The Project Gutenberg eBook of Mit ültök a kávéházban?
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Mit ültök a kávéházban?

Author: Andor Gábor

Release date: January 30, 2024 [eBook #72829]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Dick Manó, 1914

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MIT ÜLTÖK A KÁVÉHÁZBAN? ***


GÁBOR ANDOR

MIT ÜLTÖK A KÁVÉHÁZBAN?

DICK MANÓ

BUDAPEST, VII., ERZSÉBET-KÖRUT 12.

_Minden jog a szerzőé, a forditás joga is._




A KÁVÉHÁZ


TIZ ÉVEN ALUL

Társadalmi mozgalom készül a tiz éven alul való gyermekek
kávéházba-nem-vitelére. Ez a mozgalom maga: a legsulyosabban
kompromittáló adat e társadalom ellen. Szedje össze ki-ki az ő
legfrissebb életerejét, melylyel undorait leküzdeni szokta, s azután
képzelje el, minő társadalom az, melyben egy ilyen mozgalom megindulhat.
Minő társadalom? Sársadalom. Pesti társadalom, amely magát társadalomnak
nevezte el, holott, ha idején a szótárba tekint, ott megpillanthatta
volna a saját megkeresztelésére a nyáj és konda szavakat, amik a célnak
és az igazságnak sokkal jobban megfelelhettek volna. Ez az
emberkonglomerátum azonban (egyelőre tartózkodom attól, hogy valamely
egyéb főnévvel határozzam meg közelebbről), ez az emberkonglomerátum
azonban nem néz bele a szótárba, hanem ahelyett bemegy a kávéházba és
elhozatja az összes illusztrált lapokat és világszemléletet merit
belőlük.

És ne vigyék ezentul magukkal a tiz éven aluli gyermekeket?

Nem engedhetem; kedélyem egész harsányságával tiltakoznom kell a
nevelésnek hiányossá tétele ellen. Hogyne, majd nélkülözöm a tiz éven
alulit, aki minden második percben megjelenik az asztalomnál és az én
illusztrált lapomhoz nyul, amikből _én_ vagyok világszemléletet
meritendő! És a másik kis penészvirágot, aki krumplin-fehéredett
angyalarcát, a hullámzó szőke fürtökkel, legalább háromszor odatolja, s
a székhez nyul, melyen a napisajtó van összegyüjtve számomra, hogy kellő
mennyiségü embergyülölést, lenézést és utálatot tanuljak belőle. Jön,
mondom, az angyal, a lapok közül azt fogja meg, amelyik legalul van,
halkan kihuzza s visszamegy a mamájához. Hogy angyal ment el mellettem,
azt csak abból tudom meg, hogy a következő percben az összes lapok
hatalmas dörejjel a földre csusznak a székről. De az angyal már a
mamájánál van s én csak a cvikkeremen át küldhetem el hozzá gyilkos
szempillantásomat, melylyel ezt akarom kifejezni:

– Te pesti emberbimbó, te! Mért nem tartasz nagy költőnkkel, Madách
Imrével (sztregovai és kis-kelecsényi), ki azt állitja, hogy ‚csak
később válik megszokott pimaszszá!‘ Ó, mért nem később? Mért sietteted
ennyire az evoluciót és a differenciálódást? Te vakarcs, te
tizévenaluli!

De a gyermekkedély mindezt meg nem érti. A gyermekkedély már ül a mamája
mellett, egyik kezét egy pohár tiszta vizben tartva, másik kezét orrába
mélyitve. És én nem akarom elcsufitani a pesti kávéháznak a képét. Sőt,
ha ki tudnám vinni, hogy egy ilyen kávéház, amikor legtelibb,
leghangosabb, amikor legpestibb: megkövesedjen, én megtenném a
lépéseket, s az egész kávéházat elvinném a Muzeumba. Ott ülne akkor –
kőből – az egész müvelt középosztály, a világ legbárgyubb és
legfölöslegesebb szavaival a férfiak ajkán, a nőkén ama mosolylyal, mely
a szomszéd asztalnál ülő senkinek szól, mennyet igérően, de legföljebb
egy pikoló-kapucinert megérően. Ott ülnének a háboru-szakértők,
lótudósok, kulissza-szimatolók, talentummérlegelők, irodalom-kóstolók,
müvészetmeghatározók, élet-szabályozók, törvény-megállapitók,
világ-oktatók… Mit mondjak? – szemétrevalók. Mit mondjak? Az egész
társadalom. Amely most megmozdult, hogy a tizévenaluli érdekében akciót
fejtsen ki.

Á! Ehhez nem adhatom a belegyezésemet. Egy társadalomban, amely nem
érdemli meg az egyéni jogokat, nem fogom eltürni, hogy valakit, ha
mégannyira tizévenaluli is, megfoszszanak e jogoktól. S nemhogy
szükitenem, de kiterjeszteném a korhatárt. Kevés csecsemőt látok a
kávéházakban és kevés haldokló öreget. Hozzák be őket is, hogy az élet
valóban a kávéházban kezdődjön, à-peu-près, és ugyanott végződjön,
valóban. Mert, tisztázzuk már a kérdést, az élet maga a kávéház. Rontsuk
már le azt a teóriát, hogy a pesti ember a kávéházba nyargal, mert ott
olcsó pénzért megkaphatja mindama luxuriózumokat, amik otthon nem állnak
rendelkezésére. A magunk ámitására találtuk ezt ki.

Nem igaz.

Nincs az a tömeglakás, amiben köbméterszám szerint kevesebb levegő jutna
egy emberre, mint a kávéházban. De éppen ez a kevés levegő kell a
társadalomnak. Nincs is tüdeje több levegő számára. Ha nem szivhatná a
meleg szivarvég és cigaretta-csutak szagát, kék és szürke
füstfalatokkal, hamar tüdővészbe esnék és elpusztulna. A levegő miatt. S
ha csakugyan kávét inna otthon s nem gálicköves petróleumot,
gyomorbetegségei támadnának. Ha nem egy-forintot fizetne egy szelet
sonkáért, hanem huszkrajcárnyi sonkával egyszer jóllakhatnék saját négy
fala közt: elpusztulna. Ha nem nyelhetné pincérek konfidenciáit,
manzsettagomb-árusok élceit, meghalna humortalanság cimén.

Hagyjátok, bölcsek, hagyjátok igy az én társadalmamat, ahogy van. Ne
akarjátok rendbehozni és megtisztitani, mert renddel és tisztasággal
megölnétek. Ne támogassátok a tizévenaluli mozgalmat. Ne mondjátok, hogy
milyen nagy és gyönyörü dolog ez. Humanitárius. Társadalmi! Ne mondjatok
semmit. Föl se keljetek a kávéházi asztal mellől emiatt. A kávéház e
városba való, e város a kávéházba való. A gyerek is onnanvaló, a gyerek
is odavaló. Inkább dolgozzátok át világfelfogásotokat kávéházi alapon. A
jó isten kis sapkával a fején csak néhe-néha látható. Ő a főköszönő.
Rafael és Mihály arkangyalok gérantokul képzelhetők, akik, mint
mellékköszönők, megjelennek az asztaloknál és megkérdik:
tecetmárrendelni? Maga a szolgálattevő angyalszemélyzet keshedt
szmókingot visel és jobb- és bal-lapockájából egy-egy piszkos szalvéta
áll ki fehéren. E szárnyukon röpülnek egyik üdvözült-csoporttól a
másikhoz, hogy kihallgassák a beszélgetéseket, feldöntsék a székeket,
leöntsék a ruhákat és ne hozzanak semmit, ami ‚rendelve lett‘.

És ebben a világfelfogásban nagyszerüen el lehet helyezni a
tizévenaluliakat is, Murillo pufókjai gyanánt, akik fehér
média-füstgombócokon ülnek, a két tenyerükre könyökölnek és szalmaszálon
át szivják ki a Zilüsztrációnból a képeket. Boldogtalan Pestallozzik!!
hol akarjátok nevelni a pesti gyereket? Zöld lombok alatt? Sarjus mezőn?
Csobogó vizeken? Hogy erős legyen? Vállas? Tüdős? Hisz akkor
tizennyolcéves korában kiveri saját apját-anyját a kávéházból,
leromboltatja ezt a várost, s ahol ruhatárak petyhüdt prémkabátjai
lógtak, oda embereket akasztat!

Nolite tangere! Ne nyuljatok a világrendemhez!


TELEFONVICC

Tényállás: a szobrász ül a kávéházban, a felesége telefonhoz hivja. A
telefonnál egy másik ur van, aki, mikor hallja, hogy egy női hang kéri a
szobrászt, igy szól:

– Á, á, a szobrászt keresi? akkor maga modell? mi? Ha modell, akkor
jöjjön fel a lakásomra, én Szerencsétlen Flótás vagyok, tanár, lakom
Bubánat-utca 2., harmadik emelet 4.

Mindezt gyorsan, olyan gyorsan, hogy a szobrász felesége sem arra rá nem
ér, hogy lecsapja a kagylót, sem arra, hogy megmondja:

– Hallja, téved, én a szobrász felesége vagyok.

A sértés megtörtént, s mig a szobrász felesége tudta, hogy őt
Szerencsétlen Flótás, tanár, Bubánat-utca 2., harmadik emelet 4.
sértette meg, addig Szerencsétlen stb. nem tudta, hogy kit sértett meg.
De megtudta. Mert a szobrász, akinek a felesége nyomban ezután,
telefonon elmondta a történteket, kivitte a kávéház közepére a tanárt és
ott négy pofont adott neki, szürve, habbal, minden nélkül. Ugy kell a
tanárnak! ugy kell a tanárnak! ez az ember első érzése. Ördög bujjék az
_ennyire_ éhes férfiba, aki a telefon-kagylót is fülön ragadja, hogy
kávéházból, dróton át, hamar-hamar egy kis szerelmet csikarjon.
Ugyancsak ördög bujjék az ilyen civilemberbe, akit e szó ‚modell‘
annyira megszédit, hogy mingyárt találkáról és csókról álmodik. Továbbá:
megérdemli a sorsát az olyan gyöngefejü ember, aki egy pilanat alatt tiz
évre való vigyázatlanságot tud kifejteni s már meg is nevezi magát,
valósággal felirja a cimet az arcára, hogy a levegőben uszó pofonok
valahogy okvetlenül odataláljanak. Szóval ez az ügy, mint általában az
olyan ügyek, amikben egypár egészséges pofon esik, jól elintézettnek
látszik; az első pillantásra. (Ne feledjük el, hogy domesztikált
vadállatok vagyunk, hogy egész nap miderbe van szoritva a modorunk, hogy
szembehazudjuk egymást, hogy állandóan mosolygunk, mikor a fogunkat kéne
csikorgatnunk, szóval hogy valamennyien ugy állunk az élet nagy
spejzában, mint a pergamentpapirral bekötött, erjedő dunctos, amely
kikivánkozik az üvegből, de muszáj, hogy békével megmaradjon. Mily
ritkán is verekszünk mink, derék kulturemberek! _Ezért_ örülünk, mikor
egy-egy egészségtől kicsattanó ábrázaton valóban kicsattan egy pofon, s
mikor a moziban azt látjuk, hogy a kitünő francia szinészek milyen
nagyszerüen rugják meg a partnerüket ott, ahol a kabát véget ér, s a
nadrág elkezdődik. Ezt az egész örömet azonban, még itt is, zárjelbe
kell erőszakkal visszagyömöszölni.) Emelem tehát poharamat, a távollevő
egészséges emberiség nevében, a szobrászra, aki pofozott.

De visszaeresztem a poharat. Gondolkodom. A sértés megtoroltatott. Igen.
De vajjon elkövettetett-e? Nézzük csak. Szembekerülök egy tisztességes
asszonynyal, modellnek nézem, a lakásomra hivom s megkapom a pofont, még
mielőtt megtudtam, hogy a hölgy, akivel szembekerültem: nem modell.
Valahogy még csak megérdemeltem a pofont, mert modellnek néztem valakit,
aki nem az (most egyelőre abban a gondolatkörben mozogva, hogy aki
modell, azt csakugyan hivhatom a lakásomra). Azonban itt a telefon. Nem
is kerültem szembe a tisztességes nővel, nem is néztem modellnek, csak a
hangját hallottam modellinek, vagy még azt sem. Mind téves logikával
dolgoztam. Vannak filozófusok, – egyiknek a nevét tegnap olvastam, de
már elfeledtem, – akik szerint a hibás logika bün. Kérdés azonban, hogy
olyan bün-e, amelyért pofon jár? Nem valószinü. Azután: lehet-e
megsértenem valakit, akiről nem tudom, hogy kicsoda? Aligha. Mert a
sértést, a szóbelit, igy lehetne definiálni: megsértek valakit, akiről
egyrészt _én_ tudom, hogy ez meg ez, ilyen és olyan, másrészt a köztudat
is tudja, de én az illetőről mégis azt állitom, hogy _nem_-ez és
_nem_-az, és nem ilyen, hanem _amolyan_. Vagyis: személyes jellegét és
közismert tulajdonságait szántszándékkal eltorzitom. Amit azonban nem
ismerek, azt nem torzithatom el. Amig valakiről nem tudom, hogy kövér,
addig, ha azt állitom róla, hogy sovány, csak helytelent állitottam s
nem őt, hanem magamat tettem nevetségessé. Ugy nézem, hogy ez a tanár ur
esete. Nem tudta, hogy tisztességes nővel beszél, azt hitte, hogy
modellel, azt hitte, hogy a modell nem tisztességes, azt hitte, hogy
annak, aki nem tisztességes, mindjárt randevút ajánlhat, azt hitte, hogy
akinek randevút ajánl, annak rögtön meg kell neveznie magát. Mindez
nevetséges; a tanárra. S az egész cselekmény-láncolat gazdátlanul
lógott, mert a tanár csak annak nevezte meg magát, akinek randevút
adott, randevút pedig annak adott, aki modell, s a modell, az csak
fikció volt. A fikció absztrakt. Absztraktumokból nem lehetnek _igazi_
pofonok. Tehát – most már egész jól elmagyaráztam magamnak – a szobrász
is tévedett. Neki is az absztraktumoknál kellett volna maradnia. Például
pofont kellett volna igérnie annak, aki az ő feleségét modellnek véli.
Ha a tanár jelentkezett volna, meg lehetett volna pofozni. De a tanár
nem jelentkezhetett volna, mert ő a szobrász feleségét semminek sem
vélhette, hiszen nem is ösmerte. Meg sem sérthette, pofont sem
kaphatott.

Utólag azonban látom, hogy valahol én is elhibáztam a gondolkodást,
mert, ime, a tanárnak nem is kellett jelentkezni, mégis meg lehetett
pofozni, a tanár senkit sem sértett meg, mégis kaphatott pofont. Tehát,
a föld gömbölyü, oda térek vissza, ahonnan elindultam, ez az ügy mégis
rendben van.

Rendben. Mert kifelejtettem belőle, hogy az egész a budapesti telefonnal
kapcsolatban történt. S aki a telefonfülkében áll, az, szegény,
beszámithatatlan. Nem tudja, mit beszél és nem tudja, mit hall. Szerelmi
őrület is kitörhet rajta. Hogy _egy_ csókot kér és _három_ pofont kap?
Nem csodálatos. Az sem volna csodálatos, ha három pofont kérne s hibás
kapcsolás következtében mindössze _egy_ csókot tudna kapni. Az vesse az
első követ rá, aki a kagylóval nem akarta még agyoncsapni a szekrényt,
és a kanálba, amelybe beszélni kellene, nem akarta belefojtani a
telefonkisasszonyt. Legyünk elnézők. Mindnyájan halandók vagyunk a mi
Urunk, a Központ szine előtt. Halló, szine, nem szive. Nem cime,
nagysád, nem, hanem szine. Igen, igen, az: a Központ szine előtt.


A ZÁRÓRA

– Rabbi, prófétálj!

– És megjelenék az Insel cég kiadásában, németeknek országokban,
Leipzig, avagy Lipsia, avagy Lipcse városában néhány könyvecske, szemnek
csinos keményded kötésben, kitünő papirra nyomattatva, pompázatos
tipusokból kiszedve, világ legjobbfejü férjfiainak irásokat tartalmazva,
mindössze ötven pfenniget, azaz hatvan fillért kóstálván. És a teutonok
vásárolák a könyveket, mint a bolondok, és nagy vala az ő szivöknek
öröme, hogy lelköket ilyeténképpen olcsón mivelhetnék, és idejöket
hasznosan agyonverhetnék.

– Rabbi, mi köze ennek a cimhez?

– És megjelenék magyaroknak hivatalos lapjokban ama hangos hiradás, hogy
Szent-Mihály havában, mely alatt közönségesen szeptember értetődik, uj
kávéházak nyiladoznak majdan Budapest városa utcáinak sarkokon. És emez
uj kávéházakba ismég beülendenek emberek fijai, kik már magok alig
emberek s miközben csavart, avagy apróra vágott dohánylevelekből
fertelmesszagu füstöket fujnak a levegőégbe, ismét semminek tevésével
pazérják napjaikat, bárgyuságokat fecsegvén az időknek végéig. Peretlen
prókátorok, páciens hijján szükölködő felcserek, mosdatlan költők,
bankatlan bankárok és egyéb földnélküli Jánosok ujabb alkalmat lelnek
tétova óráiknak hivságok hivságával való bétöltésökre.

– Avagy baj-é ez, rabbi, hogy én is arhaizáljak?

– Gonosznak forrása ez. A város tovább-butuland…

– Szép szó.

– Szép és a valóságot hüvelyében rejtő: a város tovább-butuland, még
keletiebb és parlagiabb leend, bátor már mostanság is olyan keleti és
parlagi, hogy párját nem találod, ha keresten-keresed is. Mondd meg
nékem, fiam, ki tud itt néminémüt, avagy ha nem tud, ki tanul
egy-és-mást, ki törekszik az ő lelkének tökéletesbülésére? Én mondom
néked, hogy senki. E város ama Messiás-várók városa, kik néznek a
jövendő méhébe: vaj érkezik-é a minden hájokkal Fölkent, elhozván a
mindennapi fekete főzeléknek árát, mely keverék nyelvökön talján és
germán szóval pikkoló-kapucinernek neveztetik s amelyből minden
tétlenség fakadoz. Ezt iszsza már az asszonyállat is, kinek édes
sziropot kellene innia otthon, önkezével kotyvasztottat. Ezt iszsza
immáron az éretlen csecsemő is, kinek, anyja dagadó emléjéből
cukrozatlan, hab és föl nélkül való tejet kellene szivnia. És eme
pikkoló-kapucinerből áradnak a zavaros álmok, üzleteknek alaptalan
gründolások, férjeknek megcsalattatások, serdülő ifjaknak paráznaságok,
Policia-Gazettában látott mezejtelen táncosnék megkivánásából serkedően.
És ebből származik az ő testök elsatnyahodása, mert nem csupán
kávélevesöket nyelik e város lakói a kávépalotában, hanem egyéb
étkezésöket is. Kérdem tőled, mit kapnak ott éhségök csillapitásául?
Sertésnek gyatra karaját, rothadtra savanyitott káposzta levével. Páris
városából eredettnek mondott, husnak lenni állitott, rózsaszinü, de
kolompérral kevert kenyérbelet, avagy hig tojásételeket, fejedelemökre,
nagyságos Zápolya Jánosra emlékeztetőket.

– Hát ugy véled, rabbi, hogy vendéglőbe menjenek?

– Menjenek a fenébe, fiam. Hazamenjenek az ő száláikba, a férjfiaik az ő
méhelyeikbe, az asszonyok az ő kamaráikba, a zajgó csecsemők az ő
táplálóik mellére, dolgozzanak és gyarapodjanak, és ha idejök föléből
telik, vonuljanak az ő könyvesházokba, elméjöket pallérozandó. Avagy ne
sajnálják testök fáradságát s menjenek zöld lomblugasok alá, hallgatni a
madarak csácsogó szavát, falevelek sóhajtozásokat, sásnak, nádnak,
gyékénynek suttogásait.

– És mondd, rabbi, hogy jön ez az egész a zárórához?

– Csak ugy, fiam, hogy az ő főkapitányok, aki valójában helyesebben
cselekednék, ha a latrokat fogdostatná össze, elrendelé a kávépaloták
éjfélutáni egy órakor való becsukattatásokat. Ehhez nem vala joga. De
nekik magoknak jogok van az ő lelkökben nem éjfélután egy órakor, hanem
már sokkal előbb a kávépalota becsukattatására. Éljenek e jogokkal s ne
a kávénak tornácaiból zárják ki magukat, hanem a kávénak pitvarát zárják
ki magokból. És akkor talántán leend belőlük valami, mert igy, amiképp
most vannak, a kávésibrik letörött fülei ők, melyek a szemétdombra
hajittatandanak. Ámen.


A HIZOTTAK

Beszéljünk csak őszintén, mondjuk meg ugy, ahogy van és ne kiabáljuk
tele állandóan a világot ennek az országnak, ennek a városnak a
szegénységével és földhözragadtságával. Ó, vannak itt olyan emberek is,
akiknek nem fényesre kopott a kabátjuk könyöke és nem rojtos a nadrágjuk
szegélye. Nem az arisztokratákat gondolom; nem. Azok szegény komoly
emberek, akik vagy országos politikával vannak elfoglalva, vagy a
birtokaikat kezelik, rá sem érnek élni, s ha élnek, mindenesetre ugy
élnek, elvonultan, mert jólnevelten, hogy észre sem veszszük őket.
Bizonyára van Budapesten magyar arisztokrácia, ámbár én nem tudom, hogy
van-e, de ha van, akkor nem vesz részt ennek a városnak az undok
életében. Jól teszi, nagyon jól teszi, s ha holnap lehetne, holnap
léptetném elő magamat gróffá, vagy herceggé s nyolc inast állitanék az
előszobába, akiknek nem volna egyéb feladatuk, csak az, hogy
megakadályozzák, hogy ne keveredjem a korpa közé és meg ne egyenek a…
igen, a hizottak. Nem tudom hány ezeren vannak, nagyon sokan nem
lehetnek, de őket látom mindenütt, az utcán automobilban, a prömiéren a
páholyban, a kávéházban – igen, ott – a kirakati legfőbb asztal mellett.
Csak ülnek és ragyognak, a szemükből csöpög a zsir, a fülük el-áll a
nagy boldogságtól, a szájuk tátva van, ugy szijják magukba ezt az erjedt
életet. Szijják? Nem. Eszik. Habzsolják. Hörpölik. Csámcsogják.
Lefetyelik.

Életöröm? Az egészen más valami. Azt méltóztassék más világvárosokban
keresni. Ott elvégzik az emberek a dolgukat s aztán szépen megtöltik
szórakozással a maradék idejüket. Szépen, szerényen, tisztára mosakodva,
hogy ugy mondjam: karcsuan és soványan. De itt? Itt vagy a sárgafogu
nyomoruságot látom, vagy a hizottak részeg körtáncát. Korrigálnom kell a
szót: nem is hizottak ők, mert nem hus és háj van a testükön; csak
dagadtak, kinosan és kellemetlenül meg vannak püffedve, kövérek és
verejtékesek… Ez az a had, amely este, ha kigyullad a lámpa, elbódul,
megszédül, nekivadul attól a förtelemtől, amit pesti életnek csufolnak
az ördögök odalenn. Ennek a falkának ilyenkor elkezd kelleni valami. Mi
kell? Nyüzsgés kell, hemzsegés kell, hangos beszéd kell, vihogás kell,
forró és tespedt levegő, egymáshoz dörgölődés kell. Szinésznőszag kell.
A szemük kigurguláz a gödréből, orrlyukuk szélesre tágul, arcuk eltorzul
és ők most élnek. Érzik, hogy élnek; tudomásukra jut, hogy itt vannak e
földön, zihálhatnak a tüdejükkel, paskolhatják az anyaföldet
ludtalpaikkal. A szinházba mennek el és ott lelegelik a szinpadot. A
férfiak benyelik a nőket, a nők belehelik a férfiakat. És csak
szuszognak, pedig nyeriteni szeretnének… Aztán tovább mennek, enni és
inni, ha evésnek és ivásnak nevezhető, amit végeznek. Mindenüvé
bedülnek, ahol fény van és lárma van, kicserélik a… Mit cserélnek ki?
Hiszen nincs véleményük semmiről. Kicserélik azt a szemetet, amit az
ujságok söpörtek bele koponyájuk üres ládájába. Mind csak ugyanazt
tudja, egyik sem tud semmit. Tüzesitik a szájukat és lottyadt
fantáziájukat azon, hogy a szinész, akit láttak, melyik nőt vágta pofon
tegnap férfiasságának fölsistergésében, s a szinésznő, kinek a parfőmjét
a mellkasukba hörögték, kivel, hogyan, mikor, meddig csalta meg az urát,
a szeretőjét, a kitartóját, a kitartottját, azt az egész boldog
férfiláncot, amely a testéhez közelférhetett.

Kik ezek az emberek? Nem tudom. Nagykereskedők, akik tudják, hogy
kicsiny a raktár, óriási a künlévőség; pénzemberek, akik nem tudják,
hogy holnap a börzén nem az utolsót nyekkenik-e; nagy családok fiai,
akik már ráhamisitották a váltóra a tilos nevet, csak még nem tudnak
róla elegen; férjek, akik a feleségükből élnek, de tartanak tőle, hogy
holnap már öreg lesz az asszony s nem fog jövedelmezni; művészek,
akikben tombol tehetségtelenségük teljes tudata, alkotózsenijük
kappansága, s akik rettegnek a kitudódástól. Mit tudom én kik? De csupa
olyan ember, aki mámorosan akar ágybazuhanni, hogy kaccenjammerrel
kelhessen fel, hogy ne legyen csöpp kis eszének birtokában egy
pillanatig sem. Mert akkor baj volna, akkor szögek nőnének ki a szürke
malterfalakból és hivogatóan szólnának:

– Gyere, gyere, akaszd fel magad.

És a borbély beretvája beleharapna a gégébe és az asztalok fiókjába
gondosan elzárt revolverek kiugranának mint fekete békák és halált
brekegnének a fül mellé, a halánték kék erei közé. Ezek azok az emberek,
akik egy percig sincsenek egyedül, s mikor egyedül vannak, akkor
sincsenek magukkal. Akik nem azt látják a tükörben, amit mutat, hanem
amit vizes szemmel beléje-néznek, akik hálóingben sem eszmélnek arra,
hogy a bőrük májfoltos, a hasuk dagadt s a lábaik befelé görbülnek.

Hogy mindenütt vannak ilyenek? Hogyne volnának. De nem ők adják meg az
élet külső szinét, nem ők pezsegnek a pohár legszintjén, nem őket látom
mindig, nem róluk hallok folyton, nem felőlük értesülök állandóan a
lapokból. Itt azonban csak ők vannak a légbe perolin-spriccel
befecskendezve, s akinek ez nem tetszik, az bebujhat a lakásába, remetei
állást vállalhat, világbölcse lehet, de ki nem mehet a kapuja elé, mert
onnan kezdve minden lépésnél az orrába verődnek a hizottak, azzal az
atmoszféra-burokkal, mely testüket körülpáncélozza.

Carpe diem? Szakaszd le minden órának virágát? Ez valami. De amit _ezek_
müvelnek, az nem virágszakitás, csak lehervasztása a virágnak, amerre
tetemüket görgetik. A bizonytalan holnap miatt van ez igy? Ha igen,
akkor jönne már el az a holnap, jönne még ma, és szurná fel e
gömböcöket. Én itt vagyok, ember vagyok, igazán ember és lélekzeni
szeretnék, csendeset, mélyet és boldogat.

Tisztát.




A MOZI


PUSZTUL A MOZI

Nem akarok senkit üzleti érdekében megbántani, tehát mikor ugy vélem,
hogy a mozi veszedelemben van, nem azt mondom, hogy a mozi ‚rosszul
megy‘. Erről szó sincs, itt Budapesten legalább egyelőre ragyogó üzlet a
mozi, már az, amelyik bevált, noha uj mozikra való talaj már alig van,
mert kicsit nyakra-főre nyitottak mozit mindenütt, ahol csak egy kávéház
becsukta ajtóit. A mozi azonban mégis veszélyben forog és pedig, azt
hiszem, a filmgyárak egymással való rettenetes konkurrenciája miatt.

Figyelik-e önök, hogy milyen veszett és vad erőlködés folyik ebben a
szakmában? Hogy miket gondolnak ki, miket hajtanak végre és miket
terveznek? Már nem elég a rohanó automobil, a vágtató paripa, az égő
ház, a vizbeugró ember, a vonat tetején táncoló nő. Nem elég. A
hatásokat hatványozzák, s hogy csakugyan hatásos-e a hatás, arra
szabadjon elmondanom egy legujabb, legszenzációsabb moziképet. Aki
látta, fogja be a fülét.

Az orvosnál vendégségben van egyik barátja, civil ember, talán bankár,
talán báró, mindegy: azonfelül egy aviatikus is. Ez fontos. Az orvos
feleségébe beleszeret a bankár (vagy báró) s mikor az orvost
konzultációra hivják valahová, ahová holnap reggel kell elutaznia, a
bankár bevallja szerelmét az orvos feleségének, ki is, természetesen,
felháborodva visszautasitja őt. A bankár szörnyü boszura határozza
magát, levelet ad át az orvos inasának azzal a parancscsal, hogy másnap,
az orvos elutazása után két órával, kézbesitse urnőjének. A levélben az
áll, hogy ő, a bankár, mert a nő visszautasitotta szerelmét, s
kijelentette neki, a sorok irójának, hogy csak az urát szereti, ő, a
bankár, a sorok irója, felrobbanttatja a vasuti hidat, melyen át a férj
vonata gördülend. A bankár, a sorok irója, fel is bérel egy gonosztevőt
erre a célra. A gonosztevő gonosztesz és valóban elhelyezi a
dinamit-patrónt a vasuti hidon. Közben az orvos elutazik, a nő pontosan,
előirás szerint, az elutazás után két órával megkapja a levelet,
kétségbeesik, mert ime férjét a halál fenyegeti. Kétségbeesésében
telefonálni akar a Máv. üzletvezetőségének, de a bankár, a sorok irója,
elvágta a drótot. Iszonyu a helyzet. A férj rohan a halálba. De ott van
a jó aviatikus, a vendég. Azonnal gépére pattan, a karcsu biplánra és
versenyt száguldva a vonattal, sikerül elébe-kerülnie. Megállitja a
vonatot, amelyet ilymódon, a férj életével együtt megment. Rohannak
haza. A bankár, a sorok irója, éppen akkor mászik be létrán az orvos
nejéhez. Elfogatik és börtönbe vettetik. Férj és neje boldogan élnek, ha
meg nem haltak – s ha én a képet tovább néztem volna.

De nem néztem. Pedig, ugy-e, milyen halmozott hatások vannak itt együtt?
Felrobbant vasuti hid (tényleg előttünk robban fel), röpülés, röpülőgép
versenye a gőzmozdonynyal, vonat megállitása a nyilt pályán… vagy amit
akartok.

Minden.

De az egész, összevéve, olyan komikusan szamár, oly hátborzongatóan
ostoba és hajmeresztően unalmas, hogy azt igy, zongoraszó és
gép-berregés nélkül el sem lehet képzelni. És ilyen a képek legnagyobb
része ma már, mert egyik filmgyár meg akarja ölni a másikat. Közben, ugy
nézem, hogy egymást ölik meg, s a mozit, amely még birja talán egy-két
évig ezt a nagy feszültséget, ezt az örökös szenzációt, de hogy sokáig
birná, az nem valószinü. Az amerikai pipa-béka, ha jól emlékszem,
tizenhat másodperc alatt meghal a gyönyörüségtől, mikor oxigénbe teszik,
pedig, különben, százharminc évig él. Szintén csak akkor, ha jól
emlékszem. Ugyanigy a mozi is hosszu életre született, legalább ugy
látszott eleinte, de már oxigént lélekzik, nem szükségből, hanem mert jó
módjában nem tudja mit csináljon s a tizenhat másodperc esetleg tizenhat
hónap alatt lepöndörödik.

Mért csinálják a filmgyárak, amit csinálnak? Gondolom, csak
kapzsiságból. Egyik nem tudta elnézni a másiknak, hogy az megeresztett
egy kilométeres filmet és gyorsan szerkesztett egy kétkilométereset. És
igy tovább. A végtelen unalomig. A közönség, a derék jó moziközönség,
nem kivánta a kilométereket, akárki mondja, nem igaz, hogy kivánta, mert
még ma is, mikor az izlését, a külön mozi-izlést, félig már
meggyilkolták, jobban örül annak, ha a füzfa szépen tükrözik a tóban,
vagy a Prince egy nagyot rug a partnere háta alá, vagy a Maxi egy
sikerült grimaszot vág, minthogyha egymást öli két szinészhadsereg a
filmen.

Ugy látszik, a filmgyárosok között kevés a higgadt, stilusos
üzlet-ember, ellenben annál több a tudatlan aranyásó. Tönkreteszik a
mozit. Bizonyisten kár érte.


MAGYAR FILM

– Tudja-e ön, mi az: _klepp_?

– Nem tudom.

– Tudja meg hát, hogy ez az, amit a magyar ember a saját homlokára ad,
mikor eszébe jut neki, hogy valamit ő is tud, amit mások már tudnak.
Ilyenkor szokás a másokat nímetnek nevezni. Népies formában a mondat igy
hangzik: _Hajazakutyanímet_… Magyarul: ha a dánok tudnak filmeket
csinálni, miért ne tudnánk mink, akik sokkal többen vagyunk s mind a
hányan vagyunk, tehetségtől csöpögünk? A dánok nagyszerü filmeket
csinálnak, mi még nagyszerüebbeket fogunk csinálni, ők meghóditották
Európát, mi meghóditjuk Amerikát és Afrikát, s ha kell, szállitunk
filmeket a sarkcsillagra is. Ha a sarkcsillagon van szerves élet, akkor
mozi is van rajta, mert a mozi szervesen hozzátartozik a szerves
élethez, sőt ha tényleg van istennek kalapja, ahogy ezt Petőfi egyik
versében állitja, akkor e kalapot is magyar filmmel veszszük körül
piros-fehér-zöld pántlika helyett. És azonnal elkezdtünk magyar filmeket
előállitani. A filmen valami ostobaság történik. Ez az alap. Ezt az
alapot mi magyarok is kitünően ki tudjuk állitani. Ha a külföldi film
buta, ihaj, leszünk mi még butábbak. Tyuhaj: lettünk is. Első lépésünket
teljes siker koronázta. Gügyeségeket vetettünk papirra, hogy onnan a
vászonra vettessenek. Ami már nem olyan egyszerü. Ugy mondják: a filmnek
technikája van. Szinészek mikép játszszanak, diszlet milyen legyen, nap
hogyan süssön, gép hova álljon, fölvétel mennyi ideig tartson, csupa
olyan részletkérdés, amit Nordisk Film nevü néppusztitó csak bizonyosan
évek hosszu során át és roppant munkával tudott megoldani. Nyilván
nagyon sok viz lefolyt a Skagerrakon és a Kattegaton…

– Ezek nem folyóvizek, hanem tengeröblök…

– Ha tengeröblök, akkor is viz van bennük, nem spiritusz és nagyon sok
viz párolgott el belőlük (korrigáljuk igy a mondatot); amig a Nordisk
Film olyan tökéletesen állitotta ki az ő butaságait, hogy világszerte
beszopták őket, mint a cipőzsinór alaku feketecukrot. Valószinüleg sok
filmet el is hajigáltak s még a sikerültebbekből sem mindegyik került a
butitásra váró publikum elé. Ellenben a magyar film…

– Istennek hála, hogy odaértünk!

– Ezt már nem mondhatnám. A magyar film egyszerre akart mindent tudni, s
egyszerre semmitsem tud. A dráma, amit a magyar film pörget, csakugyan
ostoba, de nem a szerző intenciói miatt, hanem, mert a film ostobára
sikerült, s a rossz filmen keresztül látom, hogy a téma, amivel meg
akartuk lepni a világot, már hatvanhatszor meg volt mozizva Pathénál,
Gaumontnál, Lubinnél, Edisonnál, mindenütt; s mind a hatvanszor jobban
volt megmozizva, mint a magyar filmen. A magyar filmen még a feliratok
is rosszabbak, mint a külföldieken, s még ezeket a rossz feliratokat sem
lehet elolvasni, mert a magyar filmes nem tudja, hány másodpercig kell a
vászonra vetiteni egy fölirást, ha azt akarjuk, hogy olvasható legyen. A
magyar filmen csak az ötödik percben ismerem meg az alakokat, noha
valamennyien személyes ismerőseim, de a világitás olyan gyatra, hogy
senkit sem sikerül megismernem, pedig Asta Nilsent, akihez még sohasem
volt személyesen szerencsém, s az ő egész komparszériáját, urakat,
hölgyeket, akiknek még a nevét sem tudom, azonnal megismerem, mihelyt a
világot jelentő lepedőre dugják az orrukat. Mikor a tragikus magyar
filmen az egyik főszereplő meghal, akkor a közönség szivből kacag egyet,
s mikor a másik főszereplő agyonlövi magát, akkor a közönség szivből
kacag kettőt, mert az egész dolog olyan félszegül buta, olyan bután
félszeg, hogy csak nevetni lehet rajta. Igaz viszont, hogy a kacagtató
filmen abszolute nem lehet nevetni, s igy az ellentétek kiegészitik
egymást. Adjuk el tehát hirtelen a hazát és mondjuk ki, hogy a magyar
film rossz, ami nem volna baj, ha nem hinnők róla, hogy nagyszerü. És
_ezzel_ akarunk mi világot hóditani! mikor bizonyos, hogy Soroksárig nem
tud elmenni a filmünk, mert már Soroksár is tudja, hogy mi a moziban egy
jól sikerült butaság. És a mienk egészen rosszul sikerült. Hogy mit
kellene hát cselekedni? Semmit. Meg kell tanulni a filmcsinálást. Ehhez
azonban elősorban nem szinészek és diszletek kellenek, hanem az a
belátás, hogy még nem tudunk filmet csinálni, s csak akkor tudunk majd,
ha már megtanultuk. _Akkor_ éljen a magyar ipar, addig pedig hagyjon
élni bennünket s engedje meg, hogy hörgő vágygyal vessük magunkat Asta
Nielsen fényből és árnyból jól formált karjaiba. Sürgősen ajánlom, hogy
a magyar film tegye le Botond bárdját, mert a résen, amit a mozi
ércvásznán ütött, egyelőre csak egy nevendékborju tud kényelmesen
kibujni.


MOZGÓ HALOTTAK

… Az este mozi volt, ami itt (fürdőn vagyok, pihenek, szellőcködöm,
semmitse csinálok) külön mulatság számba megy. A hotel tánctermét
alakitják át mozivá. Két oszlop közé lepedőt feszitenek s azzal szemben
egy spanyolfalat állitanak fel, amelyiken lyuk van. A lyukon át ömlik a
sugár, s a filmet kézzel hajtják, ami elég fáradságos munka lehet, mert
vannak drámák, amiknek félóráig is eltart egy felvonásuk.

Szóval ez vándor-mozi, mert akármilyen fiatal ipar a kinematográfia, már
vannak lecsuszottjai, akik nem épithetnek tündérpalotát valamelyik város
közepére, hanem helyről-helyre cipelik mindössze egy kofferbe zárva az
egész fölszerelésüket. Ha esik az eső, megélnek a mesterségükből, ha
szép idő van, akkor szihatják a sós tengeri levegőt, mert a kutya se
megy be mozi-nézni a meleg terembe. A vándor-mozinak a filmje is régi
lehet, igy gondoltam már előre, s csakugyan, amint a fény megvillan a
lepedőn, látom, hogy a kinematográfia kezdeteiből valók a felvételek. A
humort még nem Pali és nem Móric és nem Duci bácsi szolgáltatják, hanem
névtelen komikusok, akik, azóta, bizonyára, visszatértek az igazi
szinházba. Több bolondság után egy nagyobb kép következik. Repülőverseny
a cime, az elnök jelenlétében.

Ahogy az elnök bejön, hófehér szakállal, megismerem a kedves, Fallières
bácsit (ejtsd: Falíresz); a kép csakugyan régi, s ahogy egymásután
jönnek a repülőgépek, észreveszem, hogy nagyon primitivek, még
kezdetlegesebbek amaz állapotuknál, amelyben a budapesti versenyen
jelentkeztek. Tehát egészen ó a kép. Á, Blériot! De még négy szárnya van
a monoplánja propellerének, vagyis a kép abból az időből való, amikor a
világhirü még nem volt világhirü, mert nem röpülte át a csatornát. Tehát
a rheimsi repülő-versenyt van szerencsém láthatni, a legeslegelsőt, amit
rendeztek. Máris ugy érzem, hogy egy darab történetet pörgetnek elibém a
vásznon. Nagyon érdekes. A gépek alacsonyan szállanak, s csak egy kis
fotografáló ügyességgel lehet őket a felhőkkel összefüggésbe hozni.

De aztán még történetibbé válik a látványosság. Egy felirat ezt mondja:
_Latham_. S egy másik ezt: _Curtiss_. És jönnek ők, akik már nem jönnek,
mert hiszen halottak, négy-öt, egymásután, akikről tudom, hogy évekkel
utóbb lezuhantak és összetörték magukat halálosan. Latham, a sasorru,
sportsipkával a fején lendül be a gépe ülésébe. Mosolyog és int felém a
kezével, pedig, ha jól emlékszem, Afrikában bivaly ölte meg. De ő azért
vidám, friss és könnyed, nem is tudja, hogy meghalt, s mikor elvégzi a
röpülést, elegánsan ugrik ki a masinából s mert tapsol a nép, szépen
meghajtja magát.

Ugyanigy cselekszenek a többi halottak is, mind jól érzik magukat, mert
sikerült a felszállás, mert az elnök gratulál, s a nők zsebkendőiket
lobogtatják. Ahogy berreg a gép, egyre több halott röpköd a levegőben.
Egy egész temető. Hazajáró lelkek, szelid kisértetek, akik most a
gyerekeket mulattatják. A csontjuk porlad, mindenfelé, a világ különböző
részeiben, de, számomra, még egyesültek, hogy röpüljenek egy-egy kört,
mert szeretik a gyönyörü levegőt hasitani…

A vándor-mozis még évekig hurcolja körül a világon a testüket, mert a
film erősebb, mint az ember és hosszabb életü. A film tuléli majd még
Blériot-t is, aki e pillanatban zuhan le előttem, aztán felkötött karral
és bekötött fejjel kerül a képre. Különös, hogy a többinek semmi baja
nem történt, csak éppen, hogy holtak egy kicsit, ez a Blériot ellenben a
szemem láttára esik le s mégis él, nemcsak él, hanem milliomos is.

Na most. Tünődjem el az ember mulandóságán? Minek? Kint ordit a tenger,
az is örök; sóhajtanak a babérfák, ők is hosszabbéletüek; s az asztal is
tul-él, amely mellett ülök. Vajjon, ha öntudatuk volna s tudnának az
örök életükről, hogy’ éreznék magukat s nem halnának-e bele a
halhatatlanságukba?

Közben vége az előadásnak. A mozis már pakolja a halottait, mert holnap
is van egy nap s ő még holnap is élni akar azokból, akik tegnap éltek.
Kicsit általánosabbra tágitva: ugyanez az emberi nem története. Nehéz
belenyugodni.




A JÁTÉK


CSALNAK

– A Ravasz Oszkár esete…

– Hallgatni, befogni a szájat, megnémulni, mert már a hátam közepén nyől
ki szegény Ravasz és még szegényebb esete…

– Miért oly hevesen, ó uram?

– Azért oly hevesen, maga négylábu, mert én tudom azt, amit maga nem tud
és amit Pesten minden olyan ember tud, akinek valaha kártya volt a
kezében, pedig kinek nem volt itt kártya a kezében, és kinek van egyéb a
kezében, mint kártya: én tudom azt, hogy Pest összes klubjaiban, érti-e,
az összesekben, mindenütt és kivétel nélkül és állandóan csalnak.
Csalnak.

– Csalnak?

– Igen. Ne essen le a székről és ne is meressze rám ugy a szemét, mint
két tükörtojást, hanem vegye egyszerüen tudomásul azt a tényt, hogy
Budapest összes játékhelyiségeiben vannak olyan játékosok, akik ugy
élnek, mint a csal a vizben.

– Ne viccelegjen.

– Nem viccelgek. Ez a legkomolyabb igazság, ha ebben a városban, vagy
tágitsunk rajta: ebben az országban vannak komoly igazságok. Nézze meg a
mi klubjainkat, ezeket a ragyogó helyeket, amik ugy ragyognak, ahogy
Móricka a ragyogványt elképzeli. Hamis bennük a jólétnek minden ize és
izéje, hamis a tapéta, a fotel, a kerevet, csak a hamisjátékos az igazi.

– És mondja, tanár ur, ezt igazán tudja mindenki?

– Tudja. De nem szól. Ezt egyrészről ugy hijják: szánalom a ligetben,
másrészről ugy: ma neked, holnap lehet, hogy nekem. Vagyis a játékosok
egy része azt gondolja, hogy hadd fusson szegény csaló, mikor ugyis
olyan szomoru Pesten kártyázni és szomorubb csalással keresni meg azt a
kis nyavalyás kenyeret, amit gipszből és poloskából sütnek a pékek, a
másik része meg ugy vélekedik, hogy holnap talán már neki kell csalnia,
ha szárazra kerül, hát mit csináljon skandalumot?!

– Azt hiszi?

– Nem hiszem, hanem meg vagyok győződve róla, hogy Budapesten nincs
olyan ember, akinek volna mit elveszteni kártyán. S ezenfelül, akinek
mégis van, az nem kártyázik. Ellenben kártyáznak a többiek, akik nyerni
akarnak. És veszitenek. És hogy ne veszitsenek, vagy hogy ne veszitsenek
mindig, hát csalnak-csalogatnak.

– Mit lehetne tenni ellene?

– Semmit. Mert ugyis mindegy. Ennek a városnak züllöttnek kell lennie,
hát züllött. Vagy igy, vagy ugy. Mit csináljanak az emberek, mikor
rendes életük ugyse lehet? Hát kártyáznak, vagy lógnak.

– Mi az: lógnak?

– Ez egy pesti foglalkozás. Az embernek nincs semmi dolga, undorodik
önmagától és a többi felebarátjától, elmegy lógni. Lóg, mert ha nem
lógna, kénytelen volna fölakasztani magát.

– Ezen se lehet segiteni?

– Se; ezen se. Mert itt nagyon tisztelik a közszabadságot. Öreg
Schopenhauer bácsi, ha nem tetszett neki valami, nyugodtan rendőrség
után kiabált. Mi nem teszszük, mert azt hiszszük, hogy ez denunciáció.
Pedig hiába. A klubokat mégis erőszakosan kellene becsukni, az embereket
keményen és zordonan kipofozni belőlük…

– Erős szavak.

– A tényeknek még erősebbeknek kellene lenniök. Ragaszkodom a pofonhoz
és a többi szép régi testi büntetéshez, amit azért mérnék rá az
emberekre, hogy megkiméljem őket a sokkal sulyosabb börtöntől. És
rendesre verném őket, vagy szeretném, ha volna intelligens közegem, aki
fölénynyel és finoman tudná belepofozni őket a tisztességes életbe.

– És?

– És mikor már husz esztendeig rendben éltek és ez az egész város ugy
város, ahogy lennie kellene, akkor visszaadnám nekik a szabadságot, az
elzüllés jogát, a klub nevü förtelmet, a monoklit, a pinkát, szóval az
egész pocsolyát, amelyből hol ez a röfögés hallatszik: ‚Tessék elhinni,
nincs tovább!‘, hol az a másik, amit kártyaellenes vezércikknek hivnak s
ami az előbbinél butább, gonoszabb és erkölcstelenebb.

– Maga nem kártyázik?

– Nem.

– Soha?

– Most nem.

– És azelőtt?

– Azelőtt, mielőtt magával beszélni kezdtem, én is kártyáztam, de most
vége.

– A kártyának, mi? Helyes.

– Nem a kártyának, hanem a pénzemnek és esküszöm magának, hogy addig nem
is nyulok kártyához, amig…

– ?

– Amig vagy pénzem nem lesz, vagy nem találok valakit, aki hozomra is
játszanék velem.


FINIS

Süppeteg keleti-kényelmü nagyteremben, hol minden kéjben uszik, ketten
beszélgetnek. _A Krupi_ és _A Kliner_. Bemutaton őket, ámbár nagyon
valószinü, hogy a fővárosban nincs egyetlen ember, aki ne tudná, mi a
krupi és mi a kliner. De hátha van vidéken valahol csak _egy_ ember, aki
nem tudja? Azt az egyet is föl kell világositani. Ezért bemutatom őket.

A krupi, az a krupié, francia helyesirással – mert vannak régibb
müveltségü olvasók is – _croupier_, magyarul gereblyefi, az az ember,
akinek mellső végtagjai a fejlődés folyamán egy gereblyével nyultak meg.
Ezzel a gereblyével söpri ő be a bakkasztalról a pénzt. S nehogy idegen
fogalmakkal dobálódzzam, a bakkasztal: négylábu, zöld posztóval
behuzott, ellipszis-alaku asztal, mely körül tizenketten ülnek és
ezernégyszázan állnak. A bakkasztalra teszik rá a pénzt.

Ráteszik; egy ember, akit bankárnak nevezünk s akit alább fogok
definiálni, valamit csinál a kártyával, valamit mond s akkor a krupié a
gereblyével a pénzt behuzza. Ez a bakkjáték, hosszabban: a bakkara
(ejtsd: _baccarat_). Később még visszatérek rá. A kliner: a játékos.
Illetve olyan ember, aki a játékból él. De azért nem játékos. Ja igaz;
kliner: _cleaner_, angol szó, a vacuum cleaner származéka, szivót
jelent, pénzszivót, azt az embert, aki a pénzt kiszivja onnan, ahol van.
Hol van? A bankárnál van.

A bankár, hogy rátérjek a meghatározásra, az a férfiu, aki a bakkasztal
egyik közepén ül, de nem az ellipszis fókuszában, hanem szemben a
krupiéval. Mert az ellipszis fókuszában senki sem ül. Csak néha a tompa
kétségbeesés. A bankár ül az asztal közepén, bizonyos pénzösszeget vesz
ki egy dagadt bukszából, azt leteszi a bakkasztalra, a kártyát keveri,
bizonyos jelmondatokat elmond s várja, hogy a krupi begereblyézze a
pénzt.

Mikor a krupi már egy negyedóráig gereblyézett, mikor a bankár pénze már
háromszor, hatszor, szóval – matematikailag kifejezve – _n_-szer, vagy
_x_-szer több, mint eredetileg volt, akkor a bankár elegáns
testtartással, sok gőggel és reszkető inakkal föláll helyéről és igy
szól:

– Uraim, a bank elmegy.

Persze nem a Kereskedelmi Bank megy el, vagy az Angol-Osztrák Bank, mert
azok nem mennek el, hanem az a pénzösszeg, amit a bankár letett az
asztalra s amihez a krupi még _n_-szer annyit hozzágereblyézett, s amit
egyszerüen banknak neveznek, megy el. Azok, akiknek a pénzét a krupi
gereblyézte, a tizenkét ülő és az ezernégyszáz álló ember, kórusban ezt
kiáltják (Elkárhozottak kara, Faust, II. rész):

– Kosarat a bankárnak!

Hoznak egy érckosarat s az érckosárba a bankár görcsös ujakkal
belemarkolászsza azt a bankó-, arany-, ezüst- és zsetón-készletet,
melyet fentebb együtt banknak neveztünk. Ad vocem: zsetón. _Jeton_,
francia szó, dobbantyu, a francia _jeter_ igéből, amely egyszersmind a
vizbe_veti_ magát és az el_vet_emedik igékkel is rokon.

Akinek pénze van és nem tud tőle másként szabadulni, az zsetónt vásárol
a kártyabarlangban s a zsetónnal megkönnyiti a krupi munkáját. A zsetónt
könnyebb gereblyézni, mint a készpénzt, mert keményebb. Nem papirra,
hanem zselatinra van nyomtatva, tehát mosható. Mert gazdaság-elméletileg
a bankjegy is csak zsetón, kérdés, nem volna-e okosabb, ha a különböző
nemzeti bankok szintén zselatinra nyomtatnák az ötvenes, százas és
ezeres számjegyeket.

De ez nem fontos.

Tény, hogy a zsetónok piros, ultrakék és sárga szinüek. E szinek semmit
sem akarnak szimbolizálni. A piros nem jelenti a reményt, a kék nem az
eget és a végtelenséget, a sárga nem a halált és az irigységet. A piros
egyszerüen öt koronát, a kék tizet, a sárga huszat jelent. A sárgának
még osztriga is a neve, mert biztos, hogy aki a sárgával játszik,
életében sohasem kerül többé abba a helyzetbe, hogy osztrigát ehessen.

De ez is mellékes.

Vannak fehér zsetónok is. Ötven, száz, ötszáz és ezer korona értéküek.
De, mondom, ez sem tartozik a tárgyra.

A tárgyra az tartozik, hogy a bankár visszavonul. Hová? Egyelőre nem
_oda_, egyelőre még nem a börtönbe. Az csak későbbi stádium, amelyet egy
paradoxonnal kell megelőznie. S a paradoxon ez: a bankár mindig nyer és
addig nyer, mig végül mindenét elvesziti. Akkor kiderül, hogy időközben
a nevét belügyminiszteri engedélylyel az idegenhangzásu bankárról a
magyaros zamatu sikkasztóra változtatta s egy gyorsvonat
menetsebességével és erejével ütközött bele a büntetőtörvénykönyvbe.

Ám ott még nem tartunk.

Egyelőre a bankár csak az egyik sarokba vonul, pénzét megolvasandó. A
pénzt kiönti egy asztalra. Valaki e pillanatban igy szól:

– Majd én.

Ki mondja, hogy ‚majd én‘? A kliner mondta. S már be is nyult a pénzbe
és már olvasni is kezdte. Ahogy a rotációs-gépből minden századik
ujságpéldánynál egy szám, ugy ugrik ki a bankár pénzéből minden századik
koronánál egy korona. Ezzel jelöli a kliner, hogy _száz_. Mert valamivel
meg kell jelölni ezt. A korona nem a világürbe ugrik, hanem a kliner
zsebébe.

A kliner munkája fárasztó.

Ne csodáld tehát, hogy ő e munkát szuszogva végzi. A szuszogás a kisebb
papir-bankjegyeknek szól, melyek közül egyik-másik az asztalról a földre
fujódik. A kliner sohasem visel hosszu, keskeny francia cipőt, hanem
mindig széles és tetemes angol cipőt visel, melynek talpával rálép a
lefujt bankjegyre.

Betakarja azt.

Ugy hogy annak csücske sem látszik. E bankjegy sorsán nem kell aggódni,
nem marad a földön mindörökké. A bankár távozása után a kliner fölveszi
a földről, megtisztogatja, megpuszikálja a rajta levő nőalakot és igy
szól hozzá:

– Apád-anyád idegyöjjön.

Azonban ne siessük el a dolgot. Megelőzőleg a kliner befejezi a pénz
olvasását, illetve nem gördit több akadályt annak utjába, hogy a bankár
az olvasást befejezze. Megtörténvén ez, a kliner jobbtenyerét
előrenyujtja a bankár felé s igy szól:

– Valamit az olvasóba.

Nem az olvasóterembe akar eljuttatni valamit, hanem a bankárt szólitja
fel arra, hogy pénzt tegyen abba, aki a pénzt megolvasni segitett. A
bankár erre öt koronától fölfelé menő összegeket nyujt át a klinernek.
Ez a klin. Az összeg nem lehet olyan kicsi, hogy a kliner el ne fogadja,
s nem lehet olyan nagy, hogy az elfogadás tényét az undor és a megvetés
arcjátékával ne kisérje. Az arcjáték után a kliner még ezt is mondja:

– Na és a krupinak?

S ezzel a bankárt egy kötelességére figyelmezteti. Nem ama
kötelességére, melylyel a társadalomnak tartozik, hogy tudniillik birái
elé álljon, vagy a rája mért börtönbüntetést leülje, mert ez mind
későbbi dolog, hanem arra, hogy a gereblyésnek a gereblyézésért pénzt
adjon. Mikor ez is megvan, a kliner egy erősen személyes élü viccet
mond, nem leplezvén, hogy ő tudja, hogy a bankár, aki most még az
izgalomtól nedves, megszáradni végül a fegyházban fog.

Ezekután, hogy a szereplő személyeket kurtán bemutattam, elkezdhetem
voltaképpeni témámat, a beszélgetést, mely egy krupi és egy kliner közt
egy becsukandó pesti kaszinó pompázatos nagytermében játszódik le. A
klubot a rendőrség a jövő héten csukja be, a tulajdonosra már ezen a
héten opciót váltott, vagyis őrizet alá helyezte. A játékosok nem mernek
feljönni, a kárpitos még nem jött fel, hogy a tulajdonjog-fentartással
szállitott keleti kényelmet a boltjába visszavigye. Ezért süppedhetnek a
krupi és a kliner a püffeteg bőrnyoszolyákba (fotel) s miközben rudnyi
havannáikból olyan göndör füstfelhőket bocsátanak, mint egy-egy
zsidógyermek (ez a göndörségre vonatkozik), lefolytathatják a következő
beszélgetést:

_A krupi:_ Puah, puah, becsukunk.

_A kliner:_ Mbe! Én Kairóba megyek a jottomon.

_A krupi:_ Én Indiába, az autómon. Puah, Puah. Szevász.


ZALÁN, A BARÁTOM

– Halotti beszéd –

Hadd legyek megint rossz ujságiró, hadd nyulok vissza ismét az elmult
hónapok eseményei közé. Bocsássák meg, nem tudok szó nélkül elmenni az
Endrei Zalán sápadt és szőkeszakállas holtteste mellett, nem tudom csak
ugy egyszerüen tudomásul venni, hogy Zalánt, a barátomat, Zürichben
elfogták a rendőrök és táviratoztak haza Pestre, hogy fogtak egy szőke
magyart, mit csináljanak vele; mire hazulról azt sürgönyözték a
zürichieknek, hogy csak küldjék haza Zalánt, mert itthon ‚eljárás folyik
ellene.‘ Nem, nem, ezt nem lehet csak ugy szimplán elolvasni, mert most
már Zalán az istentudja-hanyadik barátom, akit lefognak és becsuknak s
ha ez igy megy tovább, akkor egyetlenegy barátom sem marad, valamennyit
a börtönben látogathatom csak meg. Mert az utóbbi évek erkölcsi
halottjai mind a barátaim voltak; ne ugy tessék érteni, hogy a
magánéletben, mert magánéletük nem volt nekik, se a jó Zalánnak, se a
kövér Gauzernek, se a sovány Lombos Arturnak. Csak kártyáztam velük, az
Otthon-körben, az irók és a hirlapirók körében.

Kártyáztam, hazárdot, nagy pénzben, vagy aránylag nagy pénzben. Én csak
a pénzemet veszitettem el annak idején, ami nem is olyan nagy tragédia,
hiszen mi pénzem volt nekem? De ők utóbb a becsületüket is
elveszitették, s erre nem szabad azt mondani, hogy nem volt nekik, mert
igenis volt, mielőtt az Otthon-körben, ahol én is iró és hirlapiró
vagyok, le nem ültek a kártyaasztal mellé. Igenis volt becsületük, mert
a jó Zalán például az én időmben minden olyan kölcsönpénzt megfizetett,
amit játékos-kollégák adtak neki. Most is biztosan nem a játékosok
pénzével ment el Zürichbe, hanem valamiféle vállalkozókéval. S ha volna
az Otthon-körben, irók és hirlapirók közt, valaki, akinek Zalán még
tartozik tiz koronájával, nyugodt lehet, Zalán, mihelyt kiszabadul –
mert hiszen a halálnak ez a fajtája nem tart örökké – meg fogja fizetni
a tiz koronát, meg, még akkor is, ha száz.

Én itt most nyugodtan irhatom ki, hogy az Otthon-körbeli játékot tartom
erkölcsi halottaim halál-okának, nyugodtan, mert tagja vagyok a körnek
és nem fizetek tagsági dijat, amit a magam dicséretére kell
fölemlitenem. Az Otthon-körben, bizony, játszanak hazárdot, sőt bakkot
játszanak, de ez nem följelentés, nehogy félreértse valaki. Mert ott
szabályosan szabályos a játék s annak, hogy az Otthon-körben ne
játsszanak bakkot, annak igazán legföljebb erkölcsi akadályai
lehetnének. _Csak_ erkölcsiek és én nem mondom, hogy ilyen erkölcsi
akadályok, bolondságok, megszivlelendők. Nem vagyok én
erkölcsprédikátor. Játszszanak csak tovább – és fognak is játszani –
mert becsuknivaló ember már olyan igen kevés van s aki van még, azt
ugyis egész biztosan becsukják. Az ember név szerint meg tudná nevezni
szegényeket. Mert boldogult játékos-karriérem alatt én – csakugy mint a
többi társam – megtanultam annak a fölismerését, hogy ki játszik a maga
pénzével, ki játssza el a másét. Ezt már négy-öt méterről
diagnosztizálni lehet. Az arcára van irva az áldozatnak. Az
Otthon-körben legalább. Mert ott mi vagyunk együtt, irók és hirlapirók,
civil elemekkel. A sikkasztót mindig a civil-elemek közt kell keresni,
mert az iró és hirlapiró – haj, be szomoru! – sohase kerülhet abban a
helyzetbe, hogy más ember pénzét játssza el. Az iró és hirlapiró mindig
csak azt a pénzt játssza el, amit vagy keservesen megszolgált már, vagy
még keservesebben meg fog szolgálni, mert előleg volt. Másféle pénze az
irónak és hirlapirónak nincsen. Ennek következtében az iró és hirlapiró
nyugodtan, vagy legalább is aránylagos nyugodtsággal, az utolsó
koronáját is eljátszhatja, el is játssza, isten segitségével, mert
legföljebb csak az a kinos kérdés merül föl lelkében, hogy hogyan fog
vacsorázni és honnan szerez majd öt korona kölcsönt, amivel holnap ujra
játszhatik. Ha közben nem nyer, akkor biztos, hogy nagyobb tőkéje, amit
elveszithet, csak elseje után lesz néki. Minden baj, ami érheti, az,
hogy eladósodik, már amennyire egy iró és hirlapiró, a mai
hitelviszonyok és a tőke szükkeblüsége mellett, eladósodhatik. Ezért az
irók és hirlapirók bakkjátéka az Otthon-körben a legvidámabb dolgok közé
tartozott, hiszen csak anyagi veszedelmek lebegtek a zöld asztal fölött,
erkölcsiek nem.

Más klubokban a bakk vidámsága, ha van ilyen, csak _macabre_, a
halál-tánc vidámsága. Az Otthon-körben, az irók és hirlapirók közt, nem
volt az. S ez volt a legvészesebb. Itt kedvelték meg a játékot, ezt a
másokra halálos játékot, az én elhunyt barátaim, a Lombos, a Gauzer, a
Zalán. Élvezet volt nekik játszani ott, ahol honunk legjobbjai
tréfálkoztak az asztal körül. De mikor ők elveszitették az utolsó
koronájukat, velük baj volt, mert ők a kis kölcsönön tul, még ott álltak
annak a lehetősége előtt is, hogy a mások pénzéhez nyuljanak. Nyultak
is. És, nem bánom, belemegyek abba, hogy a mások pénzét már nem az
Otthon irók és hirlapirók körében játszották el – ámbár ez nem igaz –
tény, hogy játékosokká, kártyaszagot lélegző s minden más levegőben
magukat rosszul érző játékosokká ott lettek, az Otthon-körben, az irók
és hirlapirók körében, velem és a többiekkel kártyázgatván.

Zalán is… a derék jó Zalán; mily sárga volt az arca, mily sárga a
szakálla, mily üveges a szeme és mily hegyes a ceruzája. Mert reggelig
lehetne beszélni arról, hogy Zalán milyen érdekes és furcsa ember volt
és kedves és jó, és a halálra mily régen kiszemelt. De nincs hely… abba
kell hagynom. Meghalt az én barátom, isten nyugosztalja.


DÓPING

– Csöndes beszélgetés. –

(A beszélgetést két előkelő ló folytatja egy gyönyörü istállónak két
egymás mellett fekvő boxában. E lovak már megették az esti
abrakporciójukat, megitták a maguk vödröcske vizét s miközben a
lovászgyerek, aki távolról sem olyan intelligens, mint ők, horkol és
szerelemről álmodik, e két lovak megbeszélik a napi-eseményeket. Hogy én
megértem, amit beszélnek? E pillanatban nem jut eszembe, hogy hijják a
magyar népmeséknek azt a füvét, amelynek az a csudatékony ereje van,
hogy aki a birtokába jutott: érti állatok és növények szavát. Tehát nem
hazudom azt, hogy e fü nálam van. Hanem csak annyit mondok, hogy
napközben annyi szamár beszédet hallok és megértem őket, mért ne érteném
meg este, amit okos lovak csevegnek. Ne tessék haragudni, hogy a banális
_Első Ló_ és _Második Ló_ vinyettáju megszólitást alkalmazom, de az
olvasónak nem szabad elfelejtenie egy percig sem, hogy lovak beszélnek
egymással. Mert a lovak esetleg egy-egy egyszerübb ostobaságot is fognak
mondani és akkor azt lehetne hinni, hogy mégis csak emberek intézik
egymáshoz a szót.)

_Első ló:_ Most rájöttek a dópingra és most nagy kavarodás lesz miatta.
A trénerünket elkergetik, a lovászfiuknak kihuzzák a fülét s egy
állatorvos fog molesztálni bennünket állandó jelenlétével, egy
állatorvos, aki inkább állat, mint orvos s akit már régen fel kellett
volna ruházni a doktori cimmel, mert éppugy nem ért a mesterségéhez,
mint az emberek orvosai.

_Második ló:_ Hagyjuk az orvos-problémát, amit majd más alkalommal
intézhetünk el, maradjunk meg a dópingnál és mondja meg ön nékem, hogy
valóban megbotránkozik-e rajta?

_Első ló:_ Meg. A lapok is azt irják, hogy botrány, hogy felháboritó
skandalum, hogy…

_Második ló:_ Ne folytassa. Nem kell mindent készpénznek venni, amit a
lapok irnak, ámbár, amit irnak, valóban majdnem mindig készpénz. De nem
az olvasónak, hanem a kiadónak. Kérdem én öntől, mint józan és belátásos
lótól: mi a dóping?

_Első ló:_ A dóping nem egyéb, mint a bennünk lovakban lévő képességek
mesterséges felfokozása.

_Második ló:_ Az. Csakugyan az. Vajjon az a képesség, amit mesterségesen
felfokoztak: nem a mi képességünk-e? Ki futja azt, amit én futok, ha
izgatószereket kaptam? A szomszéd? Nem. Hanem én. Tud-e ön ugy futni, ha
izgatószereket kap, mint én? Nem tud. Vagy jobban tud. Egyformán futni
semmi esetre sem fogunk, ha pontosan ugyanannyi izgatószert adnak is be
önnek, mint nekem. Ha pezsgőt iszom, én egészen másforma ló vagyok, mint
ön. Az emberek sem egyformák, mikor isznak. Az egyik röpülni szeretne
ilyenkor, a másik egyetemi tanár akarna lenni, a harmadik népdalokat
dalol, a negyedikből harapófogóval sem lehetne egyetlen szót kihuzni. De
ezt csak ugy mellékesen jegyeztem meg. A lényeg a következő: Vannak
képességek, amiket csak az izgatószerek kényszeritenek ki az emberekből.
Ön ismeri nyilván Poe Edgar poézisét? Nagyon sok ló ismeri. Ime, abban
nincs egyetlen sor sem, amit irójuk józan fővel vetett volna papirra. De
a nevezett költő értékének megitélésénél ez a szempont sohasem játszott
szerepet. Mert a versek szépek. Ki mondaná, hogy nem Poe irta őket,
hanem az izgatószerek? És aki mondaná, helyesen beszélne-e? Nem kell-e
örvendenie az emberiségnek, amikor olyan kincsekhez jut, amiknek
alkohol, ópium, morfium vagy hasis a bányászaik? Amit az ember álmodik
alkoholtól, ópiumtól és morfiumtól: az alkohol, az ópium, a morfium
álmodta-e? Továbbá minden ember ugyanazt álmodja-e ugyanattól az izgató
ágenstől?

_Első ló:_ Ágens az ügynök, mi?

_Második ló:_ Ez esetben nem ügynök.

_Első ló:_ Egyszer ügynök, egyszer nem?

_Második ló:_ Különben, ha akarja: ügynök. Az az ügynök, aki elmegy az
agyhoz és megköt vele egy olyan üzletet, amit e személyes érintkezés
nélkül megkötni lehetetlen lett volna. Rábeszéli az agyat valamely olyan
termelésre, ami különben esze ágában vagy esze tekervényében sem lett
volna. És ebből olyan nagyszerü dolgok támadnak, amiket az emberiség még
egyetlen esetben sem utasitott vissza. Honoré Balsac feketekávéja, Edgar
Poe szilvóriuma, Oscar Wilde morfinja: csupa dóping. Hol jelentettek be
óvást ellenük?

_Első ló:_ Igazságnak látszik.

_Második ló:_ Nemcsak látszik, hanem az is. Már most vannak emberek,
akiknek nincs szükségük izgatószerekre ahhoz, hogy alkossanak. Nagyon
örvendek. De vannak olyanok is, akik az izgatószerek nélkül megmozdulni
sem tudnak. De tessék várni. Megkapják a dópingot s akkor repül az
elméjük. Ohó! Ne gondolja, hogy mindegyiké! A szegény riporterkuli
magába-spriccelheti Arábia minden füszerét, felöntheti egész Epernay
városát, összes gyárhelyiségeivel és pincéivel együtt, fantáziája mégse
lesz, csak hazudni fog, két méterrel a tenger szine fölött. S valamely
generálisból akkor sem lesz Moltke, ha lelegel egy egész kert zöld
mákot, amely tudvalevőleg ópiumtartalmu. És vannak hires magyar
politikusok, akikbe az egyesült európai orvostudomány sem tudná
beleizgatni, hogy minden mondatban alanyt is, állitmányt is mondjanak.
Ön tudja a francia közmondást: _Ou il n’y a rien, le roi perd son
royaume._ Ez magyarul is megvan, noha nem ilyen érdekesen. _Ahol nincs,
ott ne keress._ A dóping nem olt bele képességeket senkibe, csak
megmutatja őket, ha vannak. Mit mondjak önnek: a mikroszkóp a
természettudomány dópingja, a távcső a csillagászaté. Amikor kitalálták
őket, voltak is, akik csalást emlegettek. És dóping a gőz, amely hatvan
kilométerrel viszi az embert, és a benzin, amely százhuszszal rántja
tova _ma_, holnap talán kétszázzal.

_Első ló:_ Tehát mit gondol ön?

_Második ló:_ Én a következőket gondolom. Az, hogy mi futunk,
fölösleges. De csak ugy fölösleges, ahogy fölösleges regényt irni,
szinpadon szindarabokat játszani, ebédközben ötleteket mondani.
Mindezeket az emberek mégis gyakorolják, mert hozzátartozik az
embervoltukhoz. Nos, mi futunk, mert mi lovak vagyunk, azt mondják,
hogyha megyés-püspökök volnánk, akkor nem futnánk. Ha futunk, akkor
fussunk minél sebesebben.

_Első ló:_ Vagyis?

_Második ló:_ Nagyon egyszerü. Tessék minden lovat dópolni. Lesznek,
akik nem birják ki; ezek dóping nélkül tudnak kitünően futni és lesznek,
akik a dópinggal ragyogó eredményeket futnak bele a történet évlapjaiba.

_Első ló:_ De kedves jó uram, mi lesz a fogadásokkal?

_Második ló:_ Ezt ne emlitse, mert dühbe ugrom. Ki mondta az embereknek,
hogy fogadjanak? Ki áll oda a költő mellé, mikor a tollat kezébe veszi,
hogy fogadjon: hosszu novellát ir-e, vagy rövidet, bárgyu történetet,
vagy ostobát, vagy esetleg társadalmi regényt, amitől az isten mentsen
meg bennünket. És aztán ön azt hiszi, hogy amikor nem dópolnak
bennünket, akkor mi ugy futunk, ahogy tudunk, ahogy a lábunk
tehetségéből telik. Tudja ön, mi a zsoké csizmája? Tudja ön, mit suttog
a bokor, ha megrezzenti a szellő és mit suttog az _owner_ a trénernek, a
tréner a zsokénak, mikor a mázsálónál harangoznak? Tudja ön, mit izent
Kossuth Lajos és tudja-e, hogy mit izen a bukméker, ha egy-egy ló tul
van terhelve nála? Mindezt ön nem tudja, tehát semmit sem tud. A
dópinggal a ló csalja meg a publikumot, de hányszor csalják meg a lovat?
A szügyem elfacsarodik, ha rágondolok, hányszor lehettem volna első, egy
deci spriccer és egy deka morfin nélkül, amikor jó utolsónak kellett
lennem. És akkor olvasnom kellett, amit a sporttudósitók összeirtak
rólam. Pedig keserves az!

_Első ló:_ Miért, miért?

_Második ló:_ Mert én ló vagyok és megtanultam olvasni, de azok ugy
lovak, hogy még irni sem tudtak megtanulni.




KÖZGAZDASÁG


APOKALIPSZIS

– Gazdasági életünk…

– Ugyan, hagyjon békén gazdasági életünkkel. Csak nem gondolja, hogy az,
hogy mindennap meghal tizenhárom cég, az gazdasági élet? Ha ez csakugyan
gazdasági élet, akkor kiváncsi vagyok a gazdasági halálra. A bécsi
hitelezők védegylete, azt hiszem, igy hijják, átalakult pomp-fünéberré,
amely nem foglalkozik egyébbel, csak magyar kereskedők ravatalozásával.
A börzén minden délelőtt ekzekutálnak s a pénzemberek csodálkozva néznek
egymásra. Azon csodálkozik az egyik, hogy a másik él még, de a másik még
jobban csodálkozik rajt, hogy az egyik is él. Ha valaki az utcán nagyon
siet, meg se kérdezze tőle, hogy hova, hova, mert biztos, hogy csődbe
megy az illető. Á, megszüntek azok a szép idők, mikor minden ember pénz
után szaladgált, a hitelezőit kapacitálta, a váltóit prolongálta, szóval
küzdött a létért.

Budapesten Darwin hagyatékának egyik felét megütötte a guta. Mit, létért
való küzdelem? Ez nincs. Most, ha lejár a váltó, ha kong a határidő, az
emberek szépen lehajtják a fejüket és mennek a gilotin alá. Emlékszik
maga a francia forradalomnak azokra a képeire, amiken kurta kis szekerek
vitték a szép hosszunyaku mágnásokat Samson mester plein-air mühelye
felé? Ha emlékszik, vegye tudomásul, hogy ez játszódik le minden reggel
városunkban. Csak éppen az emberek nem tudnak róla, vagy nem akarják
tudomásul venni. Itt a rémuralom, de nem veszszük észre, mert a
rémurakat sem ismerjük. Azelőtt hirtelen jött az ilyesmi. Krahhnak
hivták és a magyar gazdasági életnek körülbelül minden tizedik
esztendőben volt egy ilyen krahhja, amely után a cselédszerzők ismét
cselédeket szereztek, a hordárok hordtak, a pertliárusok ismét
pertliztek. Mert a krahh előtt mindegyik egy-egy sarokházra tett szert,
ki az Andrássy-uton, ki a köruton. A krahh aztán visszarugta őket, ahogy
mondják, az élet mélységeibe.

De most már krahh nincs, illetve nincs egy nagy krahh, amely után
kezdődik a romok eltakaritása és az ujabb épitkezés, hanem, mint a
rosszindulatu földrengéseknél, egy év óta mindennap ludbőröz a föld háta
és lerázza magáról a legszebb és legrégibb cégeket. Angliában van
főpecsétőr, de a magyar kereskedelemben és iparban már van egy nagy
fekete tábla, a táblán kis szegek – mint a hotelek portási fülkéjében –
és jönnek a kereskedők és iparnokok s halkan beadják a kulcsot a kis
ablakon át a főkulcs-őr kezébe. Aki nem halt meg tegnap, az meghal
holnap, de biztosan nem éli tul a holnaputánt. Vannak akik a világ
végéről beszélnek a magyar glóbusz számára, s a tatárjárás és a mohácsi
vész csak jelentéktelen incidensek ahhoz képest, ami most történőben
van.

Hogy is mondják a történetirók, mikor XV. Lajos uralkodása alatt a
népről beszélnek? ‚A nép nyomora már minden elképzelhetőt felülmult!‘
Igen, ma is felülmul. A nép már ott tart, hogy nem iszik annyi pálinkát,
amennyire az államnak szüksége volna. Tudja-e, mit jelent ez? A nép már
régen lemondott az emberséges élet összes feltételeiről. Rosszul lakott,
rosszul ruházkodott, rosszul táplálkozott, de az utolsó percekig jól
ivott. Most ennek is vége, s talán nem tévednek, akik azt hiszik, hogy
1915. január elsején a nap már föl sem kél a keleti égboltozaton. Minek
sütne egy végképp kijózanodott nép ráncosbőrü hasára, minek sütne egy
országra, amelyben a _nincs_ már annyira konszolidálódott, hogy csak ő
_van_, minden egyéb tengődik csupán? A nép nem iszik pálinkát s a magyar
államvasut harmadosztályu kocsikat járat az ő gyorsvonatain. Mit gondol,
miért? Mert az utóbbi hónapokban csak az első osztályban utaztak az
emberek, kizárólag szabadjegyesek, főispánok, képviselők és ujságirók, s
a második osztályt a fene se vette igénybe. Gyorsan el kellett tehát
rendelni a harmadik osztályt, nehogy be kelljen szüntetni a forgalmat.
Az idők jelének vegye azt is, hogy a balatoni vendéglősök összeültek és
kimondták, hogy jövőre már olcsóbbak lesznek. Érezték, hogy a bőr, ami
az idén a kezükben maradt, visszavonhatatlanul az utolsó, s hogyha
valamit nem csinálnak, jövőre akár ki is ihatják a Balatont, senkisem
akar majd megfürödni benne.

Ah, ami pénzük még szeptember elsején volt az embereknek, azt kiadták
iskoláskönyvekre, s ami még azonfelül maradt, azon egy pikolót ittak
abban a legujabb ragyogó pesti kávéházban, amely sietett kinyitni
kapuit, mielőtt a magyar világegyetem bemondaná a nagy fajeramtot. Ez a
pikoló éppen akkor érte el a maximumot, mikor a gazdasági hőmérő a
minimumra zuhant. Tudja, mit mondanak? Hogy a szinházak pénztárosnői nem
ismerik már az embert, s az igazgatók állandóan Brehm Emlősök cimü
kötetéből mutogatják nekik, hogy milyen az ember (homo sapiens), hogy ha
véletlenül mégis eljönne jegyért _egy_, a pénztárosnő segitségért ne
kiabáljon. Primadonnák táncolnak és énekelnek s a jegyszedők méla
undorral tapsintanak egyet a felvonás végén. Ők is érzik, hogy nemsokára
vége a komédiának, a függöny utoljára megy össze, s hogy amikor
egészen-egészen vége lesz az előadásnak, akkor a páholyokból a koporsóba
tolongó elegáns emberek már borravalót sem fognak adni kabátjuk
fölsegitőjének. Csak én örülök, mert én végignéztem az egész hatalmas
temetést, s mikor a nagy kocsin már mindenki el lesz helyezve, felülök a
bakra, pattantok az ostorral és kikocogtatom az egész társaságot a
kellemes fekvésü rákosi temetőbe. Parancsol még valamit gazdasági
életünkről?

– Köszönöm. Majd feltámadás után.


A 3 IDEGENEK

Három idegenek jöttek napjainkban Budapestre, közülük kettő milliomos
francia, aki azért jött, mert azt hitte, hogy üzletet fog kötni itt, s
velük egy magyar, aki már husz év óta van Párisban s jobban tud
franciául, mint magyarul. Idegennek számit. Az első estéjük történetét
fogom elmondani. Okulásul. A három idegenek a nyugoti pályaudvaron
érkeztek, a bécsi gyorsvonattal, első osztályon, előkelő podgyászszal.
Mert franciául beszéltek, azonnal gyanusaknak látszottak, minek
következtében a pályaudvari fináncok a három idegenek összesen tizenkét
darab kofferjét egytől-egyig nemcsak kinyittatták, hanem kipakkolták, s
a bennük-levő külön holmikat, mint parfőm-neszeszert, esernyőtokot,
extra kiüritették. A két igazi idegen csodálkozott ugyan ezen, de azt
hitte, hogy csak szigoru vámvizsgálattal van dolga, noha sok
országhatáron át utazván, megszokta már, hogy a vámvizsgálat udvarias
formaságok közt perdül le a határon, a finánc legföljebb ha belenéz a
kofferbe; ha belenyul, az már nagy ritkaság, de az összes csomagok
teljes kipakkolása – hát ez nem igen szokott előfordulni. A harmadik, a
magyar-francia csak nézte és hallgatott, mert tudta, hogy nem
vámvizsgálat van, hanem csak fogyasztási adó alá eső cikkeket
kereshetnek a budapesti fináncok. Bort, sört, sonkát pedig nem igen
szállitanak az emberek, ha még olyan idegenek is, rézveretü, nagyszerü
kofferekben. Mikor az eljárásnak vége volt, a három idegenek felültek
egy taxiautóra s elgördültek Budapest egyik legelőkelőbb hotele elé, s
mikor kiszálltak, örömmel állapitották meg, hogy a taxi-óra
podgyászpótdijakkal együtt négy korona nyolcvan fillért mutatott. Mégis
megkérdezték azonban a soffőrt, hogy mi jár neki.

– _Kilenc_ korona – felelte a soffőr.

A három idegenek kaptak három szobát, jó szobát a hotelben, bár, igaz,
hogy a három szoba napi ára _százhatvanöt_ korona volt, s a három
idegenek ugy vélték, hogy ez talán mégsem olcsó. Mert éhesek voltak s
mert este volt, s mert nem akartak szmókingba öltözni, elhatározták,
hogy nem a hotelben vacsoráznak, hanem a hotelen kivül, szerényebb
helyen. Bementek tehát egy középfinom resztoranba és ott középfinom
vacsorát fogyasztottak, melynek az ára fizetéskor _negyvennyolc_ korona
lett volna. A három idegenek sokallották egy kicsit ezt az összeget,
revizió alá vették a számlát s tételről-tételre menvén kiderült, hogy a
számlájuk a legjobb akarattal sem tud harminckét koronán tulmenni; ami –
tekintettel arra, hogy nagyon szerényen és igen rosszul vacsoráztak –
még mindig tiszteséges összegnek mondható.

A három idegeneknek kicsit elkomorult a kedvük, de azért mentek tovább.
Ugy vélték, rossz a ruhájuk, azért történik velük ilyesmi. Visszamentek
a hotelbe, átöltöztek és ugy indultak ki az éjszakába. A portással egy
autótaxit füttyenttettek elő, az autótaxiba beültek, s mikor beültek,
látták, hogy az ugrifüles óra máris három korona ötven filléren áll.
Kiszálltak tehát az autóból, mert már kezdték a dolgot nehezményezni s
gyalog sétáltak a városban vagy másfél órát. Nagyon tetszett nekik
minden. Éjféltájban, hogy megnézzék a hires budapesti éjszakát,
fölmentek a legelőkelőbb budapesti mulatóhelyek egyikébe, s mert látták,
hogy a közönség válogatott, a környezet elegáns, azt hitték,
kötelességük egy üveg francia pezsgőt rendelni. Franciául beszéltek
közben. A pezsgőt megkapták, de felbontva, dugó és vinyetta nélkül,
persze nem franciát, hanem valami savanyu löttyöt, de azért nem
haragudtak, mert ugysem akartak inni. Szépen letették a ki nem ivott
pezsgőt a székük alá. Félóra mulva fizetni akartak.

– Két üveg francia – mondta a közeg.

– Egy volt – mondták a három idegenek és elhallgatták, hogy az sem volt
francia.

– Kettő volt – mondta a közeg és a szék alá mutatott, ahol ekkor már
valóban két üveg állott. Az egyik csakugyan üres volt.

A három idegenek kifizették a számlájukat, mely ötvenegynehány koronát
tett ki borravalóstul, és hazamentek lefeküdni.

Másnap fölkeltek.

De nemcsak fölkeltek, hanem el is utaztak. Ketten; azok a ketten, akik
üzletet kötni jöttek ide. Nem is szóltak semmit, nem is mondták, hogy
nem kötnek üzletet ebben a városban, amelyben mindenki, akivel negyedfél
órán belül dolguk volt, meg akarta csalni őket. A harmadik még ittmaradt
egy napig, mert okvetlen elintézendő dolga volt. A másik kettő Bécsben
várta meg. Ezt az _egy_ várási napot sem akarták kedves körünkben
tölteni.

Ez a három idegenek szomoru nótája.


A HORTOBÁGY

Parcellázzák a Hortobágyot. Még nem sokat lehetett olvasni róla, még
keveset kellett boszankodni miatta. A lirai költő, a kis bárgyu, még nem
látta az ujsághirt, még nem jelentkezhetett az ő méla gügyögésével, mely
a Hortobágy poézisét siratja el, a végtelen rónát, a végtelen
kanászszal, ki csürhéje nyelére támaszkodva néz bele a délibáb
tündérvárosokat ringató vizébe. Még nem akadt a szemembe ez a szó, hogy
_puszta_, még nem idézték a fejemre sem Petőfit sem Tompát, akik annyi
szépet tudtak e sikságról s akiket olyan hangulatosan lehet idézni
egy-egy _kopf_-ban, azaz fejcikkben, amit legjobban akkor tud megirni
mélabura kiküldött munkatársunk, ha előbb teljesen elvesztette a fejét.

Ma még pőrén áll itt a tény, hogy a Hortobágyot parcellázzák. Hogy
láttam-e a Hortobágyot? Valószinüleg láttam, hisz átutaztam már
Debreczenen s aki átutazott Debreczenen, az látta a Hortobágyot, mert
látta, hogy semmitse lát, kutágason, cserényen, karámon, ménesen, gulyán
kivül. Bevallom, hogy én még délibábot sem láttam, pedig ez
nagyon-nagyon szép lehet, amint kiváló magyar szerzők irásai tanusitják.
Olyan szép, hogy e mai nemzedéknek már nem adatott látnia.

Mi nem érdemeljük már meg a Hortobágyot és nem szolgáltunk rá a
délibábra. A mi Hortobágyunk a végtelen város, amely csak akkora, mint a
tenyerem, de az álhaladásnak, az igazi nyomornak, a hamis fénynek és a
valóságos utálatnak határtalan változatait és lehetőségeit zárja
uccáinak piszkos szelencéjébe. E végtelen város, melynek szikes földjét
szárazra szitta a szegénység kánikulája, melyben csak itt-ott ágaskodik
egy-egy bank és szövetkezet kutgéme, azzal az elvetemedett szándékkal,
hogy a rekkent talajból még kipiócázzon valamit, e város, melyben
entellektüellek csordái legelésznek, ujságpapir-vályuból szürcsölvén
feketéjüket, mely nem kávétól, hanem elszántságtól, céltalanságtól és
epétől fekete. Ez a város, melyet nem a nemzeti vagyon kőkockáira, hanem
nemzetközi szegénységi bizonyitványok papirlapjaira épitettek; melyben
nem jól élünk és rosszul halunk meg; mely mefisztói nevetéssel
fácánpecsenyét kinál Jób szemétdombján evesedő lakójának, ki már annyira
zsugorodottgyomru, hogy a jó kenyeret sem birná megemészteni.

A mi délibábunk a lélek vizein reszkető álomkép, ezer koronáról, vagy
még kevesebb koronáról, nyugodalmas életről, talpalatnyi pozicióról,
amit nem tép ki alólunk minden második esztendőben annak a vékony-vékony
pénzerecskének az odábbrándulása, amely erecske lent szalad, valahol
mélyen nyomoruságunk homokja alatt. A mi délibábunk…

Eh, ne beszéljünk róla. Beszéljünk a Hortobágyról és örüljünk neki, hogy
a Hortobágyot parcellázzák. Legyünk nagyképüek és feszitsük a fülünket a
semmibe, hátha meghalljuk az idő szárnyának suhogását. Talán kezdődik
itt valami, ami nem a vég, mert annak a kezdetén már jóval tuljárunk.
Talán most zökken az éjszakában szekerünk arra az országutra, amely
vezet valahová. Talán nemcsak a Hortobágyot parcellázzák, hanem az
összes hortobágyokat, a területieket, amiket éhesen áll körül a paraszt,
mielőtt végképp visszarokkanna a földetlenség szegénységébe,
reménytelenségébe és közönyébe; és a lelkieket, melyeknek határán
kétségbeesve tévelyeg az ur, mielőtt beletörődnék a végleges
elparlagiasodásba.

Parcellázzunk; lehet, hogy nem is késő. Azt mondják, hogy népek nem
halnak meg és halott népeknek ugy sincs mit meghalniuk. Ugy, ahogy
hatalmas darabokban volt együtt az országunk: nem tudtunk vele mit
csinálni. Kicsinyek és gyöngék voltunk hozzá; ugy látszik. Megesik, hogy
apró részletekből jobban össze tudjuk állitani. Jobban a kezünkre van.
Parcellákból összerakosgatjuk az egységes és erős magyar államot,
amelynek vasmarka van és érchomloka, de nem azért, hogy a vasmarkával
szemérmetlenül nyuljon a zsebünkbe, összeragasztgatjuk a magyar
társadalmat, ami több egy asztaltársaságnál, egy kerületi körnél, egy
demokrata-klubbnál és egy nemzeti kaszinónál is. Igyekezzünk; talán
összehozzuk a tudományt, amely van, de csendes, a müvészetet, amely
nincs, de hangos, az irodalmat, amely van is, hangos is, de ha
csendesebb volna, sokkal jobban _lenne_.

Elnézem magunkat, derék magyarokat, akik még mindenek lehetünk, mert
semmik se voltunk, mindent csinálhatunk, mert semmit se csináltunk, a
jövőbe léphetünk, mert ki vagyunk dobva a jelenből, mindent
megszerezhetünk, mert minden másoknál van most. Higyjék el, ha mi nem
volnánk, minket ki kellene találni, ami nem is olyan nagy munka, mint
amit mi már elvégeztünk, mert hogy ne legyünk, azt mi már kitaláltuk.

A Hortobágyot parcellázzák és én remélem, hogy a lexikon összes adatai
megváltoznak ezzel. A lexikon azt mondja, hogy ‚a marhára nézve
egyébként nem jó, hogy árnyékot adó fa és védelmet nyujtó épület alig
van a pusztán.‘ Parancsoljon a marha. Épitünk neki fát, ha kell,
mahagónit; és ültetünk neki házat, ha muszáj, kulturpalotát. És hogy
‚régi költészetéből a Hortobágy már sokat veszitett.‘ Parancsoljon a
költészet. Épitünk neki uj legelőt, szénával, amely nappal szép, éjjel
lágy; izsóppal, ezerjófüvel, metaforával, inverzióval; kihuzható fióku
honoráriumokkal. Mindent megcsinálunk, csak igazán parcellázzák a
Hortobágyot és ne azoknak adjanak még tiz holdat, akiknek már van száz,
inkább azoknak százat, akiknek tiz sincs. Adjanak nekünk földet, füvet,
vizet, hogy kiki azzal élhessen belőlük, ami természetének legjobban
megfelel.


A VASPIAC

Csendesen beszélgetünk barátommal, a szinházigazgatóval.

_Igazgató:_ Ördög bujjék a vaspiacba.

_Én_ (csodálkozva): Mibe, kérem?

_Igazgató:_ A vaspiacba.

_Én:_ Mi baja magának a vaspiaccal?

_Igazgató:_ A vaspiac ellanyhult.

_Én:_ Vaspapirjai vannak talán?

_Igazgató:_ Ugyan! A vaspiac ellanyhult, s ennek következtében olyan
rossz hete lesz a szinházamnak, hogy a nézőtéren még az apagyilkosnak is
meg fogok bocsátani, olyan kevesen lesznek a nézők.

_Én:_ Pont a vaspiac miatt?

_Igazgató:_ Kizárólag. Maguknak, távolálló embereknek, ködlő sejtelmük
sincs arról, hogyan befolyásolja egy gazdasági esemény az én
nézőteremet.

_Én:_ De a vaspiac!?

_Igazgató:_ Az, az. A vaspiac is. Vagy a vaspiac legjobban. Tud ön
valamit a börzéről?

_Én:_ Egy keveset.

_Igazgató:_ Akkor figyeljen ide, le fogom vezetni önnek a vaspiacból
eredő katasztrófát.

_Én:_ Fül vagyok.

_Igazgató:_ Olvasta, ugy-e, hogy a vaspiac ellanyhult?

_Én:_ Olvastam. Ezen már tul volnánk.

_Igazgató:_ Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a vaspapirok lementek.

_Én:_ De hisz olyan kevés embernek van vaspapirja. Nekem sincs, magának
sincs.

_Igazgató:_ Vannak, akiknek van. Ezeket a vaspapirokat a tőzsdén
exekutálják. Kényszereladást rendeznek belőlük.

_Én:_ No. Ez kellemetlen annak a néhány embernek, akinek vaspapirja
volt. Az a néhány ember nem jön szinházba.

_Igazgató:_ Csak lassan. Arról a néhány emberről szivesen lemondanék.
Sőt lemondanék a vasgyárak igazgatóiról és tisztviselőiről is, mert
azok, nemde, nem mennek szinházba, ha a vaspiac lanyha?

_Én:_ Igaz. De még ez sem nagy kontingens.

_Igazgató:_ Figyeljen csak. Azt hiszi ön, hogy van olyan ember, akinek
kizárólag vaspapirja volt?

_Én:_ Aligha. Akinek vaspapirja van, annak van egyebe is.

_Igazgató:_ Ugy van, uram. Mikor tehát a vaspapirokat eladják
kényszerárverésen, ugyanakkor eladják a többi papirokat is ugyanugy. Van
ember, akinek volt néhány darab Általánosa, a vas mellett; van, akinek
volt Országosa; van, akinek Első Magyarja, van, akinek Utolsó Magyarja…

_Én:_ Valóban.

_Igazgató:_ Tehát az eladott vaspapirokkal együtt körülbelül minden
budapesti intézet papirjai kényszermódon kerülnek eladásra. Mit gondol,
kellemes-e ez az igazgatóknak?

_Én:_ Dehogy. Kellemetlen.

_Igazgató:_ Eszerint az összes budapesti vállalatok és intézetek
igazgatói a legrosszabb hangulatban vannak. Elhiszi?

_Én:_ El. Nincs benne semmi hihetetlen.

_Igazgató._ Ha az igazgatóknak rossz kedvük van, a mai bizonytalan
helyzetben, a hivatalnokok félnek. Nem tudják, mi baj. Az állások
bizonytalanokká gyengülnek. Lehet hogy már holnap – igy érzik – megjön a
felmondás. A nagyfizetésüek azért félnek, mert tudják, hogy a
nagyfizetésü embertől szivesen szabadul a gazdája. A kisfizetésüek
azért, mert tudják, hogy a kisembert könnyen kilógatják. Mind félnek.
Megy-e szinházba az, aki az exisztenciáját félti?

_Én:_ Nem megy, ó Szokratész.

_Igazgató:_ Tehát ezen a héten az összes bankok, részvénytársaságok,
pénzintézetek és egyéb financiális vállalkozások összes alkalmazottjai
nem jönnek szinházba, hogy megnézzék a Kék Cinege cimü szenzációs
darabomat. Pedig jó darab; ám az embereknek, ezeknek az embereknek,
golyó van a hasukban, tehát nem jönnek. Azt mondják, hogy süssem meg a
Kék Cinegémet, majd megnézik később, a darab jó, ezt olvasták, tehát
menni fog később is, ráérnek megnézni. Ez a szám, már a be-nem-jövők
száma, igen tekintélyes. Belátja?

_Én:_ Be.

_Igazgató:_ De még nem vagyunk készen. Ez csak a társadalom _egy_
rétege. Azonban a társadalomnak ez a rétege nem tartja titokban, hogy ő
nem megy ezen a héten szinházba. Nem is tarthatja, mert megkérdezik
tőle, hogy megy-e? Kénytelen megmondani, hogy nem megy. Itt a
veszedelem. Az egész müvelt középosztály, vagyis az én aranyos
publikumom, megtudja, hogy ez a réteg nem megy szinházba. Már pedig, ha
a másik nem megy, akkor nekem sem érdemes mennem, mert a szinház
par-excellence utánzási dolog. Azért kell nekem szinházba mennem, mert a
másik is megy. Ott kell lennem, hogy a másik lássa, hogy én is ott
vagyok. Ha a másik nem látja, akkor nem érdemes ott lennem. Vagyis a Kék
Cinegének ezen a héten nem lesz publikuma.

_Én:_ Jó, jó. Van jövő hét is a világon.

_Igazgató:_ Itt a másik baj. Mert a Kék Cinegének nem lesz ugyan
publikuma, de azért néhány ember mégis csak be fog ülni a nézőteremre.

_Én:_ Örüljön neki. Tiszta haszon.

_Igazgató:_ Dehogy is haszon. Irtózatos kár. Az a néhány ember beül és
látja, hogy ő csak néhány. A ház üres, a hangulat rossz, a darab
gyatrának látszik, ami nem is olyan nehéz dolog. Bár, mondom, alapjában
jó darab és _eddig_ csinált is házakat. Az a néhány ember azonban, aki
nagyon kinosan érezte magát szinházamban, kiviszi a hirét annak, hogy
nem volt közönség. Mért nincs közönség? kérdik az emberek. Azért, mert a
darab megbukott. Ez, higyje el nékem, futótüzként terjed el a városban.
_Ez_. Maga a futótüz sem terjed annyira futótüzként, mint ez a hir.

_Én:_ Tragikus.

_Igazgató:_ Bizony. Jövő héten már megerősödik a vaspiac, adja Isten,
hogy igy legyen; nem haragusznak a bankigazgatók; megkönnyebbülten
lélekzenek fel a tisztviselők. Mindenki menne már szinházba. De mért
menjen egy bukott darabhoz? Megvárják, amig leveszem a müsorról a Kék
Cinegét. És én kénytelen vagyok levenni a Kék Czinegét, amely sláger
volt és kitüzni a Piros Papucsot.

_Én:_ Hát ez baj?

_Igazgató:_ Hogyne volna baj. A Piros Papucs igazán megbukhatik, a
második napon nincs rá közönségem, egymásután két bukásom van, minek
következtében a harmadik darabom biztosan megbukik, még ha jó is, s igy
tönkrement a szezónom, mehetek csődbe, mert november első hetében a
vaspiac két napra ellanyhult.

_Én:_ Nahát mit csinál mégis?

_Igazgató:_ Megmondom, de el ne árulja a konkurrenciának. Este nem
tartok előadást, de az előcsarnokot kivilágitom és kiakasztom a minden
jegy elkeltét hirdető táblát.

_Én:_ És akik mégis eljönnek jegyért?

_Igazgató:_ Azoknak nem adok. Azt mondom, hogy nincs, sőt már az egész
hétre nem kapható. Ettől nagyszerü hire szalad a Kék Cinegének. Még az
eddiginél is jobb, s mikor a jövő héten tényleg játszatok, dülni fog a
publikum.

_Én:_ Zseniális.

Igazgató: Az. Föltéve hogy az emberek nem mondják magukban azt, hogy
ehhez a darabomhoz már ugy sem kapnak jegyet, hát megvárják a másikat.
Mert, tudja, arra, hogy az emberek szinházba menjenek, legföljebb _egy_
ok van, vagy annyi sincs, de hogy _ne_ menjenek szinházba, arra több ok
van, mint ahány csillag az égen és füszál Délamerika állattenyésztő
legelőin.


A BÖRZESZTRÁJK

– És most itt áll az egész oknyomozó történelem a kétségbeesés
örvényének rőt sziklapartjain.

– Mondja még egyszer s aztán mondja meg miért.

– Még egyszer nem mondom, mert egyszer is olyan gyönyörü volt, hogy
szinte égette a számat. De a miértre válaszolok. A történelem, az
oknyomozó, azért van a fentebb találó vonásokkal vázolt helyzetben, mert
el kell könyvelnie a börzesztrájk faktumát, anélkül hogy az okot akár a
Pinkerton-iroda detektivjeivel is ki tudná nyomozni.

– Mindenki tudja az okot.

– Igen; mindenki tud egy-egy okot, de az igazi okról senkisem mer
beszélni.

– Kegyed tudja az igazit?

– Kegyem tudja.

– Oszsza meg velem.

– Azt teszem azonnal. Az igazi ok felekezeti forrásból buggyan.

– Érdekes!

– Nagyon érdekes. A börze ugyanis többfelekezetü.

– Hihetetlen.

– Mégis el kell hinnie. A börze két részre oszlik felekezetileg. Vannak
ott olyanok, akik a bevett börzevallást követik.

– Zs…?

– Pszt; igen. De ne kiabáljunk. Ne azért ne kiabáljunk, hogy ezt meg ne
tudják az emberek. Mert ugyis tudják. Hanem azért, mert a következő
adatot nem tudják. S ez az, hogy vannak olyanok is, akik nem követik a
bevett börzevallást.

– Sokan?

– Nagyon.

– Hányan?

– Egyen.

– Nem csengett a fülem? Egyet hallottam.

– Nem csengett a füle, én valóban egyet mondottam.

– Ki ez az egy?

– A tulnyomó többség. Az elnök.

– Csinos.

– Kinos. A legkinosabb. Az egész Szabadság-téren mindenki másvallásu,
sőt minden másvallásu. A hajlongó füvek, kint a gyepágyakon, az oszlopok
az épületben, a lépcsők az előcsarnokban. Másvallásuak. És valahogyan
választottak maguknak egy elnököt, aki nem másvallásu.

– És ebből lett a baj?

– Ebből. A másvallásuak azt hitték, hogy az elnök idővel asszimilálódik
és szombaton kizárólag kérdőmondatokban fog beszélni. De nem ez történt.
Az elnök át akarta alakitani a maga képére az egész börzét.

– Például?

– Például azt akarta tőle, hogy ne beszéljen idegen nyelven.

– Persze. Ne beszéljen németül.

– Dehogy németül. A német nyelv nem idegen. És nehogy azt higyje, hogy
héberül. Az sem idegen nyelv. Vannak egyetemek, amiken ennek a nyelvnek
is van tanszéke.

– Hát akkor milyen nyelven beszélnek a börzén?

– Börzéül.

– Hogy’ hangzik ez?

– Mindjárt bemutatom. Figyeljen: „A küszöbön álló médióhalasztás már
most igen nehéznek igérkezik, mert lépten-nyomon darabhiány van…“

– Ezt a szinházigazgatók mondják?

– Nem. Ezt a börze mondja. De ne szakitson félbe, hadd folytatom a
mondatot: „… és igy alkalmasint a halasztás dijtételeit a kuliszban sok
esetben olcsóbban szabják ki, mint a pénzintézeteknél…“

– Halt, halt! Gondolkodni akarok.

– Ne tegye. Fölösleges. Inkább hadd mondom tovább: „… amelyek azonban a
siralmas pénzviszonyok dacára már most sorba járják a bizományosokat és
papirokat kérnek tőlük kosztba.“ Pont.

– Mi ez?

– Ez egy mondat az értéktőzsdéről.

– Maga ezt érti?

– Vannak benne szavak, amiket megértek. Sőt azt merem állitani, hogy
külön-külön véve a szavakat, nincs benne egyetlen olyan szó sem, amit
meg ne értenék.

– Nekem is ugy rémlett. De az egész…

– Az egész egészen érthetetlen. Képzelje el: mi sem értjük! Hogyan
értené meg az elnök, aki nem másvallásu. Ebből támadt a veszedelem. A
börzén mindenki igy beszél. És mikor jött az elnök, akkor a börzések
gunyos mosolyokkal ajkukon, még igyebben beszéltek.

– Ezt valóban nehéz eltürni.

– Bizony. Ez olyan, mintha a cselédeim franciául beszélnének, hogy én
meg ne értsem őket.

– De ön azt mondja, hogy az idézett mondat az értéktőzsdéről való.

– A gabonatőzsde nyelve ugyanaz. Nyissa ki a fülét.

– Nyitva van.

– „A malmok a tudósitási héten 100.000 métermázsát vettek. Elkelt egy
nagyobb tétel urasági áru, nyolcvan kilogrammos minőségben, 11.85
koronáért, három hóra, ab Budapest.“

– És ez mi volt?

– Ez egy mondat volt a gabonatőzsdéről.

– Vannak benne értelmes részek.

– Hogyne! Urasági áru. Ez mifelénk nadrágot jelent. Vagy hogy: nyolcvan
kilogrammos minőség. Ez olyanféle lehet, mint a piros-szinü mennyiség.

– Beláthatja tehát, hogy az elnöknek volt oka az elkeseredésre.

– Be.

– Ezért elkezdte szekálni a gabonatőzsdét.

– Miért éppen a gabonatőzsdét?

– Mert oda legalább nem restelt bemenni. Ott mégis elhangzott néhány
szó, amit ő is megértett. Ott néha azt is mondták: buza, rozs, zab. De
az értéktőzsdén még ennyi sincs.

– Mit gondol, ki fog győzni?

– Nem lehet tudni. Az első magyar általános országos nyelvujitás harca
is soká tartott.

– De mégis?

– Mondjuk: az idők végéig.

– Az mikor van?

– Vagy mikor az eszkompt és a lombard értéke a váltótárca
ércállományának készlete alá hanyatlik…

– Vagy?

– Vagy mikor a kulisz ultimó-fedezetei a hivatásos és fürge
bessz-spekulisták kinálatai következtében a bankjegytartalék
adókötelezettségévé realizálódnak.


CSÁBITÁS

Ijedten ütöm fel a fejemet: csábitják a magyart Argentinába. Maga az
argentinai köztársaság csábitja, utazási költséget s a megérkezés után
egy heti ingyen ellátással egybekötve biztos munkát igérvén neki. Hohó,
mondom az első pillanatban, hiszen ez tilos! Hiszen igy elfogy a magyar
és nem lesz… Mi nem lesz? Nem lesz elég Newyork felé kivándorló. Ez már
a második pillanatban eszembe jut, s a harmadikban gondolkodni kezdek
rajta, hogy miért bün a kivándorlókat Argentinába csábitani? Aztán
mindjárt meg is állapodom benne, hogy nem bün, mert a mi Newyork felé
szabad, az nem lehet halálos vétek Buenos-Ayres felé sem. De maga a
köztársaság, Argentina, mint állam, hivatalosan csalogatja a magyart! Ha
jobban odanézek, ebben sem tudom fölfedezni a gonoszságot. Tyukot és
kalácsot igér neki! Miért ne igérne? Mert a tyuk és a kalács hazugság!
Miért ne hazudhasson egy állam hivatalosan, ha privátemberek
hazudhatnak?

Vagy azt gondolja ön, kedves ellenemszóló, hogy az ügynök, aki a magyar
paraszttot a koncessziós hajóstársaságok megbizásából főzi puhára, talán
az Egyesült-Államok valóságos gazdasági helyzetét tárja föl a kivándorló
előtt? Talán azt mondja neki: ‚Jó ember, gyere ki Amerikába s ha van
elég pénzed ahhoz, hogy tudj valamihez kezdeni, akkor minden izmodnak
olyan megfeszitésével, amihez itthon nem szoktál, tudsz némi pénzt
összekaparni, de ha semmid sincs, akkor csak a legeslegutolsó munkához
juthatsz, baromilag dolgozván a legmegvetettebb szemét lesz ott kint
belőled?‘ Ezt mondja-e az ügynök, a hivatalosan engedélyezett? Nem.
Hanem tyukot és kalácsot beszél, noha a kenyeret sem tudja biztosra
igérni. De az ügynöknek, az Egyesült-Államok felé dolgozónak, nincs is
érdeke semmi azon tul, hogy a magyart hajóra szállitja és az
utiköltséget tőle elveszi. Neki és a hivatalos kivándorló-szállitóknak
_itt_ van az üzletük, s Ellis-Islandnál már semmi közük a
történendőkhöz. _Ezt_ tudják Amerika többi államai és azt is tudják,
hogy a csillagos lobogó területe tul van tömve értéktelen, idegen
emberanyaggal. Megpróbálják hát néha, hogy hátha el tudnának venni a
maguk számára a fölöslegből. De Magyarországon ez sohasem sikerült
nekik. Kanadát és Argentinát minálunk mindig lefülelik és pedig nem azok
elsősorban, akiknek üzleti érdekük, hogy a kivándorlás Newyork felé
bocsássa rajait. Hanem a jóhiszemüek. Akik vérveszteségnek látják a
kivándorlást, s valahányszor Kanada és Argentina jelentkeznek, mindig
szent őrület fogja el őket s korbácscsal kergetik el Kanadát és
Argentinát. ‚Még ez is!‘ mondják, nagyon helytelenül, mert elfeledik,
hogy egyetlenegy olyan embert, akit e föld nem ápol, hanem csak
eltakarni akar, itthon-tartani nem tudnak, annál kevésbé, mert van egy
hivatalos rés, amelyen át mindenki, aki bizonyos korhatárt elért,
megszökhetik ez áldatlan országbol. És ezt a rést törvény tartja nyitva
és ezen a résen át, a legnagyobb és a legembertelenebb nyomoruságba,
százezrek tódulnak ki. Mennének ezek Kanadába és Argentinába is, de ha a
jóhiszemü felháborodás elvágja az utjukat! Tehát nem Kanadába és nem
Argentinába mennek, hanem a bányák poklába, a husgyárak szemétdombjaira.
De okvetlenül elmennek, el, mert _itt_ nincs maradásuk. Argentina meg
Kanada meg a többiek elcsodálkoznak rajta, hogy mikor ők a két rossz
közül a kisebbet kinálják, s még előnyösebb feltételek mellett is, az ő
horgukra sohasem akad ember, vagy összesen igen kevés akad. És
Bolgár-Lessing Lajost becsukták s az argentinai konzul, a bécsi,
hivatalos orrt kap, hogy miért vetemedik csábitásra. S miközben az ember
elhül e bornirtságon, még csak szólni sem mer, hisz fél, hogy
megkövezik. Ha Bolgár-Lessing Lajos Newyorkot mondott volna Oregon
helyett annak idején, akkor elül is felvehette volna a professzori
cimet, hátul is, senkisem bántotta volna érte, s ha Argentina
megállapodásra tudna jutni a magyar állammal, hogy fejenkint négy
koronát ő is ad egy kivándorlóért, akkor még egy toronyórát is igérhetne
minden szükölködő magyarnak, hivatalosan semmi bántódása sem esnék érte.
Azonban Argentina a kivándorló_nak_ fizet, s nem tételezi föl, hogy
annak az államnak is kinálhat pénzt a kivándorló_ért_, amely államtól a
kivándorlót – az állam husát, vérét, idegét – elveszi. Argentina tehát
hoppon marad, ami nem nagy baj, de husunkat, vérünket, idegünket tovább
is Chicagóban használják fel hurkatölteléknek, s ez már igen nagy hiba,
mert ha már nem tudjuk megmenteni a magyart, legalább vigyázhatnánk rája
pusztulása utjain. Azzal a ténynyel szemben, hogy a magyar milliónként
kivándorol, nem lehet egyre csak azt hajtogatni, hogy ‚de hát jobb
volna, ha nem vándorolna ki‘, hanem a kivándorlást meglévő állapotnak
elfogadva, csakugyan szabályozni kellene. A személyes szabadság, mondja
ön. Nem engedi, hogy beleszóljak, hová menjen a menni-készülő. Hát azt
megengedi, hogy csak éppen _egy_ helyre engedjem menni? Ha azt mondhatom
neki: „Csak Newyorkba mehetsz“ – miért ne mondhatnám: ‚Te Quebecbe mégy,
te Buenos-Ayresbe?‘ Amely percben a kivándorlásról törvény _van_, ez a
törvény, lényegében, ugyanaz, mint a jobbágyok szabad költözködésének
meggátlása volt. Ha tehát az állam, a maga érdekében, már amugy is
átlépte a jogos egyéni érdek határait, miért ne léphetne egy lépéssel
tovább? Miért ne mondhatná meg, hogy, ha már _muszáj_ elmenni, akkor
hová _jó_ elmenni? Az állam nem teheti, mert szégyeli magát. Helyes. De
a kivándorláselleni apostolok miért ész nélkül apostolkodnak? Mért csak
azt a nótát fujják, hogy ‚Amerika a pokol, oda ne menjen a magyar‘,
miért, mikor látják, hogy a magyar _mégis_ megy, valóban megy, szédülten
megy, miért nem kiáltanak utána: ‚Amerika pokol ugyan, de a pokolnak
vannak tornácai és előcsarnokai, amik nem olyan tulfülöttek, amikben
lassubb és kellemesebb halállal lehet meghalni?‘

Miért? miért? miért? Mert szerencsétlen nemzet vagyunk. Még a
szerencsétlenségünkben is szerencsétlenek.


UTAZÁS HORVÁTORSZÁGBA

– Egy megkezdett utinapló. –

A Dráván tul, le a Száváig és az Adriáig, fekszik Horvátország, melyet
mi magyarok többnyire csak ugy ismerünk, hogy, Fiuméba utaztunkban és
onnan visszajövet, keresztülalszunk rajta. Aki Somogyszobbnál fekszik
le, az Plásenál ébred föl és a tengert nézi Fiuméig, aki Fiuméban
fekszik le, az Somogyszobbnál ébred fel és mosakodni megy. Közben van
Horvátország, egész története, Zvojnimirtól kezdve napjainkig, a horvát
nép, Zágráb, ahol a mindenkori bánokkal történik sok-mindenféle, a
kiegyezés, a fehér lap, Deák Ferenc, Karszt, vasuti balesetek, Vojnovics
Ivó gróf, satöbbi, satöbbi, csupa bizonytalan és rosszul tudott dolog,
ami nem csoda, hisz ébren csak akkor fordul meg néhány ujságiró
Zágrábban, ha horvát politikusokkal akar interjut csinálni, ami aztán
még jobban fokozza a zavart, mert a horvát politikának épugy semmi köze
nincs a horvátsághoz, mint a magyar politikának a magyarság életéhez,
halálához, tengődéséhez.

Én azonban most nem aludtam át Horvátországot, már Zágrábnál fölébredtem
és Károlyvárosnál kiszálltam, s e pillanatban egy kis horvát vidéki
város főuccájának akácait nézem és délutáni csendjét hallgatom, tehát
személyes meggyőződést szereztem arról, hogy Horvátország nemcsak a
térképen, nemcsak félálomban hallott állomás-nevek alakjában, hanem a
valóságban is megvan. Hogy milyen? Kezdjük az elején, ott, ahonnan
Horvátország felé elindulni kell, Budapesten, a Keleti pályaudvarnál.

Nem vették észre az utóbbi időben, utazó magyarok, hogy a főváros két
pályaudvara közül különösen a Keleti teljességgel kivándorló üzemre
alakult át? A pályaudvart, kint az uccán, hajóstársaságok ügynökségeinek
üzlethelyiségei veszik körül és erre nem szabad azt mondani, hogy ez
másutt is igy van a nagyvárosokban, mert másutt ezek az ügynökségek a
normális forgalmat bonyolitják le, mig minálunk semmi egyéb dolguk
nincs, csak a kivándorlók szállitása. Ha tehát ittvannak ezek a ragyogó
boltok, akkor ismételten nem értem a határrendőrség cimü intézményt, a
zugügynöki rangot és a többi szamárságokat. Hogy a patentes társaságok
csak a katonasoron tul lévő magyarokat szállitják, ez ugyan keveset
változtat a dolgon. Mert vajjon nem mindegy-e, hogy a huszesztendős
magyar megy-e ki Amerikába, vagy a huszonnégyesztendős? A katonaságnak
lehet nem-mindegy, a magyarságnak rettenetesen mindegy s hogy a
társaságok kizárólag csak olyan utasokat szállitanának, akik az összes
fegyvergyakorlataikon is tulvannak, hát ezt még akkor sem lehet elhinni
nekik, ha mezitláb megesküsznek rája.

Nem értem többek közt azt sem, hogy a privilégiumos hajóstársaság üzleti
helyisége mit kereshet magának az állomásnak az épületében, amely állami
épület s az állam behunyhatja a szemét, esetleg odadughatja a markát, de
hivatalosan még sem rendezkedhetik be kivándorlók közvetitésére, főképp,
ha ezek a kivándorlók a saját alattvalói. Könnyitsük meg a Pesten
átutazó kivándorló dolgát? Prezentáljuk neki a vágóhidi irodát már a
pályaudvaron? Ezek olyan hasznossági szempontok, amikhez lesülyednünk
talán még sem volna szabad. A magyar lányokat is állandóan szállitják
külföldre, – s ez az üzlet, bizonyisten van olyan tisztességes, mint a
másik – mégis: Hungara-iroda nincs a pályaudvaron, noha biztos, hogy a
városban igenis van, s talán egygyel sem kevesebb, mint ahány hajózási
ügynökség terpeszkedik Budapesten. Vagy ez a hivatalos helyiség
fölösleges tehát, vagy az az elegáns tengerésztiszt, aki a kivándorlási
üteg katonája, s aki az induló vonatok felett tart szemlét, kivándorlási
szempontból. Az egyenruhája mindenesetre csinos, a foglalkozásáról nem
merném ugyanezt mondani, mert kacagtató, hogy mig ő a vonat lépcsőjénél
azt mondja, hogy _tilos_, addig tiz lépéssel odébb ugyanabban az
épületben elmagyarázzák a magyarnak, hogy nem is olyan nagyon tilos, s
hogy a kivándorlási főhadnagy odakint valóban az az operett-figura,
aminek első pillantásra látszik is. (Ne sértődjék meg ezen, nem ő tehet
róla.)

Vannak fináncok is, mondja ön. Persze, hogy vannak, adassék tisztelet
spenótszinü gallérjuknak. De nincs a pénzügyigazgatóság épületében
egyetlen olyan hivatalos helyiség sem, amelyre ez volna kiirva:
Dohánycsempeszeti ügyosztály.




AZ IGAZSÁG


PALLÓS

Ki meri azt mondani még, hogy van csoda, amely három napig tart? Nincs
ilyen. A csoda ma már legföljebb a reggeli lapoktól az esti lapokig, s
azután, ha igen nagy csoda, még az esti lapoktól a reggeli lapokig tud
eltartani. Az ördög sem emlékszik már a Pallós Ignác ügyére; az emberek
kivélekedték és kivezércikkezték magukat annak idején és Pallós Ignácról
kevés szó esik már ebben az életben. Talán sohasem szellőztetik azt a
nagy szennyest, amit a Pallós ügye körül sikerült hirtelen ládába zárni.
A ládát bezárták és ráültek a tetejére hivatalosan. Ami közéleti tanuság
volt a Pallós Ignác esetében, azt nem engedték ki a ládából.
Emlékeztetőül annyit, hogy Pallós Ignác, aki irni, olvasni alig tudott,
milliós vállalkozóvá tudott lenni, azoknak a kegyelméből, akik keresni
akartak rajta. Aztán Pallósnak rosszul ment sora és több millió értékü
részvényt hamisitott. Akkor lefülelték és Pallós ki akarta nyitni a
száját, hogy elmondja, kit mindenkit vesztegetett meg ő addig, amig
milliomos volt.

Tetszenek emlékezni ama kenetes beszédekre, amiket a rendőrségen Pallós
Ignáchoz intéztek?

– Pallós, maga szálljon magába, maga valjon töredelmesen Pallós, de ne
próbáljon senkit az ügybe belekeverni, Pallós, mert maga azzal ugysem
használ magának, Pallós!

Mindenki tudja, hogy nincs jogegyenlőség e világon, s hogy a hatmilliós
eseteket másként kezelik, mint a nyolcvankrajcáros csirkelopásokat. De
nem volna szabad ilyen élesen dokumentálni ezt a különbséget. Hadd
higyjék legalább a közemberek, a jogszolgáltatás szegény birkanyája,
hogy az igazságnak valóban be van kötve a szeme, s hogy mérleget tart a
kezében. Hadd higyjék, ugysem igaz. S a másik, a népmesebeli felfogás
sem teljes, hogy az igazság vak. Dehogy az. Mindebből csak annyi igaz,
hogy az Igazság akkor hunyja be a szemét, mikor akarja és a saját
mérlegén, amit ugy ismer, mint a kis szatócs az ő mérlegnek elnevezett
két rézserpenyőjét, ugy mér, ahogy neki tetszik. A
Pallós-magaszálljon-magába kezdetü történet ennek a kormányozható
szembehunyásnak egyik legkétségbeejtőbb esete. Hiszen azt is tudta
mindenki, hogy azt a nagy apparátusos részvénycsalást, amit Pallós Ignác
követett el, nem lehet máról holnapra, egy hónapos-szobában
végrehajtani. Mindamellett az igazság nem akart több büntársat, annál a
két földhözragadt alkalmazottnál, a Pallós két hivatalnokánál, akik
igazán nem szaladhattak rendőrökhöz, biróhoz, mikor a gazdájukkal, vagy
a gazdájuk parancsára, vagy a gazdájuk kedvéért csaltak. Ha szaladtak
volna, még baj érhette volna őket. Ez nem tulzás kérem. Ha a virágzó
milliomos Pallós Ignácot feljelentik alkalmazottai, a Pallós kijárói még
becsukatják a tisztesség bacillusával fertőzött embereket. Könnyen
megtörténik az ilyesmi.

Ó, mennyire másként megy ez, ha Péter ellop egy kenyérsarkot a péktől!
Még a fogházbeli álmát is kilesik, s ha álmában egy nevet susogott,
azonnal utánajárnak, hogy nincs-e része a kiejtett név gazdájának a
kenyérsark ellopásában s még árpacukrot is hajlandók adni Péternek, ha
lesz olyan kedves még néhány nevet kiejteni.

És a hatmilliós vádlott hallgasson? Persze. Mert a nevek, amiket ő
kiejtene, kényelmetlen nevek, józengésü nevek, közszereplők nevei. A
hatmilliós vádlott egyszerre lépjen elő Krisztussá és a maga bőre árán
mentsen meg mindenkit, ha már ő maga ugysem menekedhetik. Züllött kis
filozófia ez, abban a pillanatban, mikor az igazságszolgáltatás
alkalmazza. És pedig annál züllöttebb, mennél emberibb és igazságosabb a
való-életben. Mert mi, akik kivül állunk s akik nem a törvénykönyvvel
kezünkben filozofálunk, elmondhatjuk:

– Mért menjen tönkre egy csomó ember, ha ebből a vádlottnak ugysincs
haszna?

De a rendőrség és a vizsgálóbiró nem állhatnak ezen az alapon.
Állhatnának, ha _mindig_ állanának rajta. De, ha váci-uti tüntetések
vannak, melynek szereplői rongyos munkásasszonyok és egyéb kis piszok
emberek, akkor: fiat justitia, pereat mundus. Mert akkor a justitia
néhány hamis detektiv-vallomás, a mundus: egypár toprongyos, aki nem tud
segiteni magán. Ha ellenben Pallós Ignác csak a minisztériumok felé
fordulva tudna egy jó vallomást tenni, akkor legyünk emberségesek és
kezdődik a hallja-maga-Pallós nevü fentebb ismertetett mondás.

Ez a társadalom megtisztitása? Könyörgünk alássan.

– Ugyan! – mondja ez alkalommal rendőrség és vizsgálóbiró velem együtt,
– az nem komoly dolog.

Valóban nem az. A társadalmat, egyáltalán nem lehet _igy_ megtisztitani.
De nem is kell; az embert, ha cukorbeteg, nem operálják. Mert az
orvostudománynak mindegy, s a betegnek is mindegy, hogy az operációba
hal-e bele a beteg, vagy magába a betegségbe.


KÉZ A ZSEBBEN

… Birósági dolgokról irván, azzal kellene kezdeni, hogy a legnagyobb
tisztelettel hajlok meg a biróság előtt. Ez már igy szokás. Mindenki a
legnagyobb tisztelettel _beszél_ a biróságról s a legnagyobb
tiszteletlenséggel _gondolkodik_ róla. Én tehát azt bocsátom előre, hogy
a biróságra, mint intézményre, sem gondolok valami nagy áhitattal, s a
birák személye csak annyiban kap tiszteletet szerénységem részéről,
amennyiben e személy okos embert takar. Nincs kinosabb látvány, mint a
butaság, mikor a dobogóról ejti köveit a hallgatóság fejére. De most nem
ez az eset forog fenn, mert akiről beszélni akarok, Baloghy biró,
határozottan okos, sőt nagyon okos ember; erős magyar esze van. (Ez a
jelző nem kitalált értelemben jelző. A _magyar_ ész csakugyan egészen
másmilyen, mint a német, vagy a francia, vagy az angol ész; simább,
egyszerübb, de talán mégsem értéktelenebb.) Ellenben bizonyos
gondolatköröktől nem tud szabadulni. Például attól a gondolattól sem,
hogy a tanu ne tegye zsebre a kezét. Ezt igy tanultuk az iskolában, vagy
nem is ott: igy szoktuk meg és még nem revideáltuk: csakugyan
tiszteletlenség-e az, ha valakivel ugy beszélek, hogy a zsebembe dugom a
kezemet? Másrészt, ha tiszteletlenség is, a biróságnak nem kellene-e
elfogadnia, s a maga számára értékesitenie ezt a tiszteletlenséget?

Mingyárt megmondom, hogyan gondolom. Tételezzük fel, hogy a zsebredugott
kéz valóban tiszteletlenség, ámbár legtöbb ember azért dugja zsebre
bizonyos esetekben a kezét, hogy ne gesztikuláljon vele, mert _azt_
tartja a nagyobb tiszteletlenségnek s ebben a tiszteletlenségben akarja
önmagát megakadályozni. Vagyis a zsebredugott kéz ilyen esetben a
tisztelet kifejezése. De föltételezve, hogy nem igy van, hogy a
zsebredugott kéz valóban tiszteletlen, bizonyos, hogy a tanuk e
zsebredugott kézzel némi fesztelenséget akarnak megszerezni maguknak.
Erre a fesztelenségre pedig, nem a tiszteletnek, hanem az igazságnak van
szüksége. Viszont a biróságnak, ha kell is a tisztelet, de _elsősorban_
az igazság kell. Tudjuk pedig, hogy a biróságok előtt elhangzó
vallomások legnagyobb része _hamis_ és a biróság előtt letett eskük
kilencven percentje egyszerüen: hamis eskü. Mert a tanuk nincsenek is
abban a helyzetben, hogy igazat mondhassanak. Rosszul, feszélyezetten,
kényelmetlenül, kinosan érzik magukat. Először, mert a hamis-esküre való
figyelmeztetéssel megijesztik őket, másodszor, mert felnőtt ember nincs
hozzászokva ahhoz, hogy állva beszéljen, csak akkor, ha szónok. Ha pedig
szónok, akkor hazudik. Világos tehát, hogy a hamis esküre nem szabad
figyelmeztetni a tanukat, mert _ebből_ több hamis eskü származik, mint
abból a szándékból, hogy a tanu hamisan _akar_ vallani. S az is világos,
hogy a tanukat le kell ültetni. Ülni mindenki tud tisztességesen, állni
legföljebb csak azok, akik katonák voltak és ismerik a haptákot.
Haptákban viszont szintén nem lehet igazat mondani, mert nem lehet
gondolkodni. Az álló ember számára, ha nem volt katona és ha volt, de
nem akar haptákot állni, a két kéz és a két láb négy problémává lesz.
Láttam a Désy-pörben államtitkárt, aki vallomás közben valósággal
végigtáncolt a termen, s a kezével mindenféle mozgást végzett, még
orrfurót is, mert sem kezével, sem lábával nem tudott mit csinálni, noha
igen kiváló ember. De ha már áll a tanu, akkor legalább dughassa el a
kezét a zsebében, mert igy a két kéz már nem probléma, a tanunak nem
kell _közben_ folyton ezt gondolnia: ‚jaj a kezem! jaj, hol a kezem?‘ s
többet gondolhat arra, hogy mit kérdeztek tőle és mit feleljen a
kérdésre.

A zsebredugott kéz következtében sokkal kevesebb volna a dadogó és
_jóhiszemüen_ hamisan valló tanu. Hogy a fesztelen tanuk közt aztán
akadnának hamisak, ez igaz. De mire való a hamis esküről szóló törvény?
A választ erre nem én adom meg, hanem a törvényszéki prakszis. Minden
pörben elhangzik egy csomó olyan vallomás, ami egymással homlokegyenest
ellenkezik. Eskü alatt. Természetes, hogy az eskük egyik csoportja ennek
következtében – logika – hamis. De maga a törvényszéki prakszis nem
vonja le a konzekvenciát. Utólag sem csinál semmit annak
megállapitására, hogy kié volt az igazi, kié a hamis eskü. Mert, sajnos,
az igazságszolgáltatás általában nem az igazság, hanem az itélet felé
tör. Ez pedig kevés.


A KALAUZ

Mára virradóra álmodtam én ezt igy: Felszállok a villamosra, leülök a
padkára, miután két hölgyet, aki nagyon szélesen ült, udvarias
grimaszszal kényszeritek rá, hogy térfogatát kevesbbitse. Megállapitom,
hogy a levegő a városban rossz, de hálaistennek, idebent még rosszabb,
előveszem a Brockhaus-lexikon tizenharmadik kötetét és figyelmesen
olvasni kezdem a fülcimpáról szóló cikket (ami a németben _o_ betü alatt
lelhető föl). Jön a kalauz.

– Pancsol a nagyságos ur.

– Ejha, – mondom, mert álmában az ember ilyen szavakat is használ,
álmában az ember azt is mondja _vajha_, azt is mondja _minő_, szóval
olyan szavakat, amiket ébren szégyelne kibocsátani a fogai közül – ejha,
– mondom – beh udvarias kegyed. (_Beh_ ezt is csak álmában használja az
ember, ami azért furcsa, mert ehelyett hogy _ki_, az ember álmában sem
mondja ezt: _kih_.)

– Vagyok – feleli a kalauz és szalutál és tovább mondja: – vagyok, kezét
csókolom.

– Nini – kiáltom én, hiszen maga Mészáros-kettő-Pál, a megboldogult
közrendőr.

– Vagyok – feleli a kalauz és szalutál és tovább mondja: –
Mészáros-kettő-Pál vagyok, aki Hérics-három-Pál ügyész urat – és
szalutál – kardom lapjával fejbeérintettem, ugy, hogy az illető – és
szalutál – leesett a kalapja alól.

– Hogy kerül ön ide? – kérdem én.

– A társadalom mai berendezkedésének hiányossága folytán – feleli ő. –
Annak alapján, hogy világrendünk ha nem mondom, hogy hazugságokon, de
legalább is féligazságokon épül, amik veszedelmesebbek a hazugságoknál.

– Milyen intelligensen nyilatkozik ön, kedves barátom.

– Ne méltóztassék csodálkozni ezen. Esetem óta sokat tanultam, sőt
mindent megtanultam. Én mondom önnek, uram, hogy esetem égre kiált, égre
kiált, bár iszonyuan hallgat.

– Ön ezt emfázissal mondja.

– Ezt emfázissal, de a többit rezignációval.

– Halljuk a rezignációs részleteket.

– Kegyeskedjék meghallgatni szomoru történetemet, ahogy az
Ezeregyéjszaka elbeszélői mondják. És most mindössze villlamos-kalauz
vagyok s villamos-kalauznak lenni nem első dolog Magyarországon. S mi
voltam azelőtt? Államrendőr voltam – és szalutált. – Állam… és ez nem
volt álom… államrendőrnek lenni Magyarországon elsőbb dolog, mint
államfőnek lenni. De mi voltam azonfelül?

– Volt még mellékfoglalkozása is?

– Volt. Logikus gondolkodó voltam. S ha Tolsztoj megállapitja, hogy
minden ember halandó, Iljics Iván ember, tehát Iljics Iván halandó (lásd
az Iljics Iván halála cimü elbeszélés kezdő sorait): akkor én
megállapitottam, hogy minden ember verendő, az ügyész ember, tehát az
ügyész verendő (lásd az esetemről szóló riport végső sorait). Van itt
hiba a gondolatmenetben?

– Nincs, egyetlen hiba sincs.

– És látja, uram, ahelyett, hogy megbecsültek volna, mint logikus
gondolkodót, ahelyett, hogy jutalmat adtak volna Mészáros-kettő-Pálnak,
az amugyis hiányos demokrácia egyik kitünő emberének, mit tettek velem?
_Ezt_ tették velem. Mert, ugy-e, tudjuk mindnyájan, hogy isten előtt nem
vagyunk egyenlőek. Nem, nem. Ennek már régen vége van. Nem vagyunk
egyenlőek az állam előtt. Sohasem is voltunk. A társadalom?… Azt ne is
emlitsem. S akkor jöttem én, nem is jöttem, csak álltam a Reviczky-téren
és hirdettem az Igét: ‚Emberek, nem csüggedni! Küzdve küzdeni, bizva
bizni! Mindnyájan egyenlők lehettek Mészáros-kettő-Pál előtt. Engedjétek
hozzám a kisdedeket és engedjétek hozzám a nagydadokat. Mindegyőtöknek
egyforma szeretettel huzom meg a fülét, simitom meg az arcát, tapogatom
meg a lapockáját.‘ És jöttek is. És minden fórum helyeselte egy ideig az
én nagy, meleg szivem részrehajlatlanságát. Anatole France már hegyezte
a szakállát, hogy ugy irjon rólam, mint jó rendőrről, ahogy nagyságos
Magnaud urról irt – és szalutált –, mint jó biróról. És vártam, hogy a
demokrata körből átüzennek hozzám: Jöjjön, Mészáros ur, állitsa helyre
köztünk is az egyenlőséget, mert már mink is különbeknek képzeljük
magunkat egymásnál. De akkor jött az én esetem, amelylyel egyenesen
inkarnálni akartam az egyenlőség szent eszméjét és mindenki elkezdett
kiabálni. Kiabálták a lapok, hogy ők tudják, hogy ez igy van; kiabálták
a birák, hogy ők nem tudják, hogy ez igy van. S mondjam-e, hogy nem volt
igazuk? Nem igaz, hogy a lapok tudják, hogy ez igy van, mert ha ők azt
tudják, hogy igy van, akkor nem igy van. Már pedig valóban igy van. Nem
igaz, hogy a birák nem tudják, hogy igy van, mert még azt is tudják,
hogy attól, hogy ők nem tudják, hogy igy van, attól még egyre és
állandóan igy van. Csak én maradtam meg ismét logikusnak, amilyen Kant
óta vagyok s azt mondtam a birónak, amit minden emberről mondani
szoktam, akit megvertem, hogy: nem vertem meg. Azelőtt ők hitették el
velem, hogy nem vertem meg senkit, s most makacsul szegődtek elébe annak
az igazságnak, amit _ők_ segitettek megállapitani. Esküszöm a nagyságos
urnak, hogy abban a percben, mikor kimondták, hogy megvertem, azonnal
ugy éreztem, gondolkodásom vas-erejénél fogva, mintha nem vertem volna
meg. Ha tehát igazságtalanok voltak velem szemben, mikor a brutalitás
kiderült, még igazságtalanabbak lettek e pillanatban, midőn a brutalitás
kiderültével kiderült, hogy nem volt brutalitás.

– Mészáros-kettő-Pál, én szédülök – szóltam és végighuztam kezemet a
homlokomon.

– Ha boldogult rendőr-koromban én huztam volna végig igy a kezemet a
nagyságos ur fenkölt homlokán, akkor érteném, hogy szédül. Igy csak azt
látom, hogy a nagyságos ur is éppoly hibásan gondolkodik, mint a mai
rend, amely levettette velem előbb logikámat, azután rendőri ruhámat.
Miért tették ezt, ó miért? Miért kellett önöknek olyan sokáig a rendőri
logika, miért nem kellett a logikai rendőr? Nem sokkal szebb-e ez, mint
amaz? Nem örvendhettek volna-e azon, hogy az egyetem katedráin tévesen
gondolkodó emberek ülnek, de áll a Reviczky-téren egy ember, aki le
tudja vonni az összes konzekvenciákat? Egy Mészáros! Kettő Pál!

Lehorgasztotta a fejét s én a lyukasztóval halkan, megértően
átlyukasztottam a fülét.

– Átlátszó – mondtam aztán s könnyed gesztussal fölébredtem.




A VÁROS


AZ ÁTMENETI VÁROS

Horribilis árat fizet a lakásért? Ne féljen, csak ideiglenesen; amig
Budapest annyira kiépül, hogy lakás-kinálat és lakás-kereslet szépen
egyensulyozzák a mérleget. Hogy nem mehet Budára lakni, pedig szivesen
menne, de onnan nincs közlekedés? Ne essék kétségbe, csak ideiglenesen
van ez igy, amig a közlekedési viszonyok utolérik a város fejlődését.
Egy feketekávénak hetven fillér az ára s mellette tizenkét, esetleg husz
fillér borravalót kell adni a pincérnek? Csak nem megijedni. Átmenetileg
van ez igy, amig minden héten hét kávéház nyilik és tizennégy zárul,
tehát az üzemben némi bizonytalanság észlelhető, amely a kávés részéről
az _en richissez-vous_ alkalmazásában nyilatkozik meg, _happevekk_
szóval fordittatván magyarra. S a borravaló is csak átmeneti; majd a
revier-rendszer elintézi közmegelégedésre. Nem tud telefonálni a József
miatt? Ó, ez aztán igazán, de igazán átmeneti állapot. Azt hitték, hogy
öt átvezető vonal elég lesz, ja, ja, de nem lett elég, mert más ám a
teória és más ám a praxis. Tiz átvezető vonal kellene. Jó; lesz is, de
átmenetileg csak öt van. Istenem, hát öt van, az is jobb, mint hogyha
csak kettő lenne, vagy csak egy lenne, vagy egy sem lenne. Nem igaz, mi?
És aztán, hogy a villany elalszik este? Higyjék el: átmenetileg alszik
el csupán. Ha elalszik, ez nem jelenti talán azt, hogy már sohasem fog
kigyulladni, hanem igenis kigyullad majd, mert irva vagyon: megvirrad
még valaha, nem lesz mindig éjszaka. És irva vagyon: megbünhödte már e
nép a multat és jövendőt. És általában minden irva vagyon, s ami irva
vagyon, az nem átmeneti, csak a többi dolgok átmenetiek. Néha ugy érzem
magam, mintha méla magyar ökrök vennének körül, hatalmas, de türelmes
állatok, s aztán megnéztem őket jobban és látom, hogy a tünemény csak
átmeneti. Valójukban hindu bölcsek ők, akik tudják, hogy minden, ami van
átmeneti, s hogy nem kell az ügyeket gyorsan és véglegesen elintézni,
mert az élet lényege ugyis az, amit Nietzsche _ewige Wiederkehr_-nek
mondott, s amit én inkább körforgalomnak nevezek, megállóval a
Dob-utcánál, egy-két forgalmi akadálylyal az Andrássy-ut sarkán. Mi
vándorok e földi téreken… Igenis, vándorok, jobban fogalmazva vándorlók,
szegény vándorló legények a pesti téreken, armer Reisenderek, vagy ahogy
a magyar nép torzitja: _almarázók_, modern kulturára átirva: utazó
ügynökök. Mit szaladjunk? Az élet elsiet, ugy-e? Legalább mi ne siessük
el. És ha, amit ma megtehetünk, azt nem halasztjuk holnapra, ki tudja,
ugyan ki tudja, hogy holnap lesz-e még tennivalónk? És ha már ebben az
életben mindent elvégzünk, akkor mit csinálunk a reinkarnálódás után?
Hétszer, vagy tizenháromszor térünk vissza e földi életbe (most nem
tudom bizonyosan a számot), de valami müködést a tizennegyedik
visszatérésünkre is fenn kell tartani. Hátha egygyel több lesz a
visszatérések száma?

Bolondozom? Nem bolondozom, nemes Fesztusz, hanem igaz és józan
beszédeket szólok (Acta Apostolorum 26. rész, 25 vers). Én csak azt
szólom, amit a többiek cselekszenek, s én szivesen szólnék másképp, de
ők másképp semmiesetre sem cselekszenek. És engem már megpuhitottak
egészen; vannak még éjszaka, álomban, lázadásaim, de mire fölébredek, a
vérem helyett tej, finom hamis tej csergedez ereimben, és csodálkozom
rajta, hogy mért nem huzzák le a kabátomat, mikor tetszik nekik, mert
olyan jó szabásu; és mért nem vernek fejbe, mikor nem tetszem nekik,
mert olyan rossz szabásu vagyok. Gyerekkoromban, mikor még Nordauról azt
hittem, hogy próféta, magam is a társadalom konvencionális hazugságának
véltem ezt a kérvény-aláirást: legkisebb szolgája. Most már tudom, ki ez
a legkisebb szolgája. Én vagyok. Mindenkinek a legkisebb szolgája.
Méltóztatol átmenetileg kitolni két szememet addig is, amig állandó
használatra négyet szerzek be? Méltóztassál. Kegyeskedel hasamon
ideiglenesen táncot járni? Kegyeskedjél. Azért vagyok én itt. Hogy
rajtam az összes átmenetek átmenjenek. Nem birom ki az átmenetek eme
népvándorlását? Ejnye, ejnye; majd kibirja más. És az sem igaz, hogy nem
birom ki. Mindössze abban tévedek, hogy azt hiszem: az embernek
kilencven évig kell élnie. Majd revizió alá veszem ezt a hitemet.
Harminc év is elég szép idő, átmenetileg; aki tovább akar élni, az
szülessen elefántnak, amely állatnak átlagos életkora a kétszáz évet is
meghaladja. Ha elvesznek belőle százat, még mindig megmarad a másik
száz, s az bőségesen elég egy embernek. Ime, a városból indultam el és
egy világfelfogáshoz jutottam. Nem nagyszerü város-e az, amelynek minden
utja egyenesen a világürbe vezet? És micsoda világür az, amelybe
Budapestről el lehet jutni? Ne hallgassanak rám, senki se hallgasson
rám, ezentul én is befogom a fülemet, ha irok. A világ egy rózsabokor és
Budapest a legszebb rózsa rajta. Átmeneti világ, átmeneti virág, s ha
majd őszszel lehervad, szeretnék ott lenni, hogy még egyet üssek
alákonyult fejére.


HELYET, HELYET

Mielőtt a nagynevü Hausmann (ejtsd, ha épen akarod: oszman) hozzányult
volna, Páris lehetett olyan tömzsi város, mint amilyen Budapest ma,
olyan zsufolt, ugy összeépitett, annyira teletömött, teretlen, utatlan
és perspektivátlan. Bár valószinü, hogy Páris még akkor sem volt
_ennyire_ kétségbeejtően egymás hátára épitve, mint a mi fővárosunk, a
negyven esztendős jubiláns. Hogy ez hogyan jutott eszembe? Csak ugy,
hogy a régi Nemzeti szinház felé jártam, amikor lebontották. Az
épülettömb nagy része már eltünt, s már látni lehetett, milyen szép,
milyen igen szép, sőt milyen gyönyörü volna az a hely, ha oda, ahonnan a
régi épületet elviszik, _semmitsem_ épitenének. Hanem, nagyon
egyszerüen, homlokzattal látnák el azokat a házakat, amik most tüzfallal
fordulnak az üres telek felé, s egy kis zöldet ültetnének a föld ölére.
Látni lehet, minden épszemü ember látja, aki odamegy, hogy az a hely
szinte kiabál:

– Hagyjatok üresen!

Ugyanugy kiabált a szembenlevő telek is, ami ezelőtt még üresen állt,
mert nem épitették oda az Asztória-szállót, meg a másik épületet. Akkor
is jól esett elnézni az üres telket, a Kossuth Lajos-utca kezdetének
volt valami formája, s igy ha a Nemzeti helyét üresen hagynák, a
Rákóczi-ut eleje változnék át buta ház-egymásutánból tisztességes
utvonallá.

Kár azt mondani erre az ideára, amit persze nem azért mondok el, mintha
egy pillanatig is gondolnék rá, hogy megvalósitják, kár azt mondani rá,
hogy rombolni könnyü, épiteni nehéz. Ebben a városban már éppen eleget
épitettek s néhány esztendei rombolással lehetne egy kis orcát adni e
városnak. Ha már csákány van a kezünkben, méltóztassék elgondolni, hogy
ha a mai Nemzeti szinházat, azaz a Népszinházat ledöntik, s elviszik a
Rókus-kórházat is, micsoda nagyszerü teret kapunk ott, milyen hatalmassá
teszi ennyi szabad tér azt az egész környéket!

Ez persze drága mulatság. Sok millió értékü telek vész kárba, de nincs
az a sok millió, amit Pesten meg ne érne egy tér, még csak nem is
perspektiva, hanem levegő szempontjából. A régi Nemzeti telkének az
üresenhagyása például nem is lett volna olyan tulságosan drága. Hogy
bevesz-e az állam néhány százezer korona házbért arról a
területdarabról, az igazán olyan rettenetesen mindegy, mikor az állam,
szegény, ugyis az ablakon szórja ki a pénzét, s az ablak alatt katonák
állnak és a sapkájukat tartják a pénzeső alá.

És egészen biztos, hogy nem is nagyon sok időn, mondjuk már száz éven
belül, ezek a nagy rombolások, amiket mi ma tervezünk, meg fognak
történni, csakhogy akkor még drágábbak lesznek, mert a telekérték is
növekszik s közben uj és sok pénzbe kerülő épületek tornyosulnak majd
ezekre a telkekre. S mégis ledülnek majd; de mennyire le! A
Klotild-palotának például még száz esztendőt se lehet adni. Mihelyt
meggazdagodik ez a város annyira, hogy megengedheti magának a jóizlés
luxusát, az a palota elmegy onnan és elmennek a Bazilika környékéről is
a bérpaloták, amiket éppen most nagy fáradsággal és sok pénzzel izzadtak
oda.

Ma, persze, reménytelen a helyzet, az ördög sem veszi komolyan azt az
óhajt, hogy a régi Nemzeti telkét üresen hagyják, s egyáltalán nem
fognak ma, és még néhány évtizedig, semmi olyan telket üresen hagyni,
amire épiteni lehet. Szó sincs róla. Legföljebb annyit tesznek meg az
érzékeny szem számára, hogy lerombolják a régi tömböket és ujakat raknak
a helyükre. De ez is valami. Mikor a romboló tótok elvonulnak, s mielőtt
az épitő tótok odavonulnának, az ember, egy-két hétig odaállhat,
legeltetheti a szemét Budapest eljövendő képét. És az szép lesz, biztos
vagyok benne.

De az egész csak két-három hétig tart, megint teleépitik a telket, ujra
börtönné válik Budapest, csak néha rázza meg az ablakok rácsát valaki.


RÉGISÉGEK

Mért szégyelném bevallani, mikor valóban szégyen, hogy nem a Belvárosban
lakom, ahol jó lakni, sem a Lipótvárosban, ahol szeretnék lakni, hanem
csak idekint a Józsefvárosban, itt a szük és kellemetlen
Népszinház-utcában, ahol a villamos nemcsak a sinén csikorog, hanem fent
a vezetéknél is, ahol néha katonai automobilok mennydörögnek el az
ablakom alatt s az agyvelőm fölött, és ezt mint ‚Tihany rijjadó leánya‘
hétszeresen veri vissza még néhány hatemeletes ház, amikbe igy nemcsak a
szemem pusztul bele, olyan utálatosan izléstelenek, hanem a fülem is,
olyan visszhangosak. És mért vallom ezt? Mert a Népszinház-utcán által
ismerem a Teleky-teret, a megboldogult Ujvásártér utódját. Az
Ujvásárteret szintén ismertem, s néha keresem a szakállamat, fehér
szakállamat, hogy végigsimogassam s aztán, hja-nem-ugy-volt-ez-hajdanán’
jelszóval emlékezni kezdjek. Hajdinába-danába csakugyan nem ugy volt ez.
Mi? Az, amiről beszélni akarok. Az Ujvásártéren is handlék voltak, a
Teleky-téren is handlék vannak, sőt lehet, hogy e handlék, ha azóta
Isten éltette őket, a régiekkel azonosak, maga az üzem azonban, látom,
megváltozott. Az Ujvásártéren ócskaságokat árultak, a Teleky-téren
azonban csak ujdonságokat, vagy régiségeket kinálnak.

Tessék figyelni a nüánszra.

Ha kimegyek az ócskásokhoz és akarok egy rézágyat venni, akkor, ugy-e,
azért mentem az ócskásokhoz, hogy egy ócska rézágyat vegyek, féláron?
Igy volt azelőtt. Most másként van. A kultura tönkretette ezt a várost.
Az ócskásnál nem az ócskát keresik, hanem a régit. Az emberek müveltek
és szemérmesek, miért? mert müveletlenek és szemérmetlenek. Ha egy
félig-uj angol rézágyat akarnak venni, akkor, ha félig-uj csak, legalább
Lujikatorz legyen. Az. Tizenegynéhányadik-Lajos-korabeli. És az
ócskás-boltok, mert nem volt szabad elmaradniuk korunk szinvonalától,
valóban át is alakultak régiség-kereskedelmi-gócpontokká.

Ki látott már ó-reneszánsz faliszekrényt, amely nemcsak ‚ugy kinéz‘,
mintha vadonatuj volna, de csakugyan vadonat is? Én láttam. A
Teleky-térről hozták derék pesti emberek, akiknek az előbbi butorát
nyilvánvalóan megette a szu, illetve a poloska, s akik most ujonnan
rendezik be magukat régiségekkel. Érteni kell hozzá? Na ugyan! hát ki
nem ért a régi holmihoz? Láttam Napoleon iróasztalát is, amelylyel a
Borodinón kelt át a nagy férfiu; bizony kicsit megviselt jószág, de
gondolják el, milyen régen volt az, hogy Napoleon felugrott erre az
iróasztalra és igy szólt katonáihoz:

– Katonák, háromezer gulya néz reátok e térről.

És ez az iróasztal nem drága. Ha jól emlékszem, százhusz korona. De
megfizethető-e pénzzel az a gyönyör, hogy Berger ur, aki napközben a
Lehántoló és Pénzgyártó Banknak paráf-joggal felruházott prokuristája,
este ez iróasztal mellé ülhet elolvasni az ő mindennapi egyetlen
szellemi táplálékát, az estilapokat? Nagy dolog, nemde? És vasárnap
eljönnek az ismerősök s akkor az iróasztal megkapja a maga beállitását.
A vendégek is emlékeznek Napoleonról, ámbár valószinüleg nem emlékeznek
Napoleonra és Borodinót alig tudják megkülönböztetni Sörödinótól, ahol
Napoleon szintén járt és szintén mondott egy nevezeteset.

És milyen szőnyegek kaphatók odakint? Turkesztán, Irán és Bokhara összes
álmai beléjük szőve, van olyik Abdul Hamid háreméből is, mert azt
mindenki tudja, hogy az ujtörökök föloszlatták Abdul Hamid háztartását,
ezerkétszáz nőt elkoboztak tőle, csak háromszázhatvanötöt hagytak meg
neki, s az ezerkétszáz nő mindegyikéhez nemcsak egy-egy Arden-Eunoch,
hanem legalább két-két legfinomabb és mérsékelt áru perzsaszőnyeg is
tartozott. És hová kerültek volna el ezek, ha nem éppen a Teleky-térre,
ahol a nagyérdemü közönségnek legjutányosabban rendelkezésére állanak?
Ott vannak a szőnyegek és a pesti konojszerek (franciául: connaisseurs)
boldogan legeltetik képzeletüket a szultáni czirádákon, amiket
cirádéknak látnak, mert olvasták a lapban, hogy a szultán irádékat
szokott kibocsátani. Valószinüleg szőnyegekre irta őket; mit lehet tudni
ezekről a bolond keletiekről; akik ugyis annyira bele vannak keveredve a
butorismébe, hogy magukat ottománoknak nevezik, ami nem kanapét és nem
sonkás-zsemlyét, hanem muzulmánt jelent, mig ellenben a diván nem
sezlóng náluk, hanem kabinet.

Igy áll a derék középosztály a régiségekkel; ellentétben a nép
alacsonyabb rétegeivel, amely szintén kijár ugyan a Teleky-térre, de
kizárólag uj dolgok beszerzése miatt. Sirassam-e a nép megromlottabb
erkölcseit is? Nem keresik már az uraságoktól levetettet, mert nem érzik
meg benne a levetettség urasságát. A nép zordon és poézistalan lett, s
nem kell neki az emlék, ami egy-egy mellényhez füződik. A nép otromba.
Ó, ha lehetséges volna, hogy hazánk élő nagyjainak kimustrált ruhái
megjelenjenek e téren! A kitünő középosztály hogy özönlenék még jobban
végig az uccámon. Ha bizonyos volna benne az ember, hogy magára veheti
Batthyányi Lajos gróf nadrágját, Károlyi Mihály gróf mellényét és Lánczy
Leó kabátját! Mily felemelő érzések viharzanának át az összes kebleken,
amiken eddig csak az unalom számuma hordta végig a homokot! De ez még
nem jutott eszébe az üzletembernek, s igy mindaz a kegyelet, amely a
senkiket a valakihez füzi, kamatozatlanul hever. Ennek nem volna szabad
igy lennie. Valamit kellene csinálni a régiség-vágy csillapitására. S
mindenekelőtt be kellene csukni a Nemzeti Muzeumot, amelyben igazi
régiségek vannak. Kit érdekelnek azok a holmik, amik üvegszekrény mögött
állnak s amik nem az enyimek? Kit érdekel Hunyadi János páncélja, ha nem
veheti magára, hogy délután a kávéházba menjen vele s ott az érckebel
mögé önthesse pikkolóját? Kezd kinőni a történelmi érzékünk, vigyázzunk,
mikor borbélyhoz megyünk, le ne borotválja rólunk.


ÉS MOST VILÁGVÁROS?

Ezerkilencszáztizenkettő novemberét gyorsan beleirták Budapest
aranykönyvébe, feltéve, hogy ez az aranykönyv megvan; mert e hónap
néhány hete csakugyan a világforgalomba vitte bele a város nevét.
Véletlenül ugyanis éppen akkor támadt külpolitikai bonyodalom, amikor
udvar és delegáció külügyminiszterestül Budapesten voltak. A táviratok
tehát innen mentek szét és ide özönlöttek a nagykövetek, hogy
tanácskozzanak. Hát persze hogy ez a város nincs berendezve ilyen
nagyurak fogadására. Jobban mondva: fogadni még csak tudná őket, ha
szónoklatokról és fehérruhás szüzekről volna szó. Mert szónokok, azok
vannak itt; valaki elhitette velünk, hogy mink szónoki nemzet vagyunk.
De én elárulom ezen a helyen, hogy huszonkilenc éves vagyok, de egyetlen
épkézláb magyar szónoklatot nem hallottam még, sem országgyülési
teremben, sem fehér asztal mellett, sem az Isten szabad ege alatt,
szóval sehol, ahol az emberek szónoklatra szokták kitátani a szájukat.
Ellenben igenis hallottam beszélni hires magyar szónokokat, és mindig
elcsudálkoztam rajta, hogyan mernek olyan hangosan annyi semmit,
kicsavart ostobaságot, szamárfülü közhelyet hallgatóik fülébe danolni.
Ha öt évben egyszer egy magyar szónok nagyvégre kimond egy olyan
tőmondatot, amelynek igazán van értelme, ha nem is egetverő, de csak jól
hétköznapi, abból a tőmondatból azonnal szálló-ige lesz. Mivelhogy nem
vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy szónokaink emberi hangon becsületes
mondatokat mondjanak. Ennyit a szónokokról, semmit a fehérruhás
szüzekről. S vissza Budapesthez, amelyről azt voltam bátor mondani, hogy
szónokkal és szüzzel még csak tudta volna fogadni az excellenciás
nagyköveteket, de már egy jó hotelszobát nem tudott a rendelkezésükre
bocsátani, sőt egy olyan restaurant-t is alig, ahol cigányzene bele ne
cincogott volna, mikor ők Prohászka ur bőréről, tehát közvetve az én
bőrömről is tárgyaltak. Bizony a cigány huzta és Hilmi pasának nemcsak
azt kellett elszenvednie, hogy a bolgárok nagyon megverték az ő népét,
hanem azt is, hogy a cigány mindjárt a lüle-burgaszi ütközet s a
Hajdinárom-dinárom cimü csatadal elhegedülése után ötven korona
hadisarcot vessen ki rája. Azt mondták, hogy az agg pasának reszketett a
szakálla, de aztán megemberelte magát és bozontos szemöldökének
rebbenése nélkül adta át a sarcot a putriban füstölt nyirettyüs kéznek.
S aztán elgondolta magában, hogy előbb-utóbb ezt a várost is elfoglalják
a bolgárok. Talán a Hilmi pasa esete miatt lett aztán az, hogy a
nagykövetek világforgalmát rendőri felügyelet alá helyezték. Hiteles
ugyanis, hogy a világbékéről folyó tárgyalások egy előkelő étterem
vacsora-asztala mellett történtek. S nehogy a nagyhatalmak teljhatalmu
megbizottainak egyenest Klió számára kimondott mondataiba a cigány
beletányérozzon, minden nagykövetre tizenkét, minden követségi titkárra
hat detektiv jutott. Egy-egy dragomán mellé (azt hiszem ilyenek is
voltak) mindössze két detektivet rendeltek ki. S ha ön éppen abban az
étteremben akart vacsorázni s nemzeti szokás szerint hangosan szürcsölte
a levest és harsányan csemcsegte a hust, akkor két detektiv az ön
asztalához lépett és azt mondta:

– Pszt!

S akkor ön megkérdezte, hogy miért ne etnográfiázhasson a levessel és a
hussal, s a detektivek némán az excellenciák asztala felé mutattak. Már
most én ebből az egész demarsból nem azt helytelenitem, hogy az
embereket enni akarták megtanitani, hanem azt, hogy detektivekkel
akarták megtanitani őket. A szürcsölési és csemcsegési tilalmat én
egyszerüen a falakra szegeltetném, még a delegációs ebédeknél is, – azt
hiszem ott is nagy szükség volna rájuk, – de a detektivet abszolute
mellőzném. Ha én világváros volnék. De persze nem vagyok az. S ha a
kenyérgyár még négy darab Bárczy Istvánt süt is számunkra, amire, ugy
hallom, már intézkedések is történtek.

Hiába! Minket még az udvartartás és a külpolitika sem tesz világvárossá,
s én jobban is szeretem, ha nincs itt az udvar és ha a nagykövetek sem
jönnek ide, mert abban a pillanatban még kétségbeejtőbben derül ki a mi
vidékiességünk. Cigánytányér és detektivek. Ez az, amit mi nyujtani
tudunk magunknak és mindenkinek, aki eljön hozzánk. Ez pedig kevés. Vagy
ahogy veszszük: ez sok. Nekem sok, és más pesti ezer embernek is sok. A
cigánytányér miatt lemondunk a nyilvános étteremről, a detektiv miatt
abbanhagyjuk az utcán való járást és a Bárczy István miatt nem
avatkozunk bele a saját városunk politikájába. Jó volna, ha
beleavatkoznánk, akkor tán nem detektivek garniroznának minden olyan
eseményt, amely egy igazi világváros számára természetes lenne, de
nekünk nem az, s talán nem tányérozna a cigány a balkáni háboruval
kapcsolatban. Azonban jobb, ha belenyugszunk ebbe, mert attól lehet
tartani, hogy Budapestet, a világvárost, mégis megcsinálják s akkor a
maguk képére csinálják meg. A képüktől, a maitól is, irtózom, s ha
Budapestet nem lehet más módon elképzelni, csak az ő képük képére, akkor
kivándorlok. Valahová, ahol a detektivek nem tányéroznak, a tányérok nem
cigánykodnak s a városi választás hangjai nem hasonlitanak olyan
megtévesztően a röfögéshez.


Ó, IDŐ!

Mikor a lakásomból elindulok, sohasem tudom pontosan, hogy mennyi az
idő. Nem is tudhatom, mert az órám nem jár. Elfelejtem felhuzni és pedig
következetesen felejtem el. Ugyanilyen következetességgel már eszembe is
juthatna, hogy az órát fel kell huzni, mert ha nem huzom fel, akkor
megáll. Mégsem huzom fel és mégis megáll, s mikor észreveszem, akkor
csak ugy, találomra, megigazitom.

Tévedés nem történhetik nagyobb: egy negyedórányinál. A pusztán lakó
ember a nap járása után igazgatja az óráját, városi ember is nagyon jól
el tud igazodni. Nem a reggeli, déli, meg délutáni gyártülkölésekre
gondolok, hanem azokon kivül az egyéb időmutató jelekre. Ha az ember
figyel a rikkancsokra, megtudja, hogy körülbelül hány óra van, azokból a
cimekből, amiket kiabálnak. És ha lenéz az uccára, a forgalom
mennyiségéből is tájékozódni tud. Itt az én környékemen például tiz
órakor este egészen más a forgalom, mint tizenegykor, pedig, idekint,
mindakettő éjszakai órának számit.

Szóval, meg tudom igazitani az órámat, de mikor a Nyugatihoz érek,
mindig felnézek a pályaudvar homlokzatára, hogy az időt ellenőrizzem.
(Erről az jut eszembe, hogy a Keleti pályaudvaron levő óra, amely pedig
messze ellátszik, mert a Keleti nincs annyira beépitve házak közé, mint
Budapest többi középületei, este milyen gyatrán van megvilágitva. Az
ember rohan, hogy elérje az esti fiumei gyorsat, s mikor kiér a sarokra,
ahonnan már az órát látja, örül, hogy mingyárt megtudja, vajjon
lekésett-e. Dehogy tudja meg. Az óra ciferplattja mögött isten tudja mi
ég, legföljebb, ha néhány puszta gázláng, ámbár attól félek, hogy csak
petróleum, semmiesetre se olyan valami, ami világitana. Csak az
épülettől harminc lépésre látja az ember az időt. Pedig ott, az óralap
mögött, igen erős fényforrásoknak kellene lenniük, mert ha már ki van
világitva az az óra, hát lássék is, hogy mennyi idő van rajta. És ne
harminc lépésre lássék, mert akkor már hiába szaladok. A harminc lépést
megtéve, kiderül, hogy ugyis lekéstem. De ez csak ugy mellékesen jutott
eszembe. A Nyugati órája sincs jobban kivilágitva, dehogy van, ellenben
ez az óra ugyis láthatatlan mindenünnen, hát nem is fontos a
kivilágitása.)

Vagyis föltekintek a Nyugati órájára és megállapitom rajta, hogy a
középeurópai idő, amely szerint a vasut jár, például 10 óra és öt perc.
Ez megnyugtat. Jó tudni, hogy hányat ütött az óra. Odébb megyek, kicsit
boldogan. De, a körülmények sajátságos véletlene folytán, azonnal elérek
egy városi órához, a Podmaniczky-ucca sarkán. Arra is fölnézek, ha már
bennevagyok az idő tudományos megfigyelésében. Hát mit látnak szemeim?
Azt látják szemeim, hogy a városi óra, amire rá is van irva, hogy a
középeurópai időt mutatja, tehát nem a speciálisan budapesti időt, a
városi óra, hihetetlen, de mindig másnak mutatja a középeurópai időt,
mint a Nyugati órája.

Persze az eltérés nem nagy, nincs egy negyed óra se. Öt perc szokott
lenni, vagy valamivel több, vagy valamivel kevesebb. Hogy melyik óra jár
jól, azt én nem tudom, nem is bánom. Nekem ugy sincs elég időm, hát
mindegy, hogy öt perccel több nincs, vagy öt perccel kevesebb van. Ezt
intézzék el egymás közt ezek az órák, ha már versengenek egymással.

Én csak azt szeretném tudni (de puszta kiváncsiságból, semmi különös
érdekem nincs benne, s ha nem tudom meg, akkor se halok bele), hogy
melyik hát az igazi? Melyik a hamisitatlan középeurópai idő? A Nyugatié?
Vagy a fővárosé? Vagy mind a kettő, mert kétféle középeurópai idő is
van, egyik, amelyik jobbközép és másik, amelyik balközép?

Vagy esetleg – ami szintén megtörténhetik – egyik óra sem mutatja a
középeurópai időt? De akkor még kiváncsibb vagyok arra, hogy milyen a
középeurópai idő, eredeti csomagolásban? Hol kapható? És jó-e?
Kelemesebb-e a tényleges középeurópai időben élni, mint ezekben a
másolatokban?

És igy tovább, egy csomó kérdés. De, belátom, tulságosan lényegtelenek.
Elhatároztam, hogy megtanulok teodolittal, szeksztánssal és mesterséges
horizonttal bánni és magam fogom meghatározni magamnak az időt. Akkor
lesz időm elég. Saját időm.


NEM FÉR ÖSSZE

Házsártos magyarok veszekedő természetüek, nem férnek össze. Egyszer a
főváros közgyülésén mindent megpróbáltak, hogy azokat, akik a szőnyegen
forgó ügyben érdekeltek, a teremből eltávolitsák. De nem ment. Nem ment,
mert az illetők nem mentek. A célzásokat nem értették meg, hanem azt
kérdezték:

– Kiről van szó?

És mikor ujjal rájuk mutattak, igy válaszolának:

– Neveket kérünk.

És igy tovább. Tény, hogy bentmaradtak és igyekeztek dönteni a saját
ügyükben, _mert_ van egy régi jogszabály, olyan régi, mint maga a jog,
hogy saját ügyében senki biró nem lehet. Persze van egy másik szabály
is, amely viszont azt mondja, hogy senki olyan jó biró a magam ügyében
nem lehet, mint épen uri magam. _Én_ tudom, hol fáj nekem, s én tudom,
hogy mi válik hasznomra.

Végül a polgármester kénytelen volt appellálni a jelenlevők
összeférhetetlenségi érzékére és azt mondta, hogy _reméli_, nem fognak
szavazni azok, akik ugy érzik, hogy érdekeltek. És valóban. Valóban az
érdekeltek megértették azt a szinte bunkóval történő intelmet és valóban
szavaztak a saját ügyükben. Valóban.

Mert, kérem szépen, az ügyrend, amivel a főváros közgyülése dolgozik,
avult és rossz s főképen érzékeny lelkü városatyák számára készült. Arra
nem számitottak, hogy lesz egy idő, mikor a cipőtalp mint arcbőr fog
szerepelni, s e cipőtalpra dum-dum lövegekkel kell lődözni, mintahogy a
tropikus mocsarakban a rinocéroszra lövöldöznek. Gyakran – itt is, ott
is, – eredménytelenül.

Viszont köztudomásu, hát igen, egy kicsit köztudomásu, hogy – hála a jó
fővárosi választási törvénynek – a közgyülésen csaknem kizárólag
érdekeltek vannak jelen. És pedig nem ugy, hogy ottvannak a suszterség
érdekeltjei, a magántisztviselés érdekeltjei, satöbbi, szóval a lakosság
egyes rétegeinek érdekeltjei, mert azok nincsenek ott. Kizárólag azok az
érdekeltségek vannak ott, amelyek a fővárosból élnek meg és pedig nem
rosszul.

Ők döntenek. Nem baj, hogy a saját ügyükben, ha a saját ügyük kizárólag
az ő ügyük lenne. De nem az. Közügy. Az én ügyem is. Mikor például arról
van szó, hogy a főváros megszabhatja a villamos-jegy árát, persze hogy
meg kell kérdezni a villamos társaságokat _is_. De csak is. Minket is
meg kellene kérdezni. Nem is annyira _is_, mint a villamosokat.
Mindamellett minket nem kérdeznek meg. Ami aztán meglátszik a
villamos-jegy árán. Sőt minden egyében is meglátszik.

Például, hogy csak a közelmultba nyuljak vissza, az autotaxit kizárólag
a saját bölcsességükkel csinálták meg. S a világért nem tettek egyebet,
_csak_ a vállalatok érdekeit nézték. S mi derült ki? (mert néha ez is
lehetséges), az, hogy rossz szolgálatot tettek a vállalatoknak. Az
autotaxi nem kenyér, amit mindenkinek muszáj ennie, különben éhenhal. A
drágára felsrófolt autotaxit tehát a főváros mélyen tisztelt lakossága
nem használja. Vagy alig használja, s ime előttünk van, amit elképzelni
is nehéz volt, hogy Budapestnek, a milliólakosunak, van összesen harminc
benzines bérkocsija, de azok a nap legnagyobb részében ottlegelésznek a
különböző standokon, a fene sem használja őket, mert mindenki fél tőlük,
még nappal is. Éjjel pedig, noha éjjel nem a legtisztesebb családapák
közlekednek az uccákon, még a könnyüpénzü emberek sem merik igénybevenni
a jó jármüveket, mert az éjszakai tarifájuk még megfizethetetlenebb.

Inditványom: ha már megcsinálták ezt az intézményt rosszul, s ha már
bebizonyosodott, hogy igy rosszul megcsinálva igazán nem jó, most ne
szégyeljük magunkat és csináljuk meg jól. A vállalatoknak is sokkal jobb
lesz, higyjék el.

Összegezve: amig Budapestnek nem lesz egy vas-szigoru
összeférhetetlenségi törvénye, amely nem az emberek tisztességére épül,
hogy a tisztességtelenséget eredményezze, hanem a tisztességtelenségből
indul ki, hogy tisztességet hozzon létre, addig a legszebb szándékok is
megfulladnak a városházán, s még félmunkák sem készülnek, mert még a
félnek a felét is lecsipik és hazaviszik a családi asztalra az
összeférhetetlenek.


PICCADILLY

– Hát igen: hogy megcsinálják-e a Piccadillyt?

– Ezt kérdi ön?

– Ezt kérdem én.

– Ezt ne kérdezze ön. Mondja csak igy: a Piccadillyt megcsinálják. Semmi
sem bizonyosabb a Piccadilly megcsinálásánál. Ez az a terv, amely arra
született, hogy Budapest városa, ugyis mint egyén, ugyis mint közület,
ugyis mint szédület, ugyis mint bődület, okvetlenül és mihamarabb
megcsinálja.

– Mondja…

– Vigyázat. Csak azt ne kérdezze tőlem: mi az a Piccadilly?

– Jó. Tehát mi az a Piccadilly?

– Piccadilly, magyarul semmi, semmibb, fehér semmi, fekete semmi, semmi
a négyzeten, a köbön, a nyolcadik hatványon és a hatodik nyolcványon. Ez
az a semmi, amibe Budapestnek olyan biztosan és sulyosan kell beleesnie,
amily biztosan és sulyosan a meteorok esnek az égből.

– De miért? ha olyan semmi?

– Azért, mert olyan semmi. Azért, mert senkise tudja, mi az: Piccadilly,
és aki tudja, az is rosszul tudja, hogy tudja; mert nem tudja. Aki
tudja, azt hiszi, hogy Piccadilly: az turós gombóc. Holott nem az; még
csak nem is lekváros gombóc, sőt egyáltalán nem étel. Italnak sem
mondható. És nem nadrágtartó és nem harisnyatartó; nem, nem.

– Hanem?

– Hanem a Piccadilly egy egyszerü horog és rajta a _Hôtel de la Ville_
az a kukac, melybe Budapest összes bizottságai, tanácsa és közgyülése
bele fognak harapni.

– Esetleg nem.

– Feltétlenül: igen. Mondtam már, hogy senki sem tudja; mi az a
Piccadilly. Hozzá kell még tennem, hogy senkinek sem kell a Piccadilly.
Hozzá kell még azt is tennem, hogy a Piccadilly feneketlen ostobaság, s
ezzel már elmondtam az okokat, melyek alapján Pest lesz a magyar
Piccadilly. Lesz Piccadilly-tér és lesz Piccadilly-ucca. Megnyitják a
Piccadilly-kávéházat, és lesz nyakkendőkirály a Piccadillyhez. És
Pintele Pongrác Pikedi Pikedilere magyarositja a nevét. Mindezt az
ingyen telek miatt.

– Ön lóugrás szerint gondolkodik és ez szamárságokat eredményez.

– Tévhit. Ragaszkodom hozzá, hogy mindez az ingyen telek miatt van.

– Összefüggést kérek.

– Parancsoljon. Mindent meg lehet csinálni Budapesten, amihez ingyen
telket kér az ember, vagy olyan árat és fizetési módozatokat ajánl a
telekért, ami egyértelmü azzal, hogy a város mégis csak ingyen adja oda
a telkét. E városnak nincs lelke, csak telke van, de van lelke hozzá,
hogy elprédálja a telkét. Ez a város romlott a telke mélyéig, s
csalódik, aki azt hiszi, hogy a Teleky-teret egy Teleky grófról nevezték
el. Dehogy. Az ingyen telkekről.

– Melyikekről?

– Amikre a város sohasem épiti a maga épületeit… Saját házait a város
mindig azokra a telkekre épiti, amiknek a becsértéke testvérek között
négyzetölenként harminc korona, ellenségek között hatvan korona, s
amiket a város négyzetmilliméterenként harminchat ágens és provizor
között hatszáz koronáért vesz meg.

– Ön tuloz.

– Én innenzek. Mert még azt nem mondtam el, hogy ugyanakkor a város
odaadja a saját telkét ingyen, s annak, aki elvette tőle ingyen, ad a
saját telkére öt millió kölcsönt, és megengedi, hogy a bankoknál is
vegyen fel rája öt milliót, amit utóbb majd a városnak kell megfizetnie.
Később, mikor az ingyen-telkes ember tönkrement és elpucolta a város öt
millióját és a bankokét, akkor a város tiz millióért visszavásárolja az
ingyen telket. Ezt hivják Budapesten enyhe telkületnek és telki
szükségletnek.

– Valóság ez, vagy álom?

– Csak városi politika. Amely meg fogja csinálni a Piccadillyt. Mert az
_ilyen_ üzlet, de nem öt, hanem harmincöt millió koronára.

– De hiszen egyelőre visszautasitották a dolgot.

– Á! Csak visszaadták, mert nincs kellőképpen előkészitve. A
pikedilisták ugyanis egyelőre nem kérték ingyen a telket és bizonyos
fizetési feltételeket ajánlottak fel. Világos tehát, hogy az ügy valóban
nincs jól előkészitve. Ha majd az általam fentebb már körvonalozott és
ökörvonalozott propoziciót megteszik, akkor a város boldogan roskad
Piked Ily keblére. Leromboltatja az Eskü-teret, az igy szabaddá tett
területre árkádokat épit, az igy nyert árkádiát meghosszabbitja a Dunán
keresztül és a Gellért-hegy alatt a Kelenföldig s az egészet
odaajándékozta Piccadillynek, azzal a kikötéssel, hogy pesti ember csak
egy forint huszért kaphat egy anzikc-kártyát a Piccadillyről, ahová
bedugnia az orrát tilos lesz. Az Erzsébet-hidat, mert utban van,
felviszik a Jánoshegyre, ahol kacsalábon fog forogni, de a hidpénzt még
akkor is meg kell fizetnie mindenkinek, akinek a családjában egy János
nevü ember volt, van, vagy lesz.

– No de csak fel fog szólalni ez ellen valaki?

– Hogyne. A Hétfői Hörpentyüben lesz egy cikk, amely határozott hangon
fogja megmondani a véleményét erről az üzelemről. Mert ez egy üzelem.

– És a polgárság?

– Ó, a polgárság általánosan hallgathat, titkosan dühönghet. Akinek ez
nem elég, annak van még egy modus vivendije.

– És az?

– Egyszerü. Megpiccad és vége.


MELEG ÉTEL

A polgármester elrendelte, hogy a főváros hivatalaiban csend, rend és
figyelem legyen, a tisztviselők udvariasan érintkezzenek a felekkel, a
hivatalos órát betartsák pontosan (ezért majd csengőket is szerelnek fel
a fővárosi hivatalokban) és ha már muszáj étkezniök, mert ők is csak
emberek, ne étkezzenek meleg ételeket a hivatalokban. Csupa nagyon
helyes és kitünő intézkedés, de én nem hiszem, hogy végrehajthatók
volnának. Ha mindez nem alakult ki 1867 óta, akkor ez annyit jelent,
hogy az emberekben nincs is meg a rája való hajlandóság s ha az nincs
meg, akkor a polgármester hiába erőlködik, ő nem lehet jelen minden
hivatalban, nem utasithatja folyton rendre az embereit, nem
szégyenitheti meg őket állandóan és igy a rendelete csak szó-szellő,
amiről holnapután már nagyon kevesen fognak tudni.

De nemcsak az emberek miatt nem lehet igazi rend ezekben a hivatalokban,
s általában, hogy szélesitsem a témát, a többi magyar hivatalokban sem.
Mert már az épületek berendezése sem olyan, hogy bennük valami rend
legyen. Micsoda előljárósági épületek vannak Budapesten. Rühös vén
házak, poloskaszagu lyukak, ronda lépcsőházak, szemetes előszobák.
Táblák helyett, amik a publikumot tájékoztatnák, rongy kis cédulák a
falon, többnyire helyesirási hibákkal. Az ilyen épületben sem magát nem
becsülheti a hivatalnok, sem a közönséget. Helyiségek, amikben a felek
megvárhatnák, hogy rájuk kerül a sor, alig vannak, a közönség tehát
beözönlik magába a hivatalos helyiségbe, amelynek, ennek következtében,
rossz a levegője. Ahol büz van, ott nincs tekintély, s ahol nincs
tekintély, ott nem lehet rendes ügyvitel. Ezek egész egyszerü igazságok.

És bizony esznek, meleget esznek, káposztaszagut esznek és pörköltszagut
esznek a hivatalokban. És hiába, ha kegyetlen is ez az álláspont, egy
hivatalos asztalon, amelyiken akták feküsznek, meg sem fordulhat egy
tányér. De nemcsak meleg tányér nem, hanem hideg sem. Nemcsak ugy nem
akarom látni a tisztviselőt, amint a virstli piros levét kimártogatja,
hanem ugy sem, amint a sonkászsemlyét betömi a szájába. Nem óhajtok
tudomást venni a tisztviselőről, mint táplálkozó emlősről, mert én sem
ilyen minőségemben állok vele szemben. Azonban nehogy azt higyje valaki,
hogy csak a fővárosi hivatalokban esznek a fél jelenlétében. Még a
biróságokon is. S hogy ez milyen helytelen, azt nehezen tudom szóval
kimondani. Odamegyek a biróságra, s ha akármilyen minden-hájjal-megkent
és semmit-nem-tisztelő-ember vagyok, bennem lappang az, hogy tisztelni
szeretném azt a birót, aki az én ügyemben itéletet fog mondani. De
tisztelhetem-e, mikor egy nagyon rossz iroda-kabátban látom, a füle
mellett tollal, a csuklóján vászon karmantyuval, egy fél virstli
nedvével ajakán? Ebben a pillanatban látom, hogy ő is szegény ember,
nemhogy nem különb nálamnál, de még olyan sem, amilyen én vagyok és
dehogy is érti az én ügyemet. S ha nem érti: hogyan hozhasson jó
itéletet benne? Aminthogy az itéletek legnagyobb része nemhogy nem
igazságos, – mert az alig is lehetséges, – hanem nem _jó_, a közép
emberi ész szempontjából sem. Attól félek, hogy a fél virstli miatt.

De nemcsak a hivatalos szobákba nem engedném be az ételt, hanem magába
az épületbe sem. Városnak, államnak nagyon sok hivatala van
privátházakban. Itt persze nem lehet megakadályozni azt, hogy a _többi_
lakók magánélete a maga hétköznapiságával ne folyjon, miközben a
hivatalban komoran bonyolódik a közügy. De vannak hivatalos épületek,
amikben legföljebb egy-két szolga, vagy tisztviselő-lakás van. S ez az
egy-két lakás, néha egyetlenegy is, elég arra, hogy bekáposztázza a
szék.-főv. vagy a magy.-kir. levegőt. Tegye a szivére a kezét, mondja a
biró, mert esketni akar engem, de, hiába, én a gyomromra szeretném tenni
a kezemet, mert csak ott érzek valamit, a szivemben nem. És hogy’
lehessen elhinni, hogy a hamis esküt a törvény szigoruan üldözi és
megtorolja, mikor spórherdre odaégett hagymaszag van? Hagymaszag,
őfelsége a király nevében. Az embernek van orra s ezen nem tehetjük tul
magunkat. S az orrán át az ember épugy kap benyomásokat, álmokat,
eszményeket, mint a szemén és a fülén keresztül. Nem bolondság az, hogy
a katolikus egyház kitalálta, vagy ha már ki volt találva, igénybe vette
a tömjént. Az Isten-szagnak – Ady Endre alkotta ezt a helyes szót – a
soroksári kápolnában pont ugyanolyannak kell lennie, mint a római
Szan-Pietróban. Olyan is.

Pest közigazgatásának, Magyarország szervezetének és a magyar igazságnak
ellenben hol gulyás-, hol pörkölt-, hol töltött-káposzta szaga van.
Egységesitendő.


BAZALT

Budapest utépitő tanácsosa, a kövezet atyja, igy szól:

– A nagyobb kocsiforgalmat lebonyolitó utakon az erős bazalt-burkolat
bizonyult a legkitünőbb burkoló anyagnak.

Én azonban csendesen ezt vetem ellene:

– Kedves jó tanácsos ur, ön ezt igy mondja, tehát nyilván igy van róla
meggyőződve. A meggyőződéseket tiszteletben kell tartani, de csak akkor,
ha transzcendens dolgokról van szó. Egy isten van-e, vagy három, a lélek
vándorol-e, vagy egy helyben marad, testileg támadunk-e fel, ha majd a
nagy trombita megriad, vagy csak szellemileg, ezek meggyőződés dolgai,
ezekről nemcsak nem kell, hanem tilos is vitatkozni. Ahogy arról se
legyen vita, hogy a szőke nőt, vagy a barnát kell-e szeretni. De a
bazalt… na igen, a bazalt nem isten és nem nő, a bazalt csak az a
kövezet, amivel Budapest burkolva van, s hogy ez milyen, az már nem hit
és meggyőződés dolga. Még csak nem is pusztán tehnikai tudásé. Mert nem
nehéz elhinni, hogy a bazalt – gyöngébbek kedvéért: ez az a kockakő,
amit mindnyájan oly vészesen ismerünk – a legszilárdabb kövező anyag, s
talán a legolcsóbb is. Lehet. Bár esküt tenni a kérdés egyik oldalára
sem mernék. Azonban, ha igy volna is, ha a bazalt a legszilárdabb és
legolcsóbb volna is, akkor sem lehetne az egyedül üdvözitő kövezetnek
megtenni. Tudvalevőleg világvárosok dolgait sok mindenben nem csak az
olcsóság, vagy a tartósság szempontjai döntik el. Olcsóbb volna, ha a
város nem volna csatornázva, de mégis csatornázva van, isten tudja
miért. Olcsóbban is lehetne világitani, mint Auer-fénynyel, vagy, pléne,
préselt-gázzal, s mégis igy világitunk és nem amugy, például
petróleummal, vagy repceolajjal. Olcsóbb volna, ha a svábok, szekéren,
végighurcolnák az élelmi-szereket a városon, sőt kényelmesebb is volna,
mert mindenki házhoz szállitva kapná meg az ennivalóját. Mégis
vásárcsarnokok vannak, s ugy jó, hogy vannak.

– De – mondja a tanácsos ur.

– Nem, nem, kedves tanácsos ur. A kövezet is ugyanebbe a fejezetbe
tartozik. Tételezzük fel, hogy az öntött-vas vagy a kovácsolt-acél
olcsóbbak volnának, mint a bazalt-kocka – mert hogy tartósabbak, arról
nem kell beszélni sem – mindamellett öntött-vas, vagy kovácsolt-acél
kockákkal nem köveznők ki a városunkat, ugy-e nem, mert akkor nem
lehetne élni benne. Illetve ez sem igaz. Élni sok-mindenféle viszonyok
közt lehet, hihetetlen viszonyok közt is, hiszen vannak emberek, akik
bányák fenekén élnek és vannak eszkimók, akik Grönland legészakibb fokai
közelében állitólag nagyon jól érzik magukat minusz 40° C mellett is.
Tehát élni lehetne az acéllal kikockázott városban is, mégsem élnénk
benne. Miért? Mert, akár elhitettük magunkkal, akár csakugyan ugy van, a
város kulturát jelent és a kultura embereivel van tele. Azért város.

– Azonban…

– Nem, kedves tanácsos ur, a meggyőződése lehet szent, de igaza nincs. A
bazalt-kocka körülbelül olyan, mintha a várost mégiscsak acéllal
kövezték volna ki. Hogy a régi rómaiak is? Hogyne. De a régi rómaiak nem
ismertek más és jobb kövező anyagot. Mi azonban már ismerünk, s
méltóztatott is őket részletes szaktudással felsorolni. Ha a
bazalt-kocka annyira nagyszerü volna, akkor a világ összes nagyvárosai
kizárólag bazalt-kockákkal volnának kikövezve. De nincsenek, ezt, nemde,
tagadni nem lehet. A bazalt-kocka az utóbbi husz esztendőben rohamosan
kiszorult s több olyan nagyváros van ma már, ezt koncedálja a tanácsos
ur, amelyik nincs bazalttal kövezve, mint olyan, amelyik van. Nyilván
némi oka is van ennek azon tul, hogy bizonyos városoktól messze vannak a
bazaltbányák. Az aszfaltbányák még messzebb vannak, esetleg abban az
országban egyáltalán nincsenek is, mégis az aszfalt, a makadám, meg a
többi kövezési módok mindenütt réges-rég legyürték a bazaltot. Nyilván
nem minden ok nélkül. Nyilván rábukkantak az emberek arra az igazságra,
hogy a nagyvárosnak idegélete is van, azaz: csak a nagyvárosnak van
idegélete, itt él a legtöbb olyan ember, aki sem a kezével, sem a
lábával nem dolgozik egy körömfeketényit sem, hanem kizárólag a fejével,
a fejében levő szürke péppel, amit agynak nevezünk, müködik. A
szocialisták, igen találó szóval, fejmunkásoknak nevezik ezeket az
embereket. Sokan vannak a nagyvárosban, többen, mint a kétkézi munkások.
És a nagyvárosokat, legalább is egy részüket, e fejmunkások számára
rendezik be, mert valóban nem tulzás azt mondani, hogy e fejmunkásokból
él nemcsak az a város, hanem az ország is, amelyhez a város tartozik.

– A miniszterek…

– Kérem, kérem, tanácsos ur. Nemcsak a miniszterek fejmunkások – vagy
azoknak kéne lenniük – hanem kivülük még több százezren is azok. S az ő
használatukra találták ki a zajtalan kövezési módokat. Ez a zajtalanság
borzasztóan relativ, mert a nezsideri vagy a körmöcbányai főucca még
gyémánttal kikövezve sem lehetne olyan lármás, aminő egy nagyváros –
világváros – uccája pihével, finom tollpihével, kikövezve. A lárma
csakugyan hozzátartozik a világvároshoz, de hozzátartozik az az
igyekezet is, hogy ezt a lármát kibirhatóvá csökkentsük. Budapest uccai
lármája pedig, mint ezt több izben lehettem szerencsétlen megirni,
kibirhatatlan. Nem a megsiketülés fenyegeti az embert, mert a süketség
nem is olyan baj, a süket ember még ember, hanem a megtébolyodás. A
tébolyodott ember pedig már nem számit embernek. S ennek a
kibirhatatlanságnak az oka nem az, hogy az emberek neveletlenek és
lármát csapnak. Emberi lárma nem is lehet olyan rettenetes, ha
normál-hangokból, orditásból, üvöltésből, visitásból van összerakva.
Kicsit mosolyogva olvassuk ma már, hogy milyen iszonyu volt az, mikor
tizezer lovas magyar, megrohanván az ellenséget, huj-hojt kiáltott
ördögien s a lovak patáinak dobogásától megrendült a föld… Ördögöt
rendült. A föld akkor rendül meg, igenis akkor, ha egy bazalttal
kövezett keskeny uccán egymással szemben két teherautó szalad, melynek
vasabroncsa van, amely vasabroncsokat a kocsi-rakomány negyven
métermázsája veri másodpercenként az üllőre, a bazaltból összerakott
ércalapra. Ez, tessék elhinni, sokkal nagyobb lárma, két visszhangzó
magas házfal közé szoritva, mint valamely füves sikságon a tizezer
magyar, a huj-hujjal és a lovak patáival.

– Igen, igen…

– Pardón, hogy még untatom egy kicsit. Ha már beszélek róla, édes
tanácsos ur, kibeszélem magamat egészen. Ön abban az eszmekörben
nevelkedett fel, hogy a bazalt: kövezet. De már nagyon sokan tudjuk,
hogy a bazalt egyáltalában nem kövezet és világvárosok belső részeinek
kövezésénél azt kell gondolni, hogy bazalt nem is terem a hegyekben.
Nincs. Valami mást kell a helyébe tenni. S ennyiben tartom jónak, hogy a
bazalt nem tudományos igazság, legalább is nem várostudományi igazság,
hanem csak meggyőződés. A meggyőződésen változtatni nem lehet. Hogy csak
egy példát mondjak rá, az ön igen tisztelt fönökének, Bárczy Istvánnak
sokáig az volt a meggyőződése, hogy villamos autótaxinak is kell járnia
a pesti uccán. Hozzátartozik az ucca szépségéhez. Mihelyt azonban
kiderült, hogy még a benzines autók sem kellenek, ha olyan drágák,
amilyen drágák most, azonnal belátta, hogy az ucca szép villamos
bér-autók nélkül is.

– Talán most már…

– Igen, most már elég. Ebből is, a bazaltból is. Azt a bazaltbányát
azért meg lehet venni, hogyne, mert nagy a város és bazaltra lesz még
szüksége sokáig, amig _át_kövezik Budapestet. De ez az _át_kövezés ez
lehet az egyetlen programmja Budapest kövezési politikájának. Ha van
ilyen. Én nem hiszem. Ami most van, az csak a talaj előkészitése a
szanatóriumok és a tébolyházak számára, amikbe mindnyájan bemenendők
vagyunk, éppen a bazalt miatt, édes tanácsos ur.




A SZINHÁZ


A KOMMÜNIKÉ

A szinházi szezónban, mikor Budapest szegénységen hizott lakója
szédülten szijja magába a kultura parfőmjeit (egy deka 20 fillér;
eredeti üvegre nem telik), napról-napra méltóztatnak olvasni a napisajtó
megfelelő rovatában, hogy Ikrácska kisasszony törhetetlen erővel vonzza
a tele házakat. Amely házakról utóbbi időben már komolyan irják le az
elemi iskolából elemi erővel a zsurnalizmusba áttóduló kitünőségek, hogy
_szinültig_ vannak megtelve. Még egy kis fejlődés, s a szinház
_csordulásig_ telik meg, de akkor a kehely kicsurran s az uj
sajtótörvény számára vélelmezni fogjuk a legszigorubb értelmi cenzust,
Szinnyei József kis magyar nyelvtanának madártávlatból való ismeretét.
Az előbb irt mondat Ikrácska kisasszonyról, kinek a véleménye, vajjon? A
szinházé, kizárólag a szinházé, amely ép oly őszitén lelkesedik nevezett
művésznő iránt, mint amily őszintén tudja, hogy a tele házak legfeljebb
a telekkönyvben vannak tele, sőt azt is tudja, hogy a tele házakat nincs
ember a világon, aki elhinné. Mégis a szinház titkára minden délelőtt
rózsavizbe mártja tollát és megirja a poétikus sorokat, amik könnyed
szárnyakon lebegnek Álom és Való között a nyomdafestéktől nehézszagu
levegőben. A közönségnek tehát mindennap alkalma nyilik elolvasni a
szinház véleményét önmagáról. Kinek az érdeke ez, vajjon? A szinházé,
kizárólag a szinházé. Hogy van az, hogy ez az önvélemény mégis
napvilágot tudott látni a napisajtóban? Ugy van, hogy ez a néhány sor
rudimentuma egy régibb fejlődési fokozatnak, amelyen szinházról és
sajtóról komolyan hitték az emberek, hogy kulturtényezők. Ők is ezt
hitték és támogatták egymást. Azóta mi már tudjuk, hogy egyik sem az.
Egyik ugy üzlet, mint a másik, vagy még ugyabban. A lapok tehát nem
állják a rózsavizet és utasitják az illatos izenet hozóját, hogy
kopogtasson a kiadóhivatal fegyverekkel védett kapuján. Helyes-e a
bőgés, oroszlán? A leghelyesebb.

A szinház, magánvállalkozók kezében, tiszta üzlet (a jelzőhöz nem
ragaszkodom) s csak annyi köze van a művészethez, amennyire a publikum
megtüri a művészetet. De ne féltsük a publikumot: nem nagyon türelmes ő.
Az igazgató tehát, aki költészeten nevelődött s nem tudja nélkülözni a
vállalatáról szóló poétikus sorokat, fizessen. (Szinházrovat huszonöt
fillér, hirdetési kolumna hét fillér milliméterenként.) Igenis fizessen,
vagy hallgasson s ha művészéről jó véleménynyel van, azt vagy a
próbatáblán, vagy magánlevélben, vagy a kávéházi asztalnál közölje vele.
Vagy ne is közölje, csak emelje a művész fizetését s a művész, aki
különben nem világitja be eszével a világegyetemet, van olyan okos, hogy
megértse, mit gondol az igazgató. De _engem_ hagyjon béken a
gondolataival. _Nekem_ táncoltassa az ő táncosnőit, mert mulatni akarok
a pénzemért, játsszon szép komolyakat, mert nevetni óhajtok, mondasson
élceket, mert sirni vágyom, s aztán szünjön meg, nem akarok tudni
felőle. Ezen a ponton, gondosan ápolt közömböm megóvása körül segit
rajtam az én hű lelki tanácsadóm, lapom, melyet minden reggel, gyöngyöző
kávém mellett (jó?) élvezettel dugok a tálca alá, nehogy véletlenül
olvassak is belőle. Mert ezentul, kimondatván, hogy az igazgató fizessen
Ikrácska kisasszonyról szóló véleményéért, mit olvasnék benne? Mit? Azt,
hogy eddig többször érintett művésznő törhetetlen erővel vonzza a tele
házakat. Ezt olvasnám. Annyi különbséggel, hogy az igazgató most fizet
érte. Nekem? Dehogy is nekem; a lapomnak. Tehát mit nyertem én? Én
semmit. De nem is arról volt szó, hogy _én_ üzlet vagyok, hanem arról,
hogy a szinház: üzlet és az ujság is: üzlet. Tőlem mindkettő a pénzemet
akarja, s mikor mást akar, akkor vigyázat, mert akkor még jobban a
pénzemet akarja. Vagyis, hogy a kommüniké hogyan jelenik meg, ma
pénzért, holnap ingyen, ahhoz nekem, mint olvasónak nincs közöm. A
lényeg az, hogy megjelenjék. S a becsület az, hogy _ne_ jelenjék meg. A
szerkesztőségnek és a kiadóhivatalnak gondos kettéválasztása, hiába
minden erőlködés, csak az operett-rinaldókra emlékeztet, akik puskával
fogják el az utast az elején, váltságdijat vesznek el tőle a végén, de
közepütt a legfinomabban bánnak el vele s mint gentleman a gentlemannel,
ugy állnak szemben az illetővel. Tréfaság az egész. Aki látta azt a
fizikai kisérletet, amely az átszivárgás törvényét bizonyitja, az
egymástól pergamen-fal által elválasztott kék és fehér folyadékkal,
melyek közül a fehér okvetlenül megkékül bizonyos idő mulva, aki ezt
látta, tudja, hogy a kiadóhivatalok kékek s a szerkesztőségek hiába
fehérek, időjártával meg kell kékülniük. Ha a fizika ebben az esetben
csődöt mondana, ha nem a fehérből válnék kék, hanem megforditva: a
szerkesztőség adná át szinét a kiadóhivatalnak, akkor nemcsak a fizika
mondana csődöt, hanem a lapüzlet is. Holott a lapra szükség van, hogy
megtudjam belőle véleményemet arról a darabról, amit tegnap este láttam:
vagyis szükség van a lapra a kritika miatt. A megfizetetlen (nem mondom,
hogy megfizethetetlen) kritika miatt. Mert akármilyen üzleti viszony van
szinház és napilap között, csak nem képzeli senki, hogy ez az üzleti
viszony – legkevésbbé is befolyásolná a kritikát? A kritikát nem a lap
és nem a lap embere gyakorolja. Nem. Hanem az igazságos Isten, a Seregek
Ura, aki még telefondróttal sem csatolódik a gyarló földhöz, melyen
igazgatók és kiadóhivatalok apró játékai ártatlankodnak. S ha a prömier
előtt harmincháromszor olvastam a szinházi rovatban, hogy olyan
nagyszerüt még nem láttam, amilyet látni fogok, a prömier után való
reggelen ugyanott, ugyanaz a betü megmondja, hogy amit láttam
nagyszerünek, annál bárgyubbat és kellemetlenebbet még nem láttam –
holnap hajnalig, mikor a fizetett kommüniké a nagyszerüséget
restituálja. Mit csinálok, ha nem akarom, hogy e hirtelen változások föl
ne dulják lelki életem? Felkötöm magam arra a spárgára, mely a
szerkesztőséget a kiadóhivataltól elhatárolja. _Non omnis moriar_,
kiáltok Horáciuszszal. Nem, nem halok én meg, mert e spárga gyönge: el
fog szakadni a sulyom alatt.


KORÁNKELŐK

Mit gondolok arról az emberről, aki a szinházban, öt perccel a darab
vége előtt, fölugrik a helyéről, lecsapja a szék ülését, kettőt reccsent
a cipőjével, három szervuszt mond barátainak, akik még ottmaradnak,
aztán végigcsikorog a nézőtéren, csapot, papot, darabot otthagy és egy
telefonszámot riadozva, odalép a ruhatéri kaszirosnő elé? Mit gondolok?
Semmit. Vagy mindenfélét. Ami egyre megy. Ha a közönség azért szökik meg
az előadás vége elől, mert már elunta a darabot, mert borzasztóan
mindegy neki, hogy a szerző mit óhajt a még elkövetkező tiz percben
mondatni a szinészeivel, akkor ez kritika, s minden kritika jogosult,
amig valahogy nem tudjuk ugy szabályozni a dolgot, hogy a publikum a
szinházban mellékes legyen. De mert sikeresnek azt a darabot mondjuk,
amelyiknek van publikuma, bukottnak ellenben azt, amelyiket a publikum
elkerül, s mert a darabokat azért adják, hogy a publikum megnézze őket,
s mihelyt nem nézi, már nem is adják egyiket sem: bele kell nyugodni,
hogy a publikum egy bizonyos ponton beszüntetheti az érdeklődését és azt
mondhatja:

– A többire nem vagyok kiváncsi.

Persze, ez tiszteletlenség a szerzővel szemben, de a közönségnek még
Rafael arkangyallal semben is joga van a tiszteletlenségre, abban a
pillanatban, mikor nevezett égi Ur valamit elébe terjeszt.

– Rafael, – mondhatja a közönség – én fizettem négy forintot, mert azt
hittem, hogy szórakozni fogok. Rafael, én nem szórakozom, Rafael, én
unatkozom, Rafael, én elmegyek.

Ez jogos. A távozás, mint kritika, jogos.

De ne legyünk tulságosan igazságosak. A távozás, e hangos kritika, csak
ott jogos, ahol a közönség _szokott_ hangos kritikát gyakorolni
_egyáltalán_. De nálunk nem szokott. Nálunk valósággal szervilis a
közönség a nemtetszés nyilvánitása dolgában. Ha valami nem tetszik neki:
nem pisszeg, nem zavarja az előadást. Legföljebb teng-életi hangjait nem
tudja fékezni: szuszog, köhécsel, az orrát fujja, ásit, de ezt sem
szándékosan cselekszi, hanem azért, mert a le-nem-kötött-figyelmü ember
valóban nem tud parancsolni ösztönös mozgásainak. Az embernek
foglalkoznia kell valamivel. Ha a szinpaddal, azzal, ami ott van, nem
foglalkozhatik, akkor vagy a szomszédjával kell foglalkoznia, de ezt
előadás alatt (legtöbb esetben) nem teheti, vagy magával. Mikor magával
foglalkozik, akkor kétféle választása van. Vagy a lelkével foglalkozik,
ez csendben elvégezhető, vagy a testével. Lelke az embernek sokkal
kevesebb esetben van, mint ahogy gondoljuk. Honnan vegye, szegény? Hát
csak a testével foglalkozik s ez némi zajjal jár. Nálunk azonban csak
diszkrét zajjal, mert az emberek még azt sem fedezték fel, – itt – hogy
szuszogással, köhögéssel, orrfuvással, ásitással tüntetni is lehet.
Arról még kevésbé lehet szó, hogy másként, tudatosan és aktiv módon
nyilvánitsák a nemtetszésüket. Legföljebb nemtapsolnak. De hogy
pisszegnének? Annál sokkal közömbösebbek. Nem teszik, amit adnak? Jó,
nem tetszik, nem nézem meg ujra, de hogy rikkantanék egy erélyes pfujt,
egy harsány höhöhöt, az nincs. Mi vagyok én? Egy Sarcey? Egy Lemaitre?
Én egy pesti nagykereskedő vagyok, csődbelépésem csak napok kérdése
immár, mit rajongjak még? Nem tapsolok. Persze, vannak itt elvetemedett
emberek, a szerző papája-mamája-nagyanyja, azok tapsolnak, szerzőszerzőt
bömbölnek, de én nem pisszegem le őket. Hadd teljék örömük benne. És
hadd jőjjön ki az a frakkos majom, életembe még ilyen sárga halálarcot
nem láttam, hadd mutassa meg, hogy még meghajolni se tud. Miattam? No
ugyan. Én már kint vagyok a büffében és egy sonkás-zsemlét nyelek az
ostobaságok mellé, amiket a darabiró a fülemen át belémkalapácsolt. Én
pesti bankhivatalnok vagyok és annyi az adósságom, mint a füszál a
réten, s hogy mikor sikkasztok, az csak attól függ, hogy mikor biznak
rám – endlich! – valami kis pénzösszeget.

Látnivaló ebből, hogy a pesti közönség, amely hangos kritikát egyáltalán
nem gyakorol, a távozásával sem akarhat kritizálni. Nem is akar. Ha
Molnár Ferencet megszorzom Bródy Sándorral, s az egészet Lengyel
Menyhértedik hatványra emelem, és az eredményt mint szindarabot
eljátszatom, a harmadik felvonás vége előtt – itt – akkor is lesznek
emberek, akik felállnak és mennek a ruhatárba a ruhájukért. Minden
különösebb ok nélkül, csak a rendetlenség bennük lakó eleven érzésétől
hajtva. Ugyanazért, amiért a villamosra is előbb akar mindegyik
felszállni, mint a másik, s mert az adóhivatalban sem akarja egyik sem
megvárni, mig rákerül a sor.

A budapesti szinházlátogató tehát nem lehet koránkelő (nem kelhet fel
korábban a helyéről), mert ez kritikának látszik, pedig nem az. Igen, a
berlini közönség, amely közbekiabál, belepisszent, felvonás végén a
szinpadnak hátat fordit, vagy az olasz, amely megfogja esetleg a szerző
fülét is, szivesen dobja pofon őt egy penészes citrommal: igen, ők akkor
mennek el a szinházból, amikor nekik tetszik. De egy budapesti szinház
prömierjének földszint-tölteléke – az ember csaknem valamennyit
személyesen ismeri; arc szerint legalább is: mindet – az üljön békén,
mig a függöny le nem pöndörödik, s még azután is üljön öt percig
áhitattal, mert nincs az a rossz, amit iró irhat, nincs az a _rosszul_,
ahogy szinész játszhat, ami mind ne volna sokkal magasabb nivóju, mint e
publikum, melynek számára tulajdonképpen fejenkint három-négy forintot
kellene kiutalni, csakhogy idejében távolmaradjon egy-egy
bemutató-előadásról s tetszésével sikeressé ne bélyegezzen valamely
szindarabot.

NB. Most veszem észre, hogy nem vagyok elfogulatlan. Csak nem azért van
ez, mert egy darabom már megbukott? Nagyon csodálnám.


KÉTELKEDEM

Ha kereskedelmi iskolába jártam volna, pontos mérleget tudnék
szerkeszteni arról, hogy egy-egy évben mit kapott Budapest a
szinházaitól. Mennyi hasznosat, mennyi haszontalant és mennyi
kártékonyat? A töprengésre való alkalmat természetesen mindig az adja
meg, hogy egy-egy szinházi skandalum zavaros hullámai tulmagasra
csapkodnak. Még hogyha hajlandók volnánk elismerni azt, hogy amit a
szinházak a szinpadjaikon nyujtanak, az mind hasznos, akkor is baj volna
a mérleggel. De, tetszenek tudni, hogy sokan, s nem egészen alaptalanul,
ezt is kétségbevonják. Ami a szinpadról a közönségbe árad, nagyobbára
nem-sok-érő szórakozás (ez a legjobb eset), de sokszor rontó-hatásu,
közizlést és közerkölcsöt teóriátlanul agyonverő gonoszság, de legtöbb
esetben: semmi. Lényegtelenség. De a szinpadon tul van a szinháznak egy
másik élete, azt lehetne mondani, hogy magánélete, s ez valósággal
mérgezett levegőt bocsát a közéletbe.

Csaknem minden, ami a szinházak _körül_ történik: förtelem. Az ember
hajaszála égnek áll, olyan históriákat hall, olyan formában hallja a
históriákat és olyan tolakodóan jelentkeznek e históriák. Hogy üzlet a
szinház, ezzel a definicióval nem sokra megyünk, mert az üzlet és a
botrány nem férnek meg egy kalap alatt. Amely üzleti üzemek a
nyilvánosság előtt botrányokat játszanak le, azok rendesen megszüntek
üzletek lenni. Voltaképpen az üzlet ott végződik, ahol a botrány
kezdődik. A szinház ellenben állandóan skandalumokat tenyészt, s e
tenyészet közepett jól érzi magát, virul és hangos. Nem hogy ártana néki
a csuf dologról szóló csuf zsivajgás, hanem mintha használna.

Ezért kételkedem. Hol a kultura ebben az egész körtáncban? Szinészek,
szinésznők szerelmi életét lobogtatják felém, kis kulissza-szimatolók
bizonytalan ügyeit, házi perpatvarokat, fizetetlen számlákat, Isten
tudja, még mi-minden-egyebet. De csupa ilyent, sohasem mást. Mert az a
más, amit egyre-másra le kell nyelnem a szememmel, a szinházi
hétköznapok izetlen és ostoba anekdotái izetlen és ostoba embereken
keresztül izetlen és ostoba emberekről: ez a más nem más. Botrány ez is,
de kisebb foka a botránynak, szürkébb, de, érzékenyebb gusztusu
embernek, talán még felháboritóbb.

Az egész telep, a maga nyüzsgeteg életével! Igazgatók, akik állandóan
finisht futnak a pénz célkarikája felé, ügynökök, szerzők, udvarlók,
kitartók, kitartottak, becsapottak, rajongók, betolakodók, szinházi
emberek, akik vagy émelyitő dicséretekkel terhelik a fülemet, vagy
valamely érdekecskéből fakadó támadással lármáznak bele: mind kinosabb
hatással vannak az emberre. Ha van is irodalom és művészet a szinházban,
régen nem hallik a szava, olyan kiabáló a szinházak _egyéb_ élete.
Tessék csak megfigyelni, hogy ami a szinpadon történik, produkció, arról
csak sorok jelennek meg a lapokban, ellenben a többiről folyton hasábok
látnak napvilágot. A legnagyobb művészi esemény nem tart tovább három
napnál, de a szinházi eset: hetekig illatozó pecsenye.

Hogy van ez? És mit jelent ez?

A közönség _rosszul_ érdeklődik? A sajtó helytelenül informál? Ezeken a
pontokon is lehet némi hiba. De _minden_ hiba nem lehet ebben. Amig a
szinház nem csinál egyebet, csak termel, produkciókat nyujt,
akármilyeneket, addig nincs róla és vele kapcsolatban semmi kényelmetlen
hir. Mikor azonban tolakszik a nyilvánosság elé, s e tolakodásra minden
eszköz jó neki, akkor már nagyon kevés választja el a skandalumoktól. Ha
a szinház csak az estéit tárja a publikum elé, abból legfeljebb egy-két
rossz kritika származik. De mikor odatolja a kávéházi délutánjait és a
hálószobás éjszakáit, abból végül riport lesz. Pedig odatolja, igenis,
odatolja, mert az estéivel nem tud elegendő érdeklődést kelteni. Hogy
aztán a hirközvetitő orgánum emberei nem elég erős izlésüek ahhoz, hogy
az odatoltat félretolják és azt mondják: ‚ne tessék erőlködni, ez engem
nem érdekel, senkit sem érdekel‘, ez persze szintén kártékony dolog, de
csak következmény.

Nem a sajtó _csinálja_ a botrányokat; a sajtó csak feldolgozza őket. Ami
_nincs_, abból nem lehet zavart felfujni. Ha tehát e szinházi esetekkel
összefüggően az emberek sokszor érzik rosszul magukat, akkor ebben az
egész szinház-üzemnek is bőséges része kell hogy legyen. Van is. S ezért
kételkedem. Nem is kételkedem. Meg vagyok győződve róla, hogy a szinház
már nagyon régen nem teljesit kulturmissziót. Ahogy a sajtó sem. Mig –
ez utóbbi – olvasni tanitotta az embereket, addig megvolt a misszió, s
amennyiben ma is tanitja őket, meg is van e misszó. De mihelyt magát
tette meg az egyedül olvasnivalóvá, azonnal gyilkos-következményü lett.
Igy van a szinházzal is. Amig darabokat közvetitett szerzőtől
publikumhoz, addig volt hivatása, most azonban, mikor _önmagát_ adja,
vége van. Veszedelmes. Ki a felelős érte? Szeretném levenni a terhet a
mieink válláról, s szeretném azt mondani, hogy a kitünő Reinhardt. Ő
tolta be a szinházat a világ közepébe. De őneki valóban volt egynéhány
megmutatnivalója. A többiek azonban, akik semmit sem tudtak mutatni,
azzal végezték, hogy _mindent_ megmutattak. Ezt a mindent nézegetjük mi
egyre, s ettől érezzük olyan gyatrán magunkat.


FŐPRÓBA

Hurrá! hurrá! kedves jó korrektor ur, megszüntették a főpróbákat. (A
megszólitásért bocsánatot kell kérnem, de lehetetlen, hogy mikor az
embernek valami egészen nagy öröme van, azt csak ugy személytelenül
kikiabálja a kék levegőbe. Az örömet közölni kell valakivel, s mert az
olvasókat személyesen nincs szerencsém ismerhetni, ugráló
örvendezésemmel önhöz fordulok egyenesen.) Két esztendőre visszamenőleg
nem ujongtam olyan hangosan, mint amikor értesültem róla, hogy vége a
főpróbának. Hejehujahopp, engedtessék meg, hogy táncra penderedjek, bár
nem szoktam és nem is tudok táncolni. Ilyen gyönyörüség! A tüzoltóság
szétspriccelte a főpróbát! Isten ucscse bizonyos volt, hogy ezzel az
intézménynyel csak a tüzoltóság tud majd végezni. Külföldön már
rájöttek, hogy vannak olyan csuf utcai jelenetek, amiket nem rendőrrel
és nem katonasággal kell elintézni, mert meg sem érdemlik ezeket a
komoly intézményeket, hanem kirendelik a tüzoltóságot, a tüzoltóság jön
a fecskendővel és vizbeboritja az eseményt. Szétspricceli. Éljen, éljen!
Ez történt a főpróbával is.

Tudja-e az olvasó, a civil, a derék, hogy mi volt a főpróba? Nem tudja.
Sápadt sejtelme sem lehet róla. Eleinte az volt, hogy tizenkét savanyu
ember – die elf Scharfrichter – bevonult egy sötét nézőtérre. Ezek a
kritikusok voltak. Többnyire gyomorbajos fiuk, akiket maga Euripidesz
sem tudott megrikatni, maga Arisztofanész sem megkacagtatni. A szinházak
látták, hogy ez nem jól van, hogy a nézőtéren nincs jelen az, amit a
fizikában Resonnanzbodennak neveznek. Arra pedig szükség van. Ha a
nézőtéren egészséges kacaj csendül fel, akkor esetleg a kritikus is
nevet, vagy látja, hogy a szinpadon nevetni való fordul elő. Ha a
nézőtér hüppög az elfojtott zokajtól, akkor a kritikus nem tagadhatja
el, hogy a szerző az emberi lélek mélységeiben motoszkál. Kezdték
beereszteni a főpróbára a publikumot. Recece! Milyen publikumot.

Tisztelet a kivételnek (nehogy mindenki rosszul érezze magát, akinek
muszáj volt jelen lennie a főpróbán), de mintha e beteg városnak
vomitivumot irtak volna doktorok s aztán lavabo gyanánt a főpróbai
nézőteret tették volna elébe. Ott minden együtt volt. Mire esküdjem meg,
hogy elhigyjék, hogy nem tulzok, ha azt mondom, hogy voltak fegyencnők
Márianosztrán és voltak fegyencek Szamosujváron, akik szabadságot kértek
az illetékes fegyházigazgatóktól, heteken át gyalog zarándokoltak
Budapest felé, csak azért, hogy megjelenhessenek egy-egy délelőtti
főpróbán. A bilincs el volt dugva a manzsettájuk alatt, vagy – a nőknél
– mint modern karperec szerepelt. Bizony Isten.

A főpróbán igazán jelen volt _tout-Budapest_. Hölgyek kacér, férfiak
facér mosolylyal ajkukon. Ott volt például az én borbélyom, de ott volt
a takaritónője is; ott volt a takaritónő sógora, aki szék-álló legény a
törvényszéken, ott volt öcscse, a kis koraszülött is, a Muzeumból.
Ezeknek én adtam a főpróbajegyet. A többieknek, mások. A Resonnanzboden
megvolt és rezonnált. A szinpadon csak azt mondták: pukk, a nézőtér már
majd megszakadt a nevetéstől; a szinpadon csak azt mondták: ehh, és a
nézőtéren ugy áradt el a könny, mint a Felső-Tisza tavaszszal.
Hétezerhétszázhetven néző volt jelen minden főpróbán. Minden ülésen
ketten-hárman ültek, rendezés szerint, s a szinházak kezdtek
kétségbeesni.

Már csak azokat bocsátották be, akik a büntetlen előélet látszatával
rendelkeztek. Akkor nyolcezernyolcszáznyolcvanan kezdtek jelen lenni a
főpróbán. És a kritikusoknak nem volt helyük. Egyes szinházak a lámpákra
ültették őket, de utóbb a főpróba közönsége onnan is kiturta őket.
Némely szinházak a zsebükbe tették a kritikust, onnan nézte a darabot.
Ez nem tarthatott soká. A főpróba közönsége, mint a régi francia
szinpadon a márkik, már fölült a szinpadra is. Ketten kinyomták a sugót.
Nem lehetett főpróbát tartani, mert nem sughatott a sugó. És igy tovább.
Mert még fejlődött a dolog.

Most végre jött a tüzoltóság a fecskendővel és közibe spriccelt a
főpróba közönségének. Mit gondolnak? Széjjelment ez a tömeg? Hát
tévednek.

Én már láttam embereket, akiknek volt számozott jegyük a főpróbák uj
rezsimjére is. Ennek a népnek még a tüzoltóság sem imponál. Ez még a
viztől sem fél. Előre, tüzoltók, előre! Föl kell gyujtani a szinházakat!


A KEGYDIJ

– Feld Zsigmond szubvenciója…

– Mondja, nem tud maga okosabb dologról beszélni?

– Okosabbról tudok, de ostobábbról nem tudok, tehát kizárólag erről
fogok beszélni.

– De hiszen nem adták meg a szubvenciót Feld Zsigmondnak.

– Ezt igy nem lehet mondani. Csak levették a kérdést a napirendről, ami
nem a szubvenció megtagadását jelenti, hanem azt, hogy alkalmas időben
ez a szubvenció ujra tárgyalás alá kerül, s hogy addig kerül tárgyalás
alá, amig a Feld Zsigmond szinháza meg nem kapja a pénzt.

– Kis ügy ez.

– Ne mondja, hogy kis ügy. Egyáltalán nincsenek kis ügyek a világon. Ez
pedig nagyon is nem az. Mikor kiderül, hogy Feld Zsigmondnak szinház
nevü pajtája fentartása óta a város, Budapest városa, már
_háromszázezer_ koronát adományozott. Gondolja meg: többet egy
negyedmilliónál, tehát egy vagyont, s most arról van szó, hogy még egy
kis vagyont adjon át. De hogy ez az összeg ily vagyon, az nem is számit.
Egy fillért is adhat-e a főváros, ez a kérdés? Van-e köze a fővárosnak a
megkövesedett arénához? a fából kőkarikához? a ligeti oduhoz? Nincs,
hála istennek nincs, ha a város mégannyira ugy akarna is tenni, mintha
volna. Budapesten kilenc vagy tiz szinház van, vagy szinházszerü
intézmény. S a város csak egyetlenegynek ad ezek közül pénzeket. Mit
jelentene ez? Hogy a város azonositja magát ezzel a szinházzal.

– De talán mégse…

– De talán mégis. Háromszázezer koronát nem adhat egy város más
intézménynek, csak olyannak, amelynek fenmaradásához valamely érdeke
füződik. Igaz hogy Budapest züllött város, amiről már egy utat is
nevezett el: a Züllei-utat, de nem, ennyire még nem jutott, hogy a Feld
arénájához valóban valamely önzetlen érdeke füződnék, s aki komolyan azt
meri mondani, hogy ez a szinház Budapesten magyarositott, vagy
egyáltalán betöltött bármi hivatást is, azt nyugodtan át kell adni a
legközelebbi rendőrnek. Ez a szinház nem változtathatott ezen a városon
soha, egyetlen vonalnyit sem, mert ha a város akármilyen alacsony nivón
volt, ez a szinház, amit csak a magyar szótár hiányossága miatt vagyok
kénytelen szinház névvel illetni, ez a szinház mindig még alacsonyabb
nivón állott…

– Pardon, a többi szinházak.

– Mondtam én, hogy a többi szinházak valóban missziót teljesitenek? Ezt
nem mondtam. Mindamellett istenkáromlás ezt a szinházat akár a Sziklai
Czornél Kisszinházával is együttemliteni, mert az, ha a legutolsó is,
ennél még előbbrevaló. A többi szinházat pedig, ha ez a szinház szinház,
egyszerüen kulturpalotáknak kell elkeresztelni, noha, ugy-e, nem azok?

– Nem, nem.

– S mégis kinek jut eszébe, hogy a többi szinháznak városi szubvenciót
adjon? Hogy a többi jól megy, _ez_ rosszul? Mi köze ahhoz a városnak?
Aztán meg: a többi sem megy jól, de mikor rosszul megy, akkor sem mer az
igazgatója arra gondolni, hogy most kinyittatja a város kasszáját és nem
is kölcsön, hanem ajándékba adat magának ennyi meg ennyi ezer koronákat.
Higyje el, ha semmi egyébért, csak ezért az egyetlenegyért, a
Feld-ügyért, el kellene távolitani messze a város dolgaitól Bárczy
Istvánt, vagy Hüvös Ivánt, – nem tudom melyik a polgármestere
Budapestnek, – mert _milyen_ pénz lehet a város pénze, ha abból csak
Feld Zsigmondnak, tehát egy olyan embernek, aki soha, sehol egy
krajcárnyi támogatásra rá nem szolgált, háromszázezer koronát adtak ki
eddig, s ha isten sokáig élteti Feldet, talán kikerekitik ötszázezer
koronára az adományt. Talán. De már nem bizonyos. Budapest – nem a
hivatalos – hanem a hivataltalan már hegyzi a fülét s kezd a körmökre
nézni. Nem mintha attól tartana, hogy az emberei lopnak; nem, ismeri
őket, sőt becsületeseknek ismeri őket, de ugy nézi, hogy rosszul
ajándékoznak. Ahol Feld Zsigmond háromszázezer koronát kap, ott minden
kiadás jogosult, ott holnap egy másik szinház, amely esetleg csakugyan
szinházabb szinház: egy milliót kérhet, sőt kaphat is a méltányosság
szent alapján.

– Egy milliót? ugyan!

– Annyit. Egy krajcárral sem kevesebbet. Ha Feldnek, aki egyike a
legkártékokonyabb filloxéráknak a satnya pesti kultura szőllejében, csak
egy mellénygombot ad ajándékba a főváros, akkor a többi kilencszázezer
pesti polgárnak már legalább száz-száz korona jár ugyanugy ajándékba és
jutalmul is, mert nem engedte becipelni magát _ebbe_ a szinházba, s igy
izlése csak annyira romlott, amennyire a többi szinházak elrontották.

– De hol a kegydij?

– Arról akarok éppen nem is beszélni, hanem prédikálni és mennydörögni.
A szubvenció aligha megy keresztül, éppen mert a város, ismét a
hivataltalan, most már odanéz. Tehát kegydijat akarnak adni. Hatezer
koronát. Hallja? Hallja-e? Hatezer koronát az én pénzemből! Hatezer
koronát még ezentul is minden évben, csak azért, mert már eddig is adtak
háromszázezret. Ez az a pont, melyen a csendes olvasó ugy jár, mint a
vizvezetéki cső: a föld alá megy és megreped. A város harminc vagy nem
tudom hány évig volt oly barbár, izléstelen és korrupt, hogy százezreket
tömött bele Feld Zsigmondba, s most, ahelyett hogy észbe kapna, s
elszégyellené magát, felhasználná a felhördülő közvéleményt s azt
mondaná: ‚Na, többet nem adhatok, erigy, ne lássalak‘ – ehelyett
megpróbál még egy nagyobb megtiszteltetést adni…

– Megtiszteltetést?

– Azt! A kegydij nemcsak alamizsna s különösen hatezer korona évenként
nem megy alamizsnaszámba, hanem megtiszteltetés is. De megtiszteltetés
az én zsebemből. Hát nem. Igy nem alkudhatunk. Szervezzenek még egy
polgármesteri állást s abba ültessék bele Feld Zsigmondot, vagy, hallom,
hogy a főpolgármesteri állás most ugyis üres, abba is beleültethetik, ha
fizetést _nem_ adnak neki. Diszpolgárnak is megválaszthatják, de akkor
én megszüntem budapesti polgár lenni, mert én nem állok be még
polgártársnak sem Feld Zsigmond mellé. Mindent csinálhatnak vele, de
több pénzt nem adhatnak neki. Csak a magukéból. Vagy pedig vegyék
házikezelésbe a szinházát, mert ez az a intézmény, amely már most is
olyan, mintha az ő házi kezelésükben lenne. Boruljanak egymás keblére,
vegyenek koszorut egymásnak. De engem hagyjanak ki a játékból, mert
különben én még kétszáz Schmierdirektort hozatok a német vidékről és
mindegyiknek fővárosi pénzzel aranyoztatom be a vályuját. Ha az ő
direktoruk eszik, egyenek az én direktoraim is.




UJSÁGIRÁS


A FOGSOR

– Szereti maga, ha a szájába néznek?

– Nem. Ha a számba néznek, én azt nem szeretem.

– Gondolja, hogy van valaki, aki ezt szereti?

– Attól tartok, hogy nincsen.

– Például elképzeli, hogy Ujházi mester szereti?

– Nem tartom valószinünek.

– És mit gondol, amit az ember _egy_ embernek nem enged meg, ugyanazt a
cselekményt engedélyezi a nyilvánosságnak?

– Ebben sem reménykedem.

– Hát például mi a véleménye Ujházi mester most berakott uj fogsoráról?

– Az, hogy ezzel a hirrel, illetve ennek a hirnek nem-közlésével két
ember tisztelendő meg. Az első maga Ujházi, aki nem tartja kivánatosnak,
hogy mások az ő szájának belső-berendezési mikéntjéről értesüljenek, a
második én vagyok, akinek semmi közöm nincs a mások szájának belső
világához. De különben hogy kerül ez szőnyegre?

– Én is azt kérdem.

– Csak nem állt ujságban, hogy mi van Ujházi fogaival?

– De állt. És pedig nem mint tarka történet, mint anekdóta, mint jóizü
elbeszélés…

– Hanem?

– Hanem mint információ, mint a közönségnek a felvilágositása valami
olyanról, amit okvetlenül tudnia kell.

– Rázom a fejem.

– Ne rázza a fejét. Vannak szinházi rovatok és vannak a szinházi
rovatoknak vezetőik. Ez utóbbiak, szegények, kétségbeesett hajszát üznek
szinházi információk után.

– Ez még nem baj. Dolgozzanak, ha adatokat akarnak összeszerezni.

– Ugy ám. De mert az az irányváltozás történt, hogy a lapok nem szivesen
közölnek olyasmit, ami reklámot ád a szinháznak, mert ingyen reklámot
nem igen óhajtanak nyujtani, tehát előáll a szinházi rovatvezetőnek az a
kétségbeejtő helyzete, hogy magukról a szinházakról, a szinházak
darabjairól, a köröttük lezajló esetleges érdekességekről, ha ugyan
vannak ilyenek, nem adhatnak információt, hanem kénytelenek a szinész
személye köré csoportositani érdeklődésüket, a magukét is, a közönségét
is.

– Ebből cifra dolgok támadhatnak.

– Valóban támadnak is. Igy tekintünk be mind többször szinésznők családi
otthonába, igy látjuk a művésznőt mind gyakrabban akár mint anyát, akár
mint szakácsnőt, akár mint takaritónőt, akár mint hitvest. Csupa olyan
minőségét a művésznőnek, amihez semmi közünk nincs, ami a művésznőnek a
legmagánabb magánügye, s amit szivesen tartana titokban, ha még annyira
szereti is a reklámot, mert ezt még a művésznő is érzi, hogy nem kedves
és nem szeretetreméltó dolog.

– Nem az, határozottan nem az.

– Hát látja, amint a szinházi riporter igy kétségbeejtően szalad és
szaglálódik, igy fut bele hol egyik nagy művész fülébe, hol egy nagy
művésznő szájába, hol egy igazgató gyomrába.

– Sulyos, sulyos.

– Nagyon sulyos. Igy tudja meg a közönség a fogsort, igy a Nizsinszki
kék-selyem hálóréklijét, igy a Bolm Adolf dagadó idomait.

– A rékli esetét ismerem, a Bolm idomainak történetét nem.

– Nagyon egyszerü história pedig. Mikor már mindent megirtak az orosz
balletről, ami lehetséges, és mindent, ami lehetetlen, Doktor Szimat
szerkesztő ur adatokra való vadászata után fáradtan szédelgett be Bolm
Adolf öltözőjébe, s aztán hoozzálátott e kiváló Adolf idomzatának
leirásához. A leirás kissé gejlre sikerült, mert Adolf mégis csak férfi,
s ha előtáncos is, nem táncosnő, ikrái, ha bármily erősek és daliások
is, nem korbácsolnak fel vihart az olvasóban.

– Az attól függ.

– Az nem függ attól. Normál-publikumot tételezünk fel ma még.
Azonos-nemüek egymáshoz vonzódása hirlapi terjesztés tárgyát egyelőre
nem képezheti.

– Nana.

– Nem nana. Bolm Adolf idomzatát éppugy nem kell kiszimatolni, mint azt
sem, hogy Bolm nem is orosz, hanem lengyel, nem is Adolf, hanem zsidó,
nem is zsidó, hanem Blum, s mindent összevéve egy egyszerü táncoló
lengyel zsidó, ahogy Jadlowker egy éneklő lengyel zsidó volt. Kit
érdekelnek ezek?

– A közönséget.

– Nem igaz. A közönség nem érdeklődik az ilyesmi iránt, de persze, ha
feltálalják neki, akkor csemcseg az ilyesmin, amin nem szabad
csodálkozni, hiszen nagyon zsirosak ezek az adatok. De, föltéve hogy a
közönség valóban kiváncsi volna ezekre, ne feledje ön el a sajtó nevelő
hatását, amit állandóan hánytorgatnak. Ha a közönség kiváncsi volna, le
kellene szoktatni e kiváncsiságáról.

– Jó. De akkor mit irnának a lapok?

– Mit? Minden emberről azt, ami nyilvános szereplése néki, vagy
hozzátartozik e nyilvános szerepléséhez. _The rest is silence._ Aki ez
ellen vét, az becsukatik.

– Mi ez?

– Ez az uj sajtótörvény. Mert a Deák Ferenc _egy_ paragrafusa, hogy nem
szabad hazudni: rossz. Ha az igazat megirnák, – ezt ma már tudjuk, –
bele kellene halni. De sokkal egyszerübb az én törvényem: Ne irj olyat,
ami fölösleges.

– És akkor hogy’ jelenik meg a napisajtó?

– Hogy? Nagyszerüen. Minden évben egyszer, akkor is tizenkét sornyi
terjedelemben.


HOGYAN MŰVELŐDÖM?

Ma reggel kiváncsiság fogott el; már régen nem értesültem arról, amit a
világ sorjának nevezünk. Lapozok-lapozgatok tehát a lapokban és sok
meglepő adattal leszek gazdagabb. Én nem vagyok rossz ember, amit én
megtudok, azt nem tartom véka alatt, nem titkolom el az én édes kis
közönségem elől. Hallják hát meg, hogy mi minden jutott be a mai napon a
fejembe. Megtudtam egy drámai jelenetet. _‚Mért nem holnap?‘ – kérdezték
erre a török delegátusok. – ‚Legyen igy‘ – mondták erre a balkáni
kiküldöttek._ Ez már magában véve is érdekes, de ha hozzávesszük, hogy
_‚Gerő László Szilveszter éjjelén a Mentők részére öt koronát
gyüjtött‘_, akkor az adatok e halmaza egyenesen megdöbbentő. De mi van a
világitó fával? Avval csak az van, kedves olvasó, hogy _‚egy kis francia
falunak a lakosai különös természeti tüneménynek tanui napok óta. Régi
kastélykertben_ _egy odvas fa éjjelenként világitani kezdett.‘_ Mit tett
ezzel szemben a csősz? Azt a meglepő kijelentést tette, hogy _‚hasonló
jelenséget látott már más fán is.‘_ Hát a községi előljáróság? Az,
_‚táviratban értesitette a párisi fizikai társaságot.‘_ Nagyszabásu!
Hogy odvas fák foszforeszkálnak éjjel!? Leesem a székről. De mielőtt
leesném, táviratban értesitem ujságirótársaimat, hogy ha éjjel a lapok
odvas erdejéből egy ilyen hirt világitani látnak, menjenek el szó nélkül
mellette, egyenesem a borozóba, ahol esetleg a csirkecomb van annyira
odvas, hogy világit. Ez már igazán csoda és ezt érdemes is megirni…

Hát a tudós juhászbojtárról tetszettek-e már hallani? Aki nyáron azzal
lepte meg gazdáját, hogy _‚szeretne vizsgálatot tenni abból, amit a
birkák őrizése közben tanult.‘_ Le is tette a vizsgálatot az elemi
oskola negyedik osztályáról. Az Egyetemre már meg is akarják hivni
tanárnak, de a tudós juhászbojtár kijelentette, hogy ahhoz, hogy
birkáknak prelegáljon, hozzá van szokva, de a levegő mégis csak jobb
kint a pusztán Árokházán, mint az Egyetemen. Alig hogy igy megtudtam a
tudós juhászbojtárt, azonnal értesültem arról is, hogy _‚Aradmegyében
Fakert és Ujpanád községek fölött tegnap este nagy röpülőgép szállt_ _el
ezer méternyi magasságban, mely_ (t. i. a magasság) _hatalmas
reflektorokkal világitotta meg a községeket.‘_ Ez az a röpülőgép, amiről
a mult héten már hallottam. Akkor Szalonta fölött szállt el és azt is
megvilágitotta reflektorral. Ez a röpülőgép, amely tényleg veri a szöget
a fejembe, mert én nem tudom, mi fenét keresnek ezek a röpülőgépek
Szalonta, Fakert és Ujpanád fölött? És miért világitanak reflektorral?
És mik lehetnek ezek a röpülőgépek? Egyszerü röpülő hazugságok-e vajjon,
vagy valamely apokaliptikus megjelenések, amik megjelennek illetékes
helyeken, alföldi községek fölött és azt hirdetik
burkolisztiko-szimbolisztikus formában, hogy jövőre magasabb lesz a
kamatláb. Ez van a kamatlábbal. De mi van az emberrel? Hiszen az ember
nem is a majomtól származik! Hiszen _‚a hires amerikai fiziológus,
Carrel dr. megállapitotta, szövettani kisérletek alapján, hogy disznók,
kutyák közelebb állnak az emberhez, mint a majom.‘_ Disznókról,
kutyákról, ha bőrt plántálunk az emberre, megfogan és továbbfejlődik a
bőr, a majomról hiába plántálunk. Szép disznóbőrkötésü és pompás
kutyabőrkötésü ember tehát elképzelhető, majombőrkötésü már nem. ‚_Igen
szép mindez_ – ugymond lejbzsornálom – _ámde Carrel_ _feledi, hogy a
leszármazás kezdete óta nagymértékben fejlődött, tehát változott a majom
és az ember szervezete._‘ Ezt _feledi Carrel_. Mert egy ilyen tudós:
feledékeny. Mindig elfelejt olyasmit, ami pedig más embernek, – aki nem
fiziológus, hanem csak egyszerü kis polihisztor a nadrággomblyukban, –
könnyed gráciával azonnal eszébe jut. Mivel tehát Carrel _ezt_ feledi,
megnyugszom, hogy mégis a majomtól származom. Ez mégis kellemesebb,
mintha a disznó és a kutya kereszteződéséből vettem volna eredetemet.
Na, most még, ha hozzávesszük, hogy a _Comoedia_ cimü francia szinházi
napilap egy bárgyatag kis krókantyut közöl arról, hogy ő felsége a
magyar király kamrájából a kéményseprő ellopta a reggelit, s hogy erről
én már harminchét magyar krókát olvastam és azokat sem olvastam el, mert
_ha_ nekem krokacsek kell, _ugy_ én irok magamnak egyet: akkor
befejeztem ismertetését ama nagyértékü anyagnak, melyet ma reggel az
ismeretterjesztő sajtó gőzgalapácsa fejembe pofozott. Egyszersmind
ajánlom magamat továbbra is a közönség jóindulatu pártfogásába.


A SZERECSENY

Ennek az irásműnek az elolvasásához tudni kell azt, hogy egy magyar
ember négergyereket hozott magával Afrikából. A néger gyerek riporterek
körében, akik nem hitték, hogy csakugyan vannak fekete emberek a
világon, óriási feltünést keltett. Szerencsére a néger gyerek rövid időn
belül eltünt gazdája házából. Vagyis a riport körme közé került.
Megkezdődött a szerecsenmosdatás. Amint alább olvasható:

Mbele Ndongó szerecsennek lenni, Dob-uccábanbele, Afrikából jönni, mert
őtet doktor mukandzsi elhozni magával, konzulnak lenni négerektóltől.
Budapest gyönyörü város lenni, szerecsennek tetszeni, sőt olyannak
lenni, hogy kizárólag szerecsennek tetszeni, mert itt piszok lenni, por
lenni, füst lenni, büdös lenni, minden lenni, aminek jobb lenne
nemlenni, bimbumbele. Ugyanakkor, mikor Mbele Ndongó Budapestre jönni,
kánikula is lenni, mord szezón, ujságokban semmise lenni, mert politika
szünetelni, csak Tiszát megválasztani mindenütt diszpolgár, ami már
unalmas lenni, bulgárok szerbeket verni, szerbek bulgárokat verni,
bulgárok is hazudni, szerbek is hazudni táviratokbanból, ugy hogy
szükség lenni még égből potyogó apró néger gyermekre is, mukandzsi
pif-puf, nesze-kávé-edd-meg, nesze olvasó olvasni, megdögölni
tóltőlvalvele.

Mikor dolog igy állni, ujságok örülni, hogy szerecsen vanni és még
magyarul is nagyszerüen tudni. Szerecsen egyszersmind régen-óhajtott
idegen-forgalom is lenni, s magát kinőni elsőrendü látványosságágé,
ugyis Lánchidat jövő esztendőre alagutba tolni és ott megfoltozni, hogy
omnibusz alatt biztosabbanben leszakadni, ugyis omnibuszbüszbisz
undoknak és rohadtnak lenni s propellerrel együtt gyomorémelygés okozni.
Mbele Ndongó tehát Lánchid helyére szerződtetni, nevét Nbele Mdongó
változtatni s többi mássalhangzókat is nevében elhelyezni, például
Bimbele Dongó, vagy pedig Gimbele Dongó, esetleg Gimbeli-gomboli Dongó.
Mindez szerecsennek nagyon szája ize szerint lenni, hogy szerecsen egy
szép napon már fürödni is akarni s fürdőszoba csapját ablakkeresztfán
keresni. Erre lezuhanni likhófba, s likhóffal, mint igen lényeges
intézménynyel, megismerkedni, s ottfeküdni öt-napig, mert házmester
mondani:

– Nyavalya likhófot állandóan tisztogatni, ott bizony szemét néha évekig
is felhalmozódni, öreg cipőkni, fiatal csecsemőkni s egyéb hulla-dékok,
ninini. Isten csudája, hogy szerecsent likhófban megtalálni.

Addig is, amig szerecsent föl nem fedezni, riportnak lapokban lenni, ami
megint nagyszerü pecsenye vanni, ebben a fene nyári időkbenni. De mert
nincseni olyan szerecsen, ami ha elveszni is meg nem kerülni, Mbele
Dongót is detektivek felkutatni, ami kunszt lenni, mert Frászbele Dongó
is fekete lenni, minden Svarc is fekete lenni, fekete feketétől nem
különbözni. Nyomozás különben is nehéz lenni, mert kávéházban minden
fekete megvizsgálni, hogy Ménkübele Dongó nem benne-e-vanni. Kávéházi
fekete ugyanis valamitől csakugyan fekete lenni, de senki megállapitani
nem tudni, mitől fekete kávéházi fekete lenni. Kávétól bizonyára nemni,
mert kávét abszolute nem látni, sőt még köpőláda tartalmát is kávés
kávétól sajnálni. Igy valószinü lenni, hogy kávébabele szerecsen a lábát
mosogatni bele, s ez nyomozás alkalmávalhalbal szinte egy nyom lenni.
Azonbumbam detektivkar azért zseniális lenni, hogy Dungele Mbongót mégis
kinyomozni, összes exotikus mássalhangzókkal nevébenbümbüm, s azután
kideriteni, hogy szerecsen homizegzuháli lenni, ami hogy mit jelenteni,
azt már négerek is tudni. És egyéb marhaságokni, lokni és zokni.

Ezenközben egész Budapest megbárgyulni és szerecsen-nyelven beszélni és
mondani mukandzsi, ukmukfukandzsi, pindzsipandzsi, kandzsi, és bandzsi,
s emberek egymást nem érteni, mert egyik jobb szerecsen lenni, mint
másik. Egyesek már fehérnemüt sem váltani, hogy annál jobb szerecsennek
feltünni, cipicupicupp. Általános szerecsenségben munkatársunk
felkeresni Bóvele Dongó, aki most már szállodában lakni,
Szerecsen-uccában, mert homozegzuhálinak nagyszerüen menni, ugyanis
ritka néger csemcsemege romlott pesti drágán megfizetni. Mindamellett
munkatársunkat fogadni és igy nyilatkozni:

– Umgottezvillen! Hagyjanak már békén azokkal az infinitivusokkal! Hát
mit képzel kegyed, egy négernek csak annyi esze van, mint egy
riporternek? Hiszen, ha csak annyi volna, akkor igazán nem tudna megélni
Afrikában, abban a nagy melegben. Mondja meg az én kedves közönségemnek,
hogy jól érzem magam s nem vesztem el. Nem vesztem meg, hogy elveszszek.
Nyelviskolát akarok nyitni a jövő szezónban.

Munkatársunk eltátani pofáját meglepetéstől:

– Mester magyarokat diridongóul tanitani akarni?

– Ugy van! Magyarul fogom tanitani e szegény nemzetet. Csak nem hagyom
végkép elgügyülni e néger fantazmagória következtében!

És a szerecsen összeütni tokáját, audienciának vége lenni és munkatárs
nagyon ervendeni, hogy olyan jó termés lenni. Munkatárs neve Kóbele
lenni.




POLITIKA


HERCZEG FERENC: MINISZTER

A Tisza-rezsim elején fölmerült és nem akart elmulni az a hir, hogy
Herczeg Ferenc, akinek a neve mellé nem lehet egyéb cimet irni, csak ezt
az egyszerü szót _iró:_ kultuszminiszter lesz. Cáfolták a hirt, maga
Herczeg Ferenc cáfolta a leghatározottabban, de, mondom, elmulni mégsem
akart, mert az az érzés, ami e kombinációt szülte, nem szivesen hagyta
magát. Ez az érzés szavakba átöntve igy hangzik:

– Ejnye, ez igazán kitünő volna. Miért ne lehetne valaki olyan is
kultuszminiszter egyszer, aki arra való, hogy kultuszminiszter legyen?

Mert nyilvánvaló, hogy a kultuszminiszterség nemcsak azt a nagyméltóságu
miniszter urat kegyelmes uramat jelenti, aki a tanitók fizetését
rendbehozza és a tanárok ötödéves korpótlékáról dönt, – ámbár ezek is
eléggé fontos dolgok, – hanem azt az embert is, aki egy, két, vagy három
esztendeig, ameddig miniszteri széken ül, a magyar kulturát, mindazt a
szépet, jót, helyeset, amit ez a szó magában foglal, vagy amit magában
kellene foglalnia, a kezében tartja. S ahhoz, hogy a kulturához valaki
értsen, hogy tudja, mi kéne ennek a kulturának, ahhoz nem muszáj egy
percig sem büróban ülni, ahhoz egy nyulfarknyi politikai karriér sem
kell, ahhoz fölösleges, hogy az illető előbb miniszteri tanácsos, majd
államtitkár lett légyen. Ahhoz csak élő érintkezés kell e kulturával,
hiányaival, nyavalyáival, kórságaival és epekedéseivel. S ez, ebben az
országban, soha nincsen meg senki másban, csak a magyar iróban, tessék a
szót a nemesebb és derekabb értelemben venni. S ha akárminő iránynak
hive is ez az iró, s ha, okosságból vagy finomságból, nem is állt azok
közt, akik mindarról, ami nekünk hiányzik, teleharsogják a levegőt,
mégis, _befelé_, az iró mindig tisztában van a helyzettel, ismeri összes
kulturtyukszemeinket. Ha rajtam függne, soha mással be nem tölteném a
kultuszminiszteri széket, csak iróval, legföljebb két olyan
államtitkárral egésziteném ki, akik e tervező és épitkező miniszternek a
keze alá hordanák, adminisztrációs szabályok szerint, az anyagot. Ne
tessék azt mondani, hogy a kultura igen nagy dolog, ellenben a miniszter
nem is olyan nagy ember és csak kurta időt tölthet a miniszteri széken.
Ne tessék ezt mondani, mert Magyarországon a miniszter borzasztóan nagy
ember, a legnagyobb, s az Istennek kijáró mindenható jelző, ugy vélem,
nagyobb joggal illeti meg a magyar minisztert, aki még helytelen
dolgokban is mindent megtehet, hát még, ezt el kell képzelni,
helyesekben! S nincs az a rövid idő, hacsak egy hónap is, amely alatt
egy arravaló ember hihetetlen munkát ne tudna elvégezni, csak kis
utasitásokkal, odavetett megjegyzésekkel, józan észszel és egyszerü
értelemmel. Azonfelül pedig az igazán odavaló ember, ha mindössze egy
esztendeig kormányozza is a minisztériumot, nagyszerüen meg tudja
termékenyiteni, esztendőkre előre azt a szervezetet, melynek élén áll.
Voltak, még minálunk is, szakminiszterek, akik nem-hosszu működésükkel
évtizedekre érvényes szellemi örökséget hagytak miniszteriumaikban, jó
dolgokat, amik alól az utód, még ha akart sem tudott kibujni, mert a jó
dolgoknak – hiába! – kényszeritő erejük van.

Ilyennek gondoltam volna a Herczeg Ferenc miniszterségét, aminthogy
ugyanilyennek gondolok minden miniszterséget is, amit valóban az az
ember tölt be, aki az országban csakugyan legalkalmasabb reá.

Azonban, ahogy mindenki azt érezte, s még Herczeg Ferenc irodalmi
ellenfelei is érezték, hogy Herczeg Ferenc minisztersége kitünően
eltalált dolog volna, akként mindenkiben megvolt az az érzés is, hogy ez
a miniszterség, éppen a helyességénél fogva, nem valószinü, hogy
létrejönne. Mert szokatlan az, hogy a miniszteri állásokat kizárólag a
helyességi szempont figyelembevételével töltenék be. Véletlenül
megtörténhetik, hogy a miniszterségre való ember és a miniszterség
csakugyan találkoznak, de csak véletlenül. A miniszterségek története –
bár nem is sok évtizedes ez a történet – szinte számtalan példát mutat
arra, hogy a miniszteriábilis férfiu lett ugyan miniszter, de e
nagyhatalmu éveket nem abban a miniszteri székben töltötte, amelyik őt
várta s amelyikre ő várt, hanem egy másikban. A belügyeknek volt a
minisztere, noha a kultura miniszterének kellett volna lennie, a
földmivelésnek volt mindenhatója, bár a kereskedelemé kellett volna hogy
legyen. Amiből azután semmi jó nem származott.

S mert szokatlan, hogy a miniszterségekbe az igazán odavalók jussanak,
egy kicsit hihetetlen is. Mit cifrázom? Teljességgel hihetetlen. Ha
megtörténnék, csoda volna és csodák nem tudnak történni már. A politika
fölvihet valakit miniszterségig, a kinos szorgalom és a céltudatos
előretörés (amiket szintén nem szabad lenézni) miniszterré tehet
valakit, véletlenségek játéka is. De rátermettség aligha. Az emberiség
történelme tejjel-mézzel folyna, ha a közösségeknek mindig azok álltak
valna élükön, akik éltek ugyan, mikor szükség lett volna rájuk, de nem
jutottak az élre.

Mindössze annyit kell tehát följegyezni az oly sulyosan elitélendő
magyar politika évlapjaira, hogy 1913-ban volt néhány nap, amikor szóba
került, ha alaptalanul is, mindamellett komolyan, hogy Herczeg Ferenc
lehetne a magyar kultuszminiszter. Dicséretes lehetőség ez, amit a
magyar politika meg tudott mutatni, csak messziről, nem is igéret, hanem
álom gyanánt a magyar kulturának. S amig a kultura nem kerül abba a
helyzetbe, hogy többet adjon a politikának, mint amennyit ad (ma:
körülbelül semmit), addig a politikától ez is szép. Ő nem adhat többet,
mert koldus és paraszti, s nem kivánhatjuk tőle, hogy elegáns légvárak
és karcsu spanyol kastélyok megálmodásával legyen elfoglalva.


A PÓGÁR

A szó, ahogy le van irva, ismeretlen és furcsa, pedig csak a _polgár_
dunántuli ejtése. De amennyire a szó fonetikus képe eltér az irodalmi
polgártól, ugyanolyan értelmi különbség is van a kettő között. A polgár
burzsoát jelent, ilyen értelemben használjuk, a dunántuli pógár
jelentése pedig: paraszt. A paraszt ugyanis nem nevezi magát parasztnak,
ezt méltóztatnak tudni, ugy-e bár; a paraszt szónak durva mellékize van
s a paraszt csak öngunyból nevezi magát igy, szemben az urral, aki nem
paraszt. Ha ellenben komolyan beszél magáról, akkor pógárnak mondja
magát, legalább tul a Dunán, azokban a megyékben, amiket ismerek.
Bocsánat az értekezésért.

Alkalmat erre az értekezésre az ád nékem, hogy a parlamentben egy pógárt
hallottam beszélni, Szabó Istvánt, a nagyatádit, aki különösképen
érdekelt, mert szülőföldem képviselője. Igazán áhitattal hallgattam. De
lehetett is. A pógár, a somogyi paraszt, olyan egyszerü és okos volt,
hogy jólesett hallani, amit mond. Jólesett hallani még a dialektusát is,
a tuladunai tájejtést, amit ez a Szabó István, hogy ugy mondjam,
megszeliditve beszél, mert ösztöne van arra, hogy ha a Házat _tisztőt_
Háznak szólitaná, ez nevettető hatással volna, ellenben a felülkerekedni
igét már igy ejti: _fölükerekenni_, ami jó izt és kedves zamatot ad a
beszédnek. A dialektus a magyar parlamentben nem ritka, sőt gyakori, de
mikor a nadrágos ember, az ur, dialektizál, ez kellemetlen, mert azt a
hanyagságot jelenti, hogy az illető nem készült fel tökéletesen a
közpályára, nem tanulta meg az irodalmi nyelvet, csak felébe-harmadába,
s a germanizmusokkal, latinizmusokkal, parlamentizmusokkal teletüzdelt
keveréknyelvbe, még egy kis dialektust is vegyit, anélkül, hogy tudna
róla s ugyanugy, ahogy nem tud a germanizmusokról, a latinizmusokról és
a parlamentizmusokról sem. Ez az atádi paraszt azonban csak megnemesiti
a maga dunántuli magyar nyelvét, nem rontja meg, noha már több év óta
képviselő s igy alkalma lett volna a legrosszabb magyarságot
megtanulnia, azt, amit legjobb szónokaink is használnak.

Hát persze, hogy az ördög se honorálta ezt a szép magyarságot s még
kevésbbé honorálták a paraszt világos és szabatos eszejárásának egészen
elsőrangu mondatait. A munkapárt gunyosan, az ellenzék közönyösen
halljukozott s ezekben a halljukokban benne volt ez:

– Na, beszéljen a paraszt.

A paraszt beszélt s nekem az az érzésem támad a beszéde alatt, hogy már
nagyonnemsokára a magyar falut, a föld népét, igen kevés _ur_ fogja
képviselni. Nem lesz szükség rá, mert a parasztnak alkalma lesz a
magával egyszőrü embert felküldeni, aki, ha nem is teoretikus alapon, de
kitünően tudja, hol nyomja az ő megbizóit a csizma, de nemcsak hogy
tudja, hanem gyönyörüen el is tudja mondani. S azonfelül az ország
dolgához, az általánoshoz, is hozzá tud szólni, annál is inkább, mert a
mi parlamentünkben nincs külpolitika s a belpolitikát sokkal zavarosabb
és rosszabb észszel gyakorolják, mint amilyen a paraszti ész.

Hamarjában csak egyet kapok ki a Szabó István beszédéből, mely a
sajtóról szólt, tehát – látszólag – a paraszttól távoleső témáról, a
lapok pályaudvari árusitásának elkobzásáról a paraszt a következő igen
szimpla, de furkó-erejü mondatokat mondotta:

– Azelőtt a szegényember fuvarozott országszerte; mikor a vasut jött, az
állam vette át a fuvarozást. Az állam vasutja tehát nem egyéb országos
fuvarosnál. Mit szóltunk volna azelőtt, ha a fuvaros hátraszólt volna az
utasának, hogy nem fuvarozza, ha az utas ezt vagy azt meri olvasni? Már
pedig a pályaudvari árusitás korlátozása nem más, mint a fuvaros
beleszólása abba, hogy mit olvasson a fuvar.

Világos, nemde? A legvilágosabb s azonfelül olyan meggyőző, hogy a
miniszter felelhet, amit akar erre a beszédre, de senkit sem fog
meggyőzhetni arról, hogy a fuvaros csakugyan belekotyoghat a fuvar
olvasmányaiba.

Több ilyet mondott a paraszt, de a fene se hallgatott rá. Ami különben
nem ujság. Ezer év óta okos a magyar paraszt és ezer év óta mondják,
mielőtt kitátaná a száját:

– Na, beszéljen a paraszt!

S utána, mikor már beszélt, semmitse mondanak.


IRODALOM ÉS KASZINÓ

Wekerle Sándor, akiről szakemberek azt mondják, hogy nálánál nagyobb
pénzügyi zseni még nem volt Magyarországon, mint a Kaszinó elnöke,
székfoglaló beszédet mondott és e beszédében irodalommal és zenével is
foglalkozott. Wekerle beszéde nem volt támadó beszéd, inkább, hogy ugy
mondjam, méltató és fejtegető. De érdemes vele foglalkozni, hogy lássuk,
előkelő és gazdag, kitünő és okos emberek mennyire _nem_ értenek
irodalomhoz és zenéhez, amik pedig, igy szokás mondani, közkincsei az
emberiségnek. Ugy látszik azonban, hogy csak mint élvezeti cikkek s nem
mint megértési tárgyak. Valahogy ugy lehet ez, ahogy a gyermek szereti a
cukrot, megeszi és örül neki, anélkül, hogy tudna valamit a cukorról. Ha
megkérdezzük tőle, milyen a cukor, azt feleli, hogy édes. Egyébről
sejtelme sincsen. Persze, hogy ez nem helytelen, mert a gyerektől
senkisem is kér kritikát a cukor felől, senkisem kivánja tőle, hogy a
cukrot méltassa és fejtegesse.

De nem is teszi. Ellenben, akik kivül állnak az irodalmon, – felnőtt és
eszes emberek, az irodalmi és zenei cukor szopogatói, – mégis
megpróbálják gyakran, hogy mondjanak valamit élvezeti cikkükről. Szép
tőlük. De viszont rosszul teszik. Igy származnak az olyan hozzászólások,
mint amilyen például Tisza István gróf felolvasása volt Arany János
költészetéről. Ez a felolvasás kétféle embert szomorit el. Az olyat, aki
Tisza Istvánt tiszteli s az olyat, aki Arany Jánost szereti. És fegyvert
adott azoknak a kezébe, akik tudják, hogy Tisza és vele együtt sokan
mások, nagynevü országos szereplők, nem kedvelik az ujabb magyar
irodalmat.

Közel fér ugyanis hozzájuk a gyanu, hogy nem is áll az, hogy nem
kedvelik. Odáig még nem juthattak, mert egyszerüen nem értenek hozzá.
Hogy ellenben Arany Jánost kedvelni kell, igazán nagy, igazán nemzeti
költőnek kell tartani, ezt mindnyájan megtanultuk az iskolában. Ők tehát
kedvelik Arany Jánost, de nem is kedvelik, csak azt _hiszik_, hogy
kedvelik. Hogy miért _kellene_ kedvelniük, arra csak iskoláskönyvekben
is elkopott, kényelmetlenül szürke közhelyekkel tudnak felelni. Az
ujabbakról nem mondta meg nekik az iskoláskönyv, tehát közömbösek velük
szemben, vagy nem szeretik őket.

Wekerlét nem érheti a vád, hogy támad valamit, amihez nem ért. Nem. Ő
ezt nem teszi. Ő csak nyilatkozik róla, nagyon kedvesen, mondjuk finom
általánosságban, de kétségbeejtő naivitással. Hallgassák meg, mit tud
egy ilyen kiváló ember a régi és uj költészet között való különbségről:

– A régi költészet hősökről regélt és _formák bilincsébe verte a kötött
nyelvet_. Az ujabb költészet a néplélek érzelemvilágából meriti tárgyát
és könnyü formák mindannyiunknak otthonos, simulékony nyelvezetébe füzi
költői virágait. _(Zajos tetszés.)_

Hogy ez miért tetszett zajosan? Mert közhely, kérem szépen. De az nem
volna baj, hogy közhely, azonban baj az, hogy elavult közhely, amit
1848-tól 1867-ig lehetett volna mondani, akkor is közhely lett volna, de
valami igazság lappangott volna benne. Mindamellett a Kaszinó publikumát
– Magyarország első neveinek hordozóit – zajos tetszésre inditotta ez a
mondat. _Nekik_ frappáns volt. Zajosan tapsoltak, mert ők még ezt nem
hallották. Ámbár nem igaz, hogy nem hallották; épen azért tapsoltak,
mert hallották már egyszer, iskolás korukban, s azért tetszett nekik,
mert egy ifjukori emlék nyilallott be az agyukba. Wekerle igy folytatta:

– Az uj költészet nem az Olimpus magaslatán keresi kincseit, hanem a
néplélek mélységes tengerének hozza felszinre gyöngyeit. És a zene
átalakulásából is azt látni, hogy _ezek_ (!) a mélységes tengernek, a
néplélek tengerének _lesik_ el szirénhangjait és _(vigyázat! képzavar!)_
azokból szövik meg az _egyetértés_ azon aranyszálait, amelyek összekötik
a kunyhót a palotával. _(Hosszas, lelkes taps.)_

Tetszik látni? Itt megint hosszan és lelkesen tapsoltak. Noha
bármennyire tiszteli az ember Wekerle kedves és joviális alakját, ezeken
a mondatokon csak mosolyogni lehet. A néplélek tengere? Gyöngyök? majd
ismét szirénhangok? amikből aranyszálakat szőnek? és pedig az egyetértés
aranyszálait? Ugy-e hogy zavaros ez? De akik hallgatták e mondatokat,
azok el voltak ragadtatva attól: mennyire ért Wekerle Sándor, a számok
és rubrikák embere, a költészethez és a muzsikához is! Tehát hosszasan
és lelkesen tapsoltak.

Folytassam még? Talán fölösleges. Mert nem akarom megbántani sem
Wekerlét, sem azokat, akik hallgatták. Nem Wekerlét, aki a továbbiakban
azt mondta, hogy az evolució hömpölygő folyama, mint minden nagy folyam,
aranyat rejt méhében. De ha sima is a tükre, sok szennyet és salakot
hord sodrában. Ezt mondta. Pedig bizonyosan tudja ő, hogy nem _minden_
nagy folyam rejt aranyat a _mélyében_. Mélyében, nem méhében. Azt is
tudja, hogy valami, aminek sima _tükre_ van, annak nincs _sodra_. Csak
álló viznek van tükre, ha folyóviznek tükre van, akkor az olyan
csendesen folyik, hogy sodra nem lehet. És ha nincs sodra, akkor
szennyet és salakot sem _hordhat_ magával. Legföljebb _van_ benne, a
fenekén, szenny és salak. Tegyem-e még hozzá, hogy, ha az ember
tengerhez és folyóhoz hasonlitja a néplelket, akkor nem szabad azt
mondani, hogy _égi szikrák vannak_ beleojtva (nem _oltva_), mert
egyrészt az isteni szikrát nem lehet ojtani, másrészt ahol egy ilyen
nedves hasonlattal kezdem a beszédet, ott nem folytathatom a szikrával.
S az oltani ige csak itt van a helyén, most látom. A viz, tudniillik,
eloltja az égi szikrát. Ez az egész.


CSIPOGÁS

Sok idő mult el azóta, hogy Tisza István gróf a róla való ellenvéleményt
azokkal a madárhangokkal hasonlitotta össze, amik az Erzsébet-téren a
feje tetejére potyognak. De nekem még most is tátva a szájam miatta. Nem
azért, hogy e példázat nem finom. Ha csak ezzel lehetett kifejezni, amit
Tisza mondani akart, akkor jogosan használta _ezt_ a hasonlatot. Mert
plasztikusnak eléggé plasztikus. Hanem a kétségbeejtő önbizalom miatt,
ami benne megnyilatkozik. Hiszen vannak nagyemberek az emberiség
történetében, istennek hála, hogy vannak; nincs gyönyörübb látnivaló egy
ilyen nagyembernél. Mért olvasok történelmet? Csak azért, hogy a
nagyemberekkel találkozzam, szinte ugy mondanám: hogy érintkezzem velük.
A kortársi nagyemberek valamennyiével ugyanis lehetetlen találkoznom.
Tisztelnem kell az idejüket és kimélnem a magamét. Ha nem kerülhetek
közelebbi ismeretségbe velük: akkor semmi egyebet nem kaphatnék róluk, –
ama futó félóra alatt, amit mellettük tölthetnék – mint elmosódó képet
testi mivoltukról. Tehát, ha mégannyiszor kimennék is Párisba: nem
jelentkezném vizitre Anatole Francenál, aki pedig engem csakugy fogadna,
mint ezer más idegent, akikkel egy-egy hiábavaló negyedórát elpocsékol.
De minek? Igy, messziről, jobban ismerem és jobb, ha a hegyes fehér
szakállát és a házisapkáját is csak magam elé képzelem, minthogyha
néhány feszes percen belül valóban megtekintem. Pedig akárminő időben él
valaki, mindig vannak nagyember kortársai.

A nagyemberek természetrajzához valóban hozzátartozik az önbizalom.
Enélkül nem is tudnák nagy munkájukat elvégezni. De hozzátartozik a
kétség, a küzködés, a bizonytalanság, a töprengés is. Egy kis hamletinek
_is_ kell lennie a nagy emberben. E hamleti lélekdarabkának nem
okvetlenül kell megnyilatkoznia már a kortársak előtt, elég, ha utólag,
a nagy ember naplójából, vagy memoárjaiból tudjuk meg, hogy mikor a
legnagyobbat művelte, akkor is küzködött magával, egy kicsit, s mikor a
világ már tapsolt és azt mondta: ‚Nagyszerü‘ – benne még halkan
felvetődött a kérdés:

– Vajon? Nem szamárság-e?

Tóth Ede életrajzában olvasom, hogy mikor 1875-ben Balatonfüreden a
_Tolonc_ egyik felvonását befejezte, kipirult arccal ment ki a sétányra
és a kérdezősködőknek ezt felelte:

– Most végeztem be egy felvonást, ami vagy őrültség, vagy sekszpiri
gondolat.

Ha akármelyik eshetőség igaz lett volna, akkor Tóth Edét joggal
számithatnók a mi nagy embereink közé. De az a felvonás nem is őrültség,
nem is sekszpiri gondalot. S Tóth Edében inkább csak ez a kételkedés
volt nagyemberi. De lám, mégis megvolt benne. Hogyne volna meg nagy
államférfiakban, kiknek munkája olyan, hogy ötven évig nagyszerü lehet,
aztán már kárhozatos. Napoleon is csak kifelé mutatta a leghatározottabb
energiát, befelé csatázott önmagával. Bismarck ugyanigy cselekedett.
Menjek visszább? Mondjam, hogy Krisztus negyven napig harcolt az
ördöggel? Fölösleges példák ezek, mert biztos, hogy azok az emberek,
akik milliók sorsáról döntöttek, otthon, hálóingben, időszakonként
meg-megdöbbentek azon, hogy jól döntöttek-e? S ha ez a kétség életükben
kifelé nem is nyilatkozott meg, – mert akkor támogatta volna azokat az
ellenfeleket, akik a nagy ember alkotó munkáját gátolni igyekeztek, –
mindenesetre megóvta őket attól, hogy az ellenvélekedőket verebeknek
nyilvánitsák.

Most én kérek bocsánatot a hasonlatért. Azért, hogy az ujvidéki bankett
szónokát Napoleonnal, Bismarckkal, Krisztussal vontam egy kalap alá. A
nagyemberek mind nagy rombolók _és_ nagy alkotók voltak. Tisza István, s
ezt majd csak az utókor állapitja meg még határozottabban, sem egyik,
sem másik. Rombolt ugyan. De hogyan? Aki el akarja pusztitani a
parlamentárizmust, amit – elvi álláspont magaslatáról – meg lehet
cselekedni, az nem ugy rombolja le, hogy majomparádét csinál helyette.
Alkotott is. De mit? A Code Napoleon-ban, az egészben, nincs annyi
sajtóhiba, ahány lényeges ostobaság csak egy-egy Tisza-féle törvényben
foglaltatik. Szóval: az ő munkája, ezt már ma biztosan ki lehet mondani,
sem nagystilü pusztitás, sem hatalmas épitkezés. De jószerivel még ő
maga sem gondolhatja, hogy az. Neki is tudnia kell, hogy időfordulót
élünk. A szocializmus ostromolja a parlament kapuit. A nagyember
kinyitja a kaput, vagy agyonveri az ostromlókat. Tisza egyiket sem
cselekszi. Ő tehát csak megakadályozza a nagy idők elkövetkezését. Még
ezt sem nagyszabásuan. A foltozó suszter munkáját végzi egy elvénhedt
rend cipőin. Pedig csak néhány év kérdése, hogy ezt a rendet sirba
tegyék, s akkor a cipő is ottpenészedik majd a halott bütykös lábain.

Verebek? Aki látó-szemü embere van ennek az országnak – nem a
politikusokat gondolom, nem – mind egyetért abban, ha különböző
szempontokból is, hogy amit Tisza csinál: legalább is értelmetlen.
Mindezek csak verebek volnának? Nem valószinü. S ha Tisza _valóban_
hinné is ezt, kimondania nem volna szabad. Rettegnie kellene, hogy
tizmillió magyar közt, csak ő az egyetlenegy, aki nem megy verébszámba.
Ha igy volna, nem volna érdemes dolgoznia a tizmillióért. Sajnos, nem
igy van. A tizmillió magyar közt ő az egyetlenegy, aki nem alkalmas e
tizmilliónak a boldogitására. Mások nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy
a maguk alkalmasságát bebizonyitsák. Tisza már kétszer bebizonyitotta az
alkalmatlanságát. Mindamellett _ő_ beszél, s a többiek hallgatni
kénytelenek, épen azért, mert nem verebek, hogy csiripeljenek.

És aki, – tul politikán, napi aktualitáson, pártlelkesedésen, – ugy nézi
a _ma_ eseményeit, mintha máris történetet olvasna, egy-egy pillanatra
sajnálja Tiszát, aztán egy-egy pillanatra szégyelli magát miatta. De
csak pillanatokról van szó. Az egész ember és minden, ami körülötte van,
nagyon el fog mulani. Roppant jelentéktelen epizódja lesz a legujabb
magyar históriának. Ez évek sirján nem emelkedik obeliszk. Akácfa nő
csak ott és rajta verebek ülnek, szürke verebek, feledést hullatók.


A GOROMBA KÜLFÖLD

Nyugodjunk bele, hogy a nagy-német lapok, amelyek Tisza István gróf
választótörvényi beszédével foglalkoztak s az abban foglaltakat
visszautasitották: nem finoman cselekedték ezt, hanem gorombán. Pedig
előkelő lapok. Ez alkalommal azonban mégis egész egyszerüen egy-egy
gorombasággal válaszoltak Tisza Istvánnak. A legszomorubb a dologban,
hogy a berlini lapoknak, mikor azt mondták, hogy amit Tisza csinált, az
_Beschränktheit_, magyarul: korlátoltság, még magyarabbul _butaság_, s
hogy Tisza a német parlamenti ügyekhez nem ért, igazuk volt. És akkor is
igazuk volt, mikor nem is vitatkoztak Tisza Istvánnal. Hogy ugy mondjuk,
szóba se álltak vele. De nem is tehették. Ugy, ahogy mi magyarok nem
állunk szóba egy tissotiádával, vagy egy mikoschiádával, mert mindakettő
magán viseli annak a jelét, hogy az illetők, akiknek a tollából
származik, semmitsem tudnak országunkról. Ostoba emberek, akik
olyasmiről irnak, amiről nincsenek adataik, vagy amiről a tényleges
adatokat nem ismerik. Ellenben tessék visszagondolni rá, hányszor
álltunk szóba, mennyiszer vitatkoztunk _Scotus Viator_ urral, angol
ellenfelünkkel, aki következtetéseiben lehet helyes vagy helytelen, (ez
pártpolitikai állásfoglalás dolga) de bizonyos, hogy ez a Scotus Viator
utánajárt a dolgoknak, adatokat gyüjtött róluk és a legelkeseredettebb
magyar sem mondhatja, hogy nem ért ahhoz, amiről beszél.

Vagy hogy még közelebb időből vegyem a példát. Nemrégiben Goga Oktavián
zsidónak nézte az egész magyar irodalmat. De szóba kellett állni vele,
muszáj volt, meg kellett próbálni a meggyőzését, mert irásából látni
lehetett, hogy igenis ismeri irodalmunkat, csak épen nem ugy látja,
ahogy mi szeretnők, vagy helyesnek tartanók. S két nagyon kitünő ember
is odaállt vitázni vele, _Braun_ Róbert részletes adatokkal, _Ignotus_
általános érvekkel, és mind a ketten nagyon udvariasan, mert látták,
hogy érdemes, hogy nem a tudatlanság falára hányják a borsót. Tisza
István szavait ellenben kurtán és gorombán veri vissza a külföld. Mert a
Gellérthegyről le lehet nézni az ötemeletes házakat. De a pincelakásból
hogyan? Ha valaki magát a parlamentarizmust tartja rossznak, erről a
_magasabb_ álláspontjáról már mondhat némi rosszat akár az osztrák, akár
a nagynémet parlamentről. De aki a parlamentarizmust olyan kincsnek
véli, aminőnek Tisza István (a szavaiban), annak csak látnia kell, hogy
az a parlament, amit ugy választanak, hogy egyik ember beszél a másiknak
a hasába és akkor az a másik vagy rászavaz erre az egyikre titokban,
vagy nem szavaz rá: csak jobb, mint a másik parlament, amely ugy támad,
hogy bort, sört, pálinkát, gulyást és pörköltet önt egyik ember a
másikba, aztán szekérre teszi, kordon mögé lefekteti, beszállitja az
urnához és a fülébe sugja a saját nevét, nehogy e választó-hulla
valahogy egy másik nevet dadogjon ki alkohol-gőzös pofájából.

Tisza István, a szikár józanság, a sivár szárazság szobra csak nem
nézheti le a józan választást a részeg választás kedvéért? De lenézte.
_Ezért_ voltak olyan szükszavuak, ridegek és durvák a válaszok, amiket
kapott.

Ne higyjük, hogy a külföld olyan nagyon rosszul van tájékozva az ügyeink
felől. A külföld elolvassa még azt is, hogy Tisza István _fájó szivvel_
ment bele néhány kerület választásának a titkosságába. Csütörtökön.
Pénteken pedig már külföldi parlamentek nivójáról nyilatkozott. Ez igy
nehéz. A pápuával, aki tegnap elszomorodva jelentette ki, hogy fájó
szivvel mond le az emberevésről, bár azt okos és helyes dolognak tartja,
másnap nem vitatkoznak, ha az angol étkezési szabályokat kritizálja.
Csak megmondják neki, hogy hallgasson.




IRODALOM


MAGYAR NÉPDAL

Ön megvesz a dal-árusitó gyerektől egy kék füzetet vagy egy pirosat,
vagy egy zöldet. Három, öt vagy tiz krajcárért s azonnal értesül róla,
hogy mi van a magyar néplélekkel. A magyar néplélek, tekintettel a
zilált gazdasági viszonyokra, csődbe ment. A magyar néplélek Budapestről
kapja az ennivalóját s mert itt minden, ami ennivaló, hamis: az az étel
is hamis, amit innen a népléleknek szállitanak. Az iskolában ugy
tanultuk, hogy a népdal a nép lelkéből fakad. Mindamellett én nem azt a
dalt reklamálom, amely csakugyan a nép lelkéből gyöngyözik. Ilyen nincs
is, s ha még huszonnégy iskolakönyv tanitja is, akkor sincs. Sohasem is
volt. A népdalokat mindig _egy_ ember csinálta, amióta világ a világ s
az irodalmi tankönyvek irói a legnagyobb zavarba jönnének, ha
felvilágositást kérnének tőlük, hogy hogyanis képzelik? Hogyan ül le a
néplélek verset csinálni? Valamikor volt egy tanárom, rettenetesen buta
ember volt, az Isten nyugosztalja, aki az iskolakönyv frázisából
kiindulva, megpróbálta rekonstruálni a dolgot és azt mondta, hogy a
magyar népdal a kocsmában születik. Egyik legény mond egy sort, aztán a
másik legény mond egy másikat rája. Mikor az egész együtt van, akkor
kicsiszolják, kicsinositják. Hát egészen biztos, hogy _igy_ nem készül a
népdal. Igy csak azok a _réják_ készülhetnének, amik minden magyar
népdal-gyüjteményhez függelékül vannak csatolva. De még azok sem igy
készülnek, azok közül is a jókat, az érdekeseket, tehát az eredetieket,
amikben van _valami_, akár ötlet, akár furcsaság, akár meglepő
ostobaság, _egy_ ember találta ki, _egy_ ember, aki erre a bolondságra
hajlamos, ahogy a tüdővészre vagy valamely másik kórságra is hajlamosnak
kell lenni, mert különben az ember állandóan szanatóriumokban élhet,
betegekkel parolázhat, mégsem fogja magát életében egyetlenegyszer sem
elköhinteni.

A mai népdalt is _egy_-emberek irják; ez helyeselhető. De _amit_
összeirnak, azt tessék megitélni személyesen. Ideirok egy uj-magyar
népdalt, egészen friss keletüt:

  _Valahol a faluvégen, éppen pünkösd napján_
  _Egy ragyogó fényes csillag tünt fel az ég alján,_
  _Szép csillagos éjjelen át, hajnal-hasadóra,_
  _Szőke kis lány ablakában kinyillott egy rózsa._

Méltóztassék megkóstolni ezt a népdalt, ugy, ahogy öreg borkóstolók a
bort izlelik: a szájukba veszik, öblögetnek vele, aztán kiköpik. Milyen
rosszizü korty ez, alig hogy az ember száját érinté! Milyen szószátyár,
milyen zavaros és milyen kotyvasztott. Egyike a recept szerint
készülteknek. A recept azt mondja, hogy a népdalt jó olyan szavakkal
elkezdeni, amik bár benne vannak az emberek fülében. A ‚valahol a
faluvégen‘ már többizben megvolt, s legelőször egy olyan versben volt
meg, amit van szerencsénk elég jól ismerhetni. Igy hangzik: „Valahol
messze, valaha régen…“ Ugyanitt a faluvég is megvan s az uj-magyar költő
egyszerüen átlopta a faluvéget. Nem baj; ha egy egész falu lett volna,
akkor is átlopta volna. De meg kell nézni, mibe van belekeverve a
faluvége. Pünkösd napján ragyogó, de nemcsak ragyogó, hanem fényes
csillag is, feltünik az ég alján. Pünkösd napján történik ez s nem
pünkösd éjszakáján. Mert az uj-magyar népköltőnek halvány sejtelme sincs
arról, hogy mi van nappal, mi van éjszaka, hogy nappal a nap van az
égen, éjszaka vannak a csillagok. Vagy ha van is fogalma erről, nem
veszi magának azt a fáradságot, hogy a napot meg az éjszakát a dalban
elrendezze. A népnek ugy is jó, a nép már nem ér rá gondolkozni és
rendbehozni, amit költője összezagyvált. Sajnos, valóban igy van, a nép
azelőtt csakugyan rendbehozta azokat a rossz költeményeket, amiket az ő
használatára gyárilag állitottak elő. Most azonban nem teheti, mert ott
a gramofón, amely változatlanul beleénekli a fülébe az ‚eredeti‘
szöveget, amely különben is olyan kusza és ostoba, hogy azokkal az
önkéntelen javitásokkal, amiket minden dudorászó legény vagy leány
megejt rajta, jóvá nem is tehető. Nyugodtan éneklik tehát az aratók,
hogy pünkösd napján milyen csoda történt, _egy_ ragyogó, fényes csillag
tünvén fel az ég alján.

Hogy a nép maga mért nem termel már dalt? Mert nem birja a konkurrenciát
és nem rendelkezik a terjesztésnek amaz eszközeivel, amiket a város
népköltője igénybe vehet. A költő, aki e faluvéget létrehozta, kótát
nyomat, cigánynyal nyuzatja, énekessel énekelteti, nótás-könyvbe
kiiratja, gramofon-lemezre felvéteti a művet. S az terjed is, mint a
lepra. A nép költője azonban, a parasztlegény, (sokszor parasztlány is),
mindössze annyit tesz, hogy a nótát, amit maga csinált (gyakran nem is
tudja, hogy ő csinálta) elfujja másoknak, akik megtanulják. S igy egy
megye területén elterjed a nótája, tovább aligha megy. Emiatt
vidékenként különböző a nótatermés. Vannak helyek, ahol még sarjad nóta
a réten, de vannak olyan ujság- és gramofonverte vidékek, amiket
kizárólag Budapest lát el ezzel a rémséges főzettel. Épkézláb nóta alig
van köztük s a legtöbb, amit egyikről-másikról el lehet mondani, csak
az, hogy nem nagyon rossz, nem tulságosan buta, nem kinosan magyartalan,
hanem türhető. Van azonban hajmeresztő is köztük. Egyik például komolyan
elbeszéli annak a göndörhaju cigány_rajkó_nak a keservét, aki egész
éjjel a nagy utcát járja, szerelmét panaszolván és azt, hogy neki holnap
hegedülnie kell ama széplánynak a lakodalmán, kiért a szive meghasad. A
cigány_rajkó_ mint amorózó, mint hősszerelmes, mint tragikus alak. A
rajkó. S a városi népdalár nem tudja, hogy mindez a rajkóval nem
történhetik meg, mert a rajkó, vagy a purdé, egészen kis cigánygyereket
jelent, messze a pubertáson innen, sőt innen még azon a hegedülésen is,
amivel lakodalmakon föl lehetne lépni.

És az _anyag_ egyre romlik. Azelőtt mégis akadtak, akik olyasmit
csináltak, ami huzott a népdalhoz, bár sem olyan egyszerü, sem olyan
kedves nem volt. Ma már azonban az ipart egészen rossz mesteremberek
müvelik, akik elmulasztották még a kézügyesség megszerzését is.
Semmitsem tudnak, ez az egyetlen kvalifikációjuk, mert aki tud valamit,
az már nem műveli _ezt_ a műfajt. Azt hiszem, elmegy mindjárt
ujságirónak vagy operettszerzőnek, vagy bankigazgatónak. S a nép, a
cserbenhagyott, kénytelen ezt dalolni, csillagos estén, szénaboglya
tövében:

  Ne sirj lányom! ne zokog_jál!_
  Ő se boldog, akár-hol jár.

Nem kell erre azt mondani: ‚Ez a ne zokog_jál_, ez Pest.‘ Nem igaz. Ez
csak a külső Dob-utca, amelylyel Budapestet azonositani mégsem lehet.
Nem igaz, hogy Budapesten a magyarok nem tudnak magyarul. Bizonyos
rétegen alul nem tudnak, de nemcsak magyarul nem, hanem semminő más
nyelven sem. A gyászos csak az, hogy éppen ebből az iszaprétegből
bugyborékol fel a magyar nép nótája.


ÖNÉLETRAJZ

Pályázik a humoros önéletrajzpályadijra, melyet Halmos Izor irt ki.
Jelige: „És ha az irodalom még most sem fog felvirulni, akkor eheti a
fene az egészet“.

1884 január 20-án születtem abból az alkalomból, hogy Halmos Izor, kinek
működése a szürke előidőkbe nyulik vissza, pályázatot hirdetett
egészséges magyar humoristára. Édesanyám keresztkötés alatt küldött be a
titkári hivatalba, a jeligés levelet is mellékelt hozzám. A pályadijat
azonban, formai okokból, nem nyertem meg, mert, különösen életem első
napjaiban, kicsit formátlan valék és sem a külcsin, sem a belbecs iránt
kellő fogékonysággal nem birtam. De emlékszem rá, hogy mikor Halmos Izor
a csomagból kibontott, éreztem, hogy életem egyik legnagyobb eseménye
előtt állok, illetve fekszem. Ennek az érzésemnek azonnal kifejezést is
akartam adni, de nem tehettem, amit azóta is sajnálok, mert még nem
rendelkeztem a beszéd adományával. Arra is emlékszem, hogy Halmos Izort
akkor még Izidornak hivták s nem irodalmat szokott olvasni szabad
óráiban, hanem készpénzt, amit kamatra adott ki és pedig, ugy mondják,
hogy ez a kamat sem zömöknek, sem köpcösnek, sem középtermetünek nem
volt nevezhető, inkább is nyulánknak, sőt igen magasnak. Van aki azt
állitja, hogy a kamat, amelyet Izrom-bizrom szedett, egy fejjel
kimagaslott az összes kamatok közül. Lehet azonban, hogy ez az állitás
csak a Szent Lászlóról szóló népies legendának egy szintén legendás
személyre, Szent Izóriuszra és az ő kamatlábaira való alkalmazása. Tény
azonban, hogy a sikertelen pályázás után visszaküldettem anyámhoz, aki
nem csüggedt e kudarcon, hanem továbbra is megtett mindent, hogy belőlem
az a humorista váljon, ami kisvártatva csakugyan vált is:

– Nőjj, fiam, nőjj, – mondotta – s lehet hogy az leszel, ami Swift
Jonathán az angolba, vagy Rácz Pali a hegedübe. Nőjj, fiam, nőjj, s ha
Isten megsegit, te még megnyerheted az Izidor-dijak valamelyikét s akkor
kék szalagot fognak a nyakadba akasztani.

Miután helyreigazitottam ezt a tévedést, mely a derbyvel való
összecserélésből származott, a kisdedóvóintézetbe léptem s tájékozást
nyerve a világ akkori eseményeiről, a következő dal fakadt keblemből:

  Halmos Izor a nagy férfi, kiben jó sziv lakozik,
  Fogjátok meg Halmos Izort, mert tovább adakozik!
  Hogy pazaljon mihamarabb meg muszáj azt gátolni,
  Tessék talán ősz szakállát gyámság alá áttolni.
  Mindegy néki irodalom, művészet vagy goltura,
  Ennek is jár három krajcár, annak is egy poltura,
  Kutya ugat, macska nyávog és a szinész alakit,
  Haladnak a karavánok s Halmos Izor alapit.

A dédó-néni elragadtatva tapsolt s táviratilag közölte a költeményt
Halmos Izráellel. Mivel azonban a szöveg utközben több értelemzavaró
romlást szenvedett, Halmos ez alkalommal sem adhatta ki a pályadijat s
csak távirati áldását küldte fejemre. Izor képét ekkor már medájjonban
hordoztam keblemen s otthon, házi oltáromon, a nagy férfiunak gipszből
faragott pompás ércszobra állott, melyet minden este hő imáimba
foglaltam. Közben elvégeztem rendszeres elemi iskolai tanulmányaimat is
és nyomban a hirlapirói pályára léptem, mely, akkor még, megkivánta ezt
az alapos előkészültséget. Hirlapirói pályám egyenesen az Otthon-körbe
vezetett, melyben, mint csaknem az egyetlen irót és hirlapirót, igen
nagy tiszteletben részesitettek. Itt láttam másodszor Halmos Izort,
életem veres fonalát, amint beavatott irodalmi körökkel tartlit játszott
s igy szólt:

– Van egy dárdám, amire az osztrák-magyar bank fürdő-utcai fiókja is
nagyösszegü hitelt nyujtana.

Majd ezt mondá:

– Irassék magyar vigjáték, mely tárgyát az Ősidőkből meriti.

Aztán hozzátette:

– Irassék magyar szomorujáték, mely tárgyát az Ujidőkből meriti.

Megmeg igy nyilatkozott:

– Irassék hosszabb költői elbeszélés, mely rövidebb legyen, mint a
Mahábharáta.

Utóbb ezt jegyezte meg:

– Irassék rövidebb elbeszélőköltemény, mely hosszabb legyen, mint Dante
Elveszett Paradicsommadara.

Akik körötte álltak, áhitattal néztek rája, s egyhangulag és szent
lelkesedéssel ezt kiáltották:

– Kiguberáni! Kiguberáni!

Akkor még nem értettem ezt az olaszosnak hangzó szót, de azóta
megtudtam, mit jelent. Hogy necsak pályázatokat irjon ki Izor, hanem
guberálja is ki az összegeket, amikről szó van. Halmos Izor megtette.
Egy-egy kupac aranyat helyezett el egy sarokasztalon s azután, mikor a
tartli-parti véget ért, magához intette Miskát, a pincért s igy szólt:

– Miska, pályázott valaki?

Miska háromszor érintette homlokával a padlót, keresztet vetett és ezt
válaszolta:

– Nem, ó jókedvü adakozó! Ismét a kutya sem pályázott.

Erre Halmos Izor besöpörte az aranyakat és vidáman hazakocogott.

Én pedig nőttem-növekedtem hirben és dicsben s kezdtem a helyesirás
alapelveit is elfelejteni. Halmos Izorról szóló ódámat már palotában és
kunyhóban egyaránt éneklik. Ezen szavakkal:

  Alapitott munkásházat, szükecskét és szoroskát,
  Alapitott a falára tizenhárom poloskát.
  Állnak Pesten szürke házak, hiányosak némikép:
  Mindegyikhez alapitott még egy kedves nénikét.
  Alapitott egy cilindert a dalai lámára,
  Alapitott köpőcsészét a hordárok számára,
  S nem hiába róla bömböl állandóan a lap itt,
  Alapitott egy fürjecskét, amely hármat alapit.

Halmos Izor azonban még fiatal volt és erős, és százharminc éves
születésenapján épp ugy kitüzte a maga mindennapi pályadiját, mint
Kazinczy és Csokonai idejében. A legöregebb emberek sem emlékeztek már
egy ilyen halmosizorra, s az Akadémia is pályadijat tüzött ki, ezzel a
kérdéssel:

– Ki volt Anonymus s jogosan azonositják-e őt a dubnici krónika és
Turóczi krónikája Halmos Izorral?

A pályadijra azonban, mert Halmos Izor neve is benne volt, megint nem
pályázott senki s igy a tudományos világ tovább is csak a homályban
tapogatózott. Ekkor történt velem, hogy halálom óráját közeledni éreztem
s ágyam mellé szólitottam jól megérdemelt gyermekeimet, igy szólván
hozzájuk:

– Fiaim, csak énekeljetek.

Halálom után másfél évvel, a mennyország könyvtárában egy több ezer
kötetes műre bukkantam. Ez volt a cime: Halmos Izor összegyüjtött és
kiadatlan pályadijai. Szent Liber, a könyvtár őre, magyarázólag fordult
felém:

– Izor még lent van a földön és folytatja működését. Most Urunk, a jó
Isten, akar pályázni egyik dijára, de ha még ő sem tudja megnyerni,
akkor kénköves eső küldetik az Otthon-körre és Izor karhatalommal
kivezettetik. Ámen.


FELOLVASÁS

Az ember ne maradjon el tulságosan a világtól, és ha már ugyis csak
egyszer él, használja ki ezt az egy életét. Például semmiesetre el ne
mulassza megismerni azokat a hires kortársakat, akiknek megismerésére
alkalma nyilhatik. Mit mondok az unokámnak, ha majd a térdemen ring és
megkérdi tőlem:

– Nagypapa, milyen ember volt az a Kuropatkin, aki elvesztette a
japán-orosz háborunak az oroszi részét?

Semmit sem tudok mondani, mert nem láttam Kuropatkint, pedig kortársa
voltam. De ha megkérdi tőlem, hogy milyen ember volt Amundsen, a déli
sark megtalálója, azt meg tudom mondani, mert ezt az alkalmat igazán nem
akartam elmulasztani s elmentem a Zeneakadémiába, hol egy téli szerdán
ez a jó Amundsen felolvasott. Kevesen voltunk, déli sark iránt
érdeklődők, oh be kevesen, s a széken mellettem a Gonosz Szabadjegyes
ült a feleségével. Egész este beszélt a gonosz szabadjegyes és ezeket
beszélte:

_A Gonosz Szabadjegyes:_ Ide nem kellett volna eljönni, sacikám, és ha
még ugy kötötték is ránk azt a jegyet. Ki-mi ez az Amundsohn…

_A neje:_… _sen_, fiacskám, ez _sen_, az Arnoldson az _son_, de az meg
svéd csalogány.

_A Gonosz Szabadjegyes:_ Sokat törődöm én azzal, hogy ez az Amundsohn
_sen_ vagy _son_. Tény, hogy még sohase hallottam róla egyetlen betüt
se. És valószinü, hogy ez olyan hideget hozott magával arról a déli
sarokról, ami nagyon cuggos hely legyen, hogy mind a ketten influenzát
fogunk kapni. Az kell most, a mai gazdasági viszonyok mellett, egy
influenza, ahol az ember aszpirinra többet költ, mint a
kosztra-kvártélyra.

_A neje:_ Nézd, már be is jött a terembe, nem hozott magával hideget.

_A Gonosz Szabadjegyes:_ Mi az? Mi történik itt? Ez az ember frakkba
járt a déli sarkon? Csak nem akarja belémbeszélni, hogy az emberek
frakkba és fehér mellénybe hóditják meg a déli sarkot? Én nem sokat
tudok, de annyit csak tudok, hogy jól fölkösse a prémeket az, aki a déli
sarkot akarja meghóditani.

_A neje:_ Istenem, hiszen csak a publikumot tiszteli meg a frakk, _ott_
biztosan rókabőrbe járt.

_A Gonosz Szabadjegyes:_ Csak ne védd. A publikumot tiszteli meg a
frakk? A frakkot látom, de a publikumot nem. És milyen nyelven beszél?
Micsoda idióma ez? Ez az ember angolul mer itt felolvasni nekem és én
most egy angol felolvasást fogok végighallgatni, mikor angolul csak
annyit tudok, hogy _Tubiarnottubidetizdekvestn_ és ezt se tudom, hogy
mit jelent.

_A neje:_ Fiacskám, ez nem angolul olvas.

_A Gonosz Szabadjegyes:_ Annál rosszabb ránézve. Mert akkor norvégül
olvas, s norvégül csak ennyit tudok: _Kjökkenmödding_, ezt is csak
annyiban, amennyiben ez norvégül van és nem dánul. Mert lehet, hogy
dánul van, sőt az is lehet, hogy svédül, s az sincs kizárva, hogy ez a
szó még a paleolit-korbeli svéd szó, s akkor mit olvas nekem Amundsohn
norvégül?… Nekem olvashat mai norvégül, ha én csak egy antediluviális
svéd nyelvjárásnak egyetlen szavát beszélem.

_A neje:_ Nem norvégül olvas, németül olvas, csak egy kicsit norvéges a
kiejtése.

_A Gonosz Szabadjegyes:_ Jó, tudom, mit akarsz mondani. Hogy minnyájan
véges emberek vagyunk és _ez_, ez itt norvéges. Jó, jó. Kár tenéked
erőlködni. És most képeket kezd vetiteni. Hallatlan! Moziban vagyunk,
vagy az Urániában? És mit vetit, istenek, mit vetit, egy kutyát vetit!

_A neje:_ De ez egy eszkimó kutya…

_A Gonosz Szabadjegyes:_ Egyik eb, a másik kutya. Ez egy egész
közönséges kutya, aminek lefelé négy lába van és előrefelé két füle.

_A neje:_ Csak nem kivánod, hogy négy füle legyen és két lába?

_A Gonosz Szabadjegyes:_ De kivánom. Egy vetitett kutya legyen exotikus;
hogy ezt a célt ő hogy éri el, az nekem mellékes. De nézz csak oda, ez
egy szőrös kutya, sőt egy szimpla fehér bunda-részlet, ami kutyának van
maszkirozva. Nem ugrom be egy ilyen szücsészeti tréfának. Ez a kutya
lehet ugyan kutya, de ezt a tényt semmi sem bizonyitja. S ilyen
tudományos dolgokban legjobb a _non-possumus_ álláspontjára helyezkedni.

_A neje:_ Az mi, az az álláspont?

_A Gonosz Szabadjegyes:_ Azt egy Ignorabimus nevü angol tudós fedezte
fel és azt én most nem magyarázhatom el neked, mert egy ilyen
felolvasáson csendbe kell lenni. Csak annyit, hogy ami az impóniát
illeti, az Amundsohn sarki kutyája nekem abszolute nem imponál. Lássuk a
medvét, a jegesmedvét lássuk, ha azt akarja, hogy lelkesedjem azért az
állitólagos északi sarokért, ami délen van.

_A neje:_ Ó, milyen gyönyörü hómezőt mutat!

_A Gonosz Szabadjegyes:_ Hó? Hohohohó! Ezen nevetek. Egy kis mezei hóért
mi magunk se megyünk a szomszédba, édes gyerekem. Ezért a silány, fehér
hóért neki nem volt érdemes a déli sarokra menni, nekem nem volt érdemes
a Király-utca és Gyár-utca sarkára jönnöm. Ha én havat akarok, biztosan
nem a Zeneakadémiában keresem. Nagy tévedés egy utazótól, hogy ő itt
keresi. Itt penész van, öreg penész és néhány fiatalabb zenész, de ez
nem egy talaj a hó számára.

_A neje:_ Pszt! most felhuzza a nemzeti zászlót a sarkon.

_A Gonosz Szabadjegyes:_ Csak huzza. Tőlem huzhatja, mig meg nem reped.
Én megint nem látok semmi egyebet, csak havat, a havon egy gebulás
kalyibát, a kalyibán egy piros rongyot, fehér kereszttel. Igy hóditotta
meg a déli sarkot? Hol a vér? Csak nem képzeli, hogy elhiszem, hogy egy
hóditás kardcsapás nélkül történik? Hogy ő bedugja a zászlót a hóba és a
déli sarok meghódol? Á, itt valami svindli forog fönn.

_A neje:_ Befejezi a felolvasást.

_A Gonosz Szabadjegyes:_ Be, be. Ötfertály óra alatt elment a sarkra és
vissza is jött. Messze lehet az a sark és nehéz lehet oda elmenni!
Gyere, Rizám, holnap beirok a Zazestbe egy közönségkörébőlt, hogy itt
Pesten mivel bolonditják a népeket. Azt fogom aláirni: „Egy
felháborodott adófizető“. Gyere, Rizám.

Ezzel a Gonosz Szabadjegyes fölkelt, padónt mondott, miközben a
könyökével szántszándékkal szájon vert, és kirobogott a ruhatárba. Igy
olvasott fel Roald Amundsen Budapesten 1913 november huszonhatodikán,
szerdán, este a Zeneakadémia nagytermében.


A PÁLYADIJ

A pályadijat, mondani sem kell, nem adták ki. Aki nem adta ki, mondani
sem kell, a Magyar Tudományos Akadémia, amely, hosszu évek óta,
pályadijak ki-nem-adásával foglalkozik. Akinek nem adták ki: Csuday Jenő
egyetemi tanár, amit csak azért kell mondani, mert a ki-nem-adást
helyeselni óhajtom. Még helyesebb, hogy Csuday pörölte az Akadémiát
29.000 korona kártéritésért, s leghelyesebb, hogy a pör négy és fél év
alatt ugy ért véget a Kuria itéletével, hogy a tudóst keresetével
végérvényesen, visszavonhatatlanul elutasitották. Tudni kell még, mint
adatokat, amiket nem kell tudni, hogy Csuday az Akadémia számára a
Magyarok Történetét irta meg. A per folyamán pedig kiderült, hogy az
Akadémia birálóbizottsága nem olvasta el a pályázó művet. Mely jól
tette, igazán mely nagyon okosan tette. A tudós érezte, hogy mit kell
megirni: Magyarország Történetét muszáj megirni, amely nem tud
védekezni. A birálóbizottság érezte, hogy mit nem kell elolvasnia:
Magyarország Történetét, melyet ugyis elég jól ismerünk. Mi Magyarország
Története? Ez: ‚Őseink halászó és vadászó népek voltak, akik
ellenfeleiket szolgálni küldték maguk előtt a másvilágra‘. És ez:
‚Menjen a király az ő kedves kunjaival‘. Meg ez: ‚Hütlen gyámból rossz
király‘. Továbbá ez: ‚Látván pedig, hogy… egy tollvonással
megsemmisitette‘.

Ezt bizony kár még külön is elolvasni, ezt már valamennyien könyv nélkül
tudjuk. Ez nem ér 20.000 koronát, nem is beszélve arról, hogy 29.000
koronát megérne. Legkevésbé éri meg azt a három délutánt, amely ahhoz
szükségeltetnék, hogy az ember Lehel kürtjét, a kedves kunokat, a hütlen
gyámot és a tollvonást elolvassa. És azután hogyan lehetne kártéritést
megitélni, 29.000 koronát? Valóban nem lehet bebizonyitani, hogy egy
ilyen pályamű csakugyan 29.000 korona kárt okozott volna a Magyar
Történetnek. Azt sem, hogy a Magyar Történet 29.000 korona kárt okozott
az Akadémiának. A tudósnak pedig, aki a Magyar Történetet irja, ez a
történet semmi kárt nem okoz, sőt hasznot okoz, hisz a tudós éppen azért
tudós, mert a Magyarok Történetét irja. Ha ugyanazzal az
irni-nem-tudással, szük látkörrel, csekély itélettel novellákat irna,
akkor nagyon rossz ujságirónak számitana és senkinek eszébe nem jutna,
hogy tudósnak nevezze.

Hiszen, igaz, valakinek nagy kára van e Magyarok Történeteiből. De ez a
valaki nem indit kártéritési pert sem a történetirók, sem az Akadémia
ellen. Ez a valaki bizonyos fiatal emberek összessége, akiket szokás
gyüjtőnéven tanuló-ifjuságnak nevezni. Ártatlan fiuk ők, magyar fiuk,
akiket az iskolai történetirás szántszándékkal szamarakká nevel _in
historicis_. Az Akadémiának, persze, könnyü, mert nem olvassa a
történetkönyveket. E sorok szerény irója azonban elolovasta pályázónak
ama művét, mely Magyarok Történelme cimen még a Millennium előtt jelent
meg, sőt két kiadást is megért, mert a publikum éhes, összefoglaló, nem
tulságosan testes magyar történeti könyv nem lévén forgalomban. Amilyen
pompás részlet-munkálatok vannak a magyar történet területéről, amely
művek azonban, természetüknél fogva, nem jutnak a nagyközönség elé,
olyan árva az összefoglaló irodalom, amelyben majdnem kizárólag csak
iskolakönyvek, vagy iskolaszerü könyvek jelennek meg. Egyik rosszabb és
korlátoltabb a másiknál. Az Akadémiának, noha _ezt_ nem mondta, igaza
van. Gyatrák e magyar történetek és semmi egyébre nem alkalmasok, mint
arra, hogy az olvasót félrevezessék. Vezetik is. Nincs a magyar
közép-műveltségnek egyetlen olyan embere sem, aki tisztában volna akár
Nagy Lajos, akár Mátyás uralkodásával. Pedig e két alak nagyon történeti
s a szaktudomány előtt már a leghatározottabb körvonalakkal áll. E
szaktudományt azonban a történeti kompendiumok irói nem hajlandók
tudomásul venni. Példa: a magyar honfoglalásnak van egy ragyogó
történetirója, Sebestyén Gyula a neve. Valósággal testi gyönyörüség
elolvasni, hogy a rendelkezésre álló gyér és keverék-adatokból ez az
ember hogyan hámozta ki egyrészt a magyar honfoglalásnak a történetét,
másrészt a monda-világát, hogyan választotta el a kettőt egymástól,
hogyan vitte tálcán be a történetbe azt, aminek csak kusza nyomai voltak
elszórva. Az iskolai történetirás egyszerüen nem vett tudomást Sebestyén
Gyula munkálkodásának eredményéről. És nem vett tudomást Acsády
munkálkodásáról, sőt, II. Józsefet illetően, Marczaliéról sem. Sebestyén
Gyula megmondja és bebizonyitja, hogy ki volt Anonymus, csodaszépen
mutatja ki, hogy a neve Adorján volt, III. Béla kancellistája volt,
püspök volt Erdélyben. Ön, jó olvasóm, azonban még most is ugy tudja,
hogy Anonymus _valamelyik_ Béla király _névtelen_ jegyzője volt. Mert ön
igy tanulta az iskolában, s mert a fiától, aki most tanulja, ugyanigy
értesül.

Az ön fia meg éppugy megtanulja a gyász-magyarokról, vagy
gaz-magyarokról szóló csacsiságot, ahogy ön is megtanulta. Lehelt és
Botondot is tanulja, valamint azt is, hogy az Árpád-királyok énekmondói
hegedősök voltak. Mindez nem igaz, nem igy igaz, sokkal szebb és
érdekesebb maga az igazság. De azt még nem terjesztik. Az Akadémia sem,
amely egyszerüen nem adja ki a pályadijat, de nem néz körül s nem látja
meg, hogy van már magyar történetirás, amelynek kiadhatná.


A PERZSÁK

Az 1914. év Vojnich-jelentésében nem volt semmi különösen bántó, de hogy
a garat mégse járjon üresen, benne volt az az egy mondat, hogy a termés
nem valami kiváló, s ha mindent összeveszünk, a szinpadi irodalom
legfontosabb, vagy leghasznosabb, vagy leggyönyörübb ténye Ajszkülosz
tragédiájának, a Perzsáknak, a leforditása volt. Hódolat Ajszkülosznak,
aki tán mind a mai napig a legnagyobb drámairó, hódolat a perzsáknak,
akik az ókornak olyan csodálatos népei voltak, hogy mi, akik az ókorból
csak a görögökről és a rómaiakról tudunk (mert a többi adatok elől még
az iskolában bedugják a fülünket), mi egyáltalán nem tudjuk, hogy
milyenek voltak a perzsák s a többi ázsiaiak, akik hatalmas kulturéletet
fejeztek be akkor, amikor a görögök még alighogy elkezdték. Külön
tisztelet a Perzsáknak, a darabnak, amely alkalmat adott rá, hogy egy
magyar iró a hatvanon felül, megmutassa: ősz ember is milyen ifjonti
erővel és lelkesedéssel tud dolgozni, ha a feladata tüzeli, köszönet
tehát Rákosi Jenőnek, hogy a maga hajlott korában nekiült és a Perzsákat
leforditotta s még egy köszönet Ivánfi Jenőnek, aki a darabot annak
idején rendezte s egypár megrázó tömegjelenetet produkált. Hódolat, hála
és köszönet mindenkinek, akit megillet; amint méltóztatnak látni, nem
óhajtok egyetlen levelecske babért sem elvenni senkitől. De 1914-ben azt
mondani, hogy az 1913. év _magyar szinpadi_ irodalmának a legnagyobb
eseménye Ajszkülosz Perzsáinak a leforditása volt, ez mégis erős egy
kicsit. Az Akadémia joggal becsüli tul a forditást ennyire, hiszen
tagjainak legnagyobb része nem csinált egyebet egész életében, csak
forditott, néha ugy, hogy az eredeti szerző nevét elfeledte megemliteni:
– azonban ilyen vélekedéssel a nyilvánosság elé kilépni, mégis
merészség. A magyar irodalom ma már jár annyira a maga lábán, – s több
évtized óta teszi ezt – hogy egy forditás nem lehet benne a legfontosabb
esemény, ha akárki is a leforditott, sőt majdnem azt lehet mondani: ha
akárki is a forditó. Már Kazinczynak nem volt igaza, s hogy nincs igaza,
már a kortársai érezték, mikor minden falusi plebánost, aki valamely
beteg idegen _románt_ magyarra forditott, istenfinak koszoruzott. S ez
száz esztendővel ezelőtt volt. Azóta a forditások nyilván sokat
veszitettek jelentőségükből, s a magyar Shakspere sem lett volna az
ötvenes éveken tulnan és innen olyan jelentékeny esemény, ha Petőfi,
Vörösmarty és Arany János nem forditottak volna Shakspereből egynéhány
darabot. Arany János Arisztofanesze, amely 1880-ban jelent meg, irodalmi
esemény volt, mert Arany János adta ajándékba az irodalomnak az _egész_
Arisztofaneszt.

_Mert Arany János_ – ezen van a hangsuly. Azonban ez is csak irodalmi
esemény volt, a szinpadi irodalomnak kevés köze lehetett hozzá s nem
hiszem, hogy ha _akkor_ lett volna Vojnich-dij, a birálók, akiknek
akkoriban Csiky Gergely, Rákosi Jenő, Dóczy Lajos, Berczik Árpád
darabjairól kellett beszámolniuk (mert akkoriban ezek irták a
darabokat), e nevezett fiatal irókat azzal ütötték volna fejbe, hogy ők
is irtak ugyan, de a szinpadi irodalom legfontosabb eseménye mégis csak
Arany János Arisztofanesze.

Arany János, akinek kinos igazságérzete volt minden-életében, okvetlenül
tiltakozott volna ez ellen, s megmondta volna, hogy Arisztofanesznek,
még ha játszanák is, igen kevés köze van az 1880. év _magyar_ szinpadi
irodalmához. Tessék csak elgondolni, mennyivel kevesebb még, egyetlenegy
Ajszkülosz-tragédiának, 1913-ban! Még akkor is, ha Rákosi Jenőnél
nagyobb nyelvművész nem volna a ma élő magyar irodalomban, még akkor is,
ha a Perzsák forditása örök-életü minta-műve volna a magyar nyelven
megszólaló antik metrumoknak.

Erről azonban nincs szó, mert ahogy felnézek a könyvespolcomra és ott
sorakozni látom Rákosi Jenő husz kötetét, érzem, hogy nekem van igazam,
s nem az Akadémiának, amely Rákosi Jenőből – aki nyilván nem is kéri ezt
a dicsőséget – klasszikust akar csinálni, holott Rákosi Jenőnek a
legnagyobb érdeme az, hogy romantikus _mert_ lenni, amikor ez épp olyan
bün volt, mint amilyen bün ma a modernség. Egyébként nem is igaz, hogy
az Akadémia dicsőséget akart szerezni Rákosi Jenőnek: dehogy. Az
Akadémia senkinek sem akar dicsőséget szerezni, csak ütni akart egyet a
mai magyar szinpadi irodalmon. Az Akadémia még Ajszküloszt sem akarta
megtisztelni, mert ha ezt akarná, akkor csináltatna egy végleges és el
nem avuló teljes Ajszküloszt – mondjuk például Rákosi Jenővel. De az
Akadémia ezt biztosan nem csináltatja. Nagyon érdekli az Akadémiát
Ajszkülosz! Sem Ajszkülosz, sem Euripidész, sem a többiek, akik pedig
már eléggé öregek ahhoz, hogy az Akadémiát érdekelhetnék. Az Akadémia,
hálaistennek, nem csinál semmit, s ha néha mégis kiduzzad belőle a
tetterő, akkor a kezébe kap egy korosabb irót és azzal lesujt az
ifjabbak közé. Vagyis: sem a korosat, sem az ifjakat nem engedi
dolgozni. Ilyen a magyar tudományos Akadémia.

Hogy mit gondolt Széchényi István gróf (akinek a műveit egy tisztességes
kritikai kiadásban szintén nem tudtuk mindezideig megkapni az
Akadémiától), mikor ezt a műintézetet megalapitotta, nem tudom. Csak azt
tudom, hogy a gőzhajózást is Széchényi kezdte el Magyarországon,
ellenben mikor elkezdte, akkor misem állt távolabb tőle, mint az a
gondolat, hogy 1913-ban ugyanaz a gőzhajó járjon Budapesttől Zimonyig,
amelyiket ő 1831 március 16-án utnak inditott.




UTAZOM


MÉLÁZÁS

Események… A szememmel eszem fel őket a lapokból és mélán kérődzöm
rajtuk, mint az ökör, mert most szombat van, nem kell sietni, hiszen
holnap vasárnap lesz. Igaz, hogy aztán ujra kezdődik a hétfő meg a többi
hétköznap, de mindegy, azért mégis hat napon át teremtette az eget és a
földet és mindent, de a hetedik napon… Szombat van mégis, bennem van a
_ráérek_ érzése, szombat, az egy kis őrházmegálló az élet visinálisának
másodrendü pályateste mellett. Ez a hasonlat az élet vicinálisával
reggel jutott eszembe, mikor nagyon kialvatlan és komor voltam, de azért
ellenőrizni tudtam, hogy ez a hasonlat nem uj és mingyárt felötlött az
emlékezetemben az a vidéki lakodalom, ahol ezt a hasonlatot hallottam.
Hogy az élet olyan, mint a vasut, van egy kiinduló pontja, a születés
(keleti pályaudvar, vagy nyugoti), aztán az élet vonatja szalad, szalad
és megáll kisebb-nagyobb állomások mellett. Kisebb állomások az évvégi
vizsgák a gyereknél, nagyobbak az első hosszu nadrág, vagy hosszu
szoknya, az első nemi ösztön és igy tovább, ahogy parancsolják. A
legnagyobb állomás, mondta a szónok: a házasság.

*

Itt képzavar jött a szónok részéről, mert ezt az állomást révnek
nevezte, melybe a hajók befutnak. Az ő részéről volt a képzavar, mondom,
mert ő nem tudhatta, tudom, hogy nem is tudta, hogy vannak ilyen révek,
amikbe begurul a vonat és besiklik a hajó. Milyen szépek vannak! Az idén
csak Folkstone és Boulogne-sur-Mer maradt a szememben; egyik szebb volt,
mint a másik. Ahogy a smaragd-zöld angol mezőkön átcsuszik a vonat (mert
hihetetlenül halk járása van), aztán megáll a különösen kék vagy zöld
tenger felett, aztán egyszerre lekattog, le egyenesen a tengerbe,
pontosan a hajó mellé. Ki lehet szállni a vonatból, jó, hogy ki lehet
szállni, mert van velünk egy angol pap, nagyon kedves ember, kis kurta
pipa a szájában, egy _Everybody_-kötet a kezében és szorgalmasan olvas,
de közben folyton cirpel, mint a tücsök, vagyis a fogát szijja, és
szipákol, ami nem annyit jelent, hogy a pipáját szivja meg, hanem azt,
hogy az orrával minden második másodpercben hangosan szippantja a
levegőt. Nem lehet kibirni, pedig nagyon kedves ember.

*

De miért jut az eszembe ez, mikor nem erről akartam beszélni? Nem is
Boulogne-sur-Merről, ahol megint beuszik a hajó a világitótornyok közt a
kikötőbe és megint olyan jó beülni a francia vonatba; francia hordárok,
lehet velük beszélni, értem a nyelvüket, az étkezőben hosszu francia
kenyér, a szomszéd asztalnál szakállas francia vidékiek. Azt hiszem, egy
pénzügyigazgató, egy polgármester és a képviselőjük. A képviselő
aufsnejdol, nagy neveket mond, a pénzügyigazgató és a polgármester lesik
a száját, aztán ők beszélnek. Bizonyisten olyanok, mint a magyar
vidékiek. Hangosan beszélnek, inkább orditanak, csemcsegnek, zsiros a
pofájuk, ahogy esznek. Jó nézni őket. Piros bort isznak és mellettünk
csodapiros pipacsos mezők rohannak el. Estére Párisba érünk.

*

Halt, halt, nem erről van szó. Huzigálom a gondolataimat ide-oda, nagyon
szétjárnak. Arról akartam beszélni, hogy a rendőrök agyonvertek egy
embert Szabadkán. Ötszáz pár bocskort lopott állitólag, vagy tán nem is
lopta, mindenesetre nem akarta bevallani, aztán reggel halva találták!
Na igen, van ugy néha, hogy halva találnak egy embert. Ez a végállomás
az élet vicinálisán. Kiszállni, mondják, tessék kiszálni. Némelyeknek az
érelmeszesedés sugja a fülébe, másoknak a rendőr csizmája rugja a
halántékába. Igen… ez különböző, de lényegében azonegy. Nazim pasa
például… hát persze, Enver bej kiváló ember, de azért ugy látszik,
hiába, a török katonák elfutnak. Nézd, nem akarnak meghalni a hazáért.
Mért nem? Egy latin idézetből emlékszem rá, hogy ez édes és diszes dolog
_(dulce et decorum)_. Ez talán nem volna igaz? Ezt bizonyosan olyan
ember irta, aki nem halt meg a hazáért és egyáltalán nem halt meg, hanem
élt és jól érezte magát. Ahogy vesszük. Az is édes és diszes dolog.

*

Élni? Irni? Vagy sirni? Meghalni? Most nem tudom, majd vasárnap
kigondolom, akkor ráérek, mert akkor ugy is fáj a fejem.


GYORSÁRU

Utazók nagy pántos ládáit kiskerekü lapos szekérkén dörögve guritják a
perrón végébe. A sineken csenevész vicinális-kocsikat lökdösnek
idébb-odébb, hogy szabad legyen a kijárás. Helyet csinálnak a
személyvonatnak.

– Mingyár itt lesz – mondja egy vasuti. – Kanyarodik már.

Fehér sistergésbe burkoltan siklik el az állomás előtt, megáll, a
kocsik, mintha kifujnák magukat a nagy szaladás után, a tüdejükből lent
gőzt bocsátanak ki. Az ajtók kinyilnak, mindenféle emberek tottyannak le
a magas lépcsőről a nedves földre. Bőrlábszáru vidéki urak, kurta
bundákban, zerge-szakállas kalap a fejükön, tollbóbitás városi nők,
kilenc honvédbaka is, akik mingyár ott a kocsi mellett kettős rendekbe
igazodnak és vezényszóra indulnak el. A postakocsi a vonat végén van,
kétszárnyu ajtaját kitárják; a hivatalnokoknak nyitva van a bluzuk,
nincs gallér az ingükön, gyorsan adják le a csomagokat, leveleket,
gyorsan veszik át őket. Csupa mozgás az egész vonat-harmonika. Csak a
közepén van egy teherkocsi, azt senkise bántja, fekete kocsi, ni, a
közepén egy kis fehér kereszt van ráirva. Odamegyek hozzá, hogy
megnézzem. Kevés cédula van ráragasztva, hamarjában nem tudom kibetüzni,
hogy honnan jön, csak azt látom, hogy Kolozsvárra megy. Gyorsáru. Aztán
egy kis fehér papirdarabkát veszek észre, nincs semmi hivatalos formája
és egyetlen szó van ráirva. Ez:

_Leiche_.

Nagy csend támad a fejemben. Holttest. Halott embertársam jön jég közé
csomagolva onnan, ahová én most vissza akarok kerülni. Halott
embertársam siet Kolozsvárra, mint gyorsáru. Na, mit állok itt? Mi van
ezen? Nem halnak-e meg az emberek, csaknem mindnyájan, engem és azokat
kivéve, akiket szeretek? És idegenből haza is kell utazni, nem? Vagy
ugy, hogy beül az ember bársonydiványra, fölteszi a cekkert a hálóba,
betakarja a térdét nagykendővel, a nagykendőre rátesz egy könyvet,
olvas, közben morog, hogy nem jó a fütés, nézi a könybelábadt ablakokat
és népdalokat próbál ráhuzni a kerékkattogás ritmusára. Vagy ugy, hogy
befekszik a koporsóba, a jég közé, néz, néz, keresztül a kocsi tetején,
keresztül az égboltozaton, keresztül a naprendszeren. Csak fekszik és
nem csinál semmit, nem mutatja a kalauznak, hogy szabadjegy, nem kérdi
meg tőle, hol állunk. Nagyvárad? És hány perc? Öt.

Hol állunk? Sehol. Mindenhol. A jég között. Hány perc? Egy sem. Ezer év.
Mért jöttem el Pestről? És mért megyek vissza? Mért állnak glédába a
katonák és mért sietnek a postatisztek? És az utazók is mit szaladgálnak
össze-vissza a mintaládájukkal. És kinek gyorsáru ez a halott? Mit
akarnak vele? Mért szállitják? Aki meghalt, az mindig Kolozsváron van.
Nincs hideg, de mégis mintha becsuszott volna a mellembe egy darab jég a
szivem fölé. Állok és gondolkodom, hogy hogy’ utazzam? Van nálam, a
nadrágom zsebében egy kis kassza és benne öt kupos acéljegy a _másik_
utirányba, a jég közé. Kiváltsam-e valamelyiket? Vagy van még dolgom
itt? Futkározni valóm? Határozni kellene hamar. Hová? A jég közé, vagy a
fütött kocsiba? De kiabálás van. A személyvonat elrándul mellőlem, a
halott továbbutazik. El, el, mi azt hisszük: Kolozsvárra. És jön a pesti
gyors is, már utazom, már eleven vagyok. A sarokban egy finomarcu nő,
gyászkalap alól világit ki az arca fehére. És a lábán barna antilopszáru
fekete lakkcipő, nagyon szép. Már kivánom, már elindulok Kolozsvárral
ellenkező irányban.

Utazom, mint utas. Várjunk, hiszen ráérek; lesz még belőlem gyorsáru is.




TARTALOM.

  Tiz éven alul  3–8
  Telefonvicc  9–14
  A záróra  15–18
  A hizottak  19–23
  Pusztul a mozi  24–27
  Magyar film  28–31
  Mozgó halottak  32–35
  Csalnak  36–40
  Finis  41–47
  Zalán, a barátom  48–52
  Dóping  53–59
  Apokalipszis  60–64
  A 3 idegenek  65–68
  A Hortobágy  69–73
  A vaspiac  74–80
  A börzesztrájk  81–86
  Csábitás  87–92
  Utazás Horvátországban  93–96
  Pallós  97–101
  Kéz a zsebben  102–105
  A kalauz  106–111
  Az átmeneti város  112–116
  Helyet, helyet  117–120
  Régiségek  121–125
  És most világváros?  126–130
  Ó, idő!  131–134
  Nem fér össze  135–138
  Piccadilly  139–143
  Meleg étel  144–147
  Bazalt  148–154
  A kommüniké  155–160
  Koránkelők  161–165
  Kételkedem  166–170
  Főpróba  171–174
  A Kegydij  175–180
  A fogsor  181–185
  Hogyan művelődöm?  186–189
  A szerecseny  190–194
  Herczeg Ferenc: miniszter  195–199
  A Pógár  200–203
  Irodalom és kaszinó  204–208
  Csipogás  209–214
  A goromba külföld  215–218
  Magyar népdal  219–224
  Önéletrajz  225–230
  Felolvasás  231–236
  A pályadij  237–241
  A Perzsák  242–246
  Mélázás  247–250
  Gyorsáru  251–254

Nap nyomda részvénytársaság






*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MIT ÜLTÖK A KÁVÉHÁZBAN? ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.