The Project Gutenberg eBook of A janicsárok végnapjai; A fehér rózsa by Mór Jókai

Sivár, kietlen, barátságtalan vidék áll előttünk: a seleuciai üregek völgye.

Igazán remetének való hely, mert az élő világra semmi sem emlékeztet benne, olyan az egész, mint egy nagy bedőlt sír, melynek zöldje a fenekére hullott.

Minden a mi a búskomolyságot neveli, a legsötétebb vallásos rögeszmék, a fekete babona rémképei, a világkerülő embergyűlölet átka látszanak nehéz öröklő ködként e tájon feküdni, melyen Isten balkeze működött, megszaggatva az óriás sziklákat, terméketlenséggel verve meg a földet, s lakhatlanná téve azt minden élő lény számára.

Ritkán jön e tájra ember; minek is jönne, mit keresne itt? Semmi sem terem e helyen, a mi ember számára kedves. Még a vad sem ver itt magának állandó tanyát, csak forró nyaranta téved oda néha a rekkenő meleg elől futva egy-egy pusztai oroszlán, elfogott zsákmányát hozva oda elkölteni, s odább megy, ha jóllakott, tulajdon ordítása visszhangjával feleselve.

Különcz utasok keresik fel néha a borzalmas vidéket, mely oly nyomasztó behatást szokott mindenikre gyakorolni, miszerint alig várják, hogy végignézve a historiai emlékeket, ismét kijuthassanak onnan.

Mi van ott látni való? Egy romladozott fal, ki tudja ki által és miért építve, s ki által elrontva? Egy magas kőoszlop, a jámbor Symeon Stylites oszlopa, melyet ő saját kezeivel hordott éveken át össze, s melyen naphosszant szokott ülni kiterjesztett karokkal, mint egy kereszt, s napjában -2- ezerszer és ötszázszor hajtotta meg magát, fejét lábaihoz értetve. A völgy északi s déli oldalát egy roppant sziklatömeg rekeszti el, oly meredek, mint egy bástya, s csak a tetején, három-négyszáz ölnyi magasban látszik valami zöld.

És e meredek sziklafal hosszában sorban egymás mellett apróbb-nagyobb üregek szádái sötétlenek, mintha valami özönvíz-előtti óriás faj ajtókat, ablakokat vágott volna rajta sorban két-három emeletre, hogy palotát csináljon magának belőle.

Az üregek oldalfalai oly szakadékosak, talapja oly egyenlőtlen, hogy alig lehetne emberi kéz műveinek tartani azokat, ha nyilásaik hegyes öblözete s a rendes sorok, melyek szerint egymás mellett következnek, nem bizonyítanák, hogy itt véges erők próbálgaták csudáikat.

Három ez üregek közül diadalívek magasságával bir, egy pedig, mely a szikla aljába van vágva, oly kietlenül magas, mint egy roppant templomboltozat, s erről azt állítják, hogy keresztül megy a hegy alatt egészen le a tengerig, s a kinek bátorsága volna megtenni az utat, ott sok rejtélyes feliratra találhatna, melyek a falakra vannak róva. Ki birta ez ismeretlen rúnák nyelvét egykor? tán a chaldæok, vagy a Mithras-tisztelők; minő rejtett titkok, minő emberemlék előtti események vannak azokban megirva? ki tudna arra felelni.

Hihetőleg temetőnek használták e völgyet régen elmúlt népek, kiket sírboltjaik túléltek s most annál borzasztóbb a táj, mert a szikla tátongó nyilásai száz nyitott torokkal látszanak beszélni, hogy ide egy elveszett nép van eltemetve.

Különösen ama legalsó üregnek azon szokatlan sajátsága van, hogy néha elkezd üvöltő hangokat adni magától; a tetőkön legeltető pásztorok borzadva hallják, mint zúg a sziklatorok, eleinte mintha darázsrajok forrnának benne, később egyre nő a zúgás, mintha a szélvész ördögei tévedtek volna el az üregben s ordítva üvöltenének, hogy nem -3- találnak ki belőle. Utána rendesen elkövetkezik a Szamum szele, mely hihetőleg egy túlsó nyiláson a barlangba hatolva, elébb hallatta itt e völgyben hangját.

De nemcsak ilyenkor, más esetekben is megszólal a barlang. Történt, hogy vakmerő pásztorfiuk bementek a barlangszádába tüzet rakni s esztelen kiabálással hivogatták a barlanglakó dzsint, míg az üreg egyszerre viszhangot adott; de nem azon szót adta vissza, a mit hozzá kiáltottak, hanem csendes halk szózattal felelt a pajkos gyermekeknek, hogy távozzanak el és ne gúnyolják azt, a mit Isten teremtett.

Másszor házasságtörő asszony tévedt oda, bűnös örömeinek takaróul véve a méla sötétséget, s mint rettentek össze a vétkes szeretők, midőn az édes suttogásokat egy hang zavarta meg, mely nincs távol és nincs közel, mely nem szellemé és nem emberé, de jeget támaszt hideg sóhajával a forró vérben: «Allah mindenütt jelen van!»

Egykor rablók tévedtek oda, kik útitársukat akarták e helyen meggyilkolni, a midőn oly ordítás keletkezett a barlangban, mint mikor az ég megzendül s a gyilkosok világosan hallák az irtózatos szózatot: «Allah látott benneteket, a Morhut lángjai égnek számotokra!» Azok nyavalyás őrülettel futottak ki az üregből.

Mindenki a közel lakók közül tudta és hitte a barlangi dzsint, a ki senkit sem bánt a jók közül, de megüldözi a gonoszokat.

De nemcsak az ijedelmes szivek ismerik a barlangi látatlan hangot, eljönnek ide a szenvedők, megesett szivűek is és a láthatlan dzsin sziveikben olvas, mondani sem kell előtte panaszaikat, ő tanácsokat ád és azok többnyire használatosak. Lehet, hogy e tanácsokat akárki más is adhatta volna, de tán ha közönséges embertől jönnek azok, nem tartják meg oly buzgalommal a kérdezők s nem használnak maguknak általa.

Eljönnek hozzá gyakran jóslatért is és ilyenkor az ismeretlen lény úgy ki tudja azokat ismerni, a kik valódi -4- aggodalommal jönnek hozzá, azok közül, kiket csak kiváncsiság hozott ide, vagy a kik próbára akarják tenni. Ezeknek semmit sem válaszol, míg amazoknak gyakran oly találó jóslatokat mond, miknek mély értelmű képbeszéde igéről igére teljesedik.

A babonás köznép jó cselekedetnek tartja ez ismeretlen lénynek áldozni. A körüllakók iparkodnak vele jó barátságban lenni, haszontalan beszédekkel nem háborgatják, minden apróságért nem futnak hozzá, sőt volt eset rá, hogy a seleuciai kádi talpára veretett egypár pajkos suhancznak, kik köveket hajigáltak a barlangba.

Az üreg nyilásától befelé haladva, mintegy negyven lépésnyire, a hol már a külvilág alig dereng, van egy nagy kő: valami durva oltárhoz hasonlít, annak közepében egy kis mélyedés, ezt szokták rizszsel vagy tengerivel megtölteni a jámbor lakosok, s másnap midőn visszatérnek, látják, hogy a dzsin elhordta azt onnan s fizetésül egy-egy ezüst pénzt hagyott a kőmélyedésben, azokból a régi ezüstpénzekből, miket még Törökország ragyogó korszakában verettek, s melyek három annyit értek, mint az ez idő szerintiek. Tehát a dzsin készpénzzel fizet és semmit sem fogad el ingyen.

Azoknak, a kik vele beszélni akarnak, mélyebben kell a barlangba hatolni, egész odáig, a hol semmi világosság nem látszik, mert ő csak ott található, a hol teljes sötétség van. A ki mécscsel vagy szövétnekkel jön, az nem találja őt sehol, az nem kap feleletet. És a midőn látogatója ott áll a sötétben, a dzsin oly jól látja őt, mintha a napvilág sütne rá, s egy arczmozdulat észrevétlen nem marad előtte. Annál jobban hiszik, hogy a ki így lát a föld sötétjében, az a szivek és jövendők sötétségeiben is tud látni.

Több mint ötven éve már, tehát egy emberemlékezet határa, hogy e csodát ismeri a nép a seleuciai üregben; azóta főurak, basák, vezérek, bölcsek, papok, ulemák látogatták a dzsin lakását és az mindent tudni látszott, a mi a föld felett történik. Soknak megjósolá halálát és a kiket -5- nem szeretett, azoknak megmondá azt is, hogy vétkeikért megérdemlik a rájok következő sorsot.

Az ezernyolczszáztizennyolczadik esztendőben épen a szamum elviharzása után történt, hogy egy kalózhajó vitorlázott be a szuadéai révbe, hol még a hajdani Seleucia nagyszerű kikötőjének romjai látszanak.

A kalózhajó franczia lobogót viselt, hanem legénysége csupa albánokból állott. A kikötő még fedve volt az elzajlott vihar által partra vert hajók roncsaival, miket most nagy fáradsággal iparkodtak kitatarozni; mindenki bámulva tekinte a teljes épségben megérkező hajóra, melynek csak egy vitorlája sem hiányzott, pedig kalózhajók modoraként sokkal nagyobbak voltak árboczai és vitorlái öblösebbek, mint a minőket hasonló tonnatartalmú rendes hajókra szokás alkalmazni.

A mely órában horgonyt vetett a hajó, a legnagyobb dereglyét tengerre bocsáták, s abba huszonnégy jól fegyverzett timarióta szállt be. A ficzkók mindegyike ott viselte érdemrendjeit a pofáján, a csaták nyomai megszaporíták zord arczkifejezésüket oda nem tartozó vonásokkal.

Azután egy ősz ember szállt a dereglyébe, ki után paripáját is lebocsáták az emelő daru (hajógép) segélyével. Ez volt a parancsnok.

Középtermetű, de izmos agg férfi, túl lehet már a hetvenen és közel a nyolczvan évhez, de lelke és teste most is oly erős, mint midőn még az a szakáll, mely most mint a hattyú szárnya borul le keblére, fekete volt, mint a holló szárnya.

Vállai rendkívüli erőre mutatnak, s arczának merész tartása, szemeinek villogása, s a bátor, nyugodt tekintet tanusítják, hogy ez erő nincs gyáva lélekre vesztegetve.

Az evezőcsapások a partra szállítják a dereglyét, de kikötni semmi erőnek sem sikerült; a tenger dagálya oly nagy, hogy a parton megtört hullám tajtékozva hajítja mindig vissza a dereglyét. -6-

Az ősz férfi egy intésére hárman ugranak bele a hullámba a hajóslegények közül, a dereglye kötelét vontatva, mind a hármat elrántja az, mintha gyermekek fognának szilaj bikát.

Most az ősz ember egyszerre lovára pattan, kengyelét oldalába vágja, s kiugrat a tajtékot túró hullám közé, háromszor borítja el lovastól a visszatoluló hab. A harmadiknál már partot ért. A népség csodákról beszél; ő pedig senkitől sem kérdezősködve, mint a ki legjobban ismeri az utat, egyesegyedül elindul a révparton s elhagyva azt a hosszú tornyos bástyasort, mely a hegyen végigfutva, körülkeríti a várost, s mint egy óriási antik nyakláncz függ a hegy vállain, – útját e hegyszakadékok felé véve s azok közt nemsokára senkitől nem kisérve eltünt.

Alig haladt félórányira az olaj- és fügefákkal beültetett hegyoldalok között, melyek a forró szél után még most is tikkadtan lankaszták le lombjaikat, midőn reá akadt azon helyre, melyet keresett.

Egy otrombán összeábdált viskó volt az, melyet kőből, fából és sárból oly idomtalanul alkotott valami beszélő állat, hogy azt egy fecske is szégyenlette volna magáénak elismerni, nem is említve a hódakat, melyeknek gunyhói ehez képest valódi épitészi remekek.

De kegyes volt iránta a természet, s befuttatá kúszó indákkal a viskót, ezek aztán, hol az építész fölösleges rést hagyott, azt szépen befedték.

Itt leszállt lováról a jövevény, azt megköté egy fához, s miután az ajtónak nem volt kilincse, elolvasá azt az ákombákot, a mi kívül reá volt irva; szokás szerint valami szent mondás, a mi a török szerzetesek kapuira szokott irva lenni.

A jövevény hallgatózott; hiszen te nem énekelsz, gondolá magában, s olvasá tovább, a mi következik:

«A ki zörget az imádkozónak ajtaján, hiába fog zörgetni a paradicsomnak kapuján.» -7-

Ott benn térdelt az Erdbuhár szerzetbeli barát egy leterített gyékényen, övig nekivetkőzve, előtte egy nagy famedencze állt tele tiszta vízzel.

Észre sem látszott venni a lakába berontott jövevényt, hanem végzé nagy buzgósággal a kegyes szertartást. Először is megmosta kezeit, harminczháromszor mondva el e kegyes igéket: «Áldott az Isten, ki a víznek tisztító erőt adott s hitünket felvilágosította», azután jobb markával háromszor vizet vett szájába és imádkozék: «Oh uram, oh Allah, izleltesd meg velem azt a vizet, melyet adtál Mohammed profétának a paradicsomban, s a mely illatozóbb a balzsamnál, fehérebb a tejnél és édesebb a méznél, s mely a szomjazó epedését örökre megenyhíti.» – Ezután a markán keresztül ismét az orra lyukain szítta fel a vizet, s ekkép buzgólkodék: «Uram, szagoltasd meg velem a paradicsomnak illatját, mely kedvesebb, mint az ambra és a pézsma és ne engedd, hogy valaha a pokolnak átkozott bűzét megérezzem.» Ekkor két marokra fogta a vizet s orczáját jól megmosva vele, azalatt ily szavakat beszélt: «Tisztítsd meg uram az én orczámat, a mikép minden profétának s minden hű szolgádnak orczáját meg fogod az itéletnek nagy napján tisztítani.» Még ez sem volt elég, akkor meg a jobb markába vett vizet s azt a könyökén végigcsorgatva, fohászkodék: «Uram, add az utolsó itélet napján az én cselekedeteimnek könyvét a jobb kezembe, mely az elválasztottak keze, és vigy be a paradicsomba.» Azzal bedugta fejét a medencze vízbe s szája kimaradván belőle, módjában volt azalatt ilyen beszédet tartani: «Uram, végy környül engemet, midőn előtted megjelenek, irgalmaddal, s ne nyomd az én fejembe a bűnöknek tüzes koszorúját, hanem az erénynek arany koronáját.» Most füleit vette sorba az érdemes férfiu, áhitattal mondván: «Engedd uram, hogy az én füleim mindenkor örömest hallgassák -8- azokat, melyek az Alkoránban vannak irva.» Végezve ezt, meglocsolá nyakacsigáját és torkát, igen czélszerűen mondván ez alkalommal: «Uram, szabadíts meg engemet azon kötelektől, melyek az elkárhozottak nyakaira fognak vettetni», mely kegyes óvástétel után leült a földre s jobb lábát áhitatosan megmosván, kiálta: «Oh uram, ne engedd, hogy az én lábaim megcsuszamodjanak az Alsirát hidján, mely a pokol felett a mennyországba viszen», a bal lábát is megöblíté és fohászkodék: «Vedd el uram az én adósságaimat s hallgasd meg az én könyörgéseimet.»

Mindezen mondásokat pedig épen nem lassú hangon, magában dörmögve mondá el a jámbor dervis, hanem érthető, kiáltó szóval, mint illik igazhivő müzülmánhoz, a ki nem tartja szégyenletes dolognak az emberek előtt Istenhez imádkozni.

Annakutána fogá a medenczét és kivivén azt kunyhója elé, az ott tenyésző vadvirágokra kiöntözé, megáldván őket egyenkint és egyetemesen; akkor ismét tele meríté a forrásból friss vízzel, s visszavivén a kunyhóba és a gyékényt tulsó lapjára fordítván, letevé rá a vízzel tölt medenczét, melyre a jövevény szintén leveté papucsát, felső kaftányát, letekeré turbánja kaukját s kiemelé fejéből a vörös fezt, s ő is hasonlóul megmosódott.

Azután megcsókolá a dervis kezét, s midőn az kihuzá övéből a hosszú, földig érő olvasót, s elkezdé annak kilenczven szemén egyenkint elszámlálni Allah kilenczven tulajdonságát, az idegen is utána mondá azokat áhitatosan, s mindezek végeztével együtt éneklé vele két izben a La illah, il Allah, Mahomed raszul Allah! versét, melynek éneklésében oly gyakorlott volt, mint akármely muezzim.

Mindezek a legnagyobb áhitattal megtörténvén, a jövevény fölkelt helyéről, arczáról elmult az alázatosság kifejezése, s ismét helyet foglalt azon az elébbi büszke, parancsoló tekintet; míg a dervis most alázattal borult le előtte a földre és rebegé:

– Te vagy amaz Erdbuhár dervis, kihez engem egy nimetullahita szerzetes utasított, a ki lakik Janinában?1)

Ekkor jobbjával handzsárját, baljával egy erszényt vont elő övéből az idegen.

– Látod ez erszényt és e kardot? Ez erszényben van ezer czekhino, ezen kard lapján legalább ugyanannyi megölt ember vére. Én nem kérdem tőled: ismersz-e engem? tudod-e nevemet? Lehet, hogy ismersz, mert hiszen ti mindent tudtok, hanem akkor azt is tudod, hogy engemet még el nem árult senki, a kin én meg nem bosszultam volna magamat. Azért ha jutalom kell, hallgass, ha büntetés kell, beszélj.

– Most tehát kelj fel, fogd meg lovam zabláját és vezess el engem azon üreghez, melyben a jóslat-mondó dzsin lakik. Te ismerős vagy vele?

– Ismerem uram, de hozzá nem járok, mert rám haragszik; a derviseket nem szíveli, mert ki akarják tanulni; ha én megyek, köveket ejt rám a boltozatból, vagy mély hasadékokba vezet. Azért ha kivánod, odáig elvezetlek, de be nem megyek veled, ha a mennyi pénz van ez erszényben, annyi fejem volna is vállamon, melyeket levágj.

Azzal büszkén lovára veté magát a herculesi aggastyán, s a dervis megfogva a mén zabláját, elkezdé őt a hegyi úton vezetni a szakadékos sziklatorlatok közé. -10-

Hátulról kerülve, még zordonabb volt a táj. Elül a vad természetomladék, hátul a sötét czedruserdők, melyeknek sűrű lombja nappal is éjszakai árnyékot vet és oldalt a végtelen magasságú sziklatömeg, mely holdvilágnál még magasabbnak látszik és az üregek mintha éjszaka még feketébbek s a sziklák, omladékok még kopárabbak volnának; pedig nappal is oly elhagyatott e táj, mint éjjel.

A dzsin üregéhez érve, leszállt lováról az agg férfi s meghagyva a dervisnek, hogy ott álljon és várja, míg vissza fog jőni, elszántan belépett az üregbe.

A vak sötétség miatt csak apró léptekben lehetett haladnia, óvatosan, de félelem nélkül haladt; lábával elébb megpróbálta az alapot, melyre lépett, s egyik kezét szeme előtt, a másikat pedig handzsárja markolatán tartá. Elszánt gonosz léleknek kellene lenni, mely őt meg merje támadni.

Néha egy-egy denevér suhant el fülei mellett, gúnyos vihogással; másszor hideg, megmozduló testekre lépett; mit figyelt ő azokra? a méla hallgatás, mely körülvevé, rettentőbb volt a poklok szavánál és e hallgatástól sem rettegett, ketté merte azt szakítani, erős szóval kiáltva a földalatti csendbe:

– Jövel elém jó vagy gonosz szellem, kit Allah elbocsátott, hogy beszélj élő emberekkel; jövel és szólj nekem!

– Melletted vagyok, susogá e szókra egy hang, mély és tompa, mintha az üres levegő szólana.

Az idegen utána kapott, mintha merész kézzel meg akarná a lelket ragadni; nem talált semmit.

– Ismerlek, szólt a láthatlan hang. Te egy szegény ember vagy, ki elvesztegetted a mid volt, és a mid van, az nem a tied. -11-

– Tudatlan lélek vagy, dörmögé a jövevény, menj vissza sírodba és aludjál, nem kérdezek tőled többet; – jelen sorsomat sem ismered, hogy ismernéd a jövőt? Menj odudba vissza és nyugodjál békével.

– Én ismerlek téged, folytatá a hang, és igazat mondtam. Nemde nem Tepelenti Alinak hívnak-e téged?

– Tudod, hogy itt nincs reggel, sem estve, felelt a hang, nekem tegnap az, midőn legutolszor láttam a napot és holnap, midőn újra fogom látni. Tepelenti Ali, Janina uralkodója, te szegényebb vagy a legutolsó müzülmánnál, ki szőrkötéllel övezi derekát, mert elvesztettél mindent, a mi rád nézve becses. Testvéredet, ki védelmedre kelt, megölted; anyádat, ki szeretett, megfojtottad; hazádnak, mely táplált, jobb kezét szakítottad ki; dicsőségedet, mely ékesített, átokká változtattad magadon, s a szerelemből gyűlöletet csináltál magadnak.

– Úgy van. Ezt cselekvém. Nem bántam meg semmit. A nyúl elrágja a virágot, a keselyű elkapja a nyulat, a vadász ellövi a keselyűt, a vadászt levágja az oroszlán és az oroszlánt megeszi a féreg. Földdé válik minden. Allah hatalmas, ő rendelte így. Mi vagyok én? nagyobb féreg, mint a többi. Ki pöröl Istennel? Mi sors vár reám a jövőben?

– Még tegnap ifjabb voltál nem született fiadnál, holnap vénebb leendsz megholt őseidnél.

– Világosabban szólj, mert szavaid értelmét oly kevéssé látom, mint magadat.

– A ki vétett fegyverrel, meghal fegyver által, így szól Allah. A ki vétett szerelemben, meghal szerelem által. Két kezed van, jobb és balkezed; egyik aranynyal, másik ezüsttel -12- tele; két kardod; háromszáz nő van háremedben, de csak egy van a kit imádsz; tizenkét fiad van, de csak három, a kit szeretsz. Ime halljad, jól vigyázz életedre, mert a mi legközelebb van hozzád, abban van halálod, tulajdon vagyonod, tulajdon két kezed fog egykor megölni.

– Mashallah! A halál elkerülhetetlen; csak egyet mondj meg: fogok-e én egykor Stambulban a serail kapuján diadalmasan bevonulni?

– Leend idő, a mikor egyszerre két helyen leszesz, Janinában és Sztambulban egyszerre; a napok meg fogják ezt magyarázni.

– Átkozott! orditá Ali, kirántva kardját s dühösen vágott a hang felé; a kard nagyot süvöltött az üres levegőben s percz mulva éktelen messzeségből kiáltá vissza a hang:

– Ha nem álom, adj jelt nekem, melyről megtudhassam, midőn innen kimegyek, hogy nem álmodtam.

– Visszatevém, szólt Ali, de nem mondott igazat, mert csak övébe dugta azt.

Ali kinyujtá tenyerét. Azon pillanatban egy erős férfias -13- kéz aczélszorítását érzé azon; oly erős, oly sújtoló szorítást, hogy a vér serkedezett ujjai hegyéből.

– Arczodnak egy vonása nem mozdult kezem nyomása alatt; így csak Tepelenti birta azt kiállani.

– És így csak egy férfi birta kezemet megszorítani, monda Ali. És annak neve Behram volt, Halil Patronának fia, ki negyven év előtt bajnok társam vala s azóta elveszett. Ki vagy te?

A hatalmas basa elmerengve fordult vissza, s midőn a holdfényre kiért, világosan látá kezén meg a vércseppeket, miket amaz erős kézszorítás körmei alól kisajtolt.

EMINAH.

Más napsugár, más virágnyilás, más szívdobogás, mint a melyet mi ismerünk.

Ha széttekintünk a tájon, classicus fönségben látjuk emelkedni az istenek földét: Hellasz hegyeit, a sugáros arczú hősök diadalhonát. Ott a hegy, melyről Zeüsz szórta villámait és a berek, melyben Aphrodite gyönge lábát megkarczolá a rózsatövis, s tán a babérfából, melynek kedves elváltozott nympháját Apollo kergeté, egész erdő vált már. Most is ragyognak még a havas Őta és Ossza napsütötte ormai, ha a nyugvó nap reájok tűzi fényét, most is van még villáma a bércznek, csakhogy azokat nem Zeüsz szórja többé, hanem Ali Tepelenti, a ki pasa Albániában és úr fél Törökországon, s a rózsa, melyet -14- Vénus vére festett meg pirosra, az ő számára nyilik és a babér, mely Apolló szerelméből támadt, az ő számára zöldül.

A csendes bérczeken nem lát többé a költő fényes istenalakot. Hosszú puskáját vállára vetve ballag itt-amott egy palikár, ki gunyhóját rejtekbe építé, hol Ali Tepelenti rá ne találjon. A magas oszlopcsarnokoknak jó most a földön heverni, Themistokles és Leonidás utódi gunyhókat raknak oda, a hol senkinek se essenek útjába.

A magas Lithanizza hegytetőről leláthatni a tündéri városba, mely Albánia fölött uralg. Janina az, a historiai névvé vált Janina.

Mellette az acheruzi tó, melynek zöld tükrében az egész város látja magát, mintha kettős volna, olyan mély, a milyen magas; a minaretek arany félholdjai a tóban is, az égen is ragyognak, a fehér tetőtlen házak, egymás fölé emelkedve, egy tömeggé látszanak olvadva lenni egymással és a körülfutó vörös bástyafallal, melyről nyolcz kapun van kijárás.

De mit nekünk a város minareteivel, bazárjaival, kiöszkjeivel! túl a városon, hol az erdős bérczekről alászakadó Cocytus a tóval, melybe ömlik, egy félszigetet képez, itt a földszoroson áll Ali basa megerősített vára, nagy tömör bástyákkal, nehéz, vaspántos felvonó hidakkal, a sánczok árkaiban hegyes égerfaczölöpök s fölöttük két öles víz A bástyák tetejéről száz ágyú torka ásít le a városra, ezek az érczkutyák, miknek ugatása négy mérföldre hallik, s a falakon untalan számos fegyveres népség őrködik és a kapu előtt a szemközt meredő sánczok ablakaiból egymásra bámulnak az ágyúk; jaj annak a népnek, a mely előttök erővel keresztül akarna menni. A nagy, lánczczal elzárt kaput hármas nehéz vasrácsok védik, s hosszú ereszek alól kerekes lövegek villognak elő, melyek mögött bombapyramidok vannak rakva.

Az udvar egy nagy félholdat képez, melyen nem látható egyéb, mint harczkészület, rombolási eszköz, a félkör -15- alakú kaszárnyákban albán hadőrség tanyáz, míg a félkörrel átellenben egy hosszú pavillon szeli ketté a várat, mely a félkör egyik végétől a másikig ér, s három kapu van rajta, melyeken át a belső várba jutni.

E hosszú épületen nincsenek a várudvar felől ablakok, csupán két sor szűk lőrés látható rajta. Ablakai mind túlnan a kert felé nyílnak s ott laknak Ali basa három fiának odaliszkjai. A háromkapus épületet a három fiu lakja: Omár, Almuhán és Zaid. Ez épület hátulja azon kertre nyílik, melyben a fiak háremhölgyei szoktak mulatozni.

Itt ismét egy hosszú bástya zárja el a kertet, vízzel telt sánczárokkal, melynek érczhídján keresztül Ali legbelső várába jutni.

Mi van itt? azt senki sem tudhatta; az érczkapu ezüstös arabeszkjeivel örökké zárva látszik és senki azon be nem megy és ki nem jön, mint Ali és az ő néma eunuchjai és azok a foglyok, kiknek csak a fejeiket szokták kiadogatni; a bástya sokkal magasabb, mint hogy a külvár háztetőiről keresztül lehessen rajta látni; hanem ha valaki a magas Lithanizza ormáról tekint le rá, az egy tüneményes kastélyt fog ott belül látni, színes márványfalakkal, miket ezüst rácsozat fed, kékre festett érczkúptetőkkel, miknek hegyes végén arany félholdak vannak, egy toronynak, mely legszélesebb, vörös bádog teteje van, ez az egy tető látszik ki az egész belső várból annak, a ki alulról nézi; a színes kiöszkök mindenütt virágágyakkal vannak körülvéve, s a magasból tekintő jól láthatja azt is, hogy a bástya hosszában szőlőlugasok vannak, s a szökőkutak medenczéiben olykor nyári alkonyórákban bűbájos alakok fürdenek s megőrülhet, a míg őket nézi, vagy még hamarább megeshetik rajta, hogy Ali basa czirkálói megkapják s levetik a hegytetőrül.

E csodás rejtekhelyen volt Ali paradicsoma. Ide gyűjté a kerek világ legszebb virágait, miket föld termett vagy anya szült, mert hiszen a hölgy is virág, letépni, gyönyörködni való, mint a többi. De annyi szép virág között legszebb -16- volt mégis Eminah, Tepelenti kedvencz hölgye, tizenhatéves leánya a delvinoi basának, kit úgy adtak Alihoz, miként szokás török hatalmasok leányait, már születése napján eljegyezve valami hatalmas főúrral; mire a menyasszony hajadon lesz, akkorra a vőlegény megőszült.

Halavány, kékszemű virág, mintha nem napsugár, hanem holdsugár nevelte volna; termete, alakja oly gyöngéd, mint a mesebeli tündéreké, a kik szárny nélkül repülnek. Hangja csengőbb, édesebb, mint a többi hölgyeké és a mit azok nem tudnak, tud ő úgy szólani, hogy szavát a ki nem érti is, érezze; szőke hajával úgy szeret Ali játszani, kibontani azt hosszú fonadékaiból s lágy selyemerdejét arczára teríteni és azt hinni, hogy a paradicsom árnyékában alszik.

A gyermek szereti férjét. Ali szép öreg. Szakálla oly sima és oly tiszta fehér, mint a hattyú pelyhe, arcza rózsái még most is elevenek, ajkai ha mosolyognak, nincs az a tigris, mely szebb fogakat mutathasson az övéinél. És a mellett bátor, hős; szerelme nem a vének élhetetlen vágya, hanem egy ifju hatalmas szenvedélye.

És Eminah nem tudja azt, hogy ifjak is vannak a világon, ő apján és férjén kívül nem látott soha férfit, s azt hiszi, hogy a többi férfinak is mind olyan szép fehér szakálla s olyan ezüst szempillái vannak, mint ezeknek. Gyermekkorától fogva háremben, nők és eunuchok közt növekedve, mindazon ábrándos eszmékről, miket ifju női szivek ideál-képekről szoktak alkotni, még csak távol sejtelme sincs, férjét a legtökéletesebb alaknak tartja, kiért valaha asszony-szív dobogott, s mint túlvilági lényhez ragaszkodik hozzá.

Eminah szemeiben Ali egyike azon jótékony tündéreknek, kik az arab regék tüneményes mondáiban tengerfenékről, föld gyomrából emelkednek elé; százszor magasabbak a közönséges embereknél, tízszer idősebbek és ezerszer hatalmasabbak, kik talizmángyűrűt szoktak adni -17- földi kegyeltjeiknek, s ha egyet fordul a gyűrű, megjelennek előtte, teljesítik szeszélyeit, kivánatait, fölveszik nagy izmos tenyereikre, hagyják lovagolni mutatóujjukon, bujósdit játszani bő palástjok rejtekében, őrködnek fölötte, ha alszik, elhalmozzák kincsekkel, ajándokkal és oly szelidek, oly igazságosak annyi hatalom mellett; csak egy lépésükbe kerülne, hogy a várakat tornyostul, bástyástul a földre gázolják és ők oly óvatosan járnak, hogy az útban levő hangyát is meg ne tapodják; – hiszen egyszer Ali övig ment be a tóba, melybe két szerelmesen enyelgő pillangó csapódott, hogy azokat kiszabadítsa. Oh Ali oly érző szívvel bir, hogy megsiratja a madarat, mely a kalitban véletlen megdermed, s valahányszor egy virágot leszakaszt száráról, mindig ajkához érinti azt, hogy bocsánatot kérjen tőle. S midőn elbeszélte neki, hogy Kilsszura ostrománál mint égtek meg a szegény galambok, a könyek csillogtak a szemében.

Eminah nem tudja, hogy mi az az ostrom? ő csak a szegény galambokat sajnálja. Mint kóvályogtak az égő város fölött, fehér csoportokban a fekete füst közt s hullottak bele a tűzbe.

A dolog pedig így volt. Ali ostromolta Kilsszurát, de nem birta azt bevenni, a védők bátorsága s a hely előnyei nem engedék őt közel is jutni hozzá. Ekkor oda izent a lakókhoz, hogy békét köt velök és elvonul városuk alól, béke jeléül azonban küldjenek neki fehér galambokat. A szorongatott lakosok megkedvelék az ajánlatot, s összefogdosva városukban valamennyi fehér galamb volt, kiküldék azokat Tepelentinek. Ez mindjárt be is vonatta ostromágyúit, mikkel nem sok kárt tehetett, éjjel azonban, mikor már mindenki aludt, hosszú sodronyoknál fogva tüzes kanóczokat köttetett a galambok lábaira s szabadon bocsátá őket. Azok természetes ösztönüknél fogva mind a régi gazdáik házaihoz repültek vissza, az ismerős tetőkre, s egy pillanat alatt lángban állott az egész város, a galambok maguk hordták az égő üszköt tetőről tetőre, a -18- lakosok közül a ki ott nem égett, azt levágták és a galambok is elvesztek.

Nagyon sokat könyezett Ali, midőn Eminahnak a kilsszurai galambok regéjét elmondá. Ali érzékeny szivű.

A mit a szív megóhajt, a mit a szem megkivánhat, mindene volt a szép nőnek; szobáiban álló tükrök, velenczei kristályművek, padlatán Perzsia szőnyegei, e szőtt virágágyak, ablakaiban nyíló virág, éneklő madár, minden lépésit száz szolganő kiséri; napja reggeltől estig vigalom, mulatozás, s mindennap új örömet, új meglepetést hoz.

Harmincz terem nyílik egymásból, a mely mind az övé. Egyik pompásabb, mint a másik: mire a szem az egyik fényével jóllakott, már a másikat elfelejté s ha végigment valamennyin, akár megint újra kezdje.

De egy nem tetszett mégis Emináhnak: ha végig ment mind a harmincz termen, ott még nem volt a szobáknak vége, hanem ott egy gömbölyű rézajtó következett és az mindig zárva volt előtte, oda soha sem volt neki szabad bemenni. Ez ajtó vezetett azon magas toronyba, melynek vörös bádog fedele van, a mi oly messze ellátszik.

A kiváncsi nő nagyon szerette volna tudni, mi van az ajtón belül, melyen ő neki soha sem szabad belépni, hová Ali mindig egyesegyedül jár, s mikor belép, gondosan magára zárja ismét az ajtót s a kulcsot keblén zsinórra akasztva viseli.

Nehányszor meg is kérdezé már Alitól, hogy mi lakik a toronyban, hogy ő neki ezt nem szabad látni, s mit mivel ő odabenn egész éjszakákon keresztűl egyesegyedül? – Ilyenkor Ali azt szokta felelni, hogy szellemekkel jön ottan össze, kik őt megtanítják a bölcsek kövét keresni, örökké ifjunak maradni, jövendőt látni, aranyat csinálni s más egyéb csodadolgokat, miket könnyű volt egy nővel elhitetni, a ki még azt sem tudja, hogy a férfiak nem viselnek mind ősz fehér szakállt.

Olyankor azután, mikor magára maradt Eminah, százféle tüneményes képeket álmodott mindenféle kék és zöld -19- tündérekről, kik tűzben, vízben, felhőben megjelennek Ali előtt, hogy őt megtanítsák aranyat csinálni. Úgy féltette tőlük Alit: ha egyszer össze találnák tépni.

És Ali bebizonyítá mindig Eminah előtt, hogy mondása nem üres rege, mert mikor másnap azután visszatért, egész kosarakkal hozták utána a néma eunuchok a készített aranyat és drágaköveket. Ali tehát csakugyan tudott aranyat csinálni, még pedig a mi aranyat ő készített, az egyszerre vert pénz és filigrános ékszer-alakban állt elő; és Eminah azt igen jeles dolognak találta, hogy ha már egyszer ama különös szellemek a semmiből aranyat képesek alkotni, egy füst alatt karpereczeket és nyaklánczokat is készíthetnek abból s nem kerül nekik több fáradságukba.

Bárki is kiváncsi volna, ily titkokat érezve magához közel, azokat kiismerhetni, hát még egy fiatal elkényeztetett hölgy, ki gyakran a nagy öröm miatt nem alhatik, melyet azon ajándékok látása gerjeszt szívében, mikkel Ali el szokta őt halmozni? Milyen nagyon szeretné ő e jótékony szellemeket látni, a kik neki annyi örömet szereznek!

Többször könyörge már Alinak, hogy vigye őt is magával, midőn a vörös toronyba megy, de a basa mindig úgy elijesztgeté, hogy azon szellemek milyen kegyetlenek az idegenhez és az asszonyokat rögtön széttépik, miszerint Eminahnak mindig le kelle tenni kivánatáról.

De a mit egy asszony föltesz magában, hogy meg kell lenni, ültethetsz arra hétfejű sárkányt, mégis megmozdítja, s ha a félelem hatalma nagy, sokkal nagyobb a tudnivágyásé.

Egy este egész a rézajtóig kisérte Alit Eminah, s midőn az belépett rajta, észrevétlenűl egy kövecset ejtett az ajtó és küszöb közé.

Ilyenformán nem csukódván be egészen az ajtó, a zár nyelve mind a két kulcsfordulásra visszapattant, s míg Ali azt hitte, hogy bezárta maga után az ajtót, valóban nyitva maradt az. -20-

Eminah csak azt várta, hogy férje léptei elhangozzanak, azután csendesen felnyitá az ajtót, elébb csak annyira, hogy beláthasson rajta, azután, hogy fejét bedughassa s miután nem látott semmit, a mi visszaijesztené, belépett és minden lépésnél óvatosan tekintgete széllyel, ha nem jelen-e meg előtte véletlenül valamelyike a haragos szellemeknek?

Elébb egy hosszú folyosón ment végig, ott egy csigalépcső következett, mely oly sötét volt, hogy csak tapogatózva haladhatott rajta. Valami veszedelmes kiváncsiság nem engedte e sötétségtől visszarettenni, fölment a lépcsőn s nemsokára egy nagy gömbölyű teremben találta magát, melyben egy homályosan égő függőlámpa terjeszte világot.

E terem falai körül márványpadok, vízcsebrek, tölcsérek s csodálatos alakú mindenféle műszerek, vasból, bőrből és fából voltak helyezve, miknek a félhomályban mind oly megfoghatatlan különös alakja volt.

Ezek bizonyára azon eszközök, mikkel Ali aranyat szokott csinálni, gondolá magában Eminah, s épen egy alkalmas fülkét találva a lépcsők kezdeténél, oda behúzta magát, úgy, hogy ő láthatott mindent, de őt nem láthatta senki.

Nehány percz múlva nyíltak az átellenben levő ajtók, s belépett Ali és tizenkét néma eunuch fáklyákkal. A terem egyszerre kivilágosult, az eunuchok letűzték fáklyáikat nagy vasfogókba, egy közülök tüzet szított, s abba különféle műszereket rakott, üstben forralt valami nedvet. Ali ez alatt egy tábori székre ült le és csendes hangon parancsolgatott.

Most Alinak egy intésére két eunuch kiment egy csapóajtón s nehány percz múlva lánczcsörgés hallatszott, újra felnyiltak a csapóajtók s belépett rajtuk két öreg, sajátságos alak, hosszú ősz hajakkal, borotvált szakállal és különös öltözetekben, a minőket Eminah soha sem látott.

«Ah, bizonyára ezek lesznek azon szellemek, a kik Alinak -21- az aranyat csinálják, gondolá magában; hanem ugyan meg vannak lánczolva. Legalább nem lehet tőlük félni.

S mint valami félelmes nézőjátékot, bámulá rejtekéből a következő eseményeket.

A két agg idegent Alihoz vezették, ki mosolyogva, kezeit dörzsölve állt eléjük és sokáig nem szólt hozzájuk, csak mosolygott. Végre az idősebbnek nyájasan megveregeté orczáját.

– Nápolyi kalmár, tehát igazán nem tudod, hová vannak aranyaid elrejtve? szólt hozzá szeliden.

– Uram, szólt ez kétségbeesett alázattal, mindenemet átadám, a mim volt. Bizony koldus vagyok.

– Nápolyi kalmár, hogy mondhatsz ilyet? Emlékezzél csak rá. Hiszen te hindu árukkal rakottan mentél Toulonba, ott mindent eladtál; visszajövet, hogy találkozánk, nekem ezer aranyat akartál átadni, el is vettem. De hol a többi? Hiszen kereskedő-könyveidből tizenkétezer arany derül ki.

– Hamisak azon könyvek, uram, szólt siránk hangon a kalmár, egyedül hitelem fentartása végett irtam azokat teli valótlan lajstromokkal.

– Kalmár, kalmár, te önmagadat rágalmazod. Te el akarod velem hitetni, hogy nem vagy becsületes ember. Azt én nem engedem, kalmár. Megbocsátasz, ha emlékezeted egy kissé fölelevenítem.

Azzal inte az eunuchoknak s azok levetkeztetve a kalmárt, a kínpadra vonták és kínozták két álló óra hosszant.

Irtózat volna elmondani, miket tettek vele. Oh a kiváncsi asszony eléggé bűnhödött tudnivágyáért. Látnia kellett ez irtózatot, mely megzsibbasztá tagjait, hogy a láz kitörte; eltakarta arczát, de a kínzott ordítása keresztülhatott lelkén és érzékeny idegeit nagyobb kínokra tanítá, mint a minőket ő maga érzett.

Lassanként azonban valami csodálatos fásultság állta el szivét; tagjai megszüntek remegni, szemeit kinyitá s mozdulatlan nézte végig az egész kínzási műtétet.

Alinak ez kitanult tudománya lehetett. Ő maga rendezé, -22- miket kell fokozatosan alkalmazni; a hüvelykszorítókat, a spanyolcsizmát, a forró olajat, a víztölcsért, végre az utolsó kínszert vették elő. A kalmárt nyers bivalybőrbe tekerték s oda fektették az égő tűz mellé.

A mint a tűz által kezdett összezsugorodni a nyers bőr s lassankint szorítá össze a kínzott tagjait, a gyötrelem tetőpontján kivallá az ember, hogy kincsei hajója alatt egy lánczra kötött vasládában vannak rejtve.

Ekkor megszabadíták a kínzó bőrtől; összetörve, tajtékzó ajakkal, vérző testtel, kificzamodott tagokkal omlott le a hideg márványra.

– Látod, édesem, szólt hozzá Ali nyájasan, ettől a fáradságtól megkimélhettél volna engemet is, magadat is.

Most a másik férfira került a sor. Ez egy büszke, magas homlokú férfi volt, ki végignézte társa kínzását, a nélkül, hogy egy vonás megmozdult volna arczán.

– Hát te még sem fogod nevedet megmondani, derék bajnok? kérdé ez utóbbitól Ali.

– Köszönöm. Nagyon megtisztelsz. De a magad nevét szeretném hallani. Te bizonyosan valami gazdag velenczei nobili vagy, kiről nagyon szeretnének valamit tudni rokonai s nem volnának háládatlanok, ha valaki visszaadna nekik. Én nagyon sokat tartok rád.

– No hát tudd meg: én gazdag nobili vagyok, otthon palotám és kincseim vannak, de te azokból egy páraht sem fogsz látni, mert mérget vettem be; látod e kék foltokat kezemen? majd mindjárt arczomon is fogod látni. Öt percz múlva halva vagyok.

És úgy történt. A büszke férfi meghalt. Ali tombolt dühében s a prófétákat káromolta.

És Eminah rejtekhelyéből szüntelen Ali arczát nézte. Mit gondolhatott magában? -23-

A holtat is félrevitték; most újra inte Ali szolgáinak s azok két átelleni ajtón egy csodaszép leányt s egy deli ifjat vezettek elő.

A mint az ifju és a leány meglátták egymást, a köny kigördült szemeikből. Szeretők voltak. Úgy illettek egymáshoz.

Eminah bámulva látta, hogy másforma férfiak is vannak, nemcsak olyanok, a kik ősz szakállt viselnek. A fogoly ifju szép, szabályos arczán, hosszú omlatag fekete hajfürtein oly gyönyörködve legelteté szemeit. Soha sem látott ő ilyeneket.

Ali odalépett kettőjök közé és mosolygott mind a kettőre és mind a ketten mondák neki: «Átok reád!»

Monda a leánynak: «Szeress engem, légy az enyim és vőlegényed élve marad.»

És Eminah önkénytelen susogá utánuk mindannyiszor: átok reád. Maga sem tudta, mit beszél?

Ekkor letérdepelteté Ali az ifjat, a szolgák lehuzák felső köntösét. Egyik eunuch felfogá hosszú szép fekete haját s magasra emelé a levegőben, a másik háta mögé állt nagy, éles pallossal.

– Kedvesed e nyomban meghal, kiálta Ali haraggal a leányra, ha őt meg nem szabadítod. Vagy engemet ölelsz, vagy az ő fejetlen testét.

Eminah utálattal fordult el Ali arczától, melyet e pillanatban rút vágyak éktelenítettek el.

És az ifju pár egyszerre felelt neki: «Átok reád!» Megesküvének, hogy egyebet nem fognak válaszolni.

Azon pillanatban megvillant az ifju feje fölött a pallos. A szép fej felszökött a légbe, azután végiggördült a földön, -24- le a csigalépcsőn s épen azon fülke előtt állt meg, a hol Eminah volt rejtve, épen az ő lábainál.

A fejetlen test azon perczben végső erőfeszítéssel ketté szakítá lánczait s elbukva a földön, oda nyujtá kezét manyasszonya felé s ez megragadá a kezet és érzé annak búcsúszorítását, míg a messze elgördült fej ott Eminah lábainál mozgó ajakkal látszott valamit susogni. Eminah lehajolt hozzá, odatartá füleit ajkához és rebegé:

– Hallom, hallom, a mit mondasz. – És valóban azt hivé, hogy hall valamit. Talán saját szíve beszélt?

Azzal begöngyölgeté a fejet shawljába s hirtelen visszaszökött a toronyból szobájába, elrejtve a szép főt szófája alá.

Azután beparancsolá maga elé odaliszkjait, hogy tánczoljanak és énekeljenek.

Arcza mosolygó volt és szelíd; utána két eunuch hozott nagy háti kosárban aranyt és ékszereket. Mindent oda töltetett Eminah lábai elé.

A hölgy örült, kaczagott a kincsek látásán s Ali nyakába borulva, csókokkal köszöné azokat neki s maga mellé vonta a szófára.

– Im a szellemek e kincseket küldik neked, mondá Ali. De különös dolog történt ma velem, egy ékszer elgurult a földön, s bármennyire kerestük is, nem találtuk meg azt többé.

Ali basa ölébe vevé az asszonyt, gyönyörködött szép ártatlan szemeiben, gyermeteg mosolygásában, azt hivé, e szemeken át lelke mélyéig láthat. Ha oda láthatott volna!

A mint ott enyelgett vele, ime belép az odaliszkok szobájába -25- a Kadun-Kiet-Khuda, a háremőr s egy lefátyolozott hölgyalakot hoz magával.

– Kegyelmes asszonyom, szól Eminahhoz, ime e görög leányzó, hallva jóságod nagy hírét, önkényt eljöve hozzád, hogy orczád fényében élhessen s mosolygásodtól üdüljön.

Eminah ugyanazon leányra ismert abban, kinek vőlegényét Ali basa lefejezteté s kötekedve szólt a háremőrhöz:

– Nézzed Kadun-Kiet-Khuda, hisz e leány reszket, ha nem fognád, összerogyna.

Eminah marék aranyat ajándékozott a háremőrnek a jó feleletekért, s megengedé a szemérmes leányzónak, hogy orczája előtt megálljon.

Azzal hozatott csemegéket, aranybélű gyümölcsöket, granátvillogású bort, mákonyos nargylát és ölébe vevé Ali ősz fejét, s kezébe ragadva a mandolint, dalolt neki arab szerelmi dalokat, meleg, forró, rózsaillatos, harmatnedűs énekeket; a basa arczára vonta a hölgy hosszú selyemszőke haját, mintha a paradicsom árnyékát takarná magára s énektől, mámortól és mákonytól elaludt.

A mint a basa kezeiből kihullott a nargyla borostyán szívója, Eminah kiküldé szobáiból a hölgyeket, csupán a most érkezett görög leányt marasztá hátra, odaültetve őt maga elé a zsámolyra s kezébe adva egy nagy selyem legyezőt, hogy azzal az alvó basát legyezze.

– Jőjj közelebb; a mult éjjel egy álmot láttam. Mintha egy nagy toronyban lettem volna, melynek belsejét tizenkét fáklya világítá meg; bárhova tekinték, borzadály lepett meg, szokatlan, ijesztő tárgyak látszottak szemeim előtt s ámbár tizenkét fáklya égett, mégis sötétség volt köröskörül s úgy tetszék néha, mintha ez a sötétség nem volna köd, vagy vastag pára, hanem egy fekete emberekből összecsoportosult tömeg, kik olykor szempilláikat emelgetik. Azután mintha Ali basát láttam volna ott vörös bársony széken ülni, a melynek arany tigrislábai voltak és a mint lábait törökösen maga alá szedé, úgy tetszék, mintha a tigrislábak az ő saját lábai volnának. Sok ijesztő alak vonult azután el előttem, végre egy ifju és egy leány maradtak csak a teremben, a kik minden kérdésre azt felelték: átok reád! Ali basa monda a leánynak: szeress engem; az felelte rá: átok reád! és azonnal az ifju szép feje legördült és futott végig a hideg márványpadlón és egészen odajött lábaimhoz, egy vércsepp papucsomra fecscsent belőle és csodálatos, a vércsepp most is ott van, midőn fölébredék. Nézd meg, valóban vércsepp-e ez, vagy csak képzelet?

És azzal kinyujtá szép kis lábát Eminah, melyet addig öltönye redői letakartak, s megmutatá a görög leánynak.

– Látod, énnekem e szattyánon keresztül égeti testemet a vér, hát még a kinek lelkére hullott az!

Hetvennyolcz esztendőt élt boldogan, örömben, diadalban, angyalok szerelme közt és annyi átok, annyi vér, a mi agg fejére szállt, nem volt képes egy redőt húzni homlokára, nem egy vonást eltorzítni arczán, meg nem rövidíté egy napját életének, meg nem rontá egyetlen egy -27- álmát, pedig most is áldozata levágott fejével egy ágyon alszik, a vánkos felett az ő feje, alatta a megölté.

A leány felszökött a késért s visszatért vele; úgy tartá azt görcsösen összeszorított markában, mintha egy intésre várna, hogy azt szívébe verje neki.

– Nem úgy, nem, szólt Eminah. Nem éltét, csak a zsinórt vágjuk keresztül. S azzal kivevé a kulcsot, mely Ali nyakában függött, levágá azt a késsel a zsinegről. E kulcs a vörös-toronyba vezet; midőn a holttesteket egy csapóajtón lehányták, vízlocscsanást hallottam utánok. Tehát a kínzások terméből az acheruzi tóba lehet jutni. Kötelek vannak ott, miken leereszkedhetünk, úszni jól tudunk mindketten, hisz te hydriota 2) leány vagy. A Lithanizza alá érve, az erdők között tovább menekülhetünk. Akárhová, nekem mindegy; farkasok, hiúzok közé, ott is jobb lesz nekem, mint Ali basa közelében. Akarod tenni a mit mondtam?

A leány keble magasan dobogott, önkénytelen borult Eminah vállára és megcsókolta őt.

– Szabadság! rebegé örömteljesen; a szabadság jutott legelőször eszébe és az öröm.

Senki sem fog bennünket észrevehetni, monda Eminah, ékszereit lerakva, miket utált, mióta megtudta, honnan kerültek. A Beiram-ünnep utolsó éjszakája van, mindenki siet magát kárpótolni az elmult bőjtért, alszik vagy vigad minden ember, a várőrség nagy része a beyek termeiben mulat, maguk Ali basa fiai mindhárman Muhtár beynél mulatnak. Elszökhetünk és aztán széles a világ.

– Együtt megyünk. Testvérem lakik a Corynth hegyei közt. Derék bajnok férfi; ő hozzá fogunk menekülni.

– Te menj oda. Én Sztambulba bujdosom rokonaimhoz vissza. Most eredj az odaliszkok szobájába és kérj tőlük szövétneket. Már jól kifőztem magamban a tervet. Ha mind lefeküdtek a háremben, csendesen térj vissza a szövétnekkel. A Kadun-Kiet-Khuda csak félszemmel alszik, vigyázz reá, ha kérdi hová mégy? mutasd neki a basa kendőjét, s azt fogja hinni, ő vár reád.

A görög leány arcza mélyen elpirult e szóra, még hazudni is iszonyú volt rá nézve e gondolat.

Eminah inte neki, hogy távozzék s midőn egyedül maradt, elővoná a vánkos alól az elrejtett főt s kis kerek asztalára maga elé helyezve azt, sokáig elnézte annak csukott szemeit s nyitva maradt ajkát; a hosszú fekete hajfürtök kétfelől az asztalra voltak omolva.

A delnő megsimogatá gyöngéd kezeivel a hollósötét fürtöket, végigvoná ujjait a nemes vonásokon s nem borzadt vissza azoknak jéghidegségétől.

Ott ült a holt fővel szemközt órahosszat, mellette a környék rémura, Tepelenti Ali szunnyadt mély, felkölthetlen álmot; a két rém között a gyermeteg nő, ki lelke öntudatában maga sem sejté, mit cselekszik, a midőn Alit elhagyja és e leányt megszabadítja.

Egy óra múlva visszatért a leány. Csendesen jött, senki sem vette észre, maga Eminah is csak akkor látta meg, midőn a leány a levágott fő elé érve, egyszerre felsikoltott.

Csak egy perczig, csak egy villámütésig tartott a sikoj, a hölgy elfojtá azt egyszerre; a ki fölébredt rá a palotában, azt hivé, álmodott s aludt tovább.

Azután némán, szótlanul borult a menyasszony vőlegénye fejére és könyei hullottak a nélkül, hogy ajka szót adna.

Az letörlé könyeit s fogá a levágott főt és odahelyezé az alvó basa elé, hogy arczaik szemközt állottak s egy -29- fürtöt levágva annak homlokáról, megcsókolá a hideg szemeket forrón, keservesen és azzal felragadva a szövétneket, Eminahval együtt elsietett a hosszú teremsorokon.

Néhány percz múlva a kínzások termében voltak. Üres volt az, a vérfoltok feltörölve, semmi sem emlékeztetett az elmult éj borzalmaira.

Fölnyiták a csapóajtót, melyen a hullákat szokták aláhányni. A mély, sötét üreg fenekén úgy zajgott, úgy tajtékzott a tó. Künn bizonyosan zivataros idő van. Minő dolog lesz e szűk vízalatti folyosón keresztül menekülni! talán a belehányt fejetlen hullák némelyike még most is ott uszkál a hab között; látják-e a napvilágot még valaha, kik egyszer ide lemerültek? Már mindegy. Inkább a mély üregben elveszni, mint Ali basa ölelésében elkárhozni. Hogy irtózott tőle mind a két hölgy; az egyik mert gyűlölte, – a másik mert szerette.

– Ne féljünk, mondák egymásnak s egy hosszú kötélre, mit kínzásokra szoktak használni, rákötve a szövétneket, lebocsáták azt a mély kútba s midőn a víz eloltá a világot, akkor megköték a kötél túlsó végét az ajtó sarkaihoz s egyenkint lebocsátkozának rajta.

Vagy megélnek, vagy meghalnak, – Ali basa két talizmánt veszt el egy napon, miket jobban kellett volna őriznie, mint a szeme fényét; egyik az áldás, a másik az átok szelleme, kiket ő fogva tartott és kik elszabadultak tőle.

Azon perczben, hogy a két hölgy elmerült az acherúzi tóban, megszünt a nyugodt álom Ali basa szemein és elkezde rémeket látni.

Szokatlan érzés volt az ő előtte. Ő, kit álmában is kikerült a kisértet, ki a félelemmel még nem is álmodott, kit az álmok angyala sem látott gyávának soha, most egy idegen érzést tanult megismerni, mely gonoszabb minden betegség, minden gyötrelem érzelminél. Félt.

Azt álmodá, mintha amaz ifju suliota feje, a melyet ő leüttetett s mely elgördült és eltünt, nem lehetett többé -30- megtalálni, most ott állana vele szemközt egy asztalon s kőszemeivel reá meredve, beszélne hozzá, nevén szólongatva az alvót.

Nyögve, kínlódva, egyet vetett magán, ez által fejét a párnáról lecsusztatta, hogy vére mind agyába tolult, s látott azután és hallott még iszonyúbbakat.

– Egy, kettő, szól a levágott fő. És Ali megérté, hogy ez az ő hátralevő éveinek száma. Ime a te fejednek sincsen már sem keze, sem lába; folytatá a fő és Ali kénytelen volt látni azt, a mit ő mondott. Két levágott fő áll egymással szemben, az enyim és tied. Mit tudsz felelni nekem? Mit tudsz szemembe nézni? Két fejetlen alak áll az Isten széke előtt, az enyim és tied. Miről ismer reád az úr? Ő kérdi, melyitek volt Ali? Fehér ruhája van a lelkeknek mind. És te eltagadod nevedet, jobbodat szívedre téve. Te vagy Ali! mert a fehéren ott maradt az öt új véres nyoma.

– Halld Tepelenti: «Mene, mene, tekel, ufarsin!» A kéz, mely letörli a hatalmasok cselekedeteit, végigvonatik a te tetteiden és léssz: nem egy hős, kit a világ bámul, hanem egy rabló, a kit megátkoz. Azok fogják áldani halálodat, a kiket szerettél és ellenségeid fognak megsiratni. És Isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnön nemzetednek.

Ali nyögve, hebegve vergődött fekhelyén és nem birt fölébredni; egy világ bűneinek terhe feküdt keblén. A földet érzé hánykódni maga alatt és az eget omladozni fejére nagy fekete felhőivel és rettegett a haláltól. A fő beszélt tovább. -31-

– Két madár hagyja el ez órában sziklapalotádat; egy fehér galamb és egy fekete holló. A fehér galamb a béke, mely tornyaidról elköltözik, a fekete holló a boszú, mely bukásod dögszagára visszatér. A fehér galamb a te hölgyed, a fekete holló az enyim és jaj neked mind a kettőtől!

Ali a kétségbeesés dühével ordíta fel ez álomszóra s az erőszakos kiáltás megtöré álma bilincseit, felszökött fekvő helyéből és a mint felnyitá szemeit – ime, a levágott fő ott állt előtte az asztalon.

A basa borzadva tekinte szét; még nem tért annyira magához, hogy tudhassa, mi ebből az álom, mi az ébrenlét? Még hallani vélte az enyészetes szót, mely e nyitott ajakról szólt hozzá s keze önkénytelen kebléhez nyúl, mintha az öt ujj véres nyomát akarná ott eltakarni.

Az elvágott zsinór akadt kezeibe, melyről hiányzott a kulcs. Ez egyszerre visszaadta eszméletét. Kardját ragadva rohant a rézajtó felé s tapasztalá, hogy azt a menekvőknek gondjuk volt belülről bezárni s benne törték a kulcsot, hogy csak erőszakkal lehessen felnyitni.

Visszafordult, végigment az alvók termein. Néhányan az odaliszkok közül fölébredtek heves léptei zajára s meglátva háborodott arczát, ijedten bújtak takaróik alá; az ajtók előtt a néma eunuchok álltak őrt dárdáikra támaszkodva, mintha érczszobrok volnának.

Lefutott a kertbe. Végig az ismeretes sétányokon s a mint a kapu elé ért, megdöbbenve vevé észre, hogy a felvonó híd, mely palotáját fiai lakától elválasztja, le van bocsátva és senki sem áll mellette őrt.

A topidzsik, a feketék, a Beirám-ünnep éjszakáján, megtudva, hogy Ali háremébe vonult, átszöktek Muhtár bey palotájába, ki nagy lakomát adott Vely bey és Szolimán tiszteletére, mindhárman összehozák háremeiket s alant a szolgák, fenn az urak vígan voltak; a zene és szilaj örömök hangjai kihallatszottak a házból és minden kapuja nyitva volt a várnak, őrök és szolgák itt-ott holtrészegen -32- hevertek az út közepén, elgyalázva a tilos nedvtől; miattok az alatt akár egy egész ellenséges hadsereg költözhetett a várba.

A hideg lég és a düh visszaadák lassankint Ali lelkének aczélát. Észrevétlenül lépett be Muhtár bey palotájába.

TÖRÖK PARADICSOM.

Ali basa maga építteté az egész janinai várkastélyt s oly bölcs volt, hogy az építőket, a mint a kastély elkészült, minden hír nélkül eltevé láb alól s így egyedül maga ismeré palotája titkait. Titkos kijárások, hallgatózó rejtekek voltak minden épületben, s az egyes sáncztömbök, mik külsőleg oly elkülönözötteknek látszottak, földalatt járó utakkal úgy össze voltak kapcsolva, hogy a legészrevétlenebbül keresztül-kasul lehetett rajtok járni. E sajátságokat később nagyon keserűen tapasztalák Ali basa ellenei.

A három bey palotáját egészen köröskörül lehetett járni egy rejtett folyosón mind földszint, mind az emeleten, s e folyosóról még csak sejtelme sem volt egynek is a benlakók közül; az öles vastagságú falban volt az, a két ablaksor között s belőle majd mindenik szobába nyiltak nesztelen ajtók, néhol az ablakok közül, másutt tükrök háta mögött, vagy a fölemelt padlat alól, mik kulcs nélkül, rejtett rugók után fordultak el nesztelen sarkaikban s oly pontosan zárultak, hogy nyílás sehol sem maradt utánuk.

Ali basa ott áll a vigalom termében, a nélkül, hogy valaki észrevette volna. Egy nagy corynthi szobor mellett áll, a Mekka fekvését mutató fekete tábla helyén lépett ki. Nem kell tartani tőle, hogy valaki odanézzen. Azt a helyet, melyhez imádkozva kell fordulni, kerüli most mindenik szem s félne találkozni azon arany betűkkel, mik a Kaába tábláján ragyognak.

Most a vigadás órája van. Most nem kell a mennyei paradicsom, mert itt van a földi; most nem kérdezik sem -33- Mahommedtől, sem Izrafil angyaltól, hogy minő bor folyik a Tubafa gyökereiből, lángolóbb lelkesítőbb az, mely a serlegekben villog; a hurik is eltakarhatják fehér kebleiket, piros arczaikat, micsodák ők azon földi angyalokhoz képest, kik e világi ékességgel ittasítják a halandó szíveket! Aztán Mahommed rossz próféta, nem értett ő a paradicsom elrendezéséhez; nézze meg azt, a mit Muhtár bey rendezett, valóban tanulhat tőle.

Mahommed csak azt gondolta ki, hogy hetvenhét huri ölelése fogja örökké boldogítni az idvezült mozlemint; elfeledte a legjobbat: néha-néha, úgy ezer esztendőben egyszer, nem volna-e idvességes, ha a mozlemin szomszédok megcserélnék hurijaik gyülekezetét s új zamatú csókok által, eddig nem ismert bájak élvezete között kezdődnék újra a megdicsőülés. Így már érne valamit Mahommed paradicsoma; az ember szinte alig várná, hogy lejárjon az a kis millenium, s ha azután ezer, meg százezer, meg milliószor ezer esztendő múlva – mert kitelik az mind az örökkévalóságból – ismét visszajutna az ember az eredeti hetvenhét leánykához, milyen kedves volna a viszontlátás!

Ezt feledte ki a próféta a maga paradicsomából és Muhtár bey volt az a boldog, kinek ezt a gondolatot megsúgta a Malach Tavaif tündér a kis Beirám ünnep alatti bőjtben, midőn aludt, s ki azt rögtön tervbe is vevé testvéreivel.

Mindhárman egy házban laktak, mindháromnak volt külön háreme és az mind számra, mind szépségre bizonyára meghaladta azt, melylyel a túlvilágon kecsegteti őket Monkár és Nakir angyal.

A Beirám ünnep után tehát jó bort adván testvéreinek Muhtár bey, azt mondá nekik:

Szolimán bey rögtön kezet adott, Vely bey elébb nevetett rajta, azután azt mondta, hogy ő nem egyezik bele.

A másik két testvér erősen kikaczagá ez együgyűsége -34- miatt; nevetséget csináltak belőle, s azután átvették egymás hölgyeit s más nap és a későbbi napokon azzal bosszanták Velyt, hogy elkezdék magasztalni előtte az elcserélt odaliszkokat, mindenik elmondá, hogy mi új bájt fedezett fel ez és amaz bayadéren? mily szokatlan villogása a kék szemnek, a ki Muhtár bey kegyencze volt, s kiért cserébe epedő zsidó leányt adott Szolimán neki, ki ha egyszer átöleléd, hozzád tapad, átolvad, mintha két láng olvadna egymásba.

Vely mind mosolygott e dolgokra, de azért csak a fejét csóválta, végre kivallá, hogy háremét ő azért nem cserélheti el, mert van közte egy albán hölgy, a kit ő nem vett sem rabolt, hanem önkényt jött el vele, s annak ő megigérte régen, hogy soha el nem hagyja és nem is adná azt sem mindkettőjök háremeért, sem egy egész országért, tele asszonyokkal.

A két testvér megnyugtatá Velyt, hogyha oly igen szereti azt az egyet, vegye ki a többi közül és tartsa magának és azután ne különczködjék.

Így aztán Vely bey is ráállt az atyafiságos osztályra s kivéve Xelianthét, a többit átengedé.

A nagy Beirám utolsó éjszakáját tűzte ki Muhtár bey a nagy paradicsomi vigalomra, meghivá öcscseit magához és magát Mahommedet, a prófétát, hogy tanuljon tőlök idvezülni s rendezze a szerint a mennyországot. E végett neki is divánt tétetett hármojuk közé, poharat, tányért adatott elé s meghagyá az odaliszkoknak, hogy poharába szorgalmasan töltögessenek, s mellé ülvén, iparkodjanak őt mulattatni.

A török főuraknál ily kigúnyolása a vallás eszméinek nem rendkívüli dolog; azon időkben az istentagadás egész a nyilt botrányokig ment; csupán a köznép fanatizmusa és hitbeli kegyessége teszi ezt még egyszer oly kirívóvá.

Ali bég fiai tehát meghívták a prófétát magukhoz vendégül, s rajta voltak, hogy ha megjelen, meg ne unja magát közöttük. -35-

Az odaliszkok sorban énekeltek, tánczoltak, s a testvérek itélgették, hogy melyik a legszebb, melyik a legédesebb közülök?

Mind a tánczban, mind az énekben legkitünőbb volt Rebekka, Muhtár bey szép zsidó hölgye és Lizza a kék szemű bayadér, a ki Szolimán kegyencze volt. Nem lehete elhatározni, hogy melyiket illeti a diadal? Utoljára együtt tánczoltak.

– Nézd, szólt Muhtár, gyönyörtől ragyogó szemekkel, láttál-e ennél szebb termetet? mint a bánfa virágos ága, úgy hajlik jobbra-balra, mily negédes, midőn fejét hátraveti s szemével epedve rád tekint, nem vagy-e oda a gyönyör miatt? Föld szeretnék lenni, hogy lábai rajtam járjanak, vagy levegő, hogy köröskörül ölelhetném minden ízét.

– Valóban gyönyörű, helyeslé Szolimán, ha e másik nem tánczolna mellette, ő volna az első csillag az égen. Ah de egy mozdulata ennek több, mint amannak egész élete. Az csak nő, de ez tündér. Az megöl, de ez halottból elevenné tesz.

– Igazságtalan vagy Szolimán, monda Muhtár, te csak szemed után itélsz; ha ajkaidtól kérdenél tanácsot, igazabbat mondanának. Izleld csókjaikat, s akkor mondd, hogy melyik édesebb?

Ezzel inte a két odaliszknak. Rebekka a szép zsidó hölgy szerelmes bágyadással veté magát Szolimán keblére, míg Lizza tündérkönnyűséggel ült térdére s az ittas bey édes mámorral ízlelé majd az egyik, majd a másik csókját.

– Rebekka ajka forróbb, de édesebben csókol Lizza. Az kínoz, emez boldogít. Rebekka csókja mákony, mely édes kábulásba hoz, de Lizza csókja édes bor, mely felvidít.

– Legyen Lizza csókja édes bor, kiálta közbe Muhtár, de Rebekka csókja mennyei muskavit, melyet csak az idvezültek ízlelnek és a ki ízleli, az idvezül!

S azzal Muhtár bey ragadá ölébe a két odaliszkot, hogy itéletet hozzon ajkaik édessége felől. Irigylésre méltó perpatvar! -36- A pörlekedő felek egyike sem tudta, hogy melyiknek itélje az elsőséget? Végre Vely beyt hívták fel birónak, ki már akkor aludt, melettök ülvén a divánon s elnyomva a bor áldásaitól, Xelianthe ölébe hajtá fejét. A két testvér felkölté őt, hogy tegyen közöttük biróságot a csókok édessége felől.

Sok bajba került megértetni az álom és mámor kábította beyjel a kérdést, melyet midőn megértett, azt felelte rá:

S azzal ismét átölelte a kedvencz nőt és fejét keblére nyugtatva aludt tovább.

– Eh! kiálta fel ekkor Muhtár, mit kérdünk tőle itéletet, midőn itt ül közöttünk maga a próféta? tegyen igazságot ő közöttünk!

És e szavakkal az üres helyre mutatott, mely negyediknek volt hagyva, mely helyen arany és ezüst tálakon halmozva volt az étel s átlátszó kristályserleg megtöltve borral.

– Jó Mahommed! szólt Muhtár az üres helyhez beszélve, te életedben sok szép asszonyt szerettél, a paradicsomban is elég módod van benne, ám jelentsd ki nekünk ime: kettőnk hölgye közül melyik a szebb, melyik az édesebb? Láttad őket tánczolni, hallottad énekelni, most ízleld csókjaikat.

Azzal inte a két hölgynek s azok az üres divánra ülve kétfelől, úgy tevének, mintha egy közbenülő alakot ölelnének át karjaikkal s a legforróbb, a legzamatosabb csókokat szórták a levegőbe.

– Nos, hozz itéletetet Mahommed, szólt ittas merészséggel Muhtár és felragadta a kristályserleget az üres hely elől s feltartva a levegőbe, felhevült arczczal kiálta:

– Ime idd ki ezen serleg bort annak az egészségére, melyiknek a diadalt adod.

Ali basa borzadva, iszonyattal eltelve hallá e szentségtelen vakmerő szavakat rejtekéből s kivonva övéből pisztolyát, nagy csendesen felhúzá annak sárkányát. -37-

– Igyál Mahommed! kiálta Muhtár magasra tartva a serleget. Igyál a diadalmas hölgy egészségére. Melyik legyen az: Rebekka-e vagy Lizza?

Azon pillanatban egy dördülés hangzott a teremben s a feltartott kristálybillikom milliom darabra törve hullott szét Muhtár bey kezéből.

Ijedten ugrott fel mindenki helyéből; mire széttekintének, senki sem volt a teremben, csak a három testvér és a hölgyek. Csupán azon a helyen, honnan a lövés jött, látszott még a gomolygó kékes füst, mely nehézkesen kezdett omladozni. Körül senki, a ki fegyvert viselne és azon az oldalon sem ajtó, sem ablak, melyen valaki be és kijárhasson.

«La illah, il Allah; Mahommed razul Allah!» (Egy az Isten, az Allah, Mahommed Allah küldöttje.)

Ali basa nem üldözé a szökevényeket. Az nap egész reggelig imádkozék. Be volt zárkózva legbelső szobájában, hogy ne lássa senki, mit cselekszik? Azt tevé, a mit hetven év óta soha, – sírt. Egy óráig meg volt törve hajthatatlan lelke. Tehát azon nő, a kit jobban szeretett, mint életét, az adja a legelső jelt a közelgető balsorsnak, hogy itt az idő a küzdelemre. Hadd menjen. Legyen az ő fátyola a legelső zászló, mely hadseregeket hoz Janina ellen. Tepelenti nem akadályozza őt meg futásában. Egy óráig gondolt reá és ezen óra siralom órája volt, azután gondolt a vészre, mely jóslatok felhőjében közelgett reá s szíve megkeményült bele. Ali basa nem azon férfi, a ki lekönyörgi magáról a veszélyt, hanem az, a ki szembe megy rá s azt kérdi tőle: hol késel oly sokáig? Előhivatá a nimetullahita dervist, kit várában tartott rég idők óta, s jóslatokat szokott tőle kérdeni.

Tepelenti tanácsot nem fogadott el soha senkitől, de -38- meghallgatá az őrültek, a jósok szavait, csillagokból, indu varázslatokból szeretett tanulni s azoknak mondásai befolyással voltak tetteire.

A dervis roskatag vén ember volt, ki tudja hány éves lehetett? az életet régóta csak a bűvészet tartja benne. – Minden este rézlapokra fektetik száraz, elaszott tetemeit, s bedörzsölik érző inait balzsamokkal, így él meg egy napról a másikra.

Két néma ennuch vezeté Tepelenti elé, s lábait alája rakva, előtte leülteték.

– Szikhám, szólt Ali a dervishez. Rossz napok közeledtét érzem. Kardom egy éjszaka megrozsdásodott hüvelyében, paizsom, mely vert aranyból van, végtülvégig repedt, egy levágott fő, mely elgurult előlem, úgy hogy nem találtam meg, elém jött az éjjel s halálomról beszélt, s álmomban fiaimat láttam a prófétával vendégeskedni. Nem kérdem, mit jelentenek ezek? Mert tudom. Miként télen ellepi a varjúsereg az ó mecsetek tetőit, úgy fognak reám szállani esküdt ellenségeim. Vén vagyok már nekik s hallatlan dolog, hogy hetvennyolcz évet érhessen egy ember az ozmanlik között, a ki gazdag és hatalmas. Jőjjenek. De tudni akarom, hogy ki lesz az első, a ki megtámadand. Ennek a nevét mondd meg nekem.

A dervis erre egy fatáblát hozatott elé, a milyenen ételt szoktak felhordani, rá egy üres üveg poharat helyezett, s azon egy vékony bambusznádat fektetett keresztül. Akkor felirta a fatáblára a török alphabet huszonkilencz betüjegyét, s azzal háromszor leborulva szétterjesztett karokkal a földre, ujjai hegyét az üveg körül a fatáblára tevé, s szemeit merően a pohár közepére szegzé.

Mintegy negyedóra múlva elkezdett a pohár zengeni, mint mikor valaki a megnedvesített ujját húzza végig a szélein, a zengés mindig erősebb, hangosabb lett, utóbb a pohár megmozdult a fatáblán, s a keresztbe tett pálczikával együtt elkezdett forogni, végre oly sebesen forgott, hogy a pálczát nem lehetett megkülönböztetni rajta. -39-

Ekkor egyszerre elvevé ujjait a tábláról a dervis, s a pohár rögtön megállt. A pálcza hegye épen a Ghain betün állt meg.3)

S aztán újra kezdé a tüneményt, s a forgó pohár egyenkint e nevet betüzé ki:

– Nem ismerek ily nevű embert, szólt Ali elcsodálkozva azon, hogy ő, kinek annyi hirhedett nevű ellene van, épen attól tanuljon rettegni, a kinek nevét sem hallá.

Az újra kezdé a varázslat műtételét, s most a tánczoló pohár e szót betüzé ki:

Ekkor negyven albán katonát hivatott be a várőrségből, s fejenkint mindeniknek ajándékozott húsz aranyat.

– Ez előpénz. Nekem egy ember halála kell, a kinek csak nevét és lakását tudom. Neve Gaskho bey, lakik Stambulban. Ezen ember feje annyi aranyat ér előttem, a mennyit nyom. A melyitek elhozza, megmérheti azt. Ha csak halála hírét hozzátok, az első, ki azt tudtomra adja, kétszáz aranyat kap; ezeret, a ki őt megölte.

Az albánok rövid ideig tanakodtak egymás között, azután megigérték, hogy ha csak valósággal élő ember az a névszerinti bey, halála bizonyos.

Dél tájon maga elé hivatá fiait Ali. Nem szólt nekik -40- semmit aggodalmairól, a múlt éjszaka tüneményeiről és látásairól, hanem oda ülteté őket maga körül, kezét egyenkint megcsókolván fiai; balról ülteté Muhtár beyt, jobbról Velyt, szemközt Szolimánt.

– Legifjabb vagy és legmerészebb, holnap a tengerre kell szállnod, hogy három hajóval Siciliába indulj, ott megrakva hajóidat kénkővel, rögtön visszajösz és egy napot sem mulasztasz.

– Oh atyám. A tengereken most a passatszelek uralkodnak, ki merne most hajóval a hullámokra szállni? A tenger minden szörnyei a felszínen úsznak, várva, hogy kit nyeljenek el? s a hajósrém most jár keresztül-kasul a vizeken, ködhajójával, ködembereivel.

– Te legravaszabb vagy, még ma elindulsz a szuliota kapitánikhoz s felszólítod őket, hogy hadaikkal gyülekezzenek fel Janinára, mind sietve. Biztatást, igéretet, szép szót ne kimélj.

Muhtár bey bosszúsan fordítá el arczát s a múlt éji mámortól nehéz fejét lógatva, durczásan felelt:

– A hegyek közt most olvad a hó. Minden patak folyóvá van dagadva, madárnál egyéb nem járja most a száraz földet, nem hogy fegyveres hadak mozduljanak ide, vagy amoda; várj egy hétig, míg az áradás elmúlik; hiszen nincs ellenség a hátadon, az egész birodalomban még csak egy patkány sincs, mely várad falait fúrja, minek neked most fegyveres nép és lőszerek?

– Te átmégy Mizrimbe és vásárolsz számomra kétezer lovat. Ezret olyat, mely harczosoknak való, ezeret pedig ágyúk elé.

– Oh atyám, szólt Vely, ki legvénebb és legokosabb volt fiai közt. Nem akarom azt a kifogást tenni szavaid -41- ellen, hogy Mizrimben most van a szamum kezdete, melynek égető, fojtó lehellete elől futni kénytelen minden élő állat, én értem ugyan nem kár, de lovaid ott veszhetnek, drága lovaid. Ezt tehát nem mondhatom. Hanem azt kérdezem tőled, miért gyűjtesz te hadseregeket, lovakat és lőszert minden ok és előre látott veszély nélkül? E hadikészület nem fogja-e a padisaht ellened haragra gerjeszteni s majd épen az által, hogy védelemre készülsz, hívod fel magad ellen a harczot?

– Valóban rajtam a sor, hogy előttetek bebizonyítsam, miszerint nincs igazatok. Ebédeljetek nálam és legyetek vigan. Ebéd után meg fogjátok látni, hogy a tenger nem viharos, a vizek nem áradtak ki és a szamum nem fojtó. Nekem van talizmánom, mely benneteket erről meggyőz.

Azzal ott vigadott együtt fiaival késő délutánig, ebéd után folyvást suttogott néma eunuchjaival; akkor elvezette fiait magával a vöröstoronyba, melynek ajtaját akkorra kinyittatá.

Itt egy teremben állapodott meg velök, melynek egyetlen nagy félkerek ablakán át az acheruzi tóra lehete látni. Az ablak vas rostélylyal volt fedve. Itt leült velök a nargylát szívni és kávézni.

A fiak jobb szerettek volna fölmenni a tetőre s ott a szabad kilátáson végezni e délutáni mulatságot, de Ali tréfásan jegyzé meg, hogy a szabadban most hideg és meleg szél fuj. Valaki megizzadhat a szamumtól, s meghülhetne a passat-széltől.

A mint ott szürcsölék csészéik nedvét, ime evező-lubiczkolás hangzik a torony alatt, s a fiak három nagy dereglyét látnak a tó felszinén evezni, melyen háremhölgyeik ültek, a dereglyéket az ismerős eunuchok hajták.

A három bey arcza földerült a mint hölgyeiket látták ott a vizen evezni, s Muhtár bey pajkosan súgá Szolimán fülébe: -42-

– Valóban szép hölgyeitek vannak, monda fehér szakállát végigsimítva. Nem csudálom, hogy úgy szerettek ide haza lenni s hideget, meleget találtok a szélben, a mi pedig nem egyéb, mint Allah lehellete és a mi Istentől jő, az nem lehet rossz. Hanem hölgyeitek szépek. Én a mult éjjel egy álmot láttam. Előttem a próféta jelent meg és azt mondá, miszerint ti felszólítátok őt, hogy mondja meg, melyik hölgyeitek közül a legszebb, a legédesebb?

– A próféta azt válaszolta, folytatá Ali mosolyogva, hogy hozzá nem illik, miszerint ő jőjjön a ti hölgyeitekhez, hanem menjenek azok ő hozzá. Tehát én elküldöm őket a paradicsomba.

Ali egy ezüst síppal éles füttyentést tett s e jelre mind a három dereglyéből kiránták az eunuchok a rejtett csapokat, mik azoknak fenekébe voltak fúrva s magok kiugrálva a vízbe, ott hagyták a dereglyéket a tó közepén.

A hölgyek rémülten sikoltának fel, a mint a víz minden oldalról a dereglyékbe kezde tódulni. Egy rémítő halálordítás tölté be a léget.

Muhtár dühösen rohant az ajtónak, s azt zárva találván, tehetetlen erővel készült kifeszíteni; míg Szolimán az ablak vasrostélyzatát ragadá meg két kezével s azt hivé, hogy az egész tömör épületet képes lesz megrázni karjaival. A kékszemű albán leány és az epedő zsidóhölgy, mindkettő halálfélelemmel nézett fel a zárt ablakra, szép tagjaikat már a hullám kezdte nyalni.

Csak Vely bey állt mozdulatlanul. Hisz ő semmit sem vétett, hisz az ő szép görög hölgye nem bosszantá a prófétát az orgiák szerelmi versenyében; egyedül őt szerette, egyedül ő általa volt szeretve és az is ott vész el a többi között.

A dereglyék mindig jobban elmerülnek a kiáltás mindig -43- kétségbeesettebben hangzik; a három fiu látja hölgyei halálát s nem rohanhat őket megszabadítani, csak egyet sem menthetnek meg; most egy végső jajkiáltás! a dereglyék elmerültek, néhány perczig tarka fátyolokkal, turbánokkal s fehér karokkal és omlatag fürtű fejekkel van ellepve a víz, azután csak a turbánok uszkálnak egyedül a vizen.

Szolimán kétségbeesetten zokogva rogyott le az ablaknál, míg Muhtár egyre dühödten rugdalta az ajtót, mintha saját lármájával akarná elnyomni a haldoklók segélykiáltását. Csak Vely bey nézett némán, keserűen az utálatos habokra, melyek egy percz alatt három menyországot nyeltek el.

Távol, nagyon távol látszik az emelkedő hullámok tetején, mintha valami fekete úsznék. Ki tudja mi az? Talán egy e hölgyek közül. Egy perczben eltünik a hullám-völgyeletben, másikban ismét fölvetődik; vajjon melyik lehet az? Mindig messzebb messzebb távozik. Vajjon megmenekülend-e? A görög hölgyek jól tudnak úszni.

– Bizonyára úgy hiszem, hogy többé nem lesz rátok nézve sem a tengervihar, sem az áradó víz, sem a szamum szele oly ijesztő, mint volt órák előtt. Induljatok minél hamarább. Mire visszajöttök, új háremet fogtok itthon találni, mely elfeledteti a régit.

Szolimán és Muhtár rögtön útnak indultak. Jaj annak, a kin ők most a megbántó helyett bosszújokat fogják tölteni!

Csak Vely bey maradt még ott az ablaknál és nézte a vizet, a míg elsötétült az est és gondolkozott Ali basáról. Testvérei átkokat szórtak apjukra, ő egy szót sem mondott. Azok ki fognak békülni hamar; – ő soha.4) -44-

GASKHO BEY.

Ali basa albán darabantjai Stambulba érve, tudakozódni kezdének Gaskho bey felől.

Egy jámbor férfiu volt az, hivatalára nézve a szeraili idzoglánok felügyelője, különben igen kegyes és békességes müzülmán; kedélyére nézve valami a phlegmaticus és melancholicus között, úgy, hogy a tenyerére tett sympathetikus lemez alig emelte fel a két végső részét, míg Tepelenti Ali tenyerén egyszerre összekunkorodott az s előre hátra szaladgált. – Hasonló babonás tréfákban gyakran gyönyörködtek azon időkben a müzülmánok.

Alakjára nézve Gaskho bey tökéletes mintaképe lehetett a farnezi Herculesnek, vállai csaknem aránytalanok voltak többi termetéhez; félkezével a szélmalom vitorláját meg birta állítani, a szultán trónörököse születésnapján egy hatfontos ágyút vállára vett, s ott sütteté el és kemény piasztereket harapdált ketté, mikor jókedve volt.

Hogy e rettentő erejét valaha emberek vesztére használta volna, azt ez ideig nem állíthatjuk, sőt a legtürelmesebb embernek ismeré mindenki; az udvari idzoglánok, kiket vívni tanított, viadal közben, csupa kötekedésből, mintha csak tévedésből történnék, olyanokat huztak rá a tompa kardokkal, hogy szintúgy zengett, és azért Gaskho bey mindig megdorgálta őket szépen, de nem a kapott ütlegért, hanem az ügyetlen vágásért. Soha ő háborúban sem járt, s nagy emberi dolgot véltek elkövetni, a kik őt oda nem ereszték, miután előre nem látható veszedelem lehetett volna az, a mit ő mívele, ha komoly harczra kerül a sor.

Odahaza a legjámborabb családapa volt. Gyakran találták -45- őt négykézláb, a mint kis négyéves fia, Szidali, a hátán lovagolt, s apjával mindenféle kegyetlenségeket elkövetett. Nem is csinált egész nap egyebet, mint a szerailban az idzoglánokat tanítgatta dzsirídhajigálásra s odahaza a fiának csinált papirosmadarakat, sárkányt eregetett és vak-vak-varjút játszott vele. – A mi ideje e két foglalkozásból fenmaradt, azt pedig arra fordítá, hogy a Gökk-sü (édes vizek) melletti nyári palotája ablakán kikönyökölve nézegetett a világba, hosszúszárú pipáját a földig eresztve, s ha azután, végezve e foglalkozást, valaki azt kérdezte volna tőle, hogy mit látott? bizonyára azt felelte volna rá, hogy semmit sem.

Pedig estenden a Gökk-sü ligeteiben a legélénkebb zajgás van; a nyaraló basák, bégek háremei kijönnek a platánok alá s hintáznak és tánczolnak és énekelnek, a vándor perzsa karómászók ott mutogatják szemfényvesztéseiket s a nagyságos janicsárok ide járnak ki egymással verekedni, minden pénteken délután egész rivalis odák csoportoznak ide, mint kölcsönös egyezési csatatérre, s gyakran két három halottat hagynak a mulatási mezőn.

Gaskho bey mindezekről kevés tudomást látszik magának venni; csibukja lenn van a földön, minden szippanásnál nagy kékszürke füstgomoly tódul ki annak crateréből, e füstgomoly annyiféle alakot vált míg az ablakig felér s Gaskho bey oly elmélyedve tudja nézni ezeket a változó füstalakokat, mintha könyvet akarna irni a pipafüst philosophiájáról, s e közben arra sem ügyel, hogy háza alatt már harmadszor megy keresztül két albán fegyveres, magas, felül szélesedő süvegeikkel s fekete gyapjas gubákban, kik mindannyiszor nagyon látszanak rá nézni, néha közel lépnek hozzá, s ha szemközt jövőt vesznek észre, mintha megijedtek volna, szedik magukat és odább állnak.

Csak néha árul el ravasz figyelmet Gaskho bey arcza, mintha valakire ügyelne, a ki háta mögött van. A kis Szidali az, ki azzal mulatja magát, hogy a mint Gaskho bey az -46- ablakon kikönyökölve az ottománon térdel, apjának felé fordított meztelen talpaira tompa nyilakkal lövöldöz. Az eltévedt nyíl gyakran a bég fején koppanik meg, s Gaskho ilyenkor ravaszul mosolyog fiacskája bosszúságán.

Be is alkonyodott már, a népség tisztulni kezd a platánok alól. A két albán darabont ismét jő Gaskho bey felé, ki most épen oly füstfelleget fútt ki csibukjából, hogy sem eget, sem földet nem lát tőle.

De a két albán bérencz jól látja őt, s két felől az ablakhoz állva, kihúzzák pisztolyaikat s egyik jobbról, másik balról czélba veszik mind a ketten három lépésnyi távolból Gaskho bey halántékait.

De a kis Szidali hamarább lőtt s most az egyszer a nyíl úgy találta el apja talpát, hogy az ijedtében s a csiklandás miatt egyszerre hátra kapta fejét s azon pillanatban két lövés dördült el s egyik golyó jobbra, másik balra furódott az ablak szemöldökfájába.

Gaskho mozdulata oly véletlenül történt, hogy a két albán bérgyilkos, kik azt hitték, hogy golyóik a bey agyában fognak egymással találkozni, midőn azt sértetlenül látták, az ijedtségtől mereven álltak ott, mintha a földhöz volnának szegezve. Mire pedig eszökbe jutott volna a futás, akkor Gaskho bey kívül volt az ablakon, egy szökéssel előttük termett, megragadá egyszerre mind a kettőt rettentő ökleivel, s mintha csak kitömött alakokkal játszanék, mind a kettőt térdei alá gyűrte, s a nélkül, hogy egy szót vesztegetne rájuk, saját szíjjaikkal összekötözé őket, úgy hogy mire Szidali sikoltozására cselédsége összefutott, mind a két bérgyilkos félholtan hevert a földön, mert a hol Gaskho bey megfogdosta őket, ott mindenféle csontnak kelle törni.

Innen egyenesen a Kapu-Kiajához vitték őket. Maga Gaskho bey is elment. Sokáig nem birt magához térni, csak azt kiáltozta az egész úton: «hallatlan, hallatlan!»

– Hallatlan eset ez uram, szólt a Kapu-Kiajához érve. Hogy egy békességes müzülmánt, midőn pipázik és gyermekével -47- mulatozik, orozva főbe akarjanak lőni. Hallatlan ez! Hiszen ha valaki meg akar ölni, hát legalább mondja meg elébb, hogy megmosdhassam, imádkozhassam és gyermekemet eltávolíthassam. De épen a midőn csibukomat szívám; ez hallatlan eset.

Úgy látszik, leginkább rosszul esett neki az, hogy csibukozás közben akarták megölni.

A Kapu-Kiaja azonban még e mellett azt a sérelmes pontot is találta ez esetben, hogy vajjon mi joga van minden bolond embernek a másikat megölni akár imádkozás előtt, akár imádkozás után? s e végett kérdőre voná a bérenczeket, hogy ki fogadta őket fel Gaskho bey meggyilkolására.

Azok az első bambusz-ütésekre rávallottak Tepelentire, elmondva tisztán annak megbizását.

A Kapu-Kiaja előtt hitetlennek látszott e vallomás; miért haragudnék Tepelenti Gaskho beyre, ki saját maga kivallá, hogy Alit nem ismeri máskülönben, mint híréből, s őt, mint vitéz embert mindig nagyra becsülte és soha szóval sem sérté meg.

A két bérencz azonban vallomása hitelére még azt is kivallá, hogy kívülök még harmincznyolcz fegyverese van itten Alinak, kik mind ugyanazon megbizással jöttek Sztambulba.

Rögtön csauszokat küldének ki az egész városba, elfogatni a leirt albánokat. Öt vagy hat elbujhatott, vagy megszökött közülök, a többit összefogták.

Mindannyinak vallomása teljesen összhangzó volt. Minden körülményt, az igért összeget, a mondott szavakat oly egyformán adták elő, hogy semmi kétség sem maradhatott, miszerint Tepelenti volt az, a ki őket kiküldte Gaskho bey meggyilkolására.

Az eset nagy zajt csinált minden körben. Alit épen olyan jól ismerék, mint Gaskho beyt, a janinai hős hatalmáról és kincseiről, ez erejéről és szelidségéről volt hirhedett, amazt irigység, gyűlölet, ezt szánalom, részvét ismerteté. -48-

A khodzsagiánok, a palota-urak, Ali nagyságának régóta irigyei, a divántanács elé hozták az ügyet s nagy viták folytak a felett, vajjon minő eljárást kell a hatalmas gyilkosbérlő ellen követni? s a kupolyterem vezéreinek véleménye sokáig meg volt oszolva, ha vajjon menten megragadják-e Alit szakállánál fogva, vagy pedig rávegyék Gaskho beyt, hogy elégelje meg, ha azoknak az arnót gyilkosoknak fejei az igazságtétel sátora elé fognak gördíttetni, Alinak pedig majd tudtára adják kéz alatt, hogy ha van még esze, ne vesztegesse sem az aranyat, sem a lőport ily csendes ártatlan emberekre, mint Gaskho bey, a ki neki sohasem vétett és ezután sem fog véteni.

– Ali nekem éles kardom, monda Mahmud, ha kardom valakit véletlenül és akaratom ellen megsértett, ketté törjem-e azt azért?

Azonban a basa ellenei titokban felbőszíték Gaskho beyt, hogy egyenesen Alin követeljen elégtételt.

A jámbor óriás már hetek óta saját nevét hallva emlegetni, megvadult, mint az űzött bika, elhitte, hogy ő nevezetes ember, hogy ő van egyedül hivatva Epirus zsarnokának szarvait letörni, s annyira el volt merülve híressége álmaiban, hogy midőn leczkét kelle adni a szerailbeli ifjaknak a vívásból, szórakozottságból úgy elverte őket, mintha mind Ali basa katonái volnának.

A békeszerető vezérek igértek neki házat, kertet, szép lovakat, rabnőket; mind nem kellett ez neki, ő Tepelenti fejét követelte, s égre kiáltozott, hogy oly soká húzzák-halasztják a dolgot.

Mahmud szultán pedig bölcs férfi volt. Nem kellett neki a csillagjósokat, a máguszokat, a seleuciai üregeket megkérdezni a jövendő felől, hogy lássa, ismerje azon zivatarokat, miknek előveressége izenetül állt az égen.

– Nem ismeritek Alit és nem ismertek engem, monda azoknak, kik itéletet sürgettek nála Ali ellen. Ha én azt -49- mondom: Alinak veszni kell, el fog veszni ő, ha e paloták reám szakadnak is és az ország fele meghal is miatta; ha pedig Ali azt mondja: «nem!» bizonyára nem fog ő meghajolni és inkább felfordítja az egész országot, hogy nem marad egy kő a másikon, mintsem megadja magát. Azért nem tudjátok, hogy mit kivántok, a kik engemet és Alit harczban akartok látni egymással.

Az izgatók ezzel nem elégedtek be, hanem kiosztának néhány erszény pénzt a janicsárok között s rá uszíták őket a Kapu-Kiaja palotájára, hogy követeljék Tepelenti fejét.

A Kiaja jókor észrevevé a zajt s ideje maradt a szerailba menekülhetni, melyet hirtelen eltorlaszoltak a janicsár urak elől, megmutogatván nekik az ágyúk torkait, melyek a kapuk fölé voltak szegezve.

Ilyenkor a janicsárok nem találván czélszerűnek az ágyúk torkának menni, akként tölték bosszújokat, hogy felgyujták a várost s leégettek egy egész városnegyedet és kifosztogatván az égő házakat, ezt teljes elégtételnek találták.

Másnap azonban, midőn a szultán, elcsendesülvén a megszokott zendülés, kiséretével együtt kilovagolt a leégett városnegyedet megszemlélendő, a szerailtéren álló szökőkút előtt egy lefátyolozott női alak veté magát lova lábai elé s a kalifák kalifája lovának zabláját megragadta merész kézzel.

A szultán visszarántá lovát, hogy rá ne gázoljon a nőre s gondolván, hogy az tán egyike a tegnap leégetteknek, parancsolá a vele volt teszkeredzsinek, hogy adjon kezébe egy erszény pénzt és bocsássa őt a próféta nevében.

– Nem pénzt, uram, hanem vért! vért! kiálta a nő s hangja csengéséről lehete gyanítani, hogy a nő még fiatal.

– És ki az, a kinek vérét kivánod? kérdé a szultán, -50- megütődve azon, hogy e hatalmas férfi kegyencz nejét lova lábai előtt a porban heverni látja.

– Az ő fejére kérek halált, szólt szilárd hangon a nő, Ali Tepelenti fejére, kinek gyehennavárából föld alatt folyó vizeken keresztül szöktem el, hogy őt előtted bevádoljam, és ha te nem itélsz fölötte, megyek Istenhez és bevádolom őt ott.

Rettentő eset az, hogy egy asszony elvádolja saját férjét, a ki őt kedvezéseivel halmozta el és nagy gonosztevőnek kell lenni annak, kit az Isten legszelidebb madarai, a galambok megtámadnak.

Inte a vele volt Kizlár agának, hogy vegye felügyelése alá a nőt s vigye a szerailba a Kadun-Kietchudához. Maga pedig azonnal visszatért palotája kapujából, s a divántanácsot egybehivatá.

A szultán elborzadt, a nő vádjait hallva, ki miután a görög leánynyal szerencsésen kiszökött Ali basa várából, nehány nap alatt a szulióták által Ali minden kegyetlenségeit megtudá s egyuttal azt is tudtul adá, miszerint Delvinóban most halt meg egy gazdag örmény asszony, kinek Gaskho bey ifjukori ábrándja volt, s az minden vagyonát, mely Albaniában van, a beynek hagyományozta. Erről még maga sem tudott semmit.

Mi természetesebb, mint hogy mindenki rögtön megtaláltnak hivé a kulcsot, mely felnyitja a gyilkolási merénylet rejtélyét. Ali meg akarta öletni Gaskho beyt, hogy albániai birtokát elfoglalhassa.

FÉRFI A VESZÉLYEK KÖZÖTT.

Janina basája harmincz napig egymás után nem hallott egyebet rossz hireknél, s mialatt kétszer megtelt a hold, kétszer fogyott el az ő hatalma.

Az első Hiob-hirnök volt a Sztambulból megmenekült -51- arnót lovas, kit Edrenéig üldöztek a szultán tatárjai s ki hirül hozá, hogy a Gaskho bey elleni merénylet nem sikerült, s az elfogott bérgyilkosok kivallák megbizójuk nevét.

– Ime saját kardommal vágtam meg magamat, kiálta fel Ali, a seleuciai jóshang igazat mondott. Valóban igazat mondott.

Nehány nap mulva hallá hírét, hogy Eminah a szultán elé veté magát s itéletet kért férje fejére.

– Valóban előre tudtam ezt, sóhajta Tepelenti, a jós megmonda mindent. Hanem azért mégis a szerail kapujában fogok állani ezüst állványon.

Úgy cselekesznek, mintha meghaltam volna, susogá az ősz, oly keserű érzettel, mintha még egy ifjú élet küszöbén állana. Eltemetnek, mielőtt meghaltam volna, megosztoznak örökségemen, mielőtt rájok hagytam volna. Pedig a szerail kapujában fogok egykor állani ezüst állványon.

És azonnal kiküldé csauszait Tepelenti a tartományában levő városokra, az előljárókhoz, felszólítva mindazokat, hogy a kinek fia van, fiát, a kinek testvére van, testvérét küldje fel haladéktalanul.

Azután parancsot adott ki, hogy minden nélkülözhető igás barmot hajtsanak fel a hegyek közé, a tengerekről minden bárkát gyűjtsenek a durazzói kikötőbe. A janinai várkonyt ágyúk és bombák rémletes soraival rakatta meg s akkor megizené a hadkerületeknek, hogy seregeiket küldjék Janina alá.

Legalább ideje volt elébb kitűzni a veres zászlót, mint a rémizenetet vevé Sztambulból, hogy a nagyúr által kimondatott fejére a halál.

Ah, Tepelenti Ali nem olyan könnyen adja oda azt az ősz szakállát! A vadászok jól látszanak tudni, hogy minő -52- oroszlánra indulnak ki? Egy nagyúri fermán a száműzött Pehliván Baba basát nevezte ki Lepantó urának, Szoliman basa lett Trikala kormányzója, s a hozzá tartozó hét hegyszoros őre, Durazzó helytartójává Mohammed bey tüzetett ki, kinek atyját Tepelenti ölette meg. Tehát előkeresték legerősebb, legkeserűbb ellenségeit. Ah ez nagyszerű vadászat fog lenni.

Ali összehivatá fiait, kik közül Vely volt Lepantó ura, Szolimán Trikaláé és Muktár Durazzó basája; megmutatá nekik a térképen, hol fekszenek tartományaik, s ha azokat elvesztették, mi marad számukra fenn. Azzal mindháromnak saját maga köté oldalára kardjaikat s rájok bízta, hogy harczoljanak úgy, mint férfiak.

A két ifjabb tűzzel esküvék, hogy diadallal fogják viselni fegyvereiket; csak Vely bey hallgatott szomorúan.

– Allah akarta, hogy az legyek, felelt Vely, harczolni fogok én is. Nem te érted, nem is magamért nem is az életért, nem is azért, a mi a halálon túl van, hanem azért, mert Lepantóban kisded gyermekem van és a várat ellenség ostromolja. Ez a kis gyermek mindaz, a mi engem még ezen a világon érdekel; harczolok úgy, mint a hogy egy apa harczol fiáért. Kimentem őt, ha lehet. Dicsőségeddel, romlásoddal nem törődöm. Ha azt a hírt találod hallani, hogy elleneid Lepantót bevették és fiamat megölték, akkor azon kardodra, melyet reám bíztál, ne számíts többé.

A mint ily csendesen látta őt maga előtt haladni Tepelenti, azon kezde gondolkozni, hogy ne vonja-e ki övében levő pisztolyát s ne lőjje-e le, mielőtt elhagyná Janinát? Hiszen előre tudott már mindent. Saját neje, saját fiai, saját fegyvere! hanem azért mégis a szerail előtt fog ő állani ezüst állványon. -53-

Több, mint húszezer főre menő hadserege állt fegyverben, albánok és szulióta görögök.

Vitéz hadsereg, midőn harczolni kell. De vajjon kiért fog harczolni? ő érte-e, vagy a szultánért?

El fogják-e feledni neki azok a bajnokok, kik őt ostromolva látják, megölt testvéreiket, elrabolt aráikat, leégett falvaikat? Nem tudja-e minden ember, hogy Tepelenti Ali kincseket gyűjtött teljes életében, jó tetteket soha. És most ezen kincsek lesznek veszedelmére.

Az idők meghozták a választ. – Még messze voltak ellenségei, midőn Bracori hegyei közt, hol Alinak egy unokaöcscse, Zaid, fegyvereseket gyűjtött, egy leány vezetése alatt fölkeltek a szulióták s leölték Ali embereit az utolsóig. Az utolsót azért hagyták meg, hogy legyen a ki elvigye Alinak Zaid levágott fejét, tudtul adva neki, hogy ezt azon leány küldi, a kinek mátkáját szemeláttára levágatta és küldeni fog még többet is.

Ez jeladás volt Ali görög hadainak. Ott Janina alatt, szemei láttára, hagyta el Zunga kapitány az albán tábort s midőn Trikalában megjelent a nagyúr serege, s Gaskho bey hírnöke a két tábor közé lovagolt, nyakába akasztva viselvén a fermánt s fegyverre szólítá a jobbágyokat a basa ellen, az egész tábor átment Gaskho beyhez. Egyedül, kiséret nélkül futott el Szolimán, Ali legkisebbik fia, a nélkül, hogy apjától nyert kardját megpróbálhatta volna s útjában elfogatott.

De még hátra volt a másik kettő. Muhtár bey hatalmas hajóhaddal állt a durazzói kikötőben s Vely bey haragszik bár atyjára, de vitéz bajnok, s neki fia van Lepantóban és azt meg kell szabadítania.

Nem csak fia, még más is van ott. Ama kegyetlen gyilkolás napján, melyen Ali basa fiai háremhölgyeit a tóba fojtatta, egy megmenekült a sok közül és az Xelianthe volt. A hölgy is szerette Velyt, s tudtára adta, hogy él. Vely bey elszállítá őt Lepantóba s ott tartá kis fiával együtt, hogy apjától távol legyen. -54-

Sietve közelgett a bey Lepantóhoz, éjszaka érkezett a város alá s már messziről láthatá, hogy vára, melyben kedvesei vannak rejtve, lángok között áll.

A bőszült tigris vad dühével veté magát az ostromló Pehlivánra s az éjféli harczban elverte őt Lepantó falai alól; az albánok dühödten küzdöttek vezérük mellett. Mit használt? Megmenték a várat, de lángok között álla az már; Vely bey ordítva rohant be a kapun, alig ismerve rá a helyre, a melyet nem rég hagyott el.

Kereste azt a pavillont, melybe gyermekét és nejét rejté. Az fából volt egészen, réz tetővel; valami olvadt sötétvörös ércztömeg csillogott az üszöghalom közepett. Vely ordítva rohant oda s katonáival félrevonatva az égett gerendákat és üszköket, egymás mellett két feketére égett csontvázat talált; a korallkarpereczekről, miket a tűz nem birt megemészteni, megismeré, hogy azok neje és fia voltak.5)

Egy szót sem szólt többet senkihez. Kardját hüvelyébe dugá s még azon éjjel fegyvertelenül átlovagolt a megvert Pehliván Baba basa táborába s átadá magát elleneinek.

Serege felbomolva futott vissza ezután Janinába, hírül vivén apjának, hogy Vely bey, győzelem után, önkényt adta meg magát a szultánnak.

Mindenki elpártolt tőle, városai megnyiták kapuikat az ellenség előtt, legjobb barátai elárulák, két fia elpártolt már, még hátra van a harmadik. Muhtár bey legderekabb közöttük, ő legmerészebb és legjobban szerette apját.

Két nap mulva jön a hír, hogy Muhtár bey az egész haddal megadta magát Durazzó előtt a Kapudán basának.

– Megmondta a jós előre, felelt rá Tepelenti nyugodtan. Így végeztetett az égben; de azért utoljára mégis ott fogok a szerail kapujában állani ezüst állványon. -55-

AZ OROSZLÁN A RÓKABŐRBEN.

Csapás csapásra jő ellened, öreg hadvezér! Hadseregeid átpártolnak az ellenhez, barátaid elhagynak egyenkint, gyermekeid elárulnak, váraidat feladják kardcsapás nélkül, szövetségeseid ellened fordítják a fegyvert s a jó vontcsövekből, miket magad hozattál franczia gyárakból, Janina falairól lövöldözik le a a szulióták albán őreidet.

Ah a szulióták! Mint tudnak ők harczolni. Ha most is melletted emelnék a kardot, hogy hullana soronkint az ellen! Éppen úgy hullanak most a te hadaid. Két testvér vezeti őket, egy leány és egy férfi, a férfi neve Kleon, a leány neve Artemis. Valahányszor e nevet meghallod, mintha mindig kést ütnének szivedbe, mert e leány volt az, kit szerelmednek feláldozni vágytál, mert ez volt az, kivel nőd megszökött és mert e nevet sohasem hallod a nélkül, hogy legvitézebb hadaid vesztét ne hallanád.

Mint az öldöklő Azraël angyal jár ő hadriadal közepett, fehér zászlóját hordva a golyók záporában s egy sem találja őt. Szemed láttára üti fel bástyáidon a győztes lobogót s neked még csak arra sincs erőd, hogy óhajtani tudnád elestét, sőt a hol őt látod jönni elől, megtiltod az ágyuzást és nem engedsz feléje lőni.

Közeleg a vész Janina ellen minden oldalról, ki kell üríteni a serleget Tepelenti, egész a seprejéig, egész az utolsó keserű cseppig, és végre?… Végre mégis a szerail előtt fogsz állni ezüst állványon…

Egy éjszaka megütik a dobot Janina hét kapuja előtt s a Lithanizza magasából kilőtt bomba épen a város piaczán pattan széjjel.

Fel, fel, albánok! a kiben még harczi vér van, a hét kapunak ágyúkat feszített az ellen. Ali tomboló paripáján ül, kezében jó csatakardja, mely sok vészbe beleszólt már. -56- Akárhányszor állt már úgy Ali, hogy nem volt egyebe annál az egy kardnál, s azzal visszaszerze mindent.

Egy percz alatt rendben áll védő serege; megnézi az ellen csatarendjét s mosolyra vonul el arcza. Gaskho bey, a jámbor vezér, mészárszékre hozta seregeit, egy óra alatt semmivé teszi őt Ali, hogy hírmondó sem megy vissza belőle. Csataterve méltó az agg vezérhez. Akárki lássa, azt fogja mondani: nincs menekülése az ellenfélnek! Csak ti jertek. És mégis, mégis, el kell neki veszni. Az első lövésre, mielőtt kardját kihúzta volna, hadserege megadja magát az ellenfélnek, hacsak egyszer kilőtték volna fegyvereiket, övé a diadal; de nem, a sereg meghódolt s a jól elrejtett tűztelepek ágyúit saját maga ellen fordítják vissza.

Mindennek vége! Csak hétszáz albán lovas maradt meg Alival, a többi áttért, vagy el hagyta fogni magát.

Az ősz oroszlán megcsóválja kardját feje fölött s széttekintve maroknyi csoportján, érczszóval kiált hozzájuk:

Az ellen valamennyi kapun tódul a városba már, de a piacz elzárja az egyik városrészt a másiktól, s a diadalittas csapatok ott gonosz aratókra találnak, kik körülrakták magokat spanyol sorompókkal s végig kartácsolnak a hosszú szűk utczákon az utolsó tizenkét ágyúval, melyet Ali basa némái kezelnek; hű jelképei a halálnak.

Ali basa megveté lábát Janina közepén. Csak hétszáz embere van és tizenkét kerekes lövege; ellenfelének húszezer embere és kétszáz ágyúja és Gaskho bey mégis minden tudományával sem képes Alit elhajtani Janina piaczáról s midőn a város egyik felét már birja, a másik felét nem tudja elfoglalni. Ha ökölre kerülnének, egy kezével lesujtaná a vén hadastyánt, de nem tud hozzáférni: ahhoz ész kell, nem erő.

Ekkor az ostromló meggyujtatá körüle a várost, de Ali nem mozdult meg helyéből, s a szél Gaskho bey ellen -57- vitte a lángot, ki már saját magát kezdé kiszorítva látni, midőn a két szulióta testvér, Kleon és Artemis, csapatjaik élére álltak s nekiindulának vakmerőn a vérpiacznak.

Tepelenti megismeré a leányt fehér zászlójáról, a mint a széles középutczán tömött csapatjával, ő maga legelül, közeledett felé. Négy ágyú volt nekik szegezve, töltve lánczos golyókkal és tört üveggel.

Ali elborult arczczal néze eléjök, azzal hüvelyébe taszítá kardját, s inte a tüzéreknek, hogy csatolják fel ágyúikat, fogják a lovakat eléjük s meneküljenek a várba. Egyet sem lövetett rájok.

A mint Ali hátat fordított, vérszemet kapott egyszerre az ostromló had; minden utczán rohantak futó csapatja után s midőn Ali a hídra ért, a szipahik és timarioták mint két raj egymással összekeveredve épen a hídfőhöz jutottak s diadalordítással tolultak utána. A hídon elkezdődött a harcz; ember ember ellen küzdött, csak a rövidebb fegyverek, buzogány, handzsár dolgozhattak a tömegben, mely kétfelől forgott alá a túltömött hídról, mint a hangyák egy vékony nádszálról. Hatszáznak az albánok közül sikerült a várba menekülhetni; akkor Ali parancsára lecsapódtak az érczkapuk, száz kívül maradt a hídon, ezeknek el kelle veszni, a túlnyomó tömeg elborítá őket. Tíz-húsz timariota között harczolt egy-egy albán. A híd rengett a harcz alatt s hajladozott a sűrű tömegek súlyától. Ekkor a sánczok két oldalán egyszerre megdördültek az ágyúk, mik a hídnak voltak szegezve. A harczolóktól ellepett híd czölöpjei keresztül-kasul törve dűltek ki, s a híd albán s török harczosokkal együtt leszakadt a mély árokba.

Alant hegyes karók voltak a mély víz alá rejtve, s a parton maradt ostromlók elborzadva vevék észre, hogy a vízbe omlott tömeg közül senki sem jön fel a víz szinére, hanem a víz kezd lassankint veresebb, veresebb lenni, végre egészen vérpiros, a mint a holtak vére megfesté.

Mindenütt győztetek, egész az utolsó pontig. Ez már az utolsó és még sem győztetek semmit, mert az utolsót nem birjátok.

A vár megközelíthetlen; sánczai a tó közepébe vannak építve, s azokból a sötét négyszegletű lyukakból hatvanfontos ágyúk seprik végig a víz szinét, hajóval meg nem közelítitek azt. A száraz felől száz ágyú védi a bástyákat; ki birna áthatolni a hármas árkon?

Alit meg nem fogjátok ott. Hadkészlete, elesége végtelen időkre elég, s hogy megmutassa, mennyire el van szánva, az ostrom első hetében kőmüveseket állított a vár egyetlen kapujához, s befalaztatá azt magára. Már most nincs többé a váron ajtó. Még csak megszökni sem lehet belőle.

Tehát ott fog ő maradni, befalazva, mint egy sírboltban, elevenen eltemetve. Onnan csak az égbe, vagy a pokolba van még útja; a száraz felőli kijárást a szulióták őrzik, még ha repülni tudna is, nem menekülhetne tőlük.

A hadjárat be van fejezve, a győztes Gaskho bey beigtatja magát, mint Janina basája. Egész Epirus meghódol és megtagadja a bukott vezért, Stambulban hála-könyörgéseket tartanak az Ejub-mecsetben és a Zófia-templomban a kivívott győzelemért, melyet ágyúk dörgése közt hirdetnek ki a csauszok a köztéreken s Európa minden hírlapja bámulva hirdeti, hogy a hatalmas, rettegett kalandor, a hetvenkilencz évig mindig győztes hadvezér, a magasra nőtt pártfőnök, ki már kétségbe kezdé hozni, hogy ki az úr Törökországban: a szultán-e, vagy ő? ki Napoleonnak szövetségese volt, kinek nehány hó előtt még Anglia harminczezer tallér értékű arany étasztalt küldött ajándékba, kinek kincshalmaza több, mint valamennyi keleti podestáé, egyszerre semmivé lett, letöretett, várába bezáratott. Most már csak az van hátra, hogy meghaljon.

Ez is bekövetkezik nemsokára. Egy éjszaka két merész albán lovag hosszú köteleken alábocsátkozik a sánczokról -59- s egy fenyődarabon kiúsznak az acheruzi tó felől s még azon éjjel fölkeresik Gaskho beyt.

Tepelenti Ali meghalt. Ezt az örömhírt mondják legelőször a beynek. Meghalt bánatában, meghalt szégyenében. Talán mérget is vett. Holnap a három órai ramazát után fogják a várban eltemetni. Halála előtt összehivatá alvezéreit s megesküdteté őket, hogy a várat az utolsó lehelletig, az utolsó emberig védeni fogják. Kincsei a vörös toronyba vannak lerakva; több mint harmincz millió piaszter. Azokat rájuk hagyta mind. De mit ér azoknak e tömérdek kincs, ha nem mehetnek ki vele abból a fészekből? Meg nem adhatják magukat, mert Ali minden török szentekre megesküdtette őket, hogy védni fogják halála után is a várat, de a legénység más értelemben van; az örömest menekülne a várból, ha bűnbocsánatról biztosítanák.

Gaskho beynek csak ki kellett nyujtania kezét, hogy Janina várát, a bevehetetlent, kétszáz ágyúval s roppant kincseivel martalékul vegye.

Korán reggel ott lebegett a szürke, holdtalan zászló Janina veres tornyán, a halál jele, s a víz felőli lövegek harminczhármat lőttek, a viszhangzó hegyeknek hirdetve, hogy Tepelenti Ali meghalt. A váron belül hallatszott a posztóval bevont dobok tompa robogása, s ki lehete venni az imámok halotti énekét.

Gaskho bey és táborkara a Lithanizza tetejéről nézte a basa temetését. Egy figyelő torony (observatorium) állt a tetőn, melynek erkélyéről az udvarra lehete látni, s a pompás telescopiumok, miket a szultán Bécsből kapott, hatalmas szolgálatokat tettek a nézőknek, azokon keresztül mindent a legjobban ki lehete venni, a mi a várudvaron történik, kivált egy távcső oly közel hozta a tárgyakat, hogy az imámok kezében kitárva állott Alkoránból a kezdő versek talikbetüit el lehete olvasni.

Közepett egyszerű ravatalon ott feküdt Ali basa. Valóban ő maga volt az. Akárki nézze bár, ő maga fekszik ott, -60- meghalva, hidegen, mozdulatlanul; vezérei könnyezve állnak körüle s szolgái, a kik elmennek mellette, lehajolnak kezeit megcsókolni.

Künn a városban megtudták a szulióták Ali halálát s üdvözletül egy bombát lőttek be a várba. Azonban a bomba kanócza rövid volt s az még a levegőben szétpattant.

Az observatoriumból jól láthatták, mint rebbent meg az udvaron álló tömeg a fejeik felett szétpattanó bomba dörgésétől, s mint pillantának fel valamennyien azon kis gömbölyű fehér felhőre, csak a középen fekvő halott maradt hidegen, nyugodtan. Őt nem rendíti meg többé a szétszakadó bomba dördülete.

Az imámok felveszik őt vállaikra, s a gyászének zengése mellett, a dobok halk robogása közt elviszik őt nyitott sírjáig. Bizonyára a sír meg van ásva.

A mozlem halottat nem teszik koporsóba, hanem sírját deszkázzák ki félig, hogy a halál angyalainak helyök legyen őt fölültetni, midőn eljönnek tetteiről számot kérni.

A várőrség hármat lőtt fegyvereiből, az imámok énekeltek három verset, azután előjöttek a kapások s ráhányták a földet a halottra, egy nagy márványkő lap állt ott, azzal lenyomtatták a sírt, két turbános sírkövet állítva fejétől, lábától.

Midőn az imámok, a vezérek eltávoztak a befedett sírtól, Gaskho bey a Lithanizza tetején magához hivatá az observatorium őreit és ezt parancsolá nekik:

– A hova most e látcső szegezve van, reggeltől estig ott álljon egy ember, kit negyedóránkint felváltson más és soha ama sírkövet szeme elől el ne bocsássa. Éjszaka, midőn lemegy a hold, minden öt perczben egy világító röppentyűt kell kilőni, hogy a vigyázók láthassák a sírkövet és soha szem elől el ne bocsássák azt és őt minden órában tudósítsák.

Hogyan? Gaskho bey attól fél, hogy az öreg hetvenkilencz -61- éves Ali még föltámadhat sírjából s leemeli halottkezével magáról azt a nehéz márványlapot? Vannak emberek, a kikről nem lehet elhinni, hogy meghaltak, és ha el vannak temetve, még akkor is félnek tőlük.

Késő estig minden órában jött a tudósítás Gaskho beyhez, hogy a sír változatlanul maradt és egész éjjel nem nyult ahhoz senki.

A topidzsik kaszárnyájában, hol a kerekes ágyúk állottak, egy dobos legény a mint maga mellé letette a dobot, s két verőjét a szélére helyezé, egyszerre azt kezdi észrevenni, hogy a két dobütő-pálcza magától elkezd mozogni a kifeszített bőrön, mintha valami láthatatlan kéz riadót akarna verni; a legénység csodát kiabál s azt hiszi, hogy dzsin van a dobban.

Gaskho bey nem hitte a dolgot, míg maga oda nem ment a kaszárnyába s ime saját szemeivel láthatá, hogy a két dobverő eléggé kivehető mozgással vibrálva ütögeti a dobot, előre hátra rezegve rajta s aprózott pörgés hangját hallatva.

– Csodálatos dolog ez, monda a bey s rögtön hivatá az imámokat, hogy űzzék ki a dzsint azon dobból.

Azok rögtön munkához fogtak; hoztak füstölőt és szent könyveket, befüstölék a dobot orrtekerő illatokkal s olvastak rá ördög-űző szavakat rikácsoló hangon. Bizonyára ha ördög van abban a dobban és annak orra és füle van, meg kell neki szökni ez illattól és lármától. A míg kézben volt a dob, addig nem mozdult a verő, de a mint letették a földre, újra kezdte ama rejtelmes robogást.

Az observatorium főnöke szinte jelen volt e tüneményen. Ő mint renegát franczia, tudományos képzettséggel birt s a helyett a dzsinekről nem volt fogalma. -62-

Midőn látá, hogy az imámok épen nem boldogulnak szellemeikkel, félreszólítá Gaskho beyt s fülébe súgá:

– Én nem tudom, mik azok a ti dzsineitek? és hogy mire való az a nagy lárma és förtelmes bűzölés, hanem azt tudom, hogy ez a dobverés mit jelent ama láthatlan kezektől.

– Ez azt jelenti, hogy menjünk innen, mert alattunk tűzaknát ásnak, a miatt reszket a föld s azért vibrálnak a dobverők.

Gaskho bey elmosolyodott. Neki épen olyan kevés fogalma volt a tűzaknákról, mint a renegátnak a török boszorkányokról.

– Milyen babonás vagy te, derék musír! monda, vállára veregetve a lenézett francziának.

Ez nem is sokáig időzött ott, hanem iparkodott mentül hamarább visszajutni a Lithanizza tetejére.

Mintegy másfél órai lárma után végre sikerült az imámoknak elkergetni a dzsint, a dob elcsendesült, a kedélyek megnyugodtak, a katonáknak utasításul adatott, hogy egy kardot tegyenek keresztbe az ajtó elé, akkor a szellem nem mer többet visszajönni s azzal megnyugodott mindenki a végzetekben.

Átellenben Janina várkapujával, az összelőtt híd fejénél állt egy erős kőépület, sánczokkal és karózattal körülvéve, mely most a szulióták kezébe jutott. Ez épületet választá a két görög testvér lakhelyéül. Ők kivánták, hogy legközelebb legyenek Alihoz, ők nem engedik őt sem lélek, sem madár képében megmenekülni, nagy ostromágyúik a befalazott kapunak vannak szegezve; vagy megadja magát, vagy temetőjét leli a várban.

És ime temetőjét lelte az náluk nélkül is. Hiába köszörülték ellene fegyvereiket, a halál kardja gyorsabb volt, hamarább levágta. Nem ejthették el a csatában, nem verhették szivébe a bosszúállás késeit, nem vihették ősz fejét -63- a vérpadra; csendesen kellett neki kimulni, ágyában fekve, háborítatlanul, mint a hogy az igaz emberek szoktak meghalni.

Kleon és Artemis kedvetlenül ülnek a váracs termében egy pisla mécs lobogásánál. A leány elfeledé pikkelypánczélát leölteni s összefont karokkal jár a teremben fel s alá. Semmi női vonás nincsen arczán, oly hideg az, mint egy szobor képe.

Kleon feltünőleg hasonlít testvéréhez, s ifju arcza még alig különbözik a leányétól, de szemeiben egészen másnemű láng lobog. Sokkal félelmesebb amannak arcza, sötét gondolatokkal teljes, az övé nyilt és szabad, tele rajongó reménynyel.

– Győzelmem díját veszítém el, ha Ali meghalt, szól az ifju felsóhajtva. A vén róka megszökött vasam elől a pokolba. Oh, oda is utána mennék ha lehetne, hogy megragadjam ősz szakállát, melyet testvéreim vérében fürösztött.

– Ime itt van ősz szakállam! szólt e pillanatban egy hang a terem mélyéből s a két testvér előtt ott állt Tepelenti Ali.

Elborzadva vetének magukra keresztet az ifju testvérek s a borzalom a földhöz szegzé lábaikat és tagjaik megmerevedtek, a mint a felhítt kisértet ugyanazon szürke ruhában, melyben két nappal elébb eltemették, ott állt szemeik előtt.

Azzal tenyerébe csattantott a rém s a terem minden szögletéből rejtekajtók pattantak fel s állig fegyverzett albánok ugráltak be a terembe s mielőtt a két testvér fegyvereihez nyúlhatott volna, megragadták őket s egymáshoz kötözték. -64-

Eltevék őt a föld alá, bizonyára őt tevék el, de a föld alatt ismerős utai voltak Alinak; az egész temetési látványt ő maga rendezé el és sírja fenekéről a földalatti utakon át kijött, és midőn legnagyobb volt az öröm és megnyugvás a megszálló seregben, akkor ütött rajta.

Egy szilárdul épült alagút vezetett ki a sánczárkok vize alatt a várból s annak kijárásai a hidfő váracsába nyiltak. A benne levőket úgy lepte ott Ali, hogy egy lövést nem tehettek ellene: álmaikban, lefegyverezve nyomattak el a szulióták.

Fel, fel Gaskho bey, fel Mohamed aga; lóra kapitányok! fogd kardodat Pehliván basa! itt a veszedelem. Rossz éjszaka ez az alvásra.

Egyszerre rettentő csattanás rázza meg a földet, mintha sarkaiból fordult volna ki a világ s a napvilágnál fényesebb láng között, mely a csillagokig látszik felcsapni, egész kerekes ágyúk látszanak repülni. A topidzsik kaszárnyája légbe vettetett. A minarék lehullanak a rémítő rázkódástól; köröskörül halomba omlott minden ház; egy percz alatt a félváros rommá van döntve s a másik perczben égő gerendák s szétszakgatott véres tetemek zápora hull vissza a romokra a vérrel és üszökkel fertőzött égből.

Ali basa így adja tudtokra elleneinek, hogy feltámadott! Föld alá ment s most a föld alól kezdi a harczot.

Gaskho bey, az óriás tetem félig öltözetlenül, a hogy ágyából kiugrott, rohan végig az utczán, s annyira megzavarodott, hogy saját maga után kérdezősködik. A felriadt katonák rémülettől megőrülve futkosnak összevissza, zavargó kiáltozással, ki fegyverét, ki lovát nem találja. És hangzik fejeik fölött a rémkiáltás: Ali! Ali! rettentőbb a mennydörgésnél, mely tüzet szór rájok az égből. Ott jön az eltemetett basa fehér lovon, fehér szakállal, ki akar szemébe nézni? A bomlott tömeg százával hull az albánok -65- kardcsapásai alatt, a vér patakban foly Janina utczáin, s Ali basa, a holt, az eltemetett vezér, halálfélelmet önt a küzdők szivébe. Nincs, a ki ellene tudjon állni.

Csak Pehliván, az erős küzdő, képes még meggátolni, hogy a roppant ostromló had a maroknyi arnót néptől szét ne veressék. Kívül a városon összegyűjti a futókat, s míg Ali fegyveresei benn a városban mészárolnak, ő hirtelen minden kapun pihent, rendezett csapatokkal nyomul elő, s megállítja a vén vezér győzelmét.

Háromezeren feküsznek halva az ostromlók közül, s az ágyúk elrontva, légbevetve mind, a szulióta csapat vezéreivel együtt elfogva; ilyen munkát végzett Ali feltámadása éjszakáján. Ideje, hogy visszavonuljon.

Pehliván elfoglalta újra a várost, s hadait felállítá a piaczon és nem üldözé tovább Alit.

– Alit üldözni nem jó, felelt a tapasztalt vezér. Hagyd őt futni, ha futni akar.

Gaskho bey erre nagy haraggal ragadá ki a kardot Pehliván kezéből, mert saját kardját elhagyta valahol, s maga mellé vevén a szipahik dandárját, üzni kezdé a távozó ellenfelet.

Ali egész nyugalommal halad vára felé, mintha nem is törődnék az utána rohanókkal, pedig azok számra hatannyian vannak, mint az övéi.

Midőn oly közel ér hozzá Gaskho bey, hogy szavát meghallhatja, vissza kiált rá Tepelenti:

– Rossz helyen jársz, derék bey. Ez a föld az enyim és a mi alatta van, az is az enyim és te azt nem tudod?

E szóból természetesen semmit sem értett Gaskho bey mindaddig, míg Ali intésére egy röppentyüt lövének fel a magasba, mely jeladásra a várbeliek egyszerre meggyujták mind azon tűzaknákat, melyek a város utczái hosszában voltak ásva. Még a boldog időkben készítteté -66- azokat Tepelenti, vízvezetőket furatván s egyuttal oly magasra építtetve azoknak boltozatait, hogy lőporral is meglehessen tölteni.

Saját csapatait mind a hídfőhöz vonta össze, s midőn egyszerre, a milyen hosszú volt az utcza, végigrepedt s a kárhozatos lobbanás égbe hajigálta az üldöző csoportokat, ő gyönyörködve nézte a váracs magasából a romlást, s utolsó volt, ki az alagút rejtajtaján eltávozott. A jajkiáltás még sokáig áthallatszott a várba. Az ostromló seregnek egy harmada elveszett ez éjszakán. A többi elhagyta a pokolra épített várost, s kívül a mezőkön s a magas Lithanizzán foglalt helyet.

A feljövő nap iszonyú látványt mutatott. Janina városa nem volt többé; a szép magas házak, a kúpos mecsetek, a karcsú fehér minarék, a roppant kaszárnyák!… mindezek helyett csak egy halomra dűlt alaktalan tömeg látszott, itt-ott feketén a lobbanás lángjától, összetört gerendák, széttépett tetemek, miket feketére perzselten elhajigált az iszonyú pukkanás, hevertek a romok között s a bástya oldalából egy csatorna nyílásán szomorúan csorgott alá a tóba valami sötétvörös patak, a mint az a romok közül innen-onnan kiszivárgott.

A vöröstorony rejtekében feküdt egymás mellett a két szulióta testvér, Artemis és Kleon. Aludtak egymást átölelve és nem ébredtek fel Ali tekintetétől.

– Ne költsétek fel őket, szólt Ali a némákhoz fordulva, hadd alugyanak még.

Ali nem költé fel a szendergőket. Háromszor küldött megnézetni, ha nem ébredtek-e még föl? egyszer sem -67- engedte őket háborítni. Végre az ifju kezén megcsördült a láncz s fölébredtek rá mind a ketten.

– Acrocorynth utczáin jártam, szólt az ifju, nagy ábrándos szemein végighúzva kezeit s láttam a Parthenont újra felépülve.

– Thermophylæknél álltam én, szólt a leány, s ezerenkint hullott előttem az ellen.

– És most a vérpadra fogunk lépni, sóhajtja Kleon, hallva, mint nyitják börtönük vasajtaját.

– Légy erős, szólt a leány, megszorítva testvére kezét, mely az övéhez volt lánczolva.

Még mindig halotti köntösében ült a divánon a basa; minden bútora hamuszinű lepellel volt behúzva és semmi arany, semmi csillogó fény nem volt a teremben.

– Kedves gyermekeim, szólt a basa érzékeny reszkető hangon, ne nézzetek egymás szemébe, nézzetek én reám.

Azok a szokatlan hangú és értelmű szavakra mindketten reá tekintének s csak most vevék észre, hogy az agg vezér búsan, csüggedten néz reájok, s szemei telve vannak könynyel.

Az ifju mintegy villanyos ütésre rezzent fel e szavakra, s arczát az öröm melege futotta át.

– Miért örülsz? szólt szigorú tekintetet vetve reá Artemisz; nem látod, hogy e szörnyeteg gúnyolódik? Csak örömét akarja az által növelni, hogy bennünk reményt gerjeszszen s kínosabbá tegye a halált. Mit alakoskodol vén ördög? Öless meg bennünket gyorsan vagy kínosan, az mindegy, de ne gúnyolj.

– Lelkem nyitott könyv legyen. Ti szabadok vagytok. Szabad szulióták: mi ismerjük egymást. Sokat vétettem ellenetek, de ti boszút álltatok rajtam. Én elégettem falvaitokat, ti váraimat pusztítottátok el érte. Én sarczot vetettem földeitekre s ti tartományaimat vettétek el tőlem. Neked vőlegényedet ölettem meg, téged elraboltalak szülőid házától: te legkedvesebb unokám fejét vágattad le s legkedvesebb nőmet raboltad el. Most egyenlők vagyunk és egyikünk sem tartozik a másiknak semmivel. Menjetek békeséggel innen.

Annyi őszinteség, annyi töredelmes, bűnbánó fájdalom volt e szavaiban Alinak, hogy a haragvó szűz csodálkozó részvéttel kezde rá tekinteni.

– Te bámulsz arczom változásán, szólt Ali, észrevéve szavai hatását Artemisz vonásain. Te nem ilyennek láttál engem egykor. Azon Ali nincs többé, meghalt, eltemették, egy bűnbánó térdepel előtted, ki multjának bűneitől borzad s köntösöd szegélyzetét csókolva kéri bocsánatodat.

És valóban Ali térdre roskadt Artemisz előtt, hogy ruhája szélét megcsókolhassa s zokogva hullatá könyeit a leány lábaira, hogy az önfeledten hajolt le hozzá és fölemelé.

– Halljátok, a mit mondok, szólt a basa, nehogy azt higyjétek, hogy Ali megtébolyodott. Én az éjjel egy tüneményt láttam; egy szép, magasztos ragyogó hölgy szállott le hozzám a fényes ég megnyilt közepéből, körülrepkedve szárnyas gyermekarczok sokaságaitól; a hölgy oly nyájas, oly szelid tekintettel néze le reám, arczáról isteni világ sugárzott, s a föld minden virágai őfelé fordíták kelyheiket, mintha ő volna a nap. És a mennyei hölgy karján egy gyermek ült, de olyan gyermek, kinek tekintetétől az ősz férfi is összeroskad; a gyermek feje körül csillagokból füzött koszorú, s arczának mosolygása maga volt az idvesség. És a midőn reszkető kezeimet fölemelém hozzájok, a mennyei nő és gyermek kinyujták kezeiket felém és hangzott a hölgy ajkáról édes, kimondhatlan édes hangon e -69- szózat: «Tepelenti Ali, én hívlak tégedet!» És én reszketve omoltam előtte térdeimre.

A két testvér önkénytelenül roskadt Ali mellé térdeire, áhitattal rebegve:

– Arczra borulva fogadám a fényes tünemény szavait, midőn ismét szólalt hozzám, oly fájdalmas hangon, mely a szivet járta bennem keresztül: «Ali Tepelenti, tekints fel reám». S midőn fölemelém arczomat, ime hét éles kardot láték a mennyei hölgy szive felé fordulva, s a rémülettől zsibbadni érzém karomat. «Ali Tepelenti! – szólt harmadszor is a hölgy – e kardokat te ütéd az én sebeimbe, és az én vérem a te fejedre hull alá». – Én nyögve válaszolék: «Hogy-hogy cselekedtem én azt, midőn nem ismerlek téged?» És ő felelt: A ki üldözi az enyimeket, engemet üldöz és a ki megrabolja az én templomomat, engemet rabol meg; nem te rontád-e le a telepeni, durazzói és tripolizzai egyházakat? – «Esküszöm, hogy újra fölépítendem azokat», felelék én, kezemet szent fogadásra emelve. S ime e szóra egy kard kihullott a hölgy szivéből. – «Nem raboltad-e el a szulióták gyermekeit – kérdé újra a mennyei jelenés – hogy belőlük mozlimeket nevelj?» – «Esküszöm, hogy keresztyénekké teszem őket újra.» – E szóra kiesett szivéből a második kard. – «Nem te ragadozod-e el a hajadonokat, hogy őket háremedbe vidd?» – «Esküszöm, hogy szülőiknek átadom őket.» – És lehullt a harmadik kard. – «Nem te gyűjtél-e roppant kincseket az árvák és özvegyek örökségeiből?» – Én mindinkább földre sújtva felelék: – «Legyenek e kincsek a te szolgálatodra.» És így számlálta el főbűneimet egyenkint, s így esküvém én azoknak helyrehozását kemény, törhetlen esküvéssel, s mindannyiszor lábaimhoz hullott egy kard. Végre csak az utolsó volt még vérző szivében, midőn azt kérdezé tőlem: «Nem halálra kerested-e ama két szulióta testvért, kik oltárom leghívebb -70- védelmezői, nem fogva tartod-e őket börtönödben, s nincs-e szivedben haláluk elhatározva?» Én ijedten tevém kezemet szivemre, mert valóban e gondolat benne volt, s tusakodva rebegém: «Oh menyei tünemény, legerősebb ellenségem e két ifju testvér, esküdt elleneim, kik halálomra törnek; ha te parancsolod, kezeikbe teszem ősz fejemet s legyek én az ő hatalmukban, ne ők az enyimben.» – És e szóra kihullott szivéből az utolsó kard is és ő felelt: «Tepelenti Ali, vedd e kardokat kezedbe és cselekedjél úgy a mint mondád.» – Ezzel felszálla ismét az égbe, a felhők bezáródtak utána és én egyedül maradtam a hét karddal kezemben, melyekre hét fogadás volt irva. – Ezen tüneményt láttam én a mult éjszakán és most gondolkozzatok szavaimról.

A testvérek lelkük mélyéig meg voltak rendülve a mondottaktól. A mozlem férfi oly áhitattal, oly rajongó lelkesüléssel beszélt e tüneményről, hogy annak valóságáról kétkedni nem lehete; arczának megilletődése, szemeinek könyei, reszkető hangja bizonyíták, hogy érezi, a mit beszél.

A testvérek meg voltak hatva az ősz férfi visióitól, ki kézen fogva őket, elvezeté magával kincstárába, megmutogatá nekik a felhalmozott aranyat, ezüstöt, a vert pénzt, mely kádakra volt rakva és a rudakban álló öntött érczet.

És azzal kiválogatott gyémántjai közül több százezret érő darabokat s azokat Kleon és Artemisz kezébe adta e szavakkal:

Hogyan? Mit akart Ali, hogy e titkos szövetséget említé, melynek tűzaknái épen úgy el voltak ásva egész Törökország alatt, mint az övéi Janina alatt? Tán e tűzaknákat is fel akarta vettetni?

Majd elvezeté a testvéreket fegyvertárába; ezrével voltak -71- a legjobb angol és franczia fegyvergyárművek hosszú ládákban lerakva ott.

– Te minekünk sokat ártottál, mi is ártottunk neked sokat; tegyünk úgy, mintha most látnók először egymást.

– Én elfeledem, hogy e helyen vőlegényemet megöletted s te felejtsd el, hogy megöltük fiadat. Jusson eszedbe pedig az, hogy nemcsak mi vagyunk foglyok e várban, hanem te magad is az vagy, körülzárva ellenségeid hadseregei által.

– Egyedül én vagyok itt fogoly, szólt Ali lemondással. Allahra esküvém s a szent hölgynek fogadtam, hogy szabadon bocsátlak benneteket és társaitokat mind. Mi történik azután velem tovább? azzal nem törődöm. Ali megért a halálra. De ti rátok küzdelmes napok várnak még, s ha egyszer jövend idő, midőn feleiteknek kincsre és fegyverre lesz szüksége, jusson eszetekbe, hogy az Janinában mindkettő van elég.

Artemisz kénytelen volt Ali szavainak valóságáról meggyőződni. – A basa saját kezeivel választott ki két szép damask kardot fegyverei közül s azokat a testvérek oldalaira köté. Mint tért azoknak lelkébe a meleg önbizalom, fegyvert érezve oldalaikon!

Azután levezeté őket fogoly társaikhoz, kiket a várudvarra kibocsáttatott; tudtokra adá, hogy szabadon fognak bocsáttatni, s akkor hozatott bort és piláfot az ujjongató fogolytömegnek s együtt hagyá őket saját arnautáival enni és inni, kik a bor kibékítő hatalmánál fogva nem sokára összeölelkeztek s örök barátságot esküdtek egymásnak.

Ekkor előhozatá Ali a legválogatottabb czélbalövő szuronyos -72- fegyvereket s kiosztá a fogoly szulióták között; nem félt tőle, hogy egy pillanatban ellene fogják azokat fordítani. Azután megcsókolá a két testvér homlokát s megáldva őket, elbocsátá békével ama titkos alagúton, mely a városba vezet…

Künn ez alatt Gaskho bey táborában különös hírek kezdtek szárnyalni. Egy pár elfogott albán harczos, kit a házak kutatása közben leptek meg, midőn Ali visszavonult, megdöbbentő fölfedezéseket kezde hallatni vallatói előtt.

Hogy a bey táborában levő szulióták mind egyetértenek a janinai basával, egykori urokkal.

Valóban azt mindenki tapasztalá, hogy Ali basa soha nem lövetett a szuliótákra, hanem inkább elhagyta a csatatért.

Hogy Kleon és Artemisz titkos összeköttetést tartottak Alival az alagúton keresztül, s önkényt fogatták el magukat.

Úgy kell lenni. Bizonyíták azok, a kik a legelső rohamot túlélték. Ali a hídfő tornyából támadt elő, a nélkül, hogy az ott levő szulióták egy lövéssel is jelt adtak volna.

Azt is állíták az elfogottak, hogy a következő éjszakán újabb támadást fog intézni Ali az ostromló sereg ellen, s akkor a bey táborában levő keresztyének mind mellé fognak állani.

E mondák mind ijesztőbb változásokkal kezdtek elterjedni az egész hadseregben, itt-ott kisebb verekedések történtek keresztyének és mozlimek között; az ozmanlik fenyegetni kezdék a rajah harczosokat, s azok féltükben mindenütt összetartó csoportokba vonultak.

Gaskho bey és Pehliván basa hirtelen hadi tanácsot hivattak össze e nyugtalanító jelenségre, s ott elhatározták, hogy a görögöket le fogják fegyverezni.

E végett egy tömegbe állíták őket a tábor közepén, körülfogva ozman hadsoroktól s akkor nekik szegezve az ágyúkat, kihirdeték előttük, hogy le fognak fegyvereztetni, s ha ellenállanak, összelövetnek.

A szulióták rémülten hallák e hirdetményt. Látták a vérszomjú -73- tömegeket magok körül és arra gondoltak, hogy mennyiszer megtörtént már, miszerint a fegyvert valaki letette a kezéből, hogy életét megmentse, holott épen e fegyverrel menthette volna azt meg, s e tétovázásukban kiválasztának maguk közül tizenkét ifjat, kik menjenek el a vezérhez és kérjék tőle számon e félemlítő eljárása okát.

Gaskho bey különben is dühös volt már. Az ifjak merész beszéde még jobban felbőszítette; mind a tizenkettőt kivitette a tábor közepére, oda a felállított hadsorok elé, s megparancsolá, hogy fejezzék le őket, kihirdetvén, hogy mindenki úgy jár, a ki egy szóval mer ellenkezni a kimondott parancscsal.

A tizenkét ifjut ott levetkőztették társaik szemeláttára, s a szokott fejlevágó óriást oda állíták hátuk mögé, hogy térdre buktatván őket, egyenkint ütögesse le fejeiket.

De még egyét sem ütötte le, midőn Janina felől nagy lárma támad. A szabadon bocsátott Kleon és Artemisz csapatja jött onnan, kik még a janinai toronyból látták a veszélyt, mely hitfeleiket fenyegeti, s épen akkor értek oda, midőn Gaskho bey parancsának kiviteléhez készültek a csauszok.

A szulióták itt és amott megpillanták egymást. Egy óriási ordítás tölté be a léget. Fájdalom volt az és düh s a kétségbeesésben kitörő ijedtség. Azok elülről, ezek hátulról rá rohantak a mozlim csapatokra. Egy pillanat alatt egy zűrzavaros tömeggé volt bomolva Gaskho bey egész tábora, hol albánok és szipahik, szulióták, sáymsok és timarioták veszekedtek minden terv, minden harczi czél nélkül, ellenséget és jó barátot nem ismerve. Hasztalan tűzék ki a zászlókat az alemdárok, hasztalan ordították magukat rekedtre a spahilár agák és a sorbadzsik, és maga az óriási Gaskho bey is. A hadsereg oly tökéletesen fel volt bomolva, a hogy semmi ellenség nem lett volna azt képes semmivé tenni. Délfelé a szulióták Kleon és Artemisz alatt elfoglalták a Lithanizzát, Gaskho bey pedig kétségbeesetten futott el egész Durazzóig. Mikor odaért, nem volt vele az egész -74- hadseregéből több tizenkét csausznál. Az egész ostromló had elszéledt a merre utat látott, kereketlen ágyúkat s feldűlt szekereket hagyva mindenütt maga után.

Ali basa pedig szép csendesen mosolyogva nézte a janinai vöröstoronyból, hogy veri az ellenség magamagát, hogy bomlanak szét az ostromló hadak ezernyi tömegei, a nélkül, hogy ő egy ágyúlövést vesztegetne rájok.

Mondánk, hogy sokszor volt Ali már úgy, hogy nem volt egyebe annál az egy kardnál és azzal az egy karddal visszaszerze mindent.

AZ ALBÁN CSALÁD.

Most hagyjuk egy kissé pihenni a hírt, hunyjuk be szemeinket azon harczok elől, mik itt következnek; hagyjuk elhangzani füleink mellett egy Ulysses, egy Ypsilanti, egy Kolokotroni neveit, kik mind a szultán trónját ingaták meg s kiket a janinai basa mind édes testvéreinek nevezett.

Vonuljunk mi e véres harczok alatt Dodona ligeteibe, hol egykori szent jóslatok téveteg hangjai még mindig megzendülnek a csendes ábrándozó előtt. Keressük fel ott ama csöndes kis völgyszakadékot, hová sem a jó, sem a rossz hír el nem szárnyal soha, melynek lakosai nem tudnak egyébről, mint a mi fenyőfáikon innen történik; hozzájok még az adószedő spahi is csak egy tizedben egyszer vetődik kivetett harácsért.

Halil Patrona feleségének háza nem áll már többé a csergő patak mellett, még a sírt sem tudja senki, melyben a szép, a tündéri Gül-Bejáze lakott: Gül-Bejáze – fehér rózsa, nem nyílik az egész völgyben; ezt a nevet nem is ismeri ott senki, csak a legvénebb anyóka, mikor a fonóban körülülik a leányok, tud mesélni regéket, miket anyjától vagy nagyanyjától hallott ő is, egy tébolyodott asszonyról, a ki itt e völgyben lakott, s minden este asztalt terített, minden éjjel ágyat vetett egy láthatatlan szellemnek, -75- kit rajta kívül senki sem látott s kit ő férjének nevezett.

Ez őrült nőnek volt egy fia, a kit Behramnak neveztek, derék, vitéz, bátor ifju; sokszor megkergette társaival az epirusi rablókat, a kik a völgybe lecsaptak s teheneiket elhajtották.

Mellette lakott akkor az özvegy Khamkó asszony, kinek férjét agyonverték Tepelenben, és ki fiával, a kis Alival ölében, menekült a hegyek közé.

Azelőtt jó, szelid asszony volt Khamkó, de a mint az őrült nővel kezde társalogni, ő is oly háborodott lett, mint az; gyűlölni kezdé az egész világot s számtalanszor monda olyan őrült dolgokat, hogy szeretné meggyújtani négy részein az országot, hogy a lángok négy felől csapnának össze rajta s benne égne minden ember, a jók a gonoszokkal együtt. – Allah ne hallgason meg ily szavakat.

Behram igen szelid férfi vala, már akkor több, mint huszonhat éves, a kis Ali még alig több tizenhatnál; de már ekkor is vad, szilaj fiu volt s napokig elcsavargott hegyeken, völgyeken át s midőn haza jött, rendesen hozott anyjának valami pénzt vagy drágaságot haza. És senki sem tudta, honnan veszi azt, csak Behram, kinek a fiu mindent megvallott, mert nagyon szerette.

Ali az epirota kalandorok társaságába keveredett s velök együtt eljárt a falukat sarczoltatni, gazdag kalmárokat meglesni az úton s osztozott a könnyen szerzett ragadmányban azokkal.

Valahányszor pedig pénz nélkül jött haza Ali, Khamkó anya mindig pörpatvarral támadt reá, s nem hagyta nyugodni, míg új, szerencsésebb rablókalandba nem kezdett.

Behram szomorúan látta ifju bajtársát e veszélyes úton, s valahányszor egyedül maradhattak, mindig tele beszélte lelkét igaz, józan gondolatokkal, miknek hatása meg is látszott Alin, mert apródonkint el kezde maradozni a rabló járatokból, s hogy anyjának mégis pénzt mutathasson, juhait, kecskéit adogatta el, később eladta hosszú, ezüstveretes -76- puskáját. Utoljára nem maradt egyebe a kardjánál. Khamkó asszony szidta Alit kegyetlenül, s ha enni kért, elkergette; a fiu eltébolygott az erdőkben, a cserjéken, ott élt sokáig erdei gyümölcscsel; végre nagyon megéhezett, s elbúsultában egy örmény csapláros magányosan álló háza elé vetődék, ki épen kinn állt az ajtójában. Ali úgy lépett eleibe, mint egy éhségtől veszendő szilaj farkas, s kardját kezében tartá. Az örmény ősz, tisztes férfiu volt, s a mint meglátta Alit, azt kérdé tőle: «Mit akarsz fiam?» Ali elszégyenlé magát az ősz tisztes tekintete előtt, s lesüté szemeit s azt mondá: «El akarom neked adni e kardot». Pedig azon szándékkal volt egy percz előtt, hogy megölje őt vele. Az örmény elvevé tőle a kardot, s adott neki érte tíz zecchinot, azonfelül meg is vendégelé. Ali kard nélkül tért haza anyjához.

Az anya felsikoltott e szóra dühében s vevén egy botot, elveré azzal Alit, a míg csak bele nem fáradt. A nagy, izmos fiu engedte magát ütni és nem sírt s nem szólt és nem védte magát.

– És most láss guzsalyhoz! kiálta rá Khamkó asszony; fonj szöszt és tanuld az orsót pörgetni, ne edd itthon a kenyeret hiába. Az olyan férfi, a ki kardját el tudja adni, nem való egyébre, mint hogy rokka mellett üljön.

Két napig állotta ki a gyalázatot, mit anyja elkövetett rajta, harmadnap visszament az örményhez, a kinek eladta kardját, azt orozva saját kardjával meggyilkolta, házát kirablá s felgyújtotta, s azontúl lett belőle olyan híres rabló, hogy rettegte az egész környék.

Khamkó asszony még azután sokáig élt, s mindaddig rontotta Ali lelkét s addig tanítá őt gyilkolni megilletődés nélkül, a míg a fiu egyszer őt magát is meggyilkolta s épen -77- annyit törődött anyja vérével, mint a többiekével, kiknek vérébe anyja parancsára mártogatta kezeit.

Mennyi árulás, esküszegés, rablás, orgyilkolás után jutott ő e polczra! Hányszor nem volt már egyebe annál az egy kardnál és ravasz eszénél. De mégis sokszor eszébe jutott hatalma legfényesebb korszakában ama két csendes gunyhó, hol ő és Behram laktak, kinek hírét sem hallá azóta, s elgondolkozék rajta, mi lett volna ő belőle, ha Behram szavaira hallgat, ha csendes, nyugodt életet fog élni? Bizonyosan nem ily hatalmas ember, mint most; de nem-e boldogabb?

Egyszer, midőn már igen nagy úr volt, fel is keresé a kis völgyi falut, melyben együtt rejtőztek. Híre sem volt már akkor Behramnak; elbújdosott, ki tudja hova? talán meg is halt azóta.

MAHMUD TOLLA.

Midőn II. Mahmud alatt a mekkai zarándok-karavánt a lesben álló vechabiták kirabolták, a szultán megrendelé a mekkai és medinai biráknak, hogy küldjenek rögtön a vechabiták tanyáira, s készpénzen váltsák ki az elfogott derviseket tőlük.

A vechabiták kiadák a foglyokat a küldött váltságdíjért, de annyira ragaszkodtak az alku értelméhez, miszerint csak a foglyokat kelle kiadniok, hogy még a rajtok lévő ruházatot is megtarták maguknak, s nem hagytak elvinni egyebet a csupasz testnél.

Volt a megszabadítottak közt egy dervis a nimetullahita szerzetből, ki e történet után fölmene a szultánhoz s monda neki:

– Szegény uram, te. Legszomorúbb úr minden kalifák között; legnagyobb szenvedések fia minden szultánok -78- között, a kik előtted uralkodtak és utánad uralkodni fognak; köszönöm te néked, hogy engemet megszabadítottál az eretnekek kezei közül,6) azért ime ajándékba hozom néked azt, a mit midőn ruhátlanul hagytak, még is el tudtam hozni közülök.

S azzal egy fekete írónádat adott át a szultánnak, s midőn Mahmud kérdezé, mi módon tudta azt elrejteni a rablók szemei elől? elmésen megmagyarázá, miszerint sűrű fekete szakálla közé dugta azt, és ott senki se vette észre.

Mahmud elfogadá a dervis ajándékát s oda tevé azt, hol többi ereklyéi állottak és azután sokáig nem gondolt reá és egészen el is feledkezett róla.

Egyszer azonban, midőn egyik kedvencz hölgye kiváncsiságból rávevé, hogy mutogassa meg neki a palotában levő ereklyéket, a mint a dervis által ajándékozott tollhoz értek, hirtelen felsikolta a hölgy s azt mondá, hogy azt a tollat mozogni látta.

A szultán erre oda tekinte, s minthogy ő nem látott semmit, tréfás szavakkal illeté kedvencz hölgyét s tovább mutogatá neki sorra a századok óta lerakott ereklyéket, miket tizenhárom szultán gyűjtött a khaznéba,7) s azután megengedé hölgyének, hogy válaszszon azon ereklyék közül egyet magának, a melyik legjobban tetszik neki.

Voltak ottan becses darabok, mik egy-egy ország jövedelmével fölértek, drágakövekkel kirakott, ritkaságuk által becses emlékek, de azok közül a kegyencznő egyet sem választa magának, hanem a szultán nagy bámulatára azt az egyszerű fekete irónádat kérte magának.

Mahmud csodálkozva engedett odaliszkja kivánatának, s minthogy az attól el nem állt, odaadá neki az irónádat, mely egyszerű bambuszkóróból készült s nem volt rajta épen semmi nevezetes. -79-

Az odaliszk elvivé magával szobájába a tollat és azután reggeltől estig várta, hogy fog-e mozdulni újra?

De a toll egész nap, egész éjjel nyugodtan feküdt a hová letették, s az odaliszk már bánni kezdé, hogy kiváncsisága tárgya helyett nem inkább valamely becsesebb ajándékot kért magának, a midőn egy estve meglátogatá őt a szultán virágos kamrájában s a míg egymással édesdeden beszélgetnének, egyszer a szobában, hol rajtuk kívül senki sem volt jelen, neszt hallanak, mintha valaki nagy sietve irna s a toll perczegése hallatszanék a kiterített pergamenen.

Odatekintének mind a ketten s ime a bámulattól elállott szavuk: az irónád félegyenesre volt fölemelkedve, a hogy szokás azt a kézben tartani s irni látszott magában az alatta levő pergamenen.

A hölgy reszketett a borzalomtól, míg a szultán, ki nem volt félelmek és babonák embere, azt hivé, hogy tán egy pók köté fonalát a toll túlsó szárához s annálfogva emelkedik és mozog az a légben, s hogy erről meggyőzze kegyencznőjét, ő maga odament és a toll fölé nyúlt, hogy a képzelt pókhálót elszakítsa. De nem volt ez sehol s a toll csak írt magában egyre.

A szultán maga is csodálkozni kezdett e tüneményen. A mit a toll oly szorgalmasan látszott irni, az rejtett irás maradt, mert hegye nem volt tintába mártva. A szultán ekkor próbát akart tenni vele, s az ottlevő alkörmösbe, melylyel török hölgyek ajkaikat szokták festeni, belemártá a toll hegyét, s azután letevé azt a sima tiszta lapra, mire az ismét fölemelkedék s világosan, tisztán érthető betűkben leirá e szókat:

A szultán reszketni érzé szívét, midőn nevét olvasá maga előtt s borzalommal kérdezé: – Mit kívánsz tőlem?

– Az én nevem az, monda a szultán; hát te láthatlan szellem, ki vagy? -80-

Mahmud megrettent e névtől: egy ősei által megöletettnek neve volt az, s ha egy szellemnek jelenléte már magában is irtóztató, mennyivel inkább egy meggyilkolt szelleméé.

– Keletről nagy, nyugatról nagyobb, délről még nagyobb, északról legnagyobb és itthon mindeniknél nagyobb.

Akkor számláltak ezernyolczszázhuszat és körül Törökország minden határán még semmi veszély sem volt.

A szultán nem érté a választ s újra föltevé a kérdést, most ezt irá a toll:

Tehát nem akart e kérdésre a szultán kegyencznője jelenlétében válaszolni. Nem bízott benne.

A szultán alig hiheté, hogy nem álmodik, még kegyencznője is odalépett s Mahmud vállára hajolva rebegé:

– Kérlek téged, erős szellem, fogsz-e nekem is felelni? A toll válaszolá: «Fogok.»

Hiába kérdezé a kegyencznő: hány év, hány hó, hány nap múlva? A szellem nem mondott rá semmit.

A szultán megrémült az esztelen kérdésen, s el akará onnan távolítani a nőt, de egy percz alatt kiirta a toll a választ:

Mindketten félelmesen, visszafojtott lélekzettel várták, mit felelend a toll? és az jól figyelmezve, nehogy hiányos betüt fessen, irá a pergamenre:

A kegyencznő ájultan rogyott a szultán karjaiba, ki őt ölébe véve, a kerevetre tevé és sokáig tartott, míg magához birta téríteni, vigasztalva őt bölcs beszédekkel.

Gonosz, ingerkedő szellem lakik e nádban; ki csak azért űzi előttünk varázslatait, hogy szíveinket rettegésbe hozza. -82- Hiszen azt mondá, hogy holtig szeretni foglak, hogy ölnélek tehát meg én? Hazug szellem lakik e tollban.

Azon éjjel nem jött álom az ő szemeikre, s reggel erővel elvevé kegyenczétől az irónádat Mahmud, s azt mondá neki, hogy a tűzbe fogja vettetni.

Sőt gyakran elővevé azt a szultán, s miután nehányszor hamis jóslatokon kapta a szellemet, kezdé az egészet egy magikus bohóságnak tekinteni, mely a végre rendeltetett a jó sorstól, hogy az embereket különössége által mulattassa, és gyakran szerze általa mulatságot egész háremének, összegyűjtvén az odaliszkokat s kényszerítvén a bűvös tollat irni feleleteket mindenféle apró kérdésekre: «Hány éves a vén Kadun-Khiet-Khuda? – Hány zecchino van a Kizlár aga erszényében? – Hány órakor ébredt fel a szultán? – Mikor érkeznek meg a szultána tulipánjai? – Hány fejet löktek ma a tengerbe? – Él-e még Szádi, a költő? – stb. stb., vagy kényszeríték Hugo Victor keleti verseit nekik lefordítani törökre, arabra, perzsára. – A toll mindent végzett türelmesen. Az odaliszkok igen kedves játékszernek tarták s a kedvencz szultána el is felejté már a gonosz jóslatot, mit számára leirt.

Egyszer történt, hogy a nagyhírű kalózvezér, Microconchalys, ki az Archipelagust rablóhajóival régóta nyugtalanítá, s a szultán valamennyi flottáival tudott daczolni, Candia előtt a sík tengeren egy britt hadihajóval találkozott, s azt elég esztelenül három gályájával megtámadta, s egy óra alatt mind a három hajója fenékbe lövetett, s ismeretes zászlóin kívül semmi sem maradt a víz színén, melyeket is a győztes angol kapitány, Murrisson magával diadaljelül elvive Stambulba, s ott azokat felküldé a divánba.

A szultán öröme határtalan volt a boszantó kalózvezér halála felett, öröme megtetszék a háremben is, mert éjszakára fényes lámpaünnepélyt rendezett, s másnapra a -83- diván elé hivatá Murrisson kapitányt, hogy őt kegyeivel és ajándékaival elhalmozza.

Éjszaka tehát nagy vigasság volt az odaliszkok közt. A szultán maga is ittas volt az örömtől, a bortól és a szerelemtől, s a szultána öröme elbizottságában mulatságul vevé a bűbájos irónádat s kényszeríté azt bohó feleletekre: hogy számlálja meg, hány szála van Mahmud szakállának? hány lova az istállókban, hány katonája a tengeren? s végre kaczagva kérdezé tőle, mondja meg neki: hány óráig fog ő még élni?

Ah, hiszen egy egész örömteljes élet állt még előtte. A szultán mégis fejét csóválta: ilyen kérdésekkel nem kellene Istent kísérteni soha.

Ekkor bosszúsan kiálta rá a kegyencznő: Felelj! vagy kényszerítelek megszámlálni a Feketetenger cseppjeit, a mi innen Szukumkaléig van. Felelj, hány óráig élek én?

A toll erre ingadozva fölemelkedék és a papiron jártában olyan hangot adva, mintha sírna, nyögne, félreismerhetetlen jegygyel irá le ezen számot «8». És körülkeríté azt, hogy tudtul adja, miszerint nem következik több.

Kaczagtak mindnyájan, ez a szellem szereti a tréfát s most boszút akar állani a szultánán a kínzó kérdésekért.

Ekkor volt éjfél után három óra. Annyit ütöttek az órák minden teremben. Azután ismét tánczolni kezdtek az odaliszkok, s eunuch-bohóczok fabábokat játszódtattak egy függönyös játékszínen, mely a háremlakókat nagyon mulattatá. De a kegyencznő fejéből nem ment ki az a nyolczas szám s a mint a szobákban levő órák ismét sorban négyet ütöttek, elővéteté a tollat s arczán hitlen gúnyt tetetve, de szivében borzalommal kérdezé tőle: No most, mondd meg újra, ha még el nem feledted, hány óráig élek én még?

Itt már borzongani kezdének a körülállók. Mahmud szellemtréfának -84- tartá az egészet s biztatá őket, hogy nevessenek rajta. S ismét mulattak tovább.

Egy óra mulva sorba ütötték az órák az ötöt. Most egyedül lopta félre magát a kegyencznő, s asztalára helyezve az irónádat, az előbbi kérdést ismétlé előtte:

Tehát minden órában egygyel kevesebbet. A szultán észrevette kegyencznője szomorúságát s hogy elverje gondolatait, kényszeríté őt alvószobájába menni, ott a szultána két órai édes álmot aludt a szultán keblén, akkor a szultán fölkelt, átment öltöző szobáiba, mert ma divántanácsot kelle tartani.

A kegyencznő felébredvén, legelőször is az órákra nézett s látta, hogy már hét óra. Sietett rögtön fölkeresni a tollat; s remegve kért tőle választ.

Az angol tengerész már akkor is tudta, hogy a vizek kívüle urat nem ismernek, s hosszú kalandozásai kelet és dél országaiban annyira hozzászoktaták őt a barbár tartományok fejedelmeihez, hogy őket voltaképen kiváncsisága tárgyaiként tekinté, kiknek balga szertartásait végignézte, a hol hozzá férhetett, s ha máskép nem lehete, együtt csinálta azokat velök, csakhogy naplójába irhasson rólok.

A divánba hivatás semmivel sem volt Murrissonra nézve érdektelenebb, mint ha elefántvadászatra hivták volna, vagy a sakker-kvakkerek titkos gyülekezetébe, vagy Mongolfier úr veszedelmes léghajójába. Fölvéve karmazsinpiros öltönyét, tollas háromszegletű kalapját, s lekisértetve magát a tiszteletére küldött idzoglánok által, a pompás mennyezetes hatevezős kájikig hagyá magát vitetni.

A szökőkutak kapuján bevezeték, s néhány perczig várni engedve az oroszlánfők termében, megengedék neki, hogy kebléből elővont tárczájába futólagosan lerajzolja a körüle fekvő tárgyakat.

Ez alatt elvették kis rövid kardját, minthogy a szultán -85- elé fegyverrel menni nem szabad, s adtak rá egy bő nyusztprémes kaftánt. Észre se vette a jegyezgetés közben, csak azután csodálkozott el magán, hogy talpig zöldbe van öltözve, s a tolmács baljára állva bevezeté a hét vezérek termébe, hol a szultán vezéreivel félkörben ült.

Murrisson szép illedelmesen üdvözlé a padisaht, a hogy tán György királyt üdvözölte volna, avagy X. Károlyt.

– Hajolj le egész a földig – egész a földig, uram, suttogá fülébe a tolmács.

– God dam. Azt nem teszem. – Ez egyenruhában nem szokás a földre feküdni.

– Azért adtuk föléje a kaftánt, súgá féltréfásan a tolmács. Ez itt szokás.

– Rossz szokás, mormolá Murrisson, s nehány perczig gondolkozva azon ötletre jött, hogy kalapját elejté, s mintha az után nyúlna, hajolt meg a földig, de kárpótlásul azután úgy kiegyenesedék, hogy ha a palota rá szakadt volna, sem hajtotta volna meg a fejét.

A szultán pár rövid szót monda a tengerésznek, melyből a tolmács egy czifra üdvmondatot tudott lefordítani, bebizonyítandó, hogy ő a szultán kimondhatatlan érzelmeinek is magyarázója. – Elmondá a tengerésznek, hogy ő egy rettenetes viziló, tengeri elefánt, ki dicső agyaraival ama szemtelen krokodilusokat agyondöfte, hatalmas patáival elgázolta és ormányával agyonpaskolta; azért megérdemli, hogy a felséges úr köntösének szárnyai befedjék. Azért kérjen jutalmul a mit kíván, legyen bár az országának fele stb.

Ha valaki ilyenkor csakugyan az ország felét kérné, bizonyosan azt a felét kapná, mely a föld alatt van. Murrisson megköszönte az ajánlatot, s azt kérte, hogy mutassa meg neki a szultán kedvencz hölgyét.

A tolmács ezt hallván, elsáppadt – még sáppadtabb lőn a szultán, arczának izmain meglátszottak a rángások, melyek a rögtöni visszás érzelmekre támadnak, azután sűrű nagy szemöldeit mélyen lehúzva, halálos sérelemmel -86- tekinte a tengerészre, széles melle hörgött nehéz sóhajától.

Az angol csak azt restelte, hogy nem viszonozhatja a szemöldök-játékot, az övéi világos szőkék, s kissé nagyon magasra voltak rakva.

– Oh dicső gyaur, nemzeted rózsafája, a tengereken futó vizi pók, ne kérj ily esztelenséget a nagyúrtól – nézzed haragos szemeit, s kérj más akármit, kérd legritkább kincsét, rabnőit mind – csak kegyencznője arczát ne kivánd látni. Te nem tudod mi az.

Murrisson vállat vonva monda: Nekem nem kell kincs, sem rabnő, csak a kegyencznőt kivánom látni.

Mahmud reszketett, de nem szólt. Nagy sötét szemeibe két könycsepp tódult, s azután csendesen gördült végig szép férfias arczán.

A vezérek erre felugráltak, s zavart kiáltásaikból kivehető volt, miszerint nem mást kivánnak a szultántól, mint hogy legott fojtassa meg a vakmerő hitetlent.

– Oh minden czethalak fejedelme te! Hitetlen eb! Látod mint fekszem lábaidnál én, igazhivő, a te lábaidnál, borivó gyaur, mért fogsz engemet szavamnál, melyet a szultán adott általam neked? Nem szégyenled magad, lábadat a fejedelmek urának nyakára tenni? Kivánj mást akármit!

Hasztalan. A tengerész arczán egy szöglet sem változott. Ujra hidegvérrel ismétlé: «A kegyencznőt kivánom látni.»

A vezérek dühödt ordítással rohantak reá, s Murrisson elégnek tartá a fenyegető roham előtt szétvetni mellén a ráadott kaftánt, előtüntetni félvilágtól rettegett egyenruháját, s a reá aggatott érdemjeleket, alexandriai és trafalgari diadalok dicső emlékeit.

A szultán lelépett a trónjáról, kezével inte a vezéreknek, -87- néhány szót súgott a Kizlar aga fülébe, mire az eltávozott.

E súgott szó végigment a vezérek sorain, mire valamennyien meghajták magukat, s a terem három ajtaján háromfelé távoztak, helyettök két fekete lépett be vörös fezzel, fehér ruhában, kezeikben széles görbe pallos.

Az órák a szeralj termeiben három negyedet tizenegyre ütöttek. A kegyencznőnek a dervis tolla azon kérdésre, hány óráig él még? ezt irta «¼».

Azon perczben lépett be a Kizlar aga. A kegyencznő reszketve ment eléje, mint az eltévedt bárányka a szemközt jövő farkas elé.

A Kizlár aga mélyen meghajtá magát s a háta mögött álló szeralj-felügyelőnőt előre inté.

– Övezz dereka körül három sor gyöngyöt, s turbánjába tűzz paradicsom-madarat gyémántos forgóval. Add reá aranyszövetű kaftánját.

A felügyelőnő arczára vonván a lengeteg apró arany csillagokkal hintett fátyolt, elvezeté őt azon ajtóig, mely a porczellán-terembe nyilt. Ott elbocsátá őt a Kizlar aga, mutatva, hogy merre menjen.

Mindenütt kettős őrszemek álltak az ajtóknál, a legutolsó, melyen beléptek, csak szőnyeggel volt fedve. Ez volt a kupolyterem ajtaja, hol a szultán a tengerészt elfogadta.

A kegyencznő nem láthatta a tengerészt a trón magas emelvényes szárnyai miatt, csak a szultánt látta ott ülni a divánon. Odasietett hozzá, s a mint eléje lépett, egyszerre megpillantá az idegent, ki hideg kiváncsi szemeit ráfüggeszté. Összeborzadt, s félsikojjal ejté ki e szót: – Gyaur! és fátyolát sűrűbbre vonva, a szultánhoz akart menekülni. -88-

Mahmud ekkor megfogá egy kezével a hölgy remegő kezét s a másikkal levevé az idegen előtt legkedvesebb hölgye arczáról a fátyolt.

A hölgy felsikoltott, mintha kigyócsípés érte volna arczát. Majd a szultán térdeihez omlott s irgalomért esdekelve tekinte a nagyúr arczára. A minden kalifák kalifájának szemében emberi fájdalom nedve ragyogott. Szegény szultána! Ki ne szánta volna őt?

Murrisson udvarias bókkal hajtá meg magát, s tolmács nem létében a jól ismert török üdvözlettel köszönté őt: «Szalám aláküm.» A hölgy szokatlan bájai csak annyi hatást gyakoroltak a tengerészre, mint honának bármely szép delnője, valamely udvari bemutatáskor.

A hölgy kínosan vonaglott a szultán lábainál, ki megelégedvén kínlódását, betakarta őt fátyolával, s inte a Kizlar agának. Az fölemelé a hölgyet s elvezeté a trón függönyei mögé. Ugyanekkor a két eunuch őr is eltünt a trón mellől.

Néhány percznyi mély csend után a tengerésznek úgy tetszék, mintha hosszú-hosszú sóhajt hallana a függönyök mögül. A szultán minden tagja összerándult. És azután elkezdtek a szeralj órái ütni és ütötték a tizenegy órát.

Ekkor felállt a szultán helyéből, s felsóhajtva mondá: Allah határozta így; azzal leszállt a divánról s tiszta olasz nyelven kérdé Murrissontól: Láttad őt? szép volt?

Murrisson meglepetve az által, hogy a szultánt, ki különben csak tolmács által szokott szót váltani, olaszul hallja beszélni, bámulatában nem talált egyhirtelen szavakat a kérdésre.

– Most jer, lásd még egyszer; szólt a nagyúr, s azzal odainté a függönyökhöz.

Murrisson visszadöbbent. Egy pár percz előtt rózsapiros hölgy ott feküdt halványan, élettelen elterülve, ajkai, szemei bezárva, keble mozdulatlan. Szép gömbölyű fehér nyakán -89- köröskörül vékony vörös vonal látszott. A selyemzsinór helye!

– A mely nő arczát keresztyén férfi tekintete éri, annak meg kell halnia. Azzal inte a tengerésznek, hogy el van bocsátva.

Murrisson sietett ki a teremből, rögtön fölszedeté horgonyait s éjjel kivitorlázott az aranyszarvból, mindenütt üldöztetve a szép szultána emlékétől, kit szemeinek egy tekintetével megölt.

– Lásd, lásd, mondá a szultán ölébe véve a meggyilkolt hideg tetemét, valót mondott a dzsin: Mahmud szeretett halálodig és Mahmud ölt meg.

E szavakat elmondá kétszer-háromszor is a halottnak, azzal letevé a trón lépcsőjére, megszaggatá öltönyeit keblén s könyes szemekkel tekintve föl az égre, sóhajta: Már most következzék a többi!

És azután elkövetkezék a többi. – Jött keletről, jött nyugotról, északról és délről a veszély; nagy, országforgató vihar, mely az erős ozman tölgyet gyökerében megfacsarta, lombjait letördelte.

Janinai Ali basa volt az első, ki meggyujtá az országot nyugatról, s vérbe, lángba borítá Moreától Smyrnáig. – Északról Ypsilanti keresztes lobogói hoztak új ellenséget Mahmudra, s a «szent sereg» kiáltása a Duna partjairól Athene falain és Olymp szikláin visszhangzott. Stambulban a féktelen janicsárhad készíte minden vereség hírére vérfürdőket a stambuli görögök közt. És midőn tetőpontját érte minden veszély, keletről a perzsa sah ütött be az omladozó birodalomba, s elfoglalta a kincses Bagdadot.

És Mahmudnak még volt kedve élni. Élni és uralkodni. Kisebb lélek elvetette volna királyi pálczáját, s elvonult -90- volna a csendes Arabia boldog pálmafái közé, tudva, hogy végtelen harcz vár mindenünnen reá, tudva, hogy győzni nem fog, tudva, hogy a mi legközelebb áll hozzá, legfélelmesebb ellensége. Egy aláásott lőporos verem volt a trón, mely körül őrült emberek szaladgáltak égő csóvákkal.

Gyakran kilopódzott éjszakánkint háreméből. Egyedül, senkitől sem kisérve, az ó szeralj tetejéről órákig elnézte a csillagok futását, elhallgatta az éjszakai verekedést, halálsikoltásokat Stambul utczáin, látta, mint támad egyszerre két-három helyen tűz, Perában és Galatában – a janicsár urak töltik ott kedvöket. És érezte azt a kegyetlen, hideg metsző szelet, mely elkezde északról fújni, hogy a szerály termeiben fázódva ölték magokra takaróikat a gyönge keblű odaliszkok. Soha sem érezte még ember Stambulban e hideg szelet. Honnan jön az és mit jelent?

Mahmud tudta, honnan jön az és mit jelent, s volt kedve szemébe nézni a jövőnek, melyből egyetlen sugár sem hozott számára reményt.

A CSERKESZ ÉS CSALÁDJA.

Kasi Mollaht még az időben nem nevezték mursidnak (vallásfőnök). Egyszerű seik volt ő Himriben, déli Cserkeszföld egy kis helységében, hol még ekkor a moszkónak csak távolról hallák hírét.

Az egész természet egy megerősített várat képez Himri körül. Rengeteg bérczek kettős tömör fala huzódik el mellette két felől, kopáran, végtelenül emelkedve, mentül távolabb, annál magasabbra.

Ez örök árnyékos völgykebelből emelkedik ki egy harmadik sziklatömeg, mely két felől meredek, lépcsőzetes falat képez, s azután hosszan kinyúlva a többi bérczek közül, végre egy szakadékos ponk homorultán végződik, melyet két rohanó hegyi folyam összetalálkozása védelmez, mély örvényt -91- ásva alatta a kivájt sziklák között. E bérczvonal gerinczén több ezer hold buja mező vonul végig, hosszan, keskenyen.

A kinyúló sorok tetején egy több száz lábnyi magas szikla-talajzat látszik, oly szabályos, mintha óriási koczkákat raktak volna egymás tetejébe s e sziklatalajzatra a legcsodálatosabb természetjátékkal látszanak bástyák, tornyok, végfalak építve, úgy hogy messziről úgy tünik fel mint egy erős vár, s valóban önkénytelen támad első tekintetre azon gondolat, hogy ha e tetőkre négy ágyút felállítanának, nehány száz ember hadseregek ellen megvédhetné magát; a ponk hátulján pedig, hova a vízeséstől közelíteni nem lehet, nyugodtan ellegelészhetne évekig a védsereget tápláló juh és tehéncsorda.

Bohó gondolatok! Kinek jutna eszébe Himrit megtámadni? ezt a kis cserkesz falut, alig ötszáz lakosával, kiknek nincs egyebök, mint teheneik, kecskéik és szép leányaik. Ki jönne Himri alá ágyúkkal és hadsereggel a legjámborabb emberek ellen, kik életökben egyebet sem tesznek, mint sajtot és szironyos kecskebőrt készítenek, s vitézségüket csupán a nyájaikat pusztító medvék ellenében gyakorolják, s hosszú, messzelövő puskáikkal csak a kőszáli kecskét irtják.

Nem is építették ők házaikat a természet csodája vár tetejébe, hanem szépen a sziklák alá, rendesen összerótt faderekakból, gömbölyű hársfáktól körülvéve, galambdúczos tetőkkel, virágos kertekkel köröskörül, s nemhogy ágyúkkal kergetnék a jövevényt, sőt elfogják őt az úton, falujokba vezetik, megvendégelik, marasztalják, s ha a jövevény szép fiatal férfi, titokban meg is könyezik távozását a legszebb szemek, mik valaha mosolyogtak és könyeztek.

Ki álmodta volna azok közül, kiket Himriben a bűbájos és szép cserkesz leánykák dalolása ringatott édes álomba, hogy lesz idő, midőn e bérczfalak itt köröskörül ezer és ezer idegen vérétől fognak végig piroslani, kik ide jövének meghalni és megtalálták, a mit kerestek? -92-

Az érdemes seik háza semmiben sem különbözik a többi lakosokétól. Egészen fából van összeróva az is, három szoba egymás hosszában, elül két öreg diófa.

Kasi Mollah künn ül a szobrokon nyugvó eresz alatt, melyet két oldalról befutottak a nagy kardos bab indái, s tizenkét vékony kecskeszíjat felakasztván egy horgas szegre, nagy szorgalommal és komolysággal fon azokból korbácsot.

Mellette a földre terítve van egy medvebőr. Azon ül maga alá szedett lábakkal egy sajátságos külsejű idegen, kinek ha arczán s viseletén meg nem látszanék is, az ajtó előtt összekötött öszvérekről megtudhatnók, hogy nem e helységhez tartozik.

Ez egy görög kereskedő Smyrnából, minden évben meglátogatja Circassiát, kecskebőröket vásárolva, mint ő mondja. Smyrnában három palotája van; alig hihető, hogy ezeket kecskebőrökön szerezte volna. Elég az hozzá, az öszvérek most is meg vannak rakva egész köteg szironyos és prémes bőrökkel s a kalmár áldomást iszik a cserkesz által lótejből készített keserves italból, mely áll előtte, s melynek kellemetlen szagát jó latakia dohánya füstjével iparkodik elverni.

A cserkesz ráadásul készíti számára azt a hosszú öszvérhajtó ostort, tizenkétféle színű bőrből, szép körmönfont kigyóbőr formára, a végébe pedig szép fehér lószőrt fon s midőn készen van, mutatványul nagyokat pattant vele, hogy a kalmár alig győzi a szemeit őrizni előle.

– Szép ostor, jó ostor, mond végre, csakhogy hagyja már abba gazdája a pattogtatást.

– Hogy jó ostor-e? azt még majd ezután fogom megpróbálni, szól a cserkesz, a nélkül, hogy tojásdad barna arczán az egykedvűség valami vonást változtatna. S azzal nyelet kezd készíteni az ostornak, kivervén azt kacskaringós vékony réz-sodronyokkal s ólom csillagokkal szépen.

– Hát kin máson? A gyermeket ostorozni kell, hogy jó legyen, hogy rendhez szokjék, hogy hiábavalóságokon ne járjon az esze; azért is jó az, hogy hozzá szokik a kisebb fájdalom által a nagyobbhoz, s mikor aztán felnőtt ember korában csapás éri, el tudja azt viselni. Engemet is mindig vert az apám, maig is áldom érte, hogy vert, mert jó ember lett belőlem; a gyermek mind tele van rossz indulattal s jót tesz vele, a ki azt korbácscsal kihajtja belőle.

A görög hosszú olajszínű arczán valami különös mosolygás vonult e szavakra végig; látszott, hogy csak magának mosolyog, azután fölveté csalfa szénfekete szemeit a seikre s kétkedőleg kérdezé tőle:

– Oh, van arra ok mindig. A gyermek mindig tesz valami hibát, csak utána kell járni, s a ki ezt elmulasztja, úgy cselekszik, mint a ki sajnálja a gyomot kitépni kertjéből.

– Kasi Mollah, szólt a görög, orrlyukain hosszú két füstfelleget fúva elő. Én azt mondom neked, hogy teneked nem valók gyermekek, mert nem értesz a nevelésükhöz és az egész cserkeszföldön senki sem ért a gyermekneveléshez.

– De mennyivel szebbek volnának e leányok s vitézebbek e fiak, ha ott neveltetnének, hol a fehérkeblű Briseis és Achilles podasz-óküsz (gyorslábú) hős utódai élnek. Oh Hellász!…

A görög exaltatióba kezdett jönni e klasszikus neveket kiejtvén s bújában olyan füstöt fújt csibukjából, hogy elég lett volna betakarni az egész olympot.

– Azt mondom én neked Kasi Mollah, folytatá azután, -94- hogy a gyermekek Isten ajándékai s a ki a gyermeket veri, mintha Isten ellen emelné ostorát, mert az ő kezei fedezik a kisdedek testét. Te csak bűnt követsz el a gyermekekkel. Add őket énnekem.

– Te keresztyén vagy, én pedig muzulmán, hogy nevelnéd te az én gyermekeimet?

– Ne érts félre, kérlek. Én nem tartanám őket magamnál, sőt gondom lenne számukra oly helyeket találni, hol őket magas kitüntetésben részesítenék, előkelő basáknál, sőt lehet, hogy magánál a padisahnál is, vagy legalább az ő vezéreinél, kik a cserkeszeknek mindnyájan nagy tisztelői.

– Kérlek, kérlek, ne nevezz engem Midásnak, ez fatális név, a mi nekem nem kell. Megtanulhattad volna már tíz esztendő óta, a mióta bőrödet vásárlom, hogy az én nevem: Leonidász Argyrocantharidesz, én közvetlen utódja vagyok azon hős Leonidásznak, ki a Thermopylæknél elesett háromszáz spártai vitézzel, s egyik nagyapám Issusnál esett el nagy Sándor oldala mellett, kiről egy perzsa satrapa halálos csapását fogta fel; ha nem hiszed, nézd meg ezt a régi pénzt, meg ezt a másikat, meg az egész marékkal, meg a mi ez erszényben van, melyek mind Macedó Fülöp alatt verettek, részint pedig Kantakuzenus Mihály és Constantinus Porphyrogenneta alatt, a kik mind hatalmas császárok voltak Konstantinápolyban, melyet most Stambulnak neveznek és építették a szent Zsófia-templomot, a hol most a dervisek imádkoznak, s aztán nézd meg azokat a képeket, a mik azon pénzekre vannak verve, ha nem hasonlítanak-e hozzám egy hajszálig? – Így van. – Már most csak ne is add vissza e pénzeket, hanem add ide inkább azt a két gyermeket nekem.

A cserkesz, ki azon szín alatt vette át az erszényt, hogy a pénzen levő képeket hasonlítgassa a kalmár arczához, ez ajánlatra újra torkonköté a zsacskót s visszatette azt a kalmár ölébe. -95-

A kalmár arczán a meglepetés vonaglásai látszottak e pillanatban. Valódi mesterségét nem minden ember találta ki ilyen hamar, vagy a ki kitalálta, nem szokott ilyen kiméletlen lenni érte. Alább délszakon a georgiaiak sokkal szelídebb emberek, azokkal még alkudni is lehet leányaikra, sőt foglalót is vesznek fel nagyon kicsiny gyermekeikre. Tíz-húsz arany denárért meg lehet tőlük kapni két-három éves korában a gyermeket, a kiért azután tíz év mulva ugyanannyi ezer piasztert adnak a méltóságos basák. Innen építi Leonidász azokat a palotákat Smyrnában.

– Oktalan beszédeket mondasz, érdemes csorbadzsim, szól kissé magához térve a kalmár. Bebizonyítom, miért? Először: mert hiszen nem adod el a gyermekedet; másodszor: mert miért ne adnád el? Hátha egy medvebőrt viselő cserkesz eljön a leányodért s kéri, hogy add neki, nem eladod-e annak? csakhogy az legfeljebb tizenkét tehenet, meg annyi szamarat ad érte. Én pedig ezer piaszterért kérem derék hatalmas bégek, vagy talán maga a szultán számára s te ezeket mind kicsinyled?

A seik arczán bosszús ingerültség kezde mutatkozni. Azt jól tudá, hogy a kalmár most neki sophismát mondott, de egyszerű eszével nem birta felfogni az álokoskodást. Pedig világos, hogy abban nagy különbség van, ha medvebőrös cserkesz veszi-e meg az eladó leányt tizenkét tehénen, vagy a rumeliai helytartó bég ezer aranyon? De mégis a medvebőrös részén van az előny.

A görög azonban figyelmes szemmel látszott tanulmányozni a cserkesz arczvonalmait, szavainak hatását leste azokon, mint a kisérlettevő orvos, ki gyógyszereit próbálgatja in anima vili.

– Pedig tudom, hogy el fogod őket adni, Kasi Mollah, folytatá újra megtöltve csibukját, bizonyosan más kalmárnak igérted már. No, no, te hamis ember. Derbendi meg bagdadi kalmárok bizonyosan többet igértek értök; azok -96- tehetik, mert ők kereskedést űznek vele. A csalárd örmények! Megveszik a gyermekeket potom árért s eladják már nyolcz-kilencz éves korukban a basáknak, hogy húsz évnél többet egy sem ér meg, addig ki mellkórban, ki ideglázban elvész. Ezt én nem cselekszem. Én becsületes ember vagyok, ki csak a szeretet munkáit végzi és mindenek fölött igazságos. Elég legyen azt mondanom, hogy ott születtem, a hol Aristides lakott. Számtalan ősöm volt az aræopagusban és egy anyai nagybátyám archon volt. Azért ne képzeld, hogy én minden bolond ember kedveért megteszem azt, a mit te érted. Én csak választott jó barátaimmal teszek szívességet, előttem szentek a barátság kötelékei. Castor és Pollux, Theseus és Pyrithous elég magasztos példákat szolgáltatnak elém a barátság hatalmas ereje felől. A hol csak én megfordultam, engemet mindenütt áldottak, csak hogy a lábaimat nem csókolták. Egy georgiai földmíves leánya, kit apja rám bízott, most az egyiptomi helytartó feleségének első szolgálója. Nagy dicsőség az, hallod! Egy szegény kecskepásztor fia, kit a piszokból vettem ki, most a szaloniki basa első pipatöltője. Magas hivatal az, hallod. A mi volt Jupiternek Ganymedes ama klasszikus időszakban… hajh! A köny kiesik szememből e szóra. Oh Hellasz!

A cserkesz engedte jó barátját sírni s elégnek találta annyit felelni rá, hogy sötét lombos szemöldeit a lehető legmélyebben lehúzta szemeire, azután vett egy kalapácsot s a készített ostor nyelét körülkopogtatta nagy haraggal, beleverve sodronyt és rézpitykéket.

– Kasi Mollah, eddig csak tréfáltam, de már most komolyan beszélek, kezdé Leonidász Argyrocantharides egy hanggal magasabban a szót, hogy a kalapácsolástól is lehessen hallani. Gyermekeid sorsáról komolyan kellene gondolkoznod. Én jó barátod vagyok, régi ismerősöd, én javadat akarom. Úgy szeretem gyermekeidet, mintha tulajdon gyermekeim volnának, a köny kiesik szememből, mikor elválok tőlök. Mi lesz belőlök, ha felnőnek? Jól van, -97- no. Tudom, hogy a míg te élsz, jó dolguk van, de hát azután? Te meghalhatsz ma, vagy holnap, ki tudja? Az Isten keze mindnyájunkkal szabad. Mondok egyet, nem tréfa, nem az ujjamból szoptam. Én bizonyosan tudom, hogy Topál basának tudtára esett már, miszerint te neked két szép gyermeked van, valami gaz erzerumi kereskedők árulták el előtte, kik itt valamit vásároltak nálad s ő már felpénzt is adott rá nekik, hogy gyermekeidet számára elhozzák. Pedig az egy piszkos, durva, bélpoklos ember, a kinek félelmes dolog még a lába nyomába is lépni; fertelmes, rút ember és kegyetlen. Ezt én bizonyosan tudom. És ama kalmárok elfogadták az alkut és nyakukra fogadták, hogy esztendő alatt elviszik neki gyermekeidet. Mit mondasz? Azt mondod, hogy le fogod őket hajigálni innen a mélységbe? Nem olyan bolondok ám azok, mint én vagyok. Nem úgy tesznek azok, hogy ide jőjenek hozzád barátságos ajánlattal, mint én, hanem rálesnek gyermekeidre, mikor azok az erdőre járnak s mikor senki észre sem veszi, felkapják a ló hátára s elvágtatnak velök; azt sem tudod meg, melyik ég sarka alatt keresd? Vagy pedig, mikor az úton mégy velök magad, cselt vetnek, magadat főbe lőnek szépen s gyermekeidet elhurczolják. No hát. Jó mulatság lesz-e az? Csak ne fordulj el tőlem.

A cserkesz nem tudott felelni, nála a szó drága dolog volt, hanem magában gondolt sokat. A míg a kalmár beszélt előtte, ő gondolataival tovább ment. Ő már látta gyermekeit az utált márvány csarnokokban, ott látta őket állani szégyenletes czifra öltözetekben szolgálva a mosolygó kényurat, ki gyenge arczaikat kezeivel érinti, s a vér arczába tódult, mintha látná gyermekeit e mosoly előtt pirulva remegni. – Ah, e gondolatnál elkezde a kezében levő ostorral oly hangosan pattogni, hogy a görög felfordult ijedtében a medvebőrön s füleit markába takarta.

– Ne harangozz azzal az ostorral édes fiam, mind szétkergeted az öszvéreimet! hiszen jó már az ostorod, elhiszem, csak ne próbáld meg többet. Köszönöm, csavard össze, -98- majd elteszem. Ejh! Jó, hogy ki nem ütötted vagy egyik szememet. Ennek ugyan erősen örülök. De szóljunk hát okosan. Hiszed-e, hogy én becsületes ember vagyok, vagy sem?

– Jól van; természetesen hiszed, ezt hinned kell. Pausanias óta nem volt áruló nemzetem közt; az volt az utolsó igaztalan görög és azt is befalazták a templomba. Én tiszta lelkű ember vagyok, azt te jól tudhatod. De még más is vagyok, a mit te nem is gyanítasz. Ohó! e kopott, prémehagyott kaftánban lakik valaki, a kit te nem is sejtesz. Ohó, én tudom csak, hogy mi vagyok én? Urakkal, sok ország uraival vagyok én ismeretségben, a kiknek hírét sem hallottad. Ebben a tenyeremben tartom Hellászt, ebben a másikban Ozmaniát, az egész világot megrendítem, ha megmozdulok. Miért cselekszem én mindezt? Oh, a ti szent árnyaitokért Miltiadesz, Themistoklesz, Lysippus és Demoszthenesz! A ti árnyaitokért oh Solon, oh Lykurg, oh Pythagorász! és jövend idő, melyben én azt be fogom bizonyítani mind. A te emléked, Athéne, lelkesít engemet, hogy kincseket halmozzak jövendő idők számára; te szent szabadság istennője suttogod fülembe, hogy befolyást szerezzek ügyednek a magasok, úgy mint az alacsonyak között! – Itt lelkesülten ugrott fel a kalmár s tenyerét a cserkesz felé nyujtá: Kasi Mollah! Ti ugyanazon járom alatt nyögtök, mely alatt mi; fogjunk kezet hódítóink ellen, olvaszszuk meg lassankint vezéreink szívét a legerősebb tűz, a cserkesz és hellen hajadonok szemeinek tüze által és fogjuk meg őket a virágos hálóban.

Kasi Mollah nem csapott a lelkesült kalmár tenyerébe, hanem oda sem fordulva hozzá, hidegen viszonza:

– Nem sajnálom tőled azt az italt, melyet eléd tettem, jó kalmár, de úgy látom, hogy kezd a fejedbe menni, különben nem beszélnél oly badar dolgokat, hogy te a szabadság ösztönéből akarsz eladni szabad embereket ellenségeidnek. Nem is jól mondtad, hogy mi járom alatt -99- nyögünk, mert az nem igaz; a cserkeszt nem hódította meg senki, de ha úgy volna is, nem szorulnánk leányaink szemeire, hogy azok harczoljanak helyettünk. A gyermekekről pedig többet ne beszélj, mert azokat nem adom. A ki meg akarja venni, elutasítom, a ki el akarja csábítani, elverem, s a ki el akarja rabolni, azt megölöm. Ezt mondd meg azoknak az erzerumi kalmároknak is. És többet nekem ilyet elő ne hozz.

E szókra nagyon meghosszabbodott a kalmár arcza. Bújában oly erővel kezdte színi a csibukot, hogy a képe kétfelől behorpadt s a szemöldökei fölmentek a homloka közepére. A fejét rázogatta néha mozsárnagyságú piros fezével s mind összeégette a körmeit pipája tüzét nyomogatván s csak olykor-olykor biczentett egyet fejével, ráhagyva bölcsen.

A nap hanyatlóba jött már s a hegyek közül hazatérő juhnyájak kolomphangja kezdett a sík mezőn hangzani, mely Himri előtt a sziklatetőn terült.

Ötven darab hófehér fejős tehén ballagott csendesen Kasi Mollah háza felé, egyenkint lépve be a sövénykapun; az utolsó nyomában jöttek a seik gyermekei, kik a nyájat őrzeni voltak az erdőn.

Mintegy tizenkét éves lehetett a fiu, egy évvel fiatalabbnak látszott a leány, annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy arczaikat élben meg nem lehetett volna különböztetni. Hasonló hosszú fekete haj mind a kettőnél, mely csodálatos karikákban göndörült le vállaikra, gyöngéd arczszínezet, gyermeteg hamvassággal, oly bársonyszerű finom, mintha soha napon nem járnának, pedig még csak föveget sem viselnek. A fiu arczán annyi leányi gyöngédség s a leányén annyi erő és kifejezés látszik, hogy öltözeteiket elcserélve, el lehetne őket téveszteni s ha a leányt a cserkesz szűzek annyira ismeretes vállfűzője nem szorítaná, mely virágkarcsúságú derekát hajladozni engedi s -100- gyermeteg keblének minden hajlását kitünteti, bátyjától egyébben alig lenne különböző. Kivált, midőn így összeölelkezve jönnek. A lányka hófehér karját bátyja nyaka körül fűzve s nedvesen ragyogó érczfekete szemeivel mintegy bátorságot szíva annak arczáról, a fiu átölelve huga nyulánk termetét s gyöngéd hizelgéssel veregetve annak vállait, míg szemei szeliden nyugosznak meg annak kedves arczán.

– Felséges két gyermek! kiálta föl elragadtatva Leonidász Argyrocantharides. Milyen kár volna nekik itt elveszni e világ zugában!

De mi a patvar az, a mit a fiu balkezével hurczol, míg jobbjával testvérét öleli? Mi az, szép gyermekek? Ne hozzátok ide. Miféle ocsmány állat ez?

A fiu diadalmas mosolylyal áll meg a kalmár előtt, míg testvére apjához fut s annak térdeire kapaszkodik és nyakát szemérmesen öleli át, félénken bújva el az idegen elől.

– Nem ismered a medvebocsot? szól a fiu erős, tiszta hangon s megszólalva, észrevehető kezd lenni ajkai fölött a könnyű sötét pelyhezet árnyéka, mely a férfit mutatja, s fölemeli félkézzel a maga után hurczolt vadat két hátulsó lábánál fogva. Másféléves medvekölyök az, melynek feje számtalan helyen van bezúzva, mi arra mutat, hogy erős tusakodásba került leverése.

– Hol vetted e rút állatot? Ki adta azt neked? kiált Leonidász, eléje tartva kezét, mintha attól tartana, hogy e csunya állat még holtan is megkaphatja sovány lábszárait.

– Hol vettem? ki adta? szól büszkén a fiu s azzal int testvérének, mintha maga szégyenlene hőstettével dicsekedni. Mondd el Milieva.

– Az erdőben voltunk, kezdé a lányka csengő ezüst hangon. Thomár sípot faragott és én koszorút fontam fejére, -101- a miért olyan szépen sípolt, midőn egyszerre egy kecskegödölye futott anyjával együtt hozzánk s a kis gödölye oda bujt hozzám, úgy reszketett szegény, az anyja pedig csak bégetett s körülfutkosott, csakhogy meg nem szólalt. Thomár erre széttekinte s nem messze tőlünk két medvekölyköt látott futni, a mint az egyik egy szép kis fehér gidát hátára vetve iramlott tova; ez bizonyosan annak a kecskének a fia volt, mely csakhogy meg nem szólított bennünket. «Thomár», szóltam én, «ha én férfigyermek volnék, utána mennék azon medvebocsnak s elvenném tőle a szegény kis gidát.» «S azt gondolod, nem teszem meg?» mondá Thomár s azzal felragadta botját s utána a két medvebocsnak. Az egyik észrevette őt s hirtelen felfutott egy fára, de a másik nem akarta engedni a prédát, hanem szembefordult Thomárral. Hah, láttátok volna azt, hogy csattogott a vad fején Thomár botja, a vér ellepte annak homlokát s egyszerre elereszté a fehér gödölyét s az sírva, mekegve futott el anyja után.

– De ám ekkor a medvebocs fogvicsorítva rohant Thomárnak s fogaival és körmeivel megkapta Thomár kezében a botot. «Thomár! ne hagyd magad!» kiálték én neki. De iszen nem is félt ő a fenevadtól, kirántá kését öve mellől s a nekirohanó vad fejébe vágta nagy erővel.

– Ohó, kiálta közbe Thomár, ne feledd ki, hogy magad is oda rohantál s míg én késemet elővehettem, megragadtad két kézzel a medvebocs füleit s elrántottad azt rólam.

Az apa mindinkább elsötétülő arczczal tekinte gyermekére, a kalmár pedig egyre csóválta fejét s kezével szörnyűködve kapkodott a légbe.

– Ez nem volt ám még elég a medvének, folytatá Milieva, beszédes szájacskáját komoly hangokhoz illesztve. Akkor kiragadá magát mindkettőnk kezéből s nagy ordítással egy földalatti oduba bujt el előlünk. Thomár kését -102- is elvitte magával a fejébe szúrva. Pedig azt a kést Hasszán bégtől kapta és azt nem volt szabad elveszteni. Mit tett hát Thomár? utána bujt a medvének, be a szűk oduba s odabenn torkon ragadva, megfojtá és kihurczolta.

– Akkor aztán megfogta a medvebocs lábát s minthogy nehéz volt, úgy hurczoltuk el azt ketten; ugyan kellett is sietnünk, mert a vén medve utánunk jött a vérnyomon s egész a csordáig kergetett, ott lövöldözték le a pásztorok, de a fiát mi hoztuk el.

– Oh, meggondolatlan gyermekek ti, ti ostobák, hátha összekarmolta volna arczaitokat a fenevad, örökre elcsúfultatok volna… Megérdemlenétek valóban, hogy apátok azzal az új korbácscsal jól elverjen benneteket.

Kasi Mollah elszörnyedve kapá kezébe az ujdonat öszvérhajtó korbácsot; képzelhetni az ijedségszülte dühöt, mely az apa szívét e hajborzasztó elbeszélésre elállta. Bebujni a medve barlangjába! Mind a kettőt széttéphette volna a vén fenevad, ha ott kapja. Az ütlegek ezuttal méltán kiérdemlettek voltak. Thomár nem is sírt, nem könyörgött, bármennyire meg is volt lepetve általuk, csak összeszorítá ajkait s egyenesen állva, könytelen szemekkel tűrte a kemény szíjkorbács csapásait hátán és vállain, egy sziszszenés, egy feljajdulás nélkül.

De Milieva sikoltva veté magát atyja keblére s könyei megeredtek bőségesen szép, ragyogó két szeméből; kezeivel átölelte a cserkesz fenyítő jobbját és oly édesen könyörgött.

– Ne bántsd Thomárt, ne bántsd atyám. Hiszen nem ő az oka annak. Én bíztattam, én vettem rá, én mondtam neki, hogy menjen utánuk, Thomár csak azért ment, mert én kértem.

Kasi Mollah eltaszítá a gyermeket magától, mire az -103- Thomár nyakába borult s testével befedve testvérét, lángoló arczczal kiálta:

A fiu le akarta őt feszíteni kebléről s fogait összeszorítva a fájdalom miatt, mondá:

– Nem igaz, engem nem bíztatott Milieva. Milieva messziről nézte, Milieva ott sem volt. Meg ne üsd Milievát.

A leány pedig erőszakosan átölelte karjaival bátyja nyakát s nem lehetett őt onnan elválasztani.

Kasi Mollah tehát kénytelen volt a leány ellen is fölemelni az atyai intő eszközt. De a fiu most megragadta a korbácsot s szikrázó szemekkel mondá:

– Meg ne üsd őt, mert nem vétett. Engem verj a meddig tudsz, de Milievát meg ne üsd, mert úgy elmegyek a házadtól, hogy sohasem látsz többet.

– Eh, rongy kölyök! kiálta a cserkesz, felbőszítve fia ellenállásától s kirántva erővel kezéből a visszatartóztatott korbácsot, rávágott azzal a leány vállára.

Milieva megszünt sírni, csak ajkait szorítá össze, mint azt bátyjától tanulta s szemeit lehunyá, de Thomár érezé, mint vonaglik a kíntól a leány gyönge teste keblén.

A cserkesz maga is megsajnálta szegényt, de nem akarta azt mutatni, hanem meglátszott, hogy haragja határán túlhajtott, abból, miszerint a korbácsot összehajtogatá nyele körül.

Thomár oda hajolt a leányka vállára, s a hol a fájdalmas ütést kapta ő miatta, megcsókolá gyöngéden és azután megcsókolá a leányka arczát és az a csók búcsúcsók volt.

Nem szólt senkihez a háznál, csak vevé pásztorbotját és furulyáját és elkiment az apai lakból, még csak vissza sem tekintett.

A vén cserkesz nem felelt semmit. A fiu nem nézett ő reá vissza és ő nem a fiu után, pedig mindkettőnek majd megszakadt a szíve egymásért. -104-

De a fiu nem jött késő éjszakáig sem. A nap régen lenyugodott már, zivataros, villámhullató fergeteg támadt, a szél zúgott a távol erdők fái között, a farkasok ordítottak a bércz alatt.

– Atyám, hadd híjam vissza én Thomárt, esdett a leányka, szomorúan nézve ki az ablakon a fekete éjszakába.

– Hallod, hogy szakad a zápor, a vadak hogy üvöltenek? Thomár egyedül van odakinn a fergetegben; oly sötét van.

– Jó éjszaka ez olyan fiunak, a ki elhagyta atyját, felelt a seik, gondolva magában, hogy valamely szomszéd bizonyosan felfogta a fiut, s menhelyet adott neki.

Éjfél tájra lecsillapult a zivatar, csendes holdvilágos idő lett; a távol ligetek közül halk furulyaszó hangjai tévedeztak a faluig. Nem aludt sem az apa, sem a leány.

– Nem furulyaszó az, hanem a csalogány, felelt a cserkesz kemény szívvel. Aludjál.

Reggel felé elhallgatott mind a vihar, mind a dal; a vén cserkesz úgy tett, mintha aludnék; Milieva föl-fölemelé fejét ágyából, apját nézve, ha alszik-e? s midőn látta, hogy az behunyta szemeit, lopva magára szedé ruháit, s lábujjhegyen kiment a házból. Az apa nem mondá neki, hogy ne menjen. Már akkor megbocsátott a fiunak, hiszen nem is haragudott rá soha. Csak az apai érzelem fölgerjedése készteté őt megfenyíteni oly vakmerőségért, melylyel éltét koczkáztatá.

Rövid idő mulva hallá az öszvérek csengetyűiről, hogy a görög, ki a padláson hált, készülni kezd az útra, s maga is fölkelt és kimene hozzá. -105-

A kalmár nagyon sietni látszott, tiltúl felhányta málháit az öszvérekre, egy-egy darabot ott is felejtett, s egymagában hosszú beszédet folytatott, melyet hirtelen félbeszakíta, a mint a cserkeszt meglátta.

– Épen búcsúzni akartam tőled, csorbadzsim, minek keltél fel oly korán? aludjál még; ugyan szép nap lett a nagy zivatar után. Salem alek. Béke veled. Köszöntöm rokonaidat, kedves gyermekeidet. Nem, többet nem fogok gyermekeidről beszélni, a mint te kivánod, megigértem, hogy nem szólok, s a mit én megigérek… Tehát alkunkból nem lett semmi; derék ember vagy, Kasi Mollah… Jó apa vagy, ritka jó apa, bár minden ember ilyen volna, mint te. Hanem azt jobban sajnálom, hogy szent szövetségünk létre nem jöhetett. A hellen és cserkesz mindkettő egy közös zsarnok alatt nyög. És azután ne gondold, hogy magunk vagyunk. Itt az észak felőli szomszéd mindenkor kész bennünket megszabadítani. Többet nem mondok. Okos ember ennyiből is eleget ért. No de ti nem vágyódtok a dicsőség után; tinektek nem voltak dicső őseitek, nálatok nincs egy Marathon, egy Platæa emléke… Isten áldjon meg Kasi Mollah, sok zergét lőjj, mire visszajövök, s olcsóbban ad a bőrét. Fogadd e csókot magad számára, ezt a másikat fiadnak, emezt pedig leányodnak. Tehát nem adod el őket. No az Isten áldjon meg, Kasi Mollah.

A seik úgy érezte keblét, mintha egy nagy kő szakadt volna le róla, mikor végtére eltávozott a vendég, ki azután még a távolból is kiáltozott rá vissza mindenfélét Leonidászról és a többiekről, de azt már a cserkesz nem hallotta. Bement házába vissza, nehogy úgy lássék, mintha várná gyermekeit.

Leonidász Argyrocantharidesz pedig nagy vígan fütyörészve haladt öszvéreivel az erdőben, s ott azután mikor már egyedül volt, elkezdé fenhangon dalolni a hetairia szabadságdalát, s ez által oly lelkesedésbe jött, hogy még a botjával is hadonászott, csak az volt a szerencsétlensége, hogy senki sem állt előtte, a kit megüthessen. -106-

Nagy igaztalanság volna azonban a derék kalmárról olyasmit föltenni, hogy ő becses tüdejét minden ok nélkül fáraszsza; e hangos dalolás közben szüntelen jobbra-balra tekintgetett. Tudta ő, hogy mit cselekszik.

Ah, valóban jól számított. A nagy egetverő dalt meg kelle hallani mindenkinek, a ki valahol az erdőn rejtőzék. Alig halada nehány száz lépésnyire, midőn valami ismerős, könyörgő hang üté meg füleit a sűrű szálfák közül.

Először úgy tett, mintha nem tudná, hogy ki az, s tenyerét arcza elé tartva, megerőltette szemeit.

– Ninini, te vagy az, kis leányka; te kis Milieva te, ejnye de jó hogy talállak, gyere csak ide közelebb.

A leány nem volt egyedül, megtalálta már testvérét, s előre ránczigálta, tuszkolta a fiut, ki duzzogva, lesütött szemekkel jött a fák közül elé, mintha szégyenlené magát a görög előtt, ki tanúja volt megveretésének.

Már ekkor Milieva rávette, hogy térjen haza és kérjen apjától bocsánatot. A fiu beleegyezett. Nem magáért, testvére kedveért.

– Ejnye bizony jó, hogy talállak benneteket, gyere ide csak kis leány, no ne félj tőlem semmit, valamit súgok a füledbe, hogy bátyád meg ne hallja.

Azzal oda hajolt a leánykához az öszvér hátáról, s fülébe súgott, de olyan hangosan, hogy azt a fiu is meghallhassa:

– Édes gyermekem, most haza ne vidd a bátyádat, apád dühös reátok, a miért mindketten elszöktetek, azért jöttem el hamarább, s azért danoltam oly fenhangon, mert gondoltam, hogy meghalljátok s idejöttök, a mikor aztán megmondhatom, hogy jó lesz Thomárnak elrejtenie magát, mert apád épen akkor vette vállára puskáját, s szörnyen esküdött, hogy kutyákkal hajtatja fel a szökevény fiut, s a hol megkapja, ott lövi le.

– Ne heveskedjél, édes fiam, mert az ártalmas. Sokkal jobb lesz egy kissé elbujdosnod innen erről a vidékről; Milieva pedig menjen vissza, s engesztelje ki azalatt apját. Igaz ugyan, hogy az ő számára sóvízben áztat Kasi Mollah kötélvéget, melylyel meg akarja verni.

– Mit? kiálta fel Thomár és szemei szikráztak, őt ismét megverni, kötéllel!

Többet nem tudott mondani, a két gyermek egymás keblére borult és sírt keservesen.

– Szegény gyermekek, oh szánalomra méltó árvák! szólt részvétteljesen Leonidász, megsimogatva szép fejeiket. Látszik, hogy nincs nekik anyjok. Biz a véremmel váltanálak meg benneteket, de hiába beszéltem annak a vad dühös embernek; utoljára még azt is mondá, hogy anyátok hűtelen volt, azért dühösködik ellenetek.

– Jó, tehát nem fog bennünket többet látni; szólt a fiu. A hegytetőkről sokszor láttam, hogy még messze lehet innen menni. Megyek olyan messze, a mennyire menni lehet.

A fiu megakadni látszott e gondolaton, egy perczig elpirult arcza, de azután ismét visszanyeré bátorságát.

– Te a minap panaszkodtál, hogy öszvérhajtsárod megszökött, s most magadnak kell minden munkádat végezned; fogadj fel engem hajtsárnak, én végzem minden munkádat s nem kivánok egyebet, mint hogy Milievát is engedd velem jönni s ne bízz kezére nehéz munkát; én dolgozom ő helyette is.

– Oh gyermekek. Minő szavakat kell hallanom? Te gyöngye vagy minden fiunak, kár, hogy nem Számószban születtél, a hősök szigetén. Ne öszvérhajtsár légy nálam, hanem tulajdon fiam és testvéred tulajdon leányom és ti üljetek az öszvéreken, a szomszéd faluban majd fogadok én hajtsárt eleget; megosztom veletek falatomat és -108- otthon palotám belsejében lakjatok, mintha tulajdon gyermekeim lennétek.

És azzal összeölelgeté őket. A gyermekek meg voltak lepetve ennyi nem várt jóság által, s nem kétkedtek azt elfogadni, csupán Milieva szólt később remegve:

– Minden bizonynyal. Ő nekem igen jó barátom. Majd hazulról megirom neki, hogy nálam vagytok és annak ő igen fog örülni. Pompás városokba fogunk innen menni, tengerek mellé, hol egész háromemeletes épületek úsznak a víz szinén; ott nekem nagy palotáim vannak, egynek-egynek a pitvarában elférne apátok háza mindenestül és gazdag kertjeim tele azon édes gyümölcsökkel, miket olykor számotokra hoztam iszákomban; Thomár kap délczeg paripát; szeretsz-e lovon ülni, fiú? no ne félj; repül az veled, mint a szél, szőre fehér, mint a hattyú, vagy jobb szereted a feketét? olyan is van nekem; hogy fogsz rajta ülni! a kard csak úgy csattog oldalodon; hátha még kihúzod azt a kardot? fényes damaszkusi aczél, a mit derekad körül fonhatsz, úgy hajlik. Mernék fogadni, hogy ötszáz török ifju közül te hozod el a gyöngykoszorút a dzsiridhajításban. Mint fog illeni e gyöngy majd Milieva fejére, milyen szépen fog lebegni termetén a selyem köntös, arany virággal áttörve, oldalán a pálmaleveles shawl, mikor tánczol! Hajh, gyermekek!…

– Mikor fogsz bennünket atyánkhoz visszahozni? kérdezé a leány szomorúan.

– Majd egyszer. Majd ha Thomár híres, hírneves férfi lesz; majd ha a félvilág fogja őt emlegetni, mint vitéz béget, s híre elhatol Himri gunyhóihoz is, akkor fog veled Thomár jönni az apához. Délczeg paripán fog ő ülni, mely aranyos csojtárt hány-vet homlokán, vagy kiséret jő háta mögött, erős vitézek dárdával, paizszsal, azok fognak kisérni egy aranyos függő hintót, melyet két öszvér visz a hátán és a hintóban fényes, deli hölgyalak ül; az emberek kiállnak mind a kapukba és kérdeni fogják: vajjon ki lehet -109- e vitéz úr és ez úri asszonyság? A vén Kasi Mollah pedig ott fog ülni az ajtóban s meglátva e fényes urakat, meghajtja előttük magát és elmondja a szálemet; te akkor leugrasz lovadról, Milievát kiemeled a hintóból, s odajárultok eléje. Ő nem fog rátok ismerni; Milieva sokkal pirosabb, termete delibb, neked bizonyosan lesz már szakál és bajusz arczodon, s kétségtelenül egy vágás helye valami diadalmas csatából. Kasi Mollah be fog benneteket vezetni házába nagy tisztelettel, leültet, ti pedig hozattok ételt és italt szekereitekről s kényszerítitek, hogy veletek egyék és igyék, akkor azután szóba hozzátok, hogy nincsenek-e gyermekei? mire a köny ki fog esni szemeiből…

– Nem, nem! még nem szabad magatokat megismertetni vele; a nagy öröm egyszerre megártana neki, megüthetné a guta. Te Milievácska csak hallgass, Thomár hadd beszéljen. Thomár el fogja mondani, hogy ő tud hírt Kasi Mollah elveszett gyermekeiről; lassankint bele hozza az öreget, végre aztán nyakába borultok, s elmondjátok neki: én vagyok a te fiad Thomár, a te leányod Milieva! Úgy-e milyen szép lesz az?

A két gyermek feje egészen elbódult e beszédektől. Egész a szomszéd faluig vígan követték a kalmárt. Ott kissé megállapodott Leonidász Argyrocantharidesz, egy kunyhóban letelepedtek falatozni; a kalmár egy kobakot vett elő, melyben édes erős bor volt, a két gyermek ivott belőle. A bor elvette, a mi szomorúság volt is még szívökben, azután ismét útra keltek, az öszvéreket hátra hagyták, kész fölnyergelt paripák vártak reájok a kunyhó előtt, azokra felültek és a míg az öszvéreket egyik úton hagyták tovaügetni, fogadott hajtsárok által terelve, maguk addig más útra tértek. Hogy örült a két gyermek a paripáknak!

A bey ezalatt csak várta gyermekeit vissza, s hogy délig meg nem jöttek, tudakozódni kezde utánuk. Szomszédjai, kik az erdőn jártak, tudatták vele, hogy látták őket a görög kalmárral menni, annak öszvérein ülve. -110-

– Ellopta gyermekeimet! hörgé kétségbeesve és azzal futott lováért, fegyvereiért, azt sem várta, míg társai lóra kaphatnak, csak úgy egyenkint száguldtak nyomába s egy sem birta utolérni.

Hanyatthomlok vágtatva elért a szomszéd faluig, de ott az öszvérek nyomán hamis útra tévedt s mikor azokat utolérte, akkor látta, hogy a kalmár gyermekeivel másfelé távozott.

Ismét a kétségbeesés dühével visszanyargalt. Estig le sem szállt társaival a lóról, este megitatták egy patakban lovaikat, azzal ismét tovább rohantak, az egész holdvilágos éjszakán át üldözék a görögöt, s a mint hajnaltájon háta mögé tekinte Argyrocantharidesz, nagy porfelleget láta az úton, mely sebesen közeledett feléje: fénylő dárdák hegyei villogtak ki belőle.

– No gyermekek, most itt halunk meg mindnyájan, mert itt jön apátok, s megöl mind a hármunkat. Hanem üssétek a lovat.

Azok rémülten veték magukat lovaik nyakára s azzal elkezdődött a kétségbeesett hajsza.

A cserkeszek megpillantva a kalmárt, vad ordítással veték magukat utána. Ennek jobb lovai voltak, de amazokéi jobban megszokták a hegyi utakat s gazdáik jobb lovasok.

A köztük levő távolság szemlátomást fogyni kezdett; a kalmár korbácscsal üté a lovakat, miken a gyermekek ültek. Azok hátra sem mertek tekinteni.

Atyjok kiáltozott rájok, hogy fordítsák el a ló zabláját, Thomár nevét kiáltá, mondva neki, hogy a kalmárt taszítsa le a nyergéből. A fiu hallá apja szavát, saját nevét, de azt hivé, hogy atyja őt fenyegeti s annál kétségbeesettebben szorítá a ló oldalát.

Egy meredek hegyi folyam vágta keresztül az utat előttük; ha a görögnek sikerül azon jókor átmehetni, hogy még csak két percznyi ideje maradjon a keskeny híd gerendáit -111- az árokba alá forgatni, akkor mentve van, mert a két meredek part közti tér sokkal szélesebb, semhogy lóval át lehessen ugratni, sekélyesebb helyet pedig egy óra járásnyira nem találni.

Már szinte elérték a hidat, az üldöző cserkeszek alig voltak tőlük három puskalövésnyire, legelől valamennyi közt Kasi Mollah. Neki utól kell őket érni, mielőtt a görög a hidat letaszíthatná.

E pillanatban egyet botlott a paripa, melyen Milieva ült, s az egyszerre elbukott és térdben ketté törte a lábát.

– Hah! kiálta föl szilaj örömmel a bey. Egyik gyermekemet már visszanyertem!

De mint döbbent meg, midőn azt látta, miként Milieva, a helyett, hogy eléje futna, vagy elmaradna az útfélen, ijedten kiált testvéréhez, kezeit felé emelve, s Thomár nem hogy menekülni kivánna, hanem aláhajol a lóról s testvérét derékon ölelve, gyors karral maga elé emeli a nyeregbe, azzal egy vad tekintetet vet hátrafelé s nyargal tovább.

Kasi Mollah egyszerre visszarántotta futó lovát s megállt az úton, hagyta őket futni. Egy lépést sem üldözte tovább. Mire társai odaértek, a görög már túl volt a hídon s azt is láthaták, mint száll le Thomár segíteni a kalmárnak a híd letaszításában.

És mégis, mégis… midőn ismét nyeregben ült a két gyermek, Milieva összetett kezeit nyujtá atyja felé, mintha igen-igen forrón könyörögne.

A jámbor görög nemsokára szerencsésen eljutott Smyrnába a gyermekekkel s megtaníttatván őket énekelni, lovagolni és szép ruhákban járni, nehány év mulva eladá őket a nagyúri szerálj számára tizezer aranyon.

A mit ő csak amúgy vaktában a gyermekek hitegetésére beszélt az úton, az később mind valóban beteljesült. -112-

A midőn Mahmud oly csodálatos módon elveszté legkedvesebb háremhölgyét, akkor hozták a szeráljba Milievát. A leány volt ekkor mintegy tizennégy esztendős. A cserkesz leányok ilyenkor már egészen ki vannak fejlődve, s szépségük virágában állnak. Milieva a hárembe lépése napjától kezdve Mahmud kegyenczhölgye lőn.

Thomár az izoglánok közé sorozatott. Ezek a szerálj külső udvarában nevelt ifjak, kikből a szultán testőrsége alakul.

Ez évben állítá föl Mahmud az eskendzsik hadosztályát, a legifjabbakat kiválogatva a janicsárok közül, s rendes hadsereget idomítva belőlök. Thomár nemsokára egy szakasz vezényletét érdemelte ki magának és azután ment feljebb, mindig feljebb, míg oly magasra jutott, mint azt a kalmár hitegetve jósolá, s midőn elhozták az idők a napot, melyen Kasi Mollahnak újra meg kelle őt látni, már akkor ő Dervent Aga volt, a szultán főfőhivatalnokainak egyike, s az igazhivők tisztelettel említék az ő nevét. És Himri faluban is sokszor hangzott már e név, eleget hallá azt Kasi Mollah a «bég» mellékczímezettel, s Thomár is hallott eleget Himri faluról és Kasi Mollah nevéről, mert apját már akkor nevezték «mursid»-nak és a mursid nevezet siralmas emlékekkel birt Moszkauban és Pétervárott.

A BOSZUÁLLÓ.

Vajjon mit mível a vén Tepelenti Ali körülvett fészkében, Janina várában? Megnyugodott-e már azon végzetben, hogy el kell vesznie, vagy küzdeni akar a megszámlált napokért, a mik életéből hátra vannak? Tetszik-e neki ez a vérből csinált tenger, melyben a zivatar hányja, s melyből nem lát partot?

Még nem adta meg magát a sorsnak; hazája harczot izent ellene, a szultán aláirta halálitéletét, családja elhagyta -113- és ellene fordult; de Ali nem engedé ketté törni kardját, hetvennyolcz esztendeig volt ellenségeinek ostora, hazája védelmezője, a szultán jobb keze, rokonai patriarchája; a hetvenkilenczedikben azt mondák neki a szultán és a rokonok: «halj meg, mert eleget éltél!» és ő felgyujtá hazáját, megingatá trónján a szultánt és kiirtá rokonait.

A görögök, kiknek egykor zsarnoka volt, most az ő szövetségesei lettek. Tepelenti tartá őket fegyverrel, pénzzel és ha kellett jó tanácscsal, rossz tanácscsal.

Ellensége Gaskho bey eredménytelenül veszté el seregét a zendülők elleni csatákban, még csak a várakat tartá birtokában Janina körül, Artát, Prevesát, Lepantót, Tripolizzát és La Gulliát. A hellenek mindennap ostromolták valamennyit. Egy napon elhiresztelé Ali, hogy Tripolizzában ötszáz előkelő görög van, kiket a törökök kezesül vivének magukkal. E hírre kétszerte nagyobb dühvel támadták meg az ostromlók a várat. Pedig azon ötszáz görögöt maga Ali gyűjté össze, mikor még Tripolizza birtokában volt, s jól el voltak azok téve már mind; mikor kénytelen volt a várat elhagyni, egy ó kútba hányatta a görögöket s kövekkel jól lenyomtatá, s pázsittal befedeté a helyet. Ő maga cselekedte azt.

A düh túlnyomó harcza alatt kifáradva, harmadnapra megadák magukat a törökök Kleonnak, ki az ostromot vezette; csupán szabad elmenetelt kértek, az meg is lőn nekik igérve.

A mint azonban a vár átadatott a görögöknek, első kérdésük az volt: hol vannak testvéreink, hol vannak a kezesek? A törökök bámultak, nem tudtak a kérdésre felelni, ők kezesül nem tartottak senkit.

Ekkor egy szulióta harczos fölfedezé az ó kutat, melynek körzete be volt rakva pázsittal, s minő látvány tünt szemökbe, midőn azt felbonták!

A bosszú vérszomjas dühével rohantak ekkor a lefegyverzett -114- várőrségre s felkonczolták azt az utolsó emberig, nem hagytak egy élő asszonyt, egy gyermeket abban a várban, mind a bástyákról hányták le őket fejetlenül.

Midőn Lepantót elfoglalta Ypsilanti Demeter, a várőrség szabad elbocsátására adta fel a fellegvárat; Demeter maga irta alá a szerződést.

S midőn kijöttek a várból a törökök, Ali basa szuliótái rájok rohantak s levágták őket mind.

Ypsilanti haraggal veti magát közbe, mutatva a szerződést, melyben a törökök éltét biztosítá.

– Hiszen te nem is bántod őket, mi öljük meg, kik nem irtuk alá a szerződést.

Ypsilanti undorral fordult el a mészárlástól, s rögtön hajóra ültetve seregeit, visszahajózott Chioszba.

Jaj volt azon müzülmánnak, ki élve kezökbe került, ki nem tudott vitézebb és ravaszabb lenni mint ők. Az előrehaladó Omer Vrione az egész úton a merre járt, az útfélen felállított karók között haladt el, miken borzasztóan kivégzett törökök csontjai fehérlettek, néhol változatosság kedvéért egy-egy keresztfával felváltva, melyen kínhalállal kimult zsidók tetemei rémlettek, kezeiknél fogva faékekkel fölszegezve, s félig megnyúzva és félig megsütve.

Ah valóban, a marathoni hősök utódai nagyon messze elértek ős apáiktól, s igen jól mondá az ismeretes török hadvezér, hogy rossz katona az, ki ráér a csatában megölt ellenség fejét levágni.

Omer Vrione Pulónál találkozott Odysszeüsz hadaival. Egykor ő volt Ali basa legjobb hadvezéreinek egyike; Ali nevelte őt pásztorfiuból hadvezérré, Ali tanítá őt meg fegyvert viselni, s most ez is ellene fordult. -115-

A szultán szép hadsereget bízott rá, melylyel Gaskho beyt segítve, Alit várába zárni segítsen: nyolczezer ázsiai gyalogvitéz, kétezer szipahi, nyolcz ágyúval. A szipahi vezére volt Zaid, Kasztoria bégje, Ali legkedvesebb unokája, kit húsz év előtt annyit ringatott térdein s maga elé ültetve a nyeregbe kis gyermekkorában, úgy tanítá lovagolni.

Zaid maga kérte a kegyet, hogy nagyapja ellen vezethesse a lovashadat. Otthon megigéré anyjának, hogy szakállánál fogva hozandja el a vén bűnös fejét.

Pulóig jött Omer Vrione, ott a hegyekről aláereszkedve, megpillantá Odysszeüsz seregeit, a mint a fehér zászlók sorba voltak tűzve a halmokon, s pihenni sem engedve hadait, rögtön megfuvatá a harczi kürtöket s teljes erejével megtámadá a görögöket.

Egy órai harcz után, melyben férfi férfi ellen küzdött, ki voltak vetve a görögök sánczaikból s elkezdtek lassan a völgybe aláhúzódni.

A timarioták hátramaradtak s Zaid elkezdé a hátrálókat üldözni szipahijai élén. Odysszeüsz lépésenkint vonult vissza mindaddig, míg Puló alá ért s ott megállt utczai harczra. Már ekkor lobogója nem fehér volt, hanem veres; annyi jó vitéz vére fecskendezett föl rá, ki védelmében elesett.

Most egyszerre megzendül a Pindus felőli hegyek között a viharos marseillaise danája, melyre a görög harczi dalok voltak alkalmazva, és sebesen, mint a záportól áradt hegyi folyam, rohannak alá a szulióták a törökökre, élükön Kleon és Artemisz.

Omer Vrione két tűz közé volt szorítva; késő volt visszavonulni, késő megváltoztatni a csatarendet, az ágyúk nem használtak semmit, a lovasság nem mozdulhatott s a gyalog ezredek csapatonkint vágattak el egymástól a nélkül, hogy egyik a másiknak segítségére mehetne.

A vezér látta, hogy nem mentheti meg seregét, legalább -116- nem akarta, hogy maga megmeneküljön; odaveté magát, hol legdühödtebben folyt a harcz.

Vad, kérlelhetlen viadal folyt az összekeveredett ellenek közt, a porfellegben, a vérpatakban egyszerre egy magas, sötét arczú ifjuval találkozik össze Omer Vrione. Megismeré: Kleon volt az. Már egyszer álltak szemközt, ezelőtt három esztendővel, midőn Ali küldé Omer Vrionét a szuliótákat megfenyíteni, akkor Kleon futott ő előtte. Akkor ő kiálta a futó után: «Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek».

S most Kleonnak eszébe jutott a szó és most ő mondá a basának szemébe: «Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek!»

Omer Vrione elestével el volt döntve a harcz sorsa: a török hadból menekült, ki merre látott, cserben hagyván minden ágyút, minden zászlót, minden vezért. A lovasságnak nem volt merre kivághatni magát, egy része elhullt, megadta magát.

Zaid a végveszély perczében letépte turbánjáról a kócsagot és elhajítá, kaftánját elcserélé hirtelen a szolgájával, hogy rá ne ismerjenek, s odaállt a közvitézek sorába. Jobb lett volna otthon maradnod gyermek, mint a vén oroszlán, mint az öreg apa vadászatára jönnöd.

– Melyik a ti vezértek, Zaid? kérdé Kleon előlépve. Kardja hegyéről csepegett alá a vér.

– Én vagyok az, mondá a szolga, ki Zaiddal öltönyt cserélt, s oda állt Kleon elé.

A szolga meghajtá fejét a győztes előtt és azután nem -117- is emelte azt fel többé, mert Kleon leüté fejét véres kardjával s azután felszúrva azt kardja hegyére, fölemelé magasra, vérittas társainak kiáltva:

És azután feltűzték a két vezér fejét a két kopja hegyére s úgy vitték végig Puló utczáin, a háztetőkre csoportosult nők és gyermekek előtt, kiáltozva:

– Győztünk! győztünk! Ezek az ellenség vezéreinek fejei, az egyik Omer Vrione, a másik Zaid bég. Kyrie eleison!

Kinek volt sápadtabb az arcza, mint Zaidnak, midőn nevét hallá kiáltani s látta, mint csúfolják meg azt a levágott fejet?

A szulióták visszatértek Janina alá foglyaikkal és győzelmi jeleikkel. Tepelenti meghallva, hogy Zaidot levágták, lemene hozzájok a táborba és kérte, hogy adják ki neki a levágott főt.

Kleon sátora elé volt az leszúrva. Nem akarta e diadaljelt átengedni, még egy ideig ragyogni akart vele seregei előtt.

– Vágasd le egy másik fogoly fejét s tüzesd azt helyébe, senki se fogja azt észrevenni.

Kleon helyeslé a tanácsot s tüstént kiküldé darabontjait, hogy hozzák be Alinak a kitűzött főt.

Ali megcsóválta fejét, a mint meglátta azt, s ujját feddőleg emelve Kleonra, mondá:

– Fiatal vagy te még arra, hogy Tepelentit megcsald, fiam. Tanácsomat káromra akarod használni s nekem adsz Zaidé helyett más fejet.

– Bizonyára nem az övé. Elhiheted, hogy én jól ismerem -118- az ifjút, én neveltem gyermekkorától, térdeimen tanítám lovagolni s a kardot én adtam először kezébe.

– Hisz énnekem maga mondá az, szólt Kleon a főre mutatva, hogy ő Zaid, s vezéri köntöse volt.

– Rabszolga ez, szólt Tepelenti közelebbről megtekintve a főt; láthatod: fülei ki vannak hasítva, hogy függőt ne viselhessen bennök, a mi csak uraknak szabad.

– Úgy Zaid itt lesz a foglyok között, monda Tepelenti, én meg fogom őt ismerni ezer közül. Legkedvesebb unokám volt. Képe most is szívembe van vésve.

Azzal kimentek a foglyok közé. Alig tekinte végig rajtok Tepelenti, odamutatott ujjával.

Kleon bőszülten rántá ki handzsárját s a megmutatott alakra akart rohanni. Ali megragadá kezét.

– De most életét kérem, Kleon; legkedvesebb unokám Zaid, én neveltem, én szeretem, jobban mint tulajdon édes anyja, jobban mint valamennyi gyermekemet. Látod, én megosztom veled minden zsákmányomat, s tőled csak azt kérem, a mi az enyim, a mi az én testemből való test.

A szerencsétlen ifju e szavakat hallva, oda rohant Ali lábaihoz s térdeit átölelte és kezeit összecsókolá, sírva és könyörögve, hogy szabadítsa meg őt, jó, engedelmes fia lesz ezután.

– Látod, mennyire szeret engem ő is, szólt Ali könybe lábadó szemekkel tekintve Zaidra s hosszú ősz szakálával betakará a hozzá menekültet. – Ugy-e Zaid, jó most az ősz szakál árnyéka alatt rejtőznöd, melynél fogva Ali fejét anyádnak akartad elvinni?

Kleon megvető gúnynyal tekinte Ali basára. Ali tehát gyönge ember; Alinak fáj a szíve, ha rokonait megölik. -119- Ez kegyetlen elégtétel volt a görögnek. Kínozni akará a basát.

– Mit? kiáltá föl Tepelenti, s fölegyenesedve, kirántá kardját. Azért, hogy szakálam hosszú, azt hiszed-e, hogy rá gázolhatsz? Én véremmel fogom megvédeni véremet s elveszek inkább magam, de őt megölni nem hagyom. Lássuk, őrült fiu, van-e kedved levágni saját jobb kezedet?

Kleon meg volt lepetve; nem tudta mit tegyen? Hatalmában állt volna Alit megöletni, de az nagyobb diadal lett volna Stambulban minden eddigi harcznál.

E pillanatban hírnök érkezék Odysszeüsztől, ki azon parancsot hozta Kleon számára, miszerint a pulói csatában elfogott török tiszteket küldje el Prevesába, hogy azokkal a Moldvában elfogott szent sereg ifjait kiválthassák.

Kleont sértette az egyenes parancs. Ő épen olyan jó vezérnek tartotta magát, mint Odysszeüsz, vagy Ypsilanti, s nem tartozott tőlük rendeleteket elfogadni.

– Mondd meg Odysszeüsznek, hogy én és katonáim az ellenség tisztjeit még a csatában le szoktuk ölni, csupán egy maradt meg közülök álruhába öltözve, az pedig Tepelenti unokája, ki őt megismerve, visszaköveteli tőlem s egy órával ezelőtt meg is alkuvánk egymással százezer piaszterben. Nemde így van Tepelenti?

– Valóban úgy van, szólt Ali. A százezer piaszter egy úra múlva kezedben van.

Zaid örömsikoltással csókolá össze nagyapja köntösének szegélyét, Kleon kezet adott az alkura; egy óra múlva megérkezett kis hordókba téve a pénz, fonttal kimérték a vezér előtt; Ali pedig balfelől karjára fűzve unokáját, saját kaftánját adá reá, úgy vezette fel Janina várába. -120-

Kleon büszkén tekinte utána. A vén ember mégis gyönge ember; hogy könyörgött, hogy könyezett, hogy fizetett azért a fiuért, ki legkedvesebb unokája volt.

Egy óra mulva dobpörgés hallatszott Janina bástyáin, s a mint a görögök odanéztek, a vesztő karót látták felállítva. Négy fekete hóhér hozta Zaidot hátrakötött kezekkel, ugyanazon kaftán volt rajta, melyet Ali adott reá. Maga Ali pedig fekete lovon ült, úgy jött egész a vesztő karóig. Egyet intett, a hóhérok felkapták Zaidot a légbe, s egy percz múlva Tepelenti legkedvesebb unokája, kit annyiszor ringatott térdein, a legkínosabb halállal volt kivégezve.

Ali hidegvérrel nézte halálát; midőn megtörtént, erős, reszketéstelen hangon kiáltá alá a bástyáról:

– Így vesszenek el Tepelenti rokonai mind, kik ellene kardot vontak; nincsen számukra irgalom!

Kleon a vért fagyni érzé szívében. Ah, sokat kell még neki tanulni a haldoklók jajkiáltásaiból, a míg Alit utoléri, azt az embert, a ki sír, könyörög és fizet, hogy legkedvesebb unokáját megmentse csupán azért, hogy ő ölethesse meg azt kínos halállal!8)

Csak két fia élt még Alinak oly nagy családjából: Szolimán és Muhtár. Ők voltak a legelsők, kik apjukat elárulták, az ő árulásuk ejtett rajta legégetőbb sebet. Egy évig viselé e sebet szívében Ali. Ez idő alatt nem volt szabad előtte fiai nevét említeni senkinek; mindent, mindent mi rájuk emlékezteté, elpusztított a várból; ha valaki megunta életét, csak Muhtár nevét kellett Ali előtt kimondani s megérte halálát.

A két elpártolt fiu pedig ez alatt nagy inségben élt Drinápolyban, mert a szultán megfizeté ugyan az árulókat, de szövetkezni nem szokott velök. Az első összeg, mit apjuk vérdíjában kaptak, nagy hamar elkölt víg lakomákra, lovakra, szép rabnőkre, ékszerekre; mikor az elfogyott, -121- nem következett utána másik. A szultán kincstára különb és fontosabb személyek által lőn igénybe véve. Tepelenti erős ellenállása, a számtalan veszteség, mit fegyverei a szultán seregén ejtettek, feledségbe temeték fiai jó szolgálatát, kik az által, hogy apjukat elárulák, épen semmit sem használtak a szultánnak; meg is bánták elégszer ez elhamarkodott lépést, midőn a hír Ali győzelmeiről hozzájuk is eljutott s midőn a szükség napjai elkezdtek rájuk nehezülni, midőn elfogyott a pénz és a bor, midőn egyenkint eladogatták lovaikat, ékszereiket, utoljára a szép rabnőket is, nem várhatva másunnan segélyt, mint a csodatevő tündérektől, mint az ezeregyéjszakai herczegek.

És lám, a keleti vidám tájakon a tündérek és csodák még most is itthon vannak.

Mikor már épen az utolsó szolgáló árát költötték a bégek, akkor jött rájuk a kincs, özönnel, halommal, a hogy csak a régi mesékben hallani, mikről tudja az ember, hogy soha sem történtek meg.

Egy napon tudniillik, midőn Ali basa Janina bástyáin sétálna alá és fel, az udvarban levő kert ágyai között egy kertészt pillanta meg, ki épen tulipánokat ültetett.

Tepelenti az utolsó szolgát is jól ismeré várában, nemcsak névszerint, de még azt is tudta: kiben mi lakik?

Ezen kertészszolga neve volt Dirhám, még pedig azért nevezték így el, mivel sok év előtt mint beteg gyermeket vásárolta őt meg Muhtár bég egy rabszolgakereskedőtől egy dirhámon s nem restelt vele vesződni, kigyógyíttatta, felnevelte, minden jóval ellátta; Dirhám e szerint valahányszor nevét hallá említtetni, mindig eszébe juthatott, hogy milyen keveset ért ő akkor, midőn Muhtár bég magához váltotta, s a hány dirhámmal többet ér most, azt mind neki köszönheti.

Ali basa elnézte sokáig a bástyáról, hogy ülteti az ember a tulipánokat; némelyiket gondosan benyomogatja, porhanyó földdel behinti, csíráiknak helyet csinál, s megöntözi -122- permeteg vízzel, másokat pedig csak ledugdos a földbe, betakarja nagy könnyedén, s nem nézi, hogy sokat önt-e rá, vagy keveset?

Ali megjegyzé magának azon hagymákat, miket Dirhám nagyobb gonddal ültetett el, azután leszállt hozzá s beszédet kezdett vele.

Dirhám elszámlálta neki azokat: King Georges, Trafalgar, Gruithuysen admirál, Belle alliance stb. stb.

Azonközben egyet-kettőt mindig átugrott, miknek neveit nem mondá meg és épen azok voltak a legnagyobb gonddal takargatottak.

– Látod, és én tudom e virágok neveit; ez itt Szolimán, amaz ott Muhtár bég.

Dirhám arczra veté magát a basa előtt. Ali jól sejtett; Dirhám most is emlékezett a két fiura, mint a hogy emlékezik a jó eb gazdájára, s visszagondol reá.

A nyomorult ember nem várt egyebet, mint hogy Ali rögtön ki fogja tépni azon hagymákat a földből, s az ő fejét ülteti helyökbe.

E helyett Ali kegyesen fölemelé őt a földről, s nyájas, érzékeny hangon szólt hozzá:

– Kelj fel Dirhám. Nem illik szép érzéseket szégyenleni; te fiaimra gondolsz, hát én hogy ne gondolnék reájok. Megtiltottam az egész várban, hogy bárki róluk merjen beszélni; mit ér, ha nem hallom neveiket, de látom arczaikat magam előtt? Azt mondja a világ, hogy ők elárultak engem, de én nem hiszem azt, nem hihetem. Mit mondasz Dirhám: lehet-e az, hogy egy apát eláruljanak tulajdon gyermekei?

– Üttesd le bár fejemet uram, de én azt mondom, hogy ők nem voltak árulók, hanem magok árultattak el; -123- mert ha lehető volna is, hogy apát eladjanak saját fiai, Tepelenti gyermekei nem adhatták el Tepelentit.

Ali basa egy erszény aranyat adott Dirhámnak e szóért, meghagyá neki, hogy este jelenjen meg palotájában és azon tulipánokat, mik Szolimán és Muhtár neveit viselik, cserepekbe téve vigye fel hozzá.

Dirhám alig várhatta az estét; Ali csarnokában megjelenve, rögtön eléje vezetteték; akkor a basa kiküldött mindenkit a szobájából, hogy csak ketten maradjanak, s elkezde vele bizalmasan beszélgetni.

– Hallom, hogy fiaim nagy szegénységben élnek Edrenében. A szegénység hagyján, de nagy gyalázatban. Senki sem törődik velök. A nyomorult szipahik, kik egykor fogvaczogva ejtették ki neveiket, most nevetnek, ha velök szemközt találkoznak az utczán s midőn gyalog mennek az élelmi piaczra kenyeret vásárlani, az asszonyok fenhangon mondják: hát ezek azon hősök, kiktől Stambul remegett? Bizonyára ez szégyen és Ali basa pirul miatta. Tudom, ha még egyszer azt a jó kardot kezükbe vehetnék, melyet én kötöttem oldalukra, nem adnák azt át olyan könnyen Ali basa elleneinek. Mit gondolsz Dirhám?

Dirhám csak egy igen hallható sóhajtással tudott felelni annak igazolásául, hogy Ali szavait helybenhagyja.

– Halld Dirhám, én ismerlek régen – egy titkom van, melyet rád merek bízni.

– A durazzói kikötőben áll horgonyon egy angol hajó, Murrisson kapitány alatt. Azon hajón van énnekem letéve öt millió piaszterem aranyban; nem kevesebb mint öt millió piaszter. Nagy összeg. Akármely perczben akarnám, kilopózhatnám Janina várából, felülhetnék e hajóra, elvitorlázhatnék Angliába, vagy Spanyolországba s élhetnék úri módon, bántatlanul, magam tetszésére. – De minek? Kevés nap van még számomra hátra, miért iparkodnám azokat megmenteni? Itt kell nekem elvesznem, itt meghalnom, a hol nagygyá lettem s nem szabad hátralépnem -124- a közelgő pallos elől. E pénzzel más szándékom van nekem, mely régóta ki van főzve nálam, csak az embert kerestem, ki alkalmas legyen annak kivitelére.

– Te magad fogsz az lenni. Ne tétovázz. A sors kicsinyekből csinál nagyokat. Te ki fogsz menni Janinából s keresztül mégy Gaskho bey seregein; elérsz Durazzóba, ott megmutatod Murrissonnak e gyűrűt, melyet látva, azonnal tenni fog mindent, a mit te mondasz neki, mert erről tudja meg, hogy az én parancsaim azok. A horgonyt fölveszitek s kedvező széllel elindultok Stambulba. Nem vitorláztok be az Aranyszarvba, mert bajosabb lenne ismét visszajönni, hanem horgonyt vettek Anadoli hissar mellett; akkor te partra szállsz, s magadhoz véve százezer piasztert, azt polyvás-zsákokba rakod, felül a polyvát és öszvérekre rakva elviszed azt Edrenéig, ott fölkeresed fiaimat és ruháik szegélyét alázatosan megcsókolod, tudtokra adván, hogy én küldtelek. Elmondod azután nekik a Janina alatt viselt harczokat, mindent, a mit láttál és hallottál; ha látni fogod orczáikon, hogy beszédedet hidegen fogadják s nem lelkesülnek föl reá, akkor kiméred nekik a százezer piasztert, megmondod, hogy vegyenek maguknak boltot, állítsanak rőfös kereskedést, vagy kinek mihez hajlandósága van, s iparkodjanak szépen gazdálkodni és gyarapodjanak, mint illik tisztes férfiakhoz, élvén hosszú esztendőkig; – ha azonban lángra gyúlni látod arczaikat és szemeikben a hősi dicsvágy szikráit tündökölni, ha szavaidat nyitott ajakkal, föndobogó szívvel hallgatandják és kezeidet forrón szorongatják és gyakran kapkodnak kardjaik markolatához, ha újra és újra elmondatják veled, a mit már egyszer hallottak, akkor mondd meg nekik, hogy a dicsőség útja és Tepelenti karjai még mindig tárva vannak előttük, hogy azon százezer piaszter csak arra való, hogy lovakat és fegyvereket vásároljanak maguk számára, ötvenszer annyi vár reájuk még az angol hajón és ötszázszor annyi Janina vörös tornyában. Amaz öt millió piaszteren -125- vegyenek hajókat és azokat fegyverezzék föl titokban. Ez nem lesz nehéz, miután a török flottáról minden görög legénység megszökött. Ingyen is ajánlkozni fognak; ha készen vannak hajóikkal, értesítsék általad Bubliniát, a görög hős amazont, ki harmincz hajóval czirkál Candia körül, hogy vonja félre a török hajóhad figyelmét s akkor evezzenek ki a Beikoszból. Kedvező idővel tíz nap alatt Durazzo alatt lehetnek. Ugyanakkor egyfelől én, másfelől Kleon, harmadikról Odysszeüsz megtámadjuk Gaskho bey seregeit s ha fiaim a tenger felől segítenek, azon napnak alkonyatán egymás karjai között fogunk megpihenni…

– Mindenek felett óvatos légy. Mindent a legnagyobb titokban végezzetek; fiaim a pénzt ne szórják jobbra-balra, hogy észre ne vegyék gazdagságukat, az gyanút és irigységet költene; legjobb lesz, ha az összeget a hajón hagyják s csak annyit hoznak el rendesen, a mennyi épen szükséges. Midőn Bubliniának izenetet viszesz, irass pergamenre akármiféle közönbös dolgot: például, hogy gyapjút szállítasz Krétába s czímeztesd azt Argyrocantharydesznek, ki a szultánnak és valamennyi basának jó barátja s a mellett a görögöknek is szállítmányosa. Az üres sorok közé azonban irja fel Muhtár az izenetet Bublinia számára való betükkel s midőn átadod azt, ketté vágott czitrommal nedvesítesd meg a gáliczolvadékkal irt sorokat. Azonban megállj, még jobbat mondok. Pokolkövet olvaszsz fel vízben, azzal irják fel az izenetet kemény tojások héjára, miket azután újra megfőzvén, az irott betűk mind a feltörött tojás belső fehér hártyáján lesznek olvashatók. A tojás leggyanútlanabb szállítmány. Így cselekedjél.

Dirhám mindent figyelmesen gondolataiba jegyzett, elámulva rajta, hogy Ali basa figyelme így kiterjed minden csekélységre.

– Még egyet, szólt Ali és hangja megtompult az érzelemtől. -126- Én jól tudom, hogy veszélyes játék, melyre fiaimat felhívom és nem látható annak vége. E végett fogd e gyűrűt, ennek kövébe alulról talizmán van vésve. Add át ezt Muhtárnak; mindig ujján viselje s ha valami nagy, igen nagy veszély találná környékezni, – mitől Allah őrizze meg, – akkor nyissa fel a gyűrű kövét s olvassa el, a mi abba alulról van vésve; de csak akkor, ha nagy veszélyben forog, midőn életeért remeg, midőn már nem cserélne vele fejet a legutolsó rabszolga, mert egyszer elolvasva, elveszti a talizmán erejét. Most távozzál és gondolj azokra, a miket mondtam.

Dirhám megcsókolá a basa köntösét s fogadá, hogy híven teljesíteni fog mindent. Ali kikisérte őt maga a kertig. Visszajövet azon a helyen kellett keresztül mennie, hová a kivégzett Zaid volt eltemetve; midőn megdobbant az üres föld Ali lábai alatt, megállt egy perczre és magában mormogá:

… Két hét múlva Adrinápolyban találkozott Dirhám Ali fiaival. Murrisson hajója elszállítá őt odáig s Dirhámnak számtalanszor volt alkalma meggyőződni felőle, hogy az Ali által letett pénz híven meg van őrizve a hajófenékben.

Ott elmondott mindent, miket Tepelenti reá bízott s úgy tetszék a szegény szolgának könyező szemein keresztül, mintha a bégek föllelkesülnének azon harczok hallatára, miket ősz apjuk viselt s e meggyőződésben elmondá nekik azt is, hogy Ali öt millió piasztert küldött számukra, hogy azon hajókat vásároljanak s fegyvereseket gyűjtve, hogyan és miképen csatlakozzanak hozzá?

A bégek megörültek az öt milliónak, mindketten összeölelték Dirhámot, ki váltig iparkodott minden érdemet Tepelentire hárítani, ki a pénzt nagylelkűleg küldé.

– Biz az öreg küldhetett volna többet is, mondá Szolimán, úgyis minek az neki Janinában? elébb utóbb ellenségei prédájára jut. -127-

– Megbocsáss uram, szólt Dirhám, nem jut az prédára, ha ti is egyesültök vele.

– Úgy! szólt Szolimán és azon perczben a két testvér egymás szemébe nézett, mintha egyszerre egy gondolatjok támadt volna.

– Hová gondolsz uram? egész útamban ujjamon viseltem azt; sőt inkább talizmán van benne.

Erre mindakét testvér felkaczagott. Alit sokszor kinevették ők babonás hitéért. Azonban a gyűrűt megtartá Muhtár, mert pompás smaragd volt közepében.

Hanem a tojások titka teljesen megnyeré a testvérek tetszését. Ez valóban jeles ötlet volt Alitól, ilyen formán még a basák háremeibe is lehet küldeni titkos izeneteket – ki gyanakodnék egy tojásra? Ezt legközelebb megpróbáljuk. A szeraszkier odaliszkjainak fogunk beküldeni szerelmi nyilatkozatokat tojásba irva.

Dirhám fejet csóvált s komolyan kérte a bégeket, hogy mindenekelőtt tegyék magukat összeköttetésbe Bubliniával, a chioszi amazonnal, ki olykor elég vakmerő a Dardanellákig nyomulni hajóival, mert ha ezzel nem sietnek, kincseiknek semmi hasznát nem veendik. Edrenében veszedelmes mutatniok, hogy pénzhez jutottak, az angol hajóskapitány pedig egyéb szivességet nem hajlandó tenni, mint hogy pénzöket őrzi, de ha valami bajuk lesz miatta, az meg nem fogja védni, sem őket a török vizekről el nem szállítja.

E bölcs beszéd hatott a bégekre; mintha folyvást egy nyomon haladnának gondolataik, rögtön rábizák Dirhámra, hogy vegyen számukra tehát tojást, pokolkövet és irószereket s más egyéb haszontalanságot, a mi kell. Pénzt is elfelejtettek neki adni, majd vásárol szegény a magáéból.

Alig huzta ki Dirhám a lábát, a két testvér egymásra tekinte és mosolygott. -128-

– Én azt gondoltam, hogy vásárolni fogunk egy hajót, melyre pénzünket átrakjuk.

– Azután elküldjük Dirhámot a tojásokba irt izenetekkel Bubliniához, irjunk bele mentül nagyobb dolgokat; hogy mi itt kész hajóhaddal állunk, s ha ő támad elülről, mi hátul rohanunk a Kapudán basára. Az a nő őrült, elő fog jönni az Archipelagusból s belevesz a török hajóhadba. A Kapudán basa majd ellene gyűjti hadait s míg a figyelem feléje fordul, mi addig elvitorlázunk szépen s meg sem állunk Cadixig.

– És Bublinia szintén, – a szultán nem különben. – Hadd üssék egymást.

Így történt tehát, hogy Ali basa fiai, mint a tündérmesék herczegei, egyszerre csodálatos módon gazdagsághoz jutottak s elég bölcseségük volt e gazdagságot a legvidámabb módon fordítni haszonra. Vérre és fegyverre volt az nekik adva, ők borra és szerelemre fogják költeni; s nem legszebb-e így az élet?

A mint Dirhám visszatért, rögtön megfőzeték a tojásokat keményre, s irtak rá mindenféle nagyszerű izeneteket, kinek mi eszébe jutott; igérték, hogy szárazon, vizen fognak a görögök segítségére sietni, hogy tűzhajóikkal a flották közepébe vágtatnak s levegőbe röpítik az admirálhajót, hogy a janicsárokat fellázasztják a szultán ellen, a görögöket a janicsárok ellen, a mikben egy betű sem volt igaz. Csak a jó Dirhám hitte azokat és remegett teste-lelke a -129- félelemtől, ha elgondolta, mily nagy dolgokat szándékoznak az ő urai megindítani.

Maga azután kibérelt egy dereglyét, azt megrakta gyapjúval s egy kosárba eltéve a titokteljes tojásokat, megindult az Archipelagus felé.

A jó fiuk kaczagtak magukban, kaczagtak a jámbor Dirhámon, a vitéz Bublinián, a bölcs Kapudán basán és a mulatságos jó szerencsén, mely őket csoportosan éri; de senkin sem annyira, mint a vén Tepelentin, ki most azt hiszi, hogy fiai az ő számára hajóhadat gyűjtenek.

A mely napon Dirhám elindult Edrenéből, ugyanakkor egy nimetullahita szerzetes furakodott be a szerályba, követelve, hogy a szultán elé bocsássák.

Mahmud elé érve, megállt előtte merészen, s még csak fejét sem hajtá meg előtte jobban, mint a mennyire már azt az idők terhe meggörbeszté.

– Allah küld engem te hozzád, mondá a dervis nehéz, mély hangon, mely minden érczét elveszté már; nagy veszély közelg ellened, a vihar, mely fejedre készül, még most egy tojás héjába van szorítva s egy tenyereddel elnyomhatod azt, de ha megengeded tojásából kikelni, egész országod sem lesz elég azt befogadni; azért azt izeni tenéked Allah: e napon és ennek éjszakáján és holnap és a jövő éjjel állíttass meg minden hajót, mely az arany szarv szorosán keresztül evez és motoztasd meg azokat, és valahol egy tojásra akadnak őreid, azt foglalják el és hozzák eléd, mert köztük van azon sárkánynak tojása, mely ha kikel, téged és országodat el fog nyelni.

Ezt mondva, megfordult a dervis, s nem köszönve a padisaht, sem papucsait le nem húzva előtte, eltávozott, nem is kért semmi jutalmat.

A szultánt meghatotta e merészség s rögtön parancsot adott a két őrtoronynál, hogy a keresztül menő hajókat -130- megvizsgálva, minden tojást elfoglaljanak rajtok és eléje vigyék, hajósaikat letartóztatva.

A sors úgy akarta, hogy Dirhám hajója legyen legelső, mely a kutatók kezébe került.

A mint a szerencsétlen szolga meglátta, hogy az őrök a tojásokat elfoglalják, kiugrott a tengerbe, s bár jól tudott úszni, belefojtá magát a vízbe, nehogy urai ellen tanúskodni kényszerítsék.

A tojásokat a szultán elé vive, a mint azokat feltörék, elszörnyedve olvasák a belső hártyára átirott sorokat. Árulás és lázadás! Az ország egyik határától a másikig elterjedt összeesküvés, bonyolódott cselszövény, melynek egyik fonala Janinában, másik a szigetekben, harmadik magában a birodalom fővárosában van. Ez rettentő megtorlást kiván.

A bégek még azon éjjel elfogattak, örömeik közepéből, reményeik paradicsomából hurczoltattak a börtönbe.

Szolimán elájult, a mint tudtára adták, hogy a tojások titka fel van fedezve. Muhtár is érzé, hogy itt van azon percz, melyről Ali megmondta, hogy az utolsó rabszolga nem cserélné el fejét az övével, s most e veszedelmes perczben eszébe jutott a talizmán-gyűrű, melyet külde neki. Hirtelen felnyitá annak smaragdját; azt hivé, legalább gyorsan ölő méreg lesz abban, mely által meg fog menekedni a gyalázatos haláltól. Nem volt abban méreg, hanem e szavak voltak belevésve:

Muhtár megsemmisülve ejté el a gyűrűt; Ali kezét, ezt az engesztelhetlen kezet, mely a világ túlsó részén is rátalál, mely a sírból is kinyúl utána, érzé fejére nehezülni.

A Reis Effendi elé vitték őket, ott mindketten merőben -131- tagadtak mindent, a mi a tojásokra volt irva; de nem tagadhattak egyet: az öt millió piasztert az angol hajón és az volt legnagyobb bűnök és ez veszté el őket.

A szultán követelte Murrissontól a bégek pénzét. Murrisson maga jelent meg a Reis Effendi előtt védeni a letéteményt, melyet csak annak köteles kiadni, ki törvényes tulajdonosa.

– Az ozman birodalomban csak egy törvényes birtokosa van minden vagyonnak, mondá a Reis Effendi, és az a szultán. Mindenkinek vagyona, a ki meghal, a nagyúrra száll és azzal senki nem rendelkezhetik.

Murrisson helyesnek találá azon ellenvetést tenni, hogy hiszen a bégek nem halottak, s élők után a szultán sem öröködik.

A Reis Effendi felelet helyett kiküldé őreit egy aláirt pergamennel s nehány pillanat mulva ott álltak a bégek levágott fejei Murrisson előtt ezüst tálakon.

– Ha csak az volt a hiba, hogy még nem haltak meg, mondá a belügyér, íme azon segítve van.

Murrisson kiadott aranyat, ezüstöt, a mi nála volt, gyorsan és elhagyta még azon órában Konstantinápolyt, hol minden szavára egy emberéletnek kelle kialudni.

A bégek fejei pedig három nap és három éjjel voltak a szerály kapujába kitéve, közszemléletül a népnek; a lovas kikiáltók óranegyedenként hirdeték:

«Ime ezek a lázadó Ali Tepelenti fiainak fejei, kik Stambult el akarták pusztítani!»

Napok mulva elérkezett a hír Janinába is, hogy Szoliman és Muhtár bégeket Stambulban lefejezték.

Ali basa háromszor borult arczczal a földre, hálákat adván Allahnak e kegyelemért. S körül a falakon trombitaszó mellett hirdetteté ki, hogy fiait, az áruló bégeket Sztambulban lefejezték, – ez jutalma az árulóknak!

És azután három nap, három éjjel, – a mennyi ideig -132- a bégek fejei a szeralyban ki voltak téve, – lakoma, zene és táncz folyt Janina városában, s minden reggel százegyet lőttek a bástyákról, a hogy szokták nagy diadalhirek után.

S midőn estendén Ali kiment kertjébe sétálni s járt alá s fel a virágok között, megdobbant néha lába alatt a föld. Zaid sírja volt ottan, az döbörgött; ott megállt a vén dalia, ki egyedül maradt meg kiirtott családjából, s lábával a földdel egyenlővé tett sírra dobogtatva, suttogá magában:

«BEGTAS KERTJÉNEK VIRÁGAI.»

A tizenötödik század vége felé, hogy az ozman félhold állandó helyet vert magának Európa csillagzatai közt, élt a török birodalomban egy jámbor dervis, a kit neveztek Hadzsi Begtasnak.

A hogy a megalapult birodalom túlömlő hadseregei eláraszták a körülfekvő keresztyén tartományokat, Hadzsi Begtas mindenütt járt, a diadalmas hadseregekkel, időközben pedig koldulgatott az országban és alkalmas összeg pénzt kiharácsolt a török nagyoktól, vagy a zsákmányosztályt pazarló katonáktól.

Mire való volt a jámbor dervisnek e sok pénzt összegyűjteni s fárasztani magát a Feketetengertől az Adriai tengerig, holott elülhetne naphosszant a Kaába ajtajában, mely a próféta sírjára nyomtatott kőnek neve, s ott hosszú olvasójáról számlálhatná Allah kilencz tulajdonságait, a mi nem igen fáradságos munka, s kapna érte zarándokoktól ételt, italt és gazdag alamizsnát?

Hadzsi Begtas nagy munkát vállalt magára. A török hadseregekkel együtt járva, midőn azok valamely keresztyén helységet megleptek, midőn a lakosságot levágták s -133- a foglyokat szőrkötelekre fűzték, a dervis odavegyült a vérengző hadak közé s ha meglátta, hogy valamely vad baskir vagy kurd csatár az elhajtott anyja után síró gyermeket a falhoz vágni készül, megfogá kezét, elvevé tőle a gyermeket, palástjával betakarta, megcsókolgatá és elvivé magával; és így ment elébb tovább, úgy hogy néha egész csoport gyermeket vitt el magával, kik mind hosszú lebernyeg palástja alá voltak bujtatva, a hol nem bánthatta őket senki, sőt gyakran még pólyázott csecsemőt is hozott ölében; azzal ugyan szerették volna tudni, hogy mire megy?

Később kihirdette, hogy valaki egy fogoly gyermeket visz neki, fejenkint mindenikért egy ezüst dinárt ád; az ugyan kevés pénz, de mikor a gyermekfélének épen nincsen ára; a vásáron az embernek is csak a nagyja kelendő. Számtalan gyermeket hordtak össze a jámbor dervisnek.

Ő azokat mind elhordta magával Drinápoly mellett fekvő mecsetjébe; a népek nevették és azzal gúnyolták, hogy tán kertet csinál belőlük.

Hadzsi Begtas elfogadá a gúnyt és nevezé a gyermekeket Begtas kertje virágainak és ezt a nevet a késő századok is fentarták.

A fiatal csemetéket, kik közül a legidősebbek hat-hét évesek lehettek, Hadzsi éveken át nevelte fáradatlanul, megtanítá őket az Alkoránra, megismerteté velök ama menyei gyönyöröket, miket a próféta az igaz hitben elhunytaknak igér, s a mellett hozzá szoktatá őket a földi sanyaruságokhoz.

Legtöbben e gyermekek közül nem ismertek sem apát, sem anyát, a ki ismerte is, elfeledte mire felnőtt; semmi családi szeretet nem köté őket a világhoz, de annál több egymáshoz, ők csak társaikat tanulták szeretni, s valamennyi egy apát ismert, az öreg Begtast; az ő szava szent volt előttük.

A mellett erős munka, folytonos fegyvergyakorlat, úszás, birkózás között teltek le napjaik, a tizenkét éves ifju már -134- képes volt közülök megküzdeni más felnőtt férfiakkal és serdült korában egy-egy Sámson volt mindenik.

Ez időben sok veszteséget szenvedtek az ozmanlik a keresztyének fegyverei által. Főerejük jobbára lovasságból állott, mert a töméntelen gyalog gyülevészből tíz sem tett egyet az európai rendes, pánczélos, tömegbe zárt gyalog hadsorok előtt s várak ostromainál csak arra volt jó, hogy a sánczárkokat hulláival betemesse az utána jövő vitézebbek előtt.

Ekkor, mintegy varázsszóra, egy kisded gyalogcsapat jelent meg a harczmezőn, öltözetük egészen különböző a többiekétől; fejükön magas, előregörbülő kuka, lengő fekete kakastollakkal, dolmánjuk himzéstelen kék szövet; salavárijaik csak térdig értek, azon alul az egész lábszár fedetlen; minden fegyverzetük egyedül egy széles görbe kard, ellentétben a többi török hadakkal, kik annyiféle fegyvert hordtak magukon, mintha tíz kézzel kellene hadakozniok.

Senkisem ismerte a fiukat; mind ifjak voltak még, nem keveredtek a többi csapatok közé, nem veték magukat alá a főhadvezérnek s nem kértek zsoldot senkitől.

Hanem a legelső ütközetben megmutatták, hogy kicsodák. Egy várat kelle megostromolni, melyet széles folyam vize védett elől. Az idegen ifjak fogaik köze szorítva széles kardjaikat, átúsztak a vizen, tűzben lángban felhatoltak a bástyákra, s a legelső lófarkas félholdat ők tűzték ki a toronyba.

Az első csatában meg volt alapítva a vén dervis által nevelt ifju csapat híre, s míg a második hadjárat elé került, akkorra már Hadzsi Begtas számtalan kolostor főnöke volt, melyeknek alárendelt papjait Begtas szerzeteseknek nevezték, s ezek alakítottak, egyenesen a szultán parancsára, elfogott keresztyén gyermekekből egy új gyalog hadsereget, mely vitézsége hírével majdan a fél világot betölté.

Ezek voltak a jeni cserik (új katonák), mely név később «janicsárokká» alakult. De még századok mulva is, ha -135- büszkeséggel akart szólani a janicsár bajnok, magát «Begtas kertje virágának» nevezte.

Sok dicső név virágzott fel századok lefolyta alatt e kertben, a szultánok hatalma az ő vállaikon nyugodott, s ha ők lerázták a szultánt vállaikról, le kellett annak esni onnan; a milyen erős szolgái, olyan erős zsarnokai voltak az uralkodónak; vitézségük gyakran aratott győzelmet, de nyakasságuk számtalanszor eltépte a már kész diadalt; hatalmuk nőttével elbizottságuk is nőtt, nem a szultánok, nem a vezérek parancsoltak többé nekik, hanem ők a szultánok és vezéreknek s ha a fellázadt odzsák kitüzték az Atmeidánon az üstöket, zendülésük jeleit, remegve kérdezék a szerályban, mivel kivánják azokat megtöltetni, s könnyebben lélekzett az egész diván, ha az volt a felelet, hogy aranynyal és nem az volt, hogy vérrel: a vezérek vérével. S midőn a nagy Bajrám után kioszták a piláfot, megrakva a veszélyes üstöket a végzetviselő riskásás juhhússal, remegve nézett szét a szultán, mint fogják azt elkölteni a méltóságos janicsárok? ha mohón elkapkodták, az örömjel volt, de ha csak finyásan nyultak hozzá, ekkor futott a szultán szerályába és bezárkózott háremhölgyei közé, mert bizonyos volt, hogy a janicsár urak neheztelnek, s jó volt, ha e neheztelésüket csak az által érezteték, hogy aznap egy-egy városnegyedet hamuvá égettek.

Két szultán akará e veszélyes kétélű fegyvert ketté törni, mely a hány sebet ütött kívül, annyit vágott az ország belsején; de a janicsárok bűvszerű hatalma annyira bele volt már a nép lelkébe szőve, oltva, hogy mindkét uralkodó elveszett a merész kísérletben. Ozmán szultánt a szerályból hurczolták elő, s hátrafelé fordított arczczal sánta szamárra ülteték, úgy hordozák végig a városon s végre bezárták a fatális héttoronyba, melyben a török uralkodók és rokonaik szoktak elfeledve, elevenen eltemetve meghalni. Második Mahmud atyja, Szelim pedig a lázadók kardcsapásai alatt húnyt el, és az a kard még éles volt és azok a kezek még erősek, melyek őt megölték, a midőn fia -136- a trónon ült, mely egy szultán alatt sem ingadozott annyira, mint ő alatta.

A hatalmas janicsárhadtest csak bűneiben, csak nagyszerű hibáiban élt még ekkor, a régi dicsőség nem lett többé új; egy század óta folyvást csorbát szenvedtek fegyvereik az európai rendszeres hadtudomány túlnyomó összecsapásai alatt.

Begtas kertjének virágait nagyon megviselék az idők; a dicsőség hímes szirmai lehullottak már róluk, csak a tövisek maradtak még meg, ezek sem voltak pedig többé a vitéz csipkebokor tövisei, melyek a kert határait ellenség betörésétől védik, hanem a csalán tüskéi, melyek a gyomláló kertész kezeit összecsipkedik.

Semmi vagyon, semmi élet nem volt tőlük többé biztos; a szultán maga legveszélyesebb helyen volt, midőn trónján ült, s a vezérek, az ország legfőbb hivatalnokai mindennap remeghettek életükért, a janicsárok zajgása egy örökké visszatérő betegség volt az ország minden ereiben, mely mérges kelevényekkel tetézte az egykor hatalmas birodalmat.

A diván tanácskozásai az ő ordításaik alatt történtek, s a félelem más tanácsot adott a kupolyteremben ülő palotauraknak, mint a meggyőződés.

A janicsárok fenyegetései kényszeríték Mahmudot, Ali basát fegyverrel támadni meg, s íme midőn Ali lángba borítá az országot, akkor felszólítá a szultán a janicsárokat, hogy siessenek az ellenséget leküzdeni és ők azt felelték, hogy nem tartoznak másként harczolni, mint ha a szultán maga vezeti őket.

E helyett Stambul falai közt kezdtek háborút; valahányszor egy vesztett csata híre érkezett a fővárosba, a janicsárok mindannyiszor a védtelen görögöket rohanták meg, s ezerenkint gyilkolák le.

Távol Ázsiából, az ország legvadabb vidékeiről előjöttek a Begtas papok s halált, pusztulást hirdettek a mecsetekben a görögök fejére, s maguk ragadták kezükbe a fáklyát, -137- úgy rohantak az őrjöngő janicsárok élén Bujukdere és Péra és Galata ellen, mely városnegyedeket a görögök lakták, s mindennap döngeték buzogányaikkal a szerály kapuit, új meg új halálitéleteket követelve a hét toronyba zárt fogoly görögök ellen. A szultán hivatalnokai remegve irták alá a követelt itéleteket, s százankint hullott az áldozat s midőn az orosz követ, Sztroganoff, tiltakozott a mészárlások ellen, az ő palotájára rohantak a janicsárok s ajtaján, ablakain belövöldöztek; – ez lett később csirája azon hosszú háborúnak, mely megrendíté a birodalmat, de melynek a janicsárok kezdetét sem érheték meg…

… Mahmud a császári palota tetejéről nézte a pusztulást, Stambulnak és birodalmának pusztulását és nem látott segélyt sehonnan, nem látott semmit, mint őseinek szomorú példáját s birodalma elenyésztét, s midőn első szülötte, a nyolcz éves Abdul Medzsid fejét simogatá, elgondolá magában: ez már nem fog trónon ülni, ez már nem lesz uralkodó, miként ősei voltak; nem fog parancsolni a fél világnak, mint Omár minden utódai, hanem bujdosni fog a világban, idegen népek szolgája, miként bujdosott a világban Dzsem, a kit századok előtt elűztek!

Mit ér, ha a föld paradicsomai nyitva vannak előtte, ha maga az élet be van zárva? mit ér neki Istennek lenni, ha nem lehet ember? A szultán soha sem ismeri testvéreit; korán, még gyermekéveikben, elzárják az utóbb szülötteket a héttoronyba, az elsőszülött velök nem találkozhatik, hanemha a trón lépcsőjén, midőn a lázadó janicsárok kihoznak egyet a börtönből, hogy őt zárják be helyette, s amazt emeljék a trónra. A szultánnak nem lehet neje, csak kedvencznői vannak, százan, ezeren, a mennyit akar, s köztük csak az a különbség, a mit némely nő szépsége, vagy a vakeset, mely gyermekkel áldja meg, hoz számukra és egyik sem tartatik jobbnak, mint a másik, s egynek sem hivatása, hogy férjét szeresse, elég ha gyönyörrel szolgál neki. Ha aggodalma, ha bánata van a padisáhnak, -138- senki sincs körüle, a kivel azt közölje, úgy járhat végig háremében, mintha egy üvegkertben járna, melynek virágai mind oly szépek, mind oly mosolygók, de miknek hiába mondja el bánatát, aggodalmait, mert nem értik, mert nem törődnek vele; s tán ha azt mondaná nekik, hogy a világ négy részéből hatalmas ellenségek jőnek Stambul ellen, még itt-ott egy-egy vágyó sóhajt is hallana; ki feledni nem tudott, egy-egy rablott szűz lehet ott, titkos örömmel gondol arra a boldog órára, midőn megzördül a kéz a háremajtón, mely annak zárjait feltöri, s visszaadja a szép napvilágos szabadságot.

Szolgaalázat, nem egyéb, mely a nagy úr előtt térdel; félelem, nem szeretet, mely őt fogadja. Kihez forduljon hát, midőn az ő szivét is körülfogja azon szorongó indulat, mely a hatalmasokkal tudatja, hogy ők is csak emberek: a félelem?

Egyetlen öröme volt Mahmudnak nyolcz éves fia; ezt nagyanyja nevelte, a még akkor alig negyven éves szultána Valideh, egy Francziaországban nevelt európai míveltségű hölgy, kihez az ifju herczeg nagyon ragaszkodék s tőle nyeré mindazon vágyakat és nemes ösztönöket, miknek befolyása alatt harmincz évvel később új élet támadt Törökországban.

A szultána Valideh úgy akarta unokáját nevelni, hogy az egykor méltán foglalhasson helyet Európa többi uralkodói közt, korszerű ismeretek, nemesebb elvek magvait ülteté szivébe, s gyakran elhallgatá a szultán kis fia bölcs beszédeit, a mint őt térdein ringatá, s míg arcza mosolygott reá, szíve aggódva dobogott, nehogy valaki odakünn megtudja azt!

Az ó-török párt minden szavára figyelt a szultánnak, s jobban kellett félnie egy Begtas szerzetes mutatóujjától, mint a legjobb görög hős fegyveres kezétől; ha valaki meg találta volna tudni az ulemák közül, hogy az ifju trónörökös más könyvek tudományaira hallgat, mint az alkoránéira, melyben minden világi bölcseség benfoglaltatik, -139- képesek lettek volna a janicsárokat a szerály ellen lázítani, s megölni az uralkodót és gyermekét.

Még nagyon friss emlékezetben volt Szidi Achmet emléke, ki a főulemák egyike, a Sófia mecset imámja volt, s midőn a közelebbi években Katalin czárné seregei és diplomatái csatát csatára nyertek az ozmanoktól mind a harczmezőn, mind a szerződések terén, e szerencsétlen imám azt tanácsolá a divánban, hogy a keresztyének fortélyainak kiismerése végett tanulmányozni kellene a török diplomatáknak a bibliát; akként okoskodván, hogy valamint a mozlemin bölcsek mind a hadviselésre, mind a státusbölcsészetre az Alkoránból szedik tudományaikat, hasonlóul a keresztyének a bibliából tanulják azt, s ennek ismeretével a keresztyének minden tudománya elsajátítható;9) de e tanácsért keserűen meglakolt a jóakaratú ulema, mert száműzetett Chioszba, s ott csekély vétség miatt rangjából letétetve, minthogy ulemát fegyverrel kivégezni nem szabad, az ottani basa által nagy kőmozsárba tétetett, s úgy zúzatott össze, félelmes intésül mindenkinek, a kinek eszébe jutna bár csak egy követ is megmozdítani a régi ozmán alkotmányból.

A MEGÁLDOTT LEÁNY.

Midőn Smyrnából elindult a derék Argyrocantharidesz Leonidász, egyikén legszebb hajóinak, valami kis baj érte az úton.

Hajóját, mely festett bőröket szállított volna Stambulba, fele úton zivatar fogta elő, mely elverte a seleuciai partokig, ott sötét éjszaka közepén rávetette egy zátonyra, melyről reggelig nem birtak megszabadulni, s a mint szürkületkor világosulni kezde a táj, akkor tünt fel a kereskedő előtt a kellemetlen állapot, melybe hajója jönni -140- talált, daczára szent Procopiusnak és szent Demeternek, a kik igen szépen voltak kétfelől a hajó mellényére festve. Az egész jármű féloldalra volt már dőlve, s azt az oldalt, mely a hullám felé volt fordulva, minden perczben összetöréssel fenyegette a tajtékzó vízroham, olykor-olykor keresztülcsapva a födélzeten, melyről minden árbocz és vitorla szépen le volt már tördelve; a hajó pántjai kezdtek szétmenni eresztékeikből, recsegve, ropogva minden újabb hullámtaszításnál; s ha szomorú volt a hajó sorsa a zátonyon, még szomorúbbá kellett lennie, ha onnan leszabadul, mert előtte a seleuciai partok szirtei állanak, miknek meredek falát oly dühvel korbácsolja a fellázadt tenger, hogy a megtörő hullám néha húsz öl magasra felcsap oldalukon. Ide szép volna valami hajóval jutni.

A jámbor kereskedő nagyon sajnálta sorsát, sajnálta azt a szép hajót, mely a világ minden szineivel szép tarkára ki volt festve, sajnálta azt a sok szép kecskebőrt, melyből egyetlen köteget sem engedett volna kivetni a tengerbe könnyebbülés végett; inkább sülyedjen el valamennyi; sajnálta magát is, ilyen szépen kezdődő év elején a tengerbe levén kénytelen fulladni; de a mit hajójánál, bőreinél és saját életénél jobban sajnált, az a két cserkeszgyermek volt, a drága szép fiu és leány, Thomár és Milieva, a kik megértek ez idő szerint kiki tízezer aranyat, azért pedig Leonidász saját bőrét is odaadná.

A két gyermeket épen nagy reményekkel szállítá Stambulba; festett bőr csak mellékes dolog volt, s íme czélja végénél érte utol Kasi Mollah átka.

Két dereglyét legénységgel megrakva elindíta a part felé, hogy kötelet vontassanak odáig; mindkét dereglyét szeme láttára zúzta össze a habtorlat a meredek sziklafalon, s a kalmárnak nem maradt hátra egyéb, mint elveszni ott a zátonyon.

Egyik hullám a másik után sűlyeszté mélyebbre a roncsot; a kik még rajta voltak, kezeiket tördelve imádkoztak, vagy káromkodtak, kinek mint véralkata hozta magával. -141-

Cselekedte mind a kettőt Leonidász: imádkozott és káromkodott és pedig vegyesen, s úgy látszott, hogy egyik sem válik hasznára.

A két gyermek pedig egymást átölelve ült az árbocz tört oszlopa mellett s gyönyörködni látszék a felséges zivatarban.

Semmi félelem sem látszott arczaikon; ez a bömbölő szél, ezek a tajtékot túró hullámok nekik kedves mulatságot látszottak nyujtani, a fehér és fekete vészmadarak, ráülve a tornyosuló habra, ott uszkáltak a veszendő hajó körül, vígan csapkodva szárnyaikkal a vizet. Ejh be jó dolguk van a sirályoknak!

A két gyermek régóta összebeszélt már, hogy a mint a hajó elmerül, ők a vízbe fogják magukat vetni és kiúsznak a partra. Hisz az nekik gyönyörűség lesz.

A kalmár kétségbeesve rohant oda hozzájuk és átölelve őket két karjával, felkiálta keservvel az égre:

A gyermekek azt hivék, hogy a kalmár félelmében megtébolyodott s vigasztalták őt jó szavakkal:

– Ne búsulj jó nevelő apánk, nem veszünk mi itten, s téged sem hagyunk el! mihelyt a hajó elmerül, kiúszunk innen a partig; tudunk mindketten jól hullámokat hasítani erős karral, te pedig fogózzál öveinkbe, s velünk együtt megmenekülsz.

A kalmár összecsókolá a két kedves gyermeket, megölelgetve őket gyöngéden; egy óra mulva a szép hajó utolsó deszkája is elvált a többitől, a szétbomlott gerendákon erre arra kapaszkodva hányódott-vetődött a hajótörést szenvedett nép, nagyobb részét eltemette a hab, vagy oda verte a kemény sziklákhoz, vagy behajtotta a sík tengerbe; csak hárman menekültek meg: a két gyermek és a kalmár.

Leonidász öveikbe kapaszkodva engedé magát vontatni a vizek között; legelső volt Thomár, ki a tajtékzó hab által magasra kiemelve, megpillantá azt a sziklát, melyen -142- egy utána jövő habtorlat össze fogta volna zúzni, s azzal ellesve a helyes pillanatot, hirtelen megragadá a szikla tövében hosszan lelógó fagyökereket, s mindhármukat erőszakosan felhúzta oda. A hab keresztülhömpölygött rajtuk, egy perczig mély víz alá temetve őket, a következő pillanatban visszaomlott a hullám s ők a sziklaparton voltak.

A kalmár nem volt sem élő, sem halott, úgy kellett őt a gyermekeknek a földön tova hurczolni, nehogy az újra visszatérő hab ismét a tengerbe sodorja őket; csak akkor pihentek meg, midőn egy sziklahasadékhoz érve, ott végre biztosítva látták életüket; itt is minden perczben elborítá ugyan őket a víz, mely torony-magasságban fecskendezett fel az ellenálló sziklaparton, de súlyával mégsem érte őket.

Késő estig ott kellett összeszorulva maradniok, sem előre, sem hátra nem volt menekvés, s csak úgy irigykedve nézkedtek fel a hojszákra, melyek este felé hosszú sorban ültek le a sziklák párkányain, hová nekik nem lehetett menni.

Alkonyatra azonban elcsöndesült a vész, a tenger lelohadt, elsimult s az a hely, hová a hajótöröttek menekülének, három ölnyire emelkedék ki a tenger szine felett.

Ekkor tekinthetének csak széjjel; a part gerendákkal és elzúzott hullákkal volt fedve, a szép hajóból és gazdag terhéből csak a halottakat és a romokat okádta ki a tenger.

De a kalmár nem volt kétségbeesve. Letérdelteté maga mellé a két gyermeket, maga kettőjük között térdepelt és imádkoztatá őket háladatosan az éghez a csodás megszabadulásért, s aztán kebléhez ölelve, könyekkel szemeiben rebegé:

– Mit bánom én, hogy hajóm elveszett és kelméim elmerültek, csakhogy ti megmaradtatok nekem, én drága szülötteim, ez nekem elég vigasztalás.

Igazat is mondott a derék kalmár, mert csak eljuthasson Stambulba, azért a két gyermekért kap annyit, a -143- mennyin hajót és árúkat vásárolhat, kétszer többet, mint a mennyit a tengerben hagyott.

De az volt most a nehezebb kérdés: hogyan elmenni innen e helyről valamerre, a hol emberek laknak? E vészes partokat messze kerüli minden hajós, nincs is mit keresnie e helyen, még csak halászok sem hajtják ennyire bárkáikat, s a menekvőkre vizbefulás helyett közeleg az éhhalál.

E szomorú helyzetben egyszerre úgy tetszett a menekülteknek, mintha nem messze emberhangokat hallanának, még pedig élénk szóváltást, férfias mély beszédet.

A két gyermek megörült, gondolván: jó emberek vannak itt közel, de a kalmár megrettent, azt gondolva: hátha rablók?

Thomár azt mondá testvérének, hogy csak maradjon ott Leonidászszal, majd ő azalatt utána megy a beszélő hangnak és megtudja, kik laknak ott.

A bátor fiu egyik szikláról a másikra kapaszkodva, megkerülé a kőszálat, mely mögé el voltak rejtve, s a mint annak túlsó oldalára jutott, egy tág barlang ürege sötétlett előtte, afonyabokrokkal félig eltakarva. Hihetőleg onnan jött a beszéd, de sem közelebb, sem távolabb nem látott emberi lényt, sem emberek nyomait a földön; a barlang elejét buja zöld moha lepte, melyben a lépés nem hagy nyomot.

Thomár bekiáltott a barlangba, s hogy onnan szó nem jött vissza, bátran bement, lassan előbbre haladt; bement egész annyira, mennyire a külvilágosság behatott, s miután ott sem felelt hangos kiáltozásaira senki, ismét visszatért s ugyanazon az úton, melyen jött, megkerülte a sziklát, elmondva a kalmárnak, hogy embereket ugyan nem talált, hanem egy barlangra akadt, mely legalább éji szállásnak elég jó lesz.

Valóban két deszkamálha volt ott és Thomár csodálkozott, hogy azokat ő még nem látta.

Az egyik láda nagyon hasonlított azokhoz, minőkben a hajósok a kétszersültet tartják, a másiknak pedig külső alakja elárulá a pecsétes borokat tartó edényt.

Egyszerre hozzáfogtak fölnyitásukhoz s mily nagy volt bámulatuk, midőn a fölnyitott ládában nemcsak hogy penészes nem volt a kétszersült, hanem egészen száraz és ép, mintha csak most hozták volna azt oda; a másik ládában szintén egy üveg sem volt összetörve, vagy kipattanva, mind szépen polyva közé takarva álltak ott.

A menekülteknek nem volt sok okuk azon töprenkedni, hogy ki és miért hagyta ott ezen dolgokat? Nehéz volna valakiről föltenni, ki három napig hányatott a tengeren s azalatt nem evett és nem ivott, miszerint az egy véletlenül megtalált kenyeresláda és boros üvegek előtt elébb megolvassa az Alkoránt, hogy mit parancsol az hasonló esetekről? s vajjon nem tiltja-e tisztességes müzülmánnak, hogy azokból egyék és igyék?

A gyermekek elfeledék nyomban a kiállott veszélyt, s az első pohár bor után fáradságtól elnyomva eldűltek a puha ágyon, a mit a természet mohából vetett számukra; Leonidász még fenmaradt, czélszerűnek találván sorra kóstolni az ingyen borokat, minek következtében vége felé olyan jól kiválasztotta, hogy hová feküdjék, miszerint a feje volt lefelé, a lábai pedig magasan. Így aludtak szépen mind a hárman.

Ekkor újra hallatszottak az emberhangok a barlang távolában, s nemsokára előtünt a sötét űrből hat ősz, halvány arczú férfi. A melyik legelül jött, volt a legvénebb, -145- fehér szakála övén alul ért, s szája nem látszott bajuszától és szemei a fehér szemöldöktől.

Azon omarita szerzetesek voltak ezek, kiket fogadásuk a legirtózatosabb nélkülözésre kötelezett, a napvilág megtagadására. Örök sötétségbe vonulva egy hosszú éjszakává tevék az életet, Allah dicsőségére, és soha a nappal nem látta őket a föld felett.

Már jól elhaladt az éj, midőn a hat omarita kijött az alvókhoz, s míg öten hallgatva álltak körül, a hatodik, azzal a hosszú rezgő ősz szakállal, lehajolt a gyermekekhez és megnézve arczaikat figyelmesen az éjjeli sötétnél, melyet csak alig enyhített néhány fellegbujkáló csillag világa, halkan suttogá társainak:

Azzal hüvelykujját hegyével lefelé fordítva, Thomár fejelágyára tartá; mind a hatan hallgatóztak figyelmesen. Az alvó fiu keble nyugtalanul kezde lihegni, kezeit ökölre szorítá, arcza hevült, ajkai dagadtak; az ősz férfi ekkor homlokára látszott lehelni, mintha valamit sugdosna, s erre megszólalt álmában a fiu, érthető erős hangon mondva:

Erre a másik gyermekhez hajlott a vén, s öt ujját nehányszor végighúzá annak arczán; a leányka keble szemlátomást emelkedék, a mint az ősz arczára hajolt és rálehelt, felkiálta hevesen, parancsolóan:

Az omariták ezzel összesúgtak, s ketten vállaikra emelve egyet-egyet az alvók közül, bevitték őket a barlang mélyébe.

E barlang torkolata volt amaz emlékezetes alagút, melynek túlsó kijárása a seleuciai völgyben végződik, fél mérföldnyire a tengertől, egy terméketlen, kietlen puszta völgyben. -146-

Az omariták szövétnek nélkül jártak-keltek a sötét üregben, mint a vak, ki nem téved el az utczák tekervényein, bár azokat nem látja. A három alvó bűvös italt ivott, mely nem engedé, hogy fölébredjenek; a férfiak egész a túlsó nyilásig vivék őket vállaikon, s ott letevék ismét a mohára, azon helyen, a hová a napvilág be szokott járni.

Késő reggel volt már, midőn legelébb a két gyermek fölébredt. Egyszerre nyiták fel szemeiket, s első dolguk volt egymást megölelni, megcsókolni.

Felránczigálták azután a kalmárt is, s kitörülve szemeiből az álmot, elkezdék neki gyermekszokás szerint elmondani, mit álmodtak.

– Ah, mi szépet álmodtam, szólt Thomár, s még most is szikráztak bele szemei, – a szultán mellett állottam, ki vállaimra támaszkodék. Előttünk és körülöttünk lázongó sokaság ordított, a szultán halvány volt és bús. Oda fordult hozzám, felsóhajtva: mivel engeszteljük meg e felháborodott tengert? Én sokáig nem birtam szólani, mintha valami nyomta volna mellemet, nehéz, mint a hegy; míg egyszerre kiszabadult ajkaimon a szó, és kiálték: «karddal, ágyúval, fegyverrel!» És azután a padisah saját kardját köté oldalomra, s én berohantam az ordító tömegek közé és vágtam, vágtam őket, mígnem elfogytak és utoljára egy learatott mező volt előttem, melyen nem volt egyéb, mint holttestek.

– Bolond álom biz az, minek ettél az este olyan sokat? szólt reá Leonidász. Erre Milieva mondá el álmát.

– A bor zavart meg engem is. Előttem is lázadó tömegek jelentek meg, és nekem úgy tetszett, mintha akkor nem leány lettem volna, hanem fiu. Minden oldalról ellenem rohantak dühöngve, és nem féltem tőlük! midőn közel értek hozzám, büszkén kiálték reájok: «Térdre előttem! Én vagyok a szultán fia!» És elcsendesedtek mind.

A kalmár kaczagott a megfulladásig ez álom felett. Ki álmodhatna ily bohóságokat más, mint gyermek? -147-

– Pedig azt állítják hazámban, szólt Thomár komoly arczczal, hogy a hol valaki először hál, azon a helyen látott álmai beteljesülnek.

– No azt szépen megköszönném, mondá a kalmár, engemet álmomban Szalonikiben felakasztottak, még pedig lábamnál fogva, a fejemmel lefelé.

– Nézd meg gyermekem: elcsendesült-e már a tenger, s nem közelít-e valahonnan hajó?

– Nézd, nevelő apám! nem hogy hajó volna itten, de még a tenger is eltünt, csak a feneke maradt itt.

Valóban, az előtte terülő vidék elég kopár volt arra, hogy tenger-fenéknek nézhesse.

– Máskorra tartsd elmésségedet fiam és törüld ki szemeidet s nézz jobban.

Erre Milieva is kiszaladt Thomár után s odaérve, összecsapta kezeit, gyermeteg csodálkozással kiáltva:

Már ekkor a kalmár is fölkelt helyéből, kilépett a barlangból, s alig akart hinni szemeinek, midőn a sivatag kősziklás vidéket látta maga előtt, melyet még csak a harmatcsepp sem látott, nem hogy a tenger!

– Csodák számára tartott meg bennünket az Isten! sóhajta fel a kereskedő. Látni való volt, hogy egészen más helyen vannak, mint a hol lefeküdtek.

– Úgy van, tündérek voltak, állítá Leonidász, körültapogatva tüszőjét és érezve, hogy gyémántjai benne vannak. Ha nem tündérek lettek volna, a gyémántokat bizonyosan megkeresték volna ottan.

Most csak az volt még a megtudandó: van-e és merre -148- van kijárás a sivatagból? A legnagyobb aggodalom elenyészett, a tengerparton veszhetés félelme, a száraz földön könnyebben találni menekülést.

Rövid keresés után egyszerre lábnyomokat találtak a homokban, e nyomok egész a völgytorkolatig elvezeték őket. A nagy cochenilla kaktusok erdőként lepték el a sziklákat, s az aszu gyöpön egy-egy szelid kecske látszott legelészni.

Leonidász inkább megijedt, mint megörült az izmos, marczona alak láttára, ki a mint észrevevé őket, szemközt jött reájok, s durva hangon megszólítá őket.

– Ti vagytok azon hajótörésből menekvők, a kik az éjjel itt a dzsin barlangjában aludtatok?

A gyermekek bátran merték a kérdést igenleni, s kérték a pásztort, hogy igazítsa őket útba, valami lakott táj felé.

– Csak menjetek itt a völgyszorosban egyenesen, nem tévedhettek el. Jobb kézről fogtok találni egy kunyhót, abban lakik egy Erdbuhár szerzetes, a ki tovább fog vezetni. Szalem alek.

S azzal a kalmár nagy bámulatára ott hagyá őket a pásztor. Leonidász nem várt tőle egyebet, mint hogy ki fogja őket rabolni.

– Vártalak benneteket, szólt a dervis, a mint megérkeztek hozzá. Nemde hajótörést szenvedtetek, s az éjjel a dzsinnél háltatok?

A dervis ételt és italt hozott számukra, és megmosta lábaikat, s midőn mind azt elfogadták, felajánlá magát, hogy elvezeti őket egész Seleucia kapujáig.

A kalmár sokat szeretett volna megtudni csodás menekülésük felől, de a szerzetes minden kérdésére az Alkoránból felelt, s abból nem értett meg semmit. -149-

A mint Seleuciát megpillanták, a kalmár megköszöné a dervis szolgálatát.

– Nem fárasztlak tovább, derék müzülmán, nem tudom megjutalmazni fáradságodat, jutalmazza meg Allah; én koldus vagyok. Látod, így maradtam, mint az egy ujjam. A tengerbe veszett mindenem.

Tele volt ugyan tüszője drágakövekkel, de nagy bolondságnak tartotta volna szerencsétlenségéből valami hasznot nem húzni, s szép mondásokkal nem fizetni meg a dervist.

Míg a város kapujához értek, a két gyermek elül ment s egymással halkan suttogott, mikor aztán a népes utczákra jutottak, megfogák Leonidász kezeit s Thomár mondá:

– Mindened oda veszett a tengerben, ki segít meg e nagy idegen városban, hol bennünket senki sem ismer? Engedd meg, hogy mi majd a piaczon és a nagy urak házai előtt énekeljünk, azok majd adnak számodra pénzt, a mennyivel odább mehetünk innét.

A kalmár mélyen elérzékenyült e gyermeteg ajánlatra, s engedé a gyermekeket énekelni a piaczon s a basa pitvarában, ekként gyűjtve annyi pénzt, mennyivel egy várossal tovább juthattak. A gyémántokat nem kellett elővennie, a jó gyermekek táplálták nevelő apjokat.

Így jutottak vissza Smyrnába ismét. Ha saját gyermekei lettek volna, sem várhatott volna Argyrocantharidesz nagyobb szívbeli jóságot tőlük. Maguk koplaltak, csakhogy őt jól tarthassák, fáztak, csakhogy őt betakargathassák és nem aludtak, hogy ő háborítlanul aludjék és megalázták magukat, hogy énekeljenek a piaczokon, nehogy ő legyen kénytelen koldulni az utczaszegleteken.

Mihelyt új hajója érkezett a kalmárnak, rögtön elvivé őket Stambulba; ezuttal nem érte semmi baj az úton. -150-

Ott elvivé őket a Kizlár Agához, ki megvizsgálva termeteiket, s meggyőződve ügyességük felől, megvevé őket a kalmár által szabott áron, a fiut a szultán mulattató apródjának, a leányt a szerályi hárem számára.

Hanem annyit meg kell mondanunk a derék kalmár becsületére, hogy mikor eladta őket, zokogott keservesen. A derék becsületes ember!…

TÁNCZVIGALOM A SZERÁLYBAN.

Mahmud anyja, a szultána, franczia nő volt, kinek szülői Martinique szigetén éltek, ifju korában felküldék őt Párisba, ott a kegyes nénék zárdájában nevelték tizenhat éves koráig, akkor visszahívta őt a család a szép déli szigetre Afrika tulsó oldalán. Útközben a hajót zivatar roncsolta össze s egy más gálya szabadítá meg az utasokat, azt pedig a sík tengeren berber kalóz fogta el, s a szép franczia leánykát eladták a szultánnak.

Azok a szegény virágok, kiket a világ minden részeiből vásárra hordtak össze a nagyúri hárem számára s a kik nem tudnak egyebet mint szeretni, elhalaványultak az európai műveltségű hölgy ragyogó szépsége és szelleme előtt, ő lett Szelim kedvencz neje, ő szülte neki Mahmudot és fia jobban szerette anyját, mint valamennyi hölgyeit.

A Valideh születésnapjára nagy meglepetés várta őt. A szultán titokban intézett el mindent. -151-

Bécsből szabókat hozatott, azokkal legújabb divatú köntösöket készíttetett odaliszkjainak, eunuchjaival betaníttatá a legújabb farsangról ismeretes keringők zenéit, egy menuettet és két franczia négyest; ugyanazon tánczokat a hölgyek is elsajátíták; a hárembe jártas férfiak, a Kizlár aga, az anaktár bey, az ifju trónörökös Abdul Medzsid, és maga a szultán is barna színű európai öltönyöket kaptak, úgy, hogy midőn a zultána belépett az ünnepélyesen világított porczellán-terembe, a bámulattól leigézve állt meg. Egy párisi udvari ünnepélyen képzelé magát, minőket még mint gyermek a Louvreben látott; a száz meg száz fiatal odaliszk hullámzó tömegben járt alá s fel, büszkélkedve a legutóbbi évek tarka divatjában, hosszú keztyűiben és selyem harisnyáiban; a turbánok helyett tollas kalapok és bokréták diszíték a felbodorított pompás hajfürtöket; fedetlen vállal és kebellel, lengeteg habkönnyű öltözetekben, pillangós festett legyezőkkel, szabadon kaczagva, fecsegve mulatott ez új világban a háremek népe, s az egészet csak az tevé különbözővé a mi tánczvigalmainktól, hogy a mulatság sötétebb része, a férfialakok hiányzottak belőle.

Ez árnyéklatot csak négyen képviselték: a szultán, a trónörökös, a Kizlár aga és a bey. Egy ezek közül még nem férfi, a másik kettő pedig már nem az. Mind a négyen magyaros feszes dolmányokba vannak öltözve, hosszú fekete pantalókkal, fejeiken vörös fez; a szultán vaskos termetével olyan jó magyar alispáni alakot mutat, senki sem nézné őt egyébnek állig begombolt dolmányával; az ifju herczeg deli termetét különösen emeli a feszes öltözet, haja kétfelé van bodorítva divatosan, szétnyilt dolmánya alatt látszik a gavalléros fehér mellény; a Kizlár aga ellenben igen mulatságosan viseli magát a szokatlan öltözetben: -152- mindig az övébe akarja dugni kezeit s akkor veszi észre, hogy nincs az oldalán; kabátja szárnyait pedig egyre húzogatja lefelé, mintha restelné, hogy nem érnek a földig.

A Valideh szultána kellemesen van meglepve. Gyermekéveit képzeli vissza e látványra, s háládatosan öleli keblére fiát e gyöngéd figyelemért, s az hódolattal csókolja meg az anyai kezet.

Szerelmét sok nőnek osztá a szultán, de tisztelete egyedül anyjáé maradt.

Az odaliszkok örvendve, hizelgve fogják körül a jó szultánát. Sohasem volt ő egyikhez is szigorú, sőt védője, pártfogója volt mindegyiknek, s a kiket ő szeretett, azok biztosak lehettek Mahmud kegyének tartósságáról.

Mindenik iparkodik a Validehnak megtetszeni új öltözetében. De egy sem tudja azt annyi kellemmel viselni, mint ez az új virágszál, kit csak nemrég hoztak a szerályba, s már is első lett az elsők között: a szép cserkesz leány. Ez a lengő lépés, ez a galambszerű hajlítása a nyaknak, ez a csáb a vállak, a kebel ingerlő lejtésével, alig engedik elhinni, hogy ez alak nem Páris salonjaiból raboltatott, a hol jól tudják, mint kell a divat előnyeit felhasználni. Hajfürtei à la Valiere vannak bodorítva, féloldalt eső választékkal, mi egy kissé férfias kinézést ad neki, a mi műértők tudtával még annyival ingerlőbb.

Mégis igaza volt a görög kalmárnak, a föld semmi foltja sem méltó e helyen kívül arra, hogy Milieva rajta járjon.

A Valideh megcsókolja az odaliszk homlokát s maga vezeti őt a szultán elé, ki most nem engedi neki, hogy kezét megcsókolja; – micsoda gondolat? európai ruhában kezet csókolni urának?

E helyett az ifju koronaörökösnek engedtetik meg, hogy Milievát karjára öltve körülvezesse a teremben. Milyen szép két gyermek együtt. Abdul Medzsid még alig tizenkét éves, a leány talán tizennégy; ha öltönyeik meg nem különböztetnék, -153- senki sem tudná megmondani, melyik a fiu, melyik a leány?

Majd a rejtett zenekar megpendíti hangszereit; a Validehre új meglepetés vár. A régen hallott zeneműveket hallja ismét eljátszani, s bámulata tetőpontját éri, midőn a szultán felhívja, hogy tánczoljon vele egy – menuettet.

Minő bohó gondolat. Tánczoljon az anyaszultána, fiával a szultánnal? valamennyi nevető odaliszk előtt, a ki még sohasem látott ilyet. Hol van még egy pár? Igen. A herczeg és Milieva lesz az. Átellenben a felséges párral foglalnak ők helyet s a lassú andalgó zenénél nagy méltósággal lejtik együtt a courtoisie melancholikus tánczát; akként hajlongva és bókolva egymás előtt, mint a legjobb hajporos lovagok és szépség-flastromos istennők az Oeil de Boeuf korából.

A szultána maga is elbámult azon hódító ügyességen, melyet Milieva e tánczban kifejtett, tökéletes udvarhölgy volt ő, azon fejedelmi mosolygással, melyről Estrelles Gabriéle oly hirhedett volt. A jó Mahmud annyira is Milieván felejté szemeit, hogy a táncz vége felé egészen elfeledkezék a maga lépéseiről s minden szabályon kívül magához ölelé Milievát s kétszer-háromszor megcsókolá orczáját, pedig csak meg kellett volna hajtania magát és kezet csókolni, – nem is neki, hanem a Validehnek, a ki tánczpárja volt.

A menuette végeztével keringőt játszottak az eunuch zenészek, ebbe azután valamennyi odaliszk belevegyült, párosával egymásba kapaszkodva s úgy lejtve a szép háromlépéses tánczot, mert a két lépéses fordulót csak a később haladó kor találta fel. A zenénél hangosabb a vidám zaj, mely a tánczolók közt támadt; itt-ott egy pár elbotlott a hosszú tapadó ruhákban, mikhez szokva nem volt s az utána jövő nymfák halomra hullottak körülök, másik megunta már a tánczot, vagy belefáradt, de erősebb s tüzesebb társnéja által hurczoltatott tovább; a vén Kizlár Aga és a bey középett -154- álltak, ügyelve, hogy valami botrány ne történjék. A dévaj odaliszk-sereg egyszerre őket is körülfogta, belekapaszkodtak ketten-hárman s vitték őket magukkal tánczolni, keringeni; belesodorták a vágtató rohamba, hogy a két jó úr lélekzetét veszté bele.

A szultán és a Valideh, a herczeggel és Milievával a terem emeltebb részén ülve nézték és kaczagták e vidám jelenetet, mentül jobban szóltak a sípok, mentül jobban ütötték a dobot, annál sebesebben ragadták az odaliszkok a két prédára esett urat, – a réztányérok csengtek!

Hah! Hallga! Mit hallasz, jó szultán? Mi zaj vegyül onnan kívülről e vidám zivatarba?

Ejh semmi az, csak képzelődés. Hozzátok a poharakat! ne azokat a sorbethes csészéket, ma a Valideh születésnapja van; ma európai emberek leszünk, hozzatok bort és poharakat.

A szultán különösen kedvelte a tokajit és a champagnei pezsgőt, e két hatalmasság követei voltak rá legnagyobb hatással.11)

Meg kellett ízlelniök a bort az odaliszkoknak is s azután még vígabban ment a táncz, eszeveszettebb lett a víg dal és zene.

A szultán figyelmez. Mi zaj van a szerályon kívül? Mi világít be a tetőről a gömbölyű ablakokon?

E dobbanások nem a kettős dob döngései, e kiáltás nem a vigadók lármája, e csöngés nem a réztányérok verése, hanem kardcsattogás és ágyúmoraj és ostromi zaj, s ama világ nem a tűzijáték fénye, hanem az égő üszköké.

Fel Mahmud az ottománról, el azzal a pohárral, ki azzal a karddal, nem vigalom éjszakája ez, hanem a halálé! Kapuid előtt a lázadás! -155-

Tizenkétezer janicsár a sztambuli csőcselékkel egyesülve rohanta meg a kapukat, épen midőn a zene legvigabban hangzott a kivilágított termekben.

– Halljátok ezt? kiáltá Kara Makán, a janicsárok leghirhedtebb szónoka, ki saját kezével akasztá fel a stambuli metropolitát palotája küszöbére. Halljátok e zenét? Itt vigadnak, midőn köröskörül sír az ország. Tudjátok-e, mi a legújabb hír ez éjjel? Gaskho beyt elfogták a szulióták és semmivé tették janinai seregünket; a Kapudán hajóhadát egy asszony gyújtotta fel s Kermandzsahánt haddal lepte meg a sah. Végenyészet közelg reánk és az árulás a szerályban lakik. Íme halljátok! ők tánczolnak, énekelnek s borban fürösztik nyelveiket, az ő káromlásuk hozza reánk Allah csapásait; mi jajgatunk, mi vérezünk és ők vigadnak s kaczagnak rajtunk. Ne sírjanak-e ők is, ne vérezzenek-e úgy el, miként testvéreink, kiket mészárszékre küldtek?

– Ha az egész országot bejárjátok, nem találtok gonoszabb foltot e helynél.

– És ha valamennyi ellenségtől megmenekültetek, akkor vagytok a leggonoszabb ellenség körmei között.

Halál a vezérekre! halál a palotaurakra! dörgé a nép, s egy hang felkiálta Kara Makán mellett:

– A szultánt ne bántsd. A szultán élete szent. Ő és gyermeke az utolsók, kik Omár fejedelmi véréből életben vannak s bár nem méltó ő, hogy azon trónon üljön, melyet a hős Mahomed utódai számára emelt, de ő az utolsó, azért a szultán feje szent. De halál a Reis Effendi fejére, halál a Kizlár agára és a Kapudánra. Ők okai pusztulásunknak. A gyaurok fejedelmei fizetik őket, hogy hazájokat elpusztítsák. Ezeket tőből kitépd és ha találsz gyermeket -156- családjából, megöld azt is, még a csecsszopót is, hogy az se maradjon, a ki megemlegesse!

A nép bőszülten ordíta a szerály kapui előtt, melyek be voltak zárva és lánczokkal elkötve. A janicsárok megfútták a lázadási tülköt, a dobok recsegtek és a szultán odabenn szép lányka ölében nyugtatá fejét.

Hogy elhallgatott a zene, hogy elhalt a csók, a nevetés az ajkakon, midőn egyszerre egy ágyúlövés rázta meg a szerályt.

Egy vakmerő izoglán a vizikaput megrohanó népre lőtt a kiszegzett ágyúval.

A szultán megrettenve hagyta el háremét s sietett a középkapu fölé, hogy a néphez beszéljen.

Míg a folyosókon végighaladt, szolgái, hivatalnokai lábaihoz borultak és térdeit átfogva könyörögtek, hogy ne mutassa most magát a népnek.

Mahmud nem értette őket. A pillanat zavarában nem jutott eszébe, hogy a frank öltözet van rajta, melyet a nép most átkoz és gyűlöl.

Midőn kilépett az erkélyre, a fáklyák és üszkök világánál megpillanták őt a janicsárok.

Egyszerre ujjal mutatott rá minden ember. Egyszerre támadt a gúnyos, a dühös ordítás:

– Nézzétek, ez itt a szultán! Látjátok a kalifák kalifáját! a mozleminek padisahja a gyaurok öltözetében! Ez itt Mahmud, ellenségeinek szövetségese!

A szultán visszadöbbent a viharzó népdüh elől s mintegy önkénytelen fordult hátra, sáppadtan rebegve:

Szolgái remegő ajkakkal álltak körüle, félrehúzódva mellőle, nemcsak tiszteletből, de félelemből is.

E pillanatban egy merész fiatal izoglán lépett a szultán elé, s bátor, remegéstelen hangon válaszolt kérdésére:

A szultán végignézte a fiut, meglepetve annak merészsége -157- által s azzal sietve ment öltöző szobájába, báli öltönyét fölcserélve uralkodói öltözetével s úgy jött vissza belső termeiből és leszállt az udvarra.

Az ágyúk a kapuknak voltak szegezve, a topidzsik nyugtalanul álltak mellettök égő kanóczokkal, parancsszóra várva.

A mint a szultán az udvarra lépett, egyszerre nehány száz izoglán fogta körül, elszántan őt az utolsó csepp vérig védeni. Mahmud újra megismeré közöttük Thomárt. Úgy látszott, hogy ő a többiek lelkesítője.

A szultán inte nekik, hogy tegyék hüvelybe kardjaikat. A topidzsiknak megparancsolá, hogy oltsák ki a kanóczokat.

Mindenkit eltávolíta magától. Egyedül állt a kapu alatt, szultáni öltözetében, méltóságos tekintettel.

A mint a kapu kétfelé nyilt s a néptömeg fáklyákkal és villogó fegyverekkel kezében berohant az udvarra, egy perczre megdöbbenve állt meg a szultán alakja előtt. Nem úgy, mint az idegen öltözetben kigúnyolá. A fejedelmi fenség megbénítá a dühöt, de csak egy perczig tartott az. A következő pillanatban már kinyúlt egy kéz a lázadók tömegéből, mely a szultán vállán megragadá a kaftányt.

Mahmud elsáppadt e vakmerőségre és elsáppadása veszélyt hozott reá; egyszerre minden oldalról megragadták.

– Védd a háremet! s azzal jobb kezét kiszabadítva, kirántotta kardját, megcsóválta feje fölött s míg ellenei azt várták, hova fog lecsapni? ő Thomárnak hajítá a kardot s mégegyszer kiáltá: «védd fiamat!»

A fiatal izoglán felkapta a szultán kardját s míg a janicsárok tömkelegében az elragadott szultán eltünt, ő társaival a második udvarba vonult vissza s annak kapuit -158- eltorlaszolva, dühös védelemmel fogadta a zendülőket. Azt a kardot, a szultán kardját meg kellett ma érdemelni.

Lassankint kétezer izoglán és háromezer bosztandzsi gyülekezett a hős ifju mellé. A janicsárok halommal feküdtek már a kapuk előtt, miket úgy keresztül-kasul lövöldöztek, mint rostákat. Minden rohamot visszavertek a szerályi ifjak.

Miért nem maradt közöttük a szultán? Megvédték volna az egész világ ellen. Most ki tudja hová lett? Talán meg is ölték azóta.

A janicsárok csakhamar átlátták, hogy rájuk nézve semmi sem volt czélszerűtlenebb, mint fáklyákat hozni az ostromhoz, így őket jól láthatták a belső szerályból s minden lövés czélba talált.

– Oltsátok ki a fáklyákat! hangzék Kara Makán szava, ki roppant öblös paizst tartva maga előtt, már a harmadik golyót érzé a tizenkét bivalybőrön keresztül testéhez ütődni.

A fáklyák egymás után kioltattak s azzal elsötétült a tágas udvar, csak a fegyverek villámlása vetett olykor fényt a küzdő tömegekre.

Éjfél után két óra lehetett, midőn egyszerre szünet állt be, mindkét fél elfáradt, elcsendesült; a janicsárok összesúgtak, végre a mély csendességből Kara Makán dörgő hangja szólalt fel:

– Halljátok ti mindnyájan, kik a szerályon belül vagytok; ti is jó harczosok vagytok, mi is azok vagyunk s bolondság az igazhivőknek egymást kölcsönösen fogyasztani. Mi nem azért fogtunk fegyvert, hogy benneteket megöljünk, sem hogy a szerályt kiraboljuk, a padisaht sem akarjuk megölni, sem a trónörököst; de ki akarjuk őket ragadni az árulók kezéből, kik őket körülvették s meg akarjuk szabadítani az országot a hűtlen vezérektől és tanácsadóktól. Azért adjátok ki nekünk a herczeget, a szultán fiát; bizonyára semmi bántása nem lesz, – és mi azonnal elhagyjuk a szerály udvarát és nem bántunk senkit annak kapuin -159- belül; ha pedig kérésünket nem teljesítitek, akkor Allah legyen irgalmas mindazoknak, a kik az ostromlott falakon belül vannak!

Kizlár aga megvivé a hárembe e hírt s feszült hallgatással várták ostromlók és ostromlottak a Valideh izenetét, mert az övé volt a határozás, mind a négy Asszeki szultána fölött.

Egy óranegyed mulva visszatért a Kizlár aga s jelenté az ostromlóknak, miszerint – a herczeget ki fogják nekik adni.

A janicsárok diadalordítással fogadták ez izenetet, míg az izoglánok felzúgtak e szóra. A Kizlár aga vállat vont. Így határozák a háremben.

– Nem hiába asszonyok voltatok mind, mondá boszúsan Thomár a Kizlár agának s maga a kapuhoz állt, hogy legalább még egyszer megcsókolhassa a herczeg kezét s tán megsúgja neki, hogy ne menjen.

A janicsárok újra meggyújtották a fáklyákat s a kapuhoz tolongtak, benn sötétség uralkodott.

Nemsokára léptek hallatszottak a sötét folyosón s két fáklyavivő kiséretében a lépcsőkön alászállt a herczeg. Ugyanazon öltöny volt rajta, melyben a Bajrám ünnepe alatt a Sofia mecsetig végig lovagolt. Hogy ujjongott akkor a nép előtte. Rózsaszínű selyem bugyogó volt rajta, karcsú bokáin sárga topánkákkal, deli termetére zöld kaftán símult nagy arany virágokkal, a sárga selyem mellény szép gömbölyű nyakáig ért és a zsinórok és gombok tarka pillangókat ábrázoltak, színes drágakövekből kirakva.

A mint a kapu alá ért, inte a fáklyavivőknek, hogy álljanak meg, a Kizlár agát visszaküldé s maga egyedül járulva a kapu elé, parancsolá, hogy nyissák fel a szárnyakat.

Míg ez megtörtént, Thomár oda simult hozzá s megragadva a herczeg kezét, megcsókolá azt, fülébe súgva halkan:

Thomár megdöbbent, mit jelentettek e forró, érzékeny csókok? A sötétség nem engedé neki, hogy a herczeg arczvonásait kivehesse s midőn még egyszer vissza akará őt tartóztatni, az hirtelen kiragadta magát kezeiből s kilépett a sötét bolthajtás alól a janicsárok közé.

Thomár eltakarta szemeit kezeivel, mert nem akarta e pillanatban a herczeg sorsát látni. Lehet, hogy a vérszomjú janicsárok az első düh pillanatában rögtön le is gyilkolják őt.

A féktelen öröm vér- és diadalittas kiáltásával rohantak azon perczben feléje a janicsárok; csak egy kéznek kell megkezdeni és a többi elvégzi a legvéresebb munkát.

De a herczeg bátran, büszkén állt meg előttük s meglepő vakmerőséggel kiálta rájuk:

Thomár ijedten pillanta e szóra a herczegre. A fáklyák teljes fényt vetének annak gyönyörű arczára. Nem Abdul Medzsid volt az, hanem – Milieva.

A háremben őt öltöztették fel a Bajrám ünnepi köntösbe; ő lépett ki a herczeg helyett, bátrabban, mintha annak született volna. Ki vehetné észre a cserét? Az odaliszknak szíve is van eljátszani a férfiszerepet s nemcsak férfiöltöny az, mely őt átalakította, hanem férfilélek is!

A gyönyörű fönséges alak ellenállhatlan hódító tekintetével nézett végig a tömegen, büszkén, méltóságosan, mint egy valódi fejedelem.

És akkor halál lebegett annak feje fölött, a ki azt merte mondani: én vagyok a fejedelem!

Thomár önfeledve ragadta kardját és ki akart rohanni -161- testvére védelmére. Társai visszaránták. Mit akarsz? Boldogtalan. Bízd őt sorsára.

– Térdre előttem! kiálta rá az odaliszk s kezével parancsolóan mutatva rá, merészen szemébe nézett a vad harczosnak.

A marczona alak megrendülve állt meg előtte. Szilaj vadállatként állta egy ideig bűvös tekintetét. Vérben forgó szemei lassankint elborultak, keze aláhanyatlott villogó fegyverével, térde megtörött alatta s az ifju gyermek lábaihoz hajolva, engedelmesen mondá el előtte a «saalamot», megcsókolva annak kezét s letéve lábai elé véres kardját.

Milieva a meghajolt zendülő fejére nyugtatva jobbját, büszkén, felségesen tekinte szét az elnémult lázadókon s azután fölvevé a kardot s visszaadá azt Kara Makánnak.

Mint varázsszóra nyilt meg előtte a tömeg kétfelé, Kara Makán vállára vetette kardját s úgy ment az ifju alak előtt; a népsereg önkénytelen hódolattal nyitott előtte mindenütt utat, a szerálytól egész a héttoronyig, kétfelől mentek mellette a fáklyavivők, közöttük oly büszkén lépdelt ő, mintha diadalútra menne. Senki sem vette észre a cserét. A fiatal arcz hasonlatossága, a Bajrám ünnepi ismeretes öltöny, a férfias magaviselet nevelék a csalódást s azon gyülevész között, mely őt hatalmába keríté, senki sem volt azon tekintélyesebb férfiak közül, kik a herczeget közelebbről látták s a csalást fölfedezhették volna.

Ugyanazon héttornyú börtönbe, a szultánok és családjaik emlékezetes helyére hurczolták a szultánt is. Azon nyolczszögű teremben, melynek gömbölyű ablakai a tenger felé néznek, nem egy halálsóhaj hangzott már el Omár utódainak ajkáról, kiket egy hatalmasabb párt, vagy egy diadalmas testvér rövidebb vagy hosszabb halálra itélt.

Reggel volt már, a lázadás moraja ott künn elcsendesült, a szerályt nem ostromolták többé. -162-

A földön ült a padisah, a meztelen földön. A fejedelmi öltözet volt rajta, turbánjában a kalifák gyémánt forgója és ő a földön ült s nem nézett fel a földről.

A padisah, mintha nem hallotta volna a szót, egykedvűen nézett maga elé s arczán semmi vonás meg nem mozdult.

– Minden zivatar Allahtól jő, uram, és ok nélkül nem történik semmi, a mit Allah cselekszik; mikor a villámok széthullanak Adramelech angyal kezéből, nem a légben megsűrűdött átok hítta-e azokat alá? és midőn az élő föld megindul a rajta levő városok alatt, nem az igaztalanul kiontott vér rendítette-e ezt meg? Azért a mozlem nép támadását is Allah szerzé és Allah tudja annak okait. Megőrzöm nyelvemet attól, hogy ez okokat előtted elmondjam. Ismered te azokat úgy is; én nem gyalázom meg a próféta fölkentjét szavaimmal. De kérlek tégedet én uram, igérd meg Allahra nekem és a népnek, hogy cselekedni fogod azt, a mi az ozman nemzet uralkodójához illő; igérd meg nekünk panaszaink orvoslását és mi visszaültetünk trónodba.

Mahmud fölveté e szóra szemeit a beszélőre, sokáig nézett arczára sötéten, balul, mint a napsötétség. Azután felállt helyéből, elfordult tőle s tompa, megvetéssel terhes hangon felelt neki:

Kara Makán arcza vonaglott e szóra. Alig birta visszafojtani dühét s tört mondatokban szóla:

– Uram! Az oroszlán is királya a pusztáknak; – de ha kalitkában van, – hallgat őrizőjére. – Ismerheted e kezet, mert eleget harczolt éretted s szaporítá győzelmeid, -163- – és tudhatod, hogy a mit e kéz megfog, az vassal van megfogva.

A szultán sokáig gondolkozott. Azután egyszerre valamire látszott eszmélni, mert arcza elveszté szigorát s csendes, engedékeny tekintettel fordult a janicsárvezérhez.

Ama megszelidült tekintetben volt a gondolat szülemlése, hogy a janicsárhadnak el kell törültetni a föld szinéről. – «Mit kivánsz?» kérdé szeliden a padisah.

Kara Makán tekintélyes arczot öltött, mint a ki át van hatva azon tudattól, hogy ő most országok sorsát intézi el.

– Halljad kivánatainkat. Mi józan müzülmánok vagyunk. Nem kérünk lehetetlent. Ha meggyőzhetsz a felől, hogy kérésünk helytelen, elállunk tőle; ha meg nem győzhetsz, teljesítsd azt.

– Nem vitázok veletek. Ti parancsoljatok velem. A kalifák kalifája engedelmeskedik szolgáinak. Hozass pergament és irónádat és mondd tollam alá, a mit kivánsz! a szultán lesz a te iródeákod, nagyságos zendülő.

Kara Makánnak nem volt elég esze e szavak iróniáját elérteni, sőt hizelegve érzé magát ez alázatos szavak által.

Büszke biztonsággal nyult keblébe s onnan egy nagy csomó kész megirott levelet vont elő.

– Felszabadítalak e munka alól, felséges úr, monda Mahmudnak, eléje téve az iratokat. Ime már készen vannak. Csak alá kell irnod.

– Megengeded, hogy elolvassam? kérdé keserű mosolylyal Mahmud, vagy kivánod a nép nevében, hogy olvasatlanul irjam alá?

Mahmud feltárta az iratokat egymásután s az elolvasottakat maga mellé rakta.

– Ah. Ez új szerászkier kineveztetése. Nem is olvasom -164- tovább. Helybenhagyatik. A nevét sem kivánom tudni. Helyes az, mihelyt ti kivánjátok.

– Khursidot kivánjuk, magyarázá Kara Makán, látva, hogy a szultán el sem olvassa az iratot.

– Ez a másik jutalmat kér a janicsárok számára. Igen természetes; megadatik. Ingyen csak nem ostromolták a szerályt. A mennyit kivántok, fizesse a fő khaznadár. E harmadik Janina elfoglalását követeli. Megengedem. Hihetőleg az egész janicsársereg meginduland Ali basa ellen.

– Mihelyt te élére állsz, szólt Kara Makán megzavaratlanul, a janicsárok csak a szultán vezérlete alatt tartoznak harczolni.

– És e többi mind hasonló bölcs kivánat, szólt a szultán, alig tekintve egybe-egybe.

Végre az utolsót vevé kezébe, de a mint azt felnyitotta, arcza elsötétült, s egyszerre talpra ugrott; szemeinek egykedvű apathiája düh és haragra vált, öklével a kinyitott irásba ütve, kitörő indulattal kiálta:

– Mi ez? Ti elég merészek vagytok ez iratot elém nyujtani, hogy azt aláirjam?

Kara Makán sokkal inkább készen volt a szultán haragjára, semhogy meg lett volna lepetve általa. Pórgőggel viszonzá:

– Az, hogy szabadítsd meg országodat az idegenektől. Az, hogy az orosz követet Sztroganoffot ültesd hajóra és küldd haza; az angol és frank hajóknak tiltsd meg a Bejkószba jövetelt, a Valideh szultánát küldd messze Damascusba, a nagyvezért, a Kizlár agát, a berberbasit és a Kapudánt pedig ölesd meg és holttesteiket add a népnek.

– Gyalázatos martalóczok. Nem vér, hanem pénz kell tinektek, ugy-e bár? nem az országot megmenteni, hanem -165- az országot kirabolni kértek ti engedelmet. S azt várjátok, hogy a padisah szentesítse azt! Nem ti emeltétek-e magatok hatalomra a vezéreket? Nem ti vagytok-e okai, hogy ők e hatalmat nem gyakorolhatják? Ha győznek rajtunk a gyaurok fegyverei, nem ti voltatok-e az elsők, kik mindig megfutottatok a csatából, s ha elsűlyed az ország, nem ti vagytok-e az utolsók, a kik segélyére jöttök? Nem utódai, árnyékai vagytok a dicső janicsárseregnek, mely nevét véres betűkkel irta fel az idegen népek emlékébe, ti pedig szégyent, gyalázatot irtatok oda. Öljetek meg. Nem első szultán leszek, kit a janicsárok meggyilkoltak, de Allahra mondom, utolsó; mert utánam vagy nem ül senki Omár trónján, vagy ha ül valaki, az titeket kiirt!

A janicsárfőnököt csak elemébe hozta magas foglyának ez ellenállása. E dühvel szemben sokkal otthonabb érezte magát, mint az előbbi nyomasztó gúny nyugalmával. Ezt tudta viszonozni.

Fölemelé az összegázolt levelet, melyre a vezérek halálitélete volt irva, s letörölve róla a port, ismét odatartá a szultán elé.

– Vagy aláirod a levelet, vagy leszállsz az Omár családja ősei trónjáról s keresünk a próféta utódai közül mást, a ki helyöket elfoglalja.

– Alacsony rabszolga! Felfuvalkodottságodban nem tudod mit beszélsz. A halál Allahtól jő és azt senki ki nem kerülheti; de ki volna hatalmas elvenni a királyi pálczát Omár utódaitól, s ki volna elég esztelen azt akarni?

– Látlak. A nap nem lesz mocskos az által, hogy a fertőbe süt, tehát nézlek; de azt nem nézem ki belőled, hogy a míg «hatalmas» Szoliman unokái élnek, a surgodzsál a te fejedet ékesítse.

– Egy intésem csak – és ők nem fognak élni! kiálta a vakmerő zendülő, gőgösen emelve fel a szultán előtt fejét. Tudd meg, hogy fiad, Abdul Medzsid, kezeink között van. -166-

A szultán összerezzent; egész arczán látható volt a megdöbbenés, mely e szavakra felriasztá.

– Oh ez őrült gondolat! kiálta fel a szultán s hevesen kezdett járni alá s fel a teremben. Abdul Medzsid még igen gyönge gyermek korában hasonló lázadás alkalmával nyavalyatörőssé lett; ha most kiadták őt a lázadóknak, az annyit tesz, mint őt menthetlenül megölni; ha meg nem gyilkolják is, a rettentő idegkór megöli, elveszti, mint elveszté Mahmud szultánnak már huszonkét gyermekét, kik mindnyájan nyavalyatörésben haltak el. Gyönge, idegzetes alkotásuk ifjukorában összeroskadt a folytonos rémület befolyása alatt, melynek a minden kalifák kalifájának gyermekei örökké ki voltak téve; mi fog történni Abdul Medzsiddel, ha a marczona nép kezei közé került?

– Oh ti pokolbeli emberek vagytok. Gonoszabbak mint a gyaurok, mint a görögök, mint a moszkók; ti lábaitokat teszitek uralkodótok fejére.

– Gyávák, nyomorultak, hörgé a szultán. A kik védték is gyávák voltak. Hát nem volt anyja, a ki megvédte volna? Ki kelle őt adni!

– Nem történt semmi veszedelme, szólt Kara Makán, és jó helyen van; rajtad áll, hogy karjaid között legyen.

A padisah lesújtva a visszás érzelmek rohamától, megalázva saját szivének érzései által, ingadozó léptekkel a falhoz tántorodott, s a mint a kezével megtámaszkodott a sima márványhoz, egyszerre végigcsúszott azon és összeroskadt, égő homlokát a hideg kőre nyugtatva.

Beszélhetett tőle azután a janicsár akármit. A szultán nem hallgatott rá, nem felelt rá. -167-

A hatalomra jutott durva harczos végre bőszült haraggal kiálta kívül leskelődő társainak:

A szultán hallá, mint szaporodnak a léptek teremében, kardok csörömpölése vegyült a zúgó hangok közé. Ő nem nézett oda.

– Ime, szólt Kara Makán, odalépve hozzá. Itt áll fiad, a kivont kard föl van emelve feje fölött. Vagy nevedet látod ez irás alatt, vagy az ő fejét látod lábad előtt.

– Atyám! Ne hallgass reájok. Hadd öljenek meg engem, ha van bátorságuk, de te ne alkudjál szolgáiddal!

Mahmud meglepetve pillanta fel ez ismerős hangra s egy deli alakot látott maga előtt a herczeg öltözetében és büszke fejedelmi arczczal; de ez nem fiának arcza és mégis ismerős, mégis kedves. Ah, ez Milieva!

Az odaliszk észrevette, hogy Mahmud vonásai ellágyulnak, hogy szeliden tekint reá, s mintha félne, hogy a szultán gyönge talál lenni miatta, kigyulladt arczczal fordult hirtelen a janicsárok felé.

– Ti vérengző samsund-kutyák! kik leugatjátok a napot az égről, végezzétek véres munkátokat. Elő ti bátor vitézek, kiknek csak hátaikkal ismerős az ellenség, ketten-hárman rohanjatok reám, ha egynek nincs elég bátorsága hozzá, hogy szivébe verje vasát Omár utolsó ivadékának. Az én halálom nem fogja kényszeríteni a szultánt, hogy veletek alkudjék; öljetek meg, míg hatalmatok van fölöttem, mert ha énnekem lesz rajtatok hatalmam, én nem fogok előttetek sírni, miként láttátok sírni Mahmudot és Szelimet, hanem én elpusztítlak benneteket, hogy még az -168- is átkozott lesz, a ki hasonló öltözetet visel, minőt ti viseltetek és a ki neveiteket kimondja, halálát hívja az!

Az ingerelt zendülők villogó kardjai emelkedtek a merész gyermek feje körül e fenyegető szókra; egy pillanat, és ő halva fekszik.

De Mahmud felállt, félrehárítá őket a vélt herczeg mellől, s elvéve Kara Makán kezéből az irónádat és iratot, nevét aláírta annak.

Milieva megragadá a szultán kezét, hogy meggátolja őt az irásban; de Mahmud szeliden megcsókolá homlokát s gyöngéd szóval suttogá:

Az engedmények kivívása után lecsillapultak a zendülők, a szultán közbocsánatot hirdetett ki a vétkesek számára, előcsahosaikat hivatalra emelte, és a khaznéból pénzt szóratott közéjük.

Ezzel ki voltak békülve; a szultánt és a vélt herczeget visszavitték a szerályba. Roppant néptömeg kisérte őket odáig, az egész tért az Ibrahim szökőkut mellett ellepték a janicsárok jelvényes turbánjai, kik a megnyert diadal után most «sokáig éljen»-t kiáltának a megalázott padisahnak.

Mahmud végignézett az ujjongó tömegen, egyik ember a másik mellett, oly szorosan, hogy nem lehetett látni egyebet fejeknél.

És a szultán arra gondolt, hogy mily szép lesz, ha majd az a sok ezernyi fő mind legördül onnan helyéről!…

KURSID BASA.

Gaskho bey, a tehetetlen óriás, egy éjszakai rohamban a szulióták foglya lett, seregeit széthajtották Janina alól, s Ali basa korlátlan úr lett Epirusban ismét.

Ekkor, mint az égből esett villám, váratlanul, véletlenül -169- jött egy férfi Thessaloniából, kinek nevét nemsokára a félvilág viszhangoztatá és e név volt «Kursid basa».

Szikár, alacsony termetű férfi, arczvonásai nagyon elütnek az ozman faj közönséges jellegétől, vékony arczél, világos szőke szakál és bajusz, kék szemek hajlékony szemöldökkel egészen idegennemű jellemet kölcsönöznek arczának, mely félreismerhetlen nyomait viseli magán az átható észnek s hideg bátorságnak.

Tizezer harczos követte az új vezért Janina alá s az első csatában harminczezerre növekedett azok száma. Kleon és Ypsilanti seregei megverettek, s Gaskho bey szétszórt csapatai összegyűltek a győzelmes vezér körül.

Ez időben, míg Ali basa Janinát védte, az alatt a görög fölkelők Arta várát ostromolták, melyet Szalikh basa védett kisded csapatjával.

Kursid előde, Gaskho bey, azt a hibát követte el, hogy egyszerre Janinát is ostromolá s Artát is fel akarta szabadítni; így mind a két helyen megverték. Az új vezér más tervvel jött elő. Tudta ő jól, hogy egy fej sem olyan magas az egész görög lázadásban, mint Ali Tepelentié, s ott hagyva Szalikh basát, minden erejével Janina felé fordult.

Férfi támadt ellened, Ali basa! Olyan vitéz, mint te, olyan ravasz mint te; ha te róka vagy, ő meg kőszáli sas, mely a rókára lecsap, s ha te tigris vagy, ő meg az óriás kigyó, mely körülölel és agyonszorít.

Ali sürgeté Kleont és Artemiszt, hogy siessenek segélyére. Küldöttei nem jöttek vissza a várba. A görög vezérek nem feleltek izenetére. Más talált volna vigasztaló magyarázatot kimaradásuk felől, de Ali jól tudott sejteni. A görögök azt mondák maguk közt: «hagyjuk az öreg fenevadat vermében reszketni, hadd zárják körül, hadd szorítsák meg. Ő kénytelen életre halálra védeni azt az ősz fehér szakálát. Majd ha Arta vára el lesz foglalva, majd ha már a végső lehelletet nyögi a gyűlölt szövetséges, – mert gyűlölték őt, mint jó barátjukat is, – akkor érte megyünk; kiszabadítjuk és engedjük tovább élni.» -170-

Tepelenti jól tudta, hogy ekként beszéltek felőle. Jól tudta, hogy gyűlölik és hogy örömest elhagyják veszni; eddig sem volt a görögöknek egyéb okuk Alival szövetkezni, mint hogy várában roppant kincs, fegyver és hadkészlet volt lerakva, s az ő ősz feje volt az egész lázadás forduló pontja.

Tehát e kincsektől, az erős vártól és az ősz fejtől legyenek megfosztva!

Egy napon az Arta előtt táborzó szulióták azon rémhírt vevék, hogy Kursid basa elfoglalta Lithanizzát és La Guliát, a janinai vár két mellékerősségét s Ali most várába van visszavetve.

Ez megdöbbenté őket; ha Janina elvész, az egész görög fölkelés elveszti költségeinek kútforrását. A kincsek, miket Ali pazar kézzel szórt a görögök közé, egyszerre a szultán kezébe jutnak, s akkor annak egy csapással sikerül Epirust letörni.

Hirtelen Bozzari Márk vezérlete alatt megindult egy görög sereg Arta alól, Janinát felszabadítani. Ali megtudta azt előre. Bozzari kémei keresztül szöktek Kursid táborán Janinába, jelentve Alinak, hogy vezérök rögtön jő az «Öt kút» felé, s Ali számára sereget hoz.

– Nincs arra szükségem, felelt a basa hideg mosolygással. Én három hónapig képes vagyok magamat Janinában bármilyen erő ellen megvédeni. Nagyobb szükség van arra, hogy Artát elfoglaljátok. Azért menjetek vissza és köszöntsétek Bozzari Márkot; ne jőjjön Janina alá, menjen Szalikh basa ellen. Janinában elég Tepelenti maga.

Bozzari megérté a vén oroszlán izenetét: nem akarta ez, hogy Janinába görög sereg vonuljon, inkább maga kivánta védni az utolsó bástyákat. Pedig már nem volt több embere négyszázharmincz albán vitéznél. Az ágyúkhoz ennyi is elég. És ha azoknak egy tizede marad csak, a vörös torony védelmére az is elég; s ha a végső rettentő munkára kerül a sor, oda elég lesz Ali egyedül is.

Ide hordatta Ali minden kincseit, minden fegyvereit, -171- ruháit, a félvilág fejedelmeivel folytatott levelezéseit és ifju hölgyeit. Alant a torony pinczéjében ezer hordó lőpor volt felhalmozva; a hordók egyikéből hosszú kanócz nyúlt fel Tepelenti szobájáig, s két fáklya ott égett mindig mellette.

Bozzari visszatért Arta alá s nemsokára bevette azt rohammal a görög sereg; az egész várban egy töltésre való lőport nem találtak, a török had csak akkor győzetett le, midőn már utolsó töltényét is kilőtte.

Ali megérté, hogy ismét egy ellenségét látta elhanyatlani: Szalikh basát; még eddig mindazok, kik ellene harczoltak, dühödt gyűlölői valának, személyes ellenségei, irigyei, s keserű gyűlöleténél fogva erős sejtelme volt Tepelentinek, hogy azokat mind maga alá kell gázolnia; de ez a Kursid oly közönyös ember, sem haragjáról, sem ármányairól nem tudni semmit. Ez nem volt soha Ali ellensége, ezt nem volt semmi oka gyűlölni. Mint nyugtalanította e gondolat!

Ali sokszor próbálta azt, hogy midőn valamely ellenségét igen nagyon gyűlölte, s ostrom vagy csata alatt megpillantá őt ágyúlövésnyi távolban, ha akkor ő irányozta neki az ágyút, a kilőtt golyót gyűlölete bűbájos hatalma látszott vezérleni és megtalálta az czélzott emberét ezer lépésnyi távolból is; de Kursid sokszor sétált ott a várfalakhoz közel, az őrök egyik ágyút a másik után sütögették ki rá; még csak közel sem jártak hozzá a golyók.

Felszólítá Kursid basát, hogy eszközöljön számára kegyelmet a szultánnál és ő kincseivel s hadaival újra a nagyúr pártjához fog állani és a görögök ellen fordul.

Kursid azt kívánta, hogy adja neki föltételeit irásban, s midőn Tepelenti megtevé ezt, akkor Kursid elküldé ez -172- iratot – nem Stambulba a szultánhoz, hanem Artába a szuliótákhoz, hogy lássák, milyen könnyen elárulná őket Ali.

A görögök utálattal fordultak el Alitól. Ez újabb árulás elcsüggeszté őket diadalaik tetőpontján; látták, hogy Kursid basában hatalmas ellenfelük támadt, ki elég nagylelkű az árulókat nem használni, hanem megvetéssel kiszolgáltatni.

E szellemi fensőbbség biztosítá Kursid harczait. A török vezér elég éles eszű volt nem Alinak, hanem a szuliótáknak nyújtani kibékülő kezet.

Tepelenti hiába várta Janina tornyából a felszabadítására siető segédseregeket; a szulióták megtértek falvaikba s Artemisz titkos örömmel gondolt arra, hogy ugyanazon veres toronyban, melyben Ali az ő vőlegényét lefejezteté, most maga ül kétségbeeséstől környezve, s botor reménynyel várja, hogy a vérig keserített némber segítse őt ki onnan.

Az epirusi lázadás le volt csillapítva Kursid által, s csak egy pont égett még veszedelmes tűzzel az egész tartományban: a büszke Janina.

CARETTO.

Csak annyi helye volt már Alinak, a mennyin fejét lehajthatá, húszszor annyi volt az ellen, ki őt éjjel-nappal ostromolta, s a vármű a Lithanizza hegyén és a Gulia szigetén Kursid hatalmában volt már. A vén vezér még sem adta meg magát.

A várába hányt bombák összeronták palotáit, a pompás márványtermek mind halomba voltak már döntve, szétszaggatva hevertek a kioszkok, s eltemetve, feldúlva a pompás kertek.

De Ali basa nyolczvan ágyúból okádta vissza az ostromlókra boszúját, s nem egyszer megtörtént, hogy a közelebb -173- hozott ágyútelepek alatt rejtett tűzaknákat lobbanta fel, légbe röpítve ágyúkat és ágyúzókat.

Egy olasz hadi mérnök vezette a vár védelmét, kit legboldogabb napjaiban roppant kincsek igéretével csalogatott magához Ali s azután soha sem bocsátá el többé.

Carettonak hítták az olaszt. Az ő tudománya tevé oly erőssé Janinát; a török vezérek ügyetlen lövészeinek vitézsége porba hullott az olasz strategia ereje előtt. A legutóbbi napokban sokat kérezkedett Caretto, hogy bocsássa el egy fillér nélkül; de az lehetetlen volt többé. Ha Caretto Janina kapuján kívül van, akkor Janinának sorsa az ő kezében van, mert ő ismer minden bástyát, minden tűzaknát, minden rejtekutat a vár alatt.

Carettonak menyasszonya is volt otthon Palermoban, kit mint gazdag család leányát csak úgy akartak hozzá nőül adni, ha ő is gazdagságot szerez; azért fogadta el az ifjú az epirusi zsarnok ajánlatát. Most hírt kapott Siciliából, hogy kedvesének szülői meghaltak, s az tárt karokkal vár reá, jőjjön szegényen, jőjjön koldusmódra bár, övé leend. És ő nem mehet, mert Ali basa fogva tartja; neki kell rendezni az ágyúkat, neki ott járni az ellenség süvöltő golyói közt s várni a végenyészetet, míg otthon ő reá vár a szerelmes menyasszony.

Egy napon, a mint Caretto az ágyúkat irányozá, egy, a Lithanizzából belőtt granát feje fölött pattanva szét, balszemét kiütötte. Caretto szomorúan gondolt reá, hogy fogja-e őt kedvese szerethetni ily elcsúfitott arczczal? Azontúl mindig fekete kötelékkel, sebhelyes arczczal lehete őt látni s az ostromlók úgy nevezték őt, hogy «a félszemű gyaur».

Február egyik derült reggelén ismét dühös ágyúzást intézett Kursid basa a vár ellen. Ekkor érkeztek meg a Cassandra ellen használt ostromlövegek, s három órai ágyúzás után meglátszott az új tűztelep romboló hatása, az éjszaki bástyatorony halomba volt lőve. Ali basa dühödten nyargalt föl s alá a bástyákon, buzdítva, fenyítve -174- a pattantyúsokat, kezében kivont kardja, a ki elhagyja helyét, az ő kezétől esik el. Caretto hidegvérrel állt egy sánczkosár mellett, onnan intézve a leghatályosabb tűztelep, a harminczhat fontos sugárágyúk lövéseit. Minden órában harminczat lőtt minden ágyúja e lövegnek.

– Miért nem lehet? ordítá a basa, egész testében reszketve a dühtől, melyet az olasz hidegvérűsége még magasabbra fokozott.

Caretto meg nem állhatá, hogy ez esztelen parancsra fel ne kaczagjon, mire Tepelenti egyszerre odaugrott hozzá, s úgy üté arczul, hogy kalapja messze kirepült a bástyáról.

Ott üté meg Carettót, a hol nehány hét előtt Kursid granátja megtépte arczát.

Az olasz helyreigazítá a szeméről félrecsúszott köteléket, s hideg tréfával mondá:

– Ugyan jól tevéd uram, hogy azon az oldalon ütél arczul, a hol már kilőtték a szememet, mert meglehet, hogy ha túlfelől ütsz meg, a másikat is kiütöd s akkor mivel irányoznám az ágyúkat?

Ali azonban úgy tett, mintha nem figyelne rá többet, parancsot adott, hogy öntsék le az ágyúkat hideg vízzel, s azután újra töltötte s ő maga sütötte el az elsőt.

Az ágyú azon perczben ketté repedt s az egyik mellette álló tüzérnek elszakítá a lábát.

– Mit sem tesz, kiálta Ali, töltsétek meg a másikat. Midőn a másik is szertepattant, akkor földhöz csapá a -175- kanóczot s lovára vetve magát, elnyargalt onnan; úgy reszketett minden íze, mintha a hideg láz törné.

Az olasz pedig hidegvérrel parancsot adott, hogy hozzanak mind a két elrontott ágyú helyett újakat a fegyvertárból, s azokat az ostromlók golyózápora közepett felállíttatá.

Midőn készen állt a löveg, akkor az ellenség behúzta ostromágyúit, s másnapig egy lövés sem történt Janina ellen.

Tepelenti jól érzé, hogy Carettót halálosan megsértette, s jobban megtanulta ismerni az embereket s az emberek közt az olaszt, mintsem elhihesse, hogy Caretto azon tréfás mondatnál nem gondolt egyebet ama meggyalázó és hálátlan ütés után.

Valóban hálátlan tett volt az. Azt a sebhelyet, melyet ő érte kapott, megütni! Megütni egy európai katonatiszt arczát! Ali jól tudá, hogy ez soha meg nem fog engesztelődni.

Még azon éjjel magához hivatott két tüzért s megparancsolá nekik, hogy szüntelen Caretto nyomában legyenek, őt soha szem elől el ne bocsássák s ha szökni akarna, lőjjék azonnal keresztül.

Caretto másnap szokatlan jókedvű volt. Korán reggel fölment a bástyákra, melyeket akkor friss hó lepett el. A tél utolsó mérgét látszott kiadni, a hó nagy pelyhekben ömlött alá oly sűrűen, hogy húsz lépésnyire nem lehetett látni.

– Ez igazán ostromnak való idő, mondá fenhangon Caretto, a körüle álló törökökhez fordulva, ilyen vad időben meg nem látjuk az ellenséget, míg bástyáink előtt nem áll. Mernék fogadni, hogy lappangva közelítnek Kursid csapatai e sűrű hóesésben; kedvem volna egy lövést intézni vaktában a bástyákról, hogy felriadjanak.

Többen helyesnek találák aggodalmait. Ott volt maga Ali basa is; nem szólt, de ellent sem mondott.

Caretto felhuzatott egy ágyút a Lithanizza felőli bástyafokra, -176- hosszú köteleket kötöttek az ágyú elé, azokkal vontatta azt fel egy csapat albáni.

– Csak hadd maradjanak a kötelek rajta, szólt Caretto, mert meglehet, hogy ismét másfelé kell vontatni.

Azonban jó helyen volt ott. Caretto kiszámítá térképéről astrolabiumával a lövést, utána irányzá az ágyút s parancsot adott, hogy töltsék meg.

A két tüzér, kiket Ali basa őrizetére rendelt, szemeit le nem véve az olaszról, állt háta mögött, kezeik pisztolyaik agyán. Caretto nem tartozott azt észrevenni, hogy ezek ő rá vigyáznak, gondolhatta azt is, hogy az ő szolgálatára rendeltettek.

Az ágyút jobbra-balra kellett irányozni, Caretto maga czélozott, de az ügyetlen albánok vagy innen, vagy túlnan taszíták a nehéz lafetát; végre a mögötte álló két őrnek kiálta:

Azok gépileg lehajoltak a lafetát emelni; «elég!» kiálta az olasz, s azzal tenyerét a gyujtólyukra tette.

– Most lőjj! kiálta a tűzmesternek, elkapva onnan kezét. A kanócz lecsapott, a lövés eldördült, s azon pillanatban megkapta Caretto az ágyú karikáiba hurkolt kötelet, s alávetette magát a bástyáról, végigcsúszva a kötelen.

Az őrök a rettenet és düh gyorsaságával rohantak a mellvéd szélére: Caretto a kötél végére jutott már, s két kézzel fogózkodott rajta. Alatta még harmincz lábnyi mélység tátongott. A kötél nem volt elég hosszú, s ő ott csüngött két halál között.

– Jőjj vissza! kiáltának utána az őrök, pisztolyaikat fejének szegezve, vagy keresztüllövünk.

Caretto vadul tekinte fel, a kötelék leesett véres szeméről, s oly halálos dühvel nézett reájok, mint a megsebzett fenevad.

Azzal hirtelen egyet taszított lábával a falon s mint a visszapattanó golyó, ívet képezve leugrott a mélységbe. -177- Az albánok utána lőttek; egy sem találta. Alant, a bástya fenekén nehány perczig mozdulatlanul feküdt a vakmerő olasz, majd hirtelen felszökött, s elkezde az árok tulsó oldalán kimászni. Csak fél kezét használhatá, mert egyik karja az ugrásban kimarjult. Feszített erővel küzdé fel magát; üldözői több lövést intéztek feléje, egy sem ártott neki, a sűrű hóeséstől nem lehetett jól czélozni. Végre fenn volt már a parton, még egyszer visszafordult, öklével megfenyegetve a pusztuló várat, s azután eltünt a sűrű hófuvatban; vaktában lövöldöztek még utána sokáig.

Ali basa szinte lerogyott lováról, midőn hírül hozák neki, hogy Caretto megszökött.

– Most már vége mindennek! kiálta fel, s kétségbeestében kivont kardját két darabra törte, s elzárkózott a vörös toronyba. A várudvaron sohasem látták őt többet.

Ali jól sejté, bizton tudá, hogy Caretto megmenekülésével hatalmának utolsó maradványa is elveszett; erősítvényei megszüntek bevehetlenek lenni, mihelyt azoknak titkait valaki fölfedezé.

Caretto mindazt ismeri s a «félszemű gyaurt» nagy diadallal fogadták Kursid táborában. Ali basa másnap rögtön tapasztalá, hogy azon kéz, mely őt addig védte, most ellene fordult; egy Caretto által felállított üteg nyolcz óra alatt harmincz öles rést rombolt Janina erőművein; a többi ostromágyúkat mind oly helyekre állították, hová Tepelenti tűzaknái nem nyultak, s ha újakat ásatott, azokat ellenaknákkal vetették föl, és végre meglelék a hidfőket összekötő rejtek útait, bár azokat hirtelen betemetteté, s egy dühödt viadalban berohantak azon a várba. Az albánok kétségbeesetten harczoltak, de az ellenség tovább győzte a vérpazarlást, keresztültört a rejtekúton, ugyanakkor hágcsókkal támadták meg a sziget felőli oldalt, s a hol a ledűlt sáncz betemette az árkot, elfoglalták a lövött rést, s a vár udvarán folytatott harczban elhullottak -178- egyenkint Tepelenti bajnokai; ő maga hetvenedmagával menekült a vörös toronyba.

EMINAH.

Hat lépésnyi térbe volt bezárva a legyőzött oroszlán! egy szűk torony volt minden birtoka, melynek mind a négy ablakán ellenség nézett be hozzá.

Ott ül ama nyolczszegletű szobában, melyben annyi emlékezetes órája folyt le. Tán midőn tenyerébe hajtja nehéz fejét, azon órák emléke mind végigfut lelke előtt, mint búskomor árnyék.

Körüle kincsei halmaza fénylik. A garmadába töltött arany és ezüst, a nehéz vert arany butorok, a templomok ékszerei, csillogó drágakövek, szanaszét a padlón, elszórva hevernek. Mintha kavics és homok volna mindaz.

Annyi rokon, annyi harczos közül senki, senki sincs jelen, elhullottak azok ellene, vagy mellette viselt csatákban. A hetven harczos közül, kik vele a toronyba menekültek, hatvannégyen kiszöktek ismét. Kursid bocsánatot igért a megtérőknek és csak hatan maradtak Ali mellett.

Az előszobában állnak őrt e hívei s már régóta suttognak egymást közt valamit.

Tepelenti végignéz arczaikon. Zavart tekintetükből, tétova szemeikből ki tudja olvasni, mit akarnak. Nem várja, hogy beszéljenek. Int nekik.

– Menjetek. Hagyjatok el. Utolsók vagytok. Menjetek, merre a többi ment. Meneküljetek. Az élet szép. Éljetek sokáig és boldogul. Egy se maradjon itt. Tepelenti meg tud halni egyedül. -179-

A harczosok sóhajtva fordultak vissza, nem merték szemeiket ősz vezérük arczához fölemelni, nesztelen, szótlanul, lábújjhegyen eltávozott közülök öt. A hatodik még ott maradt és sokáig keresve a szót, megszólítá Alit.

– Oh uram, végy erőt büszke sziveden! ne engedd nagy nevedet elveszni. A szultán kegyelmes, hajtsd meg előtte fejedet és ő kegyelmet ád neked.

A csatár elmondá ajánlatát; Ali csendesen kihúzott egy pisztolyt övéből s a mint utolsó szavát elmondta, úgy lőtte főbe a harczost, hogy az egyet fordult álló helyében s hanyatt vágva magát, keresztülesett a küszöbön.

Már most egyedül volt Ali; ajtók, kapuk nyitva tárva, ki- s bejárhat rajtok a kinek tetszik. Miért nem jön tehát mégis senki, a ki az egyedül maradt vezért elfogja? miért félnek úgy a legyőzött ellenség küszöbétől?

De ime újra lépések hangja döng a lépcsőkön; a tárt ajtón, mit az utolsó csatár holtteste őriz, kit Ali maga ölt meg, egy idegen férfi lép be, az ekskendzsik szokatlan újszerű öltözetében; ez Kursid basa szilihdárja.

Tepelenti engedi őt maga elé jőni öt lépésnyire, akkor int neki, hogy ott álljon meg.

– Tepelenti Ali, mond a szilihdár, add meg magadat. Senkid sincsen többé és semmid e földön. Az én uram, a szeraszkier Kursid basa, azért küldött engemet tehozzád, hogy vegyem át kardodat s vezesselek táborába.

Tepelenti hideg vérrel húzott elő kaftánja belsejéből egy pompás arany órát, gyémántokkal kirakott zománczos tokkal.

– Ime, szólt csendesen, halkan, most húsz percz van tíz óra után, fogjad ez órát, s tartsd meg ezt emlékül tőlem. Kursid basát köszöntöm, mutasd meg neki, hogy húsz percz volt tíz óra után, a midőn velem beszéltél, és add tudtára, hogy ha húsz percz lesz tizenegy óra után, -180- és én e torony ablakán kitekintve csak egyetlen egy ellenséges harczost is megpillantok a vár udvarán belől, úgy legyen nekem Allah irgalmas, hogy ezt az egész várat, minden benne levőkkel együtt a levegőbe vettetem. Ezt izenem Kursid basának, a kit üdvözlök általad.

A szilihdár eltávozott s egy negyed tizenkettőre egy lélek sem volt többé a janinai vár udvarán. Egyedül, magában ült a várban Tepelenti Ali, Epirus zsarnoka, még bukásában is hatalmas, kinek senkije sincs többé, csupán saját törhetetlen szíve.

Ezen vörös torony volt az, melyben bűneinek óráit eltölté, ezen teremben sóhajták el áldozatai a kínzott élet végső lehelletét; és köröskörül a ragyogó kincsek mintha tűzszemekkel néznének Alira, rablás, árulás, hitszegés bűndíja az mind; ha szólni tudnának!

Elcsendesült minden, sötét az éj az ember szeme előtt, csak Ali lát benne árnyakat mozogni, véres arczú, halvány arczú rémképeket, kik a sírból föltámadnak, hogy üldözőjüket meglátogassák és tudtára adják halála óráját.

Ali nem borzad tőlök. Látta őket már máskor is. Aludt szemközt ezzel a levágott fővel, a mely hozzá beszélt; hallotta a seleuciai dzsin alaktalan szavait, még most is emlékezett azokra. Nyugodtan nézett végig élte folyamán, miből annyi borzalmas emlék mereszté rá hideg kőszemeit. Nem bánt meg semmit, Allah rendelte így. A nyúl megrágja a fát, a keselyű elragadja a nyulat, a vadász lelövi a keselyűt, a vadászt levágja az oroszlán és az oroszlánt megeszi a féreg. Micsoda Ali? Nagyobb féreg, mint a többi. Ő megemészte sokat, most őt emészti meg a hatalmasb ellen, majd annak is megjön a maga férge.

Minden beteljesült, a mit fejére jósoltak: tulajdon fiai, tulajdon neje, tulajdon fegyvere harczolt ellene. Csak a nő ne tette volna, a többit elviselné. -181-

«Egy, kettő!» monda a levágott fő és a két esztendő végperczeit járja immár; «a kéz, mely letörli a hatalmasok cselekedeteit, végig vonatik tetteiden és lészsz: nem egy hős, kit a világ bámul, hanem rabló, a kit megátkoz. Azok fogják áldani halálodat, a kiket szerettél és ellenségeid fognak megsiratni, és Isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnön nemzetednek.»

Máskor is látta már Ali az éjfél rémeit, látta őket felkelni a sírból véresen, halványan, de volt szívének egy édes menedéke, a bájos ifjú hölgy, kinek gyermekarczán, angyalszemein elveszté erejét a gonosz igézet; mikor az ő hosszú sűrű hajfürteit ősz fejére takarta Tepelenti, mintha a paradicsom árnyéka alatt pihenne, ott nem üldözheték őt a szívszorongató emlékek. Miért kellett őt elveszítnie?

Legelőször a legkedvesebbet; nem hogy azt hagyta volna meg neki legutoljára a sors.

Még most is jó reá gondolnia. Ez arcz, ez emlék halvány világa deríti fel még egyedül elsötétült lelkét, mely oly kietlen, mint kívül az éjszaka.

De im, mintha világosulna az éj; valami téveteg fény vetődik a falakra, s a tárt teremek ajtain át váratlan derű tör keresztül.

A basa meglepetve tekint oda. Ki látogatja őt ez utolsó órákban? Ki jön elűzni a sötétség rémeit szobájából, szívéből?

Odáig jön egészen, a hol Tepelenti ül a földön; fáklyáját letűzi egy vaskarikába a fal mellett s odalép a basa elé.

Ali mélán tekint reá; azt hiszi, hogy ez is csak álomkép, csak egyike azon tüneményeknek, miket lázas lelke -182- teremt, hasonló azokhoz, kik mellette járnak fej nélkül, véresen.

Eminah az, legkedvesebb hölgye, kinek szavára indult meg a hatalmas kényurat ledöntő zivatar.

Tepelenti nem hisz szemének, nem hisz szívének, midőn őt maga előtt látja; a hölgy megfogja az ősz férfi kezét s nevén szólítja őt; a basa még most is azt hiszi, hogy e kéz melege, e hang édessége mind csupa álom.

– Miért jöttél hozzám? kérdi tőle susogva, vagy tán nem is kérdi, hanem csak úgy álmodja, hogy kérdezé.

A kedves, gyermeteg hölgy pedig oda ül le mellé a földre, mint máskor, ősz fejét ölébe vonja, hosszú szőke haja sátorával betakarja arczát, mint régen, régen, a boldog mult időkben.

– Oh Tepelenti Ali, bocsásd el a halál kezét kezeidből s szorítsd az enyimet, lásd mily meleg. Oh Tepelenti Ali, kelj e lőporos hordók halmazáról, hajtsd inkább fejedet az én keblemre, halld mint dobog. Oh Tepelenti Ali, kérj kegyelmet a szultántól, lásd milyen szép az élet.

Ali csak e szóra kezd magához térni; ellenségei fölkeresték azt az egyetlen nőt, a kit még szeretett, s azt küldék be hozzá, hogy hizelegje le lelkének haragját, hogy szerelmével lágyítsa meg szívét. Oh milyen jól láttak szívébe.

– Kursid basa megesküdött előttem, hogy számodra megszerzi a szultán kegyelmét, biztatá Eminah; pecsétes levélbe írta, hogy soha bakó keze által meg nem fogsz halni, hogy erőszakos halálod nem leend, ha csak vitézi párbajban, vagy harczban nem. Ime nézd ez irást.

Ha e perczben Ali szívére hallgatott volna, kezét nyujtandotta a kegyelemlevél után, de mint czímer felett a korona, állt szíve felett a büszkeség s hidegen elutasította azt.

– Tehát nem akarsz velem élni együtt? kérdé Eminah, könyörgő szép szemeit férjére emelve.

– Megesküvém, szólt Eminah, hogy vagy veled térek vissza, vagy veled halok meg itt. Hallod a csattanásokat? a torony vaskapúit csapták be kívülről, minden kijárás ránk van zárva e perczben, s többé, ha akarnék sem mehetnék el innen. Ez ajtók csak Tepelenti szavára nyilnak meg még egyszer. Vagy együtt jösz velem innen, vagy együtt maradsz itt velem; válaszsz, nekem mindegy.

Ali keblére ölelé a hölgyet, mint gyönge virágszál tapadt az keblére, ajkát annak halvány homlokára nyomta és selyem kaftánjával betakargatá gyöngéden, alig hallhatóan susogva:

Másnap korán reggel trombitahang riasztá fel Janina urát, az utolsó torony urát Janinában. Kursid basa hirnöke megállt a gömbölyű ablak alatt és fenhangon elkiáltá a vezér izenetét Ali basához, melyben az felszólítja Tepelentit, hogy adja fel magát önkényt a neje által megküldött biztosításra.

– Menj vissza uradhoz, monda a követnek, és tudósítsd róla, hogy Ali és neje együtt akarnak meghalni; a mint fegyveres had lép e vár udvarára, rögtön üszköt vetek a toronyba.

– Ezt izeni neked Kursid basa: ha megadod magadat, jó, ha meg nem adod, az is jó; fél óráig még gondolkozhatol életed és halálod felől. Akkor azután ám vess üszköt magad alá és vettesd fel tornyodat a levegőbe. Teveled -184- Kursid basa nem sokat törődik; kincseid pedig nem fognak a levegőben maradni, s ha visszahullanak a földre, könnyű lesz azokat összeszedni. Ha azonban félórán túl késedelmeskedel határozatoddal, akkor majd Kursid basa segíteni fog rajtad, s ha te magad nem gyújtod fel tornyodat, majd felgyújtatja ő. Azért, a mint neked tetszik, tűzz ki fehér zászlót vagy vereset, a te dolgod. Fél óra mulva Janina vára nem lát téged.

Ali komoran hallgatá a végizenetet, s válasz nélkül engedé eltávozni a hirnököt.

Eminah reszketve feküdt le egy kerevetre a szögletben. Ali nagy léptekkel járt alá s fel széles teremében. De léptei mind jobban ingadoztak. Csak ez asszony ne volna itt. Csak őt ne látná maga előtt, nem kellene neki félóráig gondolkozni azon, hogy mit cselekedjék? Igy azonban percz percz után múlik, s Tepelenti még sem bírja elhatározni magát. Kétszer kezébe vette már az égő fáklyát, csak egy hajlítás a lőporos hordó felé és minden megtörtént, de mindkétszer meglátta a reszkető nőt maga előtt, ki oly félve és mégis oly szótlanul nézett reá, s kiesett kezéből a haláladó kanócz; nem, nem képes bevégezni irtóztató munkáját. Már az óra üt, már elmult az idő, Ali elszorulni érzi szivét. Vajjon teljesíti-e Kursid rettentő fenyegetését?

E pillanatban egy dördülés hangzott a vár előtt, s fél másodpercz mulva heves csattanással tört keresztül a torony ércztetején s tömör boltozatán a kilőtt izzó érczgolyó.

A márványpadlatra zuhanva, ott megugrott, s keresztülszökve a lőporos hordókon, magas félkörben vágott le még egyszer a márványra, s ismét felpattanva második szökéssel az átelleni falba csapta magát, mély lyukat fúrva rajta, melyből izzó fényével világított elő, sziporkázva a falban kapott salétromos nedvtől.

A megrémült asszony a félelemtől őrülten rohant lábaihoz, s fehér fátyolát letépve fejéről, nyujtá a basa kezébe.

Tepelenti elragadá tőle a fátyolt hirtelen, s feltűzve azt egy kopja hegyére, kidugta a kerek ablakon.

Künn az ostromlók diadalkiáltása hangzott egyszerre. Eminah Ali kezeit csókolva borult lábaihoz. Tepelenti többet ajándékozott neki, mint mennyit ember ajándékozhat. Feláldozta érte büszkeségét, hogy ne úgy végezze be életét, mint a hogy idáig folytatá.

– Most menj, szólt felsóhajtva a nőhez, és mondd meg ellenségeimnek, hogy jöhetnek értem, övék vagyok.12)

AZ EZÜST ÁLLVÁNY A SZERÁLY ELŐTT.

Kursid basa követei nagy tisztelettel fogadák az ősz bajnokot vára kapujában, hova eléjük leszállt, minden tisztelgést megadának neki, a mi rangját illeté. Kardját meghagyták nála és többi fegyvereit mind; egyszersmind újra megerősíték szóval, a mit irásban adott Kursid Eminahnak, hogy Ali fejére soha bakó nem teendi kezét és erőszakos halállal nem fog meghalni, hacsak párbajban, vagy vitézi harczban nem, a mi igaz müzülmánra nézve gyönyör.

Jövendő lakhelyéül egykori kedvelt kioszkja La Gulia szigetén lőn kijelölve. Oda vitték kedvencz paripáit, szolgáit, madarait, s minden kényelméről gondoskodtak bőven. -186-

Ali engedett magával történni mindent. Sem a hizelgő, sem a fenyegető arczok nem tettek rá hatást; csak nejére tekintett le néha, ki kezére kapaszkodva, nem maradt el tőle soha. Ilyenkor ellágyulás, szelidebb érzelmek látszottak meg arczán. Azután ismét elnézett maga elé, el a távolba, a végtelenbe, talán még most is arra gondolt:

– – Ezt a végzetet jóslá neki a seleuciai dzsin és a többi jóslat már mind beteljesült, csak ez az egy volt még hátra.

A mit a muzulmán megigér, az erősebb az esküvésnél; ki ne emlékeznék a mór főnök történetére? kinek házába az üldözött keresztyén lovag menekült, s tőle oltalmat esdett, a mór megigérte azt; később az üldözők tudósíták, hogy a keresztyén lovag saját fiát ölte meg és a mór még sem adta ki a menekültet, hanem megszökteté őt üldözői elől, mert megfogadta azt.

«Nagy úr a tenger, mond az Alkorán, nagy úr a vihar és a döghalál, de legnagyobb úr az adott szó, mely ellen nem találsz védelmet.»

A muzulmán szava megtart, ámde jól vigyázz rá, mert szójátéka megöl; ha esküdött a napra, kerüld a holdat, s ha azt igérte, hogy szeretni fog mint testvérét, tudd meg elébb, nem ölte-e azt meg?

Midőn Szolimán fiává fogadta Ibrahimot, megesküdött előtte, hogy a míg ő él, Ibrahimnak bántása nem leend. Később, hogy Ibrahim kiesett a kegyből, a bölcs ulémák találtak egy mondást az Alkoránban, mely szerint «a ki aluszik, nem él» és megölették Ibrahimot, midőn Szolimán aludt.

Kursid basa szavát és irását adta, hogy Tepelenti nem fog bakó által elesni, irását a nőnek, szavát az egész sereg előtt, és Ali basa egész tisztelettel szállíttatott a szigeti kioszkjába, meghagyattak fegyverei, az a drágaköves kard, melylyel annyi csatát vívott, melylyel annyiszor újra kezdte harczát, sőt bajnokai közül ötvenet kiválasztottak, -187- a leghívebbeket, a legvitézebbeket, hegy tiszteletőrségül szolgáljanak mellette.

Stambulba pedig egy futár érkezett nagy sietve Janinából, ki tudósítást hozott Kursid basától a szultánnak, hogy Janina Tepelenti kincseivel kézre került és a vén basa fejét egy utána jövő tatár fogja elhozni három nap múlva.

Pedig azon perczben még Tepelenti feje jól állt a maga helyén, ki merte volna azt mondani, hogy az a fej már el van igérve, oldalán jó kardja, körüle jó fegyveresei, fején a szeraszkier biztosító esküvése.

Eminah egy perczig sem hagyja el őt soha; mindig vele van, mellette ül, ölében, vagy lábainál, s kezében hordja a szeraszkier védlevelét, hogy bárki jőjjön Ali ellen ártalmas szándékkal, szeme elé tarthassa azt, mint egy bűvös paizst, s feltartsa fejéről a hóhér bárdját.

Nincs mit óvakodnia. Hóhér nem közelít Tepelenti felé. Sokan látogatják, de azok mind tisztes vitéz urak, musirok, effendik, a sereg előkelői, kik tisztelettel jőnek hozzá s szép illedelmesen szürcsölik ki sorbethjöket és szíják illatos csibukjaikat, csak néha szólnak egy-két szót, s mikor jönnek és mikor elválnak, köszönnek neki muzulmánhoz illő módon.

Mindenfelé szabadon járhat-kelhet az egész sziget körületén s nem találkozik sehol mással, mint saját bajnokaival.

Olykor nagy gondolatjai jőnek: tán ez ötven emberrel még újra lehetne kezdeni? s azután eszméje a szerály előtti ezüst állványon nyugszik meg, hol a nép örömriadása között kell egykor állania, s még nem sötét előtte egészen az éjszaka, még lát reménysugárt itt és amott.

Csak Eminah tud remegni. Isten azért teremté az asszonyt, hogy a férfi helyett is tudjon félni, s megengedé neki, hogy sejthesse előre a veszélyt.

Honnan jöhet az? minő alakban? Az orgyilkos tőrében talán? A nő keble közötte áll és Ali szíve között, az orgyilok -188- nem férhet hozzá. Méregkehelyben? Eminah maga ízlel meg minden étket, minden poharat, mielőtt az Ali kezébe jutna; a méreg hatalma őt érné elébb.

Egy napon tudtul adák Alinak, hogy nevezetes látogatója lesz. Mehemed basa, az alszeraszkier, Morea kormányzója fogja nála tenni tiszteletét.

Ez nagy megtiszteltetés a bukott vezérre. Ali érezni kezdi, hogy őt még ellenei is tisztelik. És ki tudja: hátha az ellenek között is lehetnek jó barátok, hátha még Alit nem tartják oly vénnek, hogy hátralevő napjait használni ne tudnák?

E napra fényesen felékesíték a kioszkot, Tepelenti legdrágább kaftánját ölté fel magára, sorba állítá bajnokait mulató laka előtt s maga lóháton ment az alszeraszkier elé, midőn az száz lovas sipahi kiséretében megérkezett.

Mehemed basa magas, erőteljes férfi volt, híres hős csatában és magánviadalban, gyakran szokta próbált ügyességét mutogatni, midőn két ellenséges sereg szemközt vesztegelt, kilovagolva a középre s felhíva vitézi párbajra az ellen legjobb harczosát és hogy azt rendesen legyőzte, bizonysága az, miszerint most is él.

A két hős kezet szorított, midőn találkozának, s ismét visszatérve a kioszkhoz, Ali felvezeté az alszeraszkiert belső szobájába; a kisérők mind kívül maradtak.

Ott gazdagon terített asztal várt reájok, mely körül fiatal odaliszkok szolgáltak fel, Eminah nőcselédjei, ki maga Ali lábainál ült balfelől s mint szoká, megkóstolt elébb minden ételt és italt, mielőtt azt Alinak adta volna.

Nyájas beszélgetés közt tölt el az ebéd. Vége felé befőtt pisztácziákat hoztak s kinálták velök Mehemed basát.

– Köszönöm, szólt ez; nagyon szeretem ugyan, de csipős, fűszeres izök mindjárt bűnös vágyakat gerjeszt bennem, a borital után való kivánságot, melyet a próféta tilt, s mint jó muzulmán inkább nem keresem a bűnhödésre -189- való alkalmat, mint hogy kénytelen legyek bűnömön bánkódni.

– Egyél bátran, derék alszeraszkier s nyugtasd meg lelked aggodalmait; a mit én adok innod, az bor és mégsem bor; szőlőnek a nedve, de nincsen kiforrva, hanem azon állapotjában eltéve, a hogy ezt a frankok értik késziteni. Ezt nem tiltja a próféta.13) Nekem van még egy ládával palaczkokban eltéve, melyet még hajdan Bunaberdi (Bounaparte) küldött, ezt ma felbontjuk a te tiszteletedre. Hisz a pezsgő nem bor, csak a szőlő nedve, melyet lefojtottak, mielőtt borrá válhatott volna. Ártatlan, mint a tej.

Mehemed nevetve csóválta fejét, miből látni lehete, hogy tetszik neki a bíztatás; mire Ali inte az odaliszkoknak, hogy hozzák fel pinczéjéből a palaczkokat.

Ali mosolyogva simogatá meg a nő fejét, azt gondolva, hogy ez csupa vallásos érzetből akarja lebeszélni a boritalról, s azzal ölébe vette és megvigasztalá:

– Igenis. Sátora épen Mahomedé mellett van építve a hivők paradicsomában.

– És pedig Mózes azt mondja: adj bort a megszomorodottnak! Bizzuk hát ezt a két prófétára odafenn: vétettünk-e az által, a mi ajkainkon bement?

Előhozták a palaczkokat, felpattantak a kiszabadult dugók; Mehemed basa eleinte vonakodott, de azután, hogy poharába töltötték a pezsgőt, nehogy a duzzadó hab kifusson a pohárból, megszánta azt és sietett kiinni, és nevetett -190- utána, azt állítva, hogy ez mégis olyanforma izű mint a bor, de sokkal kellemesebb.

Ali egyre töltötte az alszeraszkier poharát, mig Eminah remegve vizsgálta annak arczvonalmait, melyek az ivás alatt lassankint elkezdtek komorodni.

Egyszerre lecsapta poharát az asztalra az alszeraszkier s egészen dúlt arczczal kiálta fel:

– Nem iszom! Nem iszom! Te gyalázatos ember vagy, Ali. Velem bort itattál és azt hazudtad, hogy ez nem bor, pedig bor volt, utálatos égető ital, mely fejemet elszédíté.

– Kérlek Mehemed… szólt Ali nyugtatólag, mint a hogy ittas embert szokás kérlelni. Ne légy oly haragos.

– Ne szólj hozzám, kutya! ordítá az, öklével az asztalra ütve. Tudhattam volna, midőn hozzád leereszkedtem, hogy kivel van dolgom, te csalárd áruló róka, te istentelen renegát!

Ali villogó szemekkel ugrott fel helyéről s kardja markolatához kapott e szavakra; de Eminah megragadta karját, ijedten susogva:

– Ki ne húzd kardodat, Ali; ne mutass itt fegyvert. Nem látod-e, hogy ez az ember csak azért jött ide, hogy veled czivakodást kezdjen?

Ali egyszerre magához tért e szavakra. Most már jól látta a kelepczét, mely számára készíttetett s nyugodtan visszaült ismét helyére, lábait keresztbe szedve maga alatt s csendesen kezébe véve csibukját, füstölni kezdett nyugodt arczczal.

– Előre tudhattam volna, midőn asztalodhoz leültem, hogy kárhozathoz ülök, te vérengző eb, ki felnyaltad rokonaid vérét, de azt még sem mertem föltenni rólad, hogy elég vakmerő légy engem ez utálatos itallal megitatni, melynek bűne szálljon a te átkozott fejedre vissza mind.

Ezt mondva, felkapta Mehemed a félig tölt poharat -191- s a mi bor még benne volt, azt egyenesen Ali szeme közé önté, hogy a hosszú fehér szakállon végig csorgott az.

Ali hidegvérrel inte a szolgálattevő odaliszkoknak, azok medenczét és friss vizet hoztak elő, abban megmosta orczáját, szakállát és egyszóval sem felelt az alszeraszkiernak.

– Nyomorult féreg! ki ily bántalmat magadon hagysz száradni; sohasem voltál te bátor, hőstetteid orgyilkolások voltak, a kit megöltél, megölted mint bakó; csúszni tudtál csak, de harczolni soha, s a mi vér rád ragadt, az megkötözött rabszolgák vére. Utálat reád! Még a győzelem is utálatos, mely ily nyomorult csuszómászó állat fölött kivívatott. Sajnálnám kardomat, ha valaha a tiedhez ért volna. Ám mondják mások azt, hogy Alit legyőzték, én azt fogom mondani: én Ali Tepelentit arczul vágtam.

– Allah egy Istenre! azt nem fogod mondani! ordítá Tepelenti felszökve helyéből, és sebesen kirántá kardját, hogy az villámló kört képezett a légben.

Mehemed egy lépést tett hátrafelé s elégült mosolylyal vonta ki damaszk fegyverét.

– Ali! ne harczolj, Ali eredj innen! kiálta Eminah, erőszakosan kapaszkodva Ali fegyveres karjába; Tepelenti eltaszítá őt magától s kardját megvillantva feje fölött, az alszeraszkierre rohant.

Mehemed feltartá kardjával a csapást, s a másik pillanatban Ali vállából vastag vérsugár szökött felfelé.

Eminah kétségbeesetten veté magát a vívók közé, Alit vérezni látva s egy karjával átkarolva annak térdeit, más kezével felmutatá az alszeraszkier elé Kursid basa kegyelemiratát.

– Nem bakó által, felelt Mehemed, de bajnoki kard elől nem biztosítá őt senki. Jőjj te gyáva! Bújj elő nőd szoknyája mellől. -192-

Eminah Ali felé terjeszté karjait, az ősz férfi elhárítá őt maga elől s másodszor rohant Mehemed basára. Mire odaért, szíve keresztül volt szúrva.

A megrémült odaliszkok sikoltozva futottak szét a csarnokokba; künn egyszerre véres viaskodás támadt Ali és Mehemed harczosai között. Ezek többen voltak, nem sokára le volt verve Tepelenti őrsége, s Mehemed elégült arczczal lovagolt vissza a táborba; nyeregkápájába volt akasztva a selyemerszény, a mely Ali fejét rejté.

Én nem okoztam halálodat. Bakó ellen biztosíthatálak, de hősök kardja ellen nem. Miért ingerléd az oroszlánt?

A mely napra meg volt izenve, az napra megérkezett a tatár Stambulba, Ali fejével.

Jól ki voltak számítva az ő életének órái, a csillagvizsgáló nem számítja ki jobban, mikor lép egy csillagzat a másik elé, mint Kursid ellensége halálát.

A Tsiragán palota, a szerály, a kikötők mind ki voltak világítva, s Ali fejét ünnepélyes menettel hordozák körül a város főutczáin, és azután kitevék a szerály közép kapuja elé közlátványul egy széles ezüst tálczára.

És beteljesült rajta a mondás, hogy «lesz idő, melyben egyszerre két helyen fogsz lenni: Stambulban és Janinában!» Úgy történt. Ali holtteste Janinában volt már eltemetve és feje ugyanazon időben ott állt Stambulban a szerály előtt.

Amott egyetlen gyászoló nő sírt a fejetlen hulla fölött, itt százezer kiváncsi tolakodék ujongva a testetlen fő körül.

Azon kapunál, hol Tepelenti feje volt kitéve, oly nagy volt három napig a tolongás, hogy több ember nyomatott agyon a bámulni kivánóktól, kik mind eljöttek megnézni azt az őszszakállú arczot, melynek haragos tekintete előtt hosszú ideig reszketett az egész birodalom. -193-

Végre harmadnap estéjén, midőn meggyérült a véres látványnyal jóllakott sokaság, egy vén sárga arczú szerzetes közelge a szerály kapuja felé, kinek behúnyva tartott szemein meglátszott, hogy vak. Ruházata egyszerű szőrpalástból állott, mely dereka körül egy gyapot-kötéllel volt átszorítva, onnan görgött alá hosszú olvasója; magas mozsár alakú süveget viselt, mely az omariták különös jegye.

A körülállók tisztelő félelemmel nyitottak előtte utat, a mint lehúnyt szemekkel, előrenyujtott kezekkel tapogatózva előre haladt, s a nélkül, hogy valaki vezetné, egyenesen oda lépett Tepelenti fejéhez.

Ott megállt és jobb kezét a levágott főre tette. Senki sem akadályozta ebben.

És ime ekkor úgy tetszék a körülállóknak, mintha a levágott fő lassan felnyitná szemeit s a hideg, kőmerev, fénytelen csillagokkal az érkezőre tekintene.

Csak egy perczig tartott az. Az omarita levette kezét a fejről, a szemek ismét lecsukódtak; talán nem is volt az egyéb, mint káprázat.

Akkor megszólalt a dervis; mély, nehéz hangja elülte a körülállók szíveit, a kik azt hallák:

– Menjetek Mahmudhoz és mondjátok meg neki, hogy én megveszem tőle a fejet, Ali basa fejét és három fiáét, Szolimán, Vely és Muhtár bégekét, és adok neki díjul egy országot.

– Azt, mely előtte legszebb, mely szívének legkedvesebb és melyhez legkevesebb reménye van: tulajdon országát.

A merész szavakat megvivék a szultánnak, s a nagyúr maga elé viteté az omarita dervist és bezárkózva vele egyedül, késő éjszakáig ott tartá magánál. Midőn a muezzim az ötödik namazátot énekli (éjfélkor), akkor bocsátá el Mahmud a dervist; mit beszéltek azalatt? mindenki -194- előtt titok maradt. A szerzetes kilépve a szultán öltöző szobájából, egy szenet vőn ki a füstölőből s a fehér alabástrom falra e mondást irta fel vele:

Mahmud megparancsolá, hogy adjanak kilencz erszény pénzt a dervisnek és adják át neki Tepelenti és fiainak levágott fejeit.

A dervis a négy fejjel és a kilencz erszénynyel elhagyta a szerályt, a kilencz erszény pénzen megvett egy nagy üres földet a szelimbriai kapu előtt, azt beültetteté cyprusfákkal, s minden cyprusfa tövéhez állított egy fehér turbános sírkövet, százat meg százat egymás mellé, felirat nélkül. Úgy mondá, hogy majd eljönnek nem sokára azoknak tulajdonosai! A temető közepére pedig egy széles sírt hányatott fel, abba temeté el Ali három fiának fejeit, középre az apáét. Négy turbános sírkő volt lábtól és fejtől felállítva; a középsőre, a legnagyobbra ez volt irva:

«Itt nyugszik a hős Tepelenti Ali, Janina basája, várva maga után a többi hősöket, kik úgy megérdemlék a halált, miként ő.»

A nép zúgott e temető, e felirat miatt; de a mi a temetőn belől van irva, ki merné azt onnan letörülni?

A végzetteljes irás ott maradt négy évig és a negyedik év megfejté annak értelmét.

A KETTÉ TÖRT KARDOK.

Félhold nemzetei! itt az idő, midőn nem segít többé sem a dervisek éneke, sem a görbe kard és a handzsár, sem az Alkorán! nyugotról, éjszakról idegen népek jőnek, sorba állított fegyveres férfiak, mint egy érczfal, kiket egyetlen rövid vezéri szó megindít, megállít, kiterjeszt, tömegbe húz, kiknek szuronyai előtt szétbomlik a vitéz janicsár rend, mint a szélnek szórt polyva, s tűzokádó érczcsöveik előtt rendre hullnak Begtás kertjének virágai, mint a kaszált fű; azok a bölcs emberek, kik oly egyszerű fekete ruhákban járnak, sokat tudnak, a mit ti nem tudtok, kifognak együgyű kormányférfiaitokon, megvernek a csatában, megvernek a békekötésben.

Hiába kiáltjátok a próféta nevét, hiába zörgettek a paradicsom ajtaján. Zárva van az. Mahomed alszik és a többi próféták mind nem törődnek a földi dolgokkal többé; tele van már a paradicsom, ott is kancsal szemmel nézik az újabban jövőket, kik diadalhír nélkül érkeznek meg a Tubafa árnyékai alá; nem mosolyognak többé az örökké ifju húrik az Alsiráth hidján túl a csatában elestek felé; a csatáknak nincsen dicsősége.

Ime, az ország messzebblátói tudják mit cselekesznek, fiaikat elküldik messze földekre, a gyaurok tartományaiba, hogy tanuljanak ott világi bölcseséget, s nagy változás készül az egész országban.

A vén dervisek, az ó-török barátok ki vannak zárva a szerályból, csak úgy ólálkodva tekintgetnek be az őrizett kapukon s mutogatják egymásnak: «nézd, az idegenek munkáját művelik odabenn; az igazhitű harczosokat szóra tanítják lépni, fegyvert forgatni». Elhányatták a dzsiridet, e mindig győztes fegyvert, s dárdát szúrattak a puska végébe, mint a hitetlenek szokták, kik nem mernek kardtávolságra -196- közelítni ellenségeikhez. Vége, vége az ozmán hitnek!

Legféltékenyebben tekinték ez újításokat a Begtás papok; minden pillanatban lehete őket rongyos, szurtos palástjaikban ácsorogva látni a szerály kapui előtt, mereven bámulva a ki- és bemenőkre s ha egy imám haladt el előttük, vagy egyike a megjegyzett khodzsagiánoknak, kik az újításokat kezdték, nagyot köptek utána és fenhangon kiálták:

Mahmud atyját e név miatt, mely új rendes katonaságot jelentett, gyilkolta meg a stambuli nép, s utóda kényszerítve volt megparancsolni, hogy a ki e nevet kimondja, megölessék.

A nagyvezért a gyülevész gyakran egész palotájáig kisérte, az utczán végig szidalmazva, s ablakán kiáltozák be:

Bajraktár tizennégy év előtt volt a szultán nagyvezére, ki újra akarta szervezni a török hadsereget s e miatt lázadás tört ki Stambulban, mely tartott addig, míg Bajraktár pártfeleit le nem ölték, őt magát pedig nejeivel, gyermekeivel együtt felgyújtott palotájában veszték el.

Életével játszott az utolsó katonától fel a szultán felkent fejéig mindenki, a ki részt vett a szerály átkos rejtélyes tanácskozmányaiban.

Régen rebesgeték már, hogy valami nagyszerű terv van kitörőben, s a Begtás papok városról-városra jártak a török birodalomban, fanatizálva kedvencz gyermekeiket, a janicsárokat, s észrevétlenül Stambulba gyűjtve őket. Ezen időkben több volt húszezer janicsárnál a főváros falai közt, nem számítva a vízhordók testületét, mely rendesen közös munkát szokott velük végezni lázadások idején. Mikor a janicsár urak gyujtogattak, a vízhordók kötelessége volt oltani, azután raboltak együtt; innen a régi ismeretség.

A diván udvarára az imámokon kívül csupán az omarita -197- vak szerzetesek bocsáttattak, kiknek főnöke Behram, gyakran órákig eltanácskozott a szultánnal, midőn az egyedül maradt.

Május 23-ika volt 1826-ban, midőn a fő mufti hivására az ulemák mind felgyülekeztek a szerályba, s ott egyhangúlag elhatározák, hogy az Alkorán szavai szerint «az ellenséget saját fegyvereivel leküzdeni szabad».

Hatod napra ismét összegyűltek s ekkor a seik-ul-izlám előterjeszté a fetvát, melyben kihirdettetett, hogy a birodalom védelmére állandó hadsereg fog felállíttatni.

Hogy azonban az elátkozott Nisán Dzsedid nevet senki se mondja ki, három nevet adtak a felállítandó hadtesteknek:

Második a Taalimlüaszke, «gyakorlott férfiak», a szerály katonaságából válogatva.

A harmadik név volt ez: «Khankiár bigerdi», ez illeté a janicsárokból válogatandó hadat. Ez a név annyit tesz, mint «a császár akarja!» Jelent pedig a Khankiár szó törökül egyuttal «vérontót» is.

Midőn a fetvát alá kellett irni, nagyon kevesen voltak jelen a janicsárok vezetői közül, de a jelenlevők közt ott volt a janicsár aga, s neve ott állt a seik-ul-izlam, a nagyvezér és Nedzsib Effendi neveik mellett.

Másnap korán reggel bámulva olvasá a stambuli nép a minden utczaszegletre kiragasztott fetvát.

A végzetteljes szó ki volt mondva, mely előidézze a véres kisértetet, kinek annyi koronázott fő esett áldozatul.

Palotája egyik szárnyában háremhölgyei, másikban a -198- főpapok és tanácsadók; Mahmud egyik szobából a másikba járt és nem találta nyugtát sehol.

Százszor leült bölcseivel egy sorban és olvastatá magának Ezaad Effendi, kedvencz történetirója által az ozman nemzet történeteit, de borzalom volt rá nézve azokat hallani. Vérrel van irva az egész világhistoria! Ugyanazok az eszmék ugyanazokat a gyümölcsöket termették mindenha. Hány nagyvezér, hány padisah vére csorgott kétfelől alá a trónról, mely nem ingadozott úgy soha, mint ő alatta. Majd ha visszament háremébe, s jöttek eléje tánczczal, zenével a bájos odaliszkok, mindenik közt leggyönyörűbb a szép Milieva, kinek egy örömórájában országa rózsatermő tartományát, Damaskust ajándékozá s elgondolta, hogy tán holnap, tán még ez éjjel, e szép mosolygó fejek mind le lesznek onnan vágva s omló hajfürteiknél fogva egy halomra hányva, s a gyönge kedves tetemek a Bosporus hideg hullámai közt fognak úszni, veszendő étkül a tenger szörnyeinek!

Óránkint, perczenkint jött a tudósítás Stambulból: hogy a janicsárok fenyegető tömegekben kezdenek csoportosulni s már elkezdték a gyujtogatást, mindennap négy-öt helyen üt ki tűz a városban, de az állandó esőzések gátolják, hogy nagyobbszerű veszély támadjon belőlök. Így szokott Stambulban a lázadás mindig kezdődni.

A Begtas papok bőszült beszéddel fanatizálták a népet a mecsetek előtt, a köztéreken, ingerelve a gyülevészt, mely a vad janicsárhaddal tartott, a szultán hivatalnokai, az újításokat pártoló ulemák, softák és omarita dervisek ellen.

Julius 14-ike volt, a midőn az Etmeidánon híre futamodék, hogy egy orta janicsárság, gyanútól vezetve, körülfogta azon új temetőt, melyet amaz omarita szerzetes elkeríttetett, s az ott talált derviseket leölte, köztük azoknak főnökét, Behrámot. Találtak nála egy csomó irást, mely világosan elárulá az egyetértést közte és a szerály főurai -199- között. De találtak övébe tekerve egy érczlemezt is, a mire arab betűkkel ez volt irva:

– Én vagyok Behrám, fia Halil Patronának, az erősnek és Gül Bejazének, a látnoknak. Apám éltében nagy munkát kezdett meg, melyet holta után folytatott. Be lesz pedig e munka fejezve és tökéletességre megy, a midőn én meghalok és reám többé szükség nincsen. Áldassék az, a ki tudja az életnek és halálnak óráit.

A kik ismerték Halil Patrona életét és végét, jól tudhaták, mi volt az a nagy mű, a mit Behrám értett, a ki atyja halála után száz és kilencz esztendeig élt még, hogy megérje és megérlelje azon eszmék teljesültét, mikbe annak kardja beletörött.

A nép szétszaggattá a dervist s diadallal osztozott meg véres rongyain, s azzal mint a vért szagolt fenevad, rohant a főurak kastélyaira.

Ekkor egy Begtas pap leszakított az utcza szegletéről egy fetvát, mely az új rendszert hirdeté, s felmutatá azt a nép előtt:

– Ime itt áll a hitszegők nevei közt legelől a Kapuszi aga neve. A janicsárok fővezére maga áruló, saját fiai ellen. Halál fejére.

– Halál fejére! ordítá a tömeg s fáklyákat ragadva, rohantak a janicsár-aga palotája felé.

A Kapuszi aga meghallá a zajt s hirtelen egy szolgája köntösét magára véve, a nép közé elegyült s észrevétlenül eljutott a porta kastélyáig, hol a nagyvezér lakott.

A nagyvezér épen vacsorájánál ült, midőn a Kapuszi aga berohant hozzá, s megértve a veszélyt, hirtelen eltorlaszoltatá kapuit s a palota kertjén át családjával és cselédeivel a Bosporuson átmenekült a túlparton levő Jali kioszkba. Az ostromló tömeg csak az üres falakat találta, azokat lerontá földig.

De a Kapuszi aga palotájában hagyta nejeit, gyermekeit; azokat elfogták a zendülők s legyilkolák irgalmatlanul. Az -200- esthomályban láthatá a vizen keresztül a megmenekült aga, mint lobognak az ég felé palotájának lángjai, s tán hallani vélte azoknak halálsikoltásait, a kiket legjobban szeretett.

Nehány percz mulva odaérkezék hozzájok Nedzsib Effendi, az egyiptomi alkirály képviselője, ki szintén menekülve jött el palotájából s hírül hozá, hogy a lázadók egész Stambult elfoglalák s a menekülő főurak családjain tölték irtózatos bosszújokat.

Palotája tetején állt a szultán és onnan nézte a távolból átvöröslő fényt, mely rémesen világítá be az éjszakát, tűzoszlopokat vetve a sötét Bosporusra.

Riadó menekvők azon rémhírt terjeszték, hogy a szerály ég, s a távolból valóban úgy látszott, mintha az égés lobogványa annak kúpfödeles tornyai közül jőne.

Mahmud egész éjszaka imádkozott; két óra éjfél után egy lovas érkezett vágtatva Stambul felől, kinek paripája, a mint a Begsistas cziprusai alá ért, összerogyott. Maga a lovag azonnal a szultánnal kivánt beszélni. Eléje bocsáták.

Mahmud arczán egy pillanatnyi derű sugára látszott, midőn a lovagot megismeré. Thomár volt az, ez időben az ekskendzsik Ferikje, a legbátrabb dalia mind a három ozman földön.

Midőn Mahmud elhagyá a szerályt, kiválasztott tizenhat ifju lovagot kisérői közül, s azokat hátrahagyá palotájában, azon utasítással: hogyha zendülés talál kiütni Stambulban, a mi előre látható volt, vágják keresztül magokat ellenségeiken és siessenek őt tudósítani.

Thomár egyedül érkezék meg, a többi tizenötöt leverték a lázadók; ő utat tört magának s eljutott a Begsistasig.

– A sárkány fölemelte mind a tizenkét fejét uram, mondá a szultán előtt, itt az ideje, hogy vagy levágd mind, vagy megegyen országostul.

A szultán, ki nagyon szereté az ifjut, saját kendőjével törlé le arczáról az izzadságot s megparancsolá neki, hogy várjon reá oda alant, az étkező teremben. -201-

Ötödfél órakor, midőn a nap teljes pompájában kelt föl Ázsia kék hegyei közül, leszállt palotája tetejéről a szultán s megparancsolá szolgáinak és fegyvereseinek, hogy álljanak ki a palota elé. Nem volt vele több harczos ezer ekskendzsinél, s még egyszer annyi számú lovász, szilihdár és bosztandzsinál. Ő maga hölgyeit ment meglátni.

Mindazok bámulva tekintének rá, a kik arczát ez órában látták. A különben oly szelid, oly békés kifejezés helyét büszke harag és halállal daczoló bátorság váltotta fel.

Megölelé anyját és a szultána aszszekit, azután fiát, a trónörököst. Egy könyet sem láttak szemeiben ez ölelés alatt. Mindnyájan új erőt látszottak szívni lelkesült szemeiből, nem volt szükség reá, hogy őt biztassa más.

Midőn gyermekét egy kezével, nejét másikkal átölelve tartá, így szólt hozzájok:

– Én most elmegyek. Utam Stambulba visz; hogy vezet-e vissza? azt nem tudom. De arra esküszöm, hogy ha visszatérek, mint országom valódi ura jövök meg. Mit teendtek ti, ha én el találok veszni?

Milieva arcza kigyult e kérdésnél, odavezette Mahmudot a terem hátuljába. A szultán egy nagy halom kerevetpárnát és vánkosokat látott ott felrakva.

– Ha Mahmud elveszett, szólt a cserkesz hölgy lelkesülten, azok, a kik szerették, megtalálják utána az utat; ám lássák elleneid: nekünk csak hamvainkat fogják itt találni.

Mahmud megcsókolá a nő homlokát; méltó volt az, hogy trónja zsámolyán üljön.

Azzal leszállt udvarába, a boltozatoknál paripáját vezették elé; a szultán Thomárnak inte, hogy tartsa kengyelét, míg felhág. Aztán letört egy ágat turbánja mellett lengő kócsagából s azt az előtte térdelő ifju fezjéhez szúrta.

– Te vezesd az ekskendzsiket. És most, a kinek kardja van, mutassa meg, hogy viselék azt őseink?

E szavaknál kirántá pallosát a padisah s lovasai élére -202- nyargalva, maga a vezéri helyre állt. Pillanat mulva útban volt a kisded csapat Stambul felé; elől az ekskendzsik két tömegben villogó szuronyokkal, középett a szultán kiséretével, leghátul a lovászok és kertészek.

Azonban a fővárosba érve, várakozáson kívül kevés ellenállás fogadta a merész csapatot.

A mult éjjel küzdelmei kifáraszták a zendülőket, a gyujtogatás bevégeztével hozzá fogtak a rabláshoz, s reggel felé nagy része szét volt oszolva a kávéházakban és egyéb mulató helyeken.

Mahmud egy támadó csapattal sem találkozott egész a szerályig, az utczák ugyan tömve voltak zajongó csőcselékkel, de az minden ellenállás nélkül utat nyitott az ekskendzsik tömött rendei előtt; még csak egy bántó szóval sem illeté a szultánt senki is, inkább a bámulat hangjai voltak itt-ott hallhatók. Az emberek el voltak álmélkodva, midőn a padisaht egy maroknyi fegyveressel megjelenni látták a tomboló vihar közepett, s engedték őt egész békével a szerály kapuin bevonulni.

A minden kapukon keresztül törő ordítás, mely nehány pillanat mulva onnan belülről hangzott, hirdetheté a künnlevőknek, mily lelket öntött a szultán megjelenése a szerályba szorult harczosokba.

Kara Makán megdöbbenve vonta el a lázadók tömegeit a nagyúri palota elől, s a janicsárokat az Etmeidánon csoportítá össze, hol a felfordított üstök mellett ki voltak tűzve a zászlók; az utczaszegleteken a vad Begtás papok lázíták rekedt ordításaikkal a nyugtalan tömegeket s a minarék tetejéről folytonosan szóltak a lázadási tülkök, csak olykor hallgatva el, midőn a nap öt részében az imámok Allah dicsőitésére hivák fel az ozmán népet. A namazát hangjai előtt még a bőszült népvihar is elcsendesült, s csak a végső hangok után kezdte újra.

Stambul fenékkel volt felfordulva, a szemét a felszinen úszott. A hamálok (a teherhordók testületei), a vízhordók, -203- a csónakosok mind a janicsárok mellé álltak s roppant számra növeszték a fellázadt tömeget. Minden mecset, minden kaszárnya hatalmukban volt már, maguk a Dardanellák tornyai is megnyiták a janicsárokkal szövetséges jamakok előtt kapuikat, a szultán be volt zárva palotájába.

A janicsárok arról gondolkoztak, hogy ostrommal vegyék be a magas porta épületét, e végett elküldék kikiáltóikat a dzsebedzsik (táborkovácsok) testületéhez, mely nehéz ágyúival a Sófia mecset táján táborzott, hogy őket az ostrom megkezdésére felszólítsák.

A janicsárok küldöttje rövid dühös szónoklattal hitta meg a dzsebedzsiket a véres mulatságra. Azok sokáig tétovázva hallgattak; egyszerre azonban a tömegek közül egy lövés történt s a szónok halva rogyott össze. Erre a többi dzsebedzsik rárohantak a janicsár küldöttekre, leverték őket, s midőn valamennyinek a fejeit egy helyre hányták, egyhangúlag kiáltának fel: «éljen a szultán!» s azzal fölkerekedtek, fölvonultak mindenestül a szerály elé, ott ütötték fel ágyúikat a lázadók ellenében.

Dél felé harsogó zene mellett érkezett meg a Kapudán, Ibrahim, kinek mellékneve «a pokolbeli», négy ezer hajós katona és negyven ágyúval; nehány óranegyed mulva a Jali kioszk felől lehete látni Mehemed nagyvezér előnyomuló hadait, ki az éj oltalma alatt összegyűjté az ázsiai seregeket, melyek mindig ellenségei voltak a janicsároknak. A janicsár-aga elhozá a Tophánában fekvő komparadzsikat. Az érkező tömegek vérszomjas üdvkiáltásokkal fogadák egymást. A vezérek arczán látszott, hogy ezuttal nem fognak egy lépést is engedni, hogy ma vagy a janicsároknak, vagy az ozman birodalomnak végórája ütött.

Ekkor megnyiltak a szerály kapui s a főhivatalnokok és az ulémák kiséretében előlépett a szultán.

Az ulémák, az imámok és a hadvezérek félkörben álltak a kapu körül; a szultán a legmagasabb lépcsőn maradt.

Teljes padisah díszöltözetében állt ott, egyik kezében a próféta zászlóját, másikban egy kivont kardot tartva. -204-

– Mit érdemlenek a lázadók? kérdé erős átható hangon a sheik-ul-izlamtól, kik Allah és a vallás feje, a padisah ellen feltámadtak?

– Azt mondja az Alkorán: ha az igaztalanok testvéreiket megtámadják, öld meg őket.

– Úgy esküdjetek a próféta zászlójára, hogy kiirtjátok azokat, kik fegyvert emeltek ellenem.

A vezérek megcsókolák a szent lobogót és esküt tevének, hogy megvédik azt utolsó csepp vérükig.

– És most zárjátok be a kapukat! monda a szultán, s egyszerre parancs indíttatott Stambul minden kapuihoz, hogy az ott levő őrségek állják el a kijárásokat. Innen a két harczos fél közül egyik élve ki nem fog menni.

– Hosszú élet a szultánnak, halál a janicsárokra! hangzék ötvenezer ajakról a szerály előtt.

A szultán maga akarta vezetni a sereget a lázadók ellen, de vezérei lábaihoz borultak s a próféta nevére kérték, hogy ne tegye ki életét. Legalább kardját adta át a nagyvezérnek, hogyha ő nem, fegyvere fürödhessék a lázadók vérében.

A kapuk be voltak zárva. E tény borzalommal tölté el a lázadók szivét. Sejték, hogy ezen nap után nem következik másik nap, hogy az engedésnek, a kibékülésnek nincs keze többé, csak a kardforgatásnak, az öldöklésnek.

Mind az Etmeidán körül gyülekeztek, ledönték az utczákon az épületeket s torlaszokat raktak belőlök. Rossz jel a lázadásra, ha az már védelemre szorul.

Dübörgő dobszó mellett közeledének lassankint a nagyvezér seregei: a janicsárok torlaszai előtt megjelent a Dülbendár aga, kezében tartva a Szandzsák-sérifet, s felszólítá a zendülőket, hogy oszoljanak szét és térjenek meg a szent zászló alá.

Kara Makán szava túldörgé az átkot és szidalmat, mit a fanatizált tömeg az ozman vallás megrontói ellen szórt. -205-

– Töröljétek el az új rendszabályt, adjátok ki az istentelenek fejeit, kik a Hatti-Sérifet aláirták, a Kapuszi agát, a nagyvezért, a főmuftit és Nedzsib Effendit! Ezt kivánják a janicsárok ortái és a velök egyesült becsületes jamákok, kajikdzsik és hamálok, kik megmaradtak Istenhez hű mozlimeknek.

Háromszor intézte a Dülbendár aga a felhivást hozzájok, mindháromszor ugyane feleletet kapta. A vezérek fejeit kivánták.

Mahmud előde, Szelim, hasonló kivánságra kiadá vezérei fejeit; Mahmud ketté töré fejök fölött a kardot s a porba vetve kiáltá:

– A mint e kard kettétöretett és senki azt többé össze nem forrasztja, aként töressenek ők ketté és senki föl ne támaszsza őket.

A következő pillanatban mennydörögtek a pokolbeli Ibrahim ágyúi az Etmeidánon; a rongy faházak sorait keresztültörték a bombák, s az utczákon tört résen át előrohant Husszein basa, mellette Thomár bég az ekskendzsik élén.

Az új harczosok gyűlölt alakjára veszett dühvel rohant a janicsár had, de az első pillanat meggyőzé őket arról, hogy a szurony hatalmasabb fegyver, mint a handzsár. Thomár bég maga rohant legelől, szuronyával útat törve magának, s mint az éles ék befúrva magát a zendülők tömegei közé.

Ez oldalon nem volt szabadulás. Most a kétségbeesés dühével veték magokat a lázadók Ibrahim ágyútelepeire, háromszor nekitódulva a halált okádó tűztelepeknek, s mindháromszor holtakkal tömve meg az utczákat, kiket az irtó kartácsok halomra arattak.

Vége, vége volt mindennek, – Begtas kertjének virágai minden oldalon megverve, meggyalázva az új katonák által, futva menekültek a nagy négyszögű kaszárnyába, mely az Etmeidán hátterét elfoglalá.

Kara Makán nem érte meg a gyalázat óráját; egy ágyúgolyó úgy elhordta fejét, hogy csak övéről ismertek hullájára. -206-

A kaszárnya falain belől még utolsó kétségbeesett harczhoz készültek a janicsárok. Késő volt már: a pokolbeli Ibrahim tüzes golyókkal kezdé lövetni a kaszárnyát s egy óra alatt lángokban állt az egész roppant épület; a ki a kapukon belől volt, ott is maradt; ott kelle nekik elveszniök együtt. A lángok ropogása között hangzott a halálordítás, mindig erősebben a láng, mindig gyöngébben a halál szava. A vezérek körülálltak, egynémely szemében rejtett köny is csilloghatott. Mégis vitéz hadsereg volt!

Ezen a napon húszezer janicsár hullott el a padisah parancsára. A kiket el nem ért a golyó és a kard, megölte a zsineg és a bárd, hulláik átadattak a Bosporusnak, s a távol tenger hullámai sokáig hánytak ki fejetlen testeket a messze vidékek partjaira. Ezek Begtas virágai voltak.

Kaszárnyáikat alapjaikból felforgatták, zászlóikat összetörték, üstjeiket széthasogatták, emlékükre átkot mondtak.

A Begtas papok rendje örökre megszüntettetett, klastromaik lerontattak, birtokuk az országra szállt.

Így lett vége a századok óta fennállt katonai rendnek, melyet a bölcs Csendereli alapított, s mely annyi dicsőséget szerzett az ozman fegyvereknek.

De a véres műtét után újult erővel támadt fel az ozman nemzet, s új életének dicsteljes napjait azon kéznek köszönheti, mely a nemzet két legnagyobb ellenségét, Tepelentit és a janicsárokat letörte.

Vajjon mit szólt Halil Patrona, midőn az Alsiráth hidjai előtt húszezeren jelentek meg egyszerre azok utódai közül, kik őt hasonló merényért száztíz év előtt meggyilkolák? -207-

A FEHÉR RÓZSA

I. A ZSIBÁRUS.

Régidők, száz meg száz év óta foly a harcz a Siíták és Szunniták között.

Persia, India, Teheran a Siíták földe, Törökország, Arabia, Egyiptom és a berber ország a Szunna híveié.

Sok vér, sok pénz, sok átok és sok árulás pazaroltatott már el, és még sem derült ki, hogy a Siítáknak van-e igazuk, vagy a Szunnitáknak? Az a kérdés, hogy a próféta halála után következett helytartók közül melyik volt az igazi szent: Ali, Abu-Bekr, Omár és Ozmán? A Siíták azt állítják, hogy csak Ali volt az, a Szunniták pedig azt hiszik, hogy mind a négyen azok voltak. És bizonyára nagy bohók a Siíták, hogy inkább engedik magukat ezrével leapríttatni, mint hogy megengednék, hogy Isten neki! legyen hát ezzel a három névvel is több a szent naptárban.

A fő mufti már három Fetvát sújtott Mahmud sah ellen, s ugyanannyi hadsereg rohant a vitéz Szunnita fajokból az eretnek Siíták tartományaira; a derék, vitéz nagyvezér Damad-Ibrahim már elfoglalta tőlük Taurist, Erivánt, Kermandzsahánt, Hamadánt, s Stambulban alig beszélnek egyébről, mint az ő győzelmeiről, a miket már arról is meg lehet tudni, hogy a győzelmi híreknél a janicsár őrsereg sokkal élénkebben érezteti harczias erényét mind a békés lakosokkal, mind a még békésebb szultánnal, a ki egyébiránt nem sokat törődik sem velök, sem a Szunnával, sem Damad-Ibrahim győzelmeivel, nagyon meglevén elégedve szüntelen viruló tulipánjaival és szerályi hölgyeivel, kik még szebbek és szebben virítnak a tulipánoknál. -210-

Az esthajnal utolsó sugárait bocsátja Stambul minaréire. A héthalmok városa nagyszerű megható képül tünik fel az alkonyfényben, alant a sugáros égtől lángoló Bosporus, melyben a Szerály s a Pera és Galata külvárosok házsorai és a tarkára festett tündérpaloták tükrözik magukat, melyek hosszú, tekervényes, keskeny utczákat képezve, vonulnak fel egyik halomról a másikra és mindegyik halom oly zöld, mintha csak a természet osztályt követelt volna a lakosoktól; nem olyan, mint a nyugoti városok, kikövezve, kiseperve, csupa kő és kémény minden; itt minden csupa zöld, a bástyák beültetve szőlővel, olajfával, a gazdagok házai előtt gránátalmák, cziprusok; a szegényebbek, kiknek kert nem jutott, házaik tetejére vitték fel a virágokat, vagy legalább az udvarba ültettek egy szőlőtőt, mely azután befutotta az egész házat, s közbe csak kétszáznyolczvan mecset ragyogó kúpjai emelkednek ki tündökölve az örökzöld közül, majd minden utcza végén ott van a temető, benőve mind buja fűvel és sűrű cziprussal; csak a turbános sírkövek mutatják, hogy ott szomorú nyugalom helye van, s a mi a kép hatását növeli, az egészen uralgó Aja Sofia mecset roppant kupolája, mely valamennyi palotán keresztül tekint le a Bosporus aranytükrébe. Az aranytükör nemsokára ércztükörré válik, a nap eltünik s a sötétkék égtől érczragyogványt kölcsönöz a nyugvó tengeröböl; a kiöskök, a bezesztán elsötétülnek, a Rumili hiszár és Anatoli hiszár tömör tornyai rajzolódnak még a csillagos égen, s az idegen kereskedők khánjain s a közminareteken itt-ott meggyújtott lámpákat kivéve, tökéletesen elsötétül az egész roppant város.

A muezzim a naplemente utáni naámát énekli a mecsetek karcsú tornyaiból, mindenki siet haza jutni, mielőtt tökéletesen beáll az éj; a hajcsárok csengős öszvéreiket két oldalt rakott tömlőkkel kergetik a szűk utczákon; a vízhordók, terhészek riogatják a szembejövőket, széltiben elfoglalva az utczát a vállaikra tett póznával; a kutyák egész csordástól jönnek elő a temetőkről s marakodnak a -211- piaczon hagyott hulladékok felett. Minden igazhivő iparkodik minél hamarább biztos zár és födél alatt lenni, s nagy istenkisértésnek tartaná a muezzim reggeli énekeig bármily ürügy alatt elhagyni háza küszöbét. Kivált annak, ki ez időben az Etmeidán piaczon keresztül merne menni, nagy vakmerőséggel vagy nagy tudatlansággal kellene birnia, miután e piaczra három kapu nyilik a jenitseryk kaszárnyájából, a kik pedig ha jókedvükben vannak, nem igen szokták válogatni a tréfákat, mikkel a kezeik közé akadt idegent mulattassák. E helytől tehát minden igazhívő müzülmán megőrzi az ő lábait, kötelessége levén ismerni a Koránnak azt a versét, miszerint «bolond az, a ki keresi azt a veszedelmet, mely nélkül ellehet».

Már a takarodót is elverték a fatáblán fabotokkal, midőn az Etmeidánra vezető utczák egyikén két férfi találkozik.

Az egyik oláh gunyába öltözött idegen, hosszú sarukkal, széles tüszővel oldalán, mintegy negyven évesnek látszik, s a mennyiben arczvonásait és termetét a félhomályban kivehetni, erős, jól termett férfi, meglehetősen elhízott arczczal, melyben e perczben nem csekély nyomai látszanak a félelemnek és azon kényelmetlen tétovázásnak, mely valakit egy idegen nagy városban meg szokott lepni, melyet legelőször lát.

A másik tisztességes müzülmán, mintegy harmincz év körül, sűrű szénfekete szakállal s szenvedélyes izgatag arczvonalokkal, miknek jellemét igen jól tükrözi vissza a két villogó fekete szem. Turbánja oly mélyen van lehúzva homlokára, hogy szemöldeit egészen lenyomja, a mi még daczosabbá teszi tekintetét.

Az idegen az Etmeidán felé látszik tartani, ez pedig arról jő. Amaz engedi őt maga mellett elmenni, magát a falhoz vonva, s csak akkor meri megszólítani, midőn látja, hogy nincs iránta semmi rossz szándékkal.

– Kérnélek, ha meg nem haragudnál emberséges müzülmán, nem mondanád meg nekem, merre van az Etmeidán-piacz? -212-

A megszólított egyszerre megállt, s kemény tekintetét a kérdezőre szegezve, haragos hangon felelt:

– Jaj nekem, érdemes müzülmán, kérlek ne haragudjál, nem azért kérdeztem én az Etmeidánt, mintha oda akarnék menni, hanem hogy oda ne tévedjek. Idegen vagyok ezen városban, s féltemben épen oda közelítek, a hova nem akarok. Kérlek, ne hagyj itt magamban, minden ház be van már zárva, a khánokba sem eresztenek sehol, vezess el magadhoz, nem leszek terhedre, elhálok az udvarodon, vagy a pitvarodon, csakhogy az utczán ne maradjak az éjszaka, mert félek nagyon.

A megszólított török egy gyékényből font tarisznyát vitt az egyik kezében, azt most felnyitotta s egy pillantást vetett bele, mintha magában tanakodnék rajta, hogy vajjon az estebédre bevásárolt hal és hagyma elégséges lesz-e két ember számára, azután egyet bólintott fejével.

– Elébb fogadd el, azután köszönd meg, mert addig nem tudod, hogy mit köszönsz. Nálam igen szűk vendégségre találsz, mert én szegény ember vagyok.

– Oh én is igen szegény vagyok, nagyon szegény; sietett felelni a jövevény, a görög fajnak ravasz alázatosságával. Az én nevem Janaki, mészáros vagyok Jassyban. A legényemet minden marháival együtt elfogták a kavaszok: azért jöttem Stambulba; koldus vagyok, ha vissza nem adják.

Azzal maga elül menve, elkezdé vezetni a vendégét azon kiismerhetlen tekervényes zeg-zugos sikátorokon keresztül, melyek a Hebdomon palotához vezetnek, hol a görög császárok hajdani fényhelyén most a népség legszegényebb, legrondább osztálya lakik, az utczák oly keskenyek, hogy -213- két átelleni háztetőnél a felfutó tök és szőlő indái összekapaszkodnak s természetes mennyezetet alkotnak, ezek többnyire csak gyalog emberek által járhatók.

Egyszer, midőn épen egy hosszú, vékony sikátorba jutottak, szemközt jövő rikácsoló dal zaja üté meg füleiket; valami részeg ember lehetett, de akárki volt, rettenetes tüdejének kellett lenni, mert úgy tudott ordítani, mint egy bölénybika, s mintha még nem volna megelégedve az ordításával, az útjába eső házak ajtait sorba döngette ökleivel.

– Jaj, érdemes müzülmán, az talán valami jókedvű janicsár lehet? rebegé megijedt hangon a jövevény.

– Más úton kettőre találhatunk. Tanuld meg azt, hogy utadból soha vissza ne fordulj, mert másfelől nagyobb szerencsétlenségbe lépsz.

E közben mindig közelebb értek az ordítóhoz, s nem sokára látható lőn annak alakja is.

A termet nem vált szégyenére a hangnak. Roppant, hat láb magas herkulesi férfi volt az, vállig felgyűrt ingujjakkal, dolmányának zavart állapotja s a félrecsúszott turbán gyaníttaták, hogy aligha kelleténél többet nem vett be abból a nedvből, melyet a próféta megtiltott.

– Gel! Gel! Ne míktár dír! Gel! (Jer, hányan vagytok?) danolt tele torokból a janicsár, az utcza egyik oldalától a másikhoz tántorogva s kivont handzsárjával hadonázva maga körül.

– Jaj nekem! derék müzülmán, szabódott szepegve az oláh mészáros, nem lennél olyan jó, hogy vennéd el a botomat, mert még meglátja nálam s azt hiszi, hogy verekedni akarok vele.

– Hm, pedig ugyan jó botod van, a feje szegekkel kiverve s ólommal beöntve; kár, hogy nem tudsz vele bánni. -214-

– No hát csak gyere a hátam mögött egész bátorsággal és rá se nézz, mikor elmegyünk mellette.

Az oláh úgy akart tenni, de a janicsár már messziről szemet vetett reá, s a mint ez vezetője ködmenébe fogózva el akart mellette surranni, egyszerre útját állta s iszonyú markával megragadá gallérját és odarántá magához.

– Khair evetlesszin domusz! (ne siess disznó) gyere ide csak egy szóra, most vettem egy yatagánt, hozd ide a nyakadat, hadd próbáljam meg rajta, éles-e?

Az ember rögtön félholt lett az ijedelemtől s egész készséggel kezdé a nyakravalóját leoldozni, csak azon hebegve, hogy hát az ő négy gyermekére azután ki fog majd gondot viselni.

– Pusztulj! részeg filkó, hogy merészled vendégemre tenni kezedet? nem tudod, hogy átkozott az, a ki az igazhivő vendégét megsérti?

– Ninini! szólt kaczagva és csúfolódva a janicsár, elment az eszed jámbor balukdzsi (halász), hogy a próféta kertjének virágaival, Begtas fiaival kiköss? Elmenj utadra, míg egy darabban mehetsz, mert ha sokáig itt maradsz, majd megtanítalak, hogy kell elhallgatni?

– Mi bajod emberséges müzülmán, bánt téged valaki? Mashallah! mi bajod te néked abból, ha én egy kutyának fejét levágom? foghatsz helyette tízet mást az utczán.

A török látva, hogy egy ittas emberrel nehéz szavakkal boldogulni, közelebb lépett hozzá s megfogta azt a kezét, a melyben a yatagán volt.

– Mit akarsz te? kérdé a janicsár, egészen elszörnyedve e vakmerőségen.

– Te féreg, te pokróczon ülő szatócs, te madzagkereskedő! ha el nem bocsátasz rögtön, elvagdalom kezedet, lábadat, orrodat és füledet, úgy akasztalak fel.

– Én pedig, ha el nem bocsátod a vendégemet, úgy ütlek főbe ezzel a bottal, hogy itt fekszel le.

– Engemet? Te? Bottal? Engemet, Halil Pelivánt valaki bottal meg mer ütni? Ide üss te kutya, te tisztátalan állat, te müzülmánok söpredéke, ide üss, ha mondom!

S mutogatta daczos képpel felhányt fejét, hogy oda üssön, ha van bátorsága.

Halil Patronának pedig volt bátorsága, s a kezében levő ólmos bottal olyat sújtott a janicsár fejére, hogy annak arczát elborította a vér.

Peliván elordítá magát ez ütésre, s megrázva véres homlokát, mint a rosszul talált medve rohant Patronára, s miután még egy pár ütést karjaira és vállára kiállott, miközben még a handzsárt is kiejté kezéből, megragadá ellenfelét rettentő karjaival, s feldobta a levegőbe, s azután magához szorítá, olyan öleléssel, mint a boa constrictor. De ekkor tünt ki, hogy Patrona sem az utolsó férfi küzdés dolgában, mindkét kezével megragadta az óriás torkát, s oly erővel szorítá azt össze, hogy az kis idő mulva tántorogni kezdett, végre hanyatt bukott, a mikor aztán Patrona mellére térdelt, s annyit kitépett a szakállából, a mennyi elég volt neki is, annak is emlékül. Peliván bor és vereségtől elgyalázva ott aludt el az utczán. Patrona pedig holtra rémült vendégével sietett lakát elérni.

Néhány szűk folyosószerű menedéken áthatolva és azután még mindenféle kerteken és búvóhelyeken keresztül-kasul járva, végre saját házához ért Halil Patrona.

Ha utczaajtóról beszélnénk, nagy járatlanságunkat árulnók el e helyen, miután ott, a hol Patrona lakott, még csak -216- eszmében sem létezett semmiféle utcza; hanem mintegy másfél ezer faház úgy volt egymás hegyére-hátára építve, hogy kiki a szomszédja folyosóján, udvarán és tornáczán keresztül juthatott csak saját házába, s miután egész házsorok népei rendesen a legtitkosabb, ravaszabb egyetértésben szoktak élni, minden ház úgy volt rendezve, hogy abból rögtön a szomszéd házába lehetett átlépni, néhol a háztetők is egyenlőek, másutt a pinczék is egymásba nyilnak, hogy ha valakit hirtelen üldözőbe vesznek, egy percz alatt a háztetőkön, a szobákon, a pinczéken keresztül úgy eltünhessen, hogy senki észre ne vegye.

Halil Patrona háza is fából volt, mint a többi; egyetlen szobából állt az egész, de abban elfértek sokan, volt benne tűzhely is, s ha épen válogatós volt a vendég, igen szép fekvése eshetett a ház tetején, mely szinte be volt nőve szőlőlugossal. A bútorzat benne nem volt valami épen nagyon pazar; egy gyékény a szoba közepén, egy szőnyeggel leterített pad a szögletben, néhány fatányér és fatál, egy korsóval valami fapolczon s egy pár igen egyszerű főzőedény a tűzhelyen, ebből állott minden. A szoba tetejéről csüggött alá egy cserép-mécses, azt Patrona ősi tűzkővel és taplóval meggyújtotta, egy gömbölyű teknőben vizet hozott vendége számára mosdani, a hosszú korsóban pedig italnak valót a kútról s azután elővevé a gyékényszatyort, s kirakva annak tartalmát a gyékényre, oda ülteté magával szembe a jámbor Janakit, hogy vendégeskedjék.

Nem volt ugyan egyebe, mint egy pár apró hala és néhány szép rózsapiros hagymája, de azokat úgy el tudta dicsérni, hogy azokat a halakat hol és hogyan fogják? mi módon sütik? miféle porczogókat lehet találni bennök, a mik a legkedvesebbek? s hogy abban a hagymában mennyiféle íz van? több van benne, mint az ananászban, s aztán az a jó friss tiszta víz! az egész Alkorán tele van a tiszta víz magasztalásával és ezeket Patrona mind könyv nélkül tudta, s annyi érdekes mesét tudott mondani a pusztában eltévedt utazókról, kik epedve sovárogtak egy csepp vízért, -217- s Allah könyörült rajtok és elvezette őket az oáz forrásaihoz, – hogy vendége nem képzelt egyebet, mint hogy a legpompásabb lakomában részesül és jól esett neki étel és ital és megelégedve kelt fel a gyékényről.

Achmed szultán – szegény – alig kelt fel ily elégedetten sorbethtel és czukros gyümölcsökkel rakott szofrája mellől, mely körül kétszáz odaliszk tánczolt és énekelt!

– Már most eredj aludni; monda Patrona vendégének; tudom, hogy az álom a legnagyobb öröm, melylyel Allah megajándékozta az embereket, mert az ébrenlét más embereké, csak az álom a miénk; ha jót álmodtál, örülsz, hogy jó volt; ha rosszat álmodtál, örülsz, hogy csak álom volt. Szép langyos az éjszaka, a háztetőn alhatol; ha a kötélhágcsót felhúzod magad után, nem félhetsz, hogy valaki háborítand.

Janaki megköszönt mindent s felmászott a tetőre. Ott már el volt számára készítve a szőnyeg és bőrvánkos, melyen aludjék. Nyilván egyetlen szőnyeg és vánkos, mely a házban találtatott, s a vendég észrevevé, hogy ezek ugyanazok, miket odalenn a szobában látott, s lekiáltott Halilhoz:

– Emberséges tsorbadzsim! (házi gazdám) te felhoztad nekem szőnyegedet és vánkosodat. Hát te magad min alszol?

– Ne törődjél velem, muszafir (vendég), előveszem a másik szőnyegemet és másik vánkosomat, s alszom azon.

Janaki letekintett a padlás hasadékain a szobába s látta, hogy miután Halil erősen megmosdott s kétszer oly erősen imádkozott, vevé a gömbölyű teknőt, azt megfordítá, lefeküdt a gyékényre, a teknőt feje alá tevé s kezeit összedugva keblén, csendesen elaludt a prófétában.

Másnap reggel, midőn Janaki fölébredt s leszállt Halilhoz, egy pénzt adott át neki, melyet neveznek ott arany dinárnak.

– Ime fogjad e pénzt, derék tsorbadzsi és ha megengeded, -218- hogy még ma is hajlékodban maradjak, készíts mindkettőnk számára ebédet.

Halil sietett a pénzzel a piaczra, bevásárolt mindenféle ennivalót és lelkiismeretes dolognak tartotta volna csak egy réz aspert is megtartani az e végre adott pénzből, hanem készíte vendége számára piláfot (török eledel, rizs, juh-hussal főve), hozott neki a sütőktől és czukorral bánó mesteremberektől mézes lepényt, dulcsászt, pisztácziákat, édes paprikákat dióval megtöltve és mézben kifőve, s más egyéb kellemetes dolgokat, miknek látására és ízleltére Janaki ordítani kezdett, hogy ennél Achmed szultán sem eszik különbet. Halil csak arra kérte, hogy ne igen emlegesse a szultánt és ne kiabáljon olyan nagyon.

Azon éjjel ismét fölfekteté vendégét a tetőre, s minthogy a mult éjjel az nagyon sokat forgolódott a fekhelyén, gyanítá, hogy nincs ilyen keményen fekvéshez szokva, s lopva alája dugta a szőnyegnek levetett kaftánját.

– Hozz nekem iróeszközöket, mert levelet akarok irni valakinek, és ma azután Isten hírével elhagyom a házadat és tovább megyek.

Halil elment, bevásárolt, visszatért. Beszámola az adott pénzzel: ennyi volt a kalem (irótoll), ennyi a mürekob (tinta), ennyi a mühür (pecsét) ára. A többit visszaadta Janakinak.

Ez fölment a tetőre ismét, ott irt, a levelet lepecsételte, letette a szőnyegre és azután vevé ismét a botját és megkérte nagy háládatos köszönés mellett Patronát, hogy vezesse ki őt a perai útra, a honnan aztán majd eligazodik.

Halil megtevé szívesen a vendég kérelmét, s kikisérte őt egész a járható utczáig. A mint Janaki megpillantá a Bosporust, látva, hogy már onnan majd eligazodik, hirtelen felkiálta:

– Nézzed, nézzed. Most jut eszembe! A levelet, melyet irtam, ott feledém nálad a tetőn, a szőnyegre téve és -219- mellette egy erszény pénzt, melyet a levéllel együtt el kellett volna küldenem. De már nem érek rá visszatérni, kérlek szaladj haza, s vegyed a levelet és pénzt, s vidd el annak, a kinek czímezve van. Azután áldjon meg az Isten.

– És igérd meg nekem, hogy kényszeríteni fogod azt a kinek a levél czímezve van, hogy a pénzt elfogadja.

– Ki nem jövök addig a házából, a míg kezeirását nem adja, hogy átvette, a midőn ismét ezen jársz, megtalálandod nálam.

Halil futott egyenesen haza; felhágott a tetőre, ott találta a szőnyegen mind a levelet, mind a pénzt, nagyon megörült rajta, hogy az alatt el nem lopták, s mindkettőt gyékénytáskájába téve, a nélkül, hogy sokat nézegetné, futott vele a bazárra, a hol egy ismerőse volt pénzváltó, a ki egész Stambulban minden embert ismert, hogy majd attól megtudja, hol lakhatik azon ember, a kihez a levél irva van, melyet az idegen bízott rá?

E végett odanyujtá a pénzváltónak a levelet, hogy adjon neki utasítást, a nélkül, hogy maga sokat nézegetne rajta.

– Halil Patrona! farsangjuk van-e most a gyauroknak hogy magadból bolondot csinálj? Hiszen tudsz te olvasni?

– Tudok ám, de nem hiszem, hogy ismerném azt az embert, a kinek ez a levél szól.

Halil csodálkozva vevé át a levelet, melyet eddig meg sem nézett, s valóban saját nevét olvasá rajta. -220-

– Akkor az bolond, a ki nekem ezt a levelet adta, hiszen egy erszényt is kellene átadnom.

– De mikor nekem semmi közöm sem a levélhez, sem az erszényhez. Bizonyára őrült volt az az ember, a ki ezeket rám bízta.

– Legjobb lesz, ha feltöröd a levelet és olvasod, ekkor megtudod, hogy mi közöd van hozzá?

Valóban ez a legegyszerűbb mód megtudni az embernek, hogy mi köze egy levélhez, ha feltöri és elolvassa.

«Jámbor Halil Patrona. Nem vagyok én szegény ember, mint neked mondám, sőt inkább Isten kegyelméből elég gazdag. Nem is azért járok én alá s fel a világban, mintha marháimat vették volna el, de elrabolták egyetlen egy leányomat, a ki kedvesebb volt nekem minden kincseimnél s most azután járok nyomrul nyomra, hogy őt feltaláljam s ha lehet, kiválthassam. Te jót tettél velem. Birkóztál érettem a részeg óriással, megosztád tanyádat, saját ágyadba fektettél, magad háltál a földön, még kaftánodat is alám tetted; fogadd el kérlek háládatosságom fejében ezt a kis erszényt, melyben vagyon öt ezer piaszter, hogy majd ha egyszer ismét visszakerülök hozzád, jobb állapotban találhassalak; az Isten segítsen meg mindenekben, háladatos szolgád Janaki.»

– Mondám, hogy ő a bolond, nem én! kiáltá fel a levelet elolvasva Halil, csak nem fog nekem valaki három vereshagymáért ötezer piasztert adni?

Lármájára többen gyülekeztek oda, Patrona és a pénzváltó ismerősei, s sokáig tanakodtak egymás közt, hogy melyik hát a bolond: Janaki-e, a ki ötezer piasztert ád három hagymáért, vagy Patrona, a ki nem akarja azt elvenni?

Csakugyan Patrona maradt a nagyobb bolond, mert most meg elindult fölkeresni azt az embert, a ki neki e pénzt adta; hiszen keresheti azt már! Hamarább megtalálhatna valakit, a ki ugyanannyi pénzét ellopta. -221-

A nagy csavargásban egyszer ugyanazon helyre talált jutni, a hol harmadnapja Halil Pelivánnal birkózott. Megismeré a helyet. Egy tócsa vér, a mi az óriás fejéből kifolyt, most is ott látszott az utcza közepén, s a mellette levő ház falára volt irva mindkettőjük neve; hihetőleg mikor felocsúdott a janicsár, saját vérébe mártott ujjával irta fel azt a falra emlékezetnek okáért, Halil Patrona nevét alól, Halil Pelivánét felül.

– Ez így nem jól van, mondá magában Halil, te voltál alul, nem én, s kapván egy veres tégladarabot, felül irta vele a nevét.

Késő estig lótott futott, nem találta Janakit sehol, s úgy tele zavarta a fejét mindenféle gondolattal, hogy mikor este felé az Etmeidánon halat vásárolt, egy cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha azt hallja, hogy minden pontyot ezer piaszterért adnak.

Átlátta, hogy csakugyan meg kell tartania a pénzt. És a miatt egész éjjel nem tudott aludni.

Másnap ismét kiballagva a bazárra, újra azon ház előtt ment el, a hova tegnap a nevét fölirta. Ime Peliván neve megint az övé tetejébe volt irva.

– Már ezen segíteni kell, monda Halil s odahíva egy teherhordót, annak a hátára felállt, s legeslegfelül az eresz alá irta a maga nevét, a hova azután Peliváné nem férhetett; s már ebből is látszik, hogy Halil Patronában van valami titkos ösztön, hogy ő nem szeret alul állani, nem szeret magánál magasabb embereket ismerni, s a mint végigmegy az épülőfélben levő Tsiragán palota előtt és találkozik a padisáhval s a mint III. Achmed szultán, Damad Ibrahim a nagyvezér és a Kiaja Bég és a Kapudán basa és a fő imám Ispirizade kiséretében elvonul előtte s ő alázattal hajtja meg fejét a porba előttük, mintha valami azt súgná szivébe: «lesz idő, a midőn ti valamennyien így fogjátok fejeiteket a porba hajtani előttem, mint én most, Halil Patrona, a zsibárus, előttetek országok, világok urai!» -222-

Szerencséje azonban Halil Patronának, hogy arczát föl nem emeli, a míg a napok urának kisérete előtte elvonul, mert meglehet, hogy Halil Peliván, ki a szultán előtt megy kivont pallossal, ráismerhetne s nem igen sokat kérdezősködnék senki is utána, hogy ennek vagy amannak a zsibárusnak miért hasították ketté a fejét?

II. GÜL-BEJÁZE. (FEHÉR RÓZSA.)

Halil Patrona zsibárus boltja ott állt a bazáron. Nem igen jövedelmes kereskedés volt; dohányt, csibukot és pipaszárakat árult. Áfiont (mákony) nem igen tartott, pedig ez akkor kezdett legkeresettebb czikk lenni Törökországban. Meg is látszott rajta. De Patrona felfogadá, hogy ő e lélekbódító szert nem fogja boltjában megszívelni soha, s a mit Patrona megfogadott, azt ő meg is szokta tartani. Sokszor összeült szomszédjaival e felett beszélgetni, s elmondta nekik, hogy az áfiont mind a sejtán (sátán) küldé az igazhivőkre és az nem egyéb, mint a dzsínek (rossz szellemek) által elhullatott rútság, mit a müzülmánok nem átallanak szájukban forgatni, lenyelni, felszíni és ettől következik a romlás mind rájuk, mind maradékaikra, és az egész mozlemin népre! A szomszédok helybenhagyták beszédeit, de azért ők csak árulták az áfiont, mert abból volt a legnagyobb haszon; s hát aztán azért, ha valaki elvágta a torkát késsel, soha se áruljanak többet kést a boltban? Látszék, hogy Patrona nem született kereskedőnek. Azonban a mi kevés haszna származott, az neki untig elég is volt és soha sem jutott eszébe, hogy valamire szüksége volna, a mi nincs.

Nagyon meg volt tehát akadva, midőn most egyszerre ötezer piasztert kapott, hogy mit tudjon azzal csinálni? A mit ő óhajtott, azok mind igen távol eső dolgok voltak. Szeretett volna hajóhadakat vezényelni a tengeren, hadseregeket a táborban, városokat építeni, basákat tenni le -223- és fel, uralkodni, parancsolni; hanem arra mind kevés ötezer piaszter; ez olyan sok volt és olyan kevés ránézve, hogy nem tudott vele mit kezdeni?

Boltja épen azon részére nyilt a bazárnak, hol egy rostélylyal különválasztott helyen a legalacsonyabb fajú kimustrált rabszolgákat szokták elárverezni. Naponkint látott Halil tíz-húsz ilyen emberi áruczikket boltja előtt eladatni. Ez nem volt előtte valami különös dolog.

Nem azok az érzékeny jelenetek voltak ezek, miket a költők olyan szépen le tudnak irni, midőn a gazdag derbendi kalmár elhozza a szépség tündéreit a kéjnek, a gyönyörnek játékszeréül, a szép cserkesz és georgiai szűzeket, kiknek arczuk elpirul a férfitekintet előtt, s szemük könybe lábbad, midőn hozzájuk szólnak; ide csak az unott, hánytvetett portékát, a kelletlen jeszíreket (rabszolga) szokták küldeni, csak a kérges szájú szerecsen rabnők, az elvénült mérges dajkák, az emberi barmok szoktak jutni, kiknek mindegy, akármely gazdánál szolgáljanak, kik egykedvűen hallják a kikiáltó szavát, a ki éveikről, tulajdonságaikról beszél, s engedik a vásárosok által fogaikat megnézetni, karjaikat, lábaikat próbálgatni, s az egész dologgal legkevesebbet törődnek.

A legközelebbi Pazárgün napján (vasárnap), hogy Janaki Haliltól eltávozott, ismét künn ült a szatócs boltja előtt a bazárban, midőn a kikiáltó megjelent a vásárban, egy lefátyolozott rabnőt vezetve kézen fogva, s végig kiabált az utczán:

– Emberséges müzülmánok! Ime egy odaliszk a felséges szultán háreméből, ki a nagyúr parancsára nyilvánosan eladatik. Neve az odaliszknak Gül-Bejáze, fehér rózsa, éveinek száma tizenhét, fogai mind megvannak, lehellete egészséges, bőre tiszta, haja sűrű, tud tánczolni és énekelni, s mindenféle női munkákat. A ki többet ád érte, annak eladatik, s ára a dervisek között fog kiosztatni; kétezer piasztert már igértek érte, jőjjetek ide és nézzétek meg, ki ád többet érte!? -224-

– Allah őrizzen meg bennünket ily gondolattól, hogy mi e leányt megvásároljuk, mondának az okos kalmárok, az annyi volna, mint készpénzen venni meg a nagyúr haragját, s bölcsen visszahúzódtak boltjaikba; nagyon jól tudták ők, mit tesz az: egy elutasított odaliszkot a szultán háreméből valakinek házába fogadni? Jobb volna annak, a ki ilyesmit merészel, mind a négy ártó angyal nevét szobája falaira irni, vagy a talizmánra gázolni papucsával, mint fölvenni egy virágot, melyet a szultán elhajított, hogy azt megszagolja.

A kikiáltó egyedül maradt a bazár közepén a rabnővel, a kereskedők még boltjaikat is bezárták. Köszönik alássan, még ajándékba sem kell az ilyen szerencse.

Csak egy ember maradt boltja előtt, csak egynek volt bátorsága megtekinteni a kikiáltott rabnőt és ez volt Halil Patrona.

Talán megszánta azt a rabnőt. Látszott, mint reszket szegény a sarkig érő fátyol alatt, melyből bár nem látszott ki egyéb, mint szemei, de e szemekben meglátszott a köny.

– Jer, hozd be őt boltomba, szólt Halil a kikiáltóhoz, ne leplezd le az utcza közepén.

– Nem lehet, szólt a kikiáltó, fejemre van parancsolva, hogy a bazár közepén, a hol a többi közönséges rabszolgákat szokták eladni, vegyem le arczáról a fátyolt, s kiáltsam ki az árát mindenki láttára és hallatára.

– Halil Patrona, szólt a kikiáltó, sokkal jobb lesz mind az én nyelvemre, mind a te füleidre nézve, ha az ilyen kérdésekre nem felelek. Én teszem, a mit nekem parancsoltak, leleplezem az odaliszkot, elmondom mit tud? mire alkalmas? nem ócsárlom és nem magasztalom, senkit sem biztatok, hogy vegye meg és senkit, hogy ne vegye meg. Allah mindnyájunkkal szabad s az történik velünk, a mi régóta elvégeztetett.

– A prófétára! ez szép delnő! Milyen szemek! Az ember azt hiszi, hogy beszélnek, s ha sokáig néz beléjök, többet tanul, mintha az Alkoránból olvasna; milyen ajkak! Szeretnék kívül maradni a paradicsomon, hogy ez ajkakat láthassam mindig. És minő halovány arcz! Jól nevezték őt Gül-Bejázenak. A fehér rózsához hasonlók arczai. Látod, harmat is van rajta, mint a rózsán szokott lenni. A szemek harmatja. Milyenek lehetnek e szemek, midőn mosolyognak? minő ez arcz, midőn elpirul, minő ez ajk, midőn beszél, midőn sóhajt, midőn édes vágytól remeg!

– Ne vidd őt tovább, szólt a kikiáltónak és ne mutasd meg senkinek, úgy sem meri őt megvenni senki. Én olyan árt adok érte, a minőt más sem adna, ötezer piasztert.

– Legyen úgy, szólt a kikiáltó, lefátyolozva újra a delnőt, ám te lássad, hozd a pénzt és vigyed a leányt.

Halil bement az erszényért, átadta a kikiáltónak, egy pénz sem hiányzott belőle; az kezébe tevé az odaliszk kezét és ott hagyta azt nála.

Halil Patrona rögtön bezárta boltját, fogá az odaliszkot kézen fogva s elvezeté őt magával szegényes, magányos lakáig.

Haza érkezve, Halil leülteté a leányt tűzhelye mellé, s nyájas, szelid hangon monda neki:

– Ime ez itt az én házam; a mit látsz benne, az az enyém és tiéd; igaz ugyan, hogy mindaz kevés, de nem tartozol vele senkinek; ékszert, füstölőt nálam nem találsz, de járhatsz szabadon és senki nem néz utánad. Ime itt két piaszter, ebből készíts ebédet mindkettőnknek.

A jámbor müzülmán azzal visszatért a bazárra, s egyedül hagyá a hölgyet házánál, s csak este tért vissza ismét.

Gül-Bejáze ez alatt vacsorát készíte számára, a mi két piaszterből kitelt. Halil tányérát oda tevé a gyékényre, maga leült a küszöbre.

– Nem ott, itt mellettem ülj, mondá Halil, s megfogá -226- az odaliszk remegő kezét, s oda ülteté őt maga mellé a vánkosra, s rakott eléje a piláfból és kinálta megható szóval, hogy egyék. Az odaliszk szót fogadott. Még egy szót sem szólt ekkorig, csak mikor elvégezte az evést, oda fordula Halilhoz és alig hallható hangon rebegé:

Halil nagyon megszereté a leányt; sohasem volt neki senkije, a kit szerethetett volna, s a mint ott ült vele szemközt a leány, nagy, sötét szempillái árnyékot vetve fehér arczára, azon méla hallgatag ajakkal, azt hivé tündért lát maga előtt, kinek varázsa által új emberré érzi magát alakulni.

Halil nem emlékezett rá, hogy valaha örült volna, hogy szive dobogását észrevette volna; és most, midőn a szép hölgyet látta maga mellett ülni, úgy dobogott az, úgy örült.

Ah bizonyára jól énekli a költő: «két világ van, egyik a nap alatt, másik a hölgy szivében».

Sokáig elnézte szép rabnőjét gyönyörködve, arczát, bűbájos szemeit, huri termetét; az mind mind olyan szép volt.

S ha gondolt rá, hogy e szépség mind az övé, hogy ő ura, birtokosa e lénynek, ki parancsára keblére omlik, s éjhaja sátorával eltakarja és bársony karjaival átöleli, hogy ez ajkak nemcsak pirosak, de édesek is, s hogy e kebel nemcsak hófehér, de forrón is dobog, óh akkor eszét kezdé veszteni a gyönyör, a vágy miatt!

És mégsem tudta, hogyan szólítsa őt meg? Soha sem volt még rabnője, nem tudta mit mondjon neki? Az ő -227- nyelve nem volt édes hizelgéshez szokva, nem tudá mit kell mondani a nőknek, hogy szeressenek?

A leány szomorú, egykedvű volt, de nem sírt, mint a rabnők szoktak. Halil úgy szerette volna, ha beszélne a leány, mondaná el élte történetét, szomorúságának okát, akkor talán könnyebben szólhatna ő is; vigasztalná, s a vigasztalás után megjönne a szerelem.

– Mondjad nekem Gül-Bejáze, miért történt az veled, hogy a szultán a bazárban eladatni parancsolt?

A leány föltekinte Halilra azokkal a nagy fekete szemeivel; mikor hosszú szempilláit fölemelte, mintha az éjszaka nyílna meg két fekete nap előtt, s azután sokáig nézett rá merően, szomorúan.

És Halil mindinkább hevülni érzé szivét ily közel a legforróbb, a legégetőbb lánghoz; szemei kápráztak ennyi szépség láttára, megradá a leány kezét és ajkaihoz szorítá azt. Oly hideg volt e kéz. Annál több ok, hogy azt ajkain, keblén melengesse fel, de a kéz csak hideg maradt, hideg, mint egy halott keze.

Halil szenvedélyittasan ölelé át a leányt és a mint keblére voná és magához szorítá, hosszan, édesen, a leány halkan rebegé magában:

És a leány hosszú fekete haja leomlott arczára, s a mint -228- Halil félresimítá azt a szép arczból, hogy meglássa, ha pirosabb lett-e az az öleléstől? íme az még fehérebb volt. Eltünt belőle minden élet, a szemek le voltak csukva, az ajkak zárva és elkékülve. Holt, holt, halott!…

Halil nem akarta hinni. Azt vélte, a leány csak tetteti magát. Szép keblére tevé kezét. Nem dobogott az. A leány nem érzett semmit. Tehetett vele Halil, a mit akart. Egy holttest feküdt a keblén.

A forró szenvedély lángja után egyszerre jéghideg borzadály hatotta át Halil szivét, reszketve tevé le a leányt, s ijedten rebegé:

A könnyü kaftán le volt csúszva kebléről, azt ismét betakarta s félelmesen nézte a szép hullaarczot.

A leány egy percz múlva nehéz sóhajjal nyitá meg ajkát, azután nagy sötét szemei nyíltak meg ismét, ajkai újra visszanyerék az előbbi pírt, szemei a bűbájos ragyogást, arcza a fehér rózsa gyöngéd elevenségét, szép keble ismét szállt, emelkedett.

Fölkelt a szőnyegről, melyre letevé Halil, s a szerte heverő edények eltakarításához fogott, s csak néhány percz múlva susogá Halilhoz, ki bámulatából nem birt magához térni:

– Már most tudod, miért adatott el engem a padisah a bazárban? A mint engem férfi ölelése érint, azon perczben holt vagyok és holt maradok, a míg ismét el nem bocsát és ajkai megfagynak rajtam és szíve visszaborzad tőlem. Az én nevem nem Gül-Bejáze, hanem Gül-Ölü (holt rózsa).

III. ACHMET SZULTÁN.

A nap a szerály ablakain keresztül sütött már, a két ulema, ki a szultánnal együtt szokott imádkozni, épen most távozott el, s a Kapu Agaszi és az Anaktár Oglán -229- (főajtónálló és kulcstartó) sietnek nyitni az ajtókat, melyeken keresztül a padisah öltözködő teremébe szokott lépni, a hol már készen várnak reá az udvar legnevezetesebb személyei: a Khasz-Oda Basi (főöltöztető), a Csohodár, ki a szultán felső köntösét adja fel, a Dülbendár, a ki a shawlt köti a derekára, a Berber-Basi, a ki fejét megborotválja, az Ibrikdáraga, a ki megmossa a kezeit, a Peskiridzsi Basi, a ki megtörülgeti, a Serbedzsi Basi, a ki italát tartja készen és a Tirnakdzsi Basi, a ki körmeit elmetéli. Mindezek a legnagyobb hódolat- és tisztelettel hajolnak a földig, midőn a padisah orczáját megpillantják, ki a számtalan faragott ajtókon keresztül öltöző szobájába lép.

Egyszerű hatszögletű terem az, magas, arany rácsos ablakokkal, minden szépsége abból áll, hogy falai ki vannak rakva amethysttal, miknek jáczintszínéből élénken ragyognak elő a topázból és almandinból rakott arabeszkek. A padisah nagy kedvelője a drágaköveknek; öltözetének minden darabja gyémánt, rubin és gyöngyöktől ragyog, s ujjai nem látszanak a szikrázó gyűrűktől. Ő e pompában örömét leli. És arcza illik ennyi fény közé. Szelid, nyájas, tündökletes arcz, mintha egy atya lépne gyermekei közé. Nagy mélázó szemei enyhén nyugosznak meg mindenki arczán, szép sima homlokán semmi ráncz nincs, látszik, hogy nem szokta azt redőkbe vonni, hogy nem haragszik soha; hosszú, tömött, fekete szakállában egy ősz szál sincs, látszik, hogy nem szokott búsulni, hogy igen boldog.

Valóban az. Huszonhét éve ül már a trónon. Meglehet, hogy e huszonhét év alatt történtek birodalmában olyan változások, a miken nem volt oka örülni, de Allah azon különös áldásban részesíté őt, hogy az ily szomorú dolgokkal nem törődött, hanem, mint minden bölcs, örült annak, a mi örvendetes; szerette a szép virágot és a szép asszonyt; volt is neki mindkettőből elég. Kertje pompásabb volt, mint «ragyogó» Szolimán alatt, s hogy szerálya nem volt -230- örömtelen, bizonyítja az, miszerint ez ideig harminczegy gyermeknek lett boldog édes atyja.

Ma különösen jó álmainak kellett lenni, vagy a szultána Asszeki (kedvencznő), a felülmúlhatlan szépségű Aldsalisz regéi lehettek nagyon mulattatók, vagy tán egy új teljes tulipán nyílt ki az éjjel, mert mindenkinek odanyújtja kezét csókolásra, s midőn a berberbasi elkészíti alája a vánkost, megveregeti annak csattanó piros orczáját, melyet az érdemes basi még zárai borbélylegény korában szerzett, s azóta olyan szépen megnövelt, hogy gyönyörűen odaillik vele berberbasinak.

– Allah gondoskodjék rólad, hogy szádnak sohase legyen panasza kezed ellen, derék berberbasi. Mi új dolog történt tegnap óta a városban?

Úgy látszik, hogy a berberbasik Stambulban is nevezetesek arról, hogy szeretik a napok eseményeit figyelemmel kisérni, s azokat másokkal közleni, azon unalom enyhítésére, melyet a borotválkozás rendesen előidéz.

– Ha érdemesítesz arra, leghatalmasabb és legkegyelmesebb úr, hogy a mit leghaszontalanabb szolgád érdemetlen száján kibocsát, azt menyei szózatokra méltó füleidbe bevedd, elmondom azt, a mi legújabban történt Sztambulban.

– Megparancsolád legnagyobb kegyelmű padisah, szólt a berberbasi, letekergetve a gyöngyös kaukot (turbántekercs) a nagyúr fejéről, miszerint tudakozzam ki, mi történt tovább Gül-Bejázéval, miután háremedből elvitetett? Reggeltől estig és estétől reggelig kutattam házról házra, tudakozódtam, hallgatóztam, füleltem, álöltözetben a kereskedők közé vegyültem, beszédet kezdtem, szaglálóztam, míg végre kitudtam a dolgot. A leányt sokáig nem merte megvenni senki, mert illendő, hogy a mit a világ leghatalmasabb ura elhajít, azt senki fel ne merje venni, és a hová ő pipája hamvát kiveri, azt a helyet mindenki -231- kikerülje és rá ne merjen arra gázolni. Ime azonban mégis akadt egy vakmerő férfi a bazáron, kit megvesztegetett a leány szépségének látása, s megvette azt a kikiáltó kezéből ötezer piaszteren. Ez volt minden pénze, ezt is csodálatos módon kapta egy idegen mészárostól, kit házába fogadott.

– Az ember haza vitte a leányt, kinek szépsége bizonyára mindenkit el fogna ragadni, a ki még nem tudná, hogy mik történtek vele a szerályban és a Kiaja bég s Damad Ibrahim fővezér kioszkjában és a fehér herczeg háremében. Valóban gyönyörüség látni e leányzót és könnyen eszét vesztheti miatta, a ki még nem tudja róla, hogy a szép virágszál csak nézni és nem letörni való, hogy azon szép és a paradicsom hurijait megszégyenítő alak egyszerre holt és merevvé válik, a mint férfi keze érinti őt és e halálhidegségből sem a padisah napként melegítő arcza, sem a nagyvezér haragja, sem a szultána Asszeki korbácsütései, sem a fehér herczeg könyörgése nem birta őt fölébreszteni.

– Áldott legyen minden szó, mely ajkaidról engemet illet, oh hatalmas padisah! Igenis, utána jártam. A jámbor szatócs hazavitte a leányt magához; örült neki, hogy mindenét oda adhatta érte. Maga mellé ülteté. Vacsorált vele együtt, akkor át akarta ölelni, keblére vonta és ime a leány holtan rogyott karjai közé, mint szokta mindig, valahányszor férfi ér hozzá, valamely bűbájos varázsoló szót ejtve ki ajkain, melytől őrizzen meg minden igazhivőt a próféta; azon szent asszony neve ez, kinek képét a gyaurok zászlóikon viselik s nevét kiáltják, midőn az igazhivőkkel harczolni szállnak.

– Nem, sőt inkább megnyugodott benne. Ez idő óta -232- békében hagyja a leányt. Úgy tekinti, mint egy tündért, mint az őrülteket szokás, a kiket nem bánt senki. Szabadon jár-kel házában. Halil nem engedi semmi durva munkát végezni, inkább maga tesz helyette mindent, úgy, hogy azok között, a kik őt ismerik, már példabeszéddé kezde válni a neve, hogy Halil rabszolgálót vett magának s maga lett annak rabszolgája.

– Ez valóban nevezetes eset, monda a padisah, tudd meg tovább is, mi kifejlése lesz e dolognak? A Teszkeredsi Basi (titkár) jegyezzen fel mindent, a mit elmondasz, örök emlékezetre.

A Berber Basi e beszéd alatt ügyesen végzé a padisah fejével hivatalos működését, s azután jött az Ibrikdár Aga, megmosá annak kezét, a Peskiridzsi basi megtörülgeté azokat, a Tirnakdsi Basi elvagdalá körmeit, a Dülbendár felköté fejére a gyöngyös kaukot, s derekára a hosszú keleti shawlt, a Csohodár ráadá a turquoisoktól nehéz binist (felső gunya), a Szilibdár felköté bogláros kardját, s azután a szokott főhajtások mellett mindnyájan eltávozának előle, csak a Khasz-Oda Basi és a Kapu Agaszi maradtak mellette.

A Khasz-Oda Basi jelenté, hogy a szerály előcsarnokaiban térdhajtva várakozik a szultán legalázatosabb két szolgája: Abdullah a főmufti és Damad Ibrahim a nagyvezér, kik fontos országos ügyben kivánnának szót terjeszteni a nagyúr elé.

A szultán még nem adott feleletet, midőn a háremhez vezető ajtókon keresztül belép hozzá a Kizlár Aga (eunuch főnök) tisztességes fekete, hasított ajku nemes úr, kinek azon szomorú kiváltsága van, hogy a szultán háremében szabadon járhat ki s be és abban neki semmi öröme nincsen.

– Mit kivánsz hű szolgám, Kizlár Aga? szólt eléje menve Achmed s fölemelve őt a földről, hová előtte leborult.

– Legkegyelmesebb padisah. A virág nem tud ellenni -233- nap nélkül, a virágok legszebb, legillatosabb szála, a szultána Asszeki óhajtja látni orczádat.

E szókra még szelidebb, még mosolygóbb lett Achmed arcza; inte a Khasz-Oda Basinak és a Kapu Agaszinak, hogy vonuljanak ki a másik terembe, a Kizlár Agát pedig visszaküldé, hogy vezesse elé a szultána Asszekit.

Gyönyörü damascusi hölgy volt Aldsalisz. A természet minden szépséget pazaron ruházott reá; bőre fehérebb, mint az elefántcsont és simább, mint a bársony. Hajfürtei mellett csak árny volt a legsötétebb éjszaka, s telt, mosolygó orczájának színe megszégyeníté a hajnalt s a feslő rózsát, s ha e szemekkel Achmedre pillantott, mikben egész gyönyörvilága égett a paradicsomi örömöknek, a padisah édes villámoktól sujtva érzé szívét, s ha e bűvösbájos ajkak megszólaltak, ki volna az, a ki ellent tudjon neki mondani? Achmed bizonyára nem. Oh nem. «Kérjed országom felét.» Ez a legkisebbike azon hizelgéseknek, mikkel őt el szokta halmozni. Ha ő ölelheti, ha égő szemeibe nézhet, ha őt mosolyogni látja, elfeledi Stambult és a hadsereget és a háborút és az idegen követeket, s ez nagy áldás a prófétától.

A kedvencz szultána azon csábító mosolylyal járult Achmed elé, mely örökké ellenállhatatlan volt reá nézve, s nem engedé a szultán ajkain megjelenni a tagadó választ.

Minő sürgető kérése lehetett, hiszen csak hajnalban vált el tőle a padisah, minő álmot láthatott azóta, melynek megvalósulását óhajtja?

A szultán kezénél fogva vezeti őt bibor ottománjáig s megengedi, hogy lábaihoz leüljön; a szultána összefonja kezeit a padisah térdein s fölvetve arczára szemeit, szól:

– Leányodtól, a kis Eminától jövök, ő külde hozzád, hogy csókoljam meg helyette lábaidat. Valahányszor tégedet látlak, felséges chán, mintha az ő arczát látnám, s valahányszor őt szemlélem, mintha a te arczod állana előttem. Úgy hasonlít hozzád, mint a ragyogó csillag hasonlít a tündöklő naphoz. Három évet tölte be már, -234- most lép a negyedik esztendejébe, s még nincs férjhez adva. Ma reggel, hogy arczodat elfordítád tőlem, álmot láttam, mely a következő volt: leányaid hárman, Aisah, Hadissza és Emina ültek a nyilpiaczon, pompás csillogó sátorok alatt; három sátor volt egymás mellett, egyik fehér, másik violaszin, harmadik naphtazöld; ezekben ültek a herczegasszonyok ezüstszövetű kapanidzsákba öltözve, a gömbölyü selmikkel fejükön, s a hét szerencsés karika által fölékesítve, melyek egy nőnek boldogságot hoznak és a melyek az istifan (diadem), a nyakkötő, a fülönfüggő, a gyürű, az öv, a karperecz és a kösöntyü.14) Mellettük ismét számtalan sátor, háromféle kék, háromféle zöld, miket az Emirek, Defterdárok, Reis Effendik, Muderriszek és Seikek nagy serege foglalt el. És a szekér fölött három magas pálmafa volt felállítva, melyeket elefántok húztak nagy kerekeken és három kert, melyben minden virág czukorból vala készítve, és ekkor elkezdék a fővezérek az ünnepélyt, a kézcsók után a főmufti végrehajtá az egybekelést, melyen a vőlegényt a Kiaja, a menyasszonyt pedig a Kizlar Aga képviselte és azok mind megajándékoztattak. Ekkor jöttek a vőfélyek a nászajándékokkal, száz teve virággal és gyümölcscsel megrakva, egy elefánt aranynyal, drága kövekkel és tündöklő fátyolokkal; két eunuch smaragddal kirakott tükröket hozott, pompásan fölnyergelt lovakat a miri achorok (lovászok). Ezek után jöttek a nagy vezér kisérői és dsiridhajításban gyönyörködteték a bámuló szemeket, jöttek ismét a tömlőhordók, s egy sátorban faembereket és egy eleven centaurt játszattak, és az egyptomi kard- és abroncstánczosok, az indu szemfényvesztők és kigyótánczoltatók, a kik után következett a főmufti, s orczádnak színe előtt a Koránból egy versezetet olvasott föl és azt megmagyarázta szépen. Ezután jöttek az arsenalból való emberek, kik egy egész vitorlás gályát huztak nagy hengereken és utánok a topidzsik (tüzérek), kik szintén hengereken -235- egy várat szállítottak elé, ágyukkal megrakva és azokból lövöldöztek. Ismét erre az egyptomai opiumevők táncza következett, a mely igen csodálatos, a mely után ismét majmok és medvék játszottak furcsa dolgokat; mindezekre következett a czéhek elvonulása és a janicsárok megvendégelése, legvégtére a pálmák ünnepe, a midőn azok a szerály kapujáig vitettek a czukorkertekkel együtt és a lámpaünnepély, melyben tízezer színes lámpa ragyogott húszezer nyiló tulipán között, úgy, hogy azt lehetne hinni, hogy a lámpák virágoznak és a tulipánok világítanak; a rumili hisszár és az anatoli hisszár ágyui mennydörögtek közben, s a Bosporus egy lángtengerré látszott válni a fénylő hajóktól s a szikrázó tűzjátékoktól. Ime ilyen álma volt legalázatosabb rabszolgálódnak Dzsemachir 12. (jun. 15.) hajnalán, a mely szerencsés nap az ozmanlik előtt.

Hasonló álmokat igen unalmas dolog volna végig hallgatni, de Achmed gyönyörűségét lelé azokban; őt az ünnepélyek boldogíták és semmivel sem lehete annyira megnyerni kegyét, mint valami új, feltünő ragyogó pompával, a minőt még elődei nem ismertek. Aldsalisz az által lett kegyenczévé, hogy a tulipánok és lámpák ünnepélyét feltalálta, melyet minden évben megültek, s a «pálmák ünnepélye» ismét új eszme volt és a «czukorkerteké» szintén. Achmed elragadtatással ölelé keblére a kedvencz szultánát s megesküvék neki, hogy álmát teljesíteni fogja, s úgy bocsátá őt vissza a hárembe.

A Kizlár Aga bebocsátá a künn várakozó két főurat. Elül lépett be a főmufti, utána Damad Ibrahim a fővezér, mindkettő hófehér rengő ősz szakállal, komoly, tiszteletgerjesztő arczok.

Ott lehajoltak a szultán előtt, megcsókolák köntöse szegélyét s leborulva maradtak előtte, míg föl nem emelé őket.

– Legkegyelmesebb és leghatalmasabb úr. Légy kegyelemmel -236- irántunk, a midőn életed örömeit szavunkkal háborítjuk; mert ámbár áldás az álom, de jobb az ébrenlét az álomnál, s a ki rejtegeti maga előtt a veszélyt, annyit tesz, mintha önmagától lopna. Tudva lesz előtted, legdicsőbb padisah, miszerint néhány év előtt tetszett Allahnak megengedni, hogy a lázadó Esref Persia törvényes fejedelmét Tamasip sahot elűzze fővárosából. – A fejedelem bujdosóvá lett, a fejedelem anyja rongyokba öltözött közszolgáló gyanánt tengette életét Ispahánban. Az ozmán fegyverek nem engedheték a bitorlónak, hogy rablott trónján nyugodtan ülhessen, s diadalmas hadseregeid, miket Ibrahim vezér s az «erényes» Küprili utóda Nuumán Küprilizáde vezérlett, elfoglalák Persiától Kermandzsahánt, s birodalmadhoz csatolák. Ime azonban a prófétának tetszik csodák történését engedni. Egyszerre előtámad az elveszettnek hitt Tamasip sah egy maroknyi hadsereggel s három csatában Damaghan, Derechár és Ispahan mellett tönkre veri Esref chánt, őt magát futtában a lovak taposták el. Most a visszatért fejedelem visszaköveteli az ozman birodalomtól az elfoglalt tartományokat, s fővezére Szafikuli chán nagy hadsereggel közeleg Küprilizade ellen. Az ozmán fegyverek napját sötétség fenyegeti, Leghatalmasabb úr! Ne engedd dicsőségeden e csorbát esni; mi a fővezérrel már összegyüjtöttük a hadsereget, mely készen áll a Bosporus partján minden perczben hajóra szállani; pénz és eleség ezerötszáz teve hátán előre küldetett a határok felé Nuumán számára. Csak egy szavadra van szükség s fegyveres kézzé válik az ország, melynek csapása egy másik országot ejt el; csak egy intése kell szemeidnek, s a földből támadnak elő a harczosok, mintha a négyszáz év alatt elhullott ozman hősök mind egyszerre kikelnének sírjaikból, hogy a próféta zászlóját megvédjék; de a zászlót neked kell kezedbe ragadnod, legdicsőbb padisah, mert fegyvereinknek csak jelenléted adhatja meg a diadalt; azért kelj, övezd föl derekadat Mohammed kardjával és szállj le a seregek közé, melyek óhajtva várják -237- arczod láthatását, mint óhajtja a nap feljöttét, kinek hosszú az éjszaka és aludni nem bir.

Achmed szeliden tekinte le a beszélőre, mintha az alatt, míg ez beszélt, egészen másról gondolkoznék s egy szót sem hallana azokból, a mik hozzá mondattak.

– Hű szolgáim, szólt nyájasan mosolyogva. E mai nap szerencse napja rám nézve. A szultána Asszeki álmot látott e hajnalon, mely méltó, hogy valósíttassék; Istambul utczáin fényes ünnepély volt, ki volt világítva az egész város, lámpák és tulipánok ragyogtak a puszpángfák kertjeiben és az «édes vizek» körüli kiöskök udvarain, s mozgó pálmafák és czukorból készült kertek vitettek körül a piaczokon, az utczákon kerekenjáró gályák és várak sétáltak végig. Ez álom oly szép, hogy valósulásra vár.

– Allah akbár! Allah kérim! Az Isten hatalmas. Legyen úgy, a hogy parancsolod. Keljen fel a nap ezután nyugaton, ha úgy kivánod.

De előlépett az agg fővezér Damad Ibrahim, s kaftánja szélével megtörülve könyes szemeit, szomorúan állt meg a padisah előtt és szólt.

– Óh uram! Allah külön napot rendelt az örömre, különt a szomorkodásra, s nem jó azokat egymással összetéveszteni. Semmi ok sincsen jelenleg az örömre, de a bánatra annál több. Az ország minden részeiből gyászhírek érkeznek, mint fekete hollók, midőn zivatar közelg: tűzvész, ragály, földrengés, vízáradás, vihar rémíti a népet. Csak e héten égett le Stambul legszebb része, a Chodzsa-basa mellett, alig nehány hete az Ejul külváros az egész part mentében, midőn a város másik része kivilágíttatott Murad herczeg születésére. Kallipolisban a villám a lőpormalomba sujtott s hatszáz munkás repült a légbe. A Kiagadchane patak egy éjjel úgy megáradt, hogy az egész édes vizek völgyét elöntötte, s a fölállított ágyukat elragadta, s ime nézzed: legújabban Santorin sziget mellett egy új sziget -238- emelkedett ki a tengerből, három hónapig folyvást nőttön nőtt és a mig megnőtt, Sztambul alatt reszketett a föld. Oh uram, ez nem jó jelenség nekünk, s ha van füled szolgáid tanácsát meghallani, bőjtöt rendelj és hamvazó napot az örömünnep helyett, mert Stambulra gonosz napok közelgenek. Ellenség szava hallatszik határainkon köröskörül, a Ton (Duna) partjáról, mint a Pruth vize mellett és Eriván hegyei közül, mint a szigetek felől, s ha tíz keze volna minden muzulmánnak, mind a tízre jutna egy kard, hogy azzal védelmezze országodat. Ám neheztelj ősz szakállamra és büntess meg vakmerőségemért; én lángok között látom Istambult, valahányszor ünnepélyre van az kivilágítva s ijedtséggel kiáltok hozzád és a prófétához: segítsetek!

Achmed szultán folyvást kegyesen mosolygott. Hangja édes volt, mint a folyóméz, midőn felelt.

– Nemde tenéked, derék Ibrahim, van egy fiad, a kit Omárnak hínak, a ki meghaladta már a negyedik évet? Nekem is van egy leányom, a ki már három éves, Emine. Él az én lelkem! hogy addig fel nem kötöm a próféta kardját és a veszély zászlaját kezembe nem fogom, a míg őket össze nem házasítám. Régen egymásnak voltak ők szánva, s érdemeid szaporodása sietteti egybekelésüket. A szultána Asszekinak esküvel fogadtam azt fel, s visszafelé esküdni nem lehet, mint a hogy tesznek a hitetlen tűzimádók, kik ha fogadást vagy esküt tőnek, visszafelé elmondják azt, s azt hiszik, hogy az által fel vannak oldva alóla. Igazhivőhöz ez nem illik. Én megigértem ez ünnepélyt s akarom, hogy ez pompás legyen.

Ibrahim felsóhajtott s búsan köszöné meg a nagyúri kegy ez újabb tanubizonyságát. Ráért volna ez ugyan későbbre is maradhatni: hisz a vőlegény csak négy, a menyasszony csak három éves.

– Allah kérim! Az isten ne engedje megrövidülni árnyékodat, hatalmas padisah! szólt Damad Ibrahim s azzal megcsókolva a nagyúr kezét, eltávozának mind a ketten. -239-

Achmed pedig a bosztandzsik (kertészek) kiséretében sietett a puszpángfák kertjébe tulipánjai közé.

IV. A RABNŐ RABJA.

A jámbor Halil Patrona egész példabeszéddé kezde már válni, a bazáron nem is nevezték máskép, mint a rabnő rabjának; a mi egyébiránt épen nem ártott neki, mert annál többen mentek be hozzá csibukot és dohányt vásárolni, minthogy mindenki szerette volna ismerni azt a müzülmánt, a ki egy valóságos pénzen megvett rabnőt még csak kezével sem érint, hanem végez helyette minden házi dolgot, mintha az vette volna meg őtet.

Patrona szomszédságában lakott Muszli, egy veterán janicsár, ki időtöltésből a papucsfoldozás művészetét gyakorolta.

Ez gyakran látta Halilt holdvilágos éjszakákon a háztetőre fellopózni, a hol Gül-Bejáze aludt, s ott két lépésnyire leülve tőle, elmélázni, órákig, éjfélekig, a késő hajnalig; homlokát tenyerébe fektetve nézte, bámulta azt a gyönyörű termetet, azt a szép halovány arczot és gyakran közelebb csúszott hozzá, oly közel, hogy ajkai annak arczától alig voltak egy gondolatnyi távolra; akkor ismét visszakapta fejét és ha olykor föl talált ébredni a rabnő, inte neki, hogy csak aludjék tovább, nem háborítja senki.

Halil mindezzel a beszéddel nem törődött, arcza ugyan még valamivel halaványabb volt, mint azelőtt, de ha valaki szemtől szembe mert volna vele tréfálni, tapasztalandá, hogy karjai most sem gyöngébbek, mint valaha.

Egy napon szintén ott ült boltja ajtajában, keveset ügyelve az előtte járókelőkre, s oly irányt adva messze -240- kibámuló szemeinek, hogy valamennyi feje fölött ellásson, a midőn valaki, a ki egész csendesen lépett oda hozzá, nagy nyájasan megszólítja:

Patrona oda tekintett s Janakit látta maga előtt, egykori rejtélyes vendégét.

– Ah te vagy az, muszafirom. Ugyan kerestelek két álló nap azután, hogy eltávoztál, vissza akartam adni ötezer piaszteredet, melyet nagy bolondság volt tőled nekem ajándékoznod. No de jól van, már most nem kereslek, mert azt a pénzt mind elköltöttem.

– Örülök ezt hallani tőled, Halil, remélem, hogy sorsodon javítottál vele. Elfogadsz-e ismét egy napra vendégednek?

– Kész örömmel. Csakhogy kettőt kell megigérned: először, hogy semmiféle ravaszságot el nem követsz a végett, hogy nekem valamit megfizess, a mit ingyen adok; másodszor hogy nem kivánsz nálam maradni éjszakára, hanem átvándorolsz tanyázni az én derék szomszédomhoz Musszlihoz, a ki szintén magányos ember és papucsokat foldoz, s ilyenformán igen tisztességes férfi.

– Mert tudnod kell, hogy most már ketten vagyunk a háznál, én és egy rabnő.

– Hát nem tesz az semmit Halil. Én elhálok a tetőn, te pedig leviszed rabnődet magadhoz.

– Mert inkább elhálnék abban a veremben, melybe a tigris beleesett, inkább aludnám a behemóth fészkében, vagy egy csónakban, melyet kajmánok őrzenek, inkább töltenék egy éjszakát egy pinczében, mely tele van skorpióval és skolopendrummal, avagy a szurémi toronyban, melyet a dzsínek látogatnak, mintsem töltenék egy éjszakát ezen rabnővel egy szobában.

– Bámulatra gerjesztesz, Halil. Tán csak nem te vagy -241- az a nevezetes müzülmán, kiről már Perában is beszélnek, hogy rabnőt vett és azt szolgálja.

– Te mondád. De jobb lesz, ha nem beszélsz róla többet. Mind ennek a te ötezer piasztered az oka, egészen meg vagyok rontva azóta; az eszem visszafelé jár, s ha jönnek hozzám vásárosok, kérdéseikre olyan feleletet szoktam adni, hogy nevetnek rajtam. – Beszéljünk inkább te rólad. Megtaláltad-e már leányodat?

– Egy szombat napon több társnéival a márványtengerre ment egy vitorlás ladikban, mulatozni. A zene és énekhangok oda csaltak egy török kalózt, s az a békességes ország közepében elrablá mind a lányokat s oly titokban el tudta adni, hogy nyomára nem juthatok sehol. Már azt kell hinnem, hogy a szultán szerályába vitetett.

– Ha ne ha egyszer a janicsárok, vagy a debedzsik, vagy a bosztandzsik egyet gondolnak s a szultánt leteszik.

– Bizony én mernék, ha az én leányom ott volna a háremben, az én akaratom és az ő akarata ellen. Hanem az nem neked való dolog Janaki. Te nem ontottál más vért soha, mint tulok- és ökörvért, hanem annyit mondhatok, hogy ha én olyan gazdag ember volnék, mint te, még a szerályból is ki tudnám hozni leányomat. A gazdagság nagyobb erő, mint a vitézség.

– Kérlek ne beszélj oly fenhangon. Szomszédjaid valamelyike meg találja hallani, s leüt, hogy pénzemet elvegye. Pedig sok pénzt hordok magammal s mindig félek, hogy elrabolják tőlem. A bazár előtt vár egy szolgám öszvérrel. Annak a hátán van két tömlő aszalt pálmaszilva. Neked -242- megmondom, hogy azon tömlők félig aranynyal vannak töltve, s csak azon fölül van a pálmaszilva. Szeretném azokat nálad letenni. Rabnőd nem nyúl hozzá, ugyebár?

– Bátran ott hagyhatod; ha meghagyod neki, hogy ne nézzen rájok, be fogja hunyni szemeit, mikor azon megy.

Ezalatt bezárta boltját Patrona s elvitte vendégét magához; útközben beszólt szomszédjához, az emberséges janicsárhoz, a ki papucsokat foldoz. Musszli szivesen ajánlkozott Halil vendégének éjszakai szállásadásra. Patrona azonfelül meghívta őt magához egy kevés jóízü piláfra s nehány serleg tiltott nedv elköltésére, melyre az érdemes janicsár még szívesebben ajánlkozott.

Gül-Bejáze épen a tűzhely mellett állt és Halil vacsoráját főzte, a mint ez vendégével együtt bejött az ajtón s hallva a lépéseket, visszafordítá arczát.

Ezen pillanatban elordítá magát a görög jövevény s hosszú süvegét magasra hajítva, odarohant a rabnőhöz és térdre borulva előtte, kezeit, karjait, azután halovány orczáját össze-vissza csókolá és a leány odaomlott vállára és átölelte a férfi nyakát és sírt mind a kettő és egyik rebegte e szót: «leányom!» a másik: «atyám!»

Janaki pedig folyvást térden állva, ég felé emelé kezeit és hálákat adott Istennek, hogy lábait ide vezérlé.

– Allah akbar! áldott legyen az úr, szólt Patrona is, oda lépve hozzájuk. Ime, a kit oly régen kerestél, nálam kellett őt feltalálnod. Magasztald Istenedet, mert illetetlenül nyered őt vissza tőlem.

– Nem jól mondád Halil, szólt az apa örömtől ragyogó arczczal; nem fogod őt nekem visszaadni, sőt inkább itt marad nálad örökre. Mert ha háromszor, három irányban körüljárom is ezt a földet, nem találnék számára olyan férjet, mint te vagy; azért mondjad, mi árát szabod neki? hogy őt kiválthassam és mint szabad nőt adjam át neked.

Halil nem sokat gondolkozott a váltságdíjon, hamar -243- készen volt vele. Egy tekintetet vetett Gül-Bejáze mosolygó ajkaira és egy csókot kért azokról.

Halil már kezében tartá a forró síma kezecskét, érzé annak biztató szorítását, látta a leányt mosolyogni, látta ajkait csókra nyujtani és még mindig nem hitt szemeinek, még mindig attól remegett, hogy a midőn ajkaival érinteni fogja, a leány ismét el fog halni, halovány lesz és hideg, csak a midőn végre ajka ajkihoz forrott és keble keblén dobogott és érzé a visszaadott csókot és a szív meleg dobogását, akkor hivé csak el boldogságát és azután hosszan-hosszan tartá őt kebléhez és ajkát ajkaihoz szorítva és boldogabb volt, mint a kik a paradicsomban vannak.

És azután leültették maguk közé a leányt, egyfelől az apa, másfelől a férj, kezükbe vették kezeit és hizelgének neki és ölelték. A leány csókot és ölelést kapott, akár jobbra, akár balra hajolt és arcza nem volt halovány többé, hanem égő piros, mint az átváltozott rózsa, melyre Aphrodite vére hullott. Igérte atyjának és férjének, hogy sokat, igen sokat fog nekik beszélni oly dolgokról, minőkről sejtelmük nem volt soha.

Az ablakon keresztül, a vékony rácsozaton át nézte e jelenetet az emberséges Berber-Basi.

Még javában élvezék örömeik mámorát, a midőn bedugja fejét az ajtón a sokszor emlegetett szomszéd, az emberséges Musszli s meglátva ezt a jelenetet, vissza akará húzni ábrázatját, de észrevette őt Halil s nagy vígan rákiálta:

– Gyere be, gyere! jámbor szomszédom, ne tarts semmitől, látod, vígan vagyunk.

A jámbor szomszéd szépen tartózkodva belépett, dugdosva kezeit a kaftánja keblébe, mert szurkosok valának azok igen nagy mértékben, ámbár szüntelen mosta, de nem akart lemenni róluk a szurok; a turbánja tekercsébe pedig most is oda volt szúrva az ár s nagyon szépen vette ott ki magát, mint valami kócsagtoll; természetesen neki -244- is, mint minden csizmadiának, a legrongyosabb papucs volt a lábán.

Midőn meglátta Gül-Bejázét Halil ölében s magát Halilt örömtől sugárzó arczczal, összecsapá a kezeit és elkezdett csodálkozni, mindjárt gondolva, hogy nagy változásoknak kellett itt ma történni.

Halil pedig kényszeríté, hogy üljön közéjök és Gül-Bejázét megcsókolta és monda:

– Látod, kedves szomszéd, ez most az én feleségem; és ezentul szeretni fog engem és én nem leszek az én rabszolgálóm rabja. Ezen tisztes férfiu pedig az én nőm atyja. Azért üdvözöld őket s azután egyél és igyál velünk.

Musszli oda lépett Janakihoz és megcsókolá annak vállát; azután Gül-Bejázéhoz fordulva, kezét a földhöz és homlokához értette s leült Janaki mellé az eléhozott vánkosokra és lakmározott velök.

Janaki elküldé magával hozott legényét a pástétomsütőhöz, Musszli átszaladt házához és hozott át egy ezüsttel kivert tamburát, melyet nagyon jól tudott verni és igen érzékenyítőn tudott mellette énekelni s így bor és zene és szép hölgy csókja mellett vígan folyt le Halil nászestéje.

A vigalmat az ablakon keresztül nézte az érdemes Berber-Basi s alig bírta fékezni csodálatát, midőn látta, hogy Gül-Bejáze sem a csóktól, sem az öleléstől nem rogy össze halottan többé, mint ezt a háremben tevé, sőt arcza pirosabb, mint a hajnal.

Végre nem állhatá tovább a kiváncsiságot, az ajtóra került s belépett a mulatozók közé.

Együgyű baltadzsinak (baltás, favágó) volt öltözve, elég ostoba képe is volt hozzá, hogy többet senki se nézzen ki belőle s nagy alázatosan mutatta be magát:

– Allah kérim! Szalám aleikum! Az Isten adjon áldást a ti mulatságaitokra; olyan vígan voltatok, hogy kihallott a temetőbe, midőn arra mentem. Ha meg nem bántanálak benneteket, örömest itt maradnék, míg megengeditek s hallgatnám a zenét, melyhez ezen derék müzülman olyan -245- szépen ért s azokat a szép regéket, miket amaz égből aláhozott huri zengedező ajkai mesélnek.

Musszli ittas volt a bortól, Gül-Bejáze és Halil a szerelemtől, egyiknek sem volt semmi kifogása az idegen szavai ellen, csak Janaki nem élt sem borral, sem szerelemmel, ő volt józan s fülébe sugá Halilnak:

– Hogy gondolsz arra? mondá négyszem közt Halil, hiszen látod, hogy milyen emberséges baltadzsi. Ülj le, derék müzülmán és tarts velünk.

A Berber-Basi szót fogadott. Evett és ivott, mint a ki három nap óta éhezik, el volt ragadtatva Musszli tamburája által s felnyitott szájjal hallgatta az általa elmondott mesét a fösvény papucsairól s akkorákat kaczagott rajta, mint a ki soha sem hallotta még ezt.

– Már most mondj te nekünk valami regét, asszonyok legszebbike, szólt a hölgyhöz fordulva ekkor, s Gül-Bejáze megcsókolva férjét, egy cseppet ivott az eléje nyujtott serlegből, hogy ajkai nedvesek legyenek és mondott regét:

– Volt egyszer egy gazdag kereskedő, nem tudom már hol? Pérában, vagy Galatában, vagy Damascusban. A neve sem jut eszembe, nincs is arra semmi szükség. Egyetlen egy leánya volt ennek, a kit igen nagyon szeretett, a kinek minden kivánságát teljesíté s még a szellőtől is megőrízte.

Janaki megijedt e szóra. Leánya tán saját történetét akarja elbeszélni, mert hiszen ő kapta e nevet a keresztségben. Az ugyan nagy gondatlanság volna idegen emberek jelenlétében.

– Iréne egy napon ifju barátnéival a tengerre ment csónakázni; énekeltek, dalolgattak, az idő szép volt, a tenger síma; midőn egyszerre a síma tengeren kalózvitorla jelen meg s egyenesen a csónakázó leányok felé csap s -246- mielőtt azok elérhetnék a partot, mindnyáját elfogja és rabul magával viszi.

Szegény Iréne! még csak Istenhozzádot sem mondhatott szerető atyjának; elgondolá, midőn a rabló vitorlája sebesen repült vele s mindig messzebb látta távozni a várost, melyben lakott, hogy ott őt most várják – várják! Atyja künn áll az ajtóban s minden érkezőt megkérdez, ha nem jön-e még leánya? Otthon vigalmat rendezett számára, minden vendég együtt van már, csak ő nincsen; majd kimegy a tenger partjára s végig nézi a síma, fényes víztükröt szemeivel és kérdi a haboktól: leányom hol van, ki tud felőle?

– De ne sírjatok hát, milyen bohók vagytok ti, hisz ez csak mese! Halljátok tovább. Az elrabolt leányt Stambulba hozta a rabló s egyenesen a Kizlár-Agához vitte, a ki a padisah háreme számára szokta a rabnőket összevásárlani. Az alku rövid volt; a Kizlar-Aga kifizette, a mit a kalóz kért s azzal átadá Irénét a szerály rabnőinek, kik őt rögtön illatos fürdőkbe vitték s csodálkozva magasztalták arczát, termetét, szépségeit. És midőn Iréne e magasztalásokat hallá, szívében elborzadt. Tehát Isten azért adott neki bájakat, hogy azok miatt áldozatul veszszen el? Jobban szerette volna ekkor, ha púposnak, kancsalnak, feketének született volna, ha arcza ragyás volna, mint a jégverte víz és teste bélpoklos, hogy undorodnék el tőle, a ki látja, oh! mert jobban undorodott ő magától így.

Ekkor czifra köntösöket adának reá, fülébe gyémánt függőket akasztottak, derekát shawllal fonták körül, karjaira, lábaira arany kösöntyűket csatoltak s így vivék be őt a titkos terembe, melyben a padisah hölgyei voltak együtt. Ez pedig régen-régen volt, ki tudja, melyik szultán alatt, a kit atyáink sem ismertek.

Fény és pompa, virágok és szőnyegek ékesíték a roppant termet, melynek boltozatja drága kövekkel volt kirakva és a padozat csupa merő gyöngyházból állt, hogy csillogott, -247- mintha csupa merő szivárvány volna összetörve s annak darabjaiból volnának a földön kirakva virágok s madarak a legcsodálatosabb formákban, mely miatt szőnyegeket nem volt szabad a padozatra rakni s hogy a hideg padon át ne hűtsék a delnők lábaikat, apró zsámolykák álltak készen, melyeket lábaikra kötöttek s azokon állva sétáltak végig a teremben. Ezeket nevezik kobkobnak.

– Ej, ej, szólt aggódva Janaki, oly elevenen irod le a szerály belsejét, hogy szinte félni kezdek tőle. Ha az ember ezt hallgatja, annyit tesz, mintha a szultán háremébe vetne egy pillanatot s annak jobb volna előre meghalni.

– Hiszen csak mese ez és képzelt terem, melyről beszélek. A terem közepén volt egy nagy szökőkút és abból illatos rózsavíz szökellt magasra, arany labdákkal játszva; a falakon földig érő velenczei tükrök, mikben gyönyörű odaliskok bámulták termeteik alkotását, az oszlopokon száz meg száz lámpa ragyogott, mindenféle színekben s tündéri világítást adott a teremnek, melyen valami átlátszó kékes köd látszott derengeni, az ambra és burnut füstjéből támadt ez, melyet a delnők hosszú argylákból szívnak. De jobban mint minden pompa és ragyogvány lepé meg Irénét a szultána Asszeki alakja, kihez vezetteték. Egy magas, ideges termetű hölgy ült a terem végén emelt divánon, termete derékban karcsú, de vállban széles és gömbölyű, hófehér nyakát és karjait igaz gyöngy-füzérek köríték, gyémántos kapcsokkal, drágaköves turbánjába magas kócsagforgó volt tűzve, mely még büszkébb tekintetet adott fejedelmi alakjának; nagy fekete szemeivel igazgatni látszott az egész világot.

– Ejnye, ejnye, szólt közbe Janaki, olyan elevenen irod le, hogy szinte félek rá hallgatni, legalább csak egy kis fátyolt hagytál volna meg az arcza előtt.

– Hiszen régen történt ez, ki tudja melyik szultán alatt?… A rabnő a szultána Asszeki elé vezetteték, ki kétszáz rabnőtől környezve, kis kedvencz törpéjével játszadozott, körüle énekeltek, tánczoltak és füstölőt hintének, -248- fölötte egy nagy czukorból készült gyümölcsfa volt, melyen mindenféle alakú és színű czukorgyümölcsök függtek, a mikből gyakran szaggatott le a szultána s megkóstolá egy kevéssé, a mi megmaradt, a kis törpének adta, az megevett mindent. Irénét itt egy fekete eunuch fogadá el, ripacsos fekete képű férfi, kinek felső ajaka fel van hasítva, úgy hogy fogai kilátszának.

– Épen mint a mostani Kizlár Agának! kiálta fel kaczagva Musszli, mintha csak őt látnám magam előtt.

– A szerecsen parancsolá Irénének, hogy boruljon arczra a szultána előtt. Iréne leborult és a míg ott arczczal a földön feküdt a szultána előtt, e szavakat mondá magában: «Boldogságos szent szűz! Isten anyja, szűzek védője, láss meg engemet ezen helyen és midőn hívlak, szabadíts meg engem.» A szultána ezalatt parancsolá rabnőinek, hogy bontsák le Iréne hajfürteit s a midőn sarkig omló hajától eltakarva ottan előtte állt, meghagyá, hogy fessék ki orczáját pirosra, mert nagyon halavány volt, szemöldeit feketére és haját kenjék be illatos olajjal, nyakára és karjaira fűzzenek igaz gyöngyöket. Iréne nem tudta, hogy mi fog történni vele? a midőn a Kizlár Aga odalépett hozzá s bíztató hangon e szavakat mondá neki: «Légy örömben, boldog hajadon, mert nagy szerencse ért ma tégedet. A Beirám ünnep egy hét mulva leend s a kedvencz szultána téged választott ki a többi odaliszkok közül, hogy a padisahnak ajándékozzon. Azért örülj.» Iréne pedig szeretett volna meghalni e hírre. Azzal a szultána egy nagy legyezőt adatott kezébe merő pávatollakból s megengedé neki, hogy folyvást ott lehessen mellette s a kis törpét ölében tarthassa. Mint később megtudá Iréne, ez is nagy kegyelem jele volt. Hat napig azután halálos aggodalmak között élt ott a leány. Társnéi irigykedtek rá, mert a háremhölgyek nem szeretik egymást, ők csak gyűlölni tudnak. Mindennap látta a szultánt, szelid, nyájas arcza iránt önkénytelenül tiszteletet érzett, de ha arra gondolt, hogy őt szeretnie kell, elborzadt lelkében. A szultán legtöbbször a -249- kedvencz nővel töltötte idejét, de néha megesett, hogy egyik vagy másik odaliszknak veté a kendőt és az nagy szerencsének tartatott, vagy nagy szerencsétlenségnek. Egy szép szőke olasz leány volt ott, kit a nagyúr nagyon látszott kedvelni; egyszer a szép szőke leány elmulasztá szemeit lesütni a szultána előtt, midőn vele találkozott. Másnap Iréne nem látta többé a leányt s midőn tudakozódott utána, hálótársnéja megsugá, hogy az a mult éjjel megfojtatott. S akárhányszor lehete hallani éjféli sikoltásokat a szerály titkos erkélyén s utána mintha valami nehéz hullana a vízbe és másnap rendesen egy-egy ismerős arcz hiányzott a szerályból. Azok mind elbízott rabnők voltak, kik örömüket nem birták elrejteni a szultán kegyei felett s e miatt a vízbe hányattak. Senki sem kérdezősködött felőlük többet.

– Eljött végre a Beiram ünnepe, folytatá Gül-Bejáze a regét, egész nap dörögtek az ágyuk a Bosporuson. Este kifáradva érkezett a padisah háremébe, a midőn a szultána Asszeki kézen fogá Irénét és oda vezeté a nagyúrhoz s a más egyéb neki rendeltetett ajándokokkal, aranynyal kivarrott jószágokkal és befőtt gyümölcsökkel együtt őt is átadá a padisah gyönyörűségének. A nagyúr nyájasan tekinte a leányra, míg az, mint az oroszlán kalitkájába vetett őz, reszketett előtte és midőn a szultán megfogá kezét, hogy őt keblére vonja, e szókat suttogá: «Szűz Mária…» És ime, azonnal elhalaványult a leány, szemei lezáródtak és holtan rogyott le a földre. Nem első volt az ilyen jelenet a háremben, az ide hozott hölgyek mindegyike rendesen az ájuláson kezdi; a rabnők rögtön futottak hozzá, testét illatos szerekkel dörzsölék, átható szeszeket töltöttek arczára, jeges vizet csepegtettek szívgödrére, mind hasztalan! A leány nem ébredett föl és holt maradt másnap reggelig; a hová letették, ott maradt. Másnap ismét maga elé hozatta őt a padisah; előbb hizelgő -250- szavakat mondott neki, megajándékozá szép ruhákkal, kösöntyűkkel, arany istifánnal, a rabnők körülfüstölék bódító illatokkal, megfüröszték hevítő ambra és nárdus fürdőben, vérlázító italt adtak neki inni. Mind hiába. A szűz Mária nevére ismét megszünt minden vérforgás szívében, lerogyott, elhalt és föl nem ébredett semmi mesterségtől; ez így történt harmadnap is. Ekkor a szultána Asszeki dühre gerjedett ellene s azt mondá, hogy ez nem Isten műve e leányon, hanem gonosz indulatból tetteti magát halottnak s rögtön parancsolá, hogy meg kell kínozni a rabnőt. Elébb jéghideg márványlapra tették a leányt egészen öltözetlenül; nem reszketett! Azután lassú pártűz fölé tarták vasrostélyon. Nem mozdult meg. Azután vörös hangyákat kerestettek elő a puszpángfák kertjéből, azokat bocsáták el testén. A leány meg sem sziszszent mérges harapásaikra. Végre hegyes tűket szurdáltak körmei alá és a leány még arra sem mozdult meg. Ekkor dühében korbácsot ragadt az Asszeki s maga addig verte azzal a leány testét, míg bele nem fáradt, de lelket még sem tudott bele verni.

– Allahra mondom! kiálta az elbeszélésnél Halil, öklével az asztalra ütve, azon szultána megérdemlené, hogy bőrzsákba varrva, a Bosporusba vettessék.

– Hisz ez csak mese, szólt Gül-Bejáze, megsimogatva a jó Halil Patrona állát és folytatá. A szultán megparancsolá, hogy el kell Irénét távolítani a háremből, mert nem akarta az eleven halált látni maga körül; s a szultána oda ajándékozá őt a padisah kis öcscsének, ki a szultán testvérének fia volt. Szép halavány ifju volt a herczeg, mint rendesen szoktak lenni azok, a kiket az asszonyok nagyon szeretnek. A szerály külön részében tartatott ő fogva, mert bár minden öröme meg volt, pompa, gazdagság, rabszolgák vették körül, de a szerályt soha sem volt neki szabad elhagyni. A szultána maga vezeté hozzá Irénét, gondolva, hogy a leányon ülő varázst legkönnyebben meg fogják törni az ifju szép szemei. A halvány herczeg el volt ragadtatva a leány látásától, hizelgett, rimánkodott előtte, kérte, -251- hogy ne haljon meg csókja, ölelése elől. Hiába. A leány ismét elalélt az első érintésnél s mintha hullát csókolna, a ki ajkát érinté. A herczeg ráborult, sírva kérte, hogy térjen magához. Nem hallá az és nem felelt. Végre maga is megszánta őt a szép szultána Asszeki, a köny, a rimánkodás, mely nem hatott a halottra, az ő szívét indítá meg; odahajolt a halavány herczegre, átölelte őt gyöngéden, keblére vonta szeretettel és elkezdé vigasztalni, megcsókolva ajkát és szemeit s a herczeg megvigasztalódott és nagyon örültek egymásnak, nem volt senki más jelen, csak az alélt leány, ki csak annyi volt rájuk nézve, mint egy halott.

– Másnap oda ajándékozá a halvány herczeg Irénét a fővezérnek. A fővezér is nagyon örült a leánynak, elvivé őt pinczéjébe, megmutogatá a három nagy kádat, mely tele van aranynyal és drágakövekkel s azt mondá, hogy ezt mind neki adja, csak őt szeresse, megmutogatta neki a tömérdek drága ékszert, melyet a palota eresze alá eldugva tart és azokat is neki igérte, kinálta az édes vizek mellett épült palotáival, minden csókért egy palotát.

– No no, fiam, legyen eszed, szólt Janaki, maga is sejteni kezdve, hogy ez aligha nem több mesénél.

A Berber-Basi szörnyű módon fülelni kezdett a nagyvezér által eldugott kincsek emlegetésére.

– Irénét a kincsek látása sem hódítá meg. A szent szűz nevét soha sem hallgatá el, midőn férfi arcza közeledék arczához és az mindig csodákat tett.

– Én azt hiszem, szólt Halil, hogy azok nem csodák voltak, hanem e hölgyben volt az erős akarat és holtnak tetteté magát minden kínozásra.

– Végtére az határoztatott a rabnő felől, hogy ki kell őt állítani a bazárra, a nyilvános rabszolgák közé és eladni a többet igérőnek. És ekkor megvette Irénét egy szegény -252- zsibárus, a ki mindenét érte adta; egy hó lefolytáig érintetlen hagyá rabnőjét a vevő és a leány, kit sem kínzás, sem nagy urak kegyelme, sem kincs, sem hő gerjedezés meg nem hódított, megszerette a szegény szatócsot és többé nem rogy össze holtan, midőn forró ajk érinti arczát.

Ezt mondva átölelte férjét Gül-Bejáze s megcsókolá és szemébe mosolygott azokkal a nagy ragyogó szemekkel.

– Ez ugyan szép történet volt, monda Musszli nyelvével csettentve, kár, hogy tovább nem tart.

– Oh, ne búsulj, jámbor müzülmán, szólt felállva helyéből a Berber-Basi. Van folytatása a mesének. Csak hallgassatok rám; a padisah eladatván a leányt a bazáron, rábízá Ali Kermeszre, az ő Berber-Basijára, hogy látna utána, mi történt az odaliszkkal tovább? És a Berber-Basi megtudta, hogy a leány csak tetteté magát, midőn elájult és a Berber-Basi visszavitte őt a szerályba, mielőtt férjével egy éjet töltött volna. Mert én vagyok Ali Kermesz! és te vagy Gül-Bejáze, azon Iréne nevű rabnő, ki holtnak tetteti magát.

Mindenki rémülten ugrott fel helyéből, kivéve Janakit. Ő térdre esett a Berber-Basi előtt s átölelte lábszárait s úgy könyörgött neki, hogy tegye mind azt hallatlanná, a mit leánya most beszélt.

– Elvesztünk! rebegé sápadtan Gül-Bejáze, ki egyszerre kijózanodott a mámorból, mit a bor és szerelem idézett szívébe.

Janaki könyörgött, Musszli szitkozódott, csak Halil nem szólt semmit. Ő hallgatva tartá szorosan magához ölelve nejét s arra gondolt, hogy elébb le hagyja vágni kezét, mint őt elereszsze.

Janaki roppant kincseket, pénzt igért Ali Kermesznek, hogy hallgassa el a történteket s engedje leányát férjénél maradni.

– Leányodat is elviszem s kincseid is enyimek lesznek. Halál fiai vagytok mind, a kik itt e házban lélekzetet vesztek, mert azon titkok hallása, miket e rabnő kifecsegett -253- elég arra, hogy háromszor meghaljon valaki. Parancsolom, hogy vedd fel fátyolod és kövess, ti pedig itt maradjatok, míg a debedzsik a zsineggel értetek fognak jőni.

Ezzel elrugta magától Janakit s odalépett a delnőhöz és megfogta annak kezét. Halil folyvást átölelve tartá őt.

– Védszentednek nincs rajtad hatalma többé. Téged férfi ajka érintett. Jöszte velem.

Ez felelet helyett egyik karjával ki akará szakítni a férje keblére borult nőt s másik karját Halilnak feszíté.

Erre Halil olyat sujtott öklével a Berber-Basi fejelágyára, hogy az egy árva szó nélkül menten összerogyott.

– Mit cselekedtél! kiálta Janaki ijedten. Megölted a szultán Berber-Basiját!

– Meghalt biz ez. Tökéletesen meghalt. Ejnye Halil, ez szép ütés volt tőled. A prófétára! ilyen ütést nem minden nap látni. Puszta kézzel, csupasz ököllel így megütni valakit! Ha ágyú hordta volna el sem halt volna meg tökéletesebben.

– De mit tegyünk most? aggódék Janaki. A szultán kerestetni fogja elveszett Berber-Basiját. Tudva van, hogy ide jött álruhában, az eset kitudódik.

– Ne féljetek semmit, biztatá őket Musszli. Könnyű itt a tanács. Mielőtt kitudódnék a dolog, elmegyünk az Etmeidánra, beállunk a janicsárok közé. Ott keressen bennünket valaki. Ott legbiztosabban leszünk. Tavaly történt, hogy a lázadó Dsefir chán, kit még a külső országokon is halálra üldöztetett a padisah, utoljára azon gondolatra -254- jött, hogy beálljon janicsárnak és itt Stambulban biztosabb volt az élete a selyemzsinór ellen, mint mikor Rhodusba menekült. Beállunk mindnyájan janicsárnak, én is, te is, Janaki is.

– Csak menjetek ti ketten, majd mi addig leányommal elszökünk Tenedosba, s ott várjuk be tudósítástokat. Az egyik tömlő pálmaszilvát én elviszem, a másikat oszszátok ki a janicsárok között, hogy szivesebben fogadjanak.

Halil átölelé nejét, megcsókolá, megsiratta. Nem sok idő volt a búcsúzásra; a debedzsik, kik a Berber-Basit kisérték, már nyugtalankodni kezdének gazdájok kimaradásán s hallatszott kopogásuk a ház körül.

– Hirtelen, hirtelen! ne sokat csókolózzatok, sürgeté őket Musszli, hátára vevén az egyik tömlőt.

Musszli elvezeté Janakit egy felől a házak alatti pinczéken keresztül, Halil másfelől a háztetőkön át menekült tova, s egy óranegyed mulva egyszerre értek mind a ketten az Etmeidánra.

V. A TÁBOR.

Minő zaj, minő élénkség ez Stambul utczáin? A nép tömegestől tódul az Aranyszarv kikötői felé. Ifja, véne lelkesült tekintettel látszik buzdítani egymást, tízen, húszan megállnak egy csoportban, s magyarázzák egymásnak a történteket; az Etmeidánon, a szerály előtt, a mecsetek kapuiban rajzik a nép, s kíséri utczáról-utczára a zászlós dülbendárt, ki trombitaszó mellett hirdeti ki az igazhivőknek, hogy III. Achmed szultán megizente a hadat Tamasip-sah ellen. -255-

Olykor egy-egy csoport janicsár, vagy egy csomó arnót lovas vonul végig az útczán, vagy nehéz, hosszú kerekes ágyúkat vontatnak bivalyokkal. Azokat ezernyi népség követi a Skutari felé vezető útra, hol a tábor már fel van ütve.

Végre valahára megeléglette a padisah a sok ünnepélyt és kivilágítást, s miután mindenféle szelid ürügy alatt 18-ik Szaferről (2. szeptember) Rebiulevvel elsejére, arról ismét tíz nappal később a próféta születésnapja után halasztá a próféta zászlójának kitűzését, elközelgett a várt, az igért nap, s az egész hadsereg összegyűlt a táborban Skutari alatt, csak a szultán megérkezésére várva, hogy a készen álló hajókra szálljon, s a csatatéren álló Küprilizáde segélyére siessen.

Az egész Bosporus egy eleven erdő, mely rengő árboczokkal, vitorlákkal van beültetve; ezernyi színes lobogó repked, pattog a reggeli szélben. A roppant sorhajók hármas fedezettel, hosszú evezősoraikkal, mint százszemű tengerszörnyek látszanak úszni száz lábbal a vízszinen, ágyuik dörgése bömbölő visszhangot költ a Bosporusra néző paloták homlokán.

A part hosszában mindenütt fegyveres nép; fénylő kardok, kopják ezrei verik vissza a nap fényét. Az egész zöld tér be van ültetve minden színü sátorokkal, fehér a főmufti számára, világos zöld a vezéreké, skarlátszín a kiajáké, sötétkékek a főországbirák, emirek, a mekkai, medinai és stambuli birák, a Defterdár és Nisandsi sátrai, lilaszín az ulemáké, világoskék a Müderriszeké, lazurkék a Tsausz-Agáké és sötétzöld a Mir Álem, a szent zászló vivőié, melyek közül legmagasabb dombra feszítve tűnt ki a padisah narancsszín sátora, arany és bibor függönyökkel s bejárása elé letüzött kettős és hármas lófarkakkal.

Még naplementekor nyoma sem volt az egész tábornak, egész éjszaka verték a sátrakat s reggelre, mint egy tünemény, készen állt az egész. -256-

A síkságot elfoglalták a szipáhik, a sereg legszebb, legdélczegebb lovasai, parthosszant álltak a topidzsik, sorbahelyzett ágyúikkal, vagy el voltak helyezve a dombokra, szélrűl volt helyezve az arnót lovasság, a tatárok, s a horáni drúzok; középett illeté a hely a sereg színét-javát, a büszke janicsárokat.

S valóban jól látszottak azt tudni, hogy ők a sereg java, s még csak közeledni sem volt szabad hozzájuk más seregosztálynak, nem hogy összeelegyülni velök, legfelebb egy-egy delinek (őrjöngő) engedék meg, hogy fanatikus elmerevedésben soraik között előre-hátra ődöngjön.

Az egész sereg harczvágytól van lelkesülve s ha olykor tömeges ordításokat hallani, mikbe egész dandárok összhangzó kiáltása vegyül, az a hadizenet kihirdetésére történik; míg a hajóhad ágyúk dörgésében nyilvánítja tetszése örömét.

Achmed szultán ez alatt reggeli imáját végzi, mint a hogy azt napról-napra pontosan megszoká.

Az éjt nem tölté háremében, hanem együtt tanácskozott vezéreivel a divánnak azon titkos teremében, melynek arany kúpozata van. A tanácskozmány eredményét senki sem tudá rajta és a vezéreken kívül és mégis, midőn imatereméből kilépett, a Kizlár Aga már ott várt reá s egy pecsétnyomó-gyűrűt nyújtott át a szultánnak.

– Legdicsőbb padisah! Az asszonyok legbájosabbika küldi e gyűrűt neked. Jól tudod, hogy e gyűrű köve alatt mi volt? Halálos méreg volt ez alatt. Most nincsen ott. Üdvözletét küldi neked a szultána Asszeki és szerencsekivánatát a harczhoz. Üdv neked. Az őrangyalok kísérjék minden léptedet. A szultána elzárkózott magányos szobájába s azon órában, melyben te a szerályt elhagyod, beveszi a mérget, melyet a pohárban felolvasztott, hogy meghaljon.

– A szultána szavait mondom, legnagyobb padisah. Azt -257- mondja ő, hogy ha te most a harczba mégy, soha sem térsz vissza többet, és ő nem akar azon uralkodónak rab. nője lenni, a ki utánad a trónra lép.

– Nyelvem átkozza meg ajkamat és fogaim harapjanak nyelvembe, a miért ezeket mondom. A szultána parancsolta így.

– Ha házad ég, és benne van kedvesed: arra fogsz-e gondolni, hogy elébb a tűzet oltsd, vagy kedvesedet megszabadítsd?

– Vezess Aldzsaliszhoz. Neki nem szabad meghalni. Mit ér az ég, ha nincs többé nap, mit ér az egész világ, ha a legkedvesebb elvész. Eredj előre és mondjad, hogy sietek hozzá.

– Csak egy perczig, csak egy pillantatig, csak a meddig egy hosszú csók tart, csak egy óráig, csak egy éjszakáig, csak egy álomig még. Azután is jókor lesz a hideg, fagyos csatatérre menni.

Ott ült a szultána, széjjelszórt hajakkal, megtépett ruhában, ékszer nélkül, himzetek nélkül, szürke gyászruhában. Előtte az asztalon kis pohár, átlátszó kék nedüvel. Azon nedv bizonyára méreg. Rabnői körüle a földön heverve sírtak és körmeikkel tépték orczáikat s kebleik havát.

– Szeret-e nyílni a rózsa, mikor tél van? Nem lehull-e a levél, ha az ősz szelei ráfúnak?

– Oh Achmed, mikor valakinek a csillaga lehull, kérdik-e attól: ifju vagy-e? szép vagy-e? Tetszik-e az élet? Mashallah! Holt ember az. Az én csillagom a te orczádon ragyog, s ha azt elfordítád tőlem: haljak meg akkor én.

– Oh Achmed, a szél nem mondja: én hideg vagyok, mégis érezzük azt. Te elvivéd szívedet tőlem messze, messze, midőn még közel voltál. Az én szívem veled van a távolban is; ott vagyok hozzád közel, de te messze vagy, midőn mellettem ülsz is. Ez nem Achmed, a ki velem beszél. Ez csak Achmed teste. Lelke másutt jár, véres harczmezőkön, hideg fegyverek közt. Azt hiszi, hogy e zászlók, e fegyverek, ez ágyúk őt jobban szeretik, mint a szegény elhagyott, elfeledett Aldzsalisz.

– Hallod mint szólnak hozzád? Az ő szavuk erősebb, mint Aldzsaliszé, eredj, kövesd hívásukat. Eredj, a merre ők mutatják az útat. Aldzsalisz szava nem versenyez velök, mi az én szóm? gyönge erőtlen hang. Eredj! ott is veled fogok lenni. S midőn a zászlók hosszú sörényei előtted lengenek a diadal mezején, gondold, hogy Aldzsalisz lobogó haját látod magad előtt, ki, hogy lelkével követhessen, megszabadítá azt testétől.

– Oh ne mondd ezt, oh ne mondd ezt, rebegé a szelid szultán, magához ölelve az édes kedves termetet s ajkait lezárta ajkával, mintha meg akarná őrzeni, hogy lelke el ne repüljön.

Döröghettek már az ágyúk künn a Bosporuson, hirdethették a csauszok nagy trombitaszó mellett a hadizenetet, várhatott a tábor népe Skutari síkjain, Achmed szultán sokkal boldogabb volt Aldzsalisz karjai között, mintsem arra gondolhatna, hogy most a próféta zászlaját kezébe -259- vegye, vérszomjas tömegeket vezetendő a fáradalmas csatatérre.

Az odaliszkok serege kobzot, mandolint ragadott, s édes bűbájos éneket zengtek a boldog fejedelmi pár körül, míg odakünn Stambul utczáin dörögve gördültek végig az ágyúk, s a nép fellázadt fanatismussal ordított harczot, háborút a támadó Siíták ellen.

Az első janicsárezred bográcsa körül azalatt zajosan megy a dolog. Ezek a bográcsok nevezetes szerepet szoktak játszani Törökország történetében. Ezek körül sereglett a janicsárság, midőn harczot vagy harácsot követelt, midőn gyülöletes basák fejét kérte, midőn a próféta zászlajának látását kívánta s annyiban félelmesek valának e bográcsok, hogy a megszorúlt vezérek és padisáhk rendesen aranynyal voltak azokat kénytelenek megtölteni, vagy tulajdon vérükkel.

Egy csoport nyugtalan janicsár áll a bogrács körül, mely magas háromlábú vasállványra van föltéve, köztük Halil Patrona és Musszli. Mindketten janicsáröltözetben, kerek turbánokkal, mikbe fekete kócsag van tűzve (fehéret csak a vezérek viseltek), mezitelen lábszárakkal, miket csak térdig fed a rövid, bő bugyogó. Halilon alig ismerné meg valaki a tegnapelőtti szatócsot; merész, bátor tekintete, határozott beszéde s a tegnap és ma elpazarlott pénz, melyet Janakitól kapott, kedvenczévé tették őt új társainak. Musszli még most is ittas, oly kétségbeesett önfeláldozással ivott egész éjjel az új bajtárs egészségeért; valamennyi régi bajtársai s a janicsáraga sátora előtt nem restel kiabálni fenhangon, hogy ha olyan vitéz ember Hasszán, hát bujjék ki onnan a sátor alól, ne őrizze a medve bőrét, vagy pedig adja át a fehér forgóját Halil Patronának, majd az vezetni fogja őket az ellenség ellen.

A janicsáraga jól hallja ez ordítozást, de azt is hallja, hogy még a sátora előtt őrt álló janicsárok is kaczagnak rajta s hallatlanná teszi az egészet.

Ez alatt egy csoport lovas csausz közelít az első janicsárezred -260- bográcsa felé, melynek vezetőjében Halil Pelivánra ismerünk. Allah fölvitte a dolgát, csausz-vezetővé emelkedett.

– Úgy hiszem Halil Peliván, hogy nem szükség nagyon megerőltetned az eszedet, ha rám akarsz ismerni.

– Nagyságolj engem, csauszkutya! ordít Musszli. Nagyságos úr az én nevem, nem tudod? A míg te janicsár voltál, te is nagyságos úr voltál, most pedig csauszkutya vagy. Miért jöttél Begdas virágos kertjébe?

– Nézzétek, barátim, szólt Musszli társaihoz, ez az ember részeg, holt részeg. Alig áll a lábain. Hogy merészelsz te olyast mondani, hogy két janicsár, Begdas kertjének két virágszála téged kövessen, midőn a zászlók előttünk lobognak?

– Ne úgy mond, izmidi farkas! Ő jőjjön mi elénk, ha dolga van velünk! Micsoda, bajtársim? Nem jól mondom-e, hogy a Kapu Kiaja kötelessége volna itt lenni a harczmezőn, a táborban, nem pedig a mienk ott lenni ő nála. Nincs-e igazam? Ő jőjjön ide.

Ötletét átalános ordítás helyeslé. Jőjjön ide, ha egy janicsárral akar beszélni; mikor hallotta azt, hogy egy janicsárt a táborból kiszólítottak volna?

Átalános kaczaj hangzott fel rá. Tudta azt már mindenki. Musszli elmondta azt a történetet százszor, mindenféle -261- változatokkal, leirva, hogy ütötte agyon egy ökölcsapással Halil Ali Kermeszt, hogy esett le annak egyszerre az álla, s hogy nyaklott össze egy állóhelyében, a mi a janicsárok előtt mind igen nevetséges dolog volt.

– Nincs több berber egész Stambulban, hogy ezért az egyért olyan zajt csináltok?

– Hogy soha egyéb mulatságod ne legyen a paradicsomban Kapu Kiajáddal együtt a borotválkozásnál.

– Hallod-e Peliván. Te én nekem ellenségem vagy, jól tudom; légy is az, nem bánom. Nem is azért felelek neked, mintha menteném magamat, hanem csak azért, hogy ha visszamégy a Kiajádhoz, tudj neki értelmes választ vinni, a mi magadtól nem telnék. – Igenis, én megöltem Ali Kermeszt, egyedül öltem meg. Senki sem segített. Most felcsaptam a janicsárok közé és itt állok, a hol ha Allahnak úgy tetszik, hogy halálért halállal büntessen, szabad velem. Meghalhatok és halálommal is az ő neve fog dicsőülni. Legyen meg akaratja. Azért övezze fel derekát az értelmes Kiaja és mind azon úrak, kik a padisah árnyékában pihennek, kössék fel kardjaikat és jőjjenek közénk valahára! én és társaim mind, az egész janicsársereg, készek vagyunk egytől egyig elhullani egy intésükre a csatamezőn, de egyetlenegy sincs a janicsárok között, a ki térdét meghajtsa a hóhér előtt.

A csengő érczhangon elmondott szavakat az egész ezred tetszésordítása követte, mely zaj alatt iparkodott Musszli szintén egy pár izenetet csatolni Patronáéhoz.

– És mondd meg uraidnak, a te Kiajádnak és annak az ősz nagyvezérnek és a hosszú szakállú Muftinak, hogy ha a próféta zászlaját és a szultánt el nem hozzák ide a táborba még ma, holnap már egyiknek sem lesz szüksége -262- borbélyra, ha csak fejeik hiányában a talpaikat nem akarják megborotváltatni.

Peliván e közben folyvást Patrona szemei közé nézett; valami kárörvendő gúny látszott tekintetében, hogy Halil önkénytelen kardja markolatát kereste kezével.

– Ne félj Patrona, szólt hozzá gúnyosan, Gül-Bejázét nem fogják többé a szerályba vinni. Elfogták őt ipáddal együtt a szökés közben, s a hitetlen görög mészárost bevetették a közönséges gonosztevők börtönébe; azon némbert pedig, kit te nődnek nevezsz, ama becstelen nők tömlöczébe zárták, kiket a kegyes szultán az ország minden részeiből összehajtatott, hogy ne rontsák a müzülmán erkölcsöt; ott van ő is.

Patrona, mint az ingerelt tigris, melynek kalitkája egyszerre felpattant, ugrott ki társai sorából e szóra. A kard egyet villant kezében, s ha még egyszer akkorára nőne is Peliván, jaj volna neki. A csauszvezér azonban hirtelen kengyelvasát vágta lova oldalába s kaczagva vágtatott el csauszaival a dühöngő Patrona elől, s midőn jó messze elnyargalt, visszafordulva gúnyhahotával kezde kiáltozni a janicsárok felé, kik közül öten-hatan kergetésére indultak.

– Hah, ez bennünket gúnyol! kiálta Musszli, mire a janicsárok, kik legközelebb álltak, látva, hogy gyalog utól nem érik a csauszokat, a legközelebbi ágyútelephez futottak, erővel elvettek a topidzsiktől egy mozsarat; azt, a hogy tudták megtöltötték s utána sütötték a futó csauszoknak. A kilőtt golyó a fejük felett süvöltött el, s azután messze épen egy őrtűz közepébe esett le, mely körül jámbor bosnyákok sütkéreztek, s szemeik közé rúgta a parazsat, innen ismét felugorva szépen átlyukasztotta a bosztandzsi basi sátorát, két ablakot ütve rajta, s még azután háromszor-négyszer megugrott, felriogatva az útjában fekvő csoportokat s végre sebes gördüléssel futott végig a földön, utoljára egy pálinkaáruló boltjába hengeregve be s összetörve ott számtalan mennyiségű üvegeket.

Peliván itt kapta meg a golyót s elvitte azt magával -263- a Kiajához s elmondván a küldött izeneteket, megmutatá a tizenkétfontos gömböt is, hogy ilyenekkel kísérik a janicsárok mondásaikat.

Peliván azt várta a Kiajától, hogy nagy haragra fog gerjedni, s e dolgokat hallva legalább is megtizedelteti a vétkes janicsárezredet; azonban a Kiaja harag helyett rémületbe jött. Ő e vakmerő válaszokban már a lázadás hadizenetét látta s ijedten futott a nagyvezérhez, magával vivén a tizenkétfontos golyót.

Ibrahim megérté a mondottakat s a golyót bársonynyal bevont ládába zárva, elvitte a szerályba és ott előhivatta a Kizlar Agát, kezébe adta azt és meghagyta neki, hogy vigye azt a szultánnak.

– A hadsereg küldi ez ajándékot a legdicsőbb padisáhnak. Olyan kincs az, mely addig semmit sem ér, míg birtokunkban van, csak akkor becses, ha kifizettük azt, káros pedig, ha nekünk fizetnek vele. Mondjad a leghatalmasabb szultánnak, hogy ha ez egyet kevésnek találja, a hadsereg majd többet is fog küldeni, s átadóul nem választ sem engem, sem téged.

A Kizlár Aga nem tudta mi van a szekrényben s bevitte azt a gyönyörűség termeibe, s az izenettel együtt átadá Achmednek.

A szultán az Asszeki jelenlétében bontá fel a szekrényt s íme meglátta benne a nehéz ágyúgolyót s most értette Ibrahim izenetét.

Lelke mélyéig elszomorodott, midőn azt megérté. Ő oly jó, oly szelid volt mindenkihez, soha sem iparkodott senkinek bánatot okozni s őt hogy szomorítja mindenki. Megirigyelték már édes örömeit s még e titkos örömhelyen sem engedik megnyugodni.

– Halj meg tehát szép virágom, hervadj el, múlj el előlem. Halj meg, ha tudsz; legalább ne legyen szívemnek hova visszavágyni. -264-

A szultána kétségbeesve veté magát lábaihoz, omlatag hajfürteivel s fehér karjaival fűzve át Achmed térdeit s kérte zokogva, hogy ne menjen el ma, csak ma ne szálljon a táborba. Gonosz álmok hadd muljanak el, miket a mult éjjel látott.

Nem lehetett maradni többé. Hasztalan volt sírás, kétségbeesés. A szultán elhatározá, hogy menni fog. Egy perczig tétovázott még csak, egy perczig tartott lelkében azon gondolat, hogy hát ő csak játékszer-e hadserege kezében s nem azért van-e kard az oldalán, hogy azon fejeket, melyek ellene fölemelkednek, leüsse azzal? De rögtön letett e gondolatról; tudta, hogy nem volna azt képes kivinni. Soknak, igen soknak meg kellene halni akkor, mégis csak jobb lesz, ha ő engedelmeskedik.

– Csak te halj meg, szép virágszál, suttogá a szultánához, ki őt zokogva kísérte a hárem ajtajáig, s ott lefejtve vállairól az ölelő karokat, a tanácsszobákba sietett.

Aldzsalisz azonban nem halt meg, hanem titkos folyosókon át fölkeresé a halvány herczeget és vigasztalást talált nála.

– A szultán nem hajtott rábeszéléseimre, monda a fehér herczegnek, ki őt ölébe vette. Elmegy a táborba. Ha még csak egy napig tartóztathatnám vissza, a lázadás kitör ellene – s akkor az ő uralkodása elmult s következel utána te.

– Ne aggódjál, még időt nyerhetünk; izenj ki hozzá a Kizlár Agától, hogy el ne mulaszsza a Korán-szúrást.

– Helyesen szóltál, monda Aldzsalisz s menten elküldé a tanácsszobába Kizlár Agát.

A nagyvezér, a Kapudán basa, a Kiaja, a fő Mufti és az Aja Sofia Seikje, Ispirizáde valának együtt a szultánnal, ki épen rendeletet adott a Silihdárnak, hogy kösse fel oldalára Mahomed kardját.

– Legnagyobb padisah, szólt arczraborulva a Kizlár Aga, a szultána Asszeki figyelmeztet, hogy el ne mulaszd, mielőtt elhatározod magadat, tanácsot kérni Allahtól a -265- Korán-szúrás által, miként őseid tevék előtted, valahányszor béke és harcz közt választának.

– Helyesen mondád, szólt Achmed s parancsolá a fő Muftinak, hogy hozza elé az Alkoránt, melyet nagy országos kérdések alkalmával a szultánok jóslat- és tanácsadásra szoktak felhívni, olyformán, hogy tűvel beleszúrtak annak lapjaiba s a mely lap utolsó volt az átdöföttek között, a keresztülszúrt sorban kellett lenni a jótanácsadásnak.15)

A tanácsterem minden asztalán állt egy Alkorán, számra tizennégy azon egy szobában. Egynek gyémántokkal volt kirakva táblája, ezt hozá elé a mufti s kezébe adta a szultánnak a tűt, hogy végezze vele a kegyes szertartást.

Ibrahim ezalatt nyugtalanul tekintett a teremben levő három nagy pompás órára, melyek egymás mellé voltak állítva, mindegyik három negyedet mutatott már tizenkettőre és a szertartás annyi időt elvett.

A szultán kinyitá a könyvet, ott a hol a tű megállt és ime az átszurt sor ezt mondá:

«A ki fél a kardtól, annak ellensége a kard, mert jobb a rozsdavette kard a kézben, mint a fényes a hüvelyben.»

– La Illah, il Allah! Egy az Isten! szólt fejét meghajtva Achmed s megcsókolá az Alkorán sorát. Készítsétek paripáimat. Isten akarja úgy.

A Kizlár Aga visszament a hírmondással Aldzsaliszhoz és a fehér herczeghez.

– Figyelmeztesd a szultánt, szólt Aldzsalisz, még egyszer visszaküldve a Kizlár Agát, hogy útra ne keljen a győzelmi Szúrem nélkül.

A Kizlár Aga még a tanácsteremben találta Achmedet s figyelmeztette a Szúremre.

Ez egy szent könyörgés, melyet a főimám szokott elmondani -266- a mecsetben, mielőtt a padisah személyesen a csatába menne, hogy Allah adjon fegyvereinek diadalt.

Az idő rövidsége miatt most az Aja Sofia helyett csak a szerály kápolnájában végzék az imát. Ispirizáde olvasá fel a Szúremet, de oly hosszasan, oly vontatva tevé azt, mintha készakarva az időt akarná vesztegetni; úgy, hogy mire elvégzék a szertartást, épen akkor ütötte valamennyi óra a szerályban a tizenkettőt.

Ibrahim sietteté a szultánt, hogy csak minél előbb szálljon a készenálló hajóra, mely őt a herczegekkel együtt Skutariba fogja szállítani; azonban a lépcsők alján, a szerály külső udvara előtt, a hol a szultán lovai állottak, melyek őt a kerti kiöszkön át a tengerig fogják vinni, útját állotta a Kizlár Aga s levetette magát előtte a földre és lova zablájába kapaszkodva, hevesen kezde kiabálni:

– Uram, tiportass el engem lovad patkóival, de halld meg szavaimat! a déli óra elmult, s a délutáni órák szerencsétlenség órái minden kezdetre nézve, és igaz müzülmán semmit el nem kezd, a mire Allah kezéből jön az áldás, ha a dél elmult. Ime holt testemen gázolj keresztül, de ne mondd, hogy senki sem volt, a ki veszedelmedben meg nem állított.

III. Achmed lelke tele volt minden ábrándos indulattal, a hit, remény és szeretet, mely másokat erőssé tesz, nála babona, könnyelműség s gyönyörvágygyá fajult s elgyöngíté szívét.

A Kizlár Aga szavára ismét kiemelé lábát a kengyelből, melybe azt nagy gondolkodva tette a Rikiabdár térdén s elhatározottan mondá:

Ibrahim kétségbe volt esve ez új ingadozás miatt. Nehány szót sugott Izmail aga fülébe, mire az alig várva, hogy a szultán fölmenjen a lépcsőn, lovára veté magát és elnyargalt Skutariba.

Az alatt a fővezér és mufti iparkodtak a szultánt a divánteremben tartani. -267-

Háromnegyed óra mulva visszaérkezett Izmail aga; portól és izzadságtól belepve jött a szultán elé.

– Legdicsőbb padisah. A táborból jövök. Hajnal óta mindenki talpon áll és várja megérkeztedet. Ha estig meg nem érkezel a táborba, egy az Isten! hogy a sereg nem marad Skutariban, – hanem bejön Stambulba.

És III. Achmed jól érté, mit jelent az? Nagyon emlékezett még azon szavakra, miket huszonhárom évvel elébb izent a sereg elődének, Musztafa szultánnak, ki adrinápolyi háreméből nem akart kijönni Stambulba: «Ha halott volnál is, holtan ide jöhetnél két nap alatt!» És a mi erre következett: a szultán letaszíttatott a trónról, utána ő lépett annak zsámolyára, s most ugyanazon vihar ingatja azt az ő lábai alatt, mely elődét megdönté.

– Mashallah! Isten akaratja legyen meg, monda Achmed, megcsókolva Mahomed kardját s egy óranegyed mulva, a próféta zászlaját maga előtt vitetve, hajóra szállt.

A szerályban az órák sorba mind egyet ütöttek, a midőn a huszonegy ágyúlövés hirdeté, hogy a szultán a próféta zászlajával együtt megindult a táborba.

VI. A VIHAR KITÖRÉSE.

A Bosporuson kedvezőtlen szél fútt, úgy hogy a szultán csak este felé érkezett meg Skutariba s ott tengerparti palotájába szállott, vele a vezérek, a mufti, a herczegek és Ispirizade.

Azonban egész éjjel lehetett hallani, ha a közelebbi zaj elcsendesült, a távolabbi zúgást, morajt, mely a tábor felől jött, s melynek okát senki sem tudta megmagyarázni.

A nagyvezér többször küldött futárokat a janicsáragához, megtudakolni, hogy miféle lárma az ott a táborban? Hasszán azt felelte, hogy ő maga sem tudja miért zajongnak, -268- miután már kihirdetteté, hogy a szultán és a szent zászló megérkezett.

Ibrahim erre azt parancsolá neki, hogy fogassa el mindazokat, a kik csendesen nem akarnak maradni. Hasszán elfogatott nehányat, a kik keze ügyébe estek, a többiek azért még sem hallgattak s a zaj kezdett már terjedezni Stambul felé is.

Éjfél tájon érkezett egy csausz a Kiajához, jelentve a vezérnek, miszerint Tebrif felől futamodó katonák jőnek, a kik azt beszélik, hogy Küprilizade serege Tamasip sah által szétveretett s ők annak maradványaiból menekülnek ide, a sereg azért zúg, azért zajong.

– Az nem lehet, kiálta Ibrahim. – Küprilizáde nem hagyta magát megverni, nehány nap előtt küldtem neki fegyvert és segélycsapatokat, azokkal tarthatja addig magát, a míg a derék sereg megérkezik.

– És ha mégis igaz volna? Ha a szultán vonakodása miatt elkéstünk volna s azóta Hamadán, Kermandsahán veszve van?

Ugyanez órában három softa költé fel a fő muftit és Ispirizadet s egy pergamenre irott levelet hoztak eléjük, melyet a közép mecsetbe hajítva találtak. A levél, mintha puskaporral lett volna irva, alig volt olvasható.

Felhivás volt ez a müzülmánokhoz, hogy fogjanak kardot Mohamed védelmére, de midőn ellenségre mennek, vigyázzanak, hogy a legnagyobb ellenség itthon ne maradjon, a ki nem más, mint a szultán miniszterei.

– E levél megérdemli, hogy a tűzbe vettessék, szólt Ispirizade, s a tűzbe veté azt és azután lefeküdt aludni nyugodt lélekkel.

Másnap csütörtök volt, szeptember huszonnyolczadika. Egy év előtt ugyanezen napon halt meg a szultán tizenegyedik fia, ezt tehát olyan napnak tartá, melyet meg kell -269- ünnepelni, s átalános pihenést rendelt a táborban, melyet trombitaszó mellett kihirdetének.

Többen a vezérek közül komolyan vevék a pihenést; a janicsár aga kiöszkjébe távozott, a Kapudán basa a csatornán át Tsengelkőiben fekvő jószágára evezett, épen most kapván egy hollandi kereskedőtől igen szép tulipánhagymákat, melyeket saját kezeivel akart elültetni. A Reis Effendi az édes vizek melletti nyári lakába sietett, újra meg újra elbucsúzni odaliszkjaitól, s a Kiaja Stambulba ment vissza. Ünnepet tartottak mind.

Korán reggel napfeljöttekor tizenhét janicsár állt meg a Bajazid mecset alatt, élükön Halil Patrona.

Mindnyája kezében meztelen kard volt; közepett Muszli állt, a félholdas zászlót emelve.

A népség helyet adott nekik s engedé Patronát a mecset lépcsőzetére felállni, s midőn a lármatülkök recsegése elhangzott, hallható volt a szatócs rengő, átható szózata, mely az eggsz Kalán-piaczon végig hangzott.

– Müzülmánok! Nekünk törvényes követeléseink vannak. Bennünket árulók rontanak. Futó menekültek hozzák hírül a csatatérről, hogy Küprilizáde serege szétveretett, négyezer lovast és hatszáz eleséggel terhelt tevét a perzsák elfogtak, a vezér maga Erivánba futott, Hamadan, Kermandsahan ellenség földe ismét. És ez mind az alatt történik, míg a nagyvezér és a fő mufti lámpaünnepélyeket, pálmák sétáit, kivilágításokat rendeznek Stambul utczáin s késleltetik a tábort a vitéz Küprilizáde segélyére menni; testvéreink a mészárszékre vannak küldve, mi halljuk kiáltásaikat, látjuk zászlóinkat elesni, ellenség kezébe jutni s a kivont karddal kezünkben nem szabad mentségükre sietnünk. Ez árulás Allah és a próféta ellen! Azért a ki igazhivő, hagyja el rögtön a mindennapi munkát, vessetek félre árt, kalapácsot és gyalut, ragadjatok helyette kardot, zárjátok be a boltokat és jőjjetek zászlóink alá. Éljen a szultán, halál az árulókra! -270-

A nép dühödt ordítással fogadta e szavakat. Patronát felkapták vállaikra s keresztül vitték a Bezesztán boltozatos vásárpiaczán. Mindenki sietett bezárni boltját, a város egyszerre fenekestől felfordult, mint mikor az álló vizet felkavarják, mindenféle nyugvó csuda és salak kavarodik felül, úgy özönlött egyszerre az utczákra valami ismeretlen csőcselék, mely minden nagy városban vegetál, a nélkül, hogy tudnának felőle a rendes lakosok, s csak akkor lep meg feltünésével, midőn valamely rázkodás a felszinre juttatja.

Ordítva, dühöngve követék Halilt mindenütt, csak olykor hallgatva el, midőn ő kísérői vállaira emelkedve megszólalt. Mennydörgő szavára elnémult a zaj.

– Hasszán! szólt rövid czímzettel Halil, a bezárt kaput megdöngetve öklével. Társainkat, azért mert zúgtak, elfogattad. Most ordítást hallasz zúgás helyett. Add ki őket!

Hasszán nem szerette az ilyen jeleneteket, hirtelen rongyokba burkolta magát, s a kert hátulsó ajtaján kiszökve a Bosporusra, ott egy rossz csónokra ült s táborába menekült.

A janicsárok betörték kapuját, kiszabadíták társaikat. Halilt felültették Hasszán lovára s úgy vonultak nagy diadallal az Etmeidánra; egy percz alatt fegyveres néppel volt tele a tér, a kaszárnyából előhozták a Kulkiaja üstjét s azt felállíták a középen. Ez volt a szokásos jeladás a felbőszült szenvedélyek harczára.

– Nyissátok fel a börtönöket, ordítá Halil, bocsássátok ki a rabokat. Adjatok a gyilkosok kezébe kést, a gyujtogatók kezébe kanóczot. Menjenek ölni, gyujtogatni. Halálnak, siralomnak napja van ma.

És a népség rohant a börtönökre, feltörte a rostélyokat, gyilkosok, gonosztevők csordái rohantak elő az utczákra és a ki legutoljára jött ki a börtönből, az Janaki volt, Patrona ipa. Ott is megállt az ajtóban, mintha félne, vagy -271- szégyenkednék, míg Musszli oda nem ugrott hozzá s erővel ki nem húzta.

– Ne búsulj muszafir! Fogj kardot és állj mellettem. Itt semmi baj sem fog érni. Most a poroszlókon a sor!

Halil ez alatt azon börtönhöz jutott, melybe a becstelen nők voltak rekesztve, kiket a szultán egy kegyes parancsából minden városból összeszedtek s ide zártak.

Kinyiták a kapukat s beordítának a csarnokokba, hogy fusson, a kinek a szabadság kedves. Mint egy kísértetes raj ömlött ki e szóra a zsivajgó némbertömeg. Azon asszonyok, kik fedetlen orczával járnak a nép között, a kik kifestik szemöldeiket, ajkaikat mások mulatságára, s kiket rút szenvedélyek miatt, mint a dühödt ebeket, elzártak a világtól, hogy meg ne mérgezzék a népet. Némelyik közülök megvénült már azon idő alatt, hogy fogsága tart, de a lángoló szenvedély tüze most is fellobog beesett szemeiben. Hah! Minő pestis van rászabadítva a müzülmán népre! Fogsz-e e viharon nyargalni tudni, Halil, melynek szárnyakat adtál?

Ott áll ő a kapuban. És várja, mikor fog ez undok nők csoportjában az ő tiszta lelkének bálványa, a szép, az ártatlan Gül-Bejáze előjönni? Milyen soká marad. Mind kijöttek, mind szétfutottak már, csak egy-egy elkésett alak rohan még ki a börtönből a többiek után, kit a riadal hangja öltözetlenül kapott, s félig fedett testtel, szétszórt hajakkal rikácsolva száguld tova. Csak Gül-Bejáze nem jön.

Halil aggódva száll le az utálatos fészekbe, melybe csak néhány gömbölyű ablak a tetőn vet gyér világot.

– Gül-Bejáze, Gül-Bejáze! suttogja halkan, széttekintve a börtönben, s suttogó szavára valami fehér tömeget lát megmozdulni a szögletben, a fal mellé huzódva. Oda lép. Egy beteg nő az, ki előle rejti arczát. Szelíden elvonja kezeit arczáról és nejét ismeri meg benne. A szégyen nem engedé neki, hogy megszabadítsa magát. Inkább ott maradt a börtönben. -272-

Halil fuldokolva a fájdalomtól emelé őt karjaira. A nő nem szólt és nem nézett rá, csak arczát férje keblére rejté és zokogott.

– Ne sírj, ne sírj, hörgé Halil. A kik meggyaláztak téged, porba fognak csúszni előtted még ma, esküszöm Alláhra! És a kik játszottak a te szíveddel, játszani fogsz te az ő fejeikkel, és az a gőgös szultána, a ki kezét éreztette veled, csókolni fogja a te kezeidet! ezt én mondom, Patrona Halil! kinek neve legyen megátkozott minden müzülmán előtt, ha valaha hazudott!

Azzal kivivé ölében nejét a néptömeg közé, s ott felmutatva e halvány, megtört alakot, szólt:

– Ime müzülmánok, ez az én nőm, kit elraboltak tőlem menyasszony éjjelén, s kit itt kell most megtalálnom a förtelem és átok tanyájába zárva! Szóljon közületek, a ki férj: kegyelmezne-e annak, a ki így bánna nejével?…

– Halál fejére! ordítá a bőszült tömeg s percz mulva tovább ömölve, mint a gátját szakasztott vízár, egy palota elé jutott.

– Úgy van, a tied! ordítá rá a tömeg s azzal megrohanták a palotát, kapuit bedönték; odavivé fel Patrona ölében tartott nejét, s fölkeresve a nagyvezér háremét, parancsolá Ibrahim odaliszkjainak, hogy boruljanak arczra úrnőjük előtt s parancsait teljesítsék. A kapu előtt pedig tiszteletőröket állított.

Künn harczi lárma, dobriadal és csatakürt hangja; és ezt az egész vihart egy megtört beteg nő gyönge lélekzete szítja… -273-

VII. TULIPÁNBIMBÓK ÉS EMBERFŐK.

Szeptember közepén nyiló tulipánokat látni valóban nem mindennapi dolog. A min leghíresebb kertészek oly soká hasztalan törték fejeiket, végre sikerült a Kapudán basának rájönni.

Mint idézhetni elő mesterséges tavaszt ősz derekán s rászedni a tulipánhagymákat, hogy májusnak nézzék szeptembert s akkor kezdjenek el virágozni?

Elébb saját melegágyat készíttetett, melybe a legtáplálóbb föld, a mi a Libánon hegyei között ezredéven át egymásra hullott czedrusfák leveleiből támadt, az antilopék ganaja, mely oly hevítő és növényélesztő, hogy a hol elhull a sivatagban, a sívó homok között apró oázocskák támadnak körüle, virággal és zöld fűvel benőve, – égett és porrátört fekete márvány, melyet csak a Holthegyek között találni, kevertetett össze, a miből egy puha, porhanyó és mégis nedves meleg-ágy támadt, s ebbe ültette el a Kapudán basa a tulipánhagymákat a tavaszi elvirágzás után, mind saját kezével, mutatóujját beledugva s morzsánkint hintve rá a földet.

Ekkor havat hozatott a Kaukázushegy tetőiről, a hol az nyáron át is áll, egész hajókkal a fekete tengeren keresztül, s hóval takargatá be az elültetett tulipánokat, s ha az elolvadt, ismét új havat tett rá; ilyenformán a megcsalatott tulipán azt hitte, hogy most tél van, s a mint azután augusztus végével egészen elhagyták rajta olvadni a havat, azt képzelte, hogy itt a tavasz, s kidugta az átnedvesült, átmelegült ágyból sárgászöld csiráját.

A próféta születése napja előtt már mintegy ötven darab bimbónak eredt, melynek mindegyike győzelmesen elfoglalt városokról és csatahelyekről volt elnevezve. Ekkor azonban a Kapudán basának tengerre kelle szállani, hogy -274- a hajóhadat vezényelje, s épen a legérdekesebb ponton volt kénytelen odahagyni tulipánjait.

Épen azon estén, midőn a szultán megérkezett Skutariba, jött hozzá egyik kertésze azon örvendetes tudósítással, miszerint a Belgrád, Napoli, Morea és Kermandzsahán holnap ki fognak nyilni.

Mennyi nyughatatlanságot okozott ez a vezérnek! Ő nem fogja látni kinyilásukat! Mint szerette volna, ha ellenkező szél még egy pár napig visszatartóztatná a hajóhadat.

A mit a szél meg nem tett, alkalmat adott rá a szultán ünnepe; a másnapra határozott pihenő-nap megengedé a Kapudán basának, hogy Tsengelkőibe evezhessen, nyári palotájába, a hol csoda tulipánjai nyilnak ősz kezdetén.

A Belgrád halványsárga volt, világos zöld csíkokkal és a mi csíkok alul haloványsárgák voltak, azok felül rózsaszínbe olvadtak át, s a mik felül világoszöldek voltak, azok alul sötét lilaszínben végződtek.

A Napoli egy teljes tulipán volt, melynek szétdült haragos vörös szirmai, sárga szegélylyel, tán azt az ezerötszáz velenczeit képviselhették, a kik ott elhullottak.

A Morea volt a legszínváltozatosabb. Alapja sötét csokoládé-szín, melyen zöld és rózsaszín csíkok vonulnak végig, s a zöld ismét pirosba megy át és a rózsaszín májszínűbe s minden csíkon ismét egy-egy világos sárga vonal fut végig. Kívül jobban uralkodnak a zöldes színek, belül inkább a pirosak.

De a legritkább, legpompásabb volt a Kermandzsahan. A tibeti Dalai Láma kertjéből elorzott kincs ez: hófehér, egy vonás nincs rajta, s oly teljes, hogy az eredeti hat szirom lefelé kénytelen fordulni.

Mindezen tulipánokat ő a szultánnak szánta, melyért a leggazdagabb tartomány, tán Egyiptus kormányzatát fogja nyerni. Azért megrendelé, hogy hozzanak pompás chinai porczellán edényeket, mikbe a virágokat átültesse, saját -275- kezével jól alámarkolva a földbe, nehogy a hagymákat meg találja sérteni.16)

A mint épen ott térdelt a tulipánok között, besározott kézzel, jön lélekszakadva egy bosztandzsi hozzá s nem várja, hogy odaérjen, már messziről kiált felé:

– Rá ne lépj a tulipánjaimra, te bolond! nem látod, hogy majd ráhágtál egyre?

– Oh uram! a tulipán minden évben kivirúl egyszer, de ha az emberre ráhágtak, Jass Allah! nem kel az fel többet. Siess, mert a lázadók felfordítják ezalatt a várost!

A Kapudán basa szép csendesen, óvatosan helyezé át a két kézzel kiemelt virágot a porczellán edénybe s körül megnyomogatá a földet, hogy ne inogjon benne.

– Oh uram, úgy beszélsz, mintha amaz öntöző edénynyel ott elolthatnád a meggyulladt várost. Ám te lássad.

A Kapudán basa még azután egész vidám szívvel megöntözgeté az átültetett tulipánokat, s rábízva azokat négy bosztandzsira, meghagyá nekik, hogy a csatornán keresztül vigyék azt Skutariba, a szultán palotájába, ő maga pedig lovat nyergeltetett s egyes-egyedül, senkitől nem kísérve, belovagolt Stambulba, a hol akkor épen halált kiáltottak fejére.

Szemközt találkozott a Kiajával, a ki egy rongyos két kerekű kibitkába bújt el, s egy orosz fuvarost ültetett maga elé, hogy ne lássák. Ez rákiáltott a Kapudán basára, hogy be ne menjen Stambulba, mert ott halál várakozik reá. A Kapudán vállat vont rá. Az minden fogalmán kívül -276- esett, hogy a pékek és csizmadiák seregétől mint lehet megijedni? Sőt még biztatta a Kiaját is, hogy térjen vissza s megjelenésükkel állítsák vissza a rendet, a mit azonban ez a paradicsom minden gyönyörűségeért meg nem fogadott volna, hanem kérte a fuvarost, hogy csak hajtson vele sebesen Skutari felé.

A Kapudán megigérte, hogy ő is nem sokára ott lesz, sőt minthogy a Kiajának nagy kerületet kell tenni, ő pedig egyenesen Stambulon keresztül megy, hihetőleg hamarább oda ér, mint amaz.

– Oda: Ábrahám kebelébe, a paradicsomba, gondolá magában a Kiaja és elvágtatott. A Kapudán pedig lovagolt nagy bizton be a városba.

Messziről szemébe tünt a Reis Effendi palotája, melynek oldalára nagy messziről olvasható betükkel volt felirva:

– Hm, gondolá magában a Kapudán. Ezt bizonyosan valami softa irhatta, mert a csizmadiák nem tudnak irni. Szép irása van, szeretném megfogadni teszkeredzsimnek.

A mint közelebb lovagolt a palotához, nagy néptömeget látott az előtt összeseregleni, kik között egy lovas kikiáltó trombitált hosszú tárogatóval, egyikével ezen mérföldekre hallatszó, lázító szavú török kürtöknek, a mik minden stambuli lázadásnál használtatni szoktak.

– Istambul lakosai, igazhivő müzülmánok! A mi parancsnokunk, Halil Patrona janicsárok főnöke nevében és Szulali Hasszán, sztambuli biró nevében hirdetem tinéktek, hogy minden igazhivő müzülmán zárja be boltját, tegye le kézi munkáját és gyülekezzék a piaczokra; a kik pedig kenyérsütők és mészárosok, azok be ne csukják -277- boltjaikat, hanem nyitva tartsák, mert a ki ellenkezőleg cselekszik, annak boltja közragadmánynyá fog tétetni. A kik pedig hitetlen gyaurok laknak Stambulban, azok maradjanak házaikban békén és ki ne mozduljanak onnan, és senki sem fogja őket ott bántani. Ezt hirdetem én tinektek, Halil Patrona és Szulali Hasszán nevében.

A Kapudán végighallgatta a hirdetményt, ekkor odarontott lóháton a kikiáltóhoz s kivevén kezéből a tülköt, úgy veré azt annak hátához, hogy szintúgy döngött s akkor dörgő szóval kiálta az egybegyűlt néphez:

– Semmirekellő csőcselékhadak! Piszkos naplopók, iszaptaposó kecsege-fogók, szurokharapó papucsfoldozók, guggon ülő afionevők, ti aspergyűjtögető, singgel mérő kupeczek! ti csomótaszigálók, ti ringyrongy, aludttejtől részeg szemétnépek. Én szólok hozzátok Abdi, Kapudán basa, s csak azt sajnálom, hogy nem kérhetem kölcsön valamely gyaúr magyarnak a nyelvét, hogy összeszidhatnálak benneteket úgy, illendő káromkodásokkal, a hogy megérdemlenétek. Mi kell nektek? Nincs mit enni inni? Meguntátok a békét s háború kellene? Háború ugyebár? De ti magatok nem mennétek oda? ti csak itthon szerettek hadakozni asszonyok és szűzek ellen s ostromot futni nem várak, hanem boltok ellen? Takarodjatok haza, a honnan eljöttetek, mert a kit egy óra mulva az utczán találok, annak feje az igazság sátora 17) elé fog gördíttetni!

Ezt mondva megugratta lovát Abdi basa s a legsűrűbb néptömegen keresztülnyargalt. Ez ijedten oszlott szét előtte s a Kapudán büszke önérzettel látta, mint bujnak az emberek előle házaikba, s tisztulnak el az utczákról és háztetőkről.

Ellentállás nélkül nyargalt be a városba. Minden utczaszegletben megfujta az elvett kürtöt, s tartott az odagyűlt -278- népnek válogatott mondásokat, ami azokat mindenütt szétoszlatá.

– Nyissátok ki boltjaitokat, ebek! ordíta Abdi a csoportozó kereskedőkre. Talpaitok viszketnek talán, vagy füleiteket s orraitokat untátok meg viselni? Kinyissatok minden boltot rögtön, mert a ki zárva hagyja azt, boltajtaja elé akasztatom fel!

Tömve dugva volt az egész halpiacz népséggel; a veszett ordítástól nem lehetett hallani a szót, a mit egy-egy rekedt szónok beszélt a többinek, kit a szökőkút oszlopára felállítottak.

Azonban a Kapudán által megfujt kürt recsegő, sivító hangja túlhangzá az ordítást s minden arczot arra fordított, a hol ő állt.

– Megbolondult nép! Őrült kezek, melyek tulajdon fejetek ellen támadtatok! A földet akarjátok-e beszakasztani, hogy ennyien álltok egy csomóba? Ki veszett meg közületek, hogy mindnyájatokat összeharapdáljon? hogy szakadna le rátok az ég, hogy esnének rátok ezek a házak s temetnének oda, hogy válnátok egyszerre négylábú állatokká s ne tudnátok egyebet, mint ugatni. Húzzátok le fejeiteket, nyomorúk és takarodjatok haza és egy kiáltás ne jőjjön utczáitokról, mert ha megmoczczantok, Allah árnyékára esküszöm, halommá lövetem Stambult és senki abban többet nem lakik, mint a kigyók és denevérek és a ti elátkozott lelketek, kutyák!

És senki nem mert ellene mondani. Hallgatták a szitkot, félrebujtak előle, utat csináltak neki. Nem volt ott Halil; lett volna csak ő ott, majd tudott volna neki felelni. -279-

Itt is szerencsésen keresztülgázolt a zendülőkön Abdi s fölkeresé végre az Etmeidánt.

Most már nemcsak az első, hanem az ötödik janicsárezred bográcsa is fel volt állítva, melyet a táborkovácsoktól hoztak el, s egy csoport janicsár, ki a táborból szökött ide, állt a két bogrács körül.

Abdi basa oly véletlenül termett ott közöttük, hogy csak azon vették észre, midőn hirtelen rájuk ordított:

Ijedten tekintének mind a Kapudánra. Hogy jöhetett ez ide? Senki sem merte kardját kivonni ellene, de nem is engedelmeskedett senki, Patrona itt sem volt jelen.

A piacz közepére volt letűzve a zendülők zászlója. Abdi basa egyenesen oda lovagolt. A janicsárok csak néztek rá elbámulva.

Egyszerre azonban kiugrik közülök Musszli s megelőzve a Kapudánt, magához ragadja a lobogót.

Musszli még nem tért annyira magához, hogy felelni tudjon, de fejével inte, hogy «nem».

– Nyujtsd e zászlót, janicsár; szólt újólag merőn szeme közé nézve Abdi.

Musszli csak nem felelt, hanem a lobogót szépen a zászlónyél körül tekergeté.

– A zászlót add ide! ordíta harmadszor recsegő hangon Abdi, s kardját rántotta ki.

Erre Musszli kopjás végét fordítva a zászlónak, melylyel a földbe volt tűzve, monda:

– Tisztellek, Abdi basa és nem bántalak, ha elmégy. Jobb is szeretném, ha gyaur ellenséggel csatázva estél volna el, mert megérdemlenéd, hogy dicsőítve legyen neved, de e zászlót ne kérd tőlem, mert ha közelebb jösz hozzám, ugyan az oldaladba rontom a csunyábbik végét.

E szóra egyszerre a janicsárok mind felugráltak s körülállták a vitéz Musszlit kardjaikat kivonva. -280-

A Kapudán ezzel elhagyta az Etmeidánt. Látta, mint oszlott szét előtte mindenütt a tömeg, a hol megjelent, de azt is tapasztalá, hogy háta mögött ismét összecsoportosult az, midőn eltávozott.

Ezeket csak fegyver fenyíti meg, gondolá magában s keresztülnyargalt a városon, a nélkül, hogy valaki egy ujjal is bántaná.

Künn a táborban ezalatt nagy tanács tartaték. A lázadás hírére, melyet a megmenekült Kiaja és a janicsáraga rémszínekkel festettek le, a szultán összehivatá a vezéreket, az ulemákat, a nagyvezért, a muftit, a Seikeket és a Chodzsagiánokat, part melletti palotájába.

Egy órával elébb azon palotában lakó testvérnénjével tanácskozott sokáig, a bölcs szultána Khadidzsával.

A fővezér azt kivánta, hogy a szultánt Brusszában hagyva, az egész hadsereget indítsák rögtön Tebrif felé, az ellenségre. Ha még Abdullah basával egyesülni lehet, minden meg van nyerve, s hagyják Stambult magára, csináljanak a lázadók a mit akarnak, ha az ellenség meg lesz verve, akkor majd rájok kerül a sor.

A mufti nem hitte, hogy e hadat csatára lehessen vezetni most. De azt mégis óhajtotta, hogy távolítsák el Stambultól, nehogy a lázadás szelleme átragadjon.

A Kiaja azt tanácsolá, hogy alkuba kellene ereszkedni a lázadókkal, s úgy csendesíteni le őket.

A szultán helybenhagyólag inte fejével. A Khadidzsa szultána is azt tanácsolá.

Csakhogy a Kiaja úgy érté ezt, hogy alkudozásba ereszkedve könnyű lesz a lázadás főnökeit egyiket a másik után elveszteni, a Khadidzsa pedig úgy értelmezé, hogy a szultán -281- kibékítheti a zendülőket, ha a gyűlölt Kiaja béget kiadja nekik, s ha azok még a többit is kivánnák, a többit is odaengedi. S ez nagy különbség!

Mindenki bámulva tekinte rá. A Kiaja előadása szerint ennek már ezer darabra kell tépve lenni.

Bejött ugyanazon hidegvérrel, melylyel az egész fellázadt városon keresztüllovagolt. Az ajtónállóktól tudakozódott, ha nem érkeztek-e még meg küldöttei a tulipánokkal? Még nem. «Vajjon hol maradhattak? Én azóta egész Stambult megjártam.»

Azzal a szultánt üdvözölve, annak intésére helyet foglalt a vezérek között.

Azok bámulva néztek rá, mintha most is azt hinnék, hogy csak szelleme jár közöttük.

– Az, hogy a kard magától nem hadakozik, hogy a föld nem terem magától kenyeret, s hogy az ereszről nem csorog bor és kávé.

– Igen könnyen beszélsz e tárgyról, Abdi. Mint gondolod elcsendesíthetni e zajt?

– Nagyon egyszerű az. A stambuli vargák és szatócsok nem érdemesek egy lövés kartácsra. Kár is volna értük szegényekért. Soknak közülök felesége, gyermeke van. A kik forralják őket, azok a táborbeli janicsárok. Vezetőik e táborból vannak. Azokkal, kik Stambulban izgatják a népet, kár volna vesződni, hanem elő kell őket hivatni ezredenkint s minden tizediket főbe lövetni. Ez segíteni fog. -282-

– Mielőtt megérkeztél volna, a Kiaja bég tanácslatára elhatározók, miszerint a próféta zászlajával és a herczegekkel együtt visszamegyünk Stambulba.

– Az is jó, szólt Abdi, dicső megjelenésed elnémítandja a zajt. Tüzesd ki a próféta zászlaját a szerály kapuja fölé, a fő mufti és Ispirizáde nyissák meg az Aja Sofia és az Achmedie mecseteket s hívják imára a népet. Damad Ibrahim maradjon künn a hadseregnél, hogy szükség esetén a lázadók megzabolázására siethessen. A Kiaja bég gyűjtse össze a szerályt őrző dzsebedzsiket, csauszokat és bosztandzsikat s tisztítsa ki általuk az utczákat; ha egyik sem sikerül, az én ágyúim a tenger felől engedelmességre fogják őket tanítani.

– Mi mást határozánk. Tinektek nem szabad én tőlem elmaradnotok. Velem fog jönni a nagyvezér, a fő mufti, a Kapudán basa és a Kiaja.

És a míg neveiket sorra számlálta, egyikre sem tekintett a megnevezettek közül a padisah.

E négy férfi neve volt az utczaszegletekre felirva. E négy férfi fejét kérte a nép és Halil Patrona.

Mit vétettek a népnek?… ők voltak a legmagasabbak akkor, midőn szerencsétlenség érte az országot. De mit vétettek Halilnak?… ők okozták Gül-Bejáze szenvedéseit…

E pillanatban érkezének meg Abdi küldöttei a tulipánokkal. Oda hozák azokat a padisah elé, ki szépségük által el volt ragadtatva, s rendelé, hogy vigyék el Stambulba, a szultána Asszekinek, jelentve, hogy ő is nemsokára megérkezik. Abdinak pedig megveré vállait és könyekkel szemeiben esküvék, hogy őt tartja legkedvesebb emberének. -283-

A Kapudán megcsókolá a szultán köntösét s azután hátul maradt Ibrahimmal, Abdullahval és a Kiajával s nagy szeliden mosolyogva monda nekik:

– Abdullah, derék Ibrahim és te Kiaja; – mind a négyünk feje nem ér ez órán túl egy fületlen gombot.

Azzal követték Achmedet mind a négyen a hajóhoz. Semmiről sem voltak bizonyosabbak, mint arról, hogy Achmed mindnyájokat fel fogja áldozni s azután maga is utánuk bukik.

VIII. A FELFORDULT VILÁG.

A lázadók főnökei a középmecsetben gyűltek össze s onnan küldözék szét parancsaikat.

Hat órakor este (a keresztyén számítás szerint 10 órakor) érkezett meg a hajó a szultánnal, a herczegekkel, a főurakkal és a szent zászlóval a parti kioszk mellé, az ágyúk kapujánál.

Benn a szerályban senki sem tudott a külső dolgok állásáról semmit. A városban köröskörül hangzott a zaj, a kürtölés, a temetőben szerteszét égtek az őrtüzek. «Miért nem küldhetek egy pár granátot közéjök a tengerről!» sóhajta föl a Kapudán. Hogy elcsendesülnének mindjárt!

A mint a Kizlár Aga Elhadzs Besir az érkező vezérekkel találkozott azon szoba előteremében, melyben a próféta köpenye őriztetik, rejtélyes mosolygással dörzsölé kezeit, a mi rút arczához s hasított ajkaihoz épen nem illett, s midőn kérdé tőle a padisah, hogy mit kivánnak a zendülők? azt felelte reá, hogy ő valóban nem tudja.

Mosolygása, kezeinek dörzsölése, mikről a hüvelykujjakat -284- egykori kegyetlen gazdája valami csiny miatt levágatta, mind oly félelmes előjelek voltak a jelenlevőkre.

Elhadzs Besir Aga már ekkor tizennégy év óta viselé hivatalát, s nyolcz nagyvezért teremte és ugyanannyit tett le hivatalából.

Damad Ibrahim azt gondolá, hogy legjobb lesz az egykori stambuli birót, Szulali Haszszánt kerestetni föl, kinek nevét együtt hallá említtetni a kikiáltó által Halil Patronáéval a Kapudán basa.

Szulalit nyári lakában találták, s az első hivásra megjelent a szerályban. Mondá, hogy nevével visszaéltek a zendülők, s ő azok kivánatairól mitsem tud.

– Tehát vedd magad mellé a Chasszeki agát, húsz bosztandzsival, s keressétek föl Halilt és tudjátok meg mit kiván? ezt mondá a padisah.

– Kár fárasztanod az érdemes embereket, dicső szultán, szólt keserűen Abdi basa, a lázadók kivánságát megmondhatom én, mert olvastam a falakra irva. Négy főhivatalnok kiadatását kérik: engemet, a főmuftit, a nagyvezért és a Kiaját. Adass ki minket, csakhogy ne adass át élve, hanem öless meg elébb és szájuk be lesz tömve. Jól laknak velünk. Tudod, hogy semmi vadállat sem dühös, ha egyszer jól lakott.

A szultán nem tekintett föl, de úgy tett, mintha nem hallotta volna, a mit a Kapudán beszélt, s a Chasszeki Agának parancsolá:

«Üdvözöld Halil Patronát a padisah nevében!» A szatócsot, a dohánykereskedőt a minden országok urának, a fejedelmek fejedelmének, a shahok, khánok, deyek s nagymogulok uralkodójának nevében!… Ki hitte volna ezt három nap előtt?

– És tudósítsd róla, hogy minden jogos kivánataik megadatnak, ha megigérik, hogy azután szét fognak oszlani. -285-

A Chasszeki Aga és Szulali Hasszán a húsz bosztandzsival az utczákat elálló sűrű néptömeg között útat vertek maguknak a középmecsetig. Útközben csak kilencz bosztandzsit vertek agyon a lázadók, tizenegy szerencsésen odaért a mecsetbe.

Ott ült egy leterített tevebőrön, miként egykor Dzsingisz khán, a zendülők vezére, Halil és parancsokat, kinevezéseket diktált az előtte ülő softáknak, kikből teszkeredzsiket választott.

Midőn jelenték neki az őrtálló janicsárok, hogy a szultán Chasszeki Agája jött el s vele szólani kiván, szárazon viszonza:

Az öreg Szuleimán mester, kit erővel húztak ide házából, melynek padlásán elbujt. Halil most iratta számára a kinevezést, melyben őt Reisz Effendivé emeli.

Halil Patronán most is a közjanicsár viselet volt, a kék dolmán, a térdig érő salavári, meztelen hagyott lábszárakkal, csupán turbánján volt a fekete forgó kicserélve fehérrel s oldalán függött a nagyvezér kardja, kinek palotáját Galata külvárosban ezelőtt egy órával rombolták a földig.

Szuleimán után következett a nyereggyártó Mohammed. Derék, izmos ember volt, maga megbirkózott kettővel, hárommal; ezt megtette Agának Halil.

Azután következett valami Orli nevű csausz, ezt kinevezte főtábornoknak; Ibrahimot, egykori iskolamestert, a «bolondos» melléknévvel megtette Stambul főbirájává, s a mint megpillantá Szulalit, odainté őt a csauszok közül és monda:

– Köszönöm Halil. Tégy belőlem, a mit akarsz, hanem elébb halld a padisah izenetét, melyet ő rám bízott, mert -286- még nagy kétségben vagyok: vajjon te vagy-e az úr minden mozlimek felett, vagy Achmed szultán? Azért mondd meg nekem, mit kivántok a szultántól? és ha jogos és méltányos a kivánat és ti megigéritek, hogy csendesen szétoszoltok, meg fog az adatni.

– Kivánatunk rövid. A négy fő árulót, kik az országot ért csapásnak okozói, kivánjuk kiadatni. Ezek: a Kulkiaja, a Kapudán, a mufti és a nagyvezér.

– Ma sokat mondtam. Holnap többet fogok mondani. Ha ma megegyeztek, holnap béke lesz; ha holnap jöttök, nem lesz béke sem holnap, sem holnapután.

Szulali visszatért a szultánhoz és a vezérekhez, kik mind még együtt voltak.

– Megértém a lázadók kivánatát. Ők a Kiaja bég kiadatását követelik.

– Mash-Allah! szólt vidáman a Kapudán, övék vagyok, s azzal elhatározott bátor tekintettel lépett a bosztandzsik közé. Ne könyezz érettem, padisah! A bátor a vesztőhelyen is hősi halált fog halni, s téged védve halok meg ott is. Vigyetek bennünket bosztandzsik, ne remegjetek fiuk! -287- Melyitek tudja jól összerántani a zsineget? No semmit se féljetek, majd megtanítalak benneteket én, majd elrendezem én a selyemzsinórt. Éljen a szultán!

Azzal kilépett a teremből, elül menve a bosztandzsik előtt, még kardját sem vetette le.

– Nem, nem lehet az! Rosszul hallgattál szavaikra. Őrült volt, haragjában beszélt, a kitől választ kérél. A nagyvezért és a főmuftit ölessem meg én? Megölessem őket oly hibáért, melyet magam követtem el, a melytől ők meg akartak óvni? Vérük az égre kiáltana. Menj vissza Szulali és mondd meg Halilnak: én kérem, én könyörgök neki, ne kivánja e két ősz szakált a porban heverni látni; elégelje meg, ha elbocsáttatnak s számüzetnek, ők bizonyára nem bűnösök. Könyörögj a Kapudánért és a Kiajáért is; míg vissza nem térsz, ki ne adják őket.

Szulali újra fölkereste Halilt. A Kapudánt és a Kiaját elő sem merte előtte hozni. Tudta, hogy a Kapudán fogta el a tengeren menekvő nejét, s a Kiaja záratta őt a becstelen asszonyok börtönébe. Csak a nagyvezér és a mufti számára kért kegyelmet.

Halil elgondolkozott. Eszébe jutottak az édesvizek melletti palotában történt jelenetek, eszébe jutott, hogy Damad Ibrahim ölelése is kényszeríté Gül-Bejázét a halálos ájulásba menekülni s nem hallá, mit beszél neki Szulali Ibrahim ősz szakála felől.

– A nagyvezérnek meg kell halni, válaszolt. Abdullah ám éljen és legyen számkivetve. (Hisz ő nem bántotta soha Gül-Bejázét.)

Achmed mint a fölvert oroszlán szökött föl e szóra divánjáról s kirántá kardját. -288-

– Ide hát veletek vitéz lázadók! A kiknek szolgáim fejei kellenek, jőjjön értök és vegye el tőlem. Nem, egy csepp vérét sem adom egyiknek is, s ha eljönnek érte, meg fogják látni, van-e még éle Mohammed kardjának? Tűzzétek ki a próféta zászlaját a szerály kapuja fölé. A ki igazhivő, velem tart. Küldjetek kikiáltókat minden utczára, hirdessék, hogy a szerály veszélyben van, s kinek Allah orczája kedves, siessen a zászló védelmére! Én összegyűjtöm a bosztandzsikat és védni fogom a szerály kapuit.

A két ősz férfi megcsókolá a szultán kezét, kinek, ha e férfias fellobbanása korábban jő, egészen más események lesznek irva a történet könyvébe.

A veszély zászlaját rögtön kitűzték a közép kapu fölé s ott maradt az korán reggelig.

Hajnaltájon visszaérkeztek a kikiáltók, jelentve, hogy az Aja Sofia templomon túl nem birtak vergődni s hirdetéseikre a nép kőzáporral felelt.

A zöld zászló magányosan lengett a szerály előtt, senki sem gyülekezett alá, még a szél sem akarta azt mozgatni, lankadtan csüngött alá nyelére.

A zöld zászló kitűzése a szerály kapujára nagyon ritka eset a történetben. Csak a legnagyobb vész idején szokott az megtörténni, mert ez azt jelenti, hogy itt az idő minden igaz mozleminnek fegyverhez nyulni, elhagyni tűzhelyét, ekéjét és sietni Allah és az ő felkentjei védelmére és átok volna az ozman férfin, a ki ilyenkor késlekednék, s vérét és vagyonát kész nem volna a padisah lábaihoz tenni.

Ezt tudva, rémes nagyságában fog feltünni azon ijedtség, mely a szerályban levőket meglepte, midőn látták, hogy a kitűzött szent zászló alá senki sem gyülekezik. A kikiáltók harmincz piaszter felpénzt igértek minden katonának, ki a zászló alá siet, s két piaszterrel több napi fizetést a szokottnál. Öten-hatan követték őket, de a mennyi jött egyfelől, másfelől ismét annyi elszéledt, délután egy sem maradt a zászló alatt.

Este felé a második kapura tűzték ki a zászlót, mely -289- felett aludtak a főhivatalnokok, a vezérek a kihallgatási teremben, a fő országbiró, Damadzáde betegen feküdt Murad szultán szobájában, a mufti és az ulemák a bosztandzsik csarnokában. Achmed szultán egész éjjel nem feküdt le, hanem szobáról szobára járt, nyugtalanul tudakozódva a történtek felől: ha jön-e valaki a hadseregből segítségére? gyülekeznek-e a szent zászló alá? s a hideg veriték ült homlokán, midőn mindenünnen csak leverő választ hallott. A tetőkön őrt állók jelenték, hogy a lázadók őrtüzei sokkal közelebb vannak már, mint a mult éjszakán s Skutari felé egy őrtűz sem látszik, a miből azt gyaníthatni, hogy a tábor is visszajött Stambulba s a zendülőkkel közös ügyet kötött.

Achmed maga is fölment a tetőre, meggyőződni az állítások valóságáról s mondhatlan aggodalom és szorongás közt járt egyik teremből a másikba, szüntelen megnézve a nagyvezért, a Kiaját és a Kapudánt, ha nem alszanak-e? Csak a Kapudán tudott aludni, a Kiaját láz törte s a nagyvezér imádkozott; bizony nem magáért, hanem a szultánért. Utóbb maga a Kapudán is megszánta a padisaht, ki miattuk aggódott.

– Miért költögetsz bennünket annyit, uram? még nem haltunk meg. Eredj aludni háremedbe s ne gondolj reánk, a zendülőknek csak velünk van baja. Allah kérim! Gondold azt, mintha örökre aludnánk. A feltámadás angyalainak trombitaszavára mi is fel fogunk ébredni, mint a többi!…

Achmed megfogadta a Kapudán szavát s hajnal felé eltünt közülök. Reggel, midőn keresték, nem jött elő háreméből.

Korán reggel, még alig pirkadt a hajnal, eljött a muftiért Szulali Effendi és Ispirizáde s meghívák magukkal a reggeli imára.

Az ulemák egybe voltak gyűlve mind, kiket meglátva Abdullah könyekre fakadt és zokogva szól hozzájuk: -290-

– Ime idehoztam ősz szakállomat és ha nem tetszik nektek, hogy tisztességesen megfehérült ez, ám mossátok meg véremben, s ha sokaljátok azon nehány napot, melyet Allah még életemhez adott, ime vegyétek el.

Azzal leborultak imádkozni, s ima végeztével a belső kerten át az Eriváni kiöszkbe gyülekeztek mindnyájan, a hol már a nagyvezér várt reájok, nem sokára jött a Kiaja és a Kapudán basa is, legkésőbb a beteg Damadzáde és a medinai biró, Mustafa Effendi és a Szegbán basa.

– Holt embert láttok magatok előtt, szólt a nagyvezér Damad Ibrahim, az érkező főurakhoz. Én el vagyok veszve. Mi négyen feláldoztatánk. A főmufti talán meg fogja menteni életét, de mi hárman nem látunk több hajnalcsillagot. Nem lehetett máskép. A szultánt meg kellett mentenünk, s azt csak ezen az áron tehettük.

– Régen mondtam ezt, szólt a Kapudán basa. Még tegnap ki kellett volna holttesteinket adni a lázadóknak; attól félek, hogy ma már késő lesz, attól félek, hogy a szultán is elveszett. Nem kellett volna kitűzni a veszély zászlaját, hanem megölni bennünket rögtön.

– Ti hárman távozzatok a hóhérok szobájába, szólt a nagyvezér társaihoz, én is nem sokára követlek benneteket, de meg kell várnom mig a Kizlár aga jön és elkéri tőlem az ország pecsétjét, s addig teljesítnem kell hivatalos kötelességeimet.

A három férfi búcsút vett Damad Ibrahimtól, megölelték egymást s a bosztandzsik által elvezettetének.

Most még az a kötelesség várt a fővezérre, hogy az ulemákból uj muftit választasson. Azok elébb Damadzádét kiálták ki, ez azonban betegségét vetve ürügyül, nem fogadta azt el, ekkor a medinai birót választák, s fehér palást hiányában zölddel ruházták fel.

Ezután kiválaszták maguk közül Seid Mohammedet és -291- Amadzádét, hogy a szultán titkos izenetét hallgassák meg a Kizlár agától és vigyék át Halil Patronának.

Damad Ibrahim jól tudta ez izenet titkát – s áldá Allaht, ki meghatározza az emberi életnek végét.

Achmed szultán ott ült a gyönyörűségek teremében, mellette a szép Aldzsalisz, előtte a négy nyiló tulipán, miket Abdi basa ajándékozott neki tegnap.

Aldzsalisz átölelte a szultán nyakát s homlokát megcsókolta, mintha el akarná bűvölni lelkéből azon gondolatokat, melyek nem hagyják nyugodni, nem hagyják örülni, nem hagyják szeretni.

Csak e tulipánokon vesz el szeme, úgy ápolgatja, úgy takargatja azokat. Alig veszi észre, hogy Elhadzs Besir, a Kizlár aga előtte áll s egy hosszasan beírott pergament tart eléje.

– Uram, olvasd át az ulemák válaszát, melyet azok Halil Patronának adtak, és ha tetszésed szerinti az, erősítsd meg neved aláirásával.

– Mi kell nekik? kérdi halkan a szultán, kis kését elővonva övéből s hegyével körülszurkálva a tulipánok földét, hogy porhanyó legyen az.

– A zendülők teljes biztosítást kérnek arról, hogy üldöztetni nem fognak.

A szultán levágott egy tulipánt a késsel s odanyujtá azt a Kizlár agának.

Az utolsó tulipánt cserepestül hajítá a földre Achmed s azután eltakarta arczát.

Azzal odanyujtá neki pecsétgyűrűjét, melybe névvonása volt vésve s a Kizlár aga ráüté azt az okiratra, s azzal egyedül hagyá Achmedet ismét.

A nagyvezér a szerály kertjében sétált alá s fel. A Kizlár aga ide jött őt felkeresni, vele voltak Halil Patrona követei: Szuleimán, az általa tett Reis Effendi, Orli és Szulali. Ezek jelenlétében járult Elhadzs Besir hozzá, s megcsókolván a szultán által aláirt okiratot, átnyujtá azt neki.

Damad Ibrahim homlokához és ajkaihoz érinté az iratot, s azzal átolvasva, visszanyujtá azt ismét és levonta ujjáról az ország pecsétjét s átadta a Kizlár agának.

– Legyen bölcsebb és szerencsésebb, a ki ezután viselni fogja. Üdvözöld a szultánt. Ti pedig vigyétek hírül Halil Patronának, hogy láttátok Damad Ibrahim háta mögött bezárulni a hóhérok termének ajtaját.

Azzal széttekinte a nagyvezér, hogy kivel kisértesse magát odáig? midőn hirtelen oda ugrott mellé egy kajkdzsi (hajóslegény) s kérte, hogy ő hadd kísérje a nagyvezért a bakók termébe.

– Együtt harczoltam veled, uram, Belgrád alatt, mikor még mindketten fiatalok voltunk.

– De én emlékezem rád, mert kiváltottál a fogságból s ápoltál, midőn sebesült voltam.

Mindezt az alatt beszélték, míg a kerten át az érintett szobáig értek, a hova Manoli bement a nagyvezérrel.

A Kizlár aga s a lázadók követei ott vártak, mig Manoli visszajött. Kezeit szemein tartá. Bizonyosan sírt. A másik, a nagyvezér, benn maradt.

– Holnap holt testét fogjátok látni, monda a Kizlár aga a Reis Effendinek, s azzal visszabocsátá őt és társát Halilhoz.

– Inkább élve kapnánk meg őket, szól barbár kegyetlenséggel a csauszból lett főúr távoztában.

Még azon este visszaküldé Halil Szulalit azon izenettel, hogy a főmuftit szabadon bocsáthatják.

Az öreg éjfél után hagyta el társait, s még alig hajnalodott, már újra hivaték a nagyúr elé.

Achmedet egész éjjel nyugtalanítá a Kizlár aga a Reis Effendi azon mondásával: «Inkább élve kapnánk meg őket!»

– Nem, nem, mondá a szultán, élve nem fognak hozzájuk jutni. Nem fogják őket kínozhatni, széttéphetni. Inkább haljanak meg nálam egy pillanat alatt, félelem nélkül, rövid fájdalommal, megsiratva, megkönyezve.

– Úgy siettesd halálukat, uram! nehogy reggelre kelve életüket követeljék tőled.

– Várjatok még. Várd meg a reggelt. Éjszaka hogy ölnétek meg őket? Éjszaka be vannak zárva az ég kapui. Éjszaka el vannak szabadulva a sötétség rémei. Hogy ölnétek meg valakit éjjel! Várjátok meg a hajnalt.

Alig mutatkozott az első fényvonal a láthatáron, már megjelent a Kizlár aga a szultán előtt.

– Úgy van, bizonyítá Elhadzs Besir, a Kizlár aga, a kiöszk előtti tér tele van már lázadókkal.

– Oh uram, könyörge Szulali, engedd meg nekem elébb, hogy az Aja Sofia Imámjával lemehessek, megnézni, vajjon valóban tele van-e az utcza lázadókkal?

Szulali, Hasszán és Ispirizáde sietve bocsáttaták ki magukat a szerály kapuján, futottak a kiöszk felőli térre, senkit sem találtak ott. Nem elégedtek meg egy látással, meg akartak győződni felőle: más oldalról nem jönnek-e zendülők s körülkerülték a szerályt.

A szultán ezalatt a perczeket számlálta és nyugtalan volt, hogy még sem jőnek.

– Ezóta kétszer megjárhatták volna a kiöszkig vivő útat és vissza, monda a Kizlár aga. Bizonyosan a zendülők kezébe estek s azok visszatartják őket, hogy hírt ne hozhassanak.

– Siess, siess, kiálta a Kizlár agának s maga futott, menekült belső szobáiba.

Tíz percz múlva visszaérkezett az imám és Szulali s jelenték, hogy körül egy lélek sincs, a ki a szerályt fenyegetné.

A Kizlár aga a kapu alá vezette őket. Egy kétökrös szekér állt ott, gyékénynyel beterítve. A gyékényt fölemelé előttük s a hajnal derengő fényénél három hullát láttak maguk előtt: a Kiaját, a Kapudánt és a nagyvezért.

A boldog Gül-Bejáze ott ül Halil ölében s andalogva ringatózik annak ölelő karjain. A pompás palota ablakain -295- áthangzanak a diadalkiáltások, melyek Halilt éltetik, ki Stambulnak s az ozman birodalomnak ura e perczben.

Gül-Bejáze rebegve sugdos Halil fülébe, mint szeretne ő e pompás palota helyett Anadoli csöndes olajligetei között a magányos, egyszerű házban lakni.

Halil elsimítja neje homlokáról az omlatag hajfürtöket, elmondatja magának még egyszer újra azon lázasztó jeleneteket, a mik történtek vele a szerályban, a Kapudán fogságában és a becstelen nők börtönében. Miért ébresztgeti úgy a gyülöletet?

A nő iszonyodva mond el mindent. A férj lábai előtt három kosár áll, tele virággal. Ajándékba hozta ezeket Halil.

Veszi az elsőt és elhárítja róla a virágokat. Egy véres fő van a kosár fenekén.

Most a harmadik virágos kosarat vevé elő Halil s lebontva róla a friss virágokat, egy ősz, fehér szakállú főt mutatott Gül-Bejázénak, mely a kosár fenekén feküdt behunyt szemekkel.

Gül-Bejáze gyöngéd termete reszketett az erős férfi karjai közt, midőn ez kényszeríté őt a véres fejeket nézni. És midőn a harmadik főre tekinte, csodálkozva csóválá meg fejét.

– Nem ismered őt? Nézd meg jobban. Talán a halál változtatta el arczvonásait? Ez Damad Ibrahim, a nagyvezér.

Gül-Bejáze bámulatra nyitott szemekkel tekinte férjére s azután sietett mondani: -296-

– Valóban az Damad Ibrahim. Igen igen, senki más. A halál tette ismeretlenné arczát.

– Mondám neked, hogy a kik szíveddel játszanak, játszani fogsz az ő fejeikkel; kell-e még több?

– Oh nem, nem, Halil. Én félek ezektől is. Én félek e néma fejeket látni.

– Enged őket eltemetni Halil. Ne akard, hogy féljek tőled, engedd, hogy szeresselek ezután is. Bár eljönnél velem Anadoliba, a hol senki sem tudna rólunk semmit.

– Mit szólsz? Most menjek el, midőn a nap nem bir lemenni miattam, s az emberek nem alhatnak el nevemnek hangzása miatt? Nem akarsz-e e dicsőségben fürödni te is?

– Oh Halil. Együtt nő ki a rózsa és a pálma a földből, mégis a pálma nagyra nő s a rózsa kicsiny marad. Engedj megvonulnom csendesen melletted, engem csak szerelmedben osztass, dicsőséged legyen egészen a tied.

Halil gyöngéden ölelé, csókolá meg a nőt, s minthogy ő kivánta úgy, eltemetteté a három főt a palota kertjében, három terepélyes rozmarinbokor alá.

Azután elbúcsúzék Gül-Bejázétól, a nép küldöttei már vezérükért jöttek, hogy kövesse őket Zulejmája mecsetbe, a hol a szultántól jött követek várnak válaszára.

Halil, hogy könnyebben eljuthasson a mecsetig s ne legyen kénytelen az utczákon tolongó nép közt keresztül vergődni, a csatornához sietett s a legelső kajkba beült s parancsolá a hajósnak, hogy evezzen vele a Zulejmája átellenéig.

– Ne nevezz kegyelmes úrnak engem. Látod ruhámról, hogy én csak közjanicsár vagyok. -297-

– Te oly ismerősnek látszol előttem. Épen oly hosszú fehér szakállad van, mint Damad Ibrahimnak, ki nagyvezér volt.

A Zulejmája átellenébe érve, parthoz hajtá csónakát a hajós. Halil egy arany dinárt nyomott az öreg markába, s ez megcsókolta a kezét érte.

– Mielőtt az árnyék visszatérne ezen hegyek oldalára, te mögöttük légy és több napfelkölte téged itt ne találjon.

– Halil. A három férfi holttestét átadók a népnek. Fejeiket tehozzád küldők.

– A Kiaja bég hullája az egyik. Az kivettetett az Atmeidán kapuja elé a keresztútra.

– Damad Ibrahim a nagyvezéré; azt kivetették a szerály előtti piaczra, épen azon szökőkút elé, melyet maga építtetett.

– Tehát tudd meg azt Seich Szulejmán, hogy most -298- hazudtál, azon harmadik holttest nem volt Damad Ibrahim nagyvezéré, hanem egy Manoli nevű hajóslegényé, ki hozzá hasonlított s a ki magát érte feláldozá. A nagyvezér pedig megszökött és nem fogja senki tudni, hová lett? Ezt mondd meg otthon azoknak, a kik küldtek.

IX. LEMENŐ ÉS FELKELŐ NAP.

Achmed szultán összegyűjté az ulemákat a kupoly teremében. Arcza szomorú volt és levert.

Mielőtt ide jött volna, sorra csókolá gyermekeit és midőn tíz éves fiára, Bajazidra került a sor s látá, hogy az könyezik, azt kérdezte, mi baja? a gyermek így felelt: «Atyám, jó dolguk van azoknak, a kik te neked ellenségeid és szomorú azoké, a kik téged szeretnek. Mi sors vár akkor mi reánk, a kik legjobban szeretünk? Testvérnénéink között nem egyet fogsz találni szürke gyászruhában, nézd Ummettullah arczát, nézd Szabiha szemeit, Ezma tekintetét, özvegyek és árvák ők, kiknek férjeit, ipáit megöletted». – ‚Hogy titeket mentselek meg′, rebegé Achmed, keblére ölelve őket. – «Meglásd, hogy nem mentettél meg bennünket».

Felült a trónra, körül az ulemák elfoglalták a kördivánokat, szemközt ült vele Ispirizáde a főimám. E mellett állt Szulali.

– Ime az áldozatok vére kifolyt, szólt Achmed bús, ingatag hangon; leghűbb szolgáimat feláldozám. Most szóljatok: mit kívánnak még a zendülők? Miért fújják még tárogatóikat, miért égetik őrtüzeiket? Mire várnak még?

«Jó dolguk van azoknak, a kik te neked ellenségeid és szomorú azoké, a kik tégedet szeretnek». -299-

Újra mély csend. Egyik ulema a másikra nézett, többen elkezdék Szulalit rángatni, a ki állt: hogy feleljen. Erre aztán ő is leült.

– Beszéljetek tehát. Én nem azért hivattalak benneteket ide, hogy egymásra és reám nézzetek, hanem, hogy adjatok választ.

Az ulemák hallgattak. Némán ültek ott körül, mintha nem is élő emberek, hanem csak bebalzsamozott hullák volnának, minőket a Pharaok sírboltjaiban találni a királyi ravatalok körül sorba ültetve.

– Csodálatos ez, szólt Achmed, midőn tovább egy óranegyednél az egész tanács hallgatott és senki sem válaszolt neki. Megnémultatok-e?

– Halil Patrona kivánsága az, hogy lépj le a trónról és add át azt Mahmud szultánnak…

Achmed fölegyenesült ülő helyéből. – A kimondott szavak után minden hang elmúlt a teremben s e rémletes csendben elszörnyedve látták az ulemák a padisáht trónja lépcsőjén állani, a mint kinyújtott kezét az imám felé tartá és szemeit rászegezte és ajka nyitva volt és egy hang sem jött ki rajta.

És sokáig állt így a trónon, kinyujtott kézzel, nyitott ajakkal, kőmerev szemeit az imámra szegezve, hogy a kik látták, az iszonyattól rendültek össze és Ispirizáde kővé válni érzé tagjait s feje körül forogni a világot e rettenetes kép előtt, mely reá nézett, reá mutatott. Egy néma átok volt az, egy néma, szótlan, megvető igézet, mely Istenre és az ő ártó angyalaira bízza, hogy kivánatának szavakat adjanak és olvassanak szívében és teljesítsék azt, a mit ő elmondani nem bir.

Az egész gyülekezet reszketve omolt végre a padisah -300- trónja elé és sokan oda csúsztak lábaihoz és azt könyeikkel nedvesítve, kiáltának hozzá:

– Oh uram, bocsáss meg nekünk! Egy órával elébb egyhangúlag határozták el, hogy Achmednek le kell köszönni és most egyhangulag kérték bocsánatát. – De már megtörtént.

A padisah átkozó keze lassankint lehanyatlott, szemei félig lezárultak, ajkai összecsukódtak s palástja zsinórjába akasztva kezeit, nézett le sokáig az ulemákra, azután csendesen leszált a lépcsőkön. Midőn lenn volt, a trón mellett, reszkető, tompa hangon mondá:

– Én megszüntem uralkodni. Jőjjön utánam, a ki jobb. Nem kérek semmit, csupán csak egyet: esküdjenek meg az ozman birodalom mostani urai, hogy gyermekeimet nem fogják bántani. Esküdjenek meg az Alkoránra. Menjen el kettő közületek s vigye meg Halilhoz e kivánatomat.

Újabb mély hallgatás követte Achmed szavait, az ulemák a föld felé szegzék szemeiket s egy sem mozdult, hogy az izenetet megvigye.

– Gyermekeim halálát is kivánják talán? Vagy egyitek sem mer oda menni, hogy velök beszéljen?

Egy szélütött öreg reszketeg ulema volt ott, Mohammed Dervis, a ki végre megszólalt.

– Oh uram, kinek volna bátorsága beszélni az ordító oroszlánnal, ki tudna alkudozni a sivó Szamum viharával, avagy ki menne követségbe a felháborodott tengerhez, hogy vele beszéljen?

Achmed sötéten, csüggedten tekinte széllyel az ulemákon, arczán a hallgatag kétségbeesés volt kifejezve.

Én el fogok hozzájuk menni, monda biztatólag. Maradj itt addig, uram, míg visszatérek. Bizony mondom, hogy vissza nem jövök addig, míg meg nem esküsznek arra, a mit kivántál.

Most Ispirizáde is felszólalt, hogy ő is együtt megy Szulalival. Nem volt elég ereje lelkének kiállani a szultán -301- tekintetét addig, míg Szulali visszatért; inkább elment a lázadókhoz ő is. Különben is jól értették ők már egymást.

De nem úgy adta azt át, a hogy Achmed mondta; nem kérve, nem esedezve, nem keserű lemondással, mint Achmed tevé, hanem szigorúan, merészen, a hogy Achmednek kellett volna tennie.

– A padisah saját és gyermekei életét esküvel akarja biztosítani, szólt az egybegyűlt népfőnököknek. Azért esküdjetek meg az Alkoránra, hogy őket kimélni fogjátok; esküdjetek meg társaitok nevében is. A padisah el van határozva: ha megtagadjátok az esküt, ő az egész szerályt minden benne levőkkel együtt lőporral a levegőbe röpítendi.

A lázadók meg voltak döbbenve ez izenetre, csak Halil Patrona mosolygott. Jól tudta ő, hogy e fenyegetés nem Achmed szivében fogamzott. Az ő szelid lelke nem volna képes erre. Karjait összefonta és mosolygott.

– Ne halljad társam szavait Halil. A padisah alázatosan könyörög neked életeért és gyermekei életeért.

– Kelj fel ulema! és ne borulj a porba a szultán nevében én előttem. A kik őt meg akarják ölni, nem cselekesznek vele oly gonoszat, mint te, a ki őt megalázod. Szulali mondott igazat. A szultán nagy tettekre képes. Én tudom, hogy a szerály pinczéi lőporral vannak megtöltve, s nem akarom, hogy a Seikul Izlám s a próféta utódainak virága elveszszen. Én ime esküszöm az Alkoránra, hogy sem általam, sem társaim által semmi bántódása Achmed szultánnak nem leszen, sem az ő fiainak, sem leányainak, sem leányai férjeinek, és a ki ellenük fölemelné kezét, annak fejét én magam hasítom ketté, lelkét pedig vágják ketté Allah öldöklő angyalai, hogy soha -302- egyik fele a másikra ne találjon. Menj vissza, és legyen béke Achmed felett.

Szulali futott vissza az izenettel. Ispirizáde pedig sietett az Aja Sofia-templomba, előre rendet csinálni az új szultán beavatási ünnepélyére.

Achmed ezalatt maga körül gyűjté fiait mind a kupolyterembe, s leülve a trón legalsó zsámolyára, odaülteté őket lábaihoz, s várta az izenetet, mely élet és halál felett határoz.

Szulali ragyogó arczczal jött be, kezében hozva az Alkoránt, melyre Halil és társai megesküvének, s azt a szultán lábaihoz tevé le.

Achmed hálateljes arczczal tekinte fel és megköszöné Allah kegyelmét, kitől jő minden jó és tökéletes ajándék.

Gyermekei átölelték, örömkönyekkel szemeikben s Achmed nem feledé el kezét nyujtani Szulalinak, ki azt homlokához és ajkaihoz érteté.

Ekkor elküldé Achmed a Kizlár agát Mahmud szultánért, kinek mellékneve volt «a fehér herczeg», arczának halványsága miatt, hogy hívja őt eléje.

Fél óra múlva Elhadzs Besir kiséretében előjött Mahmud herczeg, II. Mustafa fia, kinek atyja épen így szállt le a trónról Achmed előtt, mint most Achmed ő előtte.

– A nép téged kíván trónra. Légy kegyelmes gyermekeimhez, mint én kegyelmes voltam a te atyád gyermekeihez.

Mahmud szultán lehajolt nagybátyja előtt s annak tiszteletre méltó kezét megfogva, megcsókolá.

Ekkor fiainak inte Achmed, s azok egyenkint odajárulva Mahmudhoz, mindnyájan kezet csókolának neki. Az ulemák a földre borulva maradtak körülök.

Most jobb kézről bocsátva az új uralkodót Achmed, elvezette -303- őt magával kézen fogva a próféta köpenyének teremébe, ott a trón előtt levette saját fejéről a gyémántos forgót, az uralkodás jelvényét, s tulajdon kezével tüzé azt fel az új szultán turbánjába, s kezét fejére téve megáldá őt.

– Uralkodjál és légy boldog. A kiket szeretsz, szeressenek, a kiket gyűlölsz, féljenek. Légy dicső és hatalmas, míg élsz, áldott és magasztalt, ha meghalsz.

Azzal meghajtá magát előtte ő és gyermekei mind háromszor, s akkor kézen fogva két legidősebb fiát, csendesen, méltóságos léptekkel elhagyá az uralkodás termeit, miket soha sem fog többé látni, és elhagyá egyenkint mind azokat, a mik előtte kedvesek valának.

A kihallgatási teremben átadá a próféta kardját a Silihdárnak, ki azt leoldá derekáról, a háremhez vezető ajtóban átadá gyermekeit a Kizlár Agának, megmondva neki, hogy üdvözölje nevében a szultána Asszekit és kérje meg, hogy gondoljon reá és tanítsa meg nevére apró gyermekeit!…

Mert sem éles kardját, sem a szép Aldzsaliszt, sem a többi édes delnőket, sem gyermekeit nem fogja ő látni többet. Örökre elzárva maradnak azok tőle. Mert a letett szultánt többé sem kard, sem nők, sem gyermekek nem illetik. Ez így történt ezelőtt huszonhat évvel is II. Mustafával; épen így választák el kardjától, nejétől, gyermekeitől. És erre Achmed jól emlékezett, mert akkor ő lépett fel a trónra; most ő lép le róla s csak az történik meg vele utódáért, a mi megtörtént érte elődével.

Mahmud szultán előtt pedig arczra borultak az ország nagyjai, s hódolva kívántak neki üdvöt.

Késő éjfélig tartott a hódolók hosszú seregének átvonulása a termeken, az udvari személyzet mind térdet fejet hajtott az új szultán előtt, a főfő tisztviselők, a papok, az eunuchok; de hátra voltak még a hadsereg vezetői és hátra volt Halil Patrona.

Rögtön irott leveleket bocsátának mind a hadvezérekhez, mind a zendülőkhöz, tudatva velök, hogy Achmed -304- szultán lelépett s helyette Mahmud foglalta el a trónt, tehát jelenjenek meg holnap napfeljöttekor a szerályban, hódolatukat bemutatni.

A hold régen fenn volt már az égen s keresztülsütött a szerály színes ablakain, midőn a főurak eltávozának s Mahmud egyedül maradt.

Csupán a Kizlár Aga várt reá, sötét fekete arczával, mely mintha önmagára vetne árnyékot.

És azután elvezeté őt Elhadzs Besir ama titkos teremek ajtajáig, miken belül az üdv és gyönyörök virágai nyilnak, s felnyitva azt, bebocsátá az új szultánt rajta.

Csak hárman voltak a szépség tündérei közül, kik inkább választák az örökös szerelemtelen rabságot, mint az új padisah kegyeit; és azok között, a kik a belépő ifju szultánra mosolyogtak, legboldogabb, legragyogóbb arcza volt a szép Aldzsalisznak, a ki szultána Asszeki, kedvencznő maradt a nagy változás után is, mely az egész országot úgy felzavarta, hogy a legkisebb lett a legmagasabb és a legmagasabb esett legalól.

Annyi mosolygó arcz közül az övé volt az, mely elé a boldogsága gyönyörében remegő Mahmud gyöngéd elragadtatással sietett, ő volt az, a kit keblére emelt, kinek karjaira bízta, hogy dicsősége álmait elringassák, és csókjaira, hogy aggodalmait elfelejtessék.

… Minden alszik már a boldogság termeiben, csak a szerelem van ébren. Mahmud önmagát és országát elfeledő gyönyörben szorítja keblére a bűbájos édes szultánát, ezt a legkedvesebb kincset mindabból, a mit e napon nyert; csak a szép szultána borzad el olykor a forró ölelés közepett. Úgy tetszik neki, mintha valaki háta mögött állana és suttogna, sóhajtana s hideg kezével érintené meleg kebelét.

Tán annak sóhajtását, suttogását hallja, ki mélyen és messze a kéj termei alatt ül álmatlanul a «feledség szobáinak» -305- hideg boltozatai között, s vesztett országáról és vesztett édenéről gondolkozik!…

Másnap korán reggel megjelentek a hadsereg vezérei, a basák, a seikek a szerályban – üdvözölni az új szultánt. Csak a lázadók vezetői nem jöttek el.

A mióta Szulali azzal rettenté a zendülőket, hogy a szerály pinczéi lőporral vannak tele, tájékára sem óhajtottak menni annak, s midőn Mahmud felszólítását a kikiáltók felolvasták a mecsetek előtt, mintha egy szájból jőne a kiáltás, felelt rá ezer meg ezer hang: «nem megyünk!»

– Ez csak kelepcze, monda a bölcs Reis Effendi, egy egérfogóba akarnak bennünket becsalni, mind, hogy egy csapással ott nyomjanak, mint a mézre gyűlt legyeket.

– Nagyon rövid út volna ez a paradicsomba jutásra, szólt gúnyosan Orli, ki softa létére nem restelt tiszteletlenül emlékezni a paradicsomról, hová minden igazhivőnek örömmel kell sietni.

– Legjobb lesz így: válaszszuk ki magunk közül a leghaszontalanabb embereket, holmi gyilkosokat, börtönből kiszabadult gyujtogatókat, azokat nevezzük el Halilnak, Musszlinak, Szulejmánnak, öltöztessük fel agáknak, bégeknek, ulemáknak s úgy küldjük be a szerályba, s ha azután látjuk, hogy azok épségben visszatérnek, akkor magunk is bemehetünk.

Kérdést sem szenved, hogy ez a bolondos tanács általános tetszésben részesült. Mindnyájan helyeselték.

Halil Patrona megvető hallgatással nézte őket, s mikor aztán már ez indítvány határozattá vált, akkor felállt és monda:

– Halil! Álmodol-e, vagy félre beszélsz? Ezeregyéjszakai tündér-herczegnek képzeled-e magadat, a ki csodákon és rémeken vágja keresztül magát, vagy meguntad messziről nézni a napot s közelebb akarsz hozzá jutni?

– Nem a ti gondotok, a mit én cselekszem. S ha én nem félek, mi szükség tinektek helyettem félni?

– De gondold meg Halil, hogy okosabb tréfa volna tőled a kölykező oroszlán barlangját meglátogatnod s bölcsebb ember volnál, ha a balszórai kénköves üregbe készülnél, vagy ha fogadásból leszállnál a kandiai tengerfenék korallerdeje közé egy levetett réz asperért, mint hogy belépj a szerályba, midőn ott senki sincs más jelen, mint ellenségeid, hol még a falról leereszkedő pók is mérges, halálos ellenséged.

– Megölhetnek! kiálta Halil, mind a két kezével mellére ütve s bátran előre lépve; megölhetnek, de azt nem mondhatják, hogy gyáva voltam. Széttéphetik testemet, de a midőn azt fogják irni a krónikákba, hogy Stambul csőcselék népe gyáva volt, utána fogják irni, hogy egy férfi mégis volt közöttük, a ki nemcsak emlegetni tudta a halált, hanem midőn megjelent, szemébe is tudott nézni annak.

– Hiszen, Halil, megállok én is, másik is a töltött ágyú torkával szemben, láttam éles kardot is felém fordulva elégszer s nem került még ki az a dárda a kovács kezéből, a mely azzal dicsekedhetnék, hogy kifent hegye előtt behunytam szememet, de kinek legyen bátorsága ott, a hol tudja, hogy a föld alatt, melyen áll, a pokol van elásva s csak egy akkora szikra kell hozzá, a mekkorát egy pofoncsapás után szokott az ember szeme vetni, s repülünk az ég felé és ha tele volna mind a két kezünk fegyverrel, paizszsal, egyik sem oltalmazna meg bennünket, ki akarna itt bátor lenni?

– De mi nem bocsátunk. Mire gondolsz? Ha te ott fogsz veszni, mi vezértelenül maradunk, széthullunk, elveszünk, -307- mint a nádtető, mely alól kihúzták a csapfát, téged pedig ki fognak nevetni, mint a mesebeli kakast, a ki magát nyársra húzta és megsütötte.

– Azt nem fogják tenni, monda Halil leoldva kardját, mit a szerályba nem volt szabad bevinni s átadva azt Muszlinak. Viseld gondját míg visszatérek, s ha nem térek vissza, emlékezzél rám róla.

– Tehát csakugyan mégy? kérdé Musszli. No ha elmégy, akkor én is megyek.

És erre a szóra a többiek is megindultak, s miután látták, hogy Halil csakugyan nem tréfál, elkisérték őt egész a szerályig, oda be ugyan nem mentek, hanem körülfogták a roppant épületet, mely maga egy egész városrészt képez, s roppant üdvordítást emeltek, midőn látták, hogy Halil Patrona csakugyan belépett a szerály kapuján.

Egyedül, fegyvertelenül, kiséret nélkül ment végig a pártvezér ez idegen, ismeretlen termeken, miknek mindegyik ajtajánál fényes, fegyveres csapatok fogadták, s midőn átlépett az ajtókon, ismét keresztbevetett kopjanyéllel zárták el azokat mögötte.

A kihallgatási terembe érve, ott két Kapuagaszi karon fogá s úgy vezették be a kupolyterembe, a hol Mahmud szultán a hódolatokat fogadá.

Rendkívüli pompa uralkodott mindegyik teremben, minőt csak a trónralépés napjain lehet látni, már az előterem, melyet gyékények termének neveznek azon czifra szalmagyékényekről, mikkel az be szokott terítve lenni, most drága perzsa szőnyegekkel volt bevonva; a kupolyterem padozata egy virágágynak látszott, melyen emelkedett hímzéssel varrott szőnyegek terültek ezerszinű selyem és aranyezüst virágokkal, s gyöngy bokrétákkal. Az emelvényen álló zófa lábainál igazgyöngyökkel kivarrott terítő tündökölt, mindkétfelől alacsony, gömbölyű iróasztal, arany verettel, melyeknek egyikén drága kövekkel kirakott tárcza és smaragd s rubintól ragyogó iróeszközök voltak letéve; a másikon fekete bársonyba kötött Alkorán, -308- briliántrózsákkal, egy másik Alkorán egy kisebb asztalon volt felnyitva, arany, czinóber és ultramarin talik irással készült sorokat mutatva és tizenhét más Alkorán volt a két ablak között ugyanannyi asztalra téve, mind arany kapcsokkal és gyöngyhimzetű kötésekben. A kandalló két oldalán mesterséges faragványú állványokon voltak a felhalmozott díszköntösök, miket ilyen alkalomkor ki szokás akasztani, s hosszában a fal mellett állt alabástrom emelvényeken nyolcz ütőóra, különbnél különbféle mesterséges alakzatokkal, melyek mozogtak és muzsikáltak minden óraütésnél, s három nagy velenczei tükör sokszorozta a teremben felhalmozott ragyogványt.

Körül pedig a dívánokon ültek a főhivatalnokok, a vezérek, a titkárok, a kérelemlevelek átadói, kiki rangja szerinti pompás viseletben, s hivatalához mért, gömbölyű, vagy pyramisalakú, vagy méhkas formára készült turbánokkal.

De mindannyi fényét elhomályosítá a ragyogvány, mely az új padisáhról szerte tündökölt, egy gyémánt- és igazgyöngy-esővel látszott elborítva lenni; akármerre fordult, a ruhájára hímzett rózsák, a derekára kötött öv, a turbán forgói és minden fegyverzete szivárványszikrákat látszottak hányni, hogy elvakult a ki rá nézett, mielőtt orczáját láthatta volna.

Az arany tróntámla mögött, melyen diónyi karbunkuluskövek villogtak, állt a szolgálattevő tisztek számos serege, kezeiket öveikbe dugva.

A két vezető itt elbocsátá karjait és Halil egyedül járult a padisah elé.

Arcza semmivel sem volt halaványabb, mint máskor, léptei oly szilárdak, tekintete oly merész, mint mindig.

Viselete most is az volt, a mi eddig. Egyszerű janicsárköntös, hasított ujjú kék dolmán, minden czifrázat nélkül, rövid, térdig érő salavári, mely a lábszárakat térden alul mezítelen hagyta, fején a megismertető kuka. -309-

A míg a hosszú termen végighaladt, körüljártatá tekintetét az ott ülő főurakon és nem talált egyet is közülök, a kinek szemeit ki ne tudta volna állni. Felemelt fővel lépett a szultán elé, s izmos, félmeztelen lábát a trón zsámolyára téve, úgy állt ott egy perczig, mintha érczből volna öntve, kiáltó ellentét ennyi reszkető pompa, ennyi arczraboruló dicsőség közepett; azután felemelé kezét a szultánhoz s erős, reszketéstelen hangon üdvözlé őt.

És ekkor összetevé mellén kezeit és leborult a trón előtt, s homlokát annak lépcsőjére fekteté.

– A mit kivántam, az már teljesült, szólt Halil és minden szavát, melyet ez órában kimondott, feljegyezte a történetiró. Kivánatom volt, hogy Mahommed kardja méltó kézbe jusson: im ez betelt, te a trónon ülsz, melyre én emeltelek. Én jól tudom, hogy az ily szolgálatnak mi szokott a jutalma lenni, reám gyalázatos halál vár.

– Én pedig esküszöm te neked őseimre, hogy semmi bántalom tégedet nem ér, kivánj jutalmat és az, mielőtt kimondtad, meg van adva.

Halil nehány perczig gondolkozott s szemei ez alatt csendesen néztek végig a sorban ülő főurak arczain. Mindenki azt hivé, hogy áldozatot keres közöttük, a kinek hivatalát magának kivánja. A pártvezér észrevevé e gondolatot a főurak arczán s még egyszer sorba nézte őket és azután szólt:

– Uram, dicső padisah! minthogy az érdem nem enyim, hanem népedé, a jutalom is legyen azé, a kié az érdem. Jobbágyaidat egy nagy teher nyomja, melynek neve Malikiane; a főuraknak, a basáknak osztogatott élethosszig tartó bérbeadás ez, a miből magas kapuidnak semmi haszna; szüntesd meg e bérbeadást, hogy egyedül a te kezedben legyen a nép s ne e gazdag uzsorásokéban itt! -310-

Azok hallgattak mélyen; a zárt ajtókon keresztül hallatszott a szerály körül gyülekezett sokaság viharos ordítása. Remegtek a benlevők és Halil Patrona úgy állt közöttük egyedül, fegyvertelenül, mint egy bűvész, a kiről tudva van, hogy sérthetetlen, megölhetetlen.

A szultán rögtön megparancsolá a csausz agának, hogy a szerály minden kapui előtt trombitaszó mellett hirdesse ki a népnek, hogy a Malikiane e naptól fogva el van törölve Halil Patrona kivánatára.

Az emelkedő ordítás, mely nemsokára megreszketteté a szerály falait, tanusította a hatást, a mit az izenet gerjeszte.

– És most állj hadsereged élére, szólt Halil, s kövesd néped hívását az Ejub mecsethez, a hol ősi szokás szerint oldaladra kössék a szilihdárok a próféta kardját.

A szultán kihirdetteté rögtön, hogy egy óra mulva az Ejub mecsetbe fog bevonulni, a próféta kardját felövezendő.

A nép örömriadallal tódult a mecset felé s sűrűen elfoglalta az utczákat és a háztetőket mind, melyek a szerály és a mecset között vannak; a Bosporus ágyúi dörögve hirdették a távol hegyeknek Stambul örömét, s egy óra mulva harsogó zene mellett vonult végig Mahmud szultán a főváros utczáin, lóháton ülve; a nép szőnyegeit lobogtatta elé a háztetőkről s virágokat hányt útjára. Mögötte a délczeg ragyogó urak, vezérek, tanácsosok jöttek fényes öltözetekben, pompás telivérű lovakon, de előtte csak két férfi járult: az egyik Musszli, a másik Halil Patrona, mindkettő egyszerű, fénytelen öltözetben, csupasz lábszárakkal, kerek turbánokkal, kivont kard kezeikben, a hogy közjanicsárok szoktak járni.

És a háztetőkön álló nép ép oly hangosan hallatá Patrona nevét, mint Mahmudét.

Az utolsó ágyúszó elhangzása tudatá, hogy a szultán az Ejub mecsetbe megérkezett.

Az Aja Sofia mecset imámja, Ispirizáde várt reá. Ő kivánta -311- magának ott azon kegyet Haliltól, hogy Mahmudot megáldhassa és Halil beleegyezett. A mióta a szerályban meg mert jelenni, mindenki az ő szavainak hódolt. A nép már széltére beszélte, hogy a szultán mindent úgy cselekszik, a hogy Halil Patrona kivánja.

Ispirizáde már fennállt a magas szószéken, midőn Mahmud kiséretével együtt a számára elkészített emelvényen helyet foglalt.

A főpap arcza dicsőségtől sugárzott. Kiterjeszté kezeit feje fölé és háromszor kiálta Allah nevét. És a midőn harmadszor kiáltá az Istent, egyszerre megnémultak ajkai, nehány pillanatig úgy állt mereven, égre emelt kezekkel, nyitott szemekkel, s azután egyszerre lebukott a szószékről halottan.

– ‚Az Achmed néma átka!′ zúgá köröskörül az elszörnyedt népség.19)

X. A HALWET-ÜNNEP.

A surgudzsál (a három aranyabroncsos turbán) Mahmud fejében volt már, de a kard, a hatalom kardja Halil Patrona kezében. A nép, melynek kegyencze lőn, megszokta őt apró bajaiban közbenjárónak tekinteni, s a hadsereg reszketett előtte, és a főurak kedvét keresték.

Az ozman népnél nincsenek született főurak, mindenkit kardja, esze, vagy szerencséje emelhet a legmagasb polczra; akárhány fővezér és Kapudán basa viselé már e mellékneveket: favágó, kőmüves, halász stb. Ezért a mahomedán senkit sem néz le hittársai közül, a legutolsó embert sem, mert tudja, hogy ha ma ő van legfelül, s ez legalul, holnap egyet fordulhat a világ, s az utolsó lett az első.

Az országot még most is a szatócs igazgatá, Mahmud szultánnak csak szép hölgyeire van gondja. Ki tudja: más -312- tenne-e máskép? Ha húsz évig el volna zárva szigorú, örömtelen rabságba, s akkor egyszerre azt mondanák neki: «uralkodjál sziveken és országokon!» nem a szivet választaná-e más is?

A szép szultána Asszeki kivánatára, mihelyt megoszlott a népzajongás, Halwet-ünnepet rendelt a szultán.

Ez az asszonyok ünnepe, midőn senkinek sem szabad járni az utczán, csupán csak az asszonyoknak; ilyen boldog nap kétszer, vagy háromszor fordul elő egy esztendőben.

Előtte való estén nagy kürtszó mellett kihirdetik, hogy holnap Halwet-ünnep lesz. Azon a napon tehát semmiféle rangon levő férfi az utczákra ki ne lépjen, sem háza tetején meg ne jelenjen, sem ablakait nyitva ne hagyja, mert halálára lesz a kiváncsiság. Az utczákon rendet tartó fehér és fekete eunuchok irgalom nélkül lenyakaznak mindenkit, a ki házában nem tud maradni; ugyanez kihirdettetik a sorompóknál is, hogy az idegenek tudjanak őrizkedni.

A Halwet-ünnep napján a hölgyek levetik fátyolaikat, mely nélkül máskor soha sem szabad az utczán megjelenniök, egyik hárem odaliszkjai látogatóba mennek a másikhoz, az utczákon, a vásártéreken tarka sátrak vannak felvonva, mikben sorbetet, violaléből, nádmézből és czitromnedvből készült italt és hoszápot, rózsavízben kifacsart aszúszőlő nedvet, másutt czukorsüteményeket, mézpogácsát és tarka csecsebecséket, a mi az asszonyoknak tetszeni szokott, árulnak és az árulók is mind asszonyok.

Ah, minő látvány volna ez egy férfi szemének! Ezer meg ezer bűbájos szépségű alaktól hemzseg minden utcza, a börtöneikből kiszabadult nők vidámak, mint a gyermekek, egy-egy csoportozat énekelve, cziterázva megy végig az utczán, pompás pillangó öltözeteik csak úgy röpkednek termeteik körül, szemeikben minden égalj napjai, csillagai ragyognak; dal és hangzatos csevegés hallik az egész roppant városban, s a ki látná őket így csoportosan andalogni, -313- kétségbeesve kiáltana fel: «miért nem vagyok száz! miért nincsen ezer szivem?»

Hát midőn a szultán háreme megindul! Másfélezer odaliszk, minden tartományok szépségei, kikért egész vidékek ifjai őrjöngtek; gyöngyökkel és drágakövekkel ragyogó öltözetekben, pompás délczeg paripákon, miken hímzett csojtár lobog. Középen a szép szultána, turbánjában rengő kócsag, melynek virágszálain szikrázó gyémántok libegnek. Gyönyörű termetét könnyű csipkeöltöny fedi, melyen még a telt karok hószine is keresztül látszik. Úgy ül délczeg paripája tigris takaróján, mint egy amazon. Villogó szemeinek tekintete hirdetni látszik a két szultán uralkodónéját, az egyedül büszke asszonyt egész Stambulban, kinek joga van azt mondani: «én férjem neje vagyok!»

A tündéri csoport előtt és mellette két felől négyszáz szerecsen eunuch szaladgál kivont pallossal vállaikon, betekintve a házak ablakain, melyek előtt elhaladnak, ha nem rejté-e magát oda valami kiváncsi férfi?

Tánczolva, énekelve vonul végig a tüneményes csoport Stambul főutczáin, néhol a kanyarodásoknál rövid jajgatás, sikoltozás hallik: az elül száguldó eunuchok valami kiváncsi férfit kaphattak meg; mire a fényes csoport odaér, csak a vérnyomok vannak még az utczán, s tánczolva, dalolva mennek rajta keresztül a szép delnők, alig gondolná valaki, hogy ama sikoltozások is nem az örömhangok közé tartoztak.

Az Atmeidánon ezalatt fesztelenebb mulatság folyik, a népség alsóbb rendű asszonyai vigadnak ott tarka csíkos sátrak alatt, mikben méhsört árulnak számukra, s a piacz közepén leterített kerek szőnyegen tánczolnak az utczai bayadérek, kiket egykor Achmed szultán összefogatott s elzáratott a börtönbe, s az átalános népmozgalom szabadíta ki ismét.

Kezeikben a csörgős nakara, melyet forgás közben fejeik fölött összecsapnak, lábaikon ércz kösöntyük, haj és öltöny felbomladozva repked körülök, midőn szilaj taglejtéssel -314- járják a tánczok legmerészebbikét, melynek érzéki mozdulataihoz képest még a spanyol bacchansnők lelkesülése is szende művészet.

Egyszerre egyike az utczai tánczosnőknek ujjongva kiált társaihoz, megállítva őket szökellő tánczaik közepett.

«Gül-Bejáze!» hangzik egyszerre mindenfelől. A bayadérek ráismernek a nőre, ki velök együtt volt a börtönbe zárva, körülfogják, elkezdik ruháit, lábait csókolni, s fölemelik őt karjaikra, vállaikra s úgy mutatják fel a piaczon egybegyűlt asszonyoknak.

«Ez itt Halil Patrona neje!» terjed el rögtön a futó hír, a népség közt tánczoló bayadérek mindegyike tud felőle valami magasztalót mondani, egyiket ápolá betegségében, többet vigasztalt bánatában, mindegyikhez jó és szelid volt és valamennyinek ő adta meg szabadságát, mert ő érte törte fel a börtönt Halil Patrona s megszabadítá őket.

Mindenki odasiet hozzá, a nő nem menekülhet üdvkiáltásaik elől, vállaikon hordozzák körül a többi asszonyok, izmos halkufárnék, tenyeres, vállas némberek a fürdőházakból szegődnek hozzájok, s utoljára elhatározzák, hogy tisztelet okáért egész hazáig, Halil Patrona palotájáig fogják vinni vállaikon Gül-Bejázét, ki hasztalan rimánkodék, hogy engedjék őt elrejtőzni, elvegyülni ismeretlenül, mert ő fél, reszket e tisztelet elől. Utczáról-utczára viszik őt magukkal, s a merre mennek, mindenkit magával ragad az ittas lelkesülés árja, már előre fut előttük a zaj, hogy azon nő, a kit ott a többiek vállaikon hoznak, Halil Patrona neje, az ünnepelt népfőnöké, s mindig sűrűbb, mindig erőszakosabb lesz a tömeg; ha jönnek velük szembe apróbb csoportok, azokat erővel viszik magukkal; gyakran basák, beglerbégek háremei jönnek szemközt. Mindegy, azoknak is menni kell velök, kísérni Halil Patrona nejét, a ki leghatalmasabb ember az országban s kinek neje legszelidebb hölgy az ég alatt. -315-

Egyszerre, a mint a héttornyú vár előtti téren bekanyarodnak, egy másik hatalmas tömeg jön reájok szembe. A szultánnő kísérete az. A másfélezer odaliszk s a négyszáz eunuch széltében elfoglalták a tért, de szemközt tízezer ittas némber jő, kiket a bőszült bayadérek vezetnek.

– Helyet a szultánnőnek! kiáltoznak a kengyelfutó eunuchok a közelgő tömegre, utat a szultána kíséretének!

E parancs teljesítése a kivihetlenséggel határos, az egész szemközti tér tömve van némberekkel, egyik fej a másikat éri s valamennyi felett látszik egy ingadozó, hajladozó fehér alak, kit magasra kiemeltek.

– Csináljatok utat a szultána előtt! kiált a menetet vezető Kadun-Kiet-chuda, egy vén, bibircsós némber, ki a háremre szokott felügyelni.

– Magad csinálj utat, vén szakállas boszorkány, Halil Patrona hitvese előtt! a kinek nem vagy méltó lábai porát csókolni. Kétfelé váljatok, ha velünk nem akartok jönni.

Nehány eunuch ekkor azt a rossz ötletet engedte magának eszébe jutni, hogy pallosát fölemelje a zajongó némberek ellen, tán hogy utczát vágjon rajtok keresztül a szultána számára.

Ah! nem maradt idejök a kegyeseknek megforgathatni a kardot fejeik felett, egy pillanat alatt ki voltak azok tekerve kezeikből és hátaikhoz verve, a dühödt maenádok leverték, földre gázolták az ellenállókat s egy pillanat alatt a lovagló odaliszkok paripáinak zabláiba kaptak.

A Kizlár aga átlátta a veszélyt, melyben a szultána forog, az egész tér el volt lepve bőszült némberekkel, kik hevült arczczal, villogó szemekkel rohantak az odaliszkokra, ha itt-ott egy eunuchot elkaphattak, annak egy percz alatt martyrhalála volt, azt széttépték, izenkint szaggatták szélylyel s véres tagjaival hajigálóztak a levegőbe. -316- Elhadzs Besir rá akarta birni a szultánát, hogy forduljanak vissza s iparkodjanak a szerályt elérni.

– Látszik, hogy nem vagy sem férfi, sem asszony, mert akár egyik volnál, akár a másik, tudnál bátor lenni.

Azzal arany kengyelének hegyét lova oldalába vágva, odanyargalt, a hol a legdühödtebb maenádok álltak s küzdöttek a lovas odaliszkok ellen, egy párt lerántottak paripájáról, letépték ruháit s csúfra úgy ültették fel ismét lovára, arczczal hátrafelé.

A szultána megállt előttük, büszke uralkodó tekintettel, mint egy félistennő.

– Kicsoda azon vakmerő, a ki engemet föl mer tartóztatni? kiálta csengő, átható szózattal.

A bayadérek egyike oda állt eléje s egyik kezét csipejére téve, másikkal Gül-Bejázéra mutatott.

– Ime lássad! Gül-Bejáze az, a ki téged megállít és kényszerít, hogy neki utat engedj.

Gül-Bejáze, kit a nők vállaikon oda hoztak, esengve, rimánkodva, tördelt kezekkel könyörge a szultána előtt, mondva, kezeivel mutatva, hogy ő akarata ellen van itt, hogy ő óhajtaná magát megalázni a szultána arcza előtt, nem használt az. Szavait elnyelé a vad bacchansnők rikoltozása, s Aldzsalisz nem méltatá őt arra, hogy reá nézzen.

– Utczák söpredéke! kiáltá Aldzsalisz indulatosan, melyik gonosz szellem vette magát belétek, hogy azt kivánjátok, mikép a szultána Asszeki kitérjen egy halvány női báb elől?

Aldzsalisz arcza haragvörösre pirult e szavakra, míg Gül-Bejázeé fehér lett mint a liliom, mintha amaz minden pirosságot elrabolt volna ettől. Amott a szégyen, itt az -317- ijedtség. Egy büszke nőnek azt mondani tízezer, húszezer ember előtt, hogy egy másik nő nálánál szebb.

– És hatalmasabb, mint te vagy, tetézte a bőszült bayadér a gyalázatot, mert ő Halil Patrona neje.

Aldzsalisz a düh kétségbeesésével emelé fel ökleit az ég felé és nem tudott mit mondani, a tehetetlen bosszú könyeket facsart ki szemeiből, s csak e könyek után birta rebegni:

Midőn könyeket láttak a szultána szemeiben, egy perczre elcsendesült mindenki, e néma pillanat csendjében egyszerre a héttornyú vár legmagasabb ablakából egy férfihang kiálta alá:

– Hah! férfi! férfi! ordítá egyszerre az egész tömeg félbőszülten s egyszerre oda tekintének mind, s azután babonás elcsendesüléssel suttogák, rögtön elcsillapuló morajjal:

Csak Aldzsalisz nem birta ajkain kibocsátani e nevet, bár szája nyitva maradt, a mint oda tekinte.

Achmed állt ott, a héttornyú vár ablakában, az az Achmed, kinek kezeiben rettenetesebb hatalom van most, mint midőn a kormánypálczát tartá abban, mert átkok hatalma van az ő újjaiban; kinek elég újjával mutatni arra, a kit nem szeret, hogy viruló ifjúságában elhervadjon; ki ha rálehell valakire, bár minő távol legyen az, összeesik és meghal és senki sem segít rajta; kinek csak ellensége nevét kell kimondani, hogy az kínokat érezzen minden belső részeiben, s kinek minden tekintetét Allah ártó angyalai őrzik, hogy a kire ráveti szemeit, el legyen kárhozva rögtön.

És Achmed kinyujtá kezét Aldzsalisz felé; a kik a szultána -318- körül álltak, szent borzalommal kezdtek távozni mellőle, és ő maga sem merte fölvetni szemeit.

– Köszöntsd e tiszta asszonyt, Aldzsalisz! hallatszék Achmed reszkető szava. Köszöntsd Halil Patrona nejét, és takard el előtte arczodat, mert ő férjének hű társa.

Ezt mondva eltávozott az ablaktól Achmed, hova őt a zaj csalta ki, s a népség felzudult ismét s most már nem arra kényszerítik a szultána kiséretét, hogy Gül-Bejáze előtt útat nyissanak, hanem hogy ők is kisérjék Halil Patrona nejét férje lakáig.

Aldzsalisz düh és szégyen miatt kétségbeesve érkezett vissza a szerályba. Zokogva veté magát a szultán lábaihoz, elmondva a gyalázatot, melyet rajta elkövettek.

Mahmud csak mosolygott az egész beszéd alatt, de ki tudja, mi volt e mosolygás alatt?

– Nem szeretsz-e engem, hogy mosolygasz, midőn én sírok? Nem vérnek kellene-e folyni, midőn az én könyeim folynak?

XI. LÁTÁSOK A JÖVENDŐBE.

Halil Patrona palotája erkélyén ül, melyet neki a szultán és a nép kegye ajándékozott. A nap lemenőfélben van, az aranyszarv víztükre felragyog, száz meg száz színes lobogó és vitorla libeg-lobog az alkonyi szélben.

Gül-Bejáze ott fekszik mellette az ottománon, szép fejét a boldogság lankadt érzetével hajtja férje kebelére, nagy szempilláit félig orczájára eresztve, míg hattyúkarjával nyakába kúszik fel. El-elszenderül, de a hő szívdobogás, mely férje keblét emeli, felriasztja mindig. Halil Patrona egy nagy kapcsos könyvet olvas, melyben szép talik írással vannak írva czifra betűk. Gül-Bejáze nem -319- ismeri ezt az írást, rá nézve idegen jegyek azok, de gyönyörködve nézi a szépen festett rózsa és liliomfűzéreket, s a tali tarka madarakat, mikkel a kezdőbetűk ki vannak szépen rajzolva, s alig veszi észre, hogy e szép tarka pillangós betűk milyen sötét árnyékot vetnek Halil arczára.

– Ebből olvasod-e azon szép történeteket, miket esténkint nekem el szoktál regélni?

– Ha fölébredsz, szól Halil, s gyönyörködve néz a szép delnő arczára, ki ölében alszik el, s tovább fordít a nagy könyvben.

Mi van abban? Mit tartanak e fényesen rajzolt betűk? Mi a neve ezen könyvnek?

Ah ne kérdezd a müzülmántól, hogy mi az a Takimi Vekai? mert elszomorodik rajta, s a mahomedán nő előtt ne említsd ezt a nevet, mert a köny kiesik szeméből! A Takimi Vekai a «jövendőmondás könyve», melyet harmadfélszázad előtt megírt Szid-Achmed-Ben-Musztafa, s melyet ott őriznek a Muhamedije mecsetben, s csak a hatalmasoknak van alkalmuk azt színről-színre látni.20)

A pompás virágokkal rajzolt, arany himmel festett betűk e sötét szavakat tartalmazzák:

«Huszonnyolczadik napján a Rabi-Estani hónapnak, a Hedzsira 886-ik esztendejében (1481. Kr. után) én, Szid-Achmed-Ben -320- Musztafa, a skutari Kaza yek-naibja (helytartó) és chodzsa efterdár (palotai irnok), miután az Abdesztánt (ima előtti mosdást) elvégezém, s kezeimet ég felé emelve a Fatehát (az Alkorán első fejezetét) elmondtam, fölmenék az Ujuk Kúlé tornyába, melyből egész Stambulra lelátni, s ottan elmélkedni kezdék.»

«És ime megjelent előttem a próféta, és megilleté szemeimet és füleimet, hogy ne lássak és ne halljak egyebet, mint a mit ő parancsol látnom és hallanom.»

«A gyaurok már látják az idegen hadak sátorait felvonva a Tsiragán piaczon, látják a félholdat leütve s a kettős keresztet felállítva a mecsetek tornyain, a Khaznét (a szultán kincstárát) kifosztva, az igazhivőket a karadzs (kivégeztetés) alá vetve. A Fanar negyedekben (hol a görögök laknak) már számlálják a napokat és mondják egymásnak: holnap!… holnap!…

«De Allah az Isten, ki megvédi az ottománok padisahit. Odzsákjaik (lovas csapatjaik) félelmet fognak szétterjeszteni. Allah akbár! Hatalmas az Isten!»

«És a bash-ráik (hajóskapitányok), a ráietterik (hajóvezetők), a bash-topodzsik (tüzérkapitányok), meg a beharik (kalózok) maguk is osztozni fognak a kincseken, miket a hitetlenektől vesznek el.»

«De támad im sötét felleg a hideg észak felől; egy ellenség jelen meg, félelmesebb és kitartóbb, mint a magyarok, mint a velenczések, mint a persák. Gyönge még most, mint a balkáni saskesely fiai, de majd-majd kiterjeszti szárnyait. Előre Szilihdár aga, Recsinbtár aga, -321- (a szultán kard és kengyeltartói tegyétek kötelességeiteket). Ti Ferikek (vezérek) gyűjtsétek össze a redifeket (tartalék). Ama férfiak, kik azon földről jőnek, hol a fenyvek és jegenyék emelik szűz sudaraikat az ég felé, vágynak bírni a meleg tájat, melyen az olajfa, a fabago, a lestiszk, a terebinth és a pálmák koronái emelik az eget. Az apák fiaiknak újjal mutogatják Stambult, mint prédát, melytől meghízzanak; gyönge nők veszik kezökbe a kardot az ozmanlik ellen és harczolni fognak, mint hősök!… ámde még itt nem végződnek az ő napjaik napjai: ellent fognak állani, mint a szalamándra az égő parázs között.»

«Az évek múlnak a világ felett; a gyaurok tömegestül jönnek ismét, fenyegetőzve, de a diván azt mondja nekik: «olmaz!» Ez nem lehet. Az anatoli Fanár és a rumili Fanár magasából idegen hajóhadak közeledtét fogják jelölni.»

«Sokkal későbben leend az, minekutána huszonhárom padisah uralkodott a tizenhárom nemzet fölött, hogy Stambul alá fog vettetni a hitetlenek jármának. Jaj! jaj nekünk! Örökké győzhetetlenek maradtak volna ők, ha szilárd léptekkel jártak volna a Korán parancsai szerint; de jövend idő, midőn a régi szokások feledékenységbe mennek, midőn új erkölcsök csúsznak a müzülmánok közé, mint a csörgőkigyó csúszik a rózsás kertbe. A hit nem ád többé erőt ama jég-emberek ellen, s ők bejönnek huszonnyolcz kapun a héthalom városába.»

«Ime ezt fedezte fel én előttem a próféta, az Él-Asször ima idejétől kezdve a meghereb (napnyugta) idejéig.»

Halil Patrona sokszor keresztülolvasta már e sorokat, csaknem minden betűjét ismeri már, s arról gondolkodik, arról álmodik és nem engedi lelkét megnyugodni azon örökké visszatérő eszmének forrongása alatt: ha e jóslatot meg lehetne czáfolni! ha erős kézzel a futó sors kerekébe lehetne kapni, s megállítani azt és elfordítani másfelé -322- hogy a mi a nap és hold teremtése óta a Thóra könyveibe meg van írva, ki legyen törölve onnan, és az őrangyalok más sorokat írjanak helyette.

Az eszme nem müzülmánhoz illő; nem a kegyes lemondás eszméje, melylyel a mahomedán a jövendő iránt viseltetik, megnyugodva a sors határozataiban és nem törekedve halandó kézzel mindenható erők ellen küzdeni; nagyravágyó, világokat emelő gondolatok dúltak Patrona lelkében, melyek nincsenek halandókra bízva. Szegénység az ember gondolatja; összerak egy világot a másik tetejébe, ezredéveknek épít; egy lengeteg szellő megüti és por lett belőle: miért gondol az ember a holnapi napra?

Az éj lassanként leszállt, a délesti sugár mindig halaványabb lett a minarék félholdjain, végre egészen elsötétültek azok, a muezzim kiáltása hangzott a mecsetek tornyaiból.

(Az Isten felséges! Az Isten hatalmas! Egy az Isten és Mohammed az ő követje.)

«Jőjjetek el népek az Istennek nyugalmába, az igazságnak helyére, jőjjetek el a boldogságnak hajlékába.»22)

Gül-Bejáze fölébredt. Halil megmosá kezeit s arczát a Mehráb 23) felé fordítva, elkezde imádkozni.

De hiába küldte el Gül-Bejázét magától (nőnek nem szabad jelen lenni férfiak imádkozásánál, sem férfinak, ha nők imádkoznak), hiába emelé ég felé kezeit, hiába térdelt és feküdt a földre arczczal, szivében más gondolatok jártak, ijesztő, háborító eszmék, hogy magában már azt gondolá, miként már azon Isten nem is él, a kihez ő imádkozik, hanem a mint itt e földön elronták birodalmát, ott -323- az égben is megszünhetett az, s háromszor kellett újra kezdenie imáját, mert mind a háromszor félbeszakasztá azt a köhintés, s a félbeszakadt imát folytatni nem szabad. Még egyszer széttekinte az elsötétült városon s nagyon elszomorodék rajta, hogy egy félholdat sem látott sehol ragyogni, azzal bement, fölkereste Gül-Bejázét s mesélt neki szép tündérregéket, miket ama talikos könyvből olvasott.

Másnap összegyűjté Halil titkos teremében mind azokat, kikhez bizalma volt.

Köztük volt Kaplan Giráj (tigris), a krimi tatár fejdelmi család tagja, Musszli, az öreg Vuodi, Mohammed Dervis és Szulali.

– Müzülmánok! Tegnap az Abdesztán előtt olvasék egy könyvet, a melynek neve a Takimi Vekai.

– Eme könyvben az ottomán birodalom végromlása van megjósolva. Eljövendő az év, a nap, melyen nem fogják Allaht dicsérni e földön és a szökőkutaknál gulyák kolompolása hallik, és a tornyokban csengetyűk és harangok, miknek szavát Allah gyűlöli. Az igazhivők fejeivel a gyaurok fognak tekézni és sírjaik tetejébe házakat építenek.

– Mash Allah! legyen meg az Isten akaratja, szólt az öreg Dervis Mohammed reszketeg hangon; akkor mindnyájan a paradicsomban leszünk, fenn a hetedik égben, melynek földje tiszta lisztláng, ámbra, pézsma és sáfrányból vagyon, és kövei hyaczintkövek és kavicsai igazgyöngyök, melyeket a Tubafa boldogságos árnyéka fedez, aranyvirágú, ezüstlevelű, édes gyümölcsű fa, melynek tövéből tej, méz és bor fakad; hol a próféták Mahommed, Jézus és Mózes hajlékai épültek kimondhatatlan szépségben, és minden igazhivő hajlokára lehajolnak a szent fa ágai, melynek gyümölcsei el nem rohadnak soha, és itt fogunk -324- együtt e fényes paradicsomban lakni, hol minden igazhivőnek palotája lesz, és minden palotában hetvenkét ifjú gyönge húri fog eléje mosolyogni, ifjú, örökké szép szűzek, kiknek arczán soha ráncz nem támad, s kik százszorta érzékenyebbek a földi asszonyoknál.

Halil csendes lélekkel hallgatá végig az ősz Vunli beszédét a paradicsom örömeiről.

– Mind szép az és mind való, a miket mondtál, de eszedbe jusson az, mit a próféta meghagyott a bűnök és érdemek megitéltetéséről. Midőn az Azráel angyal csendesen elválasztja testeinket lelkeinktől s eltemetnek bennünket, fejünkhöz ültetve a kettős sírkövet, melyre ez van írva: «Dáme Allah hu te ále Remaéti» (Isten legyen neki örökké kegyelmes), oda jő hozzánk a két vizsgáló angyal, Monkár és Nakir. És kérdezni fogják tőlünk, hogy töltők be a próféta parancsait? Mi felelni fogunk reszkető ajakkal. És a midőn azt fogják kérdeni, hogy védelmeztétek meg a hazát a hitetlenek ellen? mit fogunk felelni akkor? Boldogok, a kik így felelhetnek: «én megtettem mindent, a mi rám bizatott», az ő lelkeik az Izmail kútjában fogják elvárni a végitéletet; de a kik azt felelik: «én láttam a veszélyt, mely az ozmán népet fenyegette, hatalmamban volt segíteni és nem tevém azt», annak testét vas vesszőkkel verik meg az angyalok, s lelkét bevetik a Morhut vermébe, s ott fog vesztegelni az itéletnapig. És midőn az Izrafil angyal tárogatója megzendül, s megjelen a csodakép Sáfa hegyéről felirva az emberek homlokára e szót «Múmem» (hivő) vagy Gyaur (hitetlen), midőn eljön az Al-Dallaja (Antichristus) s eltörli az ozmánok népét; midőn leszáll a Krisztus a mennyből s megöli az Aldallaját, midőn eljönnek a Góg és Mágóg hadai, s kiirtják a Krisztus hivőit és kiiszszák a folyók vizeit s végre mindenkit leöldös a Móhdi, akkor a hegyek romlásánál, a csillagok hullásának napján, midőn Gábriel és Micháel őrangyalok felnyitják a sírokat és Allah színe elé vezetik a reszkető halovány arczokat egyenkint, kik átlátszók lesznek, mint -325- a kristály és minden gondolat meglátszik sziveikben: mit fogtok felelni akkor, ti, kiknek hatalmatokban áll Mahomet birodalmát megtartani, kiknek kezébe adatott a kard és fejébe az ész, hogy tartóssá tegyétek azt, ha majdan kérdezni fogja az érczszózat: «láttátok-e a romlást és segítettetek-e rajta?» mit használand akkor elmondanod ősz Vunli és ti többiek, hogy soha sem mulasztottátok el az Abdesztán, Güzül és Thüharet mosodásit, sem az ötrendbeli namazát imáit; hogy megtartottátok a Ramazán bőjtöt, és a Fejrám ünnepet; hogy bőven kiosztottátok a Zakátot (törvényparancsolta alamizsnát) és a Szadakátot (önkénytes alamizsnát); hogy ennyiszer meg ennyiszer zarándokoltatok a Mekkai Kábához (hol Mahomed született), csókoltátok a bűnbocsátó fekete követ, ittatok a Zenzemet kútból (Hágár kútjából), s megkerültétek hétszer az Arafát hegyét, s hajigáltátok a köveket az ördög ellen a Dsemret völgyében, ha ezen kérdésre nem tudtok megfelelni? mert ki mit vétett Isten ellen, megbocsátja neki Isten; ki vétett felebarátja ellen, megbocsáthatja neki az; de a ki vétett önmaga ellen, kitől kérjen az bocsánatot? Jaj tinektek és jaj minekünk mindnyájunknak, kik látunk, hallunk és mégis álmodunk. Mert midőn az Alsirat hídra fogunk lépni, melynek beretva élén minden igazhivő átfut a paradicsomba, minket ez egyetlen bűn terhe leránt a mélységbe, le a pokolba és nem az első pokolba, a Jehennába, hol az igazhivők bünhödnek, nem a Ladhánába, hol a zsidók lelkei tisztulnak, sem a Hotámába, hol a keresztyének vezeklenek, és nem a Száirba, mely az eretnekeké, sem a Szakárba, melyben a tűzimádók átkozzák a tüzet, és nem a Jahimba, mely a bálvány-imádók bömböléseitől hangzik, hanem a legmélyebb, a legátkozottabb, a hetedik pokolba, melynek neve az Al-Haviját, hol azok fetrengenek, kik csak szájjal vallották a hitet és sziveikkel nem érezék azt soha; mert hazugságot imádkozánk, midőn azt mondók, hogy imádjuk Allaht és templomait meg hagytuk fertőztetni! -326-

E szavak megrendíték az egybegyűltek lelkeit. Minden mondat a moslem fogalmak legsúlyosabbikát adta elő; politikájuk, vallásuk, közéletük sarkpontjaira kötött háló volt az, melylyel Halil Patrona megkötözé sziveiket, hogy kezeiket keblökre téve, meghajoljanak előtte és mondják:

– Jaj minekünk, ha azt hiszszük, hogy a fenyegetett napok még messze vannak! Jaj minekünk, ha azt hiszszük, hogy azon bűnök még nincsenek elkövetve, melyek megrontják az ozman népet. A míg őseink bőrsátorokban laktak, a fél világ rettegte nevünket; mióta selyemben, bársonyban jár az ozman nép, ellenségeinek csúfja lett belőle. A palotákban virágokat termesztenek, bor, zene és asszonyölelés közt töltik napjaikat főuraink, irtóznak a csatamezőtől és rettenet kimondanom, Allah nevét káromolják. Ha a gyaurok közt akadnak Istentagadók, nem csodálom; a sok világi tudomány elveszi eszöket; de hogy emelheti föl fejét Isten ellen egy müzülmán, ki nem tanult egyebet életében, mint Isten dicséretét? midőn a Halwet-ünnep estéjén egy sheik, egy utóda a próféta családjának, egy sheik, a ki előtt tisztelettel hajol meg a nép az utczán, ily szavakat mondott a bortól ittas chodzsagiánok (palota-urak) előtt: «Nincsen Allah, vagy ha van Allah, úgy nem mindenható; mert ha mindenható volna, úgy megtilthatná nekem, hogy azt mondtam: nincsen Allah!»24)

Az egybegyűltek elszörnyedve zúgtak fel s mint távozó szélzúgás, sokára csillapodott el közöttük az iszonyat moraja.

– Ez volt Uzun Abdi, janicsáraga, felelt Patrona, ő mondta ezt és a többiek nevettek rajta. -327-

– A gazdagság rontá meg az ozmanlik szívét. Kik vezetik országunk sorsát, a szultána kegyenczei, a Kizlár aga rabszolgái, az izoglánok, kiknek fajtalansága Sodoma és Gomora sorsát hívja fel Stambulra; ezekből lesznek vezéreink, kincstartóink, s ha néha egy hőst dob közéjök a sors, mint a koromra cseppent víz, ő is fekete lesz; mert a kegyvesztett vezér kincsei, palotái, örömleányai az új kegyenczre jutnak s őt is úgy megrontják, mint az előbbit; és a míg e paloták állnak az édes vizek mellett, több átok születik Stambul falai közt, mint imádság, azért ha Stambult meg akarjátok menteni, gyújtsátok fel e palotákat, mert él az Isten, hogy különben e paloták fogják fölemészteni Stambult.

– Rontassanak le, mert egy igaz sincs azokban. Rendüljön meg az egész kőország; a ki csak egy fejjel magasabb a többinél, mind vétkes az. Emeltessenek fel azok, a kik legalul vannak. Le a polczról pénzen vett vajdák, khámok, basák, kik pénzért megvettétek az ország egy részét s pénzért eladjátok azt újra. Jőjenek ismeretlen harczos férfiak helyettök. Meg van vesztegetve még a levegő is, melyben amazok éltek. Egy idő óta Stambulban alakokkal és oroszlánfőkkel vert aranyok és tallérok forognak a piaczon; pedig tudva van, hogy müzülmán pénzekre nem veretnek élő ábrák, nem is fizet nekünk adót sem orosz, sem lengyel, sem svéd és mégis közöttünk forognak e pénzek. Óh a mióta Baltadzsi ki hagyta menekülni az éjszaki császárt, a fehér bajuszt (Nagy Péter), azóta jól tudják ők, hogy aranynyal és ezüsttel messzebbre és biztosabban czélba lehet lőni, mint vassal és ónnal. Új világot kell teremtenünk, senki se maradjon meg a régi közül. Írjatok egy hosszú lajstromot s vigyétek azt a nagyvezér elé. Ha vonakodik azt elfogadni, írjatok helyette is mást a lajstromra s vigyétek azt a szultánhoz. Jaj volna az ozman -328- népnek, ha nem találkoznék közötte annyi igaz ember, a mennyire szüksége van.

Az összegyültek ezzel hirtelen hosszú névsort készítettek, melyben az ország minden főhivatalaira új kijelölteket tűztek ki. A Kapudán helyére Dzsamün Chodzsát, a belügyminiszter helyébe Mustafa béget, a janicsáraga helyébe Musszlit tették, a mostani birákat, kamarásokat száműzték, a száműzötteket visszahívták; az idegen műveltségű Maurocordato helyett annak ellenségét, a Dzsihánnak nevezett Rakovicza Richardot nevezték ki Oláhország vajdájának. Moldva herczegévé Ghyka helyébe a pérai mészárost, Janakit tűzték s a Krim chánja Mengligiraj helyett a jelen volt Kaplan Girájt hívták fel ősei trónjára.

És különös! A mint Halil megszorítá a khám kezét, úgy tetszék neki, mintha valami villanyos rándulást érezne karjaiban.

– Most engedd, hogy ez írással én mehessek a nagyvezérhez. Te már egyszer voltál a szerályban, most engedd nekem azt a dícsőséget, hogy én is bebizonyíthassam bátorságomat, ne akarj minden dicsőséget a magad számára elragadni, engedj másnak is valamit. Aztán ez nem is illenék tehozzád, hogy izeneteidet magad hordozd a diván elé. Lám a gyaur fejedelmek sem jönnek magok, hanem követeiket küldik.

Halil Patróna érzékenyen nyújtá kezét a janicsárnak. Jól tudta ő azt, hogy nem dicsvágy az, a mi belőle szól, hanem azért akar ő helyette menni, mert megeshetik, hogy e követelés átadóját rögtön lefejezik.

Musszli még egyszer nagyon kérte Halilt, hogy bízza e követelések átadását mind ő reá s e kérést annyira büszkeségévé tette, hogy Halil Patronának nem lehetett azt tőle megtagadni. -329-

Musszli azonban furfangos ember volt. Jól tudta, hogy ennyi követeléssel előállni egyszerre nagyon koczkáztatott vállalat volna, azért is a maga természetes eszével akként osztá fel a dolgot, hogy a meglepett nagyvezér levegőhöz ne jöhessen s ha az első kérdést megadta, a másodikat meg ne tagadhassa.

Az új nagyvezért melléknevén Kabakulak, goromba fülűnek nevezte a köznép, minthogy nagyot hallott, a mi nagy szerencse volt Musszlira nézve, mivel hogy ő különben is nagyon szokott kiabálni.

Eleinte épen semmit sem akart hallani Kabakulak. Mintha tökéletesen megsiketült volna, hanem mindent háromszor mondatott el magának; de mikor azután olyasmit mondott Musszli, hogy ha te nem akarod hallani, a mit mondok, majd elmegyek a szultánhoz s elmondom annak, erre egy kissé megnyiltak a fülei s kegyesebb lett és nyájasan kérdezé Musszlitól, hogy mivel kedveskedhetik neki?

– No no, fiam, ne kiabálj úgy a fülembe, mintha süket volnék; mit kér tőlem Halil Patrona?

– Ne igazítsd ki a szavamat, vén bagoly. (Ezt azonban csak lassan mondá el Musszli.) Azt, hogy Dzsanüm Chodzsát nevezd ki Kapudán basának.

– Jól van, jól van fiam, hiszen magam is úgy akartam, régen el volt ez határozva, haza mehetsz.

– Van már, van már, fiam. Maurocordatónak híják, ki tudod mondani? Maurocordato.

– Nem is fárasztom vele a nyelvemet. Hanem azt ki tudom mondani, hogy Dzsihán. -330-

Musszli janicsáragának volt felírva a lajstromon, de szégyenlett magáról beszélni.

– Csak te ne bánts engem Kabakulak, a míg érdemesebb emberekről van szó. Kivánjuk a Krim fejedelmet levettetni s helyette a száműzött Kaplan Girájt nevezd ki.

– De ne majd, hanem mindjárt! Rögtön, azonnal és minden haladék nélkül.

Musszli olyan mozdulatokkal kisérte ékesenszólását, hogy a nagyvezér jónak látta meghátrálni előtte.

– Van-e még valami bajod? kérdé aztán Musszlitól, ki most elhallgatott, mert elfelejtette a többi kivánatokat.

– Van hát! szólt ez s azzal leült szépen a földre, kikereste kebléből a rábízott lajstromot s kiterítve azt a földön, egyenkint sorba mondá Halil Patrona kinevezéseit.

Musszli odament hozzá és hangtölcsért csinálva markából, azon keresztül kiálta fülébe:

– Úgy! Hallom, hallom. Azt kivánod, hogy a szultán konyháját ő lássa el vágott ürű és marhahússal. Meglesz, megkapja.

– Hogy Izrafil angyal trombitáljon a füleidbe! mondá lassan Musszli, nem mészárszékről van a szó, hanem arról, hogy moldvai fejedelemmé tedd.

– Nem tudod mit kivánsz; a padisah épen négy nap -331- előtt adá e hivatalt Ghyka herczegnek, a ki igen bölcs és előkelő ember s szavát nem másíthatja meg.

– Bölcs és előkelő ember? szólt csodálkozva Muszli. Mit értsek én ez alatt? «Hát mi különbség van egy gyaur meg a másik gyaur között?»25)

– No hát eredj a szultánhoz s másítsa meg a mit ő tett maga, különben tégy a mi tetszik, «csak arra vigyázz mindenek felett, hogy a Halil Patrona kedvét meg ne szegd».26)

Kabakulak szerette volna már, ha Musszlit sem látja, míg ez egyre kereskedett a lajstromban. Emlékezett rá, hogy még valamit bizott rá Halil, csak azt nem tudta, hogy mit?

– Úgy, igaz! eszembe jutott már. Azt parancsolta Halil Patrona, hogy azokat a csúf palotákat, melyek az édes vizek mellett vannak, szabad legyen felgyújtogatni.

– Kérjetek még arra is engedelmet méltóságos gyújtogatók, hogy Stambult kirabolhassátok.

– Nagyon rosszul beszélsz Kabakulak, ha így beszélsz. Halil nem azért akarja a palotákat felgyújtani, mintha kedve telnék benne, hanem azért, hogy a vezéreknek ne legyen hová elbujniok, virágokat ültetni és buja gyönyörökbe elmerülni, midőn épen táborba kellene szállaniok. Majd ha nem lesz minden basának saját paradicsoma a földön, többen fognak kivánkozni a menyei paradicsom után. Ezért akarja a bujaság házait leégettetni Halil Patrona.

– Miattam ne búsulj. Megrendeltem, hogy hozzák utánam ebédemet, kávét és dohányt majd adsz te s ha holnap reggelig ki találsz maradni, elhálok itt a szőnyegen.

Kabakulak átlátta, hogy veszett emberrel van dolga, a ki innen meg nem mozdul, a míg tökéletesen ki nincs elégítve. Lett volna ugyan módja a legrövidebb kielégítésnek: beszólítani egy pár csauszt s a ficzkónak lábához tétetni a fejét, de ily merényletekhez nem volt még elég tiszta a láthatár. A zendülők csoportjai még ott künn táboroztak a téreken. Előbb le kellett őket csillapítani s csak azután lehetett ellenük fordulni.

A nagyvezér nem tehetett egyebet, mint hogy egész őszintén előterjeszté a szultánnak Halil Patrona követeléseit.

Már egy óra mulva kezében voltak Musszlinak a kivánt kinevezési és száműzési fermánok és hattiseriffek.

Csupán a kiöszkök elpusztítása módjára nézve jegyzé meg a szultán, hogy «ne gyújtsák meg azokat, ez által nevetségnek téve ki magokat a keresztyén népek előtt, hanem bontsák szét falaikat s vagdalják ki a mulatókerteket».

És három nap alatt százhúsz pompás kiöszk döntetett halomba az édes vizek mellett s a pompás virágkertek növényeit a vízbe hányták és a szerelmi andalgások ligeteit kivágták tőből; most csak romjai látszanak még a tündéri városnak, melyben egykor a földi gyönyörök minden nemei tanyáztak s miket Halil Patrona három nap alatt elrontatott, hogy a mint egy az Isten, úgy paradicsom is csak egy legyen és az ne legyen a földön, hanem az égben s tanuljon küzdeni érte, a ki el akarja nyerni. -333-

XII. EMBER REMÉNYEI.

Mikor már olyan magasra ment a csillag, hogy fölebb többé nem mehet és mikor már tudja, hogy innen csak lefelé lehet még esni!…

… Minden úgy történt, a hogy Halil Patrona egykor álmodá. Ott állt a hatalom tetőpontján, a honnan országokat, világokat lehet igazgatni. Vezéreket tett le és fel, hadseregeket küldött idegen tartományok ellen, fejedelmeket erősíte meg székeikben és magas urakat látott lábainál hizelegni.

Egész napokat elült az ozmán történetírók könyveit olvasva; a híres Rasídot és a bölcs Cselebizádét s azután a térképeket tanulmányozta, keresztül-kasul húzva azokat minden színű vonalokkal s pontokat rakva bennök, miket csak ő értett. És e vonalok, e pontok messze-messze behatoltak Ukránia, Podolia közepébe. Ő tudta, mit akart velök?

A tervek, miket ő készített, századok számára voltak előre alkotva, – pedig mi az ember élete?

Gondolataiban ezredéves erőt gyűjte a megifjult ozman birodalomnak. Ujra látta azt hatalmas karjaival kiterjeszkedni keletre, nyugotra, de legkivált észak felé. Látta, mint hódolnak meg előtte a legtávolabb népek s mint takarják el szemeiket az őrző angyalok a diadalmas kard vakító villanásai elől s sietnek más sorokat írni a jövendők könyveibe, mint a melyek eleitől fogva meg vannak azokban írva.

De nagyobb öröm, de magasabb remény dagasztá Halil keblét, midőn a világ zajától megválva, felnyitá titkos teremének ajtaját s belépett rajta.

Minő hangok azok, a miket oly jól esik lelkének hallani? – Miért áll hallgatózva a szőnyeg mellett? Mit hall? -334-

Egy gyermek csevegése az; egy csecsemő gyermeké. Gül-Bejáze nehány nap előtt fiat szült, épen azon évnapon, melyen őt nőül vette.

E gyermek volt Halil örömeinek legtisztább fele, reményeinek legmagasabb csillaga. A hova ő nem emelkedheték, e gyermek fog emelkedni egykor, gondolá magában; a mit ő ki nem vihetett, végrehajtandja ez, a boldogabb, a dicsőbb korszakot, a mit ő meg nem érhetett, ez fogja megérni s örök hírt hágy maga után az ozmán történetekben, mint a Küprili család, mely másfél századon keresztül csupa hősöket és bölcs, erényes férfiakat adott a birodalomnak.

Gül-Bejáze azt akarta, hogy Ferhádnak vagy Szendernek nevezzék el a gyermeket, a hogy szokás szegény emberek fiait hívni; de Halil Behram nevet adott neki, a mit a fiősök viselnek: mert ő egykor nagy dolgokra lesz hivatva.27)

Ember számításai, ember reményei! Ma tele virággal a fa, holnap tövéből kifacsarva fekszik a földön.

Halil lábhegyen lép neje ágyához, ki gyermekével játszik; nem veszi őt észre elébb, mint midőn már ott van. -335- Mint örülnek egymásnak! a csecsemő egyik kezéből a másikéba vándorol, ölelik, csókolják; mind a ketten újra élnek benne.

Majd az ősz Janaki is belép, arcza mosolyog, de azért örökké szomorú dolgokat beszél; a mióta vajdának kinevezték, elmúlt minden kedve az élethez; mintha azt érezné, hogy ettől már csak a halál által fog megszabadulni. Különös kedve telik benne, örökké rossz jóslatokat mondani.

– Vajha felnövelhetnék e fiút. De ti nem fogtok oly sokáig élni. Olyan ember, mint te Halil, nem élhet sokáig; én pedig nem akarok tovább élni, mint te. Meglásd, ha láthatod, meghalok, a mikor te meghalsz és fiad kétszeresen árva lesz.

Ilyen szavakkal búsítja őket. Szinte jól esik nekik, midőn végre egy szegletbe leül s bújában elalszik; a mióta úgy aggódik, szüntelen álmos.

De újra nyílik az ajtó s belép rajta a szerály asszonyainak őre, a Kadun Kiet Khuda, két rabnő kiséretében s pompás virágos porczellán ibriket hozva a betegágyas nő elé, alázattal mondja el izenetét:

Ezt csak a szultán kegyencznőinek szokta küldeni az anya-szultánnő (Valide), midőn gyermekágyat feküsznek s nagy megtiszteltetés volt ez a Halil nejére nézve, – vagy nagy megaláztatás a szultánára.

– Látod, szólt Halil nejéhez, «a világ hatalmasai csókolják lábaid porát, nem mind a bazaron vannak a rabszolgák; az elsők lettek az utolsók. Örülj a jelennek én fejedelemnőm s ragadd meg a szerencsét reptében.»

– «A szerencse, Halil, szólt szomorú mosolylyal a nő, -336- hasonlít a Bosporus angolnáihoz, akkor csúszik ki, midőn azt hiszed, hogy fogod azt.»28)

A legfőbb hivatalokat mint barátjai, szövetségesei birták, maga a szultán lekötelezettje volt, mert hiszen ő hozta őt ki a hét toronyból a trónra.

A szultán, ki nem tűrheté azon gondolatot, hogy egy nyomorult szatócsnak tartozzék köszönettel, a szultána, ki nem feledheté a Gül-Bejáze miatti megaláztatást, a Kizlár aga, ki befolyását féltette Haliltól, a fővezér, ki kénytelen volt engedelmeskedni, rég vártak már az alkalomra, melyben őt elveszítsék.

Egy napon a negyvenezer janicsár, húszezer szipahi és tizenhatezer topidzsi között harmincz szekér pénzt osztatott ki a szultán, miután azok felajánlák magukat kibékülni a szerálylyal s a próféta zászlója alá gyűlni, a felkelt nép pedig, két föltétel alatt megigérte, hogy szét fog oszlani: hogy büntetés senkit se érjen közülök s számukra három zászló hagyassék meg, hogy ha ellenük valamit támasztanának, ismét összegyülekezhessenek. Minden megigértetett nekik. Halil Patrona pedig a divántanács tagjai közé számíttatott.

Huszonheten a népvezérek közül hivattak meg vele együtt a tanácskozmányokban részt veendők. Halil Patrona volt valamennyi lelke.

Ő bátorítá őket nagyszerű, világfordító merényletekre s midőn lelkesülten beszélt előttük, hősöket támaszta maga körül a jámbor szatócsokból és halászokból, hogy úgy tetszett, mintha ők volnának a hadvezérek és mellettük a basák és chodzsagiánok a halászok és szatócsok.

Csak egy nem tudott kibékülni azon gondolattal, hogy ő -337- egy porban született szatócsnak köszönje hatalmát; – a tatár chám Kaplan Giráj.

Ő tudósítá a nagyvezért Halil terveiről, ki rá akarta bírni a szultánt, hogy izenjen hadat Oroszországnak, a miért az Persiát fegyverrel segíti. Moldva és a Krim lennének a kiindulási pontok, honnan a fenyegető északi ellenség szárnyait meg lehet törni s meghazudtolni a Takimi Vekai ijesztő jóslatát.

Kaplan Giráj tudatá a szándékot Kabakulakkal; Halilnak a merész eszme után nem volt szabad élni többé.

Elhatározták, hogy a nagyvezérnél tartott ülés alatt meg fogják őt gyilkoltatni.

E végre kiválogaták a legmerészebb janicsárok közül azon tiszteket, kik leginkább boszankodtak Halilra a hatalom bitorlása s a fölöttük gyakorlott erőszak miatt s azokat, mint a divántanács tagjait, odavivék a gyűlésbe.

A jeladás az volt, hogy a midőn Halil el fogja mondani indítványát az oroszok ellen indítandó harczra nézve, akkor Kaplan Giráj ellenvetéseket teend, mire Halil tűzbe fog jönni s erre a chám kardot ránt ellene, mire a janicsártisztek egyszerre felkelnek mind s Halil szövetségeseit mind leaprítják.

Ily jól elkészített kelepczébe léptek be Halil és társai, nem is gyanítva semmit a vészről, mely fejeik felett függ.

A nagyvezér középen ült, mellette jobbfelől Kaplan Giráj, a balfelőli hely, mint tiszteletülés, Halil Patrona számára volt fenhagyva.

Köröskörül a janicsárok és szipáhik tisztjei ültek, kardjaikat kezeikben tartva.

Megérkeztek a népküldöttek, Halil Patronán kívül huszonheten. A janicsártisztek voltak hatvanan.

Kabakulak inte Halilnak, hogy üljön baljára, a többieket pedig úgy ültették, hogy minden két janicsár közé jutott -338- egy. A mint Kaplan Giráj jelt ád, kivonva Halil ellen kardját, rögtön rájuk fognak rohanni s lekonczolják őket.

– Édes fiam, szól a nagyvezér Halilhoz, miután mindenki helyet foglalt, kivánatodra ím összegyűjtém a tanácsot, a hadsereg vezéreit, tehát mondd el nekik, a miért hívattad őket.

– Müzülmánok, Mahomed hívei! Ha valamelyitek hallaná, hogy háza ég, kellene-e annak sokat magyarázni, hogy siessen azt eloltani; ha azt hallanátok, hogy valamely rabló házatokba betört s ládáitokat fosztogatja, ha valamely kalóz gyermekeiteket fojtogatná, vagy szülőitek, feleségeitek fejét fenyegetné éles bárddal, elvárnátok-e, hogy bíztasson benneteket valaki s nem rohannátok-e önmagatoktól a rablót, a kalózt megölni? És ime, a mi több, mint házaink, vagyonunk, több, mint gyermekeink, szülőink, feleségeink, – a hazát, a hitet fenyegeti végromlással az ellen. Olyan ellen, melynek akarata már van, de ereje nincs még véghez vinni azt, a mit kimondott. Olyan ellen, melynél apáról fiura száll a törekvés, mely nem békül soha, mely vagy megöl, vagy megölettetik. A Moskó az, a Moskó.29) Apáink keveset hallottak e névről, fiaink többet fognak hallani és unokáink sokat fognak sírni miatta. Hitünk ugyan az, hogy meg kell nyugodnunk a sors végzéseiben, de abban csak a gyávák fognak megnyugvást keresni, hogy el kellett veszni az ozman népnek, mert az égben akként határoztatott. Ha a jóslat azt mondja, miszerint jövend idő, a midőn széthull az ottomán birodalom, mert népe gyáva lesz, nem mitőlünk függ-e és nem utódainktól, hogy e jóslat messze-messze elmaradjon? hisz e jóslat csak azt jelenti, hogy elveszünk, ha gyávák fogunk lenni, tehát ne legyünk gyávák soha és nem veszünk el soha. És ha ki van jelölve az ellenség, melynek kardja legfájdalmasabb sebeket fog ejteni egykor Mahomed népein, melynek -339- óriási léptei legvéresebb, legszégyenteljesebb lábnyomokat fognak hagyni a török földön, miért ne előzzük meg mi őt, miért várjuk el, hogy megnőjön, hogy elnyeljen bennünket, a midőn most még mi vagyunk elég erősek őt elemészteni? Az alkalom kinálkozó. A kozákok segítséget kérnek tőlünk a Moskó uralom ellen. Ha megadjuk azt nekik, szövetségeseink lesznek, ha megtagadjuk, ellenségeink. A tatár, a cserkesz, a moldován birodalmunk védbástyái, tegyük hozzá még a kozákot is s ne várjuk el, a míg mindezekből ellenségünk számára lesz védbástya s ő fogja azokat hozni ellenünk. Midőn Azov várát fölépítteté, megmutatta, hogy mit akar? Most mutassuk meg mi, hogy elértettük és rontsuk le azt!

Halil semmit sem várt inkább, mint hogy a tatárfejedelem, kinek ő terveiben a legtekintélyesebb szerepet osztá, kinek birodalmát legközelebb fenyegeté a hatalmasodó ellen, hőn fogja pártolni indítványát. Annál nagyobb volt tehát bámulása, midőn Kaplan Giráj gúnyos tekintettel fordulva hozzá, ily szavakkal válaszolt neki:

– Nagy baj az egy országra nézve, ha előljárói tudatlanok. Én a jóakaratot tőled elvitázni nem akarom, Halil; de azt nagyon tréfás dolognak találom, hogy te egy török barát jóslata miatt hadat akarsz izenni egy szomszédunknak, ki velünk békességben él s ki nekünk nem árt és ellenünk nem törekszik. Te úgy beszélsz, mintha rajtunk kívül senki sem laknék Európában, mintha köröskörül nem hatalmas nemzetek volnának szomszédjaink, kik egy igazságtalanul megkezdett harcz esetében ránk rohannának mindannyian; ez onnan származik, mivelhogy te a világot nem ismered Halil, hiszen csak együgyű szatócs voltál, azért hagyj te az országok dolgainak békét s midőn regéket és költeményeket olvasgatsz, ne hidd azokat való dolgoknak.

A népküldöttek bámulva néztek a chámra, Halil keserű -340- tekintettel mérte őt tetőtől talpig. Tudta már, hogy elárultatott. Épen az által árultatott el, a kinek egy hős szerepét szánta.

Megvető arczczal fordult hozzá. Nem gondolt arra, hogy kelepczébe jutott, úgy beszélt a chámhoz, mintha csak ketten volnának a szobában.

– Valóban igazat mondtál Kaplan Giráj, midőn szememre vetéd, hogy tudatlan vagyok. Én nem tanultam soha egyebet, mint az Alkoránt, nem volt alkalmam olvashatni azon könyveket, melyek megczáfolják azokat, a mik az Alkoránban vannak irva s csak azt tudom, hogy midőn a próféta megindítá a harczot a bálványimádók ellen, nem kérdezősködött a szomszéd népektől: tegye-e, ne tegye-e? és győzedelmeskedett; és azt is tudom, hogy a mióta a diván ellenségeivel tanácskozik és szövetkezik, azóta három folyóvizen hajtották át az ozman seregeket és fogyunk és olvadunk minden felől. Én tudatlan, ostoba ember vagyok; nem tanultam alattomos furfangokat, azért ne csodálkozzál rajtam, hogy Mahomed hitét karddal akarom megvédni, midőn tán más eszközzel is lehetne, a melyet én nem ismerek s viszont én sem fogok csodálkozni rajtad, hogy te, a krimi fejedelmi család ivadéka, félsz a harcztól. Úrnak születtél, tudod, hogy életed becses. Szépíted az ellenség tetteit, hogy ne légy kénytelen vele összeveszni. Azt mondod: jó szomszéd, békességes szomszéd, senkit sem bánt, pedig jól tudod, hogy Kermandzsahanból moskó ágyuk verték el timariotáinkat s orosz területen át kerültek a persák Abdullah basa háta mögé. De az te előtted mind nem ellenséges dolog, te meg vagy elégedve sorsoddal, a harcz elvehetné tőled a chámi buzogányt, míg béke idején békével hordod azt; neked mindegy: akárki szolgája légy, csakhogy úr lehess s bolondnak nevezed azt, a ki nem magát szereti legelébb. Igen, Kaplan Giráj, én ostoba vagyok, mert nem féltem nyomorú éltemet s másvilágon várom jutalmamat. Engem nem neveltek bíborban, bársonyban, de hazaszeretetben, istentiszteletben: míg te -341- elég bölcs vagy megelégedni az élet örömeivel. De jutalmadul megadja érned Allah, hogy a ki jó barátod árulója lettél, ellenségeid szolgája lész egykor s a kit Kaplannak (tigrisnek) neveztek eddig, ezután nevezni fognak Szicsiánnak (egérnek)…

Ha soha előre ki nem lett volna is tervezve, Kaplan Giráj kardjának el kellett hagynia hüvelyét a vérig sértő szavakra. Dühödten ugrott fel helyéről a villogó karddal kezében.

Ah! De most a csodálkozás sora a nagyvezérre s a többi összeesküdtekre került.

A janicsárok, kik a népfőnökök mellé voltak rendelve, meg sem mozdultak helyökből s a jeladásra egy sem húzta ki kardját.

E tétlenség annyira meglepő volt a beavatottakra, hogy maga Kaplan Giráj is bámulva állt meg Halil előtt, ki keresztbefont karokkal állt helyén s megvetően tekinte rá. – A janicsártisztek nem követték a jeladást.

– Én nagyon jól tudom, szólt Halil Patrona hideg nyugalommal a chámhoz, hogy e helynek minő tisztelettel tartozom, azért kivont kardodra karddal nem felelek; mert ámbátor nem ismerem olyan jól az európai szokásokat, miként te s nem tudom, szokás-e az idegen nemzetek minisztertanácsaiban karddal végezni el a dolgokat? és akként döntetnek-e el Angliában vagy Francziaországban a tanácskozások, hogy a ki levágja a másikat, annak van igaza és az határozott? hanem annyit bizonyosan tudok, hogy az ozman divántanácsban verekedni nem szokás. Majd a tanácskozmány végével szállj le velem a kertbe, ott elvégezhetjük ez ügyet s egyikünk megszabadul azon gondtól, hogy életét féltse.

A nagyvezér és a chám bámulva jártatták végig szemeiket a janicsártisztek felett, míg Patrona hívei főnökük körül kezdtek gyülekezni. -342-

– Tehát nincs semmi válaszotok Patrona szavaira? kérdé végtére Kabakulak.

A nagyvezérrel egyet fordult a világ. Kaplan Giráj bosszúsan taszítá kardját hüvelyébe vissza. A tisztek mind Halil részére álltak.

Lehetetlen volt akárkinek észre nem venni a zavart, mely a tervbe avatottak arczán mutatkozott. Nem lehetett azt végrehajtani.30)

– Ily fontos határozatok nem történhetnek meg a szultán tudta nélkül, mondá, azért holnap gyűljetek mindnyájan a szerályba, ott a padisah elé terjeszszétek kivánataitokat, ott légy te is Halil és te is Kaplan Giráj.

– Hogy kettőnk közül melyikünk lesz ott? azt csak Allah tudja, mondja Halil.

– Nem jól mondod fiam, rosszul beszélsz. Rút dolog két müzülmánnak egymást fogyasztani, inkább béküljetek össze, nyujtsátok egymásnak kezeiteket. Én meg nem engedem, hogy vívjatok. Mind a ketten jó szándékból beszéltetek s az a bűnös, a ki a közügyek kérdésében a magát illető sérelmeket el nem tudja felejteni. Bocsássatok meg egymásnak és nyujtsátok kezeiteket.

S ő maga összeerőszakolá a két férfi kezét s két kezével egymásba szorítá azokat; ámde azt nem gátolhatta meg, hogy szemeik ne találkozzanak és ha kardjaikkal nem lehetett, pillantásaikkal vérig ne sértsék egymást.

A tanács eloszlásával egyedül maradtak Halil ellenfelei -343- a nagyvezérnél. Kaplan Giráj fogait csikorgatá dühében.

– Mondtam, hogy ne engedjük őt szólani, mert ha beszélni kezd, mind ellenünk fordítja a kivont kardokat s varázsló nyelvével kibeszéli az emberek szívéből a haragot.

Harmadnapra volt határozva a diván-űlés. Halil Patrona e két napot úgy osztá fel, mint a ki sejti, hogy utolsó óráival rendelkezik. Nagyon rövid eszének kellett volna lenni, hogy át ne lássa, miként az itélet ki van reá mondva, csak azt nem tudják még, miként hajtsák azt rajta végbe?

Megnyugodott benne, mint igaz müzülmánhoz illik. Csak egy aggodalma volt még, a melyet el kellett hárítani: neje és fia.

Az utolsó nap estéjén levezeté a Bosporuson Gül-Bejázét, mintha sétálni vinné őt. A nő karján emelte gyermekét.

Mióta gyermeke volt a nőnek, sokkal bátrabb tekintetet nyert. A legszelidebb állat is merész lesz, ha fia van, még a galamb is megvadul, midőn fiait kikölté.

Halil egy födött csónakba ülteté nejét, melyet egyedül hajtott izmos kezével. A gyermek úgy örült a csónak hintázásainak, azt hivé: bölcsőjének ringása az. A nő szemei majd az égen, majd a szélcsendes víztükrön merengtek. Csillag mosolygott reá mindenfelől. Csendes volt az est.

– Ha tőlem kérdenéd, hová vigy? azt mondanám, vigy el engem valahova csendes, félreeső völgybe, melyet magas hegyek zárnak el köröskörül. Építs nekem ott egy kis házikót forrás partja mellett, kis kertet a házikó előtt. – Engedj engem a czédrusfák lombjai alatt andalogni, hol nem hallik egyéb hang, mint a vadgalamb búgása, engedj engem a csergő patak partján virágokat szedni, őzikéket -344- lesni, engedj engem ott élni, ott meghalni; élni a te karjaid közt, meghalni virágos mezőben, csergő patak partján. Ha tőlem kérdenéd, én azt mondanám: vigy engem oda.

– Te mondád, szólt Halil, bevonva az evezőket, mert a támadó esti szél kifeszíté a vitorlát s a csónak magától repült tova; azután odaült neje mellé és monda: én elküldelek tégedet félreeső, rejtett völgybe, a hol a forrás partja mellett kicsiny házikó áll, melyet számodra szerezék. Ott fogsz élni gyermekemmel együtt.

– A tulsó partig viszlek magam, ott nyergelt öszvérekkel atyádnak egy agg cseléde vár, a ki téged nagyon szeret, az el fog vinni a csendes völgybe és soha el nem hagyand.

– Ezen ládikát elviszed magaddal, pénz van benne, atyádtól kaptam azt, senki átka, senki vére sincs rajta. Ez tied lesz és gyermekemé.

– És te? kérdezé harmadszor is Gül-Bejáze s közel volt már ahhoz, hogy sírva fakadjon.

– Nekem vissza kell mennem még Stambulba. De utánatok fogok menni. Talán holnap, talán holnapután, vagy azután. Lehet, hogy mentül előbb, lehet, hogy nagyon soká. Csak ti várjatok reám. Minden este terítsetek számomra, mert nem tudjátok, mikor érkezem meg.

– Miért sírsz? szólt Halil. Bohó vagy. Az elválás rövid, csak az óhajtás hosszú. Neked jobb dolgod van, mint nekem: mert veled ott van gyermeked, de nekem senkim sem marad, mégis én nem sírok, hiszen majd meglátlak ismét.

E közben partot értek. A vén szolga ott várt a két felnyergelt öszvérrel. Halil segíté nejét kiszállni a csónakból.

– Ne menj vissza többet, ne hagyj el engem, ne hagyj el minket, jöszte velünk. Mit keressz te ama nagy kietlen városban többé, ha mi nem vagyunk ott? Jöszte velünk, menjünk együtt, tünjünk el együtt. Hadd keressenek, mint az égről leesett csillagot; nem jó neked ott a magasban lenned.

Halil nem felelt semmit. Neje igazat mondott, de a büszkeség tiltá, hogy gyáván megszökjék, a midőn tudja, hogy ellene törnek; azután megnyugtató hangon mondá neki:

– Ne aggódjál miattam, velem talizmán van; miért mosolyogsz? Keresztyén nő vagy s nem hiszed a talizmánt? Az én talizmánom a szívemben van. Már ebben hiszesz, ugyebár? Még eddig mindig megsegített ez engem.

És azután megcsókolta nejét és gyermekét Halil s visszatért a csónakba. Megragadá erős kézzel a lapátokat s eltávozott a parttól. S a mint az esthomályban tovább evezett, látta, hogy még most is ott áll az elhagyott nő gyermekével keblén s mentül messzebb távozott, annál jobban fájt érte a szíve, hogy mért nem tért vissza hozzájuk s mért nem csókolta meg őket még egyszer.

Korán reggel Halil Peliván, az óriás, tizenkét bosztandzsi kiséretében megjelent a janicsárok között s három öszvér hátáról öt kis hordócskába rakott ötezer darab aranyat önte ki a földre és kiosztá azt a vitézek között.

– Van-e közöttetek olyan legény, a ki nem szeretett soha senkit, a ki, ha parancsolják és megfizetik, képes volna megölni tulajdon édes apját,31) a ki sem meg nem -346- ijed, sem nem könyörül, sem bölcs szavaktól el nem tántorul?

E felhívásra százan meg százan léptek ki a janicsár hadtestből, bizonyozva, hogy ők Peliván kivánatának meg tudnak felelni.

Peliván kiválaszta közülök harminczkettőt, a legizmosabb, a legmarczonább alakokat s parancsolá, hogy kövessék őt a szerályba.

Ott felvezeté őket a porczellánterembe, leülteté a drága szőnyegekre, hozatott nekik finom ételt és italt, cziprusi borokat s hevítő muskavitot, tartotta mákonynyal, a mennyi kellett nekik.

Nemsokára oda jött hozzájuk a nagyvezér, a sánta basa Topál Ozman, a rumeliai országbiró Patsmagdzsizáde, a czipő-varga fia, és a tatár chám; és megveregeték vállaikat, megkóstolák ételüket, ittak poharaikból s megdicsérve őket, ismét eltávozának.

Együtt voltak az ulemák, a vezérek, a nép küldöttei, ott volt Halil Patrona is, midőn Kabakulak, Topal Ozman, Patsmagdzsizáde és Kaplan Giráj megérkeztek.

– A padisah kegyelmét küldi általam neked s magas jóvoltából kinevez téged Rumili Beglerbégjévé.

A szultán valóban kegyesen érez iránta. Útat akar neki engedni, hogy magát becsülettel megmenthesse. Magas hivatalt ád neki, mely által eltávolítsa őt a fővárosból s egyuttal nagyravágyását is kielégítse. A szultán valóban kegyelmes szívvel bir. Jutalmat kínál annak, kire vezérei büntetést kérnek. -347-

– Én a kaftányt nem fogadom el. Magamnak nem kértem én semmit. Nem jöttem én ide azért, hogy adjatok hivatalt; hanem, hogy adjatok harczot.

– Szavad eldöntő legyen. A padisah azt rendelé, hogy a mit te fogsz mondani és társaid, az történjék meg. A nagyúr maga a porczellán teremben vár reátok. Ott fog majd kikiáltatni a harcz és az emlékkaftányok is ott adatnak reátok.32)

– Jőjjetek legelébb a szultán kézcsókjára, kik legderekabb férfiak vagytok, szólt Kabakulak. Te Halil és te Musszli.

Halil hideg mosolygással szorítá meg Musszli kezét. Ez még most sem tudá, mi történik velök? s csak akkor kezdte magát rosszul érzeni, midőn a «hideg forrás kapujánál» a szófa őrök elvették kardjaikat, mivel a szultán elé karddal járulni senkinek sem szabad.

A szófa teremben, hol a diván föl volt állítva, van egy aranyrácsozatos fülke, melynek függönyein át hagyományos szokás szerint a szultánok hallgatják ki titokban vezéreik tanácskozásait, e függönyök mögött most, ha néha hátulról fölemeltetnek, egy női arcz tűnik elé. Aldzsalisz az, a szultána Asszeki, háta mögött Elhadzs Besir áll, a Kizlár aga. Ma különös látvány lesz itt.

Az ajtók függönyei félre gördülnek s belép rajta a két férfi. A szultán trónjáig lépnek, ott leborulnak a földre, s megcsókolják palástja szegélyét.

E szóra egyszerre előrohan a mellékteremből Peliván és a harminczkét janicsár kivont pallosokkal.

– Halil! El vagyunk árulva! kiálta Musszli, s magát bajtársa elé vetve, testével fogja föl a legelső csapást, melyet Peliván ellene intézett.

– Hiába irtad nevedet az enyém fölé Patrona! kiált az óriás, megcsóválva feje fölött görbe pallosát.

E szóra kirántja Halil övében maradt tőrét s oly erővel hajítja azt Pelivánra, hogy az éles hegyével annak balvállán keresztül fúródik.

Még egy csapás éri, összerogy, ott a földön fekve, végsőt sóhajtva nyög:

Azután többi társait is egyenkint vezették be a szófaterembe az erivani kiöszkből, hogy felkaftányozzák őket, s a mint beléptek, egyenkint levágták fejeiket. Annyi ideje sem maradt egynek is, hogy szemeit behunyja a halálos csapás elől.

Szulali, Mohammed dervis, a Mir Aalem (szent zászló őre) és a stambuli biró. Ezek ulémák voltak, kiket megöletni még a szultánnak sem szabad.

Társaik haláláról nem tudhattak semmit s elfogadák a kinevezést. Ezáltal lemondtak az ulémai rangról.

Harmadnap a szerály előtt járó-kelő nép huszonkilencz -349- levágott főt látott meg kopjákra kitűzve a középkapu fölött; mindnyájan nyitott szemekkel, haragos ajakkal látszottak e halálfők bámulni, beszélni a népre, csak Halil Patrona szemei voltak csukva, az ő ajkai lezárva.

Egyetlen nagy jajkiáltás hangzott végig a városon. A népség fegyverre kapott s tódult az Atmeidánra, három zászlója alá.

Vezéreik közül nem volt már senki, egyedül Janaki még. A többi elpártolt, vagy meghalt. Most őt hozták elő. Halil esetének híre nem idézett benne semmi változást elő, sejtette azt régen s tudtával történt Gül-Bejáze eltávolítása a városból. Ő maga rendezte el számára a kis völgyi lakot a Taurus hegy menedékei között, melyet kívüle s az ottlakókon kívül kevesen ismertek s egy posta-galamb párját elhozá onnan magával, hogy ha a végzet bekövetkezik, ne legyen kénytelen embertől izenni leányának.

Midőn a zajongó nép az Atmeidánra hívta őt, egy vékony hártyára levelet irt leányának s azt a galamb szárnya alá köté.

«Isten kegyelme rajtad. Halilt ne várd, ő meghalt. A janicsárok ölték meg. És én megmondám, hogy utána fogok halni. Te élj és vigyázz gyermekedre. Janaki.»

Azzal felnyitá az ablakot a galamb előtt; az gyorsan emelkedék föl, szárnyait csattogtatva a magasba s ott egy perczig libegve, hirtelen nyílsebesen repült el a hegyek felé.

– Szegény Iréne! suttogá Janaki, kivonva a kardot, melylyel ő bizonyára senkit sem fog megölni; s azzal követé a zajongókat az Atmeidánra.

Stambulban újra felfordúlt világ lett. A hetedik janicsárezred, a mint a harminczkét janicsár véres kardjaival dicsekedve visszatért, rájuk rohant és összeaprította őket. A janicsáragát Muhsinzádét saját kapujában lőtték keresztül. Kabakulak egy mecsetbe vonta magát. Halil Peliván, kit Kulkiájának neveztek ki, egy csatornába bujva menekült -350- meg s abból három napig elő nem jött, a míg zajt hallott maga fölött.

Egy új név állt elő, mely megbirkózott a föltámadt viharral: a hirhedett Küprili család legutolsó ivadéka, melynek minden férfia hős volt.

Küprilizáde Achmed összegyüjté a szent zászló körül a szerályban lakó tízezer dsebedzsit, bosztandzsit és baltadzsit s midőn mindenki kétségbe volt már esve, megtámadta nyílt utczán a lázadókat, megverte őket piaczaikon, három nap alatt hétezeren hullottak el csapásai alatt,33) s azután békesség lett az országban.

III. Achmed még azután kilencz évig élt a héttoronyban; mint a hagyomány tartja, méreg által halt meg.

XIII. AZ ÜRES HELY.

Minden elcsendesült már, a világ folytatja rendes futását, csak ott a távol kéklő hegyek között él még egy nő, ki semmit sem tud a külvilágról s ki minden este felhág a magas hegyek ormaira, melyek kunyhóját körülveszik s epedve, vágyva néz el Stambul felé, szemeivel kisérve a hosszú kanyargó útat, mely a távolba visz el: ha nem jő-e még rajta, kire ő vár?

Minden este szomorúan tér vissza hajlékába s midőn vacsorához ül, magával szemközt tányért, poharat tesz, úgy várja azt, a ki nem jő. Éjszakára Halil vánkosát maga -351- mellé teszi és gyermeküket kettőjük közé, hogy ott találja azt, ha megérkezik.

Egy reggel megzörgetik ablakát. Örömmel ugrik föl ágyából, hogy azt felnyissa.

Gül-Bejázé fölbontja a levelet, elolvassa azt – és másodszor is elolvassa – és azután harmadszor is elolvassa; s midőn harmadszor is elolvasta, elkezd mosolyogni és azt suttogja magában:

E percztől fogva csendes őrület fogta el a nő elméjét, egy neme a hallgatag monomániának, melyet elébb nem venni észre, mint a midőn rögeszmére kerül a sor.

Alkonyatkor ismét kiment az útra, mely a völgyből kivezet. Öreg szolgájának megmutatá a levelet, mondva, hogy ebben az van, miszerint Halil ma érkezik meg, tehát jó vacsorát készítsen. Az nem tudott olvasni és elhitte.

A szolga azt hivé, hogy tán titokban jött meg Halil s ő is örömmel követé a szobába a nőt, hol két személy számára volt ismét terítve.

– No látod, hogy itt van ő, szólt Gül-Bejáze, az üres helyre mutatva s oda rohant, átölelt egy láthatatlan alakot, forró csókjai hangzottak a levegőben, ittas szemei gyönyörködve nézték a semmit…

– Nézd gyermekedet, szólt felemelve fiát, emeld karodra. Így. Ne csókold oly erősen, mert alszik. Látod: fölcsókoltad. Szakálladtól fölébredt, ringasd egy kissé. Szeretted őt ringatni máskor. Így, tartsd öledben. Fáradt -352- vagy? Várj, poharadba töltök. Úgy-e, minő jéghideg a víz? most hoztam azt a forrásból.

Azután ételt rakott férje tányérjára s örült, hogy az milyen jól esik neki.

Vacsora után karjába ölté karját s nyájasan suttogva, beszélgetve kivitte őt magával a kertbe, a holdvilágos estre; a jámbor szolga könyezve nézte őt, mint sétál végig egyesegyedül a fák között s a közben úgy tesz, mintha valakivel suttogna, beszélne. Kérdezősködik tőle és feleleteket vár, regéket mond neki. Elmondja, mi történt vele a mióta elváltak, megmutogatja neki apró madarait, virágait, azután oda hívja a lugasba, leülteti maga mellé, kaftánját odább húzza, hogy rá ne üljön, hogy egészen odasimulhasson mellé s akkor suttogva, epedve beszél vele, s oly boldogan, oly szemérmes örömmel tér vissza s csak lopva vet egy-egy szerető tekintetet felé. – Kihez?

Odabenn megveti neki ágyát, vánkosát feje alá igazítja; fehér, puha karját feje alá teszi, odaszorítja kebléhez, megcsókolja s azután gyermekét odafekteti kettőjük közé s csendesen elalszik, még egyszer megszorítja kezét. – Kinek?

Másnap reggeltől estig ismét várja, alkonyatkor újra kimegy az útra s midőn visszajön, ismét ott találja már lakában. Boldog tébolyodás!

Reggeltől estig végzi a nő szokott munkáit, szomszédjai, ismerős emberek nem vesznek rajta észre semmi változást; de a mint a nap lemegy, eltávolít magától mindenkit, kerül minden társaságot, mert már akkor Halil ott várakozik reá a kis kertre nyíló szobában.

Pontosan megjelen előtte, a mint a nap lemegy. Oly megszokott dolog ez ránézve. Úgy intézi minden dolgait, hogy akkorra üres ideje legyen. Néha igen jó kedve van Halilnak, máskor meg igen szomorú. A nő számtalanszor elmondja ezt öreg szolgájának; néha azt is megsúgja neki, hogy Halil nagyra törő tervekben fáradozik, de ne szóljon -353- felőle senkinek, mert az könnyen Halil életébe kerülhetne.

Szegény Halil! Azóta régen omlatag por az ő teste, melynek a halál többé nem árt.

És így vénül meg, így hervad el a «Fehér rózsa». Egy éjszaka sem marad el házából a kedves vendég. Évekig, hosszú évekig eljár az hozzá minden este.

S midőn fia megnő, esze-biróvá lesz, megférfiasodik, minden este hallja anyját egy láthatatlan alakkal beszélni és minden este hallja mint mutatja őt be e láthatatlan alaknak s készteti, hogy őt üdvözölje, mert ez neki édes atyja. És dicséri a fiút atyja előtt; milyen bátor és milyen jó szívű; és összehasonlítja arczaikat. Szakasztott édes atyja; csakhogy Halil már öregszik, szakálla fehéredni kezd. Vénül Halil. Különben egészen fiához hasonlítana.

És a fiú nagyon jól tudta azt, hogy az apját, Halil Patronát, régen, régen, évek hosszú sora előtt megölték a janicsárok.

Lábjegyzetek.

1) Az Erdbuhar és nimetullahita rendek a legszigorúbb életűek a török szerzetek között; az elsőbbek minden héten két nap oly szigorú bőjtöt tartanak, hogy nyálukat sem nyelik le; az utóbbiaknál ez csak a próbaéveken át tart, azontúl élhetnek a világ örömeinek.

2) Azon időkben keletkezett secta a görög szigetlakók között.

3) A nálunk most divatozó asztaltánczoltatás és kopogó szellemek csodáinak e faja régóta ismeretes volt az arab dervisek előtt (1853).

4) Ez tény Tepelenti Ali életéből, hogy fia háremeit, minthogy azokra nagy befolyással voltak, az acheruzi tóba fojtatá.

5) «Augsb. Allgem. Zeitung» 1820.

6) A vecchabiták a mohammedán vallás eretnekei.

7) A szultánok kincstára.

8) Tény Ali basa életéből.

9) Poujoulat. Histoire de l’empire Ottoman.

10) Ezt mint igen fontos tényt hozzák fel Mahmudról a történészek.

11) Poujoulat. Histoire de l’empire Ottoman.

12) A históriai adatok itt ellenmondásban látszanak lenni, a mit a török történészeti munkákban több helyen kénytelen voltam észrevenni. Poujoulat szerint Alit nem biztatták kegyelemmel, s nejét ugyanez a delvinoi basa leányának nevezi; az egykorú Allg. Zeitung jelentései pedig azt állítják, hogy egyenesen a kegyelmi biztatásra adta meg magát. – Ezt valószinűbbnek kellett tartanom. Ugyan itt a rábeszélő nőt Vasilica, örmény hölgynek nevezik.

J. M.

13) A mozlemek nem tartják a franczia pezsgőt a vallási tilalom alá foglalt nedvnek.

J. M.

14) E hét jelt kapják menyasszony-ajándékul.

15) Hammer-Purgstall. Gesch. d. osm. Reiches.

16) Hammer-Purgstall. Gesch. d. osm. Reiches.

17) Így hívták a szultán sátorát a nyilt piaczon, mely elé szokták a kivégzettek fejeit hengeríteni.

18) Megkülönböztetendő az Etmeidántól.

19) Hammer-Purgstall, Gesch. d. osm. Reiches.

20) Ugyanerről Decsi Ozmanographiájában is van említés, csakhogy szerinte a törökök már a XVIII. század végére várták a jóslat teljesülését.

21) E tizenhárom nemzet azon idők szerint: török, szláv, oláh, arnót, görög, örmény, zsidó, tatár, arab, syriai, drúz, kurd és turkomán.

22) Decsi: Ozmanographia.

23) Mutatótáblák, melyek Mekka fekvését jelölik, a merre fordulni kell a mahomedánnak, mikor imádkozik.

24) Decsi: Ozmanographia.

25) Musszli saját szavai a Histoire des deux rebellion szerint.

26) Ugyanaz.

27) Sokak előtt talán felötlő fog lenni az, hogy Halil, ki maga müzülmán volt, Gül-Bejázét nőül vevé s nem kényszeríté vallását elhagyni. Felvilágosításul helyén leend Mahommed próféta bizonyságlevelének ide vonatkozó czikkeit idézni: «XIV. A müzülmánokhoz férjhez menendő asszonyok soha se kényszeríttessenek vallásuknak elhagyására és közönséges isteni szolgálatjukban soha se háborgattassanak. XV. Senki el ne tiltsa őket a templomaikba járástól. XVI. Valaki ezen szabadság-levelemet megrontja, eltávozik Istentől és az apostolok parancsolatitól stb. XVIII. És utoljára azt parancsolom, hogy e törvényeket világ végzeteig egy müzülmán se merészelje megrontani.» E levelet írta a seregek vezére, Ali Abu Thaleb fia, melyet tizenöt tanu jelenlétében maga a próféta sajátkezüleg írt alá a mecsetben, a Hedzsira második esztendejében, Moharrem harmadikán.

28) Poujoulat Babtist, Histoire de l’empire Ottoman.

29) Törökül: orosz.

30) Hammer-Purgstall, Gesch. d. osm. Reiches.

31) Igaz ugyan, hogy a janicsárokat keresztyén gyermekekből nevelték eleinte, de már ezen időben apáról fiura maradt kaszt támadt a hadosztályból.

32) A kaftányosztás minden nevezetesebb szertartásnál elmulhatatlan.

33) Poujoulat szerint 16 ezer.

Megjegyzések:

A JANICSÁROK VÉGNAPJAI

A SELEUCIAI ÜREGEK.

EMINAH.

TÖRÖK PARADICSOM.

GASKHO BEY.

FÉRFI A VESZÉLYEK KÖZÖTT.

AZ OROSZLÁN A RÓKABŐRBEN.

AZ ALBÁN CSALÁD.

MAHMUD TOLLA.

A CSERKESZ ÉS CSALÁDJA.

A BOSZUÁLLÓ.

«BEGTAS KERTJÉNEK VIRÁGAI.»

A MEGÁLDOTT LEÁNY.

TÁNCZVIGALOM A SZERÁLYBAN.

KURSID BASA.

CARETTO.

EMINAH.

AZ EZÜST ÁLLVÁNY A SZERÁLY ELŐTT.

A KETTÉ TÖRT KARDOK.

A FEHÉR RÓZSA

I. A ZSIBÁRUS.

II. GÜL-BEJÁZE. (FEHÉR RÓZSA.)

III. ACHMET SZULTÁN.

IV. A RABNŐ RABJA.

V. A TÁBOR.

VI. A VIHAR KITÖRÉSE.

VII. TULIPÁNBIMBÓK ÉS EMBERFŐK.

VIII. A FELFORDULT VILÁG.

IX. LEMENŐ ÉS FELKELŐ NAP.

X. A HALWET-ÜNNEP.

XI. LÁTÁSOK A JÖVENDŐBE.

XII. EMBER REMÉNYEI.

XIII. AZ ÜRES HELY.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.