The Project Gutenberg eBook of Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet) by György Gaal

E harmadik kötettel bérekesztjük a nemzet érzékeny köszönetére jogosúlt gyűjtő készletének kiadását, amennyiben az közlésre méltó, vagy egyébként alkalmatos volt.

Öt van ezen mesék közt, miket Gaal György, német kidolgozásában, utánbeszélt, (XXXIII. XXXV. XLIII. XLVII. LIII.), egy melyet e gyűjtemény kéziratából Erdélyi adott (L); azonfelűl egy (XXVIII), mely ettől függetlenűl, más gyűjtő által leírva, ugyan Erdélyi által a Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési Gyűjteménye III. kötetéből ismeretes, is mely az összehasonlításnak tanulságos momentumokot nyújt; végre egy (LII.), mely a Romai Gestákból népkönyveinkbe átmenvén, itt szájhagyomány után, IV. jóformán elváltozva, s egy népembere által, elég választékos nyelven leírva, szinte felveendőnek látszott.

Tehát húsz merőben újat, sőt magyarban huszonötöt, hoz e harmadik s utolsó kötet. Felveendőnek hittük a Halászmesét is LIII. sz. alatt, mert ámbár a XXIII. számúnak (a II. kötetben) eszmében s mintegy rámájában csak változata, sok részletben tőle különbözik, s érdekesen mutatja, mikép vegyítik a népi elbeszélők a mesetőke mindenféle elemeit, s egyszersmind mily helyes érzékkel szerkesztenek azokból újakat meg újakat. Azt is látjuk ezekből, mily mesteri kézzel tudta Gaal a nép igénytelen s egy és más részben tökéletlen összeállításaiból – mert a népi elbeszélők V. hol feledve holmit, hol toldva: majd egy előzmény, majd következmények hiányzanak nálok, s így a compositio ritkán mutatja azon épséget és kerekdedséget, mely után a műköltészet öntudatosan törekszik – mint tudott, mondom – elhagyás, kiegészítés által oly kerek egészeket összeállítani, melyek aztán a müvészi eszme követelményeinek is megfelelnek. A müvészi átdolgozó fő feladása, hogy a feltalálás, melyhez gyakran folyamodnia kell, a népmesészet szellemében történjék: az előadásban, nézetünk szerint, ép azon szabadsága, sőt kötelessége van, melylyel más tárgyak kezelésében bír. Nem a népnek dolgozván, hanem költői míveltséggel bíró olvasónak, tárgyának érdekét mind VI. azon eszközökkel igyekszik emelni, melyek nélkül a mesének végre is csak ethnologiai becse van. S így vajmi rosszúl fogná fel például Homer hirdetett „népköltőségét“ az, ki úgy gondolkodnék, hogy midőn a görög összes nép mondáit éneklé, compositióban és előadásban az alnép álláspontján maradt, vagy arra szállt le. Műköltő ő is, és népies csak amennyiben eszme és tárgy a néptől vétetett: előadása a herosokat, nem a földmívelőt és rabszolgát tartotta szem előtt. Ezek legyenek itt érintve azon óhajtás indokolására, hogy bár átültetve nyernők meg a Gaal valóban költői s a népmesei naiv felfogástól el nem távozó kidolgozásait; bár valahára a Mailáthéit is, melyek Kazinczy Ferenc kezétől több VII. mint harminc év óta készen hevernek kéziratban. De azért is, hogy szűnnénk meg a népies költőnek, ki mindig műköltő – mint Kisfaludy K. és Czuczor „Népdalaik és népmondáikban,“ Vörösmarty a Tündérvölgyben stb – jogait a népköltőéire szállítani le, s oly irodalmi faj felállitására törekedni, mely épen a valódi népköltészetnek nem csak szépségeit, mik a naiv felfogásban vannak, hanem gyengéit is, melyek a nép szellemi fejletlenségéből származnak, tehát alkotási hiányait, nyerseségeit, ürességeit, nyelv és verselési tökéletlenségeit szentesíteni törekszik, s így költészetünket, versben és prózában, elsülyesztéssel fenyegeti.

A népmesék, melyeket a jelen gyűjteményben adtunk, s melyek az Erdélyi VIII. által négy helyt adottak felett (kevés kivétellel) épen a népi kifejezés megőrzése által is jeleskednek, kedvesek lehetnek a lélektani vizsgáló előtt mint ethosi és mythosi adattár, kedvesek a mívelt olvasó előtt, ki koronként szívesen leszáll a néphez, meghallgatni ennek a müvészettől még illetetlen, primitív nyelvét; kedvesek a költő előtt, mint müvészi tárgyalás anyagja: de nem teszik feleslegessé a költő átdolgozásait, mik a természet e nyers adományaiból igazi műéldeletet nyújtó irodalmi műveket alkothatnak.

TARTALOM.

XXVI. A VÉNUS MADARA.

A régi világ lefolyásiba volt egy igen nagyon elöregedett király, aki már mintegy lassu lépésekkel láttatott közelíteni koporsójához. Ezen király a természet fő urától oly különös testbeli állatással vala alkotva, hogy az egyik szeme mindenkor mosolygott, a másik pedig szűntelen sírt. Az urodalmába lévő mindenféle okosságú és bölcseségű emberek ezen csudán szörnyüképpen tünődtek és nyughatatlankodtak, nem tudván kitalálni, vagy csak gyanítani is a dolog valóságos okát. De senkinek sem ada ezen dolog nagyobb gondolkodásra és tűnődésre való okot, mint az ő igen jeles három fiainak. Ezek szüntelen tudakozták egymás között, hogy: ugyan mi lenne annak oka, hogy felséges atyánk szeme, egyike szűntelen mosolyog, a másik pedig örökké sír. Egyik egyet, másik másat monda, de egy sem tudta bizonyosan megmondani okát. Meghatározták tehát -2- egymás között, hogy a reájok jövő reggel ennek oka megtudása végett be fognak menni atyjokat megtudakozni.

Másnap reggel tehát legelsőbben is bement a születés rendje szerint a legnagyobik fia. Aki amint bement, mindjárt így szólítá meg atyja: No, kedves szerető fiam, mi ok indított tégedet arra, hogy engemet ily szokatlan időbe korán megkeressz? Ezen szavaira a királynak így szóla a fia: Felséges atyám, kétségünk és tünődésünk rengeteg csoportja késztetett elődbe jönnöm, hogy megtudhassam, mind én, mind a tégedet híven szerető fiaid, hogy mi legyen annak oka, hogy neked az egyik szemed szüntelen mosolyog, a másik pedig örökké sir? Kérlek szerelmes atyám, mondd meg az okát. A király ekkor vidor ábrázatját egyszerre a legkomorabb tekintetre változtatta, s mindjárt egy mellette lévő nyilakkal teljes tegezhez kapott, ebből kivont egy nyilat, és egyenesen fiára lőtte. De elhibázván lövését az ajtóba állott meg a nyíl. Ekkor megréműlvén a fia, hirtelen kiszaladott, nehogy még nagyobb szerencsétlenség kövesse. A két kissebbik testvérek nagy buzgóan várták bátyjok szerencsés megjövetelét. Akit mihelyt megláttak, egyszerre a legnagyobb serénységgel siettek eleibe járása szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelének -3- megtudása végett. De csak megnémúltak, midőn semmi feleletet bátyjoktól nem hallottak mondván, hogy atyjok, középső fiának kivánja minden titkát kijelenteni.

Égvén a középső fiu minél hamarább való megtudása eránt a dolognak, siet legnagyobb gyorsasággal atyjához: amint bement és kérdését előterjesztette, hogy minek a megtudása végett ment legyen: hasonlóképpen bánt az öreg király második fiával is. Aki amint kijött, csak annyit monda, hogy: kedves öcsém, mint legkedvesebb és legmeghittebb fiának neked kivánná megmondani a dolog mivoltát atyánk. Ekkor a legkissebbik fiu nagy bugón szalada atyja rezidenciájába: aki amint bement, mindjárt így szóla: Nagy és különös szerencsémnek tartom, hogy engemet választál három fiaid között titkaid megtudására. Légy is szerelmes atyám oly nemes indulattal, hogy ne tagadd meg tőlem titkaidat, hacsak lehet: ha életemet kelletik is feláldoznom éretted, kész vagyok, csak tudjak valamit rajtad segélleni. A király fiához nagy tüzessen szaladott egy kivont tőrrel, de elmellőzvén a szúrást, a falat találta; fia meg nem réműlt, bátran állott, sőt így szólott: Kedves atyám, előtted állok, szabad vagy életemmel, úgy bánjál velem, amint neked tetszik. De hidd meg, addig előled ki -4- nem megyek, mig meg nem mondod szemeid különös voltok változásait. Amelyre a király mondá: no szerelmes fiam, látom, hogy te vagy erántam a legnagyobb szívű és hűségű, és tebenned helyheztetem minden reménységemet; bátyáidba semmi bizodalmam nincsen, mivel csupa félelemből állanak. Kedves fiam, az én egyik szemem mosolygásainak oka: hogy gyönyörű és kellemes három fiaim vagynak, akiket legfőbb örömömnek tartok, noha mostan úgy tapasztaltam, hogy kettejébe semmi örömöt nem fogok nyerni. A másik szemem szűntelen való sírását okozza, még törzsökös királyi familiámtól reám maradott Vénus madarának siratása, amelyet tőlem valami rabló ellopa; ettől függ pedig az én életemnek vidor állapotja, mert ha eztet még egyszer visszaszerezhetném, minden kincseimmel királyságomat annak adnám, aki ezt nekem meghozná, mivel akkor még egyszer olyan ífju lennék mint a huszonnégy esztendős ífju legény. Ekkor a királyfi megkéri édesatyját, hogy legyen erántok annyi szerettel és hűséggel, hogy nékiek úti költséget rendeltetni ne terheltessék, mivel ők, hacsak a felső és alsó világba fog lenni azon madár, bizonyosan meg fogják hozni. Az atyja megköszönte szíves igyekezetét, sok szerencsét kivánt mind a hármaknak -5- hogyha a bátyjai is meg fognának benne egyezni.

Az egyesség tökélletességre ment. Megindúltak tehát mind a hárman egy úton, és útaztak ők számos mérföldekig együtt. Egyszer elérnek egy rengeteg és nagy sűrű erdő aljára, a hol az út kétfelé ment, egyik ment egyenesen a nagy erdőségbe, a másik ága pedig az erdő mellett mene el. Itt tanácskozának, hogy mitévők lennének e két út felől, hogy ki melyik úton menne? A kissebbik királyfi látja, hogy bátyjainak éppen semmi kedvek nincsen befelé menni: én elmenek magamba, tí pedig, bátyáim, menjetek együtt ahová akartok. De még minekelötte megindúlnának, az útfélen vala egy nagy élőfa, a két út elágazásának közepébe. Ekkor a kissebbik királyfi kiveszi zsebbeli késit, és belé szúrja a nagy fába ezt mondván: Kedves bátyáim! ha valamelyikünk ezen úton hamarább megfordúl, ezen kést ezen fából kihúzni ne sajnálja: hogyha a kihúzás alkalmatosságával a fából vér fog folyni, úgy meg lehettek felőle győződve, hogy bizonyosan valamelyikünk e földi életből egy más világba hívattatott által: hogyha pedig víz fog belőle folyni, jelenten fogja mindnyájunknak egészséges állapotba való lételét. Ezek után egymást forró atyafiságos -6- ölelgetések között öszve meg öszvecsókolták, és sok szerencse kívánása után útnak indúltak, a kissebbik királyfi befele az erdőbe, ketteje pedig mellette.

A kis királyfi nagy és terhes utazásai után, eljuta az erdőbe egy kisded kunyhóhoz, a mibe bemenvén, szerencse és jó estve kivánásával idvezlé a benne lakó szörnyű formájú bűbájos vén asszonyt, fogadván őtet anyjának. Melyre a vén asszony: Ugyan felséges királyfi, mi hozott tégedet e messze és idegen földre, holott itten még madarat sem lehetne azon föld tájékáról találni, embert pedig még annyival inkább nem? Erre a királyfi így szólt: Jószívű öreg anyám, légy erántam annyi szívvel és szeretettel, hogy ha tudsz valamit a Vénus madaráról hogy hol lehet, nyilatkoztasd, ki. Szivességed jutalom nélkül nem fog maradni; Felséges királyfi, valóban hidd el nekem, hogy semmit sem tudok felőle, hanem van nekem még egy néném, még ide valami 50 mérföld, nálamnál száz esztendővel vénebb; ha csak e nem fog felőle tudni, én semmit sem tudok. Ide is elverekedett szerencsésen a mi királyfiúnk, ahol a vén sibillát megköszöntvén, ez kérdi útja oda való menetelét a királyfitól; aki midőn megmondotta, mindjárt így szóla: Jaj kedves királyfi, én tudom hogy hol van -7- azon madár, de minek is mondom, haszna semmi sem lesz benne, sőt még életedet fogod ottan veszteni, mivel igen nagyon erős helyen vagyon; annál fogva jobb ha szándékodról leteszel, és szerencsésen visszamégy hazádba, mert ha akármi nagy erővel birnál is, ottan meg kelletik halnod. A királyfi így szól: Szerelmes öreg anyám, nekem az élet annyi mint semmi, sőt dicsőségnek tartom azt, ha gyenge csecsemőkoromtól fogva mindenkor híven ápolgató édes atyámért feláldozhatom; akkor tudom, hogy atyámnak is bennem helyheztetett bizodalma meg fog valóságosodni, hogy nem csak szóval emlegettem, hogy hív szívvel viseltettem eránta, és buzgó voltam életem feláldozásával is megpecsételni az eránta való hív szeretetet. Melyre a sibilla: Jó királyfi, látom és tapasztalom atyád eránt való hívségedet és szeretetedet; megmondom hát, hogy miképpen cselekedjél hogy se magadnak károdra ne légy, atyádnak is örömét és kivánságát beteljesítsed. Ide már nem messze van, napkeletre, egy kimondhatatlanságú nagy gazdagsággal bíró elöregedett király: ennek a várába van a te familiád madara. Ezt ha meg akarod fogni, amidőn be fogsz bocsáttatni azon szobába, ahol a madár egy óráig való éneklését szokta követni, tehát vágj először, -8- minekelőtte bemennél, egy bokor töviset, aztat magad mellé rakosgasd ahol fogsz ülni, hogy ha el fogsz aludni bájoló hangjától a madárnak, a székről a tövis közzé bukván, minthogy ingedet is le kelletik vetni, fel fogsz ébredni, és megfoghatod a madarat: de különben nem, sőt életedet elveszted. Itt a királyfi megköszönvén nagy szívességét a vén sibillának mind a szállás, mind pedig a hasznos tanácsadásért, azzal útnak indúla. Kevés napok lefolyásai után beért ő a régen kivánt és óhajtott királyi rezidenciába, ahol az öreg király egy széken könyökle. A királyfi módja szerént idvezlé a vén királyt. A király így szóla hozzá: Mi járatba vagy, vagy mit akarsz? Mely szavaira a királyfi említé, hogy őtet atyja familiájának díszes madaráért küldötte volna, hogy ha méltóztatnék olyan kegyes lenni, hogy ismét régi birtokosának visszaengedné. Az öreg király: Fiam, nem bánom úgy, hogyha meg tudod fogni, vigyed; különben három napok engedése után, melyeket a megfogásra adok, hogyha munkád sikeretlen fog lenni: nézzed azon kétszáz kilencvenkilenc karóba húzott embereknek fejeiket, a tiéd fogja a summát közöttök háromszázra szaporítani. Ezek után kimene a királyfi, tusakodván a dolog szerencsésen való megnyerése felől. Bement első nap -9- a próbaházba, de minden haszon nélkül töltötte ottan idejét, elnyomattatván a Vénus madara bájoló hangjától. Második nap is hasonló szerencséje vala. Utólsó napjára viradóra egész éjjel nyughatatlanságba és álmatlanságba tőltötte idejét, félvén a következendő szerencsétlen esettől, hogyha tudniillik nem tudja megfogni a madarat, úgy kénytelen lesz életét a reá kimondott szentencia szerént végezni. Egyszer eszébe jön neki, hogy talán, amint a vén sibilla javaslotta nekie, hogy tövisbokrot vigyen be magával, és ingét vesse le, és úgy üljön a tövissel környülvett székre, talán nem lenne rosz. Úgy cselekedett: lett is haszna, mivel a madár megfogására csakugyan szerencsésen eljuta. Mihelyt a madarat megfogta, a vén király azon minutumba életét végezte.

Ekkor három gyönyörű természet adományai, a király leányai, egyszerre idvezlésére és köszöntésére előállának az ífju királyfinak, ajánlván hármok közül szabad tetszése szerint való választást, azzal együtt a királyi birodalmat. De ő nemes szívvel és indulattal bírván, mind a három leányait a királynak elválasztá ily feltétel alatt, hogy ők is hárman volnának testvérek, és így mindeniknek jutna egy feleség, és amelyiknek majd kedve lenne a megholt király birodalmába jönni uralkodni, hát a lenne ottan -10- a király: addig gondviselőre bízván az országot. Annakutánna magokhoz szedének kincsből és egyéb szükséges holmikból annyit, amennyit elegendőnek lenni itéltek, azzal útnak indúltak. Szerencsésen el is jutának azon pontra ahol a három királyfiak egymástól az erdőszélen elváltak: itt ismét úgy öszvetalálkoztak, mintha öszvesúgtak volna. Nagy örömmel fogadta a testvérbátyjait, akiknek kimutatta idejek és rendjek szerént a jövendőbeli hitves társakat, akik nem a legnagyobb szívvel nézték öcscsöket, minthogy fogadása szerént ő hozta meg az atyjoknak fő örömét szerző Vénus madarát. Útaztak ők egy darab ideig színmutató testvéri barátságba; de egykor azt mondja a nagyobbik testvér a középsőnek: Hallod-e, nekünk még jobb volna haza sem meni, mivelhogy minden pénzeinket a bordélyházakba egyáltaljába elköltöttük, rongyosak is vagyunk, és még feleségről is öcsénk gondoskodott helyettünk: meglásd eddig is kevés becset ada rajtunk atyánk, mostan még annyit sem. Öcsénk fog lenni az örökös, vagy öljük meg inkább, különben haza sem megyek. Mondá a közepső a nagyobbnak: Kár volna megölnünk, inkább vessük ezen kútba, hadd haljon meg magába. Ezzel leszedvén róla minden ruhát, meztelen bevették egy kútba, a melybe -11- szerencsére semmi víz nem volt, itt maradt a szegény királyfi nagy sírás és zokogás között: hasztalan reménykedvén kőszivű bátyjai előtt. Azok pedig nagy vígsággal folytatták útjokat a három királyleányok társaságába, akiket keményen megeskettek, hogy egy szó nem sok, de annyit se merészeljenek előhozni, különben halál leszen a jutalma nem hallgatásoknak.

Mindnyájan szerencsésen haza érkeztek, az egész udvar örömünnepet tarta, mindnyájan vígan valának, csak a kissebbik királyfi cserbe maradt hitvese szomorú, aki szüntelen szeretője után búsonga. Az öreg király is száma nélkül emlegeté legkedvesebb fiát. Megegyezett a király hogy fiai elvehetik a hozott királyleányokat; készültek a pompás és felséges menyekzőhöz, remélvén hogy a míg halad, addig kissebbik fia is megérkeznék. De hagyjuk őket a menyegzőhöz készülni, nézzük a kissebbik királyfi mit csinál a kútba? Amint ő ottan sír és tünődik magába, arra megyen egy csoport rabló; egy közülök nagyon megszomjúhozott, vízkeresés végett a kúthoz mene, a melybe egyebetmint egy meztelen embert nem lát; ez kéri a rablót hogy segéljen rajta: e szolítja a többit, de azt felelték, mi hasznunk ha kihúzzuk! semmit tőle el nem vehetünk. No de mégis vegyük ki, és mindenik üssön rajta egyet. Így szegény -12- ártatlan királyfit megvervén ereszték útjára. Ekkor a szenvedések között lévő királyfi kezeit öszvekócsolván, szemeit az ég fele veté, és így szóla: Óh! mostoha sors! minek engedted meg hogy lételemmel csak épen a nyomorúltaknak számát szaporítsam? Minek is tanultam meg mely jó legyen szemeimmel néznem a napot, jobb lett volna ha örökös setétség zárolta volna. Minek ragadott szívem barátimhoz, ha egy örökös elválást kelletik mostan szenvednem? Nyílj meg föld, vagy szakadjatok reám, hadd veszszek el, mert ez élet reám nézve kész itélet. Míg így ment a sivatag pusztán, talált ő a varráshoz megkivántató eszközöket, ollót, cérnát, és imitt-amott egy-egy ruhadarabot. Így gondolkodik magába: Ugyan felvegyem-e? veszem-e én ennek valami hasznát? No de csak felszedé a rongydarabokat, és azokból készíte magának olyas ruhát, amivel mezitelenségét legalább eltakará; annakutánna eljuta egy korcsmába, ahol ő magát szabómesterembernek adta ki; a korcsmáros maga is a volt, és igy szóla: Soha jobb időbe nem jöhetett volna hozzám segítő: három leányaim férjhez mentek; azoknak ruhát kell mindeniknek varrnom: más az hogy királyfiak mostan házasodnak meg, és azoknak a feleségei számára is ime itten vannak a munkák. Kinek -13- van mostan nagyobb aggódása és búsulása, mint a szegény királyfinak, aki soha még egy öltést se tett, csak éppen mostan, amidőn a szükség reá készteté, adtak neki enni, és innya; de búsulásába se enni, se innya nem merészlett, félvén a dolog igen veszedelmes kimenetelétől. A korcsmárosból való szabó kiadja a leányai számára való matériákat, azzal kimutatnak egy különös szobát is. Estve bemegyen, lefekszik; de aludni sem mer, sőt úgy gondolkodik magába: hogy reggelre el fog szökni, különben a gyalázattól megmenekedni másképpen nem fog. Egyszer felveti szemeit, hát látja, hogy mindenféle szabósághoz megkivántató eszközök magokban dolgoznak; ezen ő nagyon elcsudálkozék, és ismét elaludt. Mikor felébredett reggel, minden ruhák a fogason készen állának. Ezen a mester igen nagyon csudálkozott, és a királyleányok ruháit is így varratta. Mikor megtudta hogy bátyjainak lakodalma másnap fogna tartatni, ő is bement a maga koldusruhájában a rezidencia kapuja eleibe bámulni, semmi fizetést nem vévén mesterétől, sőt igérte, hogy szívességét, amiért befogadta, rövid idő múlva vissza fogja fizetni. Itt a nagy lakodalom tartatott, az egész birodalmából a királynak ott lévén boldog boldogtalan. De még is annak a híával volt az öreg király, -14- hogy fia meg nem érkezett, és hogy a Vénus madara is szüntelen búsongott, és nem éneklett. Egyszer a rongyos királyfi, amint a rezidencia kapuja előtt kéregetne a ki és bemenő emberektől, egy kapus jól reá űt hogy miért nem menne be? ottan kapna elegendő ételt: melyre ő azt felelé: Hogy menne oda egy nyomorult szegény a nagy rangúak közzé? Erővel behajták tehát a többi koldusok közzé enni, ahová amint bement: egyszerre az ajtó nyitva lévén, reá szállott a Vénus madara, és felségesen éneklett, mindjárt bevitték a koldust, akire egyszerre a bátyjai és szeretője reá esmertek. Abba a minutumba megífjodott az öreg király is, és őtet királyi öltözetben felöltöztetvén a birodalmat atyja is szabad tetszésére bízta, hogy úgy bánjon velek amint neki tetszenék. Akiknek minden jelenvalók halált itélének. De ő így szólott: No ti háládatlan és kőkemény szívet viselő bátyáim, akik nekem jóért gonoszszal fizettetek, én most megbüntethetnélek benneteket halállal is; de érezzétek, hogy öcséteknek igaz atyafiságos szíve van, aki bármely gyalázatnak és szenvedésnek voltam is kitétetve, mindazonáltal megfelejtkezem gonosz cselekedeteitekről, remélvén hogy ennekutánna elkövetett hibáitokat dupla szeretettel és hűséggel fogjátok bebizonyitani -15- és megpecsételni. Így mindnyájan öszveesküvének, és számos boldog esztendőket szemléltek víg örömök között.

XXVII. EGY TÁTOSRÓL.

Hajdanában volt a világon egy szegény és sok nyomorúságokkal küzdő ember, akinek voltak tizenkét fiai. Ezen tizenkét fiai, amidőn azon időt elérték, hogy valami szolgálatra alkalmatosak lennének, elmentek egy királyhoz szolgálatba, és mindenik szolgált magának egy lovat. A legkissebbik fiú, aki magát bátyjai előtt legtunyábbnak és restebbnek mutatta, de alattomba a legnagyobb okosságú és serénységű volt, egy lovat, amely a király istállójába leghitványabb és restebb volt, magának elválasztott. A király nem igen örömest adá neki mondván, hogy száma nélkül sok szép lovak lennének istállójába, miért nem választana ő is mint a többi bátyjai, olyan szép lovat? de ő minden módon megelégedvén a hitvány lóval, megköszönvén a királynak nagy -16- kegyelmét, haza felé indultak. Itta több testvérei nem is kívántak vele menni, minthogy maga sem volt gavallér, a lova is rútúl nézett ki. Egyszer egy nagy sáron kelletett általmenni: a hitvány ló bele maradt a sárba. A kis fiu kérte tehát a bátyjait, hogy segítenék ki: de azok azt felelték: Ha jobban szeretéd a hitvány lovat mint a jót, mostan úgy vegyed hasznát: vess magadra, mi veled nem bajlódunk; azzal ottan hagyták. Alighogy testvérei elmenének, megrázkodott a ló, egyszerre egy aranyszőrü paripa vált belőle, és így szólt a kis gazdájának: Ime itten van a fülembe egy pár arany öltözet, vedd fel magadra; és azzal, szárnyas ló formáját vevén magára, azt kérdezte, hogy milyen sebességgel menjen? úgy-e mint a szél vagy mint a gondolat? amelyre úgy felel a lovagló Kelf (így neveztetett): Úgy menj, hogy se magadba se pedig bennem semmi kár ne essék. Azzal amint széllelnézett, már hazájába volt. A bátyjai még sok időre kerűltek haza, amelyen igen elcsudálkoztak, hogy öcscsök odahaza volt.

Annakutánna hogy bátyjai megjöttek, elindultak házasodni, oly feltétel alatt, hogy mind addig meg nem házasodnának, míg olyan emberre nem találnának, akinek tizenkét leányai volnának. Egykor sok utazásaik -17- után egy a mezőségbe magába szántogató ember megszólítja őket, hogy hová szándékoznának? Amelyre a szántóvetőnek így szólának: hogyha hallott volna valahol olyan embert, akinek tizenkét leányai volnának, férjhez menendők, megmondani ne sajnállaná! A szántó ember azt mondá hogy ebben a legközelebb lévő városban lakna egy bűbájos asszony, annak tud tizenkét eladó leányait, de többet sehol sem hallott. Bementek tehát a városba lakó bűbájos asszonyhoz, ahol nagy szívességgel fogadtattak, s mind magok, mind pedig lovaik jó kvártélyt kaptak. De egyszer amidőn az istállóba bement a legkissebbik fiú Kelf; így szól hozzá lova: Kedves kis gazdám, vigyázzatok magatokra, mert ezen az éjtszakán a bűbájos boszorkány mindenikünket meg fog ölni; hanem én azt javaslom, hogy majd valami tizenegy óra tájban légy ébren, én elmegyek az ablakra, és álmot lehellek mindenikre, akkor te a bátyáidat fektesd a bűbájos asszony leányainak helyekre, leányokat pedig bátyáid ágyokra; minden lovaitokat az asszony lovainak helyekre.

Ez meglévén, éjjel tizenkét órakor a vén boszorkány felébredvén, egy nagy bárdot fogva kezébe, minden leányainak és lovainak elvagdalta fejeket, azzal bement ismét házába, s -18- mint aki igen nagy hasznot cselekedett, lefeküdt ágyába, és a Kelf tátosa ismét belehelvén az ablakon, újra elaludt a vén asszony. Ekkor Kelf felköltötte bátyjait, hogy minél hamarább siessenek ki a vén asszony határából, mert különben meg kelletik halniok, ha fel fog ébredni. Elsiettek minél hamarább, Kelf pedig megvárta a vén asszony felébredését, aki, mikor megtudta hogy leányait ölte meg, nagy méreggel felugra egy még életbe lévő tátosára, kergette Kelfet; de aminthogy a Kelf lova gyorsabb volt mint a vén asszonyé, utól nem érhette, hanem így kiáltott hozzá: Várd el, kutya, majd reá jősz máskor. Ekkor a Kelf lova így szólt: Mostan sehová se nézz, hanem egyenesen. Azzal megindúlván mint a sebes szélvész, egykor csak elkiáltja magát Kelf: Megállj lovam; melyre ez azt kérdezte: Hát mit láttál? Felelt Kelf: Egy aranyhajszálat. A tátos ismét így szólott: Ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj; no de csak vedd fel. Annakutánna azon mód szerint talált ő még egy aranylópatkót, és aranykacsatollat; mind felszedte őket. Annakutánna nem ment ő haza, hanem egy királynál beállott szolgálni.

Itten Kelf a leghűségesebb és tisztább lovász volt mindenek felett. Ő a tisztogatáshoz soha gyertyát nem kért, még is lovai mindenkor -19- a legtisztábbak voltak: ezért a többi kocsisok nagyon gyűlölték, hogy mi lenne annak az oka hogy gyertyát sem kér, és még is olyan tiszták a lovai? Egykor meglesték: hát látják, hogy egy aranylópatkó világánál tisztogat. A királyt a többi cselédek odahívták, és midőn maga is a király személyesen látta volna, bement Kelfhez, akitől megkérdezte, hogy hol vette volna ezen lópatkót? melyre Kelf így szólott: Ezen lópatkót, aranyhajszálat és aranykacsatollat találtam az úton. Ezeket a király elvette Kelftől, és bevitte. Másnap reggel behívatta a király Kelfet, így szólván neki: Hallod-e: azt parancsolom neked, hogyha azon leányt, aminek a hajából való ezen hajszál, nekem ide nem hozod, úgy tudd meg, hogy halál a fejeden. Ekkor nagyon szomorúan kimegyen az istállóba, egész napját sírással búsongással töltötte. Hát csak megszólal a tátos: Kedves Kelfem, miért vagy olyan bús és szomorú, és miért siránkozol? nekem semmi bajodat nem mondod? Könnyes szemeit Kelf felemelvén így szól: Halál a fejemen ha azon leányt, akinek a hajából való azon hajszál, a királynak meg nem hozom. A tátos mond: Jól tudtam, azért mondtam hogy ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj. No de légy jó reménységbe; kérj mind nekem, mind magadnak útravalót. -20-

Megnyervén az útravalót, elindulának mint a villámlás. Az úton így szóla a tátos az ő gazdájához Kelfhez: Mostan oda kelletik mennünk, ahol a bűbájos vén asszony kergetett bennünket: az ő házába van azon aranyhajú leány egy bölcsőbe, a maga ágya mellett rengeti szüntelen; hanem arra kérlek, hogy mikor én belehellem az álmat a vén asszonyra az ablakon, sebesen menj be, és ragadd meg minden bölcsőstül, de hozzá ne nyúlj, mert különben életedet veszted. Úgy is cselekedett Kelf; megragadta minden bölcsőstül; de minthogy a bölcsőbe lévő aranyhajú leány nagyon szép és kellemetes formájú volt, Kelf meg nem állhatta hogy meg ne csókolja, amidőn az ablakon keresztűlvitte: mindjárt felserkent a vén asszony, és a maga tátosára hágván, kevésbe múlt hogy Kelfet el nem fogta, nagy fenyegetésekkel ijesztvén a jövendő oda meneteltől.

Nagy örömmel vette a király a gyöngy teremtés megjövetelét. Akinek a király ajánlván szívét lelkét, holtig való szerelmét: de erre így szóla a leány: Nem leszek addig birtokodba, míg azon aranykacsát, amelynek a tollából való ezen toll, ide nem hozatod. Ezt is Kelfre bízta a király. Egy száz öles mélységű kútba volt a kacsa; ide leeresztette Kelfet lova; de minthogy egyszerre meg nem kaphatta a kacsát, elkiáltá magát, és a vén asszony megragadta -21- Kelfet. Itt a vén asszony megköttetvén Kelfet, befűtetett egy vas kemencét hétszer jobban mint máskor. De minthogy a szolgáló maga maradt, mondotta Kelfnek, hogyan üljön azon targoncába, amivel be akarta a kemencébe taszítani. Kelf mindig úgy ült, hogy be ne tudja taszítani; a leány hiába magyarázta, Kelf nem akarta érteni, mondván a leánynak, hogy mutassa meg, hogy miként kellessen ülni: akkor a leány mutatás végett bele ugrik a targoncába, Kelf pedig serény volt, betaszitotta a kemencébe, maga pedig a kacsát megfogván, hazament. Ekkor a király a szép leányt késztette házassági élet elfogadására, de a leány azt mondotta, hogy addig nem, míg azon ménest, amibe azon ménló van, aminek a lábáról való ezen patkó, ide nem hajtatod. Ezt is Kelfre bízta a király, akinek lova így szóla, hogy kérjen bőven zabot, egy ásót, és egy bialbőrt; ezeket megkapván, mentek ők egy nagy tenger mellé, ahol egy szigetbe megmutatta a ló a ménest; annakutánna egy gödröt ásatott Kelffel, abba bele feküdt maga Kelf és a tátos is abba volt betakarván a bialbőrrel. Megtanitotta a tátos Kelfet, hogy mikor ő vívni fog, a veres lángot locsolja, úgy a tátos meg fog mentődni. Ezután elnyeríté magát a Kelf lova. A szigetbeli ménló mindjárt meghallotta, -22- és félig a tengerbe bejött; de minthogy a Kelf lova a gödörbe bújt, nem látta, visszament; második nyeritésre általjött, kereste, mindenütt nyerített; ekkor a Kelf lova kiugrott a gödörből, és addig viaskodtak, hogy a Kelf lova meggyőzte; annakutánna az egész ménes magába általjött, és haza hajták. A király készteté ismét az aranyhajú leányt az házassági életre; de a leány azt mondta, hogy addig nem, míg maga azon lovaknak tejébe meg nem fürdik, amit azoktól fognak fejni. Ekkor a Kelf lova megrugdosván sorba mindenik lovat, magoktól leadták a tejet; a tej úgy forrott, mintha a legnagyobb tűz lett volna alatta. A fürdést is Kelfre bízta a király, aki lovát kivivén, ez reá lehellett, és csak lágymeleg lett a tej; Kelf pedig hétszer szebb volt mint annakelőtte. De a leány azt kivánta, hogy a király személyesen megfürödjék. Kivitette tehát a király is a Kelf lovát, de amint ez reá lehellett a forró tejre, még sokkal jobban forrott, amibe a bele lehellés után beereszkedvén, mindjárt szörnyű halált szenvedett a király. Ekkor az aranyhajú leány így szóla Kelfhez: No kincsem, én a tiéd, te pedig az enyim vagy, éljünk számos boldog esztendőket. Így lett a szegény Kelfből király, aki élt és uralkodott vég nélkül való időkig.

XXVIII. A PELIKÁN KIRÁLY.

Volt hol nem volt, még az árabs tengereken is túl volt, hegyen völgyön, még pedig a rongyos levelű erdőn is túl volt, volt egykor egy szegény ember, kinek a gazdasága csak egy rongyos kunyhóból állott; életét pedig csak úgy táplálgatta, az erdőből naponként száraz gallyakat hordott, és a piacon eladta, magát és feleségét abból táplálta. Míg fiatalok voltak mind a ketten, magzatjok nem volt. Egyszer az asszony teherbe esvén, már közelgetett a szülésnek az ideje. – Azon estve oda érkezett Krisztus Péterrel, és kéri, hogy adna a szegény ember nekie szállást; melyre mond a szegény ember hogy: nem adhatok, úgymond, mivel a feleségem ilyen s ilyen állapotban vagyon: azért hát nem lehet magoknak, jó barátim, a szobába feküdni. Kire monda Péter: Hiszen lefekszünk mink a pitvarba is, csakhogy a levegő alatt ne feküdjünk. Ekkor csinált a szegény gazda a pitvarba ágyat; azon éjtszaka pedig -24- nagy fájdalmakkal kinoztatván a szegény asszony, monda Péter az urának: Uram szabadítsd meg szegényt, mert nagyon kinlódik. Monda az úr: Eredj Péter, nézd meg mit látsz az égen? Péter kiment és nézi: hát látott az égen két kardot, és három halálfejet. Mondván Péter az urának hogy mit látott, monda az úr: Hogyha ebbe a szempillantásba megszületik a fiú, tehát el kell neki vesznie vagy háborúba, vagy pedig döghalál által. Megint kezdi az asszony jajgatását, és kéri Péter az urát, hogy szabadítaná meg: az ura pedig mondja, hogy nézze meg viszont mit lát az égen. Péter pedig kimegy, és látja hogy vagyon az égen egy szép kinyílt rózsabokor. Melyet mondván az urának, no akkor legyen meg! monda ez, és az asszony megszülte a gyermeket.

Reggel felvirradtak szerencsésen, és kéri a szegény ember a két szállóját, hogy vigyék el a kis fiút a templomba, és kereszteltessék meg; melyet el is vittek, és épen akkor értek a királynak a magzatjával a templomba, de mivel ez leány volt, tehát mondja az úr hogy ezt kereszteljék meg, mivel ez fiu. Ezt nem akarván a pap cselekedni, tehát veszi Krisztus a gyermeket, és maga megkereszteli, azután megáldotta, és általadta az atyjának. -25- Hogyha, úgy mond, egyszer a gyermek felnő és el fog valahova utazni, tehát add neki ezt a botot; és a maga botját általadta a szegény embernek. A királynak a leánya épen egy idős volt ezzel a szegény ember gyermekével. Már mind a ketten felserdültek, és már a leány az ő legszebb virágzó ideiben volt, és oly gyönyörű tekintete volt nekie, hogy hozzá hasonló nem volt körülbelül szépségére, amelyben is nagyon elbízván magát, gyülésben kihirdettette, hogy ő máshoz nem megyen férhez, csak ahoz, aki neki a Pelikán királynak az tollából hoz egyet. Erre a hirdetésre sok bárók, grófok, hercegek, válogatott cigánylegények indúltak a Pelikán királynak a keresésére, de senki nem tudta feltalálni. Végre mondja a feljebb emlitett szegény embernek a fia: Atyám én is elmegyek, és talán én leszek szerencsés hogy rá találok arra a drága kincsre. Kinek mondja az atyja: Eredj fiam, járj békével segitsen az isten. És az atyja készít nekie útravalót, hogy elmehessen; végre adja a fiának a keresztatyjától kapott botot, és ez elbucsúzik az atyjától, és útnak indúl, maga se tudja hogy merre menjen. Egy helyett megéhezett, és leül a földre, és a botját maga alá tette, és mely nagyon elbámult, midőn a botja maga alatt lóvá változott, és kérdi tőle a lova: Hogy akarod, -26- édes gazdám, hogy most menjünk, mint a szél, vagy mint a gondolat? Mondá neki: Csak úgy menj édes lovam, hogy se énbennem, se tebenned semminemű kár ne essék. Ezzel megindúl szélmódjára, és viszi egész estvelig; estvére érkeztek egy nagy városba, ahol mondotta a lova; hogy itt meg fogunk hálni; és bementek mind a ketten a vendégfogadóba. Midőn a lovát az istállóba bekötötte, maga pedig a vendégszobába ment és bort kért magának, és bora mellett falatozta kedves pogácsát, melyet még az atyja tett a tarisznyájába; egy kevés idő múlván szemléli a korcsmáros, hogy messzéről való és külső országokból volna (mivel vele a lova repűlt) és hozzája mengyen, asztalánál leülvén, előre köszönti, azután kérdi, hogy honnan, és micsoda országból származott, és hogy hová utazik? Midőn ezt meghallotta, mondá hogy én, úgy mond, az Meltáfó országából való vagyok, és útazok a Pelikán királyhoz. Midőn ezt meghallotta a korcsmáros, hogy ezeknek a hatalmas madaraknak a királyához útazik, gondolván hogy ezt jó lenne a királynak megjelenteni, azzal felkészűl és szalad a királyhoz. Midőn jelentése után beeresztették a király eleibe, mindjárt elbeszéllette hogy micsoda ember vagyon nála. Mondá a király, hogy -27- mindjárt hozzák hozzám az embert. A korcsmáros nagy sietséggel vezeti a királyhoz, és midőn a király mindeneket kikérdett volna tőle, kérdi végre, hogy valóban a Pelikán királyhoz utazik-é? kinek mondá emez, hogy oda. Mondja neki a király: hogyha egyszer a Pelikán királylyal beszélsz, úgymond, tehát kérdezd meg, hogy az én harminckét kerekű malmomra folyó forrás miért száradt ki, és hogyan lehetne megint a forrást folyóvá tenni? hogyha ezt neked megmondaná a Pelikán király, és nekem hírűl hoznád, tehát tégedet nagy embernek tennélek.

Elmegyen a királytól, elébb jó ajándékot vévén őtőle; azután reggelre kelve tovább indúlt. Midőn már egész nap útazott volna, tehát estvére viszont egy nagy városba megszálltak. Midőn a lovát jó karban helyheztette, maga pedig a korcsmába bement, hát kérdik hogy honnan való; erre megmondotta, és hogy hovámenne. Kit midőn hallott volna a király, hivatja magához, és mond neki: Hogyha te a Pelikán királyhoz mégy, tehát kérdezd meg hogy miért nem terem az én körtvefám a kertembe, aki ezelőtt ezüstvirágokat virágzott, és aranykörtvéket termett? Ezt is hogy eszébe vette volna, midőn a király jó ajándékka magától elbocsátotta, ő útnak indult, és kérdezvén -28- őtet, hogy mikor jönne vissza, feleli hogy nem tudja.

És utazván, harmadnap múlva rettenetes vadonba érkezett, s egy városban talált, a melybe bement, hogy valami eleséget vegyen magának. Midőn a városban járna, kérdék tőle a király cselédjei, hogy hová utazik? ő pedig mondotta hogy a Pelikán királyhoz. Kit mindjárt vezettek a királyhoz, és midőn a király mindent tőle kitudakozott, mondja neki a király Hogyha egyszer oda érsz, tehát kérdezd meg hogy azon leányomat, aki már hét esztendeje hogy beteg, hogy lehetne kigyógyítani? Ezzel megajándékozta a király, és ő tovább útazott.

Az útjában monda az lova neki: Hallod-e látod amoda azt az erdőt; ott énrólam szállj le, és viszont én egy bot leszek, és engemet az erdőbe valami nagy fának a tetejében köss fel, magad pedig a tengernek partjára ballagj el, ahonnan nem messze leszen a te szándékodnak elérése. Melyet midőn hallott volna, tehát leszáll a lováról, és ebbül bot lett; kit midőn már felkötött a fára, és a fát jól megjelelte, maga a tenger felé vette az útját. És midőn a tenger partjához érkezett, lát ott egy hidegvette vén asszonyt, melynek az orra két öles volt, és az orrán hordta által a tengeren az embereket. Midőn hozzá ért volna az ífju, kérdi -29- tőle a vasorrú, hogy hova útazik? Melyet elmondott nekie. Midőn meghallotta a vén asszony, azt mondja neki: Hallod-e fiam, hogyha vissza jősz, tehát azt is kérdd meg, hogy énnekem meddig kell szolgálni itt a tengeren őtet? és tovább útazik a vén asszonynak javaslása után. Végre elérkezett egy erdőhöz, melynek a szélin egy gyönyörű fényességű ház volt, melyet körülfogott egy legdrágább virágokkal teljes szép kert. Midőn hozzá érkezett, kint volt egy igen vén asszony, és midőn hozzá érkezett, köszönti a vén asszonyt; ez fogadja, és kérdi tőle, hogy hol járna ebben a vidékben, holott tőletek még a madár sem jöhet ide? Melyet midőn elbeszéllett volna, hogy miért jár, és legkiváltképen miért jött, és elbeszéllette az útjába hogy a három királyságok még mire is kérték, legjobban kérte hogy, ha lehet, csak egy szál tollat is szerezzen neki: a melyet meg is igért a vén asszony, hogy minden bizonynyal az Pelikánok királyának tollából fog nekie szakítani, mert ő az felesége. Behívja annakutánna a szobájába, ételt és italt ad nékie és azután bedugta őtet egy ágy alá, és betakarta egy teknővel, és mondotta neki, hogy: az éjtszaka ne aludjál, hanem mindég figyelmezz arra, amit én és az uram beszéllünk.

Végre eljött a Pelikán, nagy fényességgel -30- megtöltötte a szobát, és nagyon perelt hogy micsoda más országból való ember vagyon itt? és add elő nekem mindjárt, bátor akárhol vagyon; de az asszony tagadta, hogy ő a felől semmit nem tud, hanem máma kenyeret sütöttem, és nagyon megizzadtam, és az ingemet levetettem, és annak van olyan nagy szaga. Melyet a felség elhitt, és az öreg kifüstölte a szobát, és mind a ketten feküdni mentek. Midőn fél éjtszaka az asszony a Pelikán királynak a tollai között vakarászott, kiszakajt egy tollat az gyémántfényességü hátából; melyen nagyon megharagudott a Pelikán, hogy miért szaggatja a tollait. Kinek mond a vén asszony: hogy neked én ezt nem készakarva cselekedtem, mert a tollaid nagyon öszve vannak ragadva; viszont még két tollat kiszakajtott, a kin még jobban megharagszik az Pelikán, és többet nem hagyott a feleségének az tollai között vakarászni, azután tetette magát az asszony hogy alszik. Egyszer csak felébred álmából, és beszélli az álmát, hogy még soha többé oly álmat nem látott mint most. Kinek mond a Pelikán király, hogy mit álmodott? Beszélli a vén asszonya úgy mond: Jöttek hozzánk három királyok, és mindegyiknek tőlünk egy-egy kérése volt; az első úgy mond: Vagyon nekem egy harminckét kerekű malmom, -31- és most már a forrás, amely reá folyt, kiszáradt, s kérdezi, hogy miként lehetne megereszteni a forrást? A második viszont, hogy vagyon a kertiben egy körtvefája, s hogy miért az most nem terem, holott ezelőtt aranykörtvéket termett, és ezüst virágokat virágzott? Az harmadik pedig mondá, hogy nekie volt egy nagyon szép leánya, de már hét esztendeje beteg, és nem tudják meggyógyítani; kérdi miképpen lehetne meggyógyítani.

Ezekre mond a Pelikán király, hogy nem hiába, közel vagy háromszáz esztendőhöz, tehát azért álmodozol oly igen igazat; csak hallgass. Az első király, akinek a malma nem forog mivel nincsen vize: tehát ha valaki a forrás gödribe lévő malomkövet, amit leeresztett egy molnár legény, kihúzná, tehát elindúlna mindjárt a malom, és az elébbi nagy hasznot viszont hajtaná. A második, aki azt mondá, hogy drága körtvefája volt, és már többet nem terem: minek is teremne, gondolja ez magába, odafent, mikor a töve alatt vagyon huszonnégy kád pénz? míg azt onnan ki nem ássák, addig a fa nem terem. A harmadik pedig, akinek van egy beteg leánya, tehát az addig meg nem gyógyúl, míg azt az áldozatot, amit most hét esztendeje egy pap nekie adott, és mivel a papra haragudott, ő azt kiköpte, és egy béka -32- azt hirtelen elkapta, és az oltár alá bevitte: míg onnan ki nem veszik, és a leánynak be nem adják, addig meg nem egészségesedik.

A beszélgetés között reggel lett, és a Pelikán onnan hazól elment; a vén asszony pedig kivette az ágya alól az ífjat, és általadta nekie a nagy drágaságú szép tollakat, és monja neki: A többit, a mit kérdeztél, már hallottad; de végre mondá az, hogy még itt is egy vasorrú bába mit mondott neki, hogy meddig kell szolgálni neki a tengerparton? Mondá az öreg, hogy őnékie addig kell nekie szolgálni, amíg a századik embert nem veszti a tengerbe, s hogy kilencven kilencet már befojtott. Ezzel megköszöni az ífju az asszonynak jó akaratját, és útazik vissza.

Midőn már a tengerpartra ért, és a vasorrú bába általvitte a tengeren, kérdi tőle ez, hogy meddig kell nekie még szolgálni? Mondá az ífju, hogy: Jőj ide velem az erdőbe, és ott megmondom. Midőn a vasorrú bába elkisérte volna a kis erdőbe, ott felmegy az ífju a fára, és leveszi a fárul a botját, és viszont megint ló lett belöle, és reája ül; akkor mondá a banyának, hogy már kilencven kilencet befojtottál a tengerbe, még egyet kell befojtanod, akkor elszabadúlsz. Mondá az: Köszönd, kutya anyáju, mert te lettél volna a századik. -33-

Ezután útnak indult, és elért az első városba, akibe utóljára volt mondva, hogy őtet a királyhoz vezették. Midőn már a királynál lett volna, megmondotta a királynak, hogy a leánya miért oly nagyon beteg: Ekkor az áldozatot az ífju mondása szerint az oltár alól kivették, és a leánynak beadták, amely után a leány mindjárt jobban érzette magát, és három hét alatt meggyógyúlt. A király ezért a cselekedetiért sok kincscsel és katonasággal megajándékozta. Innen osztán ért a második királysághoz. Midőn már a király eleibe ment volna, és az ífju mondá hogy a körtefája miért nem terem, mindjárt felásatta a fát, az alatt pedig a nagy kincset meglátta, melyet onnan felvettek, és a fát újra elültették, aki mindjárt bimbózni kezdett, és virágozni. Ezt nagy örömmel látta a király, és a kincset szekerekre rakta és az ífjunak adta, és melléje nagyszámú katonaságot, és már mint egy nagy kincsekkel bíró nagy hatalommal ment az utolsó királysághoz. És midőn már mint egy generális elejére ment volna, megmondja neki, hogy mi az oka hogy a forrásod elszáradt, és nem őröl a malmod: a forrásod lyukába egy molnárlegény, akinek nem fizettél, egy malomkövet eresztett a forrásba: míg ki nem húzod, addig nem jár a malmod. Amelyet a király mindjárt mesterséggel -34- kihúzatott, és a forrás nagy zúgással el kezdett folyni. Ezt látván a király, nagyon örvendett, és az ifjunak nagy sok pénzt és katonát adott. Már most az ífju mint egy nagy fejedelem ment haza felé, kinek már kincse és sok katonasága volt. Az atyja házához menvén, az ő atyja nagyon csudálkozott, hogy az ő fia nem csak gazdagságot, hanem még egy királyhoz illő sok katonaságot is hozott magával; de végre midőn megmutatta az atyjának, hogy még a Pelikán királynak a tollából is hozott magával, jelenti végre a királynak, hogy ő legyen az az ember aki a Pelikán király tollából hozott, a mit a kissasszony kivánt. Melyet midőn megmutatott, a kisasszony nem annyira a tollnak, mint a szép ífjunak megörült, s mivel hallotta és látta, hogy mely rettentő kincset hozott magával. Itt csakhamar kezet fogott a király leányával, és végre megesküdött a szép kisasszonynyal, és az öreg király halála után ő lett a király, s a királyságot bölcsen feltartotta, míg életét be nem zárta.

XXIX. ÖRDÖG LEÁNYA.

Volt hol nem volt, még az óperenciás tengereken is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, ennek a szegény embernek volt egy fia, akinek nagyon kevés gazdasága volt úgy, hogy már maga is alig tudott élni. Mondja a fiának: Látod-e kedves gyermekem, hogy már magamnak nincsen semmim, hanem eredj és keress magadnak valami szolgálatot, talán minket is tudsz boldogítani. Ezzel a fia felkészül, és elútazik, és jár kel, heted hét ország ellen bújdosik szegény mindenfelé. Egyszer ért egy rettenetes nagy hegyet, melyen felül volt egy nagy vár: felmegyen a várnak a kapujához, és kérdi a kapun állótól, hogy kié legyen a vár? emez pedig felelt, hogy a nagyságos Plútóé. Itt az ífju bemegy a várba, és jelenti magát hogy szolgálatot kapna. Midőn már felvitték a vár urához mondja ez magába: Jó lesz ez nekünk, mert bizony mondom hogy ily hamar embert nem kaphatunk. -36- Befogadák hát őtet, és mondják: Hallod-e, itt nálunk csak három nap az esztendő, és hogyha te azt ki tudod szolgálni, tehát akkor háromszáz forintot kapsz. Adnak nekie enni, és mondják: Nálunk oly szokás vagyon, hogy csak éjtszaka kell szolgálatját az embernek tenni; tehát most feküdjél le, az éjtszaka pedig fogsz dolgozni. Lefekszik a fáradt fiú, és estve felé felkölt, és kérdi, hogy mi lesz a dolga? melyet megmutattak nekie: látod-e, úgy mond, amoda a vár alján azt a nagy erdőt? tehát azt neked az éjtszaka ki kell vágni, és a fát ölbe rakni; és adnak neki egy fejszét, és mondják, hogy ha ezt meg nem fogod cselekedni, tehát holnap beviszünk a pokol szolgálatjába. Nagy szomorúan kifelé indúl az erdő felé, és mikor elérte az erdőt, és nem tudta hogy miképpen fogjon a dologhoz: míg így szomorkodik, hozzája jött egy nagyon szép fiatal leányzó, és köszönti őtet, és mondja neki: Ugyan hogy jöttél te ide te szerencsétlen ífju? ki is könnyes szemekkel panaszkodik hogy nekie miket parancsoltak. Mondá a leányzó: Te csak ülj le, és itt, amit neked hoztam, edd meg, és azután feküdjél le: ne félj mert én neked mindent elvégezek. Ezek után feküdni ment, és a Rozália kezdett a dologhoz, oly serényen letakarította a fát, és ölbe rakta, hogy már midőn -37- hajnallott, tehát már akkor az egész dolog készen volt.

Reggel hát felköltötte az ífjut, és mondja neki: No egyél most, tudom hogy nagy ebéd lesz már akkor mikor te fogsz früstökölni. Hazament tehát az ífju, és jelentette az urának, hogy amit parancsolt, már elvégezte. A Plútó kétfelé nézett, és mondá a feleségének: Hallod-e ez nagyobb ördög mint én vagyok, mert ez oly dolgot vitt végbe, melyet én magam se tudtam elvégezni: hanem majd parancsolok én neki holnap oly dolgot, melyet tudom hogy el nem tud végezni. Ezek után adnak az ifjunak egy kevés kenyeret és egy pohár bort, amely után parancsolják, hogy az éjjel azt a földet, amit a múlt éjjel irtottál, azt felszántsad, és kölessel bevessed, és reggelre a kölest meg is éreszszed, hogy az én asztalomon holnap kását a terméséből ehessenek; ezeket pedig hogyha el nem végzed, holnap a pokol dolgához küldelek. Ezek után nagy szomorúan eltávozik az ífju, és kimenvén jókor a földre, ott nagyon szomorkodván egy fa alatt leül: hát ime jön a tegnapi szép Rozália, kit midőn meglátott az ífju bágyadt szemeit reá vetette. Mond neki Rozália: No hogyan vagy szivemnek szerelme? Kinek mondá az ífju, hogy tegnap amit mondottak csak még álom volt a mai dologhoz, mert csak -38- gondold meg, gyönyörű virágszál! hogy nekem most lehetetlen dolgot parancsoltak, mert a szántása a földnek csak meg lehetne még, de a köles megnyövesztése előttem lehetetlennek látszik. Mondá neki Rozália: Hallod-e, ne búsúlj semmit, mert én rajtad segítek, és helyetted mindent elvégzek, csakhogy majd egyszer hajdanába el ne felejtkezzél rólam, hanem légy hivem; melyet az ífju meg is igért nekie: Hogyha egyszer innen kiszabadúlhatok, tehát örökös híved fogok maradni, csak most, kedves angyalom, segíts rajtam. Ekkor mond Rozália: Feküdjél le, és aludjál reggelig: majd én elvégzek mindeneket helyetted. Ekkor az ífju lefeküdött, és Rozália mindent elvégzett helyette.

Reggelre felkelvén, mond neki a leány: No lelkem, gyere velem, és szedj a kölcsből, és vidd el az atyámnak, hogy teljék be a kedve. Ezek után szedvén kölest, viszi Plútónak eleibe és mondja: No uram, elvégeztem a parancsolatodat. Ezen Plútó nagyon elcsodálkozott, hogy ő ezt a nagy dolgot nekie elvégezte; melyet midőn meghallott az ördög felesége, monda Plútónak: Hallod-e, te nem tudsz parancsolni; majd meglátod, hogy én holnap oly dolgot parancsolok neki, melyet tudom hogy el nem végezhet. Ezek után adtak nekie viszont egy kevés kenyeret, és egy pohár bort, melyet -39- midőn megett, monda Plútó: Hallod-e, már most én neked nem parancsolok, hanem eredj, a feleségem fog neked valamit parancsolni. Midőn bement volna az asszonyhoz, kérdi tőle, hogy mit méltóztatik parancsolni; s mond neki az asszony: Én most neked nem parancsolok oly sok dolgot, hanem csak azt, hogy azt az egy lovat, mely az istállóba vagyon, vidd el sétálni, és midőn már megjártattad, azután elvidd a kovácshoz hogy patkólja meg; de tudod, nem kötőfékszáron fogod vezetni, hanem reá fogsz ülni, és úgy fogod jártatni. Ne félj, mert szelid ló, és nem bánt az tégedet. Ezek után elmehetsz, hogyha a parancsolatot elvégezted. Ezzel elmenvén a fiú, viszont kiment sétálni az erdő mellé, ahol ennekelőtte dolgozott; és im már a szép Rozália ott várta őtet; és midőn hozzája ért, nyakába borúlt és megcsókolván mondá: Szerelmes gyönyörű galambom, mit parancsoltak? add elé, mert a balorcám nagyon fájt ma éjtszaka, netalán az anyám valamely oly dolgot parancsolt, melyet még én sem vihetek végbe. Monda az ífju: Oh kedves ártatlan kisasszony, a te szíved látom nagyon kegyes, és szánakozó; ne félj már rajtam, mert a holnapi parancsolat nem oly igen nagy, mint a többi volt, mert csak egy lovat kell jártatnom és megpatkóltatnom. Melyet -40- hallván Rozália, nagyon elfejéredett, és monda: No most nem tudom hogy fogsz szabadúlni, mert az anyám lesz az a ló, melyet te fogsz jártatni, és megpatkóltatni; de még is, ne félj, mert az anyámat is éretted megtagadom, és inkább elvesztem, csak hogy te légy hív énhozzám. Hanem hallgass a szavamra, és eredj még ma a kovácshoz, és parancsold meg nekie hogy csináljon neked egy másfél arasztos sarkantyút és egy huszonnégy ágú taréjt bele; azok pedig oly erősen legyenek kiköszörűlve, hogy hegyesek legyenek mint a fullánk, és élesek mint a borotva; azután hogy, ha reá ülsz, hanem még az istállóba ülj reá, úgy jőj ki vele az istállóból: végre, majd ha az ég alatt leszel, tehát szorítsd meg jól, hogy a sarkantyúnak taréja megjárja a bélit; ne kíméld semmit, azután majd repül egészen a levegőig veled, de te ne tágíts semmit, hanem egyformán szorítsd: úgy nem vethet le. Azután vidd a kovácshoz, és veress rá oly nagy patkókat a milyet te kivánsz, mert ő azt gondolja, hogy téged e sétálás közben majd elveszejt. Már most fogd ezt a kis italt, melyet mostan neked adok, és idd meg, mert hogyha eztet megiszod, tehát nem fogsz félni tizenkét ördögtől se. Mikor az ífju megitta az italt, monda Rozália, -41- hogy: amit én neked megmondottam, el ne felejtkezzél arról.

Ezek után haza fele vette az útját az ífju, és elment parancsolat szerint a kovácshoz, a ki is nekie parancsolatja szerint megcsinálta a nagy sarkantyút, és a csizmájára fel is üttette. Másnap korán még hajnalba felkelt, és bemegy az istállóba, és körűlnézte a lovat, és látja hogy mely tüzes szemekkel néz reája. Felnyergelte tehát, s még az istállóba reá ült, és úgy szorongatta a lovat sarkantyújával, hogy csak alig szuszogott. Midőn már kiért volna a várból vele, a ló szél módjára kezdi szaladását, a levegő felé kezde ugrálni, de emez mindég a sarkantyújával ösztönözte, úgy hogy már a sarkantyújának a két taréja összeért a bélibe; ezt nem állhatván már utóbb az ördögi ló, csendesedni kezdett és akaratja szerint vele ballagott. Midőn már a kovácshoz ért volt, tehát a ló alig állott a lábán, és amidőn már mind a négy lábát megpatkólták, haza vitte, és az istállóba bekötötte. Azután bemegy Plútóhoz és mond: Uram, én már kiszolgáltam az időmet, hanem, fizess már most ki, és én elmegyek. Ekkor elcsodálkozik Plútó, és nagy hamarsággal kifizeti, és kéri őtet, hogy távozzék el tőle, mert már félt Plútó tőle. -42-

Az ífju tehát elmegy serénységgel, és midőn már ment volna az úton, tehát eleibe állott a szép Rozália, és monda neki: No kedves galambom, most mindjárt rosszúl lesz a dolgod, mert az anyámat jól megkínoztad. Hanem most én leszek mindjárt ló minden hozzá valóval, és te ülj reám. Ezzel megrázkodik, és ló lett belőle, és az ífju reá ült, és szél módjára repült vele Rozália. Amint szaladtak, mondja Rozália: Nagyon ég a jobb orcám, és aligha nem az atyám jön utánnunk; csak nézz hátra, hogy nem látsz-e valamit? Visszatekint emez, és lát egy nagy fekete felhőt utánnok jönni; mondja az ífju, hogy egy nagy fekete felhő jön. Mond a leány: Vessed az általvetőben lévő kefét a fejeden által; és amint levetette, tehát egy nagy felettébb sűrű erdő lett belőle, amelyen míg általmászott a fekete felhő, addig messze haladtak. – Viszont mond Rozália: Nem látsz-e valamit, kedvesem? Emez mondá, hogy már nem messze jön egy nagy tüzes felhő. Monda Rozália: Vessed a vakaródat a fejeden által; melyet midőn elvetett volna, tehát lett belőle egy egekig érő nagy kőszikla; míg a tüzes felhő azon általmászott, addig ezek messze haladtak. Újra monda Rozália: No most én egy föld köles leszek, te pedig leszel vén ember; s ha kérdik tőled, hogy nem láttál-e -43- valamit hogy erre ment, mondd hogy akkor láttál, mikor ezt a kölest vetetted. Azzal úgy történt. Plútó arra megy és kérdi az öreget hogy nem láttál-e erre menni két fiatalt, egy ífju legényt és egy leányt? Mond az öreg, hogy akkor láttam, midőn ezt a kölest vetettem. Visszamegyen hát az ördög, és mondja a feleségének hogy mint járt a köles-őrzővel. Mond a felesége: Eredj hamar vissza, ez az öreg ember volt az az átkozott fattyu, a köles pedig a leányunk, ő ez után iparkodik. Az ördög viszont indul, és mint egy füst utánnok ereszkedik. Mond Rozália: Nézz vissza, nem látsz-e valamit? kinek monda az ífju, hogy lát egy nagy veres füstöt. Mond Rozália: Én kápolna leszek, te pedig pap, és ha kérdi tőled hogy nem láttál-e minket, mondd te: hogy akkor láttál, mikor ezt a kápolnát épitették. Oda érkezett tehát a Plútó, és kérdi, hogy nem láttál-e egy valami ífju legényt és egy leányt erre menni? igen is mondá emez, akkor láttam mikor ezt a kápolnát épitették. Megharagszik Plútó és viszamegy, mondá feleségének hogy mit látott; mire mond a felesége: Mit tudsz te, hiszen téged a gyermekek is bolonddá tudnak tenni; megállj, mert majd elmegyek én, és tudom hogy visszahozom őket, és megmutatom, hogy őket meg fogom tanítani. Utánnok indúl -44- tehát Plútó asszony, és amint Rozália mondja: nem látsz-e valamit kedvesem? mondá amaz: Látok egy igen nagy tüzes kereket nagy sebességgel utánnunk forogva jönni. Kinek mondá Rozália, hogy most én kácsa leszek, tebelőled lesz egy nagy tó, és én a tóba fogok úszkálni; a mely is mindjárt megtörtént, és hozzá jut a tüzes kerék, és változott nagy kányává, mely a kácsát meg akarta fogni, de a kácsa, míg hozzá kapott, addig mindig lebukott a vízbe; és midőn sokáig így vesződtek egymással, és semmiképen el nem tudta ragadni, tehát kimegy a vízből, monda a vén asszony, hogy ha már te úgy vagy az ífjuval, tudd meg Rozália, hogy ha téged az ífju szeret, tehát téged úgy elfelejtsen, hogy többé soha ne is nézzen, mert te engemet megcsaltál: az én anyai átkom rajtad! Ezek után a vén asszony haza ment.

Midőn még egy mérföldnyire voltak az ífju atyjának a házához, monda: Rozália, kedves Rozáliám, én most elmenek haza, és teutánnad jövök kocsival, mivel nem illik hogy én a te szép személyedet gyalog vigyem be. Ezzel jó rendbe hagyta Rozáliát, maga pedig haza ment; és midőn már haza ment volna, tehát egészen elfelejtkezett róla, és eszibe se jutott többé. A pénzen, mit a szolgálatból hozott, -45- ökröket vett, így gazdálkodott vagy esztendeig és Rozáliáról meg sem emlékezett. Rozália béresét kedvesinek magához hívta és mondá neki: Hallod-e barátom, mikor haza érsz, tehát mondd mindig ezt a szózatot az ökreidnek, hogy talán te is úgy elfelejtkeztél a páradról, mint az én uram Rozáliáról? Melyre a béres, midőn az udvarba ment volna, mindig a csás ökörre lármázott: Miért nem húzol? talán te is úgy elfelejtkezel el a párodról, mint az én gazdám Rozáliáról? Midőn a béres a kapun behajtott volna, az ífju gazda éppen ott állott, és magában gondolkozván, hogy mire menne ez a dolog, mintegy homályban eszibe jutott, hogy valamikor egy Rozáliát szeretett, és kérdezte a béresit, hogy miről mondja ő azon szavakat az ökröknek? Emez mondá, hogy egy szép kisasszony mondotta ezt neki, hogy ha az ökröket a kapuba behajtom, tehát ezt mondjam. Melyet hallván az ífju, egészen eszébe jutott az ő kedves Rozáliája, kit azután haza hozott, és megesküdött vele, és nagy gazdagságban és gyönyörűségben éltek mind végig.

XXX. HÁROM KIRÁLYLEÁNY.

Egy királynak volt három leánya, akik már nagyra felnőttek, és még sem eresztette az atyjok a napvilágra. Egyszer az öregbik a királyhoz ment, és azt mondja neki: Fölséges király, szerelmes atyám, már én tizennyolc esztendős vagyok, és a napfényt még sem láttam, azért könyörgök felségednek, hogy hadd mehessek sétálni. Felel a király: Édes leányom, az meglehet, hanem hogyha kimégy, többet vissza nem jöhetsz. A leány nem gondolt azzal, hanem elment egy tó mellé sétálni. Egy nagy sárkány kijött a vízből, s a leányt elvitte. A király várta a leányát, de az csak ott maradt. Azután a középső is mikor tizennyolc esztendős volt, az atyjához ment, és mondá neki: Fölséges király, édes atyám, azért könyörgök, hogy hadd mehessek sétálni. Az atyja azt mondotta: Édes leányom; hogyha elmégy is nem bánom, de majd te is oda veszel. A leány nem gondolt vele, csak elment az is ahoz a tóhoz, -47- amelynél a nénje elveszett: tehát mikor oda ért, egy nagy írtóztató sárkány a vízből kijött, s a leányt elvitte. A király ezen igen nagy búban esett. Azután nem sokára a kissebbik is az atyjához ment, és monda: Fölséges király, szerelmes atyám, könyörgök, ereszszen sétálni: én már tizennyolc esztendős vagyok, mégis a napot nem láttam: akarnék sétálni. A király megengedte. Az is elment ahoz a tóhoz, a kinél a nénjei elvesztek. Mikor oda ért, azt is egy sárkány elvitte. Már itt a király oly nagy búban esett, hogy magán nem tudott segíteni, csak búsúlt.

Abban a városban volt egy vén asszony, akinek három fia volt, az egyik volt Estve, a másik Éjfél, a harmadik Hajnal. A király kurrentáltatta, hogy aki a leányainak hireket tudja mondani, fele királyságát neki adja. A vén asszony, hogy azt meghallotta, mindjárt gondolta magában: az én fiaim sokat járnak, talán valamelyik tud hírt mondani felőlök. Mikor aztán az Este haza ment, annak enni adott, azután mondá neki: Fiam, már régen nem voltál ide haza, azért maradj, feküdj le, s aludjál. De az Estve azt mondta, hogy ha az Éjfél ide haza ér, nem jól lesz; de még is az anyja szavára megmaradt. Az anyja elbujtatta, és elaludt; azután az Éjfél is haza jött: annak is -48- enni adott, és annak is azt mondotta: Fiam, már régen nem voltál ide haza, feküdj le és aludjál. De az is azt mondotta, hogy ha a Hajnal haza ér, rosszul lesz a dolgom. Felel az anyja: Majd elbujtatlak. Az is lefeküdt, és elaludt. Végre a Hajnal is haza jött, az is evett, és lefeküdt. Mikor már kialudták magokat, mind a hárman fölkeltek, és hogy egymást meglátták, mind a hárman megijedtek. Az anyjok pedig azt mondotta nekik: Látjátok fiaim, mind a hárman az én fiaim vagytok, azért mit féltek egymástól? hanem azt kérdem, hogy nem láttátok-e a király leányait? mert azt mondotta, hogy annak ki híreket hozza a leányoknak, fele királyságát adja. Felel az Estve: Én nem láttam; az Éjfél: Én sem láttam sehol. Azután felel a Hajnal: Én láttam, és nem hogy hirt nem tudnék felőlök mondani, de még haza is hozom őket. Hanem menjen kend a királyhoz, és mondja meg neki, hogy csináltasson egy háromszáz öles láncot, és a végiben hét mázsás karikát. Az anyjok elment a királyhoz, és megbeszélte, hogy az ő Hajnal fia mit mondott. A király nagy hamarsággal valamennyi kovács és lakatos volt mind összehivatta, is megparancsolta nekik, hogy mentűl előbb lehet, a láncot megcsinálják; meg is lett. Azután elmentek az erdőbe mind a hárman. A Hajnal -49- az Estének azt mondja: Eredj, vidd fel a fára ezt a láncot, s kösd meg. Este nem birta felvinni a láncot. Azután az Éjfélnek is mondá, hogy vigye fel s kösse meg. Az Éjfél felvitte s meg is kötötte, azután lejött a fáról. Végre mind a hárman összeesküdtek, hogy míg egy csöpp vér lesz bennök, addig egymást el nem hagyják. Azután az Estének mondja a Hajnal, hogy menjen le a lyukba; az Estve azt mondta hogy ő nem mer lemenni, azután az Éjfélnek mondta, hogy menjen le, de az is csak azt mondta, hogy ő sem megy le: ismét öszveesküdtek, hogy míg ő fel nem jön a lyukból, addig ott legyenek.

Végre a Hajnal lement a föld alá, és ott egy rézvárra bukkant, abban bement, és a király leánya ott volt. Mondá a leány: Jaj kedves Hajnalom! mi hozott ide? menj hamar, mert ha a sárkány haza jön, ezer lelked lesz is, öszveszaggat. Felel a Hajnal: Ő engem öszve nem szaggat, hanem mondd meg azt nekem, hogy micsoda erős az a sárkány? Felel a leány, hogy ha haza jön, egy buzogányt bevet a várba: hogyha az udvarban veti, akkor oda vagy, de ha be nem tudja vetni, akkor nem lesz oly erős; és pedig egy-egy itce pálinka az itala és egy kenyér az étele. Monda a legény: Add nekem a pálinkát és a kenyeret. A leány -50- oda adta, a Hajnal megette. A sárkány mikor ment, egy nagy buzogányt vetett a vár felé nagy haraggal, hanem be nem tudta a várba vetni; a legény kimegy eleibe a sárkánynak, a sárkány nagy haraggal neki, és összementek, de a Hajnal a földhöz vágta, és hat fejét levágta, s így megölte; azután a leányhoz bement, a leány nagy örömmel a nyakába esett és megcsókolta, s azt mondta: Már édes Hajnalom, én a tied vagyok, te pedig az enyim. Azután a Hajnal kérdi: Hát ezt a rézvárat nem lehetne-e elvinni velünk? Felel a leány: Itt van egy rézvessző, azzal vágd meg a várat, és olyan lesz mint a rézalma lett belőle. Azután elmentek a másik várhoz, az meg mind csupa ezüst volt; abba bementek; ott volt a közepső leány; az is megijedt, hogy mi hozta oda őket, mondá: Menj el édes Hajnalom, mert ha ezer lelked lesz is, megöl az uram. A Hajnal kérdi, hogy mit eszik? felel a leány: egy itce pálinkát és két kenyeret. Mondá a Hajnal: Add nekem azt a pálinkát. A leány neki adta és a kenyeret megette, a pálinkát megitta. Egyszer a sárkány a ház falához hajította a buzogányt, a Hajnal pedig kiment és azt is megölte. Azután ezt a várat is az ezüstvesszővel megütötte, és mindjárt egy ezüstalma lett. Végre a harmadikhoz mentek, az is nagyon -51- megijedt, és monda: Menj el édes Hajnalom, mert az én uram oly erős mint a másik kettő, az téged megöl, ha ezer lelked lesz is. Kérdi a Hajnal: Mit eszik a te urad? Felel a leány: Egy itce pálinkát és három kenyeret. Monda a Hajnal: Add ide a pálinkát és a három kenyeret; ezt megette, amazt megitta, azután a sárkányt várta nagy haraggal. Egyszer látja hogy jön egy iszonyú sárkány, akinek tizenkét feje volt; még messzirűl megérezte, hogy valaki van a házánál. Azért nagy haraggal haza megy, és a Hajnal nem volt rest, fölugrik, és úgy a földhöz vágja a sárkányt, hogy csak nem egészen elbukott a földben, a kardját kirántotta, és mind a tizenkét fejét levagdalta; azután nagy örömmel ment a várba. A leányok örömmel fogadták, végre az aranyvesszővel megcsapta a várat és mindjárt aranyalma lett: Azután-elmentek a lyukhoz, elsőben a leányokat felküldötte, utóljára maga ment föl; a király vára mellett feldobta az almákat, és három vár lett, úgymint arany, ezüst, és réz; azután mindenik a maga várába ment lakni. Reggel hogy a király fölkölt csak elálmélkodott rajta, hogy micsoda szép várak épültek az ő vára mellett, mindjárt oda ment, és hogy látta leányait, nagy örömmel készültek a lakodalomhoz, annak megtörténte után most is élnek, ha meg nem holtak.

XXXI. ZÖLDIKE.

Volt hol nem volt, még a hetedhét tengereken is túl volt egyszer egy vitéz, melyet Zöldikének hívtak. Ez oly rettenetes erővel birt, hogy magához hasonlót e világon nem tartott. Midőn már minden vitézeken kifogott a maga királyának országában, tehát elvégezte magában, hogy elmegyen világgá, és egy olyan vitézt keres, ki az ő társaságára méltó lenne. Lovat nyergel tehát és kardját felköti, és azzal útnak indúl. Járkál, útazik, rettenetes messze földre, végre egy magos hegyre érkezik, melyről bámészkodva széttekint, és egy felséges gyönyörű rétet lát, melynek közepében egy szép sátor volt, mely drága mesterséggel ki volt cifrázva, a rét pedig arany virágokat virágzott, és gyémánt gyöngyöket termett. Midőn így szemlélné ezt a szép rétet, lefelé ballagott, és amint a szélibe ért volna, tehát lát egy patakot vérrel teljesen folyni. Csodálkozott ezen Zöldike, hogy honnan eredt az -53- a sok vér? Ezek után iparkodik a sátorhoz. Midőn már a sátor mellett lett volna, látja hogy a sátort egy mezítelen kard sétálta körül melyen is ő megrettent, és szemlélvén a kardot, hát látja, ez volt reá írva: Csak egytől félek, nézegetvén a kardot, hát épen olyan mint az övé; erre kihúzza a maga kardját, és tekinti, s ezen viszont ez az irás termett: Én senkitől sem félek. Midőn ezt elolvassa, letette a maga kardját, és ez is hasonlóképen sétált; ezután felhajtá a sátor kárpitját és lát bent egy derék embert feküdni; ő is tehát nagy bátorsággal bement, és egy nyoszolyára leheveredett, és szerencsésen elaludt. Ezután kevés idő múlva felébredett a sátornak birtokosa, és látja hogy a sátorban egy idegen aluszik, melyen megbosszankodik, és meg akarta ölni, de viszont eszébe jutott: Hiszen ő is megölhetett volna engemet, mikor ide bejött hozzám, és engemet alva talált. És ahogy kiment, látta odaki hogy még egy kard sétál az övé mellett, és hozzá közelít a kard felé, és nem bátorkodott hozzá nyúlni, hanem nyughatatlanúl várta míg Zöldike felkél, mely is, midőn már kialudta magát, tehát felébred, és látja hogy már a sátor birtokossa mellette sétál, és mondá: Hallod-e, jó barátom, miképen bátorkodtál az én engedelmem nélkül itt a sátorban -54- lefeküdni? Kinek mond Zöldike: Barátom, én mint egy vitéz bátorkodom akárkinek is a szállásán lefeküdni. Monda viszont a birtokos: No ha már úgy van, tehát jer, és tedd meg velem vitézi próbádat. Ezek után mind a ketten kimentek a sátorból, és felkapták kardjaikat, és rettenetes csattogással öszvekapván, vitéz erejeket kiki mutatta! végre Zöldike meggyőzvén a birtokost, összecsókolkoztak, és egymásnak örökös hűséget esküdtek, hogy egymást soha el nem hagyják semmi nyomorúságokban. Ezek után bemennek a sátorba, és egymás egészségeért poharakat ürítettek; végre mond a fekete vitéz (mivel így hívták a sátor birtokossát): Látod, édes jó barátom, ez a drága szép rét énnekem minden nap megvirágzik és a drága gyöngyöket meg is termi; de mi haszna, én nem tudom hogy honnan, de csak elég az hozzá hogy mindennap katonaság jön annyi mint a fűszál, és elrabolják azt a drágaságot tőlem; de bátor én eleget vágom őket mint a kaszás a füvet, még sem segíthetek, mert ámbár a vér mindig patakmódra foly, de én is csak bele fáradok, s végre fel kell hagynom velek, és a jószágomat nekik általengedni; mert hogyha három nap mindig vagdalnám is úgy mint a kaszás a füvet, még sem fogyna el. Monda neki Zöldike: No barátom, -55- majd meglátjuk reggel a dolgot hogy hanyan vannak, vagy hogy honnan szaporodnak. Ez ilyen beszélgetés közben megvirradt, és látták távulról hogy fűszálként szaporodnak a kis katonák. Itt a két hatalmas vitéz előfogta őket, és úgy vágták mint a jó kaszás a füvet; végre Zöldike nagyon hatalmasan közibök vágott a buzogányával, és behatott a táborokba; végre lát egy kis kunyhót vászon ponyvából összegalabítva: hozzá közelít hát, és látja hogy egy vén asszony vászont sző, és valahányszor vet, annyiszor egy csapat katonaság ugrik ki a kunyhóból. Megharagszik ekkor Zöldike, és a buzogányával úgy oda vág a vén asszony felé, hogy a három arasztos állát, mindjárt letörte. Megijedt ezen a vasorrú bába, ki is hirtelen sátorát az ölibe fogta, és szaladásba kereste életinek megtartását. Ezek után a hátra lévő katonaságot hamar lekaszálták, és mind a ketten egy akarattal a vasorrú után indúltak, hogy valahol őtet megfoghassák.

Midőn a vérnyomon így mendegéltek, tehát látták hogy a vérnyom egy nagy kősziklába vezetett, mert a vasorrúnak az álla bőven vérzett. Midőn a kősziklának a nyílásához közel értek, kardot húzván nagy bátorsággal bementek. Midőn a barlangban már nagyon messze mentek volna, tehát láttak egy nagyon -56- szép tágas márvány garádicsot, és ezen befelé indultak mindég a vérnyomon, és midőn már egész három napig mentek, tehát végre egy szép gyepet értek, melyen megindulván, és mindég szüntelen a vérnyomon menvén, végre távulról meglátnak egy nagyon szép házat, melyhez midőn közelítettek, eleikben jön egy szép leány ki is midőn köszöntötte, nyájas ajakkal mondja hogy jönnének be egy kevés nyugodalomra. Ezek pedig kérdezték, hogy nem látta-e a vasorrú bábát erre menni? aki is mondá, hogy már nem igen messze vagyon ide lakása, nem soká oda értek. Ezek után bementek a leány kérésére, és ez eleikbe hozott ételt és italt, és barátságosan megkínálta őket; ezek pedig kérdezvén hogy miképen vagyon hogy épen maga lakik ebben az épületben? mondá a leány: Az én atyám ennek az országnak királya volt: de midőn ez az átkozott vasorrú ide jött, tehát a népünket mind elvesztette, az atyámat szolgájává tette, magamat pedig itt hagyott; nem tudom, hogy még engemet is nem fog-e elveszíteni: bár csak az isten adná, hogy valamikép ezt az átkozott vassorrút valaki elveszítené: akkor én is boldognak mondhatnám magamat.

Monda ekkor Zöldike: tudod barátom, én most elmegyek, és a vasorrút kivégzem hogy -57- ha lehet; hanem elébb itt hagyom a fejér kendőmet, és hogyha vércseppeket fogsz egyszer rajta látni, tehát indulj utánnam, és keress fel, mert akkor tudhatod hogy nagy szerencsétlenségben járok, és ha lehet, segíts rajtam.

Elindult most a zöld vitéz, és nem sok idő múlva meglátja távolrúl a vasorrúnak fényes rezidenciáját. Midőn haza ért, lát kint szomorúan üldögelni egy tisztes öreg embert; köszön neki, a ki is fogadja könnyes szemekkel, és megöleli a zöld vitézt és monda: Oh csakhogy láthatok még is embert, aki is oly igen régtől fogva kivántam már látni. Monda Zöldike: Hallod-e barátom, mondd meg énnekem, itthon vagyon-e az a vasorrú? Emez pedig mondá, hogy elment a Veres tengereken túl gyógyító füvet szedni magának, mivel az állát valaki levágta a más világon. Kinek mond a Zöldike: Hallod-e jó öreg, azt én cselekedtem, hanem még az életit is akarom venni; csak mondd meg hogy mikor jön ő haza, hogy bizonynyal tudhassam. Monda az öreg: Hallod-e hatalmas vitéz, figyelmezz szavaimra, akkor szerencsés leszel. Majd ha ő haza jön, tehát marasztani fog ebédre, és te bátorságossan megmaradhatsz, és ehetel bátran minden ételéből! de ha -58- egyszer ebéd után a szobából ki fog menni, te mindjárt utána indulj, mert ha mindjárt utána nem indulsz, tehát szerencsétlen leszel, minutum alatt annyi katonát hoz rád fegyverrel, hogy ha még oly erővel birsz is, meg nem szabadúlhatsz. Bevitte azután a vitézt a szobába, és italt ad nekie. Ezennközben haza ért a vasorrú bába is, és meglátja a zöldvitézt, és nyájasan köszöntvén, marasztalja őtet ebédre; midőn ebédeltek, kérdi a vasorrú, hogy miért utazik, holott már tudta, de még is tudakozta tőle. Ebéd után kifordúlván a szobából, tetteti magát hogy neki különös dolga volna, de a vitéz utána indúl hirtelen, és midőn a szobát rányitotta volna, a vasorrú már a szövéshez akart fogni, akit is azon a helyen mind székestül együtt összeaprított. Ezzel kiment az öreghez s monda neki: No jó öreg, én már kivégeztem a te ellenségedet a világból, nem fog már az többé neked ártani; kinek azután elbeszélte az öreg az ő sok bújait, és hogyan pusztitotta el a vasorrú az ő egész birodalmát. Ezek után estve lett, és mind a ketten nyugvásra mentek.

Reggelre kelvén, kimegy Zöldike a fris levegőre, és midőn a tágas mezőségen sétált, meglát távuról egy gyönyörű sétáló helyet, amely csupa cédrusfából volt, és egy szép fris forrás hűvösíttette, a forrásnak feneke pedig -59- aranyfövenyt termett. Ezt látván Zöldike, nagyon csodálkozott ennek a szép helynek a környékén: ilyen andalgásaiban leült egy sürű bokorba a szép pázsitra. Nem sok idő múlva lát hét fejér hattyút a forrás mellé leszállani, és megrázkodván lett mindegyikből egy-egy hajnali szépségű leány, de egyik koronát viselt fejébe: ez szebb vold mindegyiknél; ezek után megfürdvén, viszont hattyúképekben elrepültek. Ezt hogy meglátta Zöldike, nem tudta mire vélni ezt a tündéri látományt. Ily képzelődései között tehát visszafelé ment, és feltette magában, hogy akarmint teszi szerit, de őneki ezt a kimondhatatlan szépséget meg kell nyerni és magáévá tenni. Ilyen gondolkozásában haza ért az öreghez, kinek elbeszéllette, hogy és miként járt, kinek monda az öreg: Bár ne láttad volna, jó fiam, ezt, mert az leszen neked végső veszedelmed, mert nincsen olyan erő, hogy azt megfoghassa, hanem ha te az én szavamat megfogadod, akor szerencsés lehetsz még, és őtet elfoghatod, és magadévá teheted, Zöldike mindenre igéri magát, csak hogy tanácsoljon neki az öreg olyast, amikép azt a leírhatatlan szépséget magaéva tehesse. Mondá az öreg: No hát figyelmezz szavaimra. Eredj holnap reggel viszont a forráshoz, és ott ahol fürdöttek, vagyon egy nagy kő, és mellette -60- egy bokor, rejtsd magad a bokorba, és midőn látod, hogy az akit te óhajtasz, a koronáját leteszi fejéről a kőre, tehát ragadd el a koronát, és szaladj vele ide; de azt mondom, hogy ha szaladásban fogsz lenni, akarmit mond és igér, tehát vissza ne tekints, mert hogyha visszatekintesz, ha ezer lelked lesz is, meg kell halnod: hanem csak te jöj: majd eljön ő is te veled egész ide hozzám, azután bánjál vele amint tetszik.

Megköszöni Zöldike az öregnek jó akaratját, és nagy nehezen várja a naplementét; s még hajnal előtt kimenvén elrejtette magát a megmondott helyen, és várta a szerencsés kimenetelt. Végre eljöttek a tündérek, és viszont levetkeztek; Zöldike pedig kiugorván a bokorból, elragadá a koronát a szikláról, és szalad vele nagy sebességgel. Ezt észre vevén a szép tündér, utána indúl, és monda: Hallod-e kedves Zöldikém, ne szaladj tőlem, úgy is tereád várakoztam már régen mint leghatalmasabb vitézre; nézzed csak a te kedvesedet! ne hadd magad után szaladni. Ezen szép szavakra visszatekint Zöldike, a szép tündér pedig már sarkában volt, és a koronát elkapta tőle, és őtet arcúl csapta, és monda: No te szemtelen! miérthogy így bántál velem, tehát légy az én forrástavam mellett egy vak aranyszarvú -61- szarvas; aki is mindjárt egy szép aranyszarvú szarvas lett, de mind a két szemére megvakúlt, és a tündérek onnand eltávoztak mindjárt.

Ezek így történvén, a fekete vitéznél pedig a fejér kendőből vércseppek látszottak csepegni; ez mindjárt megnyergelte paripáját, és indúl kedves barátjának felkeresésére. Végre el is ért a vasorrúnak a házához, kit is az öreg ősz ember nagy nyájassággal fogadott. Kérdi az öreget, hogy nem látott-e itt egy ily meg ily formájú vitézt? akinek az öreg mindent szórul szóra elbeszéllett; mondá hogy: már őtet máskép meg nem látod, míg te is a tóhoz nem mégy, és ott a forrás mellett őtet le nem vágod, és hogyha levágtad, tehát a testit vessed a forrásvízbe, amelyből is ő ép és egészségesen fel fog támadni. Megköszönte az öregnek a jó akaratját a fekete vitéz és elindúlt, és reá talált a forrásra; épen akkor is az ő barátja mint szarvas ott futkosott; hozzá közelítvén úgy vágta a szarvast a kardjával, hogy a nyaka mindjárt elszakadt a testiből, és megfürösztötte a forrásba, és még szebb ember lett belőle mint azelőtt volt. Ez köszöni a jó barátjának jó akaratját, hogy őtet ebből a szörnyűségből kiszabadította. Ezek után haza mentek mind a ketten az öreghez, aki is -62- örvendezett, hogy még viszont láthatja az ő megszabadítóját.

Másnap viszont mondja Zöldike az öregnek, hogy ő még el fog menni, és még egyszer meg fogja próbálni a szerencsét. Kérte az öreg hogy ne menjen, mert viszont szerencsétlenül fog járni, de ő nem maradhatott, hanem más nap barátjának ellenére is elment, és viszont midőn elrejtése után a koronát elkapta volna, szalad vele, de a szép kisasszony megint utána, és kéri, hogy ne vinné el a koronáját, mert úgy mond, a te szerelmed térden állva könyörög; sajnáld meg a te jövendőbeli kedvesedet, és add ide a sajátomat: már a nélkül is csak a tiéd vagyok. Megsajnálván őtet Zöldike, visszanézett, és a tündér elkapta a koronát, és monda: Mivel oly édes a te gondolatod, tehát legyen belőled a Bakhus erdeiben egy kas, és belőled a méz szüntelen folyjon, és soha meg ne álljon; és Zöldike elragadtatott, és úgy lett amint a szép tündér megátkozta.

Viszont a fekete vitéznek a kendőjén vércseppek voltak; és mindjárt észre vette, hogy a barátja megint bajba van, de már most az öreg sem tudta, hol és merre lenné? Itt felkészül, és elbúcsúzik az öregtől, és elútazott. Azt meg tudta mondani az öreg hogy mivé változott, de hogy merre légyen az a tartomány, -63- azt meg nem mondhatta. Így útazott a vitéz keresni barátját hegy völgyön egyiránt, kérdezi a városokba a Bakhus erdeit, de senki neki arról hírt nem tudott mondani. Midőn már így útazna sok ideig, végre talál egy nagy vadon pusztára, melynek közepibe volt egy kunyhó, és a kunyhó előtt ült egy rettenetes ember, kinek három rőf volt a szakálla, és a homlokán egy szeme volt; aki is meglátván a vitézt, még távulról mondja: Mit keresel itt te fekete vitéz? Kinek monda a fekete vitéz: Én barátomat keresem, aki is el van átkozva, és mint egy kasból foly a méz belőle a Bakhus erdeibe. Hogyha nekem azt meg tudnád mondani, örökös köszönetemet tenném. Kinek monda az egyszemű: Én barátom azt nem tudom, de várj, majd jobbágyamait összehivom, és megkérdezem őket; talán tud valamelyik róla valamit mondani neked. Ezek után elővett egy nagy vadászkürtöt, és oly hathatósan kezdett a világ négy részei felé fúni, hogy még a föld is megindult alatta; ezzel annyi méhcsoportok jöttek, hogy már nem volt füszál, a hova leszállhattak volna a méhek. Kezdi tehát egyenként számlálni a méheket, de még egy méh hibázott, melyet nem várhatván be, azt gondolták hogy megszökött, kiadta tehát a parancsolatot az egyszemű, és mondá nekik -64- nagy felhangon: Halljátok, ti már az egész világ részeit bejártátok, nem tudjátok-e hogy merre vagyon Bakhus erdeje? Ott kell lenni egy kasnak, melyből a méz patakmódra foly ki. Hogyha valamelyitek nekem azt megmondaná, annak nagy kegyelme lenne előttem. De itt senki sem tanálkozott, aki megmondaná neki. Végre előljött az az egy hátra maradott méh, és nagyon meg volt terhelve és nem jöhetett, tehát kérdi tőle az egyszemű: Hát te hol maradtál? Monda a méh: Kegyelmes uram, hallgasd meg szavamat: én most egy nagy erdőbe voltam, és ott nagy kasra találtam, amelyből magából foly a méz és ott megterheltem magamat nagyon, tehát azért nem jöhettem. Ezt hallván a vitéz, monda: No uram, én épen azért járok, hogy azt megtalálhassam. Ezzel parancsolá a méhek királya, hogy ezt az embert, úgy mond, mindjárt vezesd a legközelebb való úton oda. Ezt megköszönvén a vitéz az egyszeműnek, elment a méhecske után amely is kevés napok alatt elvezette őtet. Midőn már oda ért, elbocsátotta a méhecskét, maga pedig közelít a kashoz, és fogta a kardját és keresztül vágta a kast, és azonnal felkölt Zöldike, es monda? Óh kedves barátom, hogy szolgálhassam meg én neked ezeket a sok fáradságaidat? -65- Midőn már sok idő múlva elértek a vasorrúnak a házához, az öreg a legnagyobb barátsággal fogadá őket, és a legjobb ízű étkeket hozta elejekbe, és ételközben monda: Nem-e megmondottam, édes jó barátom, hogy, ha szómat nem fogadod, mely szerencsétlenűl fogsz járni? Monda neki Zöldike: De bár már kétszer megpróbáltam, még harmadszor is megpróbálom. Másnapra kelvén, viszont elrejtette magát a megmondott helyen; és midőn a szép tündér megjelent, és koronáját viszont elragadta, a szép kisasszony utána eredett; de bármint könyörgött és mit igért, még sem nézett Zöldike vissza; így szerencsésen egészen haza vitte a koronát; a leány pedig mindenhol nyomába volt, és otthon a koronát az öreg kezibe adá, aki azt nagy hirtelen a tűzbe vetette, hogy többé vissza ne vehesse. Ekkor monda a szép leányzó: No már most, kedves Zöldikém, én a tiéd, te az enyém. Így Zöldike a nyert szépet elvette, és vele megesküdött; a fekete vitéz pedig a másik előbbeni királykisasszonyt vette el, és a más világon nem félvén többé a vasorrú bábától, a legboldogabb életet élték.

XXXII. A SZEGÉNY EMBER, KI AZ ÖRDÖGÖT MEGCSALTA.

Volt egyszer egy szegény ember, kinek egész gazdasága egy kaszából állott, és egy fenkőből. Midőn egyszer egy erdőben egy tó mellett kaszált volna, tehát egyszer amint már a kaszája nagyon eléletlenedett volna, tehát elment a közel lévő tóhoz, és megmártotta a követ, és kezdette a kaszáját köszörűlni. Amint itt a dolgát végezte volna, tehát kijön a tóból egy sánta ördög, és kérdi tőle hogy mit mível? A szegény ember megrettent az ördögnek szavára, és az fenkövet a tóba ejtette; és megharagszik, és mondja: No ilyen adta ördögje, már most hogyha ezt a kincset, melyet én most beejtettem, ki nem hozod, tehát ezt a vizet most mindjárt kihordom a helyiből; melyen nagyon megijedvén az ördög, mondá: Hallod-e barátom, ne hordd ki ezt a tavat, mert ez a pokol ajtaja; inkább adok neked egy véka aranyat. Ezt hallván a szegény ember, mondá: -67- No csak hozd elő te a mit igértél, mert hogyha nem hozod, tehát mindjárt kihordom ezt a tavat; melyen még jobban megijedett az ördög, és mondá hogy: no mindjárt kihozom; és azzal lement a víz fenekére, és kihozta nagyhamar a véka aranyat, melyet nagy örömmel elvett a szegény ember; az ördög pedig elment a Belzebughoz, és mond: Hallod-e uram, most megmentettem az egész pokolt az nagy veszedelemtől, amiért, is adtam egy véka aranyat. Melyet hallván a Belzebug, monda: Hallod-e, tégedet nagyon megcsalt az a szegény ember; hanem hogyha azt a kincset mindjárt vissza nem hozod, tehát megbotoztatlak, mivel úgy mond, az a jószág amit neked mondott hogy elvesztett, az csak egy fenkőből állott, melyet a pokol drabantjai már visszahoztak.

Ezek után elindúl nagy szomorúan a sánta ördög, és elment a szegény emberhez, s monda: Hallod-e barátom, add vissza nekem a pénzt, melyet neked adtam. Monda a szegény ember: Én neked azt vissza nem adhatom, hanemha te oly nagy szelet eresztesz, mint én. Monda az ördög: No hát megállj, megpróbálom, s elkezdi az ördög a dolgát annyira, hogy a szegény embert a szél felemelte, melyet midőn látott az ördög, monda a szegény embernek: Hallod-e, miért emelkedel -68- oly magassan? Melyre monda a szegény ember hogy: a lyukakat, melyek a ház fölében vagynak, be akarom dugni, hogy te itt fúlj meg. Ezt hallván, elmegy az ördög, és monda a Plútónak: Uram, azt az embert nem győzhettem meg, mert így és így bánt velem, még a szobába meg akart fojtani. Megharagudván az ördög; monda: Eredj vissza, és a te átkod szerint kezdd őtet átkozni. S elment ezek után az ördög a szegény emberhez, és monda: No te szegény ember, már most tégedet úgy megátkozlak, hogy a ruha sem marad rajtad, hanem hogyha te is engemet meg nem átkozol, tehát én elviszem az egész kincset tőled. Melyet látván az ember, egészen elnémult, és monda: No tehát átkozz ha tudsz. Ezzel elkezdette az ördög az átkát, és úgy szidta a szegény embert, hogy a ruha mind lehullott róla. Monda az ördög: No már én nem tudok többé átkozni, hanem add elő amit már most te tudsz. Ezek után bemegy a szegény ember az ördöggel egy kis szobába, ahol volt egy kendergereben felakasztva, levette a gerebent a szegről, és az ördögöt a falhoz állitotta, és monda neki: No már te engem oly nagyon megátkoztál, tehát már most én kezdek átkozni. Melyet látván az ördög, monda: No kezdd el, tudom hogy úgy csak meg nem tudsz átkozni, -69- mint én megátkoztalak. A szegény ember tehát veszi a gerebent, közelít az ördöghöz és monda: Verjen meg téged a Péntek, és bele vágta az ördögbe a gerebent irgalmatlanúl. Mond ekkor az ördög: Hallod-e barátom, a második átkod is oly kegyetlen fog lenni? Monda a szegény ember: No csak hallgasd az átkomat; viszont a gerebent bele vágja az ördögnek a melyibe, és monda: Verjen meg a Szombat is. Melyet már az ördög nem állhatott hanem mondá a szegény embernek: Hallod-e barátom, én a te átkodat ki nem állhatom, hanem ereszsz ki, és én elmenek dolgomra. Monda a szegény ember: Nem úgy van az mert, te is háromszor átkoztál, és én is háromszor átkozlak; ezzel viszont, eléfogja a gerebent, és mond: Verjen meg téged a Vasárnap is, és újra bele vágta a gerebent, és az ördög kezde kiabálni: Óh mely nagyon kemény átkod van barátom; ereszsz el, én többé hozzád nem jövök. Ezek után az ördög eltávozik, és mond a Plútónak: Hallod-e barátom és uram! nincs oly átok aki azon kifogjon, mert én úgy megátkoztam, hogy már a ruha is lehullott róla: de ellenben ő is úgy megátkozott engemet, hogy már énrólam a hús is le kezdett potyogni. Megharagudván a Plútó, mondja: Eredj és verd agyon mindjárt, mert hogyha nem teszed -70- ezt, tehát majd segítek én, rajtad. Ezek után megyen az ördög a szegény emberhez, és mond: Hallod-e barátom, hogyha te nekem a pénzt vissza nem adod, én ezzel a nagy póznával agyon verlek, amit most velem hoztam. Monda a szegény ember: No hallod, nem bánom, gyere verj agyon azon szobába, ahol megátkoztalak. Monda az ördög: Én nem bánom. Midőn már elindultak, tehát az ördög bedugta előre a hosszú póznát az ablakon, és midőn bementek a kis szobába, tehát bezárja a szegény ember az ajtót, és veszi a bunkós botját, és monda az ördögnek: No kutya-fitta ördögje, már most, hogyha nem takarodol tőlem, tehát agyon verlek. Melyet hallván az ördög, monda: Majd megtanítlak, csak a pénzemet vissza ne add. Ezek után veszi a szegény ember a bunkósbotot, és kezdi a ördögöt abrakolni: az ördög is kapkod a nagy póznájához, de nem ért vele semmit, mivel az ablakon kivül volt a fele a dorongjának; így a szegény ember jól megverte bunkós botjával az ördögöt, és az ördög elszaladván, monda a Plútónak: Uram könyörűlj, mert már Belzebug nem akar könyörögni dolgomon. Melyet egész törvénybe felvettek az ördögi társaságok, és a sánta ördögöt hat esztendei sáncra irták, hogy pokol tornácába egész hat esztendeig dolgozzék. Így lett végi -71- az ördögi törvénynek, es az égig magasztalta a törvény a szegény embernek az okosságát; így a szegény ember nagy boldogságban élt, egész életének esztendeiben.

XXXIII. A SZALONNAVÁR.

Egy királynak három fiai voltak; és a király oly gazdag volt, hogy egy várat csináltatott szalonnábul. Egyszer a szalonnát meglopták. A király nagyon megharagudott hogy ki lopja az ő szalonnáját? azért strázsát rendelt oda hogy őrizzék, de senki meg nem mert közölök maradni a helyén. A király nagyon búcsúlt, hogy senki meg nem őrizhette várát; hát az öregebbik fia azt mondá: Fölséges király, én elmegyek, és megpróbálom ha megőrizhetem azt? és elment a strázsahelyre. Amint ott állott, hát látja éjféltájban, hogy egy szörnyű nagy sárkány ment oda és fölkap egy darab szalonnát, s elmegy vele. A királyfi haza szalad ijedségében, és semmit sem tudott mondani felőle. Másnap a közepső is elment, az is szintén úgy járt mint a bátyja; az is haza futott. Harmadik éjtszakára a fiatalabbik ment a szalonnát őrizni: az is ott várakozik hogy mi történik vele hát látja hogy egy szörnyű -73- nagy sárkány megy a szalonnát lopni. A sárkány elmegy a szalonnával, az ífju pedig mindenütt utána, hogy hová viszi: hát látja hogy egy lyukba beereszkedik, ő pedig haza megy, s az atyjának megbeszélli, hogy mit látott.

Más nap elmegy a kovácshoz, és csináltat magának egy negyven mázsás botot; azzal haza megy, s a bátyjainak mondja: No most gyertek velem, eresszetek engem abba a lyukba, majd megkeresem a mi tolvajunkat. Hát csakugyan el is mentek mind a hárman a lyukhoz, s a fiatalabbik öcscsöket leeresztik. Mikor már jó messzi lement volna a föld alatt, oly szép világosságot látott, mint a napfény, és lát egy szép várat, a mely egész a földig rézbűl volt csinálva; bemegy abba a várba, és lát egy gyönyörű szép leányt a várba, a leány mondá neki: Jaj szegény ífju, mit keressz itt? menj hamar oda, ahonnét jöttél, mert az uram egy nagy irtóztató sárkány, hogyha haza jön, megöl, ha ezer lelked legyen is. Az ífju azt mondja: Én nem megyek nálad nélkül, ha meg kell is halnom. Akkor a leány egy üveget ad neki, s azt mondja: No hát igyál ebbül, ha iszol, hétezer ember erejével birsz. Akkor a királyfi az italt megitta. Hát a sárkány nagy haraggal jön, és megütköznek egymással; de -74- az ífju csakhamar megölte; azután bemegy a leányhoz, és mond neki: Én megöltem az uradat, már most enyém vagy, jőj velem. A leány azt mondá: Jaj! nekem még két öcsém van, azokat is oly átkozott sárkány birja: szabadítsd ki azokat is körmei közül. Kérdi az ífju: Hát hol vannak ezek, mutasd meg. Akkor mutat neki két várat, oly szépek voltak, hogy messzéről is tündököltek. És csakhamar elmegy s egy ezüst várat talál, és bemegy a várba, s lát egy szép leányt, aki sokkal szebb volt mint az első; akkor a leány azt mondja neki: Jaj szerencsétlen ífju, mit keressz itt? menj hamar oda honnat jöttél, mert ha az uram haza jön, megöl ha ezer lelked legyen is. Mond az ífju: A nénédet már megszabadítottam: téged is meg akarlak szabadítani. Akkor a leány egy üveget adott neki, és azt mondá: Igyál ebbül, nyolc ezer ember erejével birsz. A királyfi az italt megitta. Hát jön a sárkány nagy haraggal, mert megérezte, hogy idegen ember van a várában; az ífju csakhamar eleibe megy, összeütköznek, azt is csakhamar megölte. A leány, mikor látta hogy győzedelmes lett, nagyon örvendett rajta, eleibe futott, és nyakába borúlt, s azt mondá: Az isten hozott tégedet ide, jó ífju, hogy minket megszabadíts; mind a hárman király leányai vagyunk, és atyánktúl ezek -75- az átkozott állatok elragadtak: hanem még az öcsénk abban a másik várban vagyon: ha lehet, azt is szabadítsd, de az a legsúlyosabb lesz, mert annak az ura legerősebb, kilenc feje vagyon neki; hanem kérlek csak menj, és szabadítsd meg azt is. És nagy sietséggel elmegy az ífju a harmadik várhoz, s látja hogy ez aranybúl van, bemegy abba, s látja a leányt, és mindjárt fölgerjedt szerelmire; a leány pedig azt mondá: Jaj mit keressz szerencsétlen ífju itt ezen az elátkozott földön? Menj hamar innen, mert meghalok ha az uram téged megöl, mert téged a szívem szeretni kezd. Az uram egy erős sárkány, ha haza jön, megöl. Mond az ífju: Inkább meghalok, mint nálad nélkül éljek; a nénéidet már megszabadítottam, már most nálad nélkül el nem megyek. Akkor monda a leány: Fogd ezen gyűrűt, mert ennek több ereje vagyon, mint amit az én nénéim adtak neked; hogyha elfáradsz, fordítsd meg az ujjodban, és mintha csak akkor kezdenéd el a verekedést, úgy tetszik. Akkor hozzá készült az ütközethez, és a sárkány oly mérgesen jött, hogy haragjába ordított, és csak összecsaptak, s úgyannyira verekedtek, hogy mind a kettő a földre esett, s ott hogy eszibe jutott a királyfinak, hogy a gyűrűt meg kellenék fordítani, csakhamar meg is -76- fordítá az ujjában, és mindjárt erős lett, hogy az erő a földről felemelte, s fölugrott; de a sárkány is mérgesen fölemelkedett, újra összecsaptak: a sárkánynak mind a kilenc fejéből úgy jött a láng, hogy szegényt majd megfojtotta, de ő is megharagudott ám, s ime nyolc fejét levágta a sárkánynak, és magát is megölte; azután bement a várba, és összeölelték és csokolták egymást az ífju s a leány.

Akkor mondá ez: Ne most ez az arany vessző, vágd meg vele a várat; és megvágá a várat a vesszővel, és aranyalma lett belőle, kit a tarisznyájába tett; a leány azt mondá: Látod, most alma, de ha akarod hogy vár legyen, vesd fel az ég felé, mindjárt vár lesz belőle. Azután az ezüst várhoz mentek, és ott is úgy cselekedett, és a harmadiknál szinte úgy. Azután mind a hármat a lyukhoz vezette, és legelsőben az öregbiket a kötélre ültette, azt felhúzták a bátyjai, és hogy látták hogy oly szép, mindenik akarta feleséginek elvenni: azután a közepsőt húzták fel, az még sokkal szebb volt mint az első, azon is veszekedtek; azután harmadszor a fiatalabbikat húzták föl: az még sokkal szebb volt mint az elsők; akkor mindenik ezt akarta; végre összebeszéltek, s mondák: most húzzuk fel az öcsénket, de azután ereszszük vissza, hadd haljon meg, -77- mert ha egészen fölhúzzuk, elveszi tőlünk a szebbiket. Leeresztik tehát a kötelet, az ífju pedig így gondolkozott oda len: hogyha botját magával együtt a kötélre köti, nem tudják fölhúzni, azért csak a botot kötötte a kötélre; mikor egy darabig fölhúzták, visszaeresztették: akkor vette esziben a bátyjai álnokságát. A bátyjai azt gondolták hogy meghalt, azért haza vitték a leányokat, és mindenik a kisebbiket akarta elvenni, hanem a leány azt mondotta: Várakozzatok három esztendeig, akkor meglátom. Azok nagy szomorúsággal várakoztak három esztendeig. Az öcscsök pedig járkált a föld alatt.

Egyszer akadt egy vén asszonyra, a kitől kérdezte, mondván: Öreg anyám, nem tudna kend rajtam segiteni, hogy én innét hazámba mehetnék? A vén asszony azt mondá: Fiam, én rajtad nem segíthetek másként, hanem itt van egy griffmadár, akinek tojásai vannak; és minden esztendőben a záporeső agyon verte; és most nem sokára lesz a zápor; azért menj föl és ülj rájok, hogyha megtarthatod, az majd elvisz a hazádba. Ő csakhamar fölment a fára, és a griffmadár tojásaira ült, és mikor a zápor jött, nem verhette agyon őket: a griff nagy sikoltással röpült, mert azt gondolta hogy a tojásait az eső agyonverte. -78- És mikor oda ért, látta hogy az ífju a tojásain ült, és monda: Amit akarsz, én megcselekszem. Akkor azt mondá az ífju: Én mást nem kivánok, hanem engem az én váramba vigyél az atyámhoz. Erre a griff egy ökröt készített, ezt a körme közé fogta, azt meg hátára ültette: úgy elröpült a tengeren keresztűl egész a határig, és ott letette; ez pedig megköszönte neki; azzal egymástul elváltak.

Akkor bement a királyfi a városba mint egy mesterlegény, s mindjárt akadt egy szabóhoz. A szabó kérdezte, hogy tudna-e menyasszonynak való szép ruhát varrni? mert épen akkor akart a lakodalom lenni, de a leány azt mondotta hogy előbb oly ruhát csináltasson a király neki, mint a milyet ő az ő várában viselt. Azért sok mesterembert kerestek, de senki sem akadt, aki végbe tudta volna kivánságát vinni, és oly ruhát csinálni neki. Az a szabó nagyon örűlt, hogy az ífju magára vállalta a munkát; ez pedig egész nap aludt, hanem mikor az ura már lefeküdt, akkor kiment, az arany almát feldobta, mindjárt vár lett belőle, bemegy a várba, a legszebbik ruháját kihozta belőle, azután a vesszővel megcsapta, megint csak alma lett a várbul, megint bemegy s lefekszik. Reggel felkel az ura, és hozzá megy, hogy ha kész-e a ruha? adja elől a ruhát. A szabó -79- csak elcsudálkozott rajta, mely szép, beviszi a királyhoz, a leány mindjárt rá ismert, az mindjárt tetszett neki, mert tudta hogy már nem messzi van az ő mátkája. A legény azután vargához ment, ott beállott, és ott is szinte úgy cselekedett. A leány azt mondá: már most ruhám is van, cipőm is van, de gyűrűmnek is kell lenni, amit felváltok a mátkámmal. A király a várban aranykovácsot tartott, akkor pedig ahoz mene mint ötvös legény, és munkát keresett. A gazda azt mondta: Nekem ugyan most legény nem kell, hanem ha olyant találnék, aki a királykissaszonynak kedve szerint való gyűrűt csinálna, azt megfogadnám. Ő azt mondá: Ne búsúljon az úr, mert amit én csinálok, az, bizony tudom, hogy tetszeni fog. Akkor megfogadta, és a királykisasszonynak megjelentette, hogy most kapott oly legényt, aki kedve szerint való gyűrűt tud csinálni. A leány megörült. Mikor már az éjtszaka eljött, akkor a királyfi kiment, és az almát feldobta, s vár lett belőle, onnan a legszebbik gyűrűt kivette, azután lefeküdt. Más nap korán a királyleány a műhelybe ment, a gyűrűt megnézni ha kész-e? a legényt megösmerte, és a nyakába borúlt, és megcsókolta, és mindjárt be akarta vezetni, hanem azt mondotta: Én holnap reggelig nem jelentem magamat: -80- hanem akkor igen, és te se szólj senkinek addig: s úgy elváltak egymástúl. És másnap reggel az almákat feldobta, és három vár lett: akkor felöltözött királyi ruhába, és úgy ment be a várba a bátyjaihoz. Ezek bezzeg megijedtek, de ő szépen mondá nekik: Látjátok bátyáim, ti rosz atyafiak vagytok, engem meg akartatok ölni, hanem az isten nem engedte: most pedig én mindeneket megbocsátok nektek. A bátyjai is megkövették, hogy bocsásson meg nekik, és tegyen rendelést köztök, hogy hogyan lesznek. Akkor azt mondá az öregbiknek: Te vagy az öregbik, fogd az öregbik leányt, s vidd a rézvárba, a másik a közepsőt vigye az ezüstvárba: én megyek a kissebbikkel az aranyvárba. Így megegyezvén szépen, most is úgy gazdálkodnak, ha még meg nem haltak.

XXXIV. BABSZEM JANKÓ.

Volt egyszer egy szegény ember, akinek közönséges gazdasága volt, de semmi magzatja még nem volt. És mondja egyszer az asszony, hogy az isten bár csak őnekik akkora gyermeket adna is, mint egy babszem, azt is jó neven venné, és nagy örömet találna abban is. Kevés idő múlván megszólítja az asszony az urát, hogy őtet az isten meghallgatta. Eljárván az idő, megszületett egy kis fickó, aki is midőn megszületett, akkora volt mint egy öreg bab, és egyet ugorván, mondá, az anyjának: Adjatok kenyeret, mert már régen éhezem. Ezek megrémültek, mondván, hogy ez nem tiszta dolog; de a kis fickó csak hajtotta hogy ehetnék; kit mindjárt azután megkereszteltek, és Jankónak hívtak. Azután adtak nekie kenyeret, s monda az atyjának: Atyám, én elmegyek a kukoricaföldre, és ott fogok szántani. Mondja neki az atyja: Hallod-e, fiam, gyenge vagy te még ahoz. Mondja a kis Jankó: -82- Atyám, te fogod az eke szarvát, én pedig majd hajtogatom az ökröket. Másnap az öreg befogja ökreit, a kis Jankó pedig bele ült az ökörnek a fülibe, és onnan kiabált az ökröknek. Midőn már kiértek a szántóföldre, és ott hallgat az ökörnek a fülibe, és az ostorával pattogatott, arra megyen hintóval egy úr. Épen az országút mellett szántogattak. Akkor hallván az úr hogy kiabál valaki; és nem lát senkit az ökrök körűl, oda megyen és kiált: Hallod-e hol vagy, aki az ökröket hajtogatod? Mond a kis Jankó: Itt vagyok; mi bajod ilyenadta? gyere ide az ökör fülihez. Az úr leszállván, oda megyen az ökrökhöz, és nézi a kis Jankót; hát nagyon megtetszik neki a Jankónak nagyon furcsa termete, és kérdi hogy az atyja hol vagyon? Azt mondja nagy haraggal Jankó: Nem látod-e hogy az ekénél amott forog? Oda menvén az uraság, mondja a paraszt gazdának: Hallod-e jó ember, nem adnád nekem el ezt a kis gyermeket? én neked jó pénzt adok. Mondá a szegény ember hogy: addig nem adhatom, míg a feleségemmel nem beszéllek. Mondá az uraság: Majd elmegyek hozzád, és felkereslek.

Hát haza megyen a szegény ember, és mondja a feleségének, kinek mond a feleség: Hallod uram, azt ne cselekedd, mert tudod -83- hogy az a mi gyermekünk. Épen akkor ott járt Jankó és mondá az atyjának: Atyám csak adjon el engemet, mert itten leszek én három nap múlván, akarhova zár. Ezen megegyeztek és eladták a szegény Jankót az uraságnak. Ez mint legdrágább kincset a többi aranyai közzé a pénzes ládába zárta. Midőn aztán onnat elutaztak tehát Jankó belülről kinyitotta a zárt, és a ládából hányta kifelé az aranyokat, és midőn már maga is kiugrott volna, haza szalad az atyjához, mondván: Csak gyere hamar, mert így van a dolog, hanem hozz magaddal egy zsákot. A szegény ember pedig siet a fia után, és bámészkodva nézi, és szedi a sok aranyokat, és haza vitték, és nagy gazdák lettek a sok pénzből.

Egyszer midőn disznót öltek volna, és az atyja Jankónak a vágószéken kolbászt töltött, mondja neki: Fiam eredj el innét, mert a kolbász közé keveredel és betöltelek a kolbászba. Jankó nem fogadott szót, és a vágótőkén amint ült, elaludt, és a kezével az atyja bele keverte a hús közé, és a kolbászba töltötte. Jön épen akkor oda egy koldus és kéreget alamizsnát: és épen azt a kolbászt adták neki, a melyikbe Jankó volt. A koldus megköszöni, és elmegy. Midőn a falun kivül ment, Jankó felfázott a kolbászba, mivel nagyon hideg volt; -84- kiásta tehát magát nagy hirtelen, de a tarisznyából nem tudott kijönni. Észre veszi hogy őtet valaki veszi, kiabál hát hogy ereszsze ki a koldus; a szegény koldus körülnézi magát, hogy honnan kiáltoznak neki, de semmit sem látott. Midőn ismét tovább ment volna, megint kiáltoz a kis Jankó hogy ereszsze ki; de ez mivel sehol semmit nem látott, azt gondolta, hogy valami gyerek valami gödörből kiáltoz utána. Végre mondá Jankó: Hallod-e, itt vagyok a tarisznyádba: hanem ereszsz ki, mert, ha ki nem eresztesz, mindjárt rosszúl jársz. A koldus levette a tarisznyáját a hátáról, és kifordítja; megharagszik Jankó, hogy őtet a nagy hóba rázta ki, fogta a koldusnak a botját, és úgy vágta a koldushoz, hogy a szegény koldus csak úgy szédelgett; azután haza megy, és megpanaszolja az atyjának hogy és mikép járt, melyet az atyja nagyon sajnállott.

Egyszer viszont Jankó a kamrába egy puha gyapjas juhbőrön ült. Épen akkor ért oda egy bőrrel kereskedő zsidó, és kérdi hogy nem volna-e valami bőr eladó; ezek pedig mondották hogy vagyon, melyeket mind egyig meg is vett a zsidó. Midőn már a zsidó elvitte volna a bőröket, egyszer éjtszaka a kocsin felérez a kis Jankó, és észre veszi hogy őtet kocsin viszik: megharagszik hogy ki telte őtet a -85- kocsira? és kiabált, hogy őtet ne vigye, hanem: állj meg, úgymond, hadd szálljak le. A zsidó körülnézi magát, és senkit sem látott; és viszont Jankó kezd kiáltozni, hogy álljon meg. A zsidó egészen elréműlt és megijedt, hogy valóba ördög, leugrott a kocsiról, és elszalad magába; Jankó pedig a lovakat maga haza hajtotta, és többé nem ment aludni oly helyekre, mert félt, hogy talán egyszer majd a vízbe vetik, és el kell neki veszni.

XXXV. A KIGYÓ-KIRÁLYFI.

A hajdan idők lefolyásiba volt egy igen nagyon megöregedett király és királyné. Már ezek nem messze voltak életek végétől, és semmi gyönyörűséget már nem éreztek, mivelhogy életek napjait szüntelen azon való búsongásban töltötték, hogy nekiek semmi gyermekek nem volna, akire a birodalmat hagyhatnák. Egyszer ezen való búsúltába a vén királyné így gondolkodik magába: hogy nem bánná ha akármicsoda rút formájú gyermeke lenne is, csak épen hogy maga után örököst tudna hagyni: akkor megnyúgodott szívvel végezné élete folyását. Mikor így aggódik magába a királyné, bemegyen hozzá egy bűbájos asszony, egy csomó virágot megszagoltat az öreg királynéval, s ez abba a minutumba teherbe esett. Kevés idő múlva szül oztán egy kigyót fiu helyett. Itt minden tanácsosokat és bűbájosokat behivata a király, hogy mitevő legyen a kígyóval? Jobbnak itélték hogy meghagyják, és végére -87- várjanak a dolognak inkább, mint hogy megöljék. A kigyó napról napra jobban nevekedett.

Egyszer, mikor a kigyó már valami hét esztendős volt, szüntelen egy nagy fára járt fütyölni. A király mindenektől tudakozta hogy mi lenne annak oka, hogy az ő kigyója szüntelen fütyölne, de még csak gyanítani se tudta senki, hanem azon bűbájos asszony, aki a virágot a királynéval megszagoltatta, azt mondá, hogy a kigyó házasodni akarna. Itt a királynak nagy gond támadt a fejébe, hogy hol lelnének ennek feleséget. Egy igen vén, és leányságába maradott királyleányt adának neki feleségül, de ezt a kigyó mindjárt a legelső éjtszaka megölte. Nem tudták hát mitevők legyenek; hanem egy abban a városban levő szegény embernek egy szép és jó erkölcsű leányát vevék meg szüleitől a kigyó feleségének. Ezen személyhez a kigyó a legszelídebb és nyájasabb volt: együtt voltak egy darab ideig, soha a kigyó nem tágított a feleségitől, hanem mindenkor vele volt. Néhány napok eltelése után észre vette a kigyó felesége, hogy a férje éjtszakára kigyóbőrét mindég leteszi, és a legszebb királyfi leszen belőle, milyennél szebbet még csak nem is lehet képzelni. Ezt a kigyó felesége megmondá az öreg királynénak; -88- ez mindjárt azon mesterkedett, hogy miképen tudná tőle azt ellopni. Egy éjtszaka igen erősen befűttetett egy vas kemencét, és alattomban az öreg királyné belopódzott éjtszaka a fiu szobájába, és a feje mellől ellopta a kigyó bőrruháját. Felébredvén a kigyóbőrt viselő királyfi, s nem találván sehol a ruháját, minthogy már az anyja megégette, akkor így szól feleségének: Engem soha nem láttok többé, ha nem tudtál még egy keveset hallgatni, míg az idő eltelt volna. Most maradj magadnak, és azt kivánom hogy míg engem fel nem keresel, és én reád kezemet nem teszem, soha addig magzatod, melyet mostan viselsz, meg ne szülhessed.

Annakutánna elbújdosott a királyfi; ment sok országokon keresztűl mind addig, míg a tündérek országába nem ért. Itt a tündérkirálynéval megesmerkedvén, elvette feleségűl; az ide haza maradott felesége pedig szüntelen búsongott. A szűlés ideje is megjöve, de minthogy megátkozta férje, nem tudta megszülni magzatját. Elhatározta tehát magában, hogy addig soha meg nem áll, míg a férjét fel nem találja. Elindult, és sok útazásai után eljuta a szelek királyához. Kérdezte a szelek királynéját, ha nem tudná-e hogy merre lenne egy országát oda hagyó, és magát is bujdosásra elszánt királyfi? Amire a szelek királynéja így szóla: -89- A világnak nagyobb részét egy óra alatt befutám, de sehol járásomba észre nem vettem. Innét hát vég búcsút vett a bujdosó királyfi felesége, és utjára ment: de minekelőtte a szelek királyának lakhelyét elhagyta volna, a szelek királynéja megajándékozta egy arany orsóval, ezt mondván, hogy ha feltalálja párját, használja az ajándékot, ahogy tudhatja. Innen folytatá utját a holdvilág felé, ahova eljutván, ismét kérdezte a férje hollételét: de itten csak anyit hallott hogy sehol sem vették észre járásába. Amint itten a jó szállásadást megköszönte, egy arany fonó rokkát kapott ajándékba. Azután eljutott a nap kastélyához, ahol hasonlóképen kérdezte, hogy nem vett-e észre valahol valamely vándorló királyfit? Melyre a nap így szóla: láttam bizony én, és tudom is hogy hol van a te urad, a kigyóformát viselő királyfi. Tűndérországba lakik ő, és már a tündérkirálynénak hitves párja. Nem sok idők lefolyása után oda fogsz érni; hanem ime egy arany karszéket adok neked, és mikor oda fogsz érni, ülj a király kapujába, és ott áruljad ezen eszközöket, amelyeket ajándékba kaptál; de akarmennyi pénzzel kinálnak, ne vedd el, hanem csak azt mondjad, hogy ha megengedi a királyné hogy az éjtszaka a királylyal legyek, úgy oda adom az arany orsót. -90- Másnap eljuta az utazó királyné a tündérek királynéja városába, ahol épen a királyi udvarba lévő leányok a király és királyné fejér ruháit mosták. Egy leánya mosás közben mindég sírt. Kérdi az utazó királyné, hogy miért sírna? Azt feleli, hogy a királynak van ime egy kendője, ami átokkal adatott neki, hogy azt addig soha ki ne tudhassa mosatni úgy, hogy a benne lévő vér kimenjen, míg a maga kedvese, akit elhagyott, keze között ki nem mossa. Ezen kendő ki nem mosásáért sokan életeket vesztették, és tudom hogy más nap engem is el fog a királyné veszteni mivel hiába mosom, nincsen semmi haszna. Ekkor az utazó királyné míndjárt megesmerte tulajdon kendőjét, és megbizonyosodott a felől, hogy a királya ottan légyen. Mindjárt elvevé a királyné a leánytól a kendőt, és egy keves mosás után egészen kiment belőle minden pecsét. Ekkor csak szemébe néztek minden szolgálók, nem győzték csodálni hogy olyan jó mosó lenne, megköszönték szivességét hogy annyit megmentett közűlök a haláltól. Annakutánna szegény útazó királyné az ajándékba nyert arany orsóval a király kapujába leült, és ottan árulta. Ezt a királynénak hírűl vitték; mire is a királyné egy szolgálót küldött ki hogy tudakozná meg, mennyiért adná el a királynénak? Amire -91- az így szóla, hogy ő pénzért nem adná, hanem ha megengedi hogy egy éjtszakát a királylyal legyek, úgy általadom. Nem örömest engedte meg a tündérkirályné, de minthogy az újság megszerzése szerelmétől nagyon égett, még is megengedte, így gondolkodván magába, hogy majd álomhozó port fogna a király borába estve tölteni, hogy mélyen aludjék, és semmit se tudjon felőle a király hogy ki volt vele. Úgy is lett; beteljesítette kivánságát az idegennek a tündérkirályné, de semmi haszna és sikere nem lett, mivel az álomporral kevert borból bőven ivott, és még az asztalnál jókor elaludván, elaludva vitték a hálószobájába is, hol már feküdött előbbeni felesége. Ez egész éjjel csak azt mondá urának: Kelj fel, szivemnek szép szerelme, ereszd kezeidet reám, hadd szüljem el aranyhajú fiadat! de minden sirása és epekedése semmibe ment: a király fel nem ébredett. Eltelt így az éjtszaka; és mindjárt hajnalba kiutasították a rezidenciából a szegény asszonyt. Másnap megint a rokkával ült a király kapujába: azt ismét úgy adá által, hogy ha a királyné, a királylyal való lételt meg fogja engedni. Megnyerte másodszor is, és akkor is csak annyi haszna lett, mint az elébbeni hálásának: de a királynak egy oldalszobájába levő inassa egész éjtszaka hallgatta mind a -92- kétszer, hogy valami siránkozó asszony mindég azon kéri, hogy bocsássa reá kezeit, hadd szülje el aranyhajú fiát. A király mondotta inassának: Én nem is tudom, hogy mi lehet az oka, hogy már két éjtszaka annyira álmos voltam, hogy a lételemet sem tudtam, és mindég még az asztalnál elalszom. Amire az inas azt mondotta, hogy hát álmosbort adnak Felségednek innya, és azért aluszik olyan mélyen; hanem ennekutánna jobban vigyázzon magára és tetesse alvását. Úgy is lett. Harmadik és utolsó napra virradt a szegény útazó királyné, szüntelen sírt, hogy minden igyekezete füstbe megyen; úgy gondolkodott, hogy talán megvetésből nem szólott hozzá a férje. Harmadik éjtszaka is megengedte a királyné a hálást, tudván hogy férje semmit sem tudna felőle, mivel soha csak egy szót sem említ. Jól van; a harmadik estveli vacsoránál a király magára vigyázott, és az álmosbort másféle borral felcserélte, és mintha attól volna álmos, elaludt tettetésből. Levevék róla ruháját, és egyenesen vitték a már reá várakozó szerencsétlen királyné mellé, ahol a király a legnagyobb csendességbe volt, tetetvén mintha aludna. Egyszer így szól a régi felesége: Mostan harmadszor és utóljára jöttem hozzád, ne légy oly kegyetlen, hogy siránkozásaim előtt bedugjad -93- füleidet. Szánj meg engemet, sok nyomorúságokat és fájdalmakat szenvedő feleségedet, és bocsássad reám kezeidet: hadd szüljem el nagy reménységű fiadat. Ezt hallván a király, megindúlt szívvel megcsókolá, és minden elébb történt dolgokról egymástól engedelmet kértek, és örök hűséget esküvének. És reggel a király a hűségtelen tündérkirálynét öszvevagdalta és úgy elébbeni hitves feleségével tulajdon országába nagy pompával visszament, és uralkodott kedves feleivel sok számos esztendőkig csendes békességben.

XXXVI. A BŰBÁJOS LAKAT.

Volt Amszterdam városába egy ördöngös praktikájú zsidó, aki nem csak a földi emberek előtt tudta magát hatalmasnak mutatni, hanem még a levegői és tüzi lelkeknek is tudott hatalmasan parancsolni, úgy, hogy ha előhívta őket, tehát akármely parancsolatokat adott nekik, szívesen és a legnagyobb serénységgel teljesítették. Az ő hatalmas egyik ereje egy könyvbe volt, melyet ha balra megnyitott tehát a tüzi lelkek jöttek elő és engedelmeskedtek neki; más ereje pedig egy gyűrűbe volt, melyet ha a kövivel megfordított az ujjába, tehát a levegői lelkek jöttek szolgálatjára. Az ördöngös varázslót Matadájnak nevezték. Ez evvel a nagy praktikájával és erejével annyi kincset gyűjtött már magának, hogy sem gazdagságra sem erőre hozzá fogható ember nem találtatott. Egykor szobájában üldegelvén, az ő varázsló könyvét elővette, és némely különös dolgokat a könyvből nézvén, magát kecsegtette. -95- Többi között azt is feltalálta, hogy vagyon az indiai setét tengereken túl egy hegy mely alatt fekszik egy megbecsűlhetetlen kincs melynek drágaságát és szépségét emberi elme meg nem foghatja, és hogyha ki annak a kincsnek birtokához juthat, az magát az egész világon leghatalmasabbá teheti. Ezt hogy a Matadáj megtudta, örömibe székiről felugorván, és már a halhatatlan kincs birtokosának gondolva magát, örömiben tapsolt. Csak nagy hamarsággal paripát nyergeltetett, és kisétált a városon kivűl lévő téres mezőre, és midőn a könyvit megnyitotta volna, tehát a tüzi lelkek megjelentek rémesztő nagy sokasággal; kevés vártatva pedig megfordítván közép ujjában lévő gyűrűjét, ennek erejével a levegői lelkeket mind előlcitálta. Midőn a nagy sokaság már mind együtt lett volna, és fűszálként reszketve várták a hatalmas Matadájnak parancsolatját, egyszer megnyitván száját, mennydörgő parancsolatját mindjárt teljesíték, és nekie a föld alatt elrejtett kincsét, azaz megbecsülhetetlen Szaksza várát, mindjárt előlhozzák. Matadájnak erős parancsolatjára a lelkek morgolódó szavakkal sopánkodva mondották, hogy őnekik az nem állana hatalmokban, hogy azt elhozhatnák, mivel az a föld alatt levő lelkeknek vagyon hatalmába, és azok tízszer annyi -96- erővel bírnak, mint ők; hanem ha el akarod hozni, mondották, tehát ennek megszerzéséhez szükséges egy ártatlan zsidó gyermek, melynek Lámek a neve; azután ha a gyermeket megtalálod, tehát majd akkor mit mívelj és miként bánjál vele, megtanítunk, mert nincs olyan erő aki azt a kincset onnan felhozná, egyéb az oly ártatlan gyermek, melyet Lámeknek hívnak. Erre a nagyra vágyó öreg Matadáj, megvakarván a fejét, a lelkeket magától elbocsátotta, maga pedig haza ballagott, de nyugtát sehol sem találta. Így harmad napig magában tünődvén, végtére magában elvégezte azt, hogy elmegy és felkeresi a világban akárhol azt a Lámek nevű gyermeket.

Így tehát lovat fogat a hintajába, és megindúl Ázsiának részeiben keresvén az Izráel népei között a Lámek nevű gyermeket. De sehol nem tudtak ily nevűt találni. Végre sok fáradságai után elkedvetlenedve és a dolog felől egészen kétségbe esve, elérkezik Konstantinápolyba. Amint tehát Konstantinápol utcáin alá s fel járna, és a gyermekeket, akik az utcán játszottak, egyenként kérdezné, hogy melyiket hogy neveznék? és amely gyermek a maga nevét neki megmondotta, tehát megajándékozta azt: ezt látván a gyermekek egymást nevekről kiáltozván, hogy jőnének ide -97- mert ez az öreg úr pénzeket osztogat; végre egy hét esztendős gyermek felszóval kiálta pajtására: Lámek, jöszte ide, kapsz te is ettől az úrtól pénzt. Ezt hallván Matadáj, jobban szemlélte a gyermeket, ki végre hozzá jutván, kérdi tőle: hogyan híják, és az atyja hol lakik? Ki is mondja, hogy őtet Lámeknek hívják, és az atyja ide nem messze (ujjával mutatván) ebbe a házba lakik. Matadáj örömiben egészen magán kivűl ragadtatván, megfogja a gyermek kezét, és kényszeríti hogy vezetné őtet atyjához. A gyermek megörülvén az ajándéknak melyet nekie Matadáj adott, egyenesen az atyjához vezeti, ki szegény sorsú ember lévén nem tudta mire vélni a dolgot hogy kit tiszteljen Matadájban, mivel látta uri személyét és gazdag öltözetit. Kérdezvén tehát nagy alázatosan Matadájt, hogy kihez legyen szerencséje? mondja neki ez, hogy ő idegen országban lévő kereskedő légyen, és mivel most erre járok, tehát semmiképpen el nem mulaszthattam hogy tégedet mint régi őseimről maradott atyámfiát meg ne lássalak, kit már régen feltaláltam irásaimban hogy te nekem atyámfia vagy. Tégedet is, úgymond, boldogítani akarlak mivel nekem az egek eleget adtak: de tudod-e, kedves atyámfia, add ide nekem a fiadat, hadd nevelhessem és taníthassam őtet; hidd el, derék -98- embert építek a fiadból, melyet magad is meg nem fogsz bánni. Az öreg Lámek örvendett, hogy szegény ember létére ily nagy úr neveli fel a fiát: így nagy hamar meglett az egyesség, mivel a szegény sok ajándékokat kapott, a melyen nagyon örvendett.

Egy kevés ideig nagy kecsegtetéssel volt az öreg Matadáj a kis ártatlan Lámekhez, de valami négy hét múlva eszébe jut, hogy már egyszer a dologhoz kellene fogni, és a megmagyarázhatatlan kincset a kezihez venni. Egykor kilovagolván az öreg Matadáj a mezőre, kivitte magával Lámeket is: itt előcitálja a lelkeket, melyeket meglátván Lámek, szörnyűképpen megijedett: de az öreg Matadáj bátorítván őtet, hogy ne féljen, mert csak mind az ő jó barátjai; parancsolja a lelkeknek hogy őtet vigyék és ragadják egész ahoz a hegyhez, melyben Szakszavára el vagyon rejtve. A lelkek fogván őtet Lámekkel együtt letették egészen a hegyoldalba. Ekkor Lámek körűlnézi magát, és látván ezt a szörnyü vidéket, igen kezdett félni, de Matadáj újra bátorította őtet hogy ne félne, mert semmi bántása nem lesz ahol őtet látja. Míg ezek így beszéltek, addig a tűzi lelkek lóganajt szedvén, azzal tüzet gerjesztettek, melyre azután lókörmöket hánytak; mire a tűznek rettenetes nagy -99- füstje kerekedvén, ez a levegőben egy nagy felhőé vált, mely nagy feketeséggel elterjedt az égen, s oly mennydörgés támadt abban, hogy rettentő ropogásával Matadájt is csakhogy le nem ejtette lábáról. A zengés után megnyilt a felhő, és nagy suhanással egy mennykő a kősziklába vágott; a kőszikla nagy ropogással megnyílt, és irtóztató gőz jött belőle, melynek eltávozása után egy szép márványkő garádics termett előttök, mely a kősziklában alá vezetett. Ekkor Matadáj a lelkeknek ösztönözése után a gyermeket kérte, hogy menjen a kősziklának nyílásába alá: melyet a gyermek látván, nagyon megrettent, és félt, szabadkozott, hogy ő nem megyen alá; de Matadáj bátorítván őtet hogy ne féljen, csakhogy a kősziklába menjen le, és a bent levő folyosón midőn keresztülmész, egy kertet érsz, abban egy karbunkulus oszlop áll melyre egy lakat vagyon felakasztva; és csak azt a lakatot hozd ki fiam; és ha azt a lakatot kihozod nekem, akkor haza viszlek atyádhoz, és nagy sorban és jó állapotban helyeztetlek. Ezekre a beszédekre nagyon keveset hallgatott Lámek, mert nagyon félt; akkor odaadja a gyűrűjét Lámek kezibe, és mondja neki: Fiam, hogyha valami bajod leszen, akkor csak fordítsd meg az ujjadba e gyűrűt; tehát -100- ezek az óriások, akiket itt látsz, neked mindjárt segítségedre fognak lenni. Erre is keveset hallgatott; akkor aztán azzal ijesztette Lámeket, hogy ha el nem megy a kősziklába, őtet itt hagyja, és a vadak őtet megeszik. Ezen beszédtől megréműlvén, reá állott szegény Lámek, és bement a kősziklába, hol reszkető félelem fogta el, és egész testiben remegett és fázott. Így ballagván a kősziklának garádicsán, midőn már általment volna a folyosón, kinyílt előtte egy fényességü szép kert, melynek gyümölcsfái csupa gyémánt, karbunkulus, smaragd, és más drágakövekből lévő gyümölcsöt termettek, a kertnek pedig a közepiben egy nagy karbunkulus oszlop állott, melynek magassága hatodfél könyöknit mért, vastagsága pedig egy tíz akós hordóhoz hasonló volt. Ezen kimondhatatlan drágaságon volt függesztve a lakat, melyért Lámeket a vén Matadáj beküldötte. Midőn ezt meglátta, egy kissé örvendett, s minden várakozás nélkül hozzája közelít, és amint hozzá nyúlt, és a nagy fényességű oszlopról levette, egyszerre nagy szélzúgás, rettentő mennydörgés és villámlás fogta el a kertet úgy, hogy szegény Lámek megfélemedett és a nagy rettentő földindulástól a földre esett; de míg ő itt magán kivül a földön hevert, addig a szélvész elcsendesedett; -101- ő pedig lábra állván, a lakatot, mely egy arany láncon függött, a nyakába akasztotta és tántorogva visszafelé indúlt a kertből Midőn így menvén szemlélné a kertnek drága terméseit, és megkivánván őket, minden zsebjeit velök jól megrakná: amint az első gyümölcsöt leszakasztotta, tehát a kősziklának a nyílása, melyen Lámek bement volt, rettentő csattanással becsukódott. Midőn Lámek jól megrakodván visszament a folyosón, a folyosó már nem volt oly világos mint azelőtt: megfélemedett tehát, és szörnyü jajgatásra fakadott, mivel a kimenetelt meg nem találta. Matadáj, aki a kősziklának nyílásánál odafent állott, látta hogy a kőszikla összecsukódott: rettenetes volt tehát a bánatja, mivel nem csak Lámeket minden kincsestől elvesztette, hanem a gyűrő is, melyben egyik ereje lakozott, Lámekkel együtt a hegyben bezáródott. Matadáj tehát, semmi reménysége többé nem levén, s maga szerencsétlenségén bánkódván, magát a tüzi lelkek által, melyeken a könyvinek erejénél fogva még hatalma volt, haza vitette, és elvégezte magában hogy szomorú életét hazájában töltse.

Lámek azalatt a barlangban nagy sínlődéssel jajgatván, számtalanszor Matadájt kiáltozta, de sehonnan semmi segítsége nem -102- jött. Midőn így két napig a setétben alá s feljárkálna, kezeit egybe kúcsolván és fejére emelvén szörnyen sírt. Egyszer valamikép a gyűrű az ujjában megfordúlt, s előtte huszonnégy óriások állottak meg azzal a kérdéssel, hogy a felséges princ mit parancsolna? Lámek e látásokon még jobban megrezzent: de midőn a gyűrűnek ereje eszében jutott, tehát megbátorodott és kéré őket, hogy őtet vigyék ki erről a helyről. Erre a parancsolatra felkapják őtet a lelkek, és kivivén a hegynek oldalába lették, és megint megkérdezték tőle, hogy parancsol-e még valamit? Ő pedig, haza vágyódván, kérte a lelkeket, hogy vinnék őtet Konstantinápolba, ezek pedig, minekelőtte haza vitték volna, tehát meggondolták, mely hatalmas ember lenne ő, mivel, úgy mond, hogyha a lakatot, melyet a kősziklából hoztál haza, felnyitod, tehát ami lelkek a föld alatt vannak, mind királyostól neked engedelmeskednek. Ezek után Lámeket haza vitték, és Konstantinápolon kivűl letették.

Lámek nagy örömmel haza ment az atyjához, és elpanaszolta neki, mely rengetegbe vitte őtet a vén Matadáj: melyet hallván az atyja, nagyon sajnálta a fiát, de máskép örűlt, hogy az ő fia mennyit próbált és nyert legyen. Másnap Lámeket a föld alatt lévő lelkek kivitték -103- az erdőbe, és ott egy kivésett fából csinált váluban egy különös erejű fürdőbe tették, melyből midőn kijött volna, mind nagyságára mind ideire és szépségére megváltozott; de még a mi több, minden főrendekhez illő tudományokkal bővelkedett, s minden idegen országokban lévő nyelveket tudott úgy, hogy hozzá fogható ember sem szépségre, sem tudományra nem volt. Ekkor visszament Lámek az atyjához; de mivel formájából egészen megváltozott, tehát ez meg nem ismerte. Ekkor mondja Lámek az atyjának: Kedves atyám, hallottam hogy Szolimánnak van egy nagyon szép leánya, én őtet megnézem, hogy érdemes-e hozzám vagy sem? Ekkor megindúlt, és a merre a kisasszony sétálni szokott, magát az út mellett egy odvas fába rejtette, mivel a királykisasszony mikor sétálni szokott, akkor senkinek sem volt szabad magát az útfélen mutatni. Így várta Lámek a szép kisasszonyt az odvas fába; és amint a kisasszony nagyon sebesen lovagolt volna, az orra vére megindúlt, és kényteleníttetett a lováról leszállani, és Lámeknek legnagyobb szerencséire azon fához, a melyikbe Lámek volt, támaszkodott, és várta míg az orra vére el fog állani. Lámek az odvas fából nagyon kedvére nézte a szép Florentinát, mivel ez volt a neve a királykisasszonynak; -104- és nyakig bele szeretett. Midőn pedig elment volna a fátul, Lámek is kibújt az odvasból, és haza menvén megbeszéllette az atyjának, mely móddal látta meg a szép kisasszonyt.

Ezek után elővette a drága gyümölcsöket, melyeket magával hozott a hegyből, és beletette egy szép tányérba, és adta az atyjának ilyen szókkal: Mondd hogy én ezeket a szép drágaságokat küldöm a kisasszonynak jegybérűl, hogyha a felséges szultán nekem a leányát ide adná. Az atyja megszomorodván fiának e kérésén, nem akart elmenni a felséghez, de a fia bátorítván őtet hogy csak menjen, és nem lesz semmi bántása, elmegy végre az atyja a szultánhoz, és mondja, hogy ezt az ajándékot az ő fia küldi a felséges kisasszonynak, hogy felséged nekie a leányát feleségűl adná. A császár elbámúlt ezen a véletlen kérésen, de a drágaságot szemlelvén, nagyon elbámult rajta, és meg nem foghatta, hogy honnan kapta volna azt a szegény ember? Összehivatja tehát a tanácsbeli urait; kik is látván a drága kincseket, egy-egy országra becsűlték darabját; de mivel a kisasszony már el volt másnak jegyezve, és a lakodalom is már harmadnapra el volt rendelve: így tehát, hogy az öreget a nyakáról elküldhesse, és a drága ajándék is -105- nála maradhasson, azt mondották neki, hogy ha a fiad ily drága ajándékot hoz holnap ily renddel: hogy huszonnégy leányok egy-egy kosárral hozzanak, és maga a fiad tízenkét inasoktól kísértetve a legszebb ízlésű ruhába jön, megkapja a kisasszonyt. Ezt csak azért mondották a szegény embernek, mivel gondolták, hogy az lehetetlenség oly szegény ember fiától. Az öreg haza menvén, mondja a fiának, hogy mi légyen az újság, Lámek azt figyelmetesen meghallgatta; estve eljötte után pedig, midőn már mind letakarodtak, tehát Lámek kimegy a mezőre, és megnyitván a lakatját, imhol a lelkek sokasága őtet környülvette, és óhajtva várták megszabadító uroknak parancsolatját. Ekkor mondja, hogy neki Szaksza vára kincses kertjiből hozzanak huszonnégy kosár drága gyümölcsöket, és ezeknek vitelére szerezzenek huszonnégy szép leányokat, a kik alkalmasak legyenek a királykisasszony szolgálatjára; őneki pedig huszonnégy szolgákat a legdrágább öltözetbe, és magamnak oly köntöst, amelyet még emberi szem nem látott; magatok pedig öltözzetek a legdrágább katonai ruhába, és magatokból formáljatok egy nagy ármádát; azonkivűl a muzsika legszebb zengése is közöttetek legyen. Ezeket így parancsolván, nyugvásra ment. -106-

Reggelre kelvén, Lámeket kivitték a város falain a lelkek, és felöltöztették a legszebb hercegi ruhába, mely az ő szépségit hétszereztette; akkor előlhozták neki a huszonnégy szüzeket, mindegyik kezébe tartotta a kivánt kincset, az ármáda nagyságának vége hossza nem volt, a bandák harsogtak mindenféle szép nótákat: így ment ő legnagyobb pompával a városba. Kinek midőn hírit megvitték volna a szultánnak, nagyon elcsudálkozott és megfélemlett. Ekkor fogván leányának kezét, mengyen Lámek eleibe; de midőn meglátta volna Florentína a szép Lámeket, egészen elfelejtkezett régi szerető hercegiről, hanem Lámeknek hódolt szívéből, és kezét nyújtotta; a szultán is Lámeknek barátságos csókot nyomott homlokára, és leányát néki tüstént általadta. Másnapra hagyatott a pompás menyegző.

Estve nagy vacsora után a törökök módja szerint ment Lámek a szép Florentinával egy szobába, ahol midőn Florentina elaludt, Lámek kiment szobájából, és megnyitván a lakatot, eljöttek a föld alatt való lelkek, a kiknek parancsolta, hogy Szakszavárát mind hegyestől neki lakásúl ide hozzák. Ezen parancsolatját mindjárt teljesítvén, a drága épületet mindenestől elhozták, Konstantinápol egyik nagy piacára helyheztették, a hegynek teteire -107- tették a huszonnégy contignációs rezidenciát, amelynek még az ajtóragasztója is mind aranyból volt; s ebbe a drága épületbe tették Lámeket szerelmes párjával egyűtt. Reggel midőn a szultán felkelt, és kinézett az ablakon, tehát látja ezt a drága fényes épületet; nagy sietséggel megyen a palotának meglátására; de midőn ő felfele ment volna, már akkor a legszebb cédruslugasokon alá s felsétált Lámek a szép Florentinával. Felvezették tehát a szultánt is, és mindeneket megmutogattak neki, ahol azután egy hosszas lakodalmat és ünnepet ülltek.

Míg ezek még folytak Konstantinápolba, addig mindenfelé elterjedett a híre ennek a hatalmas Lámeknek, hogy hozzá fogható sem gazdaságra, sem tündérségre nincsen. Végre meghallotta a vén Matadáj is, mindjárt észre vette, hogy nem más, hanem az ő fogadott fia légyen az; azért megnyitja a könyvet, és a tüzi lelkek eljöttek, és parancsolta nekik, hogy őtet Konstantinápolba vigyék: akik is megfogván, ragadták őtet Konstantinápolba. Midőn oda ért, bamúlva csudálta a nagy gazdag épületet, kinek még alatta való kősziklái is mind aranyból voltak, felmegy Matadáj a hegyre, hogy körülnézze a palotát, és legnagyobb szerencséjére Lámek otthon nem volt, mert vadászni ment az öreg szultánnal. Nagy hamarsággal -108- parancsolja a tüzi lelkeknek hogy az épületet gyújtsák meg, de úgy hogy egyik oltsa, másik gyújtsa, hogy nagy kár ne legyen. Hogy a tűz kigyúlladott az épületben, nagy lárma támadott, és a jószágot kezdték kihordani: akor Matadáj is a tüzi lelkek igazitása után berohan a kilencedik szobába, ahol egy vas almáriomban volt a lakat bezárva. A zárokat tehát leverte, és a legdrágább lakatot magához vette. Ekkorára a tűz elaludt, ő pedig alig várta a besetétedést; megnyitotta tehát a lakatot, és nagy morgással előjöttek a föld alatt való lelkek, kiknek parancsolta, hogy a drága palotát mindenestől vigyék a tulsó óperenciás tengereken túl, csak Lámeket hagyják ott. Ezek fogván a várat, mindenestől nagy messze elvitték, csak szegény Lámeket magát hagyták a földön. Reggel Lámek felébredett, és nagyon megijedett, hogy a jószága kedves feleségével együtt elveszett. A szultánnak is fülibe ment ez a nagy hír, mire Lámeket megfogatta és vasba verette. Másnap hát csak viszik szegény Lámeket a vesztőhelyre, hogy mint gonosztevőt megzsinórozzák. Amint már kisérték őtet kifelé, eszébe jutott neki az ujjában lévő gyűrűnek ereje; nagy hirtelen megfordítja az ujjába, és azonnal mellette támad negyvennyolc rettenetes óriás, és a kísérő katonákat mind széthordják, -109- és kérdezik uroktól, hogy mit parancsolna? az pedig mondja hogy őtet vigyék egyenesen az ő elrablott épületjéhez és az ő kedves feleségéhez. Ezek felkapják, és viszik őtet egyenesen az óperenciás tengereken túl, amely oly erősen be volt kerítve, hogy még a madarak sem tudtak egyenesen hozzá berepülni.

Ekkor a levegői lelkek hoztak némely füveket, és megkenték Lámek ábrázatját, és oly öreg képet mutatott, hogy senki őtet meg nem esmerhette volna, és adtak neki két pakéta porokat hogy, ha beszélhet Florentinával, tehát adja azt a port neki oly feltétellel, hogy első alkalmatossággal adja be Matadájnak, melytől az majd elaluszik, és hogyha elaludt, mondják a lelkek, hogy a nyakába lévő lakatot és könyvet hozza el: ha ezt, úgy mondd feleségednek, megteszed, tüstént meglátod Lámekedet. Lámek tehát mint egy öreg szarándok felmegy; amint a várnak udvarába bement volna, a cselédek tudtára adták Florentinának hogy egy csudálatos ajtatos öreg szarándok volna itt a várban. Florentina nagy sietséggel megyen az udvarba, és örvendve könnyes szemekkel köszönti a szarándokot, és panaszolja neki az ő rettenetes baját; mondja neki Lámek: Hogyha megfogadod szavamat, tehát szerencséssé teszed mind magadat, mind -110- Lámekedet. Mondja neki Florentina, hogy bár akármit parancsol, tehát szivesen fogja teljesíteni. Lámek tehát elbeszéllette az egész dolgot mint neki a lelkektől meghagyattatott; Florentina, kezéhez vette a porokat, és a keblibe tette, az öreget pedig megajándékozta bőven.

Midőn már az asztalhoz leültek mind a ketten, ő és Matadáj, tehát nyájasan kezd ehez beszélni, akin Matadáj szörnyen örvendett, és végre, midőn felvett Florentina egy pohár bort és Matadájra köszönti, és kiitta, Matadáj ezen nagyon örvendett. Egykor leejtette Florentina a villáját, mely után Matadáj lenyúlt, és felvette; addig Florentina az elrendelt port a Matadáj poharába egyvelítette, melyet az csakhamar kihörpölt, és mind megitta. Ez után mindjárt nagy álomba merűlt; melyet látván Florentina, nagy hamar hozzája ment, és a lakatot meg a könyvet, mely a nyakában volt, tőle elvette, és szél módjára levitte az öreg szarándoknak. Midőn Lámek meglátta, csakhamar megkente magát a lelkektől adatott zsírral, kitől megífjodott, és az elébbi szép ábrázatja helyre jött: melyen nagyon megörvendett hív felesége, és nyakába borúlt. Ekkor Lámek megnyitotta a lakatot, és a lelkek elöljöttek, és parancsolatját várták, ő pedig meghagyta -111- nekik, hogy mentűl elébb vigyék őtet mindenestől Konstantinápolban, melyet mindjárt teljesítettek is. Reggelre látván a szultán az ő vejének rettentő ereit visszajönni, hozzája megy, és lábaihoz borúl, kegyelemért esedezik, hogy ne ölné meg őtet azért a gonosz cselekedetiért, melyet vele cselekedett: Lámek felemelte a földről, és megbocsátott neki mindeneket; azután a vén Matadájt hozatta elő, akit álmából feltámasztván, nyársba húzatott, és így ő kegyetlenűl végzé életét. Lámek pedig számos esztendeig élt kedves párjával, a lakatra pedig azután nagyobb gondja volt, mint ennekelőtte, mert ő is mindég mint valamely órát egy arany láncon a nyakába hordozta. Midőn pedig Lámek feleségivel boldogúl végezte volna életét, az arany Szakszavára is a lakattal együtt eltünt.

XXXVII. KÖKÉNY MATYI.

Egy embernek volt két fia és egy leánya. Az apjok csakhamar elhalt, csak anyjok viselte gondjokat. Egyszer a kissebbik elment szántani, és azt mondá a húgának, hogy ebédet vigyen neki. A húga azt mondá: Hogyan akadok reád? A legény azt mondá: Majd hogyha ki megyek szántani, itt a ház előtt a földnek vetem az ekét, és odáig szántok; azon eljöhetsz. Aval elment szántani, és szántott.

Mikor az ebéddel a húga utána akart menni, hát az ördög is szántott másfelé, tudniillik a legénynek a szántásátul fogva a maga házáig. Mikor a leány oda érkezett, azon ment amit az ördög szántott, és csak egyszer az ördög házához érkezett. Látván a ördögöt, kérdi, hogy nem látott-e egy legényt erre szántani? Az ördög mondja, hogy ő nem látott ott senkit szántani, de jőj be a házamba. A leány bemegy, s az ördög elvette feleséginek a leányt s ez ott maradt. -113-

Azalatt a bátyja nehezen várta az ebédet, haza ment haragosan, mondja az anyjának, hogy miért nem küldött ebédet neki? Az anyja mondja: Hát a húgod nem vitt ebédet? hiszen már régen elküldtem utánad. A legény evett, azután elment a húgát keresni, és ment a szántáson: hát látja hogy másfelé is vagyon szántás; elmegy a szántáson egész az ördög házáig, és kérdi, hogy nem látott-e egy leányt? Az ördög azt mondá, hogy ottben van, csak menjen be. Bemegy, hát látja a húgát; ez mondja neki: Jaj csak menj ki hamar, mert ha az uram bejön, összeszaggat; de a legény nem ment ki. Bemegy az ördög és parancsol harminc akó bort magának, és a sógorának is hasonlóképen annyit, és egy-egy ökröt, és összeültek enni, de a legény nem tudta megenni, az ördög megette, azután mondja: No sógor, most birkozzunk, amelyik előbb földhöz tudja a másikat vágni, az lesz a nyertes. Összemennek hát birkozni; az ördög földhöz vágta a legényt: mindjárt pokolba esett. Azután a másik testvér is elment keresni őket; az is oda talált, s az is úgy járt mint a bátyja.

Az édes anyjok azalatt oda haza siránkozott, hogy már se fia se leánya nincsen; azután mindig imádkozott, hogy az isten csak egy gyermeket adna neki, ha csak akkora lesz is -114- mint egy babszem. Egyszer egy babot talált kint az utcán; amint megette, mindjárt nagy változást érezett. Hát nagyon szégyenlette az asszony, hogy ura nincs, és mégis teherbe van; és nem sokára meg is lett a gyermek, és ép oly kicsi volt mint más gyermek, de mindjárt futott és beszélt. És mert olyan kicsi volt, Kökény Matyinak hítták a faluba. Egyszer az asszony szomorú volt, és kérdezte a kis fiu, hogy mért oly szomorú? az asszony mondá: Nekem három gyermekem volt, és mind a három elveszett, nem tudom hogy hová lettek. – A fia azt mondá: majd elmegyek én, és megkeresem őket. Akkor elmegy a kovácshoz, mondja neki, hogy csináljon egy negyvennyolc mázsás kalapácsot. A kovács nem tudott kedve szerint valót csinálni, kapja a kalapácsot és a kovácsot agyon üti vele, és megy a másik kovácshoz, az csinált neki kedve szerint való kalapácsot, azt mindjárt a gatya pártázatjába dugta, és elmegy a bátyjait keresni, és épen oda talált menni az ördög házához. Az ördög odakint sétált, és kérdi hogy mit keres? Azt mondja, hogy nem látott-e valahol két legényt és egy leányt? Felel neki az ördög: láttam, odaben vannak, csak menj be. Ez bemegy, és látja a nénje, és mondja: Jaj szegény! miért jöttél ide, majd neked is ítt kell -115- maradnod. Akkor bemegy az ördög is, és annak is parancsol harminc akó bort és egy ökröt, s leültek és ettek, és még az ördög hozzá sem kezdett jól az evéshez, már Kökény Matyi megette az ökröt s a bort is megitta. Az ördög azt mondja neki: Na sógor, most ettél s ittál is, menjünk birkozni, aki a másikat előbb földhöz vágja, az lesz a nyertes. Kimennek hát, de Kökény Matyi úgy a földhöz vágta ördög uramat, hogy majd a szeme is kiugrott. És kapja a kalapácsát, az ördögöt agyon verte, a két bátyját és a nénjét az anyjához haza vitte, azután együtt éltek, és mai nap is együtt élnek, ha meg nem haltak.

XXXVIII. A TÜNDÉR GYŰRŰ.

Volt egy király, és annak egy jobbágya, akinek egy szép fia nevelkedett, kit a király úgy megszeretett, hogy fölvette komorniknak. A legény egyszer azt gondolta magában: Jó volna a király leányát megpróbálnom: hogyha hozzám jönne, elvenném feleségemnek. A legény haza ment az apjához, és a király az udvarmestert oda küldte, hogy kérdje meg: miért nem akar haza menni? A legény azt feleli hogy ha a király a leányát neki adja, úgy bemegy szolgálni. Az udvarmester megmondja a királynak; akkor a király a komornyikhoz visszaküldött: hogyha annyi pénze van mint a királynak, úgy neki adják a királyleányt.

Elment hát a legény egy nagy erdőbe; ott egy zöld ruhás ember hozzá megy és kérdi, hogy mit keres? A legény azt mondá neki: Én szolgálatot keresek. A zöld ember mondja: Jőj hozzám, nálam jó szolgálatot kapsz; és elment vele. Akkor mondja a zöld ember: Halod-e, -117- ezt a helyet jól megjegyezd magadnak, hogy ha visszahozlak, megismerd; akkor fölkapta, és úgy elrepűlt vele, mintha a szél vitte volna őket. És egy házba vitte, és mindent megmutatott neki, hogy melyik lesz a szobája, hanem egy ajtót mutatott neki, és azt mondá: Ebbe a szobába, azt megmondom, be ne menj, mert ha bemégy, onnan soha ki nem jöhetsz. Azután az istállóba vezette, és a lovait megmutatta neki; két nagy fekete ló volt az istállóban; azután egy ládát fölnyitott neki, és a ládában szén volt; a zöld ember azt mondá ezt etesd a lovakkal, és tisztogasd őket, mert én elmegyek, és három fertály esztendeig nem jövök haza. Azután elment.

A legény jól forgatta otthon a gazdaságot. Egyszer azt az ajtót vizsgálta, amelyet az ura megtiltott neki, fel is nyitotta, be is ment a szobába: hát ott lát egy szép leányt, aki épen az ő falujából való volt. Elréműl a leány, ahogy meglátja, mert megismerte, és mondá neki: Jaj miért jöttél ide, többé el nem mehetsz, itt kell örökre maradnod mint énnekem. De én segítek rajtad, ha te is segítesz rajtam; és egy kést adott neki, és mondá: Majd ha téged elvisz vissza, csak vígyázz, hogy megösmerd azon helyet ahol téged fölvett, mert másként itt kell maradnod, -118- és ha egyszer ott lesztek, akkor ott neked pénzt hord, és mikor már elég pénzed lesz, akkor ezzel a késsel kerítsd be, azután nem jöhet ki, hanem az ujjában lévő gyűrűjét kérjed tőle, és ha az ujjodat kéri, azt be ne nyújtsd neki, mert elszakasztja, hanem ezt a kést nyújtsd neki, hadd tegye arra; azután még se ereszd ki, hanem kérd meg hogy mi hasznát lehet annak venni, azután ha megmondja, a késsel húzd keresztűl; akkor elmehet. Hanem azt mondom, hogy ha karácson bőjtje lesz, akkor tedd magadat beteggé, és majd mindent hord, kávét, ételt és pálinkát, te pedig semmit se egyél egész hét óráig, akkor ehetel és ihatol; és most láss hozzá, hogy kimehess. A legény mindenkép próbálta, hogy ha kimehetne, de épen semmiképen sem mehetett ki; azután látta hogy a gerenda alatt három könyv vagyon; leveszi a könyvet, látja hogy semmi sincs benne; a másikat nézi, abban sem volt semmi; azután a harmadikat nézi, abban sokféle irás volt írva, és olvassa; mikor a vége felé olvasott, látja hogy az ajtó magátul megnyillott. Fölteszi hát a könyvet, és kimegy a szobábul nagy sietve a lovaihoz, azokat éteti és tisztogatja, s úgy várja az urát; mikor pedig enni akart, mindig ott volt az étel. Az ura haza ment, és mindenét tisztán találta, amin nagyon örűlt. -119-

Eljött azután karácson bőjtje is. A legény előtte való nap beteggé tette magát; az ura mindent hordott neki, valamit kivánt tőle, kávét, szilvapálinkát, hogy csak egy kicsint igyék mindjárt jobban lesz, de ő semmiből sem ivott sem evett: csak mikor hét óra eljött, akkor evett. Az ura bemegy a szobába, hát már a leány nem volt benn, mivel kiszabadúlt, mert a legény kibőjtölte érte azon napot. Kimegy hát az ura nagy haraggal hozzá, és mondja neki: Most látom, hogy te nagyon okos ember vagy, mert engem megcsaltál: ha én azt tudtam volna, másként vigyáztam volna reád; de ő semmit sem tartott, gondolván hogy azon egynehány napot még kitölti nála; és hogy az ideje eljött, mondja neki: Én az én időmet, kiszolgáltam, most vígy engem oda ahonnan elhoztál. Ekkor az ördög fölkapta, és vitte mint a szél; ő pedig mindég vigyázott azon helyre, ahonnan elvitte; és mikor már ott voltak, kiáltott neki hogy megálljon, ott van az a hely, hol beszegődött hozzá. Az ördög tehát etette, és adott neki egy zsák pénzt, s azt mondá neki: Elég-e? Ő pedig azt mondá: Nem elég, csak hozz még többet; akkor elment az ördög és még két annyit vitt neki; de akkor is csak azt mondta, hogy még nem elég: és harmadszor három annyit adott neki, és mikor kitöltötte -120- volna a pénzt, a legény azon késsel bekeritette őtet s az ördög nem mehetett ki a keritésbűl. Akkor mondja neki: Már engem még jobban meg akarsz csalni? csak ereszsz ki ezen várból, annyi pénzt hozok neked valamennyi kell; a legény pedig mondá: Én ki nem eresztelek addig, míg a gyűrűt az ujjadból nekem nem adod; az ördög mondá: Úgy is tudtam, hogy még attól is megfosztasz, nyújtsd ide az ujjodat, ha illik-e belé? Mondá a legény: Az ujjamat nem adom, hanem tedd erre a késre, úgy elveszem. Az ördög rá tette a gyűrűt, és a legény az ujjában dugta, s az ördög mondá neki: No most ereszsz ki, a gyűrűt is megkaptad. A legény azt mondá: No most még azt mondd meg, hogy mi haszna vagyon ennek a gyűrűnek? Az ördög mondá: Ha az a leány nem mondta, én sem mondom. Monda a legény: Én ugyan, ha nem mondod is, megtalálom a hasznát, hanem teneked örökre itt kell maradnod. Azzal elment. Az ördög kiáltott utána mondván: Jőj vissza, megmondom. Akkor visszament, s az ördög monda neki: Ennek a gyűrűnek oly ereje vagyon, hogy ha megszorítod, mindnyájunknak neked kell szolgálni. Akkor a legény a késsel keresztűlmetszette a várat, az ördög mindjárt kijöhetett belőle. Akkor azt mondá a legény; Hát ezen pénzemet -121- hogy tudom haza vinni? Az ördög azt mondá: Ne féltsd, megőrzöm én azt, te csak menj haza. Ő pedig haza ment az apjához, és kérdi tőle, vannak-e erős ökrei? Az apja azt mondá: Vannak erősek, mért kérded? Ő pedig azt mondá: Keressen kend vagy tizenkét szekeret holnapra, az erdőre megyek. Az apja keresett huszonnégy szekeret, és elment a huszonnégy szekér, s ugyan annyi pénzt vittek haza.

Ezek így lévén, más nap elküldi a szerencsés legény a királyhoz hogy pénze elég van, most adja neki a leányát. A király egy tanácsossát küldi oda, hogy vizsgálja meg, ha igaz-e az? Ez elment, és azt mondta a királynak: Felséges király! pénze több van mint fölségednek. A király gondolkozott, hogy hol vette azt a sok pénzt? azután azt üzente neki, hogy csináltasson olyan várat mint a királyé. A legény csak azt várta hogy beestveledjék, akkor kiment, és a gyűrűt megszorította, s az ördögök mindjárt ott voltak, és azt kérdték: Mit parancsol az ífju úr? Ő pedig megparancsolta hogy reggelre még szebb várat csináljanak mint a királyé volt; akkor beküldte az apját a királyhoz, hogy megvan a vár, most adja neki a leányát. A király ismét azt üzente neki, hogy most olyan hidat csináltasson, -122- hogy egyik várbul a másikba összejárhassanak. Más napra az is meglett. A legény újolag beküldte az apját hogy a leányt adják neki. Akkor a király azt mondá: Még egy kert szükséges, azt is csináltasson; más napra a kert is készen volt, még sokkal szebb mint a királyé, pedig oly csunya helyen csinálták, hogy egyebet nem láttak, csak a sok követ; ide az ördögök mind elhordták és földet hoztak helyébe és oly szép kertet csináltak, hogy a király kertje még csak árnyékában sem állott. Akkor megint beküldte az apját a királyhoz, hogy a leányát adja neki. A király tehát neki adta a leányát. Azonban a leány a török basa fiát szerette, de úgy hogy senki sem tudta, csak maga a leány. A legény tehát elvette a király leányát, és nagy lakodalmat csináltak, nyolcan az ördögök közől voltak a muzsikusok. Mikor a vacsorának már vége volt, akkor lefeküdtek; azt kérdi a menyasszony: Ugyan szívem, mondd meg nekem, hogyan tudtad te azt a sokat oly kevés idő alatt megcsináltatni? Ő pedig mindjárt kivallotta, és ezután elaludt, a felesége pedig a gyűrűt lehúzta az ujjáról, és a maga ujjába dugta; azután kiment, és a gyűrűt megszorította, s az ördögök mindjárt ott voltak, és kérdezték tüle, hogy mit parancsol nekik? Ő pedig mondá nekik: Most engem -123- vigyetek Törökországba a szeretőmhöz. Az ördögök felfogták, s nagy sebesen Törökországba vitték a basa fiához; a szegény vőlegény pedig az ágyba aludt. Jókor reggel felkél; hát látja hogy a felesége elszökött, a gyűrűjét is ellopta, el is vitte, amin ő nagyon búsúlt. A muzsikusok muzsikaszóval mentek az ajtóra, de ő bújában az ajtót sem nyitotta meg; azután a király bement a szobába, és nem látja a leányát; kérdi, hogy hová tette; ő pedig azt feleli, hogy elszökött, és engemet is meglopott, mert a gyűrűmet is ellopta. De a király azt mondta: Nem szökött el, hanem megölted, és eltemetted, de holnap felakasztatlak, ha elő nem állítod a leányomat. Mindjárt megfogatta aztán, és tömlöcre vettette; azután a muzsikusok oda mentek, és a királynak azt mondták: Ereszsze el fölséged, mink nyolcan itt maradunk helyette, ő pedig hadd keresse, és meg is találja. A király tehát elereszti, és a nyolc muzsikust rekesztette be helyette. Az egyik pedig hozzá megy, és azt mondja neki: Tudod-e most mit csinálj? Öltözzél fel vadásznak, és csak menj Törökország felé; hanem azt nem mondták neki hogy hol van, pedig magoknak kellett elvinni. Akkor megindúlt nagy sietve, és ment Törökország felé; az úton lát egy szép fekete macskát, -124- kapja a puskát és agyon akarja lőni; a macska azt mondja neki: Ne lőj agyon, majd segítek rajtad; és elment vele. Azután lát egy szép rókát, azt is agyon akarta lőni, az is megszólamlott hozzá, s monda: Ne lőj agyon, még segíthetek rajtad; azt sem lőtte agyon, az is elment vele. Azután meg tovább megy, és lát egy csúnya egeret, azt is agyon akarja lőni, az is azt mondja neki: ne lőj agyon, még segítek rajtad; az is elment velek. Akkor már negyed magával volt: a macska, a róka, és az egér; mind a hárman az ördögök közül valók voltak. Azután a tengerparton megállottak; a róka azt mondja neki: Te maradj itt, rakj tüzet, majd mink beúszunk a tengeren a várba, mert ott lesz a gyűrű; a róka mondja a macskának: te fogd a farkamat, a te farkadat fogja az egér, úszszunk csakhamar. És csakhamar beúsztak a várhoz. A róka azt mondja: Menj be macska az egérrel, hozzátok ki a gyűrűt. A macska az egeret a hasa alá fogta, úgy ment az ablakban, ott rítt, sírt; meglátta a törők, beeresztette, s nagyon örűlt neki, mert sok egér volt a szobában; a macska az egeret elejtette, utána futott és kergette, a török és a király leánya épen akkor a gyűrűt vizsgálták az asztalnál, az egér futkos, a macska utána, ezek is a gyűrűt ott hagyták, -125- szaladtak, hogy meg segítik fogni; az egér fölszalad az asztalra, a gyűrűt felkapja, a macska meg a gyertyát eloltotta, sötét lett, s az ablakot kitörték, és a gyűrűt elvitték. A király leánya mindjárt nagyon, búsúlt a gyűrűért; a macska és egér pedig nagy örömmel futottak a rókához. A róka azt mondja nekik: No most melyik fogja a gyűrűt? Én nehéz vagyok, elmerűlök, az egér el nem birja: fogd te macska, hanem vigyázz, hogy el ne veszítsd. Akkor megindúltak, és sietve úsztak, de a macska szájába víz ment, a gyűrűt elejtette a vízbe, azután búsúltak, hogy hogyan találják meg: az urokhoz nem mertek menni, a parton bújdostak tehát, és látnak iszonyú sok rákot. A macska kérdi, hogy minn versengenek? azt mondja a rák: királyt akarunk tenni, de nem tudunk: A macska fölszalad egy fára, s azt mondja nekik: Az ki ide tud jönni, az lesz a királytok; a rákok próbáltak felmenni, hanem egy sem tudott; utóljára egy fiatal próbált, fel is ment, a macska megkapta, és a többi rák kiáltott hogy a királyokat ereszsze el. Én pedig el nem eresztem, mondá a macska, míg egy gyűrűt, melyet a tengerbe ejtettem, fel nem hoztok. A rákok az egész tengert elfogták, a gyűrűt előhozták, a macska a királyokat szépen levitte, és nekik adta; azok a -126- gyűrűt a macskának adták, a macska nagy örömmel vitte a gyűrűt a rókához, és együtt mind a hárman nagy örömmel az urokhoz vitték a gyűrűt. Az csakhamar az ujjában dugta és megszorította, és mindjárt ott termett tizenkét ördög, és az mondák: Mit parancsol az ífju úr? ő pedig azt mondá: Fogjatok fel engem és vigyetek az ipamhoz. Akkor felfogták, nagy hirtelenséggel a királyhoz vitték, ő bemegy az ipájához, és kérdi tőle a király: hát a feleséged hol van? Törökországban, monda, most is a török basa fiával van. A király megharagudt, mondá: Mért nem hoztad el mind a kettőt? Felel az ífju: Majd reggelre itt lesznek, és pedig együtt fekve megláthatd. Másnap reggel oda vitette mind a kettőt, a király megfogatta mind kettőjöket, de még is a törököt eleresztette, hanem a leányát kivitette, és fejét vétette, az ífjat pedig magához vette, s mint saját gyermekét s örökösit mai napig is tartja.

XXXIX. A SZÍNVÁLTOZÓ KIRÁLYNÉ.

Volt egy királyné, aki minden órában más színben változott, egy órában fejér, másikban sárga, harmadikban zöld, és így más-más színt mutatott a képe. Annak pediglen volt egy igen szép fia, aki az anyjának egyszer azt mondá: Asszonyanyám, én már azon szép időt elértem, melyben meg kell házasodnom; azért adjon nekem pénzt, és egy regement huszárt mellém, akik engem kisérjenek. Felel neki az anyja: Kedves fiam, azt tűled meg nem fogom, csak menj el, és végy pénzt magaddal a mennyit akarsz, hanem azt megmondom, hogy addig haza ne jőj, míg oly feleséget nem kapsz, aki minden órában változik a színiben mint én is. A fia megfogadta a szavát az anyjának, és magához vett tizenkét szeker pénzt, és egy regement katonát, úgy oztán megindúlt, országokat járt; már messzí országokba elérkezett, de sohul olyant nem talált, mint az ő anyja volt. Már pénzek is elfogyott, -128- hogy nem élhettek; és nem mehettek tovább; azért vissza kellett nekik fordúlni haza felé. Mikor haza érkeztek, elbeszélte az anyjának, hogy sehol oly személyre nem találhat mint az anyja, azért haza kelletett jönnie. Az anyja azt mondja neki: Kedves fiam, még egyszer menj el, és vígy több pénzt magaddal, talán még is akadsz olyan személyre mint én vagyok. A királyfi nagy bújában huszonnégy szeker pénzt vitt magával és egy regement huszárt, s nagy búban ment messzi országba.

Egyszer talált egy városba menni, ahol egy halottat akartak eltemetni, és mikor a tetőhöz érkeztek vele, a holttestet letették és nagy durungokkal verték. Ezt a királyfi hogy meglátta, nagyon sajnálkodott rajta, oda ment, és kérdezte, hogy miért verik azt a holttestet azok pedig felelének neki, hogy éltében sok adósságot tett, és senkinek meg nem fizetett, azért verik holta után a testet. Mond a királyfi: Csak ne verjétek, a mi adósságot tett, inkább mind megfizetem. Hogy ezt mondta, a testet mindjárt eltemették. Azután kifizette minden adósságát úgy, hogy a huszonnégy szeker pénz mind rá ment, és a katonái lovait is mind oda adta az adósoknak, hogy csak békével maradjanak; azután az városba ment szállásra, más nap pediglen a katonáit mind visszaküldötte, -129- és maga útnak indúlt. Mikor a temetőhöz érkezett, a temetőből egy ember fölkelt, és hozzá megy, s mondja neki: Uram, tudom hogy szolgád nincsen, azért fogadj meg engem, én híven szolgállak. Felel a királyfi: Barátom, én meg nem fogadhatlak téged, mert pénzem nincsen, és most haza megyek. Felel az ember: Nekem fizetés nem kell, hanem én még is felkeresem azt a személyt, akit az anyád kiván. A királyfi nagy álmélkodva megfogadja, és elmegy vele más uton.

Egyszer az urának mondja: Uram, csak jőj utánam, majd én elmegyek szállást csinálni. Akkor elmegy egy elátkozott várba, aki tele volt ördöggel, és mondja: Halljátok ördögök: most jön az én uram, aki titeket el akar ebbül a várbul űzni; hanem fogadjátok számát majd titeket én egy kamarába elzárlak, úgy megmaradtok. Az ördögök engedtek neki, és az urát oda bekvártélyozta; ott hált a királyfi azon éjjel. Más nap megmutatta neki az útat hogy merre menjen; az urát útnak ereszti, maga pedig ott maradt. Akkor az ördögöket kiereszti, az ördögök pedig nagyon megörűltek, hogy őket megtartotta; azért azt kérdezték tüle, hogy mit kiván tűlök? mindent megtesznek neki, hogy űket megtartotta. Volt pedig abban a várban egy rozsdás puska és egy -130- köpönyeg melyet az ördögök őriztek; azt kérte tűlök, mert már tudta hogy mire valók; az ördögök pedig örömest neki adták. A köpönyeget magára vette, a puskát pedig a vállára vetette, azzal az ura után ment mint a szél. Mikor az urát elérte, beszélt vele! de az ura őtet nem látta; azért kérdezte az ura: Hol vagy én szolgám, hogy nem látlak? és velem beszélsz. Akkor a köpönyeget magárul levetette, és látható lett. Akkor az urának monda: Uram, itt vagyon az város, amelyben a te feleségedet föltaláljuk, azért vigyázz magadra; abban a városban pedig egy ördöngös király van, akinek ördögök szolgáltak volt; annak egy szép leánya van; azért oda mentek, és a királyt köszöntötték, és megmondták neki, hogy mit akarnak; a király leánya pedig nagyon örűlt, mert igen szép legény volt a királyfi. Azért a király azt mondja: Na nem bánom, hanem három próbát tegyünk, hogyha azt meg tudod tenni, a leányom a tiéd; hogyha pedig meg nem tudod tenni, az ördögökkel összeszaggattatlak. Azért elsőben egy pár arany papucsot vett elől a király, és mondja az ördögöknek: Ezt vigyétek a tenger szigetiben, és abban a ládában csukjátok. A szolgája pedig mindenütt az ördögök után ment a köpönyegben, az ördögök nem láthaták, mert a köpönyeg -131- rajta volt, azért a papucsot a ládába tették, a királyfi szolgája pedig kivette a ládábul, és haza vitte, s az urának odaadta. Másnap az ífju király az ördöngös királyhoz vitte a papucsot; ez monda neki: Felséges király, tetszésed szerint a papucs itt van. Felel a király: No itt van egy pár arany kés, azt vigyétek a tenger szigetébe, és jól becsukjátok. Az ördögök kapták a pár kést, és elvitték a tenger szigetébe, de mind hiába, mert az ífju király szolgája mindenütt a nyomokban volt, és alighogy a ládába tették, már ez kivette és az urának haza vitte. Más nap azt is az öreg királynak általadta. Harmadszor a leánynak az ujjáról egy gyűrűt húzott le, azt adta az ördögnek, azzal is az ördögök nagy hamarsággal a tenger szigetibe mentek, ládába vetették, hanem azt is csakhamar az urának visszahozta a szolga, az ífju király pedig nagy örömmel az ördöngös királynak adta; akkor monda neki: Én ördögi erővel bírok, de te meg egész ördög vagy, mert azt mind megcselekedted, amit semmiféle ember sem tudott volna megcselekedni: azért legyen a leányom a tied.

Más nap a leányt elvitték, és mikor az uton mentek, egy temetőhöz érkeztek; hát azt mondja a szolga az urának: Uram, már most én itt maradok, hanem azt tudod hogy a leányt -132- ketten nyertük; már most fele az enyim, fele a tied; azért most kétfelé szakasztom. A királyfi könyörgött neki, hogy azt ne mívelje, de ő arra nem engedett; csak kétfelé szakasztá: tehát kigyó s béka esett ki belőle, és akkor megint összetette, és sokkal szebb lett mint előbb volt, és azt mondá: Uram, már most elviheted, ez lesz olyan mint az édes anyád; ez is minden órában változik a színiben. Már most élhetsz vele. Én ezt azért cselekedtem veled, hogy azt a jót cselekedted velem, mert én voltam az az ember, akit holtom után vertek. Már elkárhoztam volna, hanem te megváltottál engem. Akkor eltűnt előle: az ífju király pedig elment a hazájába, és elvette feleségének; így lett vége mindennek.

XL. KINCSKERESŐK.

Volt egy juhásznak egy kutyája, aki egy kősziklás hegy alatt egy lyukban megkölykezett. A juhász egy párt örömest meghagyott volna kölykeiből, ugyanazért mindig lesték hogy hova jár a kutya, míg egyszer csak megtalálták, de senki sem mert hozzá menni: mindjárt morgott az emberre. Azért, mikor haza ment a kutya enni, akkor a gazdája megfogta és megkötözte, azután egy bojtárjával, a ki kilenc esztendős volt, elment a lyukhoz. Mivel pedig a lyuk szűk volt, maga nem mehetett be, hanem a bojtárját küldötte be, hogy a kis kutyákat hozza ki a lyukbul. A gyermek bebújt a lyukba, de a kis kölykek mind beljebb mentek abba úgy annyira, hogy egy pincébe lepotyogtak. A gyermek kimegy, és beszéli a gazdájának, hogy egy pincébe lepotyogtak, a gazdája egy kötelen leeresztette a gyermeket a pincébe, tüzi szerszámot -134- is adott magával. Mikor a bojtár a pincében tüzet ütött és gyertyát gyújtott, hát látja hogy sok hordó bor van a pincében, de már az hordók fája el volt rothadva, csak a bőribe volt a bor; a gyermek a késit a hordóba lökte, tehát bor folyt belőle; a gyermek ivott, azután megborosúlt, jobb kedve lett neki, s összejárta a pincét: hát sok pénzre talált, a mely éllel volt hordóba rakva. Erre a gyermek a kutyákat csakhamar fölhuzatta, azután az ingét levetette, és teli rakta pénzzel, azt is fölhuzatta gazdájával; utóljára magát húzatá föl, s beszéli a gazdájának hogy mit látott. Míg így beszélnének, a lyukbul egy fekete ember jött ki, és mondja neki: Na! köszönd istenednek, hogy odabe nem értelek, mert ha ezer lelked lett volna is, még is összeszaggattalak volna. Ezzel a lyukba visszament; ezek pedig a pénzzel haza mentek: a juhász valami keveset adott a gyermeknek, a többet magának tartotta.

A juhász még nyolc esztendeig élt, azután megholt; a legény azután is csak juhászmesterségében maradt. Egyszer a pénze elfogyott, hát a pajtásával a korcsmába mentek: mindkettő nagyon búsúlt, hogy a korcsmárosnak már igen sokkal adósok, azért ez az ífju mondá pajtásának: Pajtás, hogyha neked bátorságod -135- volna, én tudok sok pénzt, az nekünk jó volna. A pajtása azt mondá neki: Nekem van bátorságom, csak menjünk! El is mentek mind a ketten a lyukhoz, s egy kötelet megkötöttek a kőhöz, azon leereszkedtek mind a ketten; legelsőben a borbul jól ittak, azután beszélgettek együtt. Egyszer csak jött a fekete ember, és nagy haraggal azt mondja: Na te fickó, nemde megmondtam, hogy többet ide ne jőj? most összeszaggatlak. E pedig a borbul jól bevett, mely nagy bátorságot adott neki, azt mondja a fekete embernek: No ilyen teremtette! gyere, szaggass össze, majd megtanítlak ne búsúlj, úgy összeváglak, hogy pornak is apró leszel. Mivelhogy a juhászlegény oly nagy bátorságot mutatott, mondja a fekete ember neki: Na fiam, mivel oly bátor vagy, menj le az alsó pincébe, ott van az én uram: hogyha jó kedvibe találod, ez a kincs mind a tied: ha pedig haragszik, oda az életed. Felel az ífju neki: Vagy haragszik vagy nem, elmegyek; hogyha valamit akar, összevagdalom mint a répát. Le is ment, a pincébe; ott ült az öreg, monda az öregnek: Jó napot apó; felel az öreg: Isten hozott fiam, te vagy az én nagy szerencsém, hogy ily nagy bátorsággal bíró ember vagy: most megváltottál, azért legyen a tied minden ami itt vagyon, és fogd a baltádat, -136- és üsd meg itt a falat. És megüti a legény: hát mindjárt egy világos garádics volt előtte, akin fölmehettek; az öreg pedig eltünt, és senkit sem találtak; akkor feljöttek a pincébűl, és a királyhoz mentek, s megbeszélték neki, hogy hogyan jártak. A király a kincset általvette, és a két juhászlegénynek adott annyit amennyit kivántak egész életekre, s így szabadúlt meg a szegény szenvedő lélek, és az a kincs is fölszabadúlt.

XLI. JÓÉRT JÓ.

Volt egy szegény embernek egy fia, aki az apjának azt mondta: Apám, látom hogy szegény módon kell élnünk, azért én elmegyek szerencsét próbálni, majd talán jobb lesz dolgom. Az apja elbocsátotta, s a legény elmegy, és nagy darab országot bejár, de sehol magának való szolgálatot nem talált. Egyszer egy juhászhoz megy, és attul kérdi, ha nem volna-e szolgálatra szüksége? Felel a juhász: Én téged megfogadlak, hogyha esztendeig kitartod, hogy a kárvallástul megmaradsz; én adok kilenc birkát, de azt megmondom, hogy a tóba ne ereszd a birkákat, mert a szőrök megaranyosúl, úgy oztán hasznát nem vehetem a szőröknek – mert abban a városban az arany nem volt kelendő, hanem csak a szőr. A legény kihajtja a birkákat, és egész kilenc hónapig megőrizte a juhokat, s a tóba nem eresztette; hanem hogy kilenc hónap kitelt, egyszer elaludt; a birkák mindjárt a tóba -138- szaladtak, s a szőrök megaranyosúlt. A legény fölébred, s nagyon megijedt, hogy az birkák mind aranyszőrüek. Félt haza hajtani őket, hogy a gazdája megveri, hogy oly nagy kárt tett; sokat gondolkodott, de végtére még is csak haza hajtotta. Hogy a gazdája meglátta a birkákat, nagyon haragudott, hogy már mit csináljon? végtére három juhot neki adott, és azt mondá: Mivel te nem tudtál vigyázni a juhokra, azért csak három juhot kapsz; most elmehetsz amerre akarsz.

A legény elmegy, s a három juhot maga előtt hajtotta. Mikor egy erdőbe ért volna, eleibe ment egy öreg ősz ember, s monda neki: Édes fiam, ugyan hol vetted ezt a szép három juhot? Felel a legény: Édes öreg bátyám, azért én egész esztendeig szolgáltam, ez lett a bérem. Felel az öreg ember: Édes fiam, adj nekem is egyet, neked kettő marad, nekem is hadd legyen egy, neked az isten megfizeti. A legény oda ad egyet, azután a kettőt odébb hajtja. Az öreg megint eleibe kerül, kéri az egyiket tűle, hogy az isten megfizeti neki; a legény azt mondá: Na édes bátyám, már egy öreg embernek egyet adtam, ezt pedig neked adom; s neki adta; azután az egyet tovább hajtotta. Az öreg megint csak eleibe megy, s azt mondja neki: Édes fiam, micsoda szép juhod -139- vagyon, hol vetted? Felel a legény: Édes öreg bátyám; én esztendeig szolgáltam, a bérem három ilyen birka volt, hanem kettőt már elajándékoztam, most már csak egy van. Felel az öreg: Édes fiam, add nekem a birkádat, azzal neked sokat kell vesződnöd, azután könnyebben mehetsz magad, neked az isten megfizet. Felel a legény: Bátyám, én a juhot neked adom, hanem azt megmondom, hogy az isten most mindjárt fizesse meg, mert nem várakozhatok. Felel az öreg: No fiam, kérj amit akarsz, én mindent megadok a mit kérsz. Felel a legény: Adj nekem egy olyan hegedűt, melyet ha meghúzok, még a madár is táncoljon; és egy puskát, hogy ha én akármire lövök, ne durranjon, de még is agyon lőhessem amit akarok. Az öreg mindent megadott neki amit kért, azután egymástul elváltak.

A legény amint egy erdőn megyen, lát egy zsidót, s előlveszi a hegedűjét, és hegedűl. A zsegény zsidónak nagy bútyora volt a hátán, még is úgy kellett táncolnia, hogy a nyelvét is kivetette, és könyörgött hogy ne muzsikáljon. Azután elhagyta a hegedűlést, s azt mondá a zsidónak: Eredj a sürübe, ott sok madár van, szedd fel, majd én lelövöm. A puskáját rá fogja, és lőtt; a madarak mind ott maradtak, a zsidó beszalad a sűrübe, szedi a madarakat -140- a legény pedig veszi a hegedűt, s a zsidónak táncolni kellett, hogy a bokrok a ruháját mind leszaggatták; azután elhagyta a hegedűlést. A zsidó vérbe maradt, úgy ment a városba, és az uraknak mondá: Uraim, itt az erdőn egy legény van, fogassák meg, mert azt cselekedte, hogy én oly véres lettem; de ne hagyják hegedűlni, mert mindig kell táncolni hogyha az hegedűl, azért az urak mindjárt paripára ültek, és a zsidóval együtt az erdőre mentek. A legény hát látja hogy jönnek, előlveszi a hegedűt, s hegedűl, az uraknak pedig lovaikkal együtt kellett táncolni; végre könyörögtek hogy hagyja el, semmi baja sem lesz. A zsidó pedig magát egy törzsökhöz kötözte, hogy ne táncolhasson, de az mind hiában volt, mert a kötelet is elszaggatta, még is kellett neki táncolni; de mivel az urak könyörögtek hogy ne muzsikáljon, azért elhagyta: úgy az urak haza mentek.

A legény pedig elment más országba egy királynál szolgálatot keresni. Hogy magát bejelentette a királynak, a király azt mondá neki: Fiam, nekem egy leányom vagyon, hogyha azt meg tudod nevettetni, úgy megfogadlak szolgámnak. Felel a legény: Fölséges király, hogyha én akarom, nem hogy nevet, de még táncolni is fog. Felel a király: Az én leányom még soha sem nevetett, hanem hogyha -141- meg tudod nevettetni és megtáncoltatni is, fele királyságom és a leányom a tied. A legény nem volt rest, a király szavaira előlveszi hegedűjét, s hegedűl: a leány pedig elsőben elkezd nevetni, azután kapja az atyját, úgy táncolnak hogy majd megződűlnek: a legény a muzsikálást elhagyja, a király pedig mindjárt papot hivat, s a leányával összeadja. A legény első nap vele jól összeegyezett, de más nap hát megint csak olyan szomorú volt mint azelőtt; a legény hogy látta szomorúságát, előlveszi hegedűjét, mindjárt nevetett és táncolt, azután valahányszor szomorú volt, mindjárt csak muzsikált, hogy kedve legyen, s azután így vígan éltek.

XLII. AZ OSTOBÁN ISTEN IS CSAK BAJJAL SEGÍT.

Volt egy faluban egy szegény ember, aki semmimódon sem szedhette föl magát, csak mindig szegény maradt; gyermekei voltak, de még kenyeret sem tudott nekik adni. Egyszer nagy bújában elmegy hogy koldul; bemegy egy vendégfogadóba; könyörög hogy adjanak neki szállást és enni valót; a korcsmáros pedig megverte, úgy oztán kidobta a szobábúl; az asszony pedig egy kevéssé jobb volt mint maga, azért mikor a korcsmáros lefeküdt, az asszony kenyeret és egy kis bort is adott neki, úgy oztán lefeküdt. Más nap felkel, elmegy az erdőre, és egy favágó öreg ősz embert talál ott; az öreg ember hogy látta, mindjárt elhagyta a favágást, hozzá megy, és kenyeret ad neki, azután azt mondja neki: Tudom hogy szegény ember vagy, azért adok neked egy abroszt: hogyha azt leteríted, enni és inni elég lesz rajta, hanem vigyázz rá, hogy -143- el ne csalják tűled. A szegény ember elmegy haza felé, és azon korcsmába bemegy, az asztalt megteríti, mindjárt elég enni és inni való volt rajta; a korcsmáros gondolja magába: majd elcsalom tűle hogyha lehet; hát éjtszakára szállást adott neki: Add nekem ezt az abroszt; majd elteszem, mert ellopják tűled. Az szegény odaadja neki az abroszt, és más nap, mikor kéri tüle, a korcsmárosné egy más abroszt adott neki, avval haza ment. A gyermekei ríttak hogy nagyon, mondá a feleséginek: Na édes feleségem, ne busúlj, most hoztam eleget enni és inni; akkor előlveszi az abroszt, az asztalt megteríti, de semmi sem lett rajta, mert a korcsmárosné kicserélte. Akkor az ember elszomorodott, a felesége pedig káromkodott, hogy miért tartja bolondnak. Felel neki az ura: Édes feleségem, engem megcsaltak, hanem majd elmegyek, talán még mást kapok. Elmegy hát abba a korcsmába, gondolta hogy a korcsmáros majd jól tartja, de megcsalódott, mert a korcsmáros hogy meglátta, nem hogy megkinálta valamivel, inkább kiverte, a szobába se szenvedte meg; hanem mikor a korcsmáros lefeküdt, az asszony behívta, kenyeret és egy kis bort adott neki, azután lefeküdt. -144-

Másnap elmegy az erdőre ahoz az öreg emberhez, kérdi az öreg: Na fiam, mi bajod? Felel neki: Tegnap bementem a korcsmába, a korcsmáros elcsalta tűlem az abroszt hogy elteszi mert ellopják, más nap pedig elcserélte, mást adott, az enyimet pedig megtartotta. Akkor az öreg ember egy bárányt adott neki, és monda: Ez a bárány olyan, hogy ha megrázod, a szőri közül sok arany foly ki, menj el, próbáld meg, és menj abba a korcsmába, hanem vigyázz hogy meg ne csaljon a korcsmáros. Elmegy a szegény ember, a bárányt megpróbálta, hogyha igaz-e? megrázta, és annyi arany folyt ki belőle, hogy a szegény ember csudálkozott rajta; azután felszedte az aranyat; avval elmegy a korcsmába; mindjárt kér hogy adjanak neki enni és inni, a korcsmáros adott neki amit kért, azután kifizette mind aranynyal. Kérdi a korcsmáros: Hol vetted azt a sok aranyat? Felel a szegény: Az isten adta nekem, hanem egy bárányt is adott, a kibül arany foly, ha megrázzák; ha nem hiszed, nézd. Akkor előlveszi a bárányt, megrázza, és sok arany folyt ki a szőribül. A korcsmáros hogy ezt látta, gondolta: hohó! ez jó lesz nekem, majd elcsalom tűle; akkor azt mondá neki: Atyámfia, a bárányod megdöglik a szobában, hanem rekeszszük az istállóba az én bárányim közibe, holnap elvihetedt. -145- A szegény ember ráállott. Más nap a korcsmáros, nem azt, hanem más bárányt adott neki, azzal elmegy haza. A feleséginek mondja: Ne félj most feleségem, elég pénzt hoztam. A felesége alig várhatta hogy lássa, és mikor meg akarta próbálni, tehát semmit sem kapott. Akor látta, hogy megint meg van csalódva; a felesége pedig szidta s mocskolta, hogy miért játszik vele? Az embernek pedig még volt aranya, azt a feleségének adja, maga pedig elmegy.

Mikor a korcsmába megy, szint azon módon cselekedett vele a korcsmáros mint előbb, kiverte a szobábul. De ismét a korcsmárosné valami kicsint adott neki enni inni. Más nap megint az erdőre megy a szegény ember az öreghez, az öreg ember azt mondja neki: No mi az újság? megint meg vagy csalódva? Felel a szegény: Megcsalt a korcsmáros. Felel az öreg: Most már látom hogy szerencsétlen ember vagy, hanem még egyet próbálok: adok egy tarisznyát, hogyha mondod: ki muzsika; mindjárt muzsika jön ki belőle, és mindennek kell táncolni rajta. Másodszor azt mondd: ki kalapács! és mindjárt két kalapács jön ki, és azkit akarsz, azt megverethetd velek; hanem a korcsmároson kezdd el. Elmegy a szegény -146- ember a korcsmához. Hogy meglátta a korcsmáros, mindjárt gondolta, hogy megint hozott valami újságot: hát kérdi: No mit hoztál most? Felel a szegény ember: Most muzsikát hoztam. Kérdi a korcsmáros: Hát hol van? Mondja az ember: Ki muzsika! azonnal nagy muzsika lett, a korcsmáros mindjárt táncolni kezdett a feleségivel; mikor eleget táncoltak, akkor a szegény azt mondja: Ki kalapács! és üssétek a korcsmárost feleségével együtt. A két kalapács úgy megveri a korcsmárost és a feleségit, hogy majd meghaltak, és addig ütötték, míg az abroszt és a bárányt vissza nem adták neki. Mikor visszakapta mindenét, akkor a tarisznyába küldötte a muzsikát és a kalapácsokat, és haza ment. A felesége kérdi: No hát mit hoztál? Felel ő: Muzsikát hoztam. A felesége szidja, hogy: hogyha mást nem hoztál, az ördög vigyen el azzal is. Kapja tehát a szegény ember a tarisznyát, s mondja: Ki muzsika; és oly muzsika lett, hogy minden zengett, s a felesége és gyermekei táncolni, kezdtek. Mikor már eleget táncoltak, akkor a muzsikát leparancsolta, az asztalt megteríti: tehát minden elég lett rajta. Hát szegények örömmel ettek s ittak, azután mondja a feleséginek: Édes feleségem, még mást is hoztam; a felesége kérdi, -147- hogy: mit hoztál édes férjem? Felel a férj: egy bárányt, és beviszi a bárányt, és megrázza, mindjárt sok arany folyt ki a szőri közül, akkor hát örűlt a felesége, s így lett a szegény emberből nagy gazda: így megsegítette az öreg ember őket.

XLIII. AZ ARANYHAJU HÁRMASOK.

Egy városban volt egy pék, kinek három szép leánya volt. És a péknek egy szép kertje is volt a király kertje mellett, a király pedig ífju volt. Egyszer kimegy a kertjébe sétálni, hát a pék leányai is épen a kertjekben voltak, s az öregebbik leány azt mondá: Ej édes öcsém, én szeretnék a király kocsisa felesége lenni. Felel a közepső: Én is szeretném hogyha a király inasa felesége lehetnék. Felel a kissebbik: Én pedig szeretném hogyha a király felesége lehetnék, én egyszerre három gyermeket szülnék neki, két princet és egy princesznét, akik mind hármoknak aranyhajok és a homlokokon aranycsillagok lennének. Ezt a király meghallotta, mindjárt haza ment, és a leányokat magához hivatta, és kérdi tülök hogy a kertben mit beszéltek? Az öregebbik azt mondá: Felséges király, én azt mondtam: szeretnék a felséged kocsisa felesége lenni. Felel a király: Jól van. Azután a közepsőtől -149- kérdezi hogy mit beszélt? az is felel: Én, úgymond, azt mondtam, hogy szeretnék a fölséged inasa felesége lenni. Felel a király: Az is meglehet. Hát te kissebbik, mit beszéltél? a kissebbik pedig nagyon félt, nem mert semmit se mondani, hanem a király reá parancsolt, hogy mindent megmondjon amit beszélt. Akkor mond a leány: Én azt mondtam, hogy ha én Fölséged felesége lehetnék, én egyszerre három gyermeket szülnék, két princet és egy princesznét, akiknek aranyhajok és a homlokokon aranycsillag lenne. Felel a király: Hogyha úgy vagyon, tehát legyen úgy. Mindjárt papot hívatott, a kocsissal az öregebbiket, a közepsőt az inassal elvetette, maga pedig a kissebbiket feleségül elvette, és így egy füst alatt mind a háromnak a lakodalma elkészűlt, azután szépen éltek egymással.

Volt pedig a királynak egy vén anyja, az mindig haragudt a fiára és a menyire. Az ifju asszony teherbe esik, és szült később három gyermekeket: két fiat és egy leányt. A bába hogy meglátta a gyermekeket, csak elijedt, hogy aranyszál hajok és homlokokon aranycsillagok ragyognak; befut az öreg asszonyhoz, nagy álmélkodással beszéli neki, a vén királyné pedig a gyermekeket egy szatyorba teteti, és a tengerbe veti, az asszony alá pedig -150- három kutyakölyköt tétetett. Az ifju asszony tudta hogy gyermekeket szült, de nagy álmábul felébredvén, látta hogy kutyák vannak mellette; hát nagyon el kezdett siránkozni, hogy mi történt vele; a király pedig háborúban volt, azért a vén asszony levelet küldött a királynak, hogy a felesége három kutyát szült a világra. Mikor a király ezt meghallotta, nagyon megbosszankodott, és levelet küldött az anyjának, hogy tömlöcre vettesse a feleségit míg haza fog menni. Mikor már a háborúnak végi lett, haza ment a király, és kérdezte hogy s miként vagynak? akkor a vén királyné még jobban elárulta a szegény menyecskét, úgy hogy a király azt parancsolta, hogy az asszony míg él, tömlöcben fog szenvedni. Így aztán a király mindig csak szomorkodott.

Már most a gyermekekhez fordúljunk. Azokat a tenger elvetette egy nagy sziget mellé, ott egy halász kifogta őket, és látja hogy a szatyorban három szép gyermek vagyon, haza viszi tehát, és a feleséginek mutatja hogy micsoda szép gyermekeket talált; a felesége nagyon haragudott, mondván: Minek hozod a más gyermekit, mikor magadnak is elég vagyon? Felel az ura: Hogyan édes feleségem? ha gyermekink vagyunk, ezeket is velek együtt felnevelhetjük, mert valami nagy nemzetbül valók -151- ezek a gyermekek, mert látod hogy aranyszál hajok vagyon, és az homlokokon aranycsillag. Azután csak nevelték a gyermekeket, hanem a halász jobban szerette azt a hármat akit talált, mint a maga saját gyermekit, melyért az asszony még nagyobban haragudott reájok; azért egyszer egy hajóba hányta mind a hármat, s a tengernek eresztette, a víz pedig messzi elvitte, míg egy malomhoz értek. A molnár meglátta őket, és kifogta, és mivelhogy gyermekei nem voltak, igen nagy őrömmel fogadta őket, és megnyíratta mind a hármat, és a parokás hat száz forintot adott neki a hajért; azért a molnár még nagyobban örűlt nekik, és gyakorta megnyiratta őket, és a hajokat eladta. Egyszer a leány észben vette, hogy az ő hajokbul annyi pénzt vásárlanak, azért a bátyjainak ezt mondá: A mi hajunkbul sok pénzt vesznek be, azért én azt mondom: szökjünk el, mi magunk egymást megnyírhatjuk, és adjuk el, vegyünk magunknak egy házat, én majd főzök, tí pedig vadászni járjatok, így elélhetünk mind a hárman. El is szöktek mind a hárman, elmentek egy városban, egy házat vettek, abban laktak, a princek vadászni jártak, a húgok pedig főzött.

Egyszer az erdőn összeakadt a királylyal, ugymint az atyjokkal; hogy a király meglátta a -152- princeket, elcsudálkozott rajta, hogy micsoda szép ífjak, és mindjárt invitálta ebédre mind a kettőt; az ífjak magokat ajánlották hogy elmennek, a király pedig haza ment, s az anyjának megbeszéli hogy mely szép ífjakra talált az erdőben, kiknek aranyhajok, és aranycsillag vagyon az homlokokon. A vén királyné hogy azt hallotta, elijedett mindjárt, azt gondolta, hogy azok lesznek azok a gyermekek, akiket ő a vízben vettetett, azért csakhamar egy pulykát megöletett, azt megtöltette, és a tölteléket méreggel megkeverte, azután elküldötte a szolgálótul abba a városba ahol voltak a princek, hogy azt megegyék. A princeszné csak maga volt oda haza, a szolgálónak hát megköszönte a pulykát, és a királynénak; azonban bemegy a szobába, és a szobába lévén, egy kis kutyája a pulykát megkezdette, és mire kiment, a kutya meg volt dögölve. Azon elijedt, s a bátyjai hogy haza mentek, mindjárt megbeszélte nekik, hogy micsoda ajándékot küldött a király anyja nekik. Ezen az eseten megharagudtak a princek, és nem mentek el a királyhoz ebédre, hanem másnap megint az erdőre vadászni mentek. Megint összveakadtak a királylyal; kérdi tűlök, hogy miért nem mentek el hozzá ebédre? Ezek pedig felelnek neki: Fölséges király, nekünk igen szorgos dolgunk volt, az -153- hátráltatott bennünket. Felel a király: Nohát ma eljőjenek hozzám ebédre; azok pedig magokat ajánlották, hogy elmennek. A király haza ment, és az anyjának mondta, hogy: no ma eljön az a szép két princ, jó ebéd készűljön. A vén királyné pedig egy itce bort küldött, azt is méreggel megcsinálta, a leány elvitte a princesznéhez, az pedig megköszönte, azután kikísérte; a szoba teli volt madarakkal, még oda ki volt, a borbul ittak, s mind megdöglöttek. És hogy a princek haza mentek, megbeszélte nekik hogy: nagy ellenségünk van, mondá, el akarnak veszteni; azért a princek akkor sem mentek ebédre. Harmadik nap megint kimentek vadászni, és a királylyal megint összeakadtak; mond a király nekik: Ugyan nem tudom hogy miért tartotok engem bolondnak, hogy el nem jöttetek ebédre? Felelnek a princek: Mi azért nem mentünk, hogy felséged anyja minket meg akar öletni. Akkor megbeszéltek mindent, hogy mit küldött nekik, a király megharagudott, és haza ment, az anyját tömlöcre vettette, azután kocsira űlt, és elment, mind a hármat magával a várba vitte, ettek ittak, azután kérdi a király, hogy ki gyermeki volnának? Felelnek ezek: Mi nem tudjuk hogy ki az atyánk, és ki szült e világra bennünket. Ekkor a király már tudta hogy az -154- ő fiai. Akkor a vén banya már nem tudott mit mivelni, meg kellett mondani, és mond a fiának: Kedves fiam mivel oly alacsony rendbül házasodtál, azért haragudtam reád, és én cselekedtem mind valami rosz történt a házadnál. Akkor a király haraggal mondá az anyjának: Tehát mit érdemel az, ki a házasokat egymástul elválasztja ily hamissággal, és ily szép gyermekeket úgy el akar veszteni? Felel a vén királyné: Én már magam a sententiát kimondom: azért te engem egy hordóban fenekeltess, és a hordót szögekkel veresd meg, s vitess föl egy nagy hegyre, onnét eresztess a tengerig, ez lesz a bérem. A király nem is késett, csakhamar megcselekedte, végire járt a vén anyjának amint maga kivánta, azután a feleségét fölhozatta a tömlöcbül, megkövette, és bocsánatot kért tűle; az asszony megbocsátott neki, és nagy öröm lett az egész országban. De mivel a bánat megölte az ífju királynét, azért nem sokáig tartott az öröm, s harmadnapra megholt. Ezért a király nagy búba esett, de mivel az ő kedves gyermekeit megtalálta, szomorúságát avval elfelejtette. Igy aztán örömmel élt gyermekeivel, s él mind maig, ha meg nem halt.

XLIV. A HATALMAS SÍP.

Volt hol nem volt, hegyen vőlgyön túl volt, erdőn kösziklákon innen volt, de az óperenciás meg a grőnlándiai tengereken is túl volt; volt Flandriában egy rongyos ringyes város mellett egy nagy szegénységü embernek egy kis házacskája, meg egy szőlleje, mely csak kilenc rendben lévő útból állott, és három cseresnyefából. Midőn az öreg megélemedett létire már érzette gyengeségét, fiainak általadta a csekély gazdaságot. Három gyermeke volt, tehát hárman el nem osztozkodhattak, hanem a szőllőt magok között felosztották; jutott egynek-egynek három rendbeli út szőllő, és egy cseresnye fa.

Elközelgetett már a tavasz, mindenek a szőllőbe munkálkodtak, és a három fiu is elment nem annyira a dologért, minthogy a cseresnyét valaki tőlök el ne lopja, így amint őrzötték a cseresnyét, oda ment hozzájok egy vén koldus, a ki is kérte, hogy adnának neki egy kevés cseresnyét -156- isten nevébe. Ezek egymásra igazították a vén koldust. Végre a legkissebbik, kit Palkónak híttak, mondja neki, hogy ha akar cseresnyét enni, tehát menjen fel a fára, és egyen amennyit akar. Az öreg leveti a szűrit, és felmegy a fára, és eszik amennyit kivánt. Míg ő oda fent ett volna, addig az ífju akié volt a cseresnyefa, kikutatta mi van az öregnek a szűr-ujjába; és talált benne egy gyönyörű sárgaréz sipot; megörűl a vén koldusnak a sípján, és eltette. Lejön az öreg a fáról, és felveszi a szűrit, és mondja a fiúnak: Hogyha volna pénzem, most ugyan megfizetnék a cseresnyéért, hogy magad sem gondolnád. Ekkor mondja az ífju hogy, ha olyan jószívű volna, tehát adnád nekem, úgymond, azt a sípot, amely a szűrödnek ujjába vagyon. Azt mondja a koldus: azt fiam nem adhatom neked, mert az tartogatja fel életemet. Mondja neki az ífju: De öreg, vagy akarod vagy nem, a síp nálam van. Már ezen elkezdte a koldus kérni az ífjut, hogy adná vissza, de ez nem akarja semmiféleképpen neki vissza adni; akkor mondja neki a koldus: Már ha úgy vagyon, legyen a tied, de tudd meg, hogy annak a sípnak az ereje oly nagy, hogy akármely nótát gondolsz magadba, tehát ha a sípot fújod, az oly nótával fog hangzani, s ami több: aki a sípnak hangját fogja -157- hallani, tehát annak kell táncolni. Evvel elmegy az öreg, szerencsét kiván az ífju neki, azután elmegy a bátyjaihoz, és mutatja nekik hogy mit kapott; ezek pedig kinevették hogy miért adja ő a tavaszi termését. Ez pedig mondja nekik: Oh de csak hallgassátok mely gyönyörűen szól, és elkezdi fújni, melyet emezek hallván, felugrándoztak, és a legnagyobb táncot járták. Ezt látván az ifju paraszt, hogy az ő bátyjai mely szépen táncolnak, nagyon nevette őket, és elhagyván a sípolást, mondja bátyjainak: Kedves bátyáim, bírjátok ezt az én részemet is, és én elmenek a világba, és próbálok más szerencsét.

Ezzel elbucsúzik bátyjaitól, és elmegy, heted hét országon bújdosik, hegyeken völgyeken, erdőkön, kősziklákon, még a jeges óperenciás tengeren is túl ment, ment, ment. Érkezvén egy nagy városba, mely városnak nincsen neve, és nagyon megéhezvén, bement egy nagy traktérba, ahol sok uraságok ebédeltek, és a szép muzsika hangjára némelyek pípáztak, némelyek pedig boroztak. Megáll ő is közöttök, és kéri a fogadóst hogy nyújtson neki is valami kevés eledelt, mert igen ehetnék; ezt hallván a fogadás, rútúl kezdi őtet pirongatni; mondván hogy inkább dolgozni menne, mint így csalja a világot. De ő keveset hajtott a korcsmáros -158- szavára, hanem csak ott állott és kunyorált a vendégektől. Ezt látván a kelner, megharagszik, veszi a bikacsököt, és kezdi Palkót fenyegetni hogy, ha el nem távozik, tehát jól megrakja őtet. De ő erre sem hallgatott; hanem midőn látván hogy már több kettőnél, és a kelner veszi a bikacsököt; tehát veszi ő a sípját, és gondol egy stájer nótát, és azon nótán szólt a síp. Ezt hallván a vendégek, egybe fogódzván a fogadóssal együtt stájeres táncot jártak; mivel pedig az asztalok nagyon sűrűn voltak, tehát nem fértek, az asztalokat mindenestől felforgatták, és a sok drága edény mind összetört. Annyira fújta pedig a sípját Palkó, hogy már a vendégek egészen kifáradtak a táncolásban. Kérvén végre a fogadós a Palkót hogy ne fúja a sípját, nem csak hogy ételt ad neki de még máskép is megajándékozza, csak hogy ne sipoljon: ezt hallván Palkó, felhágy a sípolással, és a fáradt vendégek erre amarra eldűledeztek. Ekkor a fogadós Palkónak jól megrakta a tarisznyáját hússal, kenyérrel, és egy nagy üveg bort is adott nekie, csak hogy távozzon a házától.

Így megrakodva jól, tovább ballagott. Palkó elhagyván a várost, megy mendegél hát egész estig, be is setétedik reája, s amint egy nagy erdőben érkezik, rettenetes éjtszaka következett; -159- a szél igen nagy zuhogással fújt, az ég mendörgött, és nagyon villámlott. Így botorkázott szegény Palkó, s az útat egészen elvesztvén, tébolygott; aztán távolról lát egy kevés világosságot, s a felé igyekezvén végre ugyan csak eléri, és csodálkozván örömibe, hogy egy kisded házacskát talált, benéz az ablakon, és lát bent egy igen vén asszonyt hogy a házban foglalatoskodik, kopogtat hát az ablakon, és kéri az öreget, nyitná meg neki az ajtót. Az öreg asszony nagy hamar megnyitván az ajtót, beereszti őtet hajlékába. Mídőn már leültette volna, kérdi hogy és merre, és miért utazik? Palkó pedig mondja a vén banyának, hogy ő szolgálatot keresne; melyet hallván az öreg, mondja: Hogyha szolgálni akarsz, fiam, maradj meg nálam, én is adok neked szolgálatot: három napból fog az esztendőd állani, és csak három kecskebakom vagyon, azokat fogod őrzeni, ha pedig kitelik az időd, tehát a három bak a tied leszen; ha azonban ez idő alatt a bakok tőled el találnak veszni, akkor leveszem a fejedet, és karóba húzom, a beledből és csontjaidból pedig sövényt fogok csinálni. Ezt hallván Palkó, egy kevessé megbátorodott, és mondja magában: Hiszen vagyon nekem oly eszközöm, hogy az ördög sem tudna éppen három nap alatt tőlem elszökni; kezit nyújtja hát a vén anyóknak, -160- és mondja hogy ő megmarad nála. Ekkor ki megy a vén szatyor, és hoz be a fiának egy kevés madárhúst sülve, melyet eleibe tett egy fejér cipóval. Midőn már jól lakott volna, tehát lefekszik Palkő, és békével aluszik egész reggelig; reggelre viradván pedig felöltözik, és az öreg asszony átadja neki a három kecskebakokat. De mely csodálkozása volt Palkónak, midőn látta hogy a bakoknak aranyszarvai és körmei vannak; de még a szőre is csupa arany volt; kezibe vett Palkó egy ostort, és egy botot, és hajtotta maga előtt a kecskéket; de alig távozott el vagy háromszáz lépésnyire a háztól, tehát a bakok vissza akartak menni; fogja hát Palkó az ostorát, és verte a kecskéket, de ez nem használt nekie semmit; végre fogja Palkó a sípját, és kezdett sípolni, melyet hallván a kecskék, rettentő ugrálásokat kezdettek. Így egész estig nem hagyta a kecskéket legelni, hanem mindig táncolni kellett nekik. Estve felé haza hajtotta, és a vén asszony csodálkozott nagyon, hogy a kecskék napközbe haza nem jöttek, és behajtotta végre maga az istállóba, és rettenetesen megverte. Midőn így kinozná a bakokat, tehát elkezdette az egyik, hogy háromszor nagyobb ördög ez mint te, mivel egész nap kéntelenek voltunk táncolni. Mondja a vén asszony, hogy ha holnap haza nem jöttök, tehát a vas doronggal -161- szétverem a fejeteket. Másnap reggel viszont kihajtotta Palkó a kecskéket, és viszont szerencsésen haza, mikor az estve elérkezett. A vén asszonyt majd megette a méreg, hogy a kecskék haza nem jöttek. Harmadik nap viszont kihajtotta Palkó a kecskéket, és viszont vissza akartak jönni, de ő is megfúja a sípját, és a kecskék ugráltak még a fák tetején is. Déltájban pedig kocsik mentek arra, melyek fával meg voltak terhelve, melyet egy pap az erdőn vágatott. Midőn meghallották a sípnak a hangját, tehát leugráltak a kocsikról és táncoltak; az utolsó kocsin ült pedig a pap, ez egy nagy vastag fösvény ember volt: ez is hogy meghallotta a síp hangját, leugrott a kocsiról és táncolt, de mivel nagyon vastag ember lévén hamar elfáradt, kérte Palkót az istenért hagyná el; de ez nem is hallgatott reá, mivel féltette a kecskéit, hogy majd elszöknek ha nem sípol. Végre a pap kérte a kocsisát, hogy kötné a kocsi oldalához; a kocsis fogván a saroglyaláncot, az oldalhoz láncolta a papot, de ott is nyughatatlan volt, mindig mozgott, és a bőrit mind ledörgölte a hátárul. Ez így eltelvén egész estig, estve haza hajtott Palkó a vén banya kvártélyára, és a kocsisok is úgy tovább ballagtak. A vén asszony nem tudott mit mivelni mérgibe, hanem csak hallgatott, mivel -162- már hatalma nem volt Palkón, ez pedig reggel eleibe vette a kecskéket mint saját jószágát, és elhajtotta a vén asszonynak legnagyobb átkai között.

Elment most Palkó, és beért egy nagy városba, ahol midőn hajtotta volna a kecskéit, meglátja az a pap aki az erdőben táncolt; hirtelen becsapja szobájának ablakát, hogy netalán megint táncolnia kellene, Palkó tudakozta hogy hol lakna a bíró, amelyet midőn megmutattak neki, bemegy, és szállást kér, magának és kecskéinek. A bíró mivel látta ezeket a drága jószágokat, tehát kérdi, hogy hová hajtaná azt a szép jószágot? Palkó mondotta, hogy ő a királynak hajtaná, mivel annak juhásza. Ezt a bíró hallván, mindjárt a kecskéknek egy tiszta szobát adott. Ebbe a szobába háltak a bírónak három leányai is. Ezek már mind a hárman eladó sorban voltak, és nagy-kényesek. Ezek amint már estve feküdni mentek; hát mondja a legöregebb, hogy nagyon szép volna azoknak a bakoknak a szőreiből nekik bokrétákat csinálni, majd úgy mond, hogyha holnap a templomba elmegyünk, tehát senkinek nem lesz a keblibe oly drága bokrétája, mint nekünk. Így megegyezvén mind a hárman, egy akarattal leszállnak az ágyaikról, és mindegyik egy-egy baknak szőriben ragaszkodván, húzzák a bakok szőreit, -163- de amint megfogták marékban, úgy a kezeik mind ott maradtak, és többé el nem vehették kezeiket rólok. Így ültek mind a hárman oda ragadva egész éjtszaka. Reggel Palkó felkelvén, nevette a leányokat, de mivel, úgy mond, a királyi jószágokat meg akartátok lopni, tehát el kell vele együtt nektek is menni. Így a leányokat a bakokkal együtt elhajtotta. Midőn már a városban egy templom mellett hajtotta, jön egy fiatal szép legény, és oda megy a leányokhoz, az egyiknek a farára üt kezivel mondván: Nem szégyenled magadat egyingbe járni? Ekkor legnagyobb bámulására a legénynek is a keze a leány farán ragadt. Így tovább hajtotta. Midőn meglátta egy vén asszony ezt a gyalázatos legényt, szalad az udvarba, és hoz egy lapátot, melylyel úgy rá vágott a legény farára, hogy a lapát azon ragadt, a nyele pedig a vén asszony kezibe; a vén asszony nem akart utánok menni, tehát Palkó kénytelen volt az ő korbácsával ösztönözni. Midőn már a városból kiment volna, meglátja a kanász, hogy az a vén banya hogy szurkálja azt a legényt, hát megharagszik az öreg szatyorra, és úgy vág a korbácsával az asszony farára, hogy a korbács az asszonyon, a nyele pedig a kanász kezibe maradt; ezzel így történvén, Palkó mind elhajtotta őket, és így ért be egy királyi -164- városban. Behajtja tehát furcsa jószágát a vendégfogadósnak istállójába, maga pedig bement a fogadóba, bort kért, és kérdi hogy micsoda újság vagyon itt a királyi városba? Akik ott ültek, mondják neki, hogy a királynak vagyon egy leánya, ki azt adta kihirdetni, hogy ő csak ahoz megy férhez aki őtet meg tudja nevettetni. Ezt hallván Palkó, mindjárt mondja magába, hogy ő megpróbálja a szerencsét hogy megnevetteti-e vagy sem; másnap tehát jelentette magát a királyi udvarban, ahol mondották nekie, hogy meg lehet próbálni, de oly feltétel alatt, hogy ha meg nem nevetteted, akkor fejeddel fizetsz. Mondja Palkó hogy nem bánja, ha ennek embere nem lesz.

Más napra volt az idő kirendelve hogy jőjön. Ekkor sok urak és főrendek összejöttek, hogy megláthassák ennek az embernek a rettenetes mesterségit, melylyel a királyi kisasszonyt megnevetteti. Palkó tehát eleibe viszi a bakjait, melynek szőrin három leány, a leány farán az ífju legény, a legényen a vén asszony lapátja a vén asszony farán a kanász korbácsa. Ily móddal felhajtotta a cúgot a királyi palotába. Itt midőn a nagy szálába behajtotta volna, mindenek mosolyognak ezen a csoda történeten, de a kisasszony nem is pillantott szemeivel; fogja tehát Palkó a sípját, és kezdi fújni; -165- és fúj rajta egy kalamajkát, melyen el kezdettek mind a bakok mind a hozzá valók táncolni: ezt látván a királykisasszony, nagyon el kezdett kacagni, melyet látván Palkó, eleibe megy, és mélyen meghajtotta magát. Ezt látván a király, nagyon megszomorodott, hogy az ő leánya egy paraszttal nyerettetett meg; tehát válaszoltak Palkónak, hogy holnap jőjön el. Palkó jó ajándékkal eltávozott, s már magáénak tartotta a kisasszonyt, a kecskékhez ragaszkodott személyekét elbocsátotta, a három leánynak ami a markába szőr volt, azt akkor kihúzhatták, és ezzel elmentek. Más nap megjelent Palkó a királyi udvarba, de már akkor azt válaszolták neki, hogy ha a kisasszonyt akarja, tehát vagyon itt a királynak egy medvéje, hogy háljon azzal egy éjtszaka. Palkó erre is reá állott, és elmegy a piacra, és vesz magának egynéhány száz diót és mogyorót, és egy hegedűt; azután haza ment, és megnézi a szállást; tehát a szoba egy asztalos műhely volt, melybe a medve már be volt zárva. Palkó elébb még sok kissebb nagyobb köveket tett a tarisznyájába, azután bement a medvéhez a szobába: ekkor azonban reá lakatolták az ajtót, hogy onnan többé ki ne jöhessen. Leült tehát Palkó, és kezdi a diót törni, melyet látván a medve, megkivánta tőle, kéri hogy adna neki -166- is; Palkó bele nyúl a tarisznyába, és veszen egy vagy két követ, és adja a medvének; ez foga alá vette, de nem tudta megtörni, mivelhogy kő volt; kérte hát Palkót, úgy mond: látom, te erősebb vagy, törd meg; így csalogotta Palkó a medvét annyira hogy már kifogyott a dióból: ekkor elővette a nála lévő hegedűt, és kezd hegedűlni. Mondja a medve: Hallod-e Palkó, nagyon tetszik nekem a muzsika, taníts meg engem: Palkó pedig mondja, hogy nagyon görbe körmeid vannak, azért neked nem lehet. Mond emez: Tehát egyenesítsd meg, úgymond, a körmeimet, csak hogy taníts meg; mondja Palkó: Hallod-e koma, tedd csak ide ebbe az asztalos présbe a kezedet, mindjárt megegyenesedik. A medve koma belé tette a két kezeit a présbe, eme pedig ráhajtotta a srófot; a medve rimánkodik hogy már elég volna, de ez annál jobban szorítja; ekkor elővette a korbácsát, és nagyon megverte a medvét, úgy hogy már pisszenni sem mert; azután kivette a borotváját, megborotválta a medve alfelit, és egy sort vert a medve borotvált részire, és így Palkó lefekszik, és aluszik minden félelem nélkül. Reggel egy szolga megy az ajtóra, hogy megnézi el van-e szaggatva Palkó; de e helyett inkább elcsodálkozott, midőn hallotta a medvét pisszegni, és könyörögni, hogy ott ne járkálnának, -167- mert ha Pál úr felkél, megint megborotvál és megver. Ezt hallotta az inas, egyenesen szalad a királyhoz hogy neki megmondhassa; a király maga megy a dolgot megvizsgálni, de ő is csak úgy találta mint előlmondották; ekkor felnyitották az ajtót, és Pál kijött egésségesen. Pált tehát úri ruhába öltöztették, és a király ebédre marasztotta. Ebéd felett mondja a király: Fiam, a leányom csak az éjjel választja meg melyiteké lesz, tiéd-e, vagy a melletted levő hercegé; mert a melyitekhez lesz reggel a kisasszony fordúlva, azé lészen. Elmegy Palkó a boltban, és veszen ott mindenféle drága fűszerszámokat, és a szakácsot megkérte hogy őneki külön főzzön vacsorára mézes mákos tésztát, melyet midőn megfőzött, és vacsora alatt eleibe tettek Palkónak, azt nagyon megkivánta a mellette lévő herceg is, és kéri hogy engedne neki is belőle valamit kóstolni. Melyet Palkó által is engedett nékie, a herceg pedig mind megette; azután bevitték mind a hármat egy szobába; a kisasszony lefekszik előre, azután a herceg mondja hogy átkozott nagy szorultságban van, pedig ki nem mehet, mivel az ajtó be van zárva; mondja Palkó: Eredj az ajtó megé. Ezt megfogadván a herceg, mivel kénytelen volt vele, Palkó is megy, és a hercegéhez teszi a maga terhét, és egy kis idő -168- múlva leszáll az ágyáról, és megy a ruhájához, és azokat a fűszerszámokat kezdette enni, kiket vett volt a boltba. Kérdi tőle a herceg hogy mit eszik? ez pedig mondja hogy amit ide letettem, mert reggel majd szégyen lesz rajtam ha ezt meglátják. A herceg is felkél, és megeszi az egész rakást. Hajnal felé a kisasszony a herceg felé fordúlván, nem állhatja a rettentő bűzt; elfordúl tehát a Pál felé: ennek pedig a legdrágább illat jött ki a szájából, és így elaludt a kisasszony Pál felé fordúlva. Mikor reggel a király nézte, kérdezte egyszersmind a leányát, hogy miért cselekedte legyen? mondja a kisasszony, hogy rettenetes büdös a szája a hercegnek, neki nem is kell soha más Palkónál egyéb, mert ennek a szájából a legdrágább illat jött ki. Így megnyerte Pál a királyi kisasszonyt, és megesküdött vele, végre az öreg király halála után őtet koronázták meg.

XLV. A SZERENCSÉS VÁNDORLEGÉNY.

Volt egy mesterlegény, a ki sok országokat bejárkált, hanem sehol dolgot magának nem talált. A pénze tehát elfogyott, és dohánya sem volt több mint három pipára való, pedig őkeme igen nagyon szerette a dohányt, úgy hogy mindég dohányozni akart. Egyszer egy erdőbe jutott, de mivel az erdő igen nagy volt, sokáig ment, hanem ki nem érhetett; gondolkozott magában, hogy mitévő legyen: ha lefekszik, vagy megfagy, vagy a vadak megeszik; soká gondolkozott, végtére még is csak lefeküdt, és hamar elaludt. De sokáig nem alhatott, mivel igen hideg volt; felkel tehát, s lám messzi lát egy tüzet: gondolá magában, hogy én oda megyek, talán csak nem ölnek meg; s fogta magát, a tűz felé sietett, és mikor a tűzhöz ért, látja hogy három csúnya fekete ember fekszik a tűz mellett; mondja nekik: jó napot bátyáim! felelnek: Néked is jó -170- napod legyen. Mondja nekik a vándorló: Szépen kérlek barátim, engedjétek meg, hadd melegedhessek meg a tüzeteknél; felelnek neki a három fekete emberek: csak melegedjél meg. Ez lefekszik a tűz mellé, és megmelegszik jól; és egyszer egyik ember fölkél a tűztől, előlvesz egy nagy pipát, és kér egy pipa dohányt; a vándorló legény ad neki egy pipával, az lefekszik. A másik is fölkél, az is kér egy pipával, akkor már megijedett a legény, hogy magának se marad, de azért még is csak ád neki, az is reá gyújt; azután a harmadik is fölkél, és hozzá megy, hogy adjon neki is egy pipával, akkor azt mondja neki: Csak add ide a mi van, majd lesz neked dohányod a mennyi kell; akkor az utolsót odadja neki. Azután fölkél ketteje, és elmegy, egyik pedig ott marad a tűznél; egyszer jönnek, és két szekér dohányt hoznak, azt a tűz mellé ledöntik, és azt mondják neki: Na te, hogyha ezt a dohányt holnap reggelig meg nem dohányzod, tehát oda lészsz; majd mind elmegyünk, de reggelre vissza jövünk. El is ment mind a három, ez pedig a bokrokba ment, és egy hosszu póznát levágott, abbul pipaszárat csinált, azután a dohányt a tűzre rakta, a pipa szárat bele dugta, úgy dohányzott. Reggel, mikor a három fekete ember hozzá jött, már a dohányt mind -171- megdohányozta: hogy látták, a vállát megveregették, hogy végbe tudta vinni. Azután elvitték, s egy várost mutattak neki, és azt mondák: Látod ezt a várost, abban lakik egy gróf, annak van három leánya, hanem mind egész háza népével oly istenfélők, hogy mi sokszor próbáltuk, még sem tudtuk megkapni őket, mi pedig ördögök vagyunk; már most próbáld te, hogy ha egyet megkaphatsz közűlök. Menj be a városba, végy egy házat, mi annyi pénzt adunk hogy teljes életedbe nem szűkölködöl pénzbűl, hanem egész esztendőn által nem lesz szabad magadat megtörülni, sem pedig megmosni. A legény elmegy, s mindent úgy cselekszik amint az ördögök parancsolták: a városba egy szép házat vett, abba lakott, és a pénze kád számra állott, úgy élt sokáig. Egyszer a gróf minden jószágát elvesztette a játékon, igen szegény módon kellett neki élni, azonban egy ember megmondta a grófnak, hogy itt a városba volna egy ember, az kinek igen sok pénze van, menjen ahoz, az majd ád neki valamennyi kell. Elmegy a gróf hozzá, már akkor ő igen piszkos és szurkos szőrös volt, és könyörgött neki, hogy adjon neki egynehány ezer forintot, majd a jószágát kiváltja, azután megfizet neki becsületesen. A piszkos, úgy mint az ördögök jobbágya, adott neki -172- pénzt valamennyi tetszett neki, avval a gróf haza megy, és azt gondolta, hogy majd elmegy, és a mit a játékon elvesztett, majd vissza fogja nyerni. El is ment, és azt is mind elvesztette, azután haza ment nagy bújában, senkinek sem szólt, hanem egyszer azt gondolta magában, hogy elmegy ahoz a piszkoshoz, majd az megint ád neki pénzt, és el is ment, könyörgött hozzá, hogy adjon neki pénzt, inkább a három leányai közzűl akármelyiket akarod, feleségednek veheted. Akkor a legény annyi pénzt adott neki, hogy egész jószágát kiválthatta a gróf, azután hogy mindent kiváltott, szépen élt oda haza a leányival.

Egyszer a piszkos elmegy a grófhoz, és mondja neki: Az úr nekem a leányai közűl egyet ajánlott, már most adja meg. A gróf az öregebbik leányát behívja, s azt mondja neki: Édes leányom, nekem ez az úr sok pénzt adott, hogy a jószágomat kiválthattam, azért én közűletek egyet neki feleségnek igértem, azért elmégy-e hozzá? Felel a leány: Én ehez a taknyoshoz mennék-e? elszaladt, és reá köpött. Azután a középsőt hivatta, annak is megbeszélte szándékát, de az is azon szerint reá köpött, és elszaladt. A harmadikat is behivatja, annak is megbeszéli akaratját. Az felel az atyjának: Mivel, atyám, parancsolod, én hozzá megyek, és mindjárt kezet adtak egymásnak. -173- A legény napot tett, hogy mikorra várják. Akkor elment az erdőre a tűzhöz, és a három ördög már várta; a tűz mellett egy kád meleg víz volt, és egy fél mázsa szappan. Mindjárt megkapták és a kádba vetették, megszappanozták és megmosták, azután kivették, és egy szép inget adtak reá, azután megborotválták, és igen szép ruhát adtak reá. A kocsik már ott álltak, minden kocsiba hat hat lovak, az elsőbe fölültették, elől két vadász ült, és hátul két huszár állt, úgy a többi azon szerint, pedig mind ördögök voltak. Így nagy parádéval a gróf udvarába mentek, a gróf es leányai nagyon csudálkoztak rajta, hogy ki legyen az a nagy gavallér. Tehát hogy megállottak, a huszárok mindjárt leugráltak, és karjánál fogva fölvitték a garádicson. A menyasszony eleibe jött, megölelték egymást, és megcsókolták. Ezt hogy a nénjei meglátták, kiszaladtak a kerten. És mivel hozzá nem mentek, mind a kettő felakasztotta magát. A három ördög a vőlegényhez mentek, a vállát megveregették, és mondák: Ember vagy, mert nekünk is hármunknak kettőt szereztél, magadnak pedig egyet, de meg is érdemled. Akkor nagy lakodalom lett. Azután egymástul elváltak. A házasok most is élnek ha meg nem haltak A két öregbik pedig az ördögöké lett.

XLVI. A KÉRKEDÉS JUTALMA.

Egy parasztnak volt három fia, és azokat mesterségre megtaníttatta; az egyik barbél lett, a másik kovács, a harmadik vitéz. Elmentek vándorolni; egynéhány esztendőkig oda voltak, azután haza mentek az atyjokhoz. Az atyjok nagyon megbetegedett és magához hivatta mind a három fiait, és azt mondá nekik: No most melyitek tanulta ki legjobban a mesterségit? beszéljétek meg nekem hogy mit próbáltatok: a melyik legjobban kitanulta mesterségit, az legjobban jár. A barbély azt mondá: Atyám, én úgy kitanultam a mesterségemet, hogy mikor a nyúl legjobban futott, akkor borotváltam meg. Az apja azt mondá: Fiam, te ugyan kitanultad a mesterségedet, magam is szeretem azt. A másik, a ki kovács volt, azt mondá: Én az én mesterségemet úgy kitanultam, hogy mikor a ló legjobban futott, a patkót felütöttem, és megint le is szedtem. Az apja azt mondá: Fiam, te is ugyan jól kitanultad -175- a mesterségedet. A vitéz gondolkozott hogy mit mondjon az apjának, hát azt mondja: Atyám, hogyan jártam: egyszer kimentem sétálni a mezőre, oly nagy zápor jött hogy iszonyatos volt, rajtam volt a legszebb ruhám, mind oda lett volna, hanem a volt a szerencsém, hogy a kardom velem volt, azt kirántottam, és úgy hadarásztam magam körűl, hogy egy csöpp esső sem esett rám hazáig, szárazon mentem haza, a tisztek csak úgy csudálkoztak rajtam, hogy megláttak, hogy úgy tudok fektérozni; annyi ajándékot kaptam, hogy alig tudtam elvinni. Erre az apjok azt mondá: Ugyancsak jól kitanultátok mesterségteket, fiaim, már most az én pénzemre nem szorúltatok, azt a szegényeknek adom. Hát oda hivatta a papot, és minden pénzit a papnak adta, hogy a szegényeknek osztogassa; a pap elvitte, és a szegényeknek osztogatta; a paraszt azután megholt, a fiai nagy haraggal elmentek vándorolni, és akkor bánták, hogy mesterségekkel annyira kérkedtek. Így csalatkoztak meg szegények a kérkedés miatt.

XLVII. A SZERENCSÉTLENSÉG JÓL ESETT.

Egy parasztnak három fia volt, azok elmentek szolgálatot keresni. Mikor mentek, a kissebbik kenyeret kért, mert nagyon megéhezett; a bátyjai azt mondák neki, hogy ha az egyik szemét ki hagyja szúrni, kap kenyeret; a szegény gyermek ki hagyta szúrni az egyik szemét, és érte kenyeret kapott. Azt csakhamar megette, de csakhamar megint megéhezett, és újra kenyeret kért. A bátyjai azt mondák, hogy ha a másik szemét is kitolatja, úgy adnak neki; ő hát minthogy nagyon éhezett a másik szemét is kitolatta, azután egy akasztófa alá vezették; és azt mondák neki: Maradj itt, ez város, majd mi bemegyünk a városba; és elmentek, és szegényt ott hagyták az akasztófa alatt. Ők pedig azért cselekedték azt, mivelhogy az öcscsök szép legény lévén, gondolták, hogy majd minden ember azt szereti meg, ők pedig szolgálatot nem kaphatnak, aminthogy nem is kaptak, hanem végtére katonáknak -177- kellett lenniök. A szegény vak pedig az akasztófa alatt ült, azt gondolta hogy valami város; éjtszaka éjfél tájban, az akasztott emberek az akasztófárúl leszállottak, és azt mondta az egyik: Az éjtszaka oly harmat fog esni, hogy ha a vakok a szemeket megmosnák benne, mindjárt látnának, és más betegségre is igen jó. A másik azt mondá: Látod, a városban a király leánya már régen beteg, és senki sem tudja meggyógyítani, pedig könnyű volna, mert a feje alatt egy varas béka van, azt meg kellene égetni, és azután mindjárt meggyógyúlna. Azután fölmentek megint az akasztófára. A szegény vak mindjárt elmászott a fűbe, harmattal megmosta a szemit, és mindjárt látott mint azelőtt. Akkor fölkelt, és bement a városba, amint bemegy egy házhoz, éppen annak az embernek a fia vak volt, mert úgy született erre a világra. Kérdi, hogy miért nem gyógyíttatják azt a gyermeket? felel az anyja: Oh már sokat költöttem rá, még se használt. Felel a legény: Én meggyógyítom. Mond az asszony: Csak gyógyítsa meg az úr, a mit kíván, megfizetem. Mindjárt megkente a gyermek szemeit, és látott a gyermek; kiáltozott, mondván: Édes anyám, látok mindeneket. Az anyja nem tudta mit csináljon örömében. Haza jött a gazda; amint látta hogy a fia lát, azt mondta: -178- Barátom, ezt nem tudom megköszönni, hanem maradj a házamnál mintha gyermekem volnál; és ott is maradt. Hát elfutott a híre, s így sok vakokat hordtak hozzá gyógyítani. Azután a király fülébe is ment a hír, hogy olyan nagy doktor ért a városba, hogy a született vakot is meggyógyítja, kiküldött egy szép sézát hogy menjen hozzá; fölült és bement a királyhoz. Monda neki a király: Nekem vagyon egy beteg leányom, hogyha meggyógyítod, mindjárt neked adom feleségednek, fele királyságommal együtt. Felel a legény: Hadd lássam én azt a beteget! és bemegy a beteghez, a pulsusát megtapintja, s azt mondja: Csak hamar fűtsétek be a kemencét, és jól befűtöttek, ő pedig fölemelte a királyleányt az ágybul, és a másik ágyba vitte, a békát titkon kivette, és a kemencébe vetette, és ott állott míg el nem égett. Mihelyt a béka elégett, mindjárt fölkelt az ágybul a leány, és egészséges lett. A király mindjárt papot hivatott, és összeesküdtette őket, és vicekirály lett belőle. Ez aztán a bátyjait magához hivatta, mert az ő regementjében voltak, és kérdezte hogy vagyon-e több atyjokfia oda haza? Felelnek: Fölséges király, egy öcsénk van még oda haza, hanem szegény vak, vakon született. Mondá nekik: Megösmernétek-e, hogyha itt volna? Felelnek: Mi -179- megösmernénk, mert jegy van a mejjén. Felel a király veje: Látjátok, én vagyok az öcsétek, itt van a jel a mejjemen. Ti azt gondoltátok, hogy a ti gonoszságtok rejtekben fog maradni, holott egy falat kenyérért a szemeimet kiszúrtátok. A bátyjai térdre estek, és könyörögtek, hogy csak az életeket hagyja meg, akarhogy megbünteti is őket. De ő azt mondá: Én megbocsátok mindeneket, hanem a regementtől el kell mennetek, s el is mentek.

XLVIII. AZ IRÁSTUDÓ SZEGÉNY FIU.

Volt egy szegény ember, kinek sok gyermekei voltak, és kenyere kevés. Az öregbik fia oskolába járt; már jól tudott olvasni, és okosabb is volt mint a többi, azért hogy látta a nyomorúságokat, azt mondá az apjának: Édes apám, mink igen szegény módon élünk, azért én azt gondoltam, hogy elmegyek szolgálni, majd a mit keresek, haza hozom, hogy könnyebben élhessünk. Az apja mondá neki: No fiam, csak menj el, és keress szolgálatot. A legényke elmegy egy nagy erdőbe, eleibe jön egy zöld vadász, és mondá neki: Mit fáradozol szegény legény? Felel neki a gyermek: Én szolgálatot keresek, ha valaki megfogadna. Kérdi a vadász: Tudsz-e olvasni? Felel a gyermek: Nem tudok, mert szegény szüléktül való vagyok, nem taníttathattak. Felel a vadász, ki az ördög volt: No épen ilyen kell nekem, megfogadlak szolgának és jó bért adok. És akkor elvitte a házához, és a szobájában -181- az ágyat megmutatta, és mondá neki: Most az lesz a dolgod, hogy az én ágyamat mindennap föl kell vetned, és a szemetet kisöpröd mindennap. A legény híven szolgált, amit neki az ura mondott, azt mind végben vitte; az ura csak ritkán volt oda haza, s mivel a legénynek dolga sok nem volt, azért a könyveit forgatta, hanem egy sem tetszett neki; végtére egy rongyost legalól kihúzott, és olvasta, az megtetszett neki, mert minden ördöngösség benne megtaláltatott. Azért hogyha az ura odahaza nem volt, mindig abbul tanult, és végtére jobban megtanulta, mint az ördög maga tudta; vigyázott is jól, hogy el ne felejtse az ördögi tudományt. Mikor az esztendeje kitelt volna, az ördög kifizette amiben megegyezett vele, azután elvitte oda vissza, ahol megfogadta. Azután egymástul elváltak, s a legény haza ment az apjához.

Míg a pénziben tartott, addig jól éltek, de mikor elfogyott, akkor megint csak szegény módon kellett nekik élni. Mivel pedig már tudott magán segíteni, az apjának mondá: Tudod édes apjám, hogy megint szegénységgel kell élnünk; azért én majd egy nagy ökör leszek, akkor te hajts el engem a vásárra, és adj el száz forintért, hanem a kötelet oda ne add, ha mindjárt száz forintot adnak is érte. Az -182- apja más nap a fiát elhajtotta a vásárra, egy nagy szép kövér ökör lett belőle. Mikor már a vásárba értek, mindjárt sok kérői voltak, hanem hogy száz forinton alul nem adta, nem vehette meg senki is, utóljára egy fiatal mészáros jött hozzá, aki remekelni akart, az megfogta, el akarta vezetni; az ember pedig mondá: Uram, a kötelet el nem adtam, mert az nekem oda haza kell. A mészáros egy forintot akart neki adni, de az ember mondá: Uram, száz forintért sem adom a kötelet. A mészáros megharagudt, visszavetette neki és újat vett, s rá kötötte, és haza vezette, az istállóba bekötötte, maga pedig a szobába ment enni. A legényeinek azt mondá: Menjetek, adjatok szénát annak az ökörnek. A legények szénát vittek neki, hát az ökör megszólamlott hozzájok, és mond: Nekem széna nem kell, hanem pecsenye és jó bor. A legények megijedtek hogy az ökör szól, és kiszaladtak, a gazdának megbeszélték, hogy az ökör emberi nyelven szól. Erre a gazda szalad, kapja a fejszét és kést, le akarja vágni, de mire a mészáros oda ment, az ökör elszaladt, és mire az apja haza ment, már a fia a szobába fütyölt, min az apja mód nélkül megörűlt.

Azután megint jól éltek míg a pénzben tartott; és mikor a pénz elfogyott, az apjának -183- azt mondá: No most egy szép paripa leszek, aztán ülj rám, és alább ne adj mint három száz forinton. Az apja úgy cselekedett mint a fia parancsolta. Más nap egy igen szép paripa lett belőle, az apja reá ült, s a vásárba vezette. Az ördög, akinél tanulta a mesterséget, megtudta, hogy oly igen megtanulta, az is elment a vásárra, és az emberhez megy, és kérdi, hogy mire tartja a lovát? Felel az ember: Három száz forinton. Az ördög mindjárt ezüst pénzzel kifizette, az ember pedig elfelejtette a kantárt kivenni a fejibül, mivel a pénz igen szép volt, azért elment haza; az ördög pedig felült a legénybül lett paripára, és hegyeken völgyeken ment mint a szél. Egyszer egy korcsmába teként be, tehát sok részeg ember volt ott, s káromkodtak. Ez megtetszett az ördögnek, a lovat megkötötte egy fához, maga pedig bement a korcsmába, a szegény legény ló képibe búsúlt, de el nem szabadulhatott; arra megy egy gyermek, mondja neki a legénybűl lett ló: Te gyermek! gyere szabadíts meg, ezt az állam alatt való szíjat kapcsold ki; a gyermek megijedt, elszaladt tűle. Azután egy leányka ment arra, annak is mondta, az oda ment és kihúzta a kantárt a fejibül, és az én paripám vissza szalad nagy messzi. Az ördög ezt észre vette, utána szaladt, már el is érte volna, hanem a -184- legény egérré lett, és egy lyukba bújt; az ördög pedig macskává vált, és a lyuknál leste, hanem hogy sokáig elől nem jött, a macska elaludt; az egér a lyukbul kijött, és galambbá változott, és elröpűlt nagy messzi, úgy hogy mikor az ördög felébredt, és észbe vette, már jó messzi volt. Akkor csakhamar tikölő kányává változott az ördög, utána röpűlt, már el is kapta volna, de a galamb egy király udvarába röpűlt, és a király leánya épen a folyosón sétált, eleibe röpűlt, és aranygyűrővé vált; a királyleány látta a galambot és a gyűrőt, azt gondolta, hogy a szentlélek hozta neki, s az ujjába dugta a gyűrőt. Erre az ördög a királyba bújt, és annyira kínozta, hogy majd csaknem meghalt, az ágyban meg sem tudott mozdúlni. Orvosokat hívatott tehát, hanem senki sem tudta meggyógyítani; hát az ördög kiment belőle, és doktornak adta ki magát, s a királyhoz ment. Azt mondta neki, hogy mit fizet neki? ő meggyógyítja; felel a király: Én neked adom valamit a világon kivánsz; felel a doktor: Én csak azt a gyűrőt kivánom a mely a leányod ujján vagyon. A király megigérte. Akkor egy kis üvegből adott neki inni, mindjárt meggyógyult. Azonközben a gyűrő megszólamlott a leányhoz, és monda: Lásd az a doktor nem más, hanem az ördög, engem el akar vinni, -185- azért hogyha az atyád parancsolja, adj oda, de a kezibe ne adj, hanem ejts a földre, majd én köles leszek. Mikor a király fölkelt az ágybul, a doktorral együtt a leányhoz megy, és mondja a leányának: Édes leányom, ez az úr engem meggyógyított, hanem a gyűrődet kivánja, add neki. Felel a leány: Én a gyűrőmet neki nem adom; és siránkozott; az atyja pedig parancsolta, hogy adja neki; a leány tehát oda dobta neki a földre, és a gyűrő kölessé vált, a doktor pedig egy csunya kakas lett, a kölest ette, hanem azt, aki a padlás közé szorúlt, nem ehette meg, a kakas pedig azt gondolta, hogy mind megette, azzal elröpült pokolba, a köles pedig, aki a padlás közé szorúlt, fölemelkedett, s egy szép legény lett belőle. A királyleány elcsudálkozott rajta, és hogy igen szép legény volt, megszerette, és az atyjának könyörgött hogy legyen az a legény az ő ura, a király megengedte, és öszveházasodtak, így a szegény legénybül király lett, még pedig most is élnek, hogyha meg nem haltak.

XLIX. KÖNNY-KERESZTSÉG.

Volt egy ember, akinek semmi gyereke nem volt. A felesége mindig könyörgött az istennek, hogy adjon neki egy gyermeket, ha malac lenne is; és lám az az asszony teherbe esett, és szült egy malacot. A malac mindjárt tudott beszélni, de az anyja sírt kesergett, hogy malacca lett. Látta a malac, hogy az anyja örökké sírt, kérdezte hát az anyjától, hogy miért sír örökké? Felel az anyja: Hogy ne sírnék, mikor gyermeket vártam az istentől, és malacot adott. Felel a malac az asszonynak: Lásd édes anyám, nekem hasznomat vehetd, majd a disznókat kihajtom és őrzöm a makkon.

Egyszer hogy kihajtotta a disznókat, és az erdőn őrizte, arra megy egy király, és azon az erdőn eltévedt, nem tudott semmiképpen elmenni az erdőbül. Hát a malachoz megy, s azt mondja a malacnak: Segélj ki engem ezen erdőbül, a leányom a tied lesz. A malac mindjárt kivezette a királyt az erdőbül, de aztán -187- megint vissza ment az disznókhoz. Azután megint más király ment arra; az is eltévedt az erdőben, az is hozzá ment a malachoz, s mond neki a király: Te malac, vezess ki engem ezen erdőbül, a leányomat neked adom. A malac azt is kivezette az erdőbül, azután megint a disznókhoz ment. Harmadszor is jött egy harmadik király, az is eltévedt az erdőben, azt is szinte azon szerint kivezette az erdőbül. Azután haza hajtotta a disznókat. Az anyja és apja nagyon örült rajta, hogy oly szorgalmatos a fiok malac képiben.

Volt pedig az anyjának egy kakassa, kit a malac megszeretett, azért monda az anyjának: Anyám asszony, a kakasnak adjon ki kukoricát, hadd hízzék meg jól. Mikor a kakas jól meghízott, akkor megnyergelte, felült a kakasra, és elment az első királyhoz, és mondá neki: Király, tudod-e hogy mit igértél, hogy a leányodat nekem adod? A király a leányát neki adta igéreti szerint, és vele egy komornikot is felültetett a hintóba, és mikor az erdőbe mentek, a kocsisnak azt mondta a malac: Megállj kocsis, hadd szállok le; és mikor leszállott, a komornik a leánynak azt mondta: Menjünk más uton, hogy a malac ne jöhessen utánunk; mit csinálsz vele? inkább én veszlek el, légy az én feleségem, kár leszesz annak a -188- csúnya malacnak. Azután más uton elmentek. A malac pedig mind tudta hogy mit beszélnek; mikor más uton akartak elmenni, utánok szaladt a malac, és fölugrott a kocsiba, mind a leányt, mind a komornikot lehányta a kocsibul és mondá nekik: Mivel engem megcsúfoltál, most már nekem nem kellesz. Akkor a kocsival pénzzel haza ment az atyjához, hol is az atyja megörűlt annak, hogy a fia oly sok érő jótzágot kocsit lovat vitt nekik. Akkor megbeszélte hogy hogyan járt.

Más nap a kakast megint megnyergelte, fölült, és elment a másik kírályhoz, és monda neki: Fölséges király, eljöttem az igéretért, most adja meg nekem a leányát. A király a szavát nem akarta vissza vonni, neki adta a leányát, és az is befogatott hat lovat, a leányát fölültette, és egy komornikot adott vele. A malac a kakast a kocsi teteibe tette fel, és maga a kocsiba beült, és elmentek az erdőig. Mikor az erdőbe értek, leszállott a kocsibul, és elmaradt tűlök; mikor egy darabig mentek, mond a komornik: Hagyjuk el ezt a csúnya malacot, majd én elveszlek. A leány reáállott, monda: Nem bánom, hogyha elhagyjuk ezen csúnya malacot; a kocsisnak mondják, hogy nyargaljon; de a kocsis nem akart, mert félt hogy a malac valami rosszat tesz neki. A komornik tehát -189- levetette a kocsist, és maga hajtotta a lovakat, és nyargalt amint lehetett, de a malac utána futamodott, és elérte őket, és a kocsirul lehányta mind a leányt, mind pedig a komornikot, és minden ruhájokat lehúzta nekik, azután a kocsist megvárta, és együtt az atyjához mentek, mind kocsival s pénzzel.

Harmadszor is elment a harmadik királyhoz, és annak három leánya volt; monda a malac: Fölséges király, emlékezik-e arra, hogy mit igért az erdőben, mikor eltévedt, hogy a leányát nekem adja? Felel a király: Igen is, emlékezem. Három leányom van, amelyiket szereted, az legyen a tied. Felel a malac: Én nem bánom, amelyik szeret, azt add nekem. Bemegy a király a leányaihoz; az öregbiknek mondja: Menj el vele, édes leányom, lásd az engem kivezetett az erdőbül; akkor igértem neki, hogy egyet közűletek neki adok. Felel a leány: Kedves atyám, én el nem megyek azzal a malaccal. Azután a király a másik leányának mondá, de az is azon szerint felelt az atyjának. A kissebbik pedig, ki a legszebbik volt, sírva megy az atyjához, s mondá: Szerelmes atyám, egyik néném sem akar parancsolatodnak engedni, azért én engedek, és elmegyek vele, akármit ád az isten; és el is ment vele, és egy komornik. Az erdőben megint leszállott -190- a malac, és elmaradt, a komornik ezzel is úgy akart; hanem a leány azt mondta: Isten adta nekem ezt, el is megyek vele. Erre eléjön a malac, a komornikot levetette, azután a kocsiba ült, és a leány ölibe tette a fejét, úgy aludt. A leány sírt, és egy csöpp könyü a malacra potytyant; erre a malac bőre lepattant, és a legszebb ífju lett belőle. Bezzeg megörült a leány, ölelte, csókolta; azután haza mentek, apja anyja nem ismerték meg, azt gondolták hogy királyfi: akkor mondá nekik: Lásd-e édes anyám, hogyha megkereszteltek volna, mindjárt emberi színben lettem volna; most csak egy keresztyén könnycsepp emberré tett. Azután nagy öröm lett a háznál, a lakodalmat is ellakták, most is zeng fülembe a muzsikája, pedig már vége van.

L. A HÁROM VÁNDORLÓ LEGÉNY.

Egy időben árván maradtak három vándorló legények, akiknek nevek volt Sándor, Lőrinc és János. Amidőn már sok ideig vándorlottak volna az országban, egykor útazások közben egész a török gránicig jöttenek, ugymint Belgrád városáig. Midőn ezen három vándorlókat az törökök meglátták, azonnal megfogatták, és az legelső urodalom kezébe adták, hol is mint foglyok egy esztendeig voltak, és dolgok jól ment, ámbátor rabok voltak is. De esztendőnek elfolyása után vásárra vitték és háromszáz forintért egy más urodalomnak eladták, ahol is szinte jó dolgok volt; de ellenben minden héten kétszer az talpokat megverték erőssen azon okból, hogy el ne szökjenek. Ezen szegény vándorlók alig várták az esztendőnek elfolyását; amidőn kitölt ezen rabságok ismét vásárra kihajtották, és Holofernes nevezetű basának adták el szinte háromszáz forintért, aki is ugyan hét esztendőnek elfolyása -192- előtt az napkeleti királynak leányát elfogta, de minthogy szüzességét azon esztendők alatt is el nem vehette, azért is a legerőssebb tömlöcbe tétette. Azon három rabokat egy időben kiküldötte volt a szőllők hegyére puttonnal kigyókat fogdosni; de minthogy ők azon vastag nagy mérges kígyókat megfogni nem merészlették, azért a basa önnön kezeivel a puttonokba berakta, és így ővelek haza vitette. Már annakelőtte készíttetett ő két koporsót, aki az egyik nagyobb volt a másiknál, a kissebb pedig ki volt jóforma nagyságú lyukakkal furkálva, azután a princesznét a koporsóba egy ingbe befektette, és úgy a kígyókat reá öntötte, az két koporsót pediglen jó erőssen reá szegezte, és így, amidőn a kígyók a leány testiből jól laktak, a másik koporcsóba a lyukakon heverni általmentek. Így hagyta ő a szegény leányt az erős tömlöcbe negyven napokig, és azon idő alatt úgy megették a kígyók, hogy a legkissebb csontját sem lelhették. Ezen fájdalmat, gondolhatja mindenki, mely erős volt kiállani. Negyven napoknak elfolyása után felhozatta Holofernes a tömlöcből a koporsót, de a kígyók is mind döglöttek voltak; és azon kígyókat egy nagy kazánba belé rakatta, és belőlök mérget szándékozott főzni. Amint már két napig főttek, próba gyanánt egy kanállal -193- az kutya szájába bele öntött, aki is tőle mindjárt megdöglött. A többi között, midőn ezen cselekedetet látták ezen három ottan lévő foglyok, csak egymás szemibe tekingettek. Mond a János a többieknek: Barátim, mi annál inkább úgy is rabok vagyunk, tehát majd én is egy kanállal az basa szájába bevágok; a melyre mindnyájan reá álltak. Az főzés mellett minthogy már elfáradt a basa, és nagy melegség által kevessé rosszúl is lett, Jánosnak két baráti megkapták basa uramat, és a szájába jó nagy dózsist öntöttek a méregből, a kitől mindjárt meghalt őkeme. Ezen cselekedet után a három barátok öszvebeszéllettek, és elvitték basa uramnak három aranyszőrű lovait is magokkal; de minthogy egy hídon a gránicon által nem mehettek, azért a lovakat egy rejtek helyre lekötötték, és úgy magok a setét éjtszaka idején, legnagyobb mennydörgések villámlások között hason az hídon általmentek szerencsésen. Amidőn így általmentek volt már a gránicon, nem messzi volt egy magas hegy, a melyet akaskányi hegynek neveztek, és az a hegy akkora volt, hogy ha egy ember fent volt, idelent akkorának látszott mint a legkissebb madár. Már pediglen ezen elszökött barátok egy lészát csináltak, hogy az tengeren annál könnyebben keresztül mehessenek. A -194- mint ők jól messzi mentek volt már az hegyen, és a legfelsőbb parton állottak, következendő nap a hír elszélledett, hogy azon három foglyok elszöktek, és a basát ölve hagyták; azonnal utánnok küldöttek tehát, és egy török más rabbal éppen azon az úton találtak menni, amerre ők vették útjokat; a hegynek tetején látja az kopasz török a három állatot, és valóban azt gondolta, hogy azon elszökött foglyok volnának, amelyek ugyanazok is voltak, de minthogy azon vele volt keresztyén gondolta azoknak lenni, azzal ámította őtet el, hogy valamely sasok volnának; és így ők lészára felültek, és a tengeren elereszkedtek. Mentek mentek, hét nap hét éjtszaka annyira mentek, hogy nem is tudták merre volnának; de minthogy az éhség kénytelenítette őket szárazra kimenni, azon igyekezetöket reá is fordították, és úgy a szárazföldre kevés idő múlva ki is szálltak. Amint így az erdőben járkálgattak, birkanyomot találtak, a kin is addig mentek, míg egy helyütt az erdőben egy akolra találtak, és amidőn bementek volt az akolba, hát látnak egy nagy óriást, akinek csak egy szeme volt, és az is a homlokán, és kérdezi őket mi járatba vannak? akinek is dolgokat azonnal elbeszéllették. Az óriás azután nekik enni adott, és minthogy nem sokára beestvéledett, a birkákat -195- behajtotta az akolba, akik akkorák voltak mint minálunk a szamár, és más zárja nem volt mint egy kő, de eztet olyan közönséges emberek tizenketten sem emelhették volna helyből el. Már most amidőn bezárta volt ajtaját, maga is a tűzhöz jött beszélgetés okáért az óriás; többi között mindegyiknek a nyakát megtapogatta, melyiké volna legvastagabb; hát a szegény Sándorét legvastagabbnak tanálta, azonnal megfogja hát a késit, és a nyakát levágta, és birkáinak enni oda vetette. Itten a két barátok néznek egymás szemibe, öszvebeszélgetnek, s amidőn látták volt hogy óriás uram a tűznél hanyatt lefekütt, egy üszkös fával János a szemét kitolta, és így semmit sem látott. Már reggeledett s amidőn a madarak megszólamlottak, ő elvette a követ ajtaja elől, de ily fortélysággal eresztette ki birkáit, t. i. keresztül vetette két lábát, és azok közt egyenként eresztette ki őket, de minthogy János valaha csizmadia a legény volt, az tűje és hegyes árra még akkor is nála volt, egyetemben megtanította Lőrinc barátját is, és adott néki is egy árrat a kezébe, hogy egy birkának a farkába akaszkodjon, és amidőn az ajtó mellett lészen, szúrja a hasába, aki őtet hamarsággal ki fogja húzni. János maga is így cselekedett, és szerencsésen mind a ketten -196- kijöttek, de amidőn már az birkák kimentek volt, megintlen betette kövivel az ajtaját a vak óriás uram, és tapogatott mindenfelé, de minthogy semmit sem talált, akkorát kiáltott, hogy ők a tengerparton arra a kiáltásra hasra estek, és ennek az ordításnak meghallása után azonnal maga formájú tizenkét óriások jelentek meg, és látták az ő szerencsétlenségit. Mindjárt összeszaggatták őtet, azután a tengerhez szaladtak mind a tizenketten; de már a két elszökött rab barátok tizenkét ölnyire a tengerbe voltak, azért hogy ők bosszút nem állhattak, mindnyájan együtt el kezdtek bőgni, ordítani, és sikoltozni úgy, hogy ezen nagy sikoltozások után a tenger felháborodott, és habjaival szegényeket majd eltemette.

De még is isten őket szerencsésen megtartotta; továbbá is mentek ők, míglen egy erdőre találtak, ahol az ő lészáikat kikötötték, és bementek sétálás képest az erdőbe. A többi között találtak itt egy szép folyóvizet, ahol is megszemlélték hogy itten embernyomás volt, és ezen nyomás után addig mentek mentek, míg egyszerre tanáltak egy remetének a házára, ahová be is mentek, és tanáltak tulajdon egy öreg remetét, kit szent Antalnak híttak. Ez a jövevényeket szívesen fogadta, és minthogy ezek magokat ajánlották hogy itten maradhassanak; -197- akarnák ők is ezen szent életet viselni, minthogy úgy is se hazájok se egyebök nincsen, a remete szívesen megtartotta őket. Következendő nap a remete szokását az én János és Lőrinc szökött uraimnak is be kellett venni, mely ebből állott, úgymint reggel a háztól fogva a vízig térgyen kellett menni imádkozni, és ott megmosogatták magokat, és onnan ismét térgyen vissza. Amidőn a szobába bementek, már itten volt az asztalon három cipó hozzá tartozandó étellel elkészítve, és mindegyik magáét megette. Más nap, amidőn elvégezték szolgálatjokat, az erdőbe sétálgattak, és azt tanálta mondani Lőrinc: Te János, üssük agyon ezen vén remetét, van ennek talán sok elrejtett kincse. Felelt János: Mit beszélsz, látad hogy isten szegénye, és csak jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba. Következendő nap, amidőn kötelességekről együtt haza jöttek, hát az asztalon csak két cipó volt, akkoron azt mondja a remete: Valamelyitek nekem rosszat kívánt, ezért a házamtól mindjárt távozzatok, és haljon meg olyan halállal, minőt énnekem akart tenni.

Ezzel útnak vették sátorfájokat, és az erdőkön bújdostak mint a rossz cigányok. Akkor egy éjtszaka nagy tüzet láttak, oda mentek, s lám haramiák voltak, huszonnégyen. Hát oda -198- köszönnek; kérdezik: kik légyenek; olyanok vagyunk mint tík. Erre a haramiabasa oda vet egy aranyat, és János felvette, Lőrinc eleibe is oda vetett, aki eztet fel nem vette, amelyen a basa megharagudott, és mindjárt nyársra huzatta mint valami kis malacot, és megsüttette őtet, és így maga maradt János. Hát egy időbe, mikor őtet vigyázóhelyre küldötték, arra a falunak az útjára tanált menni, amerre legközelebbi falukból malomba búzával és egymással jártak; azon egy szegény ember vitt volt egy kocsin hat zsák búzát, melyet János tőle elvett, és magok lakóhelyekre vitt. Ezen első cselekedetin nagyon megörűltek a több haramiák, és megintlen visszament valami szín alatt, és felállt a paraszt kocsiára, és bementek együtt a faluba, és onnét a város bírájához egy közelebbi városba mentek, és János a károkat megösmerte, és kérte őket hogy ma tíz órakor estve sok emberekkel jőjenek oda, és fogják őket meg, amelyet bíró uram meg is cselekedett; de mindazonáltal jegyokúl aztat hagyta nekiek, hogy engemet arról megismerhettek, hogy az én kalapom keresztbe fog lenni. Azzal a János visszament, és vacsoráltak együtt. Kevés idő múlva a sok emberek körűlfogták az elárúlt haramiákat, és egyenként megkötöztették őket, de csak épen a basa maradt együtt Jánossal, -199- kibe minden bizodalma és reménysége volt, de éppen megcsalatkozott, mivel amidőn leült, ez hátra taszította őtet, és erőssen megsebezte; akkoron aztat is megkötözték, és feltették a kocsira mind mint valamely mangalica disznót, de még is csak arra kérte Jánost, hogy ne azon halállal mulaszsza ki a világból, mint ő a barátját Lőrincet. De midőn a legelső városba bevitték, mindenekre a legerőssebb szentencia szállott, és a kövér haramiabasát megsütötték mint ő a János barátját. Kinek volt itt nagyobb becsületi mint Jánosnak? szerették is őtet méltán, s ezen tett érdemiért az király az gyermekek mellé udvari mesternek tétette. Több időknek elfolyása után, minthogy János jól viselte magát, és jámbor életű volt, különben szép gyermek is volt, és tudományokkal is bővelkedett, az egész udvar őtet kedvelte; de ami még több, az ő kellemetessége miatt az király leánya bele szeretett, amelyet idővel atyjának megjelentett azzal a kéréssel, hogy engedné meg, hogy János őtet feleségűl vehesse. Ezen a császár, azaz a király megörűlt, és meg is engedte nekie a kérését, és tudtára adta Jánosnak ezen édes érzeményt, aki örömiben majd meghalt. És egynehány napoknak elfolyása után megházasodtak, és nagy mulatságot tartottak, és sok esztendőket éltek szerencsésen, és többé -200- János nem is kivánkozott hazájába menni, és itten mint uralkodó király meghalt. A ki el nem hiszi, menjen és kérdezze meg az agyon ütött vak óriástul.

LI. KALMÁR FIA.

Volt a világon, Csehországban, egy nagy gazdag kereskedő, kinek egyetlenegy fia volt. Amidőn ez már annyira felnőtt, hogy oskolába járt, és mindenféle irásokat és könyveket tanult, mondotta a fiának: Hallod-e, kedves fiam, már mostan tanuld a pénzre való játékokat, hogy te is a többi urakkal egy társaságban lehess. Erre mondotta a fia: Jaj édes atyám, én azt nem javasolom magamnak, mert úgy lehet, hogy minden kincset el találnék pazérolni, és aztán mindnyájan koldusok maradnánk és utóljára is engem fognának kedves szüléim okolni, hogy énmiattam szegényedtek el. Mondá az atyja: Fiam, ne félj semmit, mert vagyon nekem -201- annyi, hogy ha mindig költöd, sem fogod elkölteni. Azért neked javaslom ezen játékokat, mivel te másképpen nem fogsz a városban való néppel esmeretségben lenni. Mostantól kezdve tehát oly embert fogadok neked, ki téged mindenféle játékokra, kártyára, kockára, biliárdozásra meg fog tanítani. Újra mondta a fia: Én, atyám, soha se, mert tudom mi fog abból következni utóljára is, s az éppen semmi becsületemre sem fog válni, mivel ha én valamelyiknek a pénzit vagy úgy lehet a jószágát elnyerném, bizony nem mondaná, hogy isten áldjon meg, hanem inkább átkozna; ha pedig mindég vesztenék, akkor, tudom bizonyosan, hogy volna becsületem míg a pénzemben tartana, de mikor elfogyna, épen senki sem nézne reám. Azért atyám, ne is ingereljen engem arra, mert nekem semmi kedvem reá. Atyja elhagyta a fiút egy darabig; de sok ízben még is csak mindig emlegette neki a játékokat; amidőn egykor a fiú csak elment az almáriomhoz, és kihúzta a fiókot, és kivett valami 10,000 forintot, mondván: Atyám, én most elmegyek a kávéházba játszani, megpróbálom. Mondotta az atyja: Most, fiam, szeretem dolgodat, mert ezután fogsz majdan kipallérozódni, hogyha urakkal társalkodol.

Elment tehát a fiú, és a kávéházba mindjárt leült, és először is kártyát kért hogy adjanak -202- neki is az urak, akik ottan játszottak; melyre mondván neki azok: szívesen adunk, el kezdett mindjárt kártyázni. De csakhamar mind elvesztette azon pénzt, akit elvitt magával, és ismét kért még 5000 forintot a kocsmárostól; amidőn azt is elvesztette, akkor elment haza, leült atyja szobájába, és úgy szomorkodott. Amidőn az atyja kérdezte tőle, hogy miért szomorkodol? mondá a fia: Látod atyám, te engem mindig ingereltél a kártyára, és mostan is már ezen a napon elvesztettem 15,000 forintot. Melyre az atyja feleli: Azért ne búsúlj semmit is; hogyha mostan annyit vesztettél, máskor vissza fog jönni duplán. Ekkor a fiú mondá: Hogyha te úgy beszélsz atyám, lásd meg majd utolsó következését, hogy mi lesz majd belőlünk. Ismét monda az atyja: Annyi pénzem vagyon fiam, hogy ha mindennap vesztesz annyit a mennyit tegnap elvesztettél, még sem fogod elkölteni soha. Jaj atyám, folytatta a fiú, addig kellene a pénzt megbecsülni, míg van, mert mikor már nincsen, késő lesz utána bánkódni. De atyja nem hagyott neki békét, s a fiú hozzá fogott ismét a nagy kártyázásnak, kockának és a biliárdozásnak; folytatta is mindig, és többnyire mindig ott lakott. Amidőn már atyjának sok pénzit elpocsékolt, hogy már nagyon megtetszett a jószágokon is, máskép -203- kezdett a fiú gondolkozni, és elment az aranyműveshez, és mondotta neki, hogy csináljon neki egy oly sisakot, hogy annak sehol se legyen párja, meg fogja érette a legbecsületesebben fizetni, meg is mondotta, hogy kinek a fia légyen. Kérdezte az aranyműves: mikorára legyen készen; monda a kereskedőnek a fia: mentül hamarább, hogyha lehet, mert nagy szüksége volna reája. Ekkor az aranyműves ígérte, hogy egy hétre készen fog lenni minden késedelem nélkül. És mikor eltölt az egy hét, oda ment hozzá a kereskedő fia, vitt magával ötszáz ezer forintot, hogy majdan meg fog érette fizetni; de midőn kérdezte tőle, hogy mivel tartozik, mondá az aranyműves: két millió fttal; a kereskedő fia azt felelte, hogy itten vagyon; én ugyan annyit mostan magammal nem hoztam, hanem majd meg fogom fizetni: ötszáz ezer forintot mostan megadok. Az aranyműves megnyugodott benne, mert, úgy mond, tudom, hogy nem fog elveszni; contractust csináltak tehát, és elvitte magával a szép sisakot, egy selyemzsacskóba bele takarta, és mondotta atyjának estve, hogy: Hallod atyám, én most elmegyek, mert már sok jószágodat elpocsékoltam, és mind addig vissza sem jövök, míg a te elpazérlott pénzedet vissza nem fordítom. Felelt az atyja: Kedves fiam, azt ne cselekedd, -204- mert hogyha elmégy, bizony életemet megrövidíted. Mondotta a fiú: Már atyám, énnálam fel vagyon téve, tehát ne is hátráltasson tőle senki se. Így az atyja elbocsátotta, mivelhogy a fiának kedvét nem akarta szegni, mondván: Fiam legyen úgy, mint ahogy teneked tetszik, csakhogy azon kérlek, ne örökösen, hanem bizonyos ideig maradj csak oda. Mire a fiú: Hét esztendő múlván, atyám, haza fogok jönni, de elébb nem.

Ekkor reggel a fiú elindúlt, és ment egyenesen Konstáncinápolyba a tengeren mindenütt, és mikor oda ért, kiszállott a hajóból, és bement a törők császárnak a fővendégfogadójába. A fogadós csak mindjárt majdhogy elnem ájúlt, mikor meglátta, gondolván hogy azon török császárnak az inassa volna, akit tegnap délután eltemettek. A fogadós mindjárt oda ment hozzája, és kérdezte tőle, hogy mit tetszik neki parancsolni? mondá a legény: Egy itce bort hozzon nekie, és leült ottan a vendégfogadóban, és múlatott. Tüstént elment erre a fogadós a császárhoz, és megjelentette hogy azon kedves inassa, kit tegnap eltemettetett, feltámadt, és ottan vagyon nála, bort iszik, melyre felel a császár: Lehetetlen hogy az igaz volna. Monda a kocsmáros: Nincs különben, felséges császár. Ekkor mindjárt a kocsiba fogatott -205- a császár, és elment ezen ífjúnak a nézésére; és mikor meglátta, kérdé az ífjút hogy ki volna; melyre felel az ífjú: Én vagyok egy csehországi nagykereskedőnek a fia, akinek is mint atyámnak a sok kincsét elpazérlottam, mivel ő engemet mindig kártyára ingerelt; tehát sokat elvesztettem, és most eljöttem, atyámat odahaza hagytam, hogy addig fogok szolgálni, míg csaknem minden pénzét helyre szerzem. Ekkor kérdezvén az ífjút, hogy ki volna a neve, felel: Én Kis János, ez meg ez vagyok. Erre a török viszont kérdezte, hogy nem volna-e nekie kedve inasnak hozzá jönni? Felelt az ífjú: Mindenkor, felséges uram, egy császár udvarába, és megköszönöm hozzám való szivességét. Ekkor elmentek haza, és mint utólsó inassának tette, mivelhogy még szokatlan volt udvarában; hanem nem telt bele mint egy hét, mindjárt második inassának tette udvarába; harmadik héten tette mint első inassának, mivelhogy jól forgatta magát. Elég az, a mi aztat nézi, hogy mivel ő magát mindenek felett kimutatta, a török császár gondolta, hogy bizony nem bolond ífjunak kell ennek lenni, de mostan azért is megajándékozom egy majorsággal, hanem azért, mint első inasom meg fog maradni a házamnál.

Lassan-lassan annyira vitte itt a kereskedő -206- fia, hogy mint brigadéros generális lett, és mind azok felett még is megmaradt mint inassa az udvarnál, és mind a két gázsit szedte. Amidőn már eztet megkapta, mondá a török császárnak, hogy valami kevés ajándékkal meg akarná ajándékozni, hogyha jó néven venné, a császár ő felségét. Kérdezte ez: hogy mi lenne az? Nem sok: grácia fejemnek. Mondá a török császár: Ha épen egy pipájából álló volna is, jó néven venném tőled. Ekkor kivette azon sisakot, akit csináltatott az aranyművessel, és mikor kitette, mondá a török császár, mikor a fejébe tette: Nem hogy kicsiny ajándékot adtál volna, hanem mondhatom hogy országomba nem találom fel ezen ajándékot; amelyért is mostan mint commendírozó generálisságot fogok ezen ajándékért adni, de még sem bocsátlak el udvaromból, sőt fogsz maradni nálam. És így töltötte el majdan a hét esztendőt; de mikoron ez eltölt, szólt a császár: Én tégedet elbocsájtalak, mivel szándékod vagyon haza menni; de mint hűséges szolgámtól nehezen tudok megválni; esküdjél meg hát az én kardmarkolatomnál fogva, hogy ismét visszajösz. Amelyre is ő tüstént megesküdött hétszer, az a császár pedig megtöltött tele három hajót aranynyal és ezüsttel, úgy bocsátotta útjára.

Amidőn már a hazájába ért, tehát nem -207- is úgy mint becsületes ember szokott a hajóval beköszönni a városban, hát nem három, hanem tizenkét ágyút süttetett el; s mikor azt a városban meghallották, gondolták hogy valami ellenséges hajók; tehát a városból mind kiszaladtak, és meglátták hogy ezen kereskedőnek a fia érkezett haza; az atyja alig esmert reája, de ő atyját mindjárt megesmervén, mondá: Atyám, itten vagyon az ajándék akit neked hoztam. Ekkor csak hamarosan a hajóból mindeneket kitakarítottak, számtalan sok kincseket találtak benne, és így első alkalmatossággal atyját mindjárt felgazdagította a fia. De már most esküvésének eleget kellett tenni, és visszamenni, mondá atyjának: Még hét esztendőt fogok eltölteni a török császárnál, akkor visszajövök, s többet, atyám, úgy lehet, hogy el sem megyek; de mostan kell.

Ottan volt egy darabig, és mint első kommendirozó, mivelhogy a nagy anglus háború elkövetkezett, tehát el kellett nekie menni; hanem itten szerencsétlenek voltak, mert az anglustól megverettetett a török, és szégyenszemre vissza kellett menni Törökországban. Minekutánna ezek megtörténtek, már csakhamar eltölt a második hat esztendő is, és ismét eljött az ideje, hogy haza kellett menni a kalmár fiának; és mondá a fiú a császárnak: -208- Hallod-e, én mostan atyámat ismét meg akarom látogatni, mert ismét eljött az idő; mond a török császár: Hallod-e fiam, hogyha mostan elmégy az országomból, vissza, tudom, többet nem fogsz jönni. Melyre felel: Én ismét esküvésemmel fogadom, hogy visszajövök; de, már mostanában az isten előtt sok imádságot tett, hogy az ő esküvését hiában vegye, mivel ő többet a törökhöz vissza nem akar menni. Tehát ismét megesküdött, de olyformán, hogy isten bűnre ne vegye ezen esküvését. Gondolván ekkor a török császár, hogy bizonyos fog lenni abban, hogy ismét visszajön; ekkor is mint három hajót megterhelt sokféle portékával és drága kincsekkel; de minekutánna ő esedező köszönetekkel elindúlt a török császártól, mondotta a kereskedő fia: Hallod-e uram felséged, nincsen-e valami titok elrejtve éntőlem, akit én nem tudok? Mondván: Nincsen, ekkor elindúlt; és amint útazott ismét haza felé, talált egy szerencsétlent, akit is két halálra való török egy szigetben cipeltek mint a búzát; monda ekkor a kalmár fia kommendírozó generális: Micsoda dolog volna ez? ő ezek felől semmit sem tud; ekkor felel a török rab: Minékünk ezt kell cselekedni, míg csaknem porrá fog lenni, mert ennek a gazdája nagy bosszút tett a császáron. Ez pedig volt az anglus király inassa; -209- akit is a tenger mellett találtak, a török rablók elragadtak, és elvittek mint fogságban. A török minthogy bosszankodott, tehát őtet azon halálra itélte, hogy itten mind addig kinozzuk, mígnem egészen porrá fog lenni. Mondá a kalmár fia: Adjátok nekem által ezen holttestet, hogy temettessem el. Mondván ekkor a két török: Nem lehet, mert minékűnk kötelességünknek meg kell felelni hanem hogyha a török császártól valami írást fog hozni, hogy mink adjuk által, akkor szívesen általadjuk, hogy csináljon vele amit akar. Tüstént mindjárt a hajót kikötötte, hogy visszamenjen Törökországban, és a császártól ki fogja kérni, hogy majdan eltemeti; és csakugyan meg is nyerte nagy kérésére az töröktől, hogy neki megengedte, és azon írást megmutatta azon kínzó törököknek: akkor neki általengedték, és eltemettette ottan nagy pompával a szigetbe.

Úgy folytatá ismét útját továbbra a kereskedő fia a tengeren; s lám egyszerre megtalálja azon anglus princesznéket, akit azon boldogtalan inassal együtt elraboltak, és ottan egy török azon második szigetben szántatta velök anyaszült meztelen a kősziklás hegyet, és utánok egy szörnyűtelen drótból font korbácscsal ment ezen pogány török; és mikor ő mint keresztyén ember ezt meglátta, csaknem elájúlt, -210- hogy miként kínozza ezen ártatlan személyeket, akik tudom hogy neki semmit sem vétettek, mert csupa egy ártatlansággal vagynak tele, és nem nézem ki belőlök hogy valami nagy csínyt tettek volna. Ekkor ismét visszament a török császárhoz, és ismét nagy kéréssel hozzá folyamodott, mondván: Add által még mostan énnekem azon szerencsétlen két leányt, akik a második szigetben kínlódnak. Mondá a török császár: Aztat én semmi módon nem cselekedhetem, mivel annak atyja tudod hogy nagyon megszégyenített engemet, és egyszersmind nagy borsot tört az orrom alá. Hanem mondá a kereskedő fia: Hallod-e felséges uram, hogyha istent esmersz, add által énnekem, mert tudod hogy én szörnyen megsajnáltam azon ártatlan leányokat. Ekkor mondván: Itten vagyon az írás, add által azon töröknek, hogy adja által neked azon erős láncokkal megtörettetett szűz két princesznét, és csináljad vélek amit a te tetszésed szerént jónak látsz. Ekkor ismét vissza elindúlt, hogy őket a haláltól megszabadítja, és majdan mostani alkalmatossággal el fogja haza vinni; aminthogy úgy is volt. Hanem mivelhogy már a ruháik nagyon leszakadoztak rólok, mondotta a kereskedő fia, hogy csinálnának magoknak ruhát az hajóban lévő portékákból, -211- amelyik nekiek tetszeni fog; de mivelhogy ők nagyon meg voltak törődve, tehát inkább csak a nyúgovást kívánták meg, a ruhával semmit sem gondoltak. Látván osztán a kereskedő fia, hogy mentűl hamarább egy város alatt kiköt, a legszebb princesznéknek való ruhát csináltatott, és úgy vitte be Csehországban: és amidőn atyjának házában bevitte, a legszebb szobákat választotta számokra; és a hajókból minden drágaságot kitakarított, s úgy bocsátotta vissza Konstantinápolba a török hajósokat, mondván hogy ő mostan velek nem megyen, mivel foglalatossága volna oda haza. Ekkor azok visszamentek, ő pedig ottan maradt atyjánál, mivel többet nem is volt szándéka visszamenni a törökhez. És ekkor istennek segítségével az atyjának azelőtt elprédált jószágát visszaadta, és azon aranyművesnek is, akinek a sisakért még adós maradt ötszáz ezer forinttal, annak is még interesűl annyit adott, amelyért annyi időt várt utánna. Így élte boldogúl egy darabig világi életét.

Amidőn így egykor elment a két leányhoz, és kérdezte tőlök, hogy kinek a leányai volnának, azt felelé a két leány: Hallod én édes megváltónk szent János! mert te mentettél meg a haláltól, tehát teneked szívünkből megmondanánk, hanem ne legyen neheztelésedre, -212- mivel mink aztat nem akarjuk kinyilatkoztatni, míg csak ki nem fog tudódni idővel hogy kik vagyunk. Ekkor mondá a kereskedő fia: Én nem is erőltetem azon a princesznéket, hogy épen nekem kelljen megmondani, csakhogy legyenek mostan atyám házánál, mintha oda haza volnának, minden dolog nélkül, míg ki nem fog tudódni hogy kik volnának. Így múlatának a két szüzek a kereskedő fiának házánál. De mostan a kereskedő fia, aki kommandírozó volt a töröknél, elment Angliában portékákért, hogy majdan fog onnan portékákat hozni; de midőn oda ért Angliában, bement a vendégfogadóban, és kérdezte, hogy mi volna annak az oka, hogy az egész városban csaknem minden házon egy fekete zászló, némelyeken pedig hat vagy hét is vagyon: mondá a fogadós: szerencsétlen a királyi ház nagyon, mert a királynak két leányát és inassát elrabolták a törők tengeri rablók, és mai napig sem tudják hogy hol vagyon, él vagy hal? és aki valamit tudna felőle mondani, tehát a király egyik leányát, és fele királyságát annak adná. Melyre mondá a kereskedő fia: Én voltam a töröknél kommandírozó generális, és mikor eljöttem onnan, én találtam egy szigetben egy holt embert, akit a törökök ottan vertek, mint a búzát szokták csépelní; de én aztat -213- a török császártól kinyertem, hogy énnekem általengedte hogy eltemessem; és mikor ezen holtat eltemettem, elindúltam ismét útamra. Hasonlóképpen a második szigetbe tanáltam két ártatlan szűzleányt, akit szinte úgy nagy nagy kérésemre a töröktől megnyertem, hogy énnekem általadta; de már annakelőtte ottan szántották a nagy vas ekével a kősziklás hegyet, hanem mostan nagy boldogságban vagynak atyámnak udvarában Csehországba. Mikoron meghallotta ezen tudósítást a vendégfogadós, tüstént a királynál szaladt, és tudósítást tett ezen ífju felől, akit is a király még bővebben kikérdezett, és mikoron szavából észre vette hogy bizonyosan az ő két leánya fog lenni, mondá a király: Hallod-e én kedves fiam, mostan nem fogsz portékát vinni városomból, hanem a leányomat hozasd haza, és mint királyfi úgy fogsz lenni az én országomban; mostan tehát egy generálisommal elbocsátlak egy batalion granátérossal, hogy szerencsésen haza jőjetek. Akkor el kellett jönni Angliából a kereskedő fiának minden portéka nélkül, amelyre neki ugyan több szüksége csakugyan nem is volt, mivel már olyan volt mint királyfi; és úgy elmentek Csehországban; de amidőn ottan kiszállottak, és bementek; a királyi princesznék meglátták azon jeles generálisát atyjoknak, és mindjárt -214- leszaladtak eleibe, és mondották hogy: hol jár ezen az idegen földön? mondá ekkor a generális: Én hol járok? hanem a princesznék hol járnak itten? melyre mondá a két leány: Jaj hogyha ezen megváltónk szent János nem lett volna, régen megholtunk volna abban a kegyetlen szigetben, amelyért is mostan őtet megtartjuk mint örök megváltónkat. Nemde, mondá a generális, hogy akarnak-e mostan haza jönni atyjoknak országában? Melyre a leányok mondották, hogy csak atyánkat és anyánkat láthassuk még meg, mindjárt készek vagyunk a halálra menni. Ekkor elindúltak a tengeren és mentek Anglia felé. De midőn már nem messze voltak Angliától, megirígylette a generális a kereskedő fiának a két princesznéket, tehát abban mesterkedett hogy elveszítse; amely szándékában csakugyan végben ment, mert csináltatott egy olyan sétáló helyet, hogy aki a vége fele ment, minden bizonynyal a tengerben esett; és mikor készen volt, akkor kihívta őtet sétálni; de midőn ki akartak menni, nem akart a kereskedő fia előlmenni, hanem mondván a generális: Mostan magának elől kell mindenkor menni, mivel ne úgy gondolja magát mint kereskedő fia volna, hanem mint princ. Ekkor ő ment elől, és mikor a vége felé ment, belé esett a tengerben. Mondá ekkor a -215- két leány: Jaj oda a megváltónk. Ekkor a generális két pisztolt kirántott, és a két leánynak szegezte, mondván: Mind egy, akár úgy meghaltatok volna, akár itten, hogyha meg nem esküdtök hogy én találtalak meg benneteket. Ekkor kénytelen kelletlen meg kellett nékiek esküdni, hogy aztat mondják, hogy a generális találta meg őket a szigetben. Így tovább folytatta az útját az generális.

De a megváltó szent Jánost azon holt lélek, akit eltemettetett, minden sérelem nélkül megragadta, és a tenger fenekéről Anglia alá vitte és ottan letette, mondván neki, hogy nem esmerné őtet hogy ki volna? melyre mondá: Én nem esmerem; ekkor felel ezen ártatlan inasnak a holt lelke: Én annak a lelke vagyok, akit te eltemettettél abban a szigetben; hanem mostan csak fogadd meg amit én neked mondok: nem fog neked az rosszadra lenni: itten van a pénz, csináltassál magadnak három öltő ruhát, egy közönséges, egy kőmíves, és egy ácsruhát, és menj be a városba abban a fogadóban, aholott legelébb voltál, és múlass ottan, míg én majdan el fogok oda menni, és meg foglak tanítani, hogy mit cselekedjél továbbad. Majdan mikor a generális haza jön, te csak hallgass magadba, ne szólj semmit se, majdan kivilágosodik hogy te voltál az aki engemet, és a -216- princesznéket megszabadítottad. Alig hogy ők kibeszélték magokat, mindjárt elérkezett a generális a princesznékkel, amidőn nagy ágyú- és muzsikaszó alatt őket behozták, de mikoron a király kérdezte, hogy hol vagyon a kereskedő fia, akkor mondotta a generális: Még mikoron mentünk Csehország felé, akkor a tengerben esett, és nem is ő találta meg leányodat, hanem én, amint oda járkáltam; a mely jótettért mostan én a kissebbik leányodat kívánom magamnak feleségűl. De erre a királyi princesznék aztat mondották: Atyám, én és a másik testvérem férjhez nem megyünk addig, míg minékünk nem fogsz csináltatni egy kápolnát, aki huszonnégy óra alatt elkészűljön, mind a kőrakása, mind a famunkája, és az oltár is benne másik huszonnégy óra alatt készen legyen, és mindenféle történetünk, akik csak rajtunk estek, mind le legyen a templomnak belső részén pingálva, ez pedig a másik huszonnégy óra alatt megtörténjen, máskülömben mink soha férjhez nem megyünk. Mely kivánságaikra a király atyjok tüstént mindenfelé kipublikáltatta, hogy ilyen s ilyen kápolnát ki vállalna fel, akit is ennyi idő alatt el kelljen minden késedelem nélkül készíteni. Hanem senki sem vállalta fel; még is a többek között volt egy korhely kőmíves mester, aki felvállalta hogy el fogja készíteni -217- huszonnégy óra alatt a kőrakását. Mondá a király: Hallod-e: hogyha el nem fogod készíteni, tehát halál a fejeden; más pedig, ha meg fogod csinálni, rémítő kincset kapsz. Ekkor elment a kőmíves, és mindenfelé legényeket keresett; amidőn épen abban a vendégfogadóban ment, ahol a kereskedő fia volt kőmíves ruhában, mondotta a mester, hogy nem volna-e kedve jó fizetésért eljönni munkára? mondá a legény, a kereskedő fia: Szívesen, miért nem? hanem a mester úrnak valamit akarok mondani, nevezetesen hogy az pallérságot adja által nekem a munkának elkészítésében. Mondá: Fiam, én általadhatom, de hogyha majdan el nem találod készíteni, én fogok halállal adózni. Mondá amaz: Ne búsúljon semmit sem, és a mellett aztat is kikérem, hogy én estveli tíz óráig hozzá se fogjak; melyre felel a mester: Már én, fiam, csak terád bízom, csináld, ahogy tenéked tetszik. Hozzá fogott tehát a legény mint estveli tíz órakor, és a többi legényeket mind lerészegítette, és midőn már látta hogy elaludtak, elment őhozzá azon holttestnek a lelke, és a fundamentomnak a négy szegletiben egy csáklyával bele vágott, mindjárt készen volt a kőrakása a kápolnának; így szintén a másik napon is cselekedett az ácsmunkával; ekkor a mesterek rettentő köszönettel voltak őhozzá, -218- amidőn elkészítette a kápolnát, a legényeket mind ki fizettette a mesterekkel, mintha csak annyit dolgoztak volna, bárha ugyan hozzá sem nyúltak, és nem is tudtak felőle semmit sem. Hanem lássuk mostan itt a harmadik esetet, azaz a pingálást: hogy ki fog lenni aki majdan fel fogja vállalni! Nem egyéb senki sem, hanem csak a szegény kereskedő fia; de őtet nem esmerték meg, mivel azon holttestnek a lelke, akit eltemetett azon szigetben, egészen elváltoztatta, és a leányok sem esmerték meg. Történt tehát, mikor már csak az oltárnak pingálása hibázott a kápolnában, nem akadt senki aki felvállalta volna, mivel számtalan sok bajból kerűlt ki annak pingálása, és még, ami nagyobb, az hogy a leányoknak mindenféle történetét, aki csak rajtok esett, míg oda voltak, mind úgy legyenek belül a kápolna falain lerajzolva, anélkül hogy a princesznék valamit szólanak felőle. Nincsen már senki, búsúl a király szörnyen, hogy már eztet nincsen kinek felvállalni. Elmegyen tehát ekkor a kereskedő fia, és a királynak jelentést teszen, mondván: Itten vagyok felséges király, abban a kápolnában oltárt csinálni, és mind azokat a történeteket, akik a leányokon estek, belül kipingálni. Ekkor kinek volt nagyobb öröme, mint a királynak, hogy már leányainak minden kedveket -219- be fogja tölteni. Ekkor elment a piktor, a kereskedő fia, és a pingáláshoz hozzá fogott mint tíz órakor estve, amint a holtlélek mondotta, és ekkor a holtlélek oda ment, és mindenféle eseteket kipingált, nevezetesen először hogy mikor a tengerparton sétáltak, mimódon fogattattak el a töröktől; annakutánna micsoda állapotban voltak azon kegyetlen szigetben, mikor elküldötték; micsoda nagy kínok alá voltak ott vettetve; és mikor az ő megváltójok Szent János megtalálta elsőben is az inast, hogy micsoda nagy kínok alá volt az inas vetve; és hogy ment a kereskedő fia vissza Konstancinápolyba, hogy az ő megholt testét továbbra ne kínozzák, és mikoron mindent megnyert a török császártól, hogy általadta nékie, mely nagy pompával eltemette; de már mostan, minekutánna az inast eltemettette, továbbra is akarta útját folytatni, amidőn el is ment útjának továbbra való folytatására, el is érte ugyan a rémítő második kegyetlen szigetet, amelyben megtalálta a két anglus princesznéket, és hogyan mondá: Ó te kegyetlen pogány török, hogy nem szánod ezen ártatlanokat? és hogyan ment a törökhöz, és mondotta hogy adja által neki, aki is a császárhoz visszaigazította, és elment a szánakozó kereskedő fia, és ezeket is megszabadította, és miként vitte be a hajóban, -220- mint esedeztek a leányok nékie a megszabadításért, és úgy bementek a hajóban, és útaztak Csehország felé; amidőn oda értek, hogy micsoda boldogságban tartotta a leányokat, és annakutánna mikor elérkezett a kereskedő Angliában, hogy majdan portékát hoz, mi módon tudta meg a király nekiek jólléteket, és hogy küldötte vissza portéka nélkül Csehországban, hogy két leányát haza hozná; a generálist is, hogy miként küldötte egy batalion granatérossal el, hogy ők majdan szerencsésebben haza jönnek; s amidőn már oda értek Csehországban, akkor mimódon szállottak ki a hajóból, és hogy mentek be a városba, hogy és miként látta meg a két leány a generálist az ablakon, és mikoron megesmerte, micsoda sietséggel szaladt oda hozzája, és hogy csókolták az ő megváltójokat Szent Jánost; annak utánna a generálissal folytaták beszédjeket, és úgy felültek a hajóra, tovább utaztak a tengeren; miként és mimódon annakutánna csináltatta azon sétálóhelyet, ahol a kereskedő fia a tengerbe esett, és hogyan tartotta a pisztolt a két leányra: egy szóval minden történeteket lerajzolt a holttestnek a lelke. Midőn már minden készen volt, a lélek mondotta, hogy mostan minden színedet elváltoztatom, és majdan midőn a generálissal a király és felesége, -221- leányaival, el fognak menni, és meg fogják ezen szörnyű történeteknek képeit látni: akkor hát széljel néz a király, és kérdezi a generálistól hogy beszélje el a leányainak történetét, hogy miképpen volt? Ekkor mondja a generális: Éppen úgy volt, mint ahogy le vagyon pingálva. Jaj, mond a király, tehát maga még az én leányaimat is meg akarta szántszándékkal ölni? Én nem, felel a generális, az éppen hamis pingálás. Nézi a király továbbra is, tehát megtalálja a kereskedő fiát, akit a tengerben öletett, hogy miként vesztette el, aki bizonyos igaz volt, hogy az ő leányait az találta meg. És ekkor a holttestnek a lelke elváltoztatta a színét a megváltójának, vagy is a piktornak, és úgy ment mindenütt őutánnok. Amidőn egyszer a kissebbik leány hátra nézett, mindjárt a kereskedőnek fiát megesmerte, és a nyakában borúlt, úgy csókolta és örvendezett mondván: Felséges király atyám, ez az aki minket megváltott a haláltól, nem a generális, hanem a generális, amint ottan vagyon, a tengerbe ölte. Tüstént a generálist megfogták, és négy felé vágták, mondván akkor a király, beszélné el a történetet, amelyre mondja a kereskedő fia: Beszélni el tudom, hanem a pingálást nem én tettem, hanem azon szerencsétlen inasod, akit abban a szigetben eltemettem, ahol -222- őtet megváltottam. Legelőször is tehát annak a lelke csinálta mind ezen épületet, amit csak látsz itten, és rajzolva; melyre felel a király: lehetetlen volna az; akkor a holtlélek megszólalt nagy fényességben, és mondotta a királynak: Igaz, felséges császár, én voltam a te hűséges inasod, és ilyen kínos halál nemivel kellett meghalnom, és ez volt a mi megváltónk Szent János. Ekkor megköszönte a királynak hozzá való jóságát, és a megváltójának, és kiment, többet nem is látták.

Ezeknek utánna haza mentek, és mindjárt papot és hóhért hoztak, a pap eskette, a hóhér seprőzte, még mostan is foly a lakadalom. Annakutánna az atyját is oda szállította az édes anyjával együtt Csehországból, mindeneket pénzzé tétetett velek odahaza, és úgy általvette a királyságot az anglus királytól. Ő volt annakutánna a király, de csakhamar megholt az anglus király atyja és anyja. Akkor a töröknek üzent, hogy készüljön, mert mostan vagyok anglus király, aki voltam mint kommandírozó generálisod; hanem meg kell lakolnod azon két ártatlan princesznéért, akit az anglus királytól elraboltál egy inassával együtt. Annakutánna nagy haddal reá ment, és szörnyen megverte a törököt úgy, hogy a török császár maga is letérdelt előtte, és úgy kérte a békességre, -223- fogadván, hogy többet nem fog olyan kegyetlenséggel a keresztyénhez lenni. Így ő is mondá: No grácia! mert te is engedtél énnekem. Így holtig való békességet kötöttek egymás között, és mai nap is élnek, ha meg nem holtak.

LII. APOLLÓNIUS KIRÁLYFI.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király, kinek neve volt Antiochus. Ennek volt egy szép s minden asszonyi ritka remek tulajdonságokkal ékeskedő felesége, ki őtet házasságoknak második esztendejébe egy kellemetes leánygyermekkel ajándékozta meg. Eleonórának nevezték a leányt. Ez szüléinek különös gondjok alatt, minden asszonyi tudományokban a festésben s muzsikálásban oly nagy előmenetelt tett, hogy a vele egy idejűket sokkal feljül haladta; ezenkivül a természet minden kellemetességekkel annyira felékesítette őtet, hogy -224- még gyenge korába imádásából a tisztelők már kifáradtak, s a liliomi deliséggel pompásan felnyúló rózsaszál számtalan ífjakat fűzött rabláncaira még korán. De az ő szerető anyja, kinek éjjeli nappali gondja ő volt egyedűl, örömét benne nem láthatta, mivel a leánynak tizenöt esztendős korába megholt. Fájdalommal hordozta ezt a sebet a király Antiochus, de még talám keserve sebben érte a halálos csapás Eleonórát, kinek még édes anyai ápolásra volt szüksége.

Történt azomba, hogy minekelőtte széttépte volna a halál a szeretetnek rózsakötelét; Antiochus haldokló feleségétől azt kérdezte, hogy adna néki tanácsot jövendőbéli házasodása felől, melyre a haldokló azt válaszolta, hogy azt vegye el jövendőbéli feleségűl, kinek lábára az ő cipője felmegyen. Több jeles asszonyságok s fő familiájú leányok próbálták a megholt királyné cipőjét lábaikra, de egy sem találta alkalmatosnak, tulajdon leányán Eleonórán kivűl. Borzadt ezen szerencsétlen próbának következésétől a természeti irtódzást érző Eleonóra; de atyja magát szeretett feleségének végrendeléséhez tartván, elhatározta tulajdon leányát feleségűl elvenni, s bármint vonakodott az ezen irtóztató cselekedettől, kénytelen volt megigérni, hogy igyekezik -225- magát meggyőzni, s atyja parancsolatjához engedelmes lenni. – Hogy tehát a király annyival inkább elidegenítse fejedelmi házától, azokat az ífjakat, kik leánya kezét megnyerni óhajtották: azt hirdettette ki hogy aki az ő találós meséjét kitalálja, annak adja leányát, aki pedig nem találja, életét veszti azonnal. Sok ífjak lettek szerencsétlen áldozatjai a király kihirdetett parancsolatjának, mivel a rejtett mesét ki nem találhatták, mely is e volt: „ördögszekeren járok, anyai hússal élek.“ De volt azomba egy Apollónius nevű, mind testi, mind lelki kellemekkel a természettől a pazérlásig felruházott jeles hercegfi, ki nem irtódzván a reája várakozó haláltól, elszánt bátorsággal ment a leány kezét atyjától megkérni. Hajókat készítvén fel minden szükséges dolgokkal, csakhamar elérte a tengeren Apollónius a királyi várost, s megköttetvén hajóit a kikötőbe, maga elindúlt a királyi várba, kísérőinek azt parancsolván meg, hogy ha harmad napig vissza nem érkezik, csak menjenek vissza hazájokba, s az ő részére csak egy kis ladikot hagyjanak. Fényes rangjához illő hercegi ruhába felöltözvén, méltóságos lépésekkel közelgetett a királyi lakhelyhez, mely imádott tárgyát tőlle elzárta, s őtet bizonytalan jövendőkkel kecsegtette. Alig hogy belépett Apollónius -226- a királyhoz, midőn az ő jövetelétől és szándékáról kérdeztetett meg, melyre ő kinyilatkoztatta, hogy Eleonórával gyűrűt ohajtana váltani. Megborzadt ennek hallására, az ífju deli testalkotását, s szép formáját andalogva szemlélő Eleonóra, és sajnálta ezen hosszú életre érdemes ífjút, a hirtelen halál által megöletni; sőt még maga a király is, ki külömben a leánya bírásába kevélykedett, megsajnálta Apollóniust, különösen midőn ebéd felett látta, hogy szeretett leányának gyöngy szemeiből, a vele általellenbe ülő ífjú látására szüntelen hullottak a szánakodás könnyei. De minekutánna elhatározott akaratját hallotta volna Apollóniusnak, elbeszélte nékie a találós mesét, hagyván a gondolkodásra három napokat, a melyek elmúltával hogyha meg nem fejti a mesét, tudtára adta a király, hogy a több szerencsétlen ífjak sorába fel fog akasztatni.

Hogy ez ne történhessen, Eleonóra, midőn egyszer magát találta Apollóniust, megfejtette neki a mesét, s ez által a királynak fertelmes tettét felfedezte nékie. Dúlt mérgébe a király, s pokolbéli kínokat készített az Apollónius számára, midőn a három nap eltölte után megfejtette a találós mesét a királynak nagy megütközésére, s ámbár jól tudta hogy igazán el van találva, meghazudtolta Apollóniust, s -227- kinyilatkoztatta, hogy mivel a találós mese valóságos értelmét ki nem tudta fejteni, próbáját életével köti be. E végre Eleonórát kérdezte meg, hogy micsoda halál nemével kivánná ezen ífjút kivégeztetni; aki megörülvén ezen, térden állva huszonnégy óráig való gondolkozásért könyörgött. Megengedte ezt a király, s megelégedve hallotta leánya büntetését, mely Apollóniust kő közzé való rakatásra itélte. De a különben szelíd lelkü Eleonóra előre beszélt az építő mesterrel, hogy hagyjon egy titkos rejtek ajtót ezen kő épületen, hol valami kevés ennivalót be lehessen nyújtani. A kirendelt nap csakugyan kő közzé rakák Apollóniust, úgy mindazáltal hogy őrólla Eleonóra három hétig való eledellel s itallal gondoskodott.

Ez által a király meg lévén engesztelődve, elhatározta magába, hogy leányát nyilvánságosan feleségűl elveszi. E végre heted nap múlva pompás ebédet, s ebéd után vídám mulatságot parancsolt, s számos vendégeket hivatott, hogy ezek részt vegyenek az ő örömében. De az Apollónius szépségétől a bódulásig elfogott Eleonóra a hét napokat arra szánta, hogy magát az ífjuval való elszökéshez jó móddal elkészíthesse. E végre egy meghitt dajkája által hajót bérelvén a tengerparton, arra minden -228- asszonyi drága ékességeit felhordatta titkon, ezenkivül igen sok kincset és mindenféle enni és inni valót rakatott a hajóra nagy bővséggel, s az esküvésre rendelt nap előtt való estve, kibontván tulajdon maga a kőrakást, szeretett Apollóniussával együtt sebes lépésekkel a tengerpart felé tartott. El is érkeztek szerencsésen, úgy hogy őket senki észre nem vette, s kedvező szél hajtván vitorlájokat, a két szerelmes pár már reggelre a tenger sík hátán roppant mérföldeket tett, s atyjok várától már számtalan messziségre eltávoztak. Ellankadván a hosszas útazásba különösen Eleonóra, kérte szeretett férjét Apollóniust, hogy valahol szálljanak ki szárazra, s pihenjék ki magokat egy kevéssé. Engedett ez helyes kérésnek Apollónius, s minthogy általlátta, hogy az Antiochus ellenek való haragja nem tanácsolja, hogy az ő herceg atyjához menjenek, elhatározta magába, hogy akármely esmeretlen tájékon örömestebb lakik a maganosságba Eleonórával, mintsem mind a kettőjök életét szerencséltesse. Egy kis szigetbe, hol kikötöttek, s hol semmi emberi teremtés nem lakott, csendesen töltek el egynehány szerelmes hónapok, de minthogy már részszerént az enni s inni való fogyott, s mind Eleonóra minden nap várandós volt, elhatározták magokat, hogy olyan helyre -229- menjenek által, hol emberi társaságba részesűlhetnek. Ismét hajóra rakván azért mindeneket, útnak indúltak, s szerencsés útazást tettek, míg végre a harmadik napon Eleonóra szült egy leánygyermeket, kinek szülése oly nagy fájdalmakkal esett meg, hogy Eleonóra elájulván, holtnak látszott, s bár sürűen hullottak a fájdalmak könnyei a fájdalmas szívű Apollónius szeméből, őtet mint megholtat kéntelen volt koporsóba tenni. Maga készítvén azért koporsót, melybe ezt az előtte kedves testet zárja, feje alá tesz 200 darab aranyat, s mellé egy irást, melyben a megholtnak élete s familiája volt megírva, s egyszersmind kérte benne a megtalálót, hogy ezen pénzből rangjához illő módon temesse el. A tenger hátára bízván tehát e kedves kincsét, maga tovább folytatta útját, ahol valami városra talála, s csakugyan három nap múlva ért egy régi kikötőhelyet, hol megállapodott, s kikötvén hajóját, maga a szárazra kiment, és egy hegynek tetejéről észre is vett egy várost, hová való menetelét azonnal elhatározta.

Azalatt az Eleonóra koporsóját a tengerből kifogta egy halász, s felbontván azt, észrevette csakhamar Eleonórán az életnek még némely jeleit, s testét dörgölgetvén, csakhamar mozgását vette észre. Kettős szorgalmatossággal -230- ápolván a jólelkű halász feleségével együtt Eleonórát, csakhamar visszanyeré életét, csakhogy már most ez a mellétett irásokból megértvén a rajta esett szerencsétlenséget, szüntelen zokogta szeretett férjének s gyermekének elveszését, s bár semmit sem múlattak el a halász és a felesége, hogy őtet vígasztalhassák, s megelégedést szerezzenek nekie, ő mindazáltal vígasztalhatatlan volt, s gyakran leült a tenger partjára, s vigyázott kisírt szemekkel, hogy nem láthatna-e valamely közelgető hajót, melyen férje után tovább útazhatna.

De hogy vissza térjünk Apollóniusra, ez, minekutánna bémegy a városba, egy legszélső háznál szállást bérel, s ezen város szokásairól s lehető újságról tudakozódik. Hol minekutánna meghallotta, hogy van ott egy özvegy királyné, ki a tengeri rablóktól most legközelebb annyira megrongáltatott, hogy hajója s népe széljel verettetvén, királyi városa is nagy summa pénz letétele mellett menekedett csak meg a végső pusztulástól; elszánta magát Apollónius, hogy ezen királynét megszabadítja azon semmirevaló emberek kegyetlenségétől. E végre felmegy a királynéhoz, és magát kinyilatkoztatván hogy kicsoda, vezérnek ajánlotta magát. Kegyesen fogadta a gyászos királyné ezen ajánlását Apollóniúsnak; őtet teljes hatalmú -231- vezérnek kinevezte, s a győzedelem esetére, még kezével is megkínálta őtet. Apollónius tehát hajókat készíttetvén; katonáit a katonai gyakorlatokra mindennap taníttatta, s nem sok idő múlva annyira ment, hogy a tengeri tolvajokkal szembe mert szállani kevés de válogatott embereivel. – Ezen szándékát midőn a királynénak kinyilatkoztatta, ez őtet minden szükséges dolgokkal felkészítvén, tulajdon személyébe elkísérte a hajókhoz; s néki sok szerencsét kivánt. Apollónius megindúlván tizenkét hajóival, csakugyan nem sokára észrevette a tengeri rablókat, s vitézeit felszólítván, hogy ezen gazemberek ellen kiki vitézi módon tegye meg kötelességét; maga oroszláni bátorsággal ment mindenütt a veszedelemre, s a tengeri tolvajokat széljelvervén, vezéreket is kézre kerítette s tizenöt hajójok, igen sok kincsekkel megrakva, az Apollónius birtokába esett. – Kibeszélhetetlen örömmel fogadta Apollónius győzedelmét a nép, messziről eleibe ment nékie, aranypárnákon vitték nékie a királyi koronát, s a várnak kulcsait. Mindezeket szívesen fogadta Apollónius, sőt a királyné kezét is bizonyosan meg nem vetette volna, ha kedves leánya, kit az Eleonóra halála után ő a nevelés végett ezen királynéra bízott, meg nem halt volna. Ezen való mély fájdalmában részt vett ugyan -232- azokba a mulatságokba, melyek az ő kedvéért tartattak, de kedves felesége és leánya képei szomorúan lebegvén előtte, szivéből a víg kedvet csaknem egészen kizárták.

Ilyen szomorú gondolatok közt küszködött éppen, midőn magát egy idegen országból való drága portékás nálla béjelenti. Apollónius, nem annyira vásárolni, mint valami újságot kivánván hallani, bébocsátotta magához, s minekutánna tulajdon hazájából valónak titkon kiesmérte, az ő atyja felől is, de csak alattomba kezdett tudakozódni, akitől midőn meghallotta, hogy Antiochus király már ezelőtt három esztendővel meghalt, az ő országát pedig a főrendek Apollóniusnak ajánlották, mint aki a találós mesét megfejtvén, az által a leánya kezére magát érdemessé tette; és hogy őtet az atyja különös leveleibe mindenféle országokba kerestette; elhatározta magába hogy hazájába visszatér. Midőn ezt ő a királynénak kinyilatkoztatta, hát ott lát egy gyászos öltözetbe hárfázó személyt, akit midőn közelebbről kivánt volna meglátni, esméretes orcavonásaiból csakhamar reá esmert megholtnak vélt Eleonórájára. Ráborúlván szíve legkedvessebb birtokára; az sokáig tartó néma ölelések után kérdezte, hogy mi módon nyerte vissza életét. Eleonóra elbeszéllette, hogy a halász és felesége ápolásai által -233- miképpen éledett fel, s hogy most már, megúnván a pusztában lévő unalmas lakást, elindúlt ezen királyi városba, hogy valami nagy méltóságú hercegi leányokat tanítván a muzsikára, abból magát jobban el tudja táplálni. Apollónius elbeszélvén mindazt ami őrajta esett azolta, miolta egymást nem látták, tudtára adta mind azt amit a drágaportékástól hazája s atyja felől hallott. A királyné látván ezt a ritka öszvejövetelt, s megtudván sorsát ezen királyi párnak, számokra különös gazdagon aranyozott hajót készíttetvén, azt esztendei eleséggel, sok kincscsel, és mindenféle drágaságokkal megrakván, őket áldások közt útnak bocsátotta. Az Apollónius és Eleonóra határtalan örömét, csak az ő kedves leánykájoknak jókori halála zavarta meg, egyébaránt pedig kedvező szél hajtvan hajójokat, három hónapi utazások után szerencsésen elértek abba a kikötőbe, mely az Antiochus városa alatt volt. Itt hajójokról mindent kiszállítván a szárazra, mentek egyenesen a királyi kastélyba, hol hét esztendei távolléte után is a gyönyörű Eleonóra az udvari tisztektől megesmértetvén, nagy tisztelettel fogadtatott. Apollónius magához hivatván az ország főrendeit, elbeszélte nékiek rövideden mind azt, amit ő kénytelen volt szenvedni feleségével együtt, az Antiochus dühösségét -234- akarván kikerülni, s minekutánna törvényesen öszveesküdtek volna, mind a fő rendektől, mind a néptől törvényes uralkodóknak esmertettek el, és ekképpen még most is boldogúl élnek, ha talám meg nem haltak.

LIII. HALÁSZMESE.

Volt egy király, és annak a királynak egy halásza, akit a király egyszer elküldött, hogy fogjon nehány font halat, mert egy kis vendégséget akar indítani. A király özvegy volt. Elmegy a halász, egész nap mindig iparkodott hogy foghasson, de semmiképpen sem foghatott, mely miatt igen búsúlt. Egy zöld ruhás ember, arra megy, és kérdi tőle hogy miért búsúl oly igen? A halász azt mondja: A király azt parancsolta, hogy fogjak egynéhány font halat, de épen egyet sem foghatok, akkor a zöld ember azt mondja neki: Add nekem amit a házadnál nem tudsz, én elég halat fogok neked. Az ember gondolkodik, hogy mi volna az, -235- amit ő a házánál nem tudna? hát mikor semmit sem gondolhatott, azt mondá: Na legyen a tied az kit nem tudok az házamnál. Akkor mondá a zöld ember: Most ereszsz egy kis vért a kisujjadbul; és adott egy kis vért a kisujjábul, a zöld ember cédulát írt azzal, azután annyi halat fogott neki, hogy szekérrel kellett hordani. A vendégség meglett, azután látta az ember hogy a felesége teherben vagyon: akkor ijedt meg hogy mit cselekedett, hanem ő senkinek sem mondta, csak magában tartotta. És mikor már a szülésnek az ideje eljött, szült a felesége egy szép férfi gyermeket, kit hogy meglátott az apja, majd hogy meg nem halt bújában.

A gyermek szépen nevekedett, azután oskolába járatták, ott jól tanult, úgy hogy a tanítója nagyon örvendett rajta. Hanem mikor a gyermek haza ment az oskolábul, az apja nagyon siránkozott: kérdi a gyermek, hogy miért sír oly nagyon mikor haza jön? Azt mondta: Talán az ördögnek eladott kend? Akkor az apja kivallotta, és megmondta, hogy hogyan járt. A fia azt mondá az apjának: Apám, semmit se busúljon kend, megsegít az isten engem az ördög kezibül. Akkor elment a paphoz, megbeszélte neki hogy mi baja volna, a papok minden szentelt jószágokkal megrakták, hogy az ördög hozzá ne férne, és mikor eljött -236- az idő, elvitte az ember a fiát a tenger mellé, s ott várta az ördögöt fiastul. Hát egyszer csak látja hogy nagy szélvészszel jön az ördög a vizen hajóban; hogy oda érkezett, megfogja a gyermeket és a hajójába bele veti, és elmegy nagy sebesen; az ember meg haza megy nagy keserves sírással. Az ördög már három országon általvitte a gyermeket, hanem a szentelt eszközök által úgy megerőtlenedett, hogy már tovább nem vihette, el kellett a gyermeket hagyni, maga pedig elment nagy haraggal, és a cédulát is visszavetette neki.

A fiu hát most bujdosik mindenfelé, de semmit sem látott csak eget, és földet, és vizet, és már besötétedett, akkor egy nagy kőszikla alatt látott egy kis lyukat, és abbul a lyukbul nagy világosság jött ki; és nagy kiáltást hallott, mondván: Segélj ki engem ebbül a lyukbul, szerencsés ember lészsz a világon. Erre fut, és egy durungot talált, avval a követ felfeszítette, és egy undok varasbéka jött ki alóla; a legény megundorodott tűle, azután a béka megrázta magát, s egy szép leány lett belőle, hogy a legény nagyon csudálkozott rajta, és látta hogy a kősziklábul egy nagy aranyos vár lett, és körűlte szép aranyos kert terjedt el; a leány pedig megszólamlott hozzá, mondván: Látod, engem megszabadítottál egész várammal -237- együtt, hanem most végy el engem, és légy az én uram. Én el voltam átkozva, én király leánya vagyok. Ekkor elvette, és más városba mentek, megesküdtek, hanem azután is csak abban a várban laktak.

Egyszer a fiu nagyon szomorú volt; a felesége észrevette a szomorúságát, és kérdezte hogy miért oly szomorú? Akkor mondá: Szeretném a szüléimet még egyszer meglátni. Mondá a felesége: Szüléidet ha akarod meglátni, megláthatod, hanem megbánod, mert nagy bujdosásodra fog esni. Mondja az ura Csak még is szeretném meglátni a szüléimet. Akkor egy almáriomot nyitott fel neki, és abban az apját és anyját meglátta, hanem szörnyű messzi voltak hozzá; mondja hát: Még is csak elmegyek én, meglátogatom őket. Akkor a felesége egy gyűrűt adott neki, és azt mondá: Vedd el ezen gyűrűt, ennek oly ereje vagyon, hogy ahol akarod, mindjárt ott lehetsz, és hogyha valami szükséged lesz, szorítsd meg a gyűrűt, én mindjárt ott leszek segítségedre; hanem a király ha kérdezi tűled, hogy ha van-e feleséged, és ha szép vagyok-e, azt ne mondd hogy szép vagyok, mert megbánod. Akkor gondolta hogy az apjánál legyen, és mindjárt ott termett.

Ahogy a király meghallotta, hogy a halász -238- fia megjött, mindjárt magához hivatta, és mindent kérdezett tűle, hogyan és miket kellett neki próbálni; ő pedig mindent elbeszélt, hogy hol járt, és miket próbált. Akkor a király mondá: Van-e szép feleséged? Ő pedig mondá: Van bizony, olyan, hogy egész országában olyant fölséged nem talál. A királyné szép de csak árnyékában sem állhat ennek. Akkor a király azt mondá: Na ha oly szép, hozd el, hadd lássam, mert ha el nem hozod, vagy el nem hozatod, én tégedet fölakasztatlak, mert a király azt gondolta magában: ha egyszer itt lesz, akkor majd elveszem tűle feleségemnek. A tömlöcbe vettette tehát, hogy, ha el nem hozatja a feleségét, fölakasztatja. Hát szegény a tömlöcben szomorkodván eszibe jutott a feleségének mondása; akkor gondolta magában, ha elhívom a feleségemet, talán csak nem veszi el tűlem; azért a gyűrűt megszorítja, s a felesége mindjárt ott termett. A király hogy meglátta, elcsudálkozott rajta, hogy micsoda szép asszony az! és jó ebédet készíttetett, és ebédeltek. Ebéd után az asszony a királytul kikéredzett, hogy hadd sétáljon egy kicsint az urával; a király azt mondá, hogy kimehetnek, hanem soká odakint ne maradjanak, kimentek hát a kertbe, sétáltak, azután leültek egy pázsitra, ott a fiu a felesége ölibe tette a fejét, és elaludt; -239- a felesége lehúzta a gyűrűt az ujjárul, és egy pár vassarut hagyott neki, és a talpára azt írta: Ezen vassarukat húzd a lábadra, és addig menj a világon, míg egy darabjában tart, még sem találsz engem föl. És mikor fölébredt, senkit sem látott mást, hanem egy pár vassarut. Mikor a talpán lévő írást elolvasta, csak elájúlt, ijedtében a földre dűlt, soká ott feküdt; azután bement a királyhoz, sírva mondotta neki: Felséges király, ime mely szerencsétlenűl jártam, a feleségem itt hagyott, elment tűlem, egy pár vassarut hagyott itt, azt írta a talpára, hogy ha addig megyek széles ez világban, míg a sarukban egy kis darab lesz, még sem találom fel többet soha. A király kiment, s vizsgálta, ő is csak úgy találta amint hallotta, azután azt mondta neki: Na csak menj, keresd fel, adok költséget az útra, valamennyit csak kivánsz. Azután elbujdosott; az apja eleget siratta és az anyja, de éppen semmi sem használt, csak elment, és már nagy messzi ment és mindenkitül kérdezte, hogy ki tudna az aranyos vár felől valamit mondani, de senki sem tudott felőle hírt mondani. Azután elment a Naphoz, és a Naptul kérdezte, hogy nem látta-e az aranyos várat? a Nap azt mondta, hogy ő nem látta, hanem menjen a Holdhoz, az talán meg tudja mondani. Elment, s a Holdtul is kérdezi, -240- a Hold azt mondta én ugyan nem láttam, hanem menj a Szélhez, talán az meg tudja mondani. Elmegy a Szélhez is; a Szélnek az anyja volt oda haza, bemegy, és jó napot mond a Szél anyjának; azt mondja a Szél anyja: Isten hozott fiam, mit keresel? monda a legény: Öreg anyám, adjon nekem az éjtszakára szállást. Az asszony azt mondá: Jaj fiam, bizony örömest adnék, hanem a fiam majd nagy haragosan haza jön, és téged összeszaggat; de ő sem hagyott békét, hanem előlbeszélte minden baját neki, hogy miért fárad, akkor adott szállást neki, és estve, hogy a fia haza ment, kérdezte: Micsoda idegen ember van a háznál? érzem a szagát. Az anyja megbeszélte hogy mi járatban volna, azután behívta, és kérdezte a Szél, hogy mit keres? A legény elbeszélte hogy hogyan járt, és mit keres; azután a Szél mondá neki: Én hallottam és láttam is hol van az a vár, hanem a feleséged férjhez megy, épen holnap lesz a lakodalma; nekem holnap oda kell mennem tüzet fúni, velem eljöhetsz ha bízol hogy velem érsz. Azután vacsoráltak, és lefeküdtek. A legény nem alhatott, hanem kiment és járkált, s egy erdőbe ment, és lát három ördögfijat, hogy azok egymással pöröltek. Oda megy és kérdezi, hogy mi bajok nekik? azok mondák: Az atyánktul maradt ezen három -241- hasznos jószág: bocskor, köpönyeg, és erszény, és mindenik a jobbikat akarja választani. Akkor mondja nekik: Mi hasznát lehet azoknak venni? mondák az ördögök: A köpönyeget aki reá veszi, azt senki se látja, a bocskort ha felköti, minden lépésre három száz mérföldnyire léphet, az erszényben pedig mindig pénz van. Azután mondja nekik a legény No hát adjátok ide azon jószágokat, elosztom köztetek; és egy nagy hegyet mutat nekik, hogy a melyik leghamarébb oda fut, amelyiket akarja azt veheti el magának. Hát megindúlnak, a legény pedig azalatt a bocskort felköti, a köpönyeget ráveszi, az erszényt a zsebibe dugja; azután az egyik ördögfi oda érkezett, akkor kérdi: Látsz-e engem? a másik is oda ér, attul is kérdi, ha látja-e, az is azt mondta hogy nem látja; a harmadiktul is kérdezi, hogy látja-e? az is úgy felel hogy nem látja. Akkor azt mondja: Na, ha nem láttok, ne is lássatok soha. Akkor elvitte a jószágot, s a Szélhez visszament, és lefeküdt; hanem igen elaludtak, a Szél fölébred, azt mondja neki: No most ugyan elaludtunk, hanem én még is elmegyek; ha te velem érsz, eljöhetsz. Ő pedig mondja hogy vele ér; akkor megharagudtak, és útnak indúltak; a Szél ment amint csak mehetett, ez pedig mindig a sarkában volt, úgy hogy a bőrt -242- is letiporta a lábárul, és oda érkeztek, és bementek. A vendégek éppen akkor ebédeltek. A legény bemegy a vendégek közzé, hanem senki sem látta, ő pedig az ételt elvette előllök és a másik szobába vitte, s a Széllel megették; azután a Szél elment, ő pedig lefeküdt az ágyba, és a köpönyeget letakarta magárul; a szobaleány bemegy, és megösmerte; csakhamar befutott, s az asszonyának megmondta, hogy az első ura itt van. Az asszony kimegy, ő pedig betakarta magát a köpönyeggel, az asszony nem láthatta; tehát visszament. A szobaleány megint csak bemegy a szobába, s hogy látja ott fekszik, akkor megint mondja az asszonyának, hogy ott van; az asszonya pedig nyakon üti, hogy miért hazud előtte; de a leány könyörgött neki, hogy csak menjen ki, mert ott van; az asszony kimegy, és látja hogy ott fekszik, akkor a nyakába esett, és csókolták egymást, azután az asszony kérdezte, hogy hogyan tudott oda menni? ő pedig elbeszélte minden esetét és fáradságát a feleséginek. Ekkor az asszony bemegy a vendégek közzé, és azt mondja nekik: Urak, nekem egy almáriomom vagyon, akinek a kulcsa elveszett, és én újat vettem helyette, most pedig a régi kulcsot is megtaláltam: már most itéljenek: hogy melyiket -243- tartsam meg. Az urak azt mondták, hogy mindig jobb a régit megtartani, az újat eltenni. Akkor mondá: Hát legyen úgy, én a régi mellett maradok; mert én az én előbbeni férjemet elvesztettem, és most megtaláltam. Akkor bevezette karjánál fogva, s az urak látták, hogy oly derék ember, hogy abban az országban nem volt olyan. Azután mind elmentek, ők pedig most is uralkodnak, ha életben vannak.

Transcriber’s Note:

Alternative spellings have been retained as they appear in the original.

List of corrected typographical errors:

Page IX, "A Venus madara" changed to "A Vénus madara"
Page X, "Az irástudó szegény fia" changed to "Az irástudó szegény fiu"
Page 6, "Venus madaráról" changed to "Vénus madaráról"
Page 39, "vihetek vegbe" changed to "vihetek végbe"
Page 48, "a Hajnál haza ér" changed to "a Hajnal haza ér"
Page 48, "megbarancsolta nekik" changed to "megparancsolta nekik"
Page 56, "pedig itt hagy tt" changed to "pedig itt hagyott"
Page 57, "bizonynyal tüdhassam" changed to "bizonynyal tudhassam"
Page 63, "hegy volgyön" changed to "hegy völgyön"
Page 63, "kiadta tehát a parancsolatatot" changed to "kiadta tehát a parancsolatot"
Page 68, "az ördög; monda, Eredj vissza" changed to "az ördög; monda: Eredj vissza"
Page 69, "és én is háromszor átkoztak" changed to "és én is háromszor átkozlak"
Page 69, "kezdett potyogni," changed to "kezdett potyogni."
Page 110, "Mondja neki Floreotina" changed to "Mondja neki Florentina"
Page 111, "nyársba húzafott" changed to "nyársba húzatott"
Page 118, "mindenét tisztán alálta" changed to "mindenét tisztán találta"
Page 165, "azt valaszolták neki" changed to "azt válaszolták neki"
Page 170, "lefekszik a tűz melle" changed to "lefekszik a tűz mellé"
Page 175, "hogy úgy tndok" changed to "hogy úgy tudok"
Page 179, "térdte estek" changed to "térdre estek"
Page 222, "és a megvaltójának" changed to "és a megváltójának"
Page 230, "elszánta magat" changed to "elszánta magát"

GAAL GYÖRGY
MAGYAR NÉPMESE-
GYŰJTEMÉNYE.

ELŐSZÓ.

TARTALOM.

XXVI. A VÉNUS MADARA.

XXVII. EGY TÁTOSRÓL.

XXVIII. A PELIKÁN KIRÁLY.

XXIX. ÖRDÖG LEÁNYA.

XXX. HÁROM KIRÁLYLEÁNY.

XXXI. ZÖLDIKE.

XXXII. A SZEGÉNY EMBER, KI AZ ÖRDÖGÖT MEGCSALTA.

XXXIII. A SZALONNAVÁR.

XXXIV. BABSZEM JANKÓ.

XXXV. A KIGYÓ-KIRÁLYFI.

XXXVI. A BŰBÁJOS LAKAT.

XXXVII. KÖKÉNY MATYI.

XXXVIII. A TÜNDÉR GYŰRŰ.

XXXIX. A SZÍNVÁLTOZÓ KIRÁLYNÉ.

XL. KINCSKERESŐK.

XLI. JÓÉRT JÓ.

XLII. AZ OSTOBÁN ISTEN IS CSAK BAJJAL SEGÍT.

XLIII. AZ ARANYHAJU HÁRMASOK.

XLIV. A HATALMAS SÍP.

XLV. A SZERENCSÉS VÁNDORLEGÉNY.

XLVI. A KÉRKEDÉS JUTALMA.

XLVII. A SZERENCSÉTLENSÉG JÓL ESETT.

XLVIII. AZ IRÁSTUDÓ SZEGÉNY FIU.

XLIX. KÖNNY-KERESZTSÉG.

L. A HÁROM VÁNDORLÓ LEGÉNY.

LI. KALMÁR FIA.

LII. APOLLÓNIUS KIRÁLYFI.

LIII. HALÁSZMESE.

Transcriber’s Note:

GAAL GYÖRGY MAGYAR NÉPMESE- GYŰJTEMÉNYE.

ELŐSZÓ.

TARTALOM.

XXVI. A VÉNUS MADARA.

XXVII. EGY TÁTOSRÓL.

XXVIII. A PELIKÁN KIRÁLY.

XXIX. ÖRDÖG LEÁNYA.

XXX. HÁROM KIRÁLYLEÁNY.

XXXI. ZÖLDIKE.

XXXII. A SZEGÉNY EMBER, KI AZ ÖRDÖGÖT MEGCSALTA.

XXXIII. A SZALONNAVÁR.

XXXIV. BABSZEM JANKÓ.

XXXV. A KIGYÓ-KIRÁLYFI.

XXXVI. A BŰBÁJOS LAKAT.

XXXVII. KÖKÉNY MATYI.

XXXVIII. A TÜNDÉR GYŰRŰ.

XXXIX. A SZÍNVÁLTOZÓ KIRÁLYNÉ.

XL. KINCSKERESŐK.

XLI. JÓÉRT JÓ.

XLII. AZ OSTOBÁN ISTEN IS CSAK BAJJAL SEGÍT.

XLIII. AZ ARANYHAJU HÁRMASOK.

XLIV. A HATALMAS SÍP.

XLV. A SZERENCSÉS VÁNDORLEGÉNY.

XLVI. A KÉRKEDÉS JUTALMA.

XLVII. A SZERENCSÉTLENSÉG JÓL ESETT.

XLVIII. AZ IRÁSTUDÓ SZEGÉNY FIU.

XLIX. KÖNNY-KERESZTSÉG.

L. A HÁROM VÁNDORLÓ LEGÉNY.

LI. KALMÁR FIA.

LII. APOLLÓNIUS KIRÁLYFI.

LIII. HALÁSZMESE.

Transcriber’s Note:

GAAL GYÖRGY
MAGYAR NÉPMESE-
GYŰJTEMÉNYE.