The Project Gutenberg eBook of Népek az ország használatában by István Tömörkény

Elment a magyar embör legjobb barátja. Nem lesz többet ujság dedegtiv, aki a szülével a városvégén alkudozzon, aki igazlátóval megnézze a szegény asszony szive baját s aki a gondolkodószékben ülve, ugy kiteremtse iráson át, ezt az egész böcsületes, kedves, erős, igaz, ezt a szegény, szomoru, bajos kis magyar életet… Ma temetik Tömörkény Istvánt.

Egyszer találkoztam vele, a Nemzeti Szinház szinpadján. Kerestem, siettem hozzá, hogy kezet foghassak a derék, áldott iróval, aki épp abban a percenetben feledhetetlen gyönyörüséget okozott egyetlen kis szindarabjával, a Barlanglakókkal… Ott állott a magas, sovány, kicsit horgas fejü szőke ember, kissé már félreterelve a kulisszák mögé, (már más darabhoz diszitettek!) ott állott szalonkabátban, tétován, magafeledetten, ott állott és sirt… A szivembe markolt ez a -8- pillanat, ugy megöleltem, bátyámat, jó ember, jó fiut: olyan boldog volt s a szeméből könnyek patakzottak: ugy meghatotta a barlanglakók sorsa, a fiu, aki kést emel az apjára, az apa, aki megbocsát a fiának, az anya, a vaklány, a kubikossors, a pusztai hangok ugy a szivébe mentek: most az egyszer hallotta élőszóval kimondva, amit leirt, ő, aki annyi, annyi élőszót hallott, amit leirjon…

Élőszóval volt neki tele az egész természet, a kis alföldi világ, amelyben élt, élőszót csapott a fülébe minden szellő, megirni való drága magyar szót: igy nem szerette soha senki a szegény magyar élőszavát, mint ez a szelidnézésü, rádermedő, gondolkodó pillantásu ember, aki minden élőszóra rezonált s mind meg akarta és mind meg tudta irni.

Hogy odanézett, hogy meglátott, hogy beidegzett mindent a maga kis magyarjai körül. A tudós alaposságával, a gyüjtő szenvedélyével, a müvész ujrateremtő géniuszával: s az igaz ember emberségével.

Nem röstellt kezelni vele, szót váltani közötte, hallgatni mellette. Velek gondokodni, s velük egy taktusra élményelni fel a világ mindennémüségét. Ugy belehelyezkedett a dolgukba, sodrukba, lelki életükbe, ugy elbucsálódott, -9- szinte maga is végiggyötrődött minden kis bajukon irásmüvészetének valóságában.

Irigylésreméltó a szenvedély: szép holmikat gyüjteni. Egy életen át elkiséri az embert és soha nem szünő kedves örömet szerez. Tömörkény minden parasztot megragadott, megforgatott, kikutatott, átszürt, aranyát lecsapolta s még gazdagabban eresztette tovább, mint kapta: jó szivéből jó szót vetve az elrekkentettnek. Hogy elkapta minden szavát, fordulatát, mozdulatát, testi s lelki pillanatait, a köhintése, a szemerebbenése módját, a botjának, tarisznyájának eredetiségét, az életének minden furcsaságát s minden szépet és igazat, amit csak benne lelt.

Ó, hogy szerette rajta, benne a cifrát, „esztrát“, a szebbet, a mutatósabbat, a gombostüre való finom bogarakat, a népmüvészet finom motivumait s hogy teleszórta velük az irásait, a könyveit: minden könyve versenyez egy-egy néprajzi muzeummal. Kint az életben csak itt-ott csillannak fel ezek a nemes holmik s az ember szeme olyankor gyönyörködve áll meg a remeken egy kis üdülésre, igy összehalmozva, kicsit rajtuk van a gyüjtő karaktere, minden igaz voltuk mellett is a gyüjtés tömeghatása, a saját szavuk mellett -10- a gyüjtő ajánlása: már nemcsak a drága matériát szemléljük, hanem a gyüjtő belső izgalmának is tanuja vagyunk: nemcsak azt mondjuk, mennyi kincs, de azt is, mennyi munka volt az egybehalmozása.

De Tömörkény nemcsak tudós, nemcsak gyüjtő: müvész. S akik bizonyos szorgalommal haladtak, vagy haladnak a nyomdokain, azok mutatják meg, micsoda lélektelen, fárasztó s alantas anyagvásár a legfigurásabb esetek, a legcifrább bökések és szaftos mondások elegybelegye, ha nemes müvészi lélek nem teremti őket életté s valósággá. A Tömörkény figurái kiemelkednek az életből, mint a lemetszett s pohárba tett mezei virág: de valami csodálatos elixirt kaptak a vázában s ott bokorba szedve uj virágzásnak eredtek s örökre ez uj virágban élnek el tovább. Drága apró kis virágocskák: de isten szeme s a müvész lelke előtt minden igaz élet egyformán nagy a nagyokban s nagy a kicsinyekben.

Ebben a könyvében, amely utolsó, amit ő gabalyitott össze: (remélhetőleg még több posthumus kötete lesz a példás szorgalmu irónak) ebben a könyvében történelmi dokumentumokat ád: a világháboru magyarját irja meg. -11-

Forrásmunkája lesz ez annak az életnek, mikor a magyar nép egész életfelfogása s maga az élete tökéletesen átalakult, mikor nemcsak uj ideák, de egészen uj világnézet, uj filozófia kezdi gyökeresen kiforditani a magyart régi sáncaiból.

Tömörkény István nem kisérhette el ezen az uton a magyar népet. Csak az elejét, a csirázását rótta fel emez uj időknek. Önkéntelen feljegyzője volt már is nagy pillanatoknak, amelyek megrenditően hatnak.

Bibliai egyszerüségében megdöbbentő minden szó, amelyet a könyv lapjain az összeomló nagy távolságokról ejtegetnek. A muszka fogoly, aki elolvassa a magyar asszonynak orosz földről jött levelet, de azt már nem tudja elmagyarázni, mi van benne. Csak a két karjával, a két kezefejével mutogat ezt, azt, azután elfordul, elmegy a nagy csizmáiban a sövénykeritésig, belefogódzik, lehajtja a fejét és megint csak a régi szótalan. Attyafia, a tanyai Etal asszony, aki a bibliai Ruthtal méltó testvér a lejegyzett csodálatos levélben: urának irja a távolba: Ne tarts semmitől Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán markot verök. Azután megint egy sort levágok, aztán megint markot verök. Azután van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, -12- arrul mind azt mondják, hogy a szeretőm, de hát hagy mongyák…

Csupa ilyenekkel van tele a könyv. Még nem nőtt ki Tömörkényben tiszta irodalmi hitvallássá, hogy ezeket a finom, finom életmotivumokat gyüjtse föl, de érezte, ösztönszerüen rátapintott, ahol ügyébe esett. Irásait olvasva, mintha egy szép szövött vászonmennyezetre néznénk, amely tele van himezve, varrva, festve, rajzokkal, himzéssel, öröm elnézegetni, de feslik, szétszakadozik az anyag s a mi szemünk ámulva pillant ki a repedéseken a távoli kék égre, amely minden emberi munkánál még szebb és gyönyörüségesebb.

S szegény, az ember, aki e titkok rovója kezdett itt lenni, elment, mint annyi millióan ez években: igéretes életük teljességében.

Tanyai asszonyok.

A földmüvelő-ember vasárnap délelőtt elmegy valami olyan helyre, ahol a szomszédokkal, a környékbeliekkel találkozhat. Ez a hely a templom előtt, néha pedig a bormérésben van. A tanyákon legtöbbször csak ott, mert van ugyan már kint a mezőkön négy templom, de azok egyes vidékektől olyan távol esnek, hogy némely tájék emberei csak az élet nagy dolgainál: keresztelésnél, esküvőnél s a halál alkalmával jutnak el a templomba. Azonban vannak apróbb kápolnák itt-ott, oda olykor vitetnek ki barátot, hogy misézzen és gyóntasson. Ugyan a keskeny falak közé ilyenkor be sem fér a lelkiekre összegyült nép, a gyóntatás pedig a szabad ég alatt történik valamely fa tövében; ilyenkor a fa lombja a templom. Azután vannak kint jobbmóduak, akik a földjük előtt az utszélre diszesebb keresztet állittatnak. Az állittató a nevenapján itt misét tartat. Ha pedig elhal, az utódok tartatják meg az elhalt nevenapján a misét: emlékezete ilymódon megőrzésben marad. Ilyen helyen -14- a szent aktust is a szabad ég alatt tartják meg utszélen. A pap miséz, amelyik kocsi arra megy, megáll, a rajtalevők az uton álló néphez csatlakoznak vagy pedig lekuporodnak az árokpartokon. Nincsen azonban ez azért minden fény nélkül s a gyerek, akit elvitt oda az anyja, dicsekedve ujságolja otthon:

De ha nincsen ilyen jeles nap a környéken, akkor csak a bormérésbe mennek az emberek. A tanácskozás ott történik meg afelől, hogy milyen földmunkát kellene végezni a jövő héten. Mert a föld megkivánja a maga munkáját lehetősen, ha azt akarjuk, hogy teremjen is.

Afelől folyik hát a tanácskozás, hogy az elvégzendő munkák közül melyik az előbbrevaló. De mégis, melyik várhat még egy hetet. Beszélgetés közben aztán egymás tapasztalatán okulnak az emberek s megszivlelik az öregek tanácsadásait. Azután akinek munkásra van szüksége, azt is ott fogad a bormérőnél, ahol közös egyezéssel szintén azt is megállapitják, hogy mekkora legyen a következő -15- héten a napszám. Ez az egyezkedés békés szokott lenni s hamar megtörténik. Néha hallatszik egy-egy beleszólás:

– De a Lovászi Jancsinak a gyüvő hétön már nem gyeröknapszám jár, hanem embörnapszám. A Jancsi már nem gyerök, hanem legény. Mert a mult vasárnap már vereködött is a tánchelyen.

(Csakugyan, a Jancsinak be van kötve a feje, jeléül annak, hogy az első legényi virtus-mérkőzésben biz azt beütötték… No de hát majd visszaadja.)

A vasárnap-délelőttnek ez a dolga. Ebéd után pedig a gazda otthon tárgyalja meg a következő héten végzendőket. A család az asztal mellett van, a gazda ül a régiektől örökölt gondolkodószékben, ha ugyan még megmaradt. A gondolkodószék nem olyan, mint a többi. Nemcsak háta van, hanem karfája is. A magyar fotel volna, de a fotel neve a magyarban párnás karosszék. A fából való karfás széké meg karosszék, vagy pedig, szókopás révén, karszék. A gondolkodószék azonban mégis más. Diszesebb holmi, faragott, festett. Virágok vannak rajta: nefelejcsek, rózsák, tulipánok. A belső hátán domboru faragások, az ország cimere. Betük: „Éljen a kiráj!“ Továbbá: „Dobó István uramé.“ -16- Ebből a székből szokás megtárgyalni vasárnap délután pipaszó mellett az asszonnyal, a családdal a jövő hét munkáját, hogy holnap, hétfőn hajnalban mi dologba fogunk isten segitségével a földben.

Az ember is mond valamit, az asszony is szól. A gyerekeket kérdik, hogy mit hallottak a tanitó urtól, mikor lesz a vizsga? Hogy – ha az iskolából szabadulnak – segithessenek pásztorkodásban, babszedésben, a jószág körül, miegymás. A Marci elnyargalhatna a Badáron a kovácshoz, mert lotyog a lábán a patkó. Az asszony mondja:

– A Pista is elmöhetne a Mihály sógorékhoz, hogy adják kölcsön a nagy furót, mert a padláslétrát mög köll csinálni, különben szétesik, aztán akkor hogy mögyünk föl a padlásra. A bótba is el köllene mönni drótért, mög lámpaüvegért, mert már csak egy van.

– A bótba – mondja a gazda – majd a Marci mönjön el lovon, mert messze van.

Igy megy azután a közönséges napi munkás földmivesélet dolgainak meghányása-vetése szokás szerint.

A gondolkodószék nagyrészt üres, vasárnap délután nem ül bele senki, hogy tanácskozzon -17- földanya megmüvelése felől. A gazda király szolgálatára, ország használatára „oda“ van. Mert „elő“ van az ember, ha a tanyában van, „haza“ van az ember, ha a városban van és „oda“ van, ha másfelé van. Most pedig jól oda van másfelé, nem is lehet tudni, hogy hol. Az asszonyokra maradt a gazdálkodás, a tanácskozás feje hiányzik. Az emberek egyre kevesebben járnak vasárnap délelőtt a beszélgetésekre és a Miska napszámosgyerekéket sem a tánchelyen avatja már legénnyé a virtus. Másfelé „áll bennük az erkölcs“ és szép tanulmányokat szereznek rohamoszlopok elején fejbeverésekben.

De bár a gondolkodószék gondja az asszonyokra maradt, a határban, ahogy a kocsi halad, látni lehet, hogy birták vállalni ezt a gondot. Olyan szép minden, hogy a lélek röpdöshet örömében. A kalászosok, a kukorica, a krumpli. Kukorica nem sok van. Az asszony beleült a gondolkodószékbe és arra a megállapodásra jutott, hogy kevesebb kapásveteményt és több kalászost kell csinálni, mert a kapáláshoz nem lesz elég a munkaerő. Éppen csak annyit, amennyi otthonra kell. Inkább a rozsbuzát használták, mert a homok és a rozs jó barátok. A kapa vasát inkább a krumpli körül fényesitik. Mert a kapavas -18- akkor fényes, ha munkáskezekben van a nyele. Egy asszony áll, kapával a kezében az ut mellett a krumpliföldben:

– Mögadtam neki a módját, ahogy csak löhetött. Csak azután most már röndös fészökalja lögyön. Jég ne lönne, fagy ne lönne, köd ne lönne.

– Csak mán – véli – a háborunak vége lönne. Hogy hazagyühetne az embör mög a fiu. Maguk jobban tudják odahaza: ugyan mikor lössz vége?

S kapál tovább szorgalmasan, hogy a krumplinak meg legyen adva, amit kiván. -19- hogy azután a krumpli is megadja azt, ami tőle megkivántatódik. Néha fölhuzódik szép magasra, a szára megnő, de a földben nem sokat termel. Van az ugy, hogy igy néha megjátssza magát. Lehet ugyan, hogy az idén másféle lesz a szokása.

Az asszonyok szorgos gonddal vannak rajta. Fölturták a földet, ahol csak lehetett, a ház háta mögött levő árnyékos kis pihenőt sem kimélték, mert ugyis kinek most az enyhely. Sok a dolog, nem ér rá az ember délután egy kicsit beleringatózni a félszenderbe.

– Ugy szunnyadunk csak délután – mondják –, mint az öreg Hódi szokott, míg élt. Hogy állva a fa ágába fogódzott egy kézzel.

Ez csakugyan jó szer a délutáni hosszu alvás ellen. Mert mikor a fába fogódzó karjában a vér elhervad, akkor a kezével elereszti a faágat és elesik. Jó puha ez az áldott homok, nem üti meg benne magát, de fölébred. Próbául ajánlható mindenkinek. Az öreg Hódi ilyen elvek mellett élt lehetősen hosszu életet és akkora földeket ragasztott meg, hogy öregségére dicsekedve mondta: Annyi a cselédöm, hogy ha közibük állok, még a szél se érhet tőlük.

Bár persze, hogy az ilyen örökké huzó-vonó -20- élet is, mint az öreg Hódié volt, mit ér, az más kérdés. De most olyan szigoru világ van, hogy a Hódi példaadását kell alkalmazni: öreg, elhalt takarékos magyarok élete igy tanitja most munkára a fiatal asszonyokat, akik gazdák a földben, mert a gazdák más földön vannak; akik ássák mélyre a földet, gondolván magukban szeretettel az urukra, akik még mélyebbre ássák a lövészárokban azt a más földet. Szép májusi esők után olyan ez a föld, mint a paradicsom. A tetején szines virágok, dus, haragosan duzzadó növények, amik mind a föld alól, az ősök csontjaiból táplálkoznak: e virágok és növények, emberek, mind az ősök üzenetei, akik igy küldik az élőkhöz szeretettel élő leveleiket. Nem igaz az, hogy mostanában találták föl csak a postát. A rokonok már ezeknek előtte is levelezték egymást, a föld alul, meg a föld fölül. Szép volna az ilyesmin sokáig elgondolkozni, de nem ráérős az idő, a homlokába csapzott barna haját félresimitva, ujra csak munkába fog az asszony. Sok gondolatot belekapálhat a földbe. Bizonyára gondolja azt is olykor, hogy az emberével vált üzenetet, mondván: látod-e párom? Mert az sem -21- igaz, hogy a drót nélkül való telegrafálást csak most találták volna föl. Oh, a lelkek már régen telegrafálnak, az üzenetek mennek és jönnek a levegőn át: mikor valaki alszik, aztán nagyot rug a lábával, akkor üzenet ment rajta keresztül.

Ugyan nem kell mindig poétázni. Lám, itt a másik tanyában, kifelébb, az öreg Jóljárt valóságos levelet szerkeszt a nagyságos polgármesteri hivatalhoz négy mázsa rozsbuza irányában. Jóljárttól elrekvirálták ugyanis a rozsot és Jóljárt ugy véli, hogy nem történt méltányos módon. Vigyék el attól, akinek több van. Neki csak éppen ennyi volt, aztán most mi lesz? Hát adják vissza, mert ez a rendje a dolognak. Jóljárt levele alig nyolcsoros, nincsen ebben sem ennélfogva, sem minekutána, sem sőt, sem tehát, sem annálinkább. Öreg Jóljárt tudatja a nagyságos polgármesteri hivatalt vezető tekintetes polgármesterrel, hogy a négy méter rozsbuzát adják vissza, mert arra szükségük van a malacoknak is, meg neki is. Mert ha nem adik vissza, a malacok is füvet ösznek meg ő is. Utoljára – végzi a levelet Jóljárt – a malacok még csak öhetnek füvet, de én nem öszök füvet, mert én embör vagyok… Zaporogi szabad -22- kozákok irhattak valaha ilyen ultimátumokat a muszka cároknak, akik ellen hadakoztak, bár hiszen régen volt ez is.

Igaza van-e öreg Jóljártnak, vagy sem, azt valójában nem lehet tudni. Ez azon kérdés mellé sorozandó, hogy milyen magos volt voltaképen a babiloni torony. Lehet, hogy igaza van Jóljártnak, lehet, hogy csak tréfát szerkeszt, a mérgét töltvén a papiroson afölött való indulatában, hogy urfélék lépték át a tanya-küszöböt anélkül, hogy oda hivattak volna. Annyi bizonyos, hogy minél kijjebb halad a kocsi, annál alkalmasabb a kenyér, a háborus sorsok, életek, izgalmak világát annál kevésbé ismerik. Hogy az embereknek el kellett menni, abba mindenki bele van nyugodva. Ha kósza cigánybanda támadná meg éjszakának évadján a tanyát, akkor is az ember megy ki először ellenük. Ez sem más, csak hogy nagyobban van. A sors kit eltalál, kit nem. A hazát hagyni nem lehet. Az ősök szerezték, itt fekszenek lent a föld alatt Árpád lovasnépei, ez tudott dolog, mert a földmunka alkalmával gyakran előtárulnak a lovukkal temetkezett elődök fegyveres sírjai, a virágokat is azok küldik a kései utódnak biztatásul fölfelé. -23-

Ennyi az egész. Hogy a lélekben mi van, az nem látható. Éjjel lehetnek sirások és párnarágás a nagy sötétség kietlenségében. De igy, mások előtt? A fogak összeszoritódnak, a fej kissé félrehajlik a naptól fölpirult barna asszonynyakon s a szó, amivel a szivéből való darabnak elszakadását tudatja: möghalt. A könnyek nem a piacra valók.

Meddig tart még?

Járnak-kelnek ezen a Valéria-téri piacon az emberek. Valéria-tér volna ugyan, de szebb Vanéliának mondani, amint hogyha hivatalosan Vanéliának volna nevezve, akkor alighanem Valériának neveznék. Mert az ugy van, hogyha a rendőrt röndérnek neveznék, akkor rendőrnek hinák, de mert rendőrnek nevezik, röndérnek hivják. Ösztönszerü eltávolodás ez mindattól, aminek hivatalos formája van.

Sokan vannak a piacon, mert ezen a részen árulják a bürgehust, a csövespaprikát s egyéb jókat. Odajön a többek között Ozsvát bácsi is a felsővárosról, akire mindjárt rátámadnak:

– Hát már mindönki idegyün? Hát a fölsővároshoz nincsen közelebb piac? Né!

– Hát – mondja Ozsvát az évődésre – én az adóban az egész város területére fizetöm a helypénzt, hát már ha erre jártam, ide is csak elgyühetök. -25-

– Hát azt honnan tudhassam? Csak a tábori postaszámokat tudom, egész irást köll ruluk tartani, hogy melyik milyen szám alatt van.

– Nem – mondja az idős férfi –, nem. Hát hogy képzel olyant? A hetediket még csak most sorozták. Hat fiam van oda, mert az mind kitanult katona már, de a hetedik még nem löhet oda, mert az még csak most tanulja mög a katonaságot, hát akkor hogy löhessön az is oda? Mint képzel olyant?

Nono, hát nem is képzelnek ilyent az emberek, ellenben becsüléssel és szeretettel nézik Ozsvát bácsit, az apát, akinek hat fia van oda az ország használatára s irást kell a postaszámaikról vezetni. És ebbe az irásba legközelebb beleiródik a hetedik szám is, a hetedik gyerek postaszáma. -26-

– Én is két postát tartok számon, mert neköm is két gyerököm van oda. Nem tudom, merre vannak, csak a számukat tudom. De leveleznek haza leginkább. Tegnap is mind a kettő irt.

– Jaj – mondja a paprikásasszony –, jógyerökök azok nagyon. Mindig azt irják, hogy nincsen sömmi bajuk, hallották, hogy itthon drága a gálickü, de hát azt mondják, ne busuljak, majd csak vége lössz a háborunak, akkor osztán hazagyünnek, aztán majd röndbe tösznek ük mindönt, csak én ne busuljak.

Az öreg, sánta népfölkelő tüzér a hosszu, szőke tutajbajuszát huzgálja és bólintgatja a fejét. Ugy tetszik, hogy a fej csak azért bólintgat, mert a kéz ráncigálja azt a nagy szőrcsomót, amely kidúródott a fejből. Pedig nem. A tüzér a fejével a lelke szerint bólingat.

– Ugy, ugy – mondja –. Az igazi fi nem is ir haza szomoruságot. Mert mit szaggassa vele a szülőanya szivét, mikor az ugy sem segithet -27- rajta? A maga fiai akkor igazi fiak, asszonyság.

– Ugy, ugy. Magyar fi ne panaszkodjon. Ugy se ér sömmit se az a nyávogás. Azután pedig… azután pedig… hát azután pedig majd csak hazagyünnek idővel…

Szép vigasztalás az ilyesmi is, mert most meg a paprikásasszony elfakad sirva. Hullanak ugyancsak a könnyei.

– Idővel… idővel sirja. – De mikor lössz az az idővel? Ó, én szép édös két gyerököm!

Azonban azért katona a katona, hogy katona legyen, ha sánta is. A tüzér, botjára támaszkodva látja, hogy itt csak tréfával lehet elütni ezeket a szomoru dolgokat. Mikor az asszony azt mondja kétségbeesve, hogy:

– Hát hun van az a matamatikus tanár, vagy az a katonamanikulás, aki ki tudná számolni, hogy mikor lössz vége ennek a háborunak?

– Nem köll ahhoz se metematikus, se manikulás, mert aztat én is mög tudom mondani.

– Hát hogyne tudnám – mondja komolyan a tüzér –. Onnan gyüvök a harctérrül. Nem itthon ütöttem mög a lábamat a szalmába, nini.

– Tudom – mondja az asszony békülékenyen –, de hát ha tudja, mért nem mondja mög, hogy mikor lössz vége a háborunak?

A tüzér felölti az arcára azt a fontoskodó ábrázatot, amit bádogpofának is szokás nevezni.

– Ügön – mondja a tüzér megnyugtatólag. – Ha pedig véletlenül karácsony előtt nem lönne vége, akkor majd vége lössz karácsony után.

De biceg is már ugyancsak elfele, mint a féllábu szarka szokott a tanyaudvarban. Azonban az asszonynak a könnyhullatása elcsillapodott, olyan félnevetve, félmérgesen kiáltja utána:

Ezzel azonban a plezuros ember nem törődik. Sirás helyett nevetést támasztott s az neki elég. Biceg tovább. Ozsvát bácsi utánamegy, kinálja is egy szivarral, de a botos katona azt mondja, hogy nem fogadhatja el, mert olyan az ilyen mankósforma ember a szivarral, mint a kisasszony a nadrágban.

Vigasztalás.

Bottal és mankóval sétál a háboruból hazakerült ember. Már polgári ruhában van, annak a jeléül, hogy végkép eleresztették a katonaságtól, mert eleget tett a honnak magáért, ha valaki nem hinné, ott van a béna lába bizonyságul, nem is kell hozzá irás és nagypecsétes levél. Bizony egy kicsit lassan sétál a szép barnaképü sebesült ember, még szokatlan neki a falábakon való járás.

Egy kis barna kutya megy a nyomában. A kertben csak gyéren sétálnak, de a kiskutya minden szemközt jövőt megnéz, mint az már némely kutyának szokása szokott lenni. Némelyikre nem szól semmit, a másikat egypár rövid szóval figyelmezteti, hogy tessék rendben kitérni ennek a sebesült katonának. Hü kis jószág, a szemközt jövők kérdezik a mankós embert:

– Nem – mondja a mankós. – Csak ma reggel szegődött hozzám. Küldtem előbb elfelé, de nem ment, itt maradt mellettem. Ugy látszik – tette hozzá némi borongással –, a kutya szereti a katonát, ha mankón jár. -31-

Még lépdel egy kicsit a három lábon, amelyből kettő fa. De néha azért a negyedik is éri a földet. Amelyiket a lövés rövidebbre csinált.

A megkurtult lábfején már szép, fényesre tisztitott uj fekete bőrcipő van, többujjnyi vastag talppal, szóval mesterséges uton meg van hosszabbitva, minélfogva olykor érinti a sétány kavicsos homokját. Már mégsem olyan szomoru, mintha be volna bugyolálva mindenféle kötözésekbe.

Helyet keres egy padon a volt katona. A leülés bizony még nem megy egészen könnyen, inkább lezökken, mint leül. A botot és a mankót kétfelé támasztja a padhoz, a hiányos lábat pedig a két kezével ráteszi az egészséges lábának a térdére. Szinte negédesen van igy, ha a falábak nem volnának mellette, nem is lehetne belőle kinézni, hogy a hadjáratból jött haza.

Ha sebesült katona ül a padon, mindig akad a járókelők közül, aki leül mellé, hogy némi beszélgetésbe kezdjen s hallhassa, hogy merre járt az a katona. Hátha tud valamit az ő fiáról, aki oda van s már régen nem adott hirt magáról. Mert van olyan fi, aki már nyolc hónapja nem adott hirt magáról. És sem a halottak lisztájában nincsen benne, sem a sebesültek -32- lisztájában nem foglaltatik, sem pedig semmi hiradással nem volt afelől, hogy fogságba esett volna. Hol lehet az ilyen? Elképzelhető, hogy nagy tépelődések és szivszorongatások vannak az ilyen esetekben, bizonyára egyikünk sem lenne vele másként. Az asszony nem tud az uráról, az apa a fiáról, levelezik a Vörös-keresztet, de az sem tud más választ adni, hogy nincs benne a lisztában a keresett, hát reméljenek. És a Vöröskeresztnek ez a vigasztaló szava nem is egyszer valóra válik. Mikor az apa elszomorodva mondogatja:

– Nem jön az már többé vissza soha, ha már hat hónap óta nem adott hirt magáról – másnap kap attól levelet, akire már keresztet vetett.

De nem mindenki ilyen szerencsés. Van, aki teljesen, mint itt mondani szokás: kétközben van a fiu, a vő, vagy a sógor felől. Az ilyen ember azután ugy van, mint a vizben fuldokló, akiről azt szokás mondani, hogy még a borotvaélbe is belekapdos. Az ilyen ember aztán minden hazatért katonát megszólit, keresi a vele való beszélgetést, mert hátha… hátha tud felőle valamit… Olyan kis zömök vállas volt, hát talán ismerheti.

Ilykép a padon pihenő volt katona mellett -33- is helyet foglal egy-két ilyen szorongó öregebb polgár, hogy beszélgetést kezdjen. Nekik az igen alkalmas dolog volna, ellenben amaz nagy halálharcot megjárt ember olykor unja már a sok beszélgetést. Egyszer, kétszer, háromszor még csak elmondja, de azután elunja s azt szeretné, ha a kérdések ostromával békét hagynának neki.

A kérdések leginkább igy kezdődnek: – No, hát hazagyütt? – Hát haza. – Ejnye, hejnye – mondja tovább a kérdezősködő – aztán ilyen nehéz állapotban.

A volt katona, aki a falábai között ül a padon, erre egy kicsit megtüzesedik. Azt mondja:

– Hát miféle nehéz állapotban? Nem vagyok én nehéz ember, azért, hogy mögsebesültem a hazáért. Mert cipész vagyok én. Én csak ugy dolgozhatok ezöntul is, mint eddig. A suszter akkor is ember, ha sánta is. Éppen ez a vigasztalásom, hát ne sajnálkozzon énrajtam senki.

Szép, büszke szavak, bár hiszen nem mindenki lehet suszter. De a kis barna kutya a pad alól vakkant a ma felfogadott gazdája mellett, mondván, hogy neki van igaza. Imitt-amott, különböző kereseti sorsokban, van még vigasztalás.

Muszka lelkek.

Mostanában vannak már erre is muszkák, – dologra. Leginkább az a vélemény felőlük, hogy jámbor, csendes népek, nem kell azoktól tartani semmit s dolgozik, amit éppen bir. Csak néha akad egy-egy köztük, aki nehezeli a mezei munkát, arról is kiderül, hogy otthon sem foglalkozott az ilyesmivel, vagy iparos volt, vagy kereskedő a foglalkozása és hát, ugy látszik, a cigány ott sem birja a szántást. Másként azonban el vannak rendben, nincsen rájuk különösebb panasz, a muzsik szive ugy lehet, most is olyan, mint Turgenyev idejében volt a Jermolájé. A multkor Algyőig hozott lefelé a vasut közülök egy nagyobb csapatot. A kis állomásra a faluból az asszonyok kimentek a nézésükre s ahogy látták a szomoru muszkákat szótalanul glédába sorakozni, az asszonyok elfakadtak sirva, mire azután a sorban a muszkák is elfakadtak sirva. Az asszonyoknak az embereik, a muszkáknak az asszonyaik jutottak az eszükbe.

János bácsi is a közön halad valamerre a féllovas kocsival, viszi magával a muszkáját is szomszédolni, azonban a kocsiban csak ugy háttal maga mögé az alcserényre ülteti, -35- mint a gyereket szokás, mert nem kell attól tartania, hogy a muszka hátulról fejbeütné, vagy pedig, hogy elszökne. No, majd éppen Jánoséktól szökne, ahol jobb dolga van, mint otthon az édesanyja kötőjében. A szakállas muszka pedig ül a fekete simléderes sipkában az alcserényen, néz szét a tájra, hol jobbra, hol balra, néha talán ismerőset is lát benne. Jól elláthat onnan, ahol van, akár csak valamely finom vonat kilátó kocsijából: János igy hurcolja muszkáját szomszédolni. Mint a gyereket, akár mekkora szakálla van is neki. Nem csoda, ha van köztük olyan, aki azt mondja, hogy de jó volna itt maradni, de jól volna sohase menni haza.

– De hát akkor mért törtek ránk fegyverrel, az ördög bujjon a fatornyos hazájukba?

– Ugyan már – védi János a muszkáját –, hiszen a kecske se a maga jószántából mögy a vásárra.

Ilyen nézetek és beszédek vannak a lapos sipkás, idegen fogságos emberek elől. Kedvelik őket, mint ehagyatottat, de mégis csak ugy, mint valami kisebbfajtát, mint valamely gyermeket, mint gyámoltalant. Magukhoz egyenlőnek nem veszik, de nem is igen lehet. -36-

– Nem egyformák vagyunk, mint ahogy az ujjunk sem egyforma. Amit birnak, mögtöszik, amit mög nem szoktak, hát azt ne követöld. Sönki se köszönhet különb kalappal, mint amilyen van neki.

Ilyenkor, aratás alkalmával pedig ugyancsak meglátszott, hogy kinek milyen kalapja van. Egy, a pusztáról jött levélből irom ki ezt a pár sort:

„Kaptam én is harminc muszkát. Elég tisztességesen dolgoznak. De csak istállómunkára alkalmazom őket, isten mentsen meg muszkával aratni vagy szénát kaszálni. Learattam idevaló néppel. Negyvenkétéves korig mindenki oda van, hát előjöttek a szőlőkből részesnek az öregek, aztán learattak időre fejenkint tizennégy katasztrális holdat. Hát ezt csinálja meg bárki is utánuk!“

Bizony ezt aligha csinálná meg bármely más nemzet öregje is utánuk. De ez is oka azután annak, hogy jóindulattal vannak ugyan a muszka iránt, de magukkal egyenlőnek nem tartják. Afféle nagy gyámoltalan szakállas gyereknek nézik.

– Ülj no muszka te is a kocsira, de ne ide mellém, hanem csak háttal hozzám, fejjel a saroglya felé, mint a kislány szokott.

Ajándékok a királynak.

Arról, hogy majd az öregebb népeket is behivják sorozásra, már ver a szó vagy félesztendő óta, de mindig csak ugy kétközben voltak felőle az emberek. Felhivás, hirdetés, összeirás, mind szép dolog ez, de másfelől pedig régi igazság, hogy a szó csak szellő, a kontraktus meg csak papiros. Az ehhez járó harmadik mondás az volna: a pénz pedig a fundamentum. Ezuttal azonban nem pénzről van szó, hanem a vén csontokról, különösen a vastagabbakról, amik még birják magukat valahogy. A csontok tehát, mikor látták, hogy a papirosüzeneteknek a fele sem tréfa, összeszedelőzködtek s mentek a mérték alá. Az egyik részük, aki nem volt katona, kissé elfogódva, a másik felekezet, a katonaviselt, azzal a nyugalommal, hogy hiszen nem uj dolog lesz az, ami vele most majd megtörténik.

A népek naponta sorokban vonultak befelé az öreg palánki házba, ahol a sorozást -38- tartják. Igen szép forgalom volt észlelhető, különösen annak, aki ráért elnézni reggelenként ezt a forgalmat, amilyen még nem volt, mióta egy helyben áll az ország. A véres kard meghordozása helyett piros papirosok röpködnek fel hivó madár gyanánt az utcasarkokra s onnan kiabálnak szerteszéjjel. A szavuk nyomán csak ugy megindult a nép, mint sok száz évekkel ezeknek előtte, azaz, hogy nem ugy, hanem még keményebben. Szép, nagy forgalmak vannak.

Vén-fiatalok-e, vagy fiatal-vének, melyik szó illik rájuk jobban? Nem tudni, mert ebben sincsen okos ember. Az egyik ember még alig ugrotta át pár esztendővel a négy ikszet, máris öreg. Ránéznek s mondják csendesen:

A másikon pedig meg sem látszik az idő. Némelyiken az évek szinte nyomtalanul suhannak el. Ugyanazon esztendőben született emberek külső testállásában olyan különbségek vannak, hogy el sem lehetne hinni, hogy egyidősek, ha nem igy egyidőben kerültek volna sorra. Egy ilyen törődött magamentegetőzéseül mondja:

Bólintanak rá, hogy ugy van. Csak mikor odább megy, hogy egy másik csoportban is keresse az ismerőseit, akkor mondja egy ember, utána nézve:

A subagallér pedig nem olyan nehéz holmi, hogy az összetörné az embert. Az csak egy kis kacagány, a subán a fekete bárányka bőréből, a lábacskáival együtt és arra való, hogy rossz idő esetén felhajtott állapotában megóvja az ember nyakát a belehulló darától. A másik subagallér azonban nehéz dolog, az ráfekszik az emberre és megtöri. A nyakát lehajtja, a csontját behajtja, a mellét beszivja és a szeméből kiveszi a látás világát. Ez a másik subagallér: a pálinka. Sulyos gallér és akinek a nyakába került, nem birja onnan kikerekiteni.

– Hát tudom csak talán, amit tudok. Nem dolgozott többet, mint én, soha világéletében. Nohát. A subagallér… aztán a subagallér. A nyaksz. A nyakolaj. A spiritusz… – s legyint.

Bár hiszen más egyéb dolgok is megtörik -40- az embert. Betegségek, gondok, átélt veszedelmek. De azért mégis a nagy többség az, amely az emberi kor ugynevezett delét egészségesen viseli. Persze, ez is csak látszólagos. Mert hiszen, aki beleunt az élet viselésébe, már régen elhalt. Elment Ábrahám kebelébe, közanyánk ölébe. Mint a régi vers mondja: Letette testének romlandó sátorát, honnét formáltatott, öleli föld porát, lakja sötét boltját. És immár istenét, kegyes teremtőjét áldja örömmel.

Ilyenek már sokan kimaradtak a világi forgalomból. Az én sorozási napomon a negyvenkilencévesekből az ábécé betüinek a második fele került a sor alá. Elég alkalmas volt ekkor is az emberek „elődúródása“, még beszélték is, hogy többen vagyunk, mint az előző napokon. De abból a századból, amelyben huszonnyolc év előtt a szandzsákban szolgáltam, elég jó szétnézés közben is csak két emberre birtam akadni. Különösképen mind a kettő egykori „pucer“-om. Az egyikük most jómódu szabómester, a másik városi tüzoltó. Mind a ketten egészséges, pirosképü emberek, de az egykori nyurga, vidám szabólegényt az ülőfoglalkozása elkövéritette, mig a tüzoltó, akinek a testgyakorlás az állandó mestersége, most is fürge mókus -41- és kemény, mint a vasék, a negyvenkilenc esztendővel. A sorozás után, ahogy az ódon ház előtt ácsorogva várjuk az eskütétel idejét, a legtöbb emberen fent van az őszi felsőkabát, némelyik még azt is fázósan huzza magán, a hosszu őszbajuszu tüzoltó pedig a nyári vászonkitliben fürgéskedik. Hát ez az egészség. Egészen el lehet hinni a vidám ember szavának az őszinteségét, mikor a tömegben elkapja a karomat s nagyot rántván rajta, kérdezi:

No erre a kérdésre kissé nehéz feleletet adni, mert a mi lentjártunk óta az a darab föld már kétszer változtatott gazdát.

– Aztán nem jobb volna, ha azok próbálnák, akik még eddig nem próbálták?

Hát ez az. A régi katonamondás: ur vagyok, nem parancsolok senkinek, oda megyek, ahova küldenek.

Ilyen tréfálkozások történnek lent az utcán, odafönt az ócska ház emeletén pedig áll a „szödés“, szedik a legények elejét. Hát egy -42- kicsit nem egészen az eleje ugyan ez már, de jó azért ott, ahol más nincsen. Már valami rohamot ugy hegynek fölfelé, aligha birna ki némely része, még csak egy gyakorlatban is, mert nagyon szép sulyuak vannak köztük.

– Ejnye. Akkor kendnek most disznónak kéne lönni, de jó áron elkelne kend.

De azért az ilyen beszédből nem támad semmi harag sem. Akik nem voltak katonák, kissé eleinte idegenül hallgatják ugyan, de a többi jókedve hamarosan rájuk ragad. A többi pedig, a volt katona, most is csak olyan mint valamikor, az utolsó fegyvergyakorlatra való berukkoláskor. A kaszárnya kapujáig akkor is meglett férfiak, komoly családapák, adófizető polgárok haladtak, akik között ott huzódott a polgári élet rangkülönbségeinek a zsinórja: az egyik napszámos, a másik urasági kocsis, a harmadik gazda, a negyedik ur, – a kapun belül, a kaszárnyaudvaron pedig egy csomó bolondos fiatalember, akik egymás hátára ugrálnak s az a boldogabb, aki elgáncsolhatja a másikat.

A hely tisztessége ugyan az ilyen játékot most itt nem engedi, de azért a tréfa csak -43- járja a sok derékig meztelen ember között. A meztelenség egyformává tenné ugyan a népeket, de a barnára pörkölődött kar meg a barna csík a mellen, amit a nyitott ingen át beszürődő napfény csinál, megkülönbözteti egymástól a városit, meg a tanyait.

Ugyan a bajusz is, meg a haj is. A tanyaiban ritka a kopasz, ugyszólván alig találkozik köztük, eleven bizonyságául annak, hogy nem igaz az a mondás, mintha a kopaszságot a kalapviselet okozná, mert hiszen a tanyai csak akkor veszi ki a kalapot a fejéből, amikor vagy eszik, vagy alszik. (Nyáron abból áll a hajnali öltözködése, hogy fölteszi a fejébe a kalapot.) Ami pedig a bajuszt illetné, abban szintén különbségek észlelhetők. Fiatal korában városi is, tanyai is fölfelé kunkoritva viseli a bajuszt. De a tanyai ember idővel abbanhagyja ezt a kunkoritást, mondván: az ördög vergődjön vele. Amiből azután előszármaznak a különböző bajuszviseletek: tutajbajusz, varnyútnyeltbajusz, kefebajusz.

Járnak-kelnek a sorozóbizottság szobájának küszöbén át az emberek. Némelyik, ahogy kijön, nagyot kurjantva kiáltja, hogy:

A rendőr, szintén ugyanazon időbeli vén csont, rászól, hogy csöndesebben is lehet beszélni. Amaz megütődve feleli:

– Ugyan, komám, amióta csak a világ áll, mindig a regruta jogában állott a kiabálás.

Az igaz. Haj-haj, micsoda nagy kiabálások, orditozások voltak valaha a sorozások alkalmával.

Virágok, szines, hosszu selyemszalagok a kalapokon, mellcsokor a kabátzsinórban, hosszunyaku literes üveg, meg szijas kulacs a kézben: ezekből már mostanra nem igen maradt semmi. Ugyan egy gyerek, aki kosarában virágot árulva ténfereg az öreg bentmaradtak között, elég jó vásárt csinál.

– Tögyük föl, no, tögyük föl hát még egyször. Mint akkor, amikor legelsőbb hítt a király.

… Az emlékezések hirtelen visszaszaladnak a régi, napfényes, tarkabarka, kalandos, fiatalos időkre, már szinte elfeledett tájékokra. A sok egyszerü emberről ugy tetszik, mintha a harmadik határon se lett volna tul életében, pedig megjárták, fegyvernemek szerint, a monarchia minden vidékét, kit hogy merre vetett a sors. Mi, az egykori gyalogosok, jártunk török földön, Boszniában, Hercegovinában, itthon az „erdélyi országban“, -45- azután Bécsben és ez az öreg juhász, innen, a fehértói kapitányságból, a bécsi Burg falai mellett őrizte a király ur pihenését hideg, téli éjszakákon, hideg fegyverrel meleg, hű paraszti kezében. Azután huszárok, trének, pontonérok mindenfelé voltak szerteszéjjel, a tengerészek a föld tulsó oldaláig, Japánig mentek és a szerteszéjjelségből mindenki hazakerült, hogy most, amikor megint bekiván a király, a szolgálatára megint együtt legyünk – nem különösen szép s a régi emlékeket szívbeli barátságba forrasztó dolog ez, emberek?

A sok meztelen testben, a szívekben szó nélkül azt lükteti a vér, hogy az. Csak együtt, mint egykor.

Bár azonban ne tessék gondolni, hogy a valóságban efféle poétázási gondolatok léteznének. Például jön ki a belső szobából Tököli Mihál, mondván:

– Hát ugy nézte a számban a fogakat a főorvos ur, mint a lóét a vásárban szokás, hogy mennyi idős.

Ugyan mindenkinek megnézik a fogát, mert akinek nincsen foga, az nem kell. Tudja ezt Tököli, nem is arról van szó, csak éppen -46- Tököli el akarja sütni a viccet a komák részére, hogy nevessenek:

Bólintanak is, nevetnek is. De van Mihál beszédében valami mag is. Mert mink most ajándékul adjuk magunkat az országnak. Jakab Jakab, innen, a belsőzákányi kapitányságból (a hét nyárfa mellett kisvártatva mindjárt balkézt), szintén azt mondja:

– A fiak adása kötelesség volt… mink most magunkat ajándékba adjuk a királynak.

A város végén.

A város végén, a legszélső házak lábjában van most az uristen legszebb állatkertje: libák és kacsák eveznek a lábukkal a vizen, a víz szélén három malac ül egymás mellett s figyelemmel nézik az ingyencirkuszt, ahogy a füvön két fiatal pulykakakas berzenkedik és vágják egymást a szerelmi vetélkedésben egy idősebb, testes, de még jómaga biró özvegy pulyka kedvéért. Nézi a cirkuszt egy komoly kecske is, de nem sokat ad rá, alighanem látott már különbeket s lehet, hogy tul is van már azon a koron, amikor még az ilyesmi érdekelni szokta az embert. Az apró pásztorgyerek száraz kóróból, miegyébből tüzet rakott és a víz szélén sarat gyur: alighanem pulykatojást talált, azt majd belegöngyöli a sárpalacsintába és megsüti a kóró parázsán: a primitiv konyha Tubalkain óta nem sokat változott.

A víz szélére kirug a kis ház sarka, inkább födél, mint ház, az udvarán a régi magyar kert hervadó virágai, bazsalyikum, bazsarózsa, legényvirág, mályva, miegyéb, a kerités -48- mellett ki tudná mi szél idehajtotta fügefa, a kerités meggörbült lukas deszka, halászbárka oldalai voltak egykor, a kis ajtó küszöbje piros törött félmalomkő, ez meg vizimalomban „őllt“ valamikor, amikor még az a nóta járta, hogy: „Két malomra tartok számot, De csak egytől szedek vámot. Kopik a kő, majd megvágattatom, Félrevágom csárdás kis kalapom.“ Azonban nincsen már csárdás kalap s a kő lekopott küszöbnek, a kövön most azoknak az unokái járnak, akiknek valamikor a kő őllt. De még ez a szóbanforgó unoka sem egészen mai csirke, hanem korosabb asszonyszemély, aki halad a kerités felé az udvaron át s kinyitván a kis ajtót, azt mondja barátságosan:

– Hát csak tudja, kicsit kigyüttem ide, hogy mögnézöm magát, hogy ugyan ki jár erre mifelénk itt a város végin. Urforma nem igen szokott errefelé.

– Az, az, a jó isten akárhova tegye. De nem tréfaképpen mondom, kéröm. Hanem valóságosan. Nincsen erre az urfélének járása. Mit is keresne itt, ugy-e bizony? -49-

– Hát csak erre járok, nézelődök, szülém. Egy kicsit megjártatom magamat.

– Ugy-ugy –, mondja a szüle, birizgálva az állát a két ujjával. Azután gyanakodva pislog s azt kérdezi:

– Nem én, szülém, nem vagyok dedegtiv. Hát honnan gondolja, hogy az volnék?

Húzódozik, fölveszi kötőjét a két kezébe, összehajtja, meg kisimitja megint.

– No – mondja –, nem olyan dedegtiv, aki a röndérségnél van. Nem olyant gondolok én.

– Dehogy nincsen. Tudom én azt jól, hogy van. Az a bizonyos, az a másik. Az ujságdedegtiv. Hát csak azt kérdözöm én, hogy nem olyan ujságdedegtiv maga, kéröm?

A szüle most megharagszik, hogy lám, hát az ő szava nem jár? Micsoda beszéd ez? Nézd el, nézd.

– Hát csak tudom, amit tudok – szól -50- megsértődve. – Van ujságdedegtiv. Itt is volt valami két hónapja a szomszéd házban, amikor egy embör fölakasztotta magát, aztán olyan szépen kiszerkesztötte az ujságba az egész esetöt, hogy az csuda. Egészen akkurátusan ki volt abban irva mindön.

– Az, az – esik nagyot a szón a szüle – hát az… hát hiszen éppen ezt beszélöm. Hogy mondom, nem olyan ujságdedegtiv maga, aki mindönt tud?

Ez fogós kérdés, ugyan mit akar vele a szüle? Talán valaki rosszul szerkesztette ki az ujságba?

– Azután, ha az volnék, akkor miben löhetnék én a maga hasznára, szülém?

– No, kéröm szépen – mondja most már vidámabban a szüle –, hát akkor azt mondja mög, kéröm, hogy aki katona, aztán odaszolgál messze, az olyan embört mennyi idő mulva eresztik haza szabadságra?

– Hát kit igy, kit ugy, szülém. Van, akit hat hónap után, a másikat tiz hónap után.

– No ugy-e – mondja diadalmasan a -51- szüle –, ugy-e, hogy maga is ugy mondja? Hát tudtam én eztet. De hát akkor mivelünk micsoda röttentő igazságtalanság történik, nézze már!

– Hát van énneköm egy öcsém, az katona. Aztán már álló két esztendeje oda van; aztán nem eresztik haza. Más mindönki hazagyütt már azóta, hogy egy kicsit szétnézzön a ház körül, csak eztet a szögény ártatlant nem eresztik.

– Nem hát. Nincsen annak egy szöm baja se. Csak az a baja, hogy nem eresztik haza az ártatlant. Hát micsoda dolog ez? Hát szabad igy sarcoltatni valakit? A másikat előeresztik, ezt mög nem eresztik elő? Hát van akkor isten az égben?

– Hát hol szolgálna? – mondja a szüle –, hát Oroszországban szolgál. Ottan fogoj -52- Oroszországban, az oroszoknál. Levelez is onnan minket, de nem eresztik haza.

Jaj, hát ez már más, ha igy van a dolog. Ha egyszer fogoly. De hát a szülének hosszasan kell ezt magyarázni és csak nem érti meg.

– Nézze, kéröm – szól elszomorodottan –, ezt még neköm sönki eddig nem mondta, hogy a fogjokat nem eresztik haza. Hát mért nem eresztik a fogjokat is néha haza. Hogy szétnézhetne mégis… egy kicsit… a ház körül.

Könny csillan meg a szemében és a szüle csendesen itatni kezdi az egereket. Jó világ jár most az egerekre: sok asszonyszem itatja őket – a szüle is belesegit zokogva.

– Aki fogoly, az fogoly, szülém, azt nem eresztik haza. Aki orosz fogoly itt van, azokat se eresztjük mink haza, hát az oroszok sem eresztik haza a mitüllünk valókat.

A szüle a két karjával a kerítésre borul, annak búgja el lelki szomorusággal:

– Hát akkor hiába is várom… Hogy énneköm eztet két esztendő ótától fogva nem mondta mög sönki… hogy hiába várom…

A malacok ülnek a viz szélén, nézik az asszonyt és nem tudják mire vélni a dolgot.

Beszéd a csizmáról.

Fiatal surbankó legény viszi az uj csizmát a vállán, a két fülével összeakasztva, ugy megy vele be a vendéglőbe, amelynek az udvarán a tanyai kocsik megállani szoktak. A szobában sok a külső ember, mert éppen hetivásár van; az uj csizma tehát érdeklődés tárgya minden oldalról. – No, ez még meleg – véli az egyik. – A másik a bőrét vizsgálja, morzsolgatván az ujjai között és megállapitja, hogy az nem tehénből, hanem borjuból való. Egy ember, ahogy enné az asztalnál bicskával a paprikáshust, a bicskafokkal a talpát kopogtatja meg, mondván: – Hat telet nem áll ki, de egyet, azt bizonyossan – talán.

A csizma földisputálása megint megkezdődött. A fülét is megnézik, hogy jól oda van-e varrva, a szárát, hogy egy bőrből való-e és hogy oldalt van-e varrva, vagy hátul, mert az különbség. Azután a torkát, a torkát a jó reggelét, mert ha a torokban spórolt a bőrön a mester, az kész veszedelem, mert akkor két ember kell a csizmához. Már hogy a levetéshez, meg a fölhuzáshoz.

Azonban a csizma, mintha valamely régi mester remeke volna, állja a szigoru birálatot. Csak Farsang-Virág János tesz némi -55- észrevételt az orra ellen. Megvetőleg mondja felőle:

De hamarosan leszavallják, hogy hiszen nem mindenki a juh után él, mint Farsang-Virág. A juhászféle nép ugyanis nem barátja a kácsaorroknak, hanem a kecsegeorrokat szereti, mert az izlésekben mindig vannak különbözőségek.

E kisebb bajoktól eltekintve azonban, a csizma megállja a helyét a birálatban, amint kézről-kézre vándorol és csupa ujcsizmaszaguak lesznek tőle a népek. De hát az ára, az már mégis… Száz pengő! Két rossz lovat adtak érte valamikor. Hogy soha annyi marhát nem vágtak, mint most, soha annyi ló el nem pusztult, mint most – hát hova lett a bőrük, ha ilyen drága?

– A régi időben is öt füzér paprika áráért vötték a csizmát. Most is öt füzér paprika áráért vöttem a csizmát.

– Az – véli egy másik. – Aki tudja egymást maratni. Akinek van mivel. De akinek nincs mivel a másikat maratni?

Ez alighanem szőlősgazda. Ezeknek nem igen termett az idén. Nincsen mivel a másikat maratni.

– Hát pedig ez nincsen másként, – szól bele a beszédbe Dobszai Pál. – Még a maratás, az csak-csak. Hanem még abban is van furfang.

– Mert töszöm azt én a nyáron behoztam a piacra egy kocsi dinnyét. Ahogy mögállok a kocsival, azonnal körülrajzanak a kofák, hogy hogy a dinnye? Mondom: hetven forint. No, akkor mindjárt átkoztak. Azt mondták, rabló vagyok. Azt mondták, ögyön mög a fene. Már hogy engöm. Mondtam nekik, hogy ögyön mög a fene tiktöket, hát mért vagyok én rabló? Akkor azt mondták: azért, mert az vagyok. Hogy hetven forintot elkivánni egy kocsi dinnyéért, amikor azelőtt tiz forint volt egy kocsi dinnye.

– Hát – mondom a kofáknak – ne dumáljatok annyit, kofák, amikor ugyis tudjátok, hogy tik vagytok a rablók. Hát ne járjon a lepényleső. Tudom én, hogy tiz forint volt egy kocsi dinnye. De azt is tudom, hogy tiz forint volt egy pár csizma. Hát most már -57- nem adom pénzért a dinnyét, rablók. Hanem aki hoz érte egy pár csizmát, azé a dinnye.

– Hát erre a szóra, ahogy kimondtam, ahány kofa csak volt, annyifelé szaladt, hogy ü lössz az első, aki hozza a csizmát. De azután utánuk hujántottam, hogy: – annak a csizmának nem köll egészen röndösnek lönni, de legalább olyan lögyön, hogy legalább egy telet kibirjon.

– Hát – fejezi be a beszédet Dobszai Pál – erre a szóra ahány kofa csak volt, mind mögállt a szaladásban, mert azt mondták: – Akkor nagyon drága lönne a dinnye.

– Maratás… hát maratás, ha mondom. Az egész világ nem csinál ögyebet, csak marja egymást. Csizmával, dinnyével, paprikával.

– Aztán azt hiszi kend, ha a fejit beleveri kend érte a falba, akkor másképp lössz?

A fémszóró.

Péter népfölkelő fent szolgál messze az oroszok országában, valahol a Sztochod mocsarai között, sokat kell utazni onnan, amig hazaér az ember, mint Péter is, aki most kétheti szabadságot kapott. Nem sok, de hát nem adnak többet, még jó szerencse, hogy nyolc napot külön adnak az utra, mert ha még az is benne volna a két hétben, alig maradna belőle itthonra csak valamennyicske is. De nyolc nap nem is kell egészen odavissza az utra, különösen ha a vasutak járáskelésben már kiismeri magát az ember, igy a nyolc napból is marad kettő spórungnak és a két hétből ilyenformán tizenhat nap válik. Ez is haszon, mert minden perc haszon, amit itthon lehet tölteni.

Péter szét is néz a maga kis gazdaságában, a földecske körül, elszórakozik a kiscsaláddal, miegymás. Azután két birkát, amik a tanyaház háta mögött nevekedtek az eperfák alatt, behajt a városba. El is adja, mert most kelendő a birkahus is nagyon, nem találja már a kényes izlés olyan faggyuszagunak, -59- mint ezelőtt. Voltaképpen nem is faggyuszagu az, csakhogy a városon a gazdasszonyok nem igen tudnak vele bánni, nem tudják, hogy melyik faggyuja való az ételbe és melyik való gyertyának.

A bürgék hát eladatván. Péter fölkeresi a régi megszokott kisvendéglőjét, hogy majd eszik benne egy kis paprikás hust, meg iszik rá egy pohár bort. Péter azonban már régen kint van a táborban, nem ismerős az itthoni világi forgalommal; nem tudja, hogy éppen ma hus nélkül való nap van és igy a kisvendéglőben, ahol az étkek rendje egyedül a paprikás hus szokott lenni, ma nem főztek, hideg a konyhában a tüzhely, ami onnan is látható, hogy rajta ül a macska. Mert a macska mindjárt fölmegy a tüzhelyre, ha hideg, gondolván, hogy máskor ezt ugy sem teheti, mert megégetné rajta a talpát.

Igy Péter csak azon a kenyéren marad, amit a tarisznyában hozott, arra a bor sem csuszik, de nem baj, ha nem csuszik, mert ugyis drága nagyon, ennél már a harctéren csakugyan olcsóbban mérik. Szerencsére azonban jönnek oda más, öregebb tanyaiak is, akik már tudják, hogy mikor van hus nélkül való nap a városon, azok hoztak a tarisznyába hust meg szalonnát és fölismervén -60- Pétert, kinálják a katonát. No hát, igy már jól van.

Azután beszélgetnek és kérdezik Pétert, hogy odafönt van-e hus nélkül való nap. Mondja Péter, hogy valamikor volt, ha a zárótüzben nem tudták a szakácsok a gödörbe juttatni az ételt, de mostanában nincsen. No, akkor mindjárt azt kérdezik, hogy milyen az a zárótüz, meg ha zárótüz van, van-e nyitott tüz is, mert az emberek azt képzelik, hogy az a tüz is olyan, mint a lakat, hogy be is lehet zárni, meg ki is lehet nyitni. Péter, mint afféle kevésbeszédü ember, vontatottan magyaráz, mondván, hogy:

Azután akkor azt kérdezik, hogy milyen az a gödör. Hogy igaz-e, hogy a muszkák országából egészen a törökök országáig egy vonalban van, mint a lénia. Akkor Péter elmondja, hogy az sem ugy van egészen, mert az görbén mén, aztán annyi van, hogy ugy van kiirva a sarkukra a neve, mint a városban az utcáké.

– De pedig az ugy van – mondja a másik öreg – mert ezt már más katona is mondta. -61-

– Aztán olyan görbe – mondja Péter – mint töszöm azt, az ujjam högye, mög az ujjam völgye. Aztán ha az ujjam högyire esik a sraknel, aztán ott van három embör, hát akkor legföljebb annak a három embörnek esik baja. De aki másik három embör az ujjam völgyibe van, annak nem esik baja.

– Né! mondják az öregek – hát milyen ez a mostani kitalálás. A mi időnkbe, amikor odalent voltunk, hire se volt ennek.

– Hát – mondja Péter – mindig uj ki-kitanulások vannak. Hanem aki gazdáé az a föld, az ugyan nem tudom, hogy a háboru után mit csinál vele. Mert ugy mög van csinálva az a gödör, hogy azt ugyan szét nem hordja, ha csak bele nem ágyuzik.

– Azután azt mondják, hogy van olyan is ott a gödörbe, olyan masina, akit ugy hivnak, hogy fémszóró.

– Van – mondja Péter büszkén, de olyan büszkén, mint amikor a gazda a terített asztalnál a vendégeinek mondja, hogy: Van itt mindön. – Van – ismétli Péter –, van olyan is.

Ugylátszik, hogy Péter nem igen lehetett még fémszóró közelében vagy legalább is, -62- hogy a titkaival nem teljesen ismerős. Azt mondja:

– Hát az olyan, hogy az nagyon furfangos. Az olyan, hogy aki nem tud hozzá, az semmit se tud hozzá. Hanem aki tud hozzá, az csak fölizéli, aztán akkor izél.

– Csakugyan ilyesvalamiféle löhet. Mert a multkor is egy katona éppen akkorátosan ilyennek mondta, mint a Pétör…

A mamuty ára is fölment.

Egy régi, németországi latin könyv azt mondja, hogy van Magyarországon egy különös folyó, valami Tisza nevezetü. A különössége abban van, hogy a folyónak az anyaga nem egyfajta, nem egy részből áll, hanem háromból. Ebből két rész viz, a harmadik rész pedig hal. Rég volt ez, valami három-négyszáz esztendeje, azóta sok mindennek, a Tiszának a szokása is megváltozott, már nem igen van annyi hal benne, hanem inkább apránkint elfogy. Még ugyan Rákóczi Ferenc fejedelem urunk is azt irja a naplójába a szegedi vár ostromakor, hogy a lóitatóvödröt nem lehet ugy megmeriteni a Tisza vizében, hogy hal ne kerüljön bele a vödörbe a vizzel. De ez is régen volt, ennek is elmult már kétszáz esztendeje. Nagyon sok lovat itathattak azóta a Tiszából s a vödrök kiszedték belőle a halakat, mert most ugyancsak kevés van benne. A rétek is elmultak, amik táplálták a fiatal halat; azok a nagy halak, amiket ha a kocsira tettek, elől kinyult belőle az orra, hátul a farka, már csak -64- a mesék birodalmába tartoznak. Nem ér már rá ekkorára megnőni egy sem, mert kikerül a vizből idő előtt. Nem olyan a halász élete, mint régente volt, akárhányszor hiába húzza egész nap a hálót, csak apró hal akad bele, amelyek közül némelyiknek „nincs is értelme“, a halász megvetőleg hajitja vissza a vizbe.

Húzzák a nehéz fenékhálót a halászok valahol Becse alatt, unottan, mert már nem sok eredménye szokott lenni. Azonban… ha! – egyszerre csak még nehezebbé válik a húzása. A parti húzók nekifeszülnek a kötélnek, hogy szinte majdnem végighasalnak a fövényen: húzd rá, a jó reggelét neki, nehéz a háló, alig mozdul, nagy hal van benne! Beleveresednek az emberek a húzásba, de megéri az alighanem, ami a hálóban van. Hogy mi, azt most még nem lehet tudni, mert a vizben van, hanem hát éppen azért csak húzd rá!, a bokorgazda is a kötélhez kap, hogy szintén rántson rajta. Izgalmas pillanatok ezek. Hátha valami nagy viza, amelyik följött a Fekete-tengerből. Hátha valami ős-harcsa, amelyik már száz esztendeje él a vizek fenekén és most éppen ennek a hálónak jutott ki az a szerencse, hogy elfogja a nagybajuszu mérges harcsakirályt. Hát csak húzd rá, feszitsd, -65- hogy ki ne szabaduljon, jaj, csak a hálót el ne szakitaná. Húzzák hát ugy, hogy csaknem megfeszülnek bele, hiszen fertályesztendei munkát megér ez, ugy lehet.

Húzzák, egyszer csak enged a fenékháló, az emberek majd fölbuknak a nyomán, jön kifelé a vizből a háló, de nem hánykolódik benne semmiféle vizakirály, vagy harcsaóriás, mert az egész zsákmány csak egy nagy darab csont, valamely időtlen idők előtt élt óriásnak a lábaszárából.

Elszomorodva nézik a vizből élő emberek. Hát ezért kinlódtunk, ennyit ád a munkáért a vizecske? Biz az ezt ád, nem mást, mert a vizecske csalóka volt mindig, világéletében. Játéka van, és megtréfálja azokat, akik belőle akarnak megélni. Kegyetlen viz ez a vizecske. Csontot ád a hal helyett. Az egybokor halász elkomorodva nézi a csontóriást, amit a harcsakirály helyett adott a viz. Hejnye, a fene teremti.

A csodálatos nagy csont a mamutnak a lábaszárából való. Élt itt ezen a tájon ez az irgalmatlanul nagy állat is, jó egynéhány ezer esztendő előtt. Egy-egy csontja az ősi viz medréből előkerül nagynéha, esztendők is beletelnek, mig egyet előhoz a hajóról a fenékre eresztett vasmacska, vagy a fenékháló. -66- Vagy néha partszakadás alkalmával a leomlott föld mögött a szirtfalban megmutatkozik, csak ki kell belőle feszegetni. De másutt nincsen, csak igy a viz mellett. Az elmélet azt mondja erről, hogy az ősi állatóriás, ha beteg volt, vagy ha megsebesitette a rávadászó ősember, a sebét hüsiteni a folyóba ment, ott érte a halála s ezért vannak itt a csontjai a folyó titokzatos mélyén eltemetve. Mindegy ez azonban most már, a halászok rábámulnak, mondván: de csunya apád löhetött.

Behozták a városba, a muzeum talán majd vet érte valamit. Hát igen, persze. Mennyit kivánnak? Kicsit magasabb összeget mondanak, mint máskor szoktak.

– Nem az, kéröm – magyarázza a viziember. – Nézze csak, a behozatalt is számitani köll, mert negyvenöt kiló. Azután ér is valamit. Azután összetépte a nagyhálót, három napig foldoztuk.

– De mégis – mondom –, éppen csak hogy egy kis ellenkezés lögyön, mert sohasem volt jó az a tulságosan nagy egyértelem.

– De kéröm – mondja a halász – mindönnek föl ment az ára. A közönséges tehénbűrcsizma -67- ára tizenkét forintról ötvenre ugrott, hát akkor mönjön föl a mamutynak is az ára… kéröm.

Hát ez igaz, ez ellen nem lehet szólni egy árva szót sem. Itt, ha jól keressük a dolgot, voltaképen a mamuty a hibás, mert mért kivánkozott elő éppen ebben az elszilajodott tátorjános világban a vizből. Ha ötezer évig ott heverhetett, a nagy dolgától maradhatott volna lent még pár esztendeig. Lehet különben, hogy csak azért jött fel, hogy megnézze, miként pusztitják egymást azoknak az embereknek az ivadékai, akik valamikor a mamutyot pusztitották.

Ami nincs messze.

A városi ember nem igen szeret gyalogolni, minélfogva a kis ut is messze van neki. Ha a harmadik utcában van dolga, már azt keresi, hogy miként juthasson oda villamoson. Ellenben, ha az orvosa ráparancsol, hogy többet mozogjon, akkor elmegy a hegyek közé drága pénzen gyalogolni. Jó, hogy ott nincs villamos, mert, ugy lehet, akkor ott is azon gyalogolna.

Mert minél több a kényelmi eszköz, annál több a kényelem. Amikor még nem volt sem villamoskocsi, sem lófejü vasut, a városi ember is gyalog járt. Iskolásdiák koromban csak harminc fiáker volt a városban, azokat is csak inkább az olyan utasok használták, akik podgyásszal jöttek-mentek a vasuthoz vagy onnan befelé. Még előbb, a hetvenes évek elején, még télen a bálokba sem ment kocsin az uri közönségnek az a része, amelynek nem volt magának kocsija. Abban az időben bálba, szinházba, koncertre a hordárok kisérték a dámákat és a kisasszonykákat; -69- a lámpával való kisérgetésnek harminc krajcár volt a rendes taksája.

A tanyákon nincsen se villamos, se lófejü vasut, a ló meg a kocsi is inkább gazdasági dologra való s nem arra, hogy kocsikázzunk rajta. Legfeljebb vasárnap, de kis utért akkor sem érdemes a lovat befogni, mert az állat is megérdemli a pihenő ünnepi napot. Inkább a gyaloglás járja, amit megszoknak a népek, ugy hogy azután ami a városi embernek messzi ut, náluk fel sem vevődik. A gyaloglás a homokon nehezebb, mint a fekete földön, mert szétfolyik a lépés alatt, minek folytán módfelett megedzi az izmokat. A kapás surbankó gyereke beviszi a városba vállán a tejet, leteszi, visszafordul s a tanyába érve meg sem pihen, hanem munkába áll, pedig harminchat kilométert gyalogolt, felit teherrel.

Igy azután a messze sem messze. Ha arról van szó, hogy Pap Jánosék tanyája mennyire van, az a válasz, hogy az nem esik messzire, mert csak másfél óra járás. Néha azt lehetne hinni, hogy az ilyen beszéd csak gunyolódás a városi emberrel szemben, aki nem szeret gyalogolni, pedig nem. Egészen természetes. Városi kocsival megesik, ha a külső utakon járatlan a kocsisa is, az utasa -70- is, hogy az uton kérdezősködnek az irány felől, amerre haladjanak. Hogy ugyan a Jóljárt Mihály tanyája merre van? Messze van-e még?

A láthatár széle felé, ahol az ég a földdel ölelkezik, áll sudáran, magasan, mint egy-egy templomtorony, a három jegenye-nyárfa.

– No – mondja a tanyai. – Odáig mönnek, ott balra már csak egy kis fél óra járás.

A kis fél óra néha azonban kinyulik egy órára is. Hát közönségesen ez az, ami nem messze van. Egy-két-három óra. No jó, ebbe még bele lehet alapodni. Hanem már, amit a Kata menyecske mondott a közelségről, az már csakugyan sok. A Kata asszony bejött a piacra a féllóval s találkozik ott Veron ángyóval, akiknek a tanyájuk szintén azon a tájon van, ahol az övék „nem messze.“

A Kata ura orosz fogságba esett, mikor odafent a nagy várat elszerezte a muszka császár, ami elég baj volt ugyan, de hát afelől most mán semmit sem lehet tenni. -71-

Nem messze. Az Asztragánba. A Kaspi-tó mellett. Az ősök is tanyáztak arra felé valamikor. Régebben, mikor még Krisztus urunk a földön járt.

Lesz még virág a kalapon.

A vén csontok, a szentséges hős atyák, a borzasztó agg plenkerek, a király legöregebb katonái a mult héten még csak ugy szó nélkül nézték ezeket a sorozási dolgokat. Nem érinti még az ilyesmi a hadsereg őszi virágait.

Az. A regrutája. Ezek a fiatalabb népségek, negyvennégy, negyvenhat, negyvenhét évesek. Könnyü kis legények, ifju, „még meleg“ katonák, akik szintén viselték ugyan a fegyvert valaha, de csak itthon kaszárnyáztak, vagy legfeljebb a Fehértemplomon, vagy a Bécsben a Rossauban, vagy a Mariahilfen, de nem voltak odalent testvéri sorsban a bolond nagy hegyek között a török katonákkal. Szóval: még csak a regrutája mén. Aki itthon szolgált és a kaszárnyából parancskiadás után hazajárt szopni. -73-

Miután azonban az idő eljár, idővel el fognak majd következni a negyvennyolcasok is, meg a kilencesek, továbbá a hihetetlenül borzasztó szent és hős atyák: az ötvenesek, akik őrizték a király pihenését téli éjszakákon a bécsi Burg várkastélyában is, de védték a trónját ott lent is… ott lent… ahun abba az időbe… mondja kend már, komám, hun is voltunk?

– Ugy, ugy – hagyja rá amaz, de van is benne valami, mert a sok piros töröksipka miatt olyan spanyolviaszkforma visszaemlékezései vannak az embernek.

– Én – mondja amaz büszkén –, hát én hogy mönnék? Hiszen kiváltságos embör vagyok én! Hát hova gondol kend, komám? Hiszen császári királyi műpatkoló vagyok én!

– Akkor én se mék, ha kend nem mén. Mert akkor én mög fönséges császári és királyi műmiskároló vagyok.

– Bolondok vagytok – véli a harmadik, hát már mit tréfáltok ebbe a komoj üdőkbe?

– Ugy, ugy – hagyják rá többen –, hagy játszuk mög magunkat. Mert lösz még egyször virág a kalapon, komák.

– A fiam őrmestör, én mög káplár voltam, hát most én szalutáljak neki?

Nevetik, mert biz ez megtörténhet, ha egy századba kerülnek. De hiszen a régi időben is megesett a fegyvergyakorlaton, hogy káplár volt a makói szolgabiró, a hajduja meg őrmester. Nem baj az ilyesmi. Hát mikor közembör volt a vásárhelyi főkapitány, aztán a gödörben megrugta a lábát a hadnagy, mert nem volt a kilüvéshöz helyes fekvése neki, aztán a főkapitány nem szólt sömmit, hanem a manéber után párbajra szólitotta a hadnagyot? No aztán hát ez se volt baj. Mindegy az. Az ur karddal párbajozik, doktorral, a paraszt bicskával, doktor nélkül. A paraszti párbaj annyiban becsületesebb, mint az uri, hogy a gyógyitásnál a doktort a győző fizeti. Hát üssön bele a mennykő az egészbe. Nincsen itten mit tanakodni, hanem… hanem lösz még egyszer virág a kalapon. Aki rendes ember, még csak le se vetkőzzön, mikor -75- a jövő héten a sor alatt a doktor elé megy, hanem csak azt mondja: katona voltam én, most is az akarok lönni én.

Engi Kispéter Imre, egy köhögős beteg ember, akinek a hátához van száradva a melle, felel erre a véleményre:

– Én is ugy töszök. Mert már nem győzöm pénzzel a doktort mög a patikát… Hátha odabe ingyen kigyógyitanak a katonaji orvosok…

Jó, francia dohány…

Van eset rá, hogy hetivásáros napon némely öreg tanyaiak nem mennek haza mindjárt a piac után, hanem egy kicsit elidőznek a vendéglőben. Ugy mondták ezt ezeknek előtte, hogy időt múlatnak. Nem mulatnak, mint ahogy mondják, hanem múlatják az időt, vagyis hogy teletik. Hogy teljen egy kicsit az idő, ugyis elég hosszu az éjszaka még aludni, mire kiérnek is a homokra. Kicsit elbeszélgetnek, aztán itthon ebédelnek. Néha szabad az ilyen paksziózás, különösen hogy odakint ritka madár a marhahusleves, itt bent meg kapható, van olyan öreg külső ember, hogy tisztán csak a husleves kedvéért bentmarad harangozásig. A kisvendéglőnek tágas udvara van, a kocsi ott lehet és a tanyai lónak nem éppen kell nappal is istálló.

No igy Mihály, János és Zakar, három vén ember élvezik a levest a viaszkosvásznos asztalon szép fehér tányérból. A fejek előrehajolnak, hogy csak egy drága cseppje is el ne hulljon hiába. Zakar már igen csak hajlik, mert egyenes természetü volt világéletében, -77- Zakar tehát, mikor a tányérból magához emeli a megmeritett kanalat, a balkezével mindig a kanál alatt jártatja a kenyeret, hogy semmi veszendőbe ne mehessen a finom jó levesételből, az úristen aranyozza meg a kezit annak is, aki főzte.

Azután esznek még valami kis paprikáshust, mert az ugy szokás kis helyen, hogy előbb levest főznek a husból és azután kászolitják bő lére mártogatós paprikásnak. Bicskaheggyel dolgoznak öreg Mihályék meg Zakarék, érintetlenül hagyván a villát, mert igy: ízűbb. Akkor egy kis borocskát parancsolnak, nem sokat, csak egy félliternyit, még hozzá egy kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot. Akkor felkönyökölnek az asztalra és néznek hallgatagul a világba. Jó volna, ha jönne valaki, aki beszélne.

Jön is ez a Várakozó Kis Vastag Ferenc, aki szintén odavaló az átokházi kapitányságba, jelönleg katona, de rossz-csont irgalmatlanul, az is volt világéletében.

Kis Vastag bot nélkül van ugyan, de sántit a kopott katonamondurban és odakiáltja az öregeknek:

No ez jó, hogy jött. Helyet kell csinálni -78- neki, továbbá adjanak poharat Várakozó Vastagnak. Zakar szivart vesz elő, azzal kinálja, Várakozó Kis azonban zacskót hajit az asztalra és azt mondja:

– Én mán csak pipálok. Ha Magyarországon ilyen dohány volna, mint ez, akkor én mindig csak pipálnék. Kóstolják meg kendtök, taták ezt a dohánt, ilyent még nem szíttak, mióta az orruk kilikadt. Mert ez valóságos jó finum-fánum igazi francia dohány.

A pipák előkövetkeznek. Tömődnek, fészek is csinálódik bennük, János bácsi, aki gányó volt valamikor legénykorában Csányon s ennélfogva ért a dohányhoz, műértőleg kapargatja bele a pipába a zacskóból a nevezetes miegymást. Valóban, már a tapintásából is kiérzik, hogy ez valóságos francia dohány.

– Hát – mondja János teljes elismeréssel – hiszöm az istent, de ez francia dohány.

A többiek is élvezik. Az. Hát az. Az ize is más, meg a szaga is más, mint aki idevaló dohány.

Várakozó Kis Fercsi könnyedén ránt egyet a vállán s egykedvüen feleli: -79-

– Franciaországba. Ahun facipőbe jár a paraszt. Mink csak a káposztát tapossuk bele kádba a facipőbe, azok mög mindig abban járnak. Jaj de nyomoruságos népek. Inkább a pokolban lönnék pokolbeli ördög, mint a franciáknál paraszt. Olyan vékonyak, hogy ha a fapapucs nem tartaná, a szél elvinné üket. Mint a szabót, mikor szeles időben elfelejtötte a vasalót beletönni a zsebibe.

Hát lám, ilyen nevetni valók is vannak. Erre már csak adjanak egy liter bort meg egy kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot.

– Hát aztán – kérdezi Mihály, hogy kerültél haza abbul az idegenbül, Fercsi?

– Itt van a térgyem kalácsába a krasnel. Aztán hazaküldtek. Most itt vagyok a hatos számu kótpórházba, a pulcaltábornagyutcába, elsőosztályu szanaszét katona betegek felett.

Ez szép. A caltábornagyutcába első számu hatos szanaszét. Ez se egészen valami utolsó sarzsi lehet. Még egy litert bort lehet hozni erre a nagy ijedtségre. Aztán – – -80-

– Negyedfél napig hozott a vasut. Akkor Durazzóba bele köllött mönni a hajóba, akkor azután álló teljes két és fél napig az hozott a tengörön. De a lábam majd elveszött a fájdalomtul, ahogy hányt-vetött az a hajó.

A vendéglősné iskolásleánya meglöki hátulról Várakozó Kis Vastag vállát, kérdezvén:

– Maga ahhoz nem ért, kis kisasszony, öszöm aztat a szép lánycimer fekete haját. Azért köllött leszállni a vasutrul Durazzóba, mert akkor a vasut az ellenségöt szállitotta. Mert azoknak is csak köll helyet engedni, hogy mozoghassanak.

A kétely, amit a kisleány kérdése Mihályék lelkébe ütött, Fercsi erélyes szavaira eltünt, elszakadt, mint futó felhő árnyéka a virágos mezőn.

– Huj – mondja Mihály bácsi –, hát ott a bagony az ellenségöt is viszi? -81-

Fercsi mondja, – tömögetvén a kisujja körmével a pipában a francia dohányt:

– Hát persze. Mert az ott ugy van beosztva. Ott beosztással élnek, nem ugy, mint minálunk a kórmán.

No, hogy a kórmány mifelénk nincsen beosztással, az mán igaz. Azt mondja Zakar.

– Félegyházárul egy lovat se vittek el, mert ott kórmánpárti kerületöt akar csinálni a kórmán. Mi tüllünk mög mindön valamirevaló lovat elvittek, mert ugyis tuggyák, hogy nekünk hiába beszélnek.

– Azonban ne politizáljunk. Háboru van és a nemzet fogjon össze – véli Mihály – rá érünk majd azután is mögént veszeködni, ha előbb láb alá töszik a fiak amazokat. Inkább arrul beszéljön a Fercsi, hogy mi volt abban a Verdunban?

Fercsi nagyot huz a levegőből. Aztán beszélni kezd. A mozsarak… negyvenkét centiméter, hatvanhat centiméter… százhusz centiméter… hu… hu… sss… sss… ahogy aljában olvadtak a halottak, ahogy tetején a hóban pedig ugy mög voltak dermedve, mint a fagyos kutyalábszár – az öregék elhallgatnák azt estig is, de közben bejön, az ostort lóbálva, Nyikuláj és szól Mihály gazdának: -82-

Öreg Mihály gazda kikeres valami üres poharat az asztalon levő csentres közül, önt bele és nyujtja Nyikulájnak. De a kocsis nem fogadja.

– Nye – mondja –, nye. Muszkáli nem szlabad kocsmába bor. Hozz kocsira kis bort, gázda. Gyerink, gázda. Mári mami komédia csinál tanyába!

Mihály, mint célszerü tanyai ember, nem fél senkitől. Verekedett már a cigányokkal is annakidején vasvillával és katona is volt valamikor odaalá a Spanyolviaszkországban, ahol spanyolviaszkforma sipkában jár az értetlenség. A muszka beszédére sem ad semmit. Az attól nem ijed meg. Az csak olyan mellékes. Hanem hogy a Nyikuláj a Mári mamát is emliti, ez már csakugyan meggondolandó ténykörülmény. A hites asszony. A hű és jó asszony. Négy katonafiu anyja. Hát igen. Igaza van a Nyikulájnak. Bár emigy pedig ez a minden széllel bélelt Várakozó Kis Vastag annyit tud beszélni a Verdunrul, ahol a hatvanhetes vártörő mozsaraknál szolgált, hogy azt el lehetne hallgatni, amig csak a nap fel nem jön. Mert rettentő szép beszélőtöhetsége van neki. Gondolni kell azonban Márira is. Mári vár otthon, a kis tanyában, -83- az ereszet alatt, susogó jegenyenyárfák és álmosodó ákácok között… Mári most alighanem locsolja a kiskertben, mint délután szokás a legényvirágot, a bazsaruzsa tövét, miegymást, szegfüvet, őszi rózsát – igaza van a muszkának, ne hagyjuk Márit, gyerünk a Márihoz, fizessünk és bujjunk ki a város órmótlan kőfalai közül a szabad mezők levegőjére: fizessünk. Mihály zörög a poháron.

Jön a gazdasszony. Számolnak, nincsen benne összeveszés. Azt mondja azok után a vendéglősné:

– Aztán maguk, Zakar bácsi, elhiszik mindazt, amit ez a kutya rosszcsont, Várakozó beszél? Hiszen ez mióta csak katona, egy élő lépést se tött ki a város határábul, mert a marhavásárlásnál van, ez a kutya csalafinta embör még csak eleven puskaport se szagult, nem hogy a Verdunban lött volna.

Várakozó Kis Vastag nevet. Mihály bácsi, János bácsi, Zakar bácsi egy kicsit összenéznek. Utóbb Zakar idő multán azt mondja:

Julis asszony levelez.

Az orosz fogolytáborokból a magyar levél érkezik legnehezebben haza, bizonyára azért, mert nem tudják elolvasni a cenzurán, hogy mi van beleirva. Sok hivatalt kell megjárnia, amig valahol akad egy olyan muszka, aki valamit tud magyarul is, az meg bizonyosan, ha fölszaparodik előtte a levél, könnyen csinál százból ötvenet. Erre rájött már a foglyok egy része és ugy segit a dolgon, hogy a levelét vagy németül iratja, vagy pedig oroszul. Leghamarabb bizonyosan akkor ér haza, ha oroszul van irva, csakhogy akkor meg az a baj, hogy itthon nem tudják sem elolvasni, sem megérteni.

Az orosz táborokban pedig van erről a tájról nem kevés ember, mert az egyik ezredünk is ott volt Przemysl védői között, amikor a vár elesett.

A tanyai asszony, akinek ugyancsak ott van az ura, szintén ilyen muszkanyelvü levelezőlapot kap. Nézi, forgatja, nem érti. Viszi a szomszédokhoz, azok sem értik.

– Hát az urad, bizonyosan az urad, Julis – mondják neki –, azt nem löhet mondani, -85- hogy nem az volna, mert ki irna onnan neköd más.

– Az hát – feleli Julis –, csak az uram löhet, mert még a tanyaszám is rá van irva a levélre.

– Nohát akkor… Hanem ezöket a betüket itt nem ismeri senki. Aztán ha ismerné is, akkor se mönne vele sömmire, mert nem tud ezön a vadkácsa-nyelvön.

Julis elszomorodik. Ahogy megörült a levél jöttinek, most annyira kedvetlen.

– Jaj, jaj – panaszolja –, akkor most se azt nem tudom, hogy mit irt, se mássát nem tudom küldeni a levélnek.

– Hát ez körülbelül igy is van – mondják a szomszédságból az itthonlevő öregek. – Hanem nézd csak. Arra a rivódülői szélmalom felé, a Papdi Gergő tanyáján vannak muszka foglyok, próbálkozz azokkal. Kicsit messze van ugyan…

– Nem bánom én – hevül az asszony – akármilyen messzire is. Csak tudhatnám, hogy mit ir az uram, azután, hogy én is irathatnék.

El is megy Gergőékhez, a harmadik kapitányságba Julis, bot a kezében, mert most az asszony az ember, tarisznya a vállán, viszi benne a levelet. De nem sok szerencsével jár. -86- A Papdi-tanyán van négy muszka is, de abból éppen a három beszédesebb, aki már tud egy kicsit magyarul „habogni“, nem ismer irást. A negyedik ismeri a betüt, el is olvassa a levelet, de ez meg olyan szótalan, mintha kuka volna, aminthogy nem is igen tud még a köszönésen kivül egyebet magyarul. Szomoru tekintete fölvidámul az ismerős betükre, böngészi, olvassa is félhangosan, de csak magának; de azt már nem tudja elmagyarázni, hogy mi van benne. Csak a két karjával, a két kezefejével mutogat ezt, azt, azután elfordul, elmegy nagy csizmáiban a sövénykerítésig, belefogódzik, lehajtja a fejét és megint csak a régi szótalan.

– Ennek valami férög rágja a szíve gyükerit – véli Papdi Gergely –, mert mindig az egereket szeretné itatni a szömibül.

Próbálják szólásra birni, nem sikerül. Beszélik neki, hogy a többi muszkának mondja el, hogy mi van a levélben, azok már tudnak magyarul ezt, azt, majd csak szólnak valamit. De hiábavaló a beszéd, a muszka csak a vállát rázza.

No, igy Julis dolgavégezetlen jön elő Gergőék tanyájáról. A szomszédok azt ajánlják neki, hogy most már ne keresgéljen a tanyák közt a többi muszka után, hanem menjen be -87- a levéllel a városba, ott hamarabb dülőre jut. Menjen a városházára, ott majd csak utbaigazítják valamerre.

Julis hát utbaindult a város felé. Még be sem ér azonban, már feleuton adnak neki jó tanácsot, hogy menjen abba a kórházba, ahol orosz betegek is vannak, azok között akad tiszt is, nemcsak kétkézimunkás, ott majd eligazitják az ügyét valahogy.

– Ugy-ugy, köszönöm is – mondja a fáradt asszony, de azért vidáman lépked tovább, hogy megtudja, mit irt az ura a levélben. És hogy még „választot“ is lehessen rá küldeni.

Van most elég kórház, nem kell egyért tüvé tenni a várost, Julis hamar odaakad. Még az a szerencséje is van, hogy a kórház kapujában aki urnak elpanaszolja a baját, az éppen az odavaló főorvos. Aki pedig mondja:

– Jaj, kéröm – szorong Julis –, de mit ér az, ha a muszka nem tud magyarul.

– Hát az nem baj – mondja a főorvos –, majd olyant keresünk, aki németül is tud.

– Németül – riad föl Julis –, hát hiszen nem tudok én németül se. -88-

– Tudok én. Majd az orosz elmondja nekem németül, én meg majd elmondom magának magyarul.

Julis asszony eleinte nem tudja megérteni, hogy ez igy harmadkézből is mehet, de azután rájön, hogy az egészen rendben lesz.

A beteg orosz azután elolvassa a levelet, elmondja a főorvosnak németül, hogy mi van benne, ő meg elmondja Julisnak magyarul. Julis elfogódva hallgatja… istenem, milyen messziről jön, aztán háromféle beszéd kell hozzá. Kérdezi is, mint illik, hogy mivel tartozik a szivességért?

– Nem arról van szó – mondja a főorvos –, hanem most majd ugyanilyen uton elküldjük a Mihálynak a választot. Maga mondja el nekem, hogy mit akar iratni, én elmondom a muszkának németül, a muszka megirja oroszul, aztán ott Kabarovszkban a Mihálynak elmondják magyarul. Hát mit izen?

Julis most van csak megállva végképp. Már harmadfélnapja jár-kél a levéllel és az még az eszébe sem jutott, hogy mit kellene üzenni. Elgondolkozva szól:

– Igön, igön – felel hirtelen és büszkén Julis asszony –, tessék mögiratni neki, hogy röndben betakaritották az egész termést…

Se több, se kevesebb, ez Mihálynak elég. Mihály ebből mindent megért, mert ez azt jelenti, hogy a ház tájéka is rendben van. Julis boldog ezzel a levéllel és azzal távozik, hogy ha már nem lehet fizetni a szivességért és a „jóakaratért“, akkor az uristen aranyozza mög a kezüket.

Régi huszár muszkasipkában.

Zömök, pirosképü, nagybajuszu, mélyhangu magyar betolja a külvárosi vendéglő nyitott ajtaján a biciklit, a falhoz támasztja és azt mondja, hogy adjanak neki sebössen egy pohár sört, mert ő most jókedvü. No, ezt nem is kell mondani, meglátszik a derüs ábrázaton, hogy Pista bácsi valamivel már igen meg lehetett elégedve és ennek az örömére némi kis áldomást csinált valahol.

Nézik Pista bácsit, nézik, de nem látnak rajta semmi különöset, most is olyan, mint máskor szokott, az ingujj fölgyürve könyéken fölül, egyébként pedig alkalmas bőrpapucsban. Nem tudnak neki egyebet mondani:

– Jaj, jaj – indulatoskodik tréfásan Pista bácsi –, pedig éppen csak azért gyüttem be a barákok közül a biciklin, hogy lássanak -91- már igy is vagy egyször. Még le is estem a bicikliről az uton, ehun a karomon a helye – de hiába esök én le, mert fölugrok ám mingyárt, mint a gumilabda.

A figyelmes szemlélők akkor veszik észre, hogy csakugyan, a Pista bácsinak a könyöke véres. No de hát ezért csak nem jött be a barákok közül, mert ezt már utközben szerezte a biciklin. De hát mi van akkor valami különös mutogatnivaló az egész emberen?

– Ejnye, a teremtésit neki – dörgi megint méltatlankodva Pista bácsi –, hát nincsen szömetök? Hát a fejemre nézzetök!

Az ám, csak most nézik a fejit, hogy mi van a fejibe. Hát egy irgalmatlan hosszu nagy sipka van a fejiben, fehér asztrakánból. A magyar is szokta ugyan viselni az ilyen bárányból való hosszu föveget, de csak feketéből, de mert a tulatiszai rácok fehéret meg tarkát is viselnek, hát nem volt valami nagyon föltünő ez a viselet. De most látják, hogy ez a sipka mégsem olyan, mint milyenek az idevaló sipkák leginkább szoktak lenni. Pista bácsinak lémén a nyakáig, az oldala kerek, a teteje szürke bársony – hát miféle sipka ez a Pista bácsi fejiben?

– No – mondja Pista mögelégödve –, csakhogy mögláttátok! Hát illik-e neköm? -92-

Nézegeti magát a tükörben, előrehuzza, hátratolja, azután a balszemére vágja, mert mégis csak ugy a legalkalmasabb az ilyen viselet.

– Hát hiszen illik neki, illik, a pirosképü fejhez, a bajuszhoz, de hát hol szedte ezt a sipkát?

– Hol ám – mondja ellágyulva Pista bácsi –, hát tudjátok, olyan jámborok ezök a muszka foglyok ott a barákokba, mint a bárányok. Ha egyet kiáltok vén huszár létömre, olyan haptákot állnak, mintha én volnék a generális. Az… Ma délelőtt is, ahogy összebarátkoztam a fogoly muszka főhadnaggyal, ugy mögszerettük egymást, hogy azt mondta, hogy cseréljünk kalapot. Aztán cseréltünk. Én a fejibe nyomtam az én csárdás kis kalapomat, ű mög a fejembe nyomta ezt a nagy mihókot… Hát ezt gyüttem be mutogatni, nézd csak.

Igy már érthető a dolog s mindenek kedvtelve nézik Pista bácsit, mikor megkeresi, hogy hol van a falon a tükör és a tükör előtt illegeti a fejében a mihókot.

Néhány pohár sör nélkül azonban nem megy az ilyen örvendetes foglalkozás, ugy hogy mire Pista bácsi azt mondja, hogy no, most már jó lesz visszamenni a barákok -93- közé, ajánlják neki, hogy ne üljön fel a biciklire, hanem inkább vezesse csak, maga ugy menjen mellette, mert majd megint leveri a másik könyökéről a „funért“.

– Én – mondja sértődötten –, aki mindön remonda-lovat mögültem, ezön a hitvány vaslovon ne tudnék ülni?

Hiszen jól van no. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Pista kihajtja az ajtón a vaslovat s az utcán próbál rá felülni. Nem megy azonban a dolog. Ha a Pista bácsi jobbra billen, akkor a vasló balra billen. Azután a bicikli hajtóján vaspapucs van, a Pista lábán meg bőrpapucs s ez a kettő sehogy sem akar összebarátkozni. Ha néha a bicikli papucsába bele is igazódik a bőrpapucs, akkor a Pista bácsi lába marad ki belőle. Hol az egyik oldalon, hol a másikon, hol mind a kettőn. Pista kezd mérges lenni. – Talán az ördög bujt beléd? – kérdezi a biciklitől. Egy öreg ember, volt lovaskatona, ajánlja Pistának, hogy inkább vezesse a vaslovat „vezetékön“, mert különben összetöri magát s azután majd három orvos is varrhatja, még sem tudja összefoldozni.

E megszégyenitő gyanusitásokra Pista bácsi nem is felel. Ez alul van minden méltóságon. -94- A szó nélkül való felelet abban áll, hogy a kabát belső zsebéből előveszi a pipát. Szép kis makrapipa, egyenes szárral. – No – mondják neki az emberek –, ha ezzel bukik kend föl az uton, körösztülmén a pipaszár a kend torkán, aztán hátul gyün ki a nyakán… majd ott ereszti a füstöt a pipa.

Azonban Pista bácsi erre is csak azt mondja, hogy akkor is csak ő lesz a hibás, nem más, senkinek semmi köze a dologhoz. Próbálja megint a vaslovat s ime, történik egyszer, hogy mind a papucsok, mind a lábak egyformán szolgálatba állnak. A bicikli megindul, előbb imbolyog ugyan jobbra is, balra is, de azután nyilegyenesen száguld vele Pista bácsi a fák alatt, a szájában az egyenesszáru pipával, a fejiben a nagy muszka asztrakán mihókkal.

Akik a kocsmaajtóból indulását nézték, a vállukkal egy kicsit billegtek utána, ameddig ugyanis Pista bácsi is billegett a vaslovon hol erre, hol arra. De amikor már egyenesre nyilt ki a vágtatása, megnyugodtak a sorsa felől s az előbb emlitett egykori öreg lovassági ember meggyőződéssel mondta:

– Hát huszár volt, a fene teremti… Huszár még mainap is… az ördög bujjon a bolond sipkájába…

Jakab Jakab a diplomáciával.

Az öreg szomszéd a közelben legelteti a lovát a tarlón, mert most olyan világ van, hogy akinek lova van, az bérbe veszi a más ember tarlóját, hogy legyen a lovaknak valami falni valójuk. Most a tarlónak is ára van, annak a giz-gaz szalmának, amit a kasza rajtahagyott és ami paréj nőtt volna rajta, ha eső lett volna hozzá.

Az öreg a fák felé tessékeli legelésükben a lovakat, hogy igy közelebb jusson a fák alatt ülőkhöz és szóbeszélgetésbe elegyedhessen. Jószándéku, célszerü ember az öreg Jakab Jakab, kis tanyán nagy családot nevelt, minden fia elment katonának, kettő már el is esett, az egyik a Doberdón, a másiknak az oroszokkal volt az összeütközése. A lovakkal idébb jön Jakab bácsi. Köszönések vannak, azután kezelések. Adjon Isten. Hát adjon Isten magának is. No, mire végzik? Hát csak ehun-e, hát maga? Hát vergődök itt ezökkel a szögény párákkal, mert ezök is ugy élnek már, mint az angyal, hun ösznek, hun nem. Már majd a tarisznyát rá löhet a combjukra akasztani, mint a szögre. -96-

– Nono, a másé se különb. Aki eddig nem tudta, hogy hány bordája van a lónak, az most megolvashatja. – Hát hiszen kéröm, ami azt illeti… Mindön soványodik, az embör is…

– De ne tessék furfangérozni – veti közbe Jakab – hanem a ló mög az embör: az kettő. Mert ha az embör soványodik, a szíjjon huz eggyet, de ha a ló soványodik, az akkor is csak a kocsit vagy az ekét huzza. Az nem a szíjj után igazodik. Hacsak nem a szíjjustor után.

Ez igaz. Az apátfalvi kántor azért énekelte már a régebbi időkben is, hogy oh mely keserves az lónak élete, huzás- és vonásban telik el élete. Lónak lenni nem jó.

– Imitt-amott már még majd embörnek sem – véli Jakab elkomorodva. – Szégyönlet a világra ez a háboru.

Ej, ne is beszéljünk róla, ugy sem segíthetünk vele rajta egy szikrát sem. Ez igaz. Ez megint azon igazságok közé tartozik, amelyek igazak. Ha az ember szélütés lehetne ugy egy jó féldélután formáig, talán ezzel az erővel intézkedhetne benne valamit. Vagy -97- például ha láthatatlan hóhér löhetne, ott löhetne, ahun akar, aztán a pányvát annak a nyakába vethetné, akinek a nyakára az a pányva éppen a legjobban ráillik.

A mezőszélen ilyen szelid beszélgetések folynak, de csak a vén fák levelei alá itt-ott bejáró napfény a hallgatójuk, az meg nem szól rá semmit. A cinkék sem, amik a fák alatt ugrálnak, a fakopáncs-madár sem, amely a fák oldalán dolgozik rovarirtási célokból, mintha külön napszámot kapna érte, a kutya sem, amely láncáról eresztve bódultan kering a füvek fölött, örülve a szabadságának, a macska sem, amely barátságosan vágja a körmét a Jakab szomszéd csizmaszárába, csak a Badár ló jön közelebb és rázza a fejét.

– No – mondja neki Jakab – estére szél lössz, majd kevesebb lössz a szunyog.

Az öreg végighuzza a barna kezét a homlokán. Birizgál a hajában, mert van neki még, szürke ugyan, de sok.

Hát ez elég. A kutya a kutban sohasem időzött szivesen. Jakab szava nehéz, Jakab -98- szava szinte bántó, szinte nyers, ám Jakab öt fiunak az apja és kettő már belőlük az ország használatára életével végképp adózott. Három pedig még forgatja a fegyvert, a puskát, a kardot, a fokoscsákányt, még az is – mondja Jakab – akit a napsugárral helyrehozattak.

Ez a legfiatalabb fiu, aki még a békében volt katona, de a kaszárnyában vendégül kapta a csontszaggatást, amivel hazaküldték és otthon a tanyavégi napsugárral kiszedette a csontjából a hétfájdalmat a doktor. A felséges napisten igy segitvén az Imrén, az Imre legény elment a többi után. Most az Albániába van a tüzéröknél – mondja Jakab és rászól a lóra: – eredj a pokolba a fejeddel innen, mindig a képembe fujsz, mint a duda.

Az ilyen barátságos lófuvás után nem győzi az ember a szemét törőlgetni.

Kár, hogy szitakötők nincsenek már ebben az időtájban a levegőben. Mert azok talán meg tudnának erre a kérdésre felelni. Más aligha. Jakab előhuzza a zsebből az ujságlapot, abból mutatja: – a Vojuzánál állnak, -99- hát mért köll innen a makraszéki tó vizitül a Vojúza viziig mönni?

Ez az. A napokban hallottam, hogy egy nagy csapat fiatal katona jött a hidon átal ide és más nagy csapat fiatal katona ment rajta átal a tulsó oldalra, hogy egy öreg ember a hid gyalogjárójáról csodálkozva mondta: – miért mennek ezek a fiatalok imide-amoda? Miért nem marad mindenik a kaszárnyájában, aztán akkor nem kellene ennyit mászkálniok.

De a fiatalok is gondolkoztak igy valaha. A szerelmes kislány, amikor megtudta, hogy elviszik a városból a világoskék-mentés huszárokat és helyettük sötétkék-mentések jönnek, azt kérdezte, hogy miért nem cserélik csak ki a mentéket?

Azonban hát most nem igy forog a világ. Imre legény eddig a makraszéki tó vizében tapogatózott hal után az ócska kassal, most meg a Vojúza vizénél tölti az időt. (Ugyan van-e abban potyka?)

Azonban ki tudná mindezeket megmondani, Jakab bácsi? Nem az uristen kormányozza már a mi életünket, hanem a diplomácia. – Szálljon rá a hólyagos himlő – véli Jakab Jakab. Véleménye közhelyesléssel találkozik. -100-

– Hát – mondja Jakab – én is voltam odalent, amikor a hunyadi Noák kapitány elsőnek rakta föl az ászlót a szarajevói vár falára. Hát aztán tudom én, hogy mért voltam én odalent? Mért van most az Ümre odalent?

– Nem tudja? – hördül föl Jakab. – De hiszen maguk tanulmányosok. Maguk olvasnak könyveket, irnak ujságokba. Mért köllött az Ümrének a Vojúzához mönni? Hát mi az a balkáni politika?

Kint a tanyán, öreg fák alatt, kutyák, macskák, elsoványodott lovak között kérdezi Jakab Jakab, egykori boszniai katona, hogy mi az a balkáni politika. Ki tudná megmondani. Talán a Badár ló, aki belefúj az öreg Jakab nyakába, hogy jó lenne már hazamenni mindenestül.

– Mit magyarázzak? Mikor lent jártam, a keresztény szláv csókolta a „svába“ katona kezét, hogy az ottlétünk enyhitette a mohamedán vallásu szlávok szigoru uralmát. Mert akkor a török országához tartoztak. Tavaly pedig, amikor a fiam járt fegyverrel ugyanazon -101- a helyen, akkor már részben Montenegróhoz, részben Szerbiához tartoztak ezek a novibazári népek. És ekkor, az idők ujrafordulásában, a „svába“ katona kezét a török vallásu népek csókolták, mivelhogy fölszabaditották őket a szerbiai meg a montenegrói keresztény szláv uralom zsarnokságai alól. Hát van itt politika? Huszonnyolc év – csak egy fél emberöltő – és ezen idő alatt baráttá váltak az ellenségek és gyilkosokká a barátok. Még ma is a fülembe cseng a kis kurta kafanákban az öreg szlávtörökök szava: ki tudnánk mi benneteket innen verni, de hát most nem… elég vér folyt már eddig is… sokan vannak eltemetve a hegyoldalakban, ahova ti fölirtátok, hogy kakoje si ti jos?

Mit beszéljünk azonban erről öreg Jakab Jakabnak, aki látta, amikor hunyadi Noák föltette az ászlót és bizonyára ment is utána ennek a vitéz kapitány ur hunyadi Noáknak.

Legjobb nem szólni semmit, a nyugalom kedvéért. Jakab hazavezeti a Badár lovat itatni, a szive mélyébe temetvén két elesett fiát.

A tatár.

A vendéglő ajtaján bejön egy idősebb katona, itthonszolgáló iparos, alighanem patkolókovács, mert azonnal mondja neki egy ember, kapdosván a nyaka körül a legyek után:

– Nem hiába, hogy a kovácsokat itthonhagyták, de ugy nézöm, hogy már még a legyek lába is mög van patkolva.

A kovács után nagy szál muszka huzódik be az ajtón. Izmos, csontos ember, az állán kinőtt a kecskeszakáll. A feje nagy, szinte szögletes, a szeme kicsi, a nagy, erős ember minden mozdulata gyámoltalan, látszik rajta, hogy érzi, hogy fogoly. A gazdája pedig jó szívvel kinálja, mutatván kézzel is:

– Ejnye – mondja neki egy ember –, de nagy barátságban vagy a muszkáddal?

– Nem barátság ez. Ellenségök vagyunk. Én magyar katona, ez muszka katona. De ez jó embör. Ez olyan munkás, hogy párja nincsen. Ha ezt kiküldöm a vasutra vasért, aztán azt mondom neki: friskó, olyan hamar hazagyün a vassal, hogy más embör kocsin se gyünne olyan hirtelen haza. Ugy-e – szól hozzá –, te friskó embör vagy?

– Ez akkor ritka muszka. Mert biz az valamennyi lassan jár, mint az uraság ökre.

– Nem is muszka ez –, mondja a kovács. – Csak ugy kötéllel fogta a muszka katonának. Nem orosz ez, hanem tatár.

A fogoly felemeli a fejét, végigtekint az embereken, azután nézi a szines képeket a falon, az aradi tizenhármat, a negyvennyolcas Talpra magyart. Arra egy falu van rajzolva, azt nézi. Talán otthon a Krimben is ilyen vályogfalkeritéses falvaik vannak. Nyedgin kaukázusi történeteiben az ottvaló falvak egészen ugy vannak rajzolva, mintha magyar faluk volnának. Petőfi kék köpenyegén, Damjanich vérpiros atilláján akad meg a szeme. A gólyafészkeken, a jegenyefákon. Kis padok a házak előtt, a padlásablakon kidugva -104- két cső véres kukorica. Mit gondolhat ilyenkor a szótalan tatár? A kezefejét végighuzza a homlokán.

– Ajhaj, mese az – mondja egy öreg, egykori novibazári katona –, mikor mink lent voltunk, mind mögitta a török katona a bort. A rumot mög szódavizzel kezelték.

– Jaj – véli a kovács –, az más. De ez a fogoly nem ilyen. Ez hercegi vérbül származik. A másik muszka azt mondja, hogy ez a tatár otthun knyáz.

A knyáz szóra a fogoly megint felveti a szemét, de nem az emberekre, hanem a fali képekre. Az tetszik neki. A sok tarka szin, a kalpagok, az aranysujtás, a rézveret a kardokon. Ami régi. Tifliszben a vásárokon az emberek most is acélpáncélt hordanak, abban járják a fegyvertáncot, ha kedvük van hozzá.

A knyáz határozott kézmozdulattal tolja -105- vissza a poharat az asztalon s keményen, mintha tanitómester volna valamely iskolában, mondja a fogolytartó gazdának:

– Igyál hát, csak egy hörpintést. Kóstold meg, knyáz. – A knyáz szóra a tatár megint elmosolyodik és szeliden mondja:

Egy ember odamegy hozzá s belenyul a zsebbe. A zsebből cigarettákat halász elő. Ritka madár ez is manapság, mint az arasztos szalonna. A tatár nézi, hogy mit akar a magyar? A magyar mondja neki:

– Még egyet. Jos jedán –, mondja neki a rác tudományokban bővelkedő férfiu.

A tatár a fejével integet, hogy nem mondja. Ne treba. Nem szabad. Hanem állandóan szalutál, mint Andersen meséiben az ólomkatona, aki, mikor fejjel lefelé szorult bele a csatorna kövei közé, ott is következetesen és kitartóan szalutált. -106-

A fogoly megy a gazdája után. Szalutál, mindig szalutál. Ahogy a ház előtt elhaladnak, az ablakokon keresztül belátszik, hogy a tatár katona még a háznak is szalutál. Jól bele van törve a muszka divatba. Azonban hát cigarettát kapott a knyáz s ez sok mindent megmagyaráz.

Mindenek változnak.

Bajos most a földművesnek megbirkózni a föld munkájával, hogy apránkint elfogy az erő, ámbár hiszen igy van ezzel kerekátaljában mindenki. Például az öreg Halbőr Förgeteg János nem földművelő, mert ő még mindig megmaradt a pásztorkodás ősi foglalkozása mellett, de azért csak baja van ezekkel a mostani állapotokkal.

János juhászos ember, a juhból él, vagyis, mint mondani szokás: a birkával vergődik, minélfogva egy kissé igy többre is tartja magát, mint aki földhasogatással és magvetéssel keresi a kenyerét. Ez a kis rátartiság azonban nem is igazi alapon keletkezett Halbőrben, mert hiszen majd hasitaná ő is a föld hátát, ha olyan volna a földje, hogy azt érdemes volna különféle kisebb-nagyobb vasakkal forgatni. Némely darab földet azonban egyenesen a bürge számára teremtett az isten, mert azon csak ez az egyszerü jószág teng-leng el valahogy. Azután a nyájhoz való még egyszerübb csacsi, az igénytelen pulikutya, meg az ősi nomádéletbe beleszokott -108- juhász, akiről még a nóta is azt mondja a lánynak: a szived a juhászra ne fájjon, mert a juhász ritkán hál ám az ágyon.

Hát nem is igen, a telet kivéve, vagy pedig, ha olyan a tél, hogy attól legeltetni lehet, még télen sem. Az bizony kint jár éjjel-nappal, szélben, esőben s mert hogy a birka örökké kódorog azon a gyérfüvü földön, még csak olyan szárnyékot sem csinálhat magának, mint a gulyás vagy a csikós. Egyedüli háza, félszere, ágya, kamrája a suba, hozzá nyárára a nagyszélü kalap, hideg időben a nagysipka, amit szintén a birka adózik be neki a subával együtt.

Ilyen életet élt Halbőr is annak idején sokáig, hosszu esztendőkön át, szerzett szép darab juhfalkát, „ragasztott“ is magának a legelőszélben tanyát s mikor elöregedett, már csak onnan kormányozta a négy lábon járó vagyont. Voltak legényei, akiknek a keze alá adhatta a nyájat, mert erre a szabad életre mindig akad, aki ráadja a fejét. Igy aztán tanyábanlakóvá vált idős korára Halbőr, igaz ugyan, hogy nem igen szeretett a szobában hálni, hanem inkább az ereszet alatt.

Azonban történt, hogy elkövetkezett a háboru s apránkint Halbőrnek bekivánta minden -109- emberét. Katona szokott lenni a juhász mind, leginkább huszár, mert mint állattal foglalkozó s jószágszerető embert odasorozzák. Hát elmentek, no. Maradt még Halbőrnek egy tizenhétéves suplenc bojtárformája, afféle apátlan-anyátlan pusztai gyerek, az meg beállott önként s igy egymagukra maradtak Halbőr is, meg a nyáj is.

Ilyenkor mit csinálsz, Dóczi? Nem csinálhatsz egyebet, mint hogy magad uram, ha szolgád nincsen; ilyenformán tehát az öreg Halbőr Förgeteg hatvanéves korában beállt önmagához juhászbojtárnak. Meg lehet ismét szokni, amit az ember amugy sem felejtett el.

Csak hát szokatlan egy kicsit, mindig az ég alatt lenni, éjjel is, meg nappal is. Rossz idő is jár, sok eső esik, a föld éjszakára mindig nedves, nem jó fekvés esik rajta, különösen ez az árva birkának való szíkföld ebben a a sok nedvességben ugy elmállik, mint a szappan. Azonfölül éjszaka hidegségek vannak, a szélvihar ugy száguldoz végig a lapos mezőn, mintha minden boszorkány éppen abban a förgetegben lovagolna a söprőnyélen. Azután hatvan esztendővel az ilyesmit már megérzi az ember. -110-

Halbőr egy nap, mikor éppen a tanya körül jár a bürge után, bemegy a tanyába és kigurit a szinből egy olyan nyolcakós-forma hordót. A felső abroncsát megereszti, azután beveri a tetejét. Igy csinál belőle kádat, vagy ahogy másként mondani szokták: kanca-hordót.

Ahogy ez megvan, oldalt dönti a hordót és kiguritja maga előtt a bürgékhez. A birkák ijedten ugrándoznak, mert ilyen állat még nem volt a nyájban, a pulikutya megugatja, a szamár pedig előbb néz a hordóra, azután a gazdára, de nem szól semmit, mint türelmes filozófus gondolván: ez nem tartozik énrám, hát nem törődik vele.

A nyáj megindul, a pulik terelik, a szamár halad elül, mert azért szamár, hogy elüljáró legyen, viszi a hátán a szamárnyergen az elemózsiás bőrtarisznyát, a subát meg a csobolyót.

Halbőr, mint régi „nyájajuhász“ hátul „mén“ s a kecsegeorru juhászcsizmával rug olykor egyet a kancahordón, hogy guruljon az is a lábonjárók után. -111-

Persze az egész eljárás, igy külsőleg és fölületesen nézve, nem érthető. A juhászos mesterség már ugyancsak régi foglalkozás, de afelől még senki sem hallott semmit, hogy a szerszámaihoz hordó is tartozzon, amit ugy kelljen a mezőn gurigálni.

Nem is telik bele pár nap, hogy egy városi kocsi, rövid utat keresvén ott a szikeken, megáll Halbőr Förgeteg János sajátságos berendezkedése előtt.

– Hát ehun-e – mondja Halbőr – ténförgök utánuk, mert magam maradtam.

– Nono, hát ez nem mögy most másként. De a hordó… talán bort gurigat benne?

– Bort? – ismétli sértődve Halbőr. – Nem iszik a röndös juhász bort, csak ha csárda mellé ér.

– Nono – neveti az öreg – az is mögtörténik néhanapján, a kutyafáját. De hát ez a hordó, ez csak olyan kancahordó, üres ez, kéröm.

– Eddig nem volt – neveti megint az öreg – de most már van. Mert tudja, kéröm, nappal csak elvagyok én itt a birka mellett, de már az éjszakai hálást nem birom ki a röttentő szelek miatt. Elkisasszonyosodtam én nagyon, amiuta födélalattháló tanyai lakos löttem. Olyan finum-fánum lött a büröm, mint a városi kisasszonyé. Nem állom éjjel a szelet. Hiába húzom a fülembe a sipkát, hiába a suba, hiába kötöm a nyakamba a hátárul a fióksubát, csak érzöm a szelet, aztán akkor nem birok pihenni, nem birok pihenni, no.

– Hát mikor szél van, mög eső van, belebujok a hordóba, aztán abban alszok.

– Ugy hát? Ilyent se talált ki még senki, csak maga avval a pihent eszivel, János bácsi. Aztán csakugyan olyan jó tanya ez a hordó.

– Ez? – néz végig a hordón meggyőződéssel János. – Ez? Ez különb, mint a vertfalú födeles tanya. Mert ezt ugy forditom éllel a szélnek, ahogy én akarom…

… Öreg Halbőr Förgeteg Diogenes nagyot rugott a hordón, hogy menjen a többi lábasjószág után.

Ötvenesek.

Az egyik már a legöregebbek közül való, ötvenes, azaz hogy már benne van az ötvenegyedikben. De azért amugy szálas ember, egyenesen ül a széken, a válla rendben tölti ki a katonagunyát, a hosszu ősz bajusz a nyakparolira hajlik lefelé, a vastag ősz szemöldök alól szőke, de kemény tekintetü szemek tekintenek ki a világba a sasállásu veresbarna orr fölött: ez az ember nem most lett először katona és ez az ember szép legény lehetett valamikor.

A másik még nem egészen a legöregebb fajta, csak ugy olyan negyvenötös forma, a szürkülő széles tutajbajusz lengyelesen, fésületlenül halad kétoldalt szétfelé, a barnaveres arcban fekete szemek, a katonaköpönyeg nem ráncos a háton, inkább nagyon is ki van töltve a feszülésig testtel: ez az ember egykor kubikmunkával foglalkozott, azért görbe a háta, de azért ez az ember sem most először katona.

Pár napja, hogy rukkoltak, mint illik annak, akit hivnak. Most ülnek az asztalnál, -114- mint estenden, egy üveg bor mellett. Nem szólnak semmit, mert mit szólnának. Nem szokatlan világ ez nekik. Rukkolás: rukkolás, hivatás: hivatás. Hivatva vagyunk, aztán mit akartok! Kurtaszáru kis fekete pipa hol a kézben, hol a szájban; ha a füst kiszáll a kupak alól, nézik, hogy merre száll?

A görbehátu önt a két kis pohárba s az egyikkel az egyenesvállu felé taszitja a másikat. Izlelik.

Az egyenesvállu lehuzza a köpönyeg ujjának a felső részét, ráhajtja a kezefejére: nézi, hogy, ha majd hideg lenne, meddig érne? Amaz is lefejti a jobbkezével a balkezefejére az ujjaelejét. Nézik egymásét. Rendben kell lennie a dolognak, mert nem szólnak semmit, az ujjeleje-posztót fölhajtják megint az ujjra.

A görbehátu szivja a pipáját, hát nem szól. Megint csak szivja, de most sem szól, megkötötte magát, alighanem kialudt. Nyul önkéntelen mozdulattal a fazekasmunkával készült gyufatartó felé, de már feleutjában visszahuzza a kezét, mivelhogy ugyis hiába nyujtaná, mert mostanában nem igen raknak a gyufatartóba gyufát. Lassan kezdi hát magát körültapogatni gyufa irányában, még kissé szokatlan ez a ruha, másfelé vannak szerkesztve a zsebjei, mint a tanyaiban. -115-

Amaz ember azonban ekkorra már föl is gombolta a köpönyeg elejét, benyul rajta a bluza külső kebelébe, előhuzza belőle a gyufaskatulyát s odatolja a görbehátu elébe.

A görbehátu biccent a fejével. Ez az első eset, hogy szólnak egymáshoz, amióta itt ülnek. Kitolja a skatulyából a gyufatartó kis szekrényfiókot, de mert éppen a gyufa fejes részével tolta ki, hát visszatolja.

Közben hol nyilik, hol csapódik az ajtó, jönek-mennek negyvenötösek meg ötvenesek, kis fiatal regruták meg egészen öreg, uj és finom regruták, a szentséges királynak a legszentségesebb hallhatatlan vén katonái. Ott van köztük az ötvenes Karácsony Fekete Pétör, akiről most azt lehetne józan emberi ésszel gondolni, hogy az elszomorodott gyászfátyolság szobra volna, mert az októberi sorozásnál is azt mondta neki a főorvos ur, hogy megint csak huszár lesz, nagyot is ugrott hozzá Karácsony meztelenül örömében, aztán most ehol-e: baka, – lehet azonban néhány jópálos negédes lépést eljárni a kölökcsizmában is, nemcsak a hosszuszáruban, mert, mint Karácsony Fekete mondja Vödörlopó Deli Mihály ötvenesnek:

– Nem szobába neveltek bennünket palántának -116- az ágy alatt, mint a virághagymát, nini.

A görbehátu nem szól semmit, az egyenesvállu sem szól semmit. A görbehátu kitolja a skatulyából a gyufaszekrény másik oldalát, most már a nyelével van kifelé a gyufa. Kivesz belőle egy szálat és végighuzza a skatulya oldalán. De nem gyullad meg a gyufa. Nézi, gondolván, hogy ugyan akkor téged miért csináltak a tótok, ha még meg sem gyulladsz. Akkor maradtál volna otthon fenyőfának a fatornyos hazádban.

Venné ki már a második szálat a kis szekrényből, amikor a sasorru átnyul a skatuláért. A kezébe veszi, fölfogja az elejtett és már semmire sem valónak nézett, megvetett gyufaszálat és a gyufaszálon huzza végig a skatulya oldalát.

A görbehátu a pipával bajlódik, mert féloldalra kell az ilyesmit ilyenkor forditani, ha hasznát akarja látni az ember. Kiveszi a szárát a makkból, hogy megnézze, hogy jól -117- volt-e belecsavarva. Mert a szár is olyan, hogy szára válogatja. Továbbá a belecsavarás is ténykörülmény.

A disznó. Hát ez gondolkodni való dolog. Mert ha most olyan is a világ, hogy az emberben nincsen szömélyválogatás, de a disznóban van.

– No, no – mondja. – A beótott embör beótott embör, de a beótott disznó nem beótott disznó. A disznó szöröncse.

Bólint a másik öreg katona szótalanul. Hosszu hallgatás van megint. Tolják a poharakat egymáshoz. Közben keresztülmegy a szobán egy ötvenes, akiről azt mondják, hogy civilben nagyságos ur s Karácsony Fekete a másik asztalnál azt véli felőle, hogy akkor miért nem maradt fönt a fán?

Ez a bolond beszéd azonban nem zavarja a társalgást. Az egyenesvállu azt mondja:

– Az. A disznó olyan, mint a szöröncse. De a szöröncsének az a szokása, hogy elpártol az embörtül.

A görbehátu a köpönyeggombokat vizitálja. Sorra huzgálja valamennyit, hogy vajjon melyik áll közel a leszakadáshoz, hogy azt azután rendben odavarrja a posztóhoz. Hát van bennük néhány ilyen vigályos állapotban. Nézi az öreg katona a gombokat, -118- hogy ugyan él-e még, aki csinálta őket, azután azt mondja:

– Magyari sógor huszonhatezör korona ára földet vött a disznóbul, mert negyvenhatot tartott.

Az ötvenes katona lehajtja a fejét. Mire gondolhat? Talán ő maga sem tudja. Az eszmélet szétszórodik. A fiak oda szerteszéjjel ország használatára, már az unokák is növekedőben, ő maga is ime megint fegyver alatt, mintha csak semmivé vált volna az a harminc esztendő, ami közben elmult. Próbáltatások, kódorgások, három év alatt hat ország. Ugy lehet, hogy mindezt elgondolja az ötvenes, de nem szól felőle semmit. Elfeledte már ezeket, mert az élet mindig uj gondokat teremt és ezek a sirásói a régi gondoknak. Azonban a Magyari sógor ügye, ez már csak valami. Huszonhatezör korona ára föld. Ha minden magyart igy áldana meg az Isten. Hej, kutya Magyari sógor, de furfangéros ember kend, alighanem a fejünkre akar nyölni kend, mert csámpás kend, kendet még -119- sohase hivta a király – hát most már annak van ebben a magyari országban szörzési igazsága, aki csámpás?

Körülbelül igy mászkálhatnak a gondolatok a sasorruban, a koponya agytekervényei között. De nem szól felőle semmit sem. Csak annyit mond a görbehátunak:

A görbehátu bólint s hidegszáju lévén, megint csak a gyufa irányában nyujtja a kezivel a panaszát. Az egyenesvállu elébe is tolja a gyufaszekrényt, mondván, mint ötvenes a negyvenötösnek:

Ugy illik az ugyanis, hogy az idősebb katona tanitsa a fiatalabbat, amiben tudja.

A szenvedélyről.

Ebben a történetben tisztán csak arról van szó, hogy miféle a huszár és miféle a baka. De nem a mostani bakai és huszári nemzetekről van szó, hanem a régiekről, az ezeknek előtte valókról, akik valaha éltek. Mert mindezen szavak igen vén harcosok között történnek, akik már olyan öregek, hogy azt ki sem lehet mondani. A volt baka azt mondja:

– Tudja kend, sógor, én már olyan öreg régi katona vagyok, én már olyan régen voltam valóságos virtigli, hogy aztat az időt tizenhat manikulás cseh őrmester, ha egy hétig összedugva tartja is mind azt a pisze orrát, akkor se tudja kiszámolni. Mert én, tudja, a valóságos novibazári baka voltam, az az ur, aki ott ül a sarokba, akár eleven tanu is löhet rá.

– Nono – mondja megint amaz. – Mert én nem ögyébért mondom, hanem csak mondom. -121- Az én szavam járó pénz, hallja-e kend. Mert én nem tréfabeszédöt mondok.

De azért hiába sógorozza emez amazt, csak idegenül néz rá, a poharát az asztal legszélére huzza, hogy amaz a koccintás kisértésébe ne jöhessen, pipázik, szív egyet, azután eltartja magától a pipát, ugy nézi, hogy miként bodorodik a füstje. Azt mondja a másik ember:

– Ugy löhet, hogy vótam. Mifelénk is esött az eső, mink is odanyőttünk a katonagléda alá. Nézd csak – teszi hozzá megbotránkozva –, nem is olyan a természetöm, hogy ne löttem vóna katona.

Amaz az ember most már teljesen ki van elégedve a világi sorsokkal. Mivelhogy mindjárt más a beszélgetés, ha az hozzáértővel történik. Hinti tehát a kezét barátságosan a szemközt való öreg csont felé, mondván:

Amaz féloldalt helyezi el a pipaszárat (ugy -122- mondják ezt, hogy félagyarra vágja) s csak ugy odavetőleg feleli:

– Nem tud maga arrul. A bakának még a madara sem járt arra, amerre a mi lovunk kocogott. Oda alá a Klágenfurtba, a Villakba, egészen oda alá az ádriai tengör partján: mit tud ahhon egy baka?

No hát éppen csak ez kellett a szomszédnak. Visszahőköl és elborultan néz az egyasztalnál ülő cimborára, akit most lát először. Azt mondja:

– Hát kend kend? Hát kend kend szavall? Hiszen kendnek a lovával együtt hat lába vót, még se járt be vele annyi földet, amit a kettővel én. A török katonákkal vótam én patrulba idegön országba, kend mög akkor a poszmatot talicskázta ki az istállóbul a Majdánfurtba.

– Egyre mén – mondja. – Ide furt, oda furt, furtonfurt. De csak nem meri kend magát föltönni egy öreg virtigli infanteristával?

Nyújtja a poharát az asztal másik oldalára. De a pipásnak nem sok kedve a beszédre. Csak lassan, vontatottan feleli:

– Én nem szóltam magáhon, maga se -123- szóljon én hozzám. Mi az a baka? A szenvedéj, a különbség. Mi a szenvedéj dolgában a baka a huszárhoz. A baka nagyságos úr, az azt se tudja, hogy mi a szenvedéj. Kipucolja azt a risz-rosz puskáját, lekeféli a kölökcsizmát, aztán elibe hozzák az önnivalót. Étel után dögölhet. Mit tud az a lópucolásrul, a futrázsrul, szénárul, szalmárul, zabrul, szerszámrul, kardrul, puskárul, istállórul, szénapadlásrul, zabmagazinrul – mit tudja az a nagyságos baka, hogy mi az az igazi katona szenvedéj?

Csak ugy oda vannak vetve csendesen ezek a szavak, de azért tagadhatatlanul sulyosan esnek a beszélgetés latjába. A volt baka zavarodottan forgatja poharát az ujjai között köröskörül. A szenvedéj – mégis csak sulyosabb amott a szenvedéj. Azt mondja a baka:

Jaj, de most már a baka feltámad. Most -124- már kételye támad afelől, hogy amaz a másik volt-e valaha csakugyan katona. Ha még a maródi-fúvást sem ismeri.

– Hát – mondja kiváló fesőbbséggel – az van. Az mindön trombitán van. Aztán mindön röggel van, ahun csak kaszárnya van. Előbb gyün a doppelte stósz, mert az a rúf. Azután pedig azt mondja a dudán az avizó: jaj, de be-teg va-gyok…

A huszár megzavarodva néz a bakára. Hát mit mondjon? Magyarázza ennek az értetlennek, hogy az Ajk faluban nem olyan kaszárnyák vannak, mint a bakáéknál a városokon? Nem is érdemes az ilyesmivel vergődni, mert ugy sem tudják ezek a gyalogos népek fölérni ésszel, hogy mi az a valódi szenvedéj. Hát megint csak ugy odavetőleg, félvállról mondja:

– Mifelénk ilyesmit nem fujtak. Mert mi köztünk nem szokott annyi beteg lönni, mint a nagyságos gyalogságnál. Pedig több vót a szenvedéj…

Etal és Tóni.

A kapásunk lánya volt az Etel, sugárnövésü, karcsu teremtés, de talán egy kissé sudárabb is, mint kellett volna. Nem jó matéria – vélte felőle az apja, az öreg Kánya Sebők Tóni, aki nem sok ügyet vetett az egész életre, mert már az ötvenes években a piemontézerek ellen verekedett az olasz földön és sokszor volt a halállal szemközt. Szolgált vagy nyolc esztendeig, mindig oda alá, hol a Venédigbe, hol a Pádovába és sokszor évődött az öreg nazarénus szomszéddal, kétségbeejtvén ezen istenfélő embert a régi katona-tréfáival.

Tudvalevő ugyanis, hogy ha valaki a nazarénusságra tér, mindenkitől engedelmet kell kérnie, akit addig megbántott. Ha valakinek kárt tett, vissza kell téritenie. Ha valakit valaha meglopott, el kell mennie ahhoz az emberhez bűnbánattal, mondván: ennyit loptam ekkor meg ekkor, itt van az ára és kéröm a bocsánatot. Ezt mind meg lehet tenni, ha valaki rászánta magát az uj életre, de itten az volt a bökkenő, hogy a nazarénus -126- annakidején Kánya Tónival szintén lent volt a piemontézek ellen és jó egynéhányat elküldött belőlük a nyugalomnak csendes éjjelébe. Kérdezte hát tőle olykor csendes tanyai gunnyal Kánya Tóni:

– Hát azoknak hogy adod vissza azt, amit elvettél tüllük, aztán hogy kérsz tüllük bocsánatot? – amely kérdésre az ujhitü nem igen tudott felelni, csak ingatta a fejét, mert erre vonatkozólag nem talált utasitást a könyveiben.

Ilyen legény volt az öreg Kánya, aki a nagy sasorrától kapta ezt a gunynevet, egyébként a derék és jeles sebőkhegybeli Sebők-hegyhez tartozván. Mindig ugy nézte a világ sorsát, mintha katona volna, ugy is ment el az életből nagy hirtelenséggel, mintha kilőtték volna belőle. Alighanem azzal sem sokat törődött, mint ahogy az volt mindennemü dolgok felől a nézete, hogy egyszer, valaha, valamikor már mindenféle dolog megtörtént, s ez a nézete tág teret engedett neki mindenféle furfangok előtt, amit azzal indokolt, hogy a király se mindig a katonákkal veszi be a várat, hanem fehérlovat áldoz érte.

Etel tehát – azaz, hogy a szebbszavu tanyai nyelvben Etal – ilyen észjárások között -127- élt az özvegy, vén katona kisded kapási lakásán; nem lehetne mondani, hogy valami sok törődés történt volna vele, mert nem is történt. Az öreg Kánya abban a véleményben volt, hogy a száraz betegség ellen nincsen orvosság és kinek milyen sors van kimérve, olyan éri. Karcsu volt tehát az Etal, de karcsubb, mint kellene, bár a járása olyan gyors és sebes, mint az ünő szarvasé.

Ez a szarvasjárása, vékony formája tette alighanem, hogy szivesen váltott vele szót egy erős termetü legény, csupa izom, olyan, mint a vasék, aki napszámba járt a tanyába s a forró homokon, a szőlővenyigék között való fulladt melegekből gyakran bement az udvarba, mert nem vitt magával vizeskorsót, jobb volt mindig a kutból meriteni az udvarban, ahol láthatta Etalt is.

Igy történt, hogy idővel ez a fiatal Antal legény azt mondta az öreg Antalnak, hogy elveszi az Etalt, amire a sasorru Kánya olyanformán legyintett a kezével, hogy: ha eddig csizmában jártál, ezentul járhatsz mezitláb. Azonban ez mindegy, mindenki azt csinál, amit akar, miután a sorsok amugy is meg vannak irva a láthatatlan nagy könyvben és az égi lámpásokban, amiket a tanyai pásztor nyári éjszakákon át hanyattfektéből -128- olykor addig bámul, mig csak szét nem foszlanak.

Tóni meg az Etal igy összekerültek, bár többen mondták, hogy ennek nem kellett volna megtörténni, mert miért párosodjon az egészség a betegséggel és az olyan katonaviselt legény, mint Dicső Tóni, másfelé is szétnézhetett volna a tájékon, mert elég messzire el lehet rajta látni, amugy. Azonban lehet, hogy az ugy van, hogy az egészség átruházódik a tiszta és erős szerelemben, de az alig is lehet másként, mert napszámba jártak mind a ketten és birták. Etal még sudárabb lett, még karcsubb, s birván az aratási marokverést, az öreg Kánya ismét csak belegyőződött abba, hogy minden megtörténhetik a világon. S látván pedig, hogy élettapasztalatainak nagy igazságai igy beteljesülnek, nagy hirtelenséggel meghalt, azt sem mondván, hogy befellegzett. Ilyen körülmények között az öreg Dicső sem tehetett mást, mint, hogy szintén meghalt, amit annál könnyebben megtehetett, mert a zsenéreknél szolgált és azok szokva vannak a föld alatt való létezéshez. Igy, az öregek Ábrahám ölében találván meg a másik lakást, a földi dolgokat itthagyták emezeknek. No, nem tulságosan hagytak, annyit nem hagytak, hogy -129- abból ezek ketten is élhessenek, de ketten hagytak annyit, hogy ezek ketten rajta élhettek, a maguk munkája nyomán. Az egészség átadta a maga felesleges részét a betegségnek és az a szó vert szét a tájon, hogy nincsen takarosabb asszony a környéken az Etalnál.

Történt azután, hogy a nagybajuszu és nagyszakállu királyunk „kiszólt a szőr közül“ a tanyákra, hogy aki katonának érzi magát kint a homokon, ne várjon tüllem levelet, mert ögyéb dolgom is van most, nini, mint hogy mindön katonámnak leveleket irkáljak, nini… Tóni elköszönt tehát Etaltól, mint ahogy azt a régiek is tették annakidején, ha a szó szétvert a tájon és elment még a tavalyi nyáron, mert rendes ember nem marad ilyenkor takarásban. Mehetett könnyen, mert kisdedet nem adott nekik az Isten. Etal pedig azt mondta, hogy ami dolog van azon a kettejük élhetésére való kis földön, elvégezheti maga is. Tóni meg ismerte már a szolgálatot, az igaz, hogy szolgálatban még nem verekedett, de verekedett odakint eleget, mikor gunyolták azért, hogy a betegséget akarja elvenni.

Ment, aztán oda van mostig. Levelezi Etalt. Okos ember volt az a katona, aki kitalálta, -130- hogy rózsaszinüek legyenek ezek a levélkártyák: igy szebbek, mikor érkeznek és már a rájuk való tekintés is csendes örömöt lop a szivekbe. Etalt sürün levelezi ilyen kártyával Tóni, de nem a tanyára címezi, hanem be a városba ipamékhoz, mert azt a helyet hamarább megtalálja a messziről jött levél, mint a tanyai postán, mivelhogy ezeken a helyeken még mindig áll az a régi igazság, hogy arra közelébb, erre hamarább.

A rózsaszinü kártyapapiroson Tóni egészségkivánatokat küld mindazoknak, akiknek a jó egészségben levését óhajtja. Ez a levél bekezdése és ez a levél vége is. Minden népies levél ilyen szokott lenni, ez a szokás a régi latin levélformáknak a maradványa s ugy lehet, hogy a latinok is más népektől tanulták, mert a távolban levő mindig egészséget szokott kivánni az otthoniaknak. Dicső Tóni is ezt teszi csak, amidőn a bornyu hátán a levelet irja, és amelyben a neve aláirásával tudatja Etallal, hogy hol van.

Ez persze most már megint más dolog s az ilyesmit a városi észjárás előtt világossá kell tenni. Etalnak ugyanis ott kint a homokon az teljesen mindegy volna, ha Dicső tudathatná vele, hogy odafent olyan helység körül -131- van-e, amit Ziksównak, vagy Wókzisznek neveznek, mert ebből ugysem okosodna ki. Etal azt akarja kitudni a piros kártyából, hogy Dicső a tüzvonalban van-e, vagy a második vonalban, vagy pedig a munkásosztálynál, mert a remény és a kétség eszerint váltakozik a lelkében az életpárja iránt.

A levelet tehát Dicső sehonnan sem irja, mert nem is szabad valahonnan irni. Ellenben megegyezés van az Etallal, hogy ha a levélkártya alján a neve megkezdését, a Dö betüt igy kanyaritja, akkor hátul van, ha pedig emigy, a nyomtatott Dö betü formájára rajzolja, akkor az első tüzvonalban van. Ebből Etal megérti azt, ami neki kell és küldi a dohányt, mert Dicsőnek csak az a baja, hogy kevés a dohány.

Ami levelet most küldött Dicső, abban nem szól a dohányról. Sok szép egészségkivánás van az elején és a végén. A közepében pedig benne, vonalozott sorokban (alighanem a bajonéttal vonalozta): Szeretet kedves párom, szeretet feleségem, kedves jó párom, itt jó idő van, virágzik a barackfa és a körtefa, szeretet kedves párom.

A levél a nyomtatott Dö betüvel van jelezve, mutatván, hogy Dicső a tüzvonalból tudatja Etallal, hogy ott a körtefa virágzik. -132-

Mennyire vágyhat ennek a tanyainak a lelke haza, mikor itt virágba van borulva az egész Sebőkhegy ilyenkor s még sem tudat mást, csak hogy némely fa már ott is virágzik.

Megérti azonban ezt is Etal, mert hiszen nemcsak politikából, hanem lelkekből is lehet a sorok között irni.

– Ne tarts semmitül, Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán markot verök. Azután mögint egy sort levágok, aztán mögint markot verök. Azután van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, arrul mind azt mondják, hogy a szeretőm, de hát hagy mongyák…

Rózsaszin levelezőkártyák igy váltakoznak egymással. Tóni erősen áll a határon és Etal erősen áll a földeken.

Idegenek a jegenyék alatt.

Ezekben a muszka foglyokban, akik igy dologra ki vannak adva, azt lehet mondani, hogy csak a tanultabbja bánatos. Olyan elmélkedő, elgondolkodó, elmélázó. Leginkább fölügyelő-formák a maguk fajtája között, de azokkal sem barátkoznak, a játékaikban nem találnak mulatozni valót. Nem beszédesek, ha akár tudnak is valamit németül. Némán néznek szét a mező síkján és keresnek benne valamit, amit nem találnak. Hogy az orosz veszitene, azt nem hiszik. Hogy Varsó elesett, vagy valamely más nagy vár is beadta a várkapu kulcsát: hihetetlenül rántanak egyet a vállukon és nem szólnak semmit. Lehetetlen az, hogy a hatalmas és szent orosz birodalom… ej, bizonyára tréfát űznek csak ezek a magyarok a fogollyal. Ha ujságot mutatnak elébe, előbb elsötétülten nézi, lehuzza a szájaszélét s elfordul megint ki a tanyaudvarból s átnéz a gyalogösvényen keresztül a semmibe: nem igaz, nem igaz, nem igaz.

Emezeknek nagyrésze pedig olyan, mintha mindig itt lakott volna. Ritka köztük az az egészen nehézkes, mogorva fajta ember, akit -134- a külső nyelv buszmának nevez, bár másfelől áll róluk bátran az a mondás, hogy a sietséget is aligha Muszkaországban találták fel. Ha az öreg magyar mutatja neki, hogy hogy kell dolgozni, szintén csak a vállát rángatja nevetve. Ha mondják neki, hogy ne légy annyira lusta, azt feleli szintén mosolyogva:

Némely részéről, amelyik már hosszabb ideje itt van, lekopott az amugy is viseltes rossz katonamondur s abban az ittvaló felöltőben, amit ráadtak, ki sem lehet belőle nézni a muszkát. A magyar beszédet is hamar eltanulja, ami nem is lehet valami nehéz dolog. A népnyelv szókincse gazdag bánya bár, de a hétköznapi életben, a munkában abból alig van az egymás megértéséhez pár száz szóra szükség, talán annyira sem. S a munka amugy is lehetősen szótalansággal jár. Az a kevés szó, ami hozzá kell, a napi megszokás révén belefészkelődik apránkint a muszka koponyájába is, amelyből szürke szemek tekintenek ki a világba, némelyiknek olyan a szine, mint a megszivárványosodott ócska üvegé.

Aztán hát el vannak valahogy. Akik otthon is földművesek, akik a végtelen steppékről -135- valók, a maguk síkságát találják itt meg a tanyákon, csak némely szokatlanságon csodálkoznak el, hogy például lovon szántanak, mikor otthon „szántani ökör“. Ökörnek mondja s nem eker-nek, már beleilleszkedett a nyelvejárásába az ö betü is.

Azonban egy baj van. Ez pedig abból támadt, hogy – nincsen téa, nincsen vutki.

Az otthon megszokott tea, meg a még jobban megszokott vutki kellene neki. Az idevaló pálinkát nem kedveli, az erős neki. Azt a könnyüt szeretné, amit egész nap lehetne nyakalni. Azt az elsőeresztésü főzést, amit régebben itt is vódkának neveztek, fájlalják nagyon, hogy ez hiányzik.

– Ugyan ne jajgassatok. Hát ugyan, aki magyar fogoly van a muszkáknál, azoknak talán jobb dolguk van?

De a muszka előhuz a gelebbül egy gyürött kártyát, azt a zsenicája iratta neki, a feleség, hogy ott husz krajcár egy kiló hús. Persze el is kellene olvasni a kártyát, ami pedig nem lehetséges, de ha mégis igaza van neki, hát honnan a jó isten messzi ázsiai boldog világából hajszolta azt az embert ide a császárja?

Ugy lehet azonban, hogy nem is igazat beszél. A kételkedő Oltványi azt kérdezi tőle:

A muszka beszél cárról, csinovnikról, kozákról, miegymás, a vége az, hogy azért dúródott ide a többivel együtt, mert ugy parancsolták. De ők nem akartak rosszat magyarszkinak. Mert mihelyst csak lehetett, megadták magukat.

No, ez való. Ha a huszkrajcáros hús nem igaz is, de azt már nem lehet eltagadni. Annus néni azt kérdezi, csupa merő kiváncsiságból:

– Ugyan, mönjék kend a pokolba, ugy is már régtől fogva odavaló kend – mondja -137- az öreg Annus az urának, de az mind csak azért van, hogy kés, kanál ne essen csördülés nélkül. – Én szeretném tudni, hogy hogy mén az a mögadás.

Annyi szótehetsége még nincsen a muszkának, hogy ezt elmondani tudná. Ellenben Annus néni olyan alkalmas tésztákat főz ünnepi alkalmakkor a muszkáliknak, hogy nem lehet a kérdését méltatás nélkül hagyni. A muszka hirtelen mondani kezdi:

– Bum, bum, bum… pat-pat-pat… bum, bum, bum, akkor hirtelen keresztet vet magára és mind a két karját fölnyujtja a levegőbe.

Hát ez a mögadás. Annus ángyó neveti, hogy lám, ez milyen kitalálás. Oltványi is mosolyog és csöndesen mondja:

– Az ördög bujna beléjük… hát ha már itt vannak, hát itt vannak. De legalább egy kicsit sietni is tudnának a dologgal.

Buborék Mátyás, mint szomszéd, eddig csak pipázott s nem szólt bele az ügybe. Most azt mondja:

Ennek az öreg Mátyásnak mindig olyan igazságai vannak, hogy nem lehet ellenük föltenni semmit.

Mári kártyái.

Csöndesen suhan el az utcákon, a falakhoz huzódva, a szőregi Mári, szemlélődve, hogy ugyan melyik házba volna jó bemenni, szerencsét próbálni. Ritka szép menyecske volt még csak nem is olyan régen, de a faluvégi cigányasszonynak nincsen középkora, a viruló fiatalból egyszerre öregasszony válik. Elhuzza a sok rajkó, amelyből egy mindig lóg a mellén és mindnyájának az a neve, hogy a kis Jóska. Azután most a félnomádokra is szük világ jár, bár ugyan boldog világban is hozzá voltak szokva a nélkülözéshez. De most az emberek, meg a legények az alacsony putrik födele alól is elmentek fegyver alá, nincsen, aki a nyárfa derekából dagasztóteknőt faragjon, aki apró gyerek-kocsikat szerkesszen játéknak, aki kibarkácsolja keményfából a szegényasszony szappanának nevezett sulykolót. Elmentek azok is, akik tepszit meg parazsas-lapátot kovácsoltak, akik a buzáshajók oldalába való iszkábát kalapálták. Most csak annak a cigánynak van jó dolga, aki ért a lóhoz és azzal kereskedik. -139- De nemcsak az kell ehhez, hogy értsen a lóhoz, hanem tudnia kell azt is, hogy még hol kapható, hol van még imitt-amott eldugva tanyai istállókban egy-egy eladó.

Mári csöndesen siklik a falak mellett. Már nincsen kis Jóskája, akinek a részére kenyeret vagy krajcárt kérjen, most csak a jövendőmondó kártya az egyetlen, ami hozhat valamit, a kártya meg ott van mindig Mári zsebében. Mári népesebb utcákon, a magas házak között, ahol sokan laknak, nem igen jár. Csendes, kis utcák magányos házaihoz tartozik a Mári, mint az eperfa. Ahol nincsen házmester, ahol nincsenek csengetyüs ajtókkal elzárva a lakások, ahol a szobákba a konyhán keresztül szokás bekerülni, régi divatu módon, ráérősebbek a népek – és szóba állnak a Márival is.

Ilyen helyeken szokta Mári kitapasztalni a cselédnek a búját és hoz neki sok ócska papirosba burkolva szerelemkövet, amely majd hozzáhajlitja a legény szívét. Hozhat éppen, ha kell, varázsgyürüt is rézből, azon rajta van a nap, a hold, a csillagok, a futó sárkánykígyó és a kétélü hosszu kard a keresztes markolattal. Hozhat pénznek való kötős-zsebet, tarka madzagokkal, szines gombokkal, pitykékkel és szines csigabigákkal cifrázva, -140- mondják, hogy az ilyen bukszába tartogatott pénz nem vész el, mert a dajmunák, kesályik, sivályik és egyéb földöntuli fekete tűzhatalmak megőrzik benne. Elveszett csirke után rostát pörgetnek, az elkódorgott macskát hazahivhatja, nevét a kéménybe annak rendje és módja szerint belekiáltván.

Ezek a tudományok azonban mostanában nem igen kellenek. A kártya inkább, amely a sorsot és a jövendőt megmondja. Ki van ma olyan, akinek valakije nincsen oda s hogy az, aki oda van, hogy van, mint és miféle sorsban van?

Ha Márinak mondják, hogy mondja meg ezt, Mári huzódozva és sértődötten mondja:

– Én nem tudom megmondani. Én csak a Mári cigányasszony vagyok. A kártya tudja, a kártya mondja.

– Ha nem hiszed – mondja a Mári –, akkor ne vetess kártyát. Én nem csalok, mint az uri dámák, akik jövendőt mondanak. Én csak kivetem a kártyát, itt előtted. Amit én mondok, azt a kártya mondja. Akarod, hogy szóljon a kártya? Ha nem akarod, nem szól.

Mári leguggol és a földre terigetni kezdi a kopott kártyalapokat. Nézi. Bólint. Itt valami -141- jót mutat a kártya. De azután. Mári az ujjával érinti némelyiket. Letérdel, a két kezére támaszkodva nézi az ócska figurákat, amik a papirosokra vannak festve.

– Te, aranyos szép kisasszony, terád levél néz. Itt levél van. Három vizen jön át a levél. Itt mutatja: egy víz, két víz, három víz.

– Én nem tudom – mondja Mári –, a kártya tudja. A kártya mondja: vőlegényed van, egy szőke férfi van itt, mint vőlegény. Most katona, három vizen tul. Vitéz katona, itt pénzt mutat a kártya, ezüstpénz van a mellin.

– Itt van még egy férfi. Ez nem szőke, ez gesztenyés. Kisasszony, neked van egy testvéred, egy testvérbátyád.

– Négy vizen tul van – mondja a Mári. -142- – No, itt egy kis baj van. Nem én mondom, a kártya mondja. Ez a testvéred, szép kisasszony, egyszer csak eltünik. Itt van, hogy eltünik. Hm. Baj. Nézzük csak…

– Előjön, előjön. Egyszer csak, mikor nem is gondoljátok, előjön! Itt van, nézd, kisasszony, a kártya mondja: Hét vizen tulról előjön!

… Babonás, bolondos komédiák ezek, amit a Mári űz. Azonban a szóbanforgó fiu egy hónap mulva csakugyan eltünik. Nincsen sem a csapatnál, sem a kórházban, sem a halottak között. Mári ezt megmondta, de megmondta azt is, hogy előjön. Most ez a reménység, mert a reménység az, amely még a borotvaélbe is belekapaszkodik. Minden igaz volt, amit Mári mondott, miért ne lenne éppen ez igaz? Mári kártyái bizalmat és megnyugvást vittek néhány szorongó szívbe – faluvégi szelid kis cigányasszonytól mit kivánhattak egyebet?

Pali – Pál.

Paliról, amíg legény volt, azt volt a nézet, hogy kutya-legény, tulságos sok a vére, nem ártana megcsapolni. Ami az utóbbi dolgot illetné, afelől nem panaszkodhat, hogy ne lett volna benne része, mert némely félreeső, pusztaszéli tanyán a dugott bál alkalmával, a lámpa leverése után, nem egyszer állt meg a más ember bicskája a hátában. Ebből azonban sohasem támadt semmi különösebb baj, mert könnyü gyertyagyujtás után megismerni a bicska gazdáját. Azé a bicska, akinek a zsebében nincsen. Ilyenkor aztán kiderül a tárgyalások folyamán, hogy tévedés történt, nem tégöd akartalak pajtás, a bicska utat tévesztett a sötétben. Az ilyesmiről pedig nem lehet tenni semmit, sötétben sok minden megesik, a dolog rendben elintéződik azzal, hogy ha nincsen panaszos, nincs bíró, egyébként pedig az eltévedt bicska tulajdonosa felelettel tartozik, ő adja a kocsit a doktor hurcolásához és viseli a patikasarcot. A -144- dolgok igy könnyen és egyszerüen intéződnek el egészen addig, mig egyszer a Pali bicskája nem áll meg a másik hátában, szintén csak tévedésből.

Ugy remélték az öregek, hogy Pali vad kölyök ugyan, de majd megtanitja s kissé megtöri a katonaság iskolája. Be is kívánta a kaszárnya sárga fala közé annak idején a király, de az öregek reménye nem vált be. A hosszu, szikár, csupa csont Kemény Pali nyakára a mondtambolondneveddrád-ruhában hármas csillagok hulltak, zászlótartóvá emelkedett, ő vitte a parádés rukkolásokon a regimencfánit és hát miként ne lehetne büszke az az ember, akinek a fajtájából csak egy van az egész regimentben?

Pali virtusából ilyenformán nem is igen törtek le a katonaévek egy szikrát sem. Ahogy az idő telt s utóbb az ő szabadságos kiskönyve volt a mankulás őrmester ládájában legfelül s ahogy a kaszárnyaszoba vaságyát fölválthatta, megint az ereszek alján, a göndör bárányból való legénysubával, megint csak az volt, aki addig. Duhaj volt, vad volt, káromkodott, miként a jégeső, huzta le a valóságos öreg uristent a lábánál fogva az egekből, nyakalta az italt, mint a gödény, avagy a pelikánmadár – az öregek egész -145- bátran megállapodhattak abban, hogy ezen a szilaj fiun nem segithet már más, csak a házasság.

Pali idő multán szót is értett Falu Rozállal, akit ugyan igazság szerint Vizhányó Rozálnak hívnak, de olyan szép volt, hogy ha nem tanyán lakott volna, hanem falun, bizonyosan falulányának nevezték volna a deli járásáért, gyönyörü szaváért, a homlokára bodorodó hajáért. Mert olyan volt, mint az ünőszarvas.

Mikor Rozál bodor haját kerek kontyba fonyatta Pali, Pál lett belőle. De más változás nem esett rajta. Nem tékozolt, de italozott, a tenyere könnyen ökölbe szorult, a káromkodásairól pedig azt mondta Teca néni, hogy:

Történt azután, hogy a többi néppel együtt káromkodó Pált is megint csak fegyver alá kívánta a király, mert olyan sorsok történtek, hogy vérben kell fürödni mindenkinek, aki katonának érzi magát. Pali-Pál ment hát nagy hirtelenséggel, sok jó kedvvel, hogy no most már törvényes legyen a bicskázás, vághatja ugy, ahogy akarja – hát nem lehet -146- mondani, hogy ne vágta volna, mert vágta, ameddig birta, de azután odafent a nagy várban sokadmagával meglepték a torzonborz északiak, meglepték őket tökéletesen és végkép, elvették tőle a nyeles bicskát is, Pali, mint fogoly bandukolt hóval telefutt ázsiai pusztákon át valahova a Szibériába.

Pali ott a nagy idegenségek havas pusztaságán Pál lett. Levele ugy mondja: Szeretett kedves párom! Isten áldjon mög Rózsi, engöm is áldjon mög az Isten. Az Isten áldja mög az olvasót is. Miháj sógorral nem tudom, hogy mi lött, mert mellettem csapta fejbe a srapnel. Szeretnék bötü lönni, hogy hozzád ezön a kártyán eljuthassak. Ha valaha ebbül a Szibiriábul hazajutok, nem iszok, nem káromkodok. Továbbá sürgönyözzél, hogy lássam a kezed irását.

Az irgalmatlan nagy távolságokból éjjel-nappal suhanó vasuti kocsikat haladtatnak hozzáértő masiniszták. Muszka masiniszta, német masiniszta, magyar masiniszta füttet, gőzöltet, haladtat, hogy Pál betüje Rozálhoz jusson. Utóbb a városi pusztázó lovas katona kezébe jut a kártya, melyet előbb valamely tunguzból vagy egyéb kutyaorru rokonból muszkává vedlett sógor vett át utnakinditás végett, hogy azután megint egy Ázsiából szakadt -147- magyar vér adja le a nyeregből Rozálék tanyaudvarán.

– Szeretnék bötü lönni, hogy hozzád eljuthassak… nem iszok, nem káromkodok… – fölséges Isten, mérhetetlenök az intézködéseid.

Ócska puska a sarokban.

Ócska, nehéz Werndl-puska áll a sarokban, rajta a panganét, a régi vércsatornás kardszurony, amit abban az időben, mikor az ilyenfajta puskák még Novibazárban szolgáltak, igen veszedelmes fegyvernek tartottak. Azóta régen elfoglalta a helyét a bicskaforma bajonét, mint a Werndlét a Mannlicher. Előbb jött a nyolcvannyolcas modell, azután mindig ujabb, ahogy javitgattak a fegyvermérnökök folyton rajta, mignem előállt a mostani fajtája, amely az öreg Werndlhöz képest már nem is puska, hanem óragép.

Nem csoda, ha az ilyen finom fegyver mellett egyidőben a Werndlt már nem is hivták semminek. A fegyverraktárak kidobták magukból, mint fölösleges holmit. Majdnem ingyen került az ócskapiacra, két forintért meg lehetett venni egy ilyen puskát a szuronyával meg a szurony tokjával együtt. De még ugy sem igen kelt, pedig mindenfelé árulták, még horvátországi faluban is láttam a kis boltban az eladó holmik között. Lehet, -149- hogy akkor vittek is le belőle a balkáni vidékekre. Ott még jó lehetett fegyvernek, itthon azonban nem kellett már ilyen célokra. Kisvárosi fogadók vendégszobáiban lehetett az öreg Werndllel találkozni, de ott az egykor félelmes puska már ruhafogassá változott. Háromat-négyet pántokkal összevasaltak olyanformán, hogy mint álló ruhafogas, mint „Kleiderstock“ szolgálta a vendégszoba futó-vendégét.

Nem gondolt arra akkor még senki, hogy ekkora háboru is lehet a világon, mint a mostani. Ugyan lehet, hogy valaki mégis gondolt rá, mert egyszer csak megszünt a Werndl árusitása, aminthogy jó is volt a háboru elején, hogy maradt még belőle a magazinokban. Az öreg puska megszünt lenézett jószág lenni, megint felkerült a katonák vállára, s a Kárpátokban, öreg népfölkelők kezében nem is egyszer jutott neki dicsőséges szerep. Mert hiszen, ha nem is olyan óragép, mint a Mannlicher, azért csak puska a puska. Nem is volt az olyan rossz fegyver, mint a hire. Novibazárban még ezt használtuk, s csak jobb volt, mint akár a lakosság ócska, hosszucsövü mordálya, akár a török katonák Henry-Martini-féle puskája. Az is -150- hátultöltő volt ugyan, de nehéz és idomtalan jószág, gyakran elromlott; volt eset rá, hogy a maguk kovácsa meg sem tudta reparálni s a mi puskamüvesünk igazgatta helyre. Szóval csak adassék tisztelet a régi asszonynak is (a katona abban az időben odalent a feleségének hivta a puskát). Nekem is mondták már a Werndlre, amint ott szomorkodik a sarokban a még régibb Wenzl mellett, amely a hátultöltők ősapja volt:

Mert azt ugy kell venni, hogy a két ócskaság néha beszélget egymásnak s olykor beszélnek nekem is, régi, fiatal, játékos és bohó katonaidőkről. Azonfölül a Werndl jóbarát, szükség esetében nem hagyja el az embert. Azért volt a neve valamikor „asszony“, hogy az urát el ne hagyja. Egyszer, már régen, a gyerekek még aprók voltak, veszettkutya viszkolódott be az udvarba. Nagy aggodalommal voltam vele, a gyerekek jöhetnek haza az iskolából, benyitják a kaput, a kutya meg éppen ott van a kapualjban, bizonyosan belekap abba, aki belép. Volt itthon fokos is, revolver is, de ha nem találom el a pisztollyal, -151- csak nekem ugrik és megpocskol. Két rozoga vivókard lóg egy fogason, de azok életlenek, hegyük sincsen, csak gyakorlatra valók voltak – mit csináljak hát ezzel a döggel? Akkor jut az eszembe: nini, segit a Werndl ott az elfelejtett sarokzugban. Annál nem kell tartani attól, hogy nem talál, különösen ilyen közelségen. No, gyere elő, aki valamikor katonakézben az emberölést szolgáltad, alacsonyodj le kutyafegyverré. De a Werndl nem bánta ezt sem, nem tiltakozott és nem ellenkezett, ellenben szolgált hiven. Fejen találta a kutyát, a beteg jószág szó nélkül elnyult s megszabadult a kínjaitól nagy hirtelenséggel. Másnap jöttek aztán a rendőrségi hivatalosak, hogy tett-e valami kárt a kutya emberben vagy állatban, mert a vizsgálat szerint már egészen meg volt veszedve.

Nem tett, hála Istennek, mert nem tehetett, mert segite a régi, hü Werndl, amely oda volt rendelve a gondviselés által porfészeknek a sarokba. Néha porfészek, néha beszélgető társ. Most megcsorbult fájával, amelyen kardcsapások nyomai vannak, (ki tudja, kinek a kezében lehetett akkor?) a régi déli élet emlékeit eleveniti föl. Még azt sem csodálnám, ha örömében kivirágozna most, mikor a fiatalok a büszke utódot, a Mannlichert megint -152- bevitték oda, ahol a Lim lármás, dübörgő, tajtékos habja csattog a sziklákon és szeliden ömlik bele a zöldvizü Zselaznica.

Megint ott vannak a fiuk, azon a különös tájékon, ahol egyfelől még mindig látszanak az egykori hatalmas római állam nyomai, másfelől pedig lakóhelye volt az emberi szegénységnek. Ahol, ha a kenyerét megtörte a bennszülött, huzódott ki a kenyérnek nevezett kovászformából a zabszalma. Ahol egy mienkfajta közkatonára irigy csodálattal tekintett a szegénység, mint gazdag emberre, aki minden nap hust eszik, akit finom és meleg ruhákban járat Fran Joszip, jó fegyverrel ellát és csillogó aranypénzzel fizet. Ahol már tél elején, az első hó lehullása idején, a nyár alkalmával békésen járókelő patrulokat meg kellett kettőztetni, háromszoroztatni s még jobban sokszorozni, hogy három ember helyett huszonnégy is járt – azon egyszerü oknál fogva, hogy a hó elvitte a hegyközök putrijaiba a nyomoruságot meg az éhezést s az emberek, egyebet nem tehetvén, fölvették a sarokból a fegyvert s elmentek rabolni. Adjon az, akinek többje van. S ha nem ád, hát ezért van a puska, a pisztoly, a handzsár. Pedig tizennyolc krajcár volt egy tyuk, két hatos egy liter szilvapálinka, forint egy birka bőröstül, -153- fütőfa annyi van, hogy mindenki lehozhatja a hegyről, aki nem röstell érte egy kis lovacskával fölmenni – amit egy ló a hátán le birt hozni, annak is két hatos volt az ára, de az is csak azóta, mióta Fran Joszip katonái ott voltak az aranyaikkal. Egy csésze feketekávé a bennszülöttnek a kafánában egy krajcár. A falu főutcáján, a csarsián, rudon vitte két ember az egydarabban sütött birkát, a kutya meg a légy csapatosan ment meg repült utána, aki megkivánta, azonnal hasitottak neki belőle egy jókora karajt bordástul: egy karaj egy krajcár. Mint jókora dominókockák hevertek a piac földjén a szőrös állati vadbőrök, amiknek az egykori gazdáját elejtette a primitiv vadász az erdőkben, ezt fölkötötte madzaggal a bennszülött a lábára a szőrivel befelé, viselte, amig le nem szakadt, egy esztendőre való egy pár lábbeli három hatos, az olcsóság valósággal dühöngött s mikor a hó leesett a völgyekbe, mert az ormokon ott lakott nyáron is, kénytelenségből rabolni mentek a hegyköziek, akik laknak ott valahol a mély „válék“ oldalán, vizmosások partján, a rengetegek barlangjaiban, a fölöttünk élő hatalmas Isten legháta mögött.

A Werndl beszél. Az ócska puskára való tekintet az emlékek egész raját szabaditja -154- föl. Látom az elfogott rablókat, amint a Lim szélén hosszu libasorban hajtják őket a török csendőrök befelé Plevljébe a kádi elébe, a vasbékó a nyakukra van verve s a lánc az egyik nyaktól a másikig huzódik. Köztük egy öreg, nagyszakállu, ősz, turbános ember, az már nem bir gyalog menni a sziklákon át, apró lovat adtak alá. Kis, bikaborju formáju lovat, amelyre csikókorától kezdve rá van kötve egész életére a fanyereg, ebben a nyeregben ül az öreg török, a vaskarika a nyakán s a karika láncai leszolgálnak az előtte meg utána haladó rab nyakához. No, és ezek még legalább élnek, bár ki tudja, miféle sors elé vándorolnak a láncon. De látom azokat is, amelyek csak fejek és a testük hiányzik. Akiket a nyomoruság ezen emberei közül a czaptiék lelőttek a hegyek mélységei között s otthagyván a testet a sasoknak, csak a lenyiszált fejet hozták elő karón, mint győzelmi jelvényt s rendes szokás szerint a karót beletüzték az utca földjébe a hivatalos ház előtt. Részben elrettentő példa gyanánt, részben pedig, hogy a vásáros nép maga bizonyitja a fejről, hogy a csendőrök éppen azt szedték le a nyakáról, akit kellett, nem pedig valami ártatlant. Csakugyan különös világ volt s a különös világban különös, régi -155- élet, mintha az a mindössze hétnapi, a pihenőkkel együtt kilencnapi mars, amit odáig tettünk, elmult évszázadokba vetett volna bennünket. Vasut azon a tájon nem volt, ma sincsen s tudja Isten, lesz-e valaha. Jóval lejjebb, Mitrovicáig, már akkor is ki volt épitve a szalonikii vasutnak egy szárnyvonala, de azóta sem jutott tovább, hogy valamikép a szarajevóival kezet foghasson. Beszélték pedig, hogy sok kincs volna a hegyek mélységében, hogy némelyik helyen kilátszik a hegy oldalából a barnaszén. Egyes vidékek kopár sziklák, három-négy óra hosszat el lehetett gyalogolni, anélkül, hogy nem hogy egy kunyhót, hanem csak egy pásztort, vagy egy szemközt jövő vándort talált volna az ember. Emberöltők előtt kiirtották már e hegyekről az erdőt, a vihar meg az eső apránkint levitte róla a földet, uj erdőt senki sem ültetett, igy kopárult el a vidék. Mig más helyeken sötét, szinte ijesztő pompájában mutatkozott az őserdő. Ha hire járt, hogy rablók tanyáznak benne, cserkészést rendezett ellenük a mi katonaságunk, amit Streifungnak neveztek hivatalosan. A katonák alig birtak előrehaladni benne, a Linnemann-ásó éles felével szabdalták maguk előtt a mindenféle kuszónövényt. Ezekből az erdőkből -156- hordta aztán lóháton le a völgybe a szegény nép a fát, két hatosért egy fuvart.

De a huszkrajcárost nem mindenki vette el ebben az árban, hanem csak tizennyolcban. Ha azonban ki volt lukasztva, megért husz krajcárt. Mert akkor madzagon az asszonynép nyakába lehetett akasztani.

A kocsit nem ismerték azon a tájon, az első rendes szekereket a mi trénjeink huzatták oda, ugyan azok sem lóval dolgoztak, hanem öszvérrel. Egyszer láttam csak, hogy hat ökör huzott elő valahonnan a délibb vidékről valami szekérformát, a nyikorgó, recsegő, sivalkodó rozoga alkotmány az egyfából való kerekeivel miben sem különbözött a népvándorláskori kerekes alkotmánytól. Az eke, ahol a vizpart mellett valamit lehetett szántani a földben, melyben több volt a kavics, mint a föld: kétujjra szolgáló faág volt, az egyik ága a huzó állathoz kötve, a másik ága helyettesitette az eke vasát, a nagy faekén a vaspapucsot. Nem csoda, hogy nem ismerték a kaszát, az ilyen szántásból való terméshez nem is volt szükséges. A lejutásunk előtt csak pár évvel ismerték meg a gyufát, a nép valami foszforos folyadékot hordott magánál kis üvegben, meg fogpiszkálóforma faszilánkokat, ezt ütögette a foszforba: hol -157- meggyulladt, hol nem. De a jobbmódu családoknál ismerték már a Döbereiner-féle taplógyujtó masinát is. Innen szállt a hegyeken átal a sóhajtozó bakanóta: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?

Aki legkisebb időt töltött is ott, az is lent volt egy esztendeig, de a társaság egyharmada két évet, másik harmada hármat szolgált ott. De a honvágyon kivül, amely külföldön a magyaron igen elhatalmasodik, más baja nem igen volt a népnek. A közember fizetése a háromszorosa volt az itthoninak, de mert aranyban járt ki, az elváltási ázsiónál fogva majdnem a négyszerese is. Négy forint öt krajcárban kapott egy aranyat a katona, s a török (azaz, hogy a legnagyobb részük mohamedánná vált szláv) elváltotta négy forint nyolcvanötbe. Ha lejjebb ment az ázsió, a katonák háborus hireket kezdtek terjeszteni a csarsiában, akkor fölment az arany ára öt forintra is. Itt is állt az az igazság, hogy kevés tudománnyal kormányozzák a világot. Azután minden extramunkáért külön fizetést adtak, akár útcsinálás, akár kidőlt telegráfkaró fölállitása, akár pedig a naponkinti patrulszolgálat volt is az. Jó meleg ruhák, elegendő étel (a nagy olcsóságnál fogva nehéz volt az ételpénzt elkölteni), ingyen kidukált -158- a bor, a dohány, a teához való „fü“, cukor meg rum. Nem csoda, hogy az eljövetel után, mikor a hazatérés örömein átesett a katona, igy sóhajtott föl: négykézláb is visszamönnék. Mert ténydolog, hogy a lentvaló „vendég“ nem hazulról kért pénzt, ha takarékos volt, hanem még ő küldött haza. Volt egy káplárunk a századnál, aki ott tanult meg irni-olvasni, igy is lett altiszt, annak itthon balkézről való felesége volt két gyerekkel, a derék ember odalentről küldte föl az asszonynak a gyerekek részére a kiscsizmákra valót.

De volt eset rá, hogy nem kereshetett a vendég, mert megállt a patruljárás. Mikor hullani kezdtek a nagy havak az égből, lecsusztak a sziklákról és betöltötték a völgyeket. Most is lehet hallani mellmagasságig, meg derékig érő havakról, de az itthonvaló emberek ezt rendszerint olyan tulzott beszédnek veszik, mint mikor valaki azt panaszolja, hogy az utcán „térdig ér“ a sár. Pedig csakugyan voltak ott derékig érő havak. Nem talán mérföldek hosszán, hanem hiszen elég abból egy kilométer is, ha egyszer nem lehet rajta keresztülmenni. Akkor aztán megállott minden. Se patrul, se rabló, se posta, se gyakorlat, se semmi, csak egyedül a mindenek fölött való szent szolgálat állott éjjel-nappal -159- a hideg őrségeken. Ilyenkor megbujt a lapos barákban a kemence mellett a vendég, szállt a nóta hazafelé, egyébként pedig minden aludt, mintha megfagyott volna a világ, a Werndlek álmosan lógtak a fafogason s a trombitás az inge gelebibe tartogatta a kürt rézfuvóját, mert máskülönben befagyott.

Az. De azután tavasszal a hó észrevétlenül elveszett, mint ahogy észrevétlenül vesz el a kis kácsa tollából a sárga szin, a napsugár egyre hosszabb ideig tartózkodott a mély völgyekben, virágoztak a szilvafák, fehér ruhában kiabált a dsámia tornyáról a török harang, melynek az a sajátsága, hogy lejár a toronyból aludni, a török katonatestvérek kivasalták a rézhengereken az irgalmatlan nagy piros sipkákat s a mi bakánk leakasztotta a szegről a Werndlt, mondván neki: gyere asszony szolgálatba…

Ha nem az öreg Werndl beszélne a sarokból, ugy tetszene, hogy a fele sem igaz ennek. Hát hiszen való, hogy régen is volt ez. Azóta a közös ármádiás apa helyett a fiu vezeti a honvéd magyar fegyverét a balkáni tájakon… az öreg Werndl csak csöndesen szutyog a sarokban…

István a nótájára talál.

Mi üthetett a pontos, rendes, szorgalmas öreg Istvánba, hogy bár hétköznap van, hogy bár még korán van, éppen csak hogy meggyujtották a lámpát s máris meglódult? Még pedig egész alkalmasan „meg van lódulva.“ Csak ugy a hétköznapló munkásruhában, amilyen a külvárosi kisgazdához illik a dolog közben, járja a bormérőket, mindenütt leszalajtván két-három deci borocskát. Hogy mi ütött az István bácsihoz, az éppen ugy nem tudható, mint a babilóniai torony magassága, mert nem beszél róla, de nyilvánvaló, hogy valami hirtelen öröm érhette ebben a szomorusággal oly igen nagyon ellátott világban. Máskülönben nem ment volna el korcsmaajtónyitogatónak a nagy tehénbőrcsizmákban, a még nagyobbnak tetsző ócska hegyes sapkában, amit azonban ezuttal nem huzott le a fülére, mint kint a szántáson, ellenben föltolt a feje tetejire, mondván: Ihajla, möggyütt a régi kedvem.

István tánchoz késziti magát, a két kezét a -161- derekára teszi és illeg a szoba közepén. Hej – mondja – itt elég férhetős hely van.

No, ez igaz, ha más semmi egyéb sem igaz is. Drága a bor, az embereknek meg a fiatalja egyre jobban megy elfele, jóformán üresen maradna a szoba, ha István nem billegne benne. Az öreg az egyik lábát előreteszi, ami természetes is, mert mind a két lábát nem teheti egyszerre előre. Mondják, hogy ezt csak az öreg Kájblinger timár próbálta egyszer, amikor két lábbal akarta megrugni a kutyát, de neki sem sikerült, mert hanyatt esett, pedig tanult ember volt, céhbeli timár volt (ugyan a tabakosságot is üzte). István hát a ballábát előreteszi, a sarkára s igy billegtetvén jobbra-balra a lábafejét: nézi. Azután megint a jobblábát teszi előre és annak a fejét járatja. A másik lábát térdben behajtja, hogy olyanforma, mintha mindjárt ugrani akarna, mint az oláhos táncban. De nem, István ezt nem teszi, hanem kiegyenesedik, sarkhoz a patkós csizmával s azután lassan, de büszkén, emelt fejjel megforog maga körül, hogy mindenki láthassa szemtől-szembe is. Ilyen az öreg ember tánca, nem nagy megerőltetés kell hozzá, de nem is fárad el bele István, hanem járja nyugalmasan, kedvére. -162-

– Nem lönne sok, István bácsi? – kérdezi a korcsmárosné. – Kettő nem lönne elég?

– No – mondja István kegyes jóváhagyással –, hát annyi is elég lönne.

Csakugyan, óvakodik be az ajtón két szakállas öreg ember, az egyiknek valami hosszu barnaság van a kezében. Nézi őket István, de nem igen jól lát már, időbe kerül, mig megállapitja, hogy mit bolondéroznak ővele, mikor ezek nem cigányok, hanem zsidók. Ez a Salamon ócskazsidó, amaz meg a Jakab ócskazsidó.

– Virágjában – feleli István –, mint a paszuly. Hát te hogy vagy, Salamon öcsém? Hát hiszen azt mondták itten, hogy cigányok vagytok, pedig nem azok vagytok. No, de hát az se baj, mert látom, hogy hermónika van a Jakabnál. A Jakab majd hermónikáz evvel a micsodával e!

István kap a harmónika után, de Jakab elháritja a kezét. Nem harmónika az, hanem -163- barna papirosban egy csomó skatulya, azokban harisnyák: vögyön kend, István. – Hát – mondja méltatlankodva István – az öregapám sem viselt ilyen asszonynak való holmit. Még mit nem akarnátok? Csuffá akartok tönni? Nézd csak. Ha már nem vagytok cigányok, legalább hoztatok volna hermónikát!

– Jaj – neveti Salamon –, az nem olyan nagy baj, mint amilyennek látszik. Nem köll a mulatáshoz harmónika. Majd danolunk.

– Én – mondja – én? Hogy löhet ilyen beszédet tönni? Én már öreg vagyok. Én már csak fütyürészni tudok. No – teszi hozzá engedékenyebben – tik is öregök vagytok, de mégis fiatalabbak vagytok. Nektök még kellene tudni. Köllene tudni, értitök?

– Nem hát – fakad ki István. – Ha tudtok is, akkor is csak valami fincum-fáncum uj nótát tudtok. Az nem ér sömmit. Mert az uj nótának nincsen érdeme… Az uj nótát -164- nem hivják sömminek. Az csak olyan sömmirevalóság. A régi nóta… az más beszéd… a régi nóta, az nóta.

Miután István ugy érzi, hogy igazságot mondott, szigoru egyenességben áll Salamonék előtt.

Jakab maga elé huzza az asztalra a harmónikás miegymást, hogy István valahogy le ne verje. Mert István már hadonász és el van keseredve azon, hogy az ujfajta nótáknak nincsen semmi érdeme. Nóta tekintetében el van már hagyatva tökéletesen ez a világ. Szomoru az ilyesmi. Ki gondolt valaha, régente erre, a mi fiatal korunkban, Salamon?

Jakab barikádja mögül megszólal a nóta: Tudom, hogy a rózsám nagyon szegény, azért löttem én is juhászlegény.

István megütődve ereszti le a kezét. Azután ahogy azon a kis létrán, amihez ez a nóta szerkesztve van, Jakab mély hangja jár-kel föl-alá, akként jár-kel Istvánnak a keze is a levegőben. A meghatott István szerelmetes csókot nyom Jakab homlokára, mondván:

– Ez már más. Ez nóta, Jakab testvér. Mert ehhöz képzelöm és érzelöm szükségöltetik.

A sas utja.

Egy barátom a háboru előtt Oroszországban járt a feleségével. Szent-Péterváron lévén, megnézték a Eremitage-t. Egy nagy teremben diadalmi jelvények vannak fölhalmozva. Zászlók, amiket az orosz hadsereg itt vagy amott elvett az ellenségtől. Egy helyen, egy csomóban magyar negyvennyolcas honvédségi zászlók. Az asszonynak könny szökik a szemébe, ahogy ezeket a magyar jelvényeket nézi s egy zászlónak selymét szeliden megsimitja. A teremőr azonnal ott van a szokásos figyelmeztetéssel, hogy a kiállitott tárgyakhoz nem szabad nyulni. A férj mentegetőzésül mondja:

A muszka megértőleg bólint, hogy nono, az más. Ha vengerszka, akkor szabad megsimogatni a magyar zászlót.

… Ma már nem igen lehet zászlókat elrakni diadalmi emlék gyanánt, mert nincsenek a hadak utjában. Fogalomul megmarad, de már nem gyüjtőeszköz. Julius Caesar idején, ha ingadozott a légió falanksza, a légió -166- jelvényét a katona az ellenség közepébe hajitotta s a légió utána ment. Azóta elmult ez a hadi világ, a zászlóval nem lehet a föld alá bujni s onnan verekedni. Hanem azért másféle jelvények akadnak még.

Mint teszem azt, mikor Breszt-Litovszk várát épitették Lengyelországban, a grodnói kormányzóságban az oroszok, a fővárosnak a főkapujára fölakasztották a hatalmas nagy cári cimert. A külső erődök is kaptak belőle, de a fővár nagykapujára jutott a legnagyobb. Aki arra járt, láthatta. Hatalmas kétfejü sas, dusan aranyozva, a sasfejeken korona, a szájukból fenyegető piros lángnyelvek nyulnak elő, a kétfejü madár feje fölött a minden oroszok cárjának koronája, a hasában a szentgyörgyös cimer, a szárnyaiban a többi. Belőlrül kivert, dombormüvü, trébelt munka. Az egyik karmában a kard, a másikban a cári jogar. Véres lángnyelveivel, csillogó, fényes aranyosságával kiáltozva jelképezte, hogy ez a vár bevehetetlen, mert megvédi a hatalmas cári sas.

Azután egyszer szóltak az ágyúk Breszt-Litovszk megvíhatatlan falai előtt s a tüzér gunyja volt-e, vagy véletlenség, de ugy van, hogy a srapnelszilánkok lesodorták a büszke -167- sasról az orosz császári koronát, azután pedig kiverték a karmából a jogart. Hogy ahol nincs jog, ott ne legyen a heraldikai állat karmában jogar. Azután egy golyó lesöpörte a várfalról az aranysast, leesett, Litovszk meg elesett.

A büszke sas hevert a földön, félszárnyát meg is pörzsölte a láng. Arra megy bizonyos Stefan Meyer nevezetü közkatona s nézi.

Ugy gondolja magában, hogy ezt a sast ő hazaviszi. Próbálja emelni, biz az nehéz, mert majd méteres. Mindegy no, Stefan Meyernek ugyanis trombitáltak, hogy a csapata onnan máshova megy, Meyer ugy vélte, hogy mert már itt elvégezték a dolgot, hát valószinüleg megint a francia fronton lesz foglalkozás, hát elviszi a kőfalról lehervadt sasmadarat a németek országába. Drótokat és madzagokat kötözött a sasra és vitte magával. A földön hevert nagy megalázottságában, a senkié sem volt, vihette.

Meyert aztán vitte a vasut a sassal. A vasut átment Galicián, bekanyarodott Magyarországba, Meyer gondolkozva kérdezte önmagától, hogy hova megyünk hát és a sas is alighanem gondolkozott afelől: hát hova cipel engem ez a német? A vasut bekanyarodott -168- a magyar alföldi tájak felé, leért Szegedig, itt Meyernek tudomására jutott, hogy Szerbia ellen mennek, hát most már ő a szerbeknek vigye el a muszka sast? Oda nem viszi. De eldobni nem lehet ezt a sok aranyosságot, ha már eddig törte a vállát. Itt azután találkozik egy negyvenhatos katonával, az megvette tőle, gondolván, hogy majd ha vége lesz a háborunak, fölakasztja otthon a tiszta szobába emlékül. De azután, hogy a háboru sokáig tart, emennek a katonának is elfogyott a pénze és a bresztlitovszki büszke cimert eladta a muzeumnak.

No, alighanem ez sem gondolta volna valaha, hogy még idejut. Mikor nagy parádék és ágyudörgések között fölrakták a falra. De itt van. Ha majd, idők multával erre jár a feleségével valamely szürkeszemü északi idegen, az asszonynak majd ezt is szabad lesz megsimogatnia. Mint a magyar asszonynak amazt a magyar zászlót ott az Eremitageban.

„Őrmestör ur!“

Külső kocsi áll a Vanélia-téren. A kocsin ül egy magyar, jó széles ember, még szélesebb abban a subában, amibe beletakarta magát, a hoszu sipka is jól bele van huzva a fejébe, a magyarból ilyen állapotában nem igen látszik ki más, mint az orra, a bajusza, meg a pipája, de az sem ég, mert köd van és ködben nem szokás pipálni, mivelhogy nem látszik a füstje. Szép azonban a kocsin a vasalás, virágos, karikábahajló, szép vassugarak, mint folyondárok veszik körül az oldalcserényt, hogy szinte játéknak tetszik az egész, pedig ezek a cifraságok tartják össze a kocsi foglalatját: ez szép munka, ezt alighanem dorozsmai kovács csinálta, mert ahhoz fogható kocsikovács nincsen, mint a dorozsmai. Nézdegélem a kocsit, a magyar eleinte nem szól semmit, azután azt mondja csendesen, csak ugy maga elé:

Nézek föl rá, azonban annyira bele van bujva az állati bőrökbe, hogy erről ugyan nem lehet tudni, hogy kiféle volna. Ezt kérdezni -170- kellene, de nem szabad, mert az nem illik. Sértődésekre vezetne, annak szolgálhatna okául, hogy „ű“ vél én rám, én pedig nem vélek „ű rá“. Továbbá, ha már igy szólitott, akkor bizonyos, hogy koma, régi testvér, mondom hát:

– Nono – mondja az ember a subából –, most már majd mink is tanálkozunk.

– Nono – véli megint a bőrökből az ember –, de majd nem itt, hanem odabent.

– Hát hiszen most is föl vagyunk öltözve, komám. Maga még jobban, mint én.

Az ember még mindig egy árva mozdulatot sem csinál, ugy ül a lóhajtó-ülésben, mint a szobor.

– Nono – mondja –, majd ha a kaszárnyába őtözünk föl. Mikor majd elmönyünk.

Jaj, hát igy. Hát ez más. Azonban mondom, hogy a szó ne egyezzen, ellenvetésül:

– Mögyünk… dehogy mögyünk. Köllenek is már az ilyen penészös vén csontok. Minek lönnénk mink már jók, talán kránfutternek. -171-

A suba most lassan megmozdul. A hó, ami a vállára esett, lassan lehull róla. Két kar nyulik ki alóla. Az egyik kiveszi a magyar fejéből a pipát és eltartja maga elől. A másik kar széles, legyintő mozdulatot csinál a kocsi balkereke felé. Le van ezzel intve tökéletesen ez az egész mostani világ.

– Nono – mondja megint az ember –, hát nem látja, hogy ezök a fiatalok mán tizenhat hónap úta viszkolódnak, aztán nem birnak röndöt csinálni? Hát csak be köll nekünk is öltözni, hogy segitsünk röndöt csinálni.

No, hát ez más. Igy már érthető a beszéd, amely a szőrös bőrök közül elődúródik. Ha már ugy áll a világ, hogy ez a sok fiatal nem tud röndöt csinálni, hát akkor csak bele kell öltözködni az angyalbőrbe. Miért ne, mikor a koma is mondja a subából. A komák, a vén csatárok, a szentséges hős és borzasztó módon penészes agg csontok – ha csak valami tulfájdalmas szaggatások nincsenek bennük – mind csak ugy gondolkoznak, hogy be kell öltözködni megint, a fiatalok segitésére, mert az öregek nélkül „nem mén szálába a dolog“. Csak éppen hogy a balszemével kacsintson egyet ezekre a rettentő vén szentségekre az öreg ur, azután mindjárt meglódul minden, -172- fiatalok segitségére, ország használatára, rég letett fegyvereknek ujból való viseletére.

– Nono, – mondja a szó a kocsiról a subából. – Mögyünk. Majd tanálkozunk a fölőtözködésnél.

A kraszniki csata.

Pihenőre itthon levő öreg katonák beszélgetnek egy-egy üveg sör mellett. A pihenő abban áll, hogy egy kicsit hazajöttek a harctérről s most foglyokat őriznek. Ahhoz képest, ami ott van, pihenőszámba megy az ilyesmi is. Vén trénkatonák meg azért vannak itthon, hogy kocsikat, szekereket szedjenek rendbe, fessenek, mázoljanak, javitgassanak, ezeknek meg ez a pihenő. Azután vannak egészen fiatalok is itthon, akik még csak majd ezután mennek el háborus világot látni, öreg altisztek jöttek haza a tanitásukra, mint már ez a háboruban szokás. Estefelé aztán munka után, a sokféle katona összekeveredik a kisvendéglő asztalai körül, pohár bort inni, falubelivel találkozni. Hirt hallani attól, aki szabadságról jött, üzenetet küldeni azzal, aki szabadságra megy és megosztani egymással a hazulról jött elemózsiát, mint háboruban szokás.

Azután, ahol ennyi katona együtt van, ott hamarosan felüti fejét az üzlet, mert a háboruban ez is szokás. Felkeresi a sok embert a kinálat a bakancsfüzőzsinórtól kezdve -174- a nyolcadcédulás osztálysorsjátékig. Háborus verseket kinálnak, sapka mellé való diszitéseket, nyakbavaló pénzt, noteszt és levelezőlapot, szép képeset. A másik üzletes fotografust ajánl, a harmadik a fotografus mellé olyan mestert, aki a fényképet hihetetlen olcsón üveg alá rámázza, de hátulról még be is ragasztja, hogy nem megy bele a por.

– No az okos dolog – véli egy katona – ha a por legalább a fényképünkbe nem mén bele. Mert mibelénk ugyis mönt elég tavaly nyáron a Szerbiába.

Ilyen tréfás megjegyzések hallhatók. A pucpomádét kinevetik, hogy hát még mit nem, majd még a gombot is pucoljuk. Régi világbeli katonaság volt az, amikor még a gombot is olyan fényesre pucolták, hogy a légymadár is lecsuszott róla. Az osztálysorsjátékost biztatják, hogy bizonyosan vesznek tőle, de majd csak akkor hozza elő a cédulát, ha már nyert.

– Hát csak nem vagyok bolond, akkor eladni – mondja a mozgó kereskedő – amikor már nyert.

– Hát mink mög – mondják a katonák – nem vagyunk bolondok addig mögvönni, amig még nem nyert.

Igy évődnek. Egy ember azt kérdezi, hogy -175- a fényképen rajta lesz-e a füléből az a darab is, ami valahol a Balkánon „levickolódott róla.“ A fotografusi ügynök igéri, hogy akár kétakkorát is csinálnak hozzá. Akkor jön egy kalapos kisasszony, szép háborus képeket árul. Nagyon szép képek, tanácsos mindenkinek venni belőlük egyet emlékül, hogy otthon is legyen és nagyon szépen, olcsón rámázzák a Karika-utcában.

A kisasszony nagy táblához viszi a képeket, az egyik kezével a vállára támasztja a táblát, a másik kezével pergeti a képeket. Huszonöt-harminc év előtt félosztrák-félolasz mosolygós, nagyszakállu krajnaiak hordozták igy az olajnyomásu képeket, azután az elmult és megint feltámadt a szokása, mert a háboru mindent feltámaszt, csak az elesetteket nem birja feltámasztani.

– Itt egy szép Ferenc József és egy szép Vilmos, vegye meg, bácsi, ez nagyon izléses most a vendéglőkben.

– Ott vannak már régön. A király már nagyon régön, a Vilmos mög mindjárt azóta, hogy a háboru kiütött… Ugyan mán az is régön volt… -176-

– Bizon régön kezdtük mög a táncot. Némely részünk már el is felejti, hogy civil volt valaha.

A kalapos kisasszony szokva van már a beszédekhez, csak pergeti tovább a képeket. Ez a Belgrád ostroma, ez a valjevói ütközet, ez Szendrő várának diadalmas védelme… ez a kraszniki csata…

– Hát – mondja – hát… tudom is én. Ilyenforma volt. De mindön csata ilyenforma. Nézze már maga is, Mihály.

Nyujtja a képet egy öreg közkatonának. Az is nézi, nézi. Billent féloldalt a fejével.

– Akkor – folytatja a kisasszony – ez nagyon szép kép a családi szobában, örök emlékül. Ezt tessék megvenni, igen ajánlom. -177- Szép kép és müvészi kivitelben, kérem.

– Nem vöszöm én, kéröm. Elég volt azokat egyször látni, nemhogy még a szoba falára is fölakgassam.

– Hanem tudja, ha majd azt a képet áruli, amelyikön a kirájok mög a császárok mind szerbuszolnak egymással… aztat a képet majd mögvöszöm.

– Akkor – mondja elszomorodva a kisasszony – sokáig kell nekem várni arra, amig én magával üzletet csinálok.

Esti ima.

Erre mifelénk nincsenek afféle nagy fogolytáborok, mint Ostffyasszonyfán s más egyebütt, csak ugy magánházaknál vannak elszállásolva a foglyok a külvárosokban, némely helyen tiz, a másik helyen harminc, vagy ötven, aszerint, amennyi hely van egy-egy háznál. Onnan járnak azután dologra, kiki olyan dologra, amihez ért. Öreg népfelkelő katonák őrzik őket. Ez elég jó beosztásnak látszik. Az is jó, hogy bizonyos munkákhoz van munkaerő, a foglyoknak is jó, hogy nem tépelődnek egész nap a fogságukban a sorsuk felett, hanem amellett még pénzt is keresnek és a pénzből telik egy kis dohányra, egy-egy üvegecske sörre, amit az asszonyok a kvártélyra visznek nekik.

A mi foglyaink is vannak ilyen elhelyezési rendben Szibériában. Irta már haza magyar fogoly katona onnan, hogy a gazdájának két ünneplő ruhája van és az egyiket őrá adja, amikor vasárnap templom után egy kis elbeszélgetés szempontjából együtt a kocsmába mennek.

S beszélhet bárki bármit, az orosz földmüvelő és a magyar földmüvelő megérti egymást. -179- Ezek az oroszok a tevés-vevésükben kissé lassubbak ugyan, mint a magyar, de jó emberek, becsületesek és istenfélők.

Mostanában nagy melegek járnak erre lefelé. Tegnap a hőmérőt bevittem a napról, mert attól tartottam, hogy szétrobbantja az üvegjét a kéneső, mert már negyvenkilenc fokon állott Celsius ur számitása szerint. Ilyen meleg napokon, ha kisded kvártélyára a dologból hazatér az orosz, mind leveti a kabátját, ilyenkor lehet látni, hogy egyiküknek a nyaka sincsen anélkül, hogy ne volna ráakasztva madzagon egy szent György, vagy egy Krisztus, vagy a csensztohovói fekete Mária, aki a mi alsóvárosi templomi nevezetes fekete Máriánkkal azonos.

Más a kozák, meg a szibirják név alatt emlitett mindenféle ázsiai félvad népség, ezeket az európai orosz paraszt nem tartja magával egyenlőknek.

– Rablók azok – mondja felőlük megvetőleg –, nem katonák. Nem igazi oroszok…

Közébük van azonban csapva egy-egy csapat olasz is. Ezekkel nincsenek sehogy sem. A szerbeket sem tulságosan kedvelik, de az olaszokkal meg éppen nincsenek kibékülve. A déli heves temperamentum sehogy sem fér össze az ő nyugodtságukkal. Az olasz lármás, -180- verekedő, ideges, ha kártyát keríthet, kártyázik.

Ez a kártyázás olyan rabszokás. Nálunk is van a muzeumban őrzés alatt olyan rabkártya-pakli, amit a Ráday-korszakban az egész Alföldről összeszedett betyárok a tulajdon kicsorgatott vérükkel festettek kártyává. Hogy melyik a zöld tizes, melyik a piros disznó és melyik a makk csikó. Vagyis hogy a makk király, de a király neve abban az időben még olyan tiszteletben részesült, hogy a kártyában nem emlegették.

Az olasz hát kártyázik, ha van mivel. Ha nincsen, akkor krajcárt gurigál deszkáról. Vagy falhozverőcskét játszik. Ha egyikhez sincsen alkalom, akkor az ismeretes nápolyi ujjfelmutatással próbálkozik. Aki azután nyer, az nevet, aki veszit, az mondhatatlanul mérges. Ugrál, kiabál, hadonáz, toporzékol, lekapja a sapkáját a fejéről, beleköp, a sapkát ledobja a földre s összetapossa. Közben hangzik a korpo di Bakkó, a maledetta, a szanta Mária meg mi egyéb, – az oroszok mindezt, mint előttük érthetetlen dolgot, csendesen nézik.

Esti hét órakor katonai őrségeinken tisztelgést kiált az őr. Az őrség fegyverbe lép. A trombitás kürtszavaink egyik legszebbikét -181- fujja:… és az Ur angyala üdvözlé Máriát… Az őrségkáplár fejvetést és szijszalajtást vezényel a Mária nő tiszteletére küldött angyal felé.

Az olasz veszekszik tovább, az orosz is hallgat. Nem ismerik ezt a jelzést. Semmi közük hozzá.

Mikor az esti kilenc óra elkövetkezik, az őrség embere a különböző kaszárnyákban ujból fegyverbe hivja a népeket. Az őrség fegyverbe áll. A dudás a szájához teszi a kürtjét. Száll a réztrombitából az érchang, a takarodó: hátra, csak csendesen hátra…

Az orosz koponyákról nagy hirtelenséggel lekerülnek a sapkák… Keresztet vetnek magukra az emberek. Egy orosz el kezdi mondani a bus egyházi éneket. A többiek belevágnak. Három hangon énekelnek. Ötven ember énekel. Hangjuk végigmegy az utcasoron s ahány házban van orosz, ott a sipka levevődik, a kereszt feltevődik, még ezek a semmirevaló olaszok is elhallgatnak az örökös lármájukkal, az öreg népfelkelő őrkatona pedig, a balkezére vetvén a puskát, a sapkáját leveszi a fejéről a felettünk élő és egyedül hatalmas úr tiszteletére, mondván:

Alku a szülével.

A városi ember, ha be akar valamit hozni a muzeumba, leginkább a vasárnap délelőttjét választja ki erre a célra. Ha egész héten nem is volt a belső városban (a palánki részen, mint mondják az öregek), vasárnap csak bemegy, hogy a piacon találkozzon az alsóvárosi sógorral, továbbá, hogy megnézze a vizet. Kimegy a partra, megnézi a Tiszát és látván, hogy most is ott van, ahol ezeknek előtte, megnyugszik benne. S ha már ott van a parton, bemegy a muzeumba is s amit be akar adni, magával viszi.

A tanyai embernek pedig erre a célra a hetivásáros nap az alkalmas, mert vasárnap nem szokás bejárni, az országos vásárt kivéve, akkor meg egyéb dolguk is van, mint a muzeumban időzni. A szüle tehát, aki most ime szombaton déltájban benyitja az ajtót, feltétlenül tanyai. Kendő van a kezében, a kendő sarkán csomó: bizonyosan hoz valamit. Valami régiséget, amit a földben leltek, amiről az ásó vagy az eke vasa leforditotta a homokot, mást nem igen lehet behozni a külső világból. -183-

– Nono… Csak ugy. Aztán ültem is a kocsin öleget. Mert mink arra a Madarász-tó felé vagyunk. Talán maga tudja is azt, hogy az merre van.

– Az az – hagyja rá a szüle s most már több bizodalommal van, mert hiszen látható, hogy ilyenformán ismerősök vagyunk. – Kérdezze már, hogy mért gyüttem?

Ez a szokásos előljáró beszéd. Utána a szüle kibontja a kendő egyik csücskét. Pénz van benne, ezüstpénz, régi.

A szüle most már leül, de előbb gyanus tekintetet vet a székre, melyet a bentvaló -184- cifra beszéd fotelnek, a kintvaló egyszerü beszéd párnás-széknek mond.

– Arra volnék én most már kiváncsi – mondja –, hogy ér-e ez a pénz valamit?

A szüle gyanuskodva néz. Hogy ilyesmi. Két hatos. Nem lehet az. Mondja is megsértődve:

– Két hatost? Husz krajcárt? Ugyan, már hova gondol? Hiszen errül a pénzrül azt mondta a tanitó ur, hogy a háromszázötven esztendőn fölül van, tudja-e maga aztat? Háromszázötven esztendő. Nem is annyi, hanem még fölül rajta. Hiszen akkor talán még a Krisztus urunk is a földön járt.

Ezt ugyszólván mindig el kell mondani, de sohasem akar belemenni a fejekbe. Gyanut fognak és kételkednek. Ugy érzik, hogy az ilyen alkunál ők vannak alul és az urféle, hej az urféle (hogy bujna bele az ördög…).

– De hát ez csakugyan ugy van, szülém, ahogy mondom. Próbálja meg a piacon felkinálni az ezüstmüvesnek, az talán majd ad érte valamit, mert ez ráteszi az ezüst óraláncra fityegőnek. -185-

– Mert én eztet magának akarom nyujtani. Aztán csak nem nyujtok kéthatosárát.

Ez más beszéd. Ez az ugynevezett „nyujtani köll“ elmélet. Azt tartalmazza, hogy ha az urfélétől valami szivességet, szolgálatot, vagy akármiféle tevés-vevést várunk, akkor „nyujtani köll“ érte valamit. Azon az alapon, hogy a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mi lehet azonban most már az a szolgálat, amiért a régi pénzt nyujtani akarja szülénk. Másként, kell tehát itt forogni a beszéddel.

A szüle bontja a kendő másik csücskét. Összevissza hajtogatott vékony zöldesforma papiros bontakozik ki belőle. Féltékeny szeretettel fogja a kezébe, mondván:

– Ez madárlevél… Ugy hallottam, tudja-e, hogy itt bent maguk ebbe a házba a magyar katonák levelit eltöszik. -186-

– Hát azért hoztam be. Ezt az unokám küldte a Zemislibül, mikor körülsáncolták üket az oroszok. Ez madárlevél. Ezt egy nagy gépmadár hozta. Tögyék el eztet is a többi közé. Hogy mögmaradjon mindig, hogy az én onokám még akkor se felejtközött el az öreganyjárul. Eltöszi-e hát?

– No – áll föl a párnás-székről a szüle –, akkor itten hagyom. De jól eltögyék. Hogy ha valamikor keressük, előmutathassák.

Ebbe belenyugszik, bucsuzik, a jobbkezéből a balkezébe tévén a kendőt, hogy kezet foghasson.

Hát igen. Mert mégis csak úgy áll a világ, hogy „nyujtani köll“. A szüle elment, itthagyta Lipót XV. krajcárosát és azt a szép uj magyar paraszti szót: madárlevél.

A föld és a bevonulás.

Mult héten megint sok ember vonult be fegyver alá, katonának. A negyven, negyvenegy, negyvenkettedik esztendőkből, de volt köztük a negyvenharmadikból való is. Nagy csomó ember volt, a városból, a tanyákról, meg a vidékről, mert a vidékből katonailag jó nagy darab tartozik ide.

Ezek az öreg regruták sokkal csendesebbek voltak, mint az előző társaik. Komolyan és kötelességtudóan haladtak befelé, de hijával voltak annak a vidámságnak, amit a többi bevonulónál mindig meg lehetett látni. Régi mondás, hogy a kaszárnya fala megint fiatal és vidám legényt csinál az emberből. Így volt ez a békeidőben is, amikor már mint családapák haladtunk be a kaszárnyakapun az utolsó fegyvergyakorlatra, hogy a kapunál elveszett a polgári élet rangkülönbsége az öreg komák között, a katonai élet rangkülönbsége pedig nem lévén felvarrva a bluznyakakra, olyan bolondosak voltunk, mint a helyét nem találó játékos gyerek. A „vendég“ egymás nyakába ugrált, birkózott, meg-megcsapta egymást, szóval forgott, mint a kergebirka. Azután így átragadt és folytatódott a -188- háborus berukkolásokban, – de most valami különös csend volt ezeknél a népeknél tapasztalható.

Nem volt ezek közt – már csak azokról beszélhetek, akiket láttam – egyetlen sem, aki felöntött volna a garatra, vagy csak hogy az a vidámság látszott volna valamelyiken is, amit a mértékletes életü tanyai embernél már egy-két pohár bor is megcsinál.

Az igaz, hogy ezek a mostani bevonulók sohasem voltak katonák. Az pedig, bárki bármit beszéljen, nem lehet kellemes dolog, az élet negyvenkettedik évében esni bele olyan életbe, amilyent eddig sohasem próbált az illető. Mert a katonáskodás olyan, mint az uszás vagy a korcsolyázás; hogyha azt valaki fiatal korában három esztendőn át jól megtanulta, soha az életben többé el nem felejti. Pár nap kell csak s ujból belejön, ujból a régi katona. Mikor az utolsó fegyvergyakorlatot, egy tavaszi rukkolást, csináltuk, az első tizenhárom napra csupa póttartalékost kaptam a kezem alá; azokkal volt dolog elég. Ahogy ezek elmentek, a másik tizenhárom napra kaptam olyan kilencven embert, hogy hetvenkettő volt közöttük az altiszt meg az őrvezető. Ezekkel meg már másnap délelőtt sem volt semmi különösebb dolog, -189- mert minden úgy ment, mint a drótonrángatás.

Szóval nagy különbség az, valamiben „benne lenni“ meg valamit kezdeni tanulni abban a korban, amikor némelyik embernek a fia is apa. Arra vetettem tehát, hogy ezeknek a most bevonulóknak ez a nagy csendessége, szinte mondani lehet: fásultsága onnan van, hogy nem próbálták fiatal korukban a fegyvert és most ennek az idegensége, szokatlansága nyomja a lelküket.

Azonban nem. Dékány János, efelől megkérdeztetvén, úgy halványan elmosolyodik, nagy tenyerével legyint s azt mondja:

– Dehogy. Ha más mögy, mink is möhetünk. Ha a fiuk behaladhattak, mink is behaladhatunk. Más itten a baj.

– Ne is kérdözze. Ez is olyan, mint a háboru, hogy jobb felülle nem is beszélni.

Az üresen hagyott föld nem föld. Az semmi. Az a föld valami, amiben van valami. Amibe valami bele van vetve. Amiből majd terem a föld. De most üresen hagyták. Hát hogy történt ez? A tanyaiak magyarázni kezdik. -190-

– Nem lött volna ebbül a behivásból sömmi baj se, ha a vetéshöz hozzávaló lött volna az idő. De nézze csak. Tudtuk, hogy mönni köll, hát majd előbb mögszántunk, vetünk, hogy ne maradjon üresen a főd. De hát itt az eső. Kéthetes eső, háromhetes eső, nem löhet vetni. A főd mög van szántva, a buza ott áll készen csávázva a tanyában, aztán nem löhetött vetni. Úgy rukkoltunk be, hogy fődjeinket otthagytuk üresen.

A vasalás a vasboronával való behuzatás lenne, később vetni, azután vasalni. De hát hogy vasalj, mikor még nem is vetettél?

– Azután – folytatja Dékány – ki veti el. A vetőgép elakad abban a sárban. Azután mög, ha az asszony mög az apró gyerökök szétszórják is bele valahogy azt a magot, az is hiába, mert a tavaszra az a hóba bujik ki. Ki vasal mostan?

Hát az az elszomorodás oka. A behivás ideje meg az időjárás nem találkoztak össze. Üres a föld. Dékány, hogy mégis szóljon valamit vigasztalásul a többinek, mondja:

Tűz az iskolában.

Csendes az őszi mező, mert azon is megérzik, hogy háboru van. Amugy sem sok nép szokott ugyan ilyenkor járni a tanyák közt, de most még kevesebben vannak. Mikor megjött az első hire, hogy háboruba keveredett a király, hirtelen végigszaladt a határ szétszórt házai között:

– Aki katonának érzi magát, tarisznyázzon, aztán haladjon befelé, jelentközni.

Megindultak igy, táborosan. Sokan elmentek, mert sok köztük a katona. Csak az egészen fiatalok s az öregek maradtak itthon. Az öregek, akik már régen kiszolgálták az idejüket s a fiatalok, akikre majd csak ezután kerül a sor. A többi, aki alkalmas volt, mind elment s a lovak is, amelyek alkalmasok voltak, szintén elmentek. Ha a gazda megy, menjen a ló is, mert a háboru egészen olyan, mint a gazdálkodás, hogy ló nélkül nem tökéletes. Igy aztán kevés a mozgás a mezőkön. Akinek egy lova maradt, az kikeresi azt a másik tanyát, ahol szintén maradt egy ló, azután -192- a kettőt összefogják, ugy szántanak, Hol itt, hol ott, ahogy már ez a lovak erejéből futja.

Néptelen hát a mező, alig mozog rajta valaki. Az iskolásgyerekek sem haladnak az utakon erre-arra, az egyik csapat haladván az iskolába, a másik meg onnan haza, mert hiába volna az iskolába való menés. A tudományok tanyai hajléka csöndes most, nem zsivajognak benne a gyerekek, mert a tanító is elment katonának.

Csak egy kis pásztorlány legeltet a semjéken. Nem nagy falkája van: négy malac meg egy kecske, de elég annyi is egy apró kislánynak, mert a malac mindig azon van, hogy a tilosba menjen, ez már a malactermészethez hozzátartozik. Most éppen a csendes óra van rajtuk, nem vágtatnak neki a szomszéd szőlőnek, bár hiszen ami termés az idén van rajta, azért nem is igen érdemes. A pásztor hát ráér nézelődni. Mint mondják ilyenkor: kinézi magát a világból. Előbb ezt a részit nézi a tájnak, azután amazt: mit találhat rajtuk néznivalót, mikor minden nap ugyanazt látja? No, mindig akad valami. Ime, most amarra egynéhány füstfelhő mutatkozik, de nem olyan, mint az a füst szokott lenni, amely olykor a tanyák kéményéből előjön és azután -193- a rétre lecsap. Se nem olyan, mint a pásztorgyerekeké, akik abban sütik meg a talált bibictojást, előbb sárral körülburkolván, mint ahogy legelejében azt az ősember is tehette. Ez egészen más füst. Egyszerre csak magasra csap, a lány most hosszút, éleset sivít:

Az ilyen sikoltó kiáltás messze szétszalad a hangtalan tájon, ha nincsen szél és nem zúgatja a fákat. Máskor azt meghallják a mezőn dolgozók, a szőlőkben szorgalmatoskodók és látszólagos zürzavar támad. Emberek futnak vasvillákkal és lajtorjákkal. A lovakat kergetik be a tanyaszélről, vagy kifogják az eke elől, nyargalnak velük haza, a kocsi elébe. Hordókat vetnek a kocsira, ahány kutágas van a tanyaudvarokban, az mind kalimpálni kezd, huzzák a vizet a hordókba, azután vágtatnak a kocsik a vizzel a tüz felé – most ennek semmi látszatja sincsen, az öreg Kereseti Mihály tol az uton egy talicskán valami zsákot a tanya felé, de az sem áll meg vele, előbb betolja a talicskát a tanyába, csak azután lohol a vasvillával.

De azért mégis csak gyülnek egybe egynéhányan a veszedelemnél. Hát nem az iskola ég, hanem az udvaron a kamra. De már belekapott a láng az iskola tetejébe is. Hát a -194- kamrán már nem lehet segíteni, mert szalma van benne, de az iskola tetejére fölmásznak a vasvillások és ledúrják a lángot. Mert lehet néha tüzet oltani viz nélkül is, csak vasvillával.

Azután keresik, hogy hol a tanítóné. A lakásban csak a tanító anyját találják, egy beteg asszonyt, meg egy hároméves kis fiut, az unokáját. A tanítóné elment valahová a szomszédba, hogy olyan kocsit keressen, aki bevinné a városba, mert dolga volna odabent, az ura fizetését kellene fölvenni. De most jó messze elmehet, amig talál egyet.

A tüzet eloltották. Már mehetnének is széjjel. De a tüzzel is ugy vannak az emberek, mint a betegséggel. A betegségről mindjárt az a szó: ugyan mitül kaphatta? A tüzről: ugyan honnan támadt, ott a kamrás házban, a szalma között. Pipás ember nem is lakik a tanyában, a tüzhely meg oda távol van.

A tanitó fia, a hároméves Sanyi gyerek, nagyon élénk lurkó. Ott szaladgál köztük. Galambos Péter odaszól neki:

– Van hát! – mondja büszkén a fiu s elő is huz a zsebéből vagy három szálat.

– Ahán! – mondják az emberek összetekintve – hát itt a gyujtogató. -195-

Ugy, ugy. Nem is lehet másként. Nem is lehet ebben a mostani világban olyan rossz szándéku ember, aki készakarattal gyujtogatna. Azután miért éppen az iskola kamráját? Hanem a kisgyerek kezébe került a gyufa, azután játszott vele. Húzza az a lelkét, hogy egy kis darab fából tüzet lehet csinálni. Végigrántotta a falon, gyönyörködött benne, mikor a kis szilánk hegyén a tűz lobogva megjelent, azután pedig mikor a láng a körmére égett, eldobta a gyufát a szalmába.

Éppen érkezik a tanítóné, megrémülve hallja az esetet. Nagyanyó védi az unokáját: nem, az nem lehet, nem a Sanyi a hibás, hiszen egy percig sem volt kint mellőle a szobából. De van a háznál egy tanyai gyerek, még iskolás volna, de hogy iskola most nincsen, odaadták egy kicsit segiteni. A gyerek azt mondja:

– De bizony csak ott volt a kamra körül a Sanyi. Neköm még mondta is, hogy mönjek oda, nézzem, mit csinál a szalma? Én is akkor kezdtem kiabálni…

Ez már igy van, nem is lehet mit tagadni rajta. És még csak most jön a baj. Az iskola nem valami közvagyon, hanem csak ugy van kiárendálva egy tanyai embertől, esztendős bérre. Kissé odább lakik, csak másnap ver -196- el a szó a tűzről odáig. Akkor előjön, nézi a leégett kamrát és hümmög:

Ki fizeti? A biztositó-társaság megfizetné, ha a tanya egyáltalán biztositva volna. De hát nem biztositották. Ki gondol ilyesmire? Kazlat, istállót, de tanyát is fölgyujthat valami rossz ember bosszuból, de iskolát még sohasem gyujtott föl senki. Igy aztán a gazda nem is biztositott, mondván, hogy minek? Most meg ime itt a baj, meg a kár. Ha nem épitteti föl azt, ami leégett, nem kapja meg az árendát. Épittetni meg kivel épittessen? Ki volna munkás, aki épit s hol vannak a lovak, amik messziről az anyagot hozzák?

Hát a gazda csak nem tesz mást ilyenkor, minthogy pörre megy. Valakinek ezt a kárt csak meg kell fizetni. Aki a tüzet okozta, az fizessen.

Nem lehet tagadni, neki is van valamennyi igaza. A szegény pusztaszéli tanitóné asszony pedig remegve huzhatja keblére a Sanyi gyermekét: mi lesz most már mivelünk, elhagyatottakkal? Mit hoz ránk az a -197- pör? Miből fizessünk? Honnan?

Tanyai szomszédok állják körül, de azok se tudnak neki vigasztalást mondani.

– Hej, csak azt a gyufát, azt a gyufát! Hogy minek eresztötte már a gyerököt a közelibe. Szekrény vállán köll a gyufát tartani vagy a mestörgerendán, hogy a gyerök hozzá ne férhessön. Nem az asztalon.

– Hát – sirja az asszony – nem gondoltam én erre. Az uram odavan katonának, a sorsunkat forgattam az eszemben… nem vigyáztam, nem tudtam vigyázni…

A pör megindul. A vádlottak az öreganya meg a tanitóné, hogy az ő gondatlanságuk nyomán keletkezett a tűz. Mert nem ügyeltek az apró gyerekre. Különös pör az ilyen. Öreganyó beteges, gyenge, nem lehet a városba a törvény elé behivatni. Amugy is vizsgálatot kell tartani a hely szinén. A törvény emberei kimennek oda, a biró, a jegyző, a panaszos, a védő, a vádló: egész nagy társaság indul meg annak a nyomán, hogy a Sanyi gyerek hozzájutott a gyufához. Mindig szokatlan a formája az ilyen biráskodásnak, vagy talán addig lesz szokatlan, amig meg nem szokták, hogy az igazságszolgáltatás a helyszinére „kiszáll.“

Csend van most is a tájon, amikor a vasutról -198- leszállva, az itélkezők haladnak kifelé. Már a lombokat leszedte az utszéli fákról az idő, itt-ott libeg még rajtuk reszketve egy sárga levél. Kutyák, melyeknek már megnőtt a téli bundájuk, kisérik ugatva a kocsikat a gazda földjének a határáig, ott átadják a hivatalt a következő kutyáknak. Máskülönben néptelenség van. Mint az iskolában, ahova érnek. Az iskolaszobában fehérnemü szárad: a tanitó most a muszkákat tanitja arra a különös tudományra, hogy mint kell beadni a kulcsot.

Egy-két odahivott ember ácsorog az udvarban, elfogódva köszönnek, nem tudják, hogy mi lesz, mert ilyent még nem láttak. Hogy vajjon a háboru csinálja-e ezt is?

– Nem löhet tudni – mondja Jámborka Mihály. – Ezöknek előtte ez nem volt.

Az iskolaszoba nem is volt még ilyen tárgyalóterem világéletében, az bizonyos. A tanitóné, a nagyanyó szorongva várják benne, hogy mi történik. A Sanyi gyerek pedig most is csak ott futkározik lábatlankodva az emberek között.

Amugy az iskola nagyon alkalmas erre a foglalkozásra, mert egészen olyan, mint egy tárgyalóterem, ott a katedra elnöki széknek, ott a padok a tanuknak és mindenkinek, aki -199- csak soros az ügyben, még őfelsége arcképe is ott van a falon.

Nem hosszu a tárgyalás. Előadják az esetet, a kis pásztorlánytól kezdve, aki legelsőbb a tüzet kiáltotta. Azután ugy végig a többin. A pásztorlánynál egy kis tudakozódás van. Kérdéseket ad föl neki a biró, a válaszból itéli azután meg, hogy helyin van-e a gyerek esze.

– Én? – kérdi a kislány. – Nem ögyebet, mint négy malacot, mög egy kecskét.

– A malacot őrizni nem könnyü. Sokat köll futkosni utána. Mert mindjárt beleszalad a tilosba.

Ami hiszen természetes is. Kis gunyájában, őszi hüvösökön, állati melegért a szelid, jó kecskemama mellé bujik a pásztorlány. -200- Meleg is, szélfogó is, tejadó is: ilyen a kecskeállat.

A kislány, mintha csak az iskolában volna, boldogan ül be a padba, mint aki jól megfelelt a vizsgáltatáson.

Most az öreg Kereseti Mihály jön a sorra. Nem sok baj van vele. Hallotta, hogy a lány tüzet hujántott, el is ment azután a vasvillával oltani.

– Azonban kend, Mihály bácsi – mondja – előbb hazatolta a talicskát, csak azután jött ide segiteni.

– Hát az ugy van – hagyja helyben Mihály bácsi. – Két zsák krumpli volt a talicskán, azt én bizon előbb hazatoltam egészen be a kamrába. Mert – mondja védekezésül – nem olyan világ van most, hogy két zsák élelmet csak ugy az ut szélin hagyjunk.

Többen szótlanul intenek a fejükkel. Csakugyan, nem olyan világ van. Testi vér mindenki, aki segitségre szorul, menjen is mindenki segitségre, aki teheti, de hát előbb a maga dolgát intézze el.

No igy megy a tárgyalás. Következne az az udvaros-forma fiu, aki arra volna tanu, hogy a Sanyi gyerek csakugyan ott téb-tábolt a gyufával a kamra körül, már pedig nagyanyó azt mondja, hogy őtőle a gyerek nem -201- ment ki a szobából. Sorra következne, de a nyitott ajtón át a kutya jön be s látván a sok idegen városit a főhelyeken, mérges ugatással támad a biróságra. Kutyai ésszel nem is lehet azt fölérni, hogy miért ültek az ő gazdája helyére ezek a népek. Burkus sok szemrehányást kaffant oda az uraknak. Ki hívott ide, ki hívott ide? – azt kiabálja.

– Nem, kéröm. Hanem csak idejárok segiteni, mert a tanitó ur is oda van katonának.

Most jön megint a gyerek kipróbálása. Mit tud? Jár-e szava, vagy sem? Tudja-e, hogy mit beszél?

– Fiam, meg tudnád-e mutatni azon a térképen, hogy melyik azon Magyarország?

– Ez itt mind Magyarország – mondja. – De még az is arra fölfelé, amit nem érök föl a kezemmel.

– Csak azt gondolom én, hogy van. Mert ha nem volna, a tekintetös ur nem is kérdözné…

S mindezen idő alatt szorongva nézi a tárgyalások folyamát nagyanyó és a tanitóné. A vádak csakugyan a Sanyi gyerekre sulyosodnak. Hát mi lesz itt, uram Isten?

A biró azután az iskolaszoba ünnepélyes csöndjében azt az itéletet hozza, hogy vétkes volt a nagyanyó, mert eleresztette a gyufával -203- maga mellől a Sanyit. De mert a nagyanyó még soha az életében nem tett rosszat, most sem akarattal tette, beteges is, hát az itélet végrehajtását fölfüggeszti.

Kis idő multán a városi népek elvonulnak. A tanyai népek ott maradnak s megint csak néznek egymásra, a király nevében mondott szavak még a fülükben csengnek. A tanitóné sirva zokogja:

– Még igy is… még igy is… mennyi pirulni való maradt a nép előtt… Hogy éppen mi nem tudtunk a gyerekre vigyázni a gyufával…

– Ténsasszony – mondja vigasztalólag – ténsasszony kéröm, nézze csak… Ez csak olyan kis tűz volt. A tanitó ur nagyobb tűzben van miérettünk odaföl a Galiciában.

Józsep a haranggal.

Mikor a király meghalt, másnap reggel a vizparton azt mondja egy igen idős süket hajósember:

– Mög, – hagyta rá egykedvüen – de csak hiába lógnak itt a fejemön. Nem sokat érnek… csak a nagyot hallom mög velük. Azt akarom csak kérdözni, mert maga bizonyosan jobban hallja, hogy mi az, ami szóll?

A városháza öreg harangja szólt, szokatlan reggeli időben, mély bugásával siratva az öreg királyt. Szava elszolgál messzire, kihalad a városból a mezőkre s ha nem rendes időben szól, a mezők emberei a város felé tekintenek, hogy mit hirdet, gyászt-e vagy örömöt. Akkor azután, ha fölrepül a városházi torony vasrudjára a lobogó, annak a szinéből a mezőkön levők is megtudják, ha jó szemük van, hogy örömöt vagy gyászt beszél-e a harang. Most a fekete lobogó lengett -205- rajta, de az a vizpartra nem látszik ki, a torony már régen nem látja a vizecskét, mert az emberek sok téglát hordtak össze s a téglákból igen nagy házakat emeltek a torony és a vizecske közé, hogy ne láthassák egymást. Mert ilyenek az emberek s igy a süket Józsep is, nem láthatván innen a partról a lengő fekete gyászt, nem tudhatta a maga botfülével, hogy mi az, ami szól.

– No. Mindjárt gondoltam én, hogy valami szól. Aztán mért huzzák ilyen korai üdőbe? Se búcsu nincs most, se körösztjárás, se sömmi – hát kinek szól?

– A királynak szól, Józsep bácsi. Az öreg királynak. Möghalt az öreg király.

– Ugy hát? – mondta a süket elszomorodva. – Szögén… Bár hiszem különben az életbül e… elharapta a szót, nem mondta ki, amit gondolt. Hanem azt kérdezte:

Józsep kihuzta az ócska hétköznapló kabát zsebéből a kezét, előbb maga elé terjesztette a kezefejét, nézte, majd pedig legyintvén vele a föld felé, oldalt fordult, megindult s csak ugy félvisszaformán mondta:

Ahogy az öreg süket elhalad s az alakja után összecsapódik a vizről föllegelt reggeli köd, utána megint csak megnyilik a vizpára fátyola és lassan, szeliden uszik benne a szép legenda a királyról és harangról. Hiszen nem először voltak ők együtt, az öreg király és a még öregebb harang.

… Hideg márciusi éjszaka volt hetvenkilencben, mikor a viz elvette a várost, miután hogy az utolsó töltés is átszakadt. A viz hatalma előtt leboruló töltésről a fákra mászó emberek megfagytak a fákon, a többinek az öreg harang búgva kiáltozta, hogy meneküljetek. Voltak, akik fölérzettek a süvöltőszelü éjszakában s mentek ki az isten sötét világába az életért, voltak, kik nem birtak menni s a vizben hagyták az életüket († in -207- memoriam), az öreg harangnak a szive pedig ezen szomoru dolgok láttára meghasadt.

A valóságban ugyan nem igy történt ez, mert a harangot néhány napig még huzta a toronyban a bakter s ezért van nehéz helyzetük a költőknek, mikor a valóság nem akarja elhinni az ő meséiket. Sőt a bakter azt is mondta, hogy miután vizben ázik a torony, mikor meglódul a hegyében a harang, tehát itt baj lesz, ha tovább tart a harangozás. De mert parancsot kapott arra, hogy tovább is harangozván, ezen szó által hirdesse a népeknek, hogy nem halt még meg a város egészen, a bakter még néhány napig a kötelességének szigoruan megfelelt, kijelentvén azonban, hogy ha a toronnyal együtt ledől, a felelettel nem ő tartozik.

Még hát néhány napig kizúgta a torony a rombadőlt házak fölé, a vizi mezőkre s a messzi homoki tanyákra, hogy egészen nem vesztünk el még végképp. A népek ebből értelmet formálván, azt mondták: jól van, legalább tudjuk magunkat mihöz tartani.

Azután elszótalanodott a harang. Nem beszélhetett, mert levették a toronyból, lebontották a városházát. Aztán ujraépitették, a tornyába megint csak fölvonták a harangot, -208- de nem szólt. Nem is szólhatott a népbeszéd szerint, mert meg volt repedve a szive. Azután hónapok multak, évek teltek, a harang néma maradt. Mignem valami negyedfél esztendő mulva a föltámadt várost meglátogatni eljött a király. Efölött való örömében, – beszéli a népmese – a harang meggyógyult, az elhasadt szive egybeforradt s mély kondulással szólt ki megint a népekhez a mezőre: megjött öreg gazdánk, a király. Azóta aztán szólt is a harang mindig, amikor kellett s most, hogy a király elhalt, a süket Józsep szerint ismét meg kellett volna repednie.

Az ám, de akkor megint csak másnap egybe kellett volna neki forradnia, hogy hirdesse a népeknek az uj királyt a nemzetiszinü lobogóval. Lám, Józsefnek ezt, amikor megharagudott a harangra, hogy miért nem hasadt el, meg kellett volna mondani. De a jó gondolatok mindig későn érkeznek és Józsep eltünt a ködben. Érdemes lett volna Józsepet megtekinteni akkor, amidőn ez a kérdés föladódott volna elébe, hogy ugyan bele van-e a dolgokba alapodva? Akarta volna-e vajjon megint mondani, hogy hiszen különben öleget élt már, közben elharapva a szót, amikor az eszibe jutott volna, hogy hiszen -209- nini, ő maga meg már nyolcvankilenc és még sem véli, hogy eleget élt volna, mert akármit beszéljünk, még a Józsep hétköznapló ócska kabátjában is olyan alkalmasforma ez az élet. Miért? Vannak talán neki valami különös kellemetességei Józsep előtt? Nem lehet mondani. De mégis, az élet – hát az élet élet, nem lehet ebből eleget élni, ha egyebet nem is tesz az ember, mint hogy naphosszat nézi a vizet, amely a két part közt halkan suhanva elfolyik, mindig folyik, örökké folyik és mindig jön helyette másik – hát honnan jön ez a sok viz? – ezt a csomót bontsátok ki emberek, ha jó fogatok van hozzá.

Német katonák.

Jönnek-mennek a német katonák a városon keresztül a Balkánra, meg onnan vissza, ahogy éppen az a sorsukban rendelve van. Hol fiatalok, hol öreg népfölkelők, szürke ruhában, zöld ruhában, a repülők fekete bőröltözetben. A törökkel való régi háborukban is mindig hadak utja volt a város, most is az, a németek, ha egy vagy két napjuk van itten, amiben időt múlathatnak, ellepik a várost, megnéznek mindent, ami megnézhető és ha tegnap este jöttek, akkor ma délelőtt már állandó látogatói a muzeumnak, az egész német karakterből ez domborodik ki elsősorban bennük. Az első kérdésük: mikor van rendszerint nyitva a muzeum és mely órákban használható a nyilvános könyvtár? A könyvtárban az Andree-féle atlaszokat keresik és látszik rajtuk a megelégedés, amikor a német kartográfiának ezt az értékes termékét több példányban és azonnal kézhez kapják. Keresett könyv lett hirtelen az Alten-féle Handbuch für Heer und Flotte, altisztek és egyszerü közkatonák ujból elolvassák -211- benne azt, amit valószinüleg már amugy is tudnak: fényszórók, gépfegyverek és más egyéb haditalálmányok elméletét. Ugyan az is igaz, hogy szenvedélyes sörkedvelőink panasszal vannak aziránt, hogy német barátaink már kora reggel elisszák előlük a sörházakban a délelőtti, amugy is szükre szükült sörporciót, de hát alighanem ugy van az, hogy a német sem él egészen tisztán csak igével.

Egy fiatal monoklis német tiszt beszólt hozzám az irodába némi panasz irányában. Hát mivel lehetnék a szives szolgálatára, kedves, jó uram? Nem egyébben, csak abban, hogy ő csak véletlenül itt a vizparton járván, tudta meg, hogy a muzeumban képtár is van. Ezt – mondta – az ő szerény nézete szerint hirdetni kellene, ennek minden vendégfogadó halljában hirdetve kellene lennie, mert ha hirdetik azt, hogy paprika és paprikáshal kapható, akkor azt is hirdetni kellene, hogy itt képtár is kapható. – Hogy, mondta, hogy aki kollégáim jönnek, azok is tudhassák. Hogy azok is hozzájuthassanak ehhez az élvezethez.

Élvezethez. Hány bennszülött van, aki sohasem járt ezekben a képesszobákban; a német fölpanaszolja, hogy miért nincsenek ezek a -212- képesszobák hirdetve. Teszi ezt akkor, amikor a hadba, ugylehet a halálba megy, amikor ma még piros élet, holnap fehér álom… Valóban, ez igaz ötlet, ezt a háboru után meg fogjuk csinálni. Most ugyis mindent a háboru utánra tolunk.

Egy német katona, menvén a balkáni hegyek viszontagságai közé, azzal jön, hogy tényleg a muzeumi katalógusok csak arra valók, hogy bosszankodjon rajtuk az ember, helyesebb az, ha minden képre meg egyéb holmira föl van irva, hogy micsoda. Azonban ők ezeket a magyar föliratokat nem értik. Nem lehetne-e hát német föliratokat is alkalmazni, hogy ők is érthessék? – Nem magamért – mondta –, de a kollégák, akik jönni fognak… Valóban, ez való ötlet, ezt azonnal meg kell csinálni. A fegyverbarátság szempontjából is.

Öreg, nagyszakállu, ősz német százados jön, civilben erdőmester, most zászlóaljvezető, Bataillonsführer, amint ők mondják és azzal jön, hogy élt valami Jókai nevü magyar iró, aki az egész mostani orosz hadjáratot harminc esztendővel ezeknek előtte megirta. Igen, ez igaz, volt egy ilyen nevü irónk. És hát – kérdezi az öreg német katona – le van-e ez a könyv németre fordítva? Igenis, -213- le van fordítva, zászlóaljvezető ur, tessék, itt van, mert éppen német katonák olvasták. Méltóztassék elolvasni. – Hja igen – mondja a vezető –, de én holnap már megyek lefelé. – Tessék akkor talán emlékül elfogadni. – Oh, azt nem, ez bizonyára leltári anyag, tudom, hogy mennyi kellemetlenséggel jár a kivezetés, meg a bevezetés. Csak a kiadónak a cimét kérem, mert meg akarom hozatni ezt a könyvet.

Ezzel aztán ment tovább az öreg százados a Balkánra, el nem mulasztván megjegyezni, hogy ez a bizonyos Jókai arról is nevezetes, hogy az Andromeda-csillagzatról már akkor írt, amikor a csillagászat tudósai még nem fedezték föl az Andromeda-csillagzatot.

Az öreg német népfölkelő-főtiszt tehát, menvén az ismeretlen felé, Jókai iránt érdeklődik, aki fölfedezte az Andromédákat. S menvén tovább, nem felejtette el, hogy itt járt. Pár hét, vagy pár hónap mulva a délvidékről küldött egy játékot. Olyanforma játék, mint a sakk, ugy kell rajta a figurákat tologatni, mint a sakktáblán. Csakhogy a figurák nem tornyok, királyok meg parasztok, hanem magyar nemzetiszinü karikák. A táblája is a magyar nemzeti szinekkel van körülkeritve s rá van nyomtatva a táblára, -214- hogy aki ezt a karácsonyi játékot a gyermekei számára megveszi, az a pénzét a magyar rokkant katonák javára adja.

… A napokban meg fiatal német katonák, miután szétnéztek a muzeumban, bemennek az olvasótermébe és szót akarnak ott érteni a könyvtárszolgával. Katona az is, mint rokkant van ideiglenesen itthon szabadságon, de hát németül nem tud, igy aztán nem értik meg egymást. Behallatszik hozzám a szó: Körner… Körner. Kimegyek hozzájuk, hogy mivel szolgálhatnánk?

– Nem – mondta mosolyogva a katona –, ismerjük jól. Azonban Körner írt egy munkát gróf Zrinyiről, a magyar hősről.

– És nincsen itt, kérem, a muzeumban a fegyverek között valami, a gróf Zrinyitől? Egy kard, vagy páncél, vagy valami más? Mert nagyon szeretnénk valamit látni a hős relikviáiból, akit a mi Körnerünk énekelt meg. -215-

– Pedig Körner szerint éppen itt történtek azok az események… Szigeten.

– Igen, Szigeten. De ez Szeged. Sziget az más. Az egy másik vár volt Szulejman korában.

– Richtig – mondják rá – Szulejman. Tehát az nem itt volt? Az egy más hely? S messze van az innen?

Oldalfegyverrel lévén, sapka volt a fejükön, tisztelegtek hát a fiatal német katonák és elmentek. Utánuk nézve, az jutott az eszembe, amit Vilmos császár tizenkilenc év előtt mondott a budai várban: Olyan nevek, mint Zrinyi és Sziget, ma is megdobogtatják minden német ifjunak a szivét.

A juhász meg a muszka.

Azt mondják, hogy Budán lakik még olyan sváb a braunhaxlerek közül, aki még sohasem volt Pesten. Nálunk nem tudom, van-e olyan ember, aki még nem volt a városban, de olyannal már találkoztam kint a messzi pusztában, aki negyvennyolcban járt bent utoljára, akkor is csak azért, hogy beálljon honvédnek. Az igaz, hogy ez nem most volt, lehet valami tiz esztendeje. Jártuk a pusztát valami hivatalos ügyben, már nem tudom miben, alighanem azt a helyet kerestük, ahol a Lefánti juhász a Világos alól bujdosó Gracza és Záhony honvédőrnagyokat a pénzükért megölte, vagy hogy még régebb dolgokat kerestünk a kietlenségben, ahol virágzó élet volt valaha, elég az avval, hogy egy nyárfaerdő enyhelyében megálltunk etetni s az erdőből előjött egy idős ember, azt kérdezve, hogy nem-e borszedésben járunk, mivelhogy neki is volna jó bora eladni való. Mondtuk, hogy nem abban járunk, de ha bora van eladó, mért nem visz be belőle mustrát a városba, ha jó a bor, valamely -217- korcsmáros azon minutumban megveszi, még maga ki is jön érte. Mondta az ember erre, hogy ő nem szokott azzal vergődni, hogy a városba járjon, talán nem is ismerné ki magát benne. Kérdeztük, hogy mikor volt bent utoljára, mondta, hogy negyvennyolcban, mert akkor kivert a szó a városból ide a pusztaszelekbe is, hogy Kossuth szólitja a népet, akkor bement katonának, de azóta ő már a városbajárással nem vergődik, a törvénnyel sose volt baja, hát afelől nem hajkurásszák, az adót mög beszivesködi a szomszéd.

Különös dolog az ilyen, nem is minden emberrel esik meg, de szórványosan előfordul. A határ nagy, a felső széléről a félegyházi piacra járnak a pusztalakók, az alsó szélén pedig a szabadkai harang szavához igazodnak. Igy némelyik ember nem is tud a városról, évtizedek mulnak el, amig rászánja magát, hogy belemegy, különösen, ha a törvény a pecséttel nem hajkurássza, a harácsot pedig beszivesködi a szomszéd. Azonban persze most más világ van, áll a had s minden kocsi kereke kifordult a tengelyéből.

E pár sor praefáció elmondása szükséges volt az alábbi dolgok elmondásához: -218-

A felsővároson söpri a kocsiut kövéről a szemetet egy szálas délorosz káplár, az utcába pedig bekanyarodik egy pusztai kocsi, öreg juhászosforma ember van rajta, ül az alcserényen. A lovak a kocsi előtt ide-oda bandukolnak, mert a ló a gyeplőn keresztül mindjárt megérzi, ha a gazda nem tudja, hogy merre menjen. Aminthogy nem is tudja. Tekintget erre is, arra is a széles juhászkalap alól, utóbb megáll a sarkon, leszáll a kocsiról és odamegy a káplárhoz:

– Nézze mán kéröm, egy kis sót vinnék ki a birkáknak, de nem tanálom a sóházat. Pedig aszongyák, hogy erre szokott lönni.

– Az, az, kéröm. Azt keresöm én. Hiszen itt van valahun. A nagy viz előtt is erre szokott lönni.

– Értöm – mondja a juhász és szemközt állván, mutat a balkezével jobbfelé.

– No nem – mondja a fogoly. – Megfordulsz -219- és ugy balra, bácsi. Nem tudsz, mi az balra? Nem tudsz, mi az: csele, mikor ekernek mondod: csele? – A fogolyban hirtelen föltámadt a káplár és rákiált a juhászra – Napolje!

– Igönis, kéröm – mondja a juhász – tudom mán, erre napkelet felé, ki a Tisza-partra.

Most a fekete Isten uralkodik, a halál fekete Istene, a crni bog, a fehér Istent elbujtatták a pópák valami cifra aranyos ikonosztáz mögé.

A juhász fölmászik a kocsira, a káplár nézi, hogy merre hajt. A seprőnyél a széles válla mélyedésébe vetve. Mikor látja, hogy jófelé forditotta a lovak fejét az öreg, bólint. Kétkézbe veszi a seprőnyelet, azután megint a vállába ereszti, a két kezét előre terjeszti, a két tenyerét fölfelé forditja és azoknak mondja: -220-

– Muszáj vót én gyinni Oroszországbul, hogy i tuggya, hol urak adnak sót népeknek?…

… Hát, muszka káplár, utcaseprő fogoly, ha semmi nem bizonyos is, de az bizonyos, hogy furcsa világ jár most urakra és népekre egyaránt.

Mihály hazatér.

Mikor szétment a szó a határban, hogy aki katona, készüljön befelé, Mihály elköszönt hazulról, sorra csókolta a gyerekeket s az asszonyra bízta a kis gazdaságot, hogy jól gondját viselje, amíg az ország hasznában odajár. Nem nagy gazdaság, tizenöt kis hold, az is jól kint már messze a homokon, azonban sok az annak, akinek ez mindene. Az eperfákat még az ő gyerekkorában ültették az udvarban, neki most már egy időre azoknak a lombja nem ad árnyékot a déli ebédnél s nem bólongat altatóra esténkint, amikor a tág mező tulsó oldalán veres tekintetével leszáll a nap az égről s elmegy a távol tengerekbe fürdeni. Türtőztette azonban magában az elválás keserüségét és megvigasztalta az asszonyt, hogy visszatér, mert érzi és tudja, hogy visszatér. Még tréfálkozott, hogy érdempénzt is hoz magával, mint az apja is hozott annak idején Boszniából, nem hiába, hogy ugy is szólt akkor a búcsúzó nóta: Visszatérek érdempénzzel, kis angyalom, ugy veszlek el. -222-

Az asszony fájdalmasan mosolygott, hitte is a vigasztalást, nem is, azonban efelől már nem lehet semmit sem tenni, mert, mint Mihály mondta: hív az öreg király, mint régi katonáját, hát ne híjjon hiába. Ne is. Nem kell azt a szégyent kivárni, hogy irott levéllel keressék, elég az, ha tanyáról-tanyára ment a szó (ha magától nem ment, vitték a gyerekek), hogy aki katonának érzi magát, haladjon befelé oda, ahol a puskákat osztogatják. Még egy csók az asszony ajkán, a gyerekek s a kislány képén s Mihály már el-kifordulva a tanyából, halad a homok közén a tarlók között, ócska kenyerestarisznya a vállán, maga is ócska ruhában, mert odabent majd adnak mást, arra meg, hogy a magazinban a zsákban heverjen, a civilgúnyából megteszi az ócska is.

Egyébként is nem a ruha határoz, hanem a katonakönyv, ami bent van a belső zsebben s amibe bele van írva, hogy Mihály jól kiképzett ember, érti a gyalogos katona mesterségit, minélfogva altiszt is káplári sarzsiban. Mihály bizalomteljesen halad a korai hajnali friss levegőben, csak egy helyen, az út kanyarodójánál, ahonnan még láthatja a tanyáját, áll meg s visszatekint.

– Az Isten áldjon mög bennetöket, kedves -223- feleségöm, kis családjaim – mormogja magában, azután megint csak egy utolsó nehéz sóhajtást küldve hazafelé, útnak indul.

Nem sokáig marad magára a gondolataival, mert mindenfelől jöttek föl az útra a gyalogösvényeken, a tarlókon keresztül és a vizes semjékek csapásain át emberek, akik szintén katonának érezték magukat. Tárgyalták, hogy ugyan kire fognak menni, hol lessz az ercfal, már minthogy az ernstfall, a komoly eset, amikor már a katonai mesterség nem a békeidőbeli gyakorlatozás többé. Gondolták, hogy vagy a szerbekre mennek, vagy a muszkákra, végül megnyugodtak abban, hogy odabent majd megmondják, hogy kire mennek.

– Hogy nem lakodalomba híjnak bennünket, az bizonyos – mondta egy ember s ezen mindnyájan nevettek. Vidáman haladtak, de Mihálynak olykor a nevetés közben az eszébe jutott, alighanem talán a másiknak is, hogy menni csak megyünk, de azt senki sem tudhassa, hogy mint jövünk majd visszafelé. Kezetlenül-e, lábatlanul-e, vagy sehogy se? Ha pedig kezetlen-lábatlanul, akkor talán legisjobb lenne sehogy sem.

– Hanem – mondta megmérgesedve Mihály – azért, hogy nem lakodalomba mögyünk, -224- azért tánc lössz. Bál lössz az azért. Olyan bál, amelyikben szabad a bajnét… Akire engöm ráeresztenek…

Igy betértek a kaszárnyába, hullámozván köztük hol erre, hol arra a beszéd. Az ismerős nagy sárga ház tágas udvarán nagy kavarodás volt, a mozgósitásnak az az összegabajodott rendetlensége, amely csak látszólagos, mert belőle alakul ki a rend, amelyben, első tekintet szerint, az emberek összevissza szaladgálnak, pedig valamennyi tudja, hogy miért szaladgál. Mihályékat is küldözték ide-oda, itt fegyvert adtak, amott bornyut, más helyen ruhát, végül Mihály is rendben volt az utolsó bakancsszíjakig s fölvarrhatta a bluza nyakára a csillagokat.

Néhány napig tart csak a kavarodás, a magazinok ontják a holmit (hogyan fért bele ez a sok holmi abba a kis házba?). Mihály megismerkedik a káplársága alá tartozó emberekkel, van köztük régi cimbora is, még pár vizitáció, hogy mindenkinek megvan-e mindene, azután kész mindenki mindennel. Miután Kisfurós Gergely szomszédék bejöttek a fiuk végett, behozták a kocsin Mihály feleségét is, tehát még egy bucsu, pár szótalan, néma könny, azután csakugyan: kész. Azután már nincsen más, csak indulás, s -225- mint a régi boszniai nóta ujra mondja: sikojtozva mögy az vason az bagony. Hát mögy, bátya, azaz hogy mén, Mihályékkal mén Lengyelország felé.

A vasuti kocsiban, ahogy a cókmókját mindenki rendben lerakta, ráérnek az emberek a hosszu út alatt a gondolataikkal foglalkozni. Mihálynak is maradt ideje elég, hogy önmagán keresztül nézhesse az élet sorsait és rejtélyeit. És azután a vizsgálódásnak ezen apránkint való kibontakozásában hirtelen az tünik elébe, hogy bajt csinált – mielőtt elkövetkezett volna hazulról. El kellett volna köszönni Bodó Mátyás szomszédtól, hogy ezentul, amíg ő oda van s csak asszonyra maradt a föld munkálása és őrizete, legyen békesség és ne maradjon meg a rossz szomszédság török átka. Ugyan nem maga Bodó Mátyás a rossz szomszéd, hanem az a baj, hogy gyenge az ember is, az asszony is és nem birnak a suhancár fiaikkal, akik pedig elvadult rossz kölykök. Nincsenek rászorulva, hogy lopjanak, de lopva bemásznak a szőlőbe, hogy lerázzák a fáról a gyümölcsöt, hogy a homokon pusztuljon el; ha a lovat őrzik, beleeresztik a más ember zabjába; a földből sarat csinálnak, golyóvá formálják, a napon keményre száritják s azzal parittyázzák -226- agyon a semjék vizén a más ember kácsáját, libáját. Már nem egyszer el is verte őket ilyen dolgokért Mihály. Be kellett volna szólni tehát az eljövetel előtt Bodó Mátyáshoz, hogy legalább most már ismerjen Istent és ne engedje azt a két rossz kölyköt tovább is violenciázni, legalább addig, ameddig Mihály a határokon van az ország használatára.

Azonban most már mindegy az, nem segit rajta maga a fölséges Jézus sem. De Mihály azért az első piros kártyájában, amit haza küld, csak megírja azt is, hogy az asszony, akármilyen nehezére esik is, menjen át Mátyásékhoz és a gyerekek rongálási dolgában értsen szót vele. A levélbe kissé bicebóca betükkel, mert a fegyver, a bornyu meg a strapa kissé elhuzta a kezét, a többek között ezt is beleírta Mihály s ebben némileg megnyugodván, kedvvel ment neki a muszkának, akivel, mint ezt levelébe is beleírta, löhetőssen sok dolog van, mert igen sokan vannak, azok ugy dúródnak lefelé a hegyről, mint otthon délben a gyerekek az iskolából, hogy annyian vannak, hogy mikor otthon esős idő előtt a tanya háta mögött a rőzserakásnál a hangyák dandároznak, hát azok a hangyakupacok semmik ahhoz képest, -227- ahogy a muszkák dúródnak le a hegyekről. Amiből megérthető, hogy sok dolog van velük, minélfogva a verekedésnek nem is lehet valami hamarosan végét szakitani. Ebbe nyugodj bele, kedves párom.

Már hogy azután Mihályné asszony megkapta-e ott kint a levelet s átment-e szomszédolni Mátyásékhoz, az nem bizonyos és nem tudatik. Dolgozott, kapált, acatolt a kis családdal együtt, télen át pedig meghúzták magukat a kis tanyafödél alatt, vetvén esténkint bizalmas tekintetüket a Mária-képhez Mihályért. Mihály pedig végezte a munkát, ami uj sorsul rendeltetett neki, fogyasztotta azokat a népeket, akiket a följebbvalóik arra utasitottak, hogy Mihályék földjét elvegyék s Mihály kis családjainak azután majd ne maradjon semmiféle föld sem örökségül. Mihály igen buzgóan pusztitotta ezen idegen országokbeli embereket, akiknek a becsületét nem vette semmibe sem, mert ezek az emberek az ő öregapjának az apja által becsülettel szerzett földet el akarták tőle venni. Hát nem veszik el, a keserves jó reggelüket.

Míg az ellenségnek ilyen kisebbitése folyt, történt, hogy az érdempénz irányában is írhatott levelet haza Mihály. Mert fölkinálták -228- neki, hogy éjszaka elmenne-e patrulba harmadmagával, annak kitudakolása végett, hogy merre is van amazoknak a vermése egy erdőben. Mihály káplár a föladatra készségesen vállalkozott, mert hiszen nyilvánvalólag ez is az ellenség kisebbitéséhez tartozik. Ajánlkozott is neki mindjárt innen a szomszéd Torontálmegyéből egy sváb meg egy rác katona, akiket ugyanazon földi szempontok vezettek, mint Mihályt. Káplár úr Mihály ezt örvendetesen vette tudomásul, mert egyfelől a sváb óvatos, a rác meg merész s ez a két erény egy alkalmas káplár kezében jól kezelhető. Azonfölül a sváb tud németül, a rác pedig, ha nem is tud egészen oroszul, de mégis csak el bír velük valahogy habogni. Idegen országban ezek sem éppen az utolsó dolgok fegyver alatt. Mihály káplár tehát nyugodtan vágott neki a sötétnek harmadmagával.

A sváb azután az erdőben oldalt ment, eltévedt, ki tudja, hova jutott, annyi a bizonyos csak, hogy nem tért vissza. A rác Mihály mellett maradt, bukdácsoltak együtt az erdő sötét szövevényeiben szótlanul, azután egyszer bebuktak a gyökerek között egy gödörbe – hát ahol van, ott van benne harminc muszka katona. -229-

– Dole puska! – kiáltja rájuk Mihály káplár, olyan hangon, mintha otthon a kaszárnyában rendelné ki békeidőben a legénységet föl a magazinba a parádés bakancsokat zsirozni, hogy tulságosan a magazini egyedüllétben a bőrök el ne száradjanak –

– azonban mindez nagyon keveset használt volna, ha a rác el nem mondja a muszkáknak, hogy itt áll a hátuk mögött egy kompánia négyszáz emberrel, ha az szuronyrohamot csinál, egy sem marad közületek életben, brátyék. Jobb lesz hát, ha megadjátok magatokat, brátyék. A hátmögött álló századból ugyan egy szó sem volt igaz, azonban mindegy az ilyenkor, az orosz földművesek tehát eme két földműves előtt letették a puskát, azonban Mihály káplár ugy vélte, hogy a legjobb lesz, ha a puskákat is magukkal hozzák. Mihályék igy aztán bevitték a harminc embert fegyverestül, „kisebbitvén“ ezáltal is az ellenséget s megszerezvén a tulajdon mellükre a vitézségi ezüstöket.

Mihály tehát joggal szerkeszthetett egy uj piros kártyán plajbászos sorokat az asszonyhoz, hogy megvan már az érdempénz, aminek a hazavitelét igértem, különfizetés is jár vele életfogytig – csak azt nem írta a levélbe… csak azt nem írta meg, hogy ez az -230- életfogyás, hol és mikor fog bekövetkezni. Hogy otthon-e valamely csöndes alkonyaton az eperfa alatt, vagy pedig ott fönt a galiciai földeken ez elszilajodott világban? Ezzel a kérdéssel ugyanis nem akarta a kételkedések ingoványába kergetni az asszonyt.

Azután akkor volt egy roham, egy igen erős sturm, a dudások a dudákon ugyancsak dudálták a trombitaszót: előre, magyarok, védjük a hazát! Mihály káplár is ment a kamerájcsaftjával előre, akkor véletlenül a térde útjába esett egy srapnélnek, Mihály elterült s azt kiáltotta; vögye át valaki a komandót.

Bizonyára volt valaki, aki átvette, mert a népek előrehaladtak és kisebbitették azokat a másik népeket, akik bár becsületes földművelő népek, mégis más egyéb foglalkozásu följebbvalóik arra kényszeritik őket, hogy más földművelők földjeinek az elrablására vállalkozzanak.

Az emberek előrementek s Mihály káplár a széttört térdekalácsával a mezőn maradt. Ott is maradt volna vérelfolyásában, ha nem volnának létesitve ezek az igen célszerü szanaszétkatonák.

Ezek a szanaszét-katonák voltaképen a hivatalos nyelven szanitéceknek neveztetnek, -231- de sokkal helyesebb elnevezésük a szanaszétkatona. Mert ezek szedik össze a mezőkön, hegyoldalakon s az erdő fái aljában azokat a sebesülteket, akik szanaszét fekszenek.

Mihályt ilyenformán a szanaszét-emberek a barátságukba vették, ajnározták, szóval a hóna alá nyultak az elesettnek, és a darabba vált térdekalácsát kellő gonddal vitték a kötözőhelyre az orvos elé.

Hát Mihály ott összeforrott, de többé nem volt katonának alkalmas, mert fölzsugorodott a lába. Mondták neki, hogy most már majd elküldik haza.

– Engöm? – kérdezte Mihály. – Hát engöm? Mikor most vagyok benne a legjobban a kisebbitésbe?

De hiábavaló volt itten minden beszéd. Hiába kötözködött Mihály, azt mondták neki, hogy el lehet menni hazafelé, ehol van a hónalj alá a mankó is, amivel majd fönntarthatja a jövendő járásában az egyenességet.

Mihály ugy gondolta, hogy efelől levelet ír haza, de azután mégis ugy gondolta, hogy nem ír. Minek az asszonynak a szívét szakgatni.

Utnak eresztették tehát megint Mihályt, a vitézséges szakaszvezetőt, már most mint -232- rokkantat és bénát a két mankón. Nehéz sorsok voltak ezek, a kínlódás, a vasuti kocsikban a falábon s Mihály, mellén a vitézségivel, gyakran kérdezte magában: Hát én, hát én? Mi lösz a kisebbitéssel, ha én azokbul elmaradok?

Nem felelt a kérdésre más, csak a zakatoló vonat, amely most már visszafelé vitte sikojtozva az vason. Lassan megy az ilyen vasut.

– Hej, mikor egészségös voltam – mondta neki Mihály –, akkor tudtál sebössen mönni velem. Most azonban, hogy a két mankó a pártfogóm, ugyancsak lassan hurcolsz. Kölletlen vagyok már, ugy-e?

Hirtelen ijedtség állott a szívébe e gondolat nyomán: hátha majd kelletlen lesz otthon is? A bénát, nyomorékot csak sajnálni szokás, nem becsülni. Ámbátor, ha jól keressük a dolgot, – vélte magában Mihály – ez mégsem olyan dolog, mintha valakit ittas állapotában a szárazmalom tört volna össze… ez mégis más… ez az ország használatában történt… ezt Ferenc József tulajdon maga is elismerte… s Mihály az ezüst érdempénzre tekintett, amely a harminc muszkákért piros-fehér szalagon a mellén fityegett.

Ahogy azután hazahozta a vasut, hamarosan útnak is eredt hazafelé. Mint rendszerető -233- és tisztességtudó harcos, előbb engedelmet kért a kaszárnyában, hogy a katonaruhájában mehessen haza, hogy, habár mankók között van is, de a nyakán látható legyen a három csillag, továbbá ott lehessen a mellén a vitézségi, mert az az itteni szokások szerint a civilruhára nem való. Az öregek sem viselték civilben, akik Boszniából hoztak haza ilyesmit.

Mihály a villamosvasut kocsiján kiment a temetőig, onnan azután gyalog iparkodott kifelé. Nem valami gyorsan haladt, mert az ugy van, hogy az embernek a fürgesége kevesebb négy lábbal, mintha csak kettő volna. Jó szerencse azonban, hogy mennek kifelé féllovas kocsik, miket asszonyok hajtanak, mindjárt a legelső is megáll, s mondja le róla az asszonykocsis:

Bizony egy kissé bajos a könnyü homoki kocsi keskeny fürhécén át az ülésbe fölkapaszkodni, de hát apránkint majd ezt is meg kell tanulni most már.

A féllovas menyecske aztán elviszi Mihályt addig a dülőig, amelynél le kell térnie az országútról. Közben lassan hajt, hogy a Mihály térdkalácsát a kocsi ne nagyon rázza s -234- kérdezősködik az uráról. Hogy nem tudna-e valamit Malajdoki János sorsáról. Mihály nem tud. Az asszony a domaszéki kapitányságból való, az csak tíz kilométer, Mihály ellenben a tanyájával és kis családjával egyetemben a csorvai kapitányságba tartozik, az harminc kilométer. Ez pedig két külön világ, amiben az emberek a távolságok folytán nem ismerik egymást, ha csak nem testi vérek egymással, vagy pedig sógorok.

– A Malajdokiak – véli Mihály – leginkább a víz tulsó oldalán, a tápai rétön szoktak lakni.

– Az – mondja az asszony örvendezve – az én uram csakugyan onnan követközött be ide. Ugyan most szintén oda van, ország használatára.

– Hát akkor honnan tudhassam én –, véli megint Mihály –, mikor a magam szakasztján tul jóformán nem láttam sömmit.

– Hát – feleli Mihály – beszélni beszélhetnek, de a sok beszédnek sok az alja. -235-

Ezzel aztán le is száll Mihály a kocsiról, mert az asszony bemegy a dülőbe, de a mindjárt utána következő kocsiról (félló, asszonykocsis) megszólitják: üljön már föl, majd elviszöm egy darabig, ha a Zákány felé tart.

Miután Mihály csakugyan arra tart, mert a Csorva tul van a Zákányon, ismét fölszáll a kocsira és kezdi észrevenni, hogy ilyenkor nem a vasfürhécre, hanem a kerékküllőre kell tenni a mankót: igy könnyebb a felmenés.

– Hát persze – biztatja a menyecske. – Ugyan mondja már, az uramat látta-e? Szücs Borús Balázst?

A Borúsokat szegről-végről ismeri Mihály, mert azok az átokházai kapitányságba tartoznak, amely igy majdnem szomszédos a csorvai pusztaszélhez, de azért nem gondolja, hogy a Borúsok közül bizonyos Balázs nevezetüvel találkozott volna. Ez lehetetlen is volt, mert a beszéd folyamán kiderül, hogy a Balázs vártüzér Kataróban, küldött is haza onnan üvegre festett velencei Mária-képet, de összetört az úton.

Különböző kocsik igy viszik ki Mihályt majdnem egészen a határig. Csorvaszélig -236- nem birják vinni, mert onnan nem igen járnak az anyavárosba, miután közelebb esnek Szabadkához. Mihály itt már kénytelen igénybe venni a két mankót s azokon bandukol a homoki közön. A tájék szebb most, mint tavaly a búcsúzáskor volt. Még nincsen tarló, a hajladozó rozsbúzán a napfény legel és szelid szellő hullámoztatja a kalászokat. Azután a kanyarodónál Mihály a két mankón előre tehénkedik és kiveszi a fejéből a sapkát. Látja a tanyáját.

Hát ami azt illeti, hát haza, de csak bosszankodásra. Mert ahogy a tanya közelébe érne, láthatja, hogy a semjék taván a Bodó Mátyás kölykei megint csak parittyázzák az ő kácsáit. Nyilvánvaló, hogy az ő kácsái, mert a fejükre a huzás kékkel van festve. A béna ember szaladni kezd a mankón, kiabál és ordit. A kölykök megrettenve futnak el, de Mihály az egyik mankót csak hozzávágja az egyik gyerekhez.

– Kutya, disznó – üvölti Mihály –, az én kácsámat bántod? Agyonverlek! A mankómmal verlek agyon!

Bodó Mátyás pedig éppen akkor kijön a házából és nézheti a kölykei szalajtását. Mihály -237- elbiceg az eldobott mankóig, fölemeli magasra és azzal integet az úton átal Mátyás felé:

– Hallod-e te sömmirevaló! Itthon szoptál, amíg én oda voltam!… Hát hazagyüttem, mankón. De én negyven muszkát mögöltem, harmincat elfogtam, hát hiszöm az Istent, hogy még a mankómmal is szétverlek bennötöket!… Hát az én kácsámat bántjátok?

Bodó Mátyás megrettenve vonul vissza. Mihály felesége pedig éppen a magyarkaszőlő elbomlott részeit kötözte a ház háta mögött. Az erélyes hangokra fölneszel: hiszen ez a Mihály. Azután akkor fut is, szalad is ki a közre, lármázva kiabálván: Én uram, én uram.

Azután ott van az ura előtte a két mankón. Az asszony elkapja Mihály kezét a mankó keresztfájáról és csókolja. Azt mondja a Mihály:

Hm. Igen. Ez jól van. Mihály leül a fatörzsre, amely fölül a korhatag fát tavaly maga vágta ki. Éppen csak ez kellett a hároméves szöszke pöttöm kis lánynak, azonnal az apjának rohan, szinte belefúrja a fejét az apja keblébe, azután selypít, mint apró tanyai gyerek leginkább szokott:

– Mesélök, mesélök. Az egész télön majd mindig mesélök, kislányom. Van mit… Azonban, most előbb nézzük mög a fődet.

– Előbb nem inna kend, nem önne kend, nem pihenne kend? Van egy kis bor is, van pörkölt szalonna ződ paprikával, tegnap sütöttem friss könyeret rozsbúzábul, én uram, én hazatért jó uram?

Rasputinfiókok.

Van az ugy, hogy néha kint a pusztaszéleken, a téli zugó szelek, rejtelmes éjszakák és sötét, hallgatag erdők birodalmában egyszer csak egy ember, akinek tegnap még semmi baja sem volt, csendesen élte a napjait egymásután, mint a többi egyszerüség: egyszer csak szónokolni kezd, beszél különös dolgokat, a szeme nézése réveteggé válik, a távolba tekint, a kezejárása lassu, méltóságos, szinpadias lesz, a haját hátrafelé igazitja és azt beszéli, hogy megszállta az isteni sugallat.

Akkor azután látásai vannak, megképzelései vannak, elrejtőzései vannak s csak a jó isten tudja még, hogy mi minden egyebei vannak. És a szó azután ver róla szerteszéjjel s a megszállott ember csudatévőségéről beszél. Csak afféle egyszerü tanyai csudatételek ezek, hogy beviszi a tanyába az ölében s az asztalra teszi a legvadabb komondort is, hogy ha akarja, a favilla az istállóból megindul és egymagában jár-kel az udvaron, meg mi egyéb. De ez is elég arra, hogy az embernek hire keljen kint a mezőkön, ahol olyan rejtelmesek a hideg téli éjszakák, ahol nagy -240- havak idején ugy tetszik néha éjjel, hogy a halott sarkvidékre tekint égi világából a hold.

Alighanem igy bujnak elő mindenütt a földből a kezdő Rasputinok. Egyszer csak például Tüdős Vince, a vén kujon szent ember lesz, ráolvas és gyógyit és mindent megmond, ami csak valaha történni fog. Az öreg Csurinéra ráparancsolt, hogy vegye le a sarkáról a szobaajtót, tegye le a szoba földjére, feküdjön rá és ne mozduljon róla két napig, akkor meggyógyul, aztán azt beszélik, hogy meggyógyult, pedig már hat esztendeje nem birta a derekát.

A külső, mezőségi élet régi világából való maradványok ezek. Gyógyitó paraszt mindig volt. A hetvenes években ismertem a csongrádmegyei pusztákon egy majorban egy öreg bérest, aki nem öregbéres volt, hanem csak öreg béres, a törött embercsontot mind ahhoz vitték összeforrasztatni, az is volt az ismertebb neve, hogy Fórasztó János. Volt Mindszenten egy ember, azt meg Veszett Sándornak hivták, az is gyógyitó volt, de csak a kutyamarás gyógyitását csinálta. És hát hittek neki az emberek, mert vitték hozzá a marottakat. Vannak ezek mindenfelé. Egyszer Bécsből hirtelen lerendelték a -241- zászlóaljunkat Bécsujhely alá valami őrség dolgában arra a kavicsos mezőre, ahol a patronokat csinálják. Mire odaértünk, ugy megfájdult a fogam, hogy alig láttam tőle. Kerestem is mindjárt a katonaorvost, hogy hol találhatnám, a kantinos elmagyarázta, de nem volt otthon az orvos, be volt zárva az ajtó. Szerteszéjjel vannak ott az épületek, hogy ha felrobbanna valamelyik, a másik ne kapjon rá kedvet: utána menni. Alig találok vissza a kantinoshoz, hogy nincsen ám doktor, pedig már magát is hat példányban látom. Hát – mondja – tudja Isten, hol botanizál most az öreg ur, de hát ha megtalálná, az sem sokat segitene a bajon, mert nagyon öreg már és reszket a keze. Hanem ha átmegy itt a folyón, amelyik a gépeket hajtja, ott az első mühelyben talál egy munkást, az majd elintézi az ügyet. A munkás aztán leültetett egy láda robbanószerre s ugy elvégezte a dolgot, hogy senki sem csinálhatta volna meg különben. Kérdeztem a jó osztrák sógort, hogy mi jár neki a tudományáért, amire nevetve mondta, hogy hiszen ez neki csak passziója. Úri borravalónak abban az időben a frissen vert csillogó osztrák fertályforintos járta, az ekrazitos láda sarkáról a munkás azt félve dugta a bőrköténye zsebébe, mert -242- ha megtudják hivatalos helyen, hogy pénzért szedi ki embertársaiból a fölösleges csontokat, akkor betiltják a passzióját.

Gyógyitó ember mindenütt volt, itt Fórasztó János, meg Veszett Sándor, ott a Lajtán tul Herausdamit Michl nevezetü. Ezek az ujfajták azonban nem ilyenek. Ezek apostoli mozdulatokkal járnak-kelnek, mintha azoktól a régi szintársulatoktól tanulták volna, amelyek a németektől idekerülve, a hetvenes években még bejárták az országot, a krisztusi kinszenvedéseket néma képletekben példázván. Még láttam gyerekkoromban ilyen előadást, a vár mellett egy nagy faépületben. Azóta azonban sok minden elmult, a nagy faépület elment, még az öreg vár is, amelyhez támaszkodott, szintén elment, sok vért látott bástyái helyén a villamos szaladgál; no, egyszóval mondva, minden elmulik, de Tüdős Vincéék, akik ajtóra fektetik a beteget, megmaradtak. És ugy beszélnek, hogy: „eljönnek az idők végezetei“.

Azután különös hangulatok kezdenek terjedni a pusztai homokok felé mélyen benyuló alacsony, jegenyenyárfás házak között. Mária jelenik meg a kut vizében vagy az ócska ablaküvegen, amit az idő szivárványosra szivott, máshol felbuggyan a tiszta -243- szobában a kihuzós almáriom lába mellett a csodaforrás, a látó-lejány elrejtőzés alkalmával a mennybéli világban levőkkel társalog, egy ember látja a holtakat s mondják, hogy Radványi János, akit tavaly sirba vitt a sok pörlekedés, némely holdas éjjeleken a pörös földön kapál, de nem szabad hozzá szólni, mert ezt földöntuli tilalom tiltja. És mint annyiszor már, megint előkerül valahonnan a pokolból egy vén rossz cigány, aki a virgavessző erejénél fogva megérzi a föld alatt levő kincseket, de legalább egy birka és hat kakas véráldozata kell hozzá, hogy a kincseket a föld magából kiengedje, mert a kincseken a hét fekete szent ember ül. Amott meg akad egy másik ember, aki, ha a kocsikerék végiglukán át belekiáltoz a kürtőbe, hazatér az elbódorgott borju.

A jó isten tudja csak, hogy hány ilyen csudálatos Rasputin-darab terem. Csak éppen hogy nem akad errefelé mindeniknek olyan cárja, aki az eszét otthagyta a bábaasszony fürösztőteknőjében. De azért Téli Mihály, mikor feleletre vonják, hogy miért kuruzsol, egy bibliabeli ember méltóságával lép előre és meggyőződéssel mondja:

Orosz sipka alatt.

– No, tanitó ur, ne bámulsz mindig, hanem gyere kilincs pucolni. Itt nem vagy tanitó ur, itt fogoly vagy, hát ne bámulsz mindig, gyere kilincs pucolni.

Teleképü, pirosarcu fiatal orosz fogoly, mondja csufondárosan e pár szót egy magába vonult, idősebb, szakállas fogolynak. Ez nem szól rá semmit, néz egy darabig megvetőleg a gunyolódóra, aztán elforditja a fejét. Amaz megismétli:

– No, no. Csak gyere kilincs pucolni. Én apám pezsgőgyáros, én mégis kilincs pucolni, te tanitó ur, te is csak kilincs pucolni.

A szakállas kényszeredetten fog valami munkához, hogy amazt elhallgattassa. A többi nem szól a beszédbe semmit, csak egy közülök ránt egyet a vállán, mintha azt akarná mondani vele, hogy neki semmi köze sincsen emezekhez.

De emez, akit tanitó urnak mondott az állitólagos pezsgőgyárosivadék, szintén nem tart a többivel semmi közösséget sem. Szótalan, magának való ember, a főtt ételhez alig nyul, ha hus van benne, aztán ha a hus -245- marhahus, megeszi, ha disznóhus, az ételt odatolja szó nélkül a másik elé: edd meg ezt is. Ő maga inkább kenyéren él. Olyan, mintha beteg volna, de panasza nincsen, néma gyereknek pedig az anyja sem érti a szavát.

– Ametov, miért kiabál amaz mindig magára, hogy tanitó ur? Miért csufolja?

No, hát akkor itt van a baj. Amin azonban csakugyan bajos segiteni. A hus ritka madár, olyant kell enni, amilyen van. Mondják Ametovnak, hogy a disznóhus jó, az -246- egész világon eszik, ő is megehetné. Felhuzza a vállát: a vallás tiltja.

Kissé bajos vele beszélni, mert nem mindent ért meg, nem is mindent tud elmondani, amit gondol, aminthogy a beszédje sem olyan a valóságban, mint ahogy ide irva van, hanem csak kevert szavak, igék, ugy ahogy éppen jönnek. Van azonban elég olyan magyar állampolgár, aki ennyit sem tud magyarul. A beszélgetésnek a magja körülbelül mégis csak ez:

– Keleten a vallások eltiltották a disznóhust. Mózes is eltiltotta a zsidóknak. De Mózes is, Mohamed is csak egészségi okokból tiltotta el. Ott meleg van, de itt hideg is van. Most is tél van.

– Otthon is van hideg… otthon van tél… nagyobb. Mégis: Mohamed tiltja disznóhus.

– Hát pedig itt megehetné, Ametov. A zsidóknak is tiltja a vallás, mégis megeszik.

A vékony, szakállas, bánatos arc erre kiderül, Van lóhus! Hát ez nagy dolog!

Ametov azóta vidámabb. Erőre is kap, mert külön lóhuskonyhája van neki. A muszkáktól azonban most is csak távoltartja magát.

– Rossz nép –, mondja felőlük. – Durva. Káromkodik. Mindig szidják az istent!

Ametov megborzong még a gondolattól is: szidják az istent! Pedig nem is szidják. Lehet, hogy otthon szidják, mert a délszláv nép is ugyancsak gyakran veszi hiába az isten nevét, de itt a fogságban nagyon jámborok az istenadták. De hát a kaukázusinak jussa van utálni a muszkát: elnyomott nép beszél belőle.

De a többi muszka közt is akad, aki nem nagyon társul velük. De azért olykor csak beleszól a beszédbe.

Szó van köztük arról, hogy mikor lesz béke, azután pedig, ha béke lesz, hogy és mint lesz a dolog a hazamenéssel. Mert vannak foglyok, akik nem kivánkoznak haza, különösen -248- olyanok, akiknek nem sok keresnivalójuk lenne ott amugy sem. Nincstelenek, szülőtlenek, hazátlanok, akik otthon is már kódorgó életet éltek.

– No. Ha engem egy lány szeret, én aztat lányt szeretom, érte itt maradom: jó. De van fogoly kocsis, ki lovakért akarsz ittmaradni – nem bolond ez, kérem szépen?

– Nem mind panasz igaz. Oroszország nem olyan nagyon rossz. Csak – magyarázza a fiatal felügyelőnőnek – tudod, kisasszonyka, csak cár nyakát kéne megfogni és egy nagy késsel: nyekk.

– Hát! Majd én mindig kilincset pucolni, nem? Én apám pezsgőgyáros, ha béke lesz, hazamegyink és iszok sampusz. -249-

– Én – mondja – nem soká marad fogoly. Én vagyok lengyel. Lengyelország kapja szabadság, megyek haza, harcolni muszka ellen…

Mintha az egész orosz társadalom képe benne volna e néhány fogoly beszédében, itt a vakok háza udvarán.

Magukbanélők.

Hó van a városszéli utcákon, arra kint az aklok felé és a hónak a csendje. A hó elveszi a kocsizörgés zaját, de meg nem is igen jár most kocsi, néha egy-egy alacsony paraszti szánkó suhan végig az uton, az ócska suba széle leér róla s a birkaszőr cifraságokat ir reá. Némely varjak, mint bus fekete testek ülnek a száraz ákácágakon, mert a varju most a vetésekről beszármazott a városba, ebben a forditott világban. Azelőtt havas télen a pipiskemadár jött be a mezőkről a verebek társaságába, hogy sanyaru téli élhetést keressen az uti szemétben, most a veréb meg a pipiske mind elment a háboruba a lovaskatonák meg a trénkocsik után, mert azoknak a táborában talál elszemetelt zabot. S az apró szürke kis hidegvetettségek helyébe bejöttek a tarlókról e nagy feketeségek, a varjuk, de találkozik olykor holló is közöttük.

– Tán jóllaktatok már a harctéren? – kérdezi tőlük a vén Csuszó Menyhárt, ahogy -251- baktat az öreg csizmákban a fák alatt az uj kutyával. Mert Menyhárt divatozik, kutyával jár.

– No, Menyhárt bácsi, hát kendbe is beleütött az uri mód, hogy hat lábat visz magával sétálni? – Kérdezik a szánkóról.

Menyhárt nézi a lovat, a kutyát, kicsit belerázza magát a subába, mondván:

Menyhárt halad aztán tovább a kutyával, mint olyan öreg ember, akinek valakije van.

Mig a kutyát „fel nem fogta“, senkije sem volt, csak az emlékei az elhaltak után s egy szomoru, csendes, bus és kietlen porta, magános ház, amelynek a konyháján Menyhárt maga főzött magának, mert minden, aki csak valaha vele élt, oldalteső, felfelé menő, lefelé való, testvér, rokon, fiu, szülő, feleség, mind elhagyták már végkép s kimentek lakni a nyugalomnak csendes éjjelébe, közanyánk ölébe, honnét istenüket, kegyes teremtőjüket áldják örömmel. Menyhárt ugy maradt a -252- házban, mint egymaga, téblábolván nappal, hányódván-vetődvén éjszaka, amikor néha megroppant a sublót vagy az ágydeszka s Menyhárt kérdezte ilyenkor tőlük: ugyan melyiktök jár most itthon?

Nem sokat érő élet az ilyen élet, annyi szent bizonyos, s Menyhárt egy hajnalon, mikor a kósza kutya egymaga csatangolt az utcán s megérezte, hogy ebben a házban szintén egy elhagyatott élet vergődik s végighuzta a körmeit a kis kapuajtón, gondolván, hogy ő itt elférhetne lehetősen, Menyhárt kiment a kutya elébe, kinyitotta neki a kis ajtót és azt kérdezte tőle:

A kutya nem szólt semmit, hanem bement az udvarra, hevert egy ócska ködmöndarab az ereszetsarokban, azon meghuzta magát a födéltelen nincstelenség alázatával s a fejét emelve, Menyhártra nézett, mondván: én, mint inséges senki és semmi, nagyon jól ellehetnék ezen a ködmöndarabon.

– Hát – mondta Menyhárt – abban igazad van, hogy én tégöd csakugyan föl is fogadhatnálak… Aztán éppen azért föl is foglak. Ugy sincsen sönkim, hát lögyön valakim. De aztán nem hagysz-e el holnap vagy holnapután valami jobb helyért? -253-

Az öreg Mihály, innen a városszélekről, az aklok közeléből, nem szereti a villamost, ezért nem is igen használja, ha a belső városban van olykor dolga, mert kiméletlenség az az örökös hajtás, amit a villamos csinál. Mert ha nem ló huzza is, de valami erő csak huzza: hát mért nem pihentetik néha ezt az erőt?

Ezuttal azonban Mihály mégis csak felszáll a villamosra, mert hallotta a hirét annak a birónak, akivel szót lehetne érteni, de messze van a hivatala, Mihály pedig fáradt s azonfelül be is van csapva. Mihálynak a lelkéből ez a tarkabarka csufondáros élet letört egy darabot s az egymagaéletét élő Mihály keresne valakit, akinek elébe a törött lelkének a megmaradt darabjait odaterjessze: durkáljon köztük.

Mihály viteti tehát a lelke darabjait a villamossal, zökkenve néha igen alkalmasokat, mert emennek a vaslelke darabjaiból is letört némely részeket ez a tarkabarka csufondáros háborus élet, amelyik nem pihenteti az erőt. Mihály némi keresgélés után rátalál a biróra, akiről ver a szó, hogy szót -254- lehet vele érteni és azt mondja neki: Tekintetös ur, én is a bajos embörök közé tartozok.

Mihály megzavarodik egy kissé, belefogózkodik a bajuszába, az asztal sarkát megsimogatja két ujjal.

– Az kéröm nem olyan valami dolog. Hanem. Neköm nincsen sönkim. Mert aki volt, már mind rég elhalt. Magam élök a házban. Aztán egy estefelé, ahogy mék haza, ott ül a ház előtt a kis padon egy mönyecske, mög a két lánya. Aztán akkor azt mondja ez az asszony: – Engöm kivertek onnan, ahun eddig laktam. Aztán nincsen sönkim. Nincsen, ahun a fejemet lehajtsam, evvel a két lányommal. Aztán akkor ugy gondoltam, hogy én itten kendnél elférhetnék. Fogjon kend föl.

– Tekintetös ur – mondja Mihály –, -255- esött az eső, szél fujt, ez a három mög ott a házam előtt… Hát én akkor ugy gondoltam, hogy elférhetnének. Ugy sincsen sönkim. Aztán fölfogtam űket.

– Hát kéröm – beszéli Mihály –, elvoltak. Gondot viseltek rám. Már örültem is neki. Pedig jobban töttem volna, ha ugy töttem volna, mint Menyhárt, aki kutyát fogott föl. A kutya hű, emez mög – – s Mihály busan ütött rá a kezével a levegőre.

– El – erősiti Mihály –, el. Eltüntek. Tudja, mint amikor a galambász nagyon magasra kergeti föl a galambokat, azután utoljára ugy fölmönnek, hogy tünőben vannak – hát ugy eltüntek. Azután elvittek mindönt. A pénzömet, akire rátaláltak, aztán egy féldisznót. Pedig azelőtt főztek rám, mostak rám, most mög eltüntek. De mindönt elvittek. A himmi-hummit is elvitték, még, kéröm, a dagasztófát is elvitték. Hát ki vagyok én fosztva.

A kifosztott Mihály megtörten áll a biró előtt. Már alighanem csakugyan ugy van, -256- hogy a „szöméj“ nemcsak a féldisznót meg a dagasztófát vitte el, hanem a Mihály vén szivéből is egy alkalmatos, jókora darabot.

– Aztán, öreg Mihály – kérdezi a biró –, valami kis olyan csalafintáskodás, olyan szerelmeskedés nem történt közte-közte?

– Hát kéröm… ami azt illeti, a magamfajta öreg embörnek is jól esik, ha néha egy kicsit mögverögetik a hátát…

Amit a szüle nem ért meg.

A szüle, időses tanyai kún asszony, bemegy a jegyzőhöz a faluba. Azaz hogy, engedelmet kérek, nem falu az, hanem város, mert a kún nem engedi a községét falunak nevezni, mert az város, sőt vaáros, de leginkább, ha éppen valaki tudni akarja: kúcsos város. Sok veszekedésre adott ez alkalmat annakidején a katonaságnál, amikor odalent, ha éppen az ugynevezett Waffenstillstand állt s unták magukat az emberek. Mert a városi legény figurázta a falusit, a falusi a tanyait, a tanyai megint különbséget tesz örökföldes meg bérföldes között s ha a kúnok azt mondták, hogy ők nem falusiak, hanem városiak, akkor mindjárt jött az évődés a kúcsos várossal, ahol imé Erzsók asszony csak most szombaton varrt a Miska gyereknek két ócska zsákból egy uj gatyát és lám, a Miska már vasárnap reggel a templom farka előtt fitogtatta benne magát. A kúnok évődtek vissza, mindenki beleszólt, mert nincsen olyan község, amelyről valami gunyszólás -258- ne volna. Az egyikben találtak egy zsebórát, de agyon is verték azonnal, mint ketyegő fenét, a másikban azért vágták le a rövid biróhoz a hosszu birói pálcának a gombját, mert a bot fölülről volt hosszu, másutt keresztbe vitték a létrát az erdőn s hogy elférjen, kivágták a fákat, amott viznek nézték a hajdinavetést és meguszták, amaz helyen a biró kiiratta egy utcasarokra tapasztalat nyomán, hogy: vigyázz, mert itt leüt a ménkü. De emitt meg eltették a nagy jégcsapot nyárára emlékül, a másikban meg kukoricakapáláskor toronyiránt teszik le a csizmát, hogy rátalálhassanak – meg sok más egyéb ilyen történet van, a végeredményükben arra alkalmasak, hogy összekapjanak a legények, ölre mennek s egyszer csak egy gomolyagban forog a földön valamennyi. Ez öröm volt, a testi erőnek ezt a játékát nézni – bár aki ilyenkor alul maradt, annak ez nem jó volt.

Mondjuk tehát inkább csak azt, hogy a szüle a városba ment, nehogy alul maradjunk. A szüle a városházánál bemegy a jegyzői úrhoz. Ez nagy aktus tanyai asszony részéről, aki az urak fejét nem szokta fájditani a maga dolgával. Mondja is a jegyzői úrnak: -259-

– Ugy hát? – esik nagyot a szón a szüle, örvendezvén a dolgok ilyetén állapota fölött. De amugy mög ugy is van, maguk a népért vannak a hivatalban. De hát kérdözze már, hogy mér gyüttem?

– De hát hogy is kezdjem csak? Hiszen ösmer maga engem. Most öt esztendeje is itt jártunk, amikor a gyerök sorozódott.

Szüle húzgálja össze az álla alatt a tisztes fekete kendő csücskéit, ez a lelkiindulatok és bánatok feltámadásának a jele.

– Szülém, most alighanem abban jár, hogy a gyereket eresszék haza aratási szabadságra.

– Hát most látom csak, hogy mi az a tanult ember. Én ki se tudom mondani, maga meg már tudja. Hát ez hogy van? -260-

– Merre? – kérdezi a szüle. – Azelőtt a huszároknál volt, mert az apja is azoknál szokott szolgálni, most pedig oda van messze az oroszoknál a Szibériában.

– Nem? – kérdezi. – Hát miért nem? Hát én azt nem értem. Mondták ugyan már mások is, hogy nem lehet, de azt hittem, hogy ez nem igaz beszéd. Hát maga is azt mondja, hogy nem lehet? Hiszen a katonaságtól milyen sok ember haza van eresztve az aratásra. Hát akkor az én gyerekemet miért nem eresztik haza, amikor ugy kellene itthon, mint a falat kenyér?

– De hát hogy is gondolja azt szülém, -261- hogy valakit a fogságból hazaeresszenek.

– Ugy gondolom, hogy szót ád, mikor elgyün, arra, hogy az aratás után visszamén. Hiszen azoknak ugy sincsen ott semmi dolguk, hát mért nem eresztik haza? Aki a harctéren van, annak több dolga van, aztán azt mégis hazaeresztik. Akkor miért nem eresztik haza a foglyot?

– Hát – mondja a jegyzői úr –, ezt már nem lehet nyélbe ütni sehogy se, szülém.

– Hát akkor – mondja elszomorodva a szüle –, akkor én hiába is fájlalom a maga fejit, ha ilyen értetlen világ van.

A szüle kimegy a szobából, búsan. Hát nem eresztik haza a gyereket Szibériából. Micsoda világot élünk, szerelmes Jézus! Még onnan sem eresztik haza, pedig ott nincsen dolga semmi…

– Már nem tart ugy a néppel a jegyzői úr, mint eddig. Nincsen a gondunk iránt már olyan jó fogalma, mint ezeknek előtte.

János megalázása.

Az öreg János odavolt a másik utcában a kocsmában két deci bort inni, mert nagyon jó sötét sillerje van a Teca néninek, ha még egy kicsit sürübb lenne, megállna benne a kanál, mint valamikor Boszniában a cerna vinában. János meg is fogadta, hogy ezentul nem megy át Tecáékhoz mindennap, mert borzasztó az, ahogy verik ezek a kocsmáltatók a bor árát fölfelé. Elvégre jól esik ugyan öregembernek egy kis bor, mert az erősit és a jó siller kellemes melegségeket csinál, de hát nem muszáj annak nap-nap után meglenni.

Csak lassan – gondolja János, ahogy lépked hazafelé az utcán –, mert háboru van. Csak spórolósan kell élni. Csak kevés bort, csak az a baj, hogy két decinél kevesebbet nem adnak. Uri helyen ugyan adnak egy decit is, de három deci árban, aztán az íze még hirül sem olyan, minta Tecáéké. Ennélfogva ezentul majd csak minden másodnap megy átal. Másodnap igen. Elvégre emberek közé is kell menni néha, hireket hallani a háboruról s más egyéb körülállásokról.

Most is a drágaságokról tárgyaltak és rettentően panaszkodtak az emberek, mert ami igaz, az igaz. Egy malacnak akkora az ára, -263- mint valamikor egy jó futós lóé volt. Hogy leszünk a télire a zsirral, szalonnával? János is elmondta a maga panaszait, de magában azt gondolta, hogy okos ember ésszel él. És eljövén a Tecáéktól, csak azt forgatja a fejében. Mindenki gondoskodjon magáról idején és ahogy lehet. Elvégre nem muszáj mindenáron malacot vágni. A hus sem feltétlenül szükséges, anélkül el lehet lenni. A dohányocskából a legolcsóbb fajta is megteszi, az elég rossz, hála istennek és igy kevés kell belőle. Bár olyan rossz lenne, hogy semmi se kellene, mint akkor, amikor a pipázás még nem volt kitalálva s mégis megéltek az emberek. Hanem három fődolog van. A liszt, a szalonna meg a krumpli. Ha ez a három megvan, akkor minden van, akinek nem tetszik, egyen tengeri herkentyüt meg lekváros csirkét kuglóffal. Mert abból a háromféléből mindenféle olyan jó eledel elkészithető, ami a táplálkozáshoz szükséges. A liszt jó kenyeret ad, tortába meg nem szükséges. Hát a sültszalonna kutya? Vagy a szakgatott tészta kutya? Vagy a zsiroskenyér vagy a lángos, vagy a sült krumpli hajában, továbbá nyilvánvaló, hogy a krumplileves csipöttel aranyérmet kapna, ha katona volna. -264-

János nevet befelé magában. Mert gondoskodott idején arról, hogy a három fődologból legyen elég, még „gyugaszban“ is. Lisztecske a zsákban, krumplicska a pincében, zsirocska szép régi fajta fazekasmunkáju edényekben. Néhány szalonnahasáb is lóg a kamrában. De azonfelül hüvösöl a padláson egy egész oldalszalonna is, jól eldugva a sötétebb helyre, a gyugasztóban, hogy ha a hatósági makszimilálás keresné is, ne nagyon találjon rá. Szép oldalszalonna, el lehet mondani. Fehér, dúsan sózva, még a bőre is ennivaló, mikor a maga zsirjában paprikásan megsül. Haj-haj, az ételek királya az és reggel használva, különösen tisztitja a mellet, nem hiába, hogy a disznót nem disznónak kellene hivni, hanem ugy, hogy öszömadta.

– Hej – gondolja János –, de jó volna, ha még egy ilyen oldalt löhetne szörözni…

Néha a reménységek hirtelen valóra válnak. Jön az utcán szemközt egy ember, cipel egy féloldal szalonnát.

– Itt vöttem – mondja az ember –, nem messze, a Hóbiárt basa utcájába egy bizonyostul. -265-

János alkudik a szalonnára azonnal, mert pénz van nála (mert nem tudni, mikor találkozik alkalom). Ez a jó ember nem is tartja drágára a szalonnát, megmondja őszintén, hogy mennyiért vette s mekkora haszonért válik meg tőle. Megalkudnak, János fizet, mert nem sulyra megy a dolog, hanem szömmértékre. A szalonna János vállára kerül, az ember elmegy. S János megint befelé nevet magában: hiába, okos ember ésszel él. Csak fel vele a padlásra, a másik mellé, a gyugaszba, mert a bolond ember azzal is dicsekszik, ami nincs, az okos ember azt is eltagadja, ami van.

– Ketten lösztök – mondja János bizalmasan a szalonnának, ahogy viszi felfelé a padláslétrán –, olyan alkalmas társad lösz ott a hüvös helyön, hogy az csak csuda.

Az oldalszalonna nem szól semmit, ugyan nem is szokása. Csak János szól a padláson megdermedve, elkábulva, mellenvágva és sárbatiporva:

János ugyanis a tulajdon szalonnáját vette meg attól a becsületes embertül.

Nyári kép 1916-ból.

A nyári délutánok a külvárosok utcáin békés időben is nagyon csendesek. A kis házak keritése felett be lehet látni az udvarokra, alig mozog bennük valami élő, legfeljebb a macska les verebet s a fecskék szorgoskodnak vagy a gyerekeket étetvén, vagy uj fészket épitvén uj gyerekeknek. Olyan nagy gonddal épitkeznek, ugy tapasztgatják a falat, rakosgatják rá a sarat, mintha kitanult kőmüves volna valamennyi. Másként pedig csend van, most még inkább, mint máskor. Az emberek nagyrésze a táborokban, aki itthon maradt, kiment a mezőre aratni, a fehércselédek elmentek marokverőnek az aratók nyomába, nagy fizetés jár most azért, soha, mióta a világ áll, ekkora ára nem volt.

Meleg is van, alkalmas meleg, a nap ugy idebámul, mintha sohasem látta volna még ezt az utcát. Még az ázsiai homokról idekerült ákácfa is alig állja, sárguló levelei lekonyulnak, mint éjszaka, mikor aludni szokott. Ezzel az idővel szokott vigasztalódni a tanyai -267- magyar ugy január körül, mikor nagyon hideg a kut vize, mondván:

Hát van is szépen meleg, most kellene belőle néhány zsákkal eltenni télire. De ilyenkor nem kell senkinek, elbuvik előle az is, aki még itthon volna. Nem jár az utcán egy lélek sem, néha egy-egy kis játékos forgószél lecsap és tölcsért csinál a porból. A kurtaboltos is ráhuzta a boltra a külső faajtót, hogy ne menjen be a hüvösre a vakmeleg, ugy sem nyomja meg most senki a kilincsét. Mintha kripták volnának a házak, olyan halott az utca. Még a játékos gyereknép is elnyult valahol a hüvösön pihenni. Semmi zaj nincsen, egy kutgémes sem nyikorog, egy kapuajtó sem csapódik be s miután a malacok még nem értek haza a csürhéről, visitozás sincsen.

A sarkon aztán lassan befordul egy ember. Katonaruhában van, de civilkalap a fején. Nem sánta, de bottal jár s mégis óvatosan lépked, a bottal tapogatódzik, hogy az árokba ne lépjen. Nincs neki szemevilága, fiatal vak katona, a ruháján kis vitézségi ezüst. Ahogy vigyázva halad, összehuzza a szemét, mintha látni akarna vele, azonban -268- haj, haj, azok az idők már elmultak. Olykor megáll pihenni. Akkor a vigyázó, figyelő vonások elsimulnak a képéről, csendesen integet jobbra, balra a fejével és mosolyog – mit láthat ilyenkor?… S ugyan hová megy éppen most, mikor a látó emberek sem járnak az utcán.

Van az utcában egy kis kocsma, afféle polgári bormérés. A vak katona annak az ajtaját nyitná be, de nem is kell benyitni, mert nyitva van. Belép. Nincsen bent senki. Topogva ütöget szét maga előtt, mig a botjával széklábat talál. No itt van egy asztal. Elmegy a széléig, körültapogatja azt is, a kezével megnézi, hogy merre van az asztal, azután leül a székre. A szegesvégü kampósbotra teszi a két kezefejét, ráhajlik, a feje biccen hol balra, hol jobbra s megint csak mosolyog.

A gazdaasszony kint mos az udvarban, ahogy a vak zörgött a székkel, meghallja s bejön.

– Ugy-ugy – bólint a katona –, csak -269- mosson, Annus néni. Majd én itt maradok csősznek.

Különös formáju mosolygás rándult végig az ajka szélén, mikor hozzáteszi:

Az öreg asszony mélységes fájdalommal néz rá. Nem szól semmit, kifordul a szobából az udvarra. Az ereszet fala alól leakasztja a szegről a gerlék kalickáját s leteszi a vak asztalára s kimegy megint mosni.

A gerlék turbékolnak, bugni kezdenek, játszák egymást-kergető szerelmi játékukat. A vak lehajtja a fejét, azután biccent vele hol erre, hol arra és mosolyog.

… Szép az, gerlék bugását hallgatni. Az örök éjszakában élő fiatal katona, mellette zöld erdő hüvös ölébe álmodhatja magát.

Öreg regruták.

Már még a mult nyáron, mikor mentek felfelé meg lefelé a csapatok, hallani lehetett, amint a vasuti állomás felé, menés közben ki-kiszólt a sorból egy-egy idősebb tartalékos a csapat mellett haladó civilre vidáman:

– Hát öreg tatám, maga nem gyün muszkát verni? Olyan szépen elillene pedig ide közébünk.

A civil, a régi katona, aki csak megszokásból ment ki a „régi ezreddel mög a fiatalokkal“ az állomásra, nyugodtan mondta neki vissza a sorba:

– Várjál fiam, várjál. Negyvennyolc vagyok én már. De azért ne tarts attul, hogy ha hívnak, ne mönnék. Öreg katona vagyok én. Mikor én szolgáltam, te még pöndölös ingben csuszkáltál odahaza a porban.

– Ugyan – mondták a katonák – kend már irtóztató öreg szentség, a kend csontja már el se birná a bornyut.

– Ne féltsd azt a csontot, fiam. Elbirja -271- az még, ha éppen muszáj. Ha majd a bornyu ökörré nyőlt a hátadon, elmögyök érte, aztán átvöszöm tülled.

Tréfálkozás volt az ilyen beszéd eleinte, senki sem gondolta volna, hogy valóra válhatik. A régi, kiszolgált katonák, akik már a népfölkelésből is kimaradtak régen, akiknek a szobája falán már barnult aranyos rámában van üveg alatt a végelbocsájtó-levél, eleinte csak évődésformán kérdezgették egymástól, ha találkoztak az utcán:

Persze, ez nem is mehet másként. Amíg nem szólnak, nincsen mit keresni ezen a dolgon. Előbb hadd menjen a fiatalja, az még könnyebben birja, a vére is melegebb az ilyen fürge mókusnak. De azután a régi emberek egyre csak komolyabban kezdték vallatni egymást: – Hát nem mögyünk, vagy mi? Nem köllünk? Már csak annyiba néznek bennünket, mint a sömmit?

Akkor azután meg egymást nevették és egymáson évődtek az emberek, akik egykoron a király fegyvereit messze földeken „hurcolták“. Arra, aki időközben hasban elvállasodott, azt mondták, hogy ne is várja, hogy hivják, mert az ilyen könyérpolcüresitő még -272- kránfutternek sem való, bár hogy voltaképen mi volna az a kránfutter, arról nem történt magyarázat. Hát kránfutter, aztán kránfutter. Aztán ha fölfelé kellene sturmolni a hegyre, mit csinálna azzal a nagy pókhasával? Mert azt nem lehet ugy elhajitani, mint a bornyut.

– Hát nem – szégyenkezett az elkövéredett koma. Lehajtott fejjel tekint végig megvastagodott termetén és sóhajtva teszi hozzá: – hej, sokba van ez neköm, kár ezön évődni.

Igaz. Nem tehet róla, hogy ott vállasodott el, ahol nem kellett volna. Elég neki a maga baja.

– Az ám – mondja részvéttel egy soványra maradt régi katona –, amelyik keritésön én körösztülugrok, azon a kövér koma csak ugy jut át, ha előbb gödröt ás alatta, mint a kutya szokta.

Nem megy azonban az ilyen beszéd valami sértésszámba, mert az egyidőből való emberek, akik együtt voltak „oda“, leginkább mind csak ugy testvérszámba mennek. Annak idején, a fiatal erő virágjában, különb játékokat is csináltak egymással. Nem kis csillagrugatást, ágyeresztést (ha volt ágy), sátordöntést (ha volt sátor), álmában a lepedőbe való bevarrást, pokrócolást, meg egyéb ilyen szolid játékokat, amikben a fiatal vérben -273- a tábori élet unalmasságai között fölgyült energia tombolta ki magát. Az volt felőlük a nézet, hogy szükséges néha az ilyesmi, akárcsak a köpülyözés, vagy az érvágás.

Nem haragudtak hát meg egymás között az öreg komák. Csak furfangoskodtak azon való igyekezetükben, hogy valami olyasmit mondhasssanak, amin nevetni lehet. Jó ember az ma, aki a nevetnivalót kitalálja, mert nagyon sok sors van most olyan, amelyik a szomoruságokat találja ki.

Időközben pedig bejött, azaz hogy kijött az uj törvény, ami az öreg komákat és testi véreket illetné. No most már – állapitották meg – nekünk is vetnek majd néhány szót, nem néznek le bennünket annyira, mint eddig, hogy még csak nem is hívnak. Bizakodások történtek. Hát nem vagyunk mink annyit érők, mint a fiak? Az.

Azonban a kijött törvény sokáig nem szólt semmit. Hallgatott az öregek felől. A törvény megvolt, de semmiféle érvénye sem mutatkozott. Mondta is felőle ez a tiszaszéli Csányi János öreg trombitás:

Az az alvótöltés, amit valamikor a víz ellen csináltak, de később meg elébe a víz ellen -274- jobbat csináltak s azóta a második töltés áll ugyan, de csak haszna nélkül alszik, senki sem tudja, hogy miért van.

Az uj törvényről is ilyenforma nézetben voltak némely régi, egykori fegyveresek, hogy ha már megvan, akkor csináljanak is vele valamit. Vagy legyen, vagy ne legyen. Mit ér az, ha azt mondja, hogy behívhatók vagyunk, de nem hívnak. Csak a türelmes Selymes János figyelmeztette a többit:

– Várjatok csak, várjatok. Mert régi szokás-mondás az, hogy ami késik, nem mulik.

Csakugyan, az ujságokban egyre jobban kezdett a szó verni aziránt, hogy ekkor meg ekkor érvénybe lép az uj törvény. Ahán – mondták az emberek –, hát a régi katonáit mégis csak együtt akarja látni a király. A nagy piros papirosok szétröpültek a tanyák kapitányságaiba s odaszálltak a tanyai kapitányok, esküdtek háza falára s felakasztódtak a korcsmák, csárdák szobájában a szögre.

– De különben – vélte a csárdás – legjobb az ilyent az ajtóra szögezni a kilincs mellé, mert akkor mindönki belebotlik.

Ugy igaz. Az emberek belebotlottak s olvasták. Az egyik szépen hangosan, a másik lassan, betüzve, némelyik sehogy sem, mert -275- az ötven év körül valók között vannak, akik nem tudnak írást. Negyven-egynéhány év előtt, mikor még ők gyerekek voltak, más világ járta a tanyákon, kevesebb volt az iskola. Ma van vagy nyolcvan körül való, akkor volt valami husz; aki gyerek messze esett tőle, nem járt bele. Meg ha járt is néhány télen át, idővel elfeledte a betüt, különösen ha nem került katonasorba, ahol visszaszoktatták rá.

Olvassák a piros papirost. Aki katona volt, az bizonyos fontoskodással és büszkeséggel, mert ugy érzi, hogy a papirosról most egyenesen őhozzá intézi szavát a király, az egykori ezredes ur, az egykori vitéz kapitány ur, míg aki nem próbálta a katonai sorsot, egy kissé féloldalt tartja a fejét. Ennek az jár az eszében, hogy haj-haj nehéz lesz azt deresedő fejjel megtanulni, amit a másik már el is felejtett.

No és hát aki katona volt, az az évszámokkal is inkább rendbe tud jönni. Mert azt bizonyosan tudja, hogy hánybeli, vagyis hogy melyik esztendőben sorozták. De már például Muladi szomszéd igy adja föl a kérdést:

– Itt van az írásban, hogy aki ötven évig van, az tartozik az ország szolgálatára lönni.

– Ugy ám feleli Muladi –, csakhogy én nem tudom, hogy hány esztendős vagyok. Hogy ugy ötven körül, azt én is ugy vélöm. De hogy egy-kettővel alatta-e vagy fölötte, azt már nem tudom.

Ilyen „kétközbe“ alighanem nemcsak Muladi jut. Még a volt katonáknál is megtörtént, mikor még tavaly a népfölkeléshez hivták be őket, hogy a hirdetésben kitett esztendőket eltévesztették, azaz, hogy összezavarták őket. A születési évet összetévesztették a sorozási évvel, s nem ők voltak benne a hibásak. A mult században még négy korosztályból soroztak s igy nem sokat numerált az, hogy ki, hányban született, hanem, hogy hánybeli sorozás volt. Mert akit az első korosztályból soroztak, az már kiszolgálta a három esztendőt s hazament, mint kitanult öreg katona, mikor az az ugyanazon évbeli születésü ember, akit csak a negyedik korosztályból soroztak be, még csak nem is fogott fegyvert. Azután jóval többen voltak abban az időben, akik idő előtt, tizennyolcéves korukban álltak be. Viszont a szolgálat -277- elől való eltakarás is könnyebben ment, mert nem volt meg a katonai közigazgatásnak a rendes rendje s nem akadtak olyan hamar rá az ugynevezett katonaszökevényre, mint most. Volt aztán az ilyen között olyan, akit huszonhatéves korában soroztak. Minélfogva a születési év alapján nem is lehetett az emberek katonamivoltja felől eligazodni, hanem csak a sorozás esztendeje volt az utmutató. A mi időnkben még az a kérdés, hogy „hánybeli?“, sohasem azt kérdezte, hogy melyik esztendőben született, hanem, hogy hányadik évben sorozták.

Most pedig a születési év az irányadó és ebben a külsőbb részek öregjei között lesz, aki megtéved. Mert tavaly is, mikor az öreg voltkatona-népfölkelőket szólitotta a király, voltak ilyen megzavarodások. Megszólit az utcán egy öreg hagymás magyar a makói tanyákról, tarisznyával a vállán, de a tarisznya már üres.

– Nézze már kéröm – mondja méltatlankodva – szóltak nállunk is, hogy gyerünk be, hát csak begyüvök. Azt mondták, kétnapi eleségöt hozzak, hát hoztam, de már elfogyott. Oszt most már itt állok negyedik napja a kaszárnya előtt, de még csak hozzám se szólt sönki. Nem szólitják az embört. -278-

– Hát persze, hogy öregebb vagyok – mondja a magyar –, hiszen mondom, hogy 75-be soroztak engöm a makai városházán.

A katonai hirdetés pedig, amelyiknek a szava szétvert ott a marosmenti tanyákon, a hetvenötben születetteket szólitotta a régi zászló alá. Az öreg magyar pedig hetvenötben már katona volt, igy hát ötvenhatban született, tavaly lehetett olyan ötvennyolc körül való. Mesébe illő naivság, de egyuttal a néplélek hőskölteménye is lehetne az ilyesmi: az öreg tanyai nem kereste, hogy ő már mennyi idős, hogy ő már nem is lehet katona, hogy már tőle nem követelhet senki semmit, ő csak egyet tud, azt, hogy alighanem valami baj lehet, mert a király szólt, hivja a régi katonáit, hát csak sebesen két napra való szalonnát, kenyeret a tarisznyába, azután gyerünk. Azután ime mily megbotránkozva mondta: lám, már itt van negyednapja, a tarisznyája is ellaposodott és még csak nem is szólitották!

– Jaj – mondta a fölvilágositás után – ma már az egész világ másként forog, mint -279- ezelőtt. Az urak már megint kitaláltak benne valami változtatást.

A világ bizony másként forog. Sőt olyanformán forog, legalább igy katonai szempontból, ahogy még sohasem forgott. A régi időben is előfordult, hogy gyakorlatra berukkolt a főszolgabíró meg a hajduja, azután a bíró káplár volt a századnál, a hajduja meg őrmester. De most már apák és fiak lesznek, azaz, hogy lehetnek ilyenformán.

Erről sok szó is esik. A városi katonai hivatal fönt van egy kőház második emeletén, a lépcsőkhöz nem szokott tanyai embernek egész hegymászás az ilyesmi, szinte lihegnek, mire fölérnek. De azért igyekeznek, mert ott történik az „iratkozás“ az uj törvény szerint. Olykor viharos örömök vannak a hivatal folyosóján, ha olyanok találkoznak, akik már régen nem látták egymást, pedig valamikor, huszonnyolc-harminc év előtt egy században voltak „standbeliek“.

– Nini – mondja egy negyvenkilences ember –, hiszen ez mög a fírer ur Borsodi! De möghizott a pofaszijjad, komám!

Pofaszijja. A rendes beszédben nem járatos szó, de a régi bakanyelvben az arcot, a fej képes felét jelenti. Ugy lehet, hogy az az ember ezt a szavat husz néhány év óta egyszer -280- sem mondta ki, de most, hogy ujból regruták lettünk, az emlékezések visszatorlódása nyomán megint csak elhatalmasodott a szavajárásában a már feledésbe jutott katonanyelv.

Barátságos kezelések történnek a kopottfalu folyosón. Némelyek oly régen nem látták egymást, „hogy az ritkaság“. Illetve az a ritkaság, hogy most találkoznak. A városi ember, ha az egyik ismerős Erdélyben, másik Tuladunán lakik is, csak találkozik egymással valahol, vagy a vasuton, vagy Budapesten, vagy pedig ha nyáron elmegy valamerre. A tanyák emberei nem laknak olyan messzire egymástól, némely része mégis csak ritkán találkozhat. Az egyik Félegyháza alatt lakik, a másik Szabadka mellett, az ilyen távollakók leginkább csak adót fizetni járnak haza, vagy azt is csak küldik mással, vásárjaik, piacaik másfelé vannak, ezeknél bizony már ebben a korban ritkaságszámba megy a találkozás lehetősége. Mikor az utolsó fegyvergyakorlat a közösöknél, az ellenőrzési szemle a harmincegyéves korban a honvédségnél letelt, azután aztán már nincsen meg az összehuzó kapocs. Többé az életben, ugy lehet, sohasem találkoznak. Hát most persze, hogy nagy az öröm, hogy a katonai -281- kapocs megint föltámadt és összehozta az embereket.

Előbb csak ugy húzódozva, gyanúsan nézik egymást, hogy csakugyan az-e, akit benne vélnek. Mert hiszen nem mind él már a cimborák közül s aki él is, megváltozott. Az egyikre szerencsés világ járt, nagygazdasorba jutott, csupa egészség, kicsit sok is a hús rajta, a másikat megtörte az élet, egyet-egyet a pálinka is; van, aki megsántult, mert a vasvillába esett a szénaboglyáról, van, akinek a szemén csinált hibát a trachoma, meg minegymás. Egykori szép ifju fiatal életek vidám képein ecetes spongyával huzogatott végig az élet.

Nézik az emberek egymást, tünődve, jó sorsuak, meg az éppen csak hogy élhetős nincsetlenek. Olyanformák lehetnek a belső érzések, mint a huszonötéves találkozón az érettségi után.

Egy ember megáll egy másik ember előtt. Nézegeti, mustrálja. Egyszer csak azt mondja:

– Hát persze – feleli amaz örömmel afölött, hogy megismerték egymást. A neveket nem is kellett mondani, elég volt a néhány szó. Mert ha a testi forma változott is, a hang megmaradt olyannak, mint amilyen volt. -282-

Igy történik a katonai iroda folyosóján a különös „ismerkedési estély“, amilyen még nem volt, mióta a világ áll s talán nem is lesz rá mégegyszer szükség. Gond vagy bú nem mutatkozik, uram isten, az csak természetes dolog, hogy segitsünk a fiaknak a munkában ott, ahol még birunk. Egy öreg koma, szinte büszkélkedve a dús egészségben, mondogatja:

– Engöm oda állithatnak, ahova akarnak. Nincsen sömmi bajom, birom ma is ugy, mint akkor Novibazárban.

– A birás felül itt se volna hiba. De hát tudjátok, hogy én sicces voltam. Ötszáz lépésrül négyet beleküldtem a mozgó figurába. Most mög ott van ennek az udvarnak a sarkába az a feketés forma, mi az?

– No. Hátha az én kedves fegyverömet adnák is vissza, még avval se tudnék beletalálni. Mert a szöm… a szöm…

De azután nevetni kezdi a maga baját, mert hiszen nincsen értelme a szomorkodásnak, -283- mikor igy is, ugy is csak egy a fizetés.

– Az – folytatja vidáman –, én is ugy volnék már, mint mikor háztüzet voltak nézni a vaksi lánynál, aztán leütötte a kulacsot az asztalról, mert azt hitte, hogy macska.

Jön az öreg komák közé egy az egykori őrmestereik közül. Ohó, most van csak viharos üdvözlés, a jobbkarok magasra emelkednek és kézszoritást kinál mindenki. Azonnal bizalmas kérdések kezdődnek és fölvilágositások kéretnek. Mert a manikulás az, aki mindent tud. A katonanyelv szerint csak a világ és az élet legnagyobb rejtélyei azok, amiket „még tizenhat manikulás sem tud kiszámolni“. Minden egyéb dolog a manikulások által kiszámolható. Mint például, hogy a berukkolás után az asszonynak jár-e majd valami. Altisztek mondják: régi sarzsiként böcsülettel mögszolgáltunk, hát most majd visszaadják-e vajjon. Egy ember azon évődik, hogy hogy komandirozzon ő majd a honvédoknál, mikor sohasem volt a honvédokhoz behiva, minélfogva nem tud honvédül. Az annak idején a mesterségénél fogva altisztté nem lehetett iparos azt szeretné tudni, hogy lesz-e majd különbségtevés öreg és fiatal között, ez a feketefejü öreg káplár Takics Vladimir, nem hiába, hogy nagy kujon volt világéletében, -284- csak aziránt érdeklődik, hogy ugyan, ha berukkolnak, lesz-e majd minden estére kimaradási engedély?

Igérnek is neki mindjárt nehány bokszot, nyulnyomot, fecskefészket s egyéb régi kedvességeket.

Igy telik el az ujból regrutává való „iratkozás“ ideje. Szomoru volna, ha szomorubban telne az irtózatosan vén régi katonai szentségek és öregségüknél fogva már nem is látó agg csontok között. Élcelődnek, s egy kicsit gunyolódnak is, mert az szintén velejár az ilyesmivel. Például mikor egy ember azt mondja:

– Hát másodszor hivnak bennünket regrutának, bátya. – Azt mondja rá Csáki Pál nevetve:

– De mikor még a lutrit tartotta az állam, aztán az embör nyert rajta, sose hivták az embört kétször, hogy majd kétször is kifizetik a nyeremént.

– Ez igaz. De a lutri már elmult. Alighanem valami tévedés történhetett – mert az ilyesmi előadódik –, hogy akkor nem hivták kétszer az embört…

TARTALOM

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NÉPEK AZ ORSZÁG HASZNÁLATÁBAN ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.