The Project Gutenberg eBook of A Pál-utcai fiúk by Ferenc Molnár

Háromnegyed egykor, ép abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagynehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, ép ebben a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli s ezzel minden komolyságnak egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta. A Bunsen-lámpában vígan lobogott a zöld csík s ezt valahogyan még csak bámulta az első padból néhány fiú. De a többiek kinéztek az ablakon, amelyen át a szomszédos kis házak teteit -4- lehetett látni s a távolban, az aranyos déli napon a templomtornyot, melynek óráján a nagymutató vígasztalóan haladt a tizenkettős felé. És hogy kifigyeltek az ablakon, a muzsikával együtt más, ide nem tartozó hangok is jöttek be a terembe. Tülköltek a lóvasúti kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy cselédlány, de egészen mást, mint amit a zongora-verkli játszott. És izegni-mozogni kezdett az osztály. Némelyek turkálni kezdtek a padban a könyveik közt, a rendesebbek megtörülték a tollaikat, Boka becsukta a kicsiny, piros bőrrel bevont zsebtintatartóját, melynek igen ügyes szerkezete volt, úgy, hogy sohase folyt ki belőle a tinta, csak akkor, ha zsebre vágta az ember, a Csele összeszedte a lapokat, amelyek nála a könyveket helyettesítették, mert a Csele gigerli volt és nem pakolta a hóna alá az egész könyvtárat, mint a többi, hanem csak a szükséges lapokat szokta volt elhozni, ezeket is gondosan elosztva összes külső és belső zsebeiben, a Csónakos az utolsó padban akkorát ásított, mint valami unatkozó víziló, a Weisz kifordította zsebeit és kiszórta belőle az összes délelőtti morzsákat, melyek ama kifliből maradtak ott, amelyet Weisz a tíz órától egy óráig terjedő időközben a zsebéből evett ki darabonkint, a Geréb csoszogni kezdett a pad alatt a lábával, mint aki úgy tesz, mintha föl akarna állani, a Barabás pedig minden szemérem nélkül terítette a pad alatt térdére a viaszkos vásznat, nagyság szerint rakván bele a könyveket s majd egy szíjjal akkorát húzván rajta, hogy a pad is megreccsent és ő maga belevörösödött, -5- – egyszóval mindenki előkészületeket tett a távozásra s csak egyedül a tanár úr nem vett tudomást arról, hogy öt perc mulva vége lesz mindennek, mert a tanár úr végig hordozta szelíd tekintetét a sok buksi gyerekfej fölött és így szólt:

Nagy csönd lett erre. Halálos csönd. A Barabás kénytelen volt elereszteni a szíjat, a Geréb maga alá kapta a lábát, a Weisz ismét befordította a zsebét, a Csónakos befogta a száját kezével és a tenyere mögött végezte be az ásítást, a Csele békében hagyta a «lapokat», a Boka hamar zsebrevágta a piros tintatartót, melyből, a zsebet megérezve, rögtön szivárogni kezdett a szép kék antracén.

– Mi az? – ismételte a tanár úr s ekkor már mindenki mozdulatlanul ült a helyén. Aztán az ablakra nézett, amelyen át vígan cincogott be a verkliszó, mintegy éreztetve mindenkivel, hogy ő nem tartozik a tanári fegyelem alá. De a tanár úr azért szigorúan nézett a verkli irányában és így szólt:

Csengey, a kis Csengey pedig, aki «első pad első» volt, fölkelt és az ő komoly, szigorú kis pofájával az ablakhoz ment, hogy becsukja.

E pillanatban Csónakos kihajolt a padsor szélén és odasúgta egy kis szőke fiúnak:

Nemecsek hátra sandított, majd a földre nézett. Egy kis papirosgombóc gurult melléje. Fölvette, kihajtogatta. -6- Az egyik oldalára ez volt írva: Add tovább Bokának.

Nemecsek tudta, hogy ez csak címzés és hogy maga a levél, az igazi mondanivaló a papiros másik oldalán van. De Nemecsek határozottan jellemes férfiú volt és nem akarta a más levelét elolvasni. Tehát ő is gombócot csinált belőle, megvárta a kellő pillanatot, s most ő hajolt ki a két padsor között hagyott utcára és ő súgta:

És most Boka nézett le a földre, amely rendes közlekedési eszköze volt az üzleteknek. Valóban, gurulva jött a kis papirosgombóc. A másik oldalára, tehát arra az oldalára, amelyet a szőke Nemecsek becsületből nem olvasott el, ez volt írva:

«Délután háromkor közgyűlés. Elnökválasztás a grundon. Kihirdetni».

Boka zsebrevágta a kis papirost és egy utolsót szorított már összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. A villamos óra berregni kezdett és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának. A Bunsen-lámpát eloltotta, a leckét kijelölte és visszament a természetrajzi szertárba, a gyűjtemények közé, honnan minden ajtónyíláskor kitömött állatok, polcon tollászkodó kitömött madarak kandikálnak ki buta üvegszemükkel s ahol a sarokban csöndesen, de méltósággal állongott a titkok-titka, a rémek-réme, egy megsárgult emberi csontváz.

És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből. A nagy, oszlopos lépcsőházban vad rohanások történtek, -7-
-8-

-9- melyek csak akkor szelidültek sietéssé, mikor egy-egy tanár magas alakja keveredett a zajgó gyerek-tömeg közé. Ilyenkor fékeztek a szaladók, egy-egy pillanatra csönd lett, de amint a professzor a kanyarodónál eltünt, újra elkezdődött a lefelé való lóverseny.

A kapun csak úgy dűlt kifelé a sok gyerek. Fele jobbra, fele balra oszlott. És tanárok jöttek köztük és ilyenkor lerepültek a kis kalapok. És mindnyája fáradtan, éhesen ballagott a ragyogóan napfényes utcán. Egy kis kábultság járt a fejükben, mely csak nagy lassan oszladozott a sok vidám és életet jelentő látványra, amit az utca nyujt. Mintha kiszabadult kis rabok lettek volna, úgy támolyogtak a sok levegőn és a sok napfényen, úgy kószáltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas városba, amely számukra nem volt egyéb, mint kocsik, lóvasutak, utcák, boltok zűrzavaros keveréke, amelyben haza kellett találni.

A Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt. A törökmézes ember ugyanis szemérmetlenül fölemelte az árakat. A törökméz ára tudvalevőleg az egész világon egy krajcár. Ezt úgy kell érteni, hogy a törökmézes ember megfogja a kis bárdot s amennyit a nagy darab fehér, mogyoróval spékelt masszából egy ütésre le tud belőle hasítani, az egy krajcárba kerül. Valamint hogy a kapu alatt minden egy krajcárba kerül, ez lévén az egység. Egy krajcár a fapálcikára nyársalt három szilva, három fél-füge, három prünella, három fél-dió, mind megannyi folyós cukorba mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor és ugyancsak egy -10- krajcár az árpacukor. Sőt egy krajcár az úgynevezett diák-abrak is, mely apró staniclikba van osztva s mely a legízletesebb keverékek egyike. Van ebben mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka, mandula, utcai szemét, szentjánoskenyér-törmelék és légy. Egy krajcárért a diák-abrak felöleli a gyáripar, a növény- és állatvilág igen sok termékét.

Csele alkudott, ami azt jelenti, hogy a törökmézes ember fölemelte az árakat. A kereskedelem törvényeinek ismerői jól tudják, hogy az árak akkor is emelkednek, ha az üzletcsinálás veszéllyel jár. Így például drágák azok az ázsiai teák, amelyeket rablóklakta vidékeken cipelnek végig a karavánok. Ezt a veszedelmet nekünk, nyugateurópai embereknek kell megfizetnünk. És a törökmézesben határozottan volt üzleti szellem, mert szegényt el akarták tiltani az iskola közeléből. Tudta jól, szegény feje, hogy ha el akarják tiltani, hát el is tiltják s minden cukorkészlete ellenére nem tud oly édesen mosolyogni, az előtte elhaladó tanárokra, hogy azok benne az ifjúság ellenségét ne lássák.

– A gyerekek minden pénzüket annál az olasznál költik el, – mondogatták. És az olasz érezte, hogy üzletének nem lesz hosszú élete a gimnázium mellett. Tehát fölemelte az árakat. Ha már mennie kell innen, legalább nyerjen rajta valamit. És meg is mondta Cselének:

És amíg nagynehezen kinyögte ezeket a magyar szavakat, -11- vadul hadonászott a levegőben a kis bárddal. Geréb odasúgott Cselének:

Csele el volt ragadtatva ettől az eszmétől. Tyű, micsoda gyönyörűség lett volna ez! Hogy repültek volna jobbra-balra a cukrok! És hogy mulattak volna a fiúk!

El volt tévesztve a dolog. Geréb rossz helyen tette a szép ajánlatot. Hiszen Csele gigerli volt és csak lapokat hozott a könyvekből.

– Sajnálom, – mondta Csele. – De azért ne hidd, hogy gyáva vagyok. Én nem vagyok gyáva, csak a kalapot sajnálom. Én ezt be is bizonyíthatom, mert ha akarod, én a te kalapodat nagyon szívesen odavágom.

Ilyet nem lehetett Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt. Fel is fortyant. Ezt mondta:

– Ha már az én kalapomról van szó, hát odavágom én magam. Ez egy uzsorás. Ha félsz, menj el.

És azzal a mozdulattal, ami nála a harciasságot jelentette, le is vette a kalapját, hogy szétüssön vele az ikszlábú asztalon, mely teli volt rakva cukorral.

De valaki megfogta hátul a kezét. Egy majdnem férfiasan komoly hang ezt kérdezte tőle:

És komolyan, szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán, mikor az állatszelidítő a szemébe néz. Meghunyászkodott. A fejére tette a kalapot és vonogatta a vállát. Boka csöndesen mondta:

– Ne bántsd ezt az embert. Én szeretem ha valaki bátor, de ennek semmi értelme nincs. Gyere.

És feléje nyujtotta a kezét. A keze csupa tinta volt. A tintatartó kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet és Boka mitsem sejtve húzta ki a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek. Boka a falhoz kente a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal tintás lett, de a Boka keze viszont nem tisztult meg. A tintaügy azonban ezzel be volt fejezve. Boka karonfogta Gerébet és elindultak a hosszú utcán. Mögöttük maradt a csinos kis Csele. Még hallották, amint fojtott hangon, a levert forradalmár bús lemondásával szólt az olasznak:

– Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért törökmézet.

És belenyult finom kis zöld erszényébe. Az olasz pedig mosolygott és azon törhette a fejét, hogy mi volna, ha holnaptól kezdve minden – három krajcár volna? De ez csak álom volt. Ez olyasvalami volt, mint amikor valaki azt álmodja, hogy minden forint egy százast ér. Nagyot sújtott a késsel a törökmézre s a lepattant szilánkot egy kis papirba tette.

És már egy új vevő felé fordult, aki ezen az eseten okulva, a kezében tartotta a két krajcárt. És vagdosta a fehér cukormasszát a kis bárddal olyasvalami furcsa mozdulatokkal, mintha valami mesebeli középkori, óriási hóhér lett volna, aki apró, mogyorófejű emberkéknek csapkodja le a fejüket egy kis arasznyi bárddal. Szinte vérengzett a törökmézben. -14-

– Pfuj, – mondta Csele az új vevőnek, – ne vegyen ennél. Ez egy uzsorás.

És egyszerre csapta be a szájába az egész török-mézet, amelyre a fele papir ráragadt, letéphetetlenül, de nem lenyalhatatlanul.

A sarkon érte őket utól s itt befordultak a Pipa-utcába, a Soroksári-utca felé. Összekapaszkodtak hárman; középütt Boka ment és magyarázott valamit csöndesen, komolyan, ahogy szokta. Tizennégy esztendős volt s arcán kevés nyoma volt még a férfiasságnak. De ha kinyitotta a száját, nyert néhány évet. A hangja mély volt, szelid és komoly. S amit mondott, az is olyanforma volt, mint a hangja. Ritkán beszélt ostobaságot és nem mutatott semmi kedvet az úgynevezett csirkefogó-tempókhoz. Kisebb veszekedésekbe nem is szólt bele, sőt ha bírónak hívták, akkor is kitért. Ő már megtanulta, hogy az ítélet után az egyik fél mindig keserűséggel megy el és ezt a keserűséget a bíró iránt érzi. De mikor már elhatalmasodott a baj és a veszekedés akkora lett, hogy már-már tanári beavatkozás vált szükségessé, akkor közbelépett Boka, békíteni. És aki békít, arra legalább nem haragszik egyik fél sem. Szóval okos fiúnak látszott Boka és úgy indult, mint aki az életben – ha sokra nem is viszi, – de becsületes férfi gyanánt fogja a helyét megállni.

A hazamenés iránya azt követelte, hogy a Soroksári-utcából a Köztelek-utcába forduljanak be. A csöndes -15- kis utcán édesen sütött a tavaszi nap s halkan dohogott a dohánygyár, mely az egyik oldalán véges-végig húzódik. A Köztelek-utcában mindössze két alak volt látható. A közepén álltak és vártak. Csónakos volt az egyik, az erős Csónakos s a másik a kis szőke Nemecsek.

Mikor Csónakos meglátta a három összefogódzott kis legényt, örömében a szájába vette két ujját és egy akkorát fütyölt, mint valami gőzmozdony. Ez a fütty különben az ő különlegessége volt. Ezt nem tudta utána csinálni senki a negyedikben, sőt az egész gimnáziumban alig volt néhány fiú, aki ezt a kocsisfüttyöt értette volna. Mindössze talán csak Cinderről, az önképzőkör elnökéről tudták, hogy tud ilyen módon fütyölni, de Cinder csak addig fütyölt, amíg az önképzőkör elnökévé nem lett. Azontúl Cinder többé nem vette az ujját a szájába. Az önképzőkör elnökéhez, aki minden szerdán délután a magyar-tanár mellett ült a katedrán, ez nem illett volna.

Tehát süvített egyet Csónakos. A fiúk odaértek hozzá és megállottak a csoportban, az utca közepén.

Ehhez tudni kell, mi az az einstand. Ez különleges pesti gyerekszó. Mikor valamelyik erősebb fiú golyózni, tollazni vagy szent-jánoskenyérmagba – pesti nyelven: boxenliebe – játszani lát magánál gyöngébbet s a játékot el akarja venni tőlük, akkor azt mondja: einstand. Ez a csúf német szó azt jelenti, hogy az erős fiú hadizsákmánynak nyilvánítja a golyót s aki ellenállni merészel, azzal szemben erőszakot fog használni. Az «einstand» tehát hadüzenet is. Egyszersmind az ostromállapotnak, az erőszaknak, az ököljognak és a kalóz-uralomnak rövid, de velős kijelentése.

– Azt, – mondta erre neki bátorodva a kis Nemecsek, miután látta, hogy a dolog mily hatást tett.

– Ezt nem lehet tovább tűrni! Én már régen mondom, hogy kell valamit csinálni, de Boka mindig savanyú pofákat vág. Ha nem csinálunk semmit, még meg is vernek bennünket.

Csónakos a szájába vette a két ujját annak jeléül, hogy most fütyölni fog örömében. Ő minden forradalomhoz kész volt örömmel csatlakozni. De Boka lefogta a kezét:

– Ne süketíts meg, – szólt rá. És komolyan kérdezte a kis szőkétől:

– Hát mondd el, úgy, ahogy volt, de pontosan úgy, ahogy volt, mert nekünk az igazat kell tudnunk, ha csinálni akarunk ellenük valamit…

A kis Nemecsek izgatott volt, mikor érezte, hogy egy fontos dolog középpontjává válik. Ez ritkán esett meg vele. A Nemecsek mindenkinek levegő volt. Se nem osztott, se nem szorzott, mint az egy a számtanban. Senki se törődött vele. Jelentéktelen kis sovány fiú volt, gyönge gyerek. És talán éppen ez tette alkalmassá arra, hogy jó legyen áldozatnak. Elkezdett beszélni s a fiúk összedugták fejüket.

– Úgy volt, – mondotta, – hogy ebéd után kimentünk a múziumba, a Weisz meg én, meg a Richter, meg a Kolnay, meg a Barabás. Előbb métát akartunk játszani az Eszterházy-utcában, de a lapda a reálistáké volt és azok nem engedték. Akkor azt mondja Barabás: «Menjünk be a múziumba és golyózzunk a falnál». És akkor mind bementünk a múziumba és golyózni kezdtünk a falnál. Azt játszottuk, hogy mindenki gurít egy golyót és akinek a golyója eltalál egy olyan golyót, ami már oda van gurítva, akkor azé az összes golyó. És sorba gurítottuk a golyókat, már volt a falnál vagy tizenöt golyó és volt közte két üveg is. És akkor egyszerre csak azt kiáltja a Richter: «Vége van, jönnek -18- a Pásztorok!» És a sarkon jöttek is a Pásztorok, zsebre volt dugva a kezük és lehajtották a fejüket és olyan lassan jöttek, hogy mi mindnyájan nagyon megijedtünk. Hát hiába is voltunk mi öten, ők ketten olyan erősek, hogy tizet is elvernek. És nem is szabad minket úgy számítani, hogy mi öten vagyunk, mert ha baj van, akkor a Kolnay is elszalad és a Barabás is elszalad, hát csak hármat szabad számítani. Esetleg én is elszaladok, hát csak kettőt szabad számítani. És ha esetleg mind az öten elszaladunk, akkor se ér az egész semmit, mert a Pásztorok a legjobb futók az egész múziumban és mink hiába szaladunk, mert utólérnek. Hát csak jöttek a Pásztorok, egyre közelebb jöttek és nézték nagyon a golyókat. Mondom a Kolnaynak: «Te, ezeknek tetszik a mi golyónk!» És még a Weisz volt a legokosabb, mert ő mindjárt mondta: «Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz!» De én azt gondoltam, hogy nem fognak minket bántani, hiszen mi soha nem csináltunk nekik semmit. És eleinte nem is bántottak, csak odaálltak és nézték a játékot. A Kolnay azt súgta a fülembe: «Te, Nemecsek, hagyjuk abba». Azt mondom neki: «Hogyne, majd éppen most, amikor te gurítottál és nem találtál! Most rajtam a sor. Ha megnyerem, abbahagyjuk». Közben a Richter gurított, de annak már reszketett a keze a félelemtől és félszemmel a Pásztorokra nézett, hát persze, hogy nem talált. De a Pásztorok nem is mozdúltak, csak ott álltak, zsebredugott kézzel. Akkor aztán én gurítottam és találtam. Megnyertem az összes -19-
-20-

-21- golyókat. És oda akarok menni, hogy összeszedjem, volt már vagy harminc golyó, de elémbe ugrott az egyik Pásztor, a kisebbik és rám kiáltott: Einstand! Én hátranéztem és a Kolnay meg a Barabás már szaladtak, a Weisz a falnál állt és sápadt volt, a Richter meg még gondolkozott, hogy szaladjon-e vagy nem. Én próbáltam előbb becsületesen. Azt mondtam: «Kérem, ehhez maguknak nincs joguk.» De akkor már az öregebbik Pásztor szedte fel a golyókat és rakta be a zsebébe. A fiatalabbik meg megfogta a mellemen a kabátomat és rám kiáltott: «Nem hallottad, hogy einstand?» Hát persze, aztán én se szóltam semmit. A Weisz pityeregni kezdett a falnál. És a Kolnay meg a Kende a múzium sarkából kukucskáltak vissza, hogy mi történik. És a Pásztorok mind fölszedték a golyókat és egy szót se szóltak, csak tovább mentek. Ez volt az egész.

Ezt Csele mondta. Csónakos süvített egyet, annak jeléül, hogy puskaporos a levegő. Boka csöndesen állt és gondolkozott. Mindenki őt figyelte. Mindenki arra volt kiváncsi, hogy mit fog Boka szólni ezekhez a dolgokhoz, amiket már mindenki panaszolt hónapok óta s amiket eddig Boka nem vett komolyan. Ez az eset azonban, ennek az esetnek kiáltó igazságtalansága még Bokát is megindította. Halkan szólt:

– Hát most csak menjünk ebédelni. Délután találkozunk a grundon. Ott mindent meg fogunk beszélni. Most már én is azt mondom, hogy ez hallatlan dolog! -22-

Mindenkinek tetszett ez a kijelentés. Boka nagyon rokonszenves volt ebben a pillanatban. Szeretettel néztek rá a fiúk, mosolyogva nézték okos kis fejét, ragyogó fekete szemét, amelyben most valami harcias tűz lobogott. Szerették volna megcsókolni Bokát, amiért végre ő is felháborodott.

Elindultak hazafelé. Egy vidám harang kongott valamerre a Józsefvárosban, a nap sütött és minden szép volt és minden örömmel volt teli. A fiúk nagy dolgok előtt állottak. Mindenikben fellobbant a tettvágy s mindeniket izgatta, hogy most már mi lesz? Mert ha Boka mondta, hogy valami lesz, akkor lesz valami!

Mentek, mendegéltek az Üllői-út felé. Csónakos hátramaradt Nemecsekkel. Mikor Boka hátrafordúlt feléjük, mindaketten a dohánygyár egyik pinceablakánál állottak, melyre vastag sárga rétegben rakódott le a finom dohánypor.

– Tubák! – kiáltott vígan Csónakos, újra süvített egyet és telegyömöszölte az orrát a sárga porral.

Nemecsek szívből nevetett, a kis majom. Ő is odanyúlt és felszippantott vékony kis ujjahegyéről egy kicsit a dohányporból. És tüsszögve vonúltak végig ketten a Köztelek-utcán, boldog örömet érezve e fölfedezésen. Csónakos nagyokat, bömbölőeket tüsszentett, mint valami ágyú. A kis szőke meg csak prüszkölt, mint a tengeri nyúl, ha bosszantják. És prüszköltek, nevettek, szaladtak s ebben a percben ez oly nagy boldogság volt, hogy még azt a nagy igazságtalanságot is elfelejtették, amire Boka, maga Boka, a csöndes és komoly Boka is azt mondta, hogy hallatlan. -23-

A grund… Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldaláról düledező palánk határol s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek az ég felé. Most már a Pál-utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kis diáknak a fiatalságát jelentette.

A grund maga üres volt, mint ahogy ez üres telekhez illik is. A palánkja a Pál-utca felől húzódott végig. Jobbról-balról két nagy ház határolta s hátúl… igen, hátúl volt az ami a grundot nagyszerűvé, érdekessé tette. Itt tudniillik egy másik nagy telek következett. Ezt a másik nagy telket egy gőzfürészelő cég bérelte s -24- a telek telisteli volt farakásokkal. Szabályos kockákba rakva állott itt az ölfa s a hatalmas kockák közt kis utcák voltak. Valóságos labirintus. Ötven-hatvan kis szűk utca keresztezte egymást a néma, sötét farakások közt s nem volt könnyű dolog ebben a labirintusban eligazodni. Aki mégis nagynehezen keresztülvergődött rajta, az egy kis térre jutott, amelyen kis házikó állt. Ez a házikó volt a gőzfürész. Furcsa, titokzatos, félelmes kis ház volt. Nyáron a vadszőllő véges-végig befutotta s a zöld lomb közül pöfögött ki a karcsú kis fekete kémény, amely az óramű pontosságával, szabályos időközökben köpködte a tiszta fehér gőzt. Ilyenkor azt hitte volna az ember, ha messziről hallotta, hogy a farakások közt valahol egy gőzmozdony kínlódik, amely nem tud elindúlni.

A házikó körül nagy, otromba fáskocsik állottak. Időről-időre az egyik kocsi odaállott a ház eresze alá s akkor recsegés-ropogás hallatszott. A házikó eresze alatt volt egy kis ablak s az ablakból deszkavályú nyúlt ki. Mikor a kocsi odaállott a kis ablak alá, egyszerre csak potyogni kezdett a deszkavályúból az aprófa s szinte csurgott a nagy kocsiba, olyan szaporán jött. És mikor a kocsi tele lett aprófával, a kocsis kiáltott egyet. Erre abbamaradt a kis kémény pöfögése, egyszeribe nagy csönd támadt a házikóban, a kocsis rászólt a lovakra és a lovak elindúltak a tele kocsival. Aztán másik kocsi állt az eresz alá, éhesen, üresen s akkor megint puffogni kezdett a gőz a fekete vaskéményben és megint potyogott az aprófa. És ez így -25- ment évek óta. Ami fát a kis házban felaprózott a masina, ahelyett nagy szekerek újat hoztak a telekre. Így azután sohse fogyott el a farakás a nagy udvarról és sohse szűnt meg a gőzfűrész sivítása. Néhány csenevész eperfa állott a kis ház előtt s az egyik eperfa tövében fakalyiba volt összetákolva. Ebben lakott a tót, aki éjszaka a fát őrizte, hogy el ne lopják, vagy föl ne gyújtsák.

Hát kellett ennél gyönyörűbb hely a mulatozásra? Nekünk, városi fiúknak bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat mi el se tudunk képzelni. A Pál-utcai telek gyönyörű síkföld volt s ez volt az, ami az amerikai prairieket helyettesítette. A hátúlsó rész, a fatelep, ez volt minden egyéb: ez volt város, az erdő, a sziklás hegyvidék, szóval mindennap az volt, amivé éppen aznap kinevezték. És valahogy azt ne higyjétek, hogy védtelen hely volt a fatelep! Az egyes nagyobb farakások tetejében várak, erődök voltak építve. Hogy melyik pontot kell megerősíteni, azt Boka határozta meg. Az erődöt azonban Csónakos meg Nemecsek építette. Négy-öt ponton volt erőd és minden erődnek megvolt a maga kapitánya. Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg. Közlegény, fájdalom, nem volt, csak egy. Az egész grundon, a kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen közlegényt execiroztattak, egyetlen közlegényt itéltek holmi kihágásokért várfogságra.

Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt, a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, -26- főhadnagyok és hadnagyok csak amúgy kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor is találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a sapkájukhoz és azt mondták egymásnak:

Csak a szegény Nemecseknek kellett magát mindúntalan haptákba vágnia és némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott:

És Nemecsek boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Olyan fiúk is vannak, akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú mégis parancsolni szeret. Ilyenek az emberek. És ezért volt természetes dolog az, hogy a grundon mindenki tiszt volt, csak éppen Nemecsek volt a közlegény.

Délután fél háromkor még senki se volt a grundon. A kalyiba előtt lópokróc volt a földön és ezen aludt édesen a tót. A tót mindig nappal aludt, mert éjszaka a farakások közt kóborolt, vagy fönn ült az egyik erődben és bámulta a holdvilágot. A gőzfűrész zúgott, a kis fekete kémény köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket és az aprófa potyogott a nagy kocsiba.

Fél három után néhány perccel megcsikordúlt a Pál-utcai kis ajtó és bejött rajta Nemecsek. Egy nagy darab kenyeret húzott ki a zsebéből, körülnézett s miután látta, hogy még senki sincs itt, csöndesen majszolni kezdte a -27- kenyérhéjját. De előbb gondosan bereteszelte az ajtót, mert a grund törvényei közt az volt egyike a legfontosabbaknak, hogy aki bejön, tartozik maga után bereteszelni az ajtót. Aki ezt elmulasztotta, annak várfogság járt. Általában igen nagy volt a katonai fegyelem.

Nemecsek leült egy kőre, ette a kenyérhéjjat és várta a többit. Ma nagyon érdekesnek igérkezett a grund. A levegőben volt, hogy ma nagy dolgok fognak történni s mi tagadás, Nemecsek e pillanatban nagyon büszke volt arra, hogy ő is tagja a grundnak, a Pál-utcai fiúk híres társaságának. Majszolta egyideig a kenyeret s aztán unalmában sétálni indúlt a farakások felé. A kis utcákban mászkált s egyszer találkozott a tót nagy fekete kutyájával.

– Hektor! – kiáltott rá barátságosan, de Hektor egy csöpp kedvet nem mutatott arra, hogy a köszöntést viszonozza. Röpke kis farkcsóválást jelzett, ami a kutyáknál olyanforma jelentőségű, mint mikor mi siettünkben megbillentjük a kalapunkat. Azzal tovább vágtatott és dühösen ugatott. A szőke Nemecsek pedig utána szaladt. A Hektor egy farakás alatt állott meg s azt ugatta nagy hévvel. A farakás egyike volt azoknak, amelyekre a fiúk erődöt építettek. Fenn, a rakás tetején védőfal volt hasábfákból és egy vékony pálcikán kicsi piros-zöld zászló lengett. A kutya körülugrálta az erődöt és szünet nélkül ugatott.

– Mi lehet ez? – kérdezte a kis szőke a kutyától, mert a kis szőke nagy barátságban volt a fekete kutyával. Talán azért, mert rajta kívül Hektor volt az egyetlen közlegény a hadseregben. -28-

Felnézett az erődre. Nem látott fenn senkit, de érezte, hogy valaki motoszkál az ölfák közt. Hát neki indúlt és fölkapaszkodott a kiálló végeken. Feleúton volt, amikor tisztán és világosan hallotta, hogy valaki teszi-veszi fönn a fadarabokat. Dobogni kezdett a szíve s most kedve lett volna visszafordúlni. De mikor lenézett és lenn meglátta Hektort, megint nekibátorodott.

– Ne félj, Nemecsek, – mondta magának és óvatosan kapaszkodott tovább. Minden foknál újra bátorította magát. Egyre ezt mondogatta:

És felért a farakás tetejére. Ott még egy utolsó «ne félj Nemecsek»-et mondott, mikor az erőd alacsony falán át akart lépni, de ijedtében a levegőben maradt az a lába, amelyikkel lépni akart.

És hanyatt-homlok kapaszkodott vissza lefelé a fokokon. Mikor a földre ért, hangosan dobogott a szíve. Fölnézett az erődre. A zászló mellett, jobb lábát az erőd falára téve, állott fönn Áts Feri, a rettenetes Áts Feri, mindnyájuk ellensége, a füvészkertiek vezére. Bő vörös ingét lobogtatta a szél, ő pedig gúnyosan mosolygott. Csendesen szólt le a kis fiúnak:

De Nemecsek akkor már félt, sőt szaladt. A fekete kutya utána rohant s együtt kanyarogtak a farakások közt vissza a grund felé. A szél szárnyán utánuk repült Áts Feri gúnyos kiáltása:

De mire a telekről visszanézett, már nem volt fenn a tetőn az Áts Feri vörös inge. Hanem a zászló is hiányzott az erődről. A kis piros-zöld zászlót, amelyet a Csele nővére varrt, magával vitte. Eltünt a farakások közt. Talán kiment a Mária-utcán, a gőzfűrész felől, de az is meglehet, hogy elrejtőzött valahol a barátaival, a Pásztor-fiúkkal.

És arra a gondolatra, hogy a Pásztorok is itt vannak, végig ment a hideg Nemecsek hátán. Ő már tudta, mi az: a Pásztorokkal találkozni. De Áts Ferit most látta először közelről. Nagyon megijedt tőle, de őszintén megvallva, tetszett neki a fiú. Szép, vállas, barna fiú volt s pompásan illett rá a bő vörös ing. Ez valami harciasságot adott a megjelenésének. Valami «garibaldis» volt abban a vörös ingben. A fűvészkertiek különben mind vörös inget hordtak, mert mind utánozták Áts Ferit.

A grund palánkjának ajtaján szabályos egymásutánban négyet koppantottak. Nemecsek föllélekzett. A négy koppantás a Pál-utcai fiúk jele volt. Odarohant a bereteszelt ajtóhoz és kinyitotta. Boka jött Cselével meg Gerébbel. Nemecsek alig várta, hogy elmondhassa nekik a félelmetes újságot, de azért nem feledkezett meg arról, hogy ő közlegény s hogy mivel tartozik a főhadnagyoknak és a kapitányoknak. Tehát haptákba állott és feszesen szalutált.

– Szervusz! – mondták az újonjöttek. – Mi ujság? Nemecsek a levegőbe kapkodott és szeretett volna mindent egyszerre, egy szuszra elmondani. -30-

– Ne esküdözzél, – szólt rá Boka s hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavának, rákiáltott:

– Mikor odamentem az utcák közé, – mondta – a kutya ugatott. Utána mentem és valami recsegést hallottam a középső citadellában. Fölmásztam rá és fönn állott Áts Feri vörös ingben.

– Fönn! – mondta a kis szőke és majdnem megesküdött megint. Már a mellén volt a keze, de Boka szigorú pillantására visszakapta. És hozzátette:

Odaszaladtak mind a négyen. Nemecsek szerényen leghátul -31- szaladt, részben azért, mert ő közlegény volt, részben azonban azért, mert nem lehetett tudni, hátha ott bújkál még az utcákban Áts Feri. Az erőd előtt megállottak. Valóban, a zászló hiányzott. Még a nyele se volt ott. Mindnyájan nagyon izgatottak voltak, csak Boka tartotta meg a hidegvérét.

– Mondd meg a nővérednek, – fordúlt Cseléhez – hogy holnapra csináljon új zászlót.

– Igen ám, – szólt Csele – de már nincsen több zöld szövetje. Piros még van, de zöld már nincs.

– Hát akkor csináljon egy piros-fehér zászlót. Ezentúl piros-fehér lesz a színünk.

– Holnapra javítsa ki a törvényekben, hogy ezentúl nem piros-zöld a színünk, hanem piros-fehér.

A kis szőke pedig «pihent». A fiúk felmásztak a várba és konstatálták, hogy a zászló nyelét letörte Áts Feri. A nyél oda volt szögezve s az a kis darabja, ami a szög alatt volt, még most is ott búslakodott.

Ez volt a jelszavuk. Úgy látszik, már megérkeztek a többiek is és keresték őket. Élesen hangzott a sok gyerektorokból:

És tölcsért csinálva a szája előtt a tenyeréből, kieresztette vékony kis gyerekhangját:

Azzal lemásztak és megindúltak a síkság felé. A síkság közepén csoportba verődve álltak a többiek: Csónakos, Weisz, Kende, Kolnay és még néhányan. Mikor Bokát meglátták, mind haptákba állottak, mert ő volt a kapitány.

– Alássan jelentem, – mondta – mikor bejöttünk, a kis kapú nem volt bezárva. A törvény szerint pedig a kapúnak belülről be kell reteszelve lennie.

Szigorúan nézett hátra Boka a kísérete felé. És a többiek is mind Nemecsekre néztek. Nemecseknek már megint a mellén volt a keze és épp esküdni akart, hogy nem ő hagyta nyitva az ajtót, mikor a kapitány megszólalt:

Nagy csönd lett. Senki se jött be utoljára. Egy -33- pillanatig hallgatott mindenki. És ekkor Nemecseknek földerűlt az arca. Megszólalt:

– Igazad van, – mondta aztán komolyan. – Elfelejtettem bereteszelni az ajtót. Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr.

Gerébhez fordult. Geréb kivett a zsebéből egy kis fekete notesz-könyvet és nagy betűkkel beleírta: «Boka János». És hogy tudja is miről van szó, melléje jegyezte: «ajtó». – Ez tetszett a fiúknak. Boka igazságos fiú volt. Ez az önbüntetés oly gyönyörű példája volt a férfiasságnak, -34- aminőt még a latin órán se lehetett hallani, pedig a latin óra tele van római jellemekkel. De Boka is ember volt, Boka se volt ment minden gyöngeségtől. Feliratta ugyan magát, de odafordult Kolnayhoz, ki a nyitott ajtót bejelentette:

– Neked pedig ne járjon mindíg a szád. Főhadnagy úr, írja fel Kolnayt árulkodásért.

A főhadnagy úr megint előkaparászta a rettenetes noteszt és beleírta Kolnayt. Nemecsek pedig, aki leghátul állott, örömében egy csöndes kis csárdást táncolt, hogy ez egyszer nem őt írják be a könyvbe. Mert tudni kell, hogy a könyvben egyéb se volt olvasható, mint Nemecsek neve. Mindíg, mindenért, mindenki csak őt iratta fel. És a törvényszék, mely minden szombaton ült össze, mindíg őt ítélte el. Hiába, ez így volt. Ő volt az egyetlen közlegény.

És most nagy megbeszélés következett. Néhány perc multán mindenki tudta a nagy ujságot, hogy Áts Feri, a vörösingesek kapitánya ide merészkedett, a grund szívébe, felmászott a középső citadellába és elvitte a zászlót. A szörnyűködés általános volt. Az egész társaság Nemecseket vette körül, aki egyre újabb és újabb részletekkel toldotta meg a szenzációs hírt:

Itt nyelt egyet a kis szőke, mert érezte, hogy ez nem volt egészen igaz. Sőt épp az ellenkezője volt az igazságnak. Mert ez úgy hangzott, mintha ő nagyon is bátor lett volna, úgy, hogy ezen Áts Feri is elcsodálkozott és rászólt: «Nem félsz, Nemecsek?»

– Nem én. Megálltam az erőd alatt. Aztán ő oldalt lemászott és eltűnt. Elszaladt.

– Csak azért mondom, – szólt egy kicsit csöndesebb hangon Geréb – mert az nem valószínű, hogy Áts Feri megijedt Nemecsektől.

Erre mindnyájan nevettek. Igazán, ez nem volt valószínű. Nemecsek zavartan állt a csomó közepén és a vállát vonogatta. Aztán Boka állott a középre:

– Hát itt tenni kell valamit, fiúk. Mára úgyis elnökválasztást hirdettünk. Elnököt fogunk választani, még pedig teljhatalmú elnököt, akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Meglehet, hogy a dologból háború lesz és akkor szükség van valakire, aki a dolgokat előre elintézze, mint az igazi csatában. Közlegény, álljon elő. Hapták. Vágjon annyi darabka papirost, ahányan vagyunk és mindenki reá fogja írni a papírra, hogy kit akar elnöknek. A papirokat majd egy kalapba dobjuk és aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az elnök. -36-

– Éljen! – kiáltottak egyszerre mind és Csónakos a szájába vette két ujját és olyat fütyölt, mint egy cséplőgép. Notesz-könyvekből papírlapok kerültek elő és Weisz elővette a ceruzáját. Hátul ketten azon veszekedtek, hogy kinek a kalapját érje a megtiszteltetés. Kolnay és Barabás, akiknek mindíg volt bajuk egymással, már majd hogy ölre nem mentek. Kolnay azt mondta, hogy a Barabás kalapja nem jó, mert zsíros. Kende viszont azt állította, hogy a Kolnay kalapja még zsírosabb. Erre rögtön zsírpróbát is tartottak. Kis késsel vakargatták egymás kalapjában a belső bőrszallagot. De már akkor késő is volt. Csele odaadta a közcélra csinos kis fekete kalapját. Hiába, kalap dolgában Cselén nem tett túl senki.

Nemecsek azonban, legnagyobb meglepetésre ahelyett, hogy szétosztotta volna a cédulákat, felhasználta az alkalmat, hogy a közfigyelem egy pillanatra feléje terelődött és piszkos kis kezébe szorítva a cédulákat, előlépett. Haptákba vágta magát és remegő hangon így szólt:

– Kérem, kapitány úr, az mégse járja, hogy én itt egyedül legyek közlegény… már azóta, mióta a társaságot megalapítottuk, mindenki tiszt lett, csak én vagyok még mindíg közlegény és nekem mindenki parancsol… és mindent nekem kell csinálnom… és… és…

Itt nagyon elérzékenyedett a szőke és finom kis arcán kövér könnycseppek kezdtek végigfolyni.

Mind nevettek. És ez végképpen elkeserítette Nemecseket. Nagyon fájt szegénykének a szíve s most aztán szabadjára eresztette a könnyeit. Zokogott és sírás közben ezt mondta:

– Nézzétek meg… a… a… fekete könyvben is… is… én vagyok mindíg beírva… én… én… én vagyok a kutya… -38-

– Ha azonnal nem hagyod abba a bőgést, többé nem jöhetsz velünk. Pockokkal nem játszunk.

A «pocok» szó aztán megtette a hatását. Nemecsek, szegény kis Nemecsek nagyon megijedt és lassankint abbahagyta a sírást. A kapitány pedig a vállára tette a kezét:

– Ha jól viseled magad és kitünteted magad, májusban még tiszt lehet belőled. Most egyelőre megmaradsz közlegénynek.

A többiek ezt helyeselték, mert ha Nemecsek is tisztté lett volna a mai napon, igazán nem ért volna az egész semmit. Nem lett volna kinek parancsolni. Felharsant Geréb éles hangja:

A markába nyomták a Weisz ceruzáját, melynek a hegye a zsebben, a golyók közt letörött. És a közlegény engedelmesen vette át a ceruzát, könnyes szemmel, könnyes arccal állt haptákba s aztán elkezdte hegyezni, hegyezni, egy kicsit szepegve-szipogva, ahogy nagy sírás után szokás és minden bánatát, kis szívének minden keserűségét belehegyezte ebbe a kettes számú Hardtmuth ceruzába.

Visszaadta és nagyot sóhajtott. S ezzel a sóhajtással egyelőre le is mondott az előléptetésről.

Kiosztották a cédulákat. Mindenki félre vonult, mindenki külön ment, mert ez nagy és fontos ügy volt. Aztán a közlegény összeszedte a cédulákat és beledobta -39- valamennyit a Csele kalapjába. Mikor a Csele kalapját körülvitte, oldalba lökte Barabás Kolnayt:

Kolnay belenézett a kalapba. És érezték mind a ketten, hogy nincs többé min szégyenkezniök. Ha már a Csele kalapja is zsíros, akkor már igazán vége a világnak.

Az összegyüjtött cédulákat Boka olvasta fel és mindeniket átadta a mellette álló Gerébnek. Tizennégy cédula gyűlt össze. Sorba olvasta: Boka János, Boka János, Boka János. Aztán egyszer ezt olvasta: Geréb Dezső. A fiúk összenéztek. Tudták, hogy ez a Boka cédulája volt. Udvariasságból szavazott Gerébre. Aztán megint csupa Boka János következett. És akkor megint egy Geréb Dezső. És végül még egy Geréb Dezső. Tehát tizenegy szavazata volt Bokának és három Gerébnek. Geréb zavartan mosolygott. Most történt először, hogy nyiltan a vetélytársa volt a társaságban Bokának. És jól esett neki ez a három szavazat. Bokának azonban a három közül kettő fájt. Egy pillanatig gondolkozott azon, hogy ki lehet az a kettő, akinek ő nem tetszik, de aztán belenyugodott.

Megint éljeneztek és Csónakos megint fütyölt. Nemecseknek még könnyes volt a szeme, de azért óriási lelkesedéssel éljenzett. Szerette Bokát nagyon.

– Köszönöm, fiúk, – mondta – és azonnal lássunk -40- is hozzá a dolgunkhoz. Azt hiszem, mindnyájan tisztában vagytok azzal, hogy a vörösingesek el akarják tőlünk venni a grundot és a farakásokat. Már tegnap is elvették a fiúktól a golyókat a Pásztorok és ma itt bujkált Áts Feri és elvitte a zászlónkat. Előbb-utóbb ide fognak jönni, hogy minket innen elkergessenek. Már pedig mi ezt a helyet meg fogjuk védelmezni.

Szétnéztek a szép nagy telken és a farakásokon, melyeket beragyogott az édes tavaszi délután napja. Látszott a szemükön, hogy szeretik ezt a kis darabka földet és hogy meg is küzdenének érte, ha arra kerülne a sor. Ez a hazaszeretetnek egy neme volt. Úgy kiáltották, hogy «Éljen a grund!» – mintha azt kiáltották volna, hogy: «Éljen a haza!» És ragyogtak a szemeik és mindenkinek tele volt a szíve.

– Mielőtt még ők ide fognak jönni, mi fogunk elmenni hozzájuk, a füvészkertbe!

Máskor ilyen merész terv elől talán meghátráltak volna a fiúk. De a lelkesedés ez órájában mindenki egy szívvel-lélekkel kiáltotta:

És miután mindenki azt kiáltotta, hogy elmegy, hát Nemecsek is azt kiáltotta, hogy «elmegyünk». Ő szegény -41- úgyis hátul fog menni és cipelni fogja a tiszt urak kabátját. És egy borízű hang is jött a farakások felől. Az is azt kiáltotta, hogy «Elmegyünk!» Odanéztek. A tót volt. Ott állt, pipával a szájában, vigyorogva. Mellette a Hektor. A fiúk nevettek. A tót pedig utánozta őket: levegőbe dobta a kalapját és ordított:

S ezzel a hivatalos dolgok véget értek. Méta következett. Valamelyik gőgösen kiáltott:

És Nemecsek szaladt a raktárba. A raktár egy farakás alatt volt. Alábujt és kihúzta a levattát meg a lapdát. A farakás mellett állott a tót és a tót mellett állott Kende és Kolnay. Kendének a kezében volt a tót kalapja, Kolnay pedig zsírpróbát csinált benne. Határozottan a tóté volt a legzsírosabb.

A haditerv másnap délután, a gyorsírási óra után már készen volt. A gyorsírási órának ötkor volt vége s az utcán már gyujtogatták a lámpákat. Az iskolából kijövet Boka azt mondta a fiúknak:

– Mielőtt támadnánk, be fogjuk bizonyítani, hogy mi is vagyunk olyan bátrak, mint ők. Én magam mellé fogom venni a két legbátrabb emberemet és kimegyek velük a füvészkertbe. Be fogunk hatolni az ő szigetjükre és odaszögezzük a fára ezt a papirost.

Azzal elővett a zsebéből egy darabka piros papírt, amelyre csupa nagy betűvel ez volt írva:

A többiek áhítattal nézték a papirost. Csónakos, aki nem tanult gyorsírást, de akit a kíváncsiság idevonzott, megjegyezte:

– Nem szabad. Sőt mi nem fogunk olyasmit cselekedni, aminőt Áts Feri tett, mikor elvitte a zászlónkat. Mi csak meg fogjuk nekik mutatni, hogy nem félünk -43-
-44-

-45- tőlük és oda merünk menni az ő birodalmukba, ahol a gyűléseiket tartják és ahol a fegyvereik le vannak rakva. Ez a darab piros papír a mi névjegyünk. Ezt ott hagyjuk nekik.

– Kérlek, – mondta – én úgy hallottam, hogy ők ilyenkor, este vannak ott a szigeten és rabló-pandurt szoktak játszani.

– Nem baj. Áts Feri is olyankor jött, amikor tudta, hogy mi a grundon leszünk. Aki fél, az nem jön velem.

De senki se félt. Sőt Nemecsek határozottan bátornak mutatkozott. Látnivaló volt, hogy érdemeket akar szerezni az előléptetésre. Büszkén állott elő:

Itt az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állani és szalutálni, mert csak a grundon voltak érvényesek a törvények. Itt mindenki egyforma volt. Csónakos is előállott:

– Megigérem. Csak most… hagyjatok még egyszer, utoljára fütyölni egyet!

Csónakos pedig füttyentett. Amolyan jót, kedvére valót, hogy az emberek visszafordultak az utcán.

– Mit csináljak? – szólt szomorúan Csele. – Nem mehetek, mert otthon kell lennem félhatra. Az édesanyám számon tartja, hogy mikor végződik a gyorsírás-óra. És félek, hogy ha ma elkésem, többet aztán nem enged sehova.

És roppantul megijedt ennél a gondolatnál. Vége volna mindennek: a grundnak, a főhadnagyságnak!

– Hát akkor maradj. Elviszem magammal Csónakost és Nemecseket. És holnap reggel az iskolában megtudtok mindent, ami történt.

Nem tetszett neki Geréb viselkedése. Geréb a legnagyobb mértékben gyanús volt előtte. Tegnap oly furcsán, oly sokat jelentően nézett a szemébe, mikor elváltak. Látszott a fiún, hogy megérezte, hogy amíg Boka ebben a társaságban van, addig őbelőle itt nem lehet semmi. Féltékeny volt Bokára. Őbenne sokkal több volt a vér, a vakmerőség; a Boka csöndes, okos, komoly természete nem tetszett neki. Ő magát sokkal különb legénynek tartotta.

– Tudja Isten, – mondta csöndesen és elindult a két fiúval. Csónakos komolyan ment mellette, Nemecsek pedig vidám volt és úszott a boldogságban, hogy végre ilyen kevesed-magával vesz részt egy érdekes kalandban. Oly vidám volt, hogy Boka meg is rótta: -47-

– Ne bolondozz, Nemecsek. Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk? Ez a kirándulás sokkal veszedelmesebb, mint gondolod! Emlékezzél csak a Pásztorokra!

Ennél a szónál aztán a kis szőkének is a torkán akadt a bolondozás. Hiszen Áts Feri is rettenetes fiú volt, sőt híre járt, hogy kicsapták a reál-iskolából. Erős gyerek volt és hihetetlenül merész. De volt a szemében valami kedves és megnyerő, ami a Pásztorok szeméből hiányzott. Ezek mindig lehajtott fővel jártak, komoran és szúrósan néztek, napbarnított fekete fiúk voltak és még soha senki nem látta őket nevetni. A Pásztoroktól lehetett félni. És a három kis legény sietve ment kifelé a végtelen Üllői-úton. Most már egészen besötétedett, korán este lett. A lámpák mind égtek már az úton s ez a szokatlan idő nyugtalanná tette a fiúkat. Ők ebéd után szoktak szórakozni. Ilyenkor ők nem jártak az utcán, hanem otthon kuksoltak a könyveik mellett. Némán mentek egymás mellett s negyedóra alatt kiértek a füvészkerthez. A kőfal mögül ijesztően meredtek feléjük a nagy fák, melyek most kezdtek lombosodni. A szél zúgott a friss lomb között, sötét volt és ahogy elterült előttük az óriási füvészkert a maga titokzatos, zárt kapujával, rejtelmesen susogva, megdobbant a szívük. Nemecsek csöngetni akart a kapun.

– Az Istenért, valahogy ne csöngess! – mondta Boka. – Megtudják, hogy itt vagyunk! Vagy az úton találkozunk velük… és különben se nyitják ki nekünk a kaput! -48-

Azzal befordultak a sötét kis utcába, ahol a kőfalat csakhamar deszkapalánk váltotta fel. Itt baktattak a palánk mellett, keresve valami alkalmas helyet, ahol be lehetne mászni. Egy helyen, ahová az utcalámpa világossága nem hatolt el, megállottak. A deszkapalánkon belül, közvetlenül a palánk mellett egy nagy akácfa állott.

– Ha itt fölmászunk, – suttogta Boka – akkor ezen az akácfán könnyű lesz lemászni. És azért is jó, mert a fa tetejéről messzire elláthatunk s megfigyelhetjük, hogy nincsenek-e a közelben.

Ezt a másik kettő is helyeselte. S a következő pillanatban már hozzá is fogtak a munkához. Csónakos leguggolt s kezével a palánknak támaszkodott. Boka óvatosan felállott a vállára és benézett a kerítésen. Nagy csöndben voltak, egyikük se pisszent. Miután Boka meggyőződött arról, hogy nincs a közelben senki, intett a kezével. Nemecsek pedig odasúgta Csónakosnak:

És Csónakos beemelte a palánkon az elnököt. Az elnök felkapaszkodott a palánk tetejére s ekkor recsegni-ropogni kezdett alatta a korhadó alkotmány.

Még néhány roppanás hallatszott s a következő pillanatban tompa puffanás. Boka benn volt, egy veteményes ágy kellő közepén. Utána Nemecsek mászott be, majd Csónakos. De Csónakos előbb felmászott az akácfára, ő értett a fáramászáshoz, mert ő vidéki fiú volt. A másik kettő alulról kérdezgette:

Csónakos figyelmesen hajolt jobbra-balra az ágak közt s merően nézett a sötétbe a tó felé:

Aztán újra recsegtek az ágak. Csónakos lemászott a fáról. Nagy csöndben állottak ott hárman s azon gondolkoztak, hogy most mitévők legyenek. Legubbaszkodtak egy bokor mögé, hogy senki meg ne láthassa őket s ott csöndes, suttogó hangon indúlt meg a tanácskozás.

– A legjobb lesz, – mondta Boka, – ha most itt -50- a bokrok mentén valahogy eljutunk a várromig. Tudjátok… van ott egy várrom, arra jobbra, egy domb szélébe van beépítve.

– A várromig el lehet jutni óvatosan, guggolva a bokrok közt. Ott aztán valamelyik fel fog mászni a dombra és körülnéz. Ha nincs senki, akkor hasra fekszünk és lemászunk a dombról. A domb egyenest a tónak megy. Ott aztán elbújunk a sás között és majd meglátjuk, mit csinálunk.

Két villogó szempár figyelte Bokát. Csónakos meg Nemecsek minden szavát szentírásnak vette. Boka megkérdezte:

– Hát akkor rajta, előre! Csak jertek mindenütt utánam. Én ismerem itt a járást.

És elkezdett négykézláb mászni az alacsony bokrok között. Alig térdelt a földre két kísérője, hosszú, éles fütty halatszott a távolból.

– Vissza! Vissza! Hasalj le, – adta ki Boka a parancsot és erre mind a hárman lehasaltak a fűbe. Visszafojtott lélekzettel várták, hogy most mi fog történni. Csakugyan észrevették volna őket?

De ekkor újra éles fütty hasította a levegőt. Ismét vártak, de megint nem jött senki. Nemecsek reszketve szólt egy bokor tövében:

– A hídon alakok mozognak… most négyen vannak… most kettő visszament a szigetre.

– Akkor rendben van minden, – mondta megnyugodva Boka. – Gyere le. A fütty azt jelentette, hogy a hídon felváltották az őröket.

Csónakos lejött a fáról s azzal elindultak mind a hárman, szépen négykézláb, a domb felé. A nagy titokzatos füvészkertre ilyenkor ráül a csönd. A látogatók elmennek a jelző harangszóra s nem marad ott más idegen, mint csak az, aki rossz járatban van, vagy az, aki haditerveket forgat a fejében, mint ez a három kis sötét alak, aki gombóccá gubbaszkodva lopózott egyik bokortól a másikig. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, oly fontosnak érezték a küldetésüket. Sőt őszintén megvallva, egy kis félelem is szorult beléjük. Nagy merészség kellett hozzá: a vörösingesek jól felszerelt várába, egy kis tó közepén álló szigetre bejutni akarni, mikor az egyetlen fahídon, mely a szigetre vezet, őrök állanak. «Talán éppen a Pásztorok», – gondolta Nemecsek és eszébe jutottak a szép, finom, szines golyók, -52- amelyek közt üveggolyó is volt és még most is bosszankodott arra a gondolatra, hogy épp akkor hangzott el a borzasztó «einstand» szó, amikor ő gurított és mindezt a sok szép golyót megnyerhette volna…

– Szopd, csak szopd papuskám, – mondta Csónakos, de esze volt és a saját kezét bekötötte a zsebkendőjével.

Csúsztak-másztak tovább és csakhamar a dombhoz értek. Ide, a domb egyik oldalába, mint már tudjuk, olyan kis mesterséges várromot építettek, aminőt nagyúri kertekbe szokás építeni, gondosan utánozva a régi várak építési módját, mesterséges mohával teletűzdelve a nagy kövek közeit.

– Ez itt a várrom – magyarázta Boka. – Itt vigyáznunk kell, mert hallottam, hogy a vörösingesek ide is ki szoktak rándulni.

– Micsoda vár ez? A történelemben nem tanultuk, hogy a füvészkertben vár lett volna…

– Hát ha már építették miért nem építettek új várat? Száz év mulva magától rom lett volna belőle…

– Ejnye de jó kedved van! – szólt rá Boka. – Bezzeg ha majd szemedbe néznek a Pásztorok, elmegy a kedved a tréfától.

Valóban a kis Nemecsek erre savanyú pofát vágott. Olyan fiú volt, aki minduntalan elfelejtette, hogy bajban van. Folyton emlékeztetni kellett rá.

S azzal fölfelé kezdtek mászni a bodzabokrok közt, a rom kövein kapaszkodva a dombra. Most Csónakos ment elől. Egyszerre úgy ahogy volt négykézláb megállott. Fölemelte a jobb kezét. Majd hátra fordult és ijedt hangon szólt:

Lebújtak a magas fűbe. A mindenféle giz-gaz jól eltakarta kis alakjukat. Csak a szemeik villogtak ki a sűrűből. Figyeltek.

– Tedd a földre a füledet Csónakos – adta ki suttogva a parancsot Boka. – Az indiánok így szoktak hallgatózni. Így könnyen meghallja az ember ha jár valaki a közelben.

Csónakos engedelmeskedett. Lehasalt a földre s egy helyen ahol nem nőtt fű a földre hajtotta a fülét. De rögtön fel is kapta.

Most már indián módszer nélkül is lehetett hallani, hogy valaki csörtet a bokrok közt. S ez a titokzatos valaki, akiről egyelőre azt se lehetett tudni, hogy állat-e vagy ember, egyenesen feléjük jött. A fiúk megszeppentek -54- és még a fejüket is lekapták a fűbe. Csak Nemecsek szólalt meg, halk, nyöszörgő hangon:

De miután Nemecsek erre még sem volt hajlandó bátornak lenni, Boka kidugta a fejét a fűből és haragtól villogó szemmel szólt rá, persze suttogva, hogy el ne árulja magát:

Ennek a parancsnak engedelmeskedni kellett. Nemecsek meglapult. A titokzatos valaki pedig egyre csörtetett, de most úgy hallatszott, mintha irányt változtatott volna s nem feléjük jönne. Boka újra felágaskodott a fűben és szétnézett. Sötét alakot látott, aki most már lefelé ment a dombról s botjával a bokrokat piszkálta.

Erre föllélekzettek. Felnőtt embertől ők meg nem ijedtek. Példa reá a bibircsós orrú öreg honvéd a múzeum-kertben, aki nem bírt velük. Tovább folytatták a mászást. De ekkor, úgy látszik, az őr meghallott valamit, mert megállt és fülelni kezdett.

– Észrevettek, – dadogta Nemecsek. Most mind a ketten Bokára néztek, várva intézkedését.

Mind a hárman hanyatthomlok bukdácsoltak lefelé a dombon, melyre az imént oly óvatosan másztak fel. A romnak kis csúcsíves ablakai voltak. Ijedten vették észre, hogy az első ablakot vasrács védi. A másodikhoz sompolyogtak, azon is vasrács volt. Egy helyen végre találtak a kövek közt egy akkora hasadékot, amelyen éppen befértek. Bebújtak a sötét fülkébe és lélekzetüket is visszafojtották. Az őr alakja elhaladt az ablakok előtt. Innen látták, hogy most végképpen elmegy a kert üllői-úti része felé, ahol a lakóháza volt. -56-

S azzal körülnéztek a sötét fülkében. Nyirkos, dohos volt itt a levegő, mintha valami igazi vár pincéjében lettek volna. Botorkálás közben egyszerre megállott Boka. Elbotlott valamiben. Lehajolt és fölvette a földről ezt a valamit. A másik kettő odaugrott melléje, s az alkonyat gyér világosságánál látták, hogy az a valami – egy tomahawk. Olyan szekerce-féle, aminővel a regények tanusága szerint az indiánok szoktak hadakozni. A tomahawk fából volt faragva s ezüstpapírral volt beragasztva. Félelmetesen csillogott a sötétben.

– Úgy van, – jegyezte meg Boka – s ha ez az egy itt volt, akkor itt többnek is kell lenni.

Kutatni kezdtek s az egyik sarokban még hetet találtak. Ebből könnyű volt kitalálni, hogy nyolcan vannak a vörösingesek. Úgy látszik, ez volt a rejtett fegyvertáruk. Csónakosnak az volt az első gondolata, hogy a nyolc szekercét hadizsákmány gyanánt el kellene vinni.

– Most beszélj, papuskám! – bátorodott neki Nemecsek, de Boka gyöngéden oldalba bökte, mire elhallgatott.

– Ne vesztegessük az időt. Másszunk ki és fel a dombra! Nem akarom, hogy akkor érjünk a szigetre, amikor már nincs ott senki. -57-

Ez a merész gondolat aztán újra kedvet adott nekik a kalandhoz. A szekercéket szétszórták a fülkében, hogy lássák, járt itt valaki. Aztán kimásztak a hasadékon és most már bátorságra kapva siettek fel a domb tetejére. A domb tetejéről messzire el lehetett látni. Megálltak egymás mellett és szétnéztek. Boka egy kis csomagot vett ki a zsebéből. Újságpapirost göngyölt le róla s a papirosból egy kis gyöngyház-távcsövet vett elő.

– Ez a Csele nővérének a szinházi gukkerja, – mondta és belenézett. De szabad szemmel is el lehetett látni a szigetre. A kis sziget körül fénylett a kicsike tó, ahol a vízi növényeket tenyésztik s amelynek a partja sűrűn be volt nőve sással meg náddal. A sziget lombos fái, magas bokrai közt kicsi fénypont csillogott. Erre a látványra mind a három fiú elkomolyodott.

A kis fénypont izgett-mozgott a szigeten, hol eltünt egy bokor mögött, hol megint fölvillant a parton. Valaki vitte a lámpát ide-oda.

– Úgy látom, – szólt Boka, aki el nem vette volna a szeme elől a távcsövet egy pillanatra sem, – úgy látom, hogy készülődnek valamire. Vagy esti gyakorlatot tartanak… vagy…

– Szent Isten, – mondta Boka, egyre a távcsőbe nézve, – az, aki a lámpát viszi… az… -58-

Följebb ment, hogy jobban lásson, de ekkor a lámpafény eltűnt egy bokor mögött. Boka levette szeme elől a gukkert.

– Nem mondhatom meg. Nem láttam jól és épp mikor szemügyre akartam venni, eltűnt előlem. S amíg biztosan nem tudom, nem akarok senkit meggyanusítani…

– De hiszen ez árulás! – kiáltott fel Csónakos, elfeledkezve arról, hogy csöndben kell maradnia.

Most bizony már a kíváncsiság is hajtotta őket. Boka nem akarta megmondani, kihez hasonlított a lámpás alak. Találgatták, de ezt is megtiltotta az elnök, azzal a megjegyzéssel, hogy nem szabad gyanúba keverni senkit. Izgatottan siettek le a dombról s lenn ismét négykézláb folytatták útjukat a fűben. Most már észre se vették, ha tüske, csalán, vagy éles kavics akadt a kezük alá. Siettek, némán csúsztak egyre közelebb a titokzatos kis tó partjához.

Odaértek. Itt föl lehetett állani, mert a sűrű sás, nád, meg a parti bokor oly magas volt, hogy eltakarta kis alakjukat. Boka hidegvérrel adta ki a parancsokat: -59-

– Itt valahol egy csónaknak kell lenni. Én majd jobbra megyek a parton, keresni a csónakot Nemecsekkel, te meg Csónakos balra mégy. Aki előbb akad rá a csónakra, az megvárja a másikat.

Néma csöndben rögtön el is indultak. De alig tettek néhány lépést, Boka a sás között meglátta a csónakot.

Vártak, míg Csónakos majd egészen megkerüli a tavat és a túlsó oldalról visszakerül ide. Leültek a partra s kis ideig a csillagos eget nézték. Aztán figyeltek, hogy nem hallatszik-e át valami beszéd a szigetről. Nemecsek okos akart lenni.

– Hagyd csak a füledet békén, – szólt Boka, – azt ugyan hiába hajtanád víz partján a földre. De ha lehajolunk a víz fölé, ott jobban hallunk. A halászokat láttam, amint a Dunán a víz fölé hajolva diskurálnak egymással az egyik partról a másikra. Este a víz kitűnően viszi a hangot.

Le is hajoltak a víz fölé, de nem hallottak érthető szavakat. Csak suttogás, motoszkálás hallatszott a kis szigetről. Közben megérkezett Csónakos s búsan jelentette:

– Nem itt ülünk bele, – szólt Boka. – A csónakot előbb elvontatjuk a híddal átellenben eső partra, hogy ha észrevesznek, ne legyünk a híd közelében. A hídtól legmesszebb eső ponton fogunk átevezni, hogy nagyot kelljen kerülniök, ha utánunk akarnak szaladni.

Ez az előrelátó okosság tetszett a másik kettőnek. Bátorságot öntött beléjük az a tudat, hogy a vezérük ilyen okos fiú s ilyen ügyesen tud számítani. A vezér pedig megszólalt:

Csónakosnál volt. Csónakos zsebében minden volt. Nincs az a bazár, amiben annyi minden lett volna, mint a Csónakos zsebében. Volt abban bicska, spárga, golyó, rézkilincs, szög, kulcs, rongy, noteszkönyv, srófhúzó, meg még Isten tudja micsoda. Elővette a spárgát s ezt Boka rákötötte a csónak orrán levő karikára. S azzal a parton vontatni kezdték nagyon lassan, óvatosan a csónakot, a sziget tulsó oldala felé. Miközben vontatták, folyton figyelték a szigetet. És mikor elérkeztek arra a helyre, ahol be akartak ülni a rozoga alkotmányba, ismét hallották az iménti füttyöt. De most már nem ijedtek meg tőle. Tudták jól, hogy ez jelenti az őrváltást a hídon. És már csak azért sem voltak most már ijedősek, mert úgy érezték, hogy benne vannak a harc hevében. Így vannak ezzel az igazi katonák is, az igazi háborúban. Amíg nem láttak ellenséget, minden bokortól ijedeznek. Mikor aztán -61- az első golyó elfütyült a fülük mellett, nekibátorodnak, szinte megrészegednek tőle és elfelejtik, hogy a halálnak rohannak.

A fiúk beleültek a csónakba. Elsőnek Boka lépett bele, másodiknak Csónakos. Nemecsek félénken lépkedett az iszapos parton.

– Jövök, papuskám, – mondta Nemecsek, azzal egyet csúszott, ijedtében belekapaszkodott egy vékony nádszálba és szó nélkül belepottyant a vízbe. Nyakig merült a lébe, de kiáltani nem mert. Rögtön felállott a sekély mederben és nagyon nevetséges kis figura volt, amint csurgott róla a víz s a kezében még mindig görcsösen szorongatta a tollszár vékonyságú nádszálat.

– Nem ittam, – mondta ijedt arccal a kis szőke s amúgy vizesen, sárosan, csurogva-csöpögve beült a csónakba. Még sápadt volt az ijedtségtől.

De nem volt veszteni való idő. Boka meg Csónakos megkapták az evezőket és ellökték a parttól a csónakot. A nehéz csónak lustán lendült ki a vízre és felfodrozta a csöndes tavacskát maga körül. Az evezőket nesztelenül mártogatták, a vízbe, s olyan nagy volt a csönd, hogy tisztán lehetett hallani, amint a csónak orrában gubbaszkodó kis Nemecseknek vacogott a foga. -62- Néhány pillanat multán a sziget partjára szaladt a csónak. A fiúk sietve jöttek ki belőle, s azonnal lebújtak egy bokor mögé.

– No idáig is eljutottunk volna, – mondta Boka, s halkan, óvatosan mászni kezdett a parton. A másik kettő utána.

– Hohó – fordult vissza az elnök – a csónakot nem hagyhatjuk magára. Ha meglátják, nem tudunk elmenekülni a szigetről. A hídon őrök állanak. Te maradj a csónaknál, úgyis Csónakos a neved. És ha valaki észreveszi a csónakot, vedd a szádba az ujjadat és fütyülj akkorát, amekkorát csak tudsz. Mi majd visszarohanunk, beugrunk a csónakba és te eltaszítod a parttól.

Csónakos visszakullogott a ladikhoz és titokban annak örült, hogy talán lesz alkalma egy akkorát füttyenteni, amekkorát csak tud…

Boka pedig tovább ment a kis szőkével a víz mentén. Ahol a bokrok magasabbak voltak, ott felállottak, s úgy osontak tovább. Az egyik ilyen magas bokornál aztán megállottak. Itt félrehajtották a lombot. Beláttak a sziget közepére, melyen kis tisztás volt, s ekkor meglátták a vörösingesek félelmetes csapatját. Nemecseknek dobogni kezdett a szíve. Közelebb simúlt Bokához.

A tisztás közepén nagy kő volt, s a kövön volt a lámpa. A lámpa körül guggoltak a vörösingesek. Valóban, mindnyájának vörös volt az inge. Áts Feri mellett guggolt a két Pásztor és a kisebbik Pásztor mellett valaki, akinek nem volt vörös tornainge… -63-

A vörösingesek mellett ott guggolt Geréb. Tehát nem csalódott, mikor a dombról erre nézett. Valóban Geréb volt az, aki a lámpával járt-kelt az imént. Most kettőzött figyelemmel figyelték a vörösinges csapatot. A lámpa furcsán világította meg a sötétarcú Pásztorokat, meg a többiek vörös ingét. Mind hallgattak, csak Geréb beszélt csöndesen. Valami olyat adhatott elő, ami nagyon érdekelte a többit, mert mind feléje hajoltak s nagy figyelemmel hallgatták. Az esti nagy csöndben a két Pál-utcai fiú is hallotta Geréb szavait. Ezt mondta:

– A grundra kétfelől lehet bejutni… Be lehet menni a Pál-utcáról, de onnan nehéz, mert a törvénybe van írva, hogy aki bemegy, annak be kell reteszelni maga után az ajtót. A másik bejárás a Mária-utca felől van. Itt a gőzfűrész nagy kapuja tárva-nyitva áll, s a farakások közt el lehet innen jutni a grundba. Ez csak azért nehéz, mert a farakások közt az utcákban erődök vannak…

– Tudom – szólt közbe Áts Feri mély hangon, mely megborzongatta a Pál-utcaiakat.

– Tudhatod, hiszen ott voltál – folytatta Geréb. – Az erődökben őrök vannak s ezek azonnal jelt adnak, -64- ha valaki közeledik a farakások közt. Nem is ajánlom, hogy arról jőjjetek…

– A legjobb az lesz, ha előre megbeszéljük, hogy mikor jöttök. Akkor majd én megyek be a grundra utolsónak és nyitva hagyom a kis ajtót. Nem fogom bereteszelni.

– Jól van – szólt közbe Áts Feri – ez helyes. A világért sem akarom olyankor elfoglalni a grundot, amikor nincs ott senki. Annak rendje és módja szerint háborút fogunk viselni. Ha ők meg tudják védeni a grundjukat, jó. Ha nem tudják megvédeni, elfoglaljuk és kitűzzük a vörös zászlókat. Nem kapzsiságból tesszük, hiszen tudjátok…

– Azért tesszük, hogy legyen hol labdáznunk. Itt nem lehet és az Eszterházy-utcában mindig veszekedni kell a helyért… Nekünk labdaterület kell és punktum!

Íme, épp olyan okból határozták el a háborút, mint amilyen okokért az igazi katonák szoktak harcolni. Az oroszoknak tenger kellett, azért hadakoztak a japániakkal. A vörösingeseknek labdahely kellett, s miután máskép nem ment, háború útján akarták megszerezni.

– Tehát annyiban maradunk – szólt a vörösingesek vezére, Áts Feri – hogy a megbeszélés szerint te nyitva fogod felejteni a Pál-utcai kis kaput.

Szegény kis szőke Nemecseknek azonban most már nagyon fájt a szíve. Ott állott, csuromvíz ruhában, nagyranyitott szemmel nézve a tűzfény körül ülő vörösingeseket s köztük az árulót. Annyira fájt a szíve, hogy mikor Geréb szájából elhangzott az «igen», mely azt jelentette, hogy Geréb hajlandó elárulni a grundot, sírva fakadt. Megölelte Boka nyakát, csöndesen zokogott és csak ezt mondogatta:

De az ő torkát is fojtogatta valami. Nagyon szomorú dolog volt az, amit Geréb itt művelt.

– Igen – mondták egyszerre valamennyien s fölvették a földről hosszú falándzsáikat, melyeknek a végén pici vörös zászlócska volt.

– Előre – vezényelte Áts Feri – be a bokrok közé, gúlába rakni a fegyvereket.

És elindultak mind, Áts Ferivel az élükön, a kis sziget belseje felé. Geréb is velük ment. A kis térség üresen maradt, közepén a kő, a kövön az égő lámpa. Hallatszottak a lépteik, amint egyre távolodtak, mentek befelé a sűrűbe, elrejteni a lándzsáikat.

– Most – súgta oda Nemecseknek s a zsebébe nyúlt. -66- A piros cédulát vette elő, melybe már bele volt illesztve egy rajzszög. Félrehajtotta a bokor ágait s hátraszólt a kis szőkének:

S azzal beugrott a kis tisztásra, ahol az előbb még körben ültek a vörösingesek. Nemecsek még a lélekzetét is visszafojtotta, úgy nézett utána. Bokának első dolga az volt, hogy a nagy fához ugrott, mely a tisztás szélén állott, s mely lombkoronájával, mint valami nagy ernyő, az egész szigetet betakarta. A fatörzsre egy szempillantás alatt feltűzte a piros cédulát s azzal a lámpához osont. Kinyitotta a lámpa egyik ablakát s belefújt. A gyertya elaludt s e pillanatban Nemecsek Bokát is elvesztette szem elől. De még hozzá sem szokott a szeme a sötétséghez, már mellette állott Boka s karonfogta:

Azzal vágtatni kezdtek a sziget partjára, a csónak felé. Mikor Csónakos meglátta őket, beugrott a ladikba, a partnak támasztotta az evezőt, hogy minden pillanatban kész legyen az indulásra. – A két fiú beugrott a csónakba.

Csónakos nekifeszítette a partnak az evezőt, de a csónak nem indúlt. Nagyon erősen szaladtak neki idejövet a partnak s a csónak félig szárazon volt. Valakinek ki kellett szállani belőle, hogy megemelje az orrát s beletaszítsa a vízbe. De már ekkor hangok hallatszottak a tisztás felől. A vörösingesek visszatértek a fegyvertárból -67- és eloltva találták a lámpát. Eleinte azt hitték, hogy a szél fútta el, de mikor Áts Feri megnézte, látta, hogy a lámpa kis ablaka nyitva van.

– Itt járt valaki! – kiáltotta bömbölő hangján s oly hangosan, hogy a csónakkal kínlódó fiúk is meghallották.

Meggyújtották a lámpát s ekkor mindenkinek szemébe tűnt a fára tűzött piros cédula. «Itt voltak a Pál-utcai fiúk.» A vörösingesek összenéztek. Áts Feri elkiáltotta magát:

Nagyot füttyentett. A hídról besiettek az őrök és jelentették, hogy a hídon senki sem jöhetett be a szigetre.

És a csónakkal bajlódó három fiú rémülten hallotta a rájuk vonatkozó harsány kiáltást:

S épp, mikor ez a szó elhangzott, sikerült Csónakosnak a ladikot a vízbe taszítani s neki magának még beleugrani. Rögtön meg is kapták az evezőket és teljes erővel kezdtek a part felé evezni. Áts Feri ordítva adta ki a rendelkezéseket:

– Wendauer fel a fára, utánuk nézni! Pásztorék, ki a hídra és jobbról-balról a tó partján keríts!

Most úgy látszott, hogy be vannak kerítve. Amíg azt a négy-öt evezőcsapást megteszik, mely a partra viszi őket, addig a gyorsanfutó Pásztorok megkerülik a tavat -68- s aztán nincs menekvés se jobbra, se balra. Ha pedig előbb jutnak a partra, mint a Pásztorok, akkor a fa tetejére küldött őrszem szemmel tarthatja őket s megmondja, merre menekülnek. A csónakból látták, amint Áts Feri a lámpával a kezében futkosott a sziget partján. Aztán dobogás hallatszott: most rohantak ki a Pásztorok a fahídon a szigetről…

– Most kötött ki a csónak a parton! – süvöltözött egy hang a fáról. S rögtön felelt rá a vezér mély hangja:

– Nem szabad, hogy utólérjenek – mondta futásközben Boka. – Sokkal többen vannak, mint mi!

Tovább vágtattak, úton, gyepen keresztűl, elől Boka, nyomában a másik kettő. Egyenest az üvegház felé tartottak.

– Be az üvegházba! – lihegett Boka s az üvegház kisajtaja felé rohant. Az ajtó szerencsére nyitva volt. Besurrantak és elbújtak a nagy ciprusok mögé. Künn csönd volt. Úgy látszik, az üldözők elvesztették a nyomot.

A három kis legény most megpihent kissé. Körülnéztek a furcsa épületben, melynek üvegtetején, üvegfalain beszűrődött a városi este halvány világossága. Furcsa, érdekes hely volt ez a nagy üvegház. Ők a balszárnyában voltak s azon túl még az épület középrésze -69- következett, majd a jobbszárnya. Végesvégig nagylevelű, kövértörzsű fák állottak nagy zöld dézsákban. Hosszú ládákban a páfrány és mimóza tenyészett. A középső rész nagy kupolája alatt pedig legyezőlevelű pálmák meredtek fölfelé s délszaki növényekből valóságos kis erdő állott itt. Az erdő közepén aranyhalas medence, a medence mellett pad. Aztán megint magnóliák, babérok, narancsfák, óriási páfrányok. Csupa erős, fojtó illatú növény, amely fűszeres szaggal tölti meg a levegőt. S a gőzzel fűtött nagy üvegcsarnokban állandóan csurgott-csöpögött a víz. Koppantak a csöppek a nagy, kövér leveleken s amikor egy-egy nagy pálmalevél megzörrent, a fiúk mindíg valami furcsa délszaki állatot véltek látni, amely itt futkos ebben a meleg, nyirkos, sűrű kis erdőben, a zöld dézsák között. Biztosságban érezték magukat s kezdtek azon tűnődni, hogy mikor fognak innen szabadulni.

– Csak ránk ne zárják az üvegházat – suttogta Nemecsek, aki kimerülten ült egy nagy pálma tövében, s akinek jól esett a fűtött helyiség, mert bőrig át volt ázva.

Hát ültek és füleltek. Semmi hang. Itt senkinek se jutott eszébe keresni őket. Aztán fölkeltek és botorkálni kezdtek a magas polcok között, melyek telistele voltak rakva zöld bokrocskákkal, szagos füvekkel, nagy virágokkal. Csónakos neki is ment az egyik polcnak és beléje botlott. Nemecsek szolgálatkész akart lenni. -70-

És mielőtt még Boka ebben megakadályozhatta volna, gyújtót vett elő a zsebéből és rápörcentett az egyikre. A gyújtó fellobbant, de a következő pillanatban ki is aludt, mert Boka kiütötte a kis szőke kezéből.

– Majom! – szólt rá haragosan. – Elfelejted, hogy üvegházban vagy! Hiszen ennek a háznak a fala is üvegből van… most biztosan meglátták a fényt!

Megálltak és hallgatóztak. Valóban, Bokának igaza volt. A vörösingesek meglátták a fellobbanó világosságot, mely egy pillanatra az egész üvegházat kivilágította. S a következő pillanatban már hallatszottak a kavicson ropogó lépteik. Ők is a balszárny ajtaja felé tartottak. Hallották, amint Áts Feriből megint kitört a hadvezér:

– Pásztorok a jobb kis ajtón – kiáltotta – Szebenics a középajtón, én meg itt!

A Pál-utcaiak egy pillanat alatt elbújtak. Csónakos egy polc alá hasalt. Nemecseket pedig azzal a megokolással, hogy ő már úgyis vizes, beleküldték az aranyhalas medencébe. A kis szőke állig bújt le a vízben s a fejét egy nagy páfránylevél alá húzta. Bokának már csak annyi ideje maradt, hogy a nyitott ajtó mögé állhasson.

Áts Feri pedig bevonúlt kiséretével az ajtón, a lámpával a kezében. A lámpa fénye úgy esett az üvegajtóra, hogy Boka jól láthatta Áts Ferit, de ez nem láthatta az ajtó mögé rejtőzött Bokát. És Boka jól megnézte a vörösinges vezért, akit csak egyszer látott közelről, a -71- múzeum-kertben. Szép fiú volt Áts Feri s most ragyogott a szeme a harcvágytól. De csakhamar eltűnt előle. Bejárta a többivel az utakat s a jobb szárnyban a polcok alá is néztek. A medencében egyiknek sem jutott eszébe keresgélni. Csónakos pedig csak úgy menekedett meg a fölfedeztetéstől, hogy mikor az ő polca alá akartak nézni, az a fiú, akit Áts Feri Szebenicsnek nevezett, így szólt:

És miután ő arra indúlt, a keresgélés hevében a többi is utána szaladt. Keresztülvágtattak az üvegházon s néhány tompa puffanás jelezte, hogy ők se nagyon kimélték a cserepeket. Aztán kimentek s újra csönd lett. Elsőnek Csónakos bújt elő.

És buzgón köpte a homokot, amivel tele volt orra-szája. Másodiknak, mint valami vízi szörnyeteg, Nemecsek bújt ki a medencéből. Szegényke megint csurgott-csöpögött s amint ő már szokta, pityergőre álló hangon panaszkodott:

– Hát én már egész életemben folyton a vízben leszek? Mi vagyok én? Béka?

– Ne síránkozzál, – szól rá Boka. – És most gyerünk, hadd legyen már vége egyszer ennek az estének…

Itt eszébe jutott, hogy mily fogadtatásban lesz része otthon, ha meglátják a vizes ruháját. Hát kijavította amit mondott:

Szaladtak vissza az akácfa mellé, ahol bemásztak a düledező palánkon. Néhány perc alatt elérték. Csónakos fel is mászott a fára, de mielőtt rálépett volna a kerítés tetejére, visszanézett a kertbe. Ijedten kiáltotta:

Csónakos visszament a fára s maga után fölsegítette két társát. Olyan magasra másztak, amily magasan csak bírta őket az ág. Boszantotta őket az a gondolat, hogy épp most csípjék el őket, amikor már oly közel voltak a meneküléshez.

A vörösinges csapat hangos trappolással érkezett a fához. A fiúk fönn némán kuksoltak, mint három nagy madár a sűrű lomb között…

Megint az a Szebenics szólalt meg, aki az üvegházban is elbolondította előlük a csapatot:

Úgy látszik, ez volt a legostobább köztük, ez a Szebenics. És mivel rendesen a legostobább egyszersmind a leglármásabb is, hát folyton ő kiabált. A vörösingesek, akik ügyes tornászok voltak, egy pillanat alatt átvetették magukat a palánkon. Áts Feri utolsónak maradt s mielőtt kimászott volna, elfújta a lámpát. Ugyanazon az akácfán kapaszkodott fel ő is a palánkra, amelynek -73- tetejében a három madár fészkelt. Sőt Nemecsekről, aki még egyre csöpögött, mint valami lyukas eresz, a nyaka közé is hullott néhány kövér vízcsepp.

– Esik az eső – kiáltotta Áts Feri, megtörülte a nyakát és azután ő is kiugrott az utcára.

– Ott mennek! – hangzott az utcáról s mind szaladni kezdtek, annak jeléűl, hogy Szebenics megint tévedett. Meg is jegyezte Boka:

Most már érezték, hogy végleg megmenekültek a vörösingesek elől. Látták őket, amint két csöndesen ballagó fiú után szaladtak az egyik kis utcán. A két fiú megijedt tőlük és szintén szaladni kezdett. Nagy ordítás tört ki erre és a vörösingesek nekivadultan rohantak utánuk. A lárma messze halt el, valami józsefvárosi kis utcácskában…

Lemásztak a kerítésről és nagyot lélekzettek, mikor megint az utca kövezetét érezték a lábuk alatt. Egy öreg asszony baktatott arrafelé, majd más járókelők jöttek. Érezték, hogy megint a városban vannak s itt már semmi bajuk nem történhetik. Fáradtak, éhesek voltak. A közeli árvaházban, melynek ablakai barátságosan világlottak ki a sötét estébe, vacsorára harangoztak.

– Megállj – szólt Boka – te lóvonaton menj haza. Nesze, adok pénzt. -74-

A zsebébe nyúlt, de bennakadt a keze. Csak három krajcárja volt az elnöknek. Nem volt más a zsebében, mint három rézkrajcár, meg a finom tintatartó, melyből vidáman folydogált a kék tinta. Előhúzta a tintás három krajcárt és odaadta Nemecseknek:

Csónakosnál akadt még két krajcár. És a kis szőkének volt egy angyalos szerencsekrajcárja, amit egy pilulás skatulyában hordott magával. Ez összesen hat krajcár volt. Ezzel fölült a lóvonatra.

Boka megállott az utcán. Még mindig tele volt a szíve a Geréb dolgával. Szomorúan állott és hallgatott. De Csónakos még nem tudott az árulásról semmit, tehát ő vidám volt.

– Ide figyelj, papuska! – mondta s mikor Boka odanézett, bekapta két ujját a szájába és fülrepesztőt süvített. Akkorát, amekkorát csak tudott. Aztán úgy nézett körül, mintha ezzel a füttyel jóllakott volna.

– Ezt már egész este tartogatom – mondta vidáman – de most kikívánkozott belőlem, papuskám!

Karonfogta a szomorú Bokát s azzal ennyi izgalom után fáradtan kezdtek a város felé ballagni a hosszú Üllői-úton… -75-

Az osztályteremben ismét egyet ütött az óra s a fiúk a könyveikhez kaptak. Rácz tanár úr becsapta a könyvét és felállott a katedrán. A szolgálatkész kis Csengey, az első pad első, odaugrott hozzá és fölsegítette rá a felöltőt. A Pál-utcaiak a különböző padokból összenéztek, várva Boka intézkedését. Tudták, hogy ma délután már kettőkor lesz a gyülekezés a grundon, mert a három tagból álló előörscsapat be fog számolni füvészkerti élményeiről. Azt mindenik tudta, hogy a kirándulás sikerült s hogy a Pál-utcaiak elnöke bátran adta vissza a látogatást a vörösingeseknek. De a dolog részleteire voltak kiváncsiak, az egyes kalandokra, a veszedelmekre, melyekben a fiúk forogtak. Bokától harapófogóval sem lehetett volna egy szót sem kivenni. Csónakos mindenfélét beszélt össze-vissza s isten bocsássa meg neki, de nagyokat füllentett. Még vadállatokról is beszélt, amelyekkel a füvészkerti romok közt találkoztak… Hogy Nemecsek majd belefulladt a tóba… Hogy a vörösingesek egy rettenetes máglya körűl ültek… De össze-vissza beszélt és épp a fontos dolgokat felejtette mindig ki. És nem lehetett a beszédjét -76- végighallgatni, mert majd megsüketítette a hallgatóit a folytonos füttyökkel, melyeket pontok helyett rakott a mondatok végére.

Nemecsek meg olyan fontosnak érezte a szerepét, hogy nagyon komolyan titkolózott. Ha kérdezték, így felelt:

A többiek rettenetesen irigyelték Nemecseket, aki közlegény létére ilyen gyönyörű kalandban vehetett részt. A hadnagyok és főhadnagyok érezték, hogy ezek után ők eltörpűlnek a közlegény mellett, sőt némelyek már azt is hangoztatták, hogy a kis szőkét ezek után okvetlenűl tisztté fogják előléptetni s akkor nem marad más közlegény a grundon, mint Hektor, a tót fekete kutyája…

Még mielőtt Rácz tanár úr kiment volna az osztályból, Boka felemelte két ujját a Pál-utcaiak felé, annak jeléül, hogy két órakor lesz a találkozó. A többi fiúk, akik nem tartoztak a Pál-utcaiak közé, rettenetesen irigyelték őket, mikor Boka intésére valamennyien szalutáltak, ezzel mutatva, hogy tudomásúl vették az elnök jelét.

A tanár úr kis cédulát húzott elő a felöltője zsebéből. Föltette a szemüvegét s a cédulákról olvasni kezdte a következő neveket: -77-

– Ti most nem mentek haza, hanem bejöttök velem a tanári szobába. Egy kis dolgom van veletek.

Azzal elindúlt s anélkül, hogy ennek a furcsa meghívásnak okát adta volna, kisietett a teremből.

Ezt kérdezgették egymástól a meghívottak. És miután valamennyien Pál-utcaiak voltak, Boka köré sereglettek.

– Én nem tudom, mi lehet, – mondta az elnök. – Csak menjetek be és én majd megvárlak a folyosón benneteket.

Az iskola nagy folyosója megnépesült. A többi osztályok is ontották magukból a fiúkat, nagy kavarodás, sietés, csoszogás lett úrrá a máskor csöndes, nagyablakos folyosón. Mindenki sietett. -78-

– Be vagytok zárva? – kérdezte egy fiú a szomorú csoporttól, mely a tanári szoba ajtaja előtt feketélett.

Néhány percnyi várakozás után kinyílott a tanári szoba ajtaja s a tejüveges ajtó mögött megjelent Rácz tanár úr magas sovány alakja.

A tanári szoba üres volt. A hosszú zöld asztal körül állottak fel a fiúk, halálos csöndben. Az utolsó tiszteletteljesen csukta be az ajtót. Rácz tanár úr leült az asztalfőre és körülnézett:

Alulról, az udvarról a hazasiető fiúk boldog lármája hallatszott fel. A tanár úr becsukatta az ablakot s most ijesztő lett a csönd a nagy, könyvtáras szobában. Síri csöndben szólalt meg Rácz tanár úr!

– Itt arról van szó, hogy ti valami egyletet alakítottatok. Ezt megtudtam. Valami úgynevezett gitt-egyletről hallottam. Akitől ezt tudom, az átadta nekem az egylet tagjainak a névsorát is. Az egylet tagjai ti vagytok. Igaz-e?

Senkise felelt. Mind lehorgasztott fővel, némán állottak egymás mellett, annak jeléül, hogy a vád igaz volt.

– Menjünk szép sorjában. Mindenekelőtt azt akarom tudni, hogy ki alapította az egyletet, mikor világosan -79- megmondtam, hogy semmiféle egylet alapítását nem tűröm meg. Ki alapította?

Erre megint nem felelt szegény Weisz. Rácz tanár úr rágyújtott egy szivarra s a füstöt a levegőbe fújta.

– Hát menjünk szép sorjában, – mondta. – Először is mondd meg nekem, mi az a gitt?

Felelet helyett Weisz kivett a zsebéből egy hatalmas gittet és letette az asztalra. Egy ideig nézte, aztán olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, kijelentette:

– Ez egy olyan pép, amivel az üvegesek az ablakot beragasztják a fába. Az üveges bekeni oda és az ember a körmével kikaparja az ablakból.

– Ezt a tagok gyűjtötték – mondta – és a választmány rám bízta, hogy én őrizzem meg. Mert azelőtt -80- Kolnay őrizte, mert ő volt a pénztárnok, de nála elszáradt, mert ő sohasem rágta.

– Igen, mert különben megkeményedik és nem lehet nyomkodni. Én mindennap megrágtam.

– Mert benne van az alapszabályokban, hogy az elnök köteles minden nap legalább egyszer megrágni az egyleti gittet, mert különben megkeményedik…

Kolnay hadarva felelt, mint aki őszinte vallomással akar segíteni a helyzetén:

– Ez van kérem tanár úr, már egy hónapja. Én egy hétig rágtam, de akkor kisebb volt. Az első darabot a Weisz hozta és ezért alapítottuk az egyletet. Őtet az apja elvitte kocsin és ő a kocsiablakból kaparta ki. Egész véres lett a körme. Aztán akkor betört az énekteremben az ablak és én eljöttem délután és egész délután vártam, amíg az üveges jött és öt órakor jött az üveges és én megszólítottam, hogy adjon nekem egy kis gittet, de ő nem felelt, mert ő nem tudott felelni, mert neki tele volt a pofája gittel.

– Hát a szája volt tele. Aztán odamentem és kértem, hogy hagyjon nézni, amíg ő az ablakot csinálja. És intett, hogy hagy. És én néztem és ő bevágta az ablakot és elment. És mikor ő elment, akkor én odamentem és kikapartam a gittet az ablakból és elvittem.

De nem magamnak loptam, hanem az egyletnek… az ehegy… lehet… nehek… Ő is sírt.

Weisz a kabátja szélét tépdeste és zavarában szükségesnek találta megjegyezni:

S azzal ő is bőgni kezdett. A nagy sírás meghatotta Rácz tanár urat. Nagyokat szippantott a szivarjából. S ekkor előlépett a sorból Csele, az elegáns Csele, büszkén kiállott a tanár elé s elhatározta, hogy most ő is római jellem lesz, mint a minap a grundon Boka. Határozott hangon mondta:

– Odahaza – szólt Csele – összetörtem a madárfürdőkádat és a mamám becsináltatta és én rögtön kiszedtem a gittet. A víz mind kifolyt a szőnyegre, mikor a mandi fürdött. Minek is kell fürödni egy ilyen madárnak? A verebek nem fürödnek soha, mégis piszkosak!

– Jó kedved van, Csele, majd segítek én mindjárt a bajodon! Folytasd, Kolnay!

– Hát most mondta a Csele… És az egylet nekem adott egyszer hatvan krajcárt, hogy én is szerezzek.

– Nem – mondta Kolnay. – Hanem az én papám orvos és délelőtt komfortáblin jár a betegekhez és egyszer -83- elvitt és a kocsi-ablakból kiszedtem a gittet és az nagyon jó puha gitt volt és akkor az egylet adott hat hatost, hogy magam üljek be abba a kocsiba és én délután beleültem és kimentem vele a Tisztviselő telepig és kiszedtem belőle mind a gittet, mind a négy ablakból és akkor gyalog jöttem haza a telepről.

És újra eltörött a mécses, Kolnay újra sírni kezdett. Weisz megint izgatott lett, megint tépdesni kezdte a kabátja szélét, megint azt mondta zavarában, hogy:

És ő maga is megint rákezdte. A tanár úr felállott s föl-alá kezdett sétálni a szobában. A fejét csóválta:

Erre a kérdésre Weisz hirtelen elfelejtette a bánatát. Abbahagyta a sírást és büszkén szólt:

Azzal a zsebébe nyúlt Kolnay. Neki se volt kisebb zsebe, mint Csónakosnak. Kotorászni kezdett benne és -84- sorra kirakott az asztalra mindent. Mindenekelőtt egy forint negyvenhárom krajcár került elő. Aztán két darab öt krajcáros bélyeg, egy zárt levelezőlap, két darab egykoronás okmánybélyeg, nyolc új toll és egy színes üveggolyó. A tanár úr megolvasta a pénzt s ennek láttára elkomorodott:

– Csakhogy be legyen fizetve a tagdíj. A Weisz lemondott az elnöki fizetésről.

– Öt krajcár egy hétre. A bélyegeket én hoztam, a levelezőlapot a Barabás és az okmánybélyeget a Richter. Neki az apja… Ő az apjától…

– Dr. Richter Ernő köz- és váltóügyvéd. De az egylet visszalopta a bélyeget.

– Hát mert én elloptam a papától a bélyeget és aztán féltem és az egylet adott nekem egy koronát és én vettem rajta egy másik bélyeget és visszaloptam az íróasztalra. És a papa rajtakapott, nem amikor loptam, -85- hanem amikor visszatettem és a nyakam közé sózott érte…

– Megvert érte és külön még megpofozott, mert visszatettem és kérdezte, hogy hol loptam és én nem akartam megmondani, mert akkor megint külön megpofozott volna, hát azt mondtam, hogy a Kolnaytól kaptam és akkor ő azt mondta, hogy «tüstént vidd vissza a Kolnaynak, mert az bizonyára valahol lopta» – és én visszavittem a Kolnaynak és ezért van most az egyletnek két bélyege.

– Azt nem lehetett – felelte helyette Kolnay – mert már a hátán volt az egylet pecsétje.

Most Barabáson volt a sor. Most ő lépett elő. Gyilkos pillantást vetett Kolnayra, akivel mindig baja volt. Még emlékezetében volt a kalapügy a grundon… De nem tehetett semmi egyebet, szépen letette a gummiból készült bélyegzőt a zöld tanári asztalra, a hozzávaló tinta-párnás bádogskatulyával együtt. A tanár megnézte a pecsétnyomót. Ez volt ráírva: «Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889.» Rácz tanár úr elfojtotta a mosolygását és megint megcsóválta a fejét. Ezen fölbátorodott Barabás. Az asztal felé nyúlt és vissza akarta venni a pecsétnyomót. De a tanár úr rátette a kezét. -86-

– Kérem – vágta ki Barabás – én esküt tettem, hogy inkább az életemmel is megvédelmezem a pecsétet, de a kezemből ki nem adom.

– Hát zászló is van? Add ide – mondta a tanár a Csele felé fordulva. Csele belenyúlt a zsebébe és egy picike kis drótnyelű zászlót húzott onnan elő. Ezt is a nővére csinálta, mint a grund zászlaját. Általában, az ilyen varrnivaló dolgokat mind a Csele nővére csinálta. De ez a zászló piros-fehér-zöld volt s ez volt ráírva: «Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889. Esküszünk, hogy rabok továb nem leszünk».

– Hm – szólt a tanár úr – ki az a finom madár, aki tovább-ot egy b-vel írja? Ki írta ezt?

Senki nem felelt. A tanár úr dörgő hangon ismételte a kérdést: Ki írta ezt?

Ekkor Csele gondolt egyet. Azt gondolta, hogy miért mártsa ő be a bajba a fiúkat? A továbbot ugyan Barabás írta egy b-vel, de miért szenvedjen Barabás? Tehát szerényen ezt mondta:

És nyelt egyet utána. Nem volt szép tőle, de megmentette ezzel a pajtását… A tanár nem felelt semmit. És a fiúk most össze-vissza kezdtek beszélni. -87-

– Kérem, a Barabástól nem szép, hogy elárulta a zászlót – jegyezte meg dühösen Kolnay.

– Mindig velem van baja! Ha tőlem elvették a pecsétet, akkor már úgyis vége az egyletnek.

– Csönd! – vágta el a vitát Rácz tanár úr. – Majd segítek én a bajotokon. Ezennel fel van oszlatva az egylet és meg ne halljam többé, hogy ilyesmikbe keveredtek. Magaviseletből valamennyien szabályszerűt fogtok kapni és Weisz pedig kevésbé szabályszerűt, mert ő volt az elnök.

– Pardon! – jegyezte meg szerényen Weisz – éppen ma voltam utoljára az elnök, mert ma kellett volna a közgyűlésnek lenni és már mást jelöltünk erre a hónapra!

– Az nekem mindegy – szólt a tanár. – Holnap valamennyien itt maradtok kettőig. Majd segítek én a bajotokon. Most pedig mehettek!

– Alászolgája! – hangzott kórusban és mind megmozdultak. Ezt a zavaros pillanatot Weisz arra használta fel, hogy a gitt után nyúlt. A tanár meglátta:

– Nem. Sőt akinél még van, az adja rögtön vissza, mert ha megtudom, hogy valamelyiknél maradt, azzal szemben a legszigorúbban fogok eljárni.

Erre előlépett a Leszik, aki eddig hallgatott, mint a potyka. Kivett a szájából egy darab gittet és odaragasztotta az egyleti csomóhoz, fájó szívvel és maszatos kézzel. -88-

Felelet helyett a Leszik kitátotta a száját. Mutatta, hogy nincs több. A tanár úr a kalapját vette.

– És csak még egyszer halljam, hogy egyletet alapítottatok! Takarodjatok haza.

– Alászolgája! – mondta külön Leszik, mert az előbb, mikor a többiek köszöntek, neki tele volt a szája.

A tanár úr elment s a föloszlatott gitt-egylet egyedül maradt. Szomorúan néztek egymásra a fiúk. Kolnay a várakozó Bokának mesélte el a kihallgatás történetét. Boka föllélekzett.

– Nagyon megijedtem – mondta, – mert már azt hittem, hogy a grundot árulta el valaki…

– Nézzétek… mialatt kihallgatott benneteket… és az ablaknál álltam… egy új ablak volt… és…

Megmutatta a darab friss gittet, amit az ablakból kapart ki. A többiek áhítattal nézték. Weisznek fölragyogott a szeme:

– Hát ha gitt van, akkor megint egylet is van! A grundon megtartjuk a közgyűlést.

– A grundon! A grundon! – kiáltotta a többi is. És valamennyien szaladni kezdtek, hazafelé. A lépcső visszhangzott a kiáltásaiktól, amint a Pál-utcaiak jelszavát harsogták:

És valamennyien kivágtattak a kapun. Boka egyedül ment, lassan. Neki nem volt jókedve. Neki Geréb járt az eszében, az áruló Geréb, aki a lámpát cipelte a füvészkerti szigeten. Gondolatokba mélyedve ment haza, megebédelt s nekiállott a másnapi latin leckének…

Isten tudja, hogy csinálták ilyen gyorsan, de a gitt-egylet tagjai már fél háromkor megjelentek a grundon. Barabás egyenesen ebédről jött, mert még majszolt egy nagy darab kenyérhéjat. Az ajtóban várta Kolnayt, hogy barackot nyomjon a fejére. Sok volt már a Kolnay rovásán.

Kolnay, aki már megkapta, sőt Barabásnak vissza is adta a barackot, azon a nézeten volt, hogy a tanári tilalom ellenére fönn kell tartani az egyletet. -90-

– Azért mondja, mert most rajta a sor elnöknek lenni. Én azt mondom, hogy elég volt a gitt-egyletből. Ti itt mind sorra elnökök vagytok, mi meg hiába rágjuk a gittet. Én már utálom. Hát már egyéb se legyen a szájamban, csak folyton ez a ragacs?

– A titkár úr szót kér – mondta komolyan Weisz és csöngetett egy kis kétkrajcáros csöngetyűvel.

Nemecsekbe azonban, aki a gitt-egyletben titkári tisztet viselt, belefagyott a szó. Meglátta az egyik farakás mellett Gerébet. Senki más nem tudta Gerébről azt, amit ő tudott, amit azon az emlékezetes estén Bokával együtt ő is látott. Geréb egyedül sompolygott a farakások között és egyenesen a felé a kis gunyhó felé futott, amelyben a tót lakott a kutyájával. Nemecsek érezte, hogy neki kötelessége szemmel tartani az árulót, vigyázni minden lépésére. Boka azt mondta, hogy addig, amíg ő nem jön, Gerébnek nem szabad megtudnia, hogy látták a vörösingesekkel ülni a lámpa körül, a szigeten. Hadd higyje, hogy senki sem tud a dolog felől.

De most itt volt, itt sompolygott. Nemecsek mindenáron tudni akarta, hogy miért megy a tóthoz. Tehát így szólt:

– Köszönöm, elnök úr, de a beszédemet majd máskor mondom el. Eszembe jutott, hogy valami dolgom van.

De a titkár úr akkor már szaladt. Szaladt, de nem Geréb után, hanem elébe. Keresztülvágtatott az üres telken és kiment a Pál-utcára. Innen a Mária-utcába kanyarodott és lóhalálában száguldott a gőzfűrész kapuja felé. Majd hogy el nem gázolta egy hatalmas aprófás szekér, amely ép akkor döcögött ki a kapun. A kis vaskémény pöfögött, köpködte a fehér gőzt. A gőzfűrész fájdalmasan visított benn a házban, mintha azt mondta volna:

– Bizony vigyázok is! – felelt neki futtában Nemecsek s a kis ház mellett elhaladva, lekerült a farakások közé s egyenesen a tót gunyhója mögé ment. A tót gunyhójának menedékes volt a teteje és majdnem összeért ennek a tetőnek a széle azzal a farakással, amely a gunyhó mögött volt. Nemecsek felkapaszkodott a farakásra s hasrafeküdt rajta. Oldalt pislogott ki és várta, hogy most mi lesz. Mit akarhat Geréb a tóttól? Talán a vörösingeseknek valamely hadicsele volt ez? Elhatározta, hogy kihallgatja a beszélgetést, bármi történjék is vele. Ó, mily dicsőséget fog ez neki hozni! Mily büszke lesz, amiért ő fedezte fel ezt az újabb árulást!

Amint várt, nézegetett, egyszerre meglátta Gerébet. Geréb lassan, óvatosan közeledett a gunyhó felé s folyton hátratekintgetett attól való féltében, hogy követi valaki. S csak miután meggyőződött arról, hogy senki se jön utána, vágott neki bátran az útnak. A tót nyugodtan üldögélt a gunyhó előtt a padon s szívta a pipájából -92- azokat a szivarvégeket, amiket a fiúk szoktak volt neki hozni. Mert mindenki gyűjtötte a szivarvégeket Janónak.

Felugrott mellőle a kutya. Egyet-kettőt vakkantott Geréb felé, de mikor megérezte, hogy idevaló ember, visszafeküdt a helyére. Geréb egészen közel ment Janóhoz, úgy, hogy a háztető elrejtette őket Nemecsek szeme elől. De most már merész lett a kis szőke. Halkan, olyan halkan, ahogy csak tudott, átmászott a farakásról a gunyhó tetejére. Hasrafeküdt a tetőn is és úgy csúszott előre, fölfelé, hogy majd elől, az ajtó fölött kidugja a fejét és lenézzen rájuk. Egyet-kettőt reccsentek is a deszkák alatta s ilyenkor Nemecsek úgy érezte, hogy az ereiben megáll a vér… De tovább mászott, óvatosan előredugta a fejét és ha e pillanatban a tótnak vagy Gerébnek eszébe jutott volna, hogy fölnézzen, ugyancsak megijedt volna, ha ott látja a deszkák peremén a Nemecsek okos kis szőke fejét, amint tágranyitott szemmel figyel le azokra a dolgokra, amik a gunyhó előtt történnek.

Erre már kivette szájából a pipát a tót. Felragyogott a szeme. Szegény Jankónak életében nem sokszor -93- jutott osztályrészül az a szerencse, hogy egészben lássa a szivart. Ő csak olyankor jutott hozzá, amikor már valaki elszívta a javát.

– Ejnye – gondolta magában Nemecsek – jól tettem hogy fölmásztam ide. Ez akar valamit a tóttal, ha szivarral kezdi!

– Janó jőjjön be velem a gunyhóba… nem akarok itt künn beszélni magával… nem akarom, hogy meglássanak… valami fontos dologról van szó. Lehet itt még szivart kapni nálam többet is!

Persze a tót örömmel ment be a gunyhóba s Geréb utána. Geréb után besompolygott a kutya is. Nemecsek bosszankodni kezdett.

– Semmit se fogsz hallani abból, amit beszélnek – gondolta – füstbe ment az egész jól kieszelt tervem…

És nagyon irigyelte a kutyát, amely besompolyoghatott utánuk, még mielőtt becsukták az ajtót. Mert még az ajtót is becsukták maguk után. Nemecseknek eszébe jutottak azok a mesék, amelyekben a vasorrú bába fekete kutyává változtatja a királyfit – és igazán most szívesen adott volna érte tíz-húsz finom üveggolyót, ha valami vasorrú bába nehány percre fekete -94- kutyává varázsolta volna s helyette a Hektorból csinált volna egy kis szőke Nemecseket. Hisz elvégre kollégák voltak, közlegények voltak mind a ketten…

De a vasorrú bába helyett segítségére jött – egy vasfogú bogár. Az a szegény szú, amely a fedél egyik deszkáját valamikor régen kirágta s az egész családjával együtt jóllakott a jó puha fával, nem is sejtve, hogy valamikor milyen nagy szolgálatot fog tenni a Pál-utcai fiúknak. Ahol a szú megrágta a deszkát, ott vékonyabb volt. Nemecsek ráhajtotta a fülét a deszkára és hallgatódzott. Tompa hangok jöttek a kis gunyhóból és Nemecsek nemsokára örömmel tapasztalta, hogy minden szót, amit benn egymással beszélnek, kitünően hall. Geréb csöndesen beszélt, mint aki még ezen a magányos helyen is fél, hogy meghallja valaki, amit mond. Ezt mondta a tótnak:

– Janó legyen esze. Tőlem annyi szivart kaphat, amennyit akar. De ezért meg kell tenni valamit.

– Csak ki kell kergetni a fiúkat a grundról. Nem kell megengedni, hogy itt lapdázzanak, hogy széthordják a farakásokat.

Most néhány pillanatig nem hallatszott semmi. Nemecsek ebből arra következtetett, hogy a tót gondolkozik. Aztán ismét hallatszott a tót hangja:

– Mert mások akarnak idejárni. Ezek a mások csupa gazdag fiúk… annyi szivar lesz, amennyi csak kell… még pénz is lesz…

Csattant a kilincs, nyikorgott az ajtó. Geréb kilépett a gunyhóból. De már akkor Nemecsek nem volt a háztetőn. Mint a macska, oly ügyesen mászott le róla, talpraugrott és rohant a farakások közt vissza, a grund felé. Nagyon izgatott volt a kis szőke és érezte, hogy e pillanatban az összes fiúk sorsa, az egész grund jövője az ő kezében van. Mikor a csoportot meglátta, már messziről kiáltott:

Nemecsek száguldott, mint a szélvész. Erről az esetről azonnal értesíteni kell Bokát. Azonnal kell cselekedni, még mielőtt kikergetik őket a birodalmukból. Mikor az utolsó farakás mellett rohant el, meglátta a gitt-egylet tagjait, akik még mindig gyűléseztek. Weisz még mindig komoly arccal elnökölt és amikor a kis szőke elrobogott a közgyűlés mellett, rákiáltott: -96-

– Titkár úr! – süvöltött utána Weisz s hogy nagyobb legyen a tekintélye, erősen megrázta az elnöki csengőt.

– Nem érek rá! – kiáltott vissza Nemecsek és szaladt, hogy Bokát a lakásán keresse föl. Weisz ekkor az utolsó eszközhöz nyúlt. Recsegő hangon kiáltott utána:

Erre aztán meg kellett állnia, hiszen Weisz hadnagy volt… Dúlt-fúlt mérgében a kis szőke, de kénytelen volt engedelmeskedni, mihelyt Weisz elővette a rangját.

– Kérem – mondta a gitt-egylet elnöke – épp most mondtuk ki, hogy a gitt-egylet mától fogva mint titkos egylet fog tovább működni. Új elnököt is választottunk.

– Ha titkár úr meg akarja tartani a titkári állást, akkor most velünk együtt le kell tennie a titoktartási becsületszót, mert ha Rácz tanár úr megtudja, hogy…

Ebben a pillanatban meglátta Nemecsek a farakások közt sompolyogni Gerébet. Ha Geréb most elmegy, vége mindennek… Vége az erődöknek, vége a grundnak… -97- De ha Boka itt a lelkére beszélne, még talán erőt venne rajta a jobb érzés. A kis szőke majdnem sírt dühében. Belevágott az elnök szavába:

– Talán fél a titkár úr? Talán attól fél a titkár úr, hogy ha rájönnek, önt is megbüntetik?

De Nemecsek már nem figyelt rá. Csak Gerébet nézte, aki meglapult a farakások között s azt várta, -98- hogy a fiúk másfelé menjenek s ő azalatt kiosonhasson az utcára… És mikor ezt meglátta, se szó, se beszéd, a faképnél hagyta a gitt-egyletet, összefogta elől a kabátját s uccu neki – mint a szélvész, keresztülvágtatott a grundon és kirohant a kapun.

Néma csönd lett a közgyűlésen. A síri csöndben aztán megszólalt az elnök, síri hangon:

– A tisztelt tagok mindnyájan látták Nemecsek Ernő viselkedését. Kijelentem, hogy Nemecsek Ernő gyáva!

– Indítványozom, hogy a gyáva árulót, aki az egyletet a bajban cserbenhagyta, csapjuk le a titkárságról, zárjuk ki az egyletből s vegyük bele a titkos jegyzőkönyvbe, hogy áruló!

– Éljen! – hangzott egyszerre minden torokból. S az elnök néma csöndben hirdette ki az ítéletet:

– A közgyűlés Nemecsek Ernőt gyáva árulónak jelenti ki, a titkárságból lecsapja és az egyletből kizárja. Jegyző úr!

– Vegye be a jegyzőkönyvbe, hogy Nemecsek Ernőt a közgyűlés árulónak nyilvánítja és írja a nevét kis betűvel.

Moraj futott végig a közgyűlésen. Az alapszabályok szerint ez volt a legszigorúbb büntetés. És sokan állták -99- körül Lesziket, aki azonnal a földre ült, a térdére fektette az ötkrajcáros füzetet, mely az egylet jegyzőkönyve volt s nagy ákombákom betűkkel beleírta, hogy:

Nemecsek Ernő pedig, vagy ha így jobban tetszik: nemecsek ernő rohant, el a Kinizsi-utca felé, ahol Boka lakott egy kis szerény földszintes házban. Berohant a kapu alá s ott egyenesen nekiszaladt Bokának.

Nemecsek lihegve mondta el tapasztalatait s a kabátjánál fogva húzta Bokát, hogy siessen. Most együtt szaladtak a grund felé.

A klinika mellett meg kellett állniok. Szegény Nemecsek köhögni kezdett. Nekitámaszkodott a falnak:

– Te csak… – mondta – te csak siess oda… én… én… majd kiköhögöm magamat.

– Meg vagyok hűlve – mondta Bokának, aki nem mozdult mellőle. – A füvészkertben hűltem meg… Mikor a tóba pottyantam, az még nem volt baj. De az -100- üvegházban, mikor a medencében kucorogtam, ott nagyon hűvös volt a víz. Ott végigfutott rajtam a hideg.

Befordultak a Pál-utcába. S épp akkor, mikor bekanyarodtak a sarkon, nyílott a palánk kis kapuja. Geréb jött ki rajta sietve. Nemecsek hirtelen megfogta Bokát:

Boka tölcsért csinált a kezéből és harsány hangon kiáltott végig a csöndes kis utcán:

Geréb megállott és visszafordult. Mikor Bokát meglátta, nagyon nevetett. És nevetve szaladt el előlük, ki a Körútra. A Pál-utca házai közt élesen hangzott ez a gúnyos nevetés. Geréb kinevette őket.

A két fiú úgy állt ott az utcasarkon, mintha leszögezték volna őket. Geréb eltűnt a szemük elől. Érezték, hogy minden veszve van. Nem szóltak egymáshoz egy árva szót sem s most már csöndesen ballagtak a grund kis ajtaja felé. Belülről a lapdázó fiúk víg lármája hallatszott ki s aztán egy harsány kiáltás: a gitt-egyletiek éljenezték az új elnöküket… Odabenn még senkise tudta, hogy ez a kis darabka föld talán már nem is az övék. Ez a kis darab terméketlen, hepe-hupás pesti föld, ez a két ház közé szorított kis rónaság, ami az ő gyereklelkükben a végtelenséget, a szabadságot jelentette, ami délelőtt amerikai prairie volt, délután magyar Alföld, esőben tenger, télen az északi sark, szóval a barátjuk volt s azzá változott, amivé ők akarták, csakhogy mulattassa őket. -101-

Nemecsek a Boka fejében bízott. Nem vesztette el a reménységét, amíg okos, higgadt kis barátját látta. Csak akkor ijedt meg igazán, mikor meglátta Boka szemében az első könnyet és hallotta, amint az elnök, maga az elnök mély szomorúsággal és reszkető hangon mondta:

Két nappal ezután, csütörtökön, mikor a füvészkertre ráborult az este, a kis hídon álló két őr egy sötét alak közeledtére fegyverbe lépett.

S erre mind a ketten égnek emelték ezüstös végű lándzsáikat, melyeken megcsillant a halvány holdsugár. A tisztelgés a vörösingesek vezérének, Áts Ferinek szólt, aki sietve haladt keresztül a hídon.

A vezér némán szalutált, mire az őrök ismét fejük fölé emelték lándzsáikat. Ez volt a vörösingesek fegyveres tisztelgése.

A sziget kis tisztásán akkor már összegyűltek volt az összes vörösingesek. Mikor Áts belépett közéjük, az idősebbik Pásztor elkiáltotta magát:

És a sok hosszú, ezüstpapiros végű lándzsa felugrott a fejek fölé. -103-

– Sietnünk kell fiúk – mondta Áts Feri, miután viszonozta a köszöntést – mert egy kicsit elkéstem. Azonnal lássunk a dologhoz. Gyujtsátok meg a lámpát.

A lámpát sohse volt szabad addig meggyujtani, amíg a vezér meg nem érkezett. Ha a lámpa égett, az azt jelentette, hogy Áts Feri is a szigeten van. A fiatalabbik Pásztor meggyujtotta a lámpát s a vörösingesek körbe lekuporodtak a kis fény köré. Senki nem szólt, mindenki a vezér szavát várta.

– Alássan jelentem, hogy a fegyvertárunkból hiányzik az a piros-zöld zászló, amit kapitány úr a Pál-utcaiaktól zsákmányolt.

– Nem. Mint fegyvertáros, mikor idejöttem, megnéztem a romban a tomahawkokat és a dárdákat. Egytől egyig mind ott volt, csak a kis zászló hiányzott. Azt ellopta valaki.

– Igen. Mint minden este, a törvény szerint, úgy tegnap este is fölhintettem finom homokkal a rom belsejét s mikor ma megvizsgáltam, találtam benne egy kis lábnyomot, amely a hasadéktól egyenesen abba a szögletbe vezetett, ahol a zászló volt s aztán a szögletből kivezetett a hasadékig. Ott eltűnt a szemem elől, mert ott már kemény és gyepes a föld. -104-

– Igen. Olyan kicsi, hogy sokkal kisebb, mint a Wendaueré, pedig neki van köztünk a legkisebb lába.

– Valami idegen járt a fegyvertárban – mondta a vezér. – Még pedig Pál-utcai fiú volt.

– Onnan sejtem – folytatta Áts – mert ha valami más gyerek lett volna, elvitt volna a fegyverek közül is legalább egyet. De ez csak a zászlót vitte el. Valószínűleg megbíztak valakit a Pál-utcaiak, hogy a zászlójukat lopja vissza. Nem tudsz erről Geréb?

– Jól van. Leülhetsz. Utána fogunk járni. De most intézzük el a dolgunkat. Tudjátok, milyen szégyen esett meg rajtunk a multkor. Mialatt valamennyien itt voltunk a szigeten, az ellenség egy piros cédulát tűzött erre a fára. Nem tudtuk őket megfogni, olyan ügyesek voltak. Két idegen fiú után szaladtunk egészen a Tisztviselő-telepig és csak ott sült ki, hogy ők ok nélkül szaladtak előlünk, mi pedig ok nélkül szaladtunk utánuk. A cédula idetűzése nagy megszégyenítés volt ránk nézve és ezért bosszú jár. A grund elfoglalását is elhalasztottuk addig, amíg Geréb megvizsgálta a terepet. Most tehát Geréb jelentést fog tenni s mi elhatározzuk, hogy mikor indulunk háborúba.

– Én… – mondta kissé zavartan a fiú – azon a véleményen voltam, hogy talán harc nélkül is megszerezhetjük azt a területet. Elgondoltam, hogy hiszen valamikor én is közéjük tartoztam… és miért legyek éppen én az oka, hogy… szóval én megvesztegettem azt a tótot, aki a telekre felügyel és aki most majd ki fogja őket onnan… onnan…

Beléje szorult a szó. Nem tudta folytatni, oly szigorúan nézett a szemébe Áts Feri. És meg is szólalt, erős, mély hangján, melytől annyiszor reszkettek meg a fiúk, amikor az erős legény valamiért megharagudott rájuk:

– Nem – bömbölte – te, úgy látszik, még mindig nem ismered a vörösingeseket. Nem megyünk mi vesztegetni, meg alkudozni. Ha nem adják szépszerivel, hát elvesszük. Nem kell nekem se tót, se kikergetés, aki mindene van! Micsoda alattomos dolog ez?!

Villogó szemmel mondta ezt Gerébnek. És Geréb e pillanatban nagyon megijedt. Érezte, hogy ha most a vörösingesek kitessékelik maguk közül, akkor már igazán nincs sehol helye ezen a világon. Hát fölemelte a fejét és bátor hangon próbált beszélni:

– Nem vagyok gyáva! Veletek vagyok, veletek tartok, hűséget fogadok nektek! -106-

– Ez már beszéd, – mondta Áts, de az arcán látszott, hogy nem rokonszenvezik a jövevénnyel. – Ha velünk akarsz maradni, leteszed a fogadalmat a mi törvényeinkre.

– Mostantól kezdve hadnagyi rangod van nálunk. Szebenics majd ad neked is lándzsát és tomahawkot s beírja a nevedet a titkos névsorba. És most hallgass ide. Nem lehet halogatni a dolgot. A támadás napját holnap tűzöm ki. Holnap délután valamennyien itt gyülekezünk. A csapat fele a Mária-utca felől megy be és elfoglalja az erődöket. A csapat másik felének te fogod kinyitni a Pál-utcai kis kaput s ez a rész ki fogja kergetni a grundbelieket onnan, vagy ha a farakások közé menekülnek, akkor az erődökből támadják meg őket a többiek. Nekünk labdaterület kell és ezt meg fogjuk szerezni, bármi történjék is!

– Éljen! – kiáltották mind a vörösingesek és lándzsáikat a magasba emelték.

– Még meg kell tőled kérdeznem valamit. Nem gondolod, hogy a Pál-utcaiak sejtik, hogy te hozzánk tartozol?

– Nem hinném – felelt az új hadnagy. – Még ha itt is volt valaki közülük a multkor, mikor a piros cédulát a fára tűzték, nem láthatott a sötétben.

– Nem. És ha gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem, mert mind fél tőlem. Nincs azok közt egy bátor fiú sem!

Most már világosan hallották, hogy a hang a nagy fa tetejéről jött. S rögtön ezután zörögni kezdtek az ágak, recsegett-ropogott valami a nagy fa lombjai közt s egy pillanat múlva egy kis szőke fiú mászott le a fáról. Mikor az utolsó ágról a földre ugrott, nyugodtan letisztogatta a ruháját, megállott egyenesen, mint a cövek és farkasszemet nézett a vörösingesek ámuló csapatjával. Senki se szólt egy szót sem, úgy meglepett mindenkit ez a váratlanul idetoppant kis vendég.

– Igen. Nemecsek. Én vagyok. És ne kutassák, hogy ki lopta el a Pál-utcai zászlót a fegyvertárból, mert azt én loptam el. Itt van, ni. Nekem van az a kis lábam, ami még a Wendauer lábánál is kisebb. És nem szóltam volna, fenn maradhattam volna a fa tetején, amíg maguk mind el nem mentek volna, hiszen ott gubbaszkodtam -108- már fél négy óta. De mikor Geréb azt mondta, hogy köztünk nincs egy se, aki bátor volna, hát akkor gondoltam: «megállj, majd én megmutatom neked, hogy akad még a Pál-utcaiak közt is bátor fiú, ha nem más, hát a Nemecsek, a közlegény!» Itt vagyok kérem, kihallgattam az egész tanácskozást, visszaloptam a zászlónkat, most tessék csináljanak velem, amit akarnak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből a zászlót, mert magamtól ugyan oda nem adom. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk meg tizen vannak.

Kipirult, ahogy így beszélt és kitárta a két karját. Az egyik kezében a kis zászlót szorongatta. A vörösingesek nem tudtak magukhoz térni ámulatukból s csak nézték ezt a csöpp kis szőke legényt, aki az égből pottyant közibük s aki itt bátran, hangos szóval kiabált az arcukba, fölemelt fővel, mintha olyan erős volna, hogy el tudná páholni ezt az egész társaságot a két erős Pásztorral és Áts Ferivel együtt.

Leghamarább a Pásztoroknak jött meg a hidegvérük. Odamentek a kis Nemecsekhez és jobbról-balról megfogták a két karját. A fiatalabbik Pásztor állt a jobboldalán és ez már a kezéhez is nyúlt, hogy kicsavarja belőle a zászlót, mikor megszólalt a nagy csöndben Áts Feri hangja:

– Ne bántsátok – mondta ez. – Ez a fiú tetszik nekem! Bátor fiú vagy, Nemecsek, vagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk vörösingesnek! -109-

Reszketett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól. Sápadtan, komoly tekintettel állott ott és megismételte:

– Hát ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hivtam senkit közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első, akit hivtam. De hát ha nem akarsz, nem jösz… -110-

Az idősebb Pásztor egy csavarintással kivette a Nemecsek gyönge kis kezéből a piros-zöld zászlót. Fájt a csavarás, a Pásztoroknak átkozottul kemény markuk volt, de a kis szőke összeszorította a fogát és egy hang se röppent el az ajakáról.

Mindenki arra figyelt, hogy most mi lesz. Micsoda rettenetes büntetést fog kitalálni a hatalmas Áts Feri. Nemecsek dacosan állott a helyén és összeszorította az ajakát.

– Ez nagyon gyönge. Ezt nem illik elverni. Hanem… Fürösszétek meg egy kicsit.

Nagy nevetés támadt a vörösingesek közt. Áts Feri is nevetett, a Pásztorok is nevettek, Szebenics feldobta a sipkáját a levegőbe és Wendauer ugrált, mint valami bolond. Még Geréb is nevetett a fa alatt és ebben az egész vidám társaságban csak egy arc maradt komoly: a Nemecsek kis arca. Meg volt hűlve s már napok óta köhögött. Az édesanyja már a mai napra is megtiltotta neki, hogy elmenjen hazulról, de a kis szőke nem bírta a szobában. Három órakor megszökött hazulról és fél négytől estig a fa tetején ült a szigeten. De a világért se szólt volna. Talán mondja azt, hogy meg van hűlve? Még nagyobbat nevettek volna rajta és Geréb is nevetett -111- volna, mint ahogy most nevetett: mind a foga kilátszott, olyan szélesre húzta a száját. Hát nem szólt. Tűrte, hogy az általános hahota közepette a sziget partjára vezessék s ott a két Pásztor belenyomja a sekélyvízű tóba. Félelmetes két fiú volt a két Pásztor. Az egyik a két kezét fogta össze a másik a tarkóját tartotta. Nyakig belenyomták a vízbe s e pillanatban mindenki ujjongott a szigeten. A vörösingesek vidám táncot jártak a parton, a sapkáikat dobálták és nagyokat kurjantottak:

És a sok «huja hopp» összeolvadt a nagy kacagással, vidám lárma verte föl a kis sziget esti csöndjét s a parton, ahol Nemecsek oly szomorú szemmel nézegetett ki a vízből, mint valami bánatos kis béka, ott állott szétterpesztett lábbal Geréb, nagyokat nevetve s a fejével integetve a kis szőke felé.

Aztán eleresztették a Pásztorok és Nemecsek kimászott a tóból. Most tört ki amúgy istenigazában a mulatság, amint csepegő-csurgó, sáros ruháját meglátták. Kis kabátjáról csurgott a víz, s ahogy a karját megrázta, úgy folyt ki a kabátujjából, mintha kannából öntötték volna. Mindenki elugrott előle, mikor megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya. És gúnyos szavak röpködtek feléje:

Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott és simogatta -112- vizes kabátját. De akkor elébeállt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját és kevélyes fejbólintással ezt kérdezte tőle:

– Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni és kinevetni engem. Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, minthogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A multkor magam pottyantam a vízbe, akkor is itt láttalak a szigeten az idegenek közt. De engem meghivhattok magatok közé, hizeleghettek nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm hozzátok. És ha még egyszer a vízbe nyomtok és ha még százszor és ezerszer a vízbe nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is, meg holnapután is. Majd csak megbújok valahol, ahol nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál-utcába, elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni, hogy ahol mi is tizen vagyunk, ott másképpen fognak veletek beszélni, mint ahogy én most itt beszélek. Könnyű volt velem elbánni! Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a golyóimat a múzeumkertben, mert ők voltak az erősebbek. Most meg beledobtatok a vízbe mert ti vagytok az erősebbek! Könnyű tíznek egy ellen! De én nem bánom. Engem meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem -113- csaptam fel közétek. Inkább fojtsatok vízbe és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki, aki ott áll ni… ott…

Kinyújtotta a karját és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép kis szőke fejére, víztől fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb szemébe s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a lelkére. Elkomolyodott és lehorgasztotta a fejét. És ebben a pillanatban úgy hallgatott mindenki, olyan -114- nagy volt a csönd, mintha templomban lettek volna a fiúk s tisztán lehetett hallani, amint a Nemecsek ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz…

És miután most se felelt neki senki, nyugodtan, szépen, lassan elindult a híd felé. Egy kéz se mozdult, egyetlen egy fiú se moccant meg a helyéről. Most mindenki érezte, hogy ez a csöpp szőke gyerek valóságos kis hős, igazi férfi, aki megérdemelné, hogy felnőtt ember legyen… A hídnál álló két őr, aki az egész esetet végignézte, csak bámult rá, de hozzányúlni egyik se mert. Mikor Nemecsek a hídra lépett, fölharsant Áts Feri mély, dörgő hangja:

És a két őr haptákba vágta magát s a magasba emelte ezüstös végű lándzsáját. És mind a fiúk összecsapták a bokájukat és valamennyien a magasba emelték lándzsáikat. Senki se szólt, mikor az ezüsthegyű lándzsák megvillantak a holdfényen. Csak a Nemecsek léptei dobogtak a hídon, amint távolodott. Aztán ez se hallatszott, csak valami cuppogás, mint mikor valaki vízzel teli cipőben jár… Nemecsek elment.

A szigeten zavartan néztek egymásra a vörösingesek. Áts Feri a tisztás közepén állott és lehajtotta a fejét. Ekkor odalépett elébe Geréb, fehéren, mint a fal. Motyogott valamit: -115-

De Áts Feri hátat fordított neki. Ekkor Geréb visszament a mereven álló fiúkhoz és odaállt az idősebb Pásztor elé.

De Pásztor követte a vezér példáját. Ő is hátat fordított Gerébnek, aki most tanácstalanul állott. Nem tudta, mit csináljon. Aztán megszólalt, fojtott hangon:

Erre se felelt senki. És most ő indult el ugyanazon az úton, amelyen az imént a kis Nemecsek. De neki -116- nem tisztelgett senki. Az őrök a híd karfájára támaszkodtak és belenéztek a vízbe. És Geréb léptei is elhangzottak a füvészkert csöndjében…

Mikor a vörösingesek így magukra maradtak, Áts Feri megindult és odament az idősebbik Pásztor elé. Egészen közel állott elébe, úgy, hogy az arca majdnem érte Pásztor arcát. Csöndesen kérdezte tőle:

– Hát nem megtiltottam, hogy a vörösingesek kis gyönge gyerekektől golyót raboljanak?

A Pásztorok hallgattak. Áts Ferivel szemben nem volt ellenkezés. A vezér szigorúan nézett rajtuk és ellentmondást nem tűrő hangon, de nyugodtan szólt:

Erre aztán mindenkinek elment a kedve a nevetéstől. -117- Áts ránézett a Pásztorokra és most már sürgető hangon mondta:

A vörösingesek sarkon fordultak és hátat fordítottak a tónak. Sőt Áts Feri sem nézte, hogy hogyan hajtják végre magukon a Pásztorok a büntetést. A Pásztorok pedig búsan, lassan mentek be a tóba s engedelmesen beleültek a vízbe nyakig. A fiúk nem látták őket, csak a lubickolásukat hallották. Áts Feri a tóra nézett s meggyőződött arról, hogy a két fiú valóban nyakig merült a vízbe. Ekkor kiadta a parancsot:

És elvezette a csapatot a szigetről. Az őrök elfujták a lámpát és csatlakoztak a csapathoz, mely katonás léptekkel dobogott végig a hídon és eltűnt a füvészkert sűrűjében…

A két Pásztor kimászott a vízből. Egymásra néztek, aztán beledugták a zsebükbe kezüket, ahogy szokták s ők is elindultak. Egy szót se beszéltek egymással és nagyon szégyelték magukat.

Mikor másnap délután a fiúk úgy félhárom körül sorra beszállingóztak a grund kis ajtaján, a palánk belső részén nagy papirlapot láttak, mely négy sarkán négy óriási szöggel volt a deszkához szögezve.

A nagy papirlap kiáltvány volt, melyet éjszakája feláldozásával Boka írt. Nagy, nyomtatott betűkkel volt pingálva, fekete tussal, csak éppen a mondatok kezdőbetűi voltak vérpirosak. A kiáltvány teljes szövege így hangzott:

Ma nem volt kedve senkinek sem a métázáshoz. A lapda csöndesen pihent Richter zsebében, mert ő volt a lapdatáros. A fiúk föl-alá jártak, beszélgettek a nemsokára elkövetkezendő háborúról, majd újra meg újra visszatértek -119- a palánkra ragasztott kiáltványhoz, tízszer, hússzor is elolvasták a lelkesítő szavakat. Többen már könyv nélkül is megtanulták és egy-egy farakás tetejéről harcias hangon szavalták le az alant állóknak, akik viszont szintén könyv nélkül tudták, de azért tátott szájjal hallgatták, s miután végighallgatták, visszasiettek a palánkhoz, újra elolvasták és aztán maguk is egy farakás tetejére másztak és ők is elszavalták.

Az egész csapat tele volt ezzel a kiáltvánnyal, mely első volt a maga nemében. Igazán, nagyon nagy lehetett a baj s igen komoly a veszedelem, ha Boka arra határozta el magát, hogy kiáltványt bocsát ki a saját legmagasabb aláírásával.

Egyes részleteket már hallottak a fiúk. Itt-ott hallatszott Geréb neve, de biztosat nem tudott róla senki. Az elnök különböző okokból jónak látta titokban tartani a Geréb ügyét. Többek közt azért is, mert úgy számított, hogy itt, a grundon fogja rajtakapni s itt fogja azonnal törvényszék elé állítani. Arra persze még maga Boka se gondolt, hogy a kis Nemecsek a maga szakállára kiszökik a füvészkertbe s ott az ellenséges hadak táborának kellő közepén világraszóló botrányt csinál… Ezt csak ma délelőtt tudta meg az elnök az iskolában, a latin óra után, mikor a pincében, ahol a pedellus a vajaskenyereket árulta, Nemecsek félrehívta és mindent elmondott neki. A grundon azonban még félháromkor is teljes bizonytalanság uralkodott s mindenki az elnököt várta. Az általános izgatottsághoz járult még egy külön izgatottság is. A gitt-egylet kebelében botrány tört ki. -120- Az egyleti gitt kiszáradt. Megrepedezett és használhatatlanná vált, amit úgy kell érteni, hogy nem lehetett többé nyomkodni. Ez kétségkívül az elnök hibája volt, hisz azt talán a történtek után magyarázni se kell, hogy az egyleti elnök kötelessége volt a gittet meg-megrágni. Kolnay, az új elnök ezt a kötelességet a legrútabbúl elmulasztotta. Könnyű kitalálni, hogy kinek volt ez ellen leghamarabb kifogása. Barabás volt az, aki szóvá tette. Egyiktől a másikhoz ment és éles szavakban kelt ki az új elnök hanyagsága ellen. Szaladgálásának sikere is volt, mert öt perc alatt sikerült a tagok egy részét rábírnia arra, hogy rendkívüli gyűlés összehívását követeljék. Kolnay sejtette, hogy miről van szó.

– Jól van, – mondta – de a grund ügye most előbbre való. A rendkívüli gyűlést csak holnapra fogom összehívni.

– Nem tőlem, hanem a közgyűléstől! Követeljük, hogy még mára hívja össze a gyűlést.

Kolnay éppen felelni akart erre, mikor a kapu felől felhangzott a Pál-utcaiak jelszava:

Mind odanéztek. Boka lépett be a kis kapun. Mellette Nemecsek jött, nagy piros, horgolt kendővel a nyaka körül. Az elnök megérkezése megakasztotta a vitát. Kolnay hirtelen engedett. -121-

– Hát jó, még ma megtartjuk a közgyűlést. De most előbb meghallgatjuk Bokát.

– Ebbe belenyugszom, – felelt Barabás, de már akkor a gitt-egylet tagjai a többiekkel együtt mind Boka köré sereglettek és ezer kérdéssel ostromolták.

Ők is odasiettek a csoporthoz. Boka intett, hogy csönd legyen. Aztán nagy figyelem közepette ezt mondotta:

– Fiúk! Már olvashattátok a kiáltványban is, hogy milyen veszedelem fenyeget bennünket. Kémeink az ellentáborban jártak és megtudták, hogy a vörösingesek holnapra tervezik a támadást.

– Igen, holnap – folytatta Boka – és így mától kezdve kihirdetem az ostromállapotot. Följebbvalójának mindenki föltétlen engedelmességgel tartozik s a tisztek valamennyien nekem tartoznak engedelmeskedni. Ne higyjétek azonban, hogy ez valami gyerekjáték lesz. A vörösingesek erős fiúk és sokan vannak. A küzdelem nagyon heves lesz. Senkit se akarunk azonban kényszeríteni és ezért még most kijelentem, hogy aki nem akar a harcban résztvenni, az jelentkezzék!

Nagy csönd lett erre. Senki sem jelentkezett. Boka megismételte a felszólítást:

– Aki nem akar résztvenni a háborúban, az álljon elő. Nem áll elő senki?

– Akkor valamennyien adjátok szavatokat, hogy holnap két órakor itt lesztek.

Sorra mindenki Boka elé járult és Boka mindeniktől a szavát vette, hogy holnap eljön. Mikor rendre mindenkivel kezet fogott, emelt hangon így szólt:

– Aki pedig holnap nem lesz itt, az becstelen szószegő és az be ne tegye többé a lábát ide, mert bottal verjük ki.

Erre halálos csönd lett. Mindenki kiváncsian figyelt, hogy ugyan mi is van Gerébbel. De Boka nem volt az a fiú, aki eltér az eredeti tervétől. Ő nem akarta kiszolgáltatni Gerébet, csak úgy, hogy itt, a többiek előtt kapja rajta.

– Semmi – felelt nyugodtan Boka. – Arról majd máskor beszélünk. Most egyelőre azon legyünk, hogy a csatát megnyerjük. Mielőtt azonban a parancsokat kiosztanám, valamit ki kell jelentenem. Ha van köztetek valami harag, hát annak most legyen vége. Akik haragban vannak egymással, béküljenek ki.

– Hát béküljetek ki azonnal, – rivallt rájuk Boka – mert különben mind a kettőtöket kidoblak innen. Harcolni csak úgy lehet, ha mindnyájan jóbarátai vagyunk egymásnak!

A két haragos odasomfordált Boka elé és kénytelen-kelletlen nyújtott egymásnak kezet. Még el sem eresztették egymás kezét, mikor Barabás megszólalt:

– Az, hogy… hogyha a vörösingesek véletlenül nem támadnának meg bennünket… akkor… akkor… én megint haragban lehessek a Kolnayval, mert…

Boka úgy nézett rá, mintha keresztül akarta volna szúrni ezzel a szempillantással:

Erre elhallgatott Barabás. De dúlt-fúlt egy kicsit és sokért nem adta volna, ha e pillanatban jól oldalba üthette volna Kolnayt, aki vidáman mosolygott…

Nemecsek szolgálatkészen kapott a zsebéhez és egy papirlapot vett onnan elő. Ez volt a haditerv, amit Boka ma ebéd után eszelt ki. A haditerv ilyen volt:

Letette egy kőre, s a fiúk mind köréje kuporodtak. Mindenki kiváncsian várta, hogy őt hova rendelik, hogy milyen szerep jut neki. Boka pedig elkezdte magyarázni a haditervet:

– Figyeljetek jól ide. Nézzétek mindig a rajzot. Ez itten a mi birodalmunknak a térképe. Az ellenség, a kémek jelentése szerint egyszerre két oldalról fog támadni: a Pál-utca felől és a Mária-utca felől. Menjünk sorra. Ez a két négyszög, amelybe A és B van írva, jelenti a kapu védelmére rendelt két zászlóaljat. Az A zászlóalj áll három emberből, Weisz vezérlete alatt. A B zászlóalj szintén három emberből áll, Leszik vezérlete alatt. A Mária-utcai kaput szintén két zászlóalj védi. Itt a C csapat vezére Richter, a D csapat vezére Kolnay. -125-

– Megint te? Ha még egy szót szólsz, haditörvényszék elé állítalak! Ülj le.

– A fekete pontok, melyek E betűkkel és számokkal vannak jelölve, az erődöket jelentik. Ezeket homokkal látjuk el, úgy, hogy két-két ember elég minden erődre. Homokkal harcolni könnyű. Az erődök különben oly közel vannak egymáshoz, hogyha az egyiket megtámadják, a másik erőd is bombázhatja a támadókat. Az 1., 2. és 3. számú erődök a Mária-utcai rész felől védik a grundot, a 4., 5. és 6. számú erődök pedig az A és B csapatokat támogatják homokbombákkal. Hogy melyik erődbe ki megy, azt később fogom csak megmondani. A zászlóaljparancsnokok pedig maguk választanak maguk mellé két-két embert. Értitek?

A fiúk most már mind tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel ülték körül a nagyszerű haditérképet, sőt némelyek noteszkönyvüket vették elő és buzgón jegyezték azokat, amiket az elnökhadvezér mondott.

– Na már most, – mondta Boka, – ez volt az elhelyezés. Most jön a tulajdonképpeni hadiparancs. Figyeljen mindenki jól. Az A és B csapatok, mikor a palánk -126- tetejére küldött őrszem jelentést tesz arról, hogy a vörösingesek közelednek, kinyitják a kaput.

– Igenis, kinyitjátok. Mi nem zárkózunk be, mert mi fölvesszük a harcot. Jőjjenek előbb be és aztán mi majd kiverjük őket. Tehát kinyitják a kaput és beeresztik a csapatot. Amint az utolsó emberük is bejött, megtámadják őket. Ugyanekkor a 4., 5. és 6. számú erődök megkezdik a bombázást. Ez az egyik csapat kötelessége. Ez a Pál-utcai hadsereg. Ha lehet, kiveritek őket, ha nem lehet, legalább azt akadályozzátok meg, hogy a 3., 4., 5. és 6. számú erődök által alkotott vonalon keresztül hatoljanak és a grundon maradjanak. A másik hadsereg: a Mária-utcai hadsereg már nehezebb feladatot kap. Figyeljetek jól, Richter és Kolnay. A C és D zászlóalj a Mária-utcába küld őrszemet. Mikor a vörösingesek másik csapatja a Mária-utca felől feltűnik, a zászlóaljak csatarendben állnak. Mikor a nagy kapun bejönnek a vörösingesek, akkor mind a két zászlóalj futást színlel. Ide nézzetek… a térképre… látjátok? A C zászlóalj, ez a tied, Richter… beszalad a kocsiszínbe…

– A D zászlóalj pedig, a Kolnayé, beszalad a Janó gunyhójába. Most vigyázzatok, mert most következik a legfontosabb. És nézzétek jól a térképet. A vörösingesek erre megkerülik jobbról-balról a gőzfűrészt és a gőzfűrész -127- mögött szembetalálják magukat a 1., 2. és 3. számú erőddel. Ezek rögtön bombázni kezdenek. Ugyane pillanatban a két zászlóalj előrohan, az egyik a kocsiszínből, a másik a tót gunyhójából és hátbatámadja az ellenséget. Az ellenség, ha bátran harcoltok, itt kutyaszorítóba kerül és kénytelen megadni magát. Ha pedig nem adja meg magát, beszorítjátok őket a gunyhóba és rájuk zárjátok az ajtót. Mikor ez megtörtént, a C zászlóalj a gunyhó mellett, a D zászlóalj pedig a farakásokat megkerülve a 6. számú erőd mellett bukkan ki és az A és B segítségére siet. Az 1. és 2. számú erődök legénysége pedig a 4. és 5. számú erődbe megy és hevesebbé teszi a bombázást. Ekkor aztán az A, B, C és D zászlóalj egy vonalba sorakozva támad és hajtja a Pál-utcai kapu felé az ellenséget, s ezalatt az összes erődök a fejünk fölött bombázzák az ellenséget, mely az egyesült erőnek képtelen lesz ellentállani. Akkor pedig kiverjük őket a Pál-utcai kapun! Megértettétek?

Óriási lelkesedés tört ki erre a kérdésre. Kendőket lobogtattak és kalapokat dobáltak a magasba. Nemecsek lecsavarta a nyakáról a nagy piros horgolt kendőt és náthás hangon kiáltotta bele az általános éljenzésbe:

– Csönd! Még egyet. Én a C és D zászlóalj közelében fogok tartózkodni a hadsegédemmel. Amit ő általa üzenek, azt úgy kell vennetek, mintha én parancsoltam volna. -128-

Egy páran összenéztek. A gitt-egylet tagjai egy kicsit lökdösték is egymást, hogy ez ellen tiltakozni kellene. Ilyen hangok hallatszottak:

– A gitt-egylet közgyűlésén, a multkor… mikor… Boka elvesztette a türelmét. Rákiáltott Leszikre:

– Elég. Hallgass. Nem vagyok kiváncsi az ostobaságaitokra. Nemecsek lesz a hadsegédem és punktum. Aki egy szót szól ellene, az haditörvényszék elé áll.

Kissé szigorú volt ez a kijelentés, de mindenki belátta, hogy háborús időben csak így lehet boldogulni. Tehát belenyugodtak abba, hogy Nemecsek legyen a hadsegéd. Egy kis csöndes sugdolózás támadt a gitt-egylet vezéremberei között. Azt mondták, hogy ez sértés a gitt-egyletre nézve. És szégyelték, hogy a háborúban ilyen fontos szerep jut annak, akiről az ő közgyűlésük kimondta, hogy áruló, s akinek a nevét ők kis betűvel írták be az egylet fekete könyvébe. Pedig, ha tudták volna… -129-

Most névsort húzott elő a zsebéből Boka. Felolvasta róla, hogy kicsoda melyik erődbe van rendelve. A zászlóaljparancsnokok kiválogatták a maguk két-két emberét. Mindez roppant komolyan ment, s a fiúk oly izgatottak voltak, hogy egyik se szólt egy szót se. Mikor mindez megtörtént, Boka kiadta a parancsot:

– Mindenki várjon, amíg újabb parancsot nem kap! – kiáltotta utánuk Boka.

Most magára maradt a grund kellő közepén Nemecsekkel, a hadsegéddel. A hadsegéd, szegény, nagyokat köhögött.

– Ernő, – mondta neki szelíden Boka – csavard vissza a kendőt a nyakadra. Nagyon meghűtötted magad.

Nemecsek hálásan nézett a barátjára és úgy engedelmeskedett neki, mintha a bátyja lett volna. Visszacsavarta a nagy piros horgolt kendőt a nyakára, úgy, hogy csak a füle látszott ki belőle.

De Nemecsek ebben a pillanatban valami olyat csinált, amilyet eddig még soha. Belevágott a följebbvalója szavába:

– Bocsáss meg, – mondta – de előbb szeretnék neked valamit mondani! -130-

– Ugyan kérlek, – kiáltott türelmetlenül az elnök, – te is komolyan veszed ezeket az ostobaságokat?

– Igen, – felelt Nemecsek, – mert ők is komolyan veszik. És én érzem, hogy ők buták és én nem bánom, ha ők akármit is gondolnak felőlem, de azt nem szeretném, ha te… ha te… ha te is megvetnél.

És Nemecsek akadozva, fojtott hangon adta elő a minap történteket. Hogy épp akkor kellett sietnie, mikor a gitt-egylet tagjai titkos fogadalmat tettek. Hogy ezért rögtön kaptak ezen a véletlenségen és kijelentették, hogy azért szalad, mert nem mer a titkos egyletbe belépni. Hogy áruló és becstelen.

És hogy mindez alapjában véve azért történt, mert a hadnagyok, főhadnagyok és kapitányok kezdik rossz néven venni, hogy az elnök nem velük pajtáskodik, hanem minden államtitokba az egyszerű közlegényt avatja be. És végül, hogy beírták a nevét a fekete könyvbe, csupa kis betűvel. -131-

Mindezt türelemmel hallgatta végig Boka. Aztán hallgatott megint. Fájt neki, hogy a fiúk közt ilyenek is vannak. Boka okos fiú volt, de azért azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi s hogy nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk. Aztán szeretettel nézett a kis szőkére.

– Jól van, Ernő, – mondta – csak te menj a -132- dolgod után és ne törődj velük. Most nem akarok semmit se szólni háború előtt. De ha egyszer túl leszünk a háborún, majd szétütök én közöttük. Hát most lovagolj hamar az 1. és 2. számú erődhöz és vidd a parancsot, hogy azonnal másszanak át a 4. és 5. számú erődbe a fiúk. Látni akarom, hogy mennyi időre van szükségük ehhez az átmászáshoz.

A közlegény haptákba vágta magát, mereven szalutált és ámbátor e percben arra gondolt, hogy milyen szomorú az, mikor a háború miatt az ő becsületének a kérdése halasztást szenved, – minden keserűségét elfojtotta és katonásan szólt:

Azzal galoppozni kezdett. Felporzott utána a föld és a hadsegéd nemsokára eltűnt a farakások közt, melyeknek tetején az erődökből buksi gyerekfejek kandikáltak ki, tágra nyitott szemmel. Az arcukon látható volt az izgatottság, amely a katonákat is előveszi ütközet előtt, mint ezt a bátor és emberismerő haditudósítók leírásaiból tudjuk.

Boka pedig egyesegyedül maradt a grund kellő közepén. A nagy darab bekerített sík földre elhatott a robogó kocsik lármája, de azért Boka mégis úgy érezte, mintha nem volna egy nagy város közepén, hanem valahol messze, idegen földön, valami nagy mezőségen, ahol holnap egy csata fogja eldönteni nemzetek sorsát. A fiúk egy kiáltást sem hallattak, mindenki nyugodtan állott a helyén és várta a parancsot. Boka érezte, hogy most minden tőle függ. Tőle függ ennek a kis társaságnak -133- a jóléte, a jövője. Tőle függenek a vidám délutánok, a lapdázások, a különféle játékok és mulatságok, melyeket itt űzni szoktak a pajtásai. És Boka most büszke volt, hogy ilyen szép feladatra vállalkozott.

Körülnézett a kedves grundon. Aztán elnézett a farakások felé, melyek mögűl kíváncsian emelkedett ki a gőzfűrész karcsú vaskéménye s vígan köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, épp oly vígan és épp olyan gondtalanul, mintha a mai nap is csak olyan volna, mint a többi, mintha nem is volna most kockán minden, de minden…

Igen, Boka úgy érezte most magát, mint egy nagy hadvezér a döntő csata előtt. A nagy Napoleonra gondolt… És elkalandozott a jövőbe. Hogy lesz? Mint lesz? Mi lesz belőle? Vajjon katona lesz-e s igazi, egyenruhás hadsereget fog-e vezényelni valamikor, valahol messze, igazi csatatéren, – nem egy kis darab földért, mint amilyen kis darab föld ez a grund, hanem azért a nagy darab édes földért, amit hazának neveznek? Vagy orvos lesz, aki a betegségekkel vív mindennap nagy, komoly és bátor csatát?

Csöndesen szállt le a koratavaszi alkony, ahogy Boka így tünődött. Nagyot sóhajtott és elindult a farakások felé, hogy szemlét tartson az erődök legénységén.

A fiúk meglátták a farakások tetejéről, hogy a hadvezér közeledik feléjük. Az erődökben mozgolódás támadt. A homokbombákat sorba rakták s mindenki haptákba állt. -134-

De a vezér egyszerre csak megállott a fele úton és hátranézett. Mintha hallgatóznék. Aztán megfordult és gyors léptekkel sietett vissza, a palánk kis ajtajához.

Az ajtón kopogtattak. Boka félrehúzta a reteszt és kinyitotta a kis kaput. Meglepetésében hátratántorodott.

Boka nem tudott hamarjában felelni. Geréb lassan bejött és becsukta maga mögött az ajtót. Boka még mindig nem tudta, mit akar. De Geréb most nem volt oly vídám és nyugodt, mint máskor. Sápadt volt és szomorú; kezével idegesen igazgatta a gallérját és látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan kezdje. Boka se szólt, ő se szólt, így hát néhány pillanatig némán állottak egymással szemben és egyik se tudta, mit csináljon. Végre is Geréb szólalt meg:

– Nekem veled semmi beszédem nincs. A legokosabb, ha most kimégy ezen a kapun, úgy, ahogy bejöttél.

– Nézd, Boka, – mondta – én már tudom, hogy te mindenre rájöttél. Tudom, hogy ti itt valamennyien tudjátok, hogy én a vörösingesekhez pártoltam. Én most nem mint kém jöttem ide, hanem mint jóbarát.

Geréb lehorgasztotta a fejét. Arra el volt készülve, -135- hogy gorombáskodni fognak vele, hogy ki fogják kergetni, de azt nem várta, hogy ilyen csöndes szomorúsággal fognak vele beszélni. Ez nagyon bántotta. Jobban, mintha megütötték volna. Most már ő is halkan és szomorúan beszélt:

– De én megbántam… nagyon megbántam… és visszahoztam tőlük a zászlótokat, amit Áts Feri vitt el innen és amit a kis Nemecsek visszalopott… és amit aztán a Pásztorok kicsavartak a kis Nemecsek kezéből…

Ezt mondván, a kabátja alól előhúzta a kis piros-zöld zászlót. Bokának felragyogott a szeme. A kis zászló meg volt gyűrve, meg volt tépdesve, látszott rajta, hogy már harcok folytak érette. De éppen ez volt a szép a kis zászlóban. Rongyos volt, mint egy igazi zászló, amely csaták hevében rongyolódott el.

– A zászlót – mondta Boka – majd visszavesszük a vörösingesektől mi magunk. És ha nem tudjuk visszavenni, akkor már úgyis hiába minden… Akkor már úgyis elmegyünk innen, szétszóródunk… nem leszünk többé együtt… De így nem kell a zászló. És te sem kellesz.

Azzal úgy tett, mintha indulni akarna. Mintha a faképnél akarná hagyni Gerébet. De ez megfogta a kabátja szélét.

– János, – mondta elfulladó hangon – én belátom, hogy nagyot vétettem ellenetek. Én jóvá akarom tenni a hibámat. Bocsássatok meg nekem. -136-

Geréb elővette a zsebkendőjét és a szeméhez emelte. Boka szomorúan mondta neki:

– Ne sírj, Geréb, nem akarom, hogy itt előttem sírj. Menj szépen haza és hagyj minket békében. Most persze ide jöttél, mert a vörösingeseknél is elfogyott a becsületed.

– Hát jó, – szólt – elmegyek. Ti engem már nem láttok többet. De szavamat adom neked, hogy nem azért jöttem vissza ide, mert a vörösingesek meggyűlöltek. Más oka volt ennek.

– Azt nem mondom meg. Talán még megtudod. De jaj nekem, ha ezt te megtudod…

– Most nem magyarázom meg, – dadogta Geréb és a kiskapu felé indult. Ott megállott és visszafordult még egyszer. Ezt mondta:

Kirohant és becsapta a kis ajtót. Boka egy pillanatig -137- habozott. Életében először volt kegyetlen valakivel szemben. És már meg is mozdult, hogy utána menjen, hogy utána kiáltson: «Gyere vissza, de aztán jól viseld magad!», – mikor hirtelen eszébe jutott egy jelenet. Az a nevetés, amellyel Geréb a minap elszaladt előle a Pál-utcában. Amikor kinevette őket. Mikor ott állottak Nemecsekkel a gyalogjáró szélén, szomorúan, lehorgasztott fővel, a fülükben azzal a gúnyos, kaján nevetéssel, amellyel Geréb elugrott előlük. -138-

Azzal megfordult, hogy a farakások felé menjen, de meglepetésében meg kellett állnia. Ott álltak a farakások tetején az összes fiúk, mind, valamennyien és nézték ezt a jelenetet. Még azok is ott álltak, akik nem voltak az erődökbe rendelve. Az egész kis hadsereg némán sorakozott fenn a szabályos fakockákon, egyik se szólt egy szót sem, mindenik visszafojtott lélekzettel várta, hogy mi fog történni Boka és Geréb között. És mikor Geréb kiment s Boka a farakások felé indult, az elfojtott izgatottság kitört és az egész hadsereg hirtelen, egyszerre, mint egy ember kezdett el éljenezni.

– Éljen! – hangzott a sok friss gyerekhang a farakások felől és sapkák repültek a levegőbe.

S egy rettenetes fütty hasította végig a levegőt, akkora fütty, amekkorát talán még a gőzmozdony se tud produkálni, ha még úgy összeszedi is magát. Harsány, diadalmas fütty volt. Persze, hogy Csónakos füttyentett. És boldogan nézett szét és vigyorogva mondta:

Boka pedig megállott a grund közepén és meghatva, boldogan szalutált a hadserege felé. Most megint a nagy Napoleonra gondolt. Azt szerette ilyen nagyon az ő öreg gárdája…

Mindenki látta a jelenetet és most már mindenki tisztában volt Gerébbel. Nem hallatszott odáig, hogy -139- a két fiú mit beszélt a kapuban, de látták a mozdulatokat és ezekből megértettek mindent. Látták Boka elutasító mozdulatát. Látták, hogy nem adott neki kezet. Látták, amikor Geréb sírva fakadt s azt is, ahogy elment. Akkor, mikor a kapuban visszafordult s visszaszólt Bokának, mindnyájan megszeppentek egy kissé. Ezt suttogta Leszik:

De amikor Geréb mégis elment s látták, hogy Boka tagadólag rázza a fejét, egyszeribe kitört belőlük a lelkesedés. És felharsant az «éljen!», mikor az elnök feléjük fordult. Tetszett nekik, hogy az elnökük nem gyerek, hanem komoly férfi. Szerették volna megölelni és megcsókolni. De háborús volt az idő, nem lehetett egyebet tenni, mint kiáltani. Azt aztán meg is tették, teli tüdőből, ahogy csak bírta a torkuk.

– Kemény legény vagy, papuskám! – mondta Csónakos büszkén. De meg is ijedt és kijavította hirtelen:

S ezzel megkezdődött a gyakorlat. Harsány vezényszavak hangzottak, csapatok száguldoztak a farakások közt, erődöket rohantak meg s repültek a homokbombák jobbra-balra. Minden pompásan ment. A kiosztott szerepet mindenki jól tudta. S ez nagyra növelte a lelkesedést.

– Ne szálljon a fejetekbe a dicsőség, – mondta nekik. – Majd háború után legyetek jókedvűek. Most pedig aki akar, haza mehet. Még egyszer mondom: aki holnap idején nem lesz itt, az szószegő!

Ezzel vége volt a gyakorlatnak. De nem volt kedve senkinek sem haza menni. Csoportokra oszlottak és a Geréb-ügyet beszélték meg.

Kolnaynak eszébe jutott a közgyűlés, melyet az imént megigért s melynek színe előtt neki tisztázni kellett magát ama vád alól, hogy az egyleti gittet ki hagyta száradni. Szomorúan nyugodott bele.

– Hát jó, – mondta – közgyűlés. Kérem a tisztelt tagokat, vonuljunk félre.

És a tisztelt tagok, élükön a kárörvendő Barabással, kivonultak a farakások közűl, előre, a palánk mellé, hogy ott tartsák meg a közgyűlést.

– Halljuk, halljuk! – kiabált Barabás. Kolnay pedig hivatalos hangon szólt:

– Khm, khm! – köszörülte a torkát vésztjóslóan Barabás. – Tisztelt közgyűlés! Az elnök úrnak szerencséje volt, mert a hadgyakorlat miatt már majdnem elmaradt ez a gyűlés, mely az elnököt le fogja csapni. -141-

– Nekem hiába ohóznak, – ordított a szónok, – mert én tudom, hogy mit beszélek! Az elnök úr a gyakorlattal elhalasztotta a dolgot egy kicsit, de most már nem halaszthatja tovább. Mert most…

Hirtelen abbahagyta. A palánk kis kapuján erős zörgetés hallatszott s mostanában nagyon ijedeztek a fiúk minden zörgésre. Nem lehetett tudni, nem az ellenség jön-e.

– Az ajtón zörögnek, – mondta reszkető hangon Kolnay s azzal kinézett a palánk deszkái közt levő hasadékon. Aztán csudálkozó arccal fordult a fiúk felé:

Kinyitotta a kaput. Valóban, egy jól öltözött úr lépett be, nagy fekete, galléros felöltőben. Fekete körszakálla volt és szemüveget viselt. Megállott a küszöbön és bekiáltott:

– Én a Gerébnek az apja vagyok, – mondta, miközben becsukta maga mögött a kis kaput. -142-

Erre csönd lett. Ez már komoly dolog volt, ha Gerébnek az apja jött ide. Leszik oldalba lökte Richtert:

Richter elrohant a gőzfűrész felé, ahol Boka éppen a Geréb viselt dolgait beszélte el a fiúknak. A körszakállas úr pedig a gitt-egylethez fordult:

– Az egy másik csapat fiú, akik a füvészkertbe járnak… de most el akarják tőlünk venni ezt a helyet, mert nekik nincs lapdaterületük. Ezek a mi ellenségeink.

– A fiam most az imént sírva jött haza. Sokáig faggattam, hogy mi baja, de nem akarta kivallani. Végre aztán, mikor ráparancsoltam, annyit bevallott, hogy árulással gyanusítják. Hát erre azt mondtam neki: «Én most veszem a kalapomat és elmegyek azokhoz a fiúkhoz. Beszélni fogok velük és meg fogom tőlük kérdezni, hogy mi igaz ebből. Ha nem igaz, akkor én követelni fogom tőlük, hogy bocsánatot kérjenek tőled. Ha azonban igaz, akkor nagy baj lesz belőle, mert a te apád világéletében becsületes ember volt és nem fogja tűrni, hogy az ő fia a pajtásainak az árulója legyen.» Ezt mondtam neki. Hát most itt vagyok és felszólítalak benneteket, mondjátok meg becsülettel, igaz lelketekre, áruló volt-e köztetek az én fiam, vagy nem. Nos?

– Nos? – ismételte Geréb apja. – Ne féljetek tőlem. Mondjátok meg az igazat. Nekem tudnom kell, hogy igaztalanul bántottátok-e a fiamat, vagy hogy büntetést érdemel-e?

Nem felelt senki. Nem akarta senki sem elkeseríteni ezt a jónak látszó köpönyeges embert, aki ilyen nagyon féltékeny a kis gimnazista fia jellemére. Ez pedig Kolnayhoz fordult:

– Te mondtad, hogy elárult benneteket. Most neked kell bizonyítanod! Mikor árult el? Hogy árult el? -144-

Ebben a pillanatban feltűnt az erődök alatt Boka meg Nemecsek, Richter hozta őket. Kolnay föllélekzett.

– Kérem, – mondta – ott jön… az a kis szőke… az a Nemecsek… az látta. Az tudja.

Megvárták, amíg a három fiú a közelükbe érkezett. De Nemecsek egyenest a kapu felé ment. Kolnay odakiáltott:

– Most nem lehet, – felelt Boka – tessék egy kicsit várni. A Nemecsek nagyon rosszul van, köhögési rohamot kapott… most haza kell kísérnem…

– Igen, – mondta halkan a kis szőke és odament a fekete emberhez. Ez szigorúan mondta neki:

– Én a Geréb apja vagyok és azért jöttem ide, hogy megtudjam, áruló-e a fiam, vagy nem. A pajtásaid azt mondják, hogy te láttad, te tudod. Hát felelj igaz lelkedre: igaz ez, vagy nem?

Nemecseknek égett a láztól az arca. Most már komolyan beteg volt. Lüktetett a halántéka, forró volt a keze. És olyan különös volt körülötte az egész világ… Ez a szakállas, szemüveges bácsi, aki olyan szigorúan szólt rá, mint ahogy Rácz tanár úr szokott beszélni a -145- rossz tanulókkal… ez a sok bámuló fiú… a háború… ez a sok izgalom, minden… és ez a szigorú kérdés, amely mögött ott volt az is, hogy ha valóban áruló a Geréb-fiú, akkor nagy baja lesz…

– Felelj! – sürgette a fekete ember. – Most beszéljetek! Felelj! Áruló volt? -146-

És a kis szőke bátran felelt, a láztól piros arccal, a láztól ragyogó szemmel, csöndesen, mintha ő lett volna a bűnös, aki most bevall valamit:

– Haha! – mondta gúnyosan a feketeszakállú ember. – Hát hazudtatok! Mindjárt tudtam én, hogy az én fiam becsületes gyerek!

És Nemecsek kitámolygott az utcára Bokával. Most már összefolyt a szeme előtt minden. Most már nem látott semmit. Zűrzavarban táncolt előtte a fekete ember, az utca, a sok farakás, furcsa szavak zúgtak a fülében. «Fiúk, az erődökre!» – süvítette egy hang. Majd egy másik hang ezt mondta: «Áruló a fiam?» És a fekete ember gúnyosan nevetett és nevetés közben akkorára nőtt a szája, mint az iskola kapuja… és ezen a kapun Rácz tanár úr jött ki…

– Kinek köszönsz? – kérdezte tőle Boka. – Hiszen egy lélek se jár az egész utcában.

És Boka sírni kezdett. Sietve vitte, húzta a sötétedő utcán haza a kis barátját.

– Kérem, ez a Nemecsek egy hazug fráter. Mi árulónak mondtuk ki és kitagadtuk az egyletből.

És boldogan ment haza, megbocsátani a fiának. Az Üllői-út sarkán még látta, amint Boka Nemecsekkel átbotorkált a klinika előtt a kocsiúton a túlsó oldalra. De akkor már Nemecsek is sírt, nagyon szomorúan, nagyon keservesen, az ő közlegényszívének minden mélységes fájdalmával és ebben a lázas sírásban egyre csak ezt motyogta:

– Kis betűvel írták a nevemet… kis betűvel írták az én szegény, tisztességes kis nevemet… -148-

Másnap délelőtt a latin órán olyan nagy volt az izgalom az egész osztályban, hogy Rácz tanár úr észre is vette.

A fiúk mozgolódtak a padokban, elbámultak, nem nagyon figyeltek arra, aki éppen felelt s nemcsak a Pál-utcaiak voltak ilyen rendkívüli állapotban, hanem a többiek is, mondhatnám: az egész iskola. A nagy hadikészülődéseknek hamar hírük ment a nagy épületben s még a felső osztályokba járó fiúk, az úgynevezett hetedisták és nyolcadisták is nagyon érdeklődtek a dolog iránt. A vörösingesek a józsefvárosi reáliskolába jártak s így a gimnázium a Pál-utcaiaknak kívánta a győzelmet. Sőt némelyek egyenesen az iskola becsületét kötötték ehhez a győzelemhez.

– Mi van ma veletek? – kérdezte türelmetlenül Rácz tanár úr. – Mozgolódtok, szórakozottak vagytok, valami máson jár az eszetek!

De nem nagyon firtatta tovább, hogy mi van a fiúkkal. Megelégedett azzal, hogy az osztálynak ma nyugtalan napja van. Zsörtölődő hangon mondta:

– Persze, itt a tavasz, a golyózás, lapdázás… most nem esik jól az iskola! Majd adok én nektek! -149-

De ezt csak mondta. Rácz tanár úr szigorú képű, de szelídlelkű ember volt.

– Leülhetsz! – szólt annak, aki felelt és keresgélni kezdett a noteszében.

Ilyenkor mindig halálos csönd volt az osztályban. Mindenki visszafojtotta a lélekzetét, még az is, aki jól el volt készülve és mereven nézte a tanár ujjait, amelyek lassan forgatták a kis noteszben a lapokat. A fiúk már azt is tudták, melyiküknek a neve a notesz melyik lapján van. Mikor a notesz végén lapozott a tanár, az A és B betűsök lélekzettek fel. Mikor aztán a névsor végéről hirtelen visszafordított az elejére, akkor meg az R, S, T betűsöknek kerekedett jókedvük.

– Nincs itt! – harsogta az osztály. És egy hang – egy jól ismert Pál-utcai hang – hozzátette:

De a Pál-utcaiak összenéztek. Ők jól tudták, hogy hogyan és miért nem vigyázott magára Nemecsek. Szétszóródva ültek az osztályban, ki az első padban, ki a harmadikban, sőt Csónakos, mi tagadás, az utolsóban, de most összenéztek egymásra. Minden arcról le lehetett olvasni, hogy ez a Nemecsek valami szép dologban hűlt -150- meg. Egyszerűen szólván: a hazáért hűlt meg szegény Nemecsek, megfürdött vagy háromszor, egyszer véletlenül, egyszer becsületből, egyszer meg kényszerűségből. És a világért nem árúlta volna el senki ezt a nagy titkot, pedig most már mindenki tudta, még a gitt-egylet is. Sőt a gitt-egylet kebelében mozgalom is indúlt meg az iránt, hogy Nemecsek nevét kitörüljék a fekete könyvből, csak egyelőre még nem tudtak megegyezni arra nézve, hogy előbb javítsák-e ki a kis kezdőbetűket nagy kezdőbetűkre s csak azután törüljék-e ki, avagy hogy kitörüljék minden teketória nélkül. Minthogy Kolnay, aki még mindig elnök volt, azt mondta, hogy teketória nélkül kell kitörülni, természetes, hogy Barabás pártot alakított, mely azt vitatta, hogy előbb vissza kell adni a nevének a becsületet.

De ez most mellékes kérdés volt. Az érdeklődést a háború kötötte le, melyet ma délután kellett megvívni. A latin óra után tömegesen jöttek idegen osztálybeliek Bokához s ajánlkoztak, hogy eljönnek segíteni. Boka mindenkinek ezt felelte:

– Nagyon sajnáljuk, de nem fogadhatjuk el. Mi magunk fogjuk megvédelmezni az országunkat. Ha a vörösingesek talán erősebbek is, mint mi, majd győzzük mi ügyességgel. Lesz, ahogy lesz, de mi már csak magunk akarunk harcolni.

Oly nagy volt az érdeklődés, hogy nemcsak a más osztályok növendékei jelentkeztek, hanem egy órakor, mikor hazafelé rohantak valamennyien ebédelni, a törökmézet áruló ember, aki még mindig ott volt a -151- szomszéd kapualjában, szintén felajánlotta szolgálatait Bokának.

És sietett hazafelé ő is. Az iskola kapujában az osztálytársak körülvették a Pál-utcaiakat és mindenféle hasznos tanácsokkal látták el őket. Még olyanok is akadtak, akik megtanítottak egy-egy Pál-utcait arra, hogy hogyan kell gáncsot vetni. Mások kémeknek ajánlkoztak. Ismét mások arra kérték őket, hogy legyen szabad végignézniük a küzdelmet. De erre sem kapott engedelmet senki. Boka szigorú rendelete az volt, hogy a harc megkezdésekor a kaput be kell csukni s csak akkor kell a kapuőröknek megint kinyitni a kaput, mikor már kifelé szorítják az ellenséget.

De mindez csak néhány percig tartott. A fiúk elszéledtek, mert pontban két órakor már a grundon kellett lenniük. És egynegyed kettőkor már néptelen volt a gimnázium tájéka, a törökmézes is csomagolt és csak az iskolaszolga pipált csöndesen a kapu előtt, miközben néhányszor gúnyosan szólt rá a törökmézes emberre:

– Na, a maga élete se lesz hosszú itt a szomszédban. Eltiltjuk innen azzal a sok szeméttel!

Amire a törökmézes nem is felelt, csak a vállát vonta. Ő nagy úr volt, neki piros fez volt a fején, ő holmi iskolaszolgával szóba se állott. Különösen ilyenkor, mikor érezte, hogy annak a holmi iskolaszolgának van igaza. -152-

És pont két órakor, mikor Boka, fején a Pál-utcaiak színeit viselő piros-zöld sapkával, megjelent a grund kapujában, katonás sorban állott a telek közepén az egész hadsereg. Ott volt mind egy szálig az egész társaság, csak egyetlenegy tagja hiányzott: Nemecsek, aki betegen feküdt otthon. Így történt, hogy a Pál-utcaiak hadserege a csata napján, éppen a csata napján közlegény nélkül maradt. Aki ott volt, mind hadnagy, főhadnagy, kapitány volt.

Maga a közlegény: maga a tulajdonképpeni hadsereg otthon feküdt a Soroksári-utca egyik kertes kis házában, annak is egy csöpp kis ágyában, betegen.

– Ezennel tudatom veletek, hogy leteszem az elnöki rangot, mert ez csak békés időben jó. Most hadiállapot van, tehát fölveszem a tábornoki címet.

Mind nagyon meg voltak hatva ebben a pillanatban. És valóban, fölemelő, szinte történelmi pillanat volt az, mikor a háború napján, a legnagyobb veszedelem idején, Boka fölvette a tábornoki címet.

– És most utóljára elmondom a haditervet, hogy aztán semmi félreértés ne legyen.

El is mondta s ámbátor már mindenki könyv nélkül tudta a hadiparancs minden szavát, feszülten figyeltek.

Hirtelen eloszlott a sor, csak Csele, az elegáns Csele maradt Boka mellett, aki a beteg Nemecsek helyett a hadsegédi tisztet teljesítette. Az oldalán sárgaréz-trombita függött, amit közös költségen vettek egy forint negyven krajcárért, mely összegben benne van a gitt-egyletnek egész, huszonhat krajcárra rúgó vagyona is, amelyet a hadvezér hadicélokra egyszerűen lefoglalt.

Szép kis postástrombita volt s ha belefújtak, épp úgy hangzott, mint a katonák trombitája. Mindössze csak három jelzés volt a trombitával. Az egyik azt jelentette, -154- hogy jön az ellenség, a másik rohamot jelentett s a harmadiknak az volt a jelentősége, hogy mindenki siessen a tábornokhoz. Ezeket a jelzéseket még a tegnapi gyakorlaton megtanulták a fiúk.

Az őrszem, aki kötelességéhez híven fölmászott a palánk tetejére és a jobb lábát kilógatta a Pál-utcára, bekiáltott:

– Nézd meg jól, hogy nem valami vörösinges-e, aki női ruhába öltözött, hogy kémkedni jőjjön ide.

Az őrszem kihajolt az utcára, úgy, hogy majdnem kipottyant. Aztán jelentette:

És ment ajtót nyitni neki. Az igazi hölgy bejött és szétnézett a grundon. Valóban igazi hölgy volt. Kendő nélkül, csak úgy papucsban szaladt ide, úgy, ahogy épp a konyhát felmosta.

– A Geréb úréktól hozom ezt a levelet, – mondta. – Az ifiúr azt mondta, hogy nagyon sürgős és hogy válasz van rá…

Boka felbontotta a levelet, mely «Nagyreményű Boka -155- elnök úrnak» volt címezve és tulajdonképpen nem is levél volt, hanem valóságos paksaméta. Volt abban mindenféle papiros: irkapapír, levélpapír, a nővére levélpapirosának egy darabja, árkuspapír, mindenféle, végesvégig teleírva nagy ákombákom betűkkel s pontosan megszámozva minden oldal. Elolvasta. A levélben ez volt:

«Kedves Boka!

Én ugyan tudom, hogy még levélben sem szívesen állasz velem szóba, de ezt az utolsó dolgot még megpróbálom, mielőtt végleg szakítanék veletek. Most már nemcsak azt látom be, hogy én hibáztam, hanem azt is belátom, hogy ti ezt nem érdemeltétek tőlem, mert olyan gyönyörűen viseltétek magatokat az apámmal szemben, különösen Nemecsek, aki letagadta, hogy én elárúltalak benneteket. Az apám olyan büszke volt, amiért nem bizonyúlt rám az árulás, hogy még aznap megvette nekem a «Lángbaborúlt szigettenger»-t Verne Gyulától, amit már régen kértem, csakhogy kiengeszteljen. Én a könyvet rögtön elvittem ajándékba Nemecseknek, pedig még nem is olvastam, pedig nagyon szerettem volna olvasni, pedig az apám másnap kérdezte: «Hol a könyv, te csirkefogó?» és pedig én erre nem is tudtam semmit felelni, mire az apám azt mondta: «Haszontalan, már el is adtad az antikvárnak, megállj, soha többé nem kapsz tőlem semmit!» – és már meg is kezdte, mert nem kaptam ebédet, de nem bánom, ha a szegény Nemecsek ártatlanúl szenvedett énmiattam, most én is szívesen szenvedek ártatlanúl egy kicsit őmiatta. De ezt csak mellékesen írom neked, mert nem ez a fődolog, amit mondani akarok. Tegnap az iskolában, ahol nem is beszéltetek velem, azon gondolkoztam, -156- hogy hogyan tehetném jóvá a hibámat. És végre ki is találtam a módját. Gondoltam: épp úgy fogom jóvá tenni, ahogy elkövettem. Ezért aztán mindjárt ebéd után, mikor tőletek szomorúan elmentem, mert te nem akartál visszavenni, egyenesen kimentem a füvészkertbe, hogy nektek valamit megtudjak. Utánoztam a Nemecseket, mert fölmásztam a szigeten ugyanarra a fára, amelyiken ő gubbaszkodott egyszer egész délután, persze még akkor, mikor senki se volt a szigeten a vörösingesek közűl. Végre úgy négy órakor megjöttek és engem nagyon szidtak, amit igen jól hallottam a fáról, de most már nem bántam, mert magam is a Pál-utcainak éreztem megint magamat, akárhogy dobtatok is ki, mert a szívemet nem dobhattátok ki, mert azzal tiveletek érzek és nem bánom, ha ki is röhögsz, de majdnem sírtam örömömben, mikor Áts Feri azt mondta, hogy: «ez a Geréb azért közéjük tartozik, ez nem igazi áruló, mert úgy látszik, hogy eddig is a Pál-utcaiak küldték ide közénk kémkedni». És nagy gyűlést tartottak és én minden szóra figyeltem. Azt mondták, hogy miután Nemecsek mindent kikémlelt, most már nem jöhetnek ma harcolni, mert ti el vagytok készülve. Hanem elhatározták, hogy csak holnap lesz a harc. De még valami nagy ravaszságot is eszeltek ki és erről olyan csöndesen beszéltek, hogy nekem két ággal lejebb kellett másznom a fán, hogy hallhassam, mit beszélnek. Mikor így lemásztam egy kicsit, meghallották a zörgést és a Vendauer azt mondta: «Talán megint a fán van az a Nemecsek?» De ez csak vicc volt, mert szerencsére föl se néztek a fára és ha föl is néztek volna, nem láttak volna meg, mert oly sűrű volt már a lomb a fán. Hát azt határozták el, hogy azért holnap ugyanúgy fognak támadni, mint ahogy te tudod, -157- ahogy Nemecsek kihallgatta. Mert az Áts Feri azt mondta: «Ezek most azt hiszik, hogy mert a Nemecsek mindent hallott, mi meg fogjuk változtatni a haditervet. De mi nem változtatjuk meg, éppen azért, mert ők már másképp várnak bennünket.» Ezt határozták el. Aztán gyakorlatoztak és én fél hétig gubbaszkodtam a legnagyobb veszedelemben a fán, hiszen képzelheted, mi történt volna, ha véletlenül észrevesznek. Alig bírtam már a kezemmel tartani magamat és ha fél hétkor nem mentek volna el, valószínűleg úgy elgyöngűltem volna már a fáradságtól, hogy lepottyantam volna közibük, mint egy érett barack, arról a nagy fáról, pedig én nem vagyok barack és pedig az nem is barackfa. De ez csak vicc, mert a fő az, amit az előbbiekben írtam. Fél hétkor aztán, mikor üresen maradt a sziget, én is lemásztam a fáról és haza mentem és vacsora után, egy szál gyertya mellett kellett a latint tanulnom, mert az egész délutánt elvesztettem. Kedves Boka, én most már csak egyre kérlek tégedet. Légy szíves és hidd el, hogy igaz, amit írtam és ne hidd, hogy ez csak hazugság és hogy én titeket félre akarlak vezetni, mint vörösinges kém. Én ezt azért írom, mert vissza akarok kerűlni hozzátok, és ki akarom érdemelni hogy bocsássatok meg nekem. Én nektek hű katonátok leszek, még azt se bánom, ha a főhadnagyi rangról lecsapsz, mert én szívesen megyek vissza mint közlegény, most úgy sincs nálatok közlegény, mert a Nemecsek beteg és csak a Janó kutyája az egyetlen közlegény, de az is inkább hadikutya és én legalább fiú vagyok. Ha most még az egyszer megbocsátasz nekem és visszaveszel engem, akkor én már ma eljövök és a csatában veletek fogok harcolni és a harc hevében fogom magamat úgy kitűntetni, -158- hogy ezáltal minden hibámat jóváteszem. Kérlek szépen, üzenj a Marival, hogy jőjjek-e vagy ne jőjjek és ha azt üzened, hogy jőjjek, akkor rögtön jövök is, mert amíg a Mari tenálad bent van a grundon ezzel a levéllel, addig én itt állok a Pál-utca 5. sz. alatt a kapu aljában és várom a feleletet. Maradok hű barátod

Geréb.»

Mikor Boka a végére ért ennek a levélnek, úgy érezte, hogy Geréb nem hazudik s hogy annyira megjavúlt, hogy érdemes visszavenni. Magához intette tehát a hadsegédjét, Cselét.

– Hadsegéd, – mondta neki – fújja meg a harmadik számú trombitajelet, amely azt jelenti, hogy mindenki jőjjön a tábornokhoz.

És megharsant a kis trombita, melynek éles hangjára bátortalanul bukkantak elő a fiúk a farakások közül. Nem értették, hogy mi ez, hogy miért hívja őket a trombita a tábornokhoz. De miután látták, hogy Boka nyugodtan áll a helyén, előmerészkedtek s egy perc múlva ismét ott állott a tábornok előtt az egész hadsereg, katonás rendben. Boka felolvasta nekik a levelet és megkérdezte tőlük:

És a fiúk, mi tagadás, jó fiúk voltak. Valamennyien egyszerre ezt válaszolták:

Mari bámulta az egész dolgot, a hadsereget, a piros-zöld sapkákat, a fegyvereket… De aztán kipöndörült a kis kapun.

– Richter! – kiáltott Boka, mikor magukra maradtak. Richter kilépett a sorból.

– Melléd fogom rendelni Gerébet, – mondta a tábornok – és te fogsz rá vigyázni. Ha az első gyanús jelet észreveszed, azonnal megfogod és bezárod a kunyhóba. Nem hiszem, hogy erre kerül a sor. De azért mindig jó egy kis óvatosság. Pihenj! Ma nem lesz csata, mint a levélből is láthatjátok. Mindaz, amit mára terveztünk, holnapra marad. Ha ők nem változtatnak haditervet, hát nálunk is minden a régiben marad.

Épp folytatni akarta, mikor a kaput, amelyet a szolgálólány után nem zárt be senki, most berúgta valaki s Geréb ugrott be rajta ragyogó arccal, boldogan, mint aki az igéret földjére végre beteheti a lábát. De mikor az egész hadsereget meglátta, elkomolyodott. Odalépett Bokához és általános figyelem közepette sapkájához emelte a kezét. A Pál-utcaiak piros-zöld sapkája volt a fején.

– Jó, – mondta Boka minden ceremónia nélkül. – Richter mellé vagy beosztva, egyelőre mint közlegény. Majd meglátom, hogy viseled magad a csata napján és akkor visszakaphatod a rangodat.

– Tinektek pedig valamennyiőtöknek a legszigorúbban megtiltom, hogy Gerébbel az ő hibájáról beszéljetek. Ő jóvá akarja tenni a bűnét, mi pedig megbocsátunk neki. Senki egyszóval ne bántsa, hibáját a szemére ne vesse. És őneki is megtiltom, hogy erről beszéljen, mert ez most be van fejezve.

Néma csönd lett erre. A fiúk megint ezt mondták magukban: «Mégis csak okos fiú ez a Boka, megérdemli, hogy ő legyen a tábornok.»

S azzal Richter rögtön magyarázni is kezdte Gerébnek, hogy a csatában mi lesz a dolga holnap. Boka Cselével beszélgetett. S amint így csöndesen diskuráltak, az őrszem, aki még mindig a palánk tetején lovagolt, egyszerre csak bekapta a jobb lábát, amelyet eddig kilógatott az utcára. Az arca rémült kifejezést öltött s ijedten dadogta:

Boka mint a villám ugrott a kapuhoz és bereteszelte. Mindenki Gerébre nézett, aki halálsápadtan állt Richter mellett. Boka haragosan kiáltott rá:

– Talán… talán észrevettek fönn a fán… és így akartak félrevezetni…

Az őrszem kinézett az utcára s aztán leugrott a palánkról, fölkapta a fegyverét és a sorba állott a többiekhez. -161-

Boka a kapuhoz ment és kinyitotta. Bátran kiállott a kapu elé, az utcára. Valóban, jöttek a vörösingesek. De csak hárman voltak. A két Pásztor jött, meg Szebenics. És amikor Bokát meglátták, Szebenics egy kis fehér zászlót húzott elő a kabátja alól és azzal integetett Boka felé. Már messziről kiáltotta:

Boka visszament a grundra. Szégyelte magát Geréb előtt egy kicsit, amiért ilyen hirtelen meggyanusította. Odaszólt Richternek:

– Bocsásd el. Csak követek jönnek, fehér zászlóval. Bocsáss meg, Geréb. -162-

Geréb, szegény, föllélekzett. Már majdnem belekerült a csávába, ártatlanul. De az őrszem kikapott.

– Te pedig – kiáltott rá Boka – jól nézd meg, hogy mi van, mielőtt tüzet kiabálsz. Adta ijedős csacsija! És vezényelt:

– Hátra, mindenki, a farakások közé. Velem nem marad itt más, csak Csele meg Kolnay. Indúlj!

A hadsereg katonás léptekkel ment el és nemsokára eltünt a farakások mögött, Gerébbel együtt. Épp akkor tűnt el az utolsó piros-zöld sapka, mikor a kapun zörgettek a követek. A hadsegéd ajtót nyitott nekik. Bejöttek. Mind a háromnak vörös inge és vörös sapkája volt. Fegyvertelenül jöttek és Szebenics magasra tartotta a fehér zászlót.

Boka tudta, mi illik ilyenkor. Fogta a lándzsáját és a palánkhoz támasztotta, hogy őneki se legyen fegyvere. Kolnay és Csele szó nélkül követték a példáját, sőt Csele odáig ment a buzgóságban, hogy még a trombitát is letette a földre.

– Mi követségbe jöttünk, – mondta Pásztor, – és én vagyok a követség vezére. Azért jöttünk, hogy hadvezérünk, Áts Ferenc nevében megizenjük a háborút.

Mikor a vezér nevét említették, az egész követség szalutált. Bokáék is a sapkájukhoz emelték a kezüket udvariasságból. Pásztor folytatta: -163-

– Nem akarjuk meglepni az ellenfelet. Mi pontban fél háromkor jövünk ide. Ezt akartuk mondani. Kérjük a választ.

Boka érezte, hogy ez nagyon fontos pillanat. Kissé reszketett a hangja, mikor felelt:

– A hadizenetet elfogadjuk. Valamire nézve azonban meg kell állapodnunk. Én nem akarom, hogy ebből verekedés legyen.

– Mi sem akarjuk, – szólt komoran Pásztor és ahogy szokta, mellének szegte a fejét.

– Én azt akarom, – folytatta Boka, – hogy mindössze háromféle harcolási mód legyen. Homokbombák, szabályszerű birkózás és lándzsavívás. Tudják jól a szabályokat, ugy-e?

– Akinek mind a két válla érinti a földet, az le van győzve és többé nem birkózhatik. De azért szabad a másik két módon harcolnia. Beleegyeznek?

– És kettő egy ellen nem támadhat. De csapatok csapatok ellen támadhatnak. Elfogadják?

Szalutált. És Csele meg Kolnay is haptákba állván, szalutált. A követség viszonozta a tisztelgést és Pásztor ismét megszólalt: -164-

– Még valamit kell kérdeznem. A vezérünk azzal is megbízott, hogy kérdezősködjünk, mi van Nemecsekkel. Azt hallottuk, hogy beteg. És ha beteg, akkor arra is megbízásunk van, hogy meglátogassuk, mert olyan bátran viselkedett a multkor nálunk, hogy mi az ilyen ellenséget nagyon becsüljük.

Erre néma tisztelgés következett. Szebenics ismét magasra emelte a zászlót, Pásztor elkiáltotta magát: «Indúlj!» – és a követség kivonúlt a kapun. Még hallották az utcáról a kis trombita harsogását, mellyel a tábornok ismét maga köré hívta a hadsereget, hogy a történteket elmondja nekik.

A követség pedig sietve masirozott a Rákos-utca felé. Az előtt a ház előtt, amelyben Nemecsek lakott, megállottak. A kapuban állt egy kis lány, attól megkérdezték:

– Igen, – mondta a kis lány és odavezette őket a szegényes földszinti lakáshoz, melyben Nemecsek lakott. Az ajtó mellett kis kékre mázolt pléhtábla volt, ezzel a felírással. «Nemecsek András, szabó.»

Beléptek, köszöntek. Elmondták, miért jöttek. A Nemecsek anyja, egy szegény, sovány kis szőke asszony, aki nagyon hasonlított a fiához – vagy jobban mondva: akihez nagyon hasonlított a fia – bevezette őket a szobába, ahol a közlegény az ágyban feküdt. Szebenics itt is magasra emelte a fehér zászlót. És itt is Pásztor lépett elő: -165-

A kis szőke, aki sápadtan, borzas fejjel feküdt a párnán, erre a szóra felült az ágyban. Boldogan mosolygott és ez volt az első kérdése:

De a követség erre nem felelt. Sorra kezet fogtak Nemecsekkel és a komor, vad-arcú Pásztor elérzékenyülve szólt:

– Megbocsátok, – mondta csöndesen a kis szőke -166- és köhögni kezdett. Visszafordult a párnára és Szebenics megigazította a feje alatt a párnát. Aztán azt mondta Pásztor:

Megint fölemelte a zászlótartó a fehér zászlót és mind a hárman kimentek a konyhába. Ott a Nemecsek anyja sírva mondta:

– Ti mind… ti mind olyan derék jó fiúk vagytok… hogy így szeretitek az én szegény kis fiamat. Ezért… ezért… mind a hárman kaptok most egy csésze csokoládét…

A követség tagjai egymásra néztek. A csokoládé csábító dolog volt. De azért mégis előlépett Pásztor és most az egyszer nem hajtotta a mellére, hanem fölemelte szép barna fejét és büszkén mondta:

Gyönyörű tavaszi nap volt a háború napja. Reggel esett az eső és az iskolában, szünet alatt a fiúk szomorúan néztek ki az ablakon. Azt hitték, az eső el fogja verni az egész csatát. De dél felé szépen elállott az eső és kitisztult az ég. Egy órakor már ragyogott az édes tavaszi napsugár, fölszikkadt a kövezet s mikor a fiúk hazamentek az iskolából, megint meleg volt és friss illatokat hozott a szellő a budai hegyekről. Ez volt a legszebb csataidőjárás, amit csak kívánni lehetett. Az erődökben felhalmozott homok megázott, de meg is száradt egy kicsit délutánra. A bombák így használhatóbbak voltak.

Nagy volt a szaladás egy órakor. Rohant haza mindenki és már háromnegyed kettőkor a grundon zsibongott a hadsereg. Némelyiknek még a zsebében volt az ebédről maradt kenyér, onnan eszegette. De most már nem volt oly nagy az izgalom, mint tegnap. Tegnap még nem tudták, mi lesz. De a követek megjelenése eloszlatta az izgatottságot, melynek helyébe a komoly várakozás lépett. Most már tudták, mikor jönnek és tudták, milyen lesz a harc. Forrott valamennyiben -168- a harckészség és már szerettek volna az ütközet hevében lenni. Az utolsó félórában azonban változtatást tett Boka a haditerven. Mikor a fiúk összegyülekeztek, meglepetve látták, hogy a 4-ik és 5-ik erőd előtt nagy és mély árok húzódik. Az ijedősebbek rögtön arra gondoltak, hogy ezt az ellenség csinálta és megrohanták Bokát:

– A sánc – mondta Boka – arra való, hogy a sereg meghúzódjék benne, el legyen rejtve az ellenség elől s csak a kellő pillanatban kezdje el a harcot. A haditerv megváltozik, mert ti nem a Pál-utcai kapunál fogtok állani. Rájöttem, hogy ez nem jó. Ti mind a két zászlóaljjal a sáncárokban fogtok elbújni. Mikor az ellenségnek ez a része bejön a Pál-utcai kapun, az erődök azonnal megkezdik a bombázást. Az ellenség az erődök felé megy, mert nem látja a farakás tövében a sáncot. Mikor öt lépésnyire van a sánctól, ti kidugjátok az árokból -169- a fejeteket és onnan hirtelen bombázni kezditek őket homokkal. Az erődök közben egyre tovább tüzelnek. Ekkor ti kirohantok a sáncból és rávetitek magatokat az ellenségre. Nem kergetitek őket rögtön a kapu felé, hanem megvárjátok, míg mi végzünk a Mária-utcai résszel és csak mikor én rohamot fuvatok, akkor kergessétek őket a kapu felé. Mire mi a Mária-utcai részt beszorítottuk a kunyhóba, az 1-ső és 2-ik erőd legénysége átrohan a többi erődbe és a mi Mária-utcai seregünk a ti segítségetekre jön. Tehát ti csak feltartóztatjátok őket. Értitek?

– És ekkor fuvatom a rohamot. Ekkor már kétszerannyian leszünk, mint ők, mert az ő seregük fele akkor már a kunyhóban lesz. És a törvények szerint csapattámadásnál nem baj, ha többen vagyunk. Csak a személyes támadásnál nem szabad kettőnek egy ellen menni.

Mikor ezt mondta, Janó odament a sánchoz és megigazgatta néhány kapavágással. Aztán még egy talicska homokot öntött be.

Az erődök legénysége ezalatt serényen munkálkodott, sürgött-forgott a farakások tetején. Az erődök úgy voltak csinálva, hogy a fahasábok közül csak a fejük látszott ki a fiúknak. Le-lehajoltak, eltüntek, majd újra felbukkantak. Csinálták a homokbombákat. Minden erőd fokán kicsiny piros-zöld zászlót lengetett a szél, csak a sarkon levő, harmadik számú erődről hiányzott a zászló. Ez a hiányzó zászló volt az, amit Áts Feri annak idején elvitt. -170- Ennek a helyébe nem tűztek másikat, mert ezt a csatában akarták visszafoglalni.

Igen ám, de még emlékezhetünk rá, hogy ez a sok viszontagságon átment zászló legutóbb Gerébnél volt. Először Áts Feri vitte el s a vörösingesek elrejtették a füvészkerti romban. Onnan elvitte Nemecsek, akinek az apró lábnyomait a porban fölfedezték. Amaz emlékezetes estén, amikor egyszerre csak a vörösingesek közé pottyant a kis szőke a fáról, a Pásztorok kicsavarták a kezéből és ismét visszakerült a tomahawkok közé, a vörösingesek titkos fegyvertárába. Onnan legutóbb Geréb hozta el, hogy kedveskedjék vele a Pál-utcaiaknak. De már akkor megmondta Boka, hogy nekik visszalopott zászló nem kell. Ők becsülettel akarják visszaszerezni a zászlót.

Tehát tegnap, alig hogy eltávozott birodalmukból a vörösinges küldöttség, egy Pál-utcai küldöttség kelt útra a zászlóval a füvészkert felé.

A füvészkertben épp nagy haditanács volt, mikor odaértek. Csele vezette a követeket, akik ketten voltak: Weisz és Csónakos. Cselénél fehér zászló volt s a piros-zöld zászlót újságpapirosba göngyölve vitte Weisz.

Csele kihúzta a kabátja alól a fehér zászlót és magasra emelte. De szólni – egy szót se szólt. Az őrök nem tudták, ilyenkor mi a szokás. Hát bekiáltottak a szigetre:

Erre Áts Feri ment ki a hídra. Ő már tudta, mit jelent a fehér zászló. Beeresztette a követeket a szigetre.

– Visszahoztuk ezt a zászlót, amit elvettetek tőlünk. Már nálunk volt, de nekünk így nem kell. Hozzátok magatokkal holnap a csatába és ha el tudjuk venni tőletek, akkor elvesszük. Ha nem, akkor a tiétek marad. Ezt üzeni a tábornokom!

Intett Weisznek, aki nagy komolyan csomagolta ki a papirból a zászlót s mielőtt átadta volna, megcsókolta.

– Igaz, – mondta Áts Feri, – ezt elfelejtettem. Hát jőjjön elő a helyettes-fegyvertáros.

Egy bokor ágai széthajoltak és a kis fürge Wendauer jelent meg a vezér előtt.

– Vedd át a követektől a zászlót – mondta – és tedd el a fegyvertárba.

– A zászlót a csatában Szebenics fegyvertáros fogja vinni. Ez a válaszom.

Csele ismét fel akarta emelni a fehér zászlót annak jeléül, hogy elmennek, mikor megint megszólalt a vörösinges vezér: -172-

– Erre nincs megbízásom! – mondta katonásan, aztán rákiáltott a legényeire: – Vigyázz! In–dúlj!

És otthagyta a vezért. Nem hiába mondták Cseléről, hogy gigerli, nem hiába volt elegáns fiú Csele, meg kell neki adni, hogy ezt katonásan csinálta. Nem volt hajlandó elárulni az ellenségnek senkit, még az árulót sem.

És Áts Feri e pillanatban egy kicsit le volt főzve. Wendauer ott állott a zászlóval és bámult. Aztán dühösen kiáltott rá a vezér:

Wendauer elkullogott és közben azt gondolta: «Mégis csak nagyszerű fiúk ezek a Pál-utcai fiúk! Ime, ez már a második közülük, aki lefőzte a rettenetes Áts Ferit!»

Így került vissza hozzájok a zászló. És ezért nem volt zászló a harmadik számú erődön.

Az őrszemek már fenn ültek a palánkon. Az egyik a Mária-utcai palánk tetején lovagolt, a másik a Pál-utcain. A farakások közül, a siető, sürgő-forgó, rendezkedő csoportból elősietett Geréb. Boka elé állt és összecsapta a sarkát:

– Tábornok úr ma azt parancsolta nekem, hogy a 3-ik erődbe menjek vártüzérnek, mert az a sarkon van és a legveszélyesebb. Meg azért is, mert arról hiányzik a zászló, amit én már egyszer elhoztam ide.

– Azt akarom kérni, hogy még ennél is veszedelmesebb helyre jussak. Már cseréltem is Barabással, aki a sáncba van rendelve. Ő jó dobó, neki hasznát lehet venni az erődben. Én meg nyiltan akarok harcolni, a sáncból, az első sorban. Tessék ezt megengedni.

– Csak azt akarom mondani, – válaszolt kissé zavartan a vártüzér, – hogy örültem, amiért azt mondtad: «derék fiú vagy, Geréb». De nagyon fájt, hogy így mondtad: «mégis derék fiú vagy, Geréb.»

– Erről nem tehetek. Ennek te vagy az oka. De most ne érzékenykedjél. Hátra arc, indúlj. Eredj a helyedre.

És Geréb elmasirozott. Örömmel bújt be a sáncba és rögtön hozzá kezdett a nedves homokból való bombagyártáshoz. A sáncból pedig egy maszatos alak mászott ki. Barabás volt. Odakiáltott Bokának:

Szóval még nem nagyon hittek ennek a Gerébnek. Így jár az, aki hűtlen volt. Ellenőrzik még akkor is, amikor igazat mond. De a tábornok szava ezt a kétséget is eloszlatta. Barabás felmászott a sarok-erődre s lehetett látni alúlról, amint az erőd parancsnokánál szalutálva jelentkezett. De a következő pillanatban már mind a kettő lekapta buksi fejét a bástya mögé. Dolgoztak ők is. Gúlákba rakták a bombákat.

Így telt néhány perc. A fiúk szemében néhány óra volt ez a néhány perc és a türelmetlenség annyira fokozódott, hogy ilyen kiáltások hallatszottak:

Két óra után néhány perccel a hadsegéd benyargalta az összes hadállásokat azzal a paranccsal, hogy minden piszmogásnak vége legyen, mindenki vágja magát «Vigyázz»-ba, mert a tábornok megtartja az utolsó szemlét. És mikor a hadsegéd az utolsó hadállásnál jelentette ezt, az elsőnél már megjelent Boka, némán, szigorúan. Előbb a Mária-utcai sereget nézte meg. Ott minden rendben volt. A két zászlóalj mereven állt a nagy kaputól jobbra-balra. A parancsnokok előléptek.

Majd a kunyhót vizsgálta meg. Az ajtót kinyitotta és a nagy rozsdás kulcsot kivülről dugta be a zárba. Meg is forgatta benne, hogy jár-e. Aztán az első három erődöt nézte meg. Két-két legény állt minden erődben. A homokbombák készen, gúlába rakva. A hármas számú erődben háromszor annyi bomba volt, mint a többiben. Ez volt a fő-erősség. Itt három tüzér vágta magát haptákba, mikor a tábornok megjelent. A 4., 5., 6. erődökben tartalékbombák voltak.

– Ezekhez ne nyúljatok, – szólt Boka, – mert a tartalékhomok arra való, hogy legyen mivel tüzelni, ha a többi erődökből átparancsolom ide a tüzéreket.

Az ötös erődben oly nagy volt a «drukk», hogy mikor a tábornok odaérkezett, a túlbuzgó tüzér ráordított:

Az izgatott tüzér halálra ijedt. Eszébe se jutott hamarjában, hogy nem nagyon valószínű, hogy őt itt főbelőjjék. Sőt Boka sem törődött azzal, hogy ezúttal – ami csak nagy ritkán esett meg vele – bolondot mondott.

Tovább ment és a sánchoz ért. A mély árokban két zászlóalj guggolt. Köztük kuporgott Geréb, boldog mosollyal az arcán. Boka felállt a sánc dombjára. -176-

– Fiúk, – kiáltott lelkesen, – tőletek függ a csata sorsa! Ha ti fel tudjátok tartóztatni az ellenséget, amíg a Mária-utcai sereg végez, megnyertük a csatát! Ezt jól jegyezzétek meg!

Harsány ordítás felelt erre az árokból. A guggoló alakok tűzbe jöttek. Mulatságos kis figurák voltak, amint a sáncárokban ordítoztak és lengették a sapkájukat, anélkül, hogy felállottak volna.

– Nekünk valami olyan helyre kell mennünk, ahonnan az egész harcteret láthatjuk. A hadvezérek a csatát rendszerint dombtetőről szokták nézni. Hát mi fel fogunk mászni a kunyhó tetejére.

A következő percben már a kunyhó tetején állottak. A nap megcsillant Kolnay trombitáján és ez roppant harcias külsőt adott a hadsegédnek. A tüzérek az erődökből mutogatták egymásnak:

S ekkor előkerült Boka zsebéből a színházi gukker, mely már szerepelt egyszer, a füvészkertben. A vállára akasztotta a szíjját, s e percben alig hogy némi csekély külsőségekben különbözött a nagy Napoleontól. Hadvezér volt, annyi szent. És vártak.

Történetíróhoz pontos időszámítás illik, tehát pontosan jegyezzük föl, hogy hat perccel ezután a Pál-utca -177- felől trombitaszó hangzott. Idegen trombita volt. És erre a hangra fészkelődni kezdtek a zászlóaljak.

Néhány pillanattal ezután mind a két őrszem leugrott a palánk tetejéről és futva igyekezett a kunyhó felé, melynek tetején a tábornok állott. A kunyhó előtt megálltak és szalutáltak.

– Helyre! – kiáltott Boka és a két őrszem rohant a helyére. Az egyik a sáncba, a másik a Mária-utcai sereghez. Boka a szeméhez emelte a látcsövet és halkan mondta Kolnaynak:

Ez is megtörtént. Aztán hirtelen levette szeme elől Boka a gukkert, pirosság ömlött el az arcán és lelkes hangon mondta:

És felharsant a trombitajel. A birodalom mindkét kapuja előtt megálltak a vörösingesek. Ezüstvégű lándzsáikon szikrázott a napfény, vörös ingükben, vörös sapkájukban olyanok voltak, mint a vörös ördögök. Az ő trombitáik is rohamot fújtak és most tele volt a levegő izgató trombitaharsogással. Kolnay egyre fújta, egy pillanatra sem hagyta abba.

– Ott van… Áts Feri a Pál-utcaiakkal jött… Szebenics is vele van… ott viszi a mi zászlónkat… kemény dolga lesz a Pál-utcai seregnek!

A Mária-utca felől jövőket az idősebbik Pásztor vezette. Vörös zászlót lengettek. És harsogott a három trombita, szünet nélkül. A vörösingesek pedig csak álltak a kapukban, zárt csatasorban.

– Mindegy! – kiáltott a hadsegéd, egy pillanatra abbahagyva a trombitálást. De a következő pillanatban már tovább fújta, teli tüdőből:

Aztán hirtelen elhallgattak a vörösingesek trombitái. A Mária-utca felől jövők hatalmas csataordításban törtek ki:

És berohantak a kapun. A mieink egy pillanatra elibük álltak, mintha fel akarnák venni a harcot, de a következő pillanatban már vad futással rohantak, ahogy a haditerv parancsolta.

– Bravó! – kiáltott Boka. Aztán hirtelen a Pál-utca felé nézett. Az Áts Feri serege – nem jött be a kapun. Állott a sereg, mint a cövek, a nyitott kapu előtt, az utcán.

– Valami csel, – mondta reszketve Kolnay. Majd -179- megint balra néztek. A mieink futottak s a vörösingesek ordítva vetették magukat utánuk.

Most Boka, aki eddig komolyan, majdnem megszeppenve nézte az Áts Feri hadosztályának tétlenségét, egyszerre olyat csinált, amire az ő életében eddig még nem volt példa. Feldobta magasra a sapkáját, ordított egy nagyot, táncolni kezdett a kunyhó tetején, mintha megbolondúlt volna, úgy, hogy a korhadt alkotmány majdnem beszakadt alatta.

Rárohant Kolnayra, megölelte és megcsókolta. Aztán táncolni kezdett vele. A hadsegéd ebből egy szót sem értett. Meglepetve kérdezte:

– Hát miért várnak? Mire várnak? Arra várnak hogy a Pásztor hadosztálya végezzen a Mária-utcában. -180- És ők csak akkor fognak támadni? Én ezt rögtön megláttam, mikor látható volt, hogy nem egyszerre támadnak! Az a szerencsénk, hogy ők ugyanolyan haditervet csináltak, mint mi. Azt akarták, hogy Pásztor kergesse ki seregünk felét a Mária-utcába és akkor a másik felét egyszerre támadják meg: Pásztor hátulról, Áts Feri előlről. De ebből nem esznek! Gyere!

– Csak gyere velem. Itt nincs mit néznünk, mert ezek ugyan meg nem moccannak. Gyerünk segíteni a Mária-utcai seregünknek!

A Mária-utcai sereg gyönyörűen csinálta a dolgát. Össze-vissza futkosott a gépház előtt, az eperfák körül. Ravaszúl csinálták, mert még ilyeneket is kiabáltak:

A vörösingesek ordítva üldözték őket. Boka most már csak azt figyelte, hogy bele fognak-e menni a csapdába. A mieink ugyanis hirtelen eltüntek a gépház mellett. A sereg fele a kocsiszínbe, a másik fele a kunyhóba menekült.

És a kis trombita megharsant, jelezve, hogy az erődök kezdjék a bombázást. És vékony gyerekhangok -181- diadalordítása jött az első három erőd felől. Tompa puffogás hallatszott. A homokbombák repülni kezdtek. Boka piros volt és egész testében reszketett.

– Rohanj a sáncba és mondd meg, hogy várjanak. Ők csak várjanak. Majd ha rohamot fuvatok, akkor kezdjék. És a Pál-utcai erődök is várjanak!

A hadsegéd már rohant is. A kunyhónál azonban hasra feküdt és a sánc földhányása mögött hason csúszva ment előre a sáncig, hogy a kapuban még mindig mozdulatlanul álló ellenség meg ne lássa. Suttogva adta le a parancsot a legszélsőnek s aztán úgy, ahogy jött, hason csúszva ment vissza a tábornokhoz.

A gépház mögött tele volt ordítással a levegő. A vörösingesek azt hitték, hogy győztek. A három erőd derekasan tüzelt és ez megakadályozta őket abban, hogy felrohanjanak a farakásokra. A szélső erődben, a nevezetes harmadik erődben Barabás ingujjra vetkőzve úgy harcolt, mint egy oroszlán. Egyebet se csinált, csak az öregebb Pásztort vette célba. Egymás után puffantak a puha homokbombák Pásztor fekete fején. És minden bombával kiáltott egyet Barabás:

A puha homok szemét-száját teleszórta Pásztornak, aki dühösen prüszkölt.

– Csak gyere! – kiáltott Barabás, célzott és dobott. Most megint tele lett a szája homokkal a vörösingesnek. Óriási éljenzés tört ki az erődökön.

– Egyél homokot! – kiáltott nekihevülten Barabás és két kezével szórta a bombát, valamennyit Pásztor felé. És a másik kettő se volt rest. A sarokerőd úgy dolgozott, hogy öröm volt nézni. A gyalogos sereg pedig némán kucorgott a kocsiszínben meg a kunyhóban, várta a parancsot, hogy előrohanjon. A vörösingesek most már az erődök tövében voltak és a legkeményebb harcot vívták. Pásztor újra parancsot adott:

– Puff! – vették át a jelszót a többi erődök is és a felkapaszkodni készülők fejére valóságos homokzáport zúdítottak.

– Fogytán van a homok, – mondta, – innen látom. Már Barabás is csak egy kézzel dobál, pedig a sarokerődben háromszor annyi volt…

E pillanatban a második számú erőd megszüntette a tüzelést. Nyilván elfogyott a homok.

– Itt a pillanat! – kiáltott Boka. – Rohanj a kocsiszínbe. Támadjanak! -183-

És ugyanegy pillanatban rohant elő a két zászlóalj, az egyik a kocsiszínből, a másik a kunyhóból. Épp jókor érkeztek. Pásztor már féllábbal fenn volt a második erődön. Belekapaszkodtak és lehúzták. A vörösingesek most megzavarodtak. Ők azt hitték, hogy a futó sereg a farakások közé menekült s hogy az erődök arra valók, hogy ne eresszék be az ellenséget a farakások közé. És íme, egyszerre hátba támadták őket azok, akik az imént még előlük futottak…

Komoly haditudósítók, akik igazi háborúkban vettek részt, azt mondják, hogy a háború legnagyobb veszedelme a zavar. A hadvezérek az ágyúk százaitól sem félnek úgy, mint egy parányi kis zavartól, mely pillanatok alatt általános kavarodássá szokott növekedni. És ha az igazi, ágyús, puskás hadsereget meggyöngíti a zavar, ugyan hogy vágta volna ki magát ebből a bajból néhány vörös tornaingbe öltözött kis gyalogos katona?

Nem értették a dolgot. Az első pillanatban még azt se tudták, hogy ezek ugyanazok, akik az imént eltűntek előlük. Azt hitték, ez új hadsereg. Csak mikor ráismertek egyesekre, látták, hogy megint azokkal kerültek össze.

– Honnan a föld alól kerültek ezek elő? – kiáltott Pásztor, miközben két erős kar belekapaszkodott a lábába és lehúzta az erődről. -184-

Most Boka is harcolt. Kinézett magának egy vörösingest és birkózni kezdett vele. Birkózás közben lassan és ügyesen a kunyhó felé szorította. A vörösinges e pillanatban látta, hogy nem boldogul Bokával. Kapta magát tehát és gáncsot vetett neki. Az erődökről, ahonnan figyelemmel kísérték ezt a párharcot, felhangzott a tiltakozás:

Boka a gáncs következtében elesett. De ugyanabban a pillanatban már talpon is volt. Rákiáltott a vörösre:

Intett Kolnaynak s egy szempillantás alatt a kunyhóba vitték a kapálózó vörösingest. Boka rázárta az ajtót. Lihegve mondta:

– Ostoba volt. Ha rendesen birkózott volna, nem birtam volna vele. Így azonban jogunk volt kettőnknek ellene menni…

És újból a csatasorba rohant, ahol már párokra oszolva birkóztak a legények. Ami kevés homok még az első két erődben volt, azt arra használták a tüzérek, hogy a birkózó ellenségre szórják. A Pál-utcai telekre néző erődök hallgattak, vártak.

– Ne birkózzál! Eridj, vidd a parancsot, hogy az első és második erőd legénysége menjen át a négyes és ötös erődbe! -185-

Kolnay keresztül vágta magát a birkózók során és vitte az üzenetet. Az első két erődről csakhamar eltűnt a zászló, mert ezt is magukkal vitték a fiúk az új harcvonalba.

És egyik diadalkiáltás a másik után hangzott fel. De a legnagyobb akkor hangzott, amikor Pásztort, magát a rettenetes, legyőzhetetlen Pásztort Csónakos ölbe kapta és úgy vitte a kunyhó felé. Egy pillanat és Pásztor már tehetetlen dühvel dörömbölt a kunyhón, csakhogy – belülről… -186-

Óriási lárma tört ki erre. A vörösingesek csapatja érezte, hogy veszve van. A fejüket végleg elvesztették, amikor a vezérük eltűnt közülük. Most már csak abban bizakodtak, hogy az Áts Feri hadosztálya fogja helyreütni a csorbát. És egyik vörösingest a másik után hurcolták be a kunyhóba, egyre fölharsanó, meg-megújuló diadalordítás közepette, ami elhangzott a Pál-utcai küszöbön mozdulatlanúl álló sereghez is.

Az volt ugyanis a vörösingesek közt a megállapodás, hogy mikor a Pásztor-hadosztály végez a Mária-utcában, megfuvatják a trombitát s akkor egyszerre támad Pásztor és Áts Feri. De már akkor a kis Vendauer, aki a Pásztorék trombitása volt, benn dörömbölt a többivel együtt a kunyhóban és a trombitája homokkal teletömve nyugodott szép csöndesen a harmadik erődben, a hadizsákmányok között…

Míg ezek itt történtek a gépház és a kunyhó körül, Áts Feri nyugodtan biztatta embereit:

De a várva-várt trombitajel csak nem jött. Az ordítozás, kiabálás egyre gyöngébb lett, sőt határozottan úgy hallatszott, mintha valami zárt helyről jönne… És mikor a két piros-zöld sapkás zászlóalj az utolsó vörösingest is betuszkolta a kunyhóba s mikor erre kitört a leghatalmasabb diadalordítás, amit a grund -187- még valaha életében hallott, az Áts Feri hadosztályában ideges mozgolódás volt észrevehető. A fiatalabbik Pásztor kilépett a sorból:

Áts Feri fülelt. Valóban, ő is úgy hallotta, hogy ez idegen torok muzsikája. De azért nyugodságot színlelt.

– Nem történt azokkal baj, – mondta – ők csöndben harcolnak. A Pál-utcaiak kiabálnak, mert bajban vannak.

E pillanatban, mintha csak azért történt volna, hogy Áts Ferit megcáfolja, tisztán hallható «éljen» harsant fel a Mária-utca felől.

– Aki bajban van, nem szokott éljenezni! Talán mégse kellett volna oly biztosra venni, hogy a bátyám serege győzni fog…

És Áts Feri, aki okos fiú volt, most már érezte, hogy nem sikerült a számítása. Sőt már azt is érezte, hogy ezzel az egész serege elvesztette a csatát, mert most ő neki magának kell a Pál-utcaiak egész seregével fölvenni a harcot. Az utolsó reménye, a várva-várt trombitajel pedig nem harsant fel…

Hanem felharsant ehelyett egy másik trombitajel. Egy ismeretlen trombita hangja, mely a Boka seregének -188- szólt. Ez azt jelentette, hogy a Pásztor serege utolsó szál emberéig el van fogva, be van zárva és hogy most kezdődik meg a támadás a telek felől. S valóban, a trombitajelre ketté oszlott a Mária-utcai hadsereg s egyik része a kunyhó mellett, a másik része pedig a 6-os erőd mellett bukkant fel, kissé megtépett ruhában, de csillogó szemmel, diadalmas jókedvben, egy győzelmes csata tüzében megedzve.

Most már teljes bizonyossággal tudta Áts Feri, hogy Pásztor serege meg van verve. Egy-két pillanatig farkasszemet nézett az újon érkezett két zászlóaljjal s hirtelen a fiatalabbik Pásztorhoz fordúlt. Izgatottan mondta:

– De hát ha megverték őket, hol vannak? Ha kiszorították őket az utcára, miért nem sietnek hozzánk?

Kinéztek a Pál-utcára, sőt Szebenics elrohant a Mária-utcáig. Sehol senki. Egy téglás-szekér cammogott végig a Mária-utcán s néhány járókelő ment csöndesen a dolga után.

– Ezeket bezárták! – kiáltott magánkívül a haragtól. – Ezeket megverték és bezárták a kunyhójukba!

Most pedig – az iménti cáfolat helyett – megerősítést kapott a kijelentése. Tompa dübörgés hallatszott a kunyhó felől. A bezártak öklükkel verték a deszkát. De hiába. A kis kunyhó ezúttal a Pál-utcai fiúk pártján volt. Nem engedte kidönteni sem az ajtaját, sem az oldalát. Keményen állta az ökölcsapásokat. És a foglyok -189- pokoli hangversenyt rendeztek benne. Lármájukkal magukra akarták vonni az Áts Feri seregének figyelmét. Vendauer, szegény, akitől elvették a trombitát, tölcsért csinált a két tenyeréből és abba trombitált torkaszakadtából.

– Fiúk, – kiáltotta – Pásztor elvesztette a csatát! Rajtunk áll, hogy megmentsük a vörösingesek becsületét! Előre!

És úgy, ahogy állottak, egyetlen széles sorban, bevonultak a telekre és futólépésben támadtak. De Boka most már megint a kunyhó tetején állott Kolnayval s a lába alatt dörömbölő, lármázó, visító pokolmuzsikát túlharsogva kiáltott:

És a sáncárkok felé rohanó vörösingesek egyszerre meghőköltek. Sorjában négy erőd kezdte őket bombázni. Egy pillanatra elborította őket a homokfelhő, nem láttak.

A tartalék előrohant, bele a porfergetegbe, neki a támadó sornak. A sáncárokban még mindig tétlenűl guggolt a gyalogság és várta, mikor kerül rá a sor. És az erődökből bomba bomba után vágódott a csatasorba s nem egy közülök Pál-utcai fiú hátán puffant szét.

Nagy porfelhő kerekedett. Mikor egy-egy erődből elfogyott a bomba, marékkal dobták a száraz homokot. A telek közepén pedig, a sáncároktól alig húsz lépésnyire toporzékolt, kavargott az egymásba keveredett két -190- sereg s a porfergetegből csak itt-ott villant ki egy vörös ing vagy egy piros-zöld sapka.

De ez a sereg már fáradt volt, míg Áts Feriék pihent erővel vették fel a küzdelmet. És egy-egy pillanatra úgy látszott, mintha a küzdők közelebb jönnének a sáncárokhoz, ami azt jelentette, hogy nem bírják feltartóztatni az ő emberei a vöröseket. És minél közelebb értek az erődökhöz, annál biztosabban találtak a bombák. Barabás megint a vezérre vetette magát. Most Áts Ferit bombázta.

Úgy állt fenn a vár fokán, mint valami gyorskezű kis ördög, vigyorogva, nagyokat kurjantva, miközben villámgyorsan hajolt le újabb bombákért. Áts Feri tartalékja hiába hozott magával kis zsákokban homokot. Ennek most nem vehették hasznát, mert minden emberre szükségük volt a csatasorban. Hát eldobták a zsákokat.

És közben lelkesítően, izgatóan, egyre hangzott mind a két trombita: a Kolnayé a kunyhó tetejéről, meg a fiatal Pásztoré a kavargó tömegből. Most már csak tíz lépésnyire voltak a sáncároktól.

– No, Kolnay, – kiáltott Boka, – most mutasd meg, mit tudsz! Eredj le a sáncba ne törődj a bombákkal és ott lenn fújd meg a riadót. Kezdjen tüzelni a sáncárok és amikor a homokja elfogyott, rohanjon ki!

– Hahó! Hó! – kiáltott Kolnay és leugrott a kunyhó tetejéről. Most már nem csúszott hason, hanem fölemelt fővel szaladt a sáncárok felé. Boka kiabált utána -191- de hangját elnyomta a lába alatt forrongó pokol dörömbölése, meg az Áts Feriék folytonos trombitálása, a kiáltozás. Csak nézett utána, nézte, hogy eltudja-e vinni a hírt a sáncba, még mielőtt a vörösingesek meglátják az árokban rejtőzőket.

Egy erőteljes alak vált ki a küzdők közül és Kolnay felé ugrott. Megkapta a kezét és birkózni kezdett vele. Vége volt. Kolnay nem teljesíthette a parancsot.

– Magam megyek! – kiáltott kétségbeesve Boka, ő is leugrott a kunyhó tetejéről és a sáncárok felé szaladt.

Fel kellett volna venni az ellenséges vezérrel a harcot, de ezzel talán kockára tett volna mindent. Tehát rohant tovább az árok felé.

– Gyáva vagy! – kiáltott rá. – Elszaladsz előlem! De ne félj, utólérlek!

És utól is érte, épp abban a pillanatban, mikor Boka a sáncba ugrott. Csak annyi ideje volt, hogy elkiálthassa magát:

És a szembe jövő Áts Feri a következő pillanatban egyszerre vagy tíz friss bombát kapott a vörös ingére, a vörös sapkájára és a vörös arcára.

– Ördögök vagytok! – kiáltott. – Most meg a föld alól lövöldöztök?

De akkor már kifejlődött az egész vonalon a tüzérségi támadás. Az erődök felülről bombáztak, a sánc alulról. Viharzott a homok és a lármába most friss hangok -192- vegyültek. Megszólalt a sánc is, mely eddig hallgatni volt kénytelen. Boka elérkezettnek látta a pillanatot a végső támadásra. Ő maga állt a sor szélére, melytől alig két lépésnyire birkózott Kolnay egy vörösingessel. Kiállott a sánc szélére, előkapta és magasra emelte a piros-zöld zászlót és kiadta az utolsó parancsot:

És valóban, a föld alól bújt ki egy új sereg. Rohamlépésben támadtak s gondosan vigyáztak arra, hogy páros birkózásba ne bocsátkozzanak. Zárt sorban mentek a vörösök felé s szorították őket, el a sánctól.

– Gyertek le! Roham! – felelt futtában s erre kezek, lábak jelentek meg az erődök falain és lemászott a tüzérség. Ez volt a második zárt csatasor, mely lépésben ment az első mögött.

De most már elkeseredett volt a harc. A vörösingesek, vesztüket érezve, nem nagyon tartották be a szabályokat. Nekik a szabályok csak addig kellettek, amíg azt hitték, hogy szabályszerű harccal is győzni fognak. Most azonban sutba dobtak minden formaságot.

Ez veszedelmes volt. Még így is jobban birták, dacára annak, hogy félannyian voltak, mint a Pál-utcaiak.

És az egész gomolyag, mintha megfordúlt volna, a kunyhó felé kezdett nyomulni. Erre a Pál-utcaiak nem -193- voltak elkészülve. Kisiklott előlük a vörösinges had. Mint amikor kalapál valaki s egyszerre csak azt érzi, hogy elgörbült az ütés alatt a szög, úgy görbült el balra a támadó sor. Elől Áts Feri, vadúl rohanva, a diadal reményével a hangjában:

S e pillanatban, mintha a lába elé gurítottak volna valamit, hirtelen megállott. Egy kis gyerek-alak ugrott -194- elibe a kunyhó mellől. Megtorpant a vörösinges vezér és mögötte megállt, egymásnak lökődött a harcoló sereg.

Egy kis fiú állott Áts Feri előtt, egy kis fiú, aki egy fejjel volt kisebb, mint ő. Egy vézna, szőke gyerek emelte két kezét a magasba, tiltólag. És gyerekhang kiáltotta:

A Pál-utcai sereg, mely már megszeppent a hirtelen fordulat miatt, egyszerre harsogó hangon kiáltott fel:

És a kis szőke, vékonycsontú, beteg gyerek abban a pillanatban ölre kapta a nagy Áts Ferit és rettenetes erőfeszítéssel, amelyhez csak a láza, a forró, lüktető láza, az önkívülete adta szegény kis testének az erőt, a meglepett vezért annak rendje és módja szerint a földhöz teremtette.

Ebben a pillanatban minden rend felbomlott a vörösingesek közt. Mintha a fejüket vágták volna le: mikor a vezérük elesett, nekik maguknak is meg volt pecsételve a sorsuk. A pillanatnyi zavart felhasználták a Pál-utcaiak. Összefogóztak, nagy lánccá alakúltak és kifelé szorították a meglepett sereget.

Áts Feri feltápászkodott és haragos piros arccal, villogó szemmel nézett szét. Leverte a port a ruhájáról s látta, hogy egyesegyedűl maradt. A serege már valahol a kapu körűl kavargott, összekeveredve a diadalmas Pál-utcaiakkal s ő itt állott egyedűl, megverten.

S mikor az utolsó vörösingest is kiszorították a kapun s a kaput bezárták mögötte, mámoros diadal űlt az arcokon. Harsogott az éljen, a győzelmi kiáltás. Boka pedig futva érkezett a gépház felől a tóttal. Vizet hozott.

Most aztán mind a földön fekvő kis Nemecsek köré gyűltek s halálos csönd váltotta fel az imént még nagyban zúgó éljenzést. Áts Feri külön állott és komoran nézte a győzteseket. A kunyhóban még mindig dörömböltek a foglyok.

Janó óvatosan fölemelte Nemecseket a földről és a -196- sánc földhányására fektette. Aztán vízzel kezdték mosogatni a szemét, a homlokát, az arcát. És néhány perc múlva felnyitotta szemét Nemecsek. Bágyadt mosollyal nézett körűl. Mindenki hallgatott.

De mindenki annyira el volt fogódva, hogy erre a kérdésre senkinek se jutott eszébe felelni. Értelmetlenűl néztek rá.

De erre már nemcsak hogy nem hallgatott mindenki, hanem mindenki felelt. Egyszerre riadt a kiáltás minden ajkon:

Azzal nem törődött senki, hogy Áts Feri még mindig ott állt egy farakás tövében és komolyan, bús haraggal nézte a Pál-utcaiak családi jelenetét.

– Győztünk és most a végén már majdnem baj történt és hogy nem történt baj, azt neked köszönhetjük. Ha te hirtelen meg nem jelensz köztünk és nem leped meg Áts Ferit, akkor kiszabadítják a kunyhóból a foglyokat és nem tudom, mi történik. -197-

– Nem igaz, – mondta, – ezt ti most azért mondjátok nekem, hogy örüljek, azért mondjátok, mert beteg vagyok.

És végig simította kis homlokát. Most, hogy visszatért arcába a vér, ismét piros volt, látszott rajta, hogy égeti, emészti a láz.

– Most – mondta Boka – azonnal haza fogunk téged vinni. Elég ostobaság volt, hogy ide jöttél. Nem is tudom, hogyan eresztettek ide a szüleid.

– Az apám elment hazulról, ruhát vitt valahova, próbálni. Az anyám pedig átment a szomszédba, melegre tenni a köménymagos levesemet, nem zárta be az ajtót és azt mondta, hogy ha kell valami, csak kiáltsak. És én akkor egyedűl maradtam. És felültem az ágyban és hallgatóztam. És nem hallottam semmit, de azért mégis úgy éreztem, mintha hallanék valamit. Zúgott valami a fülembe, lovak jöttek, trombita is volt, kiabálás. Hallottam a Csele hangját, mintha azt kiáltotta volna: «Gyere, Nemecsek, mert bajban vagyunk!» – Aztán hallottam, mikor te kiáltottál: «Ne gyere, Nemecsek, te nekünk nem köllesz, mert te beteg vagy, úgy-e, tudtál jönni, mikor golyóztunk meg mulattunk, bezzeg most nem gyössz, mikor harcolunk és elvesztjük a csatát!» Ezt mondtad, Boka. Én úgy hallottam, hogy ezt mondtad. No és akkor hamar kiugrottam az ágyból. És elestem, mikor kiugortam, mert már olyan régen -198- fekszem, hogy egészen el voltam gyöngülve. De föltápászkodtam a földről és kiszedtem a ruhámat a szekrényből… és a cipőmet is és hamar felöltöztem. És már fel voltam öltözve, mikor az anyám bejött. Mikor hallottam a lépését, hogy jön, hamar beugrottam az ágyba, ruhástól és magamra húztam a paplant, egészen a szájamig, hogy ne lássa rajtam a ruhát. Akkor azt mondta az anyám: «Csak bejöttem megkérdezni, hogy nincs-e szükséged valamire.» – És én azt mondtam: «Nincs» és ő megint kiment és akkor én elszöktem hazúlról. De én nem vagyok egy hős, mert én nem tudtam, hogy az olyan fontos, mert én csak bejöttem ide harcolni a többiekkel, hanem mikor megláttam az Áts Ferit, akkor arra gondoltam, hogy én azért nem harcolhattam veletek, mert ez engem a hideg vízben megfürösztött és akkor nagyon el voltam keseredve és gondoltam: «Na, Ernő, most vagy soha» – és behúnytam a szememet és… és… neki ugrottam…

Oly hévvel beszélte ezt el a kis szőke, hogy egészen belefáradt. Köhögni kezdett.

– Ne beszélj tovább, – mondta Boka, – majd elmondod máskor. Most haza fogunk téged vinni.

Most Janó segítségével egyenkint kibocsátották a kunyhóból a foglyokat. Amelyiknél még volt fegyver, attól elvették. És rendre, szomorúan ballagott ki valamennyi a Mária-utca felől. És a kis fekete vaskémény most mintha gúnyosan pöfögött, köpködött volna. És utánuk sivított a gőzfűrész, mintha ő is barátja lett volna a Pál-utcai győztes seregnek. -199-

Áts Feri maradt utoljára. Még mindig egy farakás tövében állott és a földet nézte. Kolnay meg Csele odalépett hozzá és el akarta tőle venni a fegyverét.

A vörösinges szomorúan nézett rá, mintha azt mondta volna neki: «Mit érek én most már a te dicséreteddel?»

S erre a Pál-utcai seregben elnémúlt a csevegés. Valamennyien sapkájukhoz emelték a kezüket. Előttük állott mereven Boka, ő is a sapkájához emelt kézzel. És a szegény kis Nemecsekben is fölébredt most a közlegény. Nagynehezen feltápászkodott a földhányásról s támolyogva, úgy, ahogy tudott, ő is vigyázzba vágta magát és szalutált. Tisztelgett szegény annak, aki oka volt az ő nagy betegségének.

És Áts Feri, miután viszonozta a tisztelgést, elment. A fegyverét magával vitte. Ő volt az egyetlen, aki magával vihette. A többi fegyver: a híres ezüstvégű lándzsa, a sok ezüstös indián csatabárd ott hevert halomban a kunyhó bejárata előtt. A harmadik számú erődre pedig ki volt tűzve a visszahódított zászló. Geréb vette vissza Szebenicstől a legerősebb harc hevében.

– Geréb itt van? – kérdezte nagyra nyílt, csodálkozó szemmel Nemecsek. -200-

– Itt van és jóvátette a hibáját. És ezennel visszaadom neki a főhadnagyi rangját.

– Tudom, hogy ehhez nincs jogom, mert ez a tábornoktól függ, de… én úgy gondolom… én úgy tudom, hogy Nemecsek még mindig közlegény.

Nagy csönd lett. Gerébnek ebben igaza volt. A nagy izgalomban mindenki megfeledkezett arról, hogy az, akinek immár harmadszor köszönhettek mindent, még mindig közlegény.

– Igazad van, Geréb, – szólt Boka. – És mindjárt teszünk is róla. Ezennel kinevezem…

– Én nem akarom, hogy kinevezz… én nem azért tettem… én nem azért jöttem ide…

– Nem az a fő, hogy miért jöttél ide, hanem az a fő, hogy mikor már itt voltál, mit csináltál. Ezennel kinevezem Nemecsek Ernőt kapitánnyá.

Ezt mindenki egyszerre kiáltotta. És mindenki szalutált -201- az új kapitánynak, még a hadnagyok és főhadnagyok is, sőt legelől állott maga a tábornok és olyan katonásan kapta a kezét a sapkájához, mintha ő lett volna a közlegény és a kis szőke a tábornok.

Észrevették, egy szegényes ruhába öltözött kis asszony sietett végig a hátuk mögött a grundon és most egyszeribe elibük került.

– Jesszus! – kiáltotta. – Hát itt vagy? Mindjárt tudtam, hogy ide jöttél!

A Nemecsek édesanyja volt. Sírt szegény, mert már mindenütt kereste a kis beteg fiát s ide csak azért jött, hogy kérdezősködjék a fiúknál utána. A fiúk körülvették és csitították. A szegény asszony pedig fölpakolta, a maga kendőjét a nyakába kerítette és vitte hazafelé.

– Kísérjük el! – kiáltotta mindenki és már szedelőztek is fel. A zsákmányfegyvereket hamar bedobálták a kunyhóba és az egész raj a szegény asszony után zúdult, aki magához szorította a fiát, hogy a saját teste melegéből is adjon neki valamit és sietve vitte hazafelé.

A Pál-utcán kettős rendekbe sorakoztak, úgy mentek utána. Már rájuk borúlt az alkonyat. Gyújtogatták a lámpákat és boltokból erős világosság áradt ki a gyalogjáróra. Az emberek, akik az utcán sietve mentek a dolguk után, meg-megálltak egy pillanatra, -202- mikor ez a különös menet mellettük elhaladt. Elől egy sovány, szőke kis asszony, aki kisírt szemmel, sietve ment, magához szorítva egy kis gyereket, akinek csak az orra látszott ki egy nagy kendőből – s mögöttük egy sereg katonásan lépő, párosával sorakozott fiú, valamennyi egyforma piros-zöld sapkával a fején.

Voltak olyanok is, akik mosolyogtak. Egy-egy csirkefogó hangosan nevetett rajtuk. De ők erre most nem adtak semmit. Még maga Csónakos is, aki máskor az ilyen nevetést rögtön és a lehető legalaposabban szokta megtorolni, most nyugodtan ment a többi között, nem is törődve a vidám mesterlegényekkel. Ez olyan komoly és szent dolog volt az ő szemükben, hogy ezt nem zavarhatta meg a világ legvidámabb csirkefogója sem.

A Nemecsek anyjának pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a hadsereggel törődjék. A Rákos-utcai kis ház kapujánál azonban kénytelen volt megállani, mielőtt belépett volna rajta, mert a kis fia megbicsakolta magát és nem volt az a földi hatalom, amely be tudta volna húzni a kapu alá. Kibontakozott az anyja karjából és oda állt a fiúk elé.

Sorra kezet fogtak vele a fiúk. A keze forró volt. Aztán eltűnt anyjával a sötét kapualjában. Egy ajtó csapódott az udvarban, egy kis ablakban világosság gyúlt ki. És csönd lett.

A fiúk azon vették észre magukat, hogy egyikük se mozdúlt a ház elől. Nem szóltak egymáshoz, csak néztek, -203- bámultak be az udvarra, arra a kis világos ablakra, amely mögött a kis hőst most visszafektették az ágyába. Végre aztán sóhajtott egy nagyon szomorút valamelyik. Csele azt mondta:

És erre ketten-hárman elindúltak a sötét kis utcán az Üllői-út felé. Most már mind fáradtak voltak, kimerítette őket a harc. Hűvös szél járta az utcát, erős tavaszi szél, amely az olvadó havak hideg lehelletét hozza a hegyekről.

Majd másik csoport indúlt meg, le a Ferencváros felé. Végre nem maradt a kapu előtt más, csak Boka meg Csónakos. Csónakos feszengett, várta, hogy Boka menjen. De mivel Boka meg se mozdúlt, szerényen megszólalt:

És elment szép lassan, csoszogva, ő is. Boka utána nézett és látta, hogy vissza-visszafordúl. Majd a sarkon eltünt. És a kis Rákos-utca, mely szerényen húzódik meg a lármás, lóvasutas Üllői-út mellett, most sötétben, csöndben nyugodott. Csak a szél zúgott rajta végig s erősen zörgette a gázlámpák üvegtábláit. Egy-egy hevesebb szélrohamra egymásután végig csörgött valamennyi, mintha valami titkos csörömpölő jelet adtak volna -204- egymásnak a reszkető, libegő-lobogó gázlángok. Ember e pillanatban nem volt más az egész kis utcában, mint Boka János, a tábornok. És mikor Boka János, a tábornok szétnézett az utcán és látta, hogy egyedűl van, akkor úgy összeszorult a szíve, hogy Boka János, a tábornok neki dőlt a kapu félfájának és keservesen, szívből, amúgy istenigazában sírvafakadt.

Ő is érezte, tudta azt, amit egyikük se mert kimondani. Ő is látta, mint pusztúl az ő közlegénye lassú, szomorú elmúlással. Tudta, mi lesz ennek a vége s tudta, hogy már nem sokára lesz vége. Nem bánta ő most, hogy győztes hadvezér, nem bánta, hogy ezúttal először nem volt férfias, komoly, nem bánta, hogy kitört belőle a gyerek, csak sírt és egyre ezt mondogatta:

De ennek nem felelt. Az ember vállat vont és ott hagyta. Aztán egy szegény asszony jött, nagy kosárral, az is megállt, de az nem szólt. Nézte egy kicsit, aztán ő is elment. Majd egy alacsony termetű emberke jött s befordúlt a ház kapuján. Onnan nézett rá vissza. Megismerte:

A szabócska volt, hozta a ruhát a karján. Budán volt, ahova próbálni vitte a fércelt ruhát. De ez az ember -205- már értette Bokát. Ez se azt nem kérdezte tőle: «Mit sírsz, kis fiú?» – se meg nem bámúlta, hanem odament melléje, megölelte okos kis fejét és versenyt kezdett vele sírni. Úgy, hogy fölébresztette Bokában a tábornokot.

A szabó megtörűlte a szemét a kezefejével és intett egyet a levegőbe. Mintha azt mondta volna: «Úgyis mindegy már minden, legalább egy kicsit kipityeregtem magamat.»

– Isten megáldjon, kis fiam, – mondta a tábornoknak. – Eridj szépen haza.

Most aztán Boka is megtörűlte a szemét és nagyot sóhajtott. Körűlnézett az utcán és hazafelé akart indúlni. De mintha valami nem eresztette volna. Tudta, hogy nem használ vele semmit, de úgy érezte, mintha szent, komoly kötelessége volna most itt maradni és díszőrséget állani a haldokló katonája háza előtt. Néhány lépést sétált a kapu előtt. Aztán átment a túlsó oldalra és onnan nézte a kis házat.

Most lépések kopogtak az elhagyott kis utca csöndjében. «Valami munkás megy hazafelé», – gondolta és lehorgasztott fővel sétált a túlsó oldalon. Tele volt mindenféle furcsa gondolattal, ami eddig még soha nem jutott az eszébe. Az élet meg a halál járt az eszében. És sehogy se tudott eligazodni ebben a nagy kérdésben.

A lépések egyre közelebbről hangzottak, de most úgy hallatszott, mintha az, aki jön, meglassította volna a -206- járását. Óvatosan ment egy fekete árny a házak tövében s a Nemecsekék előtt megállott. Benézett a kapun. Be is ment egy pillanatra a kapu alá, aztán megint kijött. Megállt. Várt. Aztán fel-alá kezdett járni a ház előtt s mikor először ért az egyik gázlámpa alá, a szél félrefújta a kabátja szárnyát. Boka oda nézett. A kabát alól vörösing villant elő.

És most farkasszemet nézett egymással a két vezér. Életükben először álltak egymással szemtől-szembe, négyszemközt. Itt találkoztak, ez előtt a szomorú ház előtt. Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat a lelkiismerete. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak nézték egymást. Aztán Áts Feri megindúlt és tovább járt fel-alá a ház előtt. Soká, nagyon soká járt. Addig, amíg a házmester elő nem került a sötét udvarból, hogy bezárja a kaput. Akkor odament hozzá Áts Feri, megemelte a kalapját és csöndesen kérdezett tőle valamit. Elhallatszott Bokáig, amit a házmester felelt. Azt mondta:

És becsapta a nagy, nehéz kaput. Ez a dörrenés felzavarta az utca csendjét, de aztán elhalt, mint hegyek közt a mennydörgés.

Áts Feri elindúlt, lassan. Jobbra ment. És Bokának is haza kellett már mennie. Süvöltött a hideg szél és az egyik hadvezér jobbra ment, a másik balra. Még ekkor sem szóltak egymáshoz egy szót sem.

És most végleg elaludt a friss tavaszi éjszakában a kis utca, melyben most már egyedül sétált, uraskodott -207- a szél, megrázva a lámpák üvegjét, megtépázva a sárga gázlángok fényes üstökét, megríkatva egy-két rozsdás szélkakast. Befújt minden hasadékon, befújt még abba a kis szobába is, ahol az asztalnál egy szegény kis szabó űlt, újságpapirosba göngyölt szalonna mellett, csöndesen vacsorázgatva s ahol egy kis ágyban egy kis kapitány lihegett, forró arccal, égő szemmel. Megzörgette az ablakot, meglebbentette a petróleumlámpa lángját. A csöpp asszony betakarta a gyerekét:

A kapitány pedig szomorú mosolygással, alig hallhatóan, szinte súgva mondta:

«A mai közgyűlésen a következő határozatokat hoztuk és bejegyezzük őket ezennel az egyleti nagy könyvbe.

A nagy könyv 17-ik oldalán van egy beírás, mely így hangzik: nemecsek ernő, kis betűvel. Ezen beírás ezennel érvénytelen. Mert ezen beírás tévedésen alapúlt és ezennel a közgyűlés kijelenti, hogy a nevezett tagot ok nélkül sértette az egylet és ő ezt tisztességesen tűrte, a háborúban mint valóságos hős vett részt, mely történelmi tény. Az egylet ezért kijelenti, hogy a multkori beírás az egylet hibája és hogy ezennel a jegyző ideírja a tag nevét végig csupa nagy betűvel.

A Gitt-Egylet közgyűlése egyhangúlag köszönetet szavaz Boka János Tábornokunknak azért, mert a tegnapi harcot úgy vezette, mint egy hadvezér a történelemkönyvben és tiszteletünk jeléül elhatároztuk, hogy a Gitt-Egylet minden egyes tagja köteles otthon a történelemkönyvében a 168-ik lapon fölülről a 4-ik sorban «Hunyadi János» cím mellé tintával odaírni: «és Boka János». Ezt azért határoztuk el, mert megérdemli tőlünk a hadvezér, mert ha ő nem csinálta volna olyan jól, akkor a vörösingesek megvertek volna minket. És mindenki köteles a «Mohácsi vész» című fejezetben Tomori érsek neve fölé, mert őtet is megverték, ceruzával odaírni: «és Áts Ferenc.»

Miután Boka János Tábornok tiltakozásunk dacára és erőszakkal lefoglalta az egyleti vagyont (24 kr.), mert hadi célokra mindenkinek oda kellett adni amije volt és pedig ebből csak egy trombitát vettek 1 forint 40-ért, pedig a Rőser-bazárban lehet kapni 60-ért és 50-ért, mégis muszájt nekik a drágábbat venni, mert erősebb hangja van és pedig elfoglaltuk a vörösingesektől az ő harci trombitájukat és most már van két trombita, pedig már egy se kell és ha éppen kell, hát elég egy is, hát elhatároztuk, hogy az egylet kérje vissza az egyleti vagyont (24 kr.) és inkább a Tábornok adja el valahol a trombitát, de nekünk a pénzünk kell (24 kr.), amit ő meg is ígért. -210-

Az egyleti elnök, Kolnay Pál ezennel megrovást kap a tagoktól, mert az egyleti gittet ki hagyta száradni. Miután a vitát jegyzőkönyvbe kell foglalni, a vitát ezennel jegyzőkönyvbe foglalom:

Elnök: Én a gittet azért nem rágtam, mert a háborúval voltam elfoglalva.

Elnök: Barabás mindig heccel és én rendreutasítom, én szívesen megrágom a gittet, mert tudom, mi a tisztesség és azért vagyok elnök, hogy rágjam az alapszabályok szerint, de heccelni nem hagyom magamat.

Richter tag: Tisztelt egylet! Én azt indítványozom, hogy az elnök ellen írjunk be a nagy könyvbe egy megrovást, mert elmulasztotta a kötelességét.

Elnök: Én csak arra hivatkozom, hogy most az egyszer bocsásson még meg nekem az egylet, legalább azért, mert tegnap olyan jól harcoltam, mint egy vad oroszlán és én voltam a hadsegéd és én a legnagyobb veszélyben kirohantam a sáncra és lenyomott a földre az ellenség és szenvedtem a birodalomért, hát most -211- mért szenvedjek még külön is, mert nem rágtam meg a gittet.

Elnök: Három szótöbbséggel kimondta az egylet, hogy Kolnay Pál elnök megrovásban részesül. Ez disznóság.

A Rákos-utcai kis sárga házban nagy volt a csönd. Még a lakók is, akik rendszerint hangos pletykára szoktak gyűlni az udvarra, most lábujjhegyen mentek el a Nemecsek szabó ajtaja előtt. A cselédek hátra vitték porolni a ruhát, meg a szőnyeget az udvar legvégébe és ott is csak kíméletesen bántak velük, csakhogy a beteg meg ne hallja a lármát. Ha a szőnyegek álmélkodni tudtak volna, most el is álmélkodtak volna azon, hogy a dühös püfölés helyett ma szelíd kis ütésekben van részük…

A kis szőke asszony, aki kisírt szemmel nyitogatta az ajtót a jószívűeknek, megköszönte szépen az ajándékokat, -213- de hasznukat bizony nem nagyon vette. Meg is mondta egyiknek-másiknak:

– Nem eszik szegényke, már két napja alig hogy belé tudjuk önteni azt a pár kanál tejecskét.

Három órakor hazajött a szabó. Az üzletben volt, ahonnan munkát hozott haza. Vigyázva, csöndesen nyitott be a konyhába és nem is kérdezett semmit a feleségétől.

Csak ránézett. És a felesége meg őreá nézett. És már mind a ketten értették is egymást. Csöndesen állottak egymással szemben, a szabó le se tette a kabátokat, amelyeket a karján hozott.

Aztán lábujjhegyen bementek mind a ketten a szobába, ahol a kis fiú feküdt az ágyon. Bizony nagyon megváltozott a Pál-utca egykor vidám közlegénye, most szomorú kapitánya. Lesoványodott, a haja megnőtt, az arca beesett. Nem volt halavány és talán éppen az volt a dologban szomorú, hogy mindig piros volt a két orcája. Nem egészséges pirosság volt ez. A belső tűznek volt a sugárzása, ami napok óta szüntelenül égette.

Megállottak az ágy mellett. Szegény, egyszerű emberek voltak, akik sok bajon, viszontagságon, búbánaton mentek már keresztül, hát nem sopánkodtak. Csak állottak lehorgasztott fővel és a földet nézték. Aztán nagycsöndesen megkérdezte a szabó:

Az asszony nem is mert szóval felelni, csak a fejével bólintott igent. Mert most már úgy feküdt az ágyban -214- a kis fiú, hogy még azt se lehetett tudni: alszik-e vagy ébren van.

Az asszony kiment és ajtót nyitott. Boka állott a küszöbön. Az asszonyka arcán szomorú mosoly jelent meg, mikor a fia barátját meglátta.

Meg se várta a feleletet, bement ő is a szobába. Az asszony utána. És most hárman állottak az ágy mellett és hárman nem szóltak egy szót sem. S ahogy így állottak az ágy mellett, a kis beteg mintha megérezte volna, hogy őt nézik, hogy miatta hallgatnak, csöndesen, lassan kinyitotta a szemét. Előbb az apjára nézett nagyszomorúan, aztán az anyjára. Mikor azonban végül Bokát meglátta, elmosolyodott. Alig hallható, gyönge hangon mondta neki:

Most erre nem tudott mit felelni Boka. Rámosolygott a barátjára, aztán mintegy tanácsot kérve, hátranézett az asszonyra. De az asszony akkor már háttal fordúlva állott és a köténye csücskét valahova a szeme közelébe emelte.

– Bolondot beszélsz, fiam, – mondta a szabó és köszörülte a torkát. – Khm! Khm! Bolondot beszélsz.

De Nemecsek Ernő ezúttal rá se hederített arra, amit az apja mondott. Bokára nézett és intett a fejével az apja felé.

Megmozdúlt, valahogyan nagynehezen föltápászkodott -216- a vánkosáról és felült az ágyban. Nem tűrte, hogy segítsenek neki. Felemelte az ujját a levegőbe és komolyan mondta:

– Ne hidd el nekik, amit mondanak, mert csak heccből mondják. Én tudom, hogy meghalok.

Csitították, hogy ne haragudjék, mert senki sem vádolja hazugsággal. De ő ezuttal szigorú volt és rossz néven vette, hogy nem hisznek neki. Tekintélyes arcot vágott és kijelentette:

Bejött az orvos és mindenki tisztelettel üdvözölte az orvost. Nagyon szigorú öreg ember volt a doktor. Egy szót se szólt. Nagy mogorván biccentett egyet a fejével és egyenesen az ágyhoz ment. Megfogta a fiú kezét, aztán a homlokát simította végig. Majd a mellére hajtotta a fejét és hallgatózott. Az asszony nem állta meg hogy meg ne kérdezze:

De ezt nagyon furcsán mondta. Úgy mondta, hogy rá se nézett az asszonyra. Aztán vette a kalapját és -217- indúlt. A szabó szolgálatkészen szaladt ajtót nyitni neki:

Mikor a konyhában voltak, a doktor intett a szemével a szabónak, hogy csukja be a szobaajtót. A szegény szabó sejtette, hogy mit jelent az, mikor a doktor négyszemközt akar vele beszélni. Becsukta az ajtót. Most mintha valami barátságosabb kifejezést öltött volna az orvos arca.

– Nemecsek úr, – mondta neki, – maga férfiember, én magával őszintén fogok beszélni.

Meg se mozdúlt a szabó. Csak néhány pillanat múlva kezdett némán bólingatni a fejével.

– Azért mondom, – folytatta az orvos, – mert maga szegény ember és baj volna, ha a csapás váratlanul érné. Hát… jó lesz, ha… ha gondoskodik… ha gondoskodik arról… amiről ilyenkor gondoskodni szokás…

A szabó már nem hallotta ezt. Csak bámulta maga előtt a konyha tisztára súrolt tégláját. Észre se vette, hogy az orvos kiment. Csak egyre az kavargott a fejében, hogy gondoskodni kell. Valami olyanról kell gondoskodni, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Mit értett ez alatt az orvos? Csak nem koporsót?

Betámolygott a szobába és leült egy székre. Nem lehet szavát venni, hiába ment hozzá a felesége:

Most mintha valami vidámság ömlött volna el a kis fiú arcán. Bokához fordult:

– Mert esetleg félsz attól, hogy meg találok halni, amikor -219- te éppen itt ülsz az ágyamon. De ettől nem kell félni, mert ha én érzem, hogy meghalok, akkor én előbb szólok.

– Te, – mondta a kis fiú, átölelve a nyakát és a füléhez hajolva, mintha valami nagy titkot mondana neki, – mi lett a vörös-ingesekkel?

– Aztán hazamentek a fűvészkertbe és gyűlést tartottak. Vártak egészen késő estig, de Áts Feri nem jött. Aztán megunták a várást és elmentek haza.

– Mert szégyelte magát. És tudta, hogy le fogják csapni a vezérségről, mert elvesztette a csatát. Aztán ma ebéd után megint gyűlést tartottak. Erre már eljött Áts Feri. Tegnap itt láttam éjszaka a házatok előtt.

– Hát mondom, gyűlést tartottak a szigeten és nagy lármát csaptak. Borzasztó veszekedés volt, mert mindenki le akarta csapatni Áts Ferit és csak ketten voltak az ő pártján: a Vendauer meg a Szebenics. És a -220- Pásztorok nagyon ellene voltak, mert az idősebbik Pásztor akart vezér lenni. És az lett a vége, hogy le is csapták a vezérségről és vezérré választották az idősebbik Pásztort. De tudod, mi történt?

– Az történt, hogy mikor végre lecsöndesedtek és megvolt az új vezér, akkor odament a szigetre a fűvészkerti őr és azt mondta nekik, hogy az igazgató ezt a lármát nem tűri tovább és kidobta őket a kertből. A szigetet meg bezárták. Ajtót tettek a hídra.

– Kolnay mesélte. Most, mikor ide jöttem, találkoztam vele. Ment a grundra, mert megint közgyűlése van a gitt-egyletnek.

– Már kijavították. Nemcsak hogy kijavították, de csupa nagy betűvel írták be a nagy könyvbe a nevedet.

– Ez nem igaz. Ezt te nekem csak azért mondod, mert beteg vagyok és meg akarsz vigasztalni.

Rákiáltott. Ő, a kapitány, a tábornokra! A szó szoros értelmében rákiáltott, ami a grundon rettenetes bűn lett volna, de itt nem volt az. Boka mosolyogva tűrte.

– Jó, – mondta, – ha nem hiszed nekem, majd meglátod mindjárt magad. Külön díszokiratot csináltak a számodra és mindjárt itt lesznek vele. Elhozzák neked. Eljön az egész egylet.

Boka vállat vont. Azt gondolta magában: «Még jobb is, hogy nem hiszi, legalább annál nagyobb lesz az öröme, ha meglátja őket.»

De ezzel a dologgal akaratlanul is felizgatta a beteget. Nagyon bántotta szegényt ez az igazságtalanság, amit a gitt-egylet vele szemben elkövetett. Önmagát ingerelte.

Boka már nem mert szólni, mert félt, hogy még izgatottabbá lesz. Sőt mikor megkérdezte tőle:

– Pedig, – mondta Nemecsek és felült a párnájára, – pedig én úgy harcoltam értük is, mint a többiekért, -222- hogy nekik is megmaradjon a grund, pedig én tudom, hogy én magamnak nem harcoltam, mert én már többé úgyis soha nem látom a grundot.

Elhallgatott. Törte kis fejét ezen a rettenetes gondolaton, hogy nem látja többé a grundot. Gyerek volt. Szívesen itt hagyott volna mindent ezen a földön, csak a grundot, a grundot, az «édes grundot» ne kellett volna itt hagynia.

És ami az egész betegsége folyamán nem történt meg vele, most erre a gondolatra könnyek szöktek a szemébe. De nem a szomorúság ríkatta meg, hanem a tehetetlen harag az ellen a hatalmas valami ellen, ami nem engedi, hogy még egyszer elmenjen a Pál-utcába, az erődök alá, a kunyhó mellé. Most eszébe jutott a gépház, a kocsiszín, a két nagy eperfa, amelyről levelet szokott szedni Cselének, mert Cselének nagy selyemhernyó-tenyészete volt otthon és azoknak kellett az eperfalevél és Csele gigerli volt és Csele sajnálta a finom ruháját fáramászással tönkretenni és Csele ezért őt küldte fel a fára, mert ő volt a közlegény. A nyurga kis vaskéményre gondolt, mely vígan pöfögött s fújta a tiszta kék ég felé a hófehér gőzfelhőcskéket, melyek gyorsan, pillanat alatt oszlottak semmivé. És mintha idáig hallatszott volna az az ismerős, süvítő hang, amit a gőzfűrész ad, mikor neki megy a hasábfának és apróra metéli.

És mivel senki se felelt erre a kiáltásra, megismételte, de most már dacosabban, követelő hangon: -223-

– De nem! – erősködött. – Most akarok odamenni! Most rögtön! Adjátok rám a ruhámat és én fölteszem a fejemre a Pál-utcai sapkát.

A párnája alá nyúlt és diadalmas arccal kotorászta onnan elő a laposra nyomott piros-zöld sapkát, amelytől egy pillanatra se vált meg. Föltette a fejére.

– Nem gyógyulok meg! – kiáltotta. – Ti hazudtok nekem, mert én jól tudom, hogy meghalok és én ott halok meg, ahol nekem tetszik! Én ki akarok menni a grundra!

Persze erről szó sem lehetett. Odasiettek mind hozzá rábeszélték, csitították, magyarázták neki:

És most visszatért mindig a szomorú szó, amelyet már alig mertek az okos szemébe mondani: -224-

De minden szóra rájuk cáfolt. Mikor a csúnya időről beszéltek, melegen, fényesen sütött be a nap a kis udvarra, az éltető, erős sugarú tavaszi nap, amitől minden életet kap s amitől csak éppen Nemecsek Ernő nem tudta visszakapni az életet.

És valósággal elöntötte a láz a kis fiút. Bolondul hadonászott, piros volt, kitágultak finom kis orrlyukai. És szónokolt:

– A grund – kiáltotta – az egy egész birodalom! Ti azt nem tudjátok, mert ti még sohasem harcoltatok a hazáért!

A szabó kiment a konyhába. Ez a Csetneky úr fővárosi hivatalnok volt, a ki a ruháit Nemecseknél csináltatta. Mikor a szabót meglátta, idegesen szólt:

– Kérem, – mondta a szabó, – ha tetszik, most felpróbálhatja a nagyságos úr, de arra kell kérnem, hogy itt a konyhában tessék… ezer bocsánat… mert a kis fiam nagyon beteg… benn fekszik…

– Előre! Előre! – hangzott a szobából egy rekedten kiabáló gyerekhang. – Utánam! Teljes roham! Látjátok ott a vörösingeseket? Elől megy Áts Feri az ezüst lándzsával… most mindjárt a vízbe fognak dobni! -225-

– Már nem is beteg az, kérem… a végét járja… lázában beszél az istenadta…

És kihozta a szobából a dupla-sorgombos barna kabátot, mely fehér szálakkal volt összefércelve. Mikor az ajtót nyitotta, kihallatszott:

– A sáncárokban csönd! Vigyázz! Most jönnek… már itt is vannak! Trombitás, fújd meg a trombitát!

És Boka is kénytelen volt tölcsért csinálni a kezéből és most már ketten trombitáltak: egy fáradt, rekedt, gyönge kis hang, meg egy másik, egészséges hang, amely azonban oly szomorúan hangzott. Bokának már a torkát fojtogatták a könnyek, de azért bírta, emberül állta és úgy tett, mintha neki is örömet okozna, mikor fújja.

– Sajnálom, – mondta Csetneky úr, miközben ingujjra vetkőzött, – de nekem nagy szükségem van a barna ruhára.

– Itt ez a gomb magasan van, ezt varrja majd lejebb, mert szeretem, ha a vasalás szépen kifekszik a mellre.

– De nézze csak jól meg. Minden kabátnak rövidre csinálja az ujját, ez a maga baja!

– Dehogy ez az én bajom! – gondolta a szabó és megjegyezte a krétával a kabát ujját.

– Haha! – kiáltott a gyerekhang – hát itt vagy? Most itt állsz előttem! Végre megfoghatlak, te rettenetes vezér! Na most, na most! Lássuk, ki az erősebb?

– Vattát tegyen bele, – mondta Csetneky úr. – A vállába egy kicsit és a mellre egy kicsit, jobbról-balról.

Csetneky úr levetette a barna kabátot és a szabó rásegítette azt, amiben jött.

– Jó. De dolgozzon rajta, nehogy megint csak egy hét mulva kapjam meg. Van most egyéb dolga is?

– Az szomorú dolog, én nagyon sajnálom, de mondom, nekem a ruhára szükségem van és nagyon sürgősen kell. Lásson csak hozzá azonnal.

– Ásszolgája! – mondta Csetneky úr és vígan távozott. Még az ajtóból egyszer visszakiáltott:

A szabó megfogta a szép barna kabátot és arra gondolt, amit az orvos mondott. Gondoskodni kell arról, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Hát jó, nekiül azonnal a munkának. Ki tudja, mire kell az a pénz, amit majd ezért a barna kabátért kap. Talán az asztaloshoz vándorol ez a néhány forint, ahhoz az asztaloshoz, aki a kis koporsókat csinálja. És Csetneky úr büszkén fog feszíteni a dunaparti korzón az új ruhájában. -228-

Visszament a szobába és rögtön nekilátott a varrásnak. Most már oda se nézett az ágyra, csak gyorsan kapkodta a tűt, a cérnát, hogy hamarosan végezzen a munkával, mert a munka mindenképen sietős volt. Csetneky úrnak is kellett, meg talán az asztalosnak is kellett.

A kis kapitánnyal pedig most már nem lehetett bírni. Erőre kapott és felállott az ágyban. Hosszú hálóingecskéje a bokájáig ért. Fején kackiásan félre volt csapva a piros-zöld sapka. Szalutált. Most már hörögve beszélt és a tekintete valahol a semmiben révedezett:

– Jelentem alásan, tábornok úr, földhöz vágtam a vörösinges vezért, kérem az előléptetést! Úgy nézzenek rám, hogy én most már kapitány vagyok! Én harcoltam a hazáért és én meghaltam a hazáért! Trará! Trará! Fújjad, Kolnay!

– Bombázzatok, erődök! Hahá! Ott a Janó! Vigyázz, Janó! Te is kapitány leszel, Janó! És neked nem fogják kis betűvel írni a nevedet! Pfuj! Rossz szívű fiúk vagytok! Irigykedtetek rám, mert a Boka engemet szeretett és mert én voltam a barátja, nem pedig ti! Az egész gitt-egylet egy butaság! Kilépek! Kilépek az egyletből!

És a szabó a kis alacsony asztal mellett most se nem látott, se nem hallott. Fürgén járt csontos ujja a kabát szövetjén, villogott a tű, a gyűszű. Az ágyra nem -229- nézett volna a világért sem. Attól félt, hogy ha oda talál nézni, egyszeribe elmegy a kedve mindentől, földhöz csapja a Csetneky úr finom barna kabátját és odaborul a kis fia mellé.

Ránézett Bokára, de látszott a tekintetén, hogy nem látja. Csodálkozó arcot vágott. Azt mondta neki:

– Nem, nem, – szólt fojtott hangon a tábornok, – én nem vagyok az apa… nem ismersz? Én Boka János vagyok.

– Én… Boka… János… vagyok… Most hosszas csönd lett. A kis fiú lehunyta a szemét s hosszasat, nagyot sóhajtott, mintha minden szomorú ember minden fájdalma az ő kis lelkébe szorult volna.

– Talán el fog aludni, – súgta a kis szőke asszony, aki már alig állt a lábán a sok virrasztástól.

Félre ültek, egy kopott zöld divánra. Most a szabó is abbahagyta a munkát, letette a térdére a barna kabátot s lehajtotta a fejét az alacsony asztalra. Mindenki -230- hallgatott. És álmos csönd volt, a légy röpülését is meg lehetett volna hallani.

Az ablakon át gyermekhangok szűrődtek be az udvarról. Mintha sok gyerek lett volna künn, amint csöndesen beszéltek egymással. És egyszerre ismerős szó ütötte meg Boka fülét. Egy nevet hallott, amint suttogva mondta valaki:

Fölkelt és lábujjhegyen kiment a szobából. Mikor a konyha üvegajtaját kinyitotta és kilépett az udvarra, ismerős arcokat látott. Egy csomó Pál-utcai fiú állott félénken az ajtó közelében.

– Hoztunk neki egy dísz-okiratot, amelyikben piros tintával le van írva, hogy az egylet bocsánatot kér tőle és hogy a nagykönyvbe csupa nagy betűvel írtuk be a nevét. Itt van a nagykönyv is. És itt van az egész küldöttség.

– Azért nem tudtunk hamarább jönni, mert nagy vita volt, hogy ki legyen a küldöttség elnöke. És eltartott egy félóráig, amíg a Weiszt megválasztottuk. -231-

– Gyertek be, fiúcskák, – mondta az asszony – talán föleszmél szegényke, ha benneteket meglát.

És kitárta előttük az ajtót. Sorra beléptek, elfogódottan, tisztelettel, mintha templomajtón mentek volna be. Már künn, a küszöb előtt levették a kalapjukat. És mikor a legutolsó után csöndesen becsukódott az ajtó, már mind a szobaajtó küszöbén állottak, némán tisztességtudóan, nagyranyílt szemmel. A szabót nézték, meg az ágyát nézték. A szabó még erre sem emelte föl a fejét, a karjára hajtotta és hallgatott. Nem sírt. Csak már nagyon fáradt volt. Az ágyban pedig nyitott szemmel feküdt a kapitány, nehezen, mélyen lélegzett, vékonyszélű kis szája nyitva volt. De nem ismert meg senkit. Ő most már talán olyan dolgokat látott, amiket földi szemmel nem is lehet látni.

Lassan meg is indultak az ágy felé. De nehezen mentek. Egyik bátorította a másikat:

És Weisz erre szép lassan az ágyhoz ment. A többiek is odasomfordáltak mögéje. A kis fiú rájuk se nézett.

– Nemecsek! – ismételte Weisz és már a torkán volt a sírás. Barabás a fülébe súgott:

– Nem bőgök, – felelt Weisz és örült, hogy ennyit is mondhatott sírás nélkül. Aztán összeszedte magát.

– Mélyen tisztelt kapitány úr! – kezdte a beszédet és egy írást húzott elő a zsebéből. – Midőn itt megjelentünk… és én mint elnök… ezennel az egylet nevében… mert mi tévedtünk… és mi mind tetőled most bocsánatot kérünk… és ebben a dísz-okiratban… itt le van írva az egész…

Hátra fordult. Már két könycsepp ragyogott a szemében. De a hivatalos hangot, az ő legnagyobb örömüket, nem hagyta volna el a világ minden kincséért sem.

Leszik szolgálatkészen adta oda. Weisz félénken tette le az ágy szélére és fellapozta benne azt az oldalt, ahol a «Bejegyzés» volt.

Nem felelt. Most mind közelebb mentek az ágyhoz. -233- Az asszony reszketve tört magának útat a fiúk közt. Ráhajolt a gyermekére.

– Te, – mondta valami idegen, csodálkozó, reszkető hangon a férjének, – ez nem lélekzik…

A fiúk hátra húzódtak. A kis szoba egyik sarkába állottak, szorosan egymás mellé. Az egyleti könyv leesett az ágyról, nyitva, úgy, ahogy Weisz fellapozta.

És a nagy, fojtott csöndben, mely ezeket a szavakat követte, hallani lehetett, amint a szabó, aki eddig némán, mozdulatlanul ült a zsámolyon, fejét a karjára hajtva, egyszerre zokogni kezdett. Csöndesen, alig hallhatóan, ahogy komoly, felnőtt emberek szoktak. És a -234- válla rángatózott a sírástól. És még most is vigyázott szegény a Csetneky úr barna kabátjára, mert lecsúsztatta a térdéről, hogy a könnyei rá ne folyjanak.

Az asszony pedig ölelte, csókolta a kis halott gyereket, aztán letérdelt az ágya elé, a kis párnába temette az arcát és ő is zokogni kezdett. Nemecsek Ernő gitt-egyleti titkár, a Pál-utcai grund kapitánya pedig örök csöndességben, falfehéren, lehúnyt szemmel feküdt hanyatt az ágyban s most már bizonyos volt róla, hogy semmit nem lát és semmit nem hall, ami körülötte történik, mert a Nemecsek kapitány látásáért és hallásáért eljöttek az angyalok és elvitték oda, ahol csak az olyanok hallanak édes muzsikát és látnak fényes tündöklést, mint amilyen Nemecsek kapitány volt.

Boka a szoba közepén állott és lehorgasztotta a fejét. Még az imént, néhány perccel ezelőtt, mikor az ágy szélén ült, alig tudta visszafojtani a sírást. És most csodálkozva érezte, hogy nem jön könny a szemébe, hogy nem tud sírni. Aztán körülnézett, valami mérhetetlen ürességgel a lelkében. Meglátta a sarokban meghúzódó fiúkat. Elől Weisz, kezében a dísz-okirattal, amit Nemecsek már nem láthatott.

És ezek, szegények, szinte megörültek annak, hogy elmehetnek innen, ebből az idegen kis szobából, ahol halva feküdt a pajtásuk az ágyon. Egymásután somfordáltak ki a szobából a konyhába, a konyhából a napfényes -235- udvarra. Utolsónak maradt Leszik. Szándékosan maradt utolsónak. Mikor már mind künn voltak, lábujjhegyen odament az ágy mellé és csöndesen fölvette a földről az egyleti könyvet. Ránézett az ágyra és a csöndes kis kapitányra.

Aztán kiment ő is, a többiek után, a napfényes udvarra, amelynek gyatra fácskáin madarak csipogtak, fiatal, vidám kis verebek. Nézték a madarakat, álltak az udvarban. Nem értették az egészet. Tudták, hogy a pajtásuk meghalt, de az értelmét nem tudták. Csodálkozva néztek egymásra, mint akik elbámulnak valami nagyon érthetetlen, nagyon idegen dolgon, amit most láttak először életükben.

Alkonyatkor nekivágott Boka az utcának. Tanulnia kellett volna, mert holnap nehéz nap következett. Nagy latin lecke. És már régóta nem felelt, biztosra vette, hogy Rácz tanár úr ki fogja hívni. De nem volt kedve a tanuláshoz. Félrelökte a könyvet meg a szótárt és elment hazulról.

Cél nélkül kóborolt az utcákon. Valahogyan kerülgette a Pál-utcát meg az ismerős környéket. Fájt a szíve arra a gondolatra, hogy viszont kell látnia a grundot a mai szomorú napon.

Itt baktattak hárman, Csónakossal, mikor először mentek kémszemlére a fűvészkertbe. -236-

Emlékezett rá, mikor egyszer, délben, iskola után megállottak ennek a kis utcának a közepén és Nemecsek nagykomolyan előadta, mint vették el az előttevaló napon a Pásztorok a Múzeum-kertben a golyóikat. Csónakos meg a dohánygyárhoz ment és a pinceablak vasrostélyáról dohányport szippantott fel. Hogy tüszköltek!

Onnan is visszafordult. És érezte, hogy minél inkább kerüli a grundot, annál erősebben vonzza arrafelé valami fájó érzés. És mikor aztán egyszerre elhatározta magában, hogy elmegy a grundra, kerülő nélkül, egyenesen, bátran, akkor valami könnyebbség szállott a lelkére. Sietett, hogy minél előbb érjen oda. És minél közelebb érezte magát az ő birodalmukhoz, annál nagyobb volt a nyugalom, mely a szívét elárasztotta. A Mária-utcában már oly tisztán érezte ezt s hogy szaladni kezdett, csakhogy minél előbb érjen oda. És amikor az egyre sötétedő alkonyatban a sarokra ért és meglátta a jól ismert szürke palánkot, megdobbant a szíve. Meg kellett állnia. Most már nem volt miért sietnie, most már itt volt. Lassú léptekkel közeledett a grund felé, melynek kis ajtaja nyitva volt. Az ajtó előtt, a deszkapalánkhoz támaszkodva pipálgatott Janó. Mikor Bokát meglátta, vigyorogva intett feléje:

Boka bement az ajtón. Most csöndesen nyugodott előtte a nagy, üres darab városi föld, mely annyi vidám órának volt már tanuja. Lassan végig ment rajta és elérkezett a sáncárokhoz. Még látszottak a sáncon a harc nyomai. A homok tele volt lábnyomokkal. A földhányás egyes darabjai leomlottak, mikor másztak elő az árokból a fiúk.

És sötéten, feketén állottak egymás mellett a farakások, tetejükön az erődökkel, melyeknek oldalfalai végig voltak öntve az ő saját külön puskaporukkal: homokkal.

Leült a földhányásra a tábornok és a tenyerére támasztotta az állát. Most csönd volt a grundon. A kis vaskémény így estére kihűlt, s várta a reggelt, amikor a szorgalmas kezek megint alája fűtenek. A fűrész is pihent és a kis ház aludt a rügyező vadszőlő-indák között. Messziről, mintha álomban hangzott volna, ide hallatszott a város robaja. Kocsik robogtak, emberek -238- kiáltottak innen-onnan és egy szomszéd ház valamelyik hátsó ablakából, ahol talán a konyha volt s ahol már égett a lámpa, vidám énekhang szállott feléje. Valami cseléd énekelt.

Felállott Boka és oldalt került, a kunyhó felé. Megállt azon a helyen, ahol Nemecsek leterítette Áts Ferit, mint hajdanta Dávid Góliáthot. Lehajolt a földre és úgy kereste a drága lábnyomokat, amelyek épp úgy el fognak tűnni a homokból, mint ahogy az ő kis barátja eltűnt ebből a földi világból. Fel volt túrva azon a helyen a föld, de lábnyomokat nem látott benne. Pedig megismerte volna a Nemecsek kis lábának a nyomát, hiszen olyan kicsi volt, hogy még a vörösingesek is elbámultak, mikor a fűvészkerti romban meglátták a cipője nyomát, amely még a Wendauerénél is kisebb volt. Azon az emlékezetes napon…

Sóhajtva ment tovább. Elment a harmadik számú erődhöz, amelyen először látta meg a kis szőke Áts Ferit. Mikor az ránézett és lekiáltott rá:

Fáradt volt a tábornok. Testét-lelkét elgyötörte ez a mai nap. Támolygott, mintha erős bort ivott volna. Nagynehezen felkapaszkodott a második számú erődre és meghúzódott benne. Itt legalább senki sem látta, senki sem zavarta, elgondolkozhatott a kedves emlékeken és talán ki is sírhatta volna magát, ha ugyan tudott volna sírni.

Hangokat hozott feléje a szellő. Lenézett az erődről és két kis sötét alakot látott meg a kunyhó előtt. -239- A sötétben nem ismerte meg őket s figyelt, hogy vajjon közéjük tartoznak-e, rájuk ismer-e a hangjukról.

– Te, Barabás, – mondta az egyik – hát most itt vagyunk ezen a helyen, ahol a szegény Nemecsek megmentette a birodalmat.

– Te, Barabás, béküljünk itt most ki, de örökre és igazán; nincs értelme annak, hogy mi haragudjunk egymásra.

– Jó, – mondta meghatottan Barabás, – én kibékülök veled. Úgyis azért jöttünk ide.

Megint csönd volt. Némán álltak egymással szemben és mindenik azt várta, hogy a másik kezdje a békülést. Végre aztán megszólal Kolnay:

Kezet fogtak. Sokáig álltak így, kéz a kézben. Aztán nem szóltak egy szót se, csak összeölelkeztek.

Ez is megtörtént. Ez a csoda is megesett. Boka felülről, az erődből nézte őket, de nem árulta el magát. Ő is egyedül akart maradni, meg aztán arra is gondolt, hogy mi az ördögnek zavarja meg őket.

Aztán elindult a Pál-utca felé a két kis ember, halkan beszélgetve. Azt mondta Barabás:

– Neked könnyű, – sóhajtott Barabás, – mert te -240- tegnap feleltél. De én már régen nem feleltem, én rám a napokban rám kerül a sor.

– Vigyázz, mert a második caputból a tizedik sortól a huszonharmadikig kimarad. Ki van jegyezve a könyved?

– Hát csak nem fogod azt is megtanulni, ami kimarad? Majd én elmegyek most hozzád és kijegyzem a könyvedet.

Íme, ezeknek már a lecke járt a fejükben. Ezek hamar felejtettek. Amért Nemecsek meghalt, azért Rácz tanár úr életben maradt, főképpen pedig életben maradtak ők is.

Elballagtak, eltüntek az est sötétjében. És most végre egyesegyedül maradt Boka. De nem volt nyugta az erődben. Meg aztán későre is járt az idő. A józsefvárosi templom felől lágy harangszó szállott.

Lejött az erődből és megállt a kunyhó előtt. Látta visszajönni Janót a Pál-utcai kis kapuból a kunyhója felé. Farkcsóválva, szaglászva szaladt mellette a Hektor. Megvárta őket.

– Jó meleg vacsora, – ismételte gépiesen Boka és arra gondolt, hogy a Rákos-utcában, a szegény szabóéknál -241- is vacsorához ül most a konyhában a két kis ember: a szabó meg a felesége. És benn a szobában gyertyák égnek. És ott van a Csetneky úr dupla-sorgombos szép barna kabátja.

Úgy véletlenségből bepillantott a kunyhóba. A deszkafalhoz támasztva furcsa eszközöket látott meg. Kerek piros-fehér bádogtáblát, olyanféle korongot, aminőt a vasuti őrök tartanak a rúdjánál fogva, mikor a gyorsvonat elrobog az őrház előtt. Meg egy háromlábú alkotmányt, amelynek a tetején sárgaréz-cső volt. Meg fehérre festett karókat…

– Igen. Hétfőn gyünnek munkások, felássák grundot… csinálnak pince… fundamentum…

– Házat, – mondta egykedvűen a tót, – nagy háromemeletes házat… akié a grund, az csináltatja házat. És bement a kunyhóba.

Bokával fordult egyet a világ. Most már előtörtek a szemeiből a könnyek. Sietett, aztán rohanvást futott -242- a kapu felé. Menekült innen, erről a hűtelen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel védtek meg s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy egy nagy bérkaszárnyát vegyen a hátára, örök időkre.

A kapuból még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el, örökre. És abban a nagy fájdalomban, mely erre a gondolatra a szívét összeszorította, csak egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi vigasztalás vegyült. Ha már szegény Nemecsek nem érte meg azt, hogy a gitt-egylet bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, legalább nem érte meg azt sem, hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt.

És másnap, amikor az egész osztály néma, ünnepi csöndben ült a helyén és Rácz tanár úr komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk szóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap délután három órakor valamennyien fekete, vagy legalább is sötét ruhában gyülekezzenek a Rákos-utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a padra és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PÁL-UTCAI FIÚK: REGÉNY KIS DIÁKOK SZÁMÁRA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of A Pál-utcai fiúk: Regény kis diákok számára

A PÁL-UTCAI FIÚK

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE