvarlásaival ostromolni. – De sikeretlenül! E két szóban feküdt akkor mindenem, nyugalmam, üdvem, boldogságom, mert én Rizát féltettem, nemcsak Ormytól, hanem 60 éves házmesteremtől is: – és ismét ezen két szóban feküdt butaságom.
Riza tudta ezt; oh bár ne tudta volna, nem büntetett volna meg oly kegyetlenül.
Riza távozott hazulról, egyikét barátnéinak meglátogatni.
Egyedül maradtam. Egész életemen keresztül féltem a magánytól, most is lehető legroszabbul éreztem magamat, és csak azt vártam, hogy szivarom -67- végig égjen, azonnal kalapot, botot ragadtam, s minden cél, és irány nélkül a szabadba nyitottam. A Kristóftérről a váciutcába kanyarodtam, midőn egy könnyü, karcsu barna teremtés vágott el mellettem.
Elvágott, juratusi kitétel, de sokszor felségesen használható.
Egy ideig mozdulatlanul állottam meg, s szemet, szájt tátva eredtem utána. Csak sötét selyemfelruhája alól kifehérlő fodros másod mezét s piros szattyánba szoritott kicsiny gömbölyü lábacskáit ne láttam volna!? Ellent nem állhaték, utána rohantam.
A Dorottya-utca derekán egy másik nővel találkozott, ki valamivel éltesebb, de sokkal csunyább volt.
Párbeszédök minden szavát világosan kivehettem.
Tehát bizonyosan ott lészsz a mai álarcosbálban?
Okvetlenül ott leszek, s mi több, reményem van igen jól mulathatni.
Minő szerencse, hogy ismét együtt lehetünk, mint a mult farsangon; – s minő alakban akarsz megjelenni?
Tehát selyem álarc, fekete selyem domino, kámzsámon egyszerű fehér keresztke. A lehető legkényelmesebben, hogy annál inkább mulathassak. -68-
Igaza van! nincs kellemetlenebb valami, mint a feszes öltözék, majd itt, majd amott szoritja az embert valami; a helyett, hogy az ember mulatság, szórakozás után járhatna, levegőt kell keresnie, hogy magát kifujhassa.
Tehát bizonyosan találkozunk.
Bizonyosan.
Midőn e szavakat kicserélték, egy ház első emeletébél női fej tekintett le a járó-kelőkre, s a mint a karcsu, könnyü teremtésen végig szaladt pillanatával, reám nyugasztá tekintetét, ki épen ennyit mondottam.
Én is bizonyosan ott leszek!
Nőm, – mert ő volt – mindent látott és hallott, a nélkül, hogy őt láttam volna.
Esteli hat órakor mindketten otthon voltunk.
Riza, ma álarcos-bál lesz! szóltam nőmhez közönbösen, s annál biztosabban, mert tudtam, hogy ő az álarcos bálokat ki nem állhatja.
Tudom! miattam lehet mindennap, én nem vágyom belé; én az álarcos bálokat silány portékákban gazdag városoknak tekintem.
Én egy barátomnak szavamat adtam, s el fogok menni.
Riza szavaimra alig észrevehetőleg elpirult. Én e pirulást oda magyaráztam, mintha Riza neheztelt volna, hogy ismét egyedül hagyom.
Bocsáss meg angyalom! istenemre mondom, -69- nem örömest hagylak magadra, de egy régen nem látott barátom erőszakoskodása, s unszolásai…
Riza hirtelen elfordult tőlem, s a mellékterembe távozott.
Én e hirtelen távozást neheztelésnek vettem, pedig az megvetés volt. Nőm azon percben megutált, a mint meghazudtoltam.
Az estelit együtt ültük át. Riza egy szót sem szólott, magam is legtanácsosabbnak láttam hallgatni.
Esteli után öltözködni kezdtem. Négyszer, ötször állottam meg a tükör előtt, mégis mindig találtam igazitni valót magamon. Ugy akartam megjelenni, hogy a legszigorubb műbirök se találjanak kifogást öltözékemben, a nők s leánykák pedig minden áron észrevegyenek.
Furcsa, de lelkemre mondom, végtelenül szerettem Rizámat, s a szép ismeretlennek mégis minden áron tetszeni akartam.
Egyik jellemző oldala majomfajunknak, a változatosság utáni kapkodás. Elhagyjuk az aranyat az ezüstért, és ólomért, mert ez sárga, ez fehér, emez szürke. A belbecsre csak akkor gondolunk, midőn a jobb elveszett, a roszabb megmaradt.
Midőn a táncestélybe benyitottam, a legélénkebben folyt a mulatság, nagyszámmal voltak a vendégek, és álarcosok. Egy rögtönzött szemle -70- után stranierám keresésére indultam, minden nődominon végig tekinték, a fehér keresztke egyelőre vagy kikerülte figyelmemet, vagy az, ki miatt ezen táncestélyt megláttogattam, még nem volt jelen.
Háromszor, négyszer keresztül kasul sétáltam a termeken; találkoztam mindenféle ismerőimmel, s az ismerők tarka válogatott csoportozatával, csak az hiányzott, kit kerestem.
Megnéztem órámat. Pont tizet mutatott. Azzal vigasztaltam magamat, mivel helyzetemben más ember is vigasztalandotta magát, t. i. hogy még korán van, hogy még eljöhet. Nincs rettenetesebb, mint valaki után várakozni, de e rettenetesség még sokkal rettenetesebb, ha az unalmas várakozásért azon egyetlen lény nyujthat kárpótlást, kiért várakoztunk.
Nyugtalanságomban egy francia négyesbe keveredtem. Kedvetlenebbül talán életemben sem táncoltam.
Az az ur talán kölcsön kérte lábait, azért bánik velök oly lelkiismeretesen.
Az az ur én voltam, s több ilyen észrevételeket kénytelenitettem hallani.
Tizenegy óra is elmult, hiába meresztgetém szemeimet, mindenkit láttam, csak őt nem szemlélhetém.
Egynegyed tizenkettőre jelent meg – egyedül. -71- Ugy volt öltözködve, amint a Dorottya-utcában megmondotta.
Még jóformán nem is tájékozhatta magát, már oldalánál termettem.
Tudod-e ismeretlen ismerős, hogy egyedül miattad látogattam meg a mai táncestélyt, s ha még ¾ig nem jösz, haza megyek, a nélkül, hogy mulattam volna.
Oh… oh… minek e tettetés?! ha te is álarcban jelentél volna meg, megjárná, de igy?!… különben is mindenekelőtt tudatnom kell veled, hogy csalódol, te mást keresessz, miután én soha sem láttalak, nem ismerlek, s igy te sem ismerhetsz.
Fájdalom, szinte igazad van, egyetlenegyszer láttalak, de ezen egyetlenegyszeri látás is elégséges volt arra, hogy szeresselek.
Amint az utolsó szót kimondám, a kedves ismeretlen karjaimba illeszté magát, s nem annyira keresztül vive, mint keresztül ragadva a vigadókon, egy magános helyen maga mellé nem leültetett, hanem lehúzott.
Én falusi leányka vagyok, s nem egy könnyen hiszek az ilyen városi urfiaknak.
Esküszöm!…
Ki tudja, nem esküdtél-e már másnak is?!
Ezen kételyt kifejező kérdés által mindent -72- eszembe juttatott: Rizámat, s Rizámnak tett hűségi eskümet. Fejemet leeresztém, s hallgattam.
Na de mindegy, én azért jöttem faluról a városba, hogy mulassak, hogy élvezzek, én nem kivánok csak néhány órai galanteriát, s néhány percnyi hűséget, s ha a maradandó becsü való helyett, csupán egy kedves emlékkel térhetek is vissza csendes magányomba, meg leszek elégedve.
Magasra emeltem fejemet, s elragadtatással szónokoltam.
Leány, bennem lovagodra akadtál; mostantól kezdve reggelig rabszolgád vagyok; akard, hogy táncoljak – haladéktalanul táncolni fogok; – akard hogy nyiltan mint udvarlód lépjek fel – én az egész világ szemeláttára térdeimre ereszkedem előtted; – akard, hogy megvivjak éretted – én minden emberrel megverekszem, ki elsőségedben kétkedik, ki szépségedet nem dicsőiti, ki nem csodál.
Mindenek előtt azt akarom, hogy izletes esteliről rendelkezzél.
Eszeveszetten rohantam az étterembe, egy perc alatt három pincérnek is parancsoltam. – Kevéssel azután meleg ételektől gőzölgő asztal előtt ültünk.
Ha szépen kérlek, nemde le fogod tenni álarcodat? -73-
Szivesen! – ezeket mondva, selyem álarcát lebontá, s az igéző kedves ismeretlen ismerős ült előttem.
Minő étvágygyal evett, különben ki coloritjét figyelemmel kisérte, azonnal észreveheté, hogy tele van egészséggel.
A főpincér amint bejött, s végig tekintett rajta, gúnyosan mosolygott. – E mosoly ki nem kerülheté figyelmemet.
Szabad tudnom e gúnymosoly okát Jean?
Engedje meg uraságod, hogy e kicsiny jogot, mi számunkra is biztosittatott, szabadon gyakorolhassuk, különben is ha megmondanám, megeshetnék, hogy a legjobb illusiokat silányitanám tönkre.
Szerencsétlenségemre a nyilatkozat értelmét nem forciroztam, s oda magyaráztam, hogy talán valamelyik étel adatott fel nevetséges alakban.
Későbben még egy álarcos nővel szaporodott társaságunk, ki parancsolt ugyan valamit, de azt meg sem izlelé; társalgásunkat azonban éber figyelemmel kiséré.
A főpincér ismét megjelent, most a másik nőt méregette gyanus pillanataival, s alkalmasint elismerte, mert egész bizodalommal felé hajlott, s valamit sugott fülébe.
Az idegen nő éles sikoltást haltatott, hirtelen azonban összeszedte magát, nem annyira felkelt, -74- mint felugrott ülőhelyéből, s mint villám tünt el a sokaság között.
A főpincér zavarodva huzódott vissza, s csak ennyit mondott: csalódtam.
A sikoltás mint tőr huzódék keresztül szivemen, s a nélkül, hogy számolni tudtam volna magamnak, elkomorodtam.
Menjünk innen! – szólt az ismeretlen ismerős, s ismét karomba öltve magát, vitt a nélkül, hogy tudtam, vagy éreztem volna, csak akkor jöttem eszméletre, midőn lenn az üvegajtónál kocsizörgést, s lódobogást hallottam.
Kevéssel azután kényelmes bérkocsiban ültünk egymás mellett.
Reggeli 6 órakor tértem vissza szállásomra. Fejem nehéz volt, azt mégis elbirhatám; de keblemben nyomott valami, azt alig tudtam elbirni.
Reszketve tettem kezemet a kilincsre, tántorogva nyitottam a szobába. Minden üres volt. Iróasztalomon egy iratka hevert pecsételve, következő tartalommal:
Uram!
Hogy ön megcsalt, megbocsátom. Hisz e tekintetben alig kérhetünk önöktől többet, mint hogy ugy vétkezzenek, miszerint nyugalmunkat ne háboritsák, s a közönség előtt magokat meg ne bélyegezzék, mert még azon esetben is a gyalázat nagyobb terhét mi vagyunk kénytelenek elviselni. -75- De hogy ön meggyalázott, azt soha meg nem bocsátom és soha sem fogom feledni. – Ön ugyanazon mérlegbe veté szerelmemet olyan szerelemmel, melyet megvásárolhat. Mit mondana ön, ha azon kincset, melyhez ön legnemesebb érdekeit, sőt életét köté, áruba bocsátanám?! Tegyen ön ugy; hogy ne átkozzam! Ne mondja senkinek, hogy birt valaha, hogy szeretett, hogy nője voltam. Eddig ön közelében, akkor távol öntől is pirulnom kellene.
És én mindezt megérdemeltem!
Mi lett Rizából?
Nő, ki magában is elég arra, hogy nemesen szórakozzék, ki feledni tanult és feledni tud.
Az 1843-iki év nyarán egy uj egyéniség jelent meg Xben, ki későbben ott meg is telepedett, s magát Keritési Gábor ügyvédnek nevezte. Csakhamar letelepedése után több előkelő házakkal ismerkedett meg, s minthogy csinos, müvelt fiatal embernek tüntette fel magát, mindenütt szivesen látott vendég volt.
Leggyakrabban Konti vasárusnál jelent meg, ki vendégszerető ember volt, azonkivül egy igen szép leánygyermekkel birt, a 15 éves Florával. Kontiék szivesen látták a minden tekintetben jeles ifjut, Keritési ügyvédet.
A vasárusnál a városnak minden valamire való fiatal embere megfordult, legtöbbször azonban Keritési ügyvédet, és Bontó Pál mérnököt lehetett a család körében feltalálni.
E két egyéniség a két legellenkezőbb természetet képviselte.
Keritési végtelenül szerény volt, és hallgatag; -77- órákig elült szótalanul a pamlagon, órákig elmerengett a szép Flora kellemein, órákig elmélázott a Flora által elővarázsolt bűvös zongora-accordokon, belesülyedt valamely nyitva állt könyv olvasásába, s nagyon sok volt, midőn három négy kérdést tőn, s ugyanannyi feleletet adott.
Bontó Pál ellenben valóságos ördög volt emberi alakban, szarvak nélkül ugyan, de tüzes nyelvvel. Egy percig sem nyugodhatott; majd sétált fel s alá, majd egy helyről a másikra vágta magát, majd ülő, vagy álló helyében feszengett, – ajkai pedig szakadatlanul mozogtak; folytonosan csevegett.
A gyermek Florának annyi válogatott szépségeket mondott egyetlen délután, hogy a kedves leányka irult pirult, folytonos nyugtalanságban volt, sőt nem egyszer sirva fakadt.
Leszámitva ez ártatlan hibákat, Bontó Pál igen csinos fiatal és szép ember volt, Flora nagyság mégis több rokonszenvet érzett Gábor iránt.
Három hónapi látogatás, és ismeretség után Keritési midössze ennyit mondott, mi egyenesen Florának szólott:
Nagysám zongora-játéka által egészen el vagyok ragadtatva.
Bontó ellenben tökéletesen kimerité a szerelmi nyilatkozatok szótárát, sőt maga egy egészen uj -78- szótárt teremtett, melyből igen kevés tárgyak hiányzottak.
Bontó serenadokat teremtett, különnemü szappanokat és mosdóvizeket ajándékozott Florának, száz meg százféle virágokat lopott imádottja ablakába, mindennemü olvasmányokkal és varrómustrákkal kedveskedett, a párisi divatképeket halomra vásárolta. – Keritési egyetlenegy fehér rózsát nyujtott szótlanul Florának, s azon egyetlenegy fehér rózsa a kedves gyermek kebelén hervadt el.
Szinházakban Bontó mint méh rajongott a szép virág körül.
Bálokban fáradhatlanul táncolt választottjával.
Sétatéreken folytonosan oldala mellett lépdelt.
Keritési a darabba mélyedt el, s csak olykor vetett egy titkos pillanatot a leánykára.
Bálokban szegletbe huzta magát, bámult és gondolkodott.
Sétatéreken távolról kisérte a kedves gyermeket.
Bontó szerelmet vallott nyiltan és határozottan, a leányka nem merte kereken visszautasitani, miután Keritési 6 hónapon keresztül ennyit sem mondott:
Barátném!
Flora pedig sokkal többet érzett Gábor iránt, mint barátságot.
A leányka is sokkal szerényebb és szemérmesebb -79- volt, hogysem kezdeményezést mert volna, Folytonosan remélt, s legtöbbet várt a jövőtől.
A farsang is elérkezett, a válogatottnál válogatottabb bálok megkezdettek.
Flora majd minden bálban megjelent. Látható volt ugyanazon táncestélyekben Bontó mérnök és Keritési ügyvéd is.
A mérnök csaknem elrepült, oly elegant volt öltözködve. Keritési szerényen, de izletesen. Flora csak pár percet volt szabad udvarlójától, Bontó teremből terembe kisérte, vallomást vallomásokra halmozott, traktált, a leánykát majd megölte megelőző szivességeivel. Minden táncot végig lejtett a leánykával, s oldala mellett pihente ki magát.
Keritési egy magános szegletbe vonta magát, gyönyörittasan legelteté szemét a szép Flora kellemein; és gondolkodott.
A leányka már neheztelni kezdett, csupa szerelemből, e közönbösségen.
Ujolag megzendült a zene, a cigányok mazurt játszottak. Alkalmat vett Flora az ügyvédet egy külön ábrában a sorozatba bevezetni.
Keritési pirulva engedelmeskedett, a közönböst játszotta, pedig boldog volt e megkülönböztetésnek miatta.
Bontó mosolygott, távolról sem jutott volna eszébe, a szótalantól választottját félteni. -80-
Barátom, nemde ön gyülöli az embereket, szólt remegve a leányka a táncsorozatban.
Nagysád, én minden embert szeretek! – ennyit válaszolt az ügyvéd. Az ábrának vége lőn.
Bontó haladéktalanul helyt állott, s jelentősen kárpótolta az ügyvéd némaságát.
Táncközben Flora virágbokrétát vesztett el kebeléről. Keritési, ki a leánykát folytonosan szemeivel kisérte, azonnal észrevette a veszteséget, hirtelen felállot ülő helyéről s az elvesztett bokrétát felemelte – ismét helyére ült, ismét bámult, és ismét gondolkodott. Meglehet akaratlanul emelte ajkaihoz a Flora kebeléről levesztett virágbokrétát, de Flora mindent látott, és boldognak érezte magát.
Nyugóra előtt még egy lepke-keringőt lejtettek, s a leányka ismét a colonnéba vihette választottját.
Érdekli-e önt valaki, és valami e táncestélyben?
Én örömmel látok másokat mulatni; érdekelni azonban egyetlen lény érdekel.
Mindezt Keritési legnagyobb közönbösséggel mondotta, a nélkül hogy mosolygott volna, vagy pillantásaiból egyebet lehetendett kimagyarázni.
A szerény leánykának e válaszszal meg kellett elégednie. -81-
Bontó még a bál előtt elhatározta, hogy választottjának mindent fel fog fedezni.
Elmondta: hogy mielőtt Florát megismerte volna, nem tudta mi a szerelem.
Elmondta: hogy a leánykát őszintén és igazán szereti.
Elmondta: hogy birhatásától feltételeztetik boldogsága, vagy boldogtalansága.
Elmondta: hogy szerelme változhatlan, hű és
Végre bevallotta: hogy komoly s határozott szándéka Florát nőül venni.
Florának lelki küzdelmek között lehetett mindezt végig hallgatnia, s csupán az vigasztalta, hogy a mérnök még azon este nem esengett viszontvallomásért.
Még talán nincs minden elveszve, gondolta a leányka magában, s alig várta, hogy a bálnak vége legyen.
Midőn távoztak és elváltak, a legolvadékonyabb, s igen sokat jelentő hangon kivánt jó éjt Keritésinek.
Florának nyugtalan álmai voltak.
Az ügyvéd a virágbokrétával aludt el, s igy igen szép álmai lehettek.
Másnap még nehezebb szerep jutott a leánykának.
Fagyos zuzmorás téli délután volt. Egyike azon kedélyt ölő napoknak, midőn a nappal 8, az este -82- 5, az éj pedig 11 órából áll. Mindenki meleg termeket, baráti köröket, és részvevő kebleket keresett.
Belül fülő kandalló vidáman pattogó tüzénél együtt ült a kis család.
Jelen voltak, Keritési űgyvéd, és Bontó mérnök is.
Férj és nő egymás közelében ültek, s a mult napi eseményekről beszélgettek. Bontó Flora mellé vette magát, s oly dolgokról fecsegett, melyek ha Keritési ajkairól jövendettek, Florának nagy örömöt okoztak volna.
Keritési egy távolabb eső pamlagról figyelemmel kisérte ugyan a bennülők társalgásaikat, de hallgatott.
Ügyvéd barátom, mint mulatott a tegnapi táncestélyen? – kérdezé a háziúr s bajuszán egy jót pederintett.
Jól! mint mindenki, ki jelen volt, még táncoltam is.
Táncolt is!? Lám, lám! az ilyen bohó mulatságok még a legkomolyabb emberen is erőt vesznek.
Szabad-e tudnunk, kivel táncolt ügyvéd ur? kérdé a mama kiváncsian. Megjegyzendő, hogy Flora, a háziasszony egy előkelő barátnéjának szárnyai alatt bocsáttatott a táncestélybe.
Én egyedül Flora nagysámmal táncoltam, s be -83- kell vallanom, hogy mással bármi árért sem táncoltam volna.
Keritésinek e nyilatkozatában annyi érzés és bensőség volt, hogy a szép gyermek akaratlanul felé forditá nagy kék szemeit, s mindent igérőleg mosolygott.
Az ügyvédnek végtelenül jól eshetett e pillanat, gyenge pir ömlött el arcán, de hallgatott.
E hallgatás igen fájt Flórának.
Bontó ismét fölvette a táncestélyben elszakadt beszéd fonalát, ismét felnyitotta keblét, hogy annak minden érzelmeit bemutathassa, ismét hozzá fogott a szép jövő rajzolásához, azon különbséggel, hogy most minden áron oda tökeredett, miszerint a lányka érzelmeit is kipuhatolhassa.
Utóbb unszolásaira a lányka csak ennyit válaszolt.
Engedje meg mérnök ur, hogy a válaszszal holnapután délutánig adósa maradjak.
Az ilyen halasztásokban ugyan nem nagy örömet találnak a szeretők, minthogy azonban a szerelmesek között a leány, azaz a gyengédebb fél akaratja mindenkor parancs, a mérnök haladéktalanul engedelmeskedett.
A mint a vendégek távoztak, Florának azonnal megeredtek könyei, s zokogva nyilatkozott szülei jelenlétében: -84-
Egyetlen jó szülém, én Keritésit szeretem, vagy övé leszek, vagy senkié.
Kis bohó! – válaszolt először az atya – Keritési modorából régen meggyőződhetél, hogy ő sohasem fog megházasodni.
Még nagyanyámtól hallottam, hogy a mely férfi nem táncol, és nagyon keveset beszél, nem házasodik! – egészité ki a mama.
De ha Keritési mégis szeretne, és mégis megházasodnék, nemde nem lesz ellenvetéstek?
Őszinte szivből adom áldásomat e frigyhez – szólt a papa.
Szeretni fogom férjedet, mint saját gyermekemet – egészité ki a mama.
Flora letörlé könyeit, még mindig volt mit reméleni; kinek pedig van mit reméleni, az nem egészen boldogtalan.
Másnap Bontó szokatlan órában jelent meg. Minthogy még a kitűzött határidő meg nem érkezett, Florával igen keveset beszélt a szerelemről, a szülők előtt azonban határozott akaratját meztelenül kitárta.
A szülőknek legkisebb ellenvetésük sem volt, de nem is lehetett. Bontó biztos állásnak örült, s mint becsületes ember volt ismeretes.
Ha leányunk önt szereti, mi e frigybe bele nyugszunk, erőtetni soha sem fogjuk, ritkán van áldás az erőtetett összekelésen. -85-
Bontó annyit nyert, mennyit várt, nyugodtan távozott.
Keritési délután a szokottnál valamivel korábban jelent meg. Florát bánatos arccal és kisirt szemekkel találta.
Mi bántja Flora nagysádat? – kérdé fájdalmas lassu hangon. Eddigelé még ennyi részvétet sem tanusitott.
Barátom, önnek mindent megvallok! Bontó megkérte szüleimtől kezemet, s azoknak nem volt ellenvetésük. Én végtelenül boldogtalan vagyok!
Én is! – válaszolt az ügyvéd csaknem siró hangon; azután hallgatott.
Mindketten szerették egymást. Többet egyik sem mert mondani. Kevéssel azután Bontó is megjelent, s uj erővel fogott az ostromhoz. Keritési külön szegletbe vonult, gondolkodott – és néma maradt.
Mindketten egyszerre távoztak. Az nap éjszakáján Keritési, Flora, mindketten lenyugodtak, de egyik sem tudott aludni.
Másnap fölkérte a mérnök váltsztottját igéretének beváltására.
Szüleimnek igazuk van, Keritési sohasem fog megnőszülni; gondolá Flora magában, s „igent“ mondott udvarlójának.
Két hét mulva eskünniök kellett.
Keritési mint azelőtt, mindennapos vendég volt -86- a háznál, azon különbséggel: hogy még komolyabbá és szótlanabbá lőn, mint azelőtt volt.
Flora mindenkép ohajtotta volna vele megértetni, hogy szereti, mind hiába, az ügyvéd gondolkodott és hallgatott.
Előkészületek tétettek az eskővőhez. Keritési egy müvészileg és gonddal készült ezüst rózsával kedveskedett imádottjának, de azt szó nélkül nyujtotta át. – Flora szemei előtt emelte e kedves ereklyét ajkaihoz, minő haszontalan, az ügyvéd, talán repedt szivvel is, néma maradt.
Az esküvő alkonyban a lehető csendben történt meg.
Keritési hiányzott az esküvőről.
A fiatal csinos menyecske másnap haladéktalanul tudakozódott barátja mint- és hollétéről. A háztulajdonos csak ennyit üzenhetett, miszerint Keritési az esküvő napján miudenét összepakoltatta, s messze utra távozott.
Tiz év mult el, Flora megszokta férjét, a házaséletet, boldog volt, de azért gyakorta megemlékezett barátjáról. Annyit tudhatott csak még róla, hogy Pesten lakik, és még mindig nőtelen.
Rendetlenség hogy kik boldogitanák nejüket, nem nőszülnek; jegyzé meg a még mindig szép menyecske ingerülten, mire a boldog férj célzásokkal egykori ismerőjére, jó izüen kacagott. -87-
Ismét eltelt boldog tiz év. Flora, leánygyermekétől, ki Pesten nagybátyjánál tartózkodott, ilyen tartalmu levelet kapott:
„… Végtelenül elégedett vagyok, a nagyvilág, és müvészet közepett rokonnak érzem magamat; nagybátyámnál megfordulnak a legnevesebb irók és müvészek, s életemet a legszebb álommá varázsolják; minden este szinházban vagyunk, s én csak azért nyugszom le, hogy álmaimat folytathassam. – Apropos! nagybátyámnak van egy igen kedves barátja, ki rólad is gyakran megemlékezik, egy fecsegő, és fáradhatlan udvarló agglegény, mulatságos egyéniség volna, ha az embert agyon nem untatná antik szerelmi vallomásaival, Keritési ügyvédnek nevezik, nem tudom, emlékszel-e még ilyszerü emberre.“
Szegény barátom! midőn beszélnie kellett volna, hallgatott, midőn hallgatnia kellene, akkor beszél. – Fiatal korában némán is megértettem, vagy legalább óhajtottam megérteni mit akar, most elég érthetőleg beszél, s a fiatalság kigunyolja. A néma gyermeknek anyja sem érti szavát, a szerető leány pedig még kevésbé. Szerencsétlen barátomról méltán elmondhatjuk: elhallgatta szerencséjét.
Flora közölte a levelet férjével. Bontó mosolyogva csak ennyit jegyzett meg: -88-
Nem mindig igaz az arab közmondás: beszélni ezüst, hallgatni arany – ha ezen ember nem hallgatott volna, ő most boldog volna, én meg boldogtalan. A szerető olyan, mint a csecsemő, akkor legkedvesebb, mikor beszélni kezd.
Én is voltam 20 éves legény, az én arcaimon is nyiltak rózsák, az én Vergissmeinnicht szemeim is ragyogtak. És mert husz éves valék, mert arcaimon rózsák nyiltak, Vergissmeinnicht szemeimet felemeltem, fel mertem emelni a pirospozsgás tiszttartónéra… Klotildra.
Ő méltóztatott engem észrevenni! engem egyszerű igénytelen irnokot, ki az asztalnál legalul ültem, s egy egész éven keresztül csak nyakakat és főket kaphattam a liba, csirke, kappan, és pulyka-sültekből.
Oh én tömérdek nyakakat emésztettem meg s több főket szeldeltem le, mint Kinizsi a Kenyérmezőn.
De én örömest vittem e vérengző szerepet – Klotildért. Ha principálisom távozott hazulról, megsajnált a bájos nő, s a zuzából is részesitett. Egyetlen jó napért, feledtem husz, harminc rosz napot. -90-
Eleinte felnézésekkel, és lenézésekkel kezdtük, későbben a legkomolyabb viszony fejlődött ki közöttünk. És e komoly viszony oly titokban szövődött és folyt, hogy kivéve a házi personálét, azt senki még csak nem is gyanithatá.
Alig vártam a sessiot, akkor principálisomnak távozni kellett, s én Klotilddal egyedül maradtam.
Mindjárt reggelinél kezdtünk enyelegni, mi azután vacsoráig is tartott. Midőn kettecskén valánk, mindig Mándikámnak nevezett.
Képzelhetitek elragadtatásomat, ha megmondom, hogy Mándinak a kanárikat szokták nevezni. Ő engem, Klotild engem kanárijának nevezett.
Reggeli, ebéd, és estebédnél egymás mellett ültünk. Láttátok volna csak, mennyi kellemmel cukrozta meg kávémat, s ezt annyiszor, hogy utoljára a nagy édesség miatt kávémat meg sem ihattam. Kicserélgetve, majd ő az én findzsámból, majd én az ő findzsájából ittam. Valami profanus ember nem is képzelheti, mennyi gyönyörüséget okozott ez mindkettőnknek.
Reggeli után azután délig, egy végtiben olvasgattam Klotildomnak. – Engedjetek meg, hogy őt ezentúl csak igy nevezhessem.
Többnyire ugy olvastunk, hogy én a pamlag támlájára dültem jobb karommal. Ő meg illatos fejecskéjét keblemre nyugasztá. Megtörtént azonban, -91- hogy én hollófürtös fejecskéjét magasra emelém, s márványhomlokára egy forró csókot illesztettem.
Mándikám, ugyan miért nincs minden harmadnap sessio!?
Azért angyalom, mert a harmadnapos sessio Rottschildet is bankerottá tenné. Mit gondolsz, mennyit eszik meg 26 tenyeres talpas uradalmi tiszt?! egy sessionalis intertentio bizonyosan bele jő 50–70 pengőforintba; többe, mint az én egész esztendei fizetésem.
Hogy van az lelkem, hogy a mostani világban csak meglett, és idős emberek nőszülnek, pedig én azt gondolom, hogy sokkal célszerűbb volna abban a korban, melyben most te vagy, nőszülni?!
Mi öremest megnőszülnénk; anynyit mondhatok, hogy rajtunk nem mulik. De először nem szabad, másodszor nem lehet megnőszülnünk. Érzés van bennünk, tűz és energia is akármennyi, de fizetésünk csizmára is kevés, czizma nélkül pedig az ember feleségét be sem mutathatná.
Folytonos édeskedések között hasonló nemes és költői tárgyakkal mulattattuk egymást.
A sors nagy gixert csinált, midőn Klotildból tisztartónét alkotott, ő sehogy sem passolt a takarmány, s aprómarhák közé, ő müvésznőnek született, Klotildban sok volt a phantasia, költészet, kitartás, és akaraterő. -92-
Mándikám; te nem irnoknak születtél?!
Ne gondoljátok, hogy a kölcsönbókot adta vissza, midőn igy nyilatkozott, én a fönebb mondottakról soha egy szóval sem emlékeztem előtte, marquirt egyéniségére soha nem is céloztam, s maig sem tudom hogy jött azon öntudatra, mely véle e való, e méltányos, s rám nézve, ha ismertek, egy cseppet sem hizelgő meggyőződést kimondotá:
Mándikám! te nem irnoknak születtél!?
Higyjétek meg nékem, hogy keserves az, midőn az ember nem tiszttartónénak született, és tisztartóné; de még keservesebb, midőn nem irnoknak született, és irnok lesz belőle.
Pontban 12 órakor ebédeltünk.
A jó lélek mindig előre megkérdezte, mit szeretek legjobban. Ha kettecskén voltunk, rendesen töltöttkáposztát, turóshaluskát és kappanpecsenyét ebédeltünk.
A sarkantyuval igen sok tréfánk volt. Azt bolondnál bolondabb, mulatságosnál bolondságosabb találgatások között húztuk, s törtük ketté.
Nem is képzelitek, mennyire delikat volt. Találgatásai mindenkor engemet tárgyaltak. Engedjétek meg, hogy e sorokban egyuttal a finomnál finomabb befőztekről is megemlékezhessem. Azt az átlátszó kajszin-barackot, azt a zöldbársonyszinü -93- diót, azt a karminszinü somott, ha száz évig élek, sem fogom feledni.
Ugyan mit gondoltok, volt-e olyan bora a tisztartónak, a melyikből én nem ittam volna?! – Olyan volt, a melyikből a tisztartó maga sem ivott, de a melyikből én nem ittam, olyan nem volt.
Ebéd után jó egy órát sétáltunk a virágos kertben azután egészen átnemesbültünk. Virgilius pásztorai hozzánk képest valóságos borjupásztorok voltak.
Hacsak lehetett, a hársfa alatt telepedtünk meg. Klotildom kiválólag szerette a hársvirág illatát, magam is bolondja voltam ezen költői illatnak, azért a legnagyobb örömmel követtem választottamat. Mihelyest a hársfa alá értűnk, azonnal hozzá fogtunk a virágszaggatáshoz, midőn jó csomót szedtünk, teleraktuk orlyukainkat, s ugy élveztük a természet ezen kedves ajándokát.
Hogy a hársfa virággali költői és ártatlan érintkezések még tökéletesebbek legyenek, felmásztam a fára, s valamennyi virágot ráráztam kedves pihenő Klotildomra. Egyszer azonban a hulló virágok között véletlenül egy darázs is leesett, egyenesen kedvesem orrhegyére, hová, azaz melybe azután fulánkját be is ereszté.
Istenem, minő borzasztó orrt kapott szegény Klotildom.
Egyedül az volt a szerencsénk, hogy másnap -94- reggel a tisztartó megérkezett, s a nagyorrali társalgás és szórakozás neki jutott.
A hársfa alatt azután énekeltünk is. Leggyakrabban énekeltük: „Káka tövén költ a ruca“ sat. Egyetlen Klotildom, mintha most is hallanám szeretetreméltó nyávogásait, de melyek nékem kedvesebbek valának, a későbben hallott Lind Jenny csattogányveréseinél.
Mindent tudott a kedves teremtmény, csak énekelni nem.
Midőn alkonyodni kezdett, betértünk a szobába.
Vacsora előtt azután még langepuffoztunk vagy elfmándliztunk.
Örökké igy élnünk mi boldogság volna!
Kivált nekem egyetlen Klotildom, mert te csak meg vagy valahogy, ha a vén sas itthon van is, de én!? egyszer a birkákhoz, másszor a szántókhoz, most a krumplifelezéshez, majd a dohánysimitáshoz; de hidd el, mindezt szó nélkűl eltűrném, csak veled lehetnék gyakrabban, csak reád vethetném bátrabban szemeimet!
Szegény mándikám!
Ne sajnálj, mert meghalok!
Ilyenkor azután kezei közé szoritá fejemet, és megsimogatott.
Nyolc órakor estebédeltünk. -95-
Esteli alatt a legfinomabb ürmösöket ittuk, méz és dió mindig volt.
Mit gondolsz, ne igyunk egypár pohár puncsot?
A hogy gondolod?! Tudod én nem vagyok a jónak elrontója.
Megvan majd minden fiatal emberben, hogy kevés van, a mivel ha megkinálják, el ne fogadja.
Puncsoztunk is. A puncs felhevitett mindkettőnket.
Klotild a pamlagra ült, én guitárt ragadtam, mellé ültem, s elkezdtem phantasirozni.
Tapasztalásból merem állitani, hogy a guitárnál nincs alkalmasabb hangszer szerelmi viszonyokban.
Fütyölni ugy tudtam mint egy sárgarigó. Klotild guitár melletti fütyöléseimben végtelenül gyönyörködött.
Egyetlen Mándikám, holnap délre itthon lesz Márkus!
Márkusnak a tiszttartót hítták; midőn nevét emlité Klotild, kiesett a guitár kezeimből s azonnal elszomordtam.
Ne szomorkodjál, még van vagy 12 óránk!
De azután három, vagy meglehet négy hétig?
Vissza fogsz emlékezni a boldog percekre, melyeket egymás társaságában élveztünk. -96-
Ilyenkor azután nyakam körül foná kezecskéjét, s ugy simogatott, mint valami kétéves gyermeket.
De hátha majd innen máshová tesznek át?!
Jő másik, a ki talán nálam még sokkal szeretetreméltóbb lesz.
Fog-e az tudni fütyölni és guitározni?!
Harminckét éves vagyok. Kivéve, hogy naponkint egyszer-másszor szárazon köhécselek, a nagyobb terheket nem birom, gyakori derékfájásban sinlődöm, lábszáraim néha nyilalnak, – ép, egészséges ember vagyok. Arcom meglehetős; csúf, visszataszitó arccal lehetetlen volt volna annyi asszonyt és leányt elbolonditani. Társalgásom kellemes, módos. A kiket meglátogattam, szivesen fogadtak. Charakterem van, pénzem nincs; de épen azért akarok megnőszülni, hogy pénzem is legyen. Individualitásom most megér egypár ezer forintot, még most férjének választ valami pénzes nő, későbben nekem kellene pénzemnek lennem, hogy nőt választhassak. Egyetlen percet sem lehet s szabad mulasztanom.
Ki gazdag partiet akar csinálni, – a fürdőket s búcsukat keresse fel. Gazdag leányra, vagy özvegyre, ki ezen tulajdon mellett szép is legyen, -98- csak szép és gazdag ifju, vagy férfiu számithat. Az ilyeneket táncvigalmakban, estélyekben, vagy szinházakban kell keresni. A gazdag, de csúf leányok vagy özvegyek fürdőkben tartózkodnak, hogy szépekké mosakodjanak, vagy búcsuhelyeket látogatnak, hogy áhitatos fohászaik nyomán az égtől férjt nyerjenek.
Én mint szegény legény, csak fürdőkben, vagy búcsujáró helyeken várhattam s remélhettem sikert.
A Mária-pócsi uribúcsu küszöbén állottunk. Pócs tartózkodásom helyéhez négy órajárásnyira esett, kevés költséggel rövid idő alatt megjárhatám. Kezdetben észszerüebben nem is választhattam volna. A kitüzött napon reményteljes kebellel hajtattam be hat megyének Meccájába.
Az a nélkül is fulladásig tömött egyházba kellett magamat beerőszakolnom, hogy az elkerülhetetlenül szükséges szemlét megtehessem. Egy pseudo joniai oszlop mellett állottam meg, s mennyire csak lehetséges volt, kimeredt szemekkel tekinték végig a csoportozaton. Kilencet jegyeztem ki a csúfnemből (ha jól emlékszem, már megjegyeztem, hogy csak csúfakban bizakodhattam) kik, külsőről itélve, gazdagok lehetének. Egy himlőhelyes barna nyakig selyemben volt; bizonyos vöröshaju szőke ujjai gyémántoktól ragyogának; egy inexpressibile vastag és kövér háta megett formaruhás inas ácsorgott; kettőnek ráncos nyakán szekérkötő -99- aranyláncok fénylettek; a szószék alatt ülő sovány ötvenes két darab aranyat bocsátott a perzselybe; kettő vörös bársony székben ült; az utolsó végre aranynyal diszitett imakönyvből ájtatoskodott.
Váltogatva majd egyikre, majd a másikra tekintettem. Mintha tekéztem volna, figyelmemnek e kilenc báb körül kellett öszpontosulnia, hogy találjak, s a zsinórt behuzhassam. Legelőször is a vöröshaju szőkével találkozott pillanatom, nem hazudok, ha azt mondom, hogy jó öt percig legelteté arcmischlingemen birkatekintetét. Feltüntem neki; adja az ég, hogy mint Syrius maradandólag ragyoghassak életfirmamentumán.
Csakhamar a halvány, sovány ötvenes figyelmére méltatott. Lucifer! és minden bukott angyal! ez volna a legjobb, ezt még száraz köhécselésem mellett is túlélhetném, s a hátrahagyott kincsekkel a pokolból a mennyországba changirozhatnám magamat. Mint valami kétségbeesett francia amoroso, ugy kezdtem fixirozni; vitézül kiállotta két sugárágyum tüzeléseit, sőt rongált mozsaraiból vissza is lövöldözött; természetesen csak nyulsréttel. Majd az oltárképre tekintgetett, majd felém, imádkozott és sohajtott. Bizonyosan érettem és birhatásomért imádkozott. Hallgasd meg uram könyörgéseit, s az ő kiáltozása jusson elődbe.
A himlőhelyes sem restelte felém forditani -100- nagy fekete szemeit. Rút volt az igaz, mint a kisértet, de mint az olyan kisértet, ki 2000 darab aranynyal kisérti valamely magasabb szivtörvényszék elnökét. Az olyan himlőhelyeket, melyeket gyöngyökkel tölthetni be, könnyü látathatlanokká varázsolni. Nyájas, leereszkedő, mondhatnám szerelmes tekintettel viszonoztam magas kegyét. Mosolygott; mosolygásában, kivéve a fogakat, minden volt. Ki az ételekben válogathat, a fogakat is könnyen nélkülözheti, gondolám magamban, s mosolyát agioval váltottam be.
A vastag, kövér mozdulatai nyiltan elárulták, hogy látni szeretne. Kurta vaskos nyakát azonban veszedelem nélkül nem forgathatá. Feltartottam magamnak a szerencsét, egyéniségemet neki az isteni-tisztelet végeztével mutathatni be.
A két bársonyszékes figyelmére sem méltatott. Annyi szerencse közepett, e kis szerencsétlenséget nem is éreztem.
Az aranyláncosok komoly beszélgetésbe voltak elmerülve.
Az aranynyal diszitett imakönyves az égben járt, én pedig a földön voltam.
Az „áldás“ alatt mind a kilencen felállottak. Alkalmam nyilt e nagyratermett áldozatok, e magas lelkek tokjait is szemügyre vehetni.
Legmagasabb és sugarabb volt a halvány ötvenes, s e szerint ő nagysága még testalkat tekintetében -101- is megfelelt kupec céljaimnak. Ily gyengéd testalkatot, ily fillegran munkát minden évben halomra dönthetett, minden évben összerombolhatott a március, vagy aprilis.
A vaskosnyaku volt legkisebb, elannyira: hogy hossza szinte egyforma volt szélességével.
Az ilyen külső is felséges! gondolám magamban, s gyönyörrel legeltetém szemeimet ezen imposant architecturán. Az ilyen testalkatok találták fel a gutaütést; annál biztosabb ütést pedig csak somfabottal tehetni, mi még egyrészről barbar eljárás, más részről az akasztófával kokketiroz.
Ha csak a sors másképen nem rendelkezik, e kettő közül fogok választani. – Az istenitiszteletnek vége lőn, a hivők egymásután hagyták el az egyházat. Választottjaim is csakhamar követték a többieket, méltósággal lépdelvén a tömegben, oly méltósággal, minőt csak gazdagság vagy születés igényelnek.
Nem minden igénynélküli szemlémet folytatandó, az egyház erkélyén állottam meg. Itt kellett keresztül vonulniok; e helyen tetőtől fogva talpig még egyszer végig nézhetek egész valójukon.
Legelől jött a két bársonyszékes. Közönbös tekintetet vetettem feléjök, miután eddigelő figyelemre sem méltattak. Megtartották hidegségüket. Egyetlen pillanatra sem érdemesittetém. Ezek vagy nők már, vagy tiszteletreméltó jellemek, kik az -102- efféle generalis vadászatokat megvetik. Csakhamar őszbeborult férfiu csatlakozék hozzájok, kölcsönös üdvözletek váltattak, a nyujtott karok elfogadtatatának s távoztak.
Az aranynyal diszitett imakönyves a szabad ég alatt is megtartá ájtatos manierjeit, kimért léptekkel haladott a nélkül, hogy jobbra vagy balra tekintett volna, egyet, egyet sohajtott, minden tiz tizenkettedik lépésnél az ég felé tekintett, s olyan ártatlan arcfintoritásnak engedé át magát, hogy az ember azoknak szemléletére minden földi bolondságokról megfeledkezett és transcendentalis tárgyakról kezdett gondolkodni.
Az ilyen egyéniséget égből földre huzni le, demagog tempo volna.
A himlőhelyest bársonynyal bélelt kocsi várta, formaruhás inas emelé az ülésre, s ezüsttel ékitett szerszámba öltöztetett paripák ragadták tova. Két kemény pillantást nyerék ő nagyságától, az egyik nekem, a másik ruhámnak volt cimezve.
Nem ismerte azon gazdag asszonyságot? kérdezém egy mellettem álló incognitotól.
Özvegy gróf Pardubicné, felelt nyájasan az incognito.
Zu hoch für mich! Demontirozott tüdőm nem birja meg az ilyen magas hegyeket. Fájdalmas lemondás követte nyilatkozatomat. Még egyszerüen -103- „Pardubicné“ is belemarkolász a cseh aristokratia historiájába, hát még gróf Pardubicné.
Vágyaim centruma is megjelent, a halvány, sovány ötvenes. Mielőtt fellépheték, egy rendkivülibb éjszaki szél mindent elronthatott. Ily sylphid termetet csak a Cruischank ballet carricaturáiban szemlélhetni. Élő skelet volt ő nagysága; megáldva azon könnyüséggel, melyet a tüdő-, máj- és vesevész, uralkodása első éveiben kölcsönöz. A mint megjelent, gazdag egyenruhás inas emelte egy izletes és divatos berlinerbe. Egy hosszu, igen sokat jelentő pillanatot s egy kurta, igen keveset tagadó mosolyt nyertem. Első intradára több volt az elégnél. Misem volt egyéb hátra, mint megtudni: ki lehet ő, lehet-e reménylenem? Szabadon rendelkezik-e mulandó egyéniségével s maradandó kincseivel.
Ismét az incognitohoz folyamodtam, de most valamivel finomabban.
Hát ezen asszonyságot méltóztatik ismerni.
Igen, ismerem: özvegy Zafranovics gőbölkereskedőné. Minden évben megjelenik a pócsi búcsun, különben Margittán lakik s a zaványi fürdőben tölti a nyarat. Innen egyenesen Zaványba fog menni.
Megcsókoltam volna örömömben emberemet, pedig ugy nézett ki, mint egy szesz alá készült szilvahordó belseje. -104-
Ennyi öröm közepett sem feledkeztem meg a vaskosnyaku és kövér asszonyságról. A legbiztosabb győzelem mellett is szükséges a tartaléksereg. A természet dulásait is szem előtt kellett tartani. Egy erősebb kitörés s halovány választottam tüdeje ezerfelé repedhetett, s ily esetben más partiet kellett keresnem reményhorgonyomnak.
Az aranyláncosok is elhaladtak. Miként későbben megtudtam, testvérek voltak, s a legjobb esetben háromezer pengő forintot öröklöttek egyenkint. Az olyan egyén, ki a tavaszi, nyári, őszi és téli saisont ugyanazon egy helyen éli keresztül, az ilyen összeggel is csodákat csinálhatott, nékem háromezer pengő forintos házasság még Nottingham Bettivel sem izlett. Aut Caesar, aut Tóth Gáspár. Monstrum 10 ezer pengő évi jövedelemmel, vagy kikiáltott szépség O-val.
Végre a tartalék-centrum is mutatkozni kezdett. Az egyház belsejéből az erkély közepéig épen egy negyedóra alatt érkezett. Ki kellett magát pihennie, hogy meg ne fuljon. Az egész Siesta alatt kizárólag velem kokketirozott. Az ilyen vaskos kokketirozás nem csak azt fárasztja ki, a ki kokketiroz, hanem azt is, a ki kokketiroztatik. Magam is izzadni kezdettem. Egész hevülésemet magnetico-electricus reportoknak tulajdonitottam.
Ah, uram, igen elfáradtam! szólott az érzelem pianissimoján. -105-
Lehetek valamivel szolgálatára, asszonyom? – válaszoltam valamicskével feljebb.
Kocsisom a világ legnagyobb gazembere, rendesen néhány perccel mindenkor későbben szokott kiállani, mint én, ugy hogy sokszor a legborzasztóbb időben várnom kelletik. Kérem, legyen szives őt előszólitani.
Szabad nevét tudnom e korhely kópénak? Mátyás; én közönségesen csak Matyinak szólitom.
Őrizkedni akarván mindennemü reformoktól, én is csak „Matyit“ kiáltottam.
A kocsis az equipageval csakhamar megjelent. Hogy Matyi hovávaló volt, azt nem tudhatám, de hogy akasztófáravaló volt, annyi bizonyos.
Inas sem keletről, sem nyugotról nem mutatkozván, magam siettem ő nagyságát a kocsiba emelni.
Kicsibe mult, hogy ezen óriás teher alatt én, s velem együtt az egész lehető viszony meg nem szakadt.
Mátyás oly lassan hajtott, mintha porcellánt vitt volna.
Az incognito még mindig az erkélyen campirozván, harmadszor is hozzá folyamodtam, s pedig a lehető legudvariasabban.
Még egyszer alkalmatlankodom uraságodnak, ki két Stranierával ismertetett meg, okvetlenül -106- meg fog a harmadikkal is ismertetni, szabad kérnem…
A legtisztább szivből, ezen asszonyság, kit ön a kocsiba emelt, pócsi lakos özvegy Schalugáterné.
Nagy isten! hisz akkor keresztanyám… vágtam az incognito szavaiba; Schalugáterné tartott ezelőtt harminckét évvel a viz alá, akkor még Penészleken lakott; mily szerencse, hogy ennyi évek után még egyszer láthatom, e percben meglátogatandom.
Tegye azt uraságod! az az asszonyság végtelenül fog örülni szives megemlékezésének.
Egyetlenül maradtál e szerint halovány angyalom; te lől vágyaim, reményeim soloja! Igyekezni fogok, hogy el ne szalaszszalak.
Schalugáterné comfortabel fogadott: árnyékban. Egy a la Kara Mustafa divánon foglaltam helyet mellette. Első beléptemkor elkékült. Midőn rendes állapotban a vörös szin uralkodik, rendkivüli esetekben a meglepetés csak kék szint idézhet elő. Midőn értesitém, hogy ki vagyok s felemlitém, hogy keresztanyám, nyakamba borult, könnyezett, s magán kivül volt örömében. A legközelebbi órában már a legválogatottabb borok, – s legfinomabb -107- csemegék állottak szolgálatomra. – Nem soká hagytam magamat kináltatni, keményen nyakaltam, s neki láttam az üvegeknek mint valami kefekötő.
A legkivánatosabb bizalom fejlődött ki közöttünk. Beszéltünk a régen mult idő szépségeiről, boldogságáról és jóságáról; az istenben boldogult Schalugáter nemes oldalairól, és erényeiről, s mindazokról, kik azon időben brilliroztak, becsületességük vagy akasztófáravalóságuk által kitüntették magukat.
Hogy van az, hogy mi mindennap roszabb napokat élünk? – kérdé keresztanyám.
E kérdésre Spinosából feleltem.
S hogy van az, hogy ezelőtt vallásosabbak, s becsületesebbek voltak az emberek? – folytatá keresztmámi.
Most Puffendorfból idéztem magyarázó, és megfejtő helyeket.
Az egészre nézve komolyan jegyeztem meg, hogy minden embernek szebb a multja, mint a jelenje.
Átmentünk leánykori hóditásaira is. Az abbékat és kapitányokat különösen kedvelé.
Minő más világ volt akkor, – szólt elragadtatva – tizennyolc éves koromban száz kérő között válogathattam, egyik szebb volt a másiknál, megesküdtek reá, hogy érdek nélkül szeretnek; -108- egyedül azt sajnáltam, hogy egyet választhaték, száz sem lett volna sok ily emberekből.
Kedves nagymámi, ez most is igy van, mindig igy lesz, – feleltem ismét Spinosából – nagymámi szép volt, nagymámi gazdag volt, ilyen tulajdonok mellett könnyü volt hóditani.
Annyi igaz, hogy esküvőm napján, miként Oktondi consiliárusné állitá, ugy néztem ki, mint Mária Teresia, – válaszolt keresztmama ganz gelassen.
Végre személyemre került a sor, állapotomról, helyzetemről, összeköttetéseimről kezdettünk fecsegni, sőt bizván könyörületes lelkületében, házassági terveimet sem titkoltam el előtte.
Tetszhetett neki inclusiv bizalmam, mert miután kissé csintalanul megsimogatott volna, igy szólott:
Bolondos kópé, én fogok rólad gondolkozni, fél év alatt asszonyt keritek számodra, jót és gazdagot, de azután megbecsüld…
Tejbe vajba fogom füröszteni, – válaszoltam hirtelen, – reggeltől estig oldala mellett fogok turbékolni, imádni fogom őt, keresztmamát pedig áldani.
Kevesebbet igérj és többet adj, – szólt keresztmama, légy irányában nyájas és szeretetreméltó, gondos és gazdaságos. A tejet és vajat hagyd a konyha számára, az imádást pedig ne -109- vesztegesd földi tárgyakra, imádnunk csak égieket szabad.
Hátha már tudnék is valakit számodra?!
Szóljon, mindenre kérem, szóljon!
Negyvenkét éves!
Superbe, keresztmama. superbe!
Magas, nyulánk!
Magnifique keresztmama, magnifique.
Huszezer pengőforint asszonya.
Angéliko, keresztmama, angéliko.
Leány!
Tout egal, keresztmama, ha asszony is sebaj, csak férje ne legyen.
Szereti a regényes vidékeket, és fürdőket, minden évben utazik.
A legfelségesebb kilátás, most Sveic, majd Helgoland, váltogatva Parma, Piacenca, és Quastala, nyarankint Ischl, Tátrafüred, Mehádia, Gleichenberg, Spaa vagy Marienbrunn.
De arra is figyelmeztetlek, hogy szerelemféltő.
Miféle nemzetbeli?
Német!
Akkor nincs mitől tartanom; legroszabb esetben meghal bánatában, vagy elhágy, de rajtam nem boszulandja meg magát.
Egy hét mulva ha akarod bemutathatlak, mert jelenben a bixádi fürdőt használja. -110-
Hát az ilyen komisz fürdőkbe is eljár?
Nem mulatságból ment, hanem orvoslás végett, dugulásokban szenved.
Altera cosa. Két hét mulva örömestebb venném e bemutatást, mert holnap Zaványba utazom.
Mikor akarod. Akkor sem leend késő, csak előlegesen arra figyelmeztetlek, hogy mint komoly és vallásos egyén mutasd be magadat, rendkivül ellenszenvez az ugynevezett szélhajtókkal, és léhűtőkkel.
Igyekezni fogok, hogy kedves Keresztmámimnak dicséretül szolgáljak, s ismeretlen szépem kegyeibe férkőzhessem. Szabad-e nevét tudnom aménámnak?
Még most nem… későbben mindent.
Reményteljes kebellel, tele gyomorral, a legpikkantabb spiccel, de üres erszénynyel hagytam el özvegy Schalugáternét, szeretetreméltó keresztmamámat.
Másnap hajnalban már uton voltam Zavány felé.
Elől remény, hátul remény, ilyen bedekkung mellett lehetetlen volt biztosan nem érni el a valót.
A zaványinál egész Europában csak egyetlen alábbvaló fürdő van, a bixádi. Mindkettőt kiválólag a dögbőr- és gubics-aristokratia látogatja. -111- Vidéke mindkettőnek regényes, igen sokat ártanak azonkan ezen regényességnek azon prosai viszonyok, melyek e fürdőkben köttetnek. – Azt mondják, hogy a zaványi fürdő köszvényes bajokban biztos orvosszer; miután bolondabbakat is mondanak, s az ember elhiszi, bizvást hitelt adhat az efféle mondásoknak is. Bixádon vagy kigyógyul az ember, vagy meghal, a miért kétségbeesett betegeknek lelkiismeretesen ajánlható. De nincs is fürdő, melyhez közelebb legyen a klastrom és a temető. Az első a léleknek, a másik a testnek biztosit nyugalmat.
Délutáni öt órakor érkeztem meg Zaványba. Négy, életveszély nélkül lakható szobából, egyetlen egy maradt rendelkezésemre; a plafondja ugyan ennek is csepegett, ablaktáblái hiányzottak, padolatja nem volt, mégis kénytelenittettem elfogadni, különben a szabad ég alatt kellendett szállásolnom. Csakhamar bele költözködém, egy negyed multával azonban, midőn a szabadba nyitottam, már tele voltam rheumatismussal.
Első teendőim közé soroltam özvegy Zafranovics gőbölkereskedőné után tudakolódni. Fél nappal érkezett meg uraságod előtt, a második szám alatt szállásol – volt a felelet.
Véletlenül kell véle találkoznom, igy okoskodám magamban, ezt hozza magával nemcsak az etiquette, hanem az ildom is. Ismét kérdezősködnöm -112- kellett, – merre időzik leggyakrabban, merre sétál naponkint, hol tartózkodik legörömestebb?
Tudomásomra juttaták, hogy az egész reggelt szobájában tölti, de az esti órákban naponkint órahosszat sétál a kőrösfák alatt.
Megfoghatatlan, hogy tudja naponkint szenvedni azt a kellemetlen átható illatot – szóltam a zsidó pincérhez fordulva.
Jaj uram, annak oka van, válaszolt a pincér hosszú pofával – Zaványban a kőrösbogárillat orvosság, Krampusz doctor azt igen gyakran praescribálja.
Ugy-e!? – viszonzám tettetett csudálkozással, Zaványban talán ezen kőrösfasor az egyetlen gyógyszertár, – feleletet azonban nem várva, magára hagytam ezt az ó testamentomi tinót.
Pontban hat órakor a kőrösfák alatt sétáltam. Hogy minő hatást gyakorolt reám ez a Krampuszféle medicina, azok is kitalálhatják, kik nincsenek ugyan benn jelenben a civilisatio csarnokában, de retourjegyekkel vannak ellátva. Szinte gyanakodni kezdettem: nem marta-e meg reményim altissimoját valami veszett eb, és Krampusz nem azért rendelte-e neki ezt a veszett kutyának való sétát, a mint a doctor szinte észrevétlenül mellettem megjelent.
Engedelmet instálok, de egy szerény kérésem -113- van uraságodhoz – szólt az orvos illedelmes hajlongások közepett.
Mielőtt válaszolnék, szabad legyen tudnom kihez van szerencsém, feleltem némi pikantsággal.
Én dr. Krampusz vagyok, a zaványi fürdő rendes orvosa, a drezdai és würzburgi orvosi társulatok rendes, a párisi orvosi egyetem levelező tagja, magister chirurgiae, obstetriciae, bacalaureus, és egy félfontos arany érdempénz viselhetési joggal felruházott tulajdonosa.
Végezve beszédét, vitorlavászon felöltönyét kigombolta, s a mellényéről fityegő decoratiot és szalaggruppirungot bemutatta.
Kérdésére várok orvostudor ur?!
Kitől meltóztatott jegyet váltani a kőrösfasorhoz?
Senkitől!
Engedelmet kérek uraságodtól, de az nem megy… Zaványban a kőrösfasor orvosság, s az az alatti sétát, és annak következtében a körösbogár-illatot csak jegy mellett pénzért lehet használni.
Megvallom, e szokásról mit sem hallottam. S ki adja e jegyeket, s mi egynek az ára?
Én adom. Egynek az ára harminc sétára, azaz egy hónapra 10 pforint, két hétre is válthatni öt pengőforintért.
Nem tudtam boszankodjam-e vagy nevessek, -114- minthogy azonban Zafranovicsné is látható lőn, két heti sétára praenumeráltam.
Az orvostudor magunkra hagyott, egypár ezer kőrösbogár társaságában.
Ah, ön itt!? e szavakkal közelitett felém választottam – minő szerencse reám nézve e vad vidéken ismerőssel találkozhatnom, adja ön kezét, hagy szoritsam meg.
Ha nagysád meg nem előz, ugyanezt kellendett nyilatkoztatnom, én is szivemből örülök e viszontlátáson – válaszoltam erőtetett kedélyességgel.
Remélem, hosszas ideig ohajt ön Zaványban időzni?
Két hétig szándékom szórakozni e regényes fürdőben.
Felséges! ön a legszeretetreméltóbb ember, két héten tul én sem maradok.
Minő szerencse reám nézve; mintha csak össze beszéltünk volna.
Láthatlan befolyása a sympathiának!
Nagysám bókokat mond nékem, én azokat elfogadom.
Karöltve sétáltunk még jó ideig e rettenetes fasorok között, beszélgetésünk fő részét a sympathiák tették. Nyolc órakor haza kisértem választottamat szállására, másnap kegyes meghivása következtében együtt valánk ebédlendők. -115-
Hizelgés nélkül kell megvallanom, hogy választottamnak több szeretetreméltó oldalai valának; engem főleg az ragadott el, hogy ezen szeretetreméltó oldalak az épen nem szeretreméltó oldalakkal együtt igen kurta jövőt igértek. Amatám dacára a drasticus sétáknak napról napra, sőt mondhatnám óráról órára átlátszóbb alakban kezdett mutatkozni, testi complexioja pedig decrescendo haladt az utolsó tökéletesbülés felé, mit dr. Krampusz jóslata szerint három, legfeljebb négy hét alatt okvetlenül el kellett érnie, ha mindjárt a kőrösbogaraknak nemcsak illatát, hanem magokat a kőrösbogarakat beszivta volna is.
Az ebéd nem volt rosz, némi gőbölkereskedői szinezetet a nálamnál közönségesebb gourmand is észrevehetett volna, a nagy quantumban felhordott, de ugyancsak vöröshagymásan, fokhagymásan és fűszerszámosan készült ételeken; jóllakni, azonban jóllakhatott volna bármelyik pókhasu barát is.
A borok ellen nem lehetett kifogásom, azok az Érmellékről szállitattak.
Ebéd után haladéktalanul lábaihoz borultam, s bevallottam szerelmemet.
Potemkini mosolylyal fogadott, s annyi gunynyal, mennyi száraz pofájára ráfért, szólott hozzám:
Keljen fel ön, ne alázza ön meg magát lelketlen -116- tárgyak előtt, tartsa fen ön ezen megtiszteltetést olyanok számára, kiknek nemcsak nevét, hanem szivét is odaadandja; istennek hála, nekem becsületes nevet hagyott Zafranovics, van egy katonatestvérem, ki néhány ezer forintommal az ezredben szerencsét csinálhat, s ha meghalok, legalább lesz egy lény, ki sirni fog, ki áldani fogja poraimat. Tudom, hogy halálom közel van, azt is tudom, hogy ön néhány ezer forintomért elült volna betegágyamnál, valamint azt is tudom, hogy pénzem nélkül undorral fordulandott el oszlásnak indult valómtól. Keljen fel ön, s maradjunk barátok.
Azt nem teszem, asszonyom! térdelni akarok ily roppant belátás, ennyi ész, és ennyi philosophia előtt. Ha valaha Conversations-Lexicont szerkesztenék, a Z. betüben okvetlenül ben találtatnék özv. Zafranovicsné, mint a természeti logica superlativussa, s az én reményim ablativussa. Térdelni akarok előtted elveszett paradicsom, ki bele lőttél ugyan speculativ vágyaim centrumába, de azon keresztül láthatóvá tetted szinte láthatlan testedben óriás lelkedet, – azon lelket, melyet én e perctől fogva minden földi érdekektől menten is szeretni, imádni akarok. Add ezreidet katona testvérednek, de magad légy enyém!
Uram ne vigy a kisértetbe! uram ne csábits el -117- egy haldoklót! – A nélkül, hogy tudtam volna, van-e egyetlen fivéred, önkénytelenül követtelek Zaványba, nem hogy elvegyelek, hanem hogy körödben lehessek; megvallom azonban azt, hogy házasodni csak gazdagon akartam, s későbben hittem kipuhatolhatni financialis állapotodat, s a szerint intézkedni, de hogy sympathiroztam veled, annyi bizonyos, arra esküszöm…
Zavarodásomban összevissza fecsegtem, összevissza hazudtam mindent, de a nagysám is annyira el volt fogulva, hogy egyelőre semmit sem hallott, semmit sem látott, csak érdektelen szerelmemet, s a speculatioból kötendő házasságot egészen elfeledte.
Mit fog a világ mondani!? gúny és hahota kisérend siromba.
A világ!? minő kisszerű pont leendő óriás boldogságunk mellett. Midőn az ember mennyországban van, könnyen feledi a földet.
Tehát bizhatom benned, hogy neveddel együtt szived is sajátommá lesz?
Miként a lélek halhatatlanságában asszonyom. Egyetlen jelszavunk lesz, s az ennyiből fog állani: „mindenem a tied.“
Kivéve készpénzemet! azt katonatestvéremnek óhajtom küldeni.
Azon hiszemben, hogy most is érzelmeimet próbálgatja, tettetett lelkesedéssel válaszoltam: -118-
Csak szivedet tartsd meg számomra, egyebedet add katona-testvérednek.
Ezeket mondva felállottam, s egy kurta, de nékem végnélküli csókkal pecsételtük szóbeli szerződésünket.
Felségesen teltek a napok Zaványban. Tiz napon keresztül gyakorta láttam őt, s mindannyiszor a legkivánatosabb helyen: asztalánál. Szemlátomást gyarapodtam ezen szemlátomást soványkodó szépség mellett; gyenge tüdőm feslései naponként forradoztak, mig az ő tüdeje érezhetőleg foszlott elannyira, hogy már csak suttogva beszélgethetett jövendő boldogságunkról. Azt különben igen jól tette, olyan boldogságról fenszóval beszélgetni, bűn fogott lenni.
A tizenegyedik napon illedelmes kopogtatás után dr. Krampuszhoz nyitottam be. Azt gondolhatta, hogy beteg vagyok, mert a lehető legudvariasabban fogadott.
Tisztelt ügyvéd ur, ma különösen halovány – szólt a részvét azon hangján, melyet az orvosok az egyetemben tanulnak.
Nyugtalan éjszakám s borzasztó álmaim valának – feleltem a tökéletes jólét kemény és érchangján.
Kérem üterét.
Köszönöm, nem saját ügyemben alkalmatlankodom -119- tisztelt orvostudor urnál, én már tökéletesen jól érzem magamat.
Krampusz nagy szemeket vágott, de a sulyegyent megtartotta.
Komolyan folytatám: – Először is, legyen meggyőződve orvostudor ur, hogy a mit kérdezni fogok, nem ok nélkül kérdezem; másodszor legyen bizonyos abban, hogy válaszát kivülem s e falakon kivül, senki sem fogja hallani.
Krampusz még jobban kimereszté szemeit s nyugtalankodni kezdett.
Legyen nyugodt orvostudor ur, kérdésem belül marad a törvényes korlátokon.
Méltóztassék parancsolni, szólt Krampusz vidoran, s pápaszemet helyezett szemeire.
A legjobb esetben meddig élhet még Zafranovicsné asszonyság?
A legjobb esetben Zafranovics asszonyság még élhet… egy hetet.
Köszönöm! csendesen egy aranyat csusztattam Krampusz markába.
Udvarias hajlongások között épen egy fél mérföldnyire kisért ki, födetlen fővel, azután ujabb kézszoritások és hajlongások között elváltunk.
A legelső látogatás alkalmával megpenditém választottam előtt leendő egybekelésüuket, s az esküvő napjáról kérdezősködtem.
Ha akarod, mához egy hétre megesküdhetünk, -120- suttogott Amatám, s bágyadt szemeivel igézőleg tekintett felém.
Hullával a kaliforniai aranybányákért sem esküszöm meg, gondolám magamban s nyaka körül fonva karomat, olvadékony hangon válaszoltam:
Nem lehetne előbb. angyalom, én mielőbb birni szeretnélek, Zsanet!
Csötörtökön, vagy ha akarod, szerdán.
Midőn ezeket beszéltük, hétfőt irtak a római katholikus naptárak szerint.
Szerdán, ha megengeded.
Megengedem-e te kis bohó! a boldogság soha sem jő elég korán.
Csók és ölelés közepett váltunk el, miként állitók, ügyeinket rendezendők.
A kedden estet már Margittán töltöttük, menyasszonyom lakában.
Szerdán pontban déli 12 órakor kezet adtunk egymásnak oltár előtt, s mindketten komolyan mondottuk el a legrettenetesebb igent.
* * *
Krampusz igen keveset hibázott, nőm az esküvő után egy hónap mulva örökre behunyta szemeit. Végrendeletének felbontásakor magamon kivül voltam örömömben, annak elolvasása után -121- leestem lábaimról, és még most is fekvő beteg vagyok.
Ingóságait öreg szakácsnéjának testálta.
Készpénzét még életében elküldötte katona testvérének.
Nekem nem hagyott egyebet emlékezeténél; hogy azt minő kebellel fogadtam, nem szükség mondanom. Mig élt, látva melancholiámat, folytonosan bolonditott igéreteivel; halálakor sem tagadta meg charakterét: kivánom, hogy halála után nyugodjék oly békességben, mint minőben engemet hagyott.
Egyedül csak az fáj, hogy impertinens külseje dacára azon hitben halt meg, hogy én őt érdektelenül szerettem.
Ha más világon találkozhatom véle valaha, legelőször is azzal köszöntöm: hogy utáltam, utálom, s utálni fogom mind örökön örökké.
Ketten ültünk az estebédnél. Főnököm Isztriczi és Papi Penyige János több tek. nemes megyék táblabirája, és én, akkoriban királyi táblai hitesjegyző. Főnököm alacsony zömök pohos ember volt, hetven éves, de azért még segitség nélkül fel birt ülni a kocsiba, s rendetlenebb fejszédüléseket kivéve, kitünő egészségnek örvendezett. Szerette a zsiros ételeket és az ó borokat, a tábla határozataiban pedig jobban megnyugodott, mint az evangeliumban. Minden ünnepnapon meglátogatta az egyházat, pénteken és szombaton bőjtölt, nagycsütörtökön gyónt. Ha csak azért el nem kárhozik, mert táblabiró volt, isztrici és Papi Penyige János okvetlenül üdvezülni fog. Engem nemcsak örömest szenvedett maga mellett, hanem szeretett is, meglehet azért, mert annyiról, mint Pesthez Rio Janeiro, rokona voltam. Hetvenéves koráig nőtelenül tenyészett, s ez okozhatá, hogy a természet hosszu folyást engedett véges napjainak. Fiatalabb korában csinos domestikák sürgölődtek -123- udvarában és termeiben, de azokkal csak azt akarta bebizonyitani, hogy kitünő aesthetikus. Soha sem sirt, ritkán mosolygott; acélos organismusáról visszapattantak a kül- és belbenyomások.
Miként fenebb emlitém, 18** october 20-diki estéjén ketten ültünk az estebédnél, ő, és én. Igazán szólva ő csak ült az estebédnél, én vacsoráltam is. Főnököm rendkivül félt a nehéz álmaktól, s hogy könnyű álmai legyenek, üres gyomorral, de tele fejjel tért nyugalomra. Minden este két itce ó bor kisérte alvó teremébe. Alvótermének ablakai alatt minden éjjel hangversenyt adtak a komondorok és kuvaszok, mert hortyogása a falu déli szélétől a falu éjszaki széleig elhallott. Szerencsénk volt, hogy nem vacsorált, mert ha vacsorált volna, fejünk felett szakadt volna össze a XVI. század par excellence erős architecturája, melynek hirhedt előnyeit, góth stilben épült comicus külsejü lakháza képviselte.
Ma elmarad a Tarkli! korábban fogunk lefeküdni, mert korábban fogunk felkelni; szólott főnököm, felállott az asztaltól, jó éjt kivánt s nehézkes léptekkel távozott.
Negyven éven keresztül minden este tarklizott jurátusaival; nagy dolgok élén állhat az öreg ur, gondolám magamban, hogy az ma elmaradt. Kevéssel azután én is lenyugodtam. -124-
A mi soha sem történt, ő ébresztett fel álmaimból.
Uramöcsém egy napi utra készűljön el, de izibe! Kocsisom fog már, a reggeli készen van, nem szeretném, ha várakoznom kellene.
Azt én sem szeretném! gondolám magamban, mert egy hétig mindig duzzognál miatta. Katonásan felöltöztem, katonásan reggeliztünk, de az öreg nagyon is paposan ült a kocsiba. Legujabb attilája, és zsinoros inexpressibléje, legelegansabb fekete selyem mellénye fedé testét, csizmaszára ragyogott a fénymáztól, ezüst sarkanytyu s az aranyrojtok sem hiányzának. Bajusza, ha egy hétig bajuszkenőt evett volna, sem lehetett volna hegyesebb.
Kedves bátyám tán tanácsos lett, s e magas kegyet megy megköszönni.
Szarva közt keresed a tőgyit, Gazsi öcsém! Mándra megyünk Buciékhoz. Ketten megyünk el, hárman jövünk vissza.
Minthogy az öreg ritkán tréfált, nem volt könnyü tréfáit megérteni.
Fiu! azután előre megmondom, kezet csókolj Polin kisasszonynak, mert nem sokára hasznát láthatod magas kegyeinek.
Az öreg nyilatkozatai a helyett hogy utbaigazitottak volna, még jobban megzavartak.
Az öreg az ut folyama alatt folyvást csinositotta -125- és egyengette magát, bajuszát legalább is huszszor kipödörte.
Mit mondsz a bajuszkenőm illatára, Gazsi?
Azt hogy tiszaujlaki kedves bátyám, még pedig a javából!
Találtad Gazsi! Rojkó készitmény, Londonban sem készitnek különbet. Hát attilám mit vétett?
A hunnok királyáé sem lehetett különb kedves bátyám; fogadni mernék, hogy Kostyál öntötte.
Találtad Gazsi!
Bátyámnak vagy paroxismusa van, vagy észkerekei bomlottak meg, gondolám magamban, s rendkivül elszomorodtam. Midőn legjobb kedve volt, sem bolondozott ennyit egy hét alatt sem.
Üss ki Sándor, nem sokára, ha isten segit, magam is kiütök; kiáltott bakon ülő inasához, s jóizüen kacagott.
Mi is mindannyian kacagni kezdtünk, de egyikünk sem tudta, melyik mit kacag.
Háromnegyedkettőre hajtattunk be Mándon Buciékhoz.
Buci Polin s fitestvére Buci Arthur a tornácon várakoztak reánk, s már meszsziről mosolyogtak. Két tagból állott az egész Buci-család. Arthur Mándon az atyai házban élvezte harminc évi katonai szolgálatjának érdemlett nyugalmát.
A mint a kocsi megállott, bátyám azonnal a földön termett, össze is rokkant volna, ha én hirtelen, -126- szinte észrevétlenül fel nem tartom, s rögtön lábra nem állitom.
Gazsi ezt jól adtad, megmentettél a zavartól, jutalmul tied csibukom; ezeket mondva, erőtetett könnyüséggel lépdelt a lépcsőkön felfelé. Mindenütt nyomban követtem.
Polin kisasszony! szavamat megtartottam; engedje át kacsóit, hogy azokat ajkaimhoz emelhessem.
Polin kisasszony átengedte kacsóit, s bátyám azokat ajkaihoz emelte. Hasonlót tettem én is. Csaknem kificamodott ajakam a ráncokban. Arthur a nyugalmazott kapitány mindkettőnket megölelt, s megcsókolt. Én láttam a történteket, de még ekkor mit sem értettem az egészből. Bátyám, Arthur s én kandallós szobába vezetteténk, hol én szivarra gyujtotam, az öregek pedig melengették magokat, Polin kisasszony, miként mosolyogva felemlité, intézkedni távozott.
Mig odajár, lesz szerencsém őt bemutathatni.
Bucy Polin ötvenötéves lehetett, magas sovány egyéniség. Fiatalabb korában nem lehetett rút, legalább a régibb hagyományokban piros ajkairól, sugár termetéről, égszemeiről itt ott emlités történik. Egy debreceni diák meg is énekelte, még pedig trocheusokban. Bucy Polin nálánál mindig magasabb születésü egyénekkel koketirozván, ez okozta, hogy ötvenötéves koráig leány maradt, s dacára jelentős vagyonának s akkoriban -127- meglehetős külsejének, főkötő alá sem élte tavaszában, sem élte nyarában nem juthatott. Ez őt eleinte boszantá, későbben kétségbeejtette elannyira: hogy negyvenöt éves korában bizonyos ludimagister által udvaroltatott magának, de kétheti turbékolás és gitározás után, összehorpadt kellemeitől az is megugrott.
Szeretett bátyám Penyige János mikor, és hol ismerte meg, az alkalmasint azok előtt is titok marad, kik egykoron a spectabilis biographiáját irandják.
A két öreg annyira neki hátalt a meleget pazarul adó kandallónak, hogy szeretett bátyám akkor kezdte magát legkellemesebben érezni, midőn mi pas des deux majd megfultunk; az ő attilájának fél szárnya pedig elhamvadt; az ős ruha szerencsétlen szárnyánál, még hunkirály barbar áldozatai sem szórhattak kellemetlenebb illatot. A spectabilis mint majd minden táblabiró, egyetlen öltönyt hordozván magával, e niederlagén vigasztalhatatlan lőn. A nyugdijazott huszárkapitány megkinálta ugyan egy mentével, de az szeretett bátyámnak dolmánynak is szűk lett volna.
Kétnegyed háromra ültünk a gazdagon ellátott asztalhoz.
Polin kisasszony praesideált, mellette jobb kézen bátyám feszengett gombostűkön az elhamvadt -128- attila-szárny miatt. E szárny-hiány még udvarlás röpteiben is gátolta.
Midőn legkomolyabbnak kellene lennem, akkor tétetem a sors által legnevetségesebbé – szólott bátyám komoly nevetségesen.
Kedves Jankóm, nincs kitől geniroznod magadat, jegyesed s testvérem ülünk az asztalnál, bizonyos lehetsz benne, hogy mi meg nem itélünk, válaszolt Polin tele gyengeséggel.
Egy perc alatt minden világos lőn előttem, kedvem volt volna megőrűlt bátyámat megsiratni. Hetven éves vőlegény, és ötvenöt éves menyasszony. Ily későn még a tropusok alatt sem házasodnak.
Egy természeti tüneményt is kénytelen vagyok megemliteni. A hetvenéves Penyige Jánosnak több foga volt, mint az ötvenéves Bucy Polinak.
Egyetlen Jankóm azt hiszem, elég jókor esküszünk két órakor.
Valamivel jókorabb ohajtanék, angyalom, megvallom nem szeretek éjszaka utazni; talán hat órakor.
So so Schwester, um sex Uhr; mormogott közbe a kapitány, s a huszonhatodik karánsebesi csigát temette el.
Amint legjobbnak gondoljátok édeseim, Jankót már is ugy tekintem, mint férjemet, s közvetlen rendelkezése alá bocsátom magamat. -129-
Főnököm zsiros ajkaihoz emelé a Polin paradicsomalmás kacsóit.
Én könnyen megfejthető okokból a lehető legszorosabb étvágygyal falatoztam.
Arthur sógor! te rendkivül keveset eszel, tán változásod van?
Bátyám ezt az észrevételt akkor tette, mikor Arthur sógor már egy tányér levest, huszonhat darab csigát, és másfélfont marhahust fogyasztott el.
Nem vagyok normalis állapotban, annyi bizonyos válaszolt Arthur bágyadtan, már tegnap este éreztem némi változást, nem is ettem három tál kocsonyánál egyebet vacsorára.
Én folytonos nevetés és sirás között oscilláltam.
Polinom angyalom! parancsolsz a szalonkából?
Csak essentiájából fogok kérni, tizenöt éve minden husos eledeltől őrizkedem.
Miután fogaid kihullottak, gondolám magamban, s a szalonka essentiájára vad pillanatokat vetettem.
Néhány órák multával egyedül maradok a Bucy telekben! Szólt Arthur fájdalmas hangon.
De rendezett udvarral, s kamrával, felelt Polin vigasztalólag.
Arthur kiderült.
A fekete kávétól majd mindannyian a falra -130- másztunk, olyan erős volt, a kezünkbe szolgáltatott csibuk három percnyi szivása után pedig bátyám és Arthur elaludtak, én pedig a gutaütés elől a szabadba rohantam – szellőzni.
Polin öltözködéshez fogott, és öltözködött épen hat óráig.
Urambátyám perzselt atilában, Polin kisasszony karmazin vörös selyemruhában mentek az esküvőre, Arthur kapitányi formaruháját öltötte fel, s ugy kisérte őket sarkantyusan a parádéra.
Az oltár zsámolyán Polin elájult, urambátyám emelte karjaiba. Urambátyám minden szót fortissimo ejtett ki, Polin pianissimo. Arthur a reglement szerint viselte magát, s nem is mosolygott; én valóságos kinpadon állottam, szemeim kidüledtek a fuldoklástól, kicsibe mult, hogy ki nem pukkantam a kacajinger miatt, miként későbben hallottam egy szemlélődőtől, nagyon hasonlitottam a makk-kétszemhez.
Az egyház előtt két kocsi várt készen, az oltártól egyenesen a kocsikba léptünk Az előlmenő kocsiban Polin és urambátyám ültek, a hátulsóban én, és Arthur.
Soha sem láttam férfit felvertebbnek mint bátyámat, soha asszonyt levertebbnek mint Polint. Csak az vigasztalt, hogy e szélsőségek okvetlen kiegyenlitendik magokat. -131-
Még kétezer ölet alig haladtunk az első kocsi megállott.
Mi is megállottunk.
Urambátyám szállott ki.
Egy negyed óra mulva ismét megállottunk.
Polin nagysám szállott ki.
Valamivel későbben ismét megállottunk.
Mindketten kiszállottak, a rosz ut miatt.
Urambátyám lakáig tizenegyszer állott meg az első kocsi. Arthur nevetett, kevéssel azután szitkozódott, mert kocsink felfordult, s ő hosszában egy tövisbokorba esett.
Odahaza halmozott asztallal vártak; urambátyám a legerősebb borokból hozatott. Polin nagysám theázott, a mint észrevettem, öregem csészéjébe titokban egy darabka mákonyt szalajtott. Arthur annyit evett, mintha agyon akarta volna magát enni, nem is aludt egész éjszaka, hanem folytonosan egy pincserrel mulatott, ki meg véletlenül épen semmit sem kapott enni.
Másnap tizenegy órakor reggeliztünk, tiz óráig urambátyámat még domesticusai sem szemlélhették. A reggelinél tréfásabbak voltak a házaspárok mint valaha, a két vén szerelmes nem győzte a kávét édesiteni, s ugy udvaroltak egymásnak, mint Romeo és Julia Romeo és Juliában.
Reggeli után Arthur haladéktalanul haza ment, -132- én dolgozószobámba siettem, hol csakhamar főnököm által lepettem meg.
Gazsi öcsém, mit mondasz nőmre? láttál-e nemesebb vonásokat?
Soha!
Láttál-e uriasb külsőt? ismertél-e magasztosabb belsőt?
Soha!
Ugy van Gazsi, soha: megnőszültem s boldog vagyok. Tudod szeretett öcsém, midőn az embernek van mit apritani a tejbe, azután meg a pénzesláda sem üres, észszerű utódokról gondolkodni, az ember könnyen meghal, s nem szeretné, ha hagyományában idegenek, vagy ellenségek dulakodnának. Igaz-e Gazsi?
Igaz kedves urambátyám!
Fiu! azt mondom, megbecsüld asszonyodat, és jó dolgod lesz, de csak gyéren járj körülötte, mert inadhoz kötöm a sarkodat. Fiatal menyecske mellett veszedelmes a juratus, tudom öcsém magamról… ugy kutyálkodjál, hogy megsrétezlek.
Nem tudtam nevessek-e vagy haragudjam. Hetvenéves férj és ötvenöt éves asszony között én mint házasságrontó! Még a gondolatra is kilelt a hideg.
A második hétben már Polin kormányozott, de urambátyám még mindig boldog volt. A negyedik hétben nagy ebédeket és még nagyobb vacsorákat -133- adott Polin, bátyám keveset evett, de annál többet ivott, a vendégek boldognak kiáltották, ő hallgatott.
A második hónap végével szegényebb sorsu, de csinosabb fiatal legénykék is hivatalosak lőnek Penyige nagysám estélyeire, urambátyám mogorván ült és pipázott, Polin nagysám udvaroltatott magának, sőt táncolt is. Boldog férjnek kiáltaték ki másodszor, sőt harmadszor is urambátyám, de már nem hitte.
Fél év mulva Polin nagysámtól rendesen vénsasnak cimezteték urambátyám, a pénz fogyott, de a bor is, mert urambátyám rendetlenül ittas volt.
Egy év mulva, egyszer a fiatalság előtt vén bolondnak nevezte Polin nagysám urambátyámat. Urambátyám ugy leitta magát, hogy ki kellett az estélyről vezetni.
Polin nagysám rendetlenkedni kezdett, olykor olykor hitelezők is jelentkeztek. Urambátyám rendesen ittas volt.
Executio jött az ősi udvarra. Urambátyám mit sem tudott róla, mert betegen feküdt a legvégső szobában. Amint a vagyon fogyni kezdett, fogytak a fiatal vendégek is, két év mulva pénzért sem lehetett volna egyet találni. Polin nagysám gondolkozóba esett, s annyira gondolkodott, hogy hajfürtei is elhullottak. Megnézte a beteget, száraz szemeit megtörülte keszkenőjével s ugy távozott. -134- Urambátyámnak mindegy leendett, ha nedves szemeket törült volna is meg, mert ő már ez időben nem látott, nem hallott, csak szuszogott.
Polin nagysám asztalhoz ült, számba vette az ingóságokat, s azokat árulni kezdette. Kevésből sokat ő sem tudott teremteni. A nagy gondolkodásban most már az epe is elöntötte.
Kesergő arccal ment be urambátyámhoz.
Kedves Jankóm, csehül állunk, ha nem segitesz! nincs-e valahol pénzed dugaszban.
Urambátyám nem felelt, miután a halottak nem szoktak felelni közönbösebb kérdésekre sem.
Még nekem kellett huszonöt forintot kölcsönöznöm, hogy a vén bolondot eltakarithassuk.
Arthur az esküvő után két hétre mindent pénzé tett, s Amerikába vitorlázott. Nem akart testvére boldogságának lába alatt lenni.
Ő mint tapasztalt huszárkapitány, jól tudta, hogy hetvenéves férj egy ötvenöt éves asszonynak sem elég.
Magamon kivűl voltam örömömben, midőn az esküvőről szállásomra hajtatánk. Szathmárról házasodtam, hol nőm teljes fényben ragyogott. Az ifjak irigyelték szerencsémet, a férfiak hallgattak, az öregek ugy nyilatkoztak: természetéhez nézve okosabban is választhatott volna. Én nem hallottam és nem láttam semmit. Tökéletesen boldognak éreztem magamat.
Az utban hazáig négyszer pihentettem lovaimat, de legalább is tizenhatféle gratulatiot kellett hallanom:
Barátom, erényesebb nőt nem is választhatott volna; – ezt mondá legnagyobb ellenségem, ki nőmnek leánykorában udvarolt.
Az urnak van legszebb neje az egész vidéken; – ezt olyan egyén mondta, ki az aestheticát Lőcsén tanulta.
A tekintetes ur neje igen gazdag; – ezzel egy izraelita hitelezőm köszöntött. -136-
Önnek neje igen ájtatos, az áldás bizonyos ön családéletében, – ezt egy lelkésztől hallottam.
Nőm termetének s alkatának leirásával, egy katona-ismerősöm örvendeztetett meg.
Málcsi nagysága a legszelidebb asszony lesz az egész világon; e kitétellel az ispánné szakácsnéja hizelgett, ki azelőtt nőm családjánál állott szolgálatban s kit Málcsi kisasszony minden áldott nap megcibált, vagy megpofozott.
Hallhattam ezenkivül jövendöléseket, szerencsekivánatokat, szép szavakat, melyek mind jövendő boldogságomat tárgyalák.
Végre haza érkeztem; szeretett Amáliámat csinosan és izléssel rendezett termekbe vezettem, s tele kebellel és óriás reményekkel kezdettem meg a legigézőbb családéletet.
Egy egész hetet a legnagyobb boldogságban töltöttem el. Nőm szeretetreméltó szerepet vállalt ellenemben, azt hiba nélkül betanulta s oly ügyesen játszotta el, hogy többször akaratlanul kiálték fel: Lőni kell, ki nem házasodik, én vagyok a legboldogabb halandó az egész világon.
Ha az ember nőstény-krokodilust venne nőül, az első hétben még talán az is megbecsülné magát.
A második hét első vasárnapján hideglelésben feküdtem, Málcsi pedig egész nap mulatott a helységben. Szegényke hogy szórakozzék, egész héten -137- át; nem csoda, ha idehaza megunja magát. Minden szemrehányástól megkiméltem őt.
Hétfőn a szakácsné keresett fel kisirt szemekkel és véres orral. Zokogva panaszkodott, hogy szeretett nőm oknélkül irgalmatlanul megkinozta. Sajnáltam bár, mégis elégtétel nélkül kellett elkergetnem, szeretett Málcsimat nem compromittálhattam.
Csütörtökön kocsisom panaszkodott, hogy ő egy percig sem szolgál, ha napról napra bécsi tök vastagétellel traktálják. A szakácsné sorsában részesült. Nőmet még mindig imádtam, s igy neki volt igazsága.
Szombaton nőm lépett dolgozószobámba, divánomra vágta magát, s gyengéden szólitott, foglalnék helyet mellette. Haladéktalanul engedelmeskedtem.
Angyalom Fricikém, azt megengeded, hogy folytonosan nem dolgozhatom, ha pedig nem dolgozom; rendkivül unatkozom.
Édesem, az unatkozás a falusi élettel jár, azt mindenkor a legjobb akarat mellett sem lehet elkerülni.
De hátha én tudnék egy módot? szólott csintalanul.
Szólj szerelmem, mindenem,… – feleltem olvadékonyan.
A zongora használatlanul ott hever dolgozótermemben, -138- a legszükségesebbeket még szüleim házánál megtanultam, ügyes tanitó mellett, szorgalommal sokra vihetném s unalmas óráimat a legnemesebben üzhetném el.
De hol van az ügyes tanitó? – kérdezém, erszényemre gondolva kissé komolyabban.
Fenn várakozik az ebédlőben, ügyes és nemes fiatal ember, azt állitja, hogy egy hónap alatt virtuoz fogok zongorázni, ellenkező esetben egyetlen krajczárt sem kiván.
Mennyit kiván szerelmem, hogy virtuozzá müveljen.
Angyalom Fricikém, veled kiván szerződni.
Küld be, elfogadom.
Nőm hirtelen eltünt, pár perc mulva a mestro nyitott szobámba.
Külsőről itélve, huszonöt, huszonhat éves lehetett, magas nyulánk egyéniség. Egészen fekete öltönyben, hegyes orral, vékonyszegélyü ajkakkal, fekete szemekkel, szemöldökkel és hajfürtökkel, sáppadt arcszinezettel hasonlitott Mephistofeleshez, de azért nem volt érdektelen. Volt rajta valami nagyvárosi, az is meglátszott arcain, hogy nagyvárosban nemcsak lakott, hanem élt is úgyancsak.
Apostolo Pharao, zongoramüvész szolgálatjára! -139-
Méltóztassék helyet foglalni. Mintha már valahol szerencsém lett volna uraságodhoz.
Egyenesen Cremonából jövök, Pesten két napot mulattam.
Bár hol, de látnom kellett. Azonban nem forciroztam.
Uraságod tehát bizik magában, hogy nőmet egy hónap alatt virtuozzá avatandja.
Signore! bizonyos vagyok benne.
De gondolja meg uraságod,… egy hónap vajmi rövid idő.
A signorának vajmi fogékony lelke van, methodusom piu celebri, a siker elkerülhetetlen.
Én uraságod nyilatkozatában megnyugszom. S most legyen szives uraságod fáradságának diját meghatározni.
Tiz darab arany! – válaszolt annyi nyugalommal és büszkeséggel, mintha azt kivánta volna tudtomra adni, hogy tiz darab arany mesteri ügyessegének csak féldíját jelölheti.
Feleljen meg uraságod igéretének s én a legörömestebben teljesitendem dijbeli kivánatait.
Kölcsönös köszönések közöt elváltunk.
Bizonyosan láttam őt valahol, e gondolattól nem birtam szabadulni, előbb vagy később, de bizonyosan eszembe ötlik a hely, hol a maestroval találkőztam. Fejem ugy tele volt különnemü gondolatokkal, -140- hogy szórakozás, azaz jobban szellőzés végett a szabadba nyitottam.
A mint a tornácra léptem, nőm szobájából ördögi gunyhahota csapta meg fűleimet. Apostolo Pharao és Amália nőm kacagtak – bizonyosan az én együgyüségemen.
E kacaj Apostolo Pharaonak és nőmnek sokba kerülhet, gondolám hirtelenében, s ingerülten nyitottam szobámba. Utánam csakhamar derült arccal nőm jelent meg.
Angyalom, Fricikém köszönöm, ezerszer köszönöm! – ezeket mondva forró csókot tüzött homlokomra.
Szerelmem, meg vagy velem elégedve?
Jobban mint valaha.
Minő renddel fog tanitani?
Mindennap délután két órát. A választást reám bizta, én hat órától nyolc óráig választottam.
Végtelenül örülök, hogy e tekinietben is eleget tehettem kivánatodnak, majd meglátom minő sikere leend tiz darab aranyomnak.
A legjobb, bizonyosan a legjobb. – Amáliám a nyakamba ugrott s ismételve megcsókolt, csakhamar azután távozott.
Apostolo Pharao Cremonából jött, hol a mennykőben találkozhatott volna. Amáliámmal; ki tudja mit fecseghetett Apostolo; nőm hamar kacag, az olaszok pedig viccesek. A zongora divatos hangműszer, -141- zenéje kellemes, andalitó, költői; husz darab aranyat is örömest fizetek, azon bizonyosságban, hogy nőm virtuoz fog játszani. Bezzeg felséges leend télen át a kandalló mellet, csibukal és jó török dohánynyal végig hallgatni a nevezetesebb csárdásokat.
Denique megnyugodtam, de ki nem nyugszik meg a házasság első hetében.
Három nap a legsikeresebben végződött. Amáliám minden este zongora-petyegtetéssel altatott el; az nékem rendkivül tetszett. A negyedik napon épen a kertben sétáltam, midőn a tanóra elkezdetett, akaratlanul csaknem, de mégis lábujhegyen, a tanszoba kertrenyiló ablakához sompolyogtam. A zongora háttal állván az ablakhoz engemet sem Apostolo, sem Amália nem láthatott.
„Busul a vitéz“ cimü mazurt kezdte a Pharao
Nem felesleges bevallanom, hogy lengyel vagyok – de azért nem busultam, még ekkor nem volt okom a busulásra.
Amália és Pharao jót kacagtak, a nőm által elénekelt sentimentalis első soron.
Az olasz ezután megfordult, s legkisebb genirozás nélkül csókolta meg nőm hajfürteit.
Szerencsémre vasrostélyzat volt az ablakon, különben berontok s idejekorán mindent elronthaték. -142-
A tanóra végeig leskelődtem, e napon nagyobb botrány nem történt.
Husz arany sem leendett sok Pharaonak, szólott nőm lelkesedetten az estebéd alatt, meglásd Fricikém, ez az ifju csodákat fog vélem müvelni; müvészete maga a tökély, manierjai elragadók.
A lelkemből beszélsz angyalom, manierjai valóban elragadók, én egészen el vagyok ragadtatva.
Holnap az Alvajáró jő, azután Bájital, későbben Lammermoori Lucia.
Azután meg a Sevillai borbély, folytatám annyi derüvel, mennyit arcaimra kidühösködhettem.
Ha a tökélyt elérem, estenkint kellemes órákat teremtek számodra.
Előre is reszketek a boldogságtól. Nem hazudtam, mert valóban reszkettem is.
Most hallgasd meg angyalom a legujabb mazurt.
„Busul a vitéz“, zongorához ült s eljátszotta.
Majd megfojtott az ingerültség. Felboszantott először, hogy lengyel vagyok, másodszor hogy csakugyan busultam. Megcsalt bár, mégis sajnáltam a hitszegőt.
Az ötödik napon nem leskelődtem; ebédre asparagust ettem, mit mindenek felett, még nőm felett is szeretvén, háboritlanul kivántam megemészteni.
A hatodik napon vendégem volt, bizonyos -143- nyolcszor elkergetett bureaucrata, ki oly hosszasan és ostobául értekezett a XIX. század polilitikájáról, hogy nemcsak zongorázó feleségemről, de még pressant érdekeimről is megfeledkeztem, s mire eszméimet rendezhetém, már vacsorálni hittak.
A hetedik napon kilelt a hideg, a nyolcadik napon forróságom volt, a kilencedik napon névnapot ültünk, s ugy leittam magamat, hogy mire magamhoz tértem, már a tizedik napra viradtunk.
E napon menten minden földi érdekektől, Socratesi praecisioval foglaltam el ablak mellett helyemet.
A cremonai hegedű nem ád felségesebb hangokat, mint ez az akasztófáravaló olasz adott, hogy szeretett Amaliámat elcsábithassa.
A szerelem égből jő, hogy a földet menynyé varázsolja. Szökjél meg velem angyglom, cyprus aljában fogunk lakni, narancs és citrommal tartalak.
Szegény tapasztalatlan Amáliám, nem tudta, hogy a narancs s citromnak párja Cremonában két garas.
Guitárral altatlak el, s hárfa hangjaival ébresztelek.
A semmirekellő alig ha nem borbély, a civilisatio a guitárt régen számüzte a borbélyok, s biennis diákok karjaiba. -144-
Nem leend más teendőd; mint szeretni, szeretni engemet, ki izzadni, fáradni fogok, hogy élv között, és kényelemben tölthesd napjaidat.
Hiszek néked Apostolo s már előre is boldognak érzem magamat – szólt Amália olvadékonyan s a cremonai apostol nyakába borult.
Istenem! mennyire fajult az emberiség, ha a régi apostoloknak ily könnyen hittek volna, már pusztán egy akol, s egy pásztor leendne.
De lengyel férjedet feledned kell mia caram, még pedig örökre.
Örökre fogom őt feledni Apostolo, örökre!
Azon pillanatban ugy meghültem Amália iránt, mintha Kamcsatkában voltam volna.
A mi pénzecskéje van, azt elcsalod, mert pénz nélkül az öröktavaszu Olaszországban is tél vagyon.
Nagy isten, hiszen ez a gazember valóságos rabló, Pharao per mops engem ki akar fosztani.
Megpróbálom kedvesem, a sikerről azonban jót nem állhatok, mert Fricim eszes ember.
Szerencsétlen Amáliám még Nymphomaniájában is Fricijének nevezett, és elismerte, hogy eszem van. Minden áron meg kell őt mentenem, ma még nem késő, holnap már késő lehet.
Az alvajáróból egy magándalt játszott a cudar maestro.
Amália odaolvadással hallgatta. -145-
Nekem olyan paroxismusom volt, hogy szinte az ablakra kapaszkodtam.
A játék után kölcsönös ömlengések következtek, azután csók-zápor és ölelés-zivatar.
Most kell mennydörögnöm és leütnöm, holnap már odább állhatnak, s én pusztaságon, vagy sivatag rónán tombolhatok.
Odahagytam leshelyemet, s udvaromon termettem.
A tornácon Buvár József szomszédommal találkoztam, egy talpig becsületes emberrel.
Arcimat is eltorzithatá a benső indulat, mert e szavakkal köszöntött:
Frigyes, te veszett kedélyben vagy, tán kancád zabált meg, vagy Szajkó kopód gombostűtől fuldoklik.
Oh ha csak az volna Szepi, mosolyognám, nagy az én bajom, nagyobb a Chimborassonál.
Talán oldalbordád enyeleg szabadabban a makaronifalóval?!
Egy szót sem feleltem, hanem Szepit torkon ragadtam, s elkezdetettem fojtogatni.
Szemei kidüledtek, észrevettem, hogy értekezni akar.
Bitang, mi alapon fecsegsz ilyeneket, hogy mered Amáliámat gyanusitani?
Torkát szabadon eresztettem, hogy felelhessen.
A maestro tegnap maga dicsekedett vele a vendégfogadóban, -146- hogy nőd imádja, s bármelyik percben megszökik vele.
Meggyilkolom mindkettőt, orditottam magamon kivül s elrohantam. Szepi galléron fogott.
Frigyes, te okos, eszes ember vagy, ne compromittáld magadat.
Hát mittévő legyek? kérdezém a confusio pianissimoján.
Várd be pajtás a hónap végét, s midőn nőd a zongorát tökéletesen kitanulta, küld Apostoloval együtt Cremonába. Céltalanul erőtetnéd őt oldalad mellé, mert tudnod kell: k****ból nem lesz szalonna.
Érzésteljesen öleltem meg szomszédomat, megcsókoltam, s megigértem, hogy tanácsa szerint fogok cselekedni.
A tizenegyedik napon a Bájitalt játszották. Én mosolyogtam.
A tizenkettedik napon Lammermoori Luciát. Én ismét mosolyogtam.
A tizenharmadik napon a Sevillai borbélyt. Én még mindig mosolyogtam.
Hét nap csak, és azok ömlengések között repültek el. Busan leskelődtem ez ablak alatt.
A huszadik napon megunták az operát, drámát kezdettek játszani.
Kedvem lett volna Apostolot megtapsolni, sokszor oly ügyesen játszotta szerepét. -147-
Szegény Amáliámon megtetszett, hogy szerepei első szinpadi próbái.
Legutolsó nap Chivri Dianát adták, megsirattam örökre számüzendő Amáliámat; de ez utolsó drámában magam is megjelentem.
Pharao megtartotta lelki éberségét, Amália kissé megrettent. Arckifejezésem bizonyosan elárulta lelkiállapotomat.
A hónap utolsó napja ma vagyon, engedelmökkel én is megjelentem, hogy a sikerről személyesen meggyőződhessem.
Uram! ön csodálkozni fog, kedves neje a nagyságos asszony tökéletesen képzett zongora-virtuoz.
S más semmi? kérdezém észrevehető gúnynyal.
Amália fülig pirult, a cremonai maestro nem confundálta magát.
Énekel is, de e részben még sok tanulni valója van. Válaszolá olasz szemtelenséggel.
Ha ugy tetszik, fogjanak hozzá, egészen fül leszek! Nőm igen kedves divánján foglaltam helyet.
Amália sebesen játszott, tele affectatioval és charlatanismussal.
Pharao ur, ezennel ünnepélyesen szólitom fel önt, pártfogolja lelkiismeretesen kedvesét Olaszországban, különben ez asszony virtuozitása mellett éhen veszhet el.
Amália térdeire hanyatlott, esedezésre kulcsolá kezeit. -148-
Visszataszitottam.
Apostolo szólani akart.
Egyetlen szócskát sem uram, én önt megkorbácsáltathatnám, de nem teszem, ön nemcsak csábitó, hanem alávaló gazember is, de egy asszonynak kedvese, kit egy órával ezelőtt a világ nőmnek nevezett, s ki becsületes nevemet viselte.
Takarodjatok semmirekellők Olaszországba a cyprusfa aljába, s egyetek narancsot és citromot. Fájdalom, de az én kertemben ilyesmi nem termett.
Asszonyom, isten áldja meg, én önt még igy is sajnálom, és mégis lehetlen másként cselekednem.
Mindent, mindent, csak a hitszegést s hűségtelenséget nem tudom megbocsátani.
Midőn udvaromból az utcára nyitottam, épen tizet vert a piaristák toronyórája.
„Kedélyes kedélyben voltam, szerettem volna szeretni, és szerettetni“ ezt a kitételt olyan költőktől tanultam, kik elhitették magokkal, hogy a holdvilág az ő kedvökért teremtetett.
Mindenekelőtt a cigányvég felé fordultam, s elindultam kimért, de biztos léptekkel.
Szivem nyugodtan dobogott, mint bármelyik falusi kovács kalapácsa, – amit szobámban hon hagytam, kevéssel ért többet annál, mit magammal hordoztam; mielőtt pedig elindultam volna, álomra hunyta szemeit testben sárga, lélekben fehér kanálim, vagy mint mások nevezik, kanárim.
Nagy-Károlyban különben abban az időben még nem is voltak sem ezüstkanál-, sem kanáritolvajok, s ha olykor olykor egy kettő akadt is, az olyan világért sem mert volna jaquemar-keztyűt -150- huzni, s a bálban quadrillet táncolni. – Kaputos tolvajoktól nem volt mit félni, a gatyások pedig nem igen merészkedtek zártfalak közé hatolni, és jobban szerették a szabad téreket, és a szabad téreken találtató tyukokat vagy libákat.
Azóta a nagy Europával haladunk mi is, kicsinyek!
Nem tartom feleslegesnek megmondani, miért tartottam a cigányvég felé, mielőtt azonban megemliteném, a cigányvég statistico-topographicus ismertetésébe bocsátkozom.
A csanálosi utca végén létező Bóreh-korcsmától, a vállaji utca végeig nyuló cikcakkos tért cigányvégnek nevezik; nem azért, mintha itt vége volna a cigányoknak, hanem azért, mert a város ezen vége kizárólagosan cigányoknak szolgál lakhelyül. Van a cigányvégen mintegy 50 lakható ház, s tiz szinte lakhatlan kunyhó; minthogy azonban nyáron át minden bokor szállást ad, kérem e kitételt csupán télen át alkalmazni. Ezen 50 lakható házban, s 10 kunyhóban más nemzetbeli megférne legfeljebb 250; – cigány lakik legkevesebb 500, aludván egymás hátán, s mulatván egymás nyaka közt. Minthogy a szó legszorosabb értelmében mindenök közös, keritést a világért sem fedezhet fel a szemlélődő; a belső határt legfeljebb is egypár cövek jelöli, melyhez garasos kötelen poltrás malac a legszivrehatóbban recitativozik. -151- Éghajlatja egészséges, földe termékeny, cholerában egész Nagy-Károlyban a cigányok közől halt meg legkevesebb; a cigányvégi parkokban pedig a bürök és lapu lehető legbujábban tenyészik, sőt itt ott heleborus stipatus, és galagonya grandiflorákra is akadhatni.
Hogy a csalogányok, és stinglincek az ilyen nővényeket és fákat nem szeretik, arról a cigányok nem tehetnek, valamint az sem az ő hibájuk: hogy az ilyen vegetatio este felé bolondit, reggel korán csikarást, délben pedig émelygést okoz.
Mindezekből azonban még sem puhatolhatta ki a szives olvasó, miért tartottam én mindenek előtt a cigányvég felé?! Megmondom. Azért tartottam a cigányvég felé, mert ezen Fobourg 1436. számu házban lakott a hires Tigili Bori, ki teljes holdfénynél, ha az ember szeme közé és tenyerébe nézhetett – (de csak pénteken) előre meg tudott mindent mondani, mit az ember későbben csak akkor tudhatott meg, midőn már elmult, röviden: Tigili Bori par excellence jövendőmondó volt, még pedig érdeknélküli jövendőmondó. Ő maga sohasem kért egy garast sem, a mit adtak elfogadta, ha nem adtak legfeljebb ilyesmit kivánt az embernek: törjék el a lába tizenkétszer mig hazaér; vagy akaszszák fel!
Az asszonyproféta háza már külsőleg is megfelelt a vendég várakozásának, birván mindazon -152- kellékekkel, melyek az efféle rendkivüli tulajdonokat folytonosan egyforma erőben fentartják, és titokszerü dolgokat látszanak tartalmazni.
A házacska három szegletre volt épitve, ilyenformán:
Az A B C ábra a frontispiciumot mutatja, mely vala fából és sárból; a hátsó részt képzelje utána a szives olvasó esőlegesen, azt azonban előre kikötöm, hogy phantasiája legfeljebb a napraforgó, és nádig bocsátkozzék. Az előrésze volt az épületnek legmagasabb, a hátsórésze legalacsonyabb, még pedig olyan furcsa arányban, hogy mig mindjárt elől egy öl magas granátos is megállhatott, hátul az ember bütyökujja is betörhette volna a fejét. Az épűleten egyetlen ajtó volt (lit. b.), mely oly alacsony volt, hogy csak hason lehetett rajta bemászni; egyetlen ablak (lit. a), mely gömbölyü volt, s melyen egy szopós gyermek ökle talán befért volna. Ezen ablak, s több architectonicus repedések és hézagok világitották az egyetlen terem belsejét, melyben az ember oly furcsa coluraturát -153- kapott, mintha sugár szalagokkal stráfolták volna ki. A terem közepére volt helyezve a Tigili Bori ágya, a szegletekbe a különnemü instrumentok; mert Tigili Bori nemcsak proféta volt, hanem kuruzsló, babonázó, és boszorkány is. Minthogy bizonyosan tudtam, hogy ő rendkivüliségét egypár civilisált férfi, és nő is meglátogatta, bennem is roppant vágy keletkezett, ezen minden tekintetben érdekes ismeretségre.
A kitüzött helyen megérkezve, mindenek előtt kopogtatnom kellett, megtudandó, otthon van-e ő boszorkánysága, vagy a Gellért hegyére tett sétaseprüzést.
Egy a gyomor fenekéröl jövő hang helyett, minőt ily körülmények között várhattam, a legkedvesebb gégehang bontakozék ki a terem pókhálója közől, kopogtatásom után.
Ki van künn?
Idegen férfiu, ki Tigili Borival kiván szólani.
Tigili Bori a szomszédba ment egy szem vadgesztenyéért, tessék egy kissé várakozni.
Távoznom kellett vagy engedelmeskedni, az utolsót választottam.
Talán mióta megteremtették, sem világitott szebben a hold, mint ezen éjszakán; a legkivánatotosabb sikerrel kecsegtettem magamat. Megvallom nem kis érdeket költött bennem az ismeretlen leányka is (hangjából itélve annak kellett lennie) -154- ki a titokszerüségeken belül e percben talán egyetlen vadgesztenyébe vetette minden bizalmát. Öt perc elmult a nélkül, hogy Tigili Bori s a gesztenye megérkeztek volna; elmult még öt perc, még tizenöt – sem Bori, sem a gesztenye.
Ugyan édes lelkem, mit gondol, nem jobb volna-e, ha én is benn várakoznám, ketten talán kevésbé unatkoznánk.
A hogy tetszik, csak Bori néni meg ne haragudjék?!
Lelkem; tudja meg, hogy a proféták nem szoktak haragudni, a ki indulatban van, azt sem mondhatja meg egy fertály mulva mi történik, nem hogy évekre előre tudna jövendőlni. Csak kinek keblében csend honol, az olyan láthat keresztül a jövendő falán s vakolatjain.
Miután észrevettem, hogy az ismeretlen fogoly állitásaimban meynyugodott, hasra vágtam magamat mint valami chinai antipes, s keresztül csusztam a kutyaszoritón. Csak midőn felállottam, vettem észre, hogy egy az ajtóba helyezett rohatag bécsi tököt zuspeissá préseltem. Fehér nadrágom proboscisa ugy nézett ki, mintha a nap e percben kelt volna fel, és sütött volna ki rónáiról. Még egy lépést haladva előre, fejemet aludttej-lávába mártottam, melyből szabadulni akarván, az orticulum plafondja emelkedett vállaim alatt. Meg kellett -155- állapodnom, hogy az oraculum titokszerü fészkét levegőbe ne emeljen.
Menyire a holdvilág engedé, tanulmányozni kezdettem ismeretlen sorsosom külsejét. Fiatal leányka lehetett, mintegy 18 éves, magas sugár termettel, a lehető legnyáriasabb costuméban. Látnom kellett valahol, mert mentül hoszasabban nézdeltem, annál ismeretesebbnek tetszett előttem, találkoznunk kellett már ezelőtt, ha máshol nem, az utcán, vagy valamely inexpressible redoutban.
Hogy hivják galambom?
Zsuzsinak szolgálatjára!
A név meglehetősen hangzott eféle titokszerü találkozásokra.
Jövendöltet magának nemde? meg akarja tudni ki fogja nőül venni? egészséges-e kedvese? nem lett-e Zsuzsikájához hűtelen?
Egészen mást akarok megtudni, a mitől jobban félek, s a mi jobban érdekel mint mindezeknek a dolgoknak megtudása.
Szebb oldalaim közé tartozott, hogy az etiquette szabályokat a szobaleányok, sőt szolgálók irányában is megtartottam. Tigili Bori tulajdonairól kezdtem kérdezősködni.
Bori néni, azt hiszem a legrejtettebb dolgokat is meg tudja jövendölni?!
Bori néni mindent tud, mindent elcsinál és megcsinál; csakhogy meg is fizetteti ám magát. -156-
Mintegy mennyibe kerülhet egy ilyen vadgesztenyeféle kuruzsolás?
Harminc garasba, meg egy selyem keszkenőbe!
Le Roi a hires francia felcser sem kivánt többet egy kis tapogatódzásért s egyetlen vadgesztenyéért.
De Bori néni ám nagyon hires asszony; egy héttel ezelőtt kisasszonyunk is meglátogatta, s azóta nem győzi dicsérni.
S meg tudnád-e mondani édes Zsuzsikám, a kisasszony mi járatban volt Bori néninél.
Maris asszony a szakácsné azt mondja, azt volt megtudni, hogy kell szertőjét az embernek ugy magához madzagolni, hogy többé el ne szabadulhasson.
S nem vetted észre, mit használt a kisasszony?
Pogácsát használt biz az, de hogy miből készitette azt nem tudom, mert együtt sütöttek főztek Bori nénivel. Azt láttam, hogy ezeket a pogácsákat Lajos báró ette meg.
Mig mi igy társalogtunk, léptek hangzottak a ház előtt.
A ki Nostradamust végig olvasta, azonnal tudhatta, hogy nem mindennapi lény közeledik. Az a mágnesszerü léghuzam, mi a vityillóban keletkezett; az a kisérteties lábcsoszogás mi kivülről hangzott; az a velőtrázó elfogultság, mi -157- kebleinkben tábort ütött, meredező füleinkbe ilyesmit suttogott:
Tigili Bori künn áll az ajtó előtt:
Zsuzsi reszketni kezdett, alig hallhatólag szólott: urfi! én félek.
Ne félj galambom mig engem látsz, s árva tölgyfabotomat. Az árva tölgyfa oly antidotum, mely örökre elnémitja és elerőtleniti nemcsak azokat, a kik a multról tudnak beszélni, hanem azokat is, kik jövendölni képesek.
Idegen szagot érzek, – szólott künn valaki a gyomor fenekéről.
Karsamadiner! már ez azután müvésziesen boszorkányhang, már most én is elhiszem, hogy meg tudja jövendölni, holnapután szerda lesz-e vagy csütörtök!
Mindenre kérem, ne tréfáljon; megismertem a hangját, nem más van künn mint Bori néni.
Respekt! akkor hallgatok, én is szeretném megtudni: fakó lesz-e feleségem, vagy kesely!?
Két perc után egy negyedfél láb magas, fél majom, fél ember állott közöttünk. Amint engemet megpillantott, olyan szemeket nyitott, mint egy galambtojás, s a helyett hogy előbbre lépett volna, legalább két lépést hátrált.
Tán a kaplonyi utról hoztál gesztenyét, te vén pemete, hogy oly soká hagytál magadra várakozni? végezz Zsuzsival, de izibe, mert nekem -158- idő kell, mig bajomat elbeszélem, s azon nem segit egy félvéka vadgesztenye sem.
Tigili Bori bátor fellépésemre minden bűvös fenségét elvesztette, s oly pimasz alakban mutatkozott, mint az első legroszabb susinkát áruló kofa.
A leányasszony haza mehet, majd holnap a mészárszékben tudósitom, mikor keressen fel; még e néhány szót sem ugy mondta, mint kellett volna, hanem mentül természet-alattiasabban, holott az ember az ilyen kuruzslótól némi természet-felettiséget várt volna.
Mind hárman kibúvtunk a szabadba. Tigili alkalmasint belátta, hogy velem jobban boldogul a csilagok s holdvilág alatt, mint a nagybányai retorták között.
Künn azonnal észrevettem, mi baja Zsuzsikának; valamint azt is kénytelenittettem elismerni, hogy e tekintetben Bori néni meglehetősen biztosan jövendölhet.
Tigili még pár szót váltott a kesergővel, mialatt tetőtől talpig megismerkedhettem nem épen érdektelen triposommal.
Miként emlitém, negyedfél láb magas lehetett; feje ugy nézett ki, mint valamely szénaboglya vihar után; szája hasonlitott a majoméhoz, szeme a bivalyéhoz, füle a szamáréhoz, foga a lóéhoz, lába az elefántéhoz, felöltönye francia zászlóhoz -159- a lipcsei ütközet után. Sohasem lehetett szép, mi cigánynőben ritkaság – talán épen azért lett belőle boszorkány.
Te nagy hirben állsz Bori! rólad azt beszéli a világ, hogy rendes tagja vagy a gellérthegyi borstörő társaságnak.
Ha közelebbről ismerne, az urfi sem beszélne velem oly magasan. Sokat tud Bori, a mit az urfi nem tud, s a mit az urfi tudni szeretne.
Épen azért kerestelek fel, hogy a mit te tudsz, mindazt én is megtudjam.
A ki sokat kér, keveset kap. Negyven esztendőt nem lehet egypár órával kicserélni.
Attól függ Bori, mit adnak tódásban. Te beszélsz 10 órától éjfélig; én fizetek a mig élsz.
Bori összegörnyedt; alkalmasint kevéske rágást kapott ez ekkorig nem izlelt szavaktól.
Urfi! ha csak felét adja is annak, a mit igér, én egészen szolgálatjára állok.
Mindenekelőtt nézz szemeim közé. – Na, már most mondd meg meddig élek?
A meddig pontosan fizeti az igért évdijat. Engem tulél legalább ötven évvel.
Ki lesz nőm?
A kit legjobban fog szeretni!
Milyen lesz, szőke-e vagy barna?
Nézze meg az urfi esküvője éjszakáján; épen olyan haja és szeme lesz, mint most az urfinak! -160-
Lesznek-e gyermekeim?
A tensasszonynak kedves és szép gyermekei lesznek!
Melyikünk fog előbb meghalni?
Akármelyik hal meg előbb, de annyi bizonyos, hogy szomoru lesz a temetés.
Az előzmények meggyőztek, miszerint kérdéseimre ha nem eléggé világosan is, de elég érthetően fog válaszolni. Mint a legszükségesebbet, – legelőször is, egy ötvenforintos bankjegyet csusztattam művész ujjai közé, azután egy sétára kértem fel, mely a cigányvég, csanálosi és kaploni utca hosszában 10 órától éjfélig tartott.
Megnevezd mindazon urakat és asszonyságokat, kik életben felkerestek, egyenkint, pontosan és hűségesen, azután elbeszéled mire kértek fel, vagy mi tárgyban biztak meg. Ha igazán szólasz, pártfogód leszek e perctől sirodig – ha hazudsz, vagy valamit eltagadsz; életedben soha se láss pecsenyét, holtod után pedig vigyen el az ördög.
Ugy legyen! – válaszolta Tigili Bori ünnepélyes hangon, azután elkezdett beszélni:
Legelőször életemben A. ispán ur látogatott meg, s az iránt kérdezősködött, hű-e neje vagy hűtelen? szeremcsémre azt válaszoltam, hogy hű; mert csakhamar utána B. ur látogatott meg, s tudakozódott A. urról; sejt-e valamit a titkos viszonyról -161- s közötte már mint B. ur között. B. ur becsületes ember volt, sokkal többet fizetett A. urnál. C. kereskedő ur azt kérdezte, szerencsés lesz-e ha kártyázik? D. gyógyszerész-segéd ur: – soká él-e még a gyógyszerész? E táblabiró ur, tudja az melyik mindenét elprédálta, hol van pénz elásva? F. orvos ur, mikor lesz cholera? G. pénztárnok ur ki a legügyesebb lakatos a városban? H. urfi, tudok-e álomport késziteni? J. kért adnék neki valamit, a mitől a bajusza megnőne. K. ur bizonyos lányokról kérdezősködött, de a szivemre kötötte, hogy neje előtt egy árva szócskát se emlitsek e találkozásról. L. ur dajkát keresett, de nem akarta megmondani hogy kinek. M. ur huszonöt forintot fizetett, babonáznám meg hogy ne lenne olyan kövér. N. ur nevét kérdezte annak a lápibüröknek, mely az embert megöli. O. ur, kiről azt beszélik, hogy a nejét megölte, valami álomhozó szert kért; panaszolta: hogy már egy éve nem tud alunni. P. ur, tudja az a ragyás, rimánkodott, csinálnám meg, hogy X. kisasszony bele szeressen. R. ur megkért, mig oda lesz lesném meg ki jár házához.
S meglested?
Jó pénzért mért ne lestem volna!
S kit láttál?
Mintha nem tudná az ur… jobb lesz hallgatni. -162-
S megmondtad T. urnak ki jár házához?
Nem mondtam, mert a ténsasszony kétszer annyit fizetett.
U urfi olyan szert kért, a mitől reggelig táncolhat, a nélkül hogy kifáradna. V. ur arra kért, tegyek lakatot a felesége szájára. Z. ur pedig husravalót igért, ha tyukszemeit elveszitem. – C. kisasszony orvosságért járt hozzám a sápadság, D. kisasasszony pedig a pirosság ellen.
S mit tanácsoltál nekik?
C. kisasszonynak borivást, D. kisasszonynak pedig ecetivást. F. tensasszony azt kérte, jövendölném meg, mikor teszik más állomásra a dzsidásokat. G.-né pedig az orvosnét kivánta megbabonázni, hogy ragyás legyen. H. kisasszony valami furcsa fű után tudakolódott; a szép Luiza pedig sirva kért, szerezzem meg számára Sándor urfit, különben a kutba ugrik. L.-né tudni akarta férje mikor jő haza; M.-né, mikor megy el; N. asszonyság – mikor hal meg. P. asszony azt kérdezte meddig lesz boldog kedvesével.
Ugyan mit válaszoltál a szép barnának?
Azt válaszoltam: mig kedvese az ablakon jár be hozzá, nem az ajtón!
De S.-né kivánt ám bolondot!
Ugyan mit kivánt, te nyeletlen seprü?
Azt kivánta, hogy a mennyi férfi a városban van, mind őt szeresse! -163-
Furcsa a világ! férje pedig azt hiszi, hogy ő egymaga több az elégnél.
Ugyan valld meg igazán, B.-né volt nálad?
Nem volt! egyetlenegyszer az utcán találkoztunk.
Mondott valamit?
Azt mondta, ha az urfit elpusztitom, nekem adja selyem ruháját.
De már annál többet érek, mert az már ócska, azt még az őrnagy csináltatta.
Hát azt nem tudnád megmondani, kinél vannak a P.-né gyűrűi, kanalai, s aranyai?
Nem tudom!
Nem is gyanitod?
Ha gyanitanám is, szégyelném azt kaputos embernek megmondani!
Első feleségem egyike volt a legkülöncebb természeteknek. Kedélye, mint novemberhóban az idő, majd minden percben változott, most derűs volt, majd esős, sőt olykor szeles is. Különös szenvedélylyel viseltetett gesztenyeszinü hajfürteim iránt, az edénynemüek között pedig oly szeretettel rombolt, hogy egypár hét alatt rendesen kétszer is kellett vásárolni a rimaszombati cserepesektől. Ha szép és kellemes a nő, sokat tűr az okos férj, én pedig nagyot tartottam arra, hogy az okos férjek közé számítassam.
Mindketten az incivilasatió egy égbekiáltó bünében sinlődtünk; t. i. féltettük egymást.
Ha csak a szomszédhelységbe rándultam, már nyugtalanná tőn, ha pedig szemeláttára társalogtam valamelyik szembeötlőbb szépséggel, görcsöket kapott, odahagyta a társaságot, és a szolgálókon és a rimaszombati készleteken boszulta meg magát. Ilyenkor a legnagyobb remegés között tértem szállásomra, s nagynehezen csak ugy -165- sulyegyenezhettem a kitörendő vihart, ha az indulatoskodást én is mindjárt a kapunál kezdettem, s nőm teremébe véres szemekkel, összehuzott szemöldökkel, és ráncos homlokkal nyitottam be.
Különös, hogy bár nőm egész mértékben érezte a szerelemféltés gyötrelmeit, s azt is jól tudta, hogy én e tekintetben kevéssel vagyok jobb Othellonál, mégis egyike volt a legcoquettabb asszonyszemélyeknek, kiket valaha ismertem. – Mosoly nélkül nem is tudott férfival beszélni, szemei folytonosan játszottak, s az udvarlást a legegyügyübb s mindennapibb dandytól is elfogdta.
Én méltó joggal félthettem nőmet, mert igen szép volt. Nyulánkabb és karcsubb termet nem volt egész Pozsonymegyében, gömbölyü kicsiny lábai és kezei mintául szolgálhatának Sanzionak, gyönyörü gömbölyü, – szőke hajfürtökkel buján fedett fejecskéje pedig lord Byron Ágnesére emlékeztetett. Egy szóval annyira szép volt, hogy Pozsonyban, hol veszettebb a civilisatio, nem maradhaték vele biztosan, s leutaztam vele a kevésbé veszedelmes Szathmárvármegyébe, hol az udvarlást a senyorok avval kezdik, hogy a nő olcsóbb s izléstelenebb gyűrűjét, egy drágább és izlésteljesebbel kicserélik.
Szakaszon telepedtünk meg. Miután Szakaszon csak egy görbe orru ispán és nyulbőrkupecek -166- fordultak meg, minden tekintetben biztositottnak hittem legdrágább kincsemet.
Homo proponit, deus disponit: a vidékre nem is gondoltam, egészen megfeledkeztem, hogy a szép asszony hire szerte repül szabadon, s ragyogása parancsol az éjnek, elfeledtem, hogy Don Juan százmértföldnyi tért is becsatangolt egy kedves asszonyért; elfeledtem, hogy a közel Nantűn nemcsak szép nő lakik, hanem szép férfi is.
Ugy jártam, mint ki a mennykő elől a tölgyfa alá rejtette magát.
Letelepedésünk harmadik hetében, meglátogatott bennünket a nantűi nagyvilág, s e nagyvilágban Geniékkel azonnal barátságot is kötöttünk.
Genie Tivadar charakterrel quietált huszárkapitány volt, ép, egészséges, mintegy harminckét éves, szép és derék férfi. Neje, a husz éves Jacinta szépség királynéja lehetendett nemcsak e nyomoru provinciának, hanem a mérhetetlen orosz birodalomnak is. Nem emlékszem, hogy valaha szebb nőt szemléltem volna, az én meglehetős szépségi hirben álló nőm ugy enyészett el mellette, mint elenyészik a Sarepta az Ananasz mellett.
Még most is előttem vannak a nagy kifejezésteli égszin szemek, a vékony rendes vonások, a tiszta, finom halvány bőr. Hát a lábak és kezek? s általában az egész termet? nem a valónak, de -167- még a költészetnek is munkát adott volna ily nőt teremteni.
Mint majd minden szerelemféltő férj, ugy én is azonnal bele tudtam szerelmesedni akármiféle szépségbe, s mig nőm felett argusszemekkel őrködtem, igen keveset gondoltam azzal, hogy ő mit fog mondani. Szerencsétlenségemre azonban nőm épen igy gondolkodott, s a nélkül, hogy az én érzelmeimet kileshette volna, épen olyan óriásilag szeretett bele Geniebe, mint én Genienébe.
S innen könnyen kimagyarázható, miért fogadtuk mindketten nyilt karokkal Geniéket. Én nem győztem a huszárkapitányt magasztalni, nőm pedig a huszárkapitánynét, pedig állitásainkkal ellenkezőleg, neki a kapitány, nekem pedig a kapitányné tetszett.
Én nem voltam jobb nőmnél, nőm nem volt jobb nálamnál. Mindketten roszak voltunk, vagy legalább akartunk lenni.
Három egész hónapig hasonló fegyverekkel és hasonló szerencsével manoevriroztunk; egy keserves őszi nap délutánján azonban csupa véletlenségből oly dolgoknak jutottam birtokába, melyek az előnyt egy időre nekem átszolgáltatták.
Generalis vadászaton voltam Erdődön. Generalis vadászat nem annyit tesz, hogy a generalis is vadászik, mert akkor a kapitánynak is jelen -168- kellene lenni, hanem annyit tesz, hogy általános nagyszerü hajtóvadászat van. Én jelen voltam, a kapitány is igérkezett, – de mint okos ember nőmnél maradt Szakaszon. Temérdek vad jött felém, de én egymásután hibáztam, különben jó lövőnek tartatva, resteltem a dolgot, menteni sem igen tudtam magamat, s tele rosz sejtelemmel boszankodással és Rheumával, még mielőtt a vadászat véget ért volna, hazahajtattam szakaszra.
Fertelmes ut volt, resteltem a hosszu falun végig kinlódni, hanem annak elején leszálltam a kocsiról, s a kert ösvényén gyalog mentem be udvaromra. Udvarom közepére már kihatott a cselédség kacaja és hincározása.
Rosz jel! gondolám magamban, nőm, vagy nincs hon, vagy szerfelett el van foglalva, különben siri csend volna az alsó departementében. Legelőször is egy boglyas szolgálóval találkozám.
Hol van nőm? kérdém kissé ingerülten.
Benn van a szobában, vendége van a teinsasszonynak – felelt a kérdezett.
Kicsoda? Erőtetnem kellett magamat, hogy zavarodásomat e pimasz szolgáló észre ne vegye.
Teins Genie kapitány ur!
Benyitottam a szobába. Ajkaik egy ujnyi távolságban is alig lehettek egymástól. Nőm elpirult, Genie felugrott, felém rohant, átölelt, és megcsókolt. Judás, gondolám magamban, de hallgattam, -169- mert eszembe jutott angyali neje, kit imádtam. Mathesis nélkül is ki lehetett calculálni, hogy a mult percben csókolkodniok kellett, de arra sem volt nehéz reflectálni, hogy ilyenkor hallgatni arany, beszélni pedig spodium.
Barátom uramról azt hittem szenvedélyes puskás, hogy tudott e nevezetes vadászatról elmaradni?
Még Szakaszra sem értem, midőn gyomrom fájni kezdett, kedves nejénél megállottam, szivességéből egy findza fekete kávét ittam, azt hivén, hogy a fájdalom szünni fog, s tovább mehetek, de bizony gyomrom állapota egy cseppet sem változott, kénytelenittettem itt megpihenni.
Szerfelett örülök e bizalomnak, annyival inkább, mert ilyen ködben vadászni csakugyan nem a legmulatságosabb dolog.
Genie vacsorára is nálunk maradt, vacsora után piquetiroztunk, elnyerte 20 pengő forintomat, megett egy szelence Sardinámat, megcsókolta feleségemet, s gyomorgörcs nélkül hazalovagolt Nantűre. Visszaadom a kölcsönt, gondolám magamban, s elkezdtem feleségemmel perelni.
Lenka angyalom, te javithatlan vagy kacérságoddal, ma holnap megölsz, miután pedig én nemcsak hogy félek a haláltól, de okom is van soká élni, hogysem idő előtt megölj, inkább váljunk el. -170-
Akár e percben, ilyen bornirt medvével nem nagy öröm együtt élni, nem én tégedet, de te ölsz meg engemet nevetséges szerelemféltéseddel, minden alávalóságot képes vagy rólam feltenni, pedig jól tudod hogy egyedül szeretlek igazán és hiven, utoljára még azt kivánnád, hogy idegenekkel ne is társalogjak, hanem mint valami apáca folytonosan szobámba zárkózzam, ha tudtam volna hogy ilyen bolondos leszesz, inkább soha sem mentem volna férjhez, – váljunk el, én nem bánom, tudom az a bajod, hogy már meguntál, megjövendölték azt nekem előre, – mulass kedvedre, tudom nemsokára meghalok! – ezeket egy huzomban elmondva, elkezdett pityeregni.
A könyűk az asszonyok legerősebb fegyvereik közé tartoznak; olvadozni kezdett szivhártyám nyakába borultam, engedelmet kértem, megcsókoltam, és parforce elhitettem magammal, hogy nőm egészen ártatlan. A jövő percben már ő is egészen kiderült, tréfásan megtépte üstökömet, megsimogatott, s azt állitotta, hogy noha Geniet csinos embernek tartják, de ő ki nem állhatja, csak miattam látja szivesen, és sohasem tudná szeretni.
Miután mind ezen állitásait esküvel erősité, nyugodtan mentem aludni.
A bájos Jacintával az erdődi sokadalomban találkoztam, ez események után először. Egész -171- reggel kizárólagosan velem társalgott, s nem egy szavából vehettem ki, hogy rokonszenvvel viseltetik irántam.
Milyen nagy szerencsétlenség, hogy a csaknem tökéletesen egyforma természetü egyéniségek az életben legtöbbször igen későn találkoznak. Ah nagysám, miért nem ismertem én önt ezelőtt öt évvel.
Szavaimra egy hosszút sohajtott, s karomat gyengéden megszoritá.
Kora ifjuságomtól kezdve, egész életemen keresztül a költőiséget, és mysticismust vadásztam, hallgatag, halovány égszemű lényekről álmadoztam, lényekről, kiket egy eszmékben és érzelmekben gazdagabb olvasmány ábrándokba ringatott, kiket a zene tragicum-mindenhatósága édesen keserü fájdalmakkal árasztott el, kik a holdvilágos éjszakákat szerették, s a nyári napok illatos alkonyát. Ah miért nem ismertem önt ezelőtt öt évvel Jacinta?!
Jacinta egy nagyot sohajtott, karomat erősebben megszoritá.
Számüzve a civilisatio töltöttkáposztás, és kolbászos légköréből, egy ily teremtéssel a Somo sierrán is boldog fogtam volna lenni. Grassálhatott volna miattam az 1817-iki éhség, az 1831-diki cholera, ilyen nő oldala mellett egyetlen panaszt sem hallott volna a teremtő ajkaimról. Ah Jacinta, Jacinta! -172-
Jacinta egy hosszút, és nagyot sóhajtott, kiejtett egy vég kanavászt kezeiből, s oly epedve tekintett felém, hogy én akaratlanul két lépést hátráltam, s egy tót sátor csecsebecse romjai felett állapodtam meg.
A kár a városbiróság által azonnal megbecsültetett, s én kénytelenittettem huszonöt forintot fizetni.
Ily felfedezésért, mint a minőt tettem, huszonöt forint kevesebb a semminél.
Mint declarált szerelmesek váltunk el, Genie meg volt boszulva.
Hazatértemkor nőm iszonyu arckifejezéssel fogadott. Szemeinek villámlásaiból könnyen kiszámithatám és beláthattam a kitörendő vihar nagyságát. Villámháritóról haszontalanul gondolkodtam, midőn nőmnél mennydörgött, a villám az üvegbe, sőt a selyemkelmékbe is beütött. Béketürés volt az egyetlen óvszer ellenében, ahoz folyamodtam, a szoba közepén szótalanul állottam meg.
Szörnyeteg! hűtlen csábitó! azért távozott oly derűs kedélylyel az erdődi sokadalomba, mert bizonyos volt benne, hogy ott Jacintával fog találkozni. Mindent tudok, mintha csak oldalatoknál voltam volna, szentségtörők! S uram, ön még tőlem hűséget mer követelni? még gorombáskodik midőn nékem Genie udvarol? Gyönyörü méltányosság, mondhatom, felséges jutalom zárdai hűségemért. -173- Oh de hiszen várjon csak ön, drága férj, majd visszaemlékezendik még az erdődi sokadalomra, de ugy hiszem, hogy akkor már késő lesz. Kérem mentse magát!?
Angyalom engedj meg, de egy ideje azt kelletik hinnem, hogy nem minden időben vagy tisztában magaddal, ily gyermekségért oly nagy zajt csinálni, a legszelidebben szólva illetlenség. Tudhatod lelkem, hogy vannak convenience-szabályok, melyeket meg nem tartanunk lovagiatlanság, sokadalomban ismerős nővel találkozni, s ha dolgainkat végeztük, annak szolgálatunkat fel nem ajánlani, nemcsak erőszakos megsértése a társas formáknak, hanem valóságos blasirtság.
Csak hallgass kérlek… a férfiak mindig ki tudják magokat menteni, szegény nőknek ellenben semmi sem szabad; ti udvaroltok, szépet tesztek, szivességet tanusitottok, s az mind a convenience rovására történik; de ha mi udvaroltatunk magunknak, ha szivességet teszünk, készen álltok gorombaságaitokkal, s nemtelen gyanusitásaitokkal. Tudd meg, ha Genienének fogsz ezentul udvarolni, én mindannyiszor Genievel udvaroltatok magamnak.
Megcsókoltam perlekedő Lenkámat, engedelmet kértem tőle, s megigértem, hogy soha többé udvarolni nem fogok.
Mi folytonos harcban éltünk, keresztül kasul -174- szőve a legkellemesebb fegyverszünetekkel. Capitulálni egyikünk sem akart, a békepontokat minduntalan elfogadtuk, csakhogy azokat egyikünk sem tartotta meg.
Geniének névünnepe egy szombatra esett, marquirtabb viszonyban éltünk velök, hogysem az e vidéken divatozó névnapi köszöntéseket kikerülhettük volna. – Szeles, esős pénteki nap délutánján befogattam lovaimat, nőmet wasserdicht a szekérre pakoltam, s áthajtottam Nantűre. Mikorra az udvarra behajtattam; az már tömve volt idegen szekerekkel.
Többen leszünk mint gondolám, szóltam nőmhöz gyengéden – lelkem, előre figyelmeztetlek, büszkén és komolyan lépj fel, hogy okom ne legyen boszankodni, ne mosolyogj minduntalan, ne kacsingas minden pimaszra, s tánc közben ne hányd vesd magadat oly eszeveszetten, mint valami porkolábné, kosarat ne osztogass ugyan, azt nem kivánom; de azt követelem, hogy kizárólag quadrillet táncolj.
Legyen, miként akarod, de szabad legyen nekem is követelnem, hogy ne igyál tul a mértéken, ferbliasztalhoz le ne ülj, ne udvarolj Genienének, sem azoknak, kiket nem szenvedhetek, s ne játszad az őrült szerecsen szerepét, ha táncközben egyik vagy másikkal élénkebb társalgásba keveredem. -175-
Még jóformán nem is köszöntünk mindenkinek, midőn nőmet a helybeli oláh pap csinos fia keringőre felhivta, ki feledve igéretét, száguldva repült el mellőlem, s kézről kézre adatva, csak a keringő végeztével hanyatlott pirosan mint főtt rák, egy ruganyos pamlagra.
Kedvem lett volna felé rohanni, és őt szétszaggatni, de azon percben, midőn feléje közeledém, hogy szemrehányásaimmal elhalmozzam, Genie kapitány ereszkedék melléje.
Vérem agyvelőmhöz tolult, visszatántorogtam a játszóterembe, s ott elkezdtem ferblizni.
Hűtlen lett hozzám nemcsak nőm, de szerencsém is. Egymásután hánytam el ötpengőseimet, midőn Lenka a játszóterembe lépett, már kölcsönpénzzel játszottam.
Palikám, lelkem, állj fel egy szóra, azután ismét leülhetsz, fontos közlendőim volnának.
Egy ingerült tekintet volt minden válaszom.
Játszótársaim mosolyogni, nőm könyezni kezdett. Még egy szemrehányó pillanatot vetett felém, s távozott.
A jövő percben mindent megbántam, megsajnáltam nőmet, kit minden különcségei dacára végtelenül szerettem, felálltam ülőhelyemből s addig tétováztam a mulatók között, mig végre nőmmel egyedül találkozhatám.
Lenka, te rettenetes vagy, hogy kértelek, ne -176- táncolj keringőt, s te kérésemet annyira nem méltatod figyelmedre, – hogy mindjárt belépésünkkor karodat nyujtád az oláh pap fiának.
Lelkem, tudhatod, hogy a nélkül is mások lenézésével vádoltatom, – bár ki kért volna fel keringőre, könnyebben visszautasithatám, mint e candidatust, ki a milyen egyszerü, épen olyan aprehensivus; te magad állitottad, hogy az ember igen sokszor engedni kénytelenitetik a conveniencének.
Ismét mint legjobb barátok váltunk el, békekötésünket egy őszinte csókkal pecsételtük.
Quadrillet játszott a zenekar. Fél etiquetéből, és egész kiszámitásból a házasszonyát, a kedves Jacintát kértem fel. Genie nem maradt adósom, ő nőmet kinálta meg karjával, mit az elfogadott. Azon percben elkomolyodtam, elhagyott előbbi nyugodtabb kedélyem, összehuztam szemöldökömet, s mindenfelé vadszemeket vetettem. Nőm észrevehette nyugtalanságomat, elkezdett mosolyogni, mi ingerültségemet tetőpontra csigázta.
Vis a vis állottunk.
Boszuságomban udvarolni kezdettem szép táncosnémnak, de kedélyem annyira ingerült volt, hogy a szerelem édes kifejezéseit is szokatlan hangon ejtettem, mi feltünvén táncosnémnak, zavarodtan kérdezé, mi okozza nyugtalanságomat.
Geniet soha sem találtam kedélyesebbnek, a -177- quadrille kellem lehetőségét egészben kimerité, folytonosan élénk társalgásban részelteté csapodár nőmet, mosolygott, hajlongott, sőt suttogott is. Lenka figyelmére sem méltatott, mintha e pillanatban legboldogabb volt volna a világon.
Erőmet hanyatlani éreztem, fejem szédülni kezdett, eszeveszetten csókoltam meg táncosném kezét, s kirohantam a teremből.
Lenkám, férjed roszul van, siessünk segélyére!
A quadrille-colonne megbomlott, mindenki tánc előtti helyét foglalá el, Genie, nőm, és Jacinta utánam siettek az udvarra.
Én az udvar közepén fennhangon rendelkeztem kocsisommal, háromszor ismételve, hogy pár perc alatt készen álljon szekerem az udvar közepén.
Mindenki hirtelen távozásom okát tudakolta, csak nőm vetett felém gunyos pillanatokat. Megvallom rendkivül szégyeltem magamat, s miután magamat másként nem menthettem, kénytelenitettem fillenteni:
Szerfelett roszul érzem magamat, kénytelenitetem távozni, engedelmet kérek, hogy egy percnyi változás zavart idézett elő a mulatozás rendes folyamában.
Nőm és Jacinta valamit suttogtak együtt, azzal magamra hagytak. -178-
A kocsis előhajtott, én siettem köszönni. Nagyobbrészt mosolygó arcokkal találkozám.
Remélem kisérni fogod beteg férjedet – szóltam Lenkához fél gunynyal.
Egy tapodtat sem távozom a mulatság végeig; testi bajaidban talán tudnék segiteni, de lelki bajaidban csak az isten lehet orvosod!
Ha most nem követsz, soha többé házamnál ne mutasd magadat, mert…
Nőm gunyosan lenézett, hátat forditott s eltünt a vendégek között. Kacagtam, de lelkem sirt a boszutól; e percben csakugyan eltökéltem, hogy nőmet soha sem eresztem szemeim elé, de midőn kivül a falun egyedül éreztem magamat, indulatom engedni kezdett, s a józan gondolkodás karolta át lelkemet.
Igazán felvéve hibás-e nőm!? de hát mit vétett? táncolt!? táncolni nem vétek; táncosával társalgott!? társálogni nem vétek; mosolygott!? mosolyogni nem vétek, de suttogott a kapitánynyal; ez vétek, ez illetlenség. Uristen! hát nem suttognak sokszor a legártatlanabb emberek; hát nincsenek tárgyak, melyek magukban véve a legártatlanabbak, és mégsem szeretjük, hogy szomszédjaink hallják azokat. Hiszen ha a nő rosz akar lenni, ezer utja van férjét kijátszani, a nélkül, hogy legkisebb gyanura okot volna kénytelen szolgáltatni. Addig ne féltsük nejeinket, mig szemünk -179- láttára kacérkodnak, mig jelenlétünkben udvaroltatnak maguknak, mig előttünkk engedik át kezecskéiket valamely dandynek.
Megforditatám szekeremet, s ugyaazon uton, melyen jőttem, tértem vissza Geniékhez, mintegy 200 lépésnyire a háztól állottam meg. Leszálltam a szekérről, és csendesen lábujjhegyen közeledtem a gyertyafényben uszó épület felé.
A mulatság még javában tartott, egy félreeső ablakból leskelődve mindent kivehettem. Nőm egyedül ült a pamlagon, szép fejét jobb karjára nyugasztá, s gondolataiba látszék elmélyedettnek.
Szerettem volna berohanni a terembe, térdre esni előtte, s engedelmet esengeni annyi méltatlan bántalmakért.
Hát ha mégis bűnös! gondolám magamban, s folytattam leskelődésemet.
Egy pillanatra a vendégek felé vetém szemeimet, mire visszatekintettem, Genie ült nőm oldala mellett.
Alkalmasint rólam emlékezett meg a kapitány, mert nőm gunyosan mosolygott. Ismét szerettem volna szétszakgatni, ismét megátkoztam a percet, melyben oltárhoz vezettem, ismét elhatároztam, hogy soha sem eresztem szemeim elé.
A világon nincs nagyobb szerencsétlenség mint az ingerlékeny organismus. Mit évek alatt teremtünk, egy perc alatt képesek vagyunk elrontani, -180- össze nem forrasztható láncokat szakgatunk szét, sebeket ütünk, melyek begyógyitására nem létezik ír birtokunkban.
Nőm egy kék selyem hullámzatos kendőt emelt ajkaihoz, s azt több izben forrón megcsókolta. E kendőt házasságom első napjaiban ajándékoztam nőmnek, azt első pillanatra felismertem.
Erős metszést éreztem szivemben, könyűim megeredtek.
Nőm ártatlan, bizonyosan ártatlan, ki kelletik őt engesztelnem. Haladéktalanul visszatértem alkalmatosságomhoz, azzal az eltökélt szándékkal, hogy egyenesen az udvarra hajtatok, s nőmmel együtt térek Szakaszra. Férfiui büszkeségem azonban győzött gyengeségemen, kissé könnyebb kedélylyel vágtam magamat ülésembe, s egyedül hajtaték visza lakásomba.
Ha szeret, bizonyosan megtöri lelkét, ő közelit meg szerelmével, reggel visszatér, s én ölelő karjaimba zárom, s forró csókjaimmal halmozom el.
Ez édes reményben aludtam el; igen igen szép álmaim valának.
Későn, tizenegy órakor ébredtem fel. Kedves nőm helyett kellemetlen szakácsnéja lépett a terembe. Nyugtalanul vártam egész estig, másnap, harmadnap.
Ide s tova tiz éve mult, hogy Geniéknél névnapot ültünk. Lenkát az időtől fogva nem láttam soha.
A nőkkel nem tanácsos tréfálni.
Prokátor rendezte az egészet. Ki? és mikor? kabinettitkaim közé tartozik. Műkedvelőkből állott a társaság, kik kölcsön fejében hangászokul felajánlkoztak, miután a prokátor is zenész volt s adandó alkalmakkor szivesen fútta a fagótot.
Vendéglőben jöttek össze, hol addig dőzsöltek, mig feljött a holdvilág.
Vidéki éji zenéknél a holdvilág sine qua non; ha a zeneadót, a megtisztelt fel nem ismerheti, az egész éji zene, mint roszul sikerült dolog ugy tekintetik.
Egy óra tájban feljött a holdvilág, ha fel nem jött volna, a világnak kellett volna elveszni. Minthogy megjövendöltetett: a világ vesztét rendkivüli dolgok fogják megelőzni.
A társaság egy U alakban épült földszintes ház előtt állott meg. E házban lakott Róza kisasszony, s utcára nyiló ablakkal ellátott szobában álmodott, talán épen a prokátorról. -182-
A prokátor az ablak mellé lapult, örömestebb lapult volna talán máshová, de a ház közelében még eperfa sem találtatott.
Pianissimo osztá ki rendeleteit.
Először a Makbeth indulóját fogjátok játszani, Róza majd megvész ezen indulóért.
A prokátor a szavakat, kivált éjszaka, nem igen válogatta.
Az induló forti, fortiori, fortissimo eljátszatott – a csupa fuvó hangszerekkel működött társaság felséges zajt csinált.
György – igy hivták a Róza apjának inasát, a fortissimora, keresztül kasul a kertajtón az utcán termett s épen egy trombita dilettáns mellett állott meg.
Kissé pihenjetek! azután a tormási keringő következik; Róza dühödik e keringő után.
A keringő is executiroztatott.
A szünet alatt prokátor cimboránk, magán ömlengések által ragadtatott el, mi alatt még közelebb lapult az ablakhoz.
Róza! lelkem rózsája, ezen szerény ünnepélyecske egyedül miattad rendezteték, szivecskéd ártatlanságát dicsőitik keblem zengő hurjai, neked, kizárólag neked szól szivem rózsácskája.
Mazurt! minden áron mazurt a keringő után. A mazurt Róza nemcsak imádja, hanem őrült szenvedélylyel szereti táncolni is. -183-
A mazurban hallatszott ugyan egypár hamis hang is, de az annyi tökély közepett ugy enyészett el, mint a vizözönben a Chimborasso.
A prokátor ismét ábrándokba sülyedt.
Földi nagyság, észreveszed-e parányiságomat, mennyei tökély, remélhet-e tökéletlenségem? Angyal, akarod-e boldogitani az embert? ne vedd rosz neven, hogy mennyálmaidból felriasztottalak, mert hidd meg, mindent elkövetendek, hogy mennyálmaid egykoron valósuljanak. Hol álmod végződik, ott fog a való kezdődni, s hol a való végződik, ott fog álmod kezdődni. Müvészi világot teremtek körötted, irigyelni fognak még azok is, a kik eddigelő érdektelen barátaid valának. Olympiát csinálok, azaz Olympussá varázsolom lakásod.
Az alvajárót, fiuk! az alvajárót! hadd merengjen ébredő angyalom! Az alvajárót annyi bensőséggel kezdték, mennyit pár napi studiumtól kivánhatni, főleg a klarinettos remekelt. Hiszem, hogy maga Donizetti, ha neheztelt volna is, de el nem űzte volna a műkedvelőket.
Da capo! da capo! kiáltott a prokátor magán kivül az elragadtatástól, s az ablak előtt térdeire ereszkedett.
Csak arra kérlek benneteket, hogy lassan és érzéssel játszatok. Lassan azért, hogy a kebel rétegeit kényelmesen keresztül járhassa. Érzéssel azért, hogy a sziv bimbóit virággá fakaszsza. -184-
A társaság lassan játszott, és érzéssel.
Másodszori játszás alatt prokátor barátunk carricaturell, grotesk és drolatik grimaszirozásoknak adta át organismusát.
Fejét a holdvilág felé hajitá.
Kezeit imára kulcsolá.
Későbben szivéhez kapkodott, szemeit az ablakra mereszté, homlokon öklözé magát, és sohajtott.
Tartósabb szünet következett.
A prokátor sorban szoritgatá a működők kezeit, s mindenkinek mondott valamit. Ezt is csak azért tette, hogy Róza által minden áron felismertessék.
A fuvoláshoz igy szólt: – Pista, te ha igyekszel, utoléred Briccialdit.
A trombitáshoz: – Egy év mulva te tapsokat arathatsz Klagenfurtban.
A clarinétoshoz, ha tüdőd kibirja, brillirozni fogsz.
A fagotoshoz: – Kezed közt a fagót fagott.
A második szakaszt a Neruda-csárdással fogjuk megnyitni.
Ugy lőn a mint kivánta, ráfutták a Nerudacsárdást.
Prokátor barátunk mindjárt a kezdetén az utca közepére ugrott, csipőjére helyezé kezeit s ugy megaprózta, hogy szintugy rengett a föld bele. -185- Ügyességét, könnyüségét s deli termetét kivánta Rozának bemutatni. A szünet alatt alig tudta lélekzetét organisálni. Pihegve és lihegve tántorgott az ablak alá, s mégis, nehogy szuszogása haszontalanul enyészszék el, epedő sóhajokká alakitá azt.
Quadrillet, de a javából, p. o. Ernanit.
A társaságnak csak parancsolni kellett, az haladéktalanul engedelmeskedett. Rögtön megzendült az Ernani-quadrille.
Szemeid tűzpillantásival harmatozd be szempilláimat. Beszélj velem, bájolj el engemet!… nemde édes szeretni és érzeni, hogy imádva szeretlek? Ketten lenni egyedül? oh az édes, a szerelemről beszélni egymással, éjszakán, midőn már minden aluszik? Oh engedj nyugodnom, kebleden álmodnom, te én Solom! én szivem, én szép feleségem!
Ilyesmit mondott Hernani donna Sol de Silvának, ilyesmit érzek én s mondok el neked Csegefalvi Csegő Róza, – szólt a prokátor elragadtatva.
A quadrille egy kommával sem volt hibátlanabb, a prokátor forditásánál.
Mi nem volt még barátim?
Polka és Polonaise.
A salonpolkát, utána a Sobiesky-polonaiset.
A polka véletlenül már akkor játszatott el, midőn -186- a marhát hajtották, s igy azon már a korábban felkölt szolgálók ugyancsak chachiroztak.
A polonaiséhez a prokátor kedélyesen recitativozott.
Tralalallatallalalla; i hahahhahaha; tadadadadám; tadadadadadám; tadadadadám, dallá!…
Kissé mégis bántotta gavallér barátunkat, hogy az egész Serenade alatt az érdekes ablaknak még csak redőnyei sem mozdultak meg.
Kegyetlen szépem, jól lát, de restelli mutatni. Holnap délután, midőn meglátogatom, mosolyogni fog, s picinke kacsóival meg fog fenyegetni. Későbben negédesen fog kérdezősködni:
Barátom, mit csinált az éjszaka?
Csintalan mosolylyal ajkaimon válaszolandok: – Áldozátot vittem a szerelem oltárára.
Ej, ej, csak hamis ember az a…
Hiába Róza nagysád; a szerelem dárdája, szivemet általjárja, nincs nyugodalmam.
Menjen, menjen kis hamis! Ennyiből fog állni szemrehányása.
Prokátor barátunk maga magával tartotta ezt az érdekes párbeszédet.
A keleti indulót, azután pakoljunk.
A keleti indulót valóban keleti indulás követte most, midőn indulandók valának, felkelőben volt a nap.
Istenem, hogy fogja sajnálni Róza kisasszony -187- hogy nem hallhatá ezt a Nachtmusik-ot, kezdé György szomoruan.
A prokátor oldalánál termett, zavarodva kérdezé: – Mit beszél kend György bácsi, hát nem hált idehaza Róza kisasszony?
Egy lélek sem uram, még tegnap estéli hét órakor ment el a tekintetes ur feleségestől, gyermekestől, cselédestől Kapnikra, egyedül maradtam idehaza.
A prokátor kétségbeesetten rohant a hangászkar után.
Születtem 1847-ben egy főkertész ebédlő teremében. Gyermekségemet a legkivánatosabb társaságban töltöttem, kedélyes és vig kanárik között. A főkertésznő szenvedélyes barátja volt fajunknak, minek következtében ötvennél kevesebben soha sem fütyöréztünk a csinnal összeállitott tág zöld kalitkában. A főkertész ingerültségében számtalanszor állitgatta, hogy sorba fojtogat bennünket, de a főkertésznének nehány könycsepjei mindannyiszor megmentettek e rettenetes haláltól. A kertésznél ételünk s italunk rendesen kijárt, sőt ritkábban fehér cukordarabkákkal is megajándékoztatánk. Háborithatlanul fütyörézhettünk, és mulathattunk áldott szállásunkon; a főkertész örökké kóborolt, ötvenes neje pedig vagy kötött, vagy imádkozott szótalanul. Áldott jó asszony volt, de öreg és rút; a főkertésznek nem tetszett, s e birhatta hasonló nyilatkozatokra: „Egész gyönyörüségemet -189- bennetek találom, aranyos kanárik.“ Mi nagyon sajnáltuk, hogy gyengédségét nem viszonozhattuk, de recsegő hangjától és ráncos kezeitől mindnyájan remegtünk.
Mi folytonosan szaporodtunk, ők folytonosan ketten maradtak.
A főkertész igen ritkán méltatott bennünket figyelmére, s akkor is a lehető leggyengédtelenebbül bánt velünk. Megmeg szorongatott, vagy megtépte tollainkat. Többször nyilatkozott ilyetén formán is:
Szeretnélek mindannyitokat kipusztitani pártfogónétokkal együtt!
Midőn igy nyilatkozott, mindenkor maga volt a teremben. Valahol igen megboszanthatták; egy csötörtök délután ugyanis, indulatosan nyitván a terembe, midőn észrevette, hogy egyedül van, minden legkisebb gondolkodás nélkül kalitkánknak rohant, annak főajtaját kinyitotta, s egyetlen markolásra hatot fojtott agyon közülünk.
A boldogultakat egy sorba nyujtóztatta ki az asztalon.
Midőn a főkertészné a terembe lépett, legelső pillanata is a halottakra esett. Végig vágta magát a pamlagon ugy sirt. A főkertész ellenben fenhangon hahotázott.
Sohasem szemléltünk s hallottunk borzasztóbb -190- contrastot; tollszállaink felemelkedtek, s a remegéstől sziveink hallhatólag dobogtak.
Gyilkos szörnyeteg, miért ölted meg ez ártatlanokat? – nyöszörgött a főkertészné fájdalmasan, felemelkedett pamlagáról, az asztalhoz közeledett, s boldogult rokonainkat egyenkint keblébe rakosgatá.
Rakogasd oda e pityegő hullákat, rakogasd. Ezeket mondva a főkertész, ismét iszonyatosan röhögött.
Bezzeg mig aranyaimat el nem költötted, nem volt ellenem kifogásod, és hallgattál.
Beszélni ezüst, hallgatni arany! Ha arany helyett ezüstjeid voltak volna, bizonyosan beszélendettem.
Nem rettegsz az istentől, miután esküdet megszegted?!
Soha sem esküdtem meg arra, hogy kanárit nem gyilkolandok.
De arra megesküdtél, hogy engem szeretni fogsz.
A főkertész kalapja után nyult, azt fejébe vágta, s elrohant. A főkertészné zokogva szedegette ki boldogult rokoninkat kebeléből, és sorba csókolgatta azokat. Későbben rózsafabokorban ásott sirt hulláiknak, kölni vizzel meglocsolta a tetemeket, diófalevélbe takargatta, s ugy ásta el könyzápor közepett. -191-
Öt hím, egyetlen jérce! A vadállat legalább már csupa jércéket gyilkolt volna meg! Ismét keservesen zokogott.
Mi hímek elismeréssel és méltánylattal fogadtuk e nyilatkozatot. A jércék rendkivül nehezteltek, s még velünk is éreztették kedélytelenségüket.
A kanári-pusztitás óta folytonos harag és dulakodás volt a párok között. Az egyenetlenkedés annyira ment, hogy a főkertészné biztosság kedvéért a tornácra helyezett bennünket. Félóráig alig gyönyörködhettünk a nap éltető sugáraiban, midőn signor Cirmos, a főkertész legkedvesebb kandurja, fölfedezte helyzetünket, kalitkánk tetején termett, s egyetlen benyulással tizenkettőt nyujtóztatott ki közülünk.
Én is kaptam körmölést, el is ájultam, de a sors ugy akarta, hogy életben maradjak.
Cirmos, egy negyeddel e merény után, letört derékkal feküdt pártfogója a főkertész lábaihoz.
Krautli Hánz – igy nevezték a főkertészt – először feleségének rohant, az azonban a vakmerő végrehajtás után, élve a gyanuperrel, konyhakéssel látta el magát, s bőszült férjét elszánttan fogadta. Meggyőződvén Krautli, miszerint e fellépése siker nélküli, nejétől egyenesen felénk szökött, s lakházunkat, csinos kalitkánknak jobb szegletét markolta meg, azon pillanatban lakházunk -192- mellett termett pártfogónőnk is, – s ugyanazt cselekedte kalitkánk balszegletével.
Mindez künn a szabadban történt a tornácon.
A lehető legnagyobb ingerültséggel kezdődött meg a huza-vonás, mialatt lakházunk gyenge szerkezete engedni kénytelenitvén, ketté recsent, s nekünk szabad nyilást mutatott a menekülésre. Mi használtuk az alkalmat, s elsőtől utolsóig kirepültünk. Talán egyedül én mertem visszapillantani. A főkertész a főkertészné, – a főkertészné a főkertész üstökét tartotta.
Soha többé hiröket sem hallottam.
Egy kajszin-barackfán állapodtam meg, s kezdtem jövőmről gondolkodni. Más fajta madár örömében ugrált, és fütyörézett volna, maga előtt látván a nagy mindenséget. Minálunk kanáriknál egészen máskép áll a dolog. Mi kalitkában születünk, és kalitkában halunk meg. Minékünk kedvesebb e négy fal, mint a mindenség végtelensége. Kalitkában gyengéd kezek tartanak és ápolnak bennünket, fajunk szaporitásáról és neveltetéséről gondoskodnak, mig künn a természetben minden másfajta madár kipusztitásunkon dolgozik. Egészen elszomorodtam; de jóformán nem is tájékozhattam magamat, midőn már egy rút szemtelen veréb mellettem termett, s kegyetlenül megcsipkedett. Alig volt időm tova repülni; egyenesen egy csinos ház virágokkal tömött ablakába repültem; amint az -193- első éneket hallatám, hófehér kéz nyult utánam, meglipedtem alatta, gyengéden megfogott, forró piros ajkaihoz emelt, kevéssel azután gyengéden egy sárgadrót kalitkába helyezett. Még csak most volt időm pártfogómat közelebbről megvizsgálni.
Uj pártfogónőm fiatal, szép leányka volt; miként saját ajkairól hallottam, 17 éves. Mindenkor gömbölyü kis kezecskéivel emelt ki a kalitkából, s forró piros ajkairól etetett. Ah mennyivel másképen izlett a cukor és kendermag, mintha azt magamnak kellett volna a porcelán-edényekből szemelgetnem! Miért nem időzhettem gyakrabban alabastrom-kebelén? Miért nem rakhattam fészket selyempuha hollófürtei között? Annyira beleszerelmesedtem Rizába – igy nevezték urnőmet – hogy valamennyi jérce kanárikról megfeledkeztem.
Reszkettem az örömtől midőn magához ölelt, midőn ajkaimat ajkaihoz emelé.
Énekemmel altattam el, énekemmel ébresztettem fel.
Többször nyilvánitotta rajongó pillanatokban, hogy senkit sem szeret jobban nálamnál. Másfél hétig – igazat mondott. Másfél hét mulva megjelenésem után, mindennap délután 6 órakor, elegans szép ifju kopogtatott be Rizához. Négy hét még nem mult el, már ilyesmit kellett hallanom: -194-
Ödön! én önt ugy szeretem, mint egyetlen kanárimat.
Később ennél többet is hallottam, s szivem szinte megszakadt a fájdalomtól.
Riza egyszer az Ödön keblére borult, s igy szólott:
Ödön! életem! mindenem! Jobban szeretlek mint kanárimat. Vagy a tied leszek, vagy a siré. Riza az Ödöné lett, más szállást fogadtak, s az én kalitkámnak is költözni kellett.
Az uj háznál uj szokások jöttek folyamba. Engem egy nagyfejü, de kisszemü szobalány etetett. Riza egy hétben egyszer méltatott figyelmére, olyankor is csak kis ujját nyujtá be kalitkámon, melyet én haragomban megcsipkedtem. Az Ödön természete is nagy változásokon ment keresztül, egy cseppet sem volt jobb Krautli Hanznál; szüntelen kóborolt; midőn hon maradt, nejét folytonosan gyötörte és szidalmazta. Hűtlenségről fecsegett, mit azonban nem értettem, s most sem értem micsoda.
Szegény Riza tűrt a mig tűrhetett, folytonosan sirt és epedett, szemlátomást fogyott, és emésztette magát; hiában énekeltem, nem tudott elalunni, egy hajnalban szinte hiában énekeltem, nem tudtam felébreszteni. Meghalt.
Miköztünk madarak között nincsenek oly szivtelen férjek, mint az emberek között. Pedig többször -195- hallottam emlitetni, hogy az emberek legnemesebbek valamennyi teremtmények között.
Ödön hamar elfeledhette egykori Rizáját, s valakinek udvarolt. Ezt annál bizonyosabban állithatom, mert a szép Riza halála után tized napra kalitkámat velem együtt a nagyfejü szolgáló bizonyos távolabb utczában épült házba vitte, s velem együtt e szavakkal nyujtotta át egy mogorva magas, köpcös, de csinos képü kisasszonynak.
Tiszteli és csókolja Ödön ur a kisasszonyt, s ezen kanárival kedveskedik.
Ezeket mondva, a szobaleány, az asztalra helyezett.
Mondd meg, hogy köszönöm; válaszolt röviden a kisasszony, s engemet kalitkámmal együtt, egy fenyőalmáriom tetejére helyezett.
Sorsom ellen nem panaszkodhatám; ennem és innom rendesen adtak, éneklésemet is gyakrabban megdicsérték, és mégis többször megemlékeztem a porhadó Rizáról. Meleg ölelései, forró csókjai kedvesebbek voltak nekem, mint azon nagy cukordarabok, melyeket Angelika uj urnőm előmbe helyezett.
Nem sokára Ödönt is szemlélhettem. Legkisebb figyelmére sem méltatott, sőt ugy tetszett, mintha kerülné tekintetemet. Én e hidegséget igen természetesnek találtam, látásom nem a legkellemesebb érzéseket korbácsolhatá fel keblében. Annyit -196- mint kanári is beláthattam, hogy a kedves Riza kora halálát egyesegyedűl ő eszközölte.
Angelikával nem lehet oly könnyen boldogulni. Angelika tapasztalt leányzó volt, meglatolta Ödön ur szavait, s a különnemü esedezésekre követelésekkel felelt. – Ödön három egész hétig folytatta az ostromot, miután észrevette, hogy erőszakkal nem bolgogul, feltételekkel s ajánlatokkal lépett fel. Az azok ellenébe – Angelika részéről fektetett – ajánlatoktól és feltételektől azonban jónak látta megszökni.
Én sohasem tudnám önt ugy szeretni, mint Riza, mert én sohasem tudnék az ön kedviért meghalni.
Ezek valának Angelikának utolsó szavai Ödönhez.
E szakadás után Angelika engemet rhetor testvérének ajándékozott, ki még az nap bizonyos szabómesternek adott el 20 ezüst krajcárért.
Mintha a világ egy más részébe számüzettem volna. Egészen más élet, egészen más emberek.
A vendégszobában függtem, az utcára nyiló egyik ablak szegletében. Minden áldott nap reggeli 8 órakor láttattam el itallal és élelemmel. Ezen egyetlen órát kivéve egész héten át csupán vasárnap láttam élő lényeket. Vasárnap mindenkor a vendégszobában teritettek, a legdrágább, s lehetőleg legcsinosabb étszereket, s asztalneműeket -197- hordták fel, s én meglehetősen nagyszámu társaságban gyönyörködhettem.
Gazdámat céhmesternek titulázták, gazdasszonyomat céhmesterné asszonyomnak. Minden étel után boroztak kétszer is, este felé pedig rendesen csipetesek valának. Ilyenkor házi gazdám gyakrabban megcsókolta gazdasszonyomat, s kedves oldalbordájának nevezte.
Esteli után csak a férfiak maradtak, ittak mint valami kefekötők, füstöltek mint valami pálinkaház. Mellem észrevehetőleg gyengült, s ha a véletlen nem könyörülendett rajtam, egy év alatt elkerülhetlenül beleestem volna a tüdővészbe.
Majd minden vasárnap egész reggelig anekdotokkal mulatták magokat. A nevezetesbek közől egypárt feljegyeztem.
Veimarban, mint legény – igy kezdé gazdám – 1810-ben egy gyönyörü mopszli kutyát loptam. Másnap dobszó mellett következő dolgot hirdettek:
„Y hercegnő mopszlija elveszett, a ki megtalálja s visszahozza, 10 darab aranyat kap jutalomban; a ki ellopta s magánál tartja, bebörtönöztetik, s meg fog korbácsoltatni.“
Megijedtem, s reggel haladéktalanul bejelentettem magamat a mopszlival együtt a városháznál. Esküvel állitottam, hogy találtam. A mopszlit átvették, a 10 aranyat kifizették, s igy a lopásért -198- nemhogy megbüntettek volna, sőt inkább megjutalmaztak.
Mindnyájan bámulták a céhmester eszét, és ügyességét, s kétkét poharat üritettek egészségeért.
Bezzeg szerencsétlenebbül járt majszterem Stockholmban. Nagy boltot tartott tele mindennemü ruhával. Csütörtök délután volt, épen én is a boltban dolgoztam. Rohamosan benyit egy urforma a szobába, a majszter után kérdezősködik, s midőn az magát bemutatja, lerántja frakkját magáról, s e szavakkal nyujtja át gazdámnak:
Frakkom zseboldala sebes léptemben beleakadt egy kirakat szegletébe, és hosszában végig repedt, legyen szives majszter ur fél óra alatt megigazitatni, s addig valami költsön felöltönynyel látni el, hogy kellő időn a pénzügyi főigazgatóságnál megjelenhessek, hol fontos végzendőim vannak. Nemcsak frakkom reparaturáját fizetem ki, hanem a kölcsönt is megjutalmazom.
Méltóztassék választani! szólott gazdám a nélkül, hogy az idegen nevét megkérdezte volna.
Az idegen egy gyönyörü vadgalambszinü posztófelöltönyt választott magára, s azzal odább állott. Negyvennyolcszor fél óra is elmult, az idegen még sem jelent meg.
Ugyancsak sok dolga lehet a financigazgatóságnál, mormogott majszterem, s fejét vakargatta. -199- Később megunta a várakozást, a városházhoz ment, onnan a rendőrséghez, mindent próbáltak, mindent elkövettek, de biz sem a galambszinü felöltöny, sem az idegen nem kerűlt meg.
Ennél nagyobb csalás sohasem fordult elő Stockholmban.
Az az idegen ur még okosabb volt céhmester urnál, szólottak a szabómajszterek, nevettek s ittak nagyokat.
Ez igy volt hétről hétre, minden vasárnap.
Napról napra gyengült tüdőm, sőt már köhécseltem is. Egy véletlen szerencsétlenség, mi gazdámat szinte földönfutóvá tette, szerencsésen utat nyitott szabadulásomra.
Gazdám háza kigyuladt. A vendégszobából az ablakon keresztül mindent az utcára dobtak, kalitkástól együtt engemet is. Nem soká hevertem az ágynemüek között, egy borbélylegény szerencsésen ellopott, s kedvesének ajándékozott, bizonyos masa-modnénak.
A masa-modnénál mód nélkül vigan voltunk. Minden este szavalás, ének, és guitarre. Figaro vagy szavalt, vagy guitározott, én s a masamodné énekeltünk. Figaro szebbnél szebb dolgokat hazudott amatájának; p. o.
Két év mulva Kolozsvárott házat veszek, te selyemben fogsz járni, én bársonyban. Kék selyem -200- kalapot fogsz hordani, én meg vörös selyemnyakravalót. Ah Fánni!
Ma azt mondta a főszolgabiróné, hogy nincs ügyesebb fattyu Samunál, s ügyesebb leány Fanninál. Igazán hogy összeillenek. Ah Fanni!
Láttad azt a szép karperecet Kis Ferkonál? – a mint elnök ur tyukszemét operáltam, s ha kifizet, azonnal megprezentellek egy olyannal. Ah Fánni!
Beszéltem polgármester urral, azt igérte, hogy ha jól viselem magamat, kieszközli, hogy officinát nyithassak. Haladéktalanul nőmmé teszlek, s Frau von-ná leszesz. Ah Fánni!
Holnap bál lesz, bele viszlek, sőt egy fánkot is kapsz, sört is iszunk. Ah Fánni!
Ez igy ment félévig. Mindennap szavalás, ének guitarre, s ah Fánni!
Mi történt azután nem tudom, mert tüdőm foszlani kezdett, vért ....... és meg ......
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
20 | hosszű viccekkel | hosszú viccekkel |
28 | hosszű hónap | hosszú hónap |
32 | tökéletsen | tökéletesen |
37 | sem a rendőrsége | sem a rendőrséget |
63 | lálogatás | látogatás |
68 | Rocsáss meg | Bocsáss meg |
78 | gondolkodntt | gondolkodott |
85 | vegtelenül | végtelenül |
91 | De előszór | De először |
93 | tökeletesebbek | tökéletesebbek |
109 | bemututhatlak | bemutathatlak |
112 | órahossszat | órahosszat |
129 | udvarrral | udvarral |
130 | kiserte | kisérte |
130 | hngy ki | hogy ki |
152 | gombölyü | gömbölyü |
155 | tartozottt | tartozott |
161 | előttt | előtt |
189 | Többszor | Többször |
190 | csókolgalta | csókolgatta |
191 | főkertéez legkedvesebb | főkertész legkedvesebb |