The Project Gutenberg eBook of Az óriás és egyéb elbeszélések by Ferenc Molnár

MOLNÁR FERENC KÖNYVEI

REGÉNYEK:

AZ ÉHES VÁROS	7.–
EGY GAZDÁTLAN CSÓNAK TÖRTÉNETE	4.–
A PÁL-UTCAI FIÚK	4.–
A PÁL-UTCAI FIÚK (KÉPES KIADÁS)	7.20
A PÁL-UTCAI FIÚK (ALBUM-KIADÁS)	9.–
RABOK	4.50

ELBESZÉLÉSEK:

MUZSIKA	5.–
KETTEN BESZÉLNEK	5.–
BÁRÓ MÁRCIUS	–.72
GYEREKEK	–.36
KIS HÁRMAS-KÖNYV	6.–
AZ ÓRIÁS	5.–

KARCOLATOK:

JÓZSI	3.60
PESTI ERKÖLCSÖK	1.08
HÉTÁGÚ SÍP	3.60

KRÓNIKÁK:

EGY HADITUDÓSÍTÓ EMLÉKEI	5.80
MA, TEGNAP, TEGNAPELŐTT	–.72
ISMERŐSÖK	5.–

SZÍNMŰVEK:

A DOKTOR ÚR	–.80
JÓZSI	–.80
AZ ÖRDÖG	2.50
LILIOM	2.50
A TESTŐR	2.50
A FARKAS	2.50
A FEHÉR FELHŐ	1.50
FARSANG	4.–

AZ ÓRIÁS
ÉS
EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

Egy városligeti villában vacsoráztunk április harminczadikán. Éjfél után bekisértük a városba a hölgyeket s a mikor a kapu előtt magunkra maradtunk hárman, fiatalemberek, az egyik azt tanácsolta, hogy menjünk ki a városligetbe, a hol a nép megvárja május elsejét. Kocsiba ültünk s tíz percz mulva künn voltunk. Az úgynevezett vurstli azt a benyomást tette rám, mintha vasárnap délután volna, csakhogy napfogyatkozás idején. Az ördöghinták, csónakhinták sikoltó verklihang mellett forogtak. Fantasztikus bárkák függtek a hintaköteleken, fellendültek a sötét égbolt felé, a nagy kerék őrült gyorsasággal forgott s alant a mindenféle színű lámpák közt, a szines fényben ragyogó ringlispilek körül negyvenezer ember várta május elsejét. Megdöbbentő látvány volt ez az éjjeli vasárnap délután. A vendéglőkben -4- egy hely se maradt üresen. Az asztaloknál énekeltek az emberek, négy-öt budakeszi banda csattogott, a mutatványos bódék kikiáltói tülköltek, harangoztak, kiabáltak, nádpálczáikkal csapkodták a vászonra pingált csataképeket s ebben a nagy zsivajban időről-időre pokoli robajjal zudult le a hullámvasut vaskocsija, tele visítozó cselédleányokkal.

És tele volt a levegő orgonával. Kis leányok nyalábszámra adták el a frissen szedett virágot s a hűvös tavaszi éjjel terhes volt ettől az illattól.

Sokáig kószáltunk a tolongó áradatban s körülbelül fél három lehetett, a mikor beszédbe ereszkedtünk a panoptikum kikiáltójával.

– Itt látható Zájen Abdallah, a három méter magas szerecsen óriás! Bemutatja hazája fegyvertánczait, az afrikai hadi-üvöltést és kétméteres pallosával többször ellensége -5- felé suhint! Első hely húsz, második hely tíz, harmadik hely csekély öt krajczár!…

Bementünk a panoptikumba, a melynek utolsó termében volt a szerecsen-csoport színpadja. Már akkor nagy volt ott a füst és a lóczákon emberek bóbiskoltak. A középen kétágú gázlámpa alatt volt a pódium, ennek a szélein ültek a szerecsenek. Az előadás csak egy félóra mulva kezdődött, de azért már elegen voltunk nézők. A legutolsó sorban a falnak dőlve négy csirkefogó aludt egymás mellett. A lócza szélén egy öreg úr szívta virzsiniáját. Egy másik lóczán hátracsapott sipkával egy baka ült, mellette a szeretője – kövér, piros lány, a ki a katona vállára hajtotta fejét és aludt. Ez is bóbiskolt már, de néha fölriadt s ilyenkor nagy vörös kezét végighuzta a leány símára fésült fején. Vártunk, vártunk és egyre többen jöttek. A lóczák lassan megteltek, a füst már tűrhetetlen lett, a gázlángok majd hogy el nem vesztek benne. Egy czilinderes úr -6- járkált a dobogón és beszélt a négerekkel. Majd az első csöngetésre a sarokban megmozdult egy csomó piszkos pokrócz és kimászott alóla Zájen Abdallah, a szerecsen óriás. A csirkefogók is felébredtek s azonnal nevetni kezdtek. Abdallah nyujtózott.

Igazán nagyon magas volt, de végtelenül, szomorúan sovány. Meg lehetett számlálni a bordáit s a lába mintha fekete csontból lett volna. A karja volt a legvékonyabb. De a szeme tűzben égett, fehéren világított ki fekete arczából.

– Abdallah! Abdallah! – kiáltottak, a kik már ismerték. Egy idő óta népszerű volt a ligetben.

Már fullasztó meleg volt a teremben s a mi még kellemetlenebb, nem volt elég világos. És piszok mindenütt. A baka hortyogott, mire meglökdösték. Erre a szeretője is felébredt s dörzsölte a szemét. -7-

Abdallah a pódium elé jött és köszönt nekünk. Valahogy törte a német szót.

Aztán elmondta, hogy azért szökött meg, mert pénzt akart szerezni. Az a német, a ki Berlinbe vitte, kifosztotta. Kosztért, ruháért – még ezért is – mindent levont. Ügyetlenül burkoltan azt is megmondta, hogy egy lánynyal szökött meg. Szeretett volna egy állatkertbe bejutni, de nem vették fel sehova. Úgy beszélt az állatkertről, mint valami nagy akadémiáról, a hová nehéz bejutni, a hol lenni dicsőséges és jó. Itt éppen volt egy kis rongyos trupp, hát beállt ide.

Kelletlen mozdulatot tett a kezével, a mikor -8- róluk beszélt. Ezek nagyon másodrangú szerecsenek lehettek. Aztán köhögni kezdett és a mellére mutatva rekedt hangon mondta:

Láttuk, hogy fekete arcza lázban ég. Köszöntés, minden szó nélkül odább ment, vállára húzta a kopott futószőnyeget – mint primadonna a belépőjét – és furcsán emelve lábát másfelé lődörgött.

– Abdallah, Abdallah, – kiabálták túlnan a suhanczok. Balról is hívták. Abdallah népszerű volt.

– Nevem Weisz Vilmos igazgató – kezdte – s rövid, betanult beszédben elmondta, kik ezek a feketék és mit fognak csinálni.

Azzal visszatette fejére czilinderét s egyet füttyentett. Megszólalt a dob és egy bánatosan rikító síp, a mely mindig ugyanazt a három-négy hangot fujta. Volt ebben valami nagyon idegen vágyakozás, szomorú egyhangúság, a mint a két, más-más hangra hangolt üstdob kongott s a messzi síkokra szóló síp -9- vinnyogni kezdett. Észre se vettük, már tánczoltak erre a zenére a feketék. A közönség nagyokat röhögött a rángatozó, csoszogó, alig-alig forduló tánczon. A négerek járták, komolyan, nem hederítve semmire.

A táncz után következett Abdallah száma. Ezúttal borzalmasnak igyekezett látszani szegény. Nagy pajzszsal, pallossal jött be s a vállán hatalmas ijj függött. A fogát csattogtatta, kimeresztette a szemét és elkezdte a fegyvertánczot.

Abdallah nagyot csapott a pallossal pajzsára s torokhangon kiabált, hadarva az ő nyelvén, a mely tele volt á és r betűvel. Különös ritmus szerint toporzékolt, suhintott a pallossal, feje fölé kapta a pajzsot, egyre nagyobb hévvel járta. A pódium porzott, a hol ez a nagy csont ugrált rajta, színlelt ellenséggel küzdve. Egyre jobban ordított, a pallost mind gyorsabban forgatta, a pajzsot hozzá-hozzá csapdosta. Hátul sorban álltak a feketék, verték a dobokat, énekeltek, -10- sipoltak s mindez ugyanarra a sánta ritmusra ment, a mire Abdallah tánczolt.

A klímát nem bírta szegény, de azért tánczolt, ugrált, verte a pajzsot és ordított, a mikor a köhögés engedte. A közönség nagyszerűen mulatott, nevetett, tapsolt s folyton ordította a nevét:

Most nagyon oda volt a nyomorult Abdallah s már úgy látszott, hogy a tánczot se bírja. Inkább csak dobálta iromba nagy testét, feje le-lecsuklott a mellére s a karja alig bírta a pallost. A toporzékolása is mindegyre kisebb térre szorítkozott, végre már csak egy helyen emelgette a lábát. Aztán minden előzetes tántorgás nélkül egyszerre végigesett a dobogón, nagyot zuhanva.

Óriási röhögés lett a teremben. Hátul tapsoltak és mind a négy csirkefogó egyszerre fütyülni kezdett. -11-

Abdallah nem kelt föl. A röhögés lassan elhalt s a feketék éneke is abbamaradt. Csak a dob szólt még egyre, panaszos, kongó hangon.

Weisz úr felment a pódiumra s emelgetni kezdte Abdallaht. A nagy test nem mozdult, csak a fejét próbálta fölemelni, de lehanyatlott. Már akkor ott volt mellette egy fekete leány. Ez lehetett az, a ki megszökött vele. Nem bírták fölemelni. A dob egyre szólt, kongott hátul, az énekesek mögött, aztán egyszerre abbahagyta. Elhallgattatták. Mindenki felállt a lóczára, hogy lássa, mi lesz a szerecsennel. Abdallah pedig köhögni kezdett, oly borzasztóan, hogy szinte fájt hallgatni. Csak egy vadember tud így köhögni: mélyről, hörögve, sivító, félig-meddig ugató hangon, nagyon kínosan. Nagy testét föl-fölvetette, rázta a roham.

Weisz úr izgatott volt. Megizzadt az emelgetésben, aztán egyet gondolt, levette czilinderét s így szólt:

– Tisztelt közönség, hirtelen közbejött rosszullét miatt… az előadás megtartása… elnézés kéretik… -12-

Hogy nem boldogult, rámutatott az egyre köhögő Abdallahra és a maga hangján mondta:

A közönség látni akarta, milyen az, a mikor rájön a roham, de a panoptikum emberei lassan kituszkolták a népet. Néhányan – az úribb része és a baka, a ki nem hagyta magát – benn maradtunk.

Most még borzasztóbban hangzott az üres teremben Abdallah köhögése. A négerek nekiestek, fölemelték és leczipelték a pokróczokra. Mellette jajgatott, üvöltő hangon sírt a leány. Megborzongott a hátam, olyan rémületesen idegen volt nekem ez a jelenet. Oly erősen éreztem azt a rettenetes nagy faji különbséget Abdallah és magam közt. Oly távoli, oly ismeretlen volt ez a sírás, ez a sakálugatáshoz hasonló köhögés, az a sok mereven bámuló fekete arcz, a melyen az én európai szemem semmi nyomát nem bírta meglátni a részvétnek.

Abdallahnak egy kék zsebkendővel törülték a vért a szájáról. A köhögése gyengült. De a nyomorult fekete szeretője most még jobban -13- sivított, toporzékolt és verte a czombját. Weisz úr szaladgált, valósággal czikázott ide oda a fekete csoport és a vízvezeték közt, hozta a vizes kendőket s kiabált:

Megijedtem erre és sietve indultam kifelé. Nem tudtam nézni, hogy hal meg a panoptikumban egy afrikai néger. Nagyon tele voltam keserüséggel. Weisz urat – a ki pedig utóvégre csak a kenyerét akarja megkeresni – pofon tudtam volna verni.

Az ajtóban még hallottam a néger leány síró ordítását, a mint ezt sírta:

Kiértem az utra, a hol most még sokkal több ember zsivajgott. Kelet felől vörös volt már az ég, derengett. Hűvös volt kinn és minden tele, tele orgonával. És ahogy neki akartam indulni a tolongásnak, utat szorítottak a tömeg közt, mert jöttek a szoczialisták. Elől a vörös zászlót hozták erős, szép fiatalemberek, utánuk tömött nyolczas -14- sorokban frissen jött a többi. Énekeltek és daluk messze viharzott el a sok ezer ember fölött. Hogy közelünkbe értek, már mindenki énekelt. Süvöltve harsogott, zengett az induló. Magasra emelték tábláikat, amelyekre ez volt írva: «Jogot a népnek!» «Általános szavazati jog!» A Marseillaiset énekelték május elsején napkeltekor és talán csak egyedül én tudtam, hogy bent a piszkos szőnyegeken haldoklik a forró Afrikának egy nyomorult árva gyermeke, a ki nem tudott, hiába, nem birt bejutni az állatkertbe.

Egy hervadó kis kertben a rózsatők alatt két sorban álltak a fehér violák. A violák között pad volt s itt ült Lázár kisasszony. Csöndesen ült, ölébe tette a kezét és szomorú tekintettel nézte a sárguló kis bokrokat. Kedves őszi reggel volt, valami gyönge, alig langyos napsugár fénylett körülötte. Lázár kisasszony fekete ruhában volt, ki volt sírva a szeme s a kezében összegyűrt zsebkendőt tartott. Tegnap délután temették el az apját s bizony nagyon keserü volt ez a ma reggeli ébredés. A kisasszonynak négy kis testvére volt, a legidősebb köztük az idén lett tizenkét éves. A két fiatalabbik fiú volt és ha még megmondom azt is, hogy az öt Lázár gyereknek az apján kívül senkije se volt a világon, mindjárt világossá válik, hogy a kisasszonyra, a kinek Klári volt a neve, nagyon szomorú teher szakadt. -18-

Ott ült a fehér violák közt és a fejével bólongatott, nagyon kicsikéket, éppen csak hogy megmozdult tiszta, fehér arcza s fölötte a vastag, sötét hajfonatból kerekített Gretchen-frizura. E pillanatban annyi volt a baja, hogy igazán nem gondolt semmire s mintha ébren se volna, elaludt a pillantása egy violaszín őszi rózsán.

Ekkor jött be a kertajtón Marschall ur, a klarinétos. Frissen lépett, látszott rajta, hogy most kelt föl, jó hideg vízben mosakodott, vizes kefével simította le a haját, felkötötte a bajuszát, reggelizett, szivarra gyujtott, szóval azt a kellemes reggeli érzést élvezte, a mely kijár minden jóalvású embernek. Ha nem jött volna ily szomorú helyre, bizonyára mosolygott volna a kis Marschall, de így ünnepélyes arczot vágott és mély hódolattal emelte meg a kalapját Lázár kisasszony előtt. Nem volt éppen csunya ember, de vézna és kopott, termetre nézve alacsony és egy kicsit előrehajlott fejű.

– Klári kisasszony – mondta és a kalapját -19- nem tette vissza a fejére – édes Klári kisasszony, mindenekelőtt is fogadja részvétemet.

A leány ránézett, szerette ezt a mindig borotválatlan, de végtelenül jó arczot és szépen megköszönte a részvétet.

– Én – folytatta a kis Marschall – őszintén megvallva, nagyon komoly szándékkal jöttem. Nem vagyok olyan ember, a ki udvarol egy leánynak… aztán udvarol egy másik leánynak…

Zavarban volt. Körmével pattogtatta a kalapján a szalagot és félrehajtotta a fejét. Ugy folytatta:

– … aztán megint egy harmadik leánynak… én becsületes ember vagyok, azt tetszik tudni rólam… ha egy kicsit haragos természetű is, de azért mindjárt megbékülök… tetszik tudni.

– Én, kérem kisasszony, most is csak azt mondom, a mit már három éve mondok, pedig huszonhét éves ember vagyok -20- már… most, hogy a kedves papája, szegény meghalt…

– Hát itt volnék helyette én. A mit mondtam, azt megtartom. Ha akar a feleségem lenni, itt vagyok, életnagyságban. A kis gyerekeket majd fölneveljük valahogy.

Most már ragyogott a szeme a kis Marschallnak, hogy ezt mondta. És mivel a legnehezebben túlesett, egyszerre megjött a bátorsága, most már szeretett volna órákig beszélni, magyarázni vagy legalább megmenteni azt a szép beszédet, a melyre az egész uton készült s a mely helyett egészen mást mondott el.

– Üljön ide mellém a padra, Marschall úr – mondta szeliden – majd beszélgetünk egy kicsit.

A klarinétos leült és bátran föltette a kalapját. Boldog volt. Kissé közelebb huzódott a leányhoz és valami kérő mosolylyal az arczán magyarázott neki. Hogy a szinháznál tisztességesen fizetik, hogy órákat is ad -21- és most megint «kinéz rá» egy tanítvány. És hogy majd csak ellaknak a mostani két szobában, az egyikben a négy gyerek, a másikban mink ketten. És ő majd szinház után hazajön és ott várja az asztalon egy kis hideg vacsora és a melyik napon bohózatot adnak, hát már a rendes időben hazajön és az milyen boldogság lesz és az milyen jó lesz.

A kisasszony nem beszélt, csak néha-néha, a mikor már nagyon is szép volt az elbeszélésben a boldogság, szeliden elmosolyodott. Mint ez a szeptemberi nap az őszi rózsákat, olyan csöndes bánatosan simogatta a lelkét Marschall úr beszéde. Az pedig örült a sikerének, egyre közelebb huzódott hozzá és már a legnagyobb bolondságokat mondta. Egy negyedóra mulva már oly biztosnak érezte magát a dolga felől, hogy egy kis valakit kezdett körülírni, a ki gyereknek ötödik volna a házban és a kinek – na de itt igazán nevetni kellett – még az ötéves Kálmánka is nagybátyja lenne.

Erre aztán el is hallgatott. A leány még -22- mindig az őszi rózsákat nézte, Marschall úr pedig a leányt, profilból. Igy különösen tetszett neki finom szemöldöke, tiszta metszésű orra és halvány, rózsaszinű szája. Most oly boldognak érezte magát Marschall, hogy azt hitte, Lázár Klárinál nincs gyönyörübb leány a világon s Marschall Edénél nincs nemesebb lovag, mert hisz egy számos és szegény családot vesz – valljuk meg őszintén – a nyakába.

Erre oly fölényt érzett magában, hogy elég nyugalma volt mondatai czifraságával is foglalkozni.

– Nézze Marschall – mondta – én nagyon szeretem magát, mert maga a legjobb ember a világon. A mit maga itt cselekedni akar, az olyan nagyon szép és olyan nagyon gyönyörű, hogy én meg sem érdemlem magától. Mit tettem én magának, hogy olyan nagy áldozatot akar hozni? Három év -23- alatt, a mióta jár hozzánk, még csak nem is voltam kedves magához. Mit tettem, hogy ezt megérdemeljem?

A kis Marschall most fölállt, kinyujtotta a mutatóujját és nagyon rámutatott a kisasszony arczára, mondván:

A mire elpirult a leány. Aztán megrázta a fejét, mintha a pirosságot akarná lerázni róla.

– Marschall úr – szólt – most menjen haza és gondolkozzék holnapig. Ha holnap reggel eljön és ugyanezt mégegyszer elmondja, jó. Szivesen leszek a maga felesége, mert maga a legjobb ember a világon. Én mindig csak ezt mondom, mert ez igaz. De ha nem jön vissza soha többet, én becsületszavamra mondom, nem fogok haragudni magára.

– Ein Mann, ein Wort. A mit mondtam, azt mondtam. Most mindjárt mondom. Minek nekem ezért egy napra hazamenni? -24-

II.

A házmester szobájában, a fülledt, szentképes kis lyukban egy díszruhás főhadnagy ült. Ugy ült, hogy minél kisebb helyen érintkezzék ezzel a maszatos szobával – a szék szélén, előrehajolva, kezét a kardjára támasztva.

– Bizony meghalt az apja – mondta a házmesterné – már egy hónappal ezelőtt. Azóta itt lakik nála a Marschall.

– Most kint vannak a ligetben – folytatta az asszony – és csak este jönnek haza. De ha tetszik, megmondom, hogy keresni tetszett őket.

– Nem kell – mondta a katona és fölállt. – Csak maga ne mondjon semmit.

Kinézett az ablakon. A szoba homályából -25- erre a kemény hangra kissé sértődötten jött a felelet:

– Hát olyan vézna. Mazna ember, úgy mondják nálunk. Együtt vannak egy hónap óta s még nem voltak se a papnál, se a polgári hivatalban. Valami írások kellenek neki, azért vár. Aztán el fogja venni.

Hóna alá kapta a kardját és kiment. A konyhán úgy ment át, mintha sáros uton lépkedne. Künn kocsi várta, abba beleugrott és eltünt.

– Én még hadnagykorából ismerem. Akkor sokszor jött ide a Lázárékhoz. Aztán áthelyezték vidékre és azóta nem láttuk. De mindennap írt neki Brassóból. -26-

A mikor este megjöttek a ligetből és Marschall a szinházba szaladt, a házmesterné bekopogtatott Klárihoz:

Átment a másik szobába, lefektette és betakargatta a négy kis porontyot, aztán kikészítette a szalámit, sajtot és bort az asztalra, hogy legyen a klarinétosnak vacsorája, ha megjön. Majd leült az ágya szélére és nagyon sokáig bámult a gyertyába. S mivel vallásosan nevelte az apja, a mikor lefeküdt, összetette a kezét és azt mondta félhangosan:

– Édes jó istenem, add, hogy Andor ne -27- jőjjön vissza soha többé, mert akkor mi lesz a négy kis gyerekből?

Másnap este szinház-időben, tehát a mikor a kis Marschall nem volt otthon, megint megjelent a főhadnagy. A házmesterné besompolygott Lázár kisasszonyhoz:

– Mondja neki, hogy nem vagyok itthon… és ne jőjjön többé, hagyjon engem nyugodtan élni…

Nagyon elfárasztotta ez az izenet. Hogy a házmesterné kiment, le kellett ülnie. Furcsa, de ezt gondolta: «szegény jó Marschall most ül a zenekarban és szerezi azt a kis pénzt…» Tudja isten, ő maga se tudta, miért «szegény» a jó Marschall s mi van azon olyan véghetetlenül szomoru, hogy most a zenekarban ül s keresi a pénzt.

Megvárta aznap éjszaka. A kis klarinétos -28- örömmel ujságolta, hogy megjöttek Nyiregyházáról az irásai, most már csak egy kis pénzt kell valahol szerezni és meglehet az esküvő. Ebben a tudatban jobb étvágygyal is ette a hideg vacsorát s minden falat után hű tekintettel nézte Klárit, a ki szemben ült vele, az asztalra könyökölve, tenyerébe hajtott fejjel.

A kisasszony ránézett, de nem szólt. Erre lassan mosolygóssá vált Marschall arcza, majd ravaszul kacsintott és belső zsebébe nyult.

És kihúzott egy tárczát, abból egy tizest, aztán még egy tizest, meg egy harmadik tizest…

Nevetett hozzá, örült, hogy ilyen szép hatást okozott ez a régóta titkon, hatosonként félrerakosgatott pénzecske. -29-

– Édes Ede – mondta meghatottan a leány. Megsimogatta az arczát, de olyanformán, mint a hogy a ragaszkodó kutyát szokás megsimogatni. Már a lovat például nem lehet ilyen protegáló módon simogatni.

Marschall fölkelt és átölelte a leányt. Ugy kisérte el, átkarolva, a gyerekek szobájáig. A küszöbön megcsókolta. Aztán becsukta az ajtót és aludni tért.

A következő napon már délben reszketni kezdett a leány. Rémülten gondolt arra, hogy a katona megint megjelenik. Ez az ember, a ki úgy jött-ment, hogy nem is látta, nem is hallotta, így némán és láthatatlanul is felbolygatta a lelkét. Alkonyat felé egy kis megnyugvás szállt belé, föltette róla, hogy gavallérember és nem jön többé vissza, ha egyszer elküldték. Marschall nem volt otthon. Az előljáróságnál szaladgált a házasság ügyében. Fontoskodott, örömmel veszekedte ki a bizonyítványokat, tetszett magának, a mint megtartja a szavát és elveszi a szegény leányt, a kit évek óta szeret. De a milyen vigan ment el, olyan szomoruan -30- jött haza úgy hat óra felé. Leült az asztal mellé és egy szót se szólt.

Fölnézett rá, mint valami felsőbb lényre, a ki oly sokkal szebb, jobb és okosabb, mint ő.

– Azt mondták, hogy ide már három nap óta minden este bejön egy katonatiszt, a mikor én a szinházban vagyok.

Óh, dehogy gondolt rosszat felőle! Még csak árnyéka se szállt át rajta a gyanunak. De egyszerű ember volt és a szíve összefüggést talál a katona meg e leány közt. Hát megmondta nyiltan, mindjárt, úgy, a hogy érezte.

Most sokáig hallgattak. Klári leült és maga elé nézett a földre. Érezte, hogy az ujjai egymáshoz ütődnek, annyira reszket. Csak vissza ne jőjjön, csak ne jönne, éppen most, az esküvő előtt. Aztán ezt mondta, de csak gondolatban: «Édes, szegény, jó, drága Marschall.»

A klarinétos még mindig úgy ült az asztalnál, lehajtott fejjel. És egy kicsit erősebb hangon mondta:

Most nem mert mindjárt tovább beszélni a kisasszony, de nagyon kezdett dobogni a szíve. Félénken jó későre kérdezte:

Türelmes, okos asszonyok kérdezik ilyen -32- félénkségszínezetű hosszú időközökben a férjüket, ha az mogorván jön haza este. Klári megint várt az újabb kérdéssel. És csak ennyit mondott:

Most már tudta a leány, hogy a klarinétos vár valakit. Úgy érezte, hogy nincs vér a fejében, könnyű volt az agya, szédült.

Egészen este lett. A szobában nem gyujtottak lámpát, úgy ültek némán a sötétben. Egyszerre aztán megzördült künn a konyhaajtó. A belső ajtón kopogtattak és bejött a házmesterné. Marschall fölugrott és rárivallt:

A szegény asszony halálra ijedt. Klárira nézett, aztán megint a férfira. Ez ordított:

Marschall egyet tágított a gallérján az -33- ujjával; egyszerre nagyon hideg és nyugodt lett a hangja:

Kiment. A főhadnagy akkor már az ő konyhájukban állt, föltett sapkával. Marschall elébe állt és meghajolt:

A katona nagyon finom ember volt, szerette volna melegebbé tenni ezt a diskurzust:

Szalutált és kiment. Végigpöngött az udvaron a sarkantyuja és Marschall még mindig a sötét konyhában állt, zsebretett kézzel. -34- Valami kiolthatatlan keserűség ette magát a szívébe. Nem tudott mozdulni arról a helyről, a hol a tiszttel beszélt és most egyszerre megrogyott a térde. Ennyi energiára nem volt berendezve kis muzsikus-teste. Érezte, hogy keze-lába elgyöngül. Még délben olyan boldog volt, azóta semmi se történt, csak valaki keresett valakit – és mégis sok mindennek lett vége. Bevánszorgott a szobába, a hol mozdulatlanul állt a menyasszonya. Az első székre, a mely útjába esett, leült.

Hallgattak. Az első hűvös őszi szél fujt át a kis utczán és egy csöppecskét rezgett is tőle az ablak. A lány odament hozzá, melléje állt és melléhez szorította a borotválatlan arczot. Marschall lecsukta a szemét.

Most megint hallgattak. Aztán megint -35- megszólalt a kis klarinétos, de most már fojtott hangon:

Erősen a melléhez vonta a kis ember fejét, elmosolyodott és hirtelen összeszorította a szemét, mert egy nagy, nagy könny futott a pillái alá.

Csodálatosan enyhe volt az éjszaka. Körül csupa fehér volt minden: a hegyek, a völgyek, az apró háztetők. Világosság már sehol sem égett, a mikor a vonat megállott. Emma kisasszonyt már előre figyelmeztette a konduktor, hát az ajtóban várta az állomást. A nagy hóban, mint valami fekete szobor, állott az állomásfőnök s egy kicsit előrejött, a mikor látta, hogy valaki kiszáll az egyik kocsiból. Aztán a nagy sötét vonat tovább vágtatott, el is tünt a kanyarodónál. A lány az állomásfőnökhöz fordult fáradtan, álmosan:

A főnök belenézett az arczába. A hó is világított, így fehér volt a lány, anélkül is sápadt volt az arcza. -40-

– Ilyen későn, – mondta, aztán belátva, hogy beszélgetni most már úgy se lehet, szíves hangon tette hozzá – arra, kisasszony, arra…

A kisasszony megfordult, s egy pillanatra meg is hökkent. Aztán megköszönte a főnöknek a szivességét, s megindult, át a töltésen, könnyedén emelve ruhácskáját a lágy hóban.

– Furcsa – mondta magában, hogy átért a töltésen – a vonatból észre se vettem…

De már akkor hallotta a nagy, egyenletes dübörgést, látta a vöröslő füstöt, érezte, a mint reszket, zihál a lába alatt a föld. Egy pillanatra megállott a téli éjszakában, és elnézett a nagy, ágaskodó fekete masszák felé.

A gyár a völgyben állott, most már közel hozzá. Nagy hidak, konstrukcziók meredeztek az égnek feketén, kémények nyultak ki a hóból. A kohó fölött vörös, szinte tüzes füst kavargott. Valami nagy, lángokból, füstből, összeállott izzó folt tolakodott a hatalmas állványok közt. -41-

Csönd borult körül a vidékre, csak mint valami pokolból ideszakadt tüdőbajos, vérző szörnyeteg, lihegett előtte a gyár. Búgva, lobogva okádta a szikrás pokolfüstöt, nagy izzó nyilásokból, fekete gerendákon keresztül sugárzott ki belőle a tűz és a hogy a lány megindult újból, közeledve az egymásra ágaskodó épületek, kémények felé, mind jobban érezte, hogy ezzel a tüzes mellű fekete fészekkel együtt reng, dübörög a föld a hó alatt, titkos reszketéssel, félelmesen.

Nem tudta, hogy merre menjen. A sok épület közt lejebb, kissé messze a gyártól a szemébe ötlött hat ház, párosával egymás mellett. Úgy okoskodott, hogy ez lesz a tisztviselők telepe s arra felé tartott. Senki se jött arra, hiába nézdegélt. Utóvégre is elmult már éjfél s meg kellett találnia az igazgató lakását. Az első háznál találomra becsöngetett. Senki se jött. Aztán még egyszer csöngetett, most már hosszabban, mire megnyilt az emeleten egy ablak és valaki kikiáltott: -42-

Azzal be is csapták hamar az ablakot. Emma kisasszony meg átment a másik házhoz. A csöngetésre egy didergő, nagykendős cseléd jött ki.

– Itt… – mondta a cseléd, s hamar becsukta a kaput, hogy a hideg ne mehessen be. Aztán dideregve szólt:

A kisasszony néhány szóban elmondta, hogy rosszul számított, nem jöhetett, csak ma. Bementek a lakásba, az ebédlőben még világos volt. A cseléd aludni szaladt, a -43- kisasszony meg ott állott az igazgatóné előtt.

– Direkt nem feküdtem le – mondta az asszony – kegyedre vártam. Tegnap kiküldtem a vasuthoz, de hát nem jött. Álmos, ugy-e?

A kisasszony elmondta itt is, hogy miért nem jött tegnap. A hangjából kiérzett, hogy kellemetlen neki ez a késés. Az asszony leültette magával szemben, jól szemügyre vette. Emma csak úgy vizsgálta meg, ahogy az asszonyok szokták egymást megvizsgálni. Már minden tekintetük vizsgálódás.

– A férjem – mondta a direktorné – a kohónál van. Csütörtökön öntenek, és ilyenkor mindig odamegy. Majd holnap találkozik vele. Addig is aludja jól ki magát. A szobája itt van, lenn a földszinten. Nem is tartóztatom…

Levezette a szobájába, megmutatta neki, rajta is látszott, hogy örül a szép kis szobának. Aztán jó éjszakát kivánt és fölment. A lány az ágy szélére ült, s hallgatta míg az asszony szoknyája fölsuhogott az emeletre. -44- Akkor még bámult egy ideig a gyertyába, aztán vetkőzni kezdett. Az ember ilyen új helyen ruha-elrakás idején veszi szemügyre a bútorokat. Közben rendezgetett is egyetmást. Aztán lefeküdt, s figyelt, hogy hallja-e itt is a gyárat. Valami tompult, titkos dübörgést ide is elérzett. Álmos volt elfútta a gyertyát. Előbb azonban még az asszonyra gondolt, utóvégre is ezzel lesz legtöbbször dolga. Okos arczú, szép asszony volt, meglátszott rajta a gazdagság. A keze is ügyes, mozgékony, okos jószág. A ruhája valami érzékiségre vallott; azt mindjárt meglátta rajta, hogy újmódi, alacsony füzőt hord. Majd megmelegedett kissé a jó, dunnás ágyban és leragadt a szeme.

II.

A gyáros szobája egyszerű, szürke irodaszoba volt. Göthös könyvelők, sovány irnokocskák illettek volna bele, nem pedig ez a szélesvállú, izmos férfi. Ott ült a nagy ablaknál, iróasztalánál. Minden friss, tiszta volt, -45- mint üde téli reggeleken lenni szokott. A kis vaskályhában pattogott a tűz, a szivarfüst is illatos volt még, nem köhögtető, kesernyés, mint este.

– Emma, kis Emma! – mondta az igazgató – hát így vagyunk, lássa, kis Emma…

A kisasszony valami könnyed melankóliával az arczán élvezte ezt a friss, jóleső reggelt. Szólni nem nagyon mert, hisz oly régen volt az, hogy a mostani direktor bohó ifjú volt…

Nem tudták hamarjában, miről folytassák a diskurzust. Csak nézték egymást, már nem heves szerelemmel, mint egykor, csak mint két hunyó napsugár, a mely téli alkonyatkor találkozik egymással az erdőn. Végre valahogy megszólalt a kis Emma, mosolyogni is próbált ahhoz, a mit mondott:

– Szép – hagyta helybe Gantár és egy kicsit összehúzta a szemét. Aztán hirtelen szólt:

– No lássa, kis Emma, hogy semmi baj sincs! Mondtam én azt mindjárt. Maga eljön az én kis gyerekeimet nevelni, majd nekik ad valamicskét abból a szeretetből, a mit akkor régen nekem szánt…

– Igen – sóhajtott Emma, s úgy nézett a gyárosra, némi büszkeséggel, talán uralkodva is a hatalmas férfi fölött. Gantár fölállott:

– Én már – mondta – csak itt maradok örök életemben. Ez a gyár jó gyár, a mit csinálunk, az becsületes munka. Sohse csal meg. Nézzen ott ki az ablakon. Vas, vas, csupa vas. Azt csináljuk. Összeveszekszünk a földdel, a kősziklával, a tűzzel, a pokollal, aztán vas lesz belőle.

Emma, a kis Emma, talán sápadtabban, mint az imént, figyelemmel hallgatta. Majd, maga se tudta, hogy miért, a hogy állát a kezébe nyugtatta, halkan, suttogva jegyezte meg: -47-

De ekkor már az újmódi füzőre gondolt, meg a suhogó selyemruhára. Nagyon számító asszony lehet az, a ki otthon is selyemben jár. A kis Emma elhatározta, hogy szeretni fogja az asszonyt. Utóvégre is a nagy gyároshoz ilyen illik, nem pedig amolyan vézna, szegény gyerekleány, mint ő. A kis Emmának volt esze, s ez enyhítette az ő kis tragédiájában a fájást. Úgy ültek aztán szótlanul, részint kinéztek az ablakon, hogy mint hull a hó, részint lopva egymást nézték. Aztán egyszerre bejött az asszony. Emma kisasszony tiszteletteljesen kelt föl.

Az asszonyon most világoskék pongyola volt, olyan, a minő a regényekben szokott előfordulni. A formákhoz simuló gaz, bűnös selyem; lágy és hizelgő; mutat és eltakar. A hogy a hintaszékbe ült, olyan volt, mint valami ölelésre váró Faublas-korabeli parázna franczia marquise, nem szenvedélyes, nem sóvárgó arcz, inkább halavány és ártatlan, -48- de képes mindenre, a mi csak ravaszság és intrika, egy csöpp szerelemért.

A beszélgetés hirtelen más irányt vett. A gyerekek neveléséről, a fizetési föltételekről beszéltek, de oly előzékenyek voltak a direktorék, hogy Emmának nem akadt egyéb dolga, mint beleegyezni mindenbe. Majd az asszony valami szánalmas jóakarattal vette szemügyre a lányt, tetőtől-talpig.

– Hát én megyek… – mondta egyszerüen a gyáros és köszönt. Az ablakból látni lehetett, a mint nekivág a hónak és megy vissza a gyárba. Erre fölkelt az asszony és mind a ketten néztek utána. Emma fölriadt ebből a nézésből. Az asszony egészen mellette állott, érintette is meleg, telt karjával és nagyon ártatlanul mondta neki:

Az asszonynak csak egy pillantás kellett az előbb, meg ez a kérdés most. Tisztában volt mindennel. Rámosolygott a kisasszonyra, aztán fölment a lépcsőn könnyedén, piczit emelve a ruháját, szallagos czipőcskében, -49- mint valami ártatlan naiv régi franczia asszony, a ki végül mégis annyi bűnnel öregszik meg, hogy már nem is marad ideje a leimádkozásra.

Emma utána nézett, és gyönge gyerekszivében valami bánatos harag kelt életre. Tudja Isten, – bántotta az, hogy ez az asszony ilyen szép, már korán reggel. Aztán ártatlan képzelete rögtön megalkotott egy ölelést, a gyáros meg az asszony közt. Félig-meddig lehunyta a szemét, meg is fogódzott a falépcső vasrácsába, a mint szüzies képzeletén végigreszketett az a kép. Az a hatalmas, csupa izom, csupa csont ember a mint magához öleli ezt a lágy, keleti asszonytestet, a mint egy reszketésbe búgnak össze, egymásra dagad az erő és a gyönyörüség, a vas és a bársony, és ezt csak ők tudják, ők ketten, ők csókolják egymást vadul – és szinte hallotta is az asszony bágyadó sohaját, a nagy férfimellből fölszakadó diadalmas búgást – –

Emma megindult fölfelé, és most már arra gondolt, hogy reggel aztán kissé bágyadt-közönyösen a nevelőnő fizetéséről beszélnek…

III.

Egy hét óta botrányosan esett a hó. A vonatok megrekedtek, le is jött panaszkodni az állomásfőnök, olyan búsan, mintha az övé lett volna az államvasut. A kisasszony már aludni tért, de egyelőre csak hánykolódott az ágyán. Nem volt már nagy kedve az ittmaradásra. Azt hitték, a mikor Pestről elindult, hogy jót fog neki tenni az erős hegyi levegő. De csak egyre sápadtabb lett, rosszabb kedvű napról-napra. Látta, hogy az első napon ő hozott csupán egy kis élénkséget a házba, azóta megint csöndes-szomorura vált itt minden. Különösen Gantár volt mindig bánatos. Az asszony mindig egyformán komoly és hallgatag volt. -51-

Nagyon esett a hó és hogy Emma kisasszony nem tudott elaludni, amúgy lázas-szerelmesen az ablakhoz állott. Most már vissza fog innen menni – érezte – nincs itt maradása. Kissé sírdogált is, ez jól esett neki. Aztán elcsöndesedett, csak úgy nézett ki a kavargó pelyhekre. A nagy csöndességben ismét elérezte idáig a tűz búgó lihegését, messziről tüzes foltok villantak meg ismét a gyár felől. Csütörtök volt, öntöttek. Figyelt, érezte, hogy a nagy gépezet mint rázza maga körül a földet. Arra gondolt, hogy ha ez mind szétrobbanna most egyszerre… Majd valami vigasztalást talált abban a nagy erőben, a mely ott buzog, izzik. Figyelt, nagy csöndben.

Aztán hirtelen megfordult. A szivére tette a kezét, hogy annak a hirtelen megerősbödött dobogása se zavarja. Úgy rémlett előtte, mintha lopózó, osonó lépést hallott volna az ajtaja előtt. Csöndesen az ajtóig szaladt és fülelt. A halk lépés már a lépcsőn hangzott, fölfelé ment valaki. Erre aztán magára kapkodott néhány ruhadarabot és a milyen -52- óvatosan csak lehetett, kilopódzott a sötétbe. Föl a lépcsőn – a gyanu vitte az asszony szobájáig. Ott hallgatózott…

Belülről néhány komoly, közönyös hang. A titkáré, a ki ugyanebben a házban lakott. Bizonyos idő multán a szerelmes asszonyok nem borulnak izzó kaczagással imádottjuk nyakába, hanem úgy fogadják, mint például a doktort. Pláne az okos, ravasz asszonyok. Nyugodtan, komolyan. De sietve, mert ime mindjárt el is hagyták a beszédet. Úgy látszik, hogy a másik szobába mentek át.

A kis Emma leszaladt a lépcsőn. Fölemelte a fejét, és úgy érezte, mintha most valami nagy dolgot fogna cselekedni. Aztán hirtelen kisietett, óvatosan betette maga mögött a kaput és rohant a hóban, a kohó felé, a mely fölött már vad szikratánczot járt a véres füst között a tűz. Visszanézett, s látta, hogy az asszony ablaka világos.

Aztán hirtelen megállott. Annyi volt benne a becsület, hogy majd megszakadt a szive, a mikor látta, hogy azt a nagy darab embert ilyen gazul csalják. De most már -53- megbánta, hogy árulkodni akart és megállott gyorsan latolgatva, hogy mi jobb: hallgatni-e vagy elárulni mindent. A hogy ott állt, valami férfialakot vett észre a gyár felől. Rá is kiáltott az a valaki:

Erre futni kezdett, vissza a ház felé. A férfialak néhány ugrással elérte, s ott a nagy pelyhekben szakadó hóban az arczába nézett.

Gantár kék zubbonyban volt, az arcza kormos, a keze is. Fölkapta a csöpp lányt és szaladt vele a gyár felé. Oda bevitte, a nagy öntőműhelybe. Csupa világosság, sürgő-forgó -54- emberek… Föl, föl, a nagy mozgó vashíd mellé, a tető alá…

– Sándor, édes Sándor… már így mondom… én, én úgy is elmegyek holnap… azonnal!

Csönd lett hirtelen. Odalent a fekete homokformák közül egy nagy kiáltás bőgött végig a csarnokon. Aztán nagy csönd.

Nagy patakban, erős süvöltéssel, izzó rózsaszinűen. Végigfolyt a formák közt, akkorra már nagy lett a nyüzsgés. Világos lett minden zug, a vas fénylett, szikrázott, a sok ember meg rohant, szolgált őrületes sietséggel ennek a vakító, lármás despotának.

Gantár a homlokát simogatta. Aztán elnézett felülről a vörös, füstölgő tűzpatakok felé és hangosan szólt: -55-

Nagyon kinlódott. A vashid megindult fönn és vitte a vasat a kisebb formák felé.

A leány nézett rá, azt hitte, hogy forog vele a világ. Hát ezt csak így «tudja» az ember?

Akkor megint végighangzott az előbbi nagy kiáltás. És kibuggyant a másik kohóból a vas. Valami nagy gép indult meg, úgy harsogva, hogy reszketett belé minden vasoszlop a csarnokban. Már nem is földi bőgés volt ez, pokoli zsivaj, amibe száz meg száz munkás ordított bele rohanva, aztán valamennyit elnyomva diadalmasan, sisteregve, szikrázva vágtatott ki a vas a formák közé. Valami gép sivított, a nagy vashid csikorgott fönn, és a villamos motor -56- búgott, egyre magasabban, fájdalmasan, reszketve. Csupa láz, csupa vágtató munka izzott egyszerre itt, a pokoli hőségben, a nagy világosságban.

– Nézze… kis Emma! Ott a vas, látja? És most ők otthon selyemcsipkékről suttognak, meg puha csókokról! Hallja, hogy bömböl? Látja, hogy vágtat? Ide jövök én temetni minden csütörtökön…

– Látod, – üvöltötte a gyáros – itt most az isten veszekszik velem… A föld, ez a féltékeny gazember… Ők meg susognak, csókolja neki a piczi körmét – –. Nézd, hogy belevész minden ebbe az erőbe, ennyi igazságba!

– Itt belesirok ebbe a tüzes pokolba, látod, minden csütörtökön éjszaka. Jól tudom, hogy akkor csalnak meg… Az a fiú egy hónap mulva katonának megy, addig csak -57- elbirom. Nem akarok botrányt. Nem, nem, az uristennek sem! Annyi itt az erő, a hatalom, hogy az ember féreg mellette.

A leány behunyt szemmel, a vállára dőlve hallgatta. Már lázas volt a férfi, úgy beszélt:

– A vas. Látod –? Hallod, hogy ordít? Ugat, mert kiszívtuk a földből. A föld meg reszket, mert fáj neki. Hát gondolok én most parfümre, meg az ő csöpp kezére? Hát bánom én, hogy minden szempilláját külön megcsókolja? Hát bánom én, hogy nem szeret? Hát nem látod, hogy nem kell nekem ellenfélnek az a vézna kutya, a mikor ott lenn harsog, izzik, zeng az Isten?

Úgy érezte a lány, hogy meghal a szerelmébe. Semmire se gondolt már, csak a karjához nőtt lázasan ennek az embernek.

A zaj lenn lassan csöndesedett. Egy munkás mondott valamit, a többi jót nevetett rá. Akkor mintha egy kicsit összeesett volna Gantár. Rekedt, mély hangon mondta:

A pinczérek hátul állottak, a czigányok nagy kerek asztala mellett és álmosan várták a fél tizenegyet. A hosszú teremben alig ült négy-öt ember a kis asztaloknál. Azt lehetett volna hinni, hogy ez a vendéglő a megbukásra volt berendezve. A czigány se játszott még, sőt csak nem is hangolt. A két asztalsor közt pedig, a bordó tapéták alatt egyetlen pinczér czammogott végig, a szerviettáját lóbálva, mint a kinek semmi dolga sincs. De a konyhából ajtónyiláskor nagy munka láza rebbent ki. Fedők csattogása, sistergés, sülő husok ropogó zaja forrt benn a nagy tűzhelyek körül s ez a titkon forrongó munka, a hogy zsibbadtan szűrődött át a kis ajtón, éreztette, hogy a vendéglő vár.

Olyan hideg vendéglő volt, a minőt ujabban sokat rendeztek be Pesten szinház utánra. A hol csak tíz után kezdődik az élet. Az élet: -62- törzsvendégek nélkül, néma pinczérekkel, zenével. Kis asztalokkal, ahová az ember nem igen megy a feleségével. Valami olyan Párist utánzó modor uralkodik ezeken a helyeken; az asztalokon gyertyák vannak, kis piros ernyővel.

Fél tizenegy felé csakugyan megjelent az első vendég, látcsöves szijjal a vállán. Erre aztán megmozdult a vendéglő. A főpinczér elindult a jövevény felé, utána az ételhordó, majd a két pikkoló. A czigány hangolni kezdett, s miközben az első szinházi vendég ily nagy segédlettel levetette a kabátját, megdörzsölte a kezét és kifujta az orrát, már élet lüktetett a levegőben, mozgás az asztalok közt. A spriczczert mindjárt meg is rendelte, a másik pikkoló az étlapért szaladt, s akkor már újból nyilott az ajtó, jöttek az emberek a közeli színházból. Most már futkostak a pinczérek, egyszeribe hangos lett a hosszú terem, s amikorra már alig volt üres asztal, a czigány is ráhuzta. Valami divatos angol indulót játszott, tele lett muzsikával, zajjal, ételszaggal a levegő, a bordó tapéták mintha -63- izzóbb mély vörössel világoltak volna. Teljesen fölébredt a csarnok azzal a lázas, esteli ébredéssel, a mely csupa lárma, csupa idegesség, beteges forróság, mint a lumpok esti fölkelése.

A pinczérek lázas munkával siettek végig az asztalok előtt. Néhány ideges vendég türelmetlenül csöngetett bele a zavaros lármába, lenn pedig, a czigány mellett lábujjhegyre ágaskodva nézett előre a tekintélyes főpinczér, vizsga szemmel, mint valami hadvezér a müködő csapatok fölött.

A pikkolók hordták a sört, a bort. A nagyobbik, a hosszuhajú egészen kipirult, hogy ily hirtelen megrohanta a szinházi nép a vendéglőt. Ez a negyedóra volt a legnehezebb, a mikor mindenki egyszerre rendel, lármázik, válogat, mustárt, Worchestert kér, hihetetlen módon rohannak az italokkal, sültekkel, főzelékekkel. A mikor az étlapot vizsgáló mellett türelmetlenül áll a pinczér, biztató pillantást vetve a tulnan várakozóra, negligálva a csöngetést a háta mögött.

Az ajtótól számítva a hatodik asztalnál, -64- amelyet fizetéskor «ablak, négy» czimmel illetett a pinczér az ő külön helyrajzi számításuk szerint, valami nagy úr ült a szeretőjével. Ez az asztal a hosszuhajú pikkoló asztalai közé tartozott, s éppen ezért a nagy úr – talán gróf – a kis hosszuhajúval hozatta a nehéz franczia vörös bort.

A leány, az tipusa volt a szeretőnek. Se asszony, se feleség, se anya, nem is leány, sőt kifejezetten nem kokott. Tisztára az, a mit szeretőnek neveznek, vagyis magyarul: metressz. Sötétvörös ruhába simuló magas, telt alak, formás arcz, lendületes kanyarulattal végződő magas fekete alap. Meglátszott rajta, hogy grófokkal szokott dolga lenni, egygyel-egygyel igen hosszú ideig is.

A pikkolóra nézett, s aztán odahajolt a széles selyemszőke szakállu úrhoz:

A nagy úr rá se nézett a pikkolóra. Nem lehetett kiváncsi természetű, vagy nagyon előkelő volt. Kissé rideg is. A korrektség csak úgy áradt belőle. -65-

A pikkoló hozta a bort, és az asztalra tette. A vörösruhás hölgy rámosolygott, az úr meg se moczczant. A pikkolót egyszerű mozgásnak tekinthette, utolsónak abban a mozgáslánczolatban, a mely a bort a franczia szőlőfürttől a pesti ajakig hozta.

A hölgy nagyon élvezhette azt, hogy ez a gazdag, szép szakállu, rózsaszínbőrű arisztokrata most majd megpukkadt a haragtól. Mosolygott rá, harapdálta az ajkát s egyre úgy tett, mintha előtolakodni akaró apró nevetéseket fojtani vissza. Roppantul a hatalmában érezhette a szőke urat, mert bosszantására még a pikkolót is fölhasználta. Tulságos udvarias is volt az úr iránt:

A férfi töltött, haraggal, rettenetes korrektséggel. Képviselők szoktak ily halálosan korrektek lenni pisztolypárbaj előtt.

A pikkoló észrevette a hölgy érdeklődését. -66- Végigsimította hullámos fekete haját, s a tizenhatéves fiúk elbizakodottságával állt meg hátul a tükör előtt, nyakkendő igazítás örve alatt. Tetszett neki a romantika: viszony egy ilyen nagyuri dámával, a mint a regényekben olvasta. Jean és a grófné, John és a lady, a kocsis és a herczegasszony – pikkoló és a szép nyulánk valaki, a kinek a szeméből minden árnyalatot ki tud irtani a tettetés, csak azt nem, hogy: «szerelemből is.» Az ilyennek ha férfiháreme volna, még akkor is megcsalná valamennyit egygyel, csupán a «szerelemből, csak azért is» ösztöne folytán.

Most már kissé lelohadt, egyenletesebb lett a zaj, körülbelül mindenki megkapta, a mit rendelt. Csak a rendes időközi parancsok hangzottak el: még egy fröcscsöt, – miért hozott burgonyát, mikor rizst kértem, – hozzon olajat-eczetet, borsot, még egy kanalat – és a többi. Egy-egy fürgébb ételhordó már állott is. Az ő asztalainál már minden rendben volt.

A hosszuhajú pikkoló a tükörrel szemközt -67- helyezkedett el, úgy, hogy a vöröshaju hölgyet egészen jól láthatta. A mikor éppen nem kellett italért rohannia, szemügyre vette minden mozdulatát. Nézte a karja hajladozó, kerek gesztusait, a válla vonaglását, a mint rejtett vonalakat, puha hullámokat keltet életre egy-egy mozdulata. Majd lakczipős kis lábát nézte, s azt a titkos, asszonyi megmozdulást, a melylyel egyik lábát a másikra tette.

Mindez fejébe kergette a vért a pikkolónak. Alig látott, a mint egy koczogtatástól fölriadva parancsért ugrott valahová.

– Spriczczert! – mondta egy zugó idegen hang, s ez visszhangzott benne tovább. Már ment is a konyha felé, megindult benne a pikkoló-gépezet, a melynek a «spriczczer» szó adja az első lökést. De az uton még mindig a vállat látta, s azt a lassan feldomboruló, lágy és mégis rugalmas hullámot; a mely a válltól ereszkedett le a mellig, mialatt a pohár után nyult a szép asszony.

A spriczczert odavitte, s már ismét a tükörrel szemben állt. Halmozta a gondolatokat, mindegyre izgatottabb lett. Mindenünnen -68- égette a láz ezt a tizenhatéves fiút. A czigányzene, a hőség, a fény, a mélyvörös tapéta csak úgy ontotta magából az izgalmat.

Valósággal megrázkódott, a mikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a szép hölgy meglátta a tükörből, s ismét rámosolygott. Ez a mosoly forralni kezdte benne a boldogságot. Már szinte a karjai közt érezte ezt a sok szép, rugalmas formát, a mely öntudatos gyöngeséggel simul a férfiizmokhoz, s ekkor tele volt a lelke azzal, a mi csak egy tizenhat éves fiút hevíteni tud.

A rózsaszinbőrű, selyemszakállú arisztokrata feszesen ült a helyén. Nagyon nem tetszett neki, hogy a szeretője ily illetlen és nem előkelő modón kaczérkodik vele. Azt nem bánta, hogy a pikkolóról van szó, mert tudta, hogy a dolog úgyse komoly. De a mód bántotta.

Aztán a leány összehuzta a szemét és erőssége tudatában büszkén, nagyon halkan mondta:

– Lássa, ha én most akarnám, ez a fiú úgy jönne utánam, mint valami kis kutya. Őrültté tudnám tenni. Lihegne, sírna, könyörögne…

Hopp, egy kicsit tulfeszítettem a dolgot – gondolta. Az öreg meglakolt, most következik a békülés. Félrehajtott fővel, kaczéran, nem is suttogva, hanem mint a hizelgő macska, dorombolva szólt:

Ekkor történt az, hogy a pikkoló, a ki vad érdeklődéssel nézte a leány játékát, immár a negyedik pohárkoczogtatást nem vette észre.

– Fizetek, – szólt valahol egy türelmetlen ember, – fizetek, mert hiába hivom a pinczért. Az ember a pénzéért… -70-

A császárszakállas főpinczér úgy sietett oda, ahogy a potroha csak megengedte:

– Bocsánat! – szólt. S hogy a türelmetlent kiengesztelje, kitüntetőleg tette hozzá:

Erre már a pikkoló is fölrezzent, s kiszaladt a főpinczér után a konyhába. A főpinczér borzasztó dühös volt, és németül káromkodott. Alig ugrott be a pikkoló a konyhába, megkapta a hajánál fogva.

A pikkolónak a szemére omlott sűrű fekete haja, és az arcza sötétpiros lett. Nézett keményen a főpinczér szemébe.

Megint ütötte. Úgy, a hogy csak a pinczérek tudnak ütni a kulisszák mögött, frakkban, de durván, dühből, talán csak azért, mert fiatal korukban ők is kaptak.

– És most mars ki, vidd ki a bort! Ablak kettő! Majd megmutatom én neked. Te hosszúhajú majom!

A tűzilegény röhögni kezdett. A pikkolónak -71- folyt a szeméből a köny és rángatózott az ajka. A főpinczér ordított:

De a főpinczér akkor már fogta a pikkoló karját és lökte kifelé, a terembe. Szegény ment. Úgy, ahogy volt, fölpofozva, négy csikkal az arczán, borzasan, vörösre dagadt szemmel. Utána ment a magas, kövér főpinczér, frakkban, kissé kipirulva, s reszkető ujjal igazította meg a nyakkendőjét. Azért előkelő volt, szenvtelen, mint valami márki a Nemzeti Szinházból, a ki a csábítót épp az imént dobta ki, s akin az egész nagy jelenet csak a nyakkendője félrecsuszásából látszik meg.

A pikkoló odavitte a spriczczert. Senki se nézett rá, de az ő tüzelő arcza most már valósággal égett. Azt hitte, mindenki ránéz és tudja, hogy megverték. Már nem is mert -72- a szép hölgy felé menni. Ennek is vége. Ugyan mit is kezdene egy olyan nagyon szép asszony egy fölpofozott pikkolóval? De azért titkon – a tükörből – feléje nézett.

Az arisztokrata mosolygott. Tehát kibékültek. A leány is vidámabb volt, úgy látszik, sikerült neki megkötni a békét. A széles szőke selyemszakáll is más formát vett a mosolyra huzódó száj alatt s most igen szép szerelmes pár volt az a kettő, csupa pajzánság, csupa igéret.

A pikkoló nagyon, nagyon mélyet sóhajtott. Úgy tele volt a lelke keserűséggel, mint még soha. Hát ezek azalatt kibékültek. Sőt a szép leány már feléje se néz. Tölti a bort az úrnak. Koczczintanak.

Szándékosan arra ment. Nem bánta, lássa meg a szép leány, hogy őt megverték, hogy ő szenvedett. De az rá se nézett. Nagyon bizalmasan beszélt az arisztokratával. Igen halkan, most már nem is fojtva vissza az apró nevetéseket. A két könyökét szorosan maga elé tette az asztalra, s az arczát összekulcsolt kezeire nyugtatta. Az arisztokrata -73- jóllakottan fujta szivarjából a füstöt, és elégedett mosolylyal hallgatta a beszédét.

A pikkoló messziről megnézte, hogy van-e még boruk. A poharukban is volt még, sőt az üvegben is benmaradt a bordeauxi harmadrésze. Remény se volt a rendelésre. A pikkoló hátrafelé ment, teljesen semmivé téve. Mire visszafordult, már öltöztette a szőkeszakállas a hölgyet, az ételhordó meg a férfira adta a télikabátot. A hölgy előre ment, az arisztokrata borravalót tett a pinczér markába. Aztán a hölgy után sietett és karjába fűzte a karját. Bizalmasan simult hozzá, úgy mentek ki.

A pikkoló most kezdte a lüktető forróságot érezni az arczában. Szétnézett és már itt-ott látott üres asztalt is. Elindult és learatta a borravalókat. A szép hölgy asztalán egy fél zsömle volt. Annak a felét ő ette meg. Látszott rajta apró fogának a nyoma. Mellette egy húszfilléres csillogott a villamos fényben.

A czigány nagy csattogással fejezett be egy friss magyar nótát. Kivülről késcsörgés hallatszott be. Álmos duruzsolás rajzott az asztalok -74- körül, mindenki halkabban beszélt, hogy a czigány hirtelen elhallgatott. A pikkoló nagyot sóhajtott, szaggatottan, hallható szepegéssel mint nagy sirás után végre elhallgató gyerekek szokták. Aztán leverte fehér kendőjével az asztalról a morzsákat és zsebredugta a hatost.

Száraz, hideg téli éjszaka borult a falura. A fagy uralkodott mindenfelé s a kis házak, mintha fázva bujtak volna össze közelebb egymáshoz. Úgy tetszett, mintha ez a vad tél a hegyek fenyveseiből áradt volna le a völgybe, mintha azok a mozdulatlan fekete ormok ontották volna a csípő, emésztő hidegséget.

Így tíz óra után már nagy volt a csönd. Csak az alvégről hangzott fel a messzi hólepleken át a kőzuzó pőrölyök dobogása. Ezek éjjel-nappal jártak. Sehol a házakban nem égett világosság, csak fenn, a nagy tárna körül szürődött ki még egynémely ablakból az erős villamos fény. Itt a részvénytársaság csinos házaiban villamosság dolgozott s az igazgató a Simplicissimust járatta. Egy lépéssel odább már olajmécses -78- világlott a tót kunyhóban. Nyomoruság, butaság és állati munka szuszogott benne. S a hogy lassan ráborult az éjszaka a völgyre, egyre csöndesebb lett a falu, egyre kevesebb a fény. Tizenegykor már csak egyetlen házban volt világosság. Ez a kaszinó volt, a hová a bányahivatalnokok jártak.

Ez a fagy, ez a csikorgó, sötét hidegség jól illett a faluhoz. Az ember némely faluban még a legsötétebb és leghidegebb éjszakán is megérzi, hogy belül a házakban meleg van, élet lüktet, vannak remények és szomoruságok s az álmokon végigreszket az asszony gondolata. A melyik házban asszony alszik, azt meg lehet érezni. Azt hiszem, hogy egy nászéjszaka forrósága évekig sem hül ki a falakból; az ott marad, lappang, melegít, intim érzésekre hangolja az idegent. De van olyan ház, a mely hideg marad és érzéketlen. A hol nincs asszony, vagy ha van, semmi különöset nem talált a szerelemben: férjhez ment, főz, vasal, takarít szív nélkül, csupán az életfenntartásnak, -79- a közegészségnek és a faj folytatásának szolgálatában áll.

Ilyenek voltak ennek a hosszú völgyön végig huzódó falunak a házai. Szegény tótok laktak bennük, a kiket elkoptatott, agyonnyűtt a földalatti munka. Az ilyen ember fölriadt hajnalban az álmából, mint valami nem gondolkodó barom, kitörülte szeméből az álmot, egy kicsit meg is mosakodott, magára czibálta a rongyait és egy darab kenyérrel a zsebében neki indult a bányának. Hajnalban vonultak végig a főutczán, szótlanul, övükbe akasztva a rongyos, foszladozó lánggal égő olajmécses, sápadtak voltak mind, soványak, nyomorultak.

Olyan rút asszonyok, mint az ő feleségeik talán sehol sincsenek. Ez a népség tulajdonképen a föld alatt lakott s csak időről-időre kuszott fel a föld szinére, hogy táplálkozzék, aludjék és szaporodjék, aztán vissza bujt a tárnákba, az aknákba, a nyirkos, sötét üregekbe, a hol otthonosan érezte magát. Még az arczuk szine is az olajmécs világításához alkalmazkodott. A napon fakó, szürkéssárga -80- volt a bőrük, mintha savakban mosakodtak volna. A bányában majdnem egészséges volt az arczszinük. Ha fenn jártak, bántotta, nyomta őket a nagy láthatár, féltek a bólongató fenyvesektől, nem szerették a szelet, az esőt, a napot, félszegek, buták, esetlenek voltak. Lenn az aknában a mécses lobogó lángja megnövesztette az alakjukat; a vizes deszkákon macskaügyességgel csusztak le harmincz-negyven métert. Keskeny zugokon úgy kusztak át az agyagba kapaszkodva, mintha földből élő férgek lettek volna. Ez már a vérükben volt: bányászok voltak apáik, szépapáik, régi őseik, nagyon merészen lehetne itt visszanyulni a multba, mert a bánya kétezer éves volt. A rómaiak kezdték.

Ezek közé a lények közé, a kik csak vasárnap délután részegedtek meg egy kicsit a levegőtől, a naptól, sőt, hogy őszinték legyünk: a bortól is – egy kis kolónia csöppent. A felső ezüstbányát átvette egy részvénytársaság, a melynek az emberei a világ minden részéből valók voltak. Csupa fiatalember, -81- a ki itt kezdi, de a lelke mélyén londoni és párisi ábrándokat táplál. Idősebb csak egy volt köztük, az igazgató, a kit Ritter v. Sterknek hivtak s a ki agglegény volt, porosz agglegény. Ő volt az elnöke ennek a kis köztársaságnak, deresfejű, szép, magas germán, a ki – mint mondani szokta – idejött, hogy megadja a «svungot» az üzemnek. Ha már egyszer menni fog a dolog, ő pakol és visszautazik Berlinbe. Ültessenek a helyébe valami kopott, vén frátert. Ritter von Sterk üzleti géniusz volt s jól értette a bányászatot. A részvénytársaság drágán fizette meg neki, hogy egy kicsit «átjátszotta» az üzletet. Azt mondják, hogy a hangrezgések átalakítják a hegedüfa atomszerkezetét. Ha művész játszik évekig egy hegedün, az jobb lesz, mintha kontár nyaggatta volna ugyanannyi ideig. Ezért azután konczert-csillagokkal játszatják át hegedüiket a nagy hangszergyárosok. Ilyen csillag volt ez a szép ritter, a kit egyébként az is kötött a mi földünkhöz, hogy egy bátyja révén voltak magyar rokonai is. Az új bányát egy kicsit -82- megindította. Aztán majd elmegy, másutt csinálja meg valami nagy üzletnek a kezdetét.

A ritter körül csoportosult az egyéb személyzet. Vegyészek, a mineralógus, a könyvelő meg néhány mérnök. Ezek mind a felső végen laktak, a részvénybánya körül. Az alsó végen volt az állami bánya, maradi, ósdi szervezettel, piszkosan, szegényesen, negyven évi szolgálattal a nyugdíjképességhez, összesen egy bányatiszttel, a ki oly kevés fizetést kapott, hogy már rég átment volna a részvénybányához, ha nem sajnálta volna a nyugdíjképességet.

Husz esztendőt már szolgált s ez nagy szó. Aztán a felesége se akarta, ez a gyermektelen, száraz matróna. Ugy éltek ott, mint két karó: nem hajtott ki rajtuk semmiféle rügy, se virág, se levél. Szürkék, szárazak, merevek és hallgatagok voltak.

Ez is följárt – szegény – a kaszinóba. Az neki ujság volt. Eddig csak a doktor volt a kaszinó. Most már van igazi, billiárddal, néhány ujsággal, igazán nagyszerű és szinte világvárosias. -83-

Éjfél felé járt az idő, a mikor hazament a kaszinóból kis lámpájával. Föltürte a bundája gallérját és sietett hazafelé. Volt még jó félórai gyalogútja hazáig. A sarokról visszanézett a gyönyörű kaszinóra, a melynek az utczára néző négy ablaka szépen világított. Valami kellemes izgalom fogta el erre a látványra. Mily nagy dolog ez a kaszinó! Husz évig semmi sem volt itt, most két év óta már kaszinó is van. Istenem, emberek vannak!

Ment hazafelé s mire fönn a dombon éjfélt ütött a toronyban, már a falu közepe felé járt, egy nagy tárna körül, a melynek bejáratából háromezer méternyi alagut titkos sötétsége áradt, a mely ott ásított komoran, ijesztően s a melyet mégis Lili-tárnának hivtak. Ez a név inkább egy rózsaszinű habos czukorsüteményre illett volna, de ki tehet róla, hogy egy bányaigazgató feleségét leánykorában Lilinek hivtak?

Mind távolabb kopogott a csizmája a csonttá fagyott földön s a kaszinóban még mindig égett a világ. Ebben az iszonyatos -84- nagy komorságban ez az egy ház ontotta csak a meleg, fényes életet.

Ma különösen izgatott volt. Máskor már éjfélre ez is sötét s most ime, már az állami tiszt is hazament s mégsem oltják el a villamos lámpákat.

Benn egy asszonyról folyt a beszéd. Egy asszonyt vártak ebbe az asszonytalan faluba s ez érthető izgatottságot okozott. A sovány tót venyige-asszonyokon kivül csupán az állami tiszt felesége nevezhette magát asszonynak, ez is csak azért, mert az egyetlen volt. De ez elzárkózott, hetekig, sőt hónapokig nem látták. És erre az átkozott életre kényszerítette azt a lányt is, – ez is egyetlen volt a maga nemében – a ki nála lakott. Árva lány volt, azok közül a bizonyos árva lányok közül való, a kiknek apjuk tönkrement, aztán e földi világból is távozott s a kik így egy kevéske kiházasítási pénzzel egy nem éppen közeli rokonhoz kerülnek. Csendes, szomorú lány volt; a ki nem ismerte, bátran együgyünek mondhatta, mert ő nem nagyon igyekezett ennek az ellenkezőjét bebizonyítani. -85-

Ez volt a «stand», a hogy a ritter mondani szokta. És most vártak, izgalommal vártak egy igazi asszonyt, a javából.

– Minden nap várom a sürgönyt – mondta az igazgató – de késik. De holnap-holnapután okvetetlenül itt lesz.

Találgatták, kevéske fantáziájukkal el szerették volna képzelni, hogy milyen lesz ez az asszony.

– Szép, sneidig nő – így jellemezte a ritter, a kinek távolról – éppen a magyar rokonok révén – rokona volt.

– Összeveszett a férjével, mert a gazember szinésznők után járt. Egyszer rajtakapta, megverte és otthagyta. Elváltak és most idejön.

Ez még jobban tüzelte őket. Csak Richter a kis mérnök igyekezett hüvösnek látszani mindeme szenzácziókkal szemben. Ő az állami tiszt árva rokonának udvarolt s már -86- kezdték is komolyan venni. De azért félfüllel odafigyelt s nem adta volna sokért, ha egyet-mást kérdezhetett volna is a rittertől, a ki csak úgy ontotta a fölvilágosításokat.

Mindenki ennek az asszonynak a gondolatával volt telve, sőt a legtöbbje elég rut gondolatot füzött a megérkezéséhez.

És agyról-agyra terjedt, mindenütt megfészkelt ez az affektált név, a mely félig-meddig programmnak hangzik.

– Éva – mondták és hozzátették: – szép név. Mint a hogy ez esetben mindenik névre rámondták volna, hogy szép.

Aztán felczihelődtek. Érezték, hogy ez az este nem olyan, mint a többi, hanem lázasabb és érdekesebb, mert ez a várakozás estéje. A két évi asszonytalanságnak ez a hirtelen megszakítása egész lelki világukat elfoglalta. S még hozzá nem is jelentéktelen -87- polgári nőcskének igérkezett ez az Éva hanem valódi asszony, pesti, elvált, bizonyára szeczessziós is.

Kis rajban mentek ki a kaszinóból, belevették magukat bekecseikbe s nehány percz mulva már csak egy-egy elhaló lépés hangzott, mindenik hazament. Erre körüljárt a házban a kaszinói vendéglős és eloltogatta a lámpákat, úgy, hogy most már teljességgel aludt a falu.

És az egyik mérnök, ahogy hazatért a szobájába, egy pillanatra elképzelte, hogy az asszony már meg is látogatta. Miközben levetette a bekecsét és gyertyát gyujtott, majdnem érezte is az asszonyi test illatát, a melyre annál jobban emlékezünk, mennél régebben nem volt benne részünk. Egyet csettintett az ujjaival s a hogy az ágyra nézett, elmosolyodott. Igen közönséges fiu volt, tehát elbizakodott is. Neki is volt csalhatatlan asszonyhódító módszere. Kinek nincs?

Lefeküdt, befurta magát a dunnája alá és elfutta a gyertyát. De nem tudott egyhamar -88- elaludni. Egy negyedóra mulva átfordult a másik oldalra s ugy érezte, mintha láza volna. Majd ugy rémlett előtte, mintha kocsirobogást hallott volna és kineszelt az éjszakába.

Semmi zaj. A falu aludt a hó alatt, aludtak a hivatalnokok, a bányászok és csak a nagyon finom fül hallhatta volna meg, hogy ez alatt az alvó falucska alatt a mély üregekben egy csomó ember kopácsol, vágja a követ, bontja a falat, fur, morzsol, féktelenkedik, mint egy izes almába szabadult féreg és rágja, pusztítja, életével eszi a kvarczot. Azt meg egyáltalán nem lehetett hallani, csak behunyt szemmel és nagyon lázasan, hogy valahol messze, mértföldekre innen jön a vonat, zihálva, sisteregve vágtat a hideg éjszakában, egyre közelebb jön a faluhoz és hozza Évát, a rejtelmes Évát, a ki miatt ime nem tudnak aludni a kis mérnökök, pedig még nem is látták.

Véghetetlen hómezőkön át, a messzi sikságokon jön a vonat és benne Éva. Jön, jön, talán virradatra itt is lesz a kocsi. -89-

A kis mérnök a falnak fordult s miután már félálomban nagyot, szomorút sóhajtott, a párnába furta fejét és elaludt.

II.

Pattogott, dudorászott a tűz a nagy kályhában s a téli reggel napjának rézvörös sugara végigesett az iróasztalon. Az igazgató karosszékében ült s szívta az angol czigarettát. Kissé hátrahajtotta a fejét s ebben a reggeli frisseségben valósággal boldog volt. Derült és nyugodt volt a tiszta kis irodában minden. A nagy könyvekben kerek, becsületes, pozitiv számok feküdtek egymáson, a polczon nagy sorban álló ércztartalmu köveket nem is kellett válogatni, adta, szivesen adta a föld az ezüstöt, bizonyára nem kell neki. A czigarettafüst kellemesen vegyült azzal a csöpp, igen kevés szaggal, a mit a fütés okoz, de csak kora reggel. És már mindenen érzett az a kellemes izgatottság, a melyet a várva-várt vendég megérkezése okozott. -90-

Valóban, az emeleten, az iroda mellett berendezett szobában aludt is már Éva, a ki tudja isten hány órai utazás után hajnalban végre megérkezett, az állomásról a városba, onnan a faluba hajtatott. Szegényke, csak meleg tejet kért, azt megitta, mint valami kis macska, aztán hirtelen kikergette a szobájából a rittert meg az inast és levetkőzött, lefeküdt. Nagy érzés az, annyi rázatás után végre minden ritmus nélkül feküdni.

Az ablaka le volt függönyözve. Persze már napok óta mindenki ismerte ezt az ablakot, mindenki tudta, hogy Éva ezen át fog levegőt és világosságot kapni. És most elmentek előtte, összesugtak, vártak, izegtek-mozogtak.

Az irodában valamennyien kiöltözködve jelentek meg. Kivétel csupán a kis Richter volt, a ki – nem tudni mi okból – már -91- haragudott is az asszonyra. Ő tüntetett. Ő juszt se vett fekete kabátot. Mellesleg forradalmár volt Richter, azok közül való, a kik még most is vérrel, vassal és tüzzel szeretnék reformálni a világot és szinte dühösek, ha valami követelésük verekedés nélkül valósul meg. Ő nem ünnepelt.

Az orosz vegyész, Toganov úr, fölvette fekete ruháját. Ő soha semmiben nem akart különbözni a többitől. Ki nem állhatta az akadékoskodó elemeket, utálta a kitünni akarókat, nem szerette a zseniket és a diplomátlan embereket.

Már akkor többen gyültek köréje, leghátul az orosz. Csupán Richter úr maradt az asztalánál -92- nyugodtan. Erre becsukta az ajtót és nagy fontoskodással jelentette ki, a mit ugyis tudott mindenki:

Visszaültek a helyeikre és délelőtt kevés szó esett. Az igazat megvallva, lelkük legmélyén azt várták, hogy meg fogják őket hivni ebédre. De az igazgató még csak ki se jött hozzájuk. Benmaradt az irodájában, czigarettázott és örült az életnek. Néha fölkelt, kiment a folyosóra s fülét az ajtóra téve hallgatózott. Az asszony aludt, mélyen lélekzett s erre a ritter lábujjhegyen ment vissza az irodába, óvatosan tette be az ajtót s boldog volt. Ugy vigyázott erre a szép fiatal asszonyra, mintha a leánya lett volna.

Jól esett neki ez a szerep; vigasztalni, gondozni, mulattatni ezt a szerencsétlennek is nevezhető asszonyt, a ki még csak huszonhat éves és már se nem lány, se nem asszony, se nem özvegy, csak egy szép, finom nő, a kire minden szalonbetyár ráles, mihelyt megtudja, hogy elvált az urától. Ha nem szégyelte volna magát, be is nyitott -93- volna hozzá, hogy megnézze: jól alszik-e, be van-e jól fütve a szobában, olyannyira nem látta Évában az asszonyt, csak a szegény, megvert, kikergetett gyereket.

Délben nagy lett a mozgás a ház körül. Az igazgató letette az ujságot és zsebredugva a kezét, az ablakhoz állt. Ugy nézte, hogy ontja a tárna fekete torka a hajnali turnus munkásait. A gépháznál is csöngettek, ez a künn dolgozó munkásoknak szólt. Benn a bányában végigbőgött az üregeken a tülök, künn sütött a nap, dél volt, édes, aranyos téli nap, csupa derű, csupa boldogság.

A kis téren már egész raj ember mozgott. Eloltogatták a mécseket és mentek hazafelé. Nehány ott maradt, várta a vonatot. Pár pillanat mulva az is megjött. Vigan, prüszkölve szaladt ki a tárnából a csöpp kis játékmozdony, füttyentett egyet a szabadban, mint valami piszkos, kormos kis csirkefogó s miután mind a csilléket kihuzta maga után, hopp, egyszerre megállott, olyan engedelmes volt. A csillékben a köveken -94- emberek ültek, most már ezek is leugráltak s a többivel elczammogtak hazafelé. A gépháznál még mindig szólt a kis harang, a ritter szinte félt, hogy Évát fölébreszti. A gépész leugrott a mozdonyról, lekapcsolta s miután megint füttyentett egyet, bekanyarodott vele a pirostéglás gépházba.

Ekkor jöttek ki a hivatalnokok, még az utolsó perczben is reménykedve. De nem jött, nem hivta őket senki és elindultak a kaszinó felé, ebédelni. Egyik se mondta, de mindenik tudta, hogy jobb lett volna a szép ismeretlen asszonnyal ebédelni. Vértes úr, a szikár inzsellér beszélt az inassal, a ki látta az asszonyt. Azaz nem igen látta, mert nagyon be volt bugyolálva a feje egy nagy kendőbe. De a mit látott belőle, az nagyon tetszett neki. Az orra finom, teljesen szabályos volt. A szeme kék. Az inassal igen nyájasan bánt.

Tudomásul vették, mohón itták, bonczolgatták ezeket a részleteket. Hogy körülülték a hosszu fehér asztalt a kaszinóban, Bajtzár úr még kinézett egyszer az ablakon, hogy -95- nem szalad-e az inas: «tessenek visszajönni ebédre.»

És elhelyezkedtek. Az uj ruhákról úgy látszott, mintha vasárnap volna, sőt a vendéglős abban a reményben, hogy az uj nagysága ide is ellátogat – tiszta abroszt tétetett az asztalra. Véletlenül karfiol-leves is volt, – a mi csak vasárnap szokott lenni – úgy, hogy ez a közönséges csütörtöki nap teljesen vasárnapnak hatott. Mint a hogy mind a mi ünnepeink ilyen kis örömökből vannak összerakva.

III.

Egy óra körül hosszu, éles csöngetés vágott az igazgató házának csöndjébe. Az asszony szobájából szólt, a hová maga az igazgató vezette be néhány nappal ezelőtt a villamos csengőt. Erre aztán fölrohant alulról az asszony szobalánya, megmozdult az inas és a konyhában kapkodni kezdte a tüzről -96- a fazekakat a szakácsné, a ki szintén Pestről jött, de a harmadik osztályon. Az igazgató is kiment az irodából és lekiáltott:

Átment az ebédlővé átalakított szobába – eddig ő is a kaszinóban evett – és szemlét tartott. A kis asztalon két személyre terítettek, a mi az ilyen agglegény életében igen kedves momentum. Sötét vörösbor volt az asztalon, az igazgató megfogta, hogy nem nagyon hideg-e. Aztán szinte türelmetlenül járt föl-alá az asztal mellett. Az asszony sietve öltözött s egy modern mintáju pongyolát vett magára. Rendbehozta a haját, aztán kijött a rövid folyosóra. Bokáig felkapta ruhája hosszu alját s az ajtónál ácsorgó inastól kérdezte:

– Itt az ebédlőben – mondta boldogan a libériás tót és látszott rajta, mily nagy kitüntetésnek veszi, hogy ő nyithat ajtót a finom, szép nagyságának.

Éva átsietett, majdnem átröppent a küszöbig, -97- ott félrehajtott fővel, kedvesen kopogtatott:

S azzal besurrant, nem maradt künn más, mint a bámészkodó inas, meg a tulsó szoba küszöbén a szobalány, kezében a fésülködőköpennyel. Most vették csak észre, hogy mind a ketten az asszonyt nézték. És künn ezen a téglás folyosón szállott tovább a halkan csendülő kérdés:

És ez oly különös volt ebben a házban, a hol ez volt az első asszonyi hang. És aztán az ajtón át kiérzett a szobából a nyitott asszonyi koffer illata, a finom szappanok és paszták frissesége, az az üde, friss szellő, a mely csak nagyon harmónikus nagyon szép asszonyok körül leng, a merre csak járnak. Asszonyi ruhák függöttek benn, a fogason s a küszöb mellett már egy pár pirinkó czipő állott, a melyet nem is volt érdemes lekefélni, annyira tiszta, majdnem érintetlen volt, mintha a gazdája nem is a földön járt volna vele. -98-

A szobaleány visszament a szobába rendezkedni, az inas pedig leszaladt a konyhába, ételt hordani. A mikor a teát hozta fel a lépcsőn az asszonynak s a meleg illat megütötte az orrát, elmosolyodott, boldognak látszott, szegénynek talán sohse volt dolga ily finom nőkkel, ilyen jószagu itallal, ily fényes nikkelkannákkal.

– Oly szép itt, Lipót – mondta neki – s talán e perczben sajnálta is, hogy a rittert nem hivják Luciennek vagy legalább Elemérnek. – Gyönyörű szép…

– Együnk, együnk – mondta a ritter – csücsülj le, fiam, már itt is a teád…

Leült és boldogan babrált a kannákkal, a szürővel, a hosszunyaku rumos üveggel. Aztán kiszállott az illat, a hogy a csészébe öntötte a teát. Arczát a párába tartotta, összehuzta egy kicsit a szemét s a mikor az inas csöndesen kiment és betette maga után az ajtót, megszólalt, nagyon halkan, igen mélyről: -99-

Lipót, a vad vegyész, nem tudott mit mondani neki. Itt élt egymaga két év óta s most egyszerre azt kivánja magától, hogy müvelt széptevő legyen és «szépelgési mondatokat» mondjon, a hogy a tizkrajczáros könyvecskékben olvasható. Dicsérte előbb a teát, aztán kijelentette, hogy hideg van. Végül megtalálta azt a terrénumot, a hol sokat lehet beszélnie s a szobáról kérdezősködött:

Ezen vitáztak még egy ideig és a fehérarczú asszonynak nagyon jól esett, hogy ez a szélesvállu germán oly találékony gyöngédséggel gondoskodik róla.

Ebéd után czigarettára gyujtottak mind a -100- ketten. A germán csak most kezdte nézni Évát. Nem volt magas teremtés, inkább csak nyulánk, nagyon arányos. A haja sötétbarna volt s az inas tévedett, mert a szeme nem kék, hanem fekete. Az ajka finom, de azért nem keskeny, most egy kicsit halvány, mint a nagyon régi korall. Finom, törékeny jószág volt, nagyon is rá volt irva, hogy asszony. Ebben semmi se volt a férfiból vagy a gyerekből, ez asszony volt.

– Lipót – mondta – ülj ide, szembe. Neked még kell valamit mondanom, mielőtt teljesen megbarátkozunk.

A ritter nagyon jól tudta, hogy most mi következik. Az asszony azt hiszi, hogy ő még nem tudja a válás történetét, hitelesen, a hogy csak a rokonoknak – a közelieknek – szabad tudni. Ő ezt kitalálta a maga becsületes eszével. És igazán, a lelke legtitkosabb rejtekén se fedezett föl semmi haragot, vagy pláne megvetést Éva iránt. -101-

– Ülj ide – ismételte Éva – én nagyon röviden fogok elmondani mindent.

A ritter leült, de nagyon kényelmetlenül érezte magát. Azt is érezte, hogy az asszonynak igen nehezére esik a vallomás. Hát kibökte úgy a maga medvemódja szerint:

Lipót malmot csinált a kezéből s miközben az ujja forgását borzasztó nagy figyelemmel nézte, halkan, majdnem szégyenlősen felelt:

– Csak úgy. Én tudom, hogy nemcsak ő a hibás. De becsületszavamra mondom, hogy senki se mondta, senki se irta ezt nekem. Valahogy azt ne hidd, hogy hire járt a dolognak. Én csak kitaláltam…

– Én is hibás voltam. És most már hiába titkoljuk, hiába hazudunk, lassanként -102- megtudja az egész világ. Már kezdtek bojkottálni. Egy asszony már le is tagadtatta magát.

A ritternek tetszett, hogy Éva hozzá menekült. Nem sajnálta a férjét, a kinek a megcsalásához száz mentséget is talált. Először is részeges volt és elhanyagolta a gazdaságát. Éva szegény volt s most ő is megsinlette az ura bűneit. Nem haragudott az asszonyra, igazán nem, hiába kereste magában azt a kis lázadást, a mely minden vétekkel szemben felforr a mi szivünkben.

Nem beszéltek többet, mert már értették egymást. De sokáig ültek még ott és Lipót egyre malmozott. Az asszony kinézett az ablakon, el, a fenyvesek felé. Aztán megszólalt:

– Lipót, nekem kell egy kis friss levegő. Ha most felöltözöm, elkisérsz egy kis sétára?

Lipót felállt, félrehajtotta a fejét és mosolygott. A két kezét eltartotta a testétől, kissé meg is hajolt, mintha mondta volna:

IV.

Lassan mentek le, a falu alsó vége felé. Az asszonynak új volt minden. Az apró házakon szinte nevetett, a nagyon csöpp falusi ablakokat pedig egyszerűen nem értette. A fenyők imponáltak neki a hegyoldalban, a mint zöldesfekete koronájukon megadással viselték a havat.

Hogy lejebb értek, mindent megmagyaráztatott magának: az úton keresztülfutó sineket, a nagy légszivattyut, a zuzókat.

A munkások, a hogy szembejöttek velük, mélyen megemelték a sapkájukat. Erre az irtózatos mély, szinte rabszolgai köszöntésre maga az igazgató is elég ok lett volna. Hát még ha egy ilyen szép hölgy megy vele, egy idegen, a ki úgy megnézi a bányászok arczát, a ki – legalább eleinte – viszonozza is a köszöntést. S a hogy a szembejövő emberek köszöntek nekik, vitték felfelé a híröket a faluba. «Itt van egy asszony Pestről» – járt szájról-szájra. «Pestről» – ez nagy dolog volt. Nekik Pest nem is város -104- volt, hanem valami borzalmasan szép tündérvilág. A füszeresnek például, a ki nem volt zsidó, már sokszor lett volna pénze és alkalma, hogy megnézze Pestet. De nem merte. Tudja isten, miért nem. Csak tovább álmodtak otthon emeletekről, villamos vasutról és tömegesen sok emberről, annyiról, hogy ha az ember valamennyi kabátosnak köszönni akarna, akár otthon hagyhatná a kalapját. És most közibük jött, itt van egy asszony, a ki pesti, a ki egy darab Pestből, odavaló a ruhája, a czipője, talán ott is született.

Mentek lefelé s az asszony a karjába kapaszkodott a ritternek. Fáradt volt, csak most érezte. És a ritter büszkén vezette végig az úton, szerette volna, hogy szembejőjjön a doktor vagy az állami tiszt, de egyre csak munkások jöttek, mindnek egyforma arcza volt, mind oly mélyen, oly tisztelettel köszönt, majd hogy keresztet nem vetett. Az asszony már kezdte nem viszonozni a köszöntésüket.

Az asszony már meg is akart fordulni, a mikor előrenézve egy kis ház mellett meglátta a bányatiszt feleségét.

És mentek tovább, most már szembe jött velük az állami tiszt felesége, s a ház mellől előkerült maga a tiszt is, Jolán kisasszonynyal. Az öt ember egymás felé ment, egymást kereste és szinte sietett, hogy ez a jövevény minél hamarább olvadjon be a társaságba. Már együtt is álltak. Az állami tiszt mosolygott, mint a mikor várja az ember, hogy bemutassák neki azt, a kiről már annyit hallott. És a ritter is mosolygott, sőt Éva is. Még a karó – a bányatisztné – is valami savanyú, czukros-eczet ízű mosolygást erőltetett, a mikor a ritter kissé zavartan szólt:

Csenke Pál bányatiszt úr kezet akart csókolni és levette kalapját. Mindez fájt a feleségének, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy amúgy vidékies módra be ne mutatkozzék ő is:

Éva igen nagy grácziával esett túl ezeken a formaságokon. A bányatisztnével mindjárt beszédbe is akart elegyedni, a mikor észrevette a leányt. A többiek is csak most vették észre. Általában a vérszegény Jolánt mindig utolsónak és mindig csak véletlenül vették észre. Ő úgy elolvadt a társaságban, mint azok az állatok, a melyek lakóhelyük színéhez alkalmazkodnak, mint valami kis tengeri pók, a mely olyan, mint egy darab kő, ha a sziklára veszi magát. Ő olyan színű volt, mint a környezete. Szürke, sáppadt, hallgatag, jelentéktelen. Most ő is bemutatkozott:

Ezen már nevetett volna a nagyváros divatján felnőtt Éva, de a lány oly furcsán nézett rá, hogy nem tudott nevetni. Fölhasználta -107- az alkalmat, s a míg kezet fogtak, jól megnézte a pesti asszonyt. És ez úgy érezte, hogy ismerősök.

Együtt sétáltak visszafelé, elől Éva a tiszttel, mögöttük a többi. A tiszt szamárságokat beszélt és Éva a vérszegény tengeri pókra gondolt. Oly furcsán nézett rá a leány, mintha kegyelmet kérne tőle. Így nézhetnek a bárányok a mészárosra. Nagyon furcsán, félelemmel, szinte kérőleg nézett.

A mikor elváltak a tisztéktől s fölfelé mentek, az igazgató házában, az asszony még mindig erre a nézésre gondolt. És nem is gondolta meg a dolgot, hanem csak úgy könnyedén, mintha unalmában kérdené, szólt:

Otthon, a bányatiszték tiszta kis lakásában izgatottan tért aludni Jolán kisasszony. Évek -108- óta, a mióta csak itt lakott, még nem volt komolyan izgatott. Életének legnagyobb, talán egyetlen eseménye, a Richterrel való tisztességes viszony oly lassan, szinte természetesen avatkozott bele az életébe, hogy nem volt egy izgató zökkenése sem az egésznek. Szegény Jolánnak az élete különben sem volt zökkenésekre és izgalmakra berendezve. Vannak, a kiknek az életük arrogáns lázadás a természet akarata ellen. Gyerekek, a kik fiatalkorukban halálos bajokból menekedtek meg, a kiket az orvosok eldisputáltak a haláltól, kiverekedtek a sírból, visszaerőszakoltak az életbe. Az ilyeneknek mintha nem volna joguk élni. Ilyen volt ez a jelentéktelen kisasszony is. És most izgatott volt.

Lefeküdt az ágyába és imádkozni kezdett, inkább megszokásból és hagyományból, mint meggyőződésből mondta: «A nap lement, az éj beállt…»

Fájt neki az asszony. A szép ruhája, a hangja, az arcza, a modora. Minek jött ez ide, éppen most, az eljegyzés előtt, a mikor még semmi pozitivum nem történt? -109-

Richter eleinte unalomból járt hozzájuk, aztán nagyon megbarátkozott vele. Ő megszerette és az ő szerelme nem különbözött nagyon sokban az igen szívós barátságtól és a nagyon meleg szeretettől. Egy délután, hogy egyedül maradtak, Richter megcsókolta a kezét és aztán nagyon sokáig hallgattak. Ez volt az igazi eljegyzésük. Ez után már egymás rokonainak érezték magukat. A tisztnek is tetszett a dolog – és aztán szabadulni is akart a vérszegény kisasszonytól.

A fal felé fordult, a hol hidegebb volt a párna. Ebből – hogy a hideget kereste – arra következtetett, hogy láza van. Tovább gondolkodott s úgy találta, hogy ezt a lázt az asszony hozta. Az asszony nagyon szép volt.

Richter az eljegyző délutántól fogva mindennapos lett az alvégen. A kolónia helyeselte a partit, becsületes, tisztességes, zajtalanul fejlődő viszony volt, s hozzá szakbeli, a mit igen fontosnak tartottak. Helyeslő semlegességgel nézték az egészet. Sőt tetszett nekik Richter, a kis dühös szoczialista, -110- a ki oly szelid és figyelmes tudott lenni Jolán kisasszonynyal. Később beleavatkoztak a dologba, de annak csak teknikai részébe; az eljegyzés módozatait beszélték meg, követelték, hogy a kaszinóban legyen, mert az állami lakásban nincs hely. Jó fiúk voltak és nagyon szerették egymást. Richtert, a kis dühöst mosolyogva dédelgették. Tetszett nekik.

Éjfél felé érezni kezdte a lány, hogy most el fog aludni, félálomban van. S éppen akkor támadt az az ideája, hogy Éva asszony most őreá gondol. Furcsának találta, hogy ő, a ki hozzá van szokva, hogy soha senki nem törődik vele, most ilyen biztosan érzi azt, hogy egy emberi agy az ő képével van elfoglalva. Erre el is aludt, valami igen kis nyugtalan érzéssel.

Az asszony a haját tüzte föl, mielőtt lefeküdt volna. Az járt a fejében, hogy kis teaestélyt fog rendezni, a melyre meghívja az összes urakat, így ismerkedik meg velük. A bányatisztéket is meg kell hívni – gondolta – s ekkor a lányra is gondolt. A hogy a tükör előtt ült és marokra fogta szép barna -111- haját, egy pillanatra átjárta a lelkét az a gondolat, hogy mi lenne, ha itt a hegyek közt, messzi a világtól, valaki beleszeretne. Egy kis regény a fenyőrengetegek kellő közepében. Regény, talán dráma. A leányra gondolt. Mérföldeken át megérzik az asszonyok, ha valami közük van egymáshoz. Talán olvasmányai tették, talán gondolkodásának a bizarr iránt való szeretete, de a lány jövendőbelijére gondolt. Aztán nem is foglalkozott már sokáig ezzel a gondolattal, hanem nyugodtan lefeküdt és elaludt.

Az urak körülbelül akkor mentek haza a kaszinóból s látták ablakában a világosságot. Bajtzár úr azt mondta, hogy most ez az ablak a világ közepe. Toganov, a muszka kijelentette, hogy ő ugyan semmire sem reflektál, de az igazgatótól nem szép, hogy az asszony miatt egyszerűen a faképnél hagyta őket és hogy semmi bemutatás nem volt – a mi alatt kétségkívül az ebédet értette. Az asszonyról már annyit beszéltek, hogy ezek a kijelentések nyomtalanul vesztek el az éjszakában s az urak egyébről beszélve mentek haza. -112-

Most is aludt már a falu, mint tegnap ilyenkor és csak egy házban volt még világosság. De nem a kaszinóban, hanem az igazgatóéban. Az asszony ablaka világolt szelid fénynyel, egy érdekes titok, kedves meglepetés a rideg éjszakában, egy ablak, a mely mögött érzett az asszonyi gond, sőt erre a sok – eddig magányos – férfira nézve talán kissé a nőstény is. Várakozás, kellemes megoldás reménye rejlett a titokban, a míg csak ki nem lobbant a fény, s el nem sötétült az ablak. Ezzel a kilobbanással a gyorsan a dunna alá buvó asszonyi test képzete járt, egy kis didergés, majd a macskaszerű hozzásimulás az ágy kellemes gödreihez, a párna duzzadóbb feléhez, szóval lefeküdt egy szép, titokzatos, kalandos és főleg elvált asszony a faluban. És a falu oly kicsiny volt – vagy talán a mi szíveink vannak oly közel egymáshoz – hogy mindenki azt hitte: egy födél alatt alszik az asszonynyal. -113-

VI.

Lenn, a földszinti irodában egyre nőtt a kiváncsiság, erősebb lett a várakozás. Beszélni nem nagyon beszéltek a dologról, de például minden ajtónyíláskor valamennyien felkapták a fejüket. Az igazgatótól nem kérdezősködtek, az pedig a maga jószántából nem mondott semmit.

Ez az állapot néhány napig tartott így. Évát már ismerték, mert minden délután kisétált az igazgatóval. Persze szépen köszöntek neki s ő fogadta is grácziával, igen kegyesen. És most már gondolták, hogy valami nagyobb stílű bemutatkozás lesz a ritternéli különben már megismertette volna őket az asszonynyal.

A harmadik vagy negyedik nap délelőttjén Richter, a ki épp az igazgatótól jött, megállott az iroda közepén.

– Meg vagyunk híva – mondta olyan arczczal, a minővel egy szoczialista pártvezér adná hírül, hogy egy főherczeg eljön a gyűlésükre. -114-

– A nagyságához – szólt gúnyosan a kis Richter, szinte bosszankodva, hogy ő a hírnök. – Most mondta a ritter, hogy még ma meg fog hívni valamennyiünket…

Erre aztán nem feleltek. Bajtzár megpödörte a bajuszát, aztán tovább rajzolt. Toganov a levegőbe nézett. Teljesen egykedvű csak Wurm maradt, az egyetlen zsidó, a könyvelő. Ő a magas asztal mellett állt s iszonyú nagy könyvekbe írt számokat és betűket.

Még a déli csöngetés előtt lejött az igazgató és meghívta őket. Azt mondta, hogy ő nagysága eddig gyöngélkedett, de most már jól van s vacsora után szívesen látja az urakat teára. Az urak szépen megköszönték s csodálatosképen délben az asztalnál nem beszéltek erről semmit. Este a vacsoránál feketében jelentek meg s együtt indultak kissé izgatottan, a vacsorát kissé elnagyolva, szivar nélkül, az igazgatósági ház felé.

A lépcsőn fölmenet furcsállották a fehérkeztyüs, libériás inast. Ilyen eddig nem volt -115- itt. Belülről már zongoraszó hallatszott és beszélgetés. A bányatiszték már ott voltak. Mialatt az urak künn vetkőztek, elhallgatott a zongora. Bajtzárt lökdösték előre, most mindenki egyszerre szerény és félszeg lett. Bajtzár kopogtatott s erre bevonultak a szobába. Hogy semmi fennakadás ne legyen, az asszony elibük sietett s mosolyogva, mintha most venne először tudomást arról, hogy ők is a világon vannak, kezet szorított velük. A ritter elégedetten állott az asszony mellett és a neveiket mondta:

– Örvendek – mosolygott Éva s hogy a mérnök a bányatiszt felé ment, odasúgta az igazgatónak: -116-

A bányatiszt Ferencz József-kabátban ült egy igen mély fotelban s rosszul érezte magát ebben a pózban. Szinte örült, a mikor a fiatalemberek egy része eléje állott bányászati ügyekről beszélni. Az asszony mellett csak Bajtzár és Vértes maradt, a ritter az állami tiszt feleségével beszélgetett. Jolán a zongoránál ült és Richterrel suttogott.

Éva olyan ruhában volt, a mit angol ruhának neveznek, azaz, mintha le lett volna öntve szövettel. Semmi fölösleges, alul a földig ér, felül az állig, a karon majdnem az ujjakig. De azért áruló s izgató ruhaforma, derékon felül majdnem nem egyéb, mint halványlila meztelenség. A haját leeresztette kétoldalt a fülére, stilizált, igen érthető formája lett így az arczának.

A teát ő maga osztotta ki s aztán leült oda, a hol a legtöbben voltak. Az urak szürcsöltek, még kértek czukrot, azaz megkérdezték, hogy hol a czukortartó. Finom czigarettafüst lett a szobában, egyöntetű, ugyanabból -117- a dobozból való egyiptomi szivarkákból szállott szét. Az elegáns Bajtzár pompásan csevegett s ennek láthatólag örült. Mint a ki régen nem bicziklizett, aztán egyszer hozzájut és konstatálja: «nini, még tudok!» A bányatiszt körül is hangosabban folyt a szakbeszélgetés, az emberek nekibátorodtak. Majd az asszony odakiáltott:

Erre a két szerény, Wurm és Vértes mosolygott, a faképnél hagyta Csenke bácsit s kezében a csészével Bajtzár mögé állt. A szokásos hazudozás is megindult, így:

Az asszony nevetett s a két szakférfiút maga mellé ültette. Ezek a pamlagon egészen otthonosan érezték magukat, csak éppen Wurmban maradt egy kis irodaízű félszegség, passzive ő résztvett mindenben; megmosolyogta a viczczeket, ha mindenki azt mondta: «ohó!» – ő is mondta, talán ha -118- mindenki ölt volna, ő se maradt volna külön. De aktive nem csinált semmit. Egymagában ő csak könyvelő tudott lenni.

Ez Jolán kisasszonynak szólt és Richternek. A haszontalan Richter erre nem mosolygott. Helyette is mondta a lány:

Most már mind együtt voltak Éva körül, beszéltek, pompásan érezték magukat. Csenke bácsi anekdotákat mondott abból az időből, a mikor ő még a selmeczi akadémián járt, Éva nevetett rajtuk. Egy kicsit ki is pirult – tán a melegtől, vagy annyi férfi miatt, szóval élénk volt, kedves, ragyogott a szeme.

Éjfél felé egy kis kártyapartit rendeztek az irodában, a mely ebbe a szobába nyilt. Az igazgató és Csenke bácsi forszirozta a kártyát s Wurm úr volt szíves harmadiknak odaülni.

Éva a zongorához ült. Nem is annyira zongora volt ez, mint inkább pianino. Az igazgató szokott néha játszani rajta. Az urak -119- kötelességüknek tartották iszonyú nagy várakozással körülállani az ébenfahangszert.

Az asszony egy pár akkordot vett és ekkor eszébe jutott valami. Tetszett neki ez a sok fajankó. Ezeknek valami igen szentimentálisat kell játszani – gondolta. Kiváncsi volt, hogy miképpen reagálnak. Erre a czélra Massenet-t találta a legalkalmasabbnak. És egy kicsit az ő szivének is jól esett ez a lágy, szomorú muzsika, Werther, tele bánatos szerelemmel, s azzal a minden melódiából kireszkető sóhajjal, hogy valaki máshoz ment férjhez, nem ahhoz, a kit szeretett.

És elkezdte. Igen nagy csönd lett. Az akkordok halkan zengtek a szobában, a dallam visszavitt a multba, kereste a szivekben a rejtett sóhajtásokat. Tele lett szomorú zenével a szoba és mindenki hallgatott, még a kártya is megakadt az irodában. Mindenki ezé a muzsikáé volt, csak az asszony látszott parancsolni a dallamoknak. A szemét félig lehunyta s nagyon szép volt. Általában igen régi költészet lett urrá a szobákban, -120- olyan, minőn mi már túl vagyunk itt a városban. Az ilyen csak a vidéken, a csöndes elmélkedések és a nagy, hosszú szerelmek, igen mély titkok országában él sokáig. Ott ez illik a lelkekhez. Például most ezek az urak agyonvertek volna egy modern zenészt, a kinek nem tetszett Werther.

– Nagyon szép, – mondták, hogy vége lett s Éva megérezte, hogy ma este már nem szabad többet játszania. Ezek az emberek aludjanak el ezzel a muzsikával. Ott is hagyta a zongorát. Richter azonban elkiáltotta magát:

Vértes leült, de elébb kijelentette, hogy sohse tanult, már régen nem játszott stb. Ez hozzá tartozik. Polkákat és keringőket játszott. Erre aztán benn elkezdték csapkodni a kártyákat, egy kicsit meglazult a társaság, nagyobb lett az élénkség és a füst. Vértes pattogtatta a ritmust és talán ez okozta, hogy a mindig előkelő és gavallér Bajtzár odaállt Éva elé:

– De nincs hely – mondta Éva, mire a többi urak nekiestek a székeknek, az asztaloknak s abban a reményben, hogy ők is tánczolni fognak, egy percz alatt félretoltak mindent. Bajtzár pedig előkelő pesties módra kezdett keringőzni, nem ugrálva, hanem lépkedve, valami furcsa, szinte nevetséges kis vállgörbítéssel. Toganov Jolán kisasszonyt kérte fel, Richter pedig Csenke nénivel tánczolt. Valóságos kis bál lett, Vértes egyre jobban verte a zongorát, benn szinte ordítottak a kártyázók és Évának már égett az arcza.

Aztán váltakoztak a párok, a dolog pompás kis mulatságnak igérkezett. Most már Richter is járta Évával. De az asszony csak egy tourt tánczolt vele. Akkor halkan mondta neki:

Valóban Jolán kisasszony már figyelte is őket. Éva lihegve ült egy széken s visszautasította Bajtzárt. Nem tánczol. Pihen. Legyezték s gyönyörködtek a hamvas, piros arczban, a most már mély és igérő tűzzel -122- ragyogó szemben, sőt kis lakkczipőjét is nézték. Mindenkinek tetszett. Érezték, hogy ez lesz a királyné. Máris vizet hozott az egyik, a másik legyezőt és Vértes még mindig verte, verte a zongorát, pedig már akkora volt a forróság, mint valami kemenczében.

Künn, lenn az úton éjfélkor az éjjeli turnus emberei érkeztek sorra a bánya felé. Ezek éjfélkor mennek be és reggeli hatig dolgoznak. Ott lenn mindegy, éjjel van-e, vagy nappal. Sárga lánggal égő mécseikkel ott kószáltak, kóboroltak a bejárat körül, várva az imádságot. Bámulva nézték a négy világos emeleti ablakot, a melyet megizzasztott belülről a sok forró lehellet. Valami lázas élénkség, forróság áradt most a házból, kihallatszott a zongora, mint ennek a meleg, izgatott életnek a lüktetése és lenn álmos, didergő szegény emberek néztek föl rá, mint valami kisebbszerű pokolra, a mely izzik, lángol, tombol az ablakok mögött. Végre együtt voltak mind s a mécsek egy csomóba gyültek a bejáratnál. Az imádság is úgy morajlott el köztük, polkaritmus mellett, -123- a melybe akkor már kurjantások vegyültek, mivel már a kártyások is tánczoltak a sok konyakozás után és Csenke bácsi olyan vidám volt, mint egy vakácziós bányásznövendék.

Aztán bementek a tárnába, lassan beszítta a fekete nyílás a hegy alá a kis világosságokat. Az utolsó is eltünt és kívül megint csönd lett. Az esti munkások ma a Lili-tárna felől jöttek ki. És magányosan maradt a négy izzó ablak, most már egyedül tüzelt az éjszakába, a nyugodt, mélyen alvó faluban, a rengeteg fenyők alatt, mint valami mérges, piros pattanás egy nyugodt testen, a mely egyedül forró s a melynek megvan a maga külön kis láza.

Senkise hitte volna, hogy a teaestély ilyen szépen fog sikerülni. Igen sok konyak és svéd likör fogyott s a nagy kaput reggel hét órakor, derengéskor nyitották ki. Jolán kisasszony jött ki elsőnek, óriási kendőkbe burkolva, sietve, utána Richter és Csenkéék. Majd fölgyürt gallérral, lármásan az urak.

– Menni kéne még valahová, – mondta -124- Bajtzár és erre jóizűen, szívből nevettek. Emlékeztek erre a mondásra városi mulatságokból.

Ez tetszett. Mind a kaszinó felé indultak. De a bányatiszték akkor már messzi jártak és Jolán kisasszony Richter karjába kapaszkodott. Egy kicsit szomorúan, félve szorította magához a fiú karját, szinte konstatálta, hogy mellette van, hazakiséri, szóval, hogy még az övé.

De a lelke már tele volt reszketéssel, izgalmakat sejtett a jövőben. Csenke bácsi széles kedvében volt. Nótázott és tűrte felesége rendreutasításait. Istenem, de régen volt már egy kicsit berugva! Richter vigyázva fogta karja alá a leány gyönge kis karját. Kissé a fülében zúgott még Werther. És egy illat járt az orrában, valami gaz, meleg heliotrop, a melyre minél inkább akart emlékezni, annál jobban furakodott be a szaglásába. Ez új illat volt, az asszonyé, a mit kénytelen volt magával vinni.

Az egymáshoz dűlő kis házak tetején -125- rózsaszínbe játszott a szűz hó. A nap már szétlehelte első világosságait, s az ég egyre áttetszőbb lett. Friss téli reggel levegője járta az arczukat, a füstöt, forró lélekzetet kikergette a tüdejükből, Jolánka köhögött is egy kicsit.

– Jól burkolózzál be, fiam – mondta Csenke néni, – Richter úr, vigyázzon, még meghül ez a leány.

Megálltak s Richter a leány mellén szorosabbra göngyölte a kendőt. Átfogta a derekán a kendő két végét s a leány mögött álló néni kezébe adta megkötés végett. S mialatt a néni kötötte, rángatta, az így beczézett, a szoros kötéstől szinte megtántorodó Jolán kisasszony csöndes mosolylyal szólt:

– Igen – mondta Richter – ez a pesti hölgy nagyon jószagú. Kétszer tánczoltam vele és már tele vagyok a szagával…

Erre szótlanul, sietve mentek tovább, nem is fogadva a sovány, aszott tót leányok köszöntését, a kik dideregve álltak a beszalmázott -126- kút körül, míg az egyik húzta a vizet és csodálkozva mondták:

VII.

Az urak már le se feküdtek. Délutánra halasztották az alvást, csak éppen megmosakodtak egy kicsit, úgy mentek az irodába. Délben is álmosan gyültek egybe az ebédnél, semmi se izlett nekik. Az egyetlen frisskedvű ember a doktor volt köztük, a ki nem mehetett el az estélyre, mert tanácskozáson volt Selmeczen, ott is aludt. Ennek aztán mesélték a részleteket. Bajtzár vitte a szót. A mikor szivarra gyujtottak, a doktor – magas, sovány, fekete alak, mintha a középkori alkimiából szakadt volna ide – hátradőlt a székében s csak éppen, hogy mondjon valamit, kérdezte:

És erre hallgattak egy kicsit. Az asszony -127- mindenkinek tetszett. És a csöndben beleszólt Richter, igen halkan:

Erre megint csönd lett, nem szándékosan, de mert mind fáradtak és álmosak voltak. De Bajtzár mégis vörös lett. Erősen ránézett Richterre. Ez nevetett:

A kérdést már komolyan mondta, inkább csodálkozva, mint haragosan. De Bajtzár mérges volt és odavágta:

Szégyelte azt a gondolatot, hogy ő, a ki sokat adott arra, hogy világfinak tartsák – az első, a kinek tulontúl megtetszik Éva. De nyomatékos volt ez a rendreutasítás, mert két év óta ez volt az urak közt az első éles hang. Nagyon kellemetlenül is esett. Talán el lehetett volna ütni valami tréfával, ha Richter most már nem átallotta volna a dolgot a többiek előtt. Visszaröpítette:

Erre aztán közbe szóltak a békítők, a veszekedések igazi csinálói. Csitították őket, -128- véletlenül nem is lett baj a dologból. De pirosak voltak mind a ketten, úgy, hogy komoly színe volt az egésznek. Így is mentek szét az ebédről.

És már kevesebb lett a tréfa az irodában, meg a katzenjammer is mutatkozott. Mindenki végezte a dolgát, várta az estét, a puha ágyat és az elalvás előtti édes, álmos perczeket.

Az asszony nem ment ki sétálni. Csak ebéd után kelt föl s a szobájában maradt, olvasott. Egyedül volt és nem gyujtotta meg a lámpát. A fiúkról csak keveset gondolkozott, de úgy vélte, hogy csacsik és nevetséges figurák valamennyien. A melyik ez alól kivétel, az jelentéktelen. A tűzhöz ült és nézte. Volt oka így egymagában ülni, hallgatni és összehúzott szemmel nézni a tüzet Csütörtök volt s a mai délutánt tulajdonképen Pesten, az Erzsébet-körúton kellett volna töltenie. Meg volt híva egy barátnőjéhez -129- zsúrra. Érezte, gondolta, hogy ez lesz az első délután, a melyen magyarázzák, bonczolgatják Pestről való eltünését. Arra alig mert gondolni, de azért homályosan átsuhant lelkén a gondolat, hogy kellemetlensége is lett volna ezen az összejövetelen. Hogy valami prüd asszony elment volna onnan miatta.

Elmerülő pillantással nézte a tüzet, mintha a mulandóságot nézte volna. E pillanatban nagyon fájt valami a lelke mélyén. Bosszúsan ideges, lázadó fájdalom volt, a miért így számüzetésbe kellett mennie. Majd behunyta a szemét és maga elé képzelte a léha, ostoba és unalmas pesti zsúrt. A fülig körülnyakkendőzött urakat, a tenyészéletet élő asszonyokat, a kik úgy nőttek ki a szerelemből, mint a bárányhimlőből. Utálta őket.

És bámulta a tüzet mély, gondolkodó pillantással, a tűzimádók forró szerelmével. Ezeréveken át jön, száll vissza belénk a tűznek ez a pogány imádata, magányos, bús délutánokon. Életünk nagy leszámolásait ennél az oltárnál végezzük.

Halkan nyilt az ajtó és a sötét szobában -130- megjelent a ritter. Egyideig állt az ajtónál, aztán ő is leült a nyitott kandalló mellé, szótlanul nézte a tüzet. Tudta, hogy most nem illik szólni. Nemes ilyenkor a hallgatás és rokonság árad belőle. Együtt hallgatni az igazi rokonok mély és emberi vonása.

– Szivesen jöttem, itt maradok. Nézd erős vállamat, komoly, okos fejemet. Ez a tied.

A szétmállott, izzó zsarátnokon új hasáb lángolt. Kivetette fényét a szőnyegre. Valami kicsit búgott is a kémény. A parázs mélyvörös világából apró lángok keltek életre. Úgy lebegtek a parázs fölött, mintha külön, önálló életük lett volna. Hátul a sárgák, aranyosvörösek kergetőztek, itt-ott megvillant közöttük a rózsaszínű és a viola. Nézték, a mint szökkentek, vékony nyelvüket addig nyujtották, a míg el nem suhantak, a semmibe válva.

Az asszony azt gondolta: új életet kell kezdeni. Ez a kis falu pihenő állomás. Valamit -131- ki kell eszelni, okosan, szépen, hogy visszatérhessen igazi földjére, a városba. Majd furcsa ellentétképpen a bányahivatal uracskái jutottak eszébe. Gondolatban végignézett rajtuk. Látta ezt a kis világot, ezt a fakó szerelmet Richter és a lány között. Majd elgondolta, hogy most hol van; óriási hegyek közt, rengetegek alján, felül minden csupa-csupa hó… A föld pedig férges alatta, tele veszedelmes féreggel, járatokat vájó, követ őrlő, sápadt emberrel.

A kandallóban nedves volt a hasáb. Forrt, főtt, sziszegett benne a pára. Majd meggyuladt, haragosvörös nagy nyelvek csaptak föl belőle, szívták, ették, emésztették a fát, a míg csak ketté nem mállott tüzes roppanással, bele fordulva a parázsba, szaporítva a röppenő szikrákat, a gyorsan suhanó lángocskákat, a lassanként mélyvörös, nyugodt parázszsá váló, egyre fénytelenebb, csöndesebb, majdan a hamu alá búvó tüzet.

A ritter most nagyon sajnálta, az ő jó -132- német szivével, komolyan és igazán. És elgondolta, hogy mit ér minden, a mikor az igazi nagy bajok ily nagyon láthatatlanok és csöndesek. Az arczát kissé égette a tűz, de ezzel nem is törődött. A nagy csöndben meghallotta, a hogy az urak távoztak a földszínti irodából. Beszélgetés, ajtócsukás hallatszott tompán, a falakon át. Aztán mély csöndesség lett. Valahol a házban ütött egy óra. Most érezte, hogy egyedül vannak a házban és lassú ereszkedéssel, nyugodtan szárnyalva érkezik az este. Nem mert szólni.

Éva a térdére könyökölt s most már izzó arczczal, ragyogó szemmel nézte a tüzet. Az alulról jövő zajról ismét eszébe jutottak az urak. Ekkor gondolt először arra, hogy ő itt az egyedüli asszony. A tisztné senki, a vérszegény, sápadt lány pedig semmi és azonkivül menyasszony. Egy kicsit gondolt arra is, hogy könnyebb lesz felejteni, ha az urakkal foglalkozik. Majd, hogy csunya vágyaikra gondolt s a negédeskedő Bajtzárra, szinte ijedten húzódott közelébb a ritterhez.

A tűz hamvadt, egyre hamvadt, már annyi -133- fénye se volt, hogy pirosra festhette volna az arczukat. Csak a kandalló mélyén fölfelé szálló füstbe tolakodott be a parázs csodálatosan mély, komor vörös szine, besugározta a füstparányokat, úgy ment fölfelé valami vöröses-fekete csöndes gomolygás a kéménybe.

A nagy forróság után fáztak. És a hidegséggel együtt megjött a szólás ideje is. A ritter erőltetve mosolygott, s mintha most jutna eszébe, de valójában azért, hogy Évának egy kis olcsó örömet okozzon, szólt:

– Ezek a csacsi emberek már egészen megbolondultak. Azt mondja a vendéglős, hogy már majdnem összevesztek a kaszinóban…

Éva is mosolygott és fölnézett reá, kérdő pillantással. A ritter, mintha Éva gondolatát hagyná helyben, felelt:

Mosolyogtak, s erre már a tűz a hamú alá bujt, csak itt-ott pislogott ki alóla sunyi piros szemeivel.

Fölkelt, a karját nyujtotta Évának. Éva -134- még mindig mosolygott, igen csöpp kis vidámság szaladt be a lelkébe erre a leleplezésre, egy nagyon olcsó gyönge kis diadal e fölött a pár hivatalnok fölött.

VIII.

A fagy engedett és mosolygó napok következtek. Az uraknak pedig rendes szórakozásuk lett, hogy vacsora után, különösen a csütörtöki estéken fölmentek Évához egy kis teára. Az egy kis tea tizenkettőig is eltartott és már nem világítottak ki két szobát a kedvükért. A kis csevegéshez, zongorázáshoz elég volt egy szoba is.

Lassankint a ház rendes vendégei lettek s valósággal úgy érezték magukat, mintha vacsora után hazamentek volna az ő igazi családjukba. Ez tetszett mindenkinek. Viták -135- kerekedtek, kicsiny hangversenyek történtek ezeken az estéken. Csak a bányatiszték nem voltak ott. Ők nagyon is messze laktak, sok lett volna éjnek idején annyit gyalogolni.

Jolán kisasszony pedig nyugtalan lett. Otthon szobájába vonulva elgondolta esténkint, hogy most megint az asszonynál vannak az urak s ő még mindig a heliotrop érzéki illatát érezte ki ezekből az estékből. Lefekvéskor pedig a Werther zenéje járt a fejében. És mindezt Richternek hallania kell, éreznie kell, ha ott van. És Richter beszélget az asszonynyal. És Richter nem tagadja, hogy elég jól mulat ezeken az estéken.

Egyszer meg volt híva ebédre Richter és nem jött el. Ezt még sohse tette. Jolánnak ettől annyira megfájdult a feje, hogy majdnem a doktort hívták. Későn, délután jelent meg náluk a mérnök.

– Fölvitt ebédelni az igazgató – mondta kissé rendetlenül – valami ügyünk volt… -136- vele kellett ebédelnem. Azt mondta, hogy ő majd ki fog menteni Csenke bácsinál.

Erre mind elhallgattak. Jolán, a ki e perczben csak annak örült, hogy itt látja, érzi a fiút, nem is kérdezte meg, hogy az asszony is ott volt-e az ebéden.

Aztán bement Richterrel az ő tiszta kis szobájába. Itt ültek egy kicsit és már akkor megint erőt vett a nyugtalanság a kisasszonyon.

– Csacsi bácsi – mondta furcsa mosolygással – nekem nem tetszik, hogy maga az asszonynál ebédel.

Richter nem felelt. Ő is mosolygott, aztán vállat vont. Ez nem volt elég a lánynak, aki fölháborodó visszautasítást várt.

– Csacsi bácsi – szólt megint – én nem akarom, hogy maga szerelmes legyen az asszonyba.

Erre nagyon fájt volna nem tetsző feleletet kapnia, hát nem is engedte szóhoz jutni Richtert. Megfogta a fejét, gyönge kis melléhez szorította. Aztán eleresztette s ajkát kinálta neki. A mérnök pedig megcsókolta a száján. -137-

Megint megcsókolta, most már olyan nagyon és erősen, hogy Jolán beleszisszent. Kipirult az arcza, máskor vértelen ajka most lángolt, A hogy csak izmaiból kitellett, az ajkához szorította a fiú fejét s így beszélt, ajkát az ő száján mozgatva, forró lehellettel:

Az ablakon, a fehér függöny alatt valami szagos virág nézte őket. Ez a virág – furcsa – tél közepén nyilott. A lány ápolta. Más nem volt a szobában, csak ők ketten, meg a virág. És Jolánka mégis félve fogta át a fiú nyakát, miután vége volt a csóknak és sírni tudott volna, úgy félt valakitől. A mi erő volt benne, azt kiadta. Most már csak gyönge simulással tette fejét a fiú mellére, s a hogy hallotta a szíve verését, arra a taktusra mondta:

IX.

Kilencz óra mult néhány perczczel, a mikor Toganov úr megérkezett az igazgatósági épület elé. Fölnézett az emeleti ablakokra s látta, hogy világos van a szalonnak szolgáló szobában. Erre aztán nyugodtan, csöndesen bement a kapun s megindult fölfelé a lépcsőn. Most már biztos volt, hogy fönn vannak a kollégák. Ez rendes esti szokás lett. Hogy fölért a kis folyosóra, egy kicsit hallgatózott. A szobából halk muzsika hallatszott. Az asszony megint valami szomorú szerelmes dalt játszott. Hetek óta ilyenekkel traktálta az urakat és a szerelemről beszélt velük.

Toganov egy kicsit hallgatta a zenét, aztán kellemetlenül kezdte magát érezni. Majd megfordult s halkan ment lefelé a lépcsőn. Meggondolta magát.

A földszinten az iroda üvegajtaján át világosságot látott. Benyitott. Wurm úr mosta kezét a közös homokszappannal.

Figyeltek. Felülről, a falon át Éva hangja hallatszott, a mint az előbbi dalt énekelte. Egy kicsit hallgatták, aztán a szerény Wurm, a ki azelőtt nem nagyon koczkáztatott ilyen kijelentéseket, megjegyezte:

– Nem szeretem az ilyen dolgot. A nagyságos asszony megbolondítja még mind az urakat.

– Nem én. Mostanáig dolgom volt, most hazamegyek. Ezek az urak most mindig az órára néznek és a mikor csak lehet, már előbb elszaladnak vacsorázni, hogy valahogy el ne késsenek a konczertről… Nekem ugyan nem kell.

Azzal, mintha ez valami nagy erény lett volna, a mosdóra csapta a törülközőt.

– Én most jövök a kis vasúttól – mondta – jöjjön haza. Megyek én is. Majd főzünk teát. -140-

Wurmnak tetszett ez a kis különválás. Vette a kabátját, eloltotta a lámpát, bezárta az ajtót és ment az oroszszal. Egy házban laktak, ugyanannál a tótnál. Otthon a kis vaskályhára tette a teáskannát az orosz és pipára gyujtott. Wurm a kályhához ült és a petroleumlángba nézett. Ez a két egyszerű ember sokszor szokta így tea mellett elmondani egymásnak véleményét a világról. Most különösen bensőnek tünt fel előttük ez az együttlét, mert elgondolták, hogy a többi most az asszonynak udvarol.

– Ki hitte volna ezt, – mondta Wurm. – Egy hónappal ezelőtt úgy éltünk itt, mint a barmok.

Aztán, hogy az orosz nem felelt, csak egy másik székre tette a lábát, minden átmenet nélkül hozzátette:

Az orosz még mindig nem szólt. Mély fekete szeme a falat nézte s komor redők ültek a homlokán. Wurmot ez nem alterálta:

– Nem érdemli meg – beszélt – higyje -141- el, Toganov úr. Én tegnap olvastam az ágyban egy regényt; abban az van, hogy egy férfi megcsókolja a menyasszonyát, titokban, hogy senki se lássa. Oly szép regény ez. Én úgy elgondoltam, hogy ha én Jolánt úgy megcsókolhatnám egyszer, hogy senki se lássa, de ő akarja… ez olyan gyönyörű volna, Toganov úr…

A kis kályhán sustorogva türelmetlenkedett a teafőző. Most kezdett forrni a víz. Wurm ezt nézte, miközben halkabban folytatta:

– Én még mindig nagyon szeretem ezt a leányt. Én mindig mondtam magának, Toganov úr. Kezdem látni, hogy az a Richter nem is olyan nagyon szerelmes. De én mégsem remélek. Nem tudnék feleségül venni egy olyan leányt, aki…

– Maga még mindig szerelmes? – kérdezte -142- aztán Toganov minden érdeklődés nélkül. Aztán teljesen közömbösen tette hozzá:

A jó orosz tea illata szállongott közöttük. Kanalazni kezdték. Wurm az orosznak az arczát nézte, aztán hirtelen megszólalt:

Gúnyosan hangversenynek hívták egymás közt a vacsora utáni összejöveteleket.

Toganov vállat vont. Majd letette a csészét és erősen a szemébe nézett a könyvelőnek:

– Hát én megmutatom, hogy lehet. Soha többé nem megyek föl este. Soha nem nézek az asszonyra. Nem is megyek ki az utczára, ha tudom, hogy sétál.

Ezt már mind mélyről jövő, komoly hangon mondta, de már nem birt magával. Fölállt, nadrágzsebébe dugta a kezét s sétálni kezdett a szobában. -143-

– Úgyse marad itt sokáig. De a míg itt lesz, engemet nem lát. Engemet nem fog megbolondítani ezekkel a muzsikákkal, meg a szemével. Én nem hagyom magamat. Én egy szegény ember vagyok. Hagyjon nekem békét.

Nagyon egyedül érezte magát ebben a pillanatban itt Európa közepén, a sok idegen közt. Az apjára gondolt, a ki Odessza mellett fűszeres volt egy kis faluban.

Wurm szürcsölte a teát. Kissé félt ettől a sötét orosztól. Azt hitte, hogy nihilista. Ha így kitört belőle valami, nem szeretett ellene szólni. Csitította:

– Haza fogok menni – mondta csökönyösen – már két év óta nem láttam az apámat.

Messzi tájakon át Dél-Oroszországban járt a lelke. Sok volt benne a keserűség. Leült és hallgatva itta ki a teát. Aztán az előbbi hangon szólt, hogy újra szájába vette a pipát:

Ez az asszonyra vonatkozott. Wurm, a ki a kereskedelmit végezte Pesten s azért igen okos fiúnak tartotta magát, így védekezett:

Wurm nem szólt semmit. Még egy ideig fujta ő is a füstöt, aztán ajánlotta magát és aludni ment, hátra, az udvar túlsó végébe. Toganov szótalan maradt, a köszöntését se fogadta. Mozdulatlanul ült a kályha mellett, szítta a pipáját és egy pontot nézett a sötét falon. Csupa füst volt a szoba s a kis kályha pokoli melegséget árasztott. Egészen vörösre izzott. Virasztani való éjszaka volt.

Wurm úr levetkőzött a szobájában, elfujta a gyertyáját s a mint szokta, nagy sóhajtással bujt a dunna alá. Aztán félhangon mormolta, a mit az előbb nem mert, de szeretett volna hangosan mondani:

A kaszinó vendéglőse másnap délben, miután a levest már az asztalra tette, kelletlenül szólt:

A kis kövér korcsmáros némileg túlzott. Az «egy csomó úr» nem volt más, mint Toganov és Richter. De túloznia kellett, mert ez kitünő pointe volt előbbi panaszkodásaihoz. Ebéd előtt szóba egyeledett az urakkal és elmondta nekik, hogy mióta a nagyságos asszony itt van, kevesebb a jövedelme. Nyakán marad az étel. Az urakat pedig nem lehet kényszeríteni, hogy abonáljanak, mert sokszor küldik őket más faluba, Szélaknára, Selmeczre, Pestre is – szóval ez így nagyon szomorú. A könyveit is előhozta:

– Kérem – mondta az elhízott emberek sipogó, vékony hangján – ki tudom mutatni számszerint. Tessék nézni. Kedden csak két úr volt ebédre. Azontúl az egész héten mindig hiányzott valaki… -146-

– A mi rezsink nem olyan, hogy ezt el tudjuk birni… Ha nekem egy csirke megmarad, az mindjárt kár.

Az urak közömbösen hallgatták ezt az ideszakadt két embert, a mint panaszkodik. Eddig nem nagyon álltak velük szóba. Most egyszerre komikus alakok lettek, a hogy az ajtóban álltak, panaszkodtak, mutogatták piszkos kis könyveiket.

Ették a húst buzgó étvágygyal. Vértes halkan szólt, hogy a kocsmáros ne hallja:

Azzal az asztalhoz ült. Az urak nem szóltak, mert Bajtzár legutóbbi kijelentése minden beszélő kedvet elvágott. Kiváncsiak voltak, hogy most mi lesz. Bajtzár már a multkor is összeveszett Richterrel. A nagy csöndben kissé izgatottan dőlt hátra székében Bajtzár, s mi közben szerette volna a közömböst játszani, így szólt:

Az elegáns Bajtzár nem akarta, hogy ő -148- valakinek a háta mögött mondott legyen valami rosszat.

– Az mondtam – szólt mosolyogva – hogy ha ön az asszonynál ebédelne, az nem volna szép. Úgy mondtam, hogy becstelenség volna.

Richter letette a kanalat. Nézett, szinte csodálkozva, de izgatottan. Aztán félrekapta a fejét, mert bejött valaki a szobába. Toganov volt. Sápadt, virrasztó arczczal, komoran jött, valami köszöntést dörmögött és leült enni.

– Ha még egyszer mond rólam valamit kolléga, betapasztom a száját. Érti?

Föl is emelkedett ültéből, mintha fenyegetését mindjárt be is akarná váltani. Bajtzár fölvette kabátját, kalapját és ment.

Kiment. Csönd lett, csak az üvegajtó mögött hallatszott a korcsmáros duruzsolása, -149- amint németül mondta a feleségének, hogy ezek mind meg vannak bolondulva. Az urak nem mertek szólni. Az első párbaj gondolata lebegett közöttük, itt, ezen a békés, baráti kis telepen. És Toganov se szólt, Wurm se szólt, Vértes is hallgatott, a doktornak se volt kedve beszélni. Ő már látta is magát párbajorvosi minőségben. Richter érezte, hogy neki kell beszélnie. Hát beszélt:

– Mit akar ez tőlem? – mondta. – Soha életemben nem bántottam senkit. Ez a majom pedig most már másodszor kezd ki velem. Egyszer úgy rá találok ütni, hogy soha többé nem kel föl.

– Borzasztó, borzasztó – bátorodott fel most már a kis Wurm is – azelőtt sohse történt ilyesmi.

– Elég bajom van nekem, mit kezd ki velem még ő is. A Jolán beteg, onnan jövök és itt mindenféle ostobaságot beszélnek.

Wurm elhallgatott. Neki elég volt annyi, hogy a Jolán beteg. Ez igazán fájt az ő szivének. Mint a régi idők reménytelen szerelmesei, -150- szeretett a távolból jót tenni a leánynyal, gondolni rá, gondoskodni róla, a nélkül, hogy az tudná.

– Nem is jöttem volna ide, mert már a multkori pimaszsága óta nem tudok a szemébe nézni. De a doktor úrnak akartam megmondani, hogy ebéd után menjen oda.

Vértes fölkelt, köszönt és elment. A doktor még fekete kávét kapott, aztán ő is távozott, a legújabb beteghez sietve.

Toganov még mindig hallgatott. Valamire készült. Richter gondolkozva szívta a szivarját. Wurmmal egyikük se törődött. Az szegény igazán szomorú volt, mélyen szomorú. Majd ő is felkészült, s elhatározta, hogy véletlenül találkozni fog a doktorral, a mikor az Csenkééktől visszafelé jön.

Így már csak ketten maradtak. Úgy egy negyedóráig hallgattak, a nélkül, hogy gondolataikban egymásról tudomást vettek volna. Aztán Richter – miután bizonyára elhatározta magát valamire – egyet szippantott a szivarjából és rászólt az oroszra: -151-

Az orosz naposabb úton ment a hivatal felé. Most már erősen elhatározta magában, hogy fölmegy az asszonyhoz és beszél vele. Ment is, elment a hivatal ajtaja előtt, föl a lépcsőn, csökönyösen, szinte vadul, mindenre készen. Az igazgató egész nap nem volt otthon. Így még könnyebb lesz beszélni az asszonynyal.

– Toganov úr szeretne a nagyságával beszélni, – mondta a libériás tót.

Az orosz már napok óta készült erre a látogatásra. Tudta, hogy az első mondatoknál lámpaláza lesz, de bizott abban, hogy ez hamar elmulik. Tenni kellett valamit, ez bizonyos volt. Az asszony leültette, szembe magával, az ablakhoz. Künn sütött a nap, a téli, ebédutáni édes napsugár járta a háztetőket, az utczát. -152-

– Nagyságos asszony – kezdte az orosz kissé hivatalosan – én valami nagyon furcsát fogok önnek mondani. De ne haragudjék érte. Nézze, nekem itt senkim sincs. A legközelebbi élőlény, aki hozzám tartozik, két országon túl lakik egy kis faluban. Az apám…

Édesen, családiasan, melegen hangzott el köztük ez a szó: apám. A kis öreg orosz, a ki fűszert árul egy hóborította kis muszka faluban. Valami ócska, sötét kis boltban. Hátul petroleum-lámpa ég.

Az asszony letette a himzést és igazi rokonszenvvel hallgatta ezt a sötétfejű oroszt. Ezt a tehetetlen erős fiút, a ki most az apja említése után egyszerre gyerekké vált.

– Az apám – mondta – nagyon okos ember. Ő bizonyára jó tanácsot adna, ha hozzája fordulnék, de félek, hogy megijesztem.

– Arról van szó – mondta nagyon csöndesen, -153- alig hallhatóan – hogy szerelmes vagyok. Nagyon szerelmes vagyok.

Eszébe jutott, hogy ezt talán már mondták is itt ennek az asszonynak. Hozzátette:

Hallgattak egy kicsit. Az asszony kinézett a kedves napsugárra. Sokat gondoltak e perczben. És Toganovnak elmulott a lámpaláza.

– Én magába vagyok szerelmes – szólt – de úgyis tudom, hogy hiába. Nem is jöttem másért, csak tanácsért. Azt fogom tenni, a mit mond.

Éva már sajnálta is az árva oroszt s a hogy lehajtott fejét nézte, meglátta rajta a nagyon fekete férfiak korai ősz hajszálait.

– Egy ősz ember – gondolta magában – és ilyen árva, ilyen tehetetlen, ilyen szerelmes.

Éva a szemébe nézett a jó okos asszonyok ama pillantásával, a mely honorálja azt, hogy ez az ember meg tudna halni érettük. -154-

És ez úgy hangzott, mintha már életében sokaknak mondta volna. Mint a hogy az orvos mondja: «Maradjon ágyban.»

– Haza. Menjen az apjához és mondja meg neki, hogy messze, messze, egy szerencsétlen asszony csókolja a kezét. Mert ilyen jó, becsületes fia van.

És már szerette az okos, öreg kis muszkát. Látta is, a mint bundában, fülére húzott sapkában áll a boltajtó előtt és pipázik. Csak szép fehér szakálla látszik. Jönnek a szomszédok és kérdik: «– Mit csinál a fiú?» És az öreg egy levelet mutat s mondja: «A fiú vegyész.»

Aztán úgy álltak ott kis ideig. Az orosz a szájához szorította a madárbőrű finom asszonyi kezet. És érzett a csókján, hogy ez -155- kevés neki, az asszony szinte szomorúan nézte. Majd halkan mondta:

– Nézze, Toganov úr. Maga az egyetlen ember, a kit én szeretek. Már úgy. Lehetett volna a barátom. A pajtásom. És szerelmes. Nagyon kár…

Az orosz elfordult. Talán sírt. Kiment csöndesen, megnyugodva. Lement a lépcsőn, a kis térre. A gépész a napon ült és pipált, a gépész nagyon irigylésreméltó ember volt. Még fölnézett egyszer az ablakra. Éva a himzése mellett ült és nem himezett. Ez jól esett neki. Valami csöndes, szinte jóleső szomorúsággal ment át a téren, el a másik tárna felé. Ilyen törékeny egy orosz vegyész – gondolta.

A doktor jött vele szemben Wurmmal. Nem is kérdezett tőlük semmit, azok mégis feleltek:

Wurm egészen sápadt volt. Az orosz a szép, a finom, az illatos asszonyra gondolt. -156-

Azzal elváltak. A nap nagyon szépen sütött, az olvadás illata lengett körülöttük. A valahol nagyon messze már sarjadó tavasz idáig reszketett a langyos levegőben. Az orosz lefelé ment, a másik kettő csöndesen baktatott fölfelé. És a doktor elgondolta, hogy ha Éva nem jött volna a faluba, a vegyész most a laboratoriumban ülne, Wurm könyvelne, s ő pedig otthon pipálva olvasná az ujságot.

XI.

A doktor nagyon csalódott, a mikor azt hitte, hogy párbajorvos lesz. Elmult egy nap és senki se jelentkezett. Ritter von Sterk, a kinek a füléhez jutott a veszekedés hire, tapintatos ember volt, s nem akart kéretlen békítő lenni. Az első egyenetlenség ugyan kellemetlen órákat szerzett neki, de -157- föltette magában, hogy addig semmit se tesz, a mig a felek egyike be nem jelenti neki a dolgot. Ráér majd akkor közbelépni. Különösen az bántotta, hogy az asszony miatt vesztek össze.

De egyik se szólt semmit. Kezdte azt hinni, hogy volt eszük, s ide ebbe a kis fészekbe nem hozzák magukkal a párbaj ostobaságait. Másnap este azonban már nem birta, s magához hivatta bizalmasát, Vértest.

Vértes, a kis fontoskodó előbb előadta a dolgot, úgy, a hogy a kaszinó ebédlőjében megtörtént. Végül azonban kénytelen volt kijelenteni, hogy nincs tudomása egyébről. A huszonnégy óra már elmult és senkit sem kértek fel a segédkezésre.

Ezzel ugyan nem lett okosabb az igazgató. Nyugtalanul tért aludni. Nem tette fel az izgága Richterről, hogy ilyesmit elnyel.

Richter nem is nyelt el semmit. A fiúk csak éppen egy kicsit a maguk gusztusa szerint intézték el az ügyet. -158-

Richternek az nap délután lenn, a nagy aknában volt dolga. Öt óra lehetett, a mikor robbantottak. A hogy ment a legalsó járaton, egy szaladó munkás megkapta a karját és magával rántotta:

Szaladt ő is és egy szomszédos, félköralakban kivájt üregben ült le, hogy kivárja a robbantást. Ott már akkor volt vagy husz bányász. A köveken gubbasztottak, pipáztak s előttük a földön égett a mécses. A kis üreg hamar megtelt pipafüsttel, a komisz dohány marta a szemét. Mind hallgattak ebben a várakozó perczben, s ekkor a nagy csöndben hallani lehetett, amint alattuk, fölöttük, körülöttük mindenfelé kopácsolnak az emberek. A vastag sziklákon át száz meg száz apró, halk koczczantás hallatszott, rendetlenűl, hol lassabban, hol gyorsított ütemben. Aztán egyszerre tompa, visszhangtalan dördülés vágott a csöndbe, kövek közé fojtott nagy, erős hang. Utána mindjárt egy másik, kisebb pukkanás. És jött a kénfüst, -159- köhögtek, dörzsölték a szemüket. És mindjárt szét is széledtek.

Richter egyedül maradt a most már sötét üregben, a melynek rejtett folyosóin egymásután haltak el a sárga lángok, meg az emberi szavak. Csönd lett megint, ismét hallatszott az a végtelenül halk kis koczogás – mintha félénk madarak koczogtatnának valami vastag ablakon.

Tudta a járást, s az egyik folyosó felé indult, hogy a felvonó géphez jusson. A folyosó elején haladt még, kelletlenül, összehuzódva, hogy a víz a nyakába ne csöpögjön, nagyokat lábalva a czuppogó agyagban, a mikor messze valahol egy imbolygó fénypontot látott meg. Arrafelé már hónapok óta nem dolgoztak, s mindjárt valami lopásra gondolt. El akarta oltani mécsét, hogy megleshesse a titokzatos alakot, azonban látta, hogy a világosság egyre közelebb jön. Szaporábban lépkedett feléje, s a folyosó közepe felé már látta is a közeledő emberi alakot.

Hamarjában nem tudta, szótlanul menjen-e el mellette, vagy tegyen-e úgy, mintha sietne, s mondja, oda se nézve;

De nehéz lett volna itt a föld alatt, ilyen magányos helyen úgy tenni, mintha elkerülné a figyelmét. Aztán ideje se volt a gondolkozásra, mert Bajtzár már előtte is állt.

– Richter úr, – mondta minden bevezetés nélkül – jó, hogy találkozunk.

Furcsán néztek egymásra. A mindig elegáns, európai Bajtzáron piszkos, sáros kabát volt s valahol nagyon mélyen léphetett az agyagba, mert a sár czombjáig ért, nem is lehetett látni, hol végződik a csizmája.

– Richter úr – mondta – még lehetne huzni a dolgot egy ideig, de az nem ér így semmit. Vagy maga, vagy én.

– Itt – folytatta Bajtzár – azt hiszem, nem lehet szó etikettről. Kell a kutyának a párbaj. Nem szeretek a szamaraknak alkalmat -161- adni, hogy smokkoskodhassanak. Nem kell segéd. Én érzem, hogy mi egymás legnagyobb ellenségei vagyunk. Beszéljünk nyiltan: szerelmes ön?

Mélyen, hétszáz méternyire a föld alatt, két olajláng világánál hangzott el ez a szó. A vőlegény megmondta, hogy másba szerelmes. És már reszketett, izzott a dühtől. A mécsesét izgatottan lóbálta.

Ezt most már másodszor mondta, de más hangon, magasabban, rekedt kiáltással.

Itt nem volt visszhang. Csak ott maradt köztük ez az állati bődülés, befogta az agyag, a sár, az a rettenetes nagy földtömeg, a mely fölöttük feküdt, a hátán házakkal, emberekkel, a hó alatt alvó füvecskékkel. -162-

– Hát nálam van egy. Itt odább fölállunk. Sorsot huzunk. Az egyik lő elébb; ha talál, jó, ha nem talál, kiáll a másik elibe.

Most nem is gondoltak arra, hogy más számba vehető riválisuk is lehet. Csak egymást látták. A vőlegény érezte, hogy most már nincs menyasszonya és vagy az asszony, vagy a halál… A másik pedig azt látta, hogy ez az ember nagyon szerelmes lehet, ha ily sokat áldoz.

Kis kövekkel sorsot huztak. Bajtzáré volt az első lövés. Fölálltak, mindenik a kezében tartotta a mécsesét.

A vér mind a fejükben lángolt, lüktetett. Még arra se gondoltak, hogy ha az egyik meghal, a másikat bezárják.

Bajtzár lőtt és belelőtt Richter karjába. A kis német ordított egyet, aztán a nagy fájdalomban szinte vonítva mondta:

Bajtzár odaadta a pisztolyt. És Richter -163- kegyetlenül, hosszasan czélzott. Nem törődött a balkarjával, de kétszer is le kellett eresztenie a revolvert, úgy tépte a fájdalom az összezúzott csontot. Aztán megint czélzott és nagy csöndben hallani lehetett összeszorított fogain átjáró, sziszegő, mély lélegzetet.

Lőtt és nem talált. A sárba dobta a pisztolyt és megfordult, ment, folytatta az útját a felvonógép felé. Csak ennyit mondott:

Elment. Mind messzibb járt tétova mozgással a mécsesének lángja. Aztán csak egy kis fényes pont lett a határtalan vaksötétben. Bajtzár fölszedte a pisztolyt a sárból és szégyelte, hogy az ő eszméje volt ez az őrült, regényes párbaj. Érezte, hogy ez a fiú lefőzte. Kiállt és most úgy viszi a meglőtt karját, mint valami kissé súlyos, kissé kellemetlen, de azért nem jelentékeny -164- terhet. Megindult ő is az ellenkező irányba. A két pukkanásra senki se jött elő. Egész délelőtt durrogott a dinamit a bányában. Az itt nem ujság.

És a mértföldhosszú, a szomszéd faluig vezető keskeny folyosón mindegyre jobban távolodott egymástól a két fénypont. Sötétség maradt utánuk, mérhetetlen, nap nem járta feketeség. És ha most ott maradt volna valaki, a hol az imént szemben álltak egymással, hallotta volna a félénk, gyönge koczogtatást, alul, fölül, jobbról, balról, hol gyorsabb tempóban, hol kissé fáradtabban, de folytonosan, örökösen, a hogy már talán kétezer év óta hangzik.

XII.

A felvonógépre várni kellett. Épp most indult el fölfelé a rozsdaette, primitiv kis vastábla, a melyre köröskörül rács volt verve, s a melyet a terminológia felvonógépnek nevezett, hát a bányászok se nevezhették másként. Kis ideig egymagában állt -165- ott Richter, behunyta a szemét, úgy sajgott a karja. Ez az éles, marczangoló fájdalom úgy végigette magát a testén, hogy nem is hallott. Csak akkor riadt föl, a mikor egyszerre halk basszushangon szólította meg valaki:

Egy öreg tót volt, a Pavlik. Régi munkás. Megbillentette a kalapját, aztán ő is odaállt várni. Mindjárt a nyomában még jött néhány ember. Hallgatva, türelmesen várták a gépet.

Aztán, hogy megérkezett a gép, ráálltak mind, udvariasan elsőbbséget engedve a mérnöknek s megadták a kis haranggal a jelet. Lassan, recsegve-ropogva emelkedett fölfelé a sötétben a kis vastálcza. Hogy éppen mondjon valamit, megkérdezte tőlük Richter:

Az öreg Pavlik panaszkodni kezdett Vértesre. A jelentéktelen Vértesre, a kiről eddig -166- semmit se lehetett hallani. Panaszkodtak, hogy goromba lett és nem törődik velük. A «társládát» – az ő segélypénztárukat – elhanyagolja. Abból se lesz semmi. És gondatlanul csinálja a nyilvántartást, dolgozni kergeti a betegeket.

És hozzátette az öreg Pavlik azt is, hogy ebben a sztrájkos időben nem jó így bánni a munkással. Az ember utóvégre is nem ló. És az állami bányában van egy-két szoczialista, annak titokban jár a szája a korcsmában.

Lassan, óvatosan ment velük fölfelé a gép és Richter haragudni kezdett Vértesre. Csak most kezdte tudomásul venni – eddig is tudta, de ügyet se vetett rá – hogy Vértesnek is tetszik az asszony. De Vértes nagyon jelentéktelen figura volt.

Aztán itt, a hol lassudó, hol megint kedvet kapó felvonón a bánya nyirkos sötétjében maga elé képzelte az asszonyt. Szép, suhogó ruhájára gondolt, hajlékony derekára. Már sokszor elképzelte, hogy mily csodálatos érzés lehet, ha ez a szépek-szépe hozzásimul -167- egy férfitesthez. Az külön művészet. Némely asszonyt megölel az ember – gondolta – úgy, hogy a térdétől az ajkáig összeér vele. És hideg marad, nem közlékenyek az idomai. Mig más asszony, igaz hogy az ilyen ritka, csak a térde érintésével is kérdéseket, feleleteket, asszonyi igéretet és gondolatot fejez ki. Ilyen lehet Éva is. Így képzelte.

Még a karja sajgásáról is megfeledkezett miközben ez járt az eszében, s ennek a gyönyörnek a reménye melengette a vérét. Az meg egészen természetes volt, hogy az öreg tótra nem figyelt. Az öreg még most is egyre beszélt, míg a többi szívta a pipáját és hallgatott. Egymáshoz szorulva álltak így öten a vastalp közepén, hogy az egyensúly ne szenvedjen. És a hogy később megint megütötte egy-két panaszos szó a fülét, mellékesen azt gondolta, hogy ezek a szegény, piszkos emberek most úgy panaszkodnak, mint az elhanyagolt gyerekek, a kiknek az anyja szeretőt tart.

Fölértek a legfelső tárnába. Innen vízszintesen -168- vezet kifelé az út. A munkások látták, hogy a mérnök úrnak nincs nagy társalgókedve, hát külön mentek, mögötte.

Még mindig ez járt az agyában. Most már forró kivánattal, indulatos lelkének minden vágyával sóvárgott utána. S hogy a szép tisztaságot, a finom parfümöt és a rendben fésült haj gyönyörűségét elgondolta, undorodni kezdett a komisz dohány és kénszagtól, a sártól, a piszkos bányászoktól. Sietett előre, s valósággal boldog volt, a mikor egy fordulónál a távolban meglátta a kijáratot, a tárna száját. Úgy ragyogott ez a szűk kis kapu, mint egy darab kerek, ezüstös fénynyel itatott zafirkő. Egyre nagyobbodott, hogy közelebb ért hozzá. Aztán olyan lett, mintha világoskék üvegablak volna. Fény nem jött be rajta, csak maga a kapu világolt erős ragyogással a mély feketeséghez szokott szem előtt. S a mikor már csak néhány lépés választotta el tőle, föllélekzett, szinte szeretett volna kiáltani örömében. Künn pazarul verte a napsugár a -169- földet, az itt-ott csomókban maradt havon fehéren izzott, adta, bőven adta az eleven fényt.

Talán nagyon boldog lett volna e pillanatban, egy új szerelem reményének a küszöbén, ha nem fájt volna a karja. A válláig nem érzett mást, mint egy fájó, lüktető, zsibbadó terhet. Balra kanyarodott, hogy lefelé siessen, az orvoshoz.

Szekérrobogást hallott maga mögött, s nem állhatta meg, hogy meg ne forduljon. Egy bundás, úrifajta ember ült a bricskán. «Ki lehet ez?» kérdezte magában, s félreállt az útból. A kocsisnál két kis koffer terpeszkedett. Szegény fölrakta rá a lábát, úgy ült ott, mintha kicsavarták volna. Most már kiváncsi lett, s hogy melléje ért a kocsi, elébbre lépett.

Ekkor látta, hogy a nagy bundában Toganov -170- ül a kocsin. A fejét fülig rejtette egy prémes sipkába, a melyet itt azelőtt sohse hordott.

Hamarjában oly nagyon meglepte a dolog, hogy nem mert tovább kérdezősködni. Se bejelentés, se bucsú, semmi. Mi ez?

– Bolondozzék az öregapjával, Toganov. Hát ne hagyja itt ülni az embert! Hova megy?

Ez a szó itt a zökögő bricskán nem hallatszott úgy, mint az asszonynál, a csöndes szobában. Hozzátette:

– Megyek el, mert nagyon szerelmes vagyok. Az isten áldja meg magát is, Richter úr.

Richter hallgatott. Ez nagyon erősen hatott rá. Szivből sajnálta a jó oroszt, a ki ilyen becsületes ügyefogyottsággal oldja meg a nagy kérdést. Nem is beszél vele azontúl. Két év alatt nagyon megszerette és most rosszul esett ilyen hirtelen megválni tőle. Az asszony iránt egy kis keserűséget érzett. Azt is érezte, hogy most már szét fog zülleni ez a kis társaság. Igazán nagyon fájt neki, hogy az orosz elmegy.

– Na én itt leszállok, – mondta a mérnök – áldja meg magát a jó isten, kedves Toganov.

Ez az «isten áldja meg»-nek a melegebb, magasabb fokú variácziója majdnem könnyeket csalt az ő szemébe is. -172-

Aztán mindjárt megölelte és megcsókolta a mérnököt. A bricska tovább zörgött és a mérnök elszorult szívvel állt az úton, nézett utána. Újra belevágott a fájás a karjába, s érezte, hogy gyengül a sok vérvesztéstől.

– Szegény jó Toganov – mondta igen csöndesen. Majd egyet sóhajtott és bement az orvoshoz.

XIII.

– Doktor úr – mondta a mogorva öregnek – belelőttek a karomba. Csináljon vele, amit akar, csak el ne mondja senkinek, hogy golyó járt benne. Mondjunk akármi mást, például azt, hogy eltörött… Jó?

A doktor még meg sem értette a dolgot, s a sápadt, vereskezű kis szőke ember már követelt, kiabált: -173-

Azzal levetette kabátját, mellényét, ingét, odaadta a karját a doktornak, s olyan arczot vágott ehhez, mintha valami mészárossal volna dolga. Az orvos felhúzta a szemöldökét, jobbra-balra ingatta a fejét, de nem mert kérdezősködni. Aztán mindjárt hozzáfogott a mosáshoz, kötözéshez: egyszeribe megtelt a szoba karbollal, jodoformmal és egyéb orvosi szagokkal. Nagy tülltekercsekről csavarodott le a lágy, fehér szalag s a doktor manipulált, mosott, nézett nagyítóval és csak mikor bekötözte a kart, szólalt meg:

– Hála istennek, nincs benne a golyó. És piszok sincs benne, reméljük. Magának bolond szerencséje van, Richter úr…

– Gipszbe fogjuk tenni – folytatta Timkó doktor – és feküdni fog vele. Szerencsés ember.

– Vagy inkább szerencsétlen – mondta majdnem dühösen az orvos, miközben visszacsavarta a maradék tüllt. – Ahogy vesszük…

– A mióta az asszony itt van, igazán mindenre el vagyok készülve – fejezte be haragos mondókáját az öreg, s dühösen csapta be fiókjába a tekercseket.

– Legjobb lesz, ha mindjárt hazamegy és lefekszik. Én is mindjárt ott leszek. Előbb még Csenkééknél van egy kis dolgom…

De ezt már úgy mondta, hogy a szemüvege fölött nézett Richterre. A hangjában szemrehányás volt és szomorúság. Richter rosszul érezte magát. Kénytelen-kelletlen érdeklődést erőltetett:

Aztán, hogy a mérnök egy szót se szólt, gyöngédebb hangon tette hozzá: -175-

– Szegényke nagyon rosszul van. És még hozzá végtelenül gyenge szervezet.

Vette ő is kabátját, kalapját és ment, kifelé, Richter utána ballagott, mint valami összeszidott gyerek. A kapunál szinte örült, hogy a doktor úr lefelé megy, ő pedig fölfelé. Hogy mégis mondjon valamit, megszólalt:

Richter az út közepén ballagott, a langyos, majdnem tavaszi napsugáron. A keréknyomot nézegette, a melyet Toganov kocsija hagyott az úton. Eszébe jutott az a szerelmes nagy gyerek. «Szegény fiú, szegény jó fiú» – gondolta. De titkon egy kis örömöt is érzett, hogy most már kevesebben vannak. Majd föltette magában a kérdést, hogy el tudott volna-e utazni, úgy, a hogy Toganov elutazott. Érezte, hogy nem. Neki kellett az asszony. Kell, véren, tüzön, minden poklon keresztül. -176-

És ha minden rámegy: az élete, a becsülete – vagy ennél kevesebb: az állása, a jövője. És ha meg kell ölni valakit, akkor is. És kell, hogy egyszer végre magához szoríthassa, úgy, hogy beléroppanjanak mindkettőjük csontjai, hogy véresre csókolja a száját és úgy ölelje meg, hogy rongyokra szakadjon szép sudár hátán a ruhája selyme.

Ment előre, fölfelé, s az a gondolat izgatta, hogy ezt elérni nem is olyan nehéz. Bajtzárt könnyű lesz kiütni a nyeregből, mert az bizonyára csak valami nagyvilági liaisonra gondol, amugy párisi módra. Egy ilyen korrekt, elegáns világfi nem is lehet igazán, vadul szerelmes, mint ő, a melegvérű rebellis. Majd eszébe jutott a párbaj. A ki így a kezébe tudta adni a pisztolyt és úgy kiállt a golyónak, mint Bajtzár, az mégis sokat áldozna a sikerért.

Fölnézett a porból és megijedt. Messze, az út túlsó végén egy asszonyi alak jött vele szemben. Egy szempillantás alatt ráismert. Éva volt. Hosszú, angolos szürke kabátban jött és látni lehetett rajta, hogy -177- nagyon siet. Richter érezte, hogy egyre mélyebben pirul az arcza. Hogy közelebb értek egymáshoz, a mérnök mélyen megemelte a kalapját.

Éva meg se állt, csak úgy egy pillanatra nyujtotta oda neki a kezét. Richter elkapta és megcsókolta.

– Csacsi! – mondta az asszony s ekkor felötlött neki a mérnök másik felkötött karja. Megállott:

Richterben egyszerre nagyon nagy indulatok kergették egymást. Egy pillanatig habozott: az igazat mondja-e meg, vagy hazudjék, mint az imént Toganovnak. Aztán hirtelen igen komolyra vált az arcza s szinte elkeseredett hangon, határozottan mondta:

Az asszony nagyot nézett. Nagyra nyitott szemének fényváltozásán meg lehetett figyelni, hogy melyik pillanatban szaladt fel lelkéből az a gondolat: «nini, már ölik egymást!» -178- Ez csak egy kisebb villanás volt, daczból, hiúságból és megdöbbenésből összetéve. Richter mélyen nézte a szemét s erre a villanásra oly érzés vett rajta erőt, mintha meggyuladt volna valami a lelkében. Most már reszkető hangon mondta:

Egy igen kis pillanatra ő volt az úr. A félmártir szemben állott azzal, a kiért szenvedett. De ez a pillanat még pillanatnak is rövid volt. Az asszony rögtön felülkerekedett és fölemelte kissé a fejét. Richter megjuhászodott. Gyötörte az a tudat, hogy ezzel se tudott imponálni az asszonynak. Éva igen nyugodtan kérdezte:

Farkasszemet néztek. Aztán Éva elkapta róla a tekintetét s megindult tovább folytatva útját, miközben ezt mondta:

A mártirt otthagyták a faképnél. A mártirra rásütött a nap s a mártir oly nagyon szégyelte magát, hogy le szerette volna tépni sebesült karját, a mely nem tudta neki megszerezni a komoly vértanuságot. Aztán ő is megfordult és ment, sietett haza, talán nem is tudta volna megmondani, hogy mit érez e pillanatban.

Az asszony pedig ment lefelé, sietve. Már most megérezte ő is, hogy központja lett a falu életének. Öntudatosan, daczczal gondolta ezt el s örült neki. Egészen véletlenül történt, így gondolta – hogy a Pestről kivert asszony egy királytalan országot talált. Valami gaz véletlen dobta ide valaminek: talán királynak, talán istennek ebbe a madár se járta fészekbe. Nem is volt semmiféle ambicziója; koldusnak jött ide s uralkodóvá választották. Szalmaszékre akart ülni s az biboros aranytrónná változott alatta. Ökölbe szorította kis kezét s érezte, hogy itt van, a markában van mindenki. Tőle függ minden. Mint a mikor szálka fúródik az eleven testbe – egy igénytelen, szerény -180- szálka, a mely mit sem akar s a mely mégis gyuladást okoz, lázat gyujt, fájdalmasan nagyra dagasztja a testet. Ő nem tehet róla.

Csenkéékhez ment ő is, mint a doktor. Hivatták őt is, mint a doktort. Talán éppen ugyanaz a cselédlány volt mind a kettőjüknél. És jól tudta, hogy a szegény beteg kisasszony miért hivatja. Épp az elébb ment itt az ok, ez a gyalázatos, hitehagyott fráter, ez a másba szerelmes vőlegény, ez a párbajozó bolond. Kell az ördögnek a szegény Jolán félbolond vőlegénye – gondolta magában.

Csenke bácsi már a kapuban várta. Erősen meglátszott rajta, hogy az utóbbi időben sokat virrasztott. Sápadt volt s nagy karikák tolakodtak a szeme köré.

– Édes jó nagyságos asszony! – kiáltott feléje, a mikor meglátta – jőjjön, jőjjön!

– Ilyen nagy bajt küldött ránk az -181- isten! – mondta majdnem sirva. – Ki hitte volna, ki hitte volna! Egy ilyen gazember…

És ömlött a szó a szomorú, bőbeszédű jó öreg emberből. Nagyon kijött a sodrából. Minden megváltozott a házában s ez nagyon egyszerre jött. Megzavarta az ő húsz évi nyugalomban nyugvó lelkét ennyi rossz változás, ennyi baj.

Fölértek. Jolán egy szép, világos kis szobában feküdt. Az ablakokon fehér függöny, a párkányon ugyanaz a szerény kis téli virág, a mely egykor annyit nézte, mint csókolódznak. Mikor meglátta az asszonyt, mindenkit kiküldött szegényke a szobából. Viaszfehér kezével intett, hogy négyszemközt akar beszélni az asszonynyal. Csenke néni kihúzta a doktort. Csenke bácsi utánuk ballagott. Igen nagy csöndben és mély szomorúságban történt ez a kivonulás és még az ajtót is úgy tették be, hogy ezután már csak közös, el-elfojtott sírás következhetik a másik szobában. Különösen az találta volna ki ezt, a ki Csenke néni arczát látta. Ő nagyon -182- könnyen szokott sírva fakadni és sírás közben szándékosan a szomorú dolgok legfájóbb mozzanatára gondolt. Úgy rikatta magát. Ezért kis verseket sírt, de mindig újra meg újra kezdte.

Becsukták az ajtót és Éva letette kalapját, meg hosszú, szürke kabátját. Aztán az ágy fejéhez ült és megfogta Jolánka kezét. Csend lett, nagy, szinte félelmetes csend. Olyan gyónás előtti hangulat volt a szobában. Az asszony jónak látta egy kedves hazugsággal kezdeni:

Aztán Éva felé fordult az ágyban, két sovány kis kezét összetette a párnán, ráhajtotta a fejét és úgy kezdett beszélni gyönge beteg hangon:

– Kérem, nagyságos asszony, maga talán tudja, hogy miért kértem, hogy jőjjön…

– Nekem nagyon fáj a szivem, nagyságos asszony – mondta Jolán őszintén – és én könyörögni akarok magának.

Ez tovább hangzott köztük. S a verőfényes délelőtt csöndje ünnepies lett. A menyasszony számonkérte valakitől a vőlegényét. Újra mondta, most halkabban:

Évát nagyon meghatotta ez. Szeretett volna valami olyan mondatot mondani, a melyben a leghatározottabban benne van, hogy ő neki nem kell Richter, hogy ő előtte ez egy jelentéktelen úr, egy közönséges semmi. Hamarjában azonban nem tudott mást mondani, mint ezt:

– Tudom – mosolygott Jolán kisasszony – jól tudom. De ezt már így mondja az ember. Elvette, pedig nem is akarta elvenni.

Az asszonyban teljesen felülkerekedett a -184- jó sziv, a sajnálat ez iránt a vergődő gyermeklány iránt. Szinte kétségbeesetten mondta:

– Úgy adja vissza, hogy kergesse el. Nem bánom én, pofozza ki. Minden pofon, a mit magától kap, olyan, mintha engem csókolnának. Ne beszéljen vele; ne engedje közel magához… ne… ne engedje, hogy szerelmes legyen…

És erre sírva fakadt, olyannyira érezte, hogy mily nagy ostobaságot mondott. Sírt hosszan, keservesen, mint a hogy a haldoklók sírnak, a kik nem tudják még, csak érzik, hogy meg kell válniok mindentől: világosságtól, levegőtől, a mi élet. Ezek a legmélyebb és legborzasztóbb sírások.

– Nézze Jolánka – mondta neki, lefejtve kezét az arczáról – ne sírjon, hanem legyen okos. Hallgasson ide. Én megigérem magának, hogy elkergetem, kiverem azt az embert. – Én hozzám többé nem jön. -185- Megigérem magának. Meg–i–gé–rem! Érti!

Újra lefektette, betakargatta, hátra simította a haját. És közben a szemébe nézett, a melynek mélyén még mindig ott aggódott valami kérdés, a melyet nem mert elmondani. Aztán az asszony felöltözött.

– Most elmegyek, Jolika és viselje magát jól. Ha valamit akar, izenjen, én mindjárt itt leszek. És majd estefelé izenés nélkül is eljövök. Jó?

Megcsókolta a száján, hosszasan, csöndben. És ebben a nagy hallgatásban áthallatszott a falon a másik szobából Csenke néni sírása. Erős, szakadozott, majdnem fuldokló zokogás. Éva hallotta és nagyon megijedt. Hogy a lány ne hallhassa meg, abbahagyta a csókot és beszélni kezdett. De Jolán hanyatt -186- fekve lecsukta a szemét s akkor lehetett látni, hogy a szempillája alól könnyek jönnek, lassan, szivárogva, aztán hirtelen legördülnek oldalt, a halántékán. És valami keveset az ajka is rángatózott, olyan komikusan, hogy az már halálosan szomorú volt.

Éva megcsókolta mégegyszer és kiment. Csenke nénit éppen akkor czipelték el a másik szobából, hogy Jolán meg ne hallhassa a sírását. Csenke bácsit meg a doktor vitte lefelé, a földszintre. És az öreg bányatiszt egyre hajtogatta:

És Éva ment, osonva sietett, mint valaki, a ki érzi, hogy ő az oka mindennek, pedig nem is tehet róla.

XIV.

– Elkéstem az ebédről? – kérdezte Éva, a mikor visszatért az igazgatósági épületbe.

A libériás tót inas, a ki mint mindig, úgy most is röhögött, megvigasztalta: -187-

A kis mozdony most is lent állott a ház előtt, a gépész a pirostéglás gépházikó lóczáján ült és szalonnát evett. Langyos déli meleget árasztott a nap s oly derült kép lett volna ez a déli pihenő, ha Éva nyugodtan tudta volna nézni…

Fölment a szobájába, ledobta magáról a hosszú kabátot és szokása ellenére egy sarokba csapta a kalapját, minden gond nélkül. Aztán átment abba a kis szobába, a hol ebédelni szoktak és várt. Csodálta, hogy az igazgató nem jön. Máskor fél egykor már ebédnél ültek, most már fél kettő is volt és a ritter még mindig nem jött. Hallgatott, várt.

És Évában egy csöppnyi pokoli gonoszság ébredt arra a gondolatra, hogy ez a parfümözött elegáns úr most visszafordul és elmegy. Bizonyára már erre a délutánra is készen volt a mondókája, mint az előbbiekre. Éva nem bánta, ha úgy ebéd után megjelent nála, szembeült vele és udvarolt kettőtől négyig. Rendesen úgy három óra felé izgatottan fölállt és heves mozdulatot tett. Ilyenkor azt hitte, hogy itt a győzelem pillanata. De Éva szépen visszaültette a helyére.

Ennek csak ilyen röviden izent. Ez volt a másik délutáni látogató s az igazi mulatságot tulajdonképen az adta, ha mindkettő udvarolt. Talán ha a karjába nem lőttek volna, Richter is jelentkezett volna.

Az inas kiment s lenn megint visszafordult egy elegáns, szerelmes úr. Megint némaság lett a házban s ekkor alulról hirtelen erős férfikórus hallatszott föl. Éljenzés volt, a minőt egy-egy kisebbfajta, de jótorkú deputáczió -189- szokott produkálni. És mindjárt utána jött is a ritter, kissé kipirulva, izgatottan. Hogy Évát meglátta, mosolygósra vált az arcza:

Mindjárt hozták is a tányérokat, a levest. Evésközben megint elkomolyodott a ritter. Megkérdezte, hogy mit csinál Jolán kisasszony. Az asszony résztvevő arczczal mondta, hogy rosszul van. Ez aztán elvette egyidőre a kedvüket. A tésztánál már nagyon kiváncsi volt az asszony, hát megkérdezte:

– Béremelést akartak. Az állami bányában van egy pár szocziálista és az telebeszélte a fejüket. Mondtam már hetekkel ezelőtt Csenkének, de az nem törődik semmivel, mióta a szegény leány beteg. Vértest pedig ki fogom dobni.

Ezt már hangosan mondta s az arcza éppen olyan piros lett, mint a milyen az imént volt. -190-

– Mert neki köszönhetem az egészet. Én már ismerem ezeket a dolgokat. Nem először vagyok ilyen üzletben. Most már baj lesz belőle, ha a véremet adom is oda nekik.

– Mert az ő kezében volt az egész. Hetek óta úgy bánik velük, mint a kutyákkal…

– Édes fiam, ne törődjél ezzel a Vértessel. A szamár olyan szerelmes, mint valami gyerek és semmi egyébbel nem gondol. Mindent elhanyagolt. És ezek a tótok a helyett, hogy panaszra jöttek volna hozzám, elmentek a korcsmába és összebujtak az államiakkal. Most tessék kibeszélni mindent a fejükből. Olyan sztrájk lesz itt, a milyet még nem ettem!

Azzal izgatottan fölkelt, a szokott módon kezet csókolt Évának és átment az irodájába.

Éva egyedül maradt. Czigarettára gyujtott -191- s konstatálta, hogy ma már a második embert kérik tőle számon. Az este pedig Toganov elutazását írták a rovására. A kis telepen minden felfordult és mindenért őt vonják felelősségre. Hát kicsoda ő itten? Hát tehet ő róla, hogy szép és hogy ezek az emberek úgy ki voltak éheztetve?

Egy pillanatra az járt az eszében, hogy elutazik. De aztán lemondott erről, mert érezte, hogy most egyszeribe nem lehet így elszaladni innen.

Joga volna a ritternek azt mondani, hogy miért nem ment el előbb, amikor már lehetett látni, hogy baj lesz. És a leány is beteg. És az igazgató talán még nem is tudja, hogy Richternek belelőttek a karjába. Toganov nincs. Sztrájk fenyeget.

Hirtelen fölvillant a szeme és mérhetetlen düh fogta el. Hogy ki ellen, azt maga se tudta. Csak érezte, hogy valami bosszú forr az ereiben. Őt kiverték, kidobták Pestről, ahová való volt, s a hol a lelke gyökerezett. Hát igenis, szenvedjen meg azért a többi! Jól érezte, hogy az ő büne nagyon kicsi és -192- ha nem is nagyon kicsi, hát nagyon általános. Őt rajtakapták és most valamennyi léha asszony helyett bünhődik.

Toppantott a lábával és majdnem sírt, oly haragos volt. Hát igenis, azért is itt marad. És ezek a szamár mérnökök falják fel egymást miatta. És majd megmutatja ő, hogy most már akar is király lenni. Parancsolni fog.

Nagyon elkábította ez a gondolat, hogy bosszút fog állni. Meg is részegedett egy rövidke pillanatra ennyi hatalomtól.

Lenézett az ablakon, s látta, amint a tárna szája előtt a kis téren kapaczitálják egymást a deputáczió tagjai. Aztán gőgös mosolyra huzta a száját, félig lehunyta a szemét s a míg így állt az ablaknál, szemtől-szembe a nappal, a mely világosságot, ragyogást küldött rá, zsarnoki büszkeséget érzett.

Majd egy munkás meglátta és figyelmeztette rá a többit. Mind köszöntek, levett kalappal, alázatosan. És ő csak egy kicsit biczczentett a fejével, ajkán még mindig az -193- előbbi furcsa gőgös mosolygással s halkan mondta:

XV.

Másnap csütörtök volt. Az alatt a rövid idő alatt, a mióta Éva itt volt, valósággal szokássá vált, hogy minden csütörtökön vacsora után teát kaptak az urak. Ezek a csütörtökök voltak a tulajdonképpeni nagy színjátékok napjai. Itt és ekkor történtek a közös udvarlások és a lovagi versengések. Aztán egy hétig a csütörtök eseményein rágódtak, azokat kommentálták, mentegették, bonczolgatták.

Ma este a doktor volt az első. Leült rendes helyére, a tűz mellé és unalmas dolgokról beszélt. Éva látszólag érdeklődött az iránt, a mit az öreg mondott, s így csöndes, majdnem mormogó beszélgetés fejlődött ki köztük. A halk beszédhez valami egyhangú muzsikát duruzsolt a kályha, s mindez a hang úgy hangzott, mintha valami nagy viharzásnak -194- elfojtott bejelentése, előjátéka volna. Volt valami a falu levegőjében, a mi ezt mondta. A régi szép nyugalomnak már híre se volt. Ezen az éjszakán már nem aludt olyan szép nyugodtan a falu, mint egykor, nem is olyan régen. Akkor mély, egészséges, állati álma volt. Korán behunyta apró szemeit, mozdulatlanul várta, hogy reáboruljon az éjszaka, a mi tulajdonképpen nem is egyéb, mint sötétség és csend, s aztán egy-egy kutyaugatással végsőt szólva, elaludt szeliden. Ma nem aludt így. A Richter ablakából világosság szürődött az utczára, még pedig olyan izgatott, nyugtalan világosság, a mely a lázban hánykódó beteget sejteti. Az állami tiszt házában is világos volt minden ablak. Ott is virrasztottak, hogy erőt kapjanak, minél több életet csináltak maguk körül: befütöttek, jártak-keltek, erősen világítottak.

Az utcza sem aludt. Kis csoportokban sétáltak az emberek a házak előtt, a melyek sunyi módon, szinte félősen néztek rájok halvány gyertyavilágot jelző, csak félig világos lyuk-ablakaikkal. És fönn a hegyoldalon, -195- jobbra is, balra is, nem álltak mozdulatlanul a rengeteg fenyők, mint a hogy szoktak: egy nagy fekete tömeggé olvadva, meg se moczczanva. Susogás járt köztük. Valami kósza, talán valahonnan délről elszabadult tavaszi szellő zavarta őket. Kisebb ágaik hajladoztak, egymáshoz lendültek. Mozgás járt a nagy illatos lehelletű erdőben, egy csöppnyi izgalom; susogó hang is osont a fák között, hol sóhajtássá veszve, hol felsziszszenve, mintha bántaná valami a komoly nagy erdőt.

A falu aludt, vagy talán csak akart aludni, de félálma nyugtalan volt, mint a beteg emberé. S a szive is rendetlenül dobogott. Az alvégről most is lehetett hallani a zuzók dobogását, de nem oly egyenletesen, mint a csöndes, hideg téli éjszakákon. Ha éppen a szél arról fujt, felhallszott a dobogás, majd halkabb lett, vagy beleveszett az erdő egy-egy hosszú sóhajtásába.

A ritter a földszinten volt, az irodában. Könyvekbe írt valamit s néha halkan odaszólt a magas asztalnál állva dolgozó Wurmnak. Vértes egy karosszékben ült és szivarozott. -196- Ragyogott a szeme, mintha valami féktelen tűz emésztené belülről. Neki semmi dolga se volt, de már a második éjszaka virrasztott itt az igazgatóval meg a könyvelővel. Mindig megvárták, míg éjfélkor is kijön az este hat óra óta dolgozó csoport. Megvárták, a míg csöndben és rendben eloszlik, hazamegy, s aztán föllélekzett a ritter és ők is hazamentek aludni. Szinte örültek, szinte mondták:

De aztán elkomolyodtak, s arra gondoltak, hogy talán holnap, vagy holnapután…

Itt lenn virrasztottak, s a jó kis Wurm Richterről beszélt az igazgatónak. Elmondta, hogy rosszul van, de azért baj nem lesz. A karját gipszbe tették. Majd az állami tisztek bajáról beszéltek. De erről hamarosan elhallgattak. Mindenki gondolatban sajátmagának mondta meg a dologról való véleményét.

Aztán csönd lett, s az óra elütötte a féltizenegyet. Vértes ásított, aztán egyet nyujtózott, mondván:

– Várni akárhol lehet – mondta – menjünk föl várni, azt izeni a nagyságos asszony. Kapunk teát is.

Vértes fölállt. Ő nagyon szivesen tett eleget a nagyságos asszony kérésének. Csak a ritter komolyodott el.

– Tessék fölmenni, ha tetszik – mondta olyan száraz hangon, hogy ha egyébről lett volna szó, senki se fogadta volna el az ilyen arczczal és ilyen hangon fölajánlott szabadságot. De mivel erről volt szó, hát mentek gyorsan, mind a ketten, Bajtzár meg Vértes. Csak Wurm maradt ott az igazgatóval, a ki az ablakhoz állt, s onnan nézett ki a sötét kis térre. Aztán megfordult és meglátta a kis könyvelőt. Rákiáltott, gúnyosan:

Haragos volt. Wurm mosolygott és vállat vont. Az igazgató ideges mozdulatot tett:

– Menjen föl! Menjenek föl mind! Akár le se jöjjenek többé! Majd én megcsinálok mindent! -198-

Wurm a könyvbe nézett és egy szót se szólt. Aztán úgy gondolkozott, hogy miért kapjon ő ki a többi hibájáért? Szép lassan behajtotta a könyvet, a melyben különben is csak unalomból piszkált eddig, levette a fogasról a kalapját és az ajtó felé ment. Az ajtónál halkan mondta:

És kiment. Hallani lehetett a lépteit, a mint végigment a téglás folyosón, aztán föl a falépcsőn. Az igazgató egyedül maradt az irodában. Mosolygott és a mosolygása tele volt megvetéssel. Mélyen megvetette ezeket a naplopó frátereket. Az igazi munka kemény, dolgos emberének felsőbbsége ült az arczán. Csöndesen mondta:

Fönn a kis szalonban elég gyorsan egyedül hagyták a doktort a kandalló mellett. Az asszony a két mérnökkel a szoba túlsó sarkába ment. Ott leült egy kanapé közepére, úgy, hogy senki se ülhessen melléje s maga -199- elé ültette a két férfit. Később, hogy a jelentéktelen Wurm is feljött, ez is odaült, de egy szót se szólt. Ő volt az egyedüli, a ki igazán a tea kedvéért jött föl.

A lehető legostobább dolgokról beszélgettek, de rettentő komolyan. A komolyság nem annyira a hangjukban volt, inkább a szemük fényéről volt leolvasható. És az asszony, a ki most már teljességgel nem tudta, itt maradjon-e vagy elutazzék, játszott velük, pillanatról-pillanatra csinálta az izgató játékok apró terveit, már nem is törődve azzal, hogy holnap mi lesz. Azt tudta, erősen érezte, hogy valami fog történni. Egyébként pedig megnyugodott abban, hogy majd lesz a dolog valahogy, mert még úgy sohse volt, hogy sehogyse lett volna. Ez a paraszt-okoskodás kerekedett felül nála is, nagy gyöngeségében mindent másokra bizott.

Vértes Bajtzár mellett ült, de egy szót se szólt hozzá. A harcz kettejük között véres volt, most tették a legnagyobb erőfeszítéseket, érezve, hogy most már csak ketten vannak. A halálról beszélgettek. -200-

– Én – mondta Vértes – meg tudnék holnap reggel halni, ha addig minden úgy történnék, a hogy én akarom.

– Én élni szeretnék – vágta oda Éva, s hogy igazat mondott, mutatta kipirult arcza, mély, sötétlő tűzben ragyogó szeme, pirosra izzott ajka.

Aztán, hogy hallgattak egy kicsit és csak azt lehetett hallani, hogy Wurm kéjjel szürcsöli a jó édes teát, mosolyogva kérdezte Éva:

– Láttam az álmomban. Érintettem is. Az arczomat simogatta vele és telve volt valami nagyon jó illattal.

Kezdtek bolondokat beszélni. Pesten talán már rég kidobták volna őket, ha erről a témáról kezdenek beszélni. De itt a nagy lázban, ebben a forró légkörben, a melyben már vérszag is volt, nem volt természetellenes ez a -201- tónus. Ez a háború volt, őszintén, vadul, elkeseredetten folyó háború.

– Nevessen még egy kicsit. Ott a szája szélén akkor alakul egy kis gödör, az csodaszép.

Persze nevetett Éva, s mind oly furcsán érezték magukat ekkor, hogy a világon semmire se gondoltak, csak erre a szép, nevető asszonyi szájra. Még a kis Wurm is mosolygott, aztán dicsérni kezdték a nevető asszonyi alak szépségeit általánosságban és különösen. Fölmelegedtek, mind beszéltek, csak a doktor szundikált a kályha mellett. A beszédbe belekaczagott itt-ott Éva is, belecsendült a fecsegésbe egy-egy pajkos mondása.

Aztán egyszerre elkomolyodtak egy kicsit. Alul, a földszinten bevágtak egy ajtót. Úgy becsapták, hogy csak úgy dörgött, s az üveg csörömpölve hullott szét a téglára. Aztán rohanás hallatszott. Most már ijedten komolyak lettek a csipke lovagjai, úgy hallgatták, a mint valami nagy, nehéz ember rohan végig a hosszú földszinti folyosón, -202- aztán döng a falépcső a lába alatt, majd itt fönn vágtat.

Hamar fölálltak, de már akkor erőszakos csapásra kinyilt az ajtó és ritter von Sterk állott ottan fehéren mint a fal, s beordított:

Azzal már meg is fordult, rohant le a falépcsőn. Az urak köszönés nélkül, rémülten mentek utána. Éva tanácstalanul állt a szoba közepén, majd a doktorhoz szaladt és megrázta:

A doktor föltápászkodott, de ekkor már az ablaknál állt Éva. A kis tér tele volt emberekkel. Nagy világosság áradt a ház előtt, minden bányásznak a kezében volt a mécsese. És még egyre jöttek, jöttek; morogva, zúgva sűrűsödött a tömeg, nyüzsgött a temérdek olajláng. Tudja isten honnan – a házakból-e, vagy a föld alól bujt ki ez a rettenetesen sok szegény ember. Kavarogtak, jártak-keltek, s a merre el lehetett az emeletről látni a kis földszintes házak felett, mindenünnen jöttek ujabb csapatok; a nagy utczán valóságos katonai rendben, négyes sorokban vonultak -203- fel a kis lámpások. Valahol messze énekeltek is.

És a lárma egyre nőtt. Zsivajgott, zugott a sok ember, most már nemcsak a mozgásukból szólt ki az elevenség, hanem a hangjukból is. Már oly sűrű tömegben álltak a ház előtt, hogy alig birtak mozogni. És még mindig jöttek ujabbak, a nagy csoporthoz vezető utakon egyre látszottak az imbolygó, néhol szaladó lángocskák.

Éva az ablaknál állott mereven, mozdulatlanul. Mellette a doktor. Az asztalon csöndesen gőzölgött a teafőző, körötte a félig telt csészék, a hogy az urak otthagyták… És alulról jött most már merészen, daczosan, szinte forradalmi zugással a hang, valami egyre növekvő duruzsolás, izgatott, mindinkább szélesedő morgás, fenyegető lárma.

Éva egész testében reszketett. Ő még sohse látott ilyet. Nem merte hinni, hogy ez a sztrájk. És rémülten látta, hogy mennyien vannak ezek az emberek, a kik közül ő legföljebb tizet-huszat látott eddig egyszerre. És akkor piszkosak, alázatosak voltak, mint a -204- kutyák, és földig eresztették le a kalapjukat előtte. A jómódban élő ember dühös haragja fakadt föl benne a piszkos, buta és szemtelen tömeg ellen. Legalább ő így érezte, ilyeneknek látta őket. És talán azért is haragudott olyan igen nagyon rájuk, mert tudatában volt annak, hogy ez a tömeg ő miatta, a legvégső fokon, közvetve ő ellene gyülekezik és lármáz ilyen fenyegetően.

A doktor csak állt az ablaknál bután, kábultan; érthető, ha valakit húsz évi csöndes prakszis után egyszerre csak fölráznak evés utáni szundításából, s egy forradalmi tömeget lát maga előtt…

A tárna szája előtt nyüzsögni kezdett a tömeg egy része. Innen fölülről csak sötét csomóknak látszottak, s csak a köztük villogó, el-elbujó, majd megint felcsillámló tömérdek kis lángról látszott, hogy mennyien vannak. A lárma is erősebb lett. A tárnához közelebb állók valamit mondtak a többinek, erősödve terjedt, hangos zsivajjá nőtt a morgás. Aztán egy darabon megtisztult a tér a bejárat előtt. S akkor hosszú, éles fütty hallatszott -205- a tárnából. Nem vídám, pajkos és rövid füttyentés, mint máskor, hanem visító, hosszú, a mely nagy tömegnek szól.

És erre ordítani kezdtek az emberek. Mindenik mást ordított, de azért egy nagy hang volt az egész, a melybe most már reszketni kezdett az ablak. És a tárna fekete szájában két nagy vörös lámpa jelent meg, két óriási izzó vércsöpp s mindjárt utána a kis mozdony. Máskor kaczér volt, fess, elegáns, de csak a napsugárban, most ellenben komoly és hatalmas. Még egyre visított, lassan ment előre a tömeg közt s aztán, a mikor a már maga mögött huzott kis kocsikat mind kivontatta a tárnából, megállott. A kis kocsikon csupa-csupa ember volt. Ezeket üdvözölte a tömeg. Egyre ordítottak, mialatt ezek leugráltak a csillékről s közéjük keveredtek. Nagy fekete szörnyként állott közöttük a mozdony s tüzes két szemét nekik szegezte. Úgy lehetett érezni, hogy ez a modern kis gép a részvényesekkel tart, mert hisz az övék, s oly megvetőleg áll ott a piszkos népség közepette, mint egy szépen öltözött, haragos kis királyfi a forradalomban. -206-

Egyszerre nagyobb lett az ordítás, aztán hirtelen elcsendesedett. Lenn, egy földszinti ablakból beszélni kezdett a ritter. Felhallatszott messzeszóló erős hangja; keményen hangsulyozta a szókat és határozottan beszélt. A hirtelen beállt nagy csöndben csak ez az egy férfihang szállt az éjszakába.

S akkor Éva mögött megint nyilt az ajtó. Egy ijedt cselédleány állt ott, nagy kendőbe burkolva, kóczosan, mint akit az ágyból vertek ki.

Reszketett a ház, remegtek az ablakok, mintha a föld bömbölt volna s ez a viharzó nagy ordítás a sötét tárna torkából szakadt volna fel és az aknák, a nagy üregek, a mérföldes tárnák zugtak, üvöltöttek volna.

– Kérem… doktor úr, tessék eljönni azonnal… a kisasszony nagyon rosszul van…

A doktor szaladt a kalapjáért, beleerőszakolta -207- magát a bundájába, és szaladt ki. Utána a cselédleány. Becsapódott mögöttük az ajtó. Éva a szoba közepén állt, most már egyes-egyedül. Alulról most megint csak az igazgató hangja hallatszott. Az asszony mereven nézte az ajtót s ekkor lenn bevégzett egy mondatott a ritter. Pokoli üvöltés volt rá a felelet. Az egész tömeg egyszerre bömbölt, harsogott, s visítás is volt, fütty is vágta a levegőt. Hosszan bőgtek, mintha most bőgnének el minden hangot, a mi évszázadok óta a föld torkába szorult.

Erre aztán mérhetetlen büszkeség fogta el Évát. Az arcza lázban égett, lüktetett a vér a halántékán. Az ablakhoz ugrott és kinyitotta. Hideg levegő áramlott be, s a pokoli bőgés még jobban hallatszott. Most már az illatos szoba is tele volt vele, ez uralkodott mindenütt. A házban is rohanás, futkosás volt. Vértes üvöltött hosszan síró hangon a lépcsőházban a libériás tótnak:

És Éva az ablaknál állt, fürdette arczát a hideg éjszakai levegőben, az ordításban, és -208- csak akkor rettent meg a lelke legmélyén, a mikor a lépcsőházból fölhallatszott hozzá a doktor kétségbeesett kiáltozása:

XVI.

A selmeczi táviróhivatalban az volt másnap reggel az első sürgöny, a mely a munkások követeléseit adta tudtára a részvényeseknek és sürgős választ kért.

Mintha vasárnap lett volna. Még több; mintha valami olyan nagy ünnepet ülnének, a melyhez nem elég az, hogy nem kell dolgozni, hanem még külön örülni is kell neki. Még a zúzók is hallgattak, pedig ezeknek a dobogása már évek óta nem szünetelt egy félórácskára sem. Az utczán kisebb-nagyobb csoportok jártak a verőfényben, a kocsma telve volt vendéggel.

A ritter le se vetette magáról a ruhát egész éjjel. Megrogyott, látni lehetett az arczán, -209- a szemén, a tartásán, hogy nagyon megviselte ez a sok baj. S mellékesen még a vegyi laboratóriumot is be kellett csukni, mert nem jött az a kémikus, a kit sürgönynyel hivott Toganov helyébe. Drága, régen melegedő főzetek vesztek kárba, nagy vegyi munkák akadtak meg úgy, hogy előlről kell kezdeni valamennyit. Neki magának nem volt elég nyugalma ahhoz, hogy beálljon folytatni a vegyészkedést. S a hogy ennyi bajban kinlódva lenn ült az iroda nagy, kopott karosszékében, majdnem sírva fakadt. Az ő nagy, szépen megtervezett, pompásan induló munkája így letörött… Nincs egyetértés az emberek közt, ölik egymást, elutaznak. A munkások nem dolgoznak. Az a mély keserűség marczangolta a lelkét, a melyet csak azok éreztek, a kiknek már ment veszendőbe valami szép, nagy munkájuk.

Ott ült a fotelben, szívta a szivarját s a fölötte levő szobában gonddal őrzött csöndben aludta mély, reggeli álmát Éva. Az inas a folyosón a czipellőjét tisztogatta, a szobaleány meg a ruháját kefélte. Suttogva beszéltek s -210- a ki nem hallotta, csak látta őket, azt gondolhatta, hogy egy hatalmas nagy királyasszonyt őriznek, szerelmes imádattal gondozzák a czipőjét, a szoknyáját. Igen, a szoknya… A szobaleány sorra szedte le a fogasról a ruhát s most az alsó szoknyát kefélte. Csodálatosan szines, ragyogó selyemjószág volt ez, tele csipkével, suhogást szülő czifra fodorral. Úgy volt szőve a selyme, hogy ha bizonyos oldalról érte a nap, aranyos csillámlásban játszott. A szobalány valósággal imádta ez a darabot s minden reggel izgatott lett arra a gondolatra, hogy ez valamikor az övé lesz. Most is, hogy a szögön függött előtte, félrehuzta az egyik sarkát, mire kitárult a zsüpón minden szinesen ragyogó szépsége a napsütötte falon. Szinte kéjes áhítattal nézte. Finom ruhát igazán csak a szobalányok tudnak méltányolni. A szoknya előtt térdelt az inas, a czipőcskéket tisztogatva. Ilyen csoportozat volt ez, a sztrájk reggelén, az alvó uralkodónő ajtaja előtt. Egy irigykedő sóvár leány kibontotta a drága selyemzászlót, a titkok titkát, a nap rásütött -211- és előtte térdelt a férfinem nevében egy áhítatos kamasz, a ki a királynő saruját megtisztította a föld porától.

A földszinten pedig, ahol egyedül ült és várt a ritter, alázatos kopogtatás hallatszott. A szegény igazgató nem is mondta, hogy «szabad.» Legjobban azt szerette volna mondani: «– Bánom is én, jöjjetek, menjetek, nekem már minden mindegy.»

Az volt. A kaszinó kövér vendéglőse. Ünneplő ruhában, mintha ő is sztrájkolna. Az igazgató nem nagyon kedvelte ezt az örökkön sopánkodó embert. Csak úgy félvállról, oda se figyelve kérdezte tőle:

Ez a kalapját forgatta az ujjai közt és neki durálta magát a fontos feleletnek:

– Hát kérem nagyságos igazgató úr, én már be is csomagoltam. Wir gehen naemlich nach Pest. -212-

– Mit csináljak, kérem? – sopánkodott szegény – hetek óta alig jön valaki a kaszinóba. A Toganov úr elment, az igazgató úr itthon eszik, a Richter úr beteg, a többi urak meg sohse jönnek. Vagy meg vannak híva, vagy nem, de énhozzám nem jönnek. Kérem, én nagyon beusztam. Megbeszéltük a feleségemmel; a mi pénz beleveszett, azt vigye el az ördög. Most megyünk Pestre. Megyek főpinczérnek.

Azzal a melankóliával mondta ezt az utolsó kijelentést, a melylyel azok az emberek térnek vissza a mesterségükhöz, a kik belebuktak az önállóságba. Igy megy vissza a bukott kis nyomdász szedőnek, a kávés főpinczérnek, a laptulajdonos riporternek, a háziur lakónak.

– Hát kedves barátom – mondta a ritter és fölállt – én egy szóval se tartóztatom magát. Maga menjen Pestre, ha itt nem tud megélni. Én nem tehetek semmit az -213- érdekében. A dolog így fordult, hát így fordult.

Majdnem sírt ezen, hogy «így fordult». Érezte, hogy úgy fordult, hogy fölfordult. Minden, minden… Ez a szegény budai sváb is megbukott.

– Menjen, barátom – mondta neki, mert nagyon fájt a szive. Menjen, áldja meg az Isten…

A vendéglős nagyon szerette a rittert és most még sajnálta is. Résztvevően nézett rá:

Azt hitte, hogy ezzel kötelességének tesz eleget. A ritter kezet adott neki s egyet lódított a másik kezével a levegőbe, fölülről lefelé, a fejét a másik oldalra fordítva. Azt mondta ezzel: «az egész dolognak rosszul tetszik kinézni.»

Aztán, hogy a sváb a jó Isten áldását kérte a fejére és kitotyogott, a ritter visszaült a karosszékbe és tovább nézett merően maga elé, szinte vadul. Nagyon sok mindent gondolt ebben a perczben.

Oly ideges volt már, hogy valósággal megrezzent, -214- a mikor a ház csöndjén keresztül egy friss, üde asszonyi hang csendült át türelmetlenül, de feltétlen parancsoló hangon:

XVII.

Az állami bányatiszt házában pedig minden függöny le volt eresztve. A környék is csendes volt, mert a sztrájk minden lármája a falu felső végén zúgott. Ott volt a főhadiszállás, itt lenn csak csönd volt és néha-néha egy-egy kisebb sétáló csoport.

És benn a házban is nagy volt a hallgatás. Ha néha mégis szólt valaki, úgy szólt, hogy alig hallották. A bányatiszt pipafüstös, rideg irodájába hurczoltak minden használható széket s ott ült az egész háznép. Ott ült a doktor is, mellette a kis Wurm, a ki éjfél óta volt vele, a mikor is nem akarták a doktort kiereszteni az igazgatósági házból. A kis Wurm akkor hirtelen oly erős lett, hogy kidöntötte a kaput és se nem nézett, se nem látott, rohant az orvossal Csenkéékhez. -215-

Most már nem volt szaladgálás és izgatottság a házban. Most már túl voltak azon a reményen, hogy Jolán kisasszonynak még használ valami orvosság. Most már csak ültek az irodában némán és vártak. Nem merték gondolni, hogy azt várják és mégis azt várták. Délben ettek valami keveset. Csak Wurm nem nyult semmihez. A kis zsidó könyvelő valósággal lesoványodott a két napi izgalomban. A szeme beesett, a haja kusza volt, s két éjszaka nem volt lenn róla a ruha. A délutánt is mozdulatlanul, szunnyadó csöndben töltötték. Néha lejött az emeletről Csenke néni, s kisírt szemmel leült közibük. De csak bólongatott a fejével, egy szót se szólt. Aztán egy kis pihenés után visszament.

Úgy öt óra körül ment fel utoljára a doktor. Édes szegény kis Jolánt nem kimélték. Gyönge testéről fölemelték a takarót, s a doktor megfogta a lábát.

Majd betakarta megint és Csenke néni szépen megigazította a paplant. Mintha attól féltené, hogy meg fog fázni. Aztán az arczát nézték. A leány eszméletlenül, lehunyt szemmel lélekzett, lassan, mélyen, nagyon csöndesen. Ezt nézték. És Csenke néni hirtelen megint sírva fakadt, ma már talán századszor. A doktor nem is vigasztalta.

– Tegnap még azt is mondta: «Édes Karolin néni, adja ide a virágomat, hadd szagolom meg.» Odaadtam neki és úgy örült a szentem…

Megint sírt. A doktor hallgatott. S ekkor a nagy csöndben hallatszott amint Csenke bácsi az ajtó előtt suttogta:

Halkan nyilt az ajtó és Éva jött be. Lábujjhegyen, nagyon lassan ment Csenke néni felé és megcsókolta. A doktort alig látható, komoly főhajtással üdvözölte. Érezte, hogy -217- most már nem szabad kérdezni, hogy jobban van-e a beteg. Csak szerényen oda kell állani a többi közé, hallgatni, várni, komolyan. És bólongatni kell a fejével, a mikor elmondanak valamit Jolánról, a mit tegnap vagy tegnapelőtt mondott jelentéktelen, apró eseményeket, a melyekben az a főérdekesség és az egyetlen érték, hogy a Jolán akkor még élt és beszélt. Így kezd a halál közeledtével értékessé válni minden, a minek köze van a bucsuzóhoz.

– Menjünk le – suttogta Csenke bácsi s erre lementek mind, csak a Csenke néni maradt ott. De még a közepén se voltak a lépcsőnek, a mikor irtózatos, sikoltó zokogás verte föl a hétnapos csöndet. Visszarohantak mind, s a falépcsőt rémült dobogás rázta. A hangra alulról is felszaladt, a ki csak volt az irodában.

Benn az ágy mellett Csenke néni kiáltozott, a Jolánka lábára hajtva őszbeboruló fejét.

– Meghalt, meghalt! – ezt kiáltozta s vagy húszszor elmondta: fölemelte a fejét, szétnézett és meghalt! Egy szót se szólt! -218-

Az orvos nézte, vizsgálta. Az ő nagy szeretete abban nyilvánult, hogy nagyon megvizsgálta. Nagyon sok bizonyítékot követelt szegény Jolánkától arra nézve, hogy már nem él. És a mikor minden metódus szépen, a tankönyvben előírt pontossággal mutatta, hogy Jolánkából elszállott a lélek, már mindenki sírt, tele lett a ház sirámokkal, hosszú, vontatott férfiordítással, asszonyi sikoltozással, Csenke néni elbeszélésével, a ki omló könnyek közt, fennhangon zokogva kiabálta most már folyton-folyvást, szakadatlanul:

– Egy szót se szólt!… egy szót se szólt! szétnézett, meghalt, egy szót se szólt!

Aztán leczipelték a földszintre és konyakot adtak neki. Az urak is ittak és Csenke bácsi a doktorral a temetésről kezdett beszélni a sarokban, halkan, száraz komolysággal.

A halott egyedül maradt a szobában. Az ablak fehér függönyén át beszürődött az alkonyati nap. A kis virág ott állt a párkányon és most is nézte, mint a mikor egyszer csókolódzott és a vőlegénye szívverését hallgatta. Ez régen volt. -219-

És akkor lopva, halkan újra nyilt az ajtó. Egy összeesett, nyomorult kis zsidó jött be, az a Wurm. Odatámolygott az ágyhoz, szépen letérdelt mellé és megfogta Jolánka kezét. Megcsókolta szépen, illedelmesen. És olyan bolondul fájt a szíve ennek a könyvelőnek, hogy csöndes-szepegve beszélt is a halotthoz, mondván neki:

Aztán hirtelen kiment, mert nem tudta, mit csináljon. El akart menni a házból. És éppen kapóra jött neki, a mikor a doktor megkérte, hogy a temetés ügyében menjen el a paphoz. De már akkor olyan rémületesen nehéz volt a szíve, hogy azt se tudta, mit beszél.

– Menjen a paphoz, – magyarázták neki, a mire ő bambán, szintén félve, gyötrődve, majdnem kétségbeesetten mondta:

XVIII.

Éva az uton találkozott a ritterrel. A szélesvállú germán karját nyujtotta az asszonynak s kérdezte tőle:

– Meghalt? – kérdezte, mintha ez valami nagyon hihetetlen dolog lett volna.

– Akkor odamegyek, – szólt izgatottan a ritter és kezét nyujtotta az asszonynak. Majd hozzátette:

Éva örült, hogy egyedül maradt. Ment hazafelé azzal az erős szándékkal, hogy csomagol és elutazik. Nagyon nyomta ez a sok baj, a mely talán meg se történt volna, ha neki nem jut eszébe ide jönni. De szégyelt szökni. Bántotta az a gondolat, hogy távozásával beismeri a rovására írt dolgokat. Tanácstalanul állt meg otthon szobája közepén, igen nagy -221- bánatban és izgatottságban. Semmi nem nehezedett akkora súlylyal a lelkére, mint ez a haláleset. Talán azért, mert ez volt az egyetlen, a melyet nem lehetett jóvátenni.

Fáradtan ült le az asztala mellé, s ekkor látta csak, hogy egy levél van ott, az ő nevére czimezve. Felbontotta, ez volt aláírva: Richter.

– Richter úr – mondta magában, a levélre nézve, mintha írójához szólna – most jövök a menyasszonyától.

Azzal olvasni kezdte. A kusza iráson látszott, hogy a beteg az ágyban írta. Erélyes, majdnem szemtelen hangon kezdődött. Azt írta benne a mérnök, hogy őmiatta sebesült meg, talán egész életére nyomorék is lesz, illenék, hogy meglátogassa. Majd, úgylátszik, maga is észrevette, hogy ez sok, és a levél végén könyörgőre fogta a dolgot. Azt írta, hogy ő egy összetört karú senki, egy béna, beteg, nyomorult, könyörüljön meg rajta az istenasszony és szálljon le hozzá. Egy szava többet ér… – szóval ilyen meleg levél volt, teli ostobaságokkal. -222-

Éva letette és elmosolyodott. De ez olyan kényszerű mosolygás volt. Arra gondolt, hogy ennek az embernek csak most halt meg a menyasszonya. S aztán gondolkodása közben ismét visszajutott önmagához. Ha ő nem jött volna…

Lámpát gyujtott, mert félt a sötétben, egyedül. És komolyan kezdett gondolkozni arról, hogy innen el kell mennie. Kereste a kifogásokat. Majd arra a közönséges dologra gondolt, hogy mond valami gyönge kifogást az igazgatónak; az el fogja fogadni, mert örül, hogy megszabadul tőle. De ekkor meg az merült fel a lelkében, hogy most már mindegy, akár elmegy, akár itt marad. És ebben a pillanatban érezte először, hogy tulajdonképpen önmagától akar elmenni. Borzalmas látvány volt neki ez az Éva ebben a környezetben. Ebben a romhalmazban.

S úgy látszik, pénzt kapott, mert mindjárt ki is nyitotta az ajtót, a melyen át lehetett látni a folyosón álló Bajtzárt és Vértest. Ezek -223- már úgy vigyáztak egymásra, hogy mindig együtt voltak.

Éva fölugrott az asztaltól. Most minden tartózkodás kiveszett belőle egy pillanatra, a mikor arra gondolt, hogy ott lenn halva fekszik az a leány és ő kettős flirtre fogadja udvarlóit.

– Nem fogadok! – kiáltotta már nem is az inasnak, hanem a két megrőkönyödött úrnak. Ismételte is:

– Nem fogadok! Menjenek haza, Isten hirével! Menjenek le a bányatiszthez, ott meghalt a leány…

És becsapta az orruk előtt az ajtót s megállt a szoba közepén, szomorú mosolylyal. Ezt akarta mondani:

Majd megint meglátta az asztalon a levelet, s ekkor igazán szólt, félhangosan, igen egyszerűen:

XVIII.

Másnap bezárkózott és semmiről sem akart tudni semmit. Az ebédjét is a szobájába hozatta, a ritternek azt izente, hogy beteg. Szegény ritter, szinte tolakodott nála, mégse bocsátotta be. Délben staféta jött Richtertől, a ki választ kért a levélre.

Ebéd után pedig leült és több ív papirost készített ki az asztalára. Elhatározta, hogy hosszú, nagyon hosszú, részletes levelet ír a jóságos ritternek, a ki oly nagy szeretettel fogadta, a mikor idejött, s a kinek annyi bajt okozott. Meg fogja irni, hogy ő semmiről sem tehet. Meg fog magyarázni részletesen mindent. Nyiltan ki fogja írni: ne higyje a ritter, hogy ő, az elvált asszony kaczér volt s egymás ellen tüzelte a férfiakat. Mindent meg fog írni. A végén alá fogja húzni: ő nem tehet arról, hogy ebben a faluban ő előtte nem volt asszony, s hogy ezek az emberek oly vadak, mint egy hosszujáratú tengeri hajó nőstényéhes matrózai. -225-

De nem tudta tovább. Meg aztán eszébe jutott, hogy ő estélyeket rendezett és Toganovnak azt tanácsolta, hogy utazzék haza. Hát azt ugyan mivel fogja megokolni, hogy elzavarta a társaság legjobb, legmunkásabb, gyermekesen becsületes emberét, az oroszt? Nem tudta, nem tudta… A «Kedves Lipót»-nál nem jutott tovább. A papirosra hajtotta a fejét és sírt keservesen, szinte mérgesen, dühvel, mint az ártatlanul elitélt diák, akinek az a pechje van, hogy nem tudja bizonyítani az igazát.

Innen csak szökni lehet, – ez volt a végső következtetése. De akárhányszor csak erre az eredményre jutott, mindannyiszor nagyon elszégyelte magát. Pestről ide szökött. Most innen szökjék vissza Pestre? Szökés, csupa szökés, mindig szökés?…

Vacsorára kiment a szobájából és megizente az igazgatónak, hogy vacsorázzanak -226- együtt. A jó Lipót örült, a mikor látta, hogy nincs semmi komolyabb baja. És sok gondja közepett is boldogan ült mellé a kettőre terített kis asztalhoz. Eleinte nagyon keveset beszéltek. Aztán Éva kérdezett egyet-mást Jolánról s meg is tudta, hogy holnap lesz a temetése. Azt is megtudta, hogy Richter még nem hallott semmit a halálesetről. Nem mondják meg, mert félnek, hogy megárt neki. És azt is megtudta, hogy a kis Wurmmal nem lehet birni. Magánkívül futkos az úton reggel óta, intézkedik, foglalatoskodik a halott dolgaival, mintha neki volna hozzá a legtöbb köze, s mintha ki akarná használni az utolsó alkalmat, hogy még jót és szépet tehessen Jolánnal. Majd azt is elmondta az igazgató, hogy Vértes és Bajtzár még ott se volt a halottas háznál. Egész nap együtt voltak s egyik se hagyta el a másikat egy pillanatra sem. Mindenik úgy viselkedik, mintha a másikkal szemben titkos rendőr volna, a kinek kötelessége társa minden lépésére, szavára vigyázni. Valósággal belebolondulnak ebbe a szerepbe. Az éjjel -227- állítólag le sem feküdtek. Virrasztott mind a kettő s miután szemben laknak egymással, reggelig egymás ablakát nézték. Ezt a Bajtzár háziasszonya mesélte a tót inasnak, a ki referált az igazgatónak a dologról.

A ritter még most sem mondta nyiltan el ezeket a dolgokat. Csak úgy beszélt róluk, mintha érdekes, mulatságos figurák volnának. Nem akarta éreztetni az asszonnyal, hogy ő tudja ennek a két bomlott fráternek a fontosságát.

Vacsora után odament Éva a ritterhez, megfogta a kezét és így szólt hozzá:

– Lipót, én köszönöm, hogy olyan jó voltál hozzám. Én holnap reggel elutazom.

– Mert el akarok utazni. Elmegyek. Most mindjárt csomagolok és reggel a kocsin bemegyek Selmeczre. Onnan Pestre.

Aztán, hogy látta a ritter csodálkozását, nagy megdöbbenést kifejező mozdulatát, hozzátette:

– Ha nem érzed, hogy miért, akkor ne is kérdezd, mert nem mondom meg… -228-

De már ekkor sírt, igaz szívből, olyan sírással, a melyből sok szerencsétlenség, sorscsapás emléke árad. És megölelte a rittert, meg is csókolta az ajkán, hosszasan, ragaszkodó szeretettel.

Aztán szépen, csöndesen átment a szobájába. A ritter még sokáig állt egy helyben és nagyon szomorú volt. Nézett maga elé és a vállát vonogatta. Ez az egész elutazás nagyon hirtelen jött. És az asszony már nincs is itt, hogy magyarázzon, okát adja a dolognak.

Megindult és lefelé ment a hivatalszobába. A falépcsőn azonban megállt egy pillanatra, mert észrevette, hogy könnyes a szeme.

XIX.

A reggel olyan szép volt, hogy szinte kár volt elmenni, itt hagyni. Most már igazán jelentkezett a tavasz és első lehelleteivel megteltek a völgyek. Édes meleg sugár járta a hegyoldalt. A borókák, gyalogfenyők fürödtek benne s ontották az illatot úgy, hogy -229- reggel valósággal terhes volt a szellő a sok fenyőszagtól.

A kocsi a ház előtt állt. Ugyanaz a kocsi, mely egykor idehozta a várva várt asszonyt. A kis téren csönd volt, szünetelt a munka. Ma délre várták a részvénytársaság főembereinek táviratát, a melyben felelnek a munkások követeléseire.

És a két szép kis kövér ló ott állt a napon, csapkodta magáról farkával az első legyeket. Aztán lejött a szobalány egy csomaggal. Majd az inas is hozott néhány bőröndöt és skatulyát. Aztán visszamentek a házba és csönd lett egy kis időre.

És aztán jött Éva. Hosszu, szürke kabátján nyersselyem porköpeny volt. Az utra egy kis szürke, puha férfikalapot vett föl. Megállt a küszöbön és szétnézett. Messzi, erősen ragyogott a nap a hegyoldalakon. A kopárabb részek olyan fényesek voltak, mintha krétasziklák lettek volna. És jött, egyre jött a hegyoldalról a könnyü, suhanó tavaszi áramlás, nem is szellő, csak valami sejtetett, halk mozdulása, titkon áradó beszéde a -230- levegőnek, a mely nem száll, hanem lopózik, oson.

A ritter is nézett egy kicsit. Aztán Éva sudár szép alakját nézte. Fájt neki, hogy elmegy innen ez az asszony s ő megint bele fog temetkezni a számokba és a könyvekbe s majd valahogy ujra meg fogja szervezni a telepet. Aztán Éva megfordult és még egyszer megcsókolta rokonát. De most oly szép és oly üde volt ezen a tavaszi friss reggelen, hogy a szélesvállú germán – talán nagy fájdalmában – megölelte s visszacsókolta olyan erősen, mintha szerelmes lett volna. Ekkor egy röpke pillanatra valami furcsa gondolat is szállt át az agyán, de elüzte, elhessegette, hogy csak egy perczre se rakjon fészket az ő nyugodt, okos fejében.

Azzal fölült az asszony a kocsira. A ritter betakarta. A szobalány a bakon foglalt helyet s ezt mondta az igazgatónak:

A ritter intett neki és besietett a kapu alá. Azontul nem is látták. A kocsi megindult, -231- eleinte fékezve, a lejtős uton. A falu közepe felé azonban már vigan és szabadon trappoltak a kis lovak, szóval pompás utazás esett a kellemes tavaszi délelőttön.

Az asszony hirtelen fölugrott ültéből s a kocsis válla fölött elnézve, meglátta a temetést. Most mentek át az országuton, hogy a dombra vezető uthoz jussanak. Fenn a domb tetején van a temető a templom körül. Apró fehér házikók közt hullámzott ez a kis fekete tömeg. A koporsót már nem is lehetett látni, azzal már a házak mögé kerültek. Azt már ott vitték a cserjével szegett uton, a mely nyáron oly telistele van virággal, hogy az embernek csak ugy repes a szive, ha látja. Csak az emberek vonultak még át a napfényes uton, a hosszu fekete láda után és lehetett látni talpig feketében Csenke nénit, a mint idegesen kapkodta szeméhez, -232- szájához a zsebkendőjét, majd a szívéhez szorította, hogy úgy villogott ez a fehér kendőcske a fekete alapon, mint egy tűre szúrt és elszabadult haldokló pillangó.

Éva bólintott a fejével s ekkor már mind eltüntek a domb felé vezető uton.

A szobaleány ezt tótra fordította s azzal nekiindultak a kissé lejtős uton, lefelé. Rohanásukban benne volt az, hogy örökre mennek el. Éva lehunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét s úgy türte, várta, hogy a szél simogassa az arczát, libegtesse hajfürtjeit.

A szellő erre hozta a kis harang hangját. Szegény Jolánkával most értek a temetőbe. -233- Összeborzadt arra az iszonyatos gondolatra, hogy ezt a lágy, fehér lánytestet beledobják egy gödörbe a piszkos rögök és kövek közé.

A tót nagy borravaló reményében még jobban ütötte a lovakat. Most már repültek a széles fehér uton. És a hogy száguldott a kocsi, Éva zsongást, távoli harsogást hallott. De azt hitte, hogy a szél sivít az erdőben. Aztán erősebb lett a harsogás. Ki lehetett venni belőle, hogy valami dal ütemére megy. Éva felnyitotta a szemét, de még mindig nem látott semmit. Aztán egy fordulón tul meglátta a hegyoldalban az embereket. Tele volt velük az egész hegyoldal, úgy látszott, mintha a kis fenyők és nagy borókák indultak volna meg s az erdő jönne le a hegyről hangos zúgással.

A kocsi éppen alattuk robogott el s ekkor jól lehetett hallani, hogy mind, mind a Marseillaiset éneklik s lehetett látni, hogy fenyegető nagy vonulással jönnek le és rájuk süt pazar arannyal, ezüsttel, földben nem teremhető -234- ragyogó világossággal az isten napja. Ugy jönnek le ezek a sápadt tótok a hegyről, mintha égi seregek volnának.

Lenn az út szélén pedig gúlákba rakott puskák mögött heverészett egy nagy csapat katona, míg a másik csapat fegyverben állott hosszú sorban, az út hosszában, sorfalat állva Éva kocsijának.

A kapitány szemtelenül nézett az asszony kalapja alá és Éva akkor látta, hogy rémülten, kétségbeesve áll a kapitány mellett két férfi. Vértes volt, meg Bajtzár. Együtt voltak, őrizték egymást most is.

És ekkor még egyszer, most már utoljára kiáltott Éva, vadul, majdnem sikoltva:

Mögöttük pedig megharsant ujból a dal, a ki nem tudta, ordított bele, bőgött, üvöltött valamit, a mi pokoli színt adott a hegyről jövő nagy hangnak.

A kocsi vad rohanással röpült előre, maga mögött hagyva a falut, a temetést, a két egymásra vigyázó bolondot, a katonákat és a hegyről leviharzó tengert, a melynek síró -235- ordítását az asszony még egyre-egyre hallotta, bárhogy bedugta is a fülét. Keresztülzúgott mindenen, mint valami távoli nagy víznek fenyegető morgása, a mely mind titokzatosabb, erőtlenebb lesz, a hogy távolodik tőle a kocsi…

De azt az élesen sivító német kiáltást még lehetett hallani, a melylyel a kapitány fegyverbe szólította a másik sor katonát is.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÓRIÁS ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.